S Z É C S I NOÉ M I

Egyformák vagytok
– regény –

szecsi_noemi-beliv-vegleges.indd 3 2017. 09. 04. 16:40
© Szécsi Noémi, 2017
Borító © Francine Van Hove, Réflexion, 1994

szecsi_noemi-beliv-vegleges.indd 4 2017. 09. 04. 16:40
– Ugyan már, Emília néha még az egyetemen is tart órákat.
S nem mellesleg az unokaöcsém felesége. Ugye, tündérem? – kér-
dezte kedvesen Juci, és megsimogatta a vállamat.
Azzal a kezével, amelyen többé már nem viselt hivalkodó éksze-
reket, és amellyel meg szokta támasztani a gerincét a szétu-band-
hászana alatt.

10.
Ennyi pályán töltött év távlatában nehéz megítélni, melyek
voltak a legkínosabb pillanatok. Minden megszégyenülés csak
két-három napig érintett mélyen, amíg elevenen emlékeztem rá,
aztán kis kaviccsá csiszolódva csúszott abba a zsákba, ahová a lel-
ki terheimet gyűjtöttem, és amit eleinte egész könnyedén vittem
a hátamon, de soha le nem tettem. Csak éppen egyre lassabban
és egyre kevesebbet haladtam előre. Amikor azon a péntek dél-
utánon 14:52-kor kiürült a terem, a megkönnyebbültség mellett
ürességet éreztem, a vágóhídra hajtott introvertáltak tünetegyüt-
tesét. Van az a pillanat, amikor az ember belátja, hogy kár volt
annyira előtte tipródni, feleslegesen kapkodni, álmatlanul hány-
kolódni. Ez nem az a pillanat volt.
– Köszönöm, hogy meghallgattak – mondtam a „bár tudnám,
mi a francnak jöttem ide” helyett, és megpróbáltam nem elájulni.
A jegyzeteimet szedegetve, tollamat ki-be kapcsolva azt a lég-
zőgyakorlatot csináltam, amit még a kismamagondozáson tanul-
tam, és szülésnél is jól jött, mikor az utolsó órában igazán rákap-
csoltak a fájások. Néhány másodperc múlva azonban rájöttem,
hogy nem is légzőgyakorlatot végzek, hanem hiperventillálok.
Nekitámaszkodtam a katedrán álló íróasztalnak. Legalább
nem állt ki belőle szög.

104

szecsi_noemi-beliv-vegleges.indd 104 2017. 09. 04. 16:40
Szinte minden történésznek van egy szívhez szóló blokkja,
amelyet mind közül a legnagyobb lelki átéléssel képes előadni.
Az igazán átütő hatáshoz persze elengedhetetlen, hogy érzelmi
érintettségét tudományos tárgyilagossággal és szakértelemmel
leplezze, és legfeljebb a szemizma egy-egy rándulásával jelezze,
hogy micsoda zaklatottságot palástol a tények hideg, hatékony
áradatával.
Lehetőleg mindenki őrizze meg a higgadtságát, hiszen törté-
nészek vagyunk, gondoltam a magam méltóságteljesnek képzelt
nyugalmában, mikor az őket amúgy decensen takaró adathalmaz
mögött villanásnyira megláttam az isonzói sárban elvérző déd-
nagyapa rángását, a marhavagon ajtajának becsapódása előtt a
bevagonírozott dédnagymama értetlen arckifejezését, a Donnál
elfagyott lábú nagypapa utolsó perceiben felakadó szemét vagy a
polgári élet szétbombázott romjai között heverő végtagokat. In-
kább az imponált, ha katolikusok írtak reformátusokról finom
gúnnyal és mély csodálattal, nem zsidók hánytorgatták fel szen-
vedélyesen a holokauszt bűneit, ipszilonos dzsentriivadékok haj-
tottak fejet a munkásöntudat előtt, parasztok tisztelegtek a kifi-
nomult polgári kultúrának, belvárosi entellektüelek aléltak el a
paraszti életkör szakralitásától.
Magamat is mindenkor ehhez tartottam, kivéve egy dologban.
Mert hiába mutattam szenvtelenséget a családommal kapcsola-
tos összes forró témát illetően, a bukott nő tekintetében min-
den mértéket elvetettem: ha arról volt szó, messze hajítottam a
kottát, és úgy hegedültem, mint Paganini. Egy cél mozgatott: a
könnyzacskókra akartam hatni. A pièce de résistance az Almásy
Bébéről és gyermekéről Disdéri műtermében készült 6 × 10-es
vizitkártya volt a legkiválóbb felbontásban, szépiaszínben, alat-
ta kurzivált idézettel. Ilyenkor néhány pillanatig pásztáztam a
közönségemet, hogy látják-e a gyermekanya nyúzott, nyugtalan

