alkony bíborszínőre festette a homokdombokat. Mint valami vastag bársonyköpeny, elnémította a hangokat, így az este nyugodt volt és csöndes. A homokdomb tetejérıl jól látták az oázist és az azt körülölelı, aprócska falvakat. A lapos tetejő épületek fehérek voltak, és a föléjük magasodó datolyapálmáknál csupán az iszlám mecset meg a kopt keresztény templom nyúlt magasabbra. A hit bástyái a tó két oldalán, egymással szemben álltak. A tó vize sötétlı homályba veszett. Egy kacsacsapat ereszkedett le gyors szárnyakon, és csupán egy halovány fehér folt látszott belılük, közvetlenül a nádas mellett. A domb tetején álló emberpár nagyon különbözött egymástól. A férfi magas volt, a háta kissé hajlott, és a lenyugvó nap sugarai megcsillantak ezüstös haján. A nı fiatal volt, harmincas éveinek elején járhatott, karcsú, élénk és csupa életerı. Sőrő, göndör haját egy keskeny bırszíj fogta össze a tarkóján. - Most már ideje lemennünk. Alia vár minket. - A férfi gyöngéd szeretettel mosolygott le rá. A nı a második felesége volt. Amikor elsı felesége meghalt, azt hitte, hogy a napfényt is magával vitte a sírba. Nem számított rá, hogy élete utolsó szakaszában még ilyen boldog lehet. Most itt volt neki a felesége és a munkája. Boldog, elégedett embernek tarthatta magát. Felesége hirtelen ellépett mellıle, és kihúzta hajából a bırszíjat. Megrázta a fejét, és miközben sőrő, sötét haja a vállára omlott, nevetett. Kedves hang volt. Aztán nekiiramodott a homokdomb meredek, síkos lejtıjének, hosszú szoknyája lebegett fürgén szökkenı lábai között. A lába formás volt és barna. Félútig sikerült megıriznie egyensúlyát, de aztán a gravitáció legyızte, és elesett. A férfi föntrıl elnézıen mosolygott le rá. Néha olyan volt, mint egy gyerek. Máskor viszont komoly, méltóságteljes asszony. A férfi nem tudta biztosan, hogy melyiket kedveli jobban, de így is, úgy is szerette. A nı bukfencezve leért a domb aljára, felült, és még mindig nevetve kirázta hajából a homokot. - Te jössz! - kiáltott fel neki. A férfi nyugodtan ment lefelé utána, kissé merev léptekkel, mely a közeledı öregséget jelezte, de egyensúlyát mindvégig megtartva ért le a domb aljára. Feleségét felsegítette. Nem csókolta meg, bár erıs volt a kísértés, hogy megtegye. Az araboknál nem szokás nyilvánosan kimutatni az érzelmeket, még egy imádott feleség elıtt sem. A nı lesimította a ruháját és ismét összefogta a haját, mielıtt elindultak volna a falu felé. Megkerülték az oázis nádasát, és átmentek az öntözıcsatornák rozoga hídjain. Ahogy elhaladtak a földekrıl visszatérı parasztok mellett, azok mély tisztelettel üdvözölték a férfit. - Szálem alejkum doktari! Békét önnek, doktor úr. – Tiszteltek minden tanult embert, de ıt különösképpen, mivel sok-sok éven át mindig kedvesen bánt velük és családjaikkal. Közülük sokan korábban már az apjának is dolgoztak. Nemigen számított, hogy a parasztok zöme muzulmán, ı maga pedig keresztény volt. Amikor a villához értek, Alia, az öreg házvezetını fogadta ıket zsémbelıdve és a homlokát ráncolva. - Késtek. Mindig késnek. Miért nem tudnak rendes idıben hazaérni, mint más tisztességes népek? Van egy társadalmi rangunk, amit fenn kell tartanunk. - Öreganyám, neked mindig igazad van - csipkelıdött vele a férfi szelíden. - Mihez is kezdenénk, ha te nem törıdnél velünk? – Azzal elküldte az idıs asszonyt, aki még mindig mogorva képpel próbálta leplezni gazdája iránti gondoskodó szeretetét. A teraszon fogyasztották el egyszerő vacsorájukat, mely datolyából, olajbogyóból, kovásztalan kenyérbıl és kecskesajtból állt. Már sötét volt, mire végeztek, de a sivatag fölött a csillagok oly fényesen ragyogtak, akár a gyertyaláng. - Royan, virágom. - A férfi átnyúlt az asztal fölött és megérintette a kezét. - Ideje munkához látnunk. - Felállt és elindult dolgozószobája felé, mely a teraszra nyílt. Royan al Simma egyenesen a szemközti fal mellett álló, magas páncélszekrényhez ment, és gyorsan beütötte a kombinációt. A páncélszekrény nemigen illett ebbe a szobába a régi könyvek és tekercsek közé, kirítt az ısi szobrok, leletek és sírtárgyak közül, melyeket a férfi egy életen át győjtött össze. Amikor a nehéz ajtó kinyílt, Royan egy pillanatra hátralépett. Valahányszor, akár csak néhány röpke óra múltán, ismét megpillantotta a múltnak ezt az ereklyéjét, mindig végigbizsergett rajta a félelemmel vegyes, áhitatos tisztelet. - A hetedik tekercs - suttogta, és összeszedte magát, hogy megérintse. Közel négyezer éves volt, és a történelem egyik korát megelızı, kiemelkedı géniusza írta. Egy olyan ember, aki immáron évezredek óta porrá vált, de Royannak sikerült megismernie, és legalább annyira tisztelte, mint a férjét. Ennek az embernek a szavai örökkévalók voltak, és tisztán szóltak Royanhoz a síron túlról, a paradicsomi mezıkrıl, a nagy háromság, Ozirisz, Ízisz és Hórusz világából, melyben ez az ember oly ıszintén hitt. Éppoly ıszintén, miként Royan egy másik, sokkal újabb kelető Szentháromságban. Odavitte a tekercset a hosszú asztalhoz, melynél Duraid, a férje már munkához is látott. Felpillantott, amikor Royan letette elé az asztalra, és egy pillanatra férje szemében is látta azt a titokzatos révületet, ami ıt is hatalmába kerítette. Duraid mindig azt akarta, hogy a tekercs ott legyen az asztalon, még akkor is, ha valójában nem volt szükségük rá. A fényképekkel meg a mikrofilmekkel dolgozott. Mintha a szöveg tanulmányozásakor valamiképp érezni akarta volna az ısi szerzı láthatatlan jelenlétét maga mellett. Aztán gyorsan eltőnt ez a révület, és ismét tárgyilagos, higgadt tudós volt. - Virágom, a te szemed jobb, mint az enyém - mondta. - Szerinted mi ez az írásjel? Royan a válla fölött áthajolva tanulmányozta azt a hieroglifát, amire a tekercsrıl készült fényképen rámutatott. Egy pillanatig eltöprengett a jelen, majd kivette Duraid kezébıl a nagyítót, és azon át nézte. - Úgy tőnik, Taita ismét bevetett egy saját maga alkotta kriptogrammát, hogy egy kicsit bosszantson minket. - Úgy beszélt az ısi szerzırıl, mint egy drága, de néha idegesítı barátról, aki még élı, lélegzik és megtréfálja ıket. - Hát akkor kénytelenek leszünk kitalálni - jelentette ki Duraid nyilvánvaló élvezett el. „Szerette ezt az ısi játékot. Ez volt élete munkája. Kettesben dolgoztak az éjszaka hővösében. Ez volt az az idıszak, amikor a legjobban ment a munka. Néha arabul beszéltek, máskor meg angolul; számukra ez a két nyelv mintha egy lett volna. Sokkal ritkábban használták a franciát, a harmadik közös nyelvüket. Mindketten angol és amerikai egyetemeken tanultak, oly távol az ı „mi Egyiptomunk-jától". Royan szerette a „mi Egyiptomunk" kifejezést, amit Taita oly gyakran használt a tekercsekben. Sok tekintetben különös rokonságot érzett ezzel a régi egyiptomival. Végül is egyenes leszármazottja volt. Kopt keresztény és nem arab, akik csak nemrég, nem egészen tizennégy évszázada foglalták el Egyiptomot. Az arabok új jövevények voltak ebben az ı Egyiptomában, míg az ı vére egyenesen visszavezetett a fáraók és a nagy piramisok korába. Tíz órakor Royan kávét készített maguknak azon a faszén fızın, amit Alia gyújtott meg nekik, mielıtt hazament családjához a faluba. A sötét, édes és erıs fızetet vékony csészékbıl itták, melyet félig megtöltött a sőrő zacc. Miközben a kávét kortyolgatták, úgy beszélgettek, ahogy régi barátok szoktak. Royan számára kapcsolatuk ezt jelentette: régi barátok. Azóta ismerte Duraidot, amióta régészeti doktorátusával a tarsolyában visszatért Angliából, és elnyerte azt az állást az Ókori Történettudományi Osztályon, melyet Duraid vezetett. İ volt Duraid asszisztense, amikor a Nemesek, avagy a Királynék Völgyében felnyitotta Lostris királynı sírját, a sírt, mely i. e. 1780 körül épülhetett. Royan is osztozott csalódottságában, amikor felfedezték, hogy a sírt már valamikor az ókorban kirabolták, és megfosztották minden kincsétıl. Mindössze a falakat és a sír mennyezetét borító csodálatos falfestmények maradtak meg. Épp Royan volt az, aki a mögött a talapzat mögött dolgozott, melyen egykoron a szarkofág állt, a falfestményeket fényképezte, amikor a gipszvakolat egy része levált, és feltárult mögötte az a fülke, melyben a tíz alabástrom váza állt. Mindegyik vázában egy-egy papirusztekercs volt. Mindet Taita, a királynı rabszolgája írta és saját kezőleg rejtette el ezen a helyen. Azóta az életük, Duraidé és az övé, mintha kizárólag ezek körül a papiruszdarabkák körül forogna. Bár volt rajtuk némi sérülés, helyenként megrongálódtak, de azért nagyjából épségben éltek túl közel négy évezredet. És micsoda lenyőgözı történetet ismerhet meg belılük az ember egy nemzetrıl, melyet maga alá győrt egy erısebb ellenség, lovakkal és harci szekerekkel felfegyverkezve, ami akkoriban még ismeretlen volt az egyiptomiak számára. A hikszosz hordák eltiporták ıket, ezért a Nílus népe menekülni kényszerült. Királynıjük, a sír Lostrisának vezetésével követték a nagy folyót dél felé, szinte egészen a forrásáig, az Etiópmagasföld kegyetlen hegyei közé. Itt, azok közt a félelmetes hegyek közt temette el Lostris férje, Mamose fáraó mumifikált testét, aki még a hikszoszok elleni csata során halt meg. Jóval ezután Lostris királynı visszavezette népét északra, ebbe az ı Egyiptomukba. Immáron saját lovaikkal és harci szekereikkel felfegyverkezve, egy, az afrikai vadonban kemény harcossá edzıdött nép zúdult vissza a nagy folyó kataraktáin át, hogy ismét harcra hívja a hikszosz hódítókat, majd végül gyızedelmeskedve felettük, visszaszerezze tılük Felsı- és Alsó- Egyiptom kettıs koronáját. Ez a történet vonzotta, hatalmába kerítette egész lényét, és elbővölte, ahogy ennek a réges-régi rabszolgának a papiruszra vetett hieroglifái egymás után feltárultak elıtte. Éveken át dolgoztak itt éjszakánként, a kairói múzeumban végzett napi munka után, az oázisbeli villában, de végül a tíz tekercset sikerült megfejteniük és átírniuk - mindet, kivéve a hetedik tekercset. Ez volt a talány, melyet a szerzı oly homályos, ezoterikus jelekkel és utalásokkal tőzdelt tele, hogy az idınek ilyen távolából már szinte megfejthetetlen volt. Néhány olyan jelet is használt, amilyennel még egyikıjük sem találkozott az eddigi munkássága során áttanulmányozott, több ezernyi szövegben. Világos volt mindkettıjük számára, hogy Taita ezeket a tekercseket azzal a szándékkal írta, hogy szeretett királynıjén kívül senki máshoz ne szóljon. Ez volt az utolsó ajándék, amit Lostrisnak adott, hogy magával vihesse a sírba. Minden tudásukra, képzelıerejükre és találékonyságukra szükség volt, de most végre közeledtek ahhoz a ponthoz, hogy bevégezzék a feladatot. Sok volt még a hiányosság, és akadtak részek, ahol nem voltak biztosak benne, sikerült-e a megfelelı módon értelmezniük, de azért a kézirat váza már elıttük állt, úgy, hogy felismerhetı módon megjelentek annak az embernek a körvonalai, aki mindezt rájuk hagyományozta. Most Duraid, miközben a kávéját kortyolgatta, megrázta a fejét, mint már annyiszor e munka során. - Engem ez megrémít - mondta. – Szörnyő felelısség. Mihez kezdjünk az itt összegyőjtött tudással? Ha mindez netán rossz kezekbe kerül... - Ismét kortyintott egyet kávéjából, mielıtt folytatta volna. - Még akkor is, ha a megfelelı emberekhez fordulunk vele, vajon hisznek-e majd ebben a közel négyezer éves anyagban? - Miért kell másokhoz fordulnunk vele? - kérdezte Royan ingerült éllel a hangjában. - Miért ne tehetnénk meg egymagunk azt, amit meg kell tennünk? - Ilyenkor volt a leglátványosabb a köztük lévı különbség. A férfié volt az idıskor megfontoltsága, a nıé pedig a fiatalság heves indulatossága. - Te ezt nem érted - mondta Duraid. Royant mindig bosszantotta, amikor ilyet mondott, amikor úgy kezelte, ahogy az arabok kezelik asszonyaikat ebben a teljességgel férfivilágban. İ ismerte azt a másik világot is, ahol a nık megkövetelték és meg is kapták a jogot, hogy egyenlıként kezeljék ıket. Royan olyan ember volt, aki e két világ, a nyugati és az arab világ közt vergıdött és ingadozott. Royan édesanyja angol volt, aki a II. világháború nehéz évei alatt a Kairó-i Angol Nagykövetségen dolgozott. Ekkor ment férjhez Royan apjához, aki egy fiatal, egyiptomi katonatiszt volt Nasszer ezredes vezérkarában. A házasság nem volt túl sikeres, és nem is tartott tovább Royan serdülıkoránál. Édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy Royan Angliában, a szülıvárosában, Yorkban jöjjön a világra. Azt akarta, hogy gyermeke brit állampolgár legyen. Miután szülei különváltak, ismét édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy lánya az iskoláit Angliában végezze, de a szüneteket mindig apjával töltötte Kairóban. Apja fényes pályát futott be, végül a Mubarak-kormányban miniszteri rangot ért el. Édesapja iránti szeretete indította Royant arra, hogy sokkal inkább egyiptominak tartsa magát, mint angolnak. Édesapja volt az, aki elrendezte házasságát Duraid al Simmával. Ez volt az utolsó dolog, amit halála elıtt még elrendezett. Royan tudta, hogy már haldoklik, és nem volt szíve ellenkezni vele. Modern taníttatása arra ösztökélte, hogy ellenálljon annak a régi, kopt tradíciónak, miszerint a szülık egyeznek meg a házasságot illetıen, de neveltetése, családja és egyháza mind e lázadás ellen szóltak. Végül behódolt és elfogadta. Házassága Duraiddal, félelmei ellenére, nem bizonyult elviselhetetlennek. Akár még kényelmesnek és kielégítınek is tarthatta volna, ha nem ismerkedett volna meg korábban a romantikus szerelemmel. De megismerte. Még az egyetemen szövıdött szerelmi kapcsolat közte és Dávid között. A fiú eljuttatta ıt az érzelmek tetıfokára, a szédítı önkívületbe, majd végül jött a kínzó szívfájdalom, amikor elhagyta ıt, hogy feleségül vegyen egy szıke, angol rózsaszálat, akit a szülei is helyeseltek. Tisztelte és szerette Duraidot, de éjszakánként néha még most is égett a vágytól, hogy egy magáéhoz hasonló, kemény, fiatal test súlyát érezze magán. Duraid még mindig beszélt, pedig ı nem figyelt rá. Most ismét teljes figyelmét férjének szentelte. - Újfent beszéltem a miniszterrel, de véleményem szerint nem hisz nekem. Nahoot beszélhette tele a fejét azzal, hogy én egy kicsit bolond vagyok. - Szomorúan elmosolyodott. Nahoot Guddabi ambiciózus és jó összeköttetésekkel rendelkezı helyettese volt. - Mindenesetre a miniszter szerint a kormánynak erre most nincs pénze, így külsı finanszírozási lehetıségeket kell keresnem. Ezért aztán ismételten végigmentem a lehetséges szponzorok listáján, és leszőkítettem négyre. Természetesen ott van a Getty Múzeum, de én sosem szerettem egy hatalmas, személytelen intézménnyel dolgozni. Jobb szeretem, ha csupán egyetlen embernek kell felelnem, így mindig könnyebb döntésre jutni. - Ez egyáltalán nem volt új Royan számára, de azért kötelességtudóan hallgatta. - Aztán ott van Herr von Schiller. Neki van pénze, érdeklıdik is a téma iránt, de nem ismerem eléggé ahhoz, hogy teljes egészében megbízzam benne. - Egy pillanatra elhallgatott, és Royan már annyiszor hallgatta végig ezeket a töprengéseket, hogy elıre sejtette, mi következik. - Mi van az amerikaival? Híres győjtı - mondta ki férje helyett. - Peter Walshsal nehéz együtt dolgozni. Hatalmas győjtıszenvedélye gátlástalanná tette. Egy kicsit félek tıle. - Akkor ki marad? - kérdezte Royan. Duraid nem válaszolt, mivel mindketten tudták a választ a kérdésre. Figyelmét ismét a munkaasztalt beborító anyagra fordította. - Olyan ártalmatlannak tőnik, annyira egyszerő. Néhány régi papirusztekercs, egy-két fénykép, jegyzetfüzet és egy komputeranyag másolata. Nehéz elhinni, hogy mindez milyen veszélyes lehet, ha rossz kezekbe kerül. - Ismét felsóhajtott. - Akár még azt is mondhatjuk, hogy halálosan veszélyes. Aztán felnevetett. - Egy kicsit elkalandoztam. Talán ez a késıi óra az oka. Folytatjuk a munkát? Ezeken ráérünk késıbb is tépelıdni, miután már megfejtettünk minden rejtvényt, amit ez a vén gazember, Taita adott föl nekünk, és befejeztük a fordítást. Az elıtte lévı halomból felvette az elsı fényképet. Ez a tekercs középsı részének egy részlete volt. - Balszerencsés dolog, hogy a papiruszon ez a sérülés pont ide esik. - Felemelte olvasószemüvegét, majd felrakta, mielıtt hangosan olvasni kezdett. - „Sok lépcsın át jut le az ember Hápi lakhelyére. Nagy nehézségek és temérdek erıfeszítés árán elértük a második lépcsıt, ahonnan nem haladtunk tovább, mivel itt történt, hogy a herceg isteni kinyilatkoztatást kapott. Álmában apja, a halott fáraó- isten felkereste, és a következı parancsot adta neki: - Nagy utat tettem meg, és elfáradtam. Ez az a hely, hol az örökkévalóságig pihenni fogok." - Duraid levette szemüvegét és Royanra nézett: - „A második lépcsı." Nagyon pontos leírás. Taita itt nem a szokásos, körmönfontan csavaros önmaga. - Térjünk vissza a mőholdképekhez - javasolta Royan, és maga felé húzta a fényes lapot. Duraid megkerülte az asztalt és megállt mögötte. - Nekem logikusnak tőnik, hogy azok a természetes terepjellegzetességek, melyek akadályt jelentettek számukra a szurdokban, zuhatagok vagy egy vízesés lehetett. Ha ez a második vízesés lenne, akkor az azt jelenti, hogy itt voltak... - Royan ujját a mőholdkép egy pontjára helyezte, ahol a vékonyán kígyózó folyó átvágta magát a hegyek mindkét oldalon magasodó, sötét tömbjein. Abban a pillanatban valami elvonta a figyelmét, és felkapta a fejét. - Hallgasd csak! - A hangja megváltozott, az ijedtségtıl élesebbé vált. - Mi az? - nézett fel Duraid is. - A kutya - válaszolta. - Az az átkozott korcs - helyeselt a férje. - Éjszakánként mindig kibirhatatlan lármát csap az ugatásával. Már megígértem magamnak, hogy megszabadulok tıle. Abban a pillanatban elaludtak a villanyok. A döbbenettıl megmerevedtek a sötétben. A pálmaliget hátsó részében lévı pajta felıl hirtelen elhallgatott a kivénhedt dízelgenerátor tompa dohogása. Ez a hang annyira hozzátartozott az oázisi éjszakához, hogy csak akkor vették észre, amikor elnémult. Szemük hozzászokott a teraszajtón át bevilágító, halovány csillagfényhez. Duraid átment a szobán, és levette az olajlámpát az ajtó melletti polcról, amit épp ilyen esetekre készítettek oda. Meggyújtotta, majd arcán komikus lemondással Royanra nézett. - Kénytelen vagyok lemenni... - Duraid - vágott a szavába Royan -, a kutya! A férfi egy pillanatig hallgatódzott, majd arcára enyhe nyugtalanság ült ki. A kutya elnémult odakinn az éjszakában. - Biztosra veszem, hogy nincs mitıl félnünk. - Azzal az ajtóhoz lépett, és Royan, nem tudta miért, hirtelen utánaszólt. - Duraid, légy óvatos! - A férfi elutasítóan vállat vont, majd kilépett a teraszra. Royan egy pillanatig azt hitte, hogy a szılı árnya mozog a lugasban a sivatagi szélben, de az éjszaka nyugodt volt, szélcsendes. Aztán rádöbbent, hogy egy emberi alak siet át csöndesen a kockaköveken, és Duraid háta mögé kerül, amint férje megkerüli a kikövezett terasz közepén álló halastavat. - Duraid! - sikoltott figyelmeztetın, mire férje hirtelen visszafordult és magasra emelte a lámpát. - Ki maga? - kiáltotta. - Mit akar itt? A betolakodó némán támadt neki. Hagyományos, hosszú disdasa köntös volt rajta, fején fehér gutrah fejkendı. A lámpa fényében Duraid látta, hogy a férfi fejkendıjének sarkát az arca elé húzta, hogy ne lehessen felismerni vonásait. A támadó háttal állt Royannak, így nem látta a kést jobb kezében, de az a felfelé döfı mozdulat, amivel megcélozta Duraid hasát, félreérthetetlen volt. Duraid felnyögött a fájdalomtól és összegörnyedt, a támadó pedig kihúzta a pengét, majd újból beleszúrt, de Duraid ezúttal eldobta a lámpát, és megragadta a kést fogó kart. A leesett olajlámpa lángja villódzva ellobbant. A két férfi a homályban küzdött, de Royan látta az egyre növekvı, sötét foltot férje fehér ingének elején. - Fuss! - üvöltötte Duraid. - Menj! Hozz segítséget! Nem tudom tartani! - Tudta, hogy Duraid szelíd ember, a könyvek és a tudás embere. Tisztán látta, hogy támadója jóval erısebb nála. - Menj! Kérlek! Menekülj, virágom! - Hallotta férje hangjából, hogy gyengül, de még mindig kétségbeesett kitartással kapaszkodott támadója kést tartó kezébe. Ezalatt a néhány, végzetes másodperc alatt teljesen megbénult a rémülettıl és határozatlanságtól, de most lerázta magáról a bénultságot és az ajtóhoz futott. A félelemtıl és attól a tudattól őzve, hogy segítséget kell hoznia Duraidnak, gyorsan, akár egy macska, átsiklott a teraszon, míg férje visszatartotta a betolakodót, így az nem tudta útját állni. Átugrott az alacsony kıkerítésen a ligetbe, és majdnem egyenesen a másik férfi karjaiba szaladt. Felsikoltott és elkígyózott, midın a férfi kinyújtott ujjai végigsiklottak arcán, és már majdnem sikerült megszabadulnia, de a férfi ujjai beleakaszkodtak vékony pamutblúzába. Ezúttal látta a kést is a kezében, egy hosszú, ezüstös villanást a csillagfényben, ami újult erıfeszítésre sarkallta. A pamut kiszakadt és a férfi kezében maradt, ı meg szabad volt, de nem elég gyors ahhoz, hogy elkerülje a pengét. Érezte, ahogy belehasít felkarjába, mire kemény, fiatal testének minden erejével, amit a pánik megsokszorozott, támadója felé rúgott. Érezte, hogy a férfi altestének lágy részét találta el, de olyan erıvel, hogy abba még a saját térde és a bokája is belesajdult, támadója pedig felüvöltött, és térdre esett. Aztán már futott is tovább, át a pálmaligeten. Elıször csak céltalanul rohant, azt se tudta, merre tart. Egyszerően csak futott, amerre száguldó, fürge lábai vitték, hogy minél messzebbre kerüljön tılük. Aztán fokozatosan sikerült úrrá lennie páni rémületén. Hátrapillantott, és látta, hogy senki sem követi. Ahogy a tó széléhez ért, lelassított, hogy tártalékolja erejét, aztán megérezte saját, melegen csorduló vérét, amint végigfolyik a karján, és lecsöppen ujjai hegyén. Megállt, és hátát az egyik pálma durva törzsének támasztotta, miközben szakadt blúzából letépett egy csíkot, és sietve bekötözte vele a karját. Annyira reszketett a rémülettıl és a kimerültségtıl, hogy még ép kezével is csak ügyetlenül matatott. Fogával és bal kezével kötött csomót a hevenyészett kötésre, és a vérzés csökkent, lelassult. Nem tudta pontosan, vajon merre fusson tovább, amikor meglátta a halovány lámpafényt Alia kunyhójának ablakában, a legközelebbi öntözıcsatorna túlpartján. Ellökte magát a pálmafától és elindult arrafelé. Alig száz lépésnyit tehetett meg, amikor a háta mögül, a liget felıl egy hangot hallott, arabul beszélt: - Yusuf, nem akadt a nı az utadba? Abban a pillanatban egy elemlámpa fénye villant fel elıtte a sötétben, és egy másik hang hallatszott: - Nem, nem láttam. Még néhány másodperc, és Royan egyenesen beléjük ütközött volna. Lekuporodott és kétségbeesetten körülnézett. Háta mögött, a ligetben egy másik elemlámpa fénye villant, pontosan azon az ösvényen, amelyen ı jött. Ez nyilván az a férfi volt, akit megrúgott, de a lámpa fényének gyors és könnyed mozgásából megállapíthatta, hogy már tökéletesen rendbe jött. Két irányból elzárták az útját, ezért visszafordult a tó felé. Arra volt az országút is. Ha szerencséje van, esetleg jár arra még valaki ezen a késıi órán. Megbotlott a hepehupás talajon, elesett és megütötte, felhorzsolta a térdét, de nyomban felpattant és továbbsietett. Amikor másodszor is elesett, kinyújtott bal keze egy kerek, sima, narancs mérető kıhöz ért. Ahogy továbbment, magával vitte a követ; ez a fegyver egy kis biztonságot nyújtott. Sérült karja fájni kezdett, és őzte a Duraidért érzett aggodalom. Tudta, hogy férje súlyosan megsebesült, mivel látta a belé döfött kés irányát és erejét. Segítséget kell kerítenie. Mögötte a két férfi lámpája pásztázta a ligetet, és ı már nemigen tudta tartani elınyét. Egyre közeledtek hozzá - tisztán hallotta hangjukat. Végre elérte az országutat, apró, megkönnyebbült nyögéssel kimászott az árokból a halovány, kavicsos útra. A lába remegett, alig bírta tartani magát, de azért elindult a falu felé. Még az elsı kanyarig se ért, amikor a pálmafák közül egy autó reflektora közeledett lassan felé. Az út közepére rohant. - Segítsen! - kiáltotta arabul. - Kérem, segítsen nekem! A kocsi elérte a kanyart, és még mielıtt a reflektorok elvakították volna, Royan látta, hogy egy sötét színő kis Fiat. Ott állt az út közepén és a karjával integetett, hogy megállítsa a vezetıt, miközben a reflektorok fényében olyan volt, mintha egy színház színpadán lett volna. A Fiat megállt elıtte, mire ı odafutott a vezetı ajtajához és a kilincset rángatta. - Kérem, segítenie kell nekem... Az ajtó belülrıl kinyílt, méghozzá olyan erıvel, hogy Royan elvesztette az egyensúlyát. A sofır kipattant az útra, és sérült karjának csuklójánál fogva megragadta. A Fiathoz vonszolta, majd kinyitotta a hátsó ajtót. - Yusuf! Bacheet! - kiáltotta a férfi a sötét liget felé. Elkaptam. - És Royan hallotta a válaszkiáltásokat, majd látta, amint a lámpák fénye feléjük irányul. A sofır megpróbálta a fejénél fogva benyomni a hátsó ülésre, ám ekkor Royan rádöbbent, hogy a követ még mindig ott szorongatja ép kezében. Kissé elfordult, összeszedte minden erejét és a markában a kıvel, oldalról a férfi fejére sújtott. Pontosan a halántékán találta el. A férfi szó nélkül a kavicsos útra zuhant és ott hevert mozdulatlanul. Royan ledobta a követ, és teljes gızzel futásnak eredt az úton, de közben észrevette, hogy az elemlámpák fényében rohan, melyek megvilágítják minden mozdulatát. A két férfi a ligetben felkiáltott, majd szinte egyszerre értek fel nyomában az útra. Ahogy hátrapillantott, látta, hogy egyre gyorsabban közelednek, és rájött, hogy egyetlen esélye, ha letér az útról, vissza a sötétségbe. Elfordult és levetette magát a töltésrıl. Abban a pillanatban derékig a tó vizében találta magát. A sötétségben és a zőrzavarban elvétette az irányt. Nem vette észre, hogy már elérte azt a pontot, ahol az út a víz szélén, a gát mentén fut. Tudta, arra már nincs ideje, hogy visszamásszon az útra, és azt is tudta, hogy elıtte sőrő papiruszsás meg nádas terül el, ahol esetleg sikerül elrejtıznie. Begázolt a vízbe, mígnem a tó alja hirtelen, meredeken mélyülni kezdett lába alatt, kénytelen volt úszva folytatni útját. Mellúszása ügyetlen volt, mivel szoknyája és sérült karja akadályozta tempózását. Mindazonáltal lassú, óvatos mozgásával szinte meg sem zavarta a víz nyugodt felszínét, és még mielıtt a két férfi elérte volna az útnak azt a pontját, ahol leugrott, sikerült eljutnia a sőrő nádasig. Bement a nádas sőrőjébe és lesüllyedt a víz alá. Még mielıtt a víz ellepte volna az orrát, érezte, hogy lábujja megérinti a tó fenekének lágy iszapját. Ott állt csöndessen, csupán a feje teteje látszott ki a vízbıl és arcát elfordította a part felıl. Tudta, hogy sötét haja nem fogja visszaverni a fürkészı lámpák fényét. Bár a víz a fülét is ellepte, azért hallotta a férfiak izgatott hangját az út felıl. Lámpáik fényét a víz felé fordították, és a nádasba világítva keresték ıt. Az egyik lámpa fénye egy pillanatig megvilágította a fejét és már épp egy nagy levegıt vett, hogy teljesen alámerüljön, amikor a fénysugár továbbment, és ebbıl rájött, hogy nem vették észre. Az a tény, hogy még az egyenesen rá irányuló fényben is észrevétlen maradt, bátorságot öntött belé, és fejét kissé elfordítva, egyik fülét kiemelte a vízbıl, hogy tisztán hallja üldözıi hangját. Arabul beszéltek, és felismerte a Bacheet nevezető ember hangját. Úgy tőnt, ez volt a fınök, mivel ez adta a parancsokat. - Eredj be oda, Yusuf, és hozd ki azt a szajhát. Hallotta, ahogy Yusuf lecsúszik a töltésen és egy csobbanással a vízbe ér. - Menj beljebb - utasította Bacheet. - Abba a nádasba, oda, ahova a lámpával világítok. - Túl mély. Nagyon jól tudod, hogy nem tudok úszni. Ellepi a fejemet. - Ott! Közvetlenül elıtted. Abban a nádasban. Látom a fejét - biztatta Bacheet, és Royan attól félt, hogy mégis észrevették. Lebukott a víz alá, amilyen mélyre csak tudott. Yusuf a vizet nehézkesen paskolva közeledett a nádasnak ahhoz a pontjához, ahol Royan rejtızött, amikor hirtelen egy robajló mozgolódás riasztotta meg még Yusufot is, aki hangosan felkiáltott: - Dzsinnek! Isten védelmezz meg engem! -, és egy csapatnyi kacsa váratlanul felemelkedett a vízrıl, majd zajos szárnycsapkodással a sötétlı égbe emelkedtek. Yusuf elindult vissza a part felé, és még Bacheet fenyegetései sem tudták rávenni, hogy folytassa az embervadászatot. - A nı nem olyan fontos, mint a tekercs - tiltakozott, miközben visszamászott az útra. - Ha nincs tekercs, nincs pénz. A nı ráér, tudjuk, hogy hol találjuk. Royan kissé kiemelte a fejét, és látta, hogy a lámpák fénye elindul vissza a Fiat felé, melynek reflektorai még mindig égtek. Hallotta, ahogy a kocsiajtók becsapódnak, majd a motor felzúgott, és elhajtottak a villa felé. Túlságosan rémült és kétségbeesett volt ahhoz, hogy egyáltalán megpróbálja elhagyni rejtekhelyét. Attól félt, hogy egyikıjük ott maradt az úton, és arra vár, hogy ı elıjöjjön. Lábujjhegyen állt, a víz a szájáig ért, és reszketett, nem annyira a hidegtıl, mint inkább a megrázkódtatástól, miközben eltökélte, hogy megvárja a napfelkeltét, amikor már biztonsággal elıbújhat. Jóval késıbb, amikor észrevette az eget megvilágító tőz fényét, és a pálmák törzse közt felcsapó lángokat, csak akkor feledkezett meg saját biztonságáról, és kivonszolta magát a partra. Ott térdelt a víz szélén az iszapban, vacogott, reszketett és lihegett, gyenge volt, a vérveszteségtıl, a kimerültségtıl és a félelemtıl, miközben nedves hajának és a lecsurgó víznek függönyén át kémlelte a lángokat. - A villa! - suttogta. - Duraid! Jaj, kérlek Istenem, ne! Ne! Feltápászkodott, majd tántorogva elindult lángokban álló otthona felé.
Bacheet lekapcsolta a kocsi
reflektorát és leállította a motort is, mielıtt a Fiat rákanyarodott volna a villa behajtójára, majd hagyta, hogy lecsorogjon, és megállt a terasz alatt. Mindhárman kiszálltak a kocsiból, és felmentek a lépcsın a kikövezett teraszra. Duraid teste még mindig ott hevert a halastó mellett, ahol Bacheet hagyta. Elhaladtak mellette, anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetettek volna rá, majd bementek a sötét dolgozószobába. Bacheet letette az asztalra a nála lévı olcsó, nejlon kézitáskát. - Már így is épp elég idıt elvesztegettünk. Most gyorsan kell dolgoznunk. - Yusuf hibája - tiltakozott a Fiat sofırje. - Hagyta, hogy a nı elmeneküljön. - Te is elkaphattad volna az úton - förmedt rá Yusuf -, és ugyanúgy elbaltáztad. - Elég! - szólt rá mindkettıjükre Bacheet. - Ha azt akarjátok, hogy megkapjátok a pénzeteket, akkor jobb, ha nem követtek el több hibát. Az elemlámpa fényével Bacheet rávilágított a tekercsre, ami még most is ott feküdt az asztalon. - Ez az. - Biztos volt benne, mivel fényképen megmutatták neki, nehogy elvétse. - Mindent akarnak - a térképeket meg a fotókat. A könyveket és a papírokat is, ami az asztalon van, mindent, amit munka közben használtak. Ne hagyjatok itt semmit. Gyorsan berámoltak mindent a kézitáskába, majd Bacheet behúzta a cipzárat. - Most pedig a doktor következik. Hozzátok be ide. A másik kettı kiment a teraszra és a test fölé hajolt. Mindegyikük megragadta Duraid egyik bokáját és átvonszolták a teraszon, be a dolgozóba. Duraid feje tehetetlenül ütıdött neki a kıküszöbnek, és vére hosszú, nedves csíkot hagyott a kövezeten, mely csillogott az elemlámpa fényében. - Hozzátok a lámpát! - adta ki az utasítást Bacheet, mire Yusuf visszament a teraszra, és felvette az olaj lámpát onnan, ahová Duraid ledobta. A láng kialudt. Bacheet a füléhez emelte a lámpát és megrázta. - Tele van - mondta elégedetten, majd lecsavarta a tartály tetejét. - Rendben - mondta a másik kettınek -, vigyétek a táskát a kocsiba. Miközben azok kisiettek, Bacheet rálocsolta Duraid ingére és nadrágjára a lámpa petróleumát, majd odament a könyvespolchoz, és a maradékot az ott összezsúfolt könyvekre, meg kéziratokra öntötte. Ledobta a kiürült lámpát, majd disdasájának szoknyája alá nyúlt, és elıvett egy doboz gyufát. Meggyújtotta, és a könyvespolcon végigcsordult, nedves petróleumcsíkhoz érintette. Nyomban meggyulladt, és a lángok villámgyorsan terjedtek felfelé, összezsugorították és megfeketítették a kéziratok széleit. Megfordult és visszament oda, ahol Duraid feküdt. Meggyújtott még egy gyufát, majd a vér- és petróleumfoltos ingre dobta. Kékes láng táncolt Duraid mellkasa felett. Aztán a láng színe megváltozott, ahogy belekapott az ing anyagába, és alatta a húsba. Narancsszínővé vált, és kormos füstcsík tekergett fölfelé villódzó taréjából. Bacheet az ajtóhoz rohant, majd át a teraszon és le a lépcsın. Ahogy bemászott a Fiat hátsó ülésére, a sofır sebességbe kapcsolt és villámgyorsan elhajtott. Duraid magához tért a fájdalomtól. Rendkívül erısnek kellett lennie a fájdalomnak ahhoz, hogy visszatérjen arról a távoli helyrıl, az élet és a halál peremérıl, ahol eddig lebegett. Felnyögött. Az elsı dolog, ami eljutott tudatáig, miután visszanyerte eszméletét, az saját, égı húsának szaga volt, aztán teljes erıvel tört rá a kín. Teste vadul megvonaglott, mire kinyitotta a szemét, és végignézett magán. Ruhája fekete volt és füstölögve parázslott, a fájdalom pedig oly irtóztató volt, amilyet még életében nem érzett. Homályosan rádöbbent, hogy ég körülötte az egész szoba. Füst és hıség hullámzott körötte, melyen át alig tudta kivenni az ajtó körvonalát. A fájdalom olyan iszonyatos volt, hogy szeretett volna véget vetni neki. Meg akart halni, hogy ne kelljen tovább szenvednie. Aztán eszébe jutott Royan. Megperzselıdött, elfeketedett ajkaival megpróbálta kimondani a nevét, de nem jött ki hang a torkán. Csak feleségének gondolata adott neki elég erıt ahhoz, hogy megmozduljon. Átgördült a hasára, így hátát is kitette a forróságnak, ami eddig még védve volt. Hangosan felnyögött, majd ismét átfordult, és egy kicsivel közelebb került az ajtóhoz. Minden egyes mozdulat újabb erıfeszítést követelt, és kínszenvedések újabb rohamát kellett kiállnia, de amikor ismét a hátára gördült, rájött, hogy friss levegı árad be a nyitott ajtón, mely táplálja a tüzet. Egy lélegzetnyi az édes, sivatagi levegıbıl felélesztette, és épp elég erıt adott neki ahhoz, hogy átlendítse magát a küszöbön, ki a terasz kövének hővösére. Ruhája és teste még mindig égett. Erıtlenül a mellkasára ütött, hogy megpróbálja eloltani a lángokat, de keze csupán egy fekete, égı mancs volt. Aztán eszébe jutott a halastó. Az a gondolat, hogy megkínzott testét belevetheti abba a hideg vízbe, új erıt adott neki, tekeregve vonaglott végig a kılapokon, akár egy összezúzott gerincő kígyó. Hamvadó testébıl csípıs füst áradt, ami fojtogatta, és erıtlenül köhögött, de azért kitartóan haladt tovább. Saját megsült bırének darabjait hagyta ott a kiemelkedı kıperemen, ahogy átgördült rajta és beesett a vízbe. Sistergı gız halovány felhıje homályosította el látását, olyannyira, hogy egy pillanatra azt hitte, megvakult. Az a kín, amit a hideg víz okozott nyers, összeégett húsának, oly elviselhetetlen volt, hogy ismét elvesztette eszméletét. Amikor újból magához tért, és kiemelte csöpögı fejét a sötétség felhıi közül, látta, hogy a kert felıl, a terasz túloldalán egy tántorgó alak jön fel a lépcsın. Egy pillanatra azt hitte, hogy kínjainak rémképét látja, ám amikor az égı villa fénye rávetült, felismerte Royant. Nedves haja kuszán tapadt arcához, ruhája tépett volt, csurgott belıle a víz és iszap, zöld algafoltok éktelenkedtek rajta. A jobb karján lévı sáros rongydarabból szivárgott a vére, melyet rózsaszínné halványított a mocskos víz. Royan nem látta ıt. Megállt a terasz közepén és elborzadva meredt be az égı szobába. Duraid odabenn volt? Elindult befelé, de a hıség tömör falként útját állta, és megtorpant. Abban a pillanatban a tetı beszakadt, és a lángoszlop szikrázó robajjal tört az éjszakai ég felé. Royan meghátrált és karját védelmezın emelte arca elé. Duraid megpróbálta magához hívni, de nem jött ki hang füstperzselte torkán. Royan megfordult és elindult lefelé a lépcsın. Duraid rájött, hogy felesége nyilván segítségért indul. Még egy utolsó, hatalmas erıfeszítést tett, mire érdes, károgásszerő hang hagyta el megfeketedett, összeégett ajkait. Royan hirtelen megfordult és rámeredt, majd felsikoltott. Férje feje már nem volt emberi fej. A haja eltőnt, leégett, és bıre cafatokban lógott arcáról, álláról. A megfeketedett kéreg alól helyenként nyers húsdarabok tőntek elı. Royan elhátrált tıle, mintha valami irtóztató szörnyeteget látna. - Royan - recsegte, a hangja szinte felismerhetetlen volt. Egyik kezét esdeklın emelte felesége felé, aki odaszaladt a tóhoz és megfogta kinyújtott kezét. - Szőz Máriám, mit tettek veled? - zokogta, de amikor megpróbálta kihúzni férjét a vízbıl, kezérıl a bır egyetlen darabban, mint valami szörnyő orvosi gumikesztyő a kezében maradt, és Duraid keze csupán egy vérzı, csupasz, nyers húscafat maradt. Royan térdre hullt a halastó pereme mellett, a víz fölé hajolt, és karjai közé ölelte férjét. Tudta, nincs annyi ereje, hogy kiemelje a vízbıl, anélkül, hogy ne okozzon neki újabb, szörnyő sérüléseket. Mindössze annyit tehetett, hogy karjában tartja és megpróbál vigaszt nyújtani neki. Rádöbbent, hogy Duraid haldoklik - nincs ember, aki ily irtóztató sérüléseket túlélne. - Hamarosan segítségünkre jönnek - suttogta neki arabul. - Valaki biztosan észreveszi a tüzet. Bátorság, férjem, nemsokára megjön a segítség. Duraid halálos sérüléseinek kínjától és attól a gyötrelmes erıfeszítéstıl, amivel beszélni próbált, rángatódzott és vonaglott karjai között. - A tekercs? - Hangját alig lehetett kivenni. Royan felnézett a pusztító tőzre, ami házukat ölelte körül, és megrázta a fejét. - Az már nincs meg - mondta. - Elégett vagy ellopták. - Ne add fel - motyogta férje. - Minden munkánk... - Már nincs meg - mondta újra. - Senki sem hisz nekünk anélkül... - Nem! - Duraid hangja gyönge volt, de indulatos. - Értem, az én utolsó... - Ne mondj ilyet - könyörgött neki Royan. - Rendbe fogsz jönni. - Ígérd meg - követelte férje. - Ígérd meg nekem! - Nincs szponzorunk. Egyedül vagyok. Egyedül nem tudom megcsinálni. - Harper! - mondta Duraid. Royan olyan közel hajolt hozzá, hogy füle hozzáért megégett ajkaihoz. - Harper - ismételte meg férje. - Erıs... kemény... okos ember... - és akkor Royan megértette. Hát persze, Harper volt az utolsó, a negyedik név a szponzorok listáján. Bár az utolsó helyen állt, Royan valahogy mindig is tudta, hogy Duraid sorrendje valójában fordított. Nicholas Quenton-Harper volt az igazi választottja. Oly gyakran beszélt errıl az emberrıl, és mindig tisztelettel, melegséggel, sıt idınként áhítattal szólt róla. - De mit mondjak neki? Nem ismer engem. Hogyan gyızhetném meg? A hetedik tekercs eltőnt. - Bízzál benne - suttogta Duraid. - Jó ember. Bízzál benne... - Rettentı esdekléssel mondta: - Ígérd meg nekem! Aztán Royannak eszébe jutott a jegyzetfüzet meg a számítógépében lévı Taita-anyag, ami Gizában, Kairó külvárosában lévı lakásukban maradt. Azért nem veszett el minden. - Igen - egyezett bele -, megígérem neked, férjem, megígérem. Bár megcsonkított arca emberi érzelmeket már nem mutathatott, hangjából halovány elégedettség hallatszott, amikor azt suttogta: - Virágom! - Aztán feje elırehanyatlott, és Royan karjai közt meghalt.
A falubeli parasztok Royant még
mindig a halastó mellett térdepelve találták, amint karjában tartja férjét és suttog neki. Addigra a lángok már lecsendesedtek, és a hajnal halovány fénye erısebb volt, mint hamvadó parazsuk. A múzeum és az Ókori Történettudományi Osztály minden vezetı munkatársa jelen volt a gyászszertartáson az oázis templomában. Még Atalan Abou Sin, Duraid felettese, a kulturális és idegenforgalmi miniszter is kihajtott Kairóból fekete, légkondicionált, hivatali Mercedesével. Royan mögött állt, és bár muzulmán volt, együtt mondta a többiekkel a szertartás válaszait. Nahoot Guddabi nagybátyja mellett állt. Nahoot édesanyja volt a miniszter legkisebb húga, ami, ahogy arra egyszer Duraid gúnyosan rámutatott, épp elég volt ahhoz, hogy pótolja unokaöccse képzettségének és régészeti tapasztalatainak hiányát, valamint a vezetésre való alkalmatlanságát. Tikkasztóan meleg nap volt. Odakinn a levegı hımérséklete harminc fok felett lehetett, és még a kopt templom fedett árkádjainak homályában is nyomasztó volt a hıség. A sőrő tömjénfüstben, ahogy a fekete ruhás papok az ısi szertartás szövegét mormolták, Royan úgy érezte, hogy nyomban megfullad. Jobb karjában a varratok égtek és húzódtak, miközben, valahányszor a díszes, aranyozott oltár elıtt álló, hosszú, fekete koporsóra nézett, megjelent elıtte Duraid kopasz, összeégett feje. Ilyenkor ültében is megtántorodott, minden erejét össze kellett szednie, nehogy kizuhanjon a székébıl. Végre aztán befejezıdött a szertartás, és kijutott a szabad levegıre, a sivatagi napsütésbe. Ám kötelezettségei még akkor sem értek véget. Legfıbb gyászolóként a koporsó mögött haladt, midın a menet elindult a pálmaligeten át a temetı felé, ahol Duraidot már várták rokonai a családi mauzóleumban. Mielıtt Atalan Abou Sin visszatért volna Kairóba, kezet fogott vele, és néhány szóval részvétét nyilvánította. - Szörnyő dolog ez, Royan. Személyesen beszéltem a belügyminiszterrel. Higgye el nekem, el fogják kapni a vadállatokat, akik ezt a borzalmat elkövették. Kérem, szedje össze magát, annyi szabadságot kap, amennyire csak szüksége van, a múzeumi munkája megvárja - mondta neki. - Hétfın már benn leszek az irodámban - mondta Royan, mire a miniszter elıvett egy noteszt sötét, kétsoros zakójának zsebébıl. Belelapozott, majd bejegyzett valamit, mielıtt ismét Royanra nézett. - Akkor délután jöjjön be hozzám a Minisztériumba. Négyre – mondta neki. Azzal várakozó Mercedeséhez ment, miközben Nahoot Gubbadi lépett elıre, hogy kezet fogjon Royannal. Bár bıre fakó volt, és kávészín foltok húzódtak sötét szeme alatt, magas volt és elegáns, a haja sőrő és hullámos, a foga pedig hófehér. Tökéletes szabású öltönyt viselt, és drága kölni halványan finom illata áradt belıle. Az arca komor volt és szomorú. - Jó ember volt. Én igazán nagyra becsültem Duraidot mondta Royannak, aki válasz nélkül csak rábólintott erre a kirívó hazugságra. Duraid és helyettese nemigen kedvelték egymást. Férje soha nem engedte meg Nahootnak, hogy a Taita-tekercseken dolgozzon; különös tekintettel a hetedik tekercsre, aminek még csak a közelébe sem engedte, és ez keserő ellenségeskedést szított közöttük. - Remélem, Royan, hogy megpályázza az igazgatói állást - mondta. - Ön igazán jól képzett szakember, aki valóban alkalmas erre a munkára. - Köszönöm, Nahoot, ez igazán kedves öntıl. Még nem volt rá módom, hogy a jövırıl gondolkodjam, de ön nem pályázza meg? - De igen - bólintott rá. - Ez azonban nem jelenti azt, hogy más ne pályázhatna rá. Megeshet, hogy épp ön kapja meg az állást – mondta öntelt mosollyal. Royan nı volt az arab világban, ı pedig a miniszter unokaöccse. Nahoot pontosan tudta, hogy a mérleg nyelve szinte teljes egészében felé billen. - Barátságos riválisok? - kérdezte a férfi. Royan szomorúan elmosolyodott. - Legalábbis barátok. Erre igazán nagy szükségem lesz a jövıben. - Tudja jól, hogy sok barátja van. Az osztályon mindenki szereti önt, Royan. - Ez legalább igaz lehet - gondolta Royan. A férfi pedig mézesmázosan folytatta. - Megengedi, hogy visszavigyem Kairóba? Biztos vagyok benne, hogy nagybátyámnak nem lesz ellenvetése. - Köszönöm, Nahoot, de a saját kocsimmal jöttem, és ma éjjel itt kell maradnom az oázisban, hogy elrendezzem Duraid ügyeit. - Ez nem volt igaz. Royan azt tervezte, hogy még aznap este visszamegy a gizai lakásba, de valamilyen oknál fogva, amit maga sem tudott pontosan, nem akarta, hogy Nahoot tudomást szerezzen terveirıl. - Akkor hétfın találkozunk a múzeumban. Royan elhagyta az oázist, amint meg tudott szabadulni a rokonoktól, a család barátaitól és a parasztoktól, akik közül sokan egész életükben Duraid családjának dolgoztak. Royan bénultnak és elszigeteltnek érezte magát, így aztán részvétük és jámbor buzdításaik mind értelmetlennek tőntek és nem nyújtottak vigaszt. A sivatagon átvezetı makadámút még ezen a késıi órán is forgalmas volt, folyamatos jármősorok haladtak mindkét irányban, mivel másnap péntek volt és jött a sabbath. Sérült karját kihúzta a felkötı kendıbıl, így nem nagyon akadályozta a vezetésben. Egészen jól haladt. Ennek ellenére, már elmúlt öt óra, mire feltőnt szeme elıtt a sivatag homokos sivárságából kiemelkedı zöld vonal, mely Egyiptom nagy ütıere, a Nílus mentén elterülı keskeny, öntözött és mővelt földsáv kezdetét jelezte. Ahogy közeledett a fıváros felé, a forgalom szokás szerint sőrőbb lett, és már teljesen besötétedett, mire elérte a gizai bérházak tömbjét, mely a folyóra nézett, és azokra a hatalmas, kıbıl épült síremlékekre, melyek oly magasan és tömören emelkedtek az esti ég felé, és amelyek számára szülıföldje szívét és történetét jelentették. Az épület föld alatti garázsában hagyta Duraid öreg, zöld Renault-ját, majd beszállt a liftbe és felment a legfelsı emeletre. Kinyitotta a lakást és dermedten megtorpant az ajtóban. A nappalit teljesen felforgatták - még a szınyegeket is felszedték, és leszaggatták a képeket a falról. Kábultan lépkedett át a széttört bútorokon és összezúzott dísztárgyakon. Ahogy végigment a folyosón, bepillantott a hálószobába, és látta, hogy az sem menekült meg. Duraid és az ı ruhái is szanaszét hevertek a földön, a szekrényajtók tárva-nyitva álltak. Az egyiket még a zsanérjairól is letépték. Az ágyat felfordították, a lepedıket meg a párnákat széthajigálták. Érezte a széttört kozmetikai szerek és parfümök illatát a fürdıszobából, de képtelen volt rá, hogy bemenjen. Pontosan tudta, milyen kép fogadná. Inkább továbbment a folyosón a nagyszobába, amit mőhelyként és dolgozószobaként használtak. Az elsı dolog, amit abban a káoszban észrevett és siratott, az az antik sakk-készlet volt, amit Duraidtól kapott nászajándékba. A gagát és elefántcsont tábla eltörött, a figurákat felesleges, mintegy bosszúálló kegyetlenséggel hajigálták szét a szobában. Lehajolt, és felvette a világos királynıt. A feje le volt törve. Ép kezében a királynıvel, mint egy alvajáró lépett az ablak alatt álló íróasztalához. Számítógépét tönkretették. A képernyıt bezúzták és magát a gépet valószínőleg egy fejszével hasították szét. Elég volt egyetlen pillantás, hogy tudja, a gépben nem maradt semmiféle információ; menthetetlen, ezt többé nem lehet megjavítani. Lepillantott a fiókra, amelyben a floppy-kat tárolta. A többi fiókhoz hasonlóan azt is kihúzták és a földre hajigálták. Természetesen mind üres volt; a lemezekkel együtt eltőntek jegyzetfüzetei és a fényképek is. Elvesztette az utolsó kapcsolatot is, ami még a hetedik tekercshez főzte. Háromévnyi munka után eltőnt minden bizonyítéka annak, hogy valaha is létezett. Kimerültén leroskadt a földre, és úgy érezte, teljes egészében legyızték. A karja ismét fájni kezdett, és annyira magányos, sebezhetı volt, amilyen életében még soha. Nem hitte volna, hogy Duraid valaha is ennyire hiányzik majd neki. A válla rázkódni kezdett, és érezte, hogy valahonnan, benseje mélyébıl feltörnek a könnyei. Megpróbálta elfojtani a sírást, de a könnyek áttörtek szemhéján, aztán hagyta, hogy lecsorduljanak. Ott ült élete romjai között, és addig sírt, míg végül nem maradt már benne semmi, csak üresség, akkor aztán összegömbölyödött a csupa szemét szınyegen, és kétségbeesetten mély, kimerült álomba zuhant. Hétfı reggelre sikerült helyreállítania valamiféle rendet az életében. Kijött a rendırség és felvették a vallomását, majd rendet rakott, és szinte teljesen eltüntette ezt a felfordulást. Még a világos királynı fejét is visszaragasztotta. Amikor elhagyta a lakást és beült a zöld Renault-ba, a karja már nem fájt annyira. Ha vidám nem is volt, azért sokkal optimistábbnak érezte magát, és biztosan tudta, hogy mit kell tennie. Amikor beért a múzeumba, elıször Duraid irodájába ment, és legnagyobb bosszúságára Nahootot már ott találta. Két biztonsági ırre felügyelt, akik Duraid személyes holmiját szedték össze. - Lehetett volna annyi tapintat magában, hogy ezt a dolgot rámhagyja - mondta neki Royan hővösen, mire a férfi a lehetı legmegnyerıbb mosollyal nézett rá. - Sajnálom, Royan. Azt hittem, hogy ezzel segítek. - Szokás szerint, most is egy vastag, török cigarettát szívott. Royan utálta ezt a nehéz, pácolt illatot. Odament Duraid íróasztalához és kinyitotta a jobb oldali fiókot. - A férjem itt tartotta a naplóját. Most pedig nincs itt. Nem látták? - Nem, abban a fiókban nem volt semmi. - Nahoot a két ırre nézett, hogy megerısítsék, mire azok zavartan csoszogva megrázták a fejüket. Ez mit sem számít - gondolta Royan. A naplóban nem volt semmi érdekes. Duraid mindig is rá hagyta, hogy feljegyezze és tárolja a lényeges adatokat, és ezek zömében a számítógépében voltak. - Köszönöm, Nahoot - küldte el Royan. - A többit már én elintézem. Igazán nem akarom elvonni a munkájától. - Ha szüksége van segítségre, kérem tudassa velem, Royan. Azzal könnyedén meghajolt és távozott a szobából. Gyorsan végzett Duraid irodájával. Férje holmiját dobozokba rakta, majd az ırökkel átvitette a saját irodájába, ahol a fal mellett felhalmozta. Még ebédidı alatt is saját dolgait rendezte, majd amikor végzett, még mindig volt egy órája az Atalan Abou Sinnel való találkozóig. Ha teljesíteni akarja Duraidnak tett ígéretét, akkor most egy darabig távol lesz. Mivel búcsút akart venni kedvenc kincseitıl, lement a hatalmas épület nyilvános győjteményi részébe. A hétfı általában forgalmas nap volt, a múzeum kiállítási termei zsúfolásig megteltek turistacsoportokkal. Nyájként követték vezetıiket, akár a birkák a juhászt. A leghíresebb kiállítási tárgyak körül tolongtak. Hallgatták az idegenvezetıket, akik jól begyakorolt szövegüket adták elı Bábel minden nyelvén. A második emeleti termekben, ahol Tutanhamon kincsei voltak, akkora tömeg győlt össze, hogy ott nemigen idızött. Sikerült odajutnia ahhoz a tárlóhoz, melyben a gyermek fáraó csodás, arany halotti maszkja feküdt. E maszk tündöklı pompája és romantikája, mint mindig, most is meggyorsította lélegzetét, és szaporábban kezdett verni a szíve. Mégis, ahogy ott állt elıtte, miközben két nagy mellő, izzadó, középkorú turistanı taszigálta, eltöprengett, mint már eddig is oly sokszor, hogy ha egy ilyen jelentéktelen, gyenge kis uralkodó, mumifikált arcán ily csodás alkotással távozhatott a sírba, akkor mi lehetett felhalmozva a nagy Ramszeszek halotti templomában. II. Ramszesz, aki mind közt a legnagyobb volt, hatvanhét éven át uralkodott, és ezen évtizedek során mérhetetlen kincseket halmozhatott fel a birodalom általa meghódított, hatalmas területeirıl. Royan ezután az öreg királynál tette tiszteletét. II. Ramszesz harminc évszázad múltán is úgy aludta örök álmát, hogy sovány arca elmélyült és komoly volt. Bırének volt valami halvány, márványszerő ragyogása. Ritkás hajtincsei szıkék voltak és hennával festettek. A keze, melyet szintén hennával színeztek, hosszú volt, keskeny és elegáns. Mindazonáltal a testét csupán pamutrongyok fedték. A sírrablók a múmiáról még a kötést is letekerték, hogy hozzáférjenek az alatta elrejtett amulettekhez meg szkarabeuszokhoz, így a fáraó teste csaknem meztelenül maradt. Midın ezek a maradványok 1881- ben, a királyi múmiák rejtekhelyén, a Deir el Bahari sziklabarlangban napvilágra kerültek, mindössze egy, a mellkasán lévı papiruszdarabka hirdette származását. Royan úgy vélte, hogy volt ebben valamiféle erkölcsi tanulság, ám ahogy ott állt ezek elıtt a szánalmas maradványok elıtt, ismét eltöprengett, miként azt Duraiddal oly gyakran tették, hogy vajon Taita, az írnok igazat mond-e neki. Vajon tényleg ott alussza-e zavartalan álmát, érintetlen kincsei között egy másik nagy fáraó valahol a távoli, vad, afrikai hegyek között? Már maga a gondolat is elég volt ahhoz, hogy megborzongjon az izgalomtól, és teste csupa libabır legyen. - Szavamat adtam neked, férjem, megígértem - suttogta arabul. - Érted lesz, az emlékedért, mert te voltál az, aki mutatta az utat. Miközben elindult lefelé a fılépcsın, a karórájára pillantott. Még maradt tizenöt perce, mielıtt indulnia kellett volna a miniszterrel való találkozóra, és ı pontosan tudta, hogy ezt az idıt hol fogja tölteni. Az egyik kevéssé látogatott oldalterem felé tartott. Az idegenvezetık csak ritkán vezették erre csoportjaikat, csakis akkor, ha le akarták rövidíteni az Amenhotep szobrához vezetı utat. Royan megállt az egyik tárló elıtt, mely a keskeny terem padlójától a mennyezetig ért. Ez tele volt kisebb tárgyi leletekkel, szerszámokkal, fegyverekkel, amulettekkel, edényekkel és egyéb eszközökkel, melyek közül a legújabb az Újbirodalom huszadik dinasztiájának korából, i. e. 1100-ból való, míg a legrégibb az Óbirodalom homályos korszakából, közel ötezer évvel ezelıttrıl maradt ránk. E temérdek lelet csupán durván volt katalogizálva. Sok tárgy nem is volt leírva. A legalsó polc túlsó felén ékszerek, győrők és pecsétek voltak kiállítva. Mindegyik pecsét mellett ott volt a viaszlenyomata is. Royan letérdelt, hogy alaposabban szemügyre vegyen egyet e leletek közül. Az apró, kék, gyönyörően faragott lazurkı pecsét pont középen volt. A lazur ritka és nagyon értékes anyaga volt e régi kornak, mivel az egyiptomi birodalom területén nem fordult elı. A pecsét viaszlenyomatán egy törött szárnyú sólyom volt látható, alatta az egyszerő felirat Royan számára világos volt és tisztán olvasható: „TAITA, A NAGY KIRÁLYNİ ÍRNOKA." Royan tudta, hogy ez ugyanaz az ember, mivel a tekercseken is a megcsonkított sólyom volt a személyi jele. Eltöprengett, vajon ki találhatta ezt a kis semmi apróságot, és hol. Tán egy paraszt rabolta el az öreg rabszolga és írnok eltőnt sírjából, de ezt már sosem fogja megtudni. - Játszol velem, Taita? Ez az egész csak egy gondosan kidolgozott, rafinált ugratás? Tán most is ott nevetsz sírodból, bárhol is legyen? - Royan még közelebb hajolt, mígnem homloka a hővös üveghez ért. – A barátom vagy Taita, vagy kérlelhetetlen ellenségem? - Ezután felállt és leporolta a szoknyáját. - Majd meglátjuk. Végigjátszom veled a játékot, és meglátjuk, ki jár túl a másik eszén - mondta Royan. A miniszter csupán néhány percig várakoztatta, majd titkára bevezette hozzá Royant. Atalan Abou Sin sötét, fényes selyemöltönyben ült íróasztala mellett, bár Royan tudta, hogy jobban szereti a kényelmes köntöst és a párnát a puha szınyegekkel teli földön. A miniszter észrevette pillantását és rosszallóan elmosolyodott. - Amerikaiakkal kell találkoznom ma délután. Royan kedvelte ıt. Mindig kedves volt vele, és neki köszönhette a munkáját a múzeumban. Más az ı pozíciójában elutasította volna Duraidot, amikor egy nıt, különösen a saját feleségét kérte asszisztenséül. A miniszter Royan egészsége felıl érdeklıdött, és ı megmutatta neki bekötözött karját. - Tíz nap múlva kiveszik a varratokat. Még egy darabig udvariasan eltársalogtak. Csak a nyugatiak olyan tapintatlanok, hogy egyenesen a tárgyra térnek. Mindazonáltal, hogy megkímélje a minisztert a kínos helyzettıl, Royan megragadta az elsı felkínált alkalmat, hogy közölje vele: - Úgy érzem, egy kis idıre lenne szükségem. Meg kell próbálnom összeszedni magam ez után a veszteség után, és eldönteni, mihez kezdjek hátralévı életemmel most, hogy megözvegyültem. Hálás lennék, ha figyelembe venné kérésemet, és engedélyezne nekem legalább hathónapnyi fizetés nélküli szabadságot. Angliába szeretnék utazni az édesanyámhoz. Atalan ıszinte nyugtalansággal sürgette: - Kérem, ne hagyjon el minket túl hosszú idıre. A munka, amit végzett, rendkívül fontos és felbecsülhetetlen. Szükségünk van a segítségére, hogy onnan folytassa, ahol Duraid abbahagyta. - De azért a miniszter nem tudta teljes egészében elleplezni megkönnyebbülését. Royan tudta, hogy nyilván arra számított, most leteszi elé jelentkezését az igazgatói posztra. Nyilván megbeszélte már ezt a dolgot unokaöccsével. Ennek ellenére, túl kedves ember volt ahhoz, hogy kedvére való lett volna közölni vele, nem ıt választották ki erre az állásra. Egyiptomban már kezdtek megváltozni a dolgok, az asszonyok lassanként kiemelkedtek hagyományos szerepkörükbıl, de azért még nem ennyire és nem ilyen gyorsan. Mindketten tudták, hogy az igazgatói állást Nahoot Guddabinak kell megkapnia. Atalan irodájának ajtajáig kísérte és búcsúzóul kezet fogott vele, majd Royan lement a lifttel, és valamiféle megkönnyebbültség, a szabadság érzete kerítette hatalmába. A Renault-t a minisztérium parkolójában, a napon hagyta. Amikor kinyitotta az ajtót, odabenn olyan forróság volt, hogy akár kenyeret is süthetett volna benne. Kinyitotta az összes ablakot, és a vezetıülés melletti ajtóval igyekezett kihajtani a meleg levegıt, de az ülés még így is olyan forró maradt, hogy égette a hátát meg a combját, amikor beült a volán mögé. Amint kihajtott a kapun, nyomban belekerült a lassan araszoló hatalmas kairói forgalomba. Beevickélt egy túlzsúfolt busz mögé, mely egyfolytában kékes dízelfüstött okádott a Renault-ra. A közlekedés problémája egyike volt azoknak, melyeknek, úgy tőnt, nincs megoldása. Annyira kevés volt a parkolóhely, hogy a jármővek az út szélén hármas, négyes sorokban álltak, így a forgalom középre szorult, ahol csak egy keskeny sávban csordogálhatott. Ahogy a busz fékezett elıtte, és ı is kénytelen volt megállni, elmosolyodott, mivel eszébe jutott az a régi vicc, hogy azoknak a vezetıknek, akik a járdaszegély mellett parkoltak, ott kellett hagyniuk kocsijukat, mivel ezen a kusza torlódáson át az életben ki nem jutnak. Meglehet, volt is ebben némi igazság, mivel néhány kocsin látszott, hogy már hetek óta nem mozdultak el vele. A szélvédıjüket teljesen belepte a por, és közülük soknak laposak voltak a kerekei. Belenézett a visszapillantóba. Egy taxi volt mögötte, mely mindössze néhány centinyire állt meg a hátsó lökhárítójától, mögötte hosszan állt a kocsisor. Csak a motorosok tudtak szabadon mozogni. Miközben a tükörbe nézett, épp jött is egy, öngyilkos felelıtlenséggel cikázott az összetorlódott jármüvek között. Egy viharvert, 200 cc-s Honda volt, de annyira poros, hogy szinte meg sem lehetett állapítani, milyen a színe. A nyergen egy utas is ült, és a sofırrel együtt mindketten arcuk elé kötözték fehér fejkendıjük sarkát, hogy védekezzenek a kipufogógázok és a por ellen. A Honda a szabálytalan oldalon elızve, épphogy csak átsiklott azon a keskeny résen, ami a taxi és a járda mellett parkoló kocsik között maradt. A taxi vezetıje hüvelyk- és mutatóujjával egy durva jelet mutatott, majd Allahhoz fohászkodott, hogy tanúja legyen a motoros ostobaságának, aki minden bizonnyal elmeháborodott. A Honda kissé lelassított, amikor Royan Renault-jával egy vonalba került, az utas kihajolt és a nyitott ablakon át bedobott valamit mellé az ülésre. A vezetı ekkor olyan hirtelen gyorsított, hogy a motor elsı kereke felemelkedett a földrıl. A motorbiciklivel élesen bekanyarodott az egyik keskeny sikátorba, mely a fıútról nyílott és elszáguldott, miközben csaknem elütött egy idıs asszonyt. Ahogy a nyergen ülı utas visszanézett rá és a szél elfújta arcáról a kendıt, Royan rémülten ismerte fel azt a férfit, akit utoljára a Fiat reflektorának fényében látott az oázis melletti úton. - Yusuf! - Ahogy a Honda eltőnt, Royan lenézett arra a tárgyra, amit a férfi bedobott mellé. Ez egy tojás alakú, cikkelyekre osztott fémtárgy volt, a színe katonai zöld. Oly sokszor látott már ilyet a TV-ben, régi, háborús filmekben, hogy nyomban felismerte a repeszgránátot, majd ugyanabban a pillanatban rájött, hogy ki van biztosítva és a fegyver másodperceken belül robban. Gondolkodás nélkül megragadta maga mellett a kocsi ajtajának kilincsét, és teljes súlyával nekifeszült. Az ajtó kivágódott, és ı kiesett az útra. Lába lecsúszott a kuplungról, a kocsi megugrott és nekicsapódott az álló busz hátuljának. Ahogy Royan elterült a földön a nyomában lévı taxi kerekei közt, a gránát felrobbant. A vezetıülés nyitott ajtaján át láng, füst és törmelék repült ki. A hátsó ablak kidurrant és gyémánt formájú üvegszilánkokkal borította be, a dobhártyája belesajdult a robbanás hangjának erejébe. Dermedt csend követte a robbanást, amit csupán a még lehulló üvegdarabkák csörrenése tört meg, majd nyomban ezután nyögések és sikolyok hangzavara tört ki. Royan felült és sérült karját a mellkasához szorította. Teljes erejébıl ráesett, és a varratok pokoli fájdalmat okoztak. A Renault ronccsá vált, de látta, hogy bır válltáskája kirepült az ajtón, és ott hevert az utcán a közelében. Bizonytalanul feltápászkodott és odabicegett, hogy felvegye. Körülötte teljes volt a zőrzavar. A busz néhány utasa megsérült, és egy repesz vagy egy roncsdarab megsebesített egy kislányt a járdán. Az anyja sikoltozott, és sáljával törülgette a gyerek véres arcát. A gyerek vergıdött anyja kezei között, és fájdalmasan bömbölt. Royanra senki sem figyelt, de ı tudta, hogy a rendırség perceken belül megérkezik. A fundamentalisták terrorakcióira mindig gyorsan reagáltak. Tudta, ha itt találják, akkor napokig visszatartanák kihallgatásaikkal. Vállára vette táskáját, és amennyire felsebzett lába engedte, gyorsan elsietett a felé a sikátor felé, amerre a Honda eltőnt. Az utca végén volt egy nyilvános vécé. Bezárkózott az egyik fülkébe, majd lehunyta a szemét és az ajtónak támaszkodott, igyekezett legyőrni magában a megrázkódtatás hatását és összeszedni zilált gondolatait. Duraid meggyilkolásának iszonyata és a bánat miatt eddig nem jutott eszébe saját biztonsága. Az a felismerés, hogy veszélyben van, a lehetı legbrutálisabb módon hatolt el tudatáig. Eszébe jutottak azok a szavak, melyeket az egyik gyilkos mondott az oázis mellett a sötétségben. - A nı ráér, tudjuk, hogy hol találjuk! Az élete elleni merénylet sikere csak egy hajszálon múlott. Rá kellett jönnie, hogy nyilván újból meg fogják próbálni. - Nem mehetek vissza a lakásba - hasított belé a gondolat. - A villa megsemmisült, és nyilván ott is keresnének. A kellemetlen környezet ellenére egy teljes órán át maradt bezárkózva a fülkében, amíg végiggondolta következı lépéseit. Végül aztán kijött a vécébıl és odament a mocskos, repedezett mosdókhoz. A csapból, egy kis vizet spriccelt az arcára. Aztán a tükör elıtt megfésülködött, és megigazította a sminkjét, majd lesimította, és a lehetıségekhez képest rendbe szedte az öltözékét. Legyalogolt néhány tömbnyit, óvatosan haladt, hátra-hátra pillantgatott, hogy biztos lehessen benne, nem követik-e, mielıtt leintett volna egy taxit. A sofırt leállította a bankja mögötti utcában, majd az út hátra lévı részét gyalog tette meg. Néhány perccel zárás elıtt vezették be az egyik fiókszámlakezelı aprócska irodájába. Számlájáról kivette az összes pénzt, ami kevesebb mint ötezer egyiptomi font volt. Nem valami nagy összeg, de volt még egy kevés pénze a Lloyds Banknál lévı számláján Yorkban, és ott volt még a Mastercardja is. - Be kellett volna jelentenie elıre, ha ki akar venni valamit, amit a bank széfjében helyezett el - mondta neki a banktisztviselı szigorúan. Royan alázatosan elnézést kért, és olyan meggyızıen játszotta az elveszett kislányt, hogy a férfi végül megenyhült. Átadta neki a csomagot, melyben benne volt angol útlevele és a Lloyds Bank papírjai. Duraidnak sok rokona és barátja volt, akik örömmel vették volna, ha náluk száll meg, de ı nem akart szem elıtt lenni, el akarta kerülni a szokásos helyeket. A folyótól távolabb, egy kétcsillagos turistaszállodát választott ki, ahol remélte, hogy névtelen maradhat a temérdek turistacsoport között. Az ilyen szállókban sok turista fordult meg, akik zömében csak néhány éjszakát töltöttek itt, mielıtt folytatták volna útjukat Luxor és Asszuán mőemlékei felé. Amint egyedül maradt egyágyas szobájában, felhívta a British Airways helyfoglalását. Volt egy járat Heathrow-ra másnap reggel tíz órakor. Lefoglalt magána egy helyet a turistaosztályon, és megadta Mastercardjának a számát. Ekkor már elmúlt hat óra, de az idıeltérés miatt Angliában még munkaidı van. Noteszából kinézte a számot. A Leeds-i Egyetem volt az, ahol tanulmányait végezte. A telefont, miután harmadszor is kicsengett, felvették. - Régészeti tanszék. Dixon professzor titkársága - mondta egy kimért, angol tanárnıi hang. - Ön az, Miss Higgins? - Igen, én vagyok. Kivel beszélek? - Royan vagyok. Royan al Simma, aki egykoron Royan Said volt. - Royan! Már ezer éve nem hallottunk magáról. Hogy van? Csevegtek egy keveset, de közben Royan tudta, hogy mennyibe kerül ez a hívás. - A prof benn van? - fogta rövidebbre a dolgot. Percival Dixon professzor már elmúlt hetven, és évek óta nyugdíjban kellett volna lennie. - Royan, hát tényleg maga az? A legkedvesebb diákom. - Royan elmosolyodott. A professzor, idıs kora ellenére még mindig egy kéjvágyó vén kecske volt. Minden csinos lányt a legkedvesebb diákjaként tartott számon. - Ez egy nemzetközi hívás, prof. Csak azt szeretném tudni, áll-e még az ajánlata. - Te jó ég, mintha azt mondta volna, hogy nem tud beiktatni minket. Hogyhogy? - Megváltoztak a körülmények. Majd elmondom személyesen, amikor találkozunk, ha találkozunk. - Hát persze, nagyon szeretnénk, ha eljönne és beszámolna nekünk. Mikor tudna jönni? - Holnap már Angliában leszek. - Te jó ég, hát ez egy kicsit hirtelen jött. Nem is tudom, hogy ilyen gyorsan meg tudjuk-e szervezni. - Édesanyámnál fogok lakni York mellett. Adja vissza nekem Miss Higginst, hogy bediktáljam neki az ottani számomat. - A professzor egyike volt a legragyogóbb elméknek, akivel valaha is találkozott, de azt nem lehetett rábízni, hogy pontosan írjon le egy telefonszámot. - Néhány napon belül ismét hívom. Letette a kagylót, majd ledılt az ágyra. Rettentı kimerült volt és a karja még mindig fájt, de azért megpróbált olyan tervet készíteni, amely minden eshetıséggel számol. Két hónappal ezelıtt Dixon prof meghívta, hogy tartson elıadást Lostris királynı sírjának feltárásáról, az ásatásokról és a tekercsek felfedezésérıl. Természetesen az a könyv volt az, helyesebben a könyv végén lévı lábjegyzet, mely felkeltette a prof figyelmét. A könyv megjelenése nagy érdeklıdést keltett. Rengetegen fordultak hozzájuk, amatır és hivatásos egyiptológusok a világ minden tájáról, még olyan messzirıl is, mint Tokió vagy Nairobi, és mind a regény autenticitása meg a mögötte lévı tényanyag felıl kérdezett. Akkoriban ellenezte, hogy egy regényírónak adják oda az átiratot, már csak azért is, mert még nem készültek el vele. Úgy érezte, hogy azt, aminek fontos, komoly, tudományos anyagnak kellene lennie, a népszerő szórakoztatás szintjére degradálják, hasonlóan ahhoz, amit Spielberg mővelt a paleontológiával, amikor dinoszauruszokkal tőzdelte tele azt a parkot. A végén alulmaradt a véleményével. Még Duraid is ellene foglalt állást. Persze mindez a pénz miatt történt. A kevésbé látványos munkáknál az osztály mindig anyagi gondokkal küszködött. Ha egy olyan nagyszabású tervrıl van szó, mint a teljes Abu Szimbel-i templom áthelyezése egy magasabb területre az asszuáni nagy duzzasztó miatt, akkor a világ nemzeteitıl dollármilliók áradnak. Mindazonáltal az osztály napi mőködési kiadásaira sosem kapnak ilyen figyelemre méltó támogatást. A folyó istene, mert hogy ez volt a könyv címe, szerzıi jogdíjának fele közel egy évig elég volt a kutatás és a feltárás finanszírozására, de ez nem volt elég ahhoz, hogy eloszlassa Royan személyes ellenérzéseit. A szerzı túlságosan szabadon kezelte a tekercsekben szereplı tényeket, és a történelmi személyeket olyan tulajdonságokkal és hibákkal ruházta fel, melyekre semmiféle bizonyíték nem állt a rendelkezésére. Különösen Taitával, az ısi írnokkal kapcsolatosan érezte azt Royan, hogy a szerzı kérkedı, öntelt pozırként állította be. Ez pedig nagyon nem tetszett neki, rossz néven vette. Ami igaz, az igaz, kénytelen volt belátni, hogy a szerzıt azzal bízták meg, tegye a tényeket élvezhetıvé és olvasmányossá a laikus nagyközönség széles rétegei számára, és kelletlenül, de kénytelen volt elismerni, hogy ez sikerült is neki. Mindazonáltal, tudományos képzettsége és gyakorlata teljes egészében tiltakozott egy ilyen egyedülálló és csodás valami ilyetén népszerősítése ellen. De egy sóhajjal elhessegette fejébıl ezeket a gondolatokat. A baj megtörtént, és ha ezen töpreng, mindössze azt éri el, hogy felidegesíti magát. Gondolatait most sokkal sürgetıbb problémák felé fordította. Ha megtartja az elıadást, amire a prof felkérte, akkor szüksége lesz a diafelvételekre, melyek még most is ott voltak a múzeumban, a szobájában. Miközben megpróbálta kigondolni, hogyan juthatna hozzájuk, anélkül, hogy személyesen bemenne értük, a kimerültség erıt vett rajta, és ruhástól, úgy, ahogy volt, a még bevetett ágyon elaludt. Problémájának megoldása végül a lehetı legegyszerőbb volt. Felhívta az adminisztrációs irodát és megkérte ıket, hogy a szobájából azt a doboz diafelvételt az egyik titkár vigye ki neki taxival a repülıtérre. Amikor a titkár átadta neki a diákat a British Airways pultjánál, azt mondta: - Ma reggel, amikor kinyitottunk, már ott volt a rendırség a múzeumnál. Önnel akartak beszélni, doktor. Nyilván a szétroncsolódott Renault rendszámtáblája alapján keresték ki a tulajdonost. Most örült neki, hogy brit útlevele van. Ha egyiptomi iratokkal próbálta volna meg elhagyni az országot, valószínőleg feltartóztatták volna: a rendırség minden bizonnyal utasította volna az útlevél-ellenırzı pontokat, így viszont minden nehézség nélkül átjutott, és amikor végre benn volt az indulási váróban, odament az újságoshoz, és szemügyre vette a kirakott lapok tömkelegét. A helyi újságok mind írtak kocsijának felrobbantásáról, és a legtöbb felelevenítette Duraid meggyilkolásának történetét is, mivel a két esemény között összefüggést láttak. Az egyik célzott rá, hogy a merényleteknek közük lehet a fundamentalisták vallási mozgalmához. Az Él-Arab címlapon hozta le fényképét Duraiddal, mely alig egy hónapja készült egy fogadáson, amit francia idegenforgalmi szakemberek tiszteletére rendeztek. Belesajdult a szíve, ahogy meglátta férjét, aki oly jóképő és elıkelı volt, mellette pedig önmagát, amint felmosolyog rá. Vett egyet mindegyik újságból és felvitte magával a British Airways gépének fedélzetére. Az út alatt azzal töltötte idejét, hogy jegyzetfüzetébe leírt mindent, amit Duraidtól hallott arról az emberrıl, akit meg kell keresnie. A lap tetejére ezt írta: „Sir Nicholas Quenton Harper (Báró)." Duraid azt mesélte, hogy Nicholas dédapja volt az, akinek a gyarmatokon teljesített szolgálatai elismeréseképpen a nemesi címet adományozták. A családot három generáción át a lehetı legszorosabb kapcsolat főzte Afrikához, különösen a brit gyarmatokhoz és a befolyási körzethez tartozó észak-afrikai területekhez: Egyiptomhoz, Szudánhoz, Ugandához és Kenyához. Duraid szerint maga Sir Nicholas is szolgált a brit hadsereggel Afrikában és a Perzsa-öböl államaiban. Tökéletesen beszélte az arab és a szuahéli nyelvet, azonkívül jól ismert amatır régész és zoológus volt. Apjához, nagyapjához és dédapjához hasonlóan, ı is számtalan expedíciót vezetett, hogy különleges állatfajokat győjtsön be, és feltérképezzen távoli, jobbára még feltáratlan területeket. Jó néhány cikke jelent meg különbözı tudományos folyóiratokban, és még a Királyi Akadémia Földrajztudományi Társaságának is tartott elıadást. Amikor bátyja utód nélkül meghalt, a címet és Quenton Parkot, a családi birtokot Sir Nicholas örökölte. Kilépett a hadseregtıl, hogy a birtokot vezesse, de még inkább azért, hogy felügyelje a családi múzeumot, melyet még dédapja, az elsı báró alapított 1885-ben. Ez volt az afrikai állatvilág egyik legnagyobb, magánkézben lévı győjteménye, de hasonló hírnévnek örvendett a győjtemény ısi egyiptomi és közel- keleti tárgyi anyagát bemutató kiállítás is. Mindazonáltal, Duraid beszámolói alapján, Royan arra a következtetésre jutott, hogy Sir Nicholas természetében lennie kell valami vad, zabolátlan, mi több, törvényeknek fittyet hányó vonásnak is. Az nyilvánvaló, hogy győjteményének gyarapítása érdekében még a legrendkívülibb kockázattól sem retten vissza. Duraid évekkel ezelıtt ismerte meg, amikor Sir Nicholas felderítıként vonta be egy törvénytelen expedícióba, melynek során pun bronzöntvényeket „menekítettek ki" Kadhafi Líbiájából. Ezek közül Sir Nicholas eladott néhányat, hogy fedezze az expedíció költségeit, de a legjobbakat megtartotta, melyek most saját győjteményét gazdagították. Aztán nemrég, alig néhány éve, volt még egy expedíció, melynek során illegálisan átlépték az iraki határt, hogy Szaddam Husszein orra elıtt kihozzanak onnan két féldombormővő kıfrízt. Duraid elmondta neki, hogy Sir Nicholas az egyiket hatalmas összegért adta el; úgy rémlett neki, hogy férje ötmillió amerikai dollár körüli összeget említett. Duraid azt mondta neki, hogy a pénzt a múzeum fenntartására fordította, de a másik fríz, a kettı közül a szebbik, még mindig Sir Nicholas tulajdonában volt. Mindkét expedíció évekkel azelıtt zajlott, hogy Royan megismerte Duraidot, és Royan szórakozottan eltőnıdött, hogy férje vajon miért kötelezte el magát ily készségesen e mellett az angol mellett. Sir Nicholas nyilván rendkívüli meggyızıerıvel rendelkezik, mivel ezek az akciók, ha rajtakapják ıket, nyilvánvalóan mindkettıjük azonnali kivégzésével jártak volna. Duraid azt mondta neki, hogy minden alkalommal Nicholas találékonysága és a Közép-Keletet meg Észak-Afrikát behálózó, mindenkor segítségére sietı barátok és csodálók sokasága volt az, ami átsegítette ıket a nehézségeken. - Ördögi egy fickó - csóválta a fejét szemmel látható nosztalgiával Duraid -, de olyan ember, akire számíthatsz, és jó, ha melletted van, amikor a dolgok komollyá és veszélyessé válnak. Rendkívül izgalmas napok voltak azok, de most, ahogy visszagondolok rájuk, elborzadok, hogy micsoda kockázatot vállaltunk. Royan gyakran eltöprengett azon, mekkora kockázatot képes vállalni egy igazi, vérbeli győjtı, csak hogy kielégíthesse szenvedélyét. A végösszeget tekintve a kockázat aránytalanul nagynak tőnt; és akkor elmosolyodott saját, jámbor nézetein. A vállalkozás, melybe remélte, hogy bevonhatja Sir Nicholast, nem volt kifejezetten kockázatmentes, és úgy vélte, hogy törvényességét illetıen a szószaporító ügyvédek a végtelenségig elvitatkozgathatnának. Arcán ezzel a mosollyal álomba merült, mivel az elmúlt néhány nap feszültsége sokat kivett belıle, felemésztette erejét. A stewardess ébresztette fel, amikor figyelmeztette, hogy kapcsolja be biztonsági övét, mivel hamarosan leszállnak Heathrow-n.
Royan a reptérrıl felhívta
édesanyját. - Halló, mami. Én vagyok az. - Igen, hallom. Honnan hívsz, édesem? - Édesanyja szokás szerint most is maga volt a megtestesült nyugalom. - A Heathrow-ról. Egy darabig itt maradnék nálad. Nem baj? - Lumney egy és kettı - kuncogott az anyja. - Máris megyek, és megcsinálom az ágyadat. Melyik vonattal jössz? - Megnéztem a menetrendet. Van egy vonat a King's Crossról, ami este hétre Yorkban van. - Az állomáson várlak. Mi történt? Összezördültetek Buraiddal? Elég öreg ahhoz, hogy akár az apád is lehetne. Mondtam, hogy ez nem fog menni. Royan egy pillanatig hallgatott. Ez nem volt a legmegfelelıbb pillanat arra, hogy magyarázkodjon. - Majd este elmondom. Georgina Lumney, az édesanyja a peronon várta ezen a borongós, hideg, novemberi estén. Testesnek, erısnek tőnt régi, zöld kabarjában, és lába mellett ott ült engedelmesen Magic, a cocker spániel. İk ketten elválaszthatatlanok voltak még akkor is, ha épp nem a terepverseny kupáját nyerték meg. Royan számára ık jelentették származása angol ágának megnyugtató és ismerıs képét. Georgina gépiesen megcsókolta Royan arcát. - Én sosem voltam érzelgıs - jelentette ki gyakorta, meglehetısen elégedetten, most pedig elvette Royantól egyik táskáját, majd nagy léptekkel elindult öreg, sárfoltos Land Roveré felé a parkolóba. Magic megszagolta Royan kezét, majd farkcsóválva hozta tudomására, hogy felismerte. Aztán méltóságteljes leereszkedéssel megengedte, hogy Royan megveregesse a fejét, de gazdasszonyához hasonlóan, ı sem szerette az érzelgısséget. Egy darabig csöndben haladtak a kocsival, majd Georgina rágyújtott egy cigarettára. - Nos, mi történt Duraiddal? Royan egy pillanatig képtelen volt válaszolni, de aztán átszakadt a gát bensejében és az egész egyszerre áradni kezdett belıle. Húsz percig tart az út, amíg elérik a Yorktól északra fekvı kis falut, Brandsburyt, és Royan egész idı alatt beszélt. Édesanyja csak egy-egy biztató vagy vigasztaló hanggal kísérte mindezt, és amikor Duraid halálának és temetésének részleteit mesélve Royan sírva fakadt, Georgina átnyúlt és megveregette lánya kezét. Mire édesanyja házához értek, már túl voltak az egészen. Royan kisírta magát, és mire asztalhoz ültek, hogy megegyék a vacsorát, amit édesanyja elıre elkészített és a sütıben hagyott, a szeme már ismét száraz volt, ı maga pedig higgadtan, józanul viselkedett. Royan már idejét sem tudta, hogy mikor evett utoljára egy igazi marhasültet és vesepástétomot. - Akkor most mihez kezdesz? - kérdezte Georgina, miközben a poharába töltötte, ami a Guinness fekete üvegében maradt. - Az igazat megvallva, nem tudom. - Ahogy kimondta, Royan szomorúan eltöprengett azon, vajon miért pont ezzel a közhellyel szokta a legtöbb ember bevezetni hazugságait. - Hat hónap szabadságot kaptam a múzeumtól, és Dixon prof megszervezett nekem egy elıadást az egyetemen. Pillanatnyilag ez minden, ennél tovább még nem látok. - Nos - mondta Georgina, miközben felállt -, van egy meleg vizes palack az ágyadban, és a szobád a rendelkezésedre áll, ameddig csak akarod. - Az ı szájából ez maga volt az anyai szeretet szenvedélyes kinyilatkoztatása. Az elkövetkezendı néhány nap során Royan a diákat meg a jegyzeteit rendezte össze az elıadásra, délutánonként pedig elkísérte Georginát és Magicet hosszú sétáikra, melyek során bebarangolták az egész környéket. - Ismered Quenton Parkot? - kérdezte meg anyját egyik sétájuk során. - Meglehetısen - válaszolta Georgina lelkesen. – Magickel egy-egy idényben négyszer, ötször is elmegyünk hajtani. Remek vadászatok. Yorkshire-ban itt található a legjobb fácán és szalonka. Van egy móka, úgy hívják, Magas fenyves, ami hírhedt. A madarak itt olyan magasra szállnak, hogy ez még Anglia legjobb vadászait is zavarba ejti. - Ismered a tulajdonost, Sir Nicholas Quenton-Harpert? Kérdezte Royan. - Láttam a vadászatokon. De nem ismerem. Mindenesetre remekül lı - felelte Georgina. - A papáját viszont ismertem, még a régi idıkbıl, mielıtt hozzámentem apádhoz. - Olyan sokatmondóan mosolygott, hogy Royant megdöbbentette. Jó táncos volt. Eljártunk néhány táncot együtt, és nem csak a táncparketten. - Mami, botrányos vagy! - nevetett Royan. - Az voltam, valamikor - helyeselt Georgina készségesen. Mostanság már nemigen adódik rá lehetıségem. - Mikor mentek legközelebb Magickel Quenton Parkba? - Két héten belül. - Elmehetek veletek? - Hát persze - a vadır úgyis mindig hajtókat keres. Napi húsz pénz, ebéd és egy üveg sör. - Hirtelen megtorpant és fürkészın nézett a lányára. - Mi ez az egész? - Azt hallottam, hogy van ott a birtokon egy magánkézen lévı múzeum. Világszerte ismert egyiptomi győjteménye van. Szeretném megnézni. - Már nincs nyitva a nagyközönség számára. Csak külön meghívóval lehet bemenni. Sir Nicholas meglehetısen fura alak, titokzatos, meg minden. - Nem tudnál szerezni nekem egy meghívót? - kérdezte Royan, de Georgina megrázta a fejét. - Miért nem kéred meg Dixon profot? Gyakran vadászik Quenton Parkban. Nagy haverságban van Quenton Harperral. Tíz nap telt el, mire Dixon prof fogadni tudta. Kölcsönkérte anyja Land Roverját és behajtott Leedsbe. A prof hatalmas öleléssel fogadta, majd bevezette az irodájába egy teára. Diákkorának nosztalgikus emlékeit ébresztette fel benne az a könyvekkel, papírokkal és ısi tárgyi leletekkel telezsúfolt szoba. Royan beszélt neki Duraid meggyilkolásáról, ami Dixont megrendítette és elszomorította, de Royan gyorsan témát váltott és az elıadásra elıkészített diákról kezdett beszélni. A professzort lenyőgözte mindaz, amit mutatott neki. Már-már épp ideje volt, hogy távozzon, amikor végre lehetısége nyílt rá, hogy szóba hozza a Quenton Park-i múzeumot, de a professzor nyomban válaszolt is rá. - Csodálkozom, hogy sosem járt ott egyetemista évei alatt. Igazán lenyőgözı győjtemény. A család már több mint száz éve foglalkozik vele. Ami azt illeti, jövı csütörtökön úgyis vadászni megyek a birtokra. Beszélek Nicholasszal. Bár a szegény fickó nincs túl jó bırben mostanában. Tavaly szırnyő személyes tragédia érte. Az Ml-en, egy autóbaleset következtében elvesztette a feleségét és két kislányát. - Megrázta a fejét. - Irtóztató egy dolog. Nicholas vezetett. Azt hiszem, önmagát okolja. - A professzor kikísérte ıt a Land Roverhez. - Akkor huszonharmadikán várjuk - mondta, miközben elbúcsúztak egymástól. - Úgy vélem, legalább százfıs hallgatóságra számíthat, és a Yorkshire Post egyik riportere is állandóan a nyakamra jár. Hallottak az elıadásairól, és szeretnének egy interjút önnel. Ez remek nyilvánosságot jelentene a tanszéknek. Természetesen megteszi nekünk. Tudna néhány órával korábban jönni, hogy beszélhessen velük? - Ami azt illeti, lehet, hogy hamarabb is találkozunk, mint huszonharmadika - mondta neki Royan. - Mami és a kutyája ott lesz csütörtökön Quenton Parkban, hogy begyújtsák a zsákmányt, és arra a napra hajtóként engem is beszervezett. - Akkor majd figyelni fogom - ígérte meg a professzor, miközben integetett neki, ahogy Royan hatalmas füstfelhıt eregetve elhajtott.
Észak felıl fagyosan hideg szél
fújt. A súlyos, kékesszürke felhık egymást érték, és ahogy sőrőn gomolyogva őzte ıket a viharos szél, oly alacsonyan úsztak, hogy szinte súrolták a hegyek csúcsát. Royanon három réteg volt az öreg, zöld zubbony alatt, amit anyja adott kölcsön neki, de még így is vacogott, ahogy a hajtok sorában felért a hegygerincre. Szervezete túlságosan hozzászokott a Nílus-völgy forróságához. Két pár halászzokni sem volt elég ahhoz, hogy melegen tartsa lassanként teljesen megdermedı lábujjait. Erre a hajtásra, mely aznap az utolsó volt, a vadır áthelyezte Georginát a hajtók sorába, szokásos helyérıl, a vadászok mögül, ahol Magic-kel a sérült madarakat szedték össze. A javát a végére tartogatták, a Magas fenyvest verték fel. A vadırnek most szüksége volt minden férfire és nıre a hajtık között, hogy a fácánokat e hatalmas területrıl a hegy tetejére csalják, majd a gerincen át le, a völgy felé őzzék, ahol a vadászok arra vártak, hogy odalentrıl célba vehessék ıket. Royan számára a lehetı legésszerőtlenebb viselkedésnek tőnt, hogy az ember tenyészti, gondozza a fácánokat, majd amikor eléggé megnıttek, akkor fáradságot nem ismerve, a vadır által kimódolt, létezı legnehezebb módon lıje le ıket. Georgina azonban elmagyarázta neki, hogy minél magasabbra szállnak a madarak, és minél nehezebb eltalálni ıket, a sportvadászok annál boldogabbak, és annál szívesebben fizetnek azért a kiváltságért, hogy lıhetnek rájuk. - El se hiszed, mennyit fizetnek egynapi vadászatért mondta neki Georgina. - A mai nap közel 14 000 fontot hoz a birtoknak. Ebben az idényben húsz napot fognak vadászni. Számold csak ki, és máris láthatod, hogy a vadászat jelenti a birtok egyik legnagyobb bevételét. Aztán meg, eltekintve attól a mókától, amit a hajtás jelent a kutyákkal, egy csomó helyi embernek nagyon jól jön ez a kis plusz jövedelem. A napnak ezen a pontján Royan már egy cseppet sem volt biztos benne, vajon miféle mókát jelenthet a hajtok munkája. Nehéz volt a gyaloglás a sőrő tüskebokrok között, és Royan nemegyszer megcsúszott. A térde meg a könyöke csupa sár volt. Elıtte az árok félig tele vízzel, és a tetején vékony jégréteg feszült. Óvatosan közelítette meg, botjával próbálta megtartani egyensúlyát. Fáradt volt, mivel már öt hajtás volt mögötte, és mind éppily kimerítı volt. Anyjára pillantott, és elcsodálkozott, Georgina mennyire élvezi ezt a tortúrát. Vidáman lépkedett, és füttyel meg kézjelekkel irányította Magic-et. Most rávigyorgott Royanra: - Az utolsó menet, édesem. Már majdnem a végére értünk. Royant bántotta, hogy kimerültsége ennyire meglátszik rajta, így aztán, botja segítségével próbálta meg átugrani a sáros árkot. Az árok szélességét azonban rosszul mérte fel és nem érte el a túlpartot. Beleesett a fagyos vízbe, mely térdig ért, és befolyótt a gumicsizmájába. Georgina elnevette magát és odanyújtotta neki botját, hogy kihúzza ıt a ragadós sárból. Royan nem tarthatta fel a sort azzal, hogy megáll és kiönti a vizet csizmájából, így aztán hangos locsogással, szortyogással ment tovább. - Bal oldal, állj! - hangzott a fıvadır utasítása a rádió adóvevın, és a sor engedelmesen megállt. A vadászatot irányító vadır ügyessége és mővészete abban nyilvánult meg, ha nem tömegestül verte fel a madarakat a kusza aljnövényzetbıl, hanem lassanként, egyesével vagy párosával húztak el a várakozó puskák elıtt, mert ily módon a vadászoknak, miután mindkét csıbıl kilıtték a töltényt, lehetıségük nyílt rá, hogy átvegyék a töltıktıl a második puskát, és készen álljanak, amikor a következı madár megjelenik fölöttük, magasan az égben. A vadır hírneve és borravalójának nagysága függ attól, miként „tálalja" a madarakat a várakozó puskáknak. E rövid pihenı alatt Royan kifújhatta magát és egy kicsit körülnézett. A hajtás névadója, a fenyvesliget egy irtásán át leláthatott a völgybe. A hegyek lábánál volt egy nyílt mezı, egy nagy kiterjedéső, selymesen zöld, füves terület, melyen a múlt heti havazás következtében néhány mocskos hófolt éktelenkedett. Lenn, ezen a mezın a vadır felállított egy sor megszámozott karót. A vadászat kezdetekor a lövészek sorsot húznak, hogy ki melyik helyrıl lıhet. Most minden vadász a neki kijelölt helyen állt, mögöttük a töltı a második puskával, készen arra, hogy átadja, amikor az elsı puska kiürült. - Melyik Sir Nicholas? - kiáltott oda Royan anyjának, aki a lövészek sorának túlsó végére mutatott. - Az a magas - mondta Georgina, és abban a pillanatban a vadır hangja utasította ıket a rádión: - Bal oldal, lassan. Lehet kopogni. - A hajtók engedelmesen ütögetni kezdtek botjaikkal. Ebben a finom, szigorúan ellenırzött mőveletben nem volt kiáltozás és hujjogatás. - Lassan elıre. Megállni, ha felrepültek a madarak. A sor lépésrıl lépésre haladt elıre, és Royan hallotta a tüskebokrok és páfrányok közt óvatosan motozó fácánokat, melyek nemigen akartak a levegıbe emelkedni, míg rá nem kényszerítették ıket. Még egy árok esett útjukba, melyet szinte áthatolhatatlanul benıttek a tüskés ágak. Néhány nagyobb kutya, mint például a labradorok, megtorpantak ez elıtt a tüskés akadály elıtt. Georgina éleset füttyentett, mire Magic füle felemelkedett. A kutya csurom víz volt, bundája sárral, tüskével és tövissel teli. Rózsaszín nyelve kilógott vigyorgó pofája sarkából, és vidáman csóválta ázott farkát. Ebben a pillanatban ı volt Anglia legboldogabb kutyája. Pontosan azt csinálta, amire fajtáját kitenyésztették. - Gyerünk, Magic - utasította Georgina. - Befelé. Őzd ki ıket. Magic bevetette magát a legsőrőbb, legtövisesebb bozótba, majd teljesen eltőnt a szemük elöl. Néhány percig szimatolás és keresgélés zaja hallatszott az árok mélyérıl, aztán egy éles rikoltás és szárnycsapkodás. Egy madárpár tört ki a bozótból. A tyúk volt elıl. Szürkésbarna, nehezen meghatározható lény, körülbelül akkora, mint egy házi baromfi, de a kakas, közvetlenül a nyomában, lenyőgözı volt. A feje teteje színjátszó zöld, a pofája és bırlebenye skarlátvörös. Farka fekete és fahéjszín csíkos, csaknem olyan hosszú, mint a teste, és tollazatának többi része is a színek csodás, gazdag kavalkádja. Ahogy emelkedett fölfelé, úgy ragyogott a szürke égen, mint egy felbecsülhetetlen, csodás ékszer egy uralkodó kezén. Royannak még a lélegzete is elállt, oly gyönyörő volt ez a látvány. - Nézd, hogy mennek! - Georgina hangja csupa izgalom volt. – Micsoda remek pár. Ma eddig ez a legjobb. Fogadok, hogy egyetlen lövésznek sem sikerül, még a tollúkat se fogja súrolni lövedék. A két madár egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, a tyúk húzta maga után a kakast, majd hirtelen a hegyek fölött, a túlforralt tejként örvénylı szél elkapta ıket és átrepítette mindkettıt, ki a völgy fölé. A hajtok sora élvezte ezt a pillanatot. Keményen megdolgoztak érte. Hangjuk halkan és gyengén szólt a szélben, amint biztatták a madarakat. Imádták nézni, amikor egy fácán olyan magasan és gyorsan repül, hogy puskagolyó utol nem érheti. - Elıre! - ujjongtak. - Át! - és ezúttal a sor önkéntelenül megtorpant, mivel minden szem a madárpár röptét figyelte, amint a szél erejével elkanyarodnak. A völgy mélyén a lövészek felfelé fordított arca sápadt foltként tőnt elı a zöld háttérbıl. Izgalmuk szinte tapintható volt, miközben figyelték, hogy a fácánok elérik legnagyobb sebességüket, amikor szárnyaikat már nem használják, csak összezárják és hátraszorítják, majd elkezdenek leereszkedni a völgybe. Ez volt a legnehezebb lövés, amivel egy vadász szembekerülhet. Egy magasan repülı fácánpár erıs hátszéllel és nagy sebességgel ereszkedik lefelé, hogy elhúzzon a tizenkét kaliberes vadászpuskák hatásos lıtávolságának legszélsı pontján. Odalenn ez az embereknek azt jelentette, hogy számolniuk kell a sebességgel és az iránnyal a tér mindhárom dimenziójában. A legjobb lövészek esetleg abban reménykedhetnek, hogy az egyiket sikerül leszedniük, de ki merne arra gondolni, hogy mindkettıt? - Egy fontot teszek rá! - kiáltotta Georgina. - Egy fontba, hogy mindkettı átjut. - De a hajtók közül, akik hallották, egy sem fogadott vele. A szél enyhén oldalra nyomta a madarakat. Amikor elindultak, a sor közepe felé tartottak, de most már a túlsó vége felé sodródtak. Ahogy változott a lövés szöge, Royan látta, hogy odalenn a vadászok egymás után nekigyőrkıznek, amikor úgy tőnt, hogy a madarak egyenesen feléjük tartanak, majd elernyednek, ahogy a szél tovasodorja a fácánokat. Szemmel láthatóan egymás után mind megkönnyebbült, amint mentesült attól a kihívástól, hogy egy ilyen lehetetlen lövést kelljen leadnia, miközben minden szem rá szegezıdik. Végül csupán a sor túlsó végén álló magas alak maradt a madarak röptének útjában. - A maga madara, uram! - kiáltotta oda neki gúnyosan az egyik lövész, és Royan azon kapta magát, hogy a várakozás izgalmától akaratlanul is visszafojtja a lélegzetét. Úgy tőnt, mintha Nicholas Quenton- Harper nem is vette volna észre a közeledı fácánpárt. Teljesen lazán, nyugodtan állt, magas alakja kissé meggörnyedt, és puskáját, melynek csöve a föld felé irányult, jobb karja alatt tartotta. A férfi akkor mozdult meg elıször, amikor az élen repülı nıstény madár elérte az égen azt a pontot, ami úgy hatvan foknyira volt elıtte. Puskája lezser kecsességgel, széles ívben lendült a célpont felé. Abban a pillanatban, hogy a puskatus arcához és vállához ért, tüzelt, de a puska egy pillanatra sem állt meg, hanem folytatta tovább azt a széles ívet a levegıben. A távolság miatt a lövés hangja csak késve jutott el Royanhoz. Látta, amint a csı visszaüt és halovány, kékes füst száll fel a torkolatából. Aztán Nicholas leeresztette puskáját, amint a tyúk hátravetette fejét és összezárta szárnyait. Testébıl egyetlen tollpihe sem hullott ki, mivel a lövés pontosan a fejét érte és nyomban megölte. Amint elkezdte hosszú zuhanását a föld felé, Royan akkor hallotta a lövés dörrenését. Akkorra már a kakas magasan Nicholas feje fölött járt. Ezúttal puskájának lezser lendülete felfelé ívelt, miközben hátát meghajlította, és hosszú teste derektıl úgy hátrafeszült, akár egy felajzott íj. A fegyver ismét a lendületes ív csúcspontján rúgott vissza. - Elvétette! - gondolta Royan félig elégedetten, félig csalódottan, mivel a kakas látszólag sértetlenül repült tovább. Royan egyik része azt akarta, hogy ez a gyönyörő madár megmeneküljön, míg a másik része azt akarta, hogy a férfi sikert arasson. A kakas helyzete a magasban lassanként megváltozott, ahogy szárnyait összezárta, és röptében átfordult. Royan nem tudhatta, hogy a szívét érte a lövés, mígnem másodpercek múltán kimúlt a levegıben, és összezárt szárnyai elernyedtek. Ahogy a kakas zuhanni kezdett a föld felé, a hajtok sora spontán éljenzésben tört ki, mely halk volt, de lelkes, midın a jeges északi szél a szárnyára kapta. Még a többi vadász is csatlakozott hozzájuk, midın felkiáltottak: - Á, ez aztán jó lövés volt, uram! Royan nem kiáltozott, de egy pillanatra megfeledkezett fáradtságáról és a hidegrıl. Csak homályosan tudta értékelni azt a mesteri ügyességet, ami ehhez a két lövéshez kellett, de lenyőgözte, még egy kis félelemmel vegyes áhítatot is érzett. Ez a férfi elsı pillantásra igazolta minden várakozását, amit Duraid róla szóló történetei ébresztettek benne.
Már szinte teljesen besötétedett,
mire az utolsó hajtás véget ért. Egy öreg katonai teherautó dübörgött végig az erdei úton, ahol a fáradt hajtók és kutyáik várakoztak. Amint megállt, hátulról felmásztak rá. Georgina hátulról fellendítette Royant, mielıtt Magic-kel együtt maga is követte volna. Hálásan telepedtek le az egyik hosszú, kemény padra, és Georgina rágyújtott egy cigarettára, miközben ı is belemerült a körülötte ülı segédvadırök és hajtók beszélgetésébe, tréfálkozásába. Royan csöndesen ült a pad végén, és büszke volt magára, amiért képes volt végigcsinálni ezt a megerıltetı napot. Fáradt volt és nyugodt, miközben furcsa mód elégedettnek érezte magát. Egy teljes napon át nem gondolt az ellopott tekercsre, sem Duraid meggyilkolására és arra az ismeretlen, láthatatlan ellenségre sem, aki erıszakos halállal fenyegeti. A teherautó csikorogva legurult a hegyrıl, majd ahogy leért, az út szélére húzódott, hogy egy zöld Range Rover elhajthasson mellette. Ahogy a két jármő egymás mellé ért, Royan megfordult, hogy benézzen a drága furgon nyitott ablakán, és egyenesen a volánnál ülı, Nicholas Quenton-Harper szemébe nézett. Ez volt az elsı eset, hogy elég közelrıl láthatta a férfi arcát. Meglepte, hogy milyen fiatal. İ egy Duraidhoz hasonló korú emberre számított. Most viszont látta, hogy nem lehet öregebb negyvennél, hiszen még csak épphogy megjelentek sőrő, borzas hajában az elsı ezüstös szálak. Cserzett, napbarnított arca olyan emberé, aki sokat van a szabadban. A szeme zöld volt, és átható tekintettel nézett dús szemöldöke alól. A szája széles volt és kifejezı, miközben épp mosolygott valami szellemességen, amit a teherautó sofırje kiáltott oda neki erıs yorkshire-i akcentussal, de a szemébıl tragikus szomorúság áradt. Royannak eszébe jutott, amit a prof mondott neki a férfit nemrég ért, szörnyő tragédiáról, és a szive megtelt szánalommal. Nem állt egyedül gyászával és veszteségével. A férfi egyenesen a szemébe nézett, és ı látta, ahogy az arckifejezése megváltozik. Royan vonzó nı volt, és mindig észrevette, amikor egy férfi elismerı tekintettel nézett rá. Hatással volt a férfire, de ez a tény nem okozott örömet neki. Duraid elvesztése, a gyász még túl friss volt és fájdalmas. Elfordult és a Range Rover továbbhajtott.
Elıadása az egyetemen rendkívül jól
sikerült. Royan jó elıadó volt, és témáját nagyon jól ismerte. Hallgatóságát lenyőgözte, ahogy beszámolt Lostris királynı sírjának felnyitásáról, majd azt követıen a tekercsek felfedezésérıl. Hallgatói közül sokan olvasták a könyvet, és amikor az elıadás után a kérdésekre válaszolt, azzal ostromolták, vajon mennyi benne az igazság. Itt nagyon óvatosnak kellett lennie, nehogy túl nyersen és kíméletlenül bánjon a könyv szerzıjével. Ezután Dixon prof elvitte Royant és Georginát vacsorázni. Rettentıen örült Royan sikerének, ezért az itallapról a legdrágább bordeaux-it rendelte, hogy megünnepeljék. Csak épp egy kicsit jött zavarba, amikor Royan egy pohárral sem kért belıle. - Jaj Istenem, elfelejtettem, hogy maga muzulmán - mentegetıdzött. - Kopt keresztény - javította ki Royan -, és nem vallási okból nem iszom. Egyszerően nem szeretem az ízét. - Ne izgassa magát - mondta neki Georgina -, nekem nincsenek ilyen furcsa, mazochista kényszerképzeteim, mint a lányomnak. Ezt biztosan az apja oldaláról hozta. Én nem hagyom cserben, segítek a végére járni ennek a remek nedőnek. A vörösbor hatására a prof beszédes lett, és azzal szórakoztatta ıket, hogy beszámolt nekik a régészeti ásatásokról, melyeken életének hosszú évtizedei alatt részt vett. Már a kávénál tartottak, amikor Royanhoz fordult. - Úristen, majdnem elfelejtettem megmondani. Elintéztem, hogy a hét valamelyik délutánján felkereshesse Quenton Park múzeumát. Csak annyit kell tennie, hogy elıtte való nap odaszól Mrs. Streetnek, aki várni fogja, hogy beengedje. İ Nicholas asszisztense és helyettese. Royan tudta az utat Quenton Parkba, mivel emlékezett rá, merre ment Georgina, amikor a vadászaton voltak, de most egyedül ült a Land Roverben. A birtok erıs fıkapuja díszes öntöttvasból volt. Egy kicsit távolabb az út elágazott, és jelzıtáblák mutatták a birtok különbözı pontjaihoz vezetı utat: „Quenton Hall. Magánterület", „Birtok iroda" és „Múzeum". A múzeumba vezetı út az ızparkon át vezetett, ahol rıt ızcsapatok legelésztek a téliesen kopár tölgyek alatt. A ködös tájon át egy-egy pillanatra felvillant elıtte a nagy ház. Az útikönyv szerint, amit a prof adott neki, a házat Sir Christopher Wren tervezte 1693-ban, és hatvan évvel késıbb a tájkertészet mestere, Capability („képesség") Brown alkotta meg a kertet. Az eredmény egyszerően tökéletes volt. A múzeum, úgy nyolcszáz méterre a ház mögött, egy bükkerdıben állt. Hosszan elnyúló épület volt, jól látszott rajta, hogy az elmúlt évek során többször is hozzáépítettek. Mrs. Street az oldalbejáratnál várta, és bemutatkozott, miközben beengedte Royant. Középkorú, ıszülı hajú, magabiztos nı volt. - Ott voltam az elıadásán hétfın este. Lenyőgözı volt! Adok önnek egy ismertetıt, de amint látni fogja, a kiállítás jól katalogizált, minden tárgyról részletes leírást talál. Közel húsz évet dolgoztam rajta. Ma nem lesz más látogató. Teljesen egyedül lesz. Nyugodtan körülnézhet kedve szerint. Ötig itt vagyok, úgyhogy az egész délután a rendelkezésére áll. Ha bármiben a segítségére lehetek, az irodám a folyosó végén van. Nyugodtan jöjjön, szívesen állok a rendelkezésére. Ahogy Royan belépett az afrikai emlısök termébe, a kiállítás az elsı pillanatban rabul ejtette. A fıemlısök termében ott volt a kontinens minden majomfaja: a hatalmas, ezüsthátú hím gorillától egészen a törékeny, hosszú, fekete-fehér szırő gerezáig. Bár a kiállítás egyes darabjai több mint száz évesek voltak, mind remek állapotban volt, és gyönyörő, festett diorámában elhelyezve mutatták be ıket élıhelyeikkel együtt. Nyilvánvaló volt, hogy a múzeum kiválóan képzett mővészeket és állattömıket alkalmaz. El tudta képzelni, hogy mindez mennyibe kerülhet. Savanyú fintorral megállapította, hogy az ellopott fríz eladásából befolyt ötmillió dollárt jól költötték el. Átment az antilopokat bemutató terembe, és megcsodálta a remekül konzervált, gyönyörő állatokat. Megállt egy dioráma elıtt, mely az óriás fekete antilop egy immáron kihalt, angolai változatát, a Hippoíragus niger varianit mutatta be. Miközben gyönyörködve nézte a koromfekete, hófehér mellkasú, hosszú, hátrahajló szarvú bikát, magában meggyászolta ezt a pompás állatot, mely a Quenton-Harper család keze által múlt ki. Aztán úrrá lett rajta a józan ész. Végül is, a nélkül a különös elhivatottságú és szenvedélyő vadász-győjtı nélkül, aki megölte, a jövı generációi talán sosem láthatták volna e királyi megjelenéső állatot. Átment a következı terembe, melyet az afrikai elefántoknak szenteltek, és egy pillanatra megállt a terem közepén kiállított két elefántagyar elıtt, melyek akkorák voltak, hogy szinte el se akarta hinni, hogy valaha egy élı állat hordozta ıket. Sokkal inkább egy Dianának, a vadászat istennıjének szentelt, hellenisztikus templom márványoszlopainak tőntek. Lehajolt, hogy elolvassa a nyomtatott magyarázó szöveget: Az afrikai elefánt, Loxodonta africana agyara. Sir Jonathan Quenton- Harper ejtette el 1899-ben, a Lado enklávé területén. Bal agyar 131 kg. Jobb agyar 137 kg. A nagyobbik agyar hossza 3,45 m. Körmérete 81 cm. Az eddigi legnagyobb agyar, amit európai vadász trófeaként számon tarthat. Az agyar kétszer olyan magas volt, mint ı, és derékbısége majdnem fele akkora volt, mint e trófea körmérete. Miközben átballagott az egyiptomi terembe, elálmélkodott, milyen hatalmas és milyen erıs lehetett az az állat, amely ekkora agyart hordozott. Hirtelen megtorpant, amint tekintete a terem közepén álló alakra esett. Ez II. Ramszesz négy és fél méter magas, csiszolt, vörös gránitból készült szobra volt, melyen Ozirisz istenként ábrázolták. Az isteni uralkodó izmos lábán elırelépett, és csupán szandált meg rövid szoknyát viselt. Bal kezében egy harci íj maradványai voltak láthatók, a fegyvernek mind alsó, mind felsı ága hiányzott. Ez volt az egyetlen sérülés e sok ezer éves szobron. Ettıl eltekintve tökéletes állapotban volt – a talapzaton még a kıfaragó vésıjének nyomai is tisztán látszottak. A fáraó jobbjában egy dombormővő pecsét volt, benne a királyi kartussal. Fenséges fején az alsó és felsı királyság magas, kettıs koronáját viselte. Arca nyugodt volt és titokzatos. Royan nyomban felismerte a szobrot, mivel a párja ott állt a kairói múzeum nagytermében. Útban a szobája felé naponta elhaladt mellette. Érezte, hogy elönti a méreg. Ez egyike volt az ı Egyiptoma legfıbb kincseinek. Ezt ellopták, elrabolták hazája egyik megszentelt helyérıl. Ez a kincs nem ide tartozott. Ez a hatalmas Nílus folyó partjának kincse volt. Reszketett az indulattól, ahogy elırébb lépett, hogy elolvassa a hieroglifákat. Középen a királyi kartus kiemelkedett a dölyfös figyelmeztetésbıl: „Én vagyok az isteni Ramszesz, tízezer szekér ura. Óvakodjatok tılem, ó Egyiptom ellenségei." Royan nem fennhangon olvasta a fordítást; egy halk, mély hang szólalt meg közvetlenül mögötte, ami megijesztette. Nem hallott senkit bejönni. Hirtelen megfordult, és ott találta a férfit karnyújtásnyira a háta mögött. A keze formáját vesztett, kék kardigánjának zsebébe mélyedt. Az egyik könyöke lyukas volt. Fakó farmer volt rajta, és viseletes, de monogramjával ellátott bársonypapucs - az a fajta elıkelı kopottság jellemezte, amit bizonyos angolok igencsak kedveltek, mivel ezzel kifejezésre juttathatják, hogy nemigen törıdnek a megjelenés külsıségeivel. - Bocsásson meg. Nem akartam megijeszteni. - Mentegetıdzésképp tunyán elmosolyodott, és a fogai vakitóan fehérek voltak, bár kissé görbék. Aztán arckifejezése hirtelen megváltozott, amint felismerte Royant. - Ó, hát maga az. - Valójában hízelgınek kellett volna tartania, hogy a férfi emlékezett rá az után a röpke találkozás után, de ismét felvillant valami a tekintetében, ami sértette Royant. Mindazonáltal a férfi felé nyújtott kezét nem utasíthatta vissza. - Nick Quenton-Harper - mutatkozott be. - Ön nyilván Percival Dixon régi tanítványa. Azt hiszem, láttam önt a múlt csütörtöki vadászaton. Ön is hajtó volt, ugye? A modora barátságos volt és egyenes, így aztán Royan érezte, hogy ellenérzése és mérge csillapul, miközben így válaszolt: - Igen. A nevem Royan al Simma. Azt hiszem, ismerte a férjemet, Duraid al Simmát. - Duraidot! Hát persze, hogy ismerem. Régi jó barátom. Sok idıt töltöttünk együtt a sivatagban. Egyike a legjobbaknak. Hogy van? - Meghalt. - Nem akarta ilyen csupaszon és szívtelennek tőnı merevséggel közölni, de nem volt más válasz, ami eszébe jutott volna. - Borzasztóan sajnálom. Nem tudtam. Mikor és hogy történt? - Nemrég, három hete. Megölték. - Jaj Istenem. - Royan látta a férfi szemében az együttérzést, és eszébe jutott, hogy mit kellett ennek az embernek is elszenvednie. - Talán ha négy hónapja, hogy felhívtam Kairóban. Mint mindig, akkor is kedves és elragadó volt. Megtalálták a gyilkosát? Royan megrázta a fejét, majd elfordult, hogy ne kelljen ránéznie és a férfi ne lássa könnybe lábadó szemét. - Ez itt egy rendkívüli győjtemény. A férfi tudomásul vette a témaváltást. - Fıként a nagyapámnak köszönhetı. Evelyn Baring mellett dolgozott avagy Over Bearing, a kibírhatatlan, ahogy számtalan ellensége nevezte. İ volt a britek embere Kairóban az... Royan kurtán a szavába vágott. - Igen, hallottam Evelyn Baringról, Cromer elsı grófjáról, aki 1883 és 1907 között a brit fıkonzul volt Egyiptomban. Teljhatalmával ezen idıszak alatt ı volt hazám vitathatatlan diktátora. Számtalan ellenséggel, amint azt ön is mondotta. Nicholas szeme kissé összeszőkült. - Percival figyelmeztetett, hogy egyik legjobb tanítványa volt. Arra azonban nem hívta fel a figyelmemet, hogy ilyen erıs nemzeti érzések lakoznak önben. Nyilvánvalóan nem volt szüksége rá, hogy lefordítsam önnek a Ramszesz- feliratot. - Az én édesapám Gamal Abdel Nasszer vezérkarához tartozott - dünnyögte. Nasszer volt az, aki megdöntötte a bábkirályt, Farúkot, majd végül megtörte a britek egyiptomi hatalmát. Elnökként, az angolok erıszakos felháborodása ellenére, államosította a Szuezi-csatornát. - Hah! - kuncogott a férfi. - Tehát nem ugyanazon az oldalon álltunk. De azóta a dolgok megváltoztak. Remélem, most már nem kell ellenségként viselkednünk. - Hát persze, hogy nem - helyeselt Royan. - Duraid rendkívül nagyra becsülte önt. - Ahogy én is ıt. - A férfi ismét témát váltott. – Nagyon büszkék vagyunk a királyi usébti győjteményünkre. Van egyegy példányunk mindegyik fáraó sírjából, az Óbirodalomtól egészen az utolsó Ptolemaioszig. Engedje meg, kérem, hogy megmutassam önnek. – Royan követte a terem egyik falát egészen betöltı, hatalmas tárlóhoz. Temérdek polc volt benne, tele ezekkel a bábuszerő figurákkal, melyeket azért helyeztek el a sírokban, hogy szolgaként, rabszolgaként álljanak a halott király mellett az árnyékvilágban. Nicholas saját kulcsával kinyitotta a tárló üvegajtaját és benyúlt, hogy leemelje a kiállított tárgyak közül a legérdekesebbeket. – Ez itt Maja usébtija, aki három fáraót is szolgált, Tutanhamont, Ajt és Horemhebet. Ez Aj sírjából való, aki i. e. 1343-ban halt meg. Odaadta Royannak a szobrocskát, aki hangosan olvasta a háromezer éves hieroglifákat, méghozzá oly könnyedén, mintha csak a reggeli újság fıcímei lennének. - Maja vagyok, a két királyság kincstárnoka, én felelek az isteni fáraó, Aj helyett. Örökké éljen! - Royan arabul beszélt, hogy próbára tegye, és a férfi folyékonyan, könnyed társalgási stílusban, ugyanazon a nyelven válaszolt neki. - Úgy tőnik, Percival Dixon igazat mondott. Maga valóban rendkívüli diákja lehetett. Most, hogy belemerültek abba, ami mindkettıjüket érdekelte, hol arabul, hol pedig angolul beszéltek, és ez a kezdeti ellenségesség szőrıs fullánkjait eltompította, háttérbe szorította. Lassan körbejárták a termet, elidıztek minden tárló elıtt, hogy kézbe vegyék és alaposan megnézzék a bennük lévı tárgyak mindegyikét. Olyan volt ez, mintha visszakerültek volna abba a régi, évezredekkel korábbi korba. E tárgyak között az órák meg a napok lényegtelennek tőntek, így aztán mindketten felriadtak, amikor Mrs. Street visszatért, hogy félbeszakítsa ıket: - Akkor én elmentem, Sir Nicholas. Magára hagyhatom, hogy bezárjon és bekapcsolja a riasztót? A biztonsági ırök már szolgálatba léptek. - Mennyi az idı? - Majd Nicholas válaszolt is saját kérdésére, ahogy rápillantott rozsdamentes acélból készült Rolex búvárórájára. - Már öt óra negyven, hát mi a csoda történt ezzel a nappal? – Színpadiasan felsóhajtott. - Menjen csak, Mrs. Street. Ne haragudjon, hogy ilyen sokáig itt-tartottuk. - Ne felejtse el bekapcsolni a riasztót - figyelmeztette Mrs. Street, majd Royanhoz fordult. - Rettentı feledékeny tud lenni, ha elkalandozik valamelyik vesszıparipáján. - Olyan nyilvánvaló szeretet sugárzott belıle munkaadója felé, mint egy elfogult nagynénibıl. - Mára már épp elég utasítást kaptam magától. Menjen szépen haza - vigyorgott Nicholas, amint visszafordult Royan felé. - Nem engedhetem el anélkül, hogy meg ne mutassak magának valamit, amiben Duraid is benne volt. Tud még maradni néhány percet? - Royan bólintott, és a férfi keze feléje nyúlt, hogy karon fogja, majd nyomban vissza is hullt. Az arab világban sértésnek számít, ha megérintenek egy nıt, még akkor is, ha csak egy ilyen véletlenszerő mozdulatról van szó. Royan észrevette ezt a lovagiasságot és egy kicsit oldódott merevsége a férfi jó modora és könnyed stílusa láttán. A kiállítóterembıl kivezette egy ajtón át, melyen ez állt: „Magánterület. Csak a személyzet részére", majd beléptek a hosszú folyosó végén lévı szobába. - Ez az én szentélyem. - Azzal bevezette. - Bocsássa meg a rendetlenséget. Az elkövetkezendı évek során egyszer már tényleg rendet kéne itt raknom. Mindig a feleségem... - Hirtelen elhallgatott, és az íróasztalán álló, ezüst keretes családi fényképre pillantott. Nicholas és egy gyönyörő, sötét hajú nı ült egy tölgyfa árnyékában, a piknikre terített pokrócon. Két kicsi lány volt velük, akik feltőnıen hasonlítottak édesanyjukra. A kisebbik Nicholas ölében ült, míg a nagyobbik mögöttük állt és kezében egy Shetland póni kantárát tartotta. Royan oldalról a férfire pillantott, és szemében pusztító, kínzó szomorúságot látott. Hogy ne hozza zavarba, Royan elfordult és körülnézett a szobában, mely szemmel láthatóan a dolgozószobája és a mőhelye volt. Tágas, kényelmes szoba, egy férfi birodalma, mely jól mutatta jellemének ellentétes vonásait - a könyvek közt idızı tudóst, szemben a cselekvés emberével. A könyvek és múzeumi tárgyak kusza halmai közt orsók és egy Hardyféle, szétszedhetı lazachorgászbot hevert. A falon lévı kampókon viharkabát, egy vászon puskatok és egy bır N. Q.-H. monogramos tölténytartó lógott. Royan felismert néhányat a falon lógó, bekeretezett képek közül. Eredeti, tizenkilencedik századi akvarellek voltak, a skót utazó, David Roberts képei, és akadt néhány Vivant Denon is, aki elkísérte Napóleon L' armée de l' Orient-jel Egyiptomba. Csodás látképei voltak ezek a síremlékeknek, melyek még a feltárások és az újabb kori helyreállítások elıtt készültek. Nicholas odament a kandallóhoz és rádobott egy hasábot a hamvadó tőzre. Addig piszkálta, míg fellobbant és lángra kapott, majd intett Royannak, hogy álljon az elé a függöny elé, mely a menyezettıl a földig ért, és a szoba egyik falának felét beborította. Egy bővész lendületes mozdulatával húzta meg azt a bojtos zsinórt, mely szétnyitotta a függönyt, majd elégedetten felkiáltott: - Nos, ehhez mit szól? Royan gondosan szemügyre vette a falra erısített, csodás féldombormővő frízt. A részletek gyönyörően kidolgozottak voltak és az arcvonások lenyőgözıek, de Royan jól leplezte csodálatát. Mi több, könnyed, fesztelen hangnemben kezdett beszélni a frízrıl. - Az amorita dinasztia hatodik királya, Hammurapi, i. e. 1780 körül - mondta, miközben úgy tett, mintha az ısi uralkodó finoman vésett vonásait tanulmányozta volna, majd így folytatta: - Igen, valószínőleg assuri palotájának délnyugati zikkuratjából való. Ebbıl a frízbıl egy párnak kellett lennie. Ma egyenként úgy ötmillió dollárt érhetnek. Úgy vélem, hogy ezeket a mai Mezopotámia szentséges uralkodójától, Szaddam Huszeintıl tulajdonította el két lelkiismeretlen gazember. Úgy hallom, hogy e fríz párja pillanatnyilag egy bizonyos Mr. Peter Walsh győjteményében található, Texasban. A férfi egy pillanatig döbbenten meredt rá, majd kipukkant belıle a nevetés. - A fenébe! Titoktartásra eskettem meg Duraidot, de ı nyilvánvalóan beszélt önnek a mi elítélendıén gonosz kis csínyünkrıl. - Ez volt az elsı eset, hogy Royan nevetni hallotta. Oly természetesen illett hozzá, és jó volt hallani ezt a szívbıl jövı, ıszinte nevetést. - Ami a másik fríz jelenlegi tulajdonosát illeti, abban igaza van - mondta Royannak még mindig nevetve. - Az ára azonban hatmillió volt és nem öt. - Duraid beszélt nekem a Tibeszti- hegységben, Csádban és Líbia déli részén tett látogatásukról - jegyezte meg Royan, miközben a férfi megjátszott bőnbánattal csóválta a fejét. - Úgy tőnik, nincs titkom ön elıtt. - Odament egy magas szekrényhez, egy armoire-hoz, mely a szemközti fal mellett állt. Egy csodás, intarziás darab volt, valószínőleg tizenhetedik századi francia munka. Kinyitotta a dupla ajtót, és azt mondta: - Ez az, amit Duraiddal Moammer Kadhafi ezredes beleegyezése nélkül hoztunk el Líbiából. - Azzal leemelte az egyik páratlan szépségő kis bronzmunkát, és a kezébe adta. A kor zöldes patinája borította a figurát, mely egy gyermekét szoptató anyát ábrázolt. - Hannibál, Hamilcar Barcas fia - mondta Quenton-Harper -, i. e. 203 körül. Ezeket egy tuareg csapat találta valamelyik régi táborában, az észak-afrikai Bagradas folyó mentén. Hannibál nyilván még az elıtt rejthette el ıket, mielıtt vereséget szenvedett a római hadvezértıl, Scipiótól. Több mint kétszáz bronztárgy volt a rejtekhelyen, és a legjobbak közül ötven még mindig az én birtokomban van. - A többit eladta? - kérdezte Royan, miközben a szobrocskát csodálta. Hangjából némi rosszallás csengett ki, amikor így folytatta: - Hogy tudott megválni valamitıl, ami ilyen gyönyörő? A férfi bánatosan felsóhajtott: - Sajnos, kénytelen voltam. Nagyon szomorú, de az expedíció egy vagyonba került, így aztán, hogy fedezni tudjam a költségeimet, a zsákmány egy részét el kellett adnom. Odament íróasztalához, és a legalsó fiókból elıvett egy üveg Laphroaig maláta whiskyt. Az üveget az asztalra tette és kirakott mellé két poharat. - Kísértésbe ejthetem ezzel? - kérdezte, de Royan megrázta a fejét. - Hát, igaz, ami igaz, nem csodálom. Még maguk a skótok is elismerik, hogy ezt a kotyvalékot csak nulla fok alatt szabad inni, a hegyek közt, negyvencsomós sebességő szélviharban, miután az ember becserkészett és lelıtt egy tízes szarvasbikát. Megkínálhatom valami mással, valamivel, ami sokkal inkább hölgyeknek való? - Van kólája? - kérdezte Royan. - Van, de az aztán valóban nem tesz jót magának, még rosszabb, mint a Laphroaig. Az a rengeteg cukor. Tökéletes méreg. Royan elvette a poharat, amit odahozott neki, és viszonozta köszöntését. - Az életre! - mondta ı is, majd így folytatta: - Igaza van. Duraid valóban beszélt nekem ezekrıl is. - Azzal visszatette a pun szobrocskát az armoire-ba, az íróasztalhoz lépett és a férfi felé fordult. - Önhöz is Duraid küldött. Halála elıtt mondta nekem, ez volt az utolsó utasítása. - Aha! Tehát akkor ez az egész nem véletlen. Úgy tőnik, én itt valami titkos, mélységesen bőnös összeesküvés mit sem sejtı eszköze vagyok. – Az íróasztallal szemközt álló székre mutatott. - Üljön le! - utasította. - Mondjon el mindent! İ maga, Royan fölé magasodva, az íróasztal sarkára telepedett le, miközben jobb kezében a whiskyjét fogta, és egyik hosszú, farmeres lába lustán himbálódzott, akár egy pihenı leopárd farka. Bár mosolygott, még ha kissé gúnyosan is, átható, zöld pillantása Royan arcára tapadt. Royan arra gondolt, hogy ennek a férfinek nehéz lenne hazudni. Vett egy nagy levegıt: - Hallott már egy régi, egyiptomi királynırıl, akit Lostrisnak hívtak, és a második átmeneti periódusban, az elsı hikszosz invázió idején élt? A férfi egy kissé gúnyosan felnevetett és felállt: - Á! Akkor mi most A folyó istene címő könyvrıl beszélünk, igaz? Odament a könyvespolchoz, és elıvette a könyvet. Bár látszott rajta, hogy sokat forgatták, a borítója még mindig rajta volt az illusztrációval, mely a vízen át a piramisok álomszerőén szürrealisztikus képeit ábrázolta, a zöld és a rózsaszín vöröses pasztellárnyalataival. Nicholas ledobta elé a könyvet az íróasztalra. - Olvasta? - kérdezte Royan. - Igen - bólintott rá. - Wilbur Smith dolgait általában elolvasom. Szórakoztat. Volt már itt Quenton Parkban néhány vadászaton. - Ezek szerint szeret olyan könyveket olvasni, melyekben sok a szex és az erıszak? - vágott egy grimaszt Royan. És errıl a könyvrıl mi volt a véleménye? - El kell hogy ismerjem, beugrottam neki. Miközben olvastam, valahogy egyfolytában arra vágyhattam, hogy ez az egész valóban tényeken alapuljon. Ezért hívtam fel Duraidot. - Nicholas ismét a kezébe vette a könyvet és a végére lapozott. - Az író jegyzete valóban meggyızı volt, de amit nem tudtam kiverni a fejembıl, az az utolsó mondat volt. - Hangosan felolvasta. - Valahol az etióp hegyek között, a Kék Nílus forrásának közelében Tainus múmiája még ma is ott fekszik Mamose fáraó sértetlen, épen maradt sírjában. Nicholas már-már dühödten hajította a könyvet íróasztalára. - Istenem! El se tudja képzelni, mennyire szerettem volna, hogy ez igaz legyen. El se tudja képzelni, mennyire szerettem volna belevetni magam, hogy megtaláljam Mamose fáraó sírját. Beszélnem kellett Duraiddal. Amikor aztán biztosított róla, hogy ez az egész csak mese, úgy éreztem magam, mintha csúnyán rászedtek volna. Olyan nagy reményeket tápláltam, hogy a csalódás keserő volt. - Nem mese - mondott ellent Royan, majd gyorsan helyesbített -, nos, legalábbis nem egészen az. - Értem. Tehát Duraid hazudott nekem? - Nem hazudott - védelmezte férjét hevesen Royan. Mindössze egy kis idıre még visszatartotta az igazságot. Akkor még nem állt készen arra, hogy elmondja önnek a teljes történetet. Még nem tudott volna választ adni egy csomó kérdésre, melyekrıl tudta, hogy biztosan feltenné neki. Akkor akart eljönni önhöz, amikor elkészült. Az ön nevét tette az elsı helyre, amikor összeírta a lehetséges szponzorok listáját. - Duraid még nem tudta a válaszokat, de gondolom, ön már tudja. - A férfi szkeptikusan mosolygott. - Egyszer már felültettek. Nem szeretnék másodszor is bedılni ugyanannak a hihetetlen történetnek. - A tekercsek léteznek. Közülük kilenc most is ott van a kairói múzeum páncéltermében. Én bukkantam rájuk Lostris királynı sírjában. - Royan kinyitotta bırtáskáját és addig kotorászott benne, míg elı nem halászott két vékony, csillogó 6x4-es, színes fényképet. Kiválasztotta az egyiket, majd odaadta Nicholasnak. - Ez a sír hátsó falának képe. Ha jobban megnézi, láthatja az alabástrom vázákat a fülkében. Ez a kép még az elıtt készült, hogy kiemeltük volna. - Nagyon szép felvétel, de bárhol készülhetett. Royan elengedte a megjegyzést a füle mellett és átadta neki a másik képet. - A tíz tekercs Duraid múzeumi dolgozószobájában. Gondolom felismeri a munkaasztal mögött álló két férfit. Nicholas rábólintott. - Duraid és Wilbur Smith. – Szkeptikus arckifejezése megváltozott, zavartan kétkedıvé, tőnıdıvé vált. - Mi a fenét próbál itt bemagyarázni nekem? - Azt a fenét, hogy eltekintve attól a nagy költıi szabadságtól, amit az író megengedett magának, mindaz, amit leírt a könyvében, legalábbis alapjaiban igaz. Mindazonáltal a minket leginkább érintı tekercs a hetedik, pontosan az, amelyet elloptak azok az emberek, akik a férjemet megölték. Nicholas felállt és odament a kandallóhoz. Rádobott egy újabb hasábot, és olyan dühödten lökdöste a piszkavassal, mintha így akarna megszabadulni indulataitól. Ezután anélkül, hogy megfordult volna, beszélni kezdett: - Mi volt a jelentısége ennek a bizonyos tekercsnek a többi kilenccel szemben? - Ez volt az, amely beszámol Mamose fáraó temetésérıl, és úgy véljük, megadja azokat az útmutatásokat, melyek alapján megtalálhatjuk a sírhelyet. - Úgy véli, de nem biztos benne? - fordult váratlanul Royan felé, miközben a piszkavas, akár valami fegyver, még mindig ott volt a kezében. Ebben a hangulatban kifejezetten ijesztınek látszott. A szája keskeny, kemény vonallá szőkült, és a szeme villogott. - A hetedik tekercs jó része valamiféle jelrendszerben íródott, tele van egy csomó, rejtélyes sorral, talánnyal. Duraiddal épp ezek megfejtésén dolgoztunk, amikor... - hirtelen elhallgatott, majd vett egy nagy levegıt -, amikor meggyilkolták. - Ha valami ennyire értékes, akkor nyilván van róla másolata. – Olyan fenyegetıen nézett rá, hogy Royan szinte megrémült. Megrázta a fejét. - Az összes mikrofilmet, a jegyzeteinket, mindent elloptak az eredeti tekerccsel együtt. Aztán az a valaki, aki megölte Duraidot, szépen visszament kairói lakásunkra és összezúzta a számítógépemet, amin rajta volt kutatásunk minden eredménye. Nicholas hatalmas csörömpöléssel behajította a piszkavasat a szeneskannába, majd visszament az íróasztalhoz. Tehát egyáltalán nem rendelkezik semmiféle bizonyítékkal? Nincs semmi, amibıl kiderülne, hogy ebbıl bármi is igaz? - Semmi - helyeselt Royan -, mindössze az maradt meg, ami itt van. - Hosszú, vékony mutatóujjával megütögette a homlokát. – Jó a memóriám. A férfi a homlokát ráncolta és beletúrt sőrő, göndör hajába. - És akkor miért jött el hozzám? - Azért jöttem, hogy belevethesse magát, és megtalálja Mamose fáraó sírját - mondta neki egyszerően, kertelés nélkül. - Lenne kedve hozzá? A férfi hangulata hirtelen megváltozott. Elvigyorodott, akár egy pajkos kisdiák. - Pillanatnyilag nem jut eszembe semmi, amihez nagyobb kedvem volna. - Akkor jó lenne, ha maga meg én lefektetnénk valamiféle munkaszerzıdést, egy megállapodást - mondta neki Royan, majd gyakorlatias, üzletszerő stílusban elırehajolt. - Elıször hadd mondjam el önnek én, hogy mit akarok, aztán ugyanúgy ön is elmondhatja. Keményen alkudoztak, és hajnali egy volt, amikor Royan elismerte, hogy teljesen kimerült. - Már képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Nem folytathatnánk holnap? - Még mindig nem jutottak egyezségre. - Már holnap van - mondta neki Nicholas. - De tényleg igaza van. Rettentı figyelmetlen voltam. Nyugodtan itt aludhat. Végül is van itt huszonhét hálószobánk. - Köszönöm, nem. - Royan felállt. - Hazamegyek. - Jeges lesz az út - figyelmeztette a férfi. Aztán, mivel látta Royan arcán az eltökéltséget, megadóan felemelte a kezét. - Rendben, nem erıszakoskodom. Holnap mikor? Tízkor van egy megbeszélésem az ügyvédeimmel, de délre biztosan végzünk. Mi lenne, ha maga meg én együtt ebédelnénk itt, amolyan munkaebéd lenne? Délután Gantonban vennék részt egy vadászaton, de azt lemondom. Ily módon a délutánom és az estém szabaddá vált, amikor is örömmel állok a rendelkezésére.
Nicholas másnap délelıtt Quenton
Park könyvtárában találkozott az ügyvédekkel. A megbeszélés nem volt se könnyő, se kellemes, de nem is számított másra. Ez volt az az év, melyben eddigi világa elkezdett széthullani körülötte. Valahányszor eszébe jutott, miként indult ez az év, fogcsikorgatva gondolt a fáradtság és figyelmetlenség végzetes pillanatára, éjfélkor azon a jeges autóúton, miközben a teherautó vakító reflektorai egyre csak közeledtek feléjük. Még magához se térhetett ebbıl a szörnyőségbıl, máris ott volt a következı, kegyetlen csapás. Ez a Lloyd's biztosítási szindikátus pénzügyi jelentése volt, a Lloyd'sé, melynek Nicholas, apjához és nagyapjához hasonlóan, tagja volt, bejegyzett „név". A család részesedése a szindikátus nyereségébıl fél évszázadon át folyamatos és tekintélyes jövedelmet biztosított nekik. Nicholas természetesen tisztában volt vele, hogy részarányának megfelelıen, a szindikátus vesztesége esetén a kötelezettsége korlátlan. Ezt a hatalmas felelısséget idáig könnyedén vette; ugyanis a szindikátusnak ötven éve nem volt komolyabb vesztesége, nem volt egészen mostanáig. A kaliforniai földrengés és az egyik multinacionális vegyipari cég környezetszennyezése miatt benyújtott követelések eredményeként a szindikátus vesztesége több mint huszonhat millió font sterlingre rúgott. Nicholast a veszteségbıl két és fél millió font terhelte – ennek egy részét már kiegyenlítették, de a még hátralévı részt alig valamivel több mint nyolc hónapon belül kell kifizetnie - mindazon kegyetlen meglepetésekkel együtt, amiket még az elkövetkezendı év tartogathat. Szinte nyomban ezután a Quenton Park birtok cukorrépatermését összesen közel ötszáz hektáron megtámadta a rhizomania, ez az ırjítı gyökérbetegség. Az egész odaveszett. - Legalább két és fél milliót kell összeszednünk - mondta az egyik ügyvéd. - Ez nyilván nem jelenthet különösebb gondot - a ház tele van értékes tárgyakkal, és mi a helyzet a múzeummal? Milyen méltányos árbevételre számíthatunk néhány kiállítási tárgy eladásából? Nicholas arca megvonaglott a gondolatra, hogy eladja a Ramszesz- szobrot, a bronztárgyakat, Hammurapi frízét vagy nagy becsben tartott győjteményének bármely darabját, akár a házból, akár a múzeumból. Elismerte, hogy áruk fedezné adósságait, de valószínőleg nem tudna meglenni nélkülük. Jószerivel bármi más megoldásra kapható volt, ha nem kell megválnia tılük. - A pokolba is, nem - vágott kurtán a szavába Nicholas, mire az ügyvéd hideg tekintettel nézett rá az asztal túlsó oldaláról. - Hát, akkor nézzük meg, mi más van még - folytatta könyörtelenül. - Ott van a tejgazdaság csordája. - Szerencsés esetben úgy százezret kaphatunk érte – dünnyögte Nicholas. - Már csak két egész négytized milliót kell összeszednünk. - És a versenylovai - szólt bele a társalgásba a könyvelı. - Mindössze hat lovam van edzésben. Az újabb kétszázezer. – Nicholas keserően elmosolyodott. - Akkor már csak két egész kettı kell. Lassanként csak összejön. - A jacht - vetette fel a fiatalabb ügyvéd. - Öregebb, mint én - csóválta a fejét Nicholas -, az isten szerelmére, még az apámé volt. Valószínőleg el se tudnák adni. Mindössze szentimentális értéket képvisel. A vadászpuskáim sokkal többet érnek. Mindkét ügyvéd a lista fölé hajolt: - Á, igen! Itt vannak. Két jó állapotban lévı, oldalzáras, hüvelykivetıs Purdey. Becsült értéke negyvenezer. - Van néhány használt zoknim és alsónadrágom is - ismerte be Nicholas. - Miért nem veszik fel azokat is a listára? Az ügyvédek elengedték a fülük mellett ezt a gúnyolódást. – Aztán ott van a londoni ház - folytatta az idısebb ügyvéd zavartalanul, aki már hozzáedzıdött az emberi szenvedéshez. - Jó helyen van. Az értéke másfél millió. - De nem ebben a pénzügyi helyzetben - mondott ellent neki Nicholas. - Az egymillió sokkal reálisabb. - Az ügyvéd egy jelzést tette a margóra, mielıtt folytatta volna: - Természetesen szeretnénk elkerülni, amennyiben ez lehetséges, hogy a teljes birtok eladásra kerüljön. Kemény, nehéz megbeszélés volt, melyen végül határozott döntésre nem jutottak, Nicholas pedig dühös volt és tehetetlennek érezte magát. Kikísérte az ügyvédeket, majd felment a család által lakott részbe, hogy gyorsan lezuhanyozzon és inget váltson. Aztán utólag, minden különösebb indok nélkül, még meg is borotválkozott és egy kis borotválkozás utáni szert dörgölt az arcára. Áthajtott a parkon, és a Range Rovert a múzeum parkolójában hagyta. A hó ónos esıvé vált, és mire átért a parkolón, a haja tele lett hideg vízcseppekkel. Royan Mrs. Street irodájában várta. Úgy tőnt, ez a két nı remekül kijön egymással. Az ajtó elıtt megállt és Royan nevetését hallgatta. Ez egy kicsit javított a közérzetén. A szakácsnı meleg ebédet küldött át a fıépületbıl. Úgy tőnt, meggyızıdése, hogy egy kiadós ebéd valamiképp kordában tartja ezt a szörnyő idıt. Volt ott egy levesestálnyi sőrő, erıs minestrone, egy lancashire-i melegtál, egy fél üveg burgundi vörös Nicholasnak és egy kancsónyi frissen facsart narancslé Royannak. A kandalló elıtt ettek, miközben az esı csapkodta az ablakokat. Evés közben Nicholas megkérte, hogy mondja el neki Duraid meggyilkolásának részleteit. Royan nem hagyott ki semmit, még saját sérülését sem, amikor blúzának ujját felhúzva megmutatta bekötözött karját. A férfi figyelmesen hallgatta, amikor elmesélte neki, hogyan próbálták másodszor is megölni a kairói utcán. - Nincs gyanúsítottja? - kérdezte tıle, amikor befejezte. - Nem jut eszébe senki, aki felelıs lehet mindezért? - De Royan a fejét ingatta. - Nem volt semmiféle figyelmeztetı jel, teljesen váratlanul jött - mondta. Az ebédet némán fejezték be, mindketten saját gondolataikba merültek. Amikor már a kávénál tartottak, Nicholas azt mondta. - Hát jó. Akkor most mi legyen az egyezségünkkel? Közel egy órán át vitatkoztak. - Nehéz megegyezni a zsákmány magát illetı részében mindaddig, amíg nem tudom, hogy mivel járul hozzá - tiltakozott Nicholas, miközben újból teletöltötte kávéscsészéiket. - Végül is nekem kell finanszíroznom és vezetnem az expedíciót... - Kénytelen lesz megbízni bennem és elhinni, hogy hozzájárulásom az expedícióhoz értékes lesz, különben egyszerően nincs zsákmány, ahogy maga mondja. Mindenesetre, abban biztos lehet, hogy egy szóval sem mondok többet mindaddig, amíg nem jön létre a megállapodás és nem fogunk kezet fölötte. - Egy kicsit kíméletlen, nem? -- kérdezte a férfi, mire Royan konokul elmosolygott. - Ha nem tetszenek önnek a feltételeim, akkor van még három név Duraid listáján - fenyegette meg. - Rendben - vágott közbe Nicholas mártír képpel -, elfogadom a javaslatát. De hogy tudjuk kiszámolni, hogy az osztozkodásnál egyenlı rész jusson mindkettınknek? - Én választom ki az elsı tárgyat minden régészeti leletbıl, amit sikerül kimentenünk, maga pedig a másodikat, és így tovább, egymás után. - Mi lenne, ha én választanék elsıként? - nézett Nicholas, egyik szemöldökét felhúzva, Royanra. - Dobjunk fel egy érmét - javasolta Royan, és Nicholas elıhalászott a zsebébıl egy egyfontos érmét. - Válasszon! - azzal feldobta a pénzt, és amíg az a levegıben volt, Royan azt mondta: - Fej. - A fenébe! - kiáltotta Nicholas, amint elkapta az érmét és visszadugta a zsebébe. - Tehát maga választ elsıként a zsákmányból, ha egyáltalán lesz ilyen. - Az asztal felett nyújtotta kezét Royannak. - Az a magáé, és azt teheti vele, amit csak akar. Azt se bánom, ha a kairói múzeumnak adományozza, ha még mindig kitart e mellett a betegesen abnormalis vágya mellett. Áll az alku? - kérdezte, és Royan kezet fogott vele. - Áll! - egyezett bele, majd még hozzátette: - Társam. - Hát, akkor lássunk munkához. Mostantól nincsenek titkok közöttünk. Mondjon el nekem minden részletet, amit eddig elhallgatott. - Hozza ide azt a könyvet - mutatott Royan A folyó istene ott lévı példányára, és amíg Nicholas elment érte, félrelökte a piszkos edényeket. - Elıször is, végig kell mennünk a könyvnek azon a részén, amit Duraid adott ki. - Az utolsó oldalakra lapozott. - Itt van. Ez az, ahonnan Duraid összekuszálása kezdıdik. - Jó szó - mosolygott Nicholas -, de ha lehet, csak egyszerően. Engem már így is épp eléggé összekuszált. Royan még csak el se mosolyodon. - Ismeri a történetet eddig a pontig. Lostris királynıt és népét kiőzik Egyiptomból a hikszoszok a gyızelmes szekereikkel. Mennek délre, felfelé a Níluson, mígnem elérik a Fehér- és a Kék-Nílus összefolyását. Más szóval, a mai Khartoumot. Mindez nagyjából megfelel a tekercsek szövegének. - Emlékszem. Folytassa. - A folyami gályák rakodóterében viszik magukkal Lostris királynı férjének, VIII. Mamose fáraónak mumifikált holttestét. Tizenkét évvel korábban, midın a fáraó egy tüdejébe fúródott hikszosz nyíltól haldoklótt, megesküdött neki, hogy keres egy biztonságos temetkezési helyet, ahol temérdek kincsével együtt eltemetik. Amikor Khartoumba érnek, a királynı úgy dönt, végre itt az ideje, hogy beváltsa férjének tett ígéretét. Kiküldi fiát, a tizennégy éves Memnon herceget egy szekérosztaggal, hogy keressen megfelelı temetkezési helyet. Memnont elkíséri tanítója, a történet mesélıje, a fáradhatatlan Taita. - Rendben, emlékszem erre a részre. Memnon és Taita megbeszélik a dolgot a silluk rabszolgákkal, akiket elfogtak, és tanácsukra úgy döntenek, hogy a folyó bal oldali ágát követik, avagy ahogy mi ismerjük, a Kék-Nílust. Royan bólintott és folytatta a történetet. - Keletnek tartottak és félelmetes hegyekkel találták szembe magukat, melyek oly magasak voltak, hogy kéklı erıdként írták le ıket. Eddig amit a könyvben olvasott, meglehetıs hőséggel követi a tekercsek szövegének fordítását, ám ezen a ponton - azzal megütögette a nyitott könyv lapját - elérkezünk Duraid elterelı hadmőveletéhez. Leírásában az elıhegységek... Mielıtt folytathatta volna, Nicholas közbevágott: - Emlékszem, amikor elıször olvastam, arra gondoltam, hogy ez nem pontos leírása annak a területnek, ahol a Kék-Nílus elıtőnik az etióp magasföldrıl. Ott nincsenek elıhegységek. Ott csak a hegytömb meredeken emelkedı nyugati fala van. A folyó úgy búvik ki onnan, akár egy kígyó a lyukból. Bárki is írta le ezt, nem ismeri a Kék-Nílus folyását. - Maga ismeri azt a területet? - kérdezte Royan, Nicholas pedig nevetve rábólintott. - Amikor fiatalabb és még annál is hülyébb voltam, mint most, kiagyaltam egy grandiózus tervet, miszerint a Tanatótól lecsónakázom az Abbai- szurdokon át Szudánba, a roseiresi duzzasztóig. Az Abbai a Kék-Nílus etióp neve. - Miért akarta ezt végigcsinálni? - Mert addig még senkinek sem sikerült. Cheesman ırnagy, a brit konzul 1932-ben megpróbálta, és majdnem sikerült a vízbe fúlnia. Arra gondoltam, hogy készíthetnék egy filmet, majd írhatnék egy könyvet az útról, és egy vagyont kereshetnék a jogdíjakkal. Rábeszéltem apámat, hogy finanszírozza az expedíciót. Amolyan ırült kaland volt, ami tetszett neki. Még csatlakozni is akart az expedícióhoz. Alaposan tanulmányoztam az Abbai folyó teljes folyását, és nem csak térképeken. Vettem magamnak egy öreg Cessna 180-ast, és végigrepültem a szurdokon azt az ötszáz mérföldet a Tanatótól a duzzasztóig. Amint mondtam, akkor még csak huszonegy éves voltam, és teljesen ırült. - Mi történt? - Royan teljesen le volt nyőgözve. Errıl Duraid sosem beszélt neki, de pontosan ez volt az a fajta kaland, amit ebbıl a férfibıl az elsı pillantásra kinézett. - Összeszedtem nyolc barátomat Sandhurstbıl, és a karácsonyi szünetünket ennek a kísérletnek szenteltük. Hatalmas fiaskó lett belıle. Mindössze két napot bírtunk ki azon a vad, veszedelmes vízen. Legjobb tudomásom szerint ez a szurdok a föld legpokolibb sarka. Majdnem kétszer olyan mély, sebes és sziklás, mint az arizonai Grand Canyonban a Colorado folyó. Alig tettünk meg húsz mérföldet az ötszázból, kajakjainkat darabokra zúzta. Ott kellett hagynunk minden felszerelésünket és felmásznunk a szurdok sziklafalán, hogy ismét visszajuthassunk a civilizációba. Egy pillanatra rendkívül komornak tőnt az arca: - Két embert vesztettem el. Bobby Palmer vízbe fúlt, Tim Marshall pedig lezuhant a szikláról. Még a holttestüket se tudtuk visszahozni. Még most is ott vannak valahol. Nekem kellett megmondanom a szüleiknek... – hirtelen elhallgatott, ahogy eszébe jutott az a kín, amit akkor átélt. - Akadt egyáltalán valaki, akinek sikerült végighajóznia a Kék-Nílus szurdokát? - kérdezte Royan, hogy elterelje a férfi komor gondolatait. - Igen. Néhány év múlva visszamentem. Ezúttal nem vezetıként, hanem a Brit Fegyveres Erık hivatalos expedíciójának egyik legalacsonyabb beosztású tagjaként. A hadsereg, a flotta és a légierı kellett ahhoz, hogy legyızzük azt a folyót. Royan riadt áhítattal meredt rá. Ez az ember ténylegesen végighajózott az Abbain. Olyan volt, mintha a sors különös szeszélye vezérelte volna hozzá. Duraidnak igaza volt. Valószínőleg nincs a világon még egy ember, aki felkészültebb és alkalmasabb lenne a feladatra, ami rájuk vár. - Tehát magánál jobban talán senki sem ismeri a szurdok természetrajzát. Megpróbálok elmondani önnek néhány általános utalást, amit Taita megadott nekünk a hetedik tekercsben. Sajnos, a tekercsnek pont ez a része sérült, így Duraiddal kénytelenek voltunk a szöveg többi része alapján kikövetkeztetni. Magának meg kell mondania, hogy ez mennyire egyezik meg az ön által ismert terep leírásával. - Hát akkor halljuk - mondta neki Nicholas. - Taita is önhöz hasonló módon írja le a területet, azt mondja, hogy egy meredeken emelkedı sziklafalból búvik elı a folyó. A szekereket ott kellett hagyniuk, mivel nem tudták használni ıket a kanyon sziklás, meredek terepén. Málhás lovakat vezetve, kénytelenek voltak gyalog folytatni útjukat. Hamarosan a szurdok annyira meredek és veszélyes lett, hogy a kecskecsapásokról, amelyen haladtak, néhány állat a mélyben örvénylı folyóba zuhant. Ez azonban nem rettentette vissza ıket, Memnon herceg parancsára folytatták nehéz, küzdelmes útjukat. - Pontosan látom magam elıtt, úgy, ahogy leírta. Félelmetes egy vidék. - Ezután Taita azt mondja, hogy egy sor akadály hárul eléjük, amit „lépcsıknek" ír le. Duraiddal nem tudtuk teljes bizonyossággal eldönteni, mik lehetnek ezek. De a legjobb tippünk az volt, hogy vízesések. - Hát, abban sincs hiány az Abbai- szurdokban - bólintott rá Nicholas. - Ez Taita vallomásának legfontosabb része. Taita azt mondja nekünk, hogy húsz napig mentek a szurdokban, mígnem elérkeztek a „második lépcsıhöz". Itt történt, hogy a herceg egy álom formájában váratlanul üzenetet kap halott apjától, miszerint a fáraó ezt a helyet választotta ki saját sírjának. Taita azt mondja nekünk, hogy innen nem mentek tovább. Ha meg tudnánk állapítani, hogy mi torpanthatta meg ıket, akkor meglehetıs pontossággal meghatározhatnánk, milyen mélyen hatoltak be a szurdokba. - Mielıtt innen továbblépnénk, szükségünk lesz térképekre és mőholdfelvételekre a hegyvidékrıl, nekem meg át kell néznem az expedíció során készült jegyzeteimet és naplómat - mondta Nicholas. - Referencia- könyvtáramat igyekszem naprakészen tartani, úgyhogy itt a múzeum adattárában kell lennie mőholdképeknek, és biztosan megtaláljuk a legfrissebb térképeket is. Ha ezek léteznek, akkor Mrs. Street megtalálja nekünk. Felállt és kinyújtózkodott: - Még az este elıásom a naplóimat és átolvasom ıket. A múlt században a dédapám is vadászott meg győjtött Etiópiában. Azt tudom, hogy 1890-akárhányban, Debra Markos közelében átkelt a Kék-Níluson. Elıkeresem az ı jegyzeteit is. Az archívumunkban ırizzük. Lehet, hogy leírt valami olyasmit is az öregfiú, ami a segítségünkre lehet. Kikísérte Royant a parkolóba az öreg, zöld Land Roverhez, és ahogy Royan begyújtotta a motort, Nicholas a nyitott ablakon át azt mondta neki: - Még mindig állítom, hogy jobb lenne, ha itt maradna a házban. Legalább másfél óra az út Brandsburyig - az oda-vissza naponta három órát jelent. Sok munka vár még ránk, mielıtt egyáltalán arra gondolhatnánk, hogy elinduljunk Afrikába. - Mit gondolnának az emberek? - kérdezte Royan, miközben felengedte a kuplungot. - Sosem érdekelt, mit locsognak az emberek - kiáltott utána Nicholas. - Holnap mikor jön? - Be kell ugranom Yorkba az orvoshoz. Kiveszi a varratokat a karomból. Tizenegy elıtt nem érek ide - dugta ki fejét Royan az ablakon, hogy visszakiáltson neki. A szél belekapott sötét hajába. Nicholasnak mindig is a sötét hajú nık tetszettek. Rosalind is olyan titokzatos, keleties típus volt. Bőntudata volt és hőtlennek érezte magát, amiért összehasonlította ıket, de Royan képét nehéz volt kiőznie magából. İ volt az elsı nı, aki Rosalind halála óta felkeltette az érdeklıdését. Vérének keveredése vonzotta Nicholast. Eléggé egzotikus volt ahhoz, hogy felajzza a keleti nık iránti érdeklıdését, de közben eléggé angol is volt ahhoz, hogy beszélje nyelvét és megértse humorát. Mővelt volt és sokat tudott azokról a dolgokról, amelyek Nicholast érdekelték, és csodálta ennek a nınek a bátorságát, lelkierejét. A keleti nıket általában születésüktıl fogva önfeláldozó szerénységre és szolgálatkészségre nevelték. Ez a nı azonban egészen más volt. Georgina felhívta orvosát Yorkban, hogy megbeszéljen vele egy idıpontot, amikor kiveszi Royan karjából a varratokat. Reggeli után indultak a brandsbury-i házból. Georgina vezetett, és Magic ott ült közöttük a pótülésen. Ahogy ráfordultak a falu utcájára, Royan észrevett egy hatalmas MAN teherautót, mely ott parkolt a posta elıtt, de aztán nyomban meg is feledkezett róla. Ahogy kiértek az országútra, sőrő ködfoltok jelentek meg elıttük, melyekben a látótávolság alig harminc méter lehetett, de Georgina nem tett semmiféle engedményt az idıjárásnak, zörögve, sivítva hajtotta a Land Rovert teljes sebességgel, ami Royan legnagyobb örömére még az óránkénti hatvan mérföld alatt volt. Válla fölött hátrapillantott az útra, és látta, hogy a MAN teherautó követi ıket. Csupán a vezetıfülke emelkedett az alacsonyan gomolygó ködtenger fölé, akár egy tengeralattjáró megfigyelıtornya. De aztán, miközben nézte, még ezt is elnyelte a köd. Ismét elırefordult, hogy anyját hallgassa. - Ez a kormány egy rakás inkompetens tökfej. - Georgina hunyorgott a szájában lógó cigaretta füstjétıl. Fél kézzel vezetett, miközben másik kezével Magic hosszú, selymes fülét simogatta. - Én nem bánom, ha a miniszterek kábítják egymást, de ha a nyugdíjam körül kezdenek matatni, akkor komolyan begurulok. - Édesanyjának a külképviseleti szolgálat után járó nyugdíj volt az egyetlen jövedelme, és az sem volt valami sok. - De ıszintén, mami, csak nem azt akarod, hogy munkáspárti kormány legyen? - cukkolta anyját Royan. Édesanyja világéletében megrögzött konzervatív volt. Georgina habozott, aztán kikerülte a választ: - Én csak annyit mondok, hogy hozzák vissza Maggie-t. Royan kissé hátrafordult, hogy ismét visszanézzen a koszos hátsó ablakon. A teherautó még mindig mögöttük volt, fenyegetın emelkedett ki a ködbıl és a kékes kipufogófüstbıl, amit, akár egy lökhajtásos repülıgép, Georgina hagyott maga mögött. Eddig a teherautó hátramaradt, de most hirtelen felgyorsított és rájuk hajtott. - Azt hiszem, meg akar elızni - mondta Royan szelíden Georginának. A teherautó hatalmas motorháza alig néhány méternyire volt hátsó lökhárítójuktól. A hőtırácson ott díszelgett a krómozott „MAN" márkanév, és magasabb volt a Land Rovernél, így Royan a kocsiból nem láthatta a sofır arcát. - Mindenki engem akar megelızni - siránkozott Georgina. - Ez életem története. - Kitartóan a keskeny út közepén haladt. Royan ismét hátrapillantott, és látta, hogy a teherautó még közelebb nyomult. Teljesen betöltötte a hátsó ablakot. A sofır levette a lábát a gázról, majd ismét fenyegetıen felpörgette a hatalmas motort. - Jobb, ha elengeded. Azt hiszem, ez nem tréfál. - Hadd várjon! - mordult fel Georgina a cigarettacsikkel a szájában. - A türelem erény. Itt különben sem engedhetem elıre. Egy keskeny kıhíd következik. Úgy ismerem az útnak ezt a szakaszát, mint a tenyeremet. Abban a pillanatban a teherautósofır megnyomta a dudáját, és annyira közel volt, hogy szinte belesüketültek. Magic felpattant a hátsó ülésre, és felháborodottan ugatni kezdett. - Hülye barom - csattan fel Georgina. - Mi a fenét mővel ez? Írd fel a rendszámát. Jelenteni fogom a yorki rendırségen. - A rendszáma csupa sár. Nem tudom kivenni, de úgy tőnik, a kontinensrıl jött. Azt hiszem, német. Mintha a sofır meghallotta volna felháborodását, kissé lelassított, és annyira lemaradt, hogy most mintegy húsz méternyi távolság volt a két jármő között. Royan teljesen hátrafordult, hogy megnézze magának a sofırt. - Ez mindjárt más - mondta Georgina elégedetten. - A nyamvadt bunkója tanul egy kis modort. - A ködön át elırekémlelt: - Ott a híd... Royan most látott fel elıször a teherautó vezetıfülkéjébe. A sofır fején sötétkék, gyapjú balaclava sapka volt, mely csak a szemét, meg az orrát hagyta szabadon. Ettıl fenyegetıen gonosznak tőnt. - Vigyázz! - sikoltotta hirtelen Royan. - Egyenesen nekünk jön! - A hatalmas teherautó motorja felbıdült, és ez a hang olyan volt, mint a szélvész korbácsolta tenger bömbölése. Royan egy pillanatig nem látott mást a csillogó acélon kívül, majd a teherautó eleje hátulról nekik csapódott. Az ütközés ereje félig hátrarepítette az ülésbıl. Fölhúzta magát, és látta, hogy a teherautó felkapta ıket, akár a róka egy madarat. Vitte elıre a Land Rovert erıs acélrudjain, melyek a csillogó, krómozott hőtıt védték. Georgina keményen küzdött a kormánnyal, próbálta megtartani uralmát a kocsi felett, de minden erıfeszítése hiábavaló volt. - Nem tudom tartani! A híd! Próbálj meg kiszállni... Royan megnyomta biztonsági övének gombját és az ajtó kilincse után nyúlt. A híd kıfala rémisztı sebességgel közeledett feléjük. A Land Rover tehetetlenül pörgött az úton. Az ajtó váratlanul kinyílt, de Royan már nem tudta teljesen kinyitni, mielıtt a Land Rover nekicsapódott a híd felhajtóját ırzı masszív kıoszlopoknak. A két nı közös erıvel sikított, amint a kocsi felgyőrıdött, és az ütközés ereje elıre repítette ıket. A szélvédı darabokra tört, ahogy visszapattantak az oszlopokról, a Land Rover pedig átpördült, amikor lement a töltésrıl és gurulni kezdett lefelé. Royan kirepült a nyitott ajtón és szabadon zuhant tovább. Esését a part lejtése gyöngítette, de még így is kiszorult belıle a levegı. Zötykölıdve legurult a parton, és belepottyant a híd alatt folyó, jeges vízbe. Mielıtt a feje is elmerült volna, azon kapta magát, hogy az ég felé és a fölötte lévı hídra néz. Egy villanásnyira látta a teherautót, mielıtt felbıdülı motorral elhúzott volna. Két hatalmas pótkocsit vontatott. A pótkocsik váza magasabb volt, mint a híd védıkorlátja. Mindkét pótkocsit a váz kampóihoz kötözött, nehéz, zöld nylonponyva borította. Csupán egy pillanatig látta a hatalmas, vörös cégjelzést a társaság ráfestett nevével a közelebbi pótkocsin, ám mielıtt tudata mindezt rögzíthette volna, a víz alá merült és a hideg, meg esésének ereje kipréselte tüdejébıl a levegıt. Felküzdötte magát a folyó felszínére, és látta, hogy lejjebb sodródott. Átázott ruhái akadályozták, így csak nagy üggyel-bajjal sikerült kievickélnie a partra, ahol egy fa ágába kapaszkodva felhúzódzkodott. Ott térdelt a sárban, miközben felköhögte a lenyelt vizet és megpróbálta megállapítani, mennyire sérült meg az ütközés következtében. Aztán saját állapotáról teljesen megfeledkezett, amikor meghallotta anyja kínjainak szörnyő hangját a felfordult Land Rover roncsai felıl. Kétségbeesett igyekezettel feltápászkodott, és a nedves, fagyos füvön átbukdácsolva sietett a Land Roverhez, mely felborulva hevert a töltés alján. A karosszéria felgyőrıdött, kiszakadt, és ott, ahol a sötétzöld festék levált, átcsillogott a fényes alumínium. A motor leállt, és az elsı kerekek még akkor is pörögtek, amikor Royan odaért. - Mami! Hol vagy? - kiáltotta, és a szörnyő hang egy pillanatra se hagyott alább. A kocsi fémvázába kapaszkodva vonszolta magát a hang irányába, és rettegett attól, amit majd ott talál. Georgina hátával a kocsinak támaszkodva ült a nedves földön. Lába egyenesen kinyújtva. A bal lába úgy ki volt tekeredve, hogy csizmás lábujjai természetellenes, lehetetlen szögben néztek a föld felé. Ez a láb nyilván térdnél, vagy a térd közelében eltörött. Nem ez volt Georgina kínjainak oka. Magic-et az ölében tartotta, és a reménytelen gyász mozdulatával hajolt fölé; az a szörnyő hang valahonnan egészen mélyrıl bugyogott fel belıle. A spániel mellkasa a fém és a föld közé szorulva összezúzódott. A nyelve kilógott utószor mosolygó szája sarkából, de közben a vér folyamatosan csöpögött belıle, amit Georgina a sáljával törülgetett. Royan leroskadt anyja mellé, és karjával átölelte a vállát. Még sosem látta sírni az anyját. Szorosan magához ölelte és erejével próbálta lecsöndesíteni anyja bánatának hangját, de az csak nem akart enyhülni. Sejtelme sem volt, mennyi ideig ültek így együtt. De végül anyja megnyomorodott lábának látványa és a feléledı félelem, hogy a teherautó sofırje esetleg visszajön, hogy bevégezze dolgát, talpra állította. Felmászott a parton, majd az út közepére támolygott, hogy megállítsa a következı arra járó kocsit.
Nicholason csak akkor lett annyira
úrrá a nyugtalanság, hogy felhívja a yorki rendırséget, amikor Royan már két órát késett megbeszélt találkozójukról. Szerencsére megjegyezte a Land Rover rendszámát. Könnyő volt emlékeznie rá. A rendszám édesanyja nevének kezdıbetőibıl és a szerencsétlen 13-as számból állt. Várnia kellett, amíg a rendırnı ellenırizte a komputerén, majd amikor ismét vonalban volt, azt mondta: - Sajnálattal kell közölnöm önnel, uram, hogy a Land Roverrel ma reggel baleset történt. - Mi van a vezetıjével? - kérdezte Nicholas nyersen. - A vezetıt és utasát a York Minster Kórházba szállították. - Jól vannak? - Sajnálom, uram. Ezzel kapcsolatban nem rendelkezem semmiféle információval. Nicholas negyven perc alatt ért be a kórházba, és csaknem ugyanennyi idejébe telt, míg megtalálta Royant. A sebészeti osztály nıi kórtermében ült, anyja ágya mellett. Édesanyja még nem tért magához az altatásból. Felnézett, amikor Nicholas megállt mellette. - Jól van? Mi a fene történt? - Az anyám... a lába csúnyán eltörött. A sebésznek meg kellett szögelnie a combját... a combcsontot. - És maga hogy van? - Csak néhány horzsolás meg karcolás. Semmi komoly. - Hogy történt? - Egy teherautó... lelökött minket az útról. - Csak nem szándékosan? - Nicholas érezte, hogy valami fájó csüggedés fut végig rajta, ahogy eszébe jutott egy másik teherautó, egy másik út és egy szörnyő éjszaka. - De, azt hiszem, igen. A sofırön maszk volt, egy balaclava. Hátulról belénk rohant. Biztos, hogy szándékosan tette. - Elmondta a rendıröknek? Royan bólintott. - Úgy tőnik, a teherautó lopott volt, jelentették, hogy eltőnt, amikor a vezetıje kora reggel, jóval a baleset elıtt megállt az egyik Little Chef kávézónál. A sofır német. Nem beszél angolul. - Immáron harmadszor próbálták megölni - mondta neki Nicholas komoran. - Mostantól átveszem az irányítást. Kiment a kórház várójába és onnan telefonált. A megye rendırfınöke személyes jó barátja volt, csakúgy, mint a kórház igazgatója. Mire visszament, Georgina is magához tért az altatásból. Bár még kissé kába volt, azért már jól érezte magát, amikor betolták abba az egyágyas kórterembe, amit Nicholas intézett el neki. Néhány perc múlva megérkezett a ortopédsebész is. - Szerbusz, Nick, hát te mit keresel itt nálunk? – üdvözölte Nicholast. Royant meglepte, hogy társát milyen sokan ismerik. Aztán az orvos Georginára fordította a figyelmét. - Hogy érzi magát? Összeszedtünk magunknak egy szép kis nyílt törést. Úgy nézett ki ott benn, mintha csupa konfetti lenne. Sikerült szépen összeraknunk, de azért legkevesebb tíz napot még itt kell töltenie velünk. - Rendben, ifjú hölgy - mondta Nicholas Royannak, amikor eljöttek Georginától, aki ismét elaludt. - Mi kéne még ahhoz, hogy sikerüljön meggyıznöm? A házvezetım már elıkészített önnek egy szobát a házban. Többé nem engedem, hogy magában kóricáljon. Máskülönben legközelebb, amikor ismét megpróbálják eltüntetni, esetleg kicsit több szerencsével járnak. Royan még túlságosan a történtek hatása alatt állt ahhoz, hogy vitába szálljon vele, így aztán engedelmesen beült a Range Roverbe, és hagyta, hogy Nicholas elvigye elıször a varratokat kiszedetni, majd vissza Quenton Parkba. Amint megérkeztek, Nicholas felküldte ıt a hálószobájába. - A szakácsnı majd felviszi önnek a vacsorát. Legyen szíves bevenni az altatót, amit a doki adott. Valaki majd elhozza a holmiját Brandsburybıl, ha odaadja Mrs. Streetnek édesanyja házának kulcsát. Addig is, a házvezetım bekészített a szobájába valami hálóruhát és egy fogkefét. Holnap reggelig hallani sem akarok magáról. Jó volt, hogy a férfi most átvette élete irányítását. Az óta az oázisbeli szörnyő éjszaka óta, most elıször érezte magát biztonságban. Mindazonáltal, az önállóság és a függetlenség egyik utolsó gesztusaként, az altatókat lehúzta a vécén. A párnájára készített hálóing hosszú volt, tiszta selyem és a nyakát meg az ujját a legfinomabb cambrai csipke díszítette. Eddig bırét még sosem érte ilyen fényőzı és érzéki anyag. Rájött, hogy ez nyilván Nicholas feleségéé lehetett, és ez a tudat furcsa érzéseket kavart benne. Bebújt a baldachinos ágyba, de még az a hatalmas, magányt árasztó, túlságosan puha ágybetét és a szokatlan környezet sem tartotta vissza túl soká attól, hogy elaludjon. Reggel egy fiatal szobalány ébresztette a The Times egy példányával és egy csésze Earl Grey teával, majd néhány perc múlva visszatért Royan útitáskájával. - Sir Nicholas fél kilenckor várja az ebédlıben, szeretné, ha együtt reggeliznének. Zuhanyozás közben Royan szemügyre vette meztelen testét a fürdıszoba egyik falát borító, hatalmas tükörben. A karján lévı kés ütötte seb mellett, mely még mindig csak részben gyógyult be, volt egy sötét zúzódás a combján, és egy másik, baloldalt a lágyékán meg a fenekén, melyek már a baleset következtében keletkeztek. Sípcsontja csúnyán lehorzsolódott, és most óvatosan egy bı nadrágot húzott rá, hogy eltakarja. Egy kicsit bicegve ment le a fılépcsın, hogy megkeresse az ebédlıt. - Kérem, szolgálja ki magát. - Nicholas felpillantott újságjából, hogy üdvözölje Royant, aki ott tétovázott az ajtóban. A férfi a tálalón sorakozó ételek felé intett. Miközben Royan rántottat kanalazott tányérjára, a falon lévı tájképre pillantott, melyet nyomban felismert. Egy Constable volt. - Jól aludt? - kérdezte Nicholas, de a választ meg se várva, nyomban folytatta: - Hírt kaptam a rendırségtıl. Megtalálták a MAN teherautót, egy Harrogate melletti pihenıben hagyták. Most alaposan átvizsgálják, de nem hiszik, hogy bármit is találnának. Úgy tőnik, olyasvalakivel van dolgunk, aki tudja, mit csinál. - Fel kell hívnom a kórházat - mondta Royan. - Én már megtettem. Édesanyja jól töltötte az éjszakát. Hagytam egy üzenetet, hogy este meglátogatja. - Este? - nézett rá szúrós tekintettel Royan. - Miért olyan késın? - Mert addig én szándékozom igénybe venni az idejét. Szeretném egy kicsit megdolgoztatni. Ahogy Royan az asztalhoz ért, felállt és kihúzta neki a széket. Royan azon kapta magát, hogy ettıl az udvarias gesztustól kissé zavarba jött, de nem szólt egy szót sem. - Az elsı támadásból, amit maga és Duraid ellen követtek el az oázisbeli villában, nemigen következtethetünk semmire, csupán arra, hogy a gyilkosok pontosan tudták, mit keresnek és hol keressék. - Royant zavarta ez a hirtelen témaváltás. - Mindazonáltal, gondolkodjunk el egy kicsit a második merényleten, ami Kairóban történt. A kézigránát. A miniszteren kívül ki tudott még arról, hogy aznap délután a minisztériumba megy? Royan elgondolkodott, miközben lenyelte azt a falatnyi tojást, ami a szájában volt. - Nem tudom biztosan. Azt hiszem, megmondtam Duraid titkárnıjének, és talán említettem az egyik kutatóasszisztensnek. Nicholas a homlokát ráncolta és megcsóválta a fejét. Tehát a fél múzeum tudott róla? - Hát, valahogy úgy. Sajnálom. A férfi egy pillanatra eltöprengett: - Na jó. És ki tudott arról, hogy elutazik Kairóból? Ki tudta, hogy az édesanyja házában fog lakni? - Az adminisztrációról az egyik tisztviselı hozta ki nekem a diákat a reptérre. - Megmondta neki, hogy melyik géppel megy? - Nem, biztosan nem. - Egyáltalán mondta valakinek? - Nem Azaz... - mondta elbizonytalanodva. - Igen? - Magának a miniszternek a kihallgatás során, amikor szabadságot kértem tıle. Nem... ı biztosan nem lehet - elszörnyedt a gondolattól, és ez az arcára is kiült. Nicholas megvonta a vállát: - Történnek különös dolgok. Természetesen a miniszter tudott arról a munkáról, amit maga és Duraid végzett a hetedik tekercsen. - Nem ismert minden részletet, de... igen..., nagy általánosságban tudta, mire készülünk. - Rendben. A következı kérdés: teát vagy kávét? - Töltött egy kis kávét Royan csészéjébe, majd folytatta: - Azt mondta, hogy Duraid összeállította az expedíció lehetséges szponzorainak listáját. Hátha eszünkbe jut róla valami, esetleg megkapjuk a gyanúsítottak gyorslistáját. - A Getty Múzeum - mondta Royan, mire Nicholas elmosolyodott. - Ezt kihúzhatjuk. İk biztosan nem hajigálnak gránátokat Kairó utcáin. Ki volt még a listán? - Gotthold Ernst von Schiller. - Hamburg. Nehézipar. Fém- és acélfinomítók. Ásványbányászat, alapanyag-feldolgozás. - Nicholas bólintott. - Ki volt a harmadik név a listán? - Peter Walsh - mondta Royan. - A texasi. - Az az - bólintott Nicholas. - Fort Worthben él. Gyorsétkeztetési koncesszió. Csomagküldı szolgálat. - Nem sok olyan győjtı akadt, aki anyagilag versenyre kelhetett a nagy intézményekkel, ha egy jelentıs régiség megszerzésérıl vagy egy régészeti feltárás finanszírozásáról volt szó. Nicholas mindet ismerte, mivel ebbe a körbe alig néhány tucat, egymással kölcsönös ellentétben álló ember tartozott. Legalább egyszer már mindükkel szembekerült a Sotheby's vagy a Christie's aukcióin, nem is szólva az ezeknél kevésbé tiszta ügyletekrıl, ahol „friss" régiségek kerültek eladásra. A „friss" jelzı itt arra vonatkozik, hogy „frissiben került ki a földbıl". - Ez két gonosz tekintető haramia. Ha megéheznének, valószínőleg még a saját gyerekeiket is felfalnák. Hát akkor mit meg ne tennének, ha úgy gondolnák, maga útjukat állja, hogy eljussanak Mamose fáraó sírjához? Nem tudja, hogy a könyv megjelenése után vajon kapcsolatba lépett-e közülük bármelyik is Duraiddal úgy, ahogyan én tettem? - Nem tudom. Lehet. - Nem hinném, hogy e díszpintyek közül bármelyiknek is elkerülte volna a figyelmét egy ilyen jó fogás. Feltételeznünk kell, hogy mindketten tudtak róla, min dolgozik Duraid. Nevüket felírjuk a gyanúsítottak listájára. - Ezután Royan tányérjára nézett. - Elég volt? Nem kér még egy kis tojást? Nem? Jól van, akkor most menjünk át a múzeumba, és lássuk, mit talált nekünk Mrs. Street, amivel munkához láthatunk. Amikor beléptek Nicholas dolgozószobájába, Royant lenyőgözte az a fantasztikus szervezési munka, amit ilyen rövid idı alatt véghezvitt. Egész éjjel ezen dolgozhatott, a szobát egyfajta katonai fıhadiszállássá alakította. A szoba közepén egy állványon tábla állt, melyre egy sor mőholdfelvételt tőztek fel. Royan odament és tanulmányozni kezdte ıket, majd vetett egy pillantást a táblára feltőzött többi anyagra is. Egy nagy léptékő térkép mellett, mely a mőholdképekhez hasonlóan Délnyugat-Etiópiát ábrázolta, voltak még ott neves címlisták, felszerelések és boltok listái, melyeket nyilván korábbi afrikai expedíciói során is igénybe vett, néhány lapon távolságkalkuláció, és egy elıkalkuláció, mely nagyjából megadta a költségvetést. A tábla tetején egy tervezet állt, azzal a címmel, hogy „Etiópia – Általános információk". Öt szabványmérető lap volt sőrőn telegépelve, így aztán nem olvasta át az egészet, de nagy hatással volt rá az az alaposság, amivel a férfi felkészült. Royan elhatározta, hogy amint lehet, nyomban áttanulmányozza az egész anyagot, de most odament a táblával szemközt felállított két szék egyikéhez. Nicholas a tábla elıtt állt, az asztalról felvett egy ezüst végő lovaglópálcát, és úgy suhogtatta, mint a tanító a mutatópálcáját. - Osztály, figyelem! - A táblát kopogtatta. - Az elsı dolog, amirıl meg kell gyıznie, az az, hogy képesek leszünk néhány évezred múltán megtalálni Taita hőlt nyomát. Elıször nézzük meg az Abbai-szurdok geográfiai jellegzetességeit. Nicholas a mőholdfelvételeken mutatta, miközben leírta a folyó egyes szakaszait. - Ezen a részen a folyó átvágta az áradási bazaltplatót. Helyenként a szurdok alatti sziklák szinte merılegesen emelkednek százhúsz, százötven méter magasra mindkét oldalon. Ahol az intrúziós réteg keményebb, vulkanikus eredető pala, ott a folyó nem tudta erodálni. Itt a folyó útjában egy sor hatalmas lépcsı alakult ki. Azt hiszem, helyes volt a feltevésük, miszerint Taita „lépcsıi" valójában vízesések. Az asztalhoz lépett, és kivett egy fotót az ott lévı, nagy halom papír közül. - Ezt a képet a hadsereg 1976- os expedíciója során készítettem. Legalább lesz valamiféle fogalma arról, milyenek is ezek a vízesések. Átadta Royannak a fekete-fehér képet, melyen a folyó mindkét partján tornyosuló sziklák emelkedtek a magasba, a vízesés pedig mintha az egekbıl zúdulna alá. E vad természet hatalmas méretei mellett az elıtérben lévı félmeztelen emberek, csónakjaikkal együtt aprónak tőntek, szinte teljesen eltörpültek. - Sejtelmem se volt róla, hogy ez ilyen! - Royan tiszteletteljes áhítattal meredt a képre. - Ez nem mutatja igazán azt a sivár elhagyatottságot, amit az ember odalenn, a szurdok mélyén érez - mondta Nicholas. - A fotós szemszögébıl nézve nincs olyan pont, ahonnan az ember az egészet be tudná fogni. De azt legalább láthatja, hogy a vízesés miként állhatta útját egy csapat egyiptominak, akik gyalogszerrel vagy legalábbis málhás lovakkal jöttek felfelé a folyó mentén. Általában van valamiféle csapás a katarakták mellett, ami az idık folyamán elefántok vagy más vadállatok nyomán alakult ki. Mindazonáltal sehogy sem lehet átjutni az ilyen vízeséseken, és azokat a sziklákat sem lehet megkerülni. Royan bólintott és Nicholas folytatta: - Még lefelé haladva is kötélen kellett leeresztenünk a csónakokat és a felszerelést minden egyes vízesésnél. Nem volt könnyő. - Egyezzünk meg abban, hogy egy vízesés volt az, ami útjukat állta, és ezért nem tudtak továbbmenni - nyugat felıl a második vízesés - mondta Royan. Nicholas ismét a kezébe vette a lovaglópálcát, és Szudán középsı részétıl, a roseriesi duzzasztó sötét, V-alakú foltjától követte felfelé a folyó útját. - A meredek sziklafal a határ etióp oldalán van, az igazi szurdok itt kezdıdik. Itt nincsenek se utak, se városok, mindössze két híd, az is messze, jóval feljebb. Ötszáz mérföldön át nincs itt semmi, csupán a Nílus sebes sodrással zubogó vize és a kegyetlen, fekete bazaltsziklák. - Egy pillanatra elhallgatott, hogy Royan mindezt megemészthesse. - Ez a föld egyik utolsó, még igazi vadonja, vadállatokkal és még vadabb emberekkel. A mőholdképen bejelöltem a szurdok gyomrában lévı fıbb vízeséseket. - A pálcával rámutatott a piros jelölıtollal szépen bekarikázott pontokra. - Itt van a kettes számú vízesés, a szudáni határtól úgy száz-százhúsz mérföldnyire fölfelé. Mindazonáltal még sok más tényezıt is számításba kell vennünk, arról nem szólva, hogy esetleg a folyó is megváltoztatta folyását az elmúlt négyezer év során, amióta Taita barátunk erre járt. - Nem létezik, egy több mint ezer méter mély kanyonból nem juthat ki - tiltakozott Royan. - Szerintem ez még a Nílust is fogságában tartja, nem? - Igen, de a tényleges folyómeder megváltozhatott. Áradáskor a folyó vízmennyisége és ereje akkora, hogy azt le se tudom írni magának. A vízszint húsz méternyire is megemelkedik, és tíz, vagy még annál is több csomós sebességgel zúdul alá. - És ezen maga végighajózott? - kérdezte hitetlenül Royan. - Nem az áradás idején. Azt senki és semmi nem éli túl. Egy pillanatig mindketten némán meredtek a fényképre és elképzelték azokat a borzalmakat, amiket e hatalmas, hosszú folyó vad tombolása okozhat. Aztán Royan emlékeztette a férfit: - A második vízesés? - Itt van, ahol egy mellékfolyó ömlik be az Abbai folyóba. A mellékfolyó a Dandera, mely háromezer hatszáz méterrıl, a Choke-hegységbıl, a Sáncai-hegy csúcsa alól ered, itt, a szurdoktól úgy háromszáz mérföldnyire északra. - Emlékszik rá, hogy néz ki az a pont, ahol az Abbaiba ömlik? - Több mint húsz éve, hogy ott jártam, és ráadásul több mint egy hónapot töltöttünk odalenn a szurdokban, így aztán az egész egyetlen rémálommá olvadt. Az emlékezetet elhomályosítja a sziklák monoton látványa és e falakat benövı, sőrő dzsungel, érzékeinket pedig eltompította a forróság, a rovarok, a víz dübörgése és az evezık melletti állandó, lankadatlanul kemény munka. De furcsa mód a Dandera és az Abbai összefolyására két okból pontosan emlékszem. - Igen? - hajolt elıre mohó érdeklıdéssel Royan, de a férfi a fejét rázta. - Elvesztettünk ott egy embert. A második expedíció egyetlen áldozatát. Elszakadt a kötél, és harminc méteres magasságból leesett. Háttal egy kiálló sziklára zuhant. - Sajnálom. De mi volt a másik ok, ami miatt emlékezett erre a helyre? - Van ott egy kopt keresztény kolostor, ami úgy százhúsz méternyire a folyó szintje felett egy sziklába épült. - Ott lenn, a szurdok mélyén? - Royan hangja hitetlenül csengett. - Miért építenek pont oda egy kolostort? - Etiópia a Föld egyik legrégibb keresztény országa. Több mint kilencezer temploma és kolostora van, melyek közül sok található hasonlóan eldugott, szinte megközelíthetetlen helyeken a hegyek között. Ezt itt, a Dandera folyó mellett, Szt. Frumentius sírjaként tartják számon, ı volt az a szent, aki Konstantinápolyból, a Bizánci Birodalomból jött ide a harmadik század elején, hogy megismertesse Etiópiát a kereszténységgel. A legenda szerint hajótörést szenvedett a Vörös-tenger partjánál, és Akszumba vitték, ahol megtérítette Ezana királyt. - Megnézte a kolostort? - Egy fenét! - nevetett Nicholas. - Túlságosan el voltunk foglalva azzal, hogy életben maradjunk és minél elıbb kimeneküljünk a szurdok poklából, így aztán nemigen maradt idınk a nevezetességek megtekintésére. Leereszkedtünk a vízeséseken és folytattuk utunkat lefelé a folyón. A kolostorból mindössze a folyó egy tóvá szelídülı, csendes, mély szakasza fölött a sziklába vájt üregekre emlékszem, meg a barlanglakó szerzetesek távoli alakjára, amint fehér köntösükben a barlangok korlátja mellett sorakoznak, és szenvtelenül figyelik, ahogy elhaladunk. Néhányan felintegettünk nekik, és meglehetısen barátságtalan viselkedésnek tartottuk, hogy nem integettek vissza. - Hogy juthatunk el ide valaha is egy ilyen nagy felszereltségő folyami expedíció nélkül? - töprengett Royan hangosan, miközben kétségbeesetten meredt a táblára. - Máris elbátortalanodott? - vigyorgott rá Nicholas. Várjon, amíg megismerkedik az odalenn élı szúnyogokkal. Mielıtt felfalnák, felkapják és a búvóhelyükre viszik. - Ne vicceljen - kérte Royan. - Hogy juthatunk le oda? - A szerzeteseket a szurdok fölötti magasföldön élı falusiak látják el. Nyilván van ott egy kecskecsapás, amin le lehet jutni a sziklafalról. Azt mondták nekünk, hogy három nap alatt lehet leérni a szikla peremétıl a szurdok gyomrába. - Letalálna oda? - Nem, de van néhány ötletem ez ügyben. Majd késıbb visszatérünk rá. Elıször is, el kell döntenünk, vajon mire számíthatunk, mit találhatunk ott lenn négyezer év múltán. Várakozásteljesen nézett Royanra. - Most maga jön. Gyızzön meg. - Átadta neki az ezüst végő pálcát, majd lehuppant a másik székbe és összefőzte a karját. - Elıször is, vissza kell térnünk a könyvhöz. - Royan letette a pálcát és A folyó istene után nyúlt. - Emlékszik a történet Tanús nevő szereplıjére? - Hát persze. İ volt Lostris királynı alatt az egyiptomi sereg parancsnoka, és az Egyiptom Nagy Oroszlánja címet viselte. İ vezette az Egyiptomból való kivonulást is, amikor a hikszoszok kiőzték ıket. - Azonkívül, ha hihetünk Taitának, ı volt a királynı titkos szeretıje, és legidısebb fiának, Memnon hercegnek az apja is - bólintott Royan. - Tanús egy büntetıexpedíció során hal meg, melyet a hegyek közt élı, Arkoun nevő, etióp fınök ellen vezet, és holttestét Taita mumifikálja, majd hozza vissza a királynınek - folytatta tovább a történetet Nicholas. - Pontosan - bólintott rá Royan. - Ez visz tovább minket ahhoz az utaláshoz, amit Duraiddal kikotortunk. - A hetedik tekercsbıl? - Nicholas szétfőzte a karját és érdeklıdéssel hajolt elıre. - Nem, nem a tekercsbıl, hanem Lostris királynı sírjának feliratából. - Benyúlt a táskájába, és elıvett egy újabb fényképet. - Ez a temetkezési kamra falfestményének egyik kinagyított részlete, a falnak az a darabja, mely késıbb levált és örökre elveszett, amikor felfedeztük az alabástrom vázákat. Duraiddal úgy gondoltuk, az a tény, hogy Taita ezt a feliratot épp a fı helyre, a tekercsek rejtekhelye fölé tette, jelentıséggel bír. - Átadta a fényképet Nicholasnak, aki az asztalról felvett egy nagyítót és tanulmányozni kezdte. Miközben a hieroglifákon törte a fejét, Royan folytatta: - Ha visszagondol a könyvre, ugye emlékszik rá, hogy Taita mennyire szerette a találóskérdéseket meg a szójátékokat, és milyen gyakran kérkedett azzal, hogy ı a legnagyobb baojátékos? Nicholas felnézett a nagyítóról. - Igen, emlékszem. Véleményem szerint a bao a sakk elıfutára. Van vagy egy tucatnyi táblám a múzeum győjteményében, néhány Egyiptomból származik, de akad olyan is, mely Afrika délebbre fekvı részeibıl való. - Igen, ezzel az elmélettel én is egyetértek. Mindkét játékban sok a hasonló cél és szabály, de a bao a sakk sokkal kezdetlegesebb formája. Nem sakkfigurákkal, hanem különbözı fokozatokat képviselı, színes kövekkel játszák. Nos, azt hiszem, hogy Taita nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy találóskérdésekben való jártasságát és okosságát meg ne örökítse az utókor számára. Azt hiszem, annyira magabiztos volt, hogy szándékosan hagyott hátra a fáraó sírhelyére vonatkozó utalásokat mind a tekercsekben, mind pedig a falfestményeken, melyekrıl azt állítja, hogy saját kezőleg festette ıket imádott királynıje sírjának falára. - Úgy véli, hogy ez is egyike azoknak az utalásoknak? - ütögette meg Nicholas a nagyítóval a fényképet. - Olvassa - utasította ıt Royan. - Ez klasszikus hieroglifa - nem olyan nehéz, mint Taita titkosírásának rejtélyes jelei. - „A herceg apja, ki nem az apa, de hagyomány ırzıje a kék kardnak, mely megölte" - kezdte akadozva fordítani - „İrzi örökre kéz a kézben Hápival azt a kıbe vésett vallomást, mely a herceg apjához vezet, ki nem az apa, de hagyomány ırzıje vérnek és hamunak." Nicholas megrázta a fejét. - Nem, ennek így nincs értelme - tiltakozott -, nyilván rosszul fordítottam. - Ne essen kétségbe. Még csak most ismerkedett meg Taitával, a bao- bajnokkal és csavaros agyú talánygyártóval. Duraiddal hetekig törtük ezen a fejünket - nyugtatta meg Royan. - Ahhoz, hogy kibogozzuk, most térjünk vissza ismét a könyvhöz. Tanús névleg nem volt apja Memnon hercegnek, de Lostris királynı kedveseként ı volt a vér szerinti apa. Halálos ágyán Memnon hercegnek adta a kék kardot, mely azt a halálos sebet ejtette rajta az etióp fınökkel vívott csata során. Kettejük párviadala részletesen le van írva a könyvben. - Igen, amikor elıször olvastam azt a részt, emlékszem, arra gondoltam, hogy ez a kék kard lehetett valószínőleg az egyik legelsı vasból készült fegyver, és a bronz korában ez biztosan a fegyvermővesség csodája lehetett. Herceghez illı ajándék - töprengett el Nicholas, majd folytatta. - Tehát „a herceg apja, ki nem az apa", az Tanús? - Lemondóan felsóhajtott. - Interpretációját pillanatnyilag elfogadom. - Igazán köszönöm, hogy ilyen nagy bizalommal van irántam - mondta Royan gúnyosan. - De talán folytassuk Taita találós kérdésének megfejtését - Mamose fáraó csupán névleg volt Memnon apja, de nem vér szerint. Ismét itt az apa, aki nem az apa. Mamose hagyta a hercegre Egyiptom kettıs koronáját, Felsı- és Alsó-Egyiptom vörös és fehér koronáját - a vért és a hamut. - Ezt már sokkal könnyebben lenyelem. És mi van a felirat többi részével? - Nicholas láthatóan kíváncsi volt. - Az a kifejezés, hogy „kéz a kézben", meglehetısen sokértelmő az ısi egyiptomi nyelvben. Jelentheti pusztán azt is, hogy valamihez nagyon közel, látótávolságon belül. - Folytassa. Végre felkeltette az érdeklıdésemet, erre már oda kell figyelnem - biztatta Nicholas. - Hápi a Nílus hermafrodita istene, vagy istennıje, attól függıen, hogy az adott pillanatban épp melyik nemet veszi magára. A tekercsekben Taita Hápit mindvégig a folyó egyik alternatív neveként használja. - Tehát, ha összerakjuk a hetedik tekercset meg a királynı sírjának feliratát, akkor maga szerint ez mit jelent? - kérdezte. - Egyszerően ezt: Tanús a folyó második vízesésétıl látható helyen vagy ahhoz nagyon közel van eltemetve. Egy kıoszlopnak vagy feliratnak kell lennie a sírjában vagy a sír falán, mely megmutatja a fáraó sírjához vezetı utat. Nicholas összeszorított fogai közt fújta ki a levegıt. – Kimerültem ettıl a sok hirtelen következtetéstıl. Milyen más nyomot tudott még kikutatni nekem? - Ez az - mondta Royan és a férfi hitetlenül meredt rá. - Ez? Semmi más? - kérdezte, és Royan megrázta a fejét. - Hát akkor tegyük fel, hogy eddig igaza van, nem tévedett. Tegyük fel, hogy a folyó formája és a környezı terep alakzata még felismerhetıen olyan, mint közel négyezer évvel ezelıtt. Továbbá tegyük fel, hogy Taita valóban a Dandera folyónál található második vízeséshez irányít minket. Akkor, ha már ott vagyunk, mit keressünk? Ha van ott egy sziklára vésett felirat, akkor vajon érintetlenül maradt-e, vagy az idıjárás, meg a víz mozgása már lekoptatta? - Howard Cartert legalább ily törékeny nyom vezette el Tutanhamon sírjához - jegyezte meg szelíden Royan. - Csupán egy kétes eredető papirusz volt a kezében. - Howard Carternek mindössze a Királyok Völgyét kellett átkutatnia. És még ez is tíz évébe került - vágta rá Nicholas - Maga meg Etiópiát adja nekem, egy olyan országot, mely kétszer akkora, mint Franciaország. Mit gondol, nekünk mennyi ideig kell majd keresgélnünk? Royan hirtelen felállt: - Bocsánat, de azt hiszem, ideje indulnom, hogy meglátogassam az édesanyámat a kórházban. Az nyilvánvaló, hogy itt csak az idımet vesztegetem. - Még nincs látogatási idı - mondta neki Nicholas. - Külön szobában van - monda Royan, miközben elindult az ajtó felé. - Elviszem a kórházba - ajánlotta fel Nicholas. - Ne zavartassa magát. Majd hívok egy taxit - felelte Royan olyan fagyos hangon, hogy még a levegı is jéggé vált körülöttük. - A taxinak legalább egy óra kell, míg ideér – figyelmeztette Nicholas, mire Royan megenyhült annyira, hogy hagyja magát kivezetni a Range Roverhez. Nicholas csak egy negyedóra múlva szólalt meg, addig némán ültek a kocsiban. - Nekem nem megy valami jól a bocsánatkérés. Attól tartok, nincs túl nagy gyakorlatom benne. Egy kicsit nyers voltam. Nem akartam. A pillanat izgalmának hatása alatt kissé elragadtattam magam. Royan nem válaszolt, így egy perc múlva még hozzátette: - Beszélnie kell velem, hacsak nem írásban akarunk értekezni. Ami viszont meglehetısen nehézkesen megy ott lenn az Abbai- szurdokban. - Az volt a határozott benyomásom, hogy már nem érdekli a dolog, nem akar lemenni oda. - A szélvédın át egyenesen elıremeredt. - Egy vaddisznó vagyok - helyeselt Nicholas, és Royan oldalról rápillantott. Ez lett a veszte. Nicholas olyan ellenállhatatlanul vigyorgott, hogy elnevette magát. - Gondolom, kénytelen leszek ezt a tényt tudomásul venni. Maga egy vaddisznó. - Még társak vagyunk? - kérdezte Nicholas. - Pillanatnyilag magán kívül nincs más vaddisznóm, így azt hiszem, nincs más választásom. Nicholas a kórház bejáratánál kitette. - Háromra visszajövök magáért - mondta neki, azzal elhajtott York központja felé. Nicholas megtartotta egyetemista korának kis lakását, mely egy sikátorban volt a yorki székesegyház, a York Minster háta mögött. Az egész épület egy kajmán-szigeti társaság nevén volt, és az ottani titkos telefon nem ment át egy belsı központon. Nem lehetett kinyomozni, hogy ı a tulajdonos. Mielıtt megismerte volna Rosalindet, a lakás fontos szerepet játszott társas életében. Mostanság azonban Nicholas csupán akkor használta, ha valami bizalmas vagy titkos ügyet akart elintézni. Mind a líbiai, mind pedig az iraki expedíciót itt tervezték és innen szervezték meg. Már hónapok óta nem használta a lakást, hideg volt, a levegı áporodott, és egyáltalán nem tőnt kellemesen vonzónak. Egy gyufával begyújtotta a gáztőzhelyt és megtöltötte a vízforralót. Egy bögre gızölgı teával maga elıtt felhívott egy jersey-i bankot, majd nyomban ezután egy másik bankot a Kajmán- szigeteken. „A bölcs patkány több kijáratot hagy magának." Ez volt az a családi irányelv, amit generációkon át követtek. Mindig legyen egy kis rejtett tartalék arra az esetre, ha az emberre hirtelen rászakadna az ég. Tıkére lesz szüksége az expedícióhoz, és az ügyvédek már szinte mindent zároltak. Megadta a jelszót és a számlaszámát mindkét bank vezetıjének, és utasította ıket bizonyos átutalások végrehajtására. Az órájára pillantott. Floridában még kora reggel van, de Alison a második csöngetésre felvette a telefont. İ volt az a szıke, csupa nıiesség dinamó, aki a Global Safarit, azt a céget mőködtette, mely vadász- és halászexpedíciókat szervezett a világ legtávolabbi és legeldugottabb pontjain. - Heló, Nick. Több mint egy éve nem hallottunk magáról. Már az hittük, hogy nem szeret minket. - Most egy ideig nem foglalkoztam ilyesmivel - ismerte el. Hogy mondja meg az ember valakinek, hogy a felesége és a két kislánya meghalt? - Etiópia? - A nıt a kérés egyáltalán nem lepte meg. Mikor akar menni? - Mondjuk a jövı héten? - Nyilván viccel. Ott csak egy vadásszal dolgozunk, Nassous Roussosszal, és ı már két évre elıre le van kötve. - Nincs senki más? - erısködött Nicholas. - Még a nagy esızések elıtt be kell jutnom és vissza is kell érnem. - Milyen trófeára pályázik? - próbált a nı kibúvót keresni. - Hegyi nyála? Menelik antilop? - Egy győjtıútról lenne szó a múzeum számára, végig az Abbai folyó mentén. - Ennél többet nem volt hajlandó elárulni neki. A nı még egy kicsit köntörfalazott, majd vonakodva azt mondta: - Ezt mi nem ajánljuk, ugye megérti. Csupán egy vadász van ott, aki ilyen rövid idın belül elviheti, de még azt sem tudom, egyáltalán van-e tábora a Kék-Nílus mentén. Orosz, és meglehetısen vegyes jelentéseket kaptunk róla. Vannak, akik azt mondják, hogy ex-KGB-s, és egyike volt Mengisztu pribékjeinek. Mengisztu volt a „Fekete Sztálin", aki megfosztotta trónjától, majd megölte az öreg császárt, Hailé Szelassziét, és tizenhat évi marxista önkényuralmával térdre kényszerítette Etiópiát. Amikor szponzora, a Szovjet Birodalom összeomlott, Mengisztu hatalmát megdöntötték és el kellett hagynia az országot. - Eléggé elszánt vagyok ahhoz, hogy akár magával az ördöggel is kiegyezzem - mondta neki Nicholas. - Megígérem, hogy amikor visszatérek, nem fogok panaszt emelni. - Rendben, akkor nem lesz visszavágás... - azzal megadott neki egy nevet és