105

szecsi_noemi-beliv-vegleges.indd 105 2017. 09. 04. 16:40
arcát, ölében a nála alig tizenhat évvel fiatalabb, kínos helyzeté-
ből mit sem értő, jól táplált kicsit, érzik-e a különös kettős és az
idézett szavak között feszülő kontrasztot.
Sodró lendületű előadásom mámorából az ébresztett fel, ami-
kor bejelentettem, hogy Bárdy Matild haza, az apjának írott le-
veleiből fogok felolvasni, amelyben elmeséli, hogy Almássy Bébé
Párizsban rejtőzködik a minisztertől fogant gyermekével. A tíz
másodpercnyi ritmusváltás során hárman – a közönségem több
mint egyharmada – távoztak a teremből. Egy magas, szikár, ősz
hajú férfi, Czipszer tanár úr, aki egy kedves nagyapóra hasonlí-
tott, meg egy másik öregúr, aki mellette ült, és egy ádáz tekintetű
ötvenes asszony. A többiek: a technikus, aki beállította a projek-
toron a képminőséget, két egyetemista lány, akik korábban jártak
az egyik órámra, egy nyugdíjas férfi, aki szemlátomást eltévedt,
és egy harminc körüli férfi, aki csillogó dióbarna szeme és telt aj-
ka miatt egy színészre emlékeztetett, ők maradtak.
– Van valami kérdés? – mondtam, s közben lopva az órára néz-
tem, hogy kell-e már rohannom a bölcsődébe.
A kicsi azt akarja majd, hogy felvegyem, én fáradt leszek, és
rosszkedvű, húzza majd a vállam a laptoptáska, ő beül majd az
árvácskák közé a virágágyásba, és hisztizik, én meg előveszek egy
müzliszeletet, és azzal csalogatom, mint egy makacs öszvért. Vagy
bedőlök mellé, és együtt sírunk.
– Van – hallottam a hangot, és az idős férfi egy papírszelettel a
kezében, amelyre a beszédem közben jegyzetelt, felállt, majd szó-
nokolni kezdett. – Szégyen – mondta a papírjába nézve. – Szé-
gyen. Szégyen. Ezt a szót írtam fel háromszor az előadása alatt.
Szégyen, hogy egy magyar egyetem a magafajtának diplomát, sőt
doktori fokozatot ad. Szégyen, hogy a bulvártörténelem, mond-
hatni, bugyitörténelem a magyar tudomány templomában hangot

106

szecsi_noemi-beliv-vegleges.indd 106 2017. 09. 04. 16:40
kaphat. És nem utolsósorban szégyen, hogy mindig azokra fröc�-
csen a sár, akik a magyarságért cselekedtek.
Az agyam lezsibbadt, de az mindenképpen vigasztalt, hogy ez
a pillanat nem tarthat örökké. Péntek délután van, egyeseknek
munkaköri kötelezettségéből fakad, hogy nemsokára leoltsák a
villanyt, bezárják a termeket.
– Hány év telt el a rendszerváltás óta? – nézett körül a férfi, de
nem úgy, mintha most ébredt volna a mélyhűtésből, inkább ki-
hívóan.
– Tizenhat – feleltem rekedten.
– Tizenhat év, és semmit sem végeztünk! A kommunizmus
szelleme kísért egy nemzet méltóságának temetőjében. Kikérem
magamnak ezt a színvonalat – zárta szavait, aztán leült. Majd fel-
állt, hogy sértetten távozzon.
– Köszönöm – ennyit mondtam ki hangosan. Magamban még
azt is hozzátettem: uram, ne bánja, ez az előadás hetünk édes kis
titka marad. Meg hogy köszönöm, hogy a tudományos sikerei-
men mélázhatok, miközben a kétéves gyerekemért kell mennem a
bölcsődébe. Egyszer talán majd jót nevetek ezen az emléken. Egy
különösen erős hangulatjavító szer hatása alatt.
Most viszont azt kutattam az emlékezetemben, hogy hol talá-
lok az egyetem és bölcsőde között olyan talponállót, ahol az em-
ber különösebb fakszni nélkül felhajthat fél deci unikumot. Er-
nő idejében még kész kis lista volt a fejemben ezekről a helyekről,
a belváros térképét is megrajzoltam volna eszerint, mert ha ne-
ki beremegett a keze, nem volt apelláta, de mióta tudományos
és minden egyéb értelemben is magamra maradtam, mint az uj-
jam, már csak azokba a gombamód nyíló, fiatalosan berendezett
kis kávézókba ültem be, ahol a fizetéskiegészítésként írt törté-
nelem-szakdolgozatokat átadtam, értük a kialkudott összeget

107

szecsi_noemi-beliv-vegleges.indd 107 2017. 09. 04. 16:40
átvettem. Néha az ölemben a teli kávéspoharak borogatására fel-
esküdött gyerekkel.
A katedra felé most a fiatal férfi közeledett, s voltaképpen há-
lás voltam neki, hogy nem nyilvánosan kíván megalázni, hanem
négyszemközt mondja el az észrevételeit. Biztos egy kekec kis
gonzó-újságíró egy olyan laptól, amelyik örömmel tudósít arról,
hogy a délelőtt tizenegykor felavatott szobor talapzatába belever-
tem egy kis szöget, és egy pöttynyi helyet lepattintottam a már-
ványról. Hasznos lehetek, ha akarok.
– Elárulná nekem, mi volt a szándéka azzal, hogy éppen itt és
éppen most számolt le a 19. század nagy politikai géniuszának
makulátlan jellemébe vetett hittel?
– Semmilyen szándékom nem volt. Adaléknak szántam a témá-
hoz. A családi levelezésben, amellyel foglalkozom, több levél tag-
lalja az esetet, és számos közvetett bizonyíték utal a gróf apaságára.
Bár az én kutatásom fókuszában elsősorban a törvénytelen gyere-
kekkel kapcsolatos stratégiák és a megesett nők társadalmi státu-
szának vizsgálata áll – közöltem zord arccal, a tekintetemet a szá-
mítógép megnyitott ablakainak x-eire szegezve. Scientia rigorosa.
– Formabontó, hogy épp egy szoboravatás napjára szervezett
emlékkonferencián állt elő ezzel. Volt az egésznek valami perfor-
manszjellege – jegyezte meg a férfi hamiskásan, és ettől az én ar-
comon is átfutott egy halvány mosoly.
– Csak nem néz engem bolondnak?
– Hadd hívjam meg egy kávéra legalább, ha már most törte de-
rékba a karrierjét.
– Derékba törtem? – kérdeztem a monitorról most először fel-
nézve, bár magam is tökéletesen tisztában voltam vele.
– Az a kedves télapókülsejű bácsi mondta a padszomszédjának.
„A kiscsaj a pinájával gondolkodik, ezen az egyetemen nem ta-
níthat.” Erős szavak egy Mikulástól.

108

szecsi_noemi-beliv-vegleges.indd 108 2017. 09. 04. 16:40
Különös, hogy mi sértett a legjobban, a „nem”-et és a „piná”-t
megelőzve.
– Nem vagyok kiscsaj. – Bár kissé bizonytalan voltam az első-
ben, megpróbáltam kimondani, csakúgy mint a másodikat: –
Tudós vagyok… Anya vagyok…
– …és feleség?
– Az nem – mondtam, és észrevettem, hogy még a fejem is rá-
zom. – Csak egy megesett lány – tettem hozzá minden magamat
mentegető mosoly nélkül, hogy a témánál maradjunk.
– Sok rosszat beszélnek róluk. Hogy sérül a társadalmi státu-
szuk. Meg hogy a pinájukkal gondolkodnak…
– Én nem – vágtam rá gondolkodás nélkül, pedig alig pár perc-
cel korábban értesültem a vádról, és nem volt elegendő időm,
hogy átgondoljam, tényleg alaptalan-e.
– Kár.
A férfi fényes, okos barna szeme gúnyosan csillogott, de min-
den mozdulatomat követte.
Azzal a tudattal húztam be a laptoptáska cipzárját, hogy a leg-
kínosabb dolgokat évekre előre mind megbeszéltük. Volt még
annyi idő, hogy igyunk egy fröccsöt, majd egészen a bölcsőde
kapujáig elkísért.

11.
Elza olyan ellenséges arcot vágott, mint aki a következő pilla-
natban ölni fog, és hiába ismertem húsz éve, ezt a kifejezést még
sosem láttam rajta. Amikor megszólalt, ezt mondta a beszélge-
tőpartnerének:
– Imádják az „odabaszod” hetykeségét.
– Ez egy érvényes posztmodern beszédmód.

109

szecsi_noemi-beliv-vegleges.indd 109 2017. 09. 04. 16:40
A könyv megjelenését
a Nemzeti Kulturális Alap támogatta

A szerző a könyv megírása idején
a Haihara rezidensprogramban vett részt
a Balassi Intézet támogatásával

szecsi_noemi-beliv-vegleges.indd 239 2017. 09. 04. 16:40
MAGVETŐ
KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.
www.magveto.hu
www.facebook.com/magveto
magveto.kiado@lira.hu
Felelős kiadó Dávid Anna

Készült a Gyomai Kner Nyomda Zrt.-ben,
a nyomda alapításának 135. esztendejében, 2017-ben
Felelős vezető Barta Péter nyomdavezető
Telefon: 66/887-400
http://www.gyomaikner.hu
E-mail: knernyomda@gyomaikner.hu

Felelős szerkesztő Turi Tímea
Korrektor Hradeczky Moni
A könyvet Pintér József tervezte
Műszaki vezető Takács Klári
Kiadványszám 8815
Garamond Premier betűtípusból szedve
ISBN 978 963 14 3600 6

szecsi_noemi-beliv-vegleges.indd 240 2017. 09. 04. 16:40

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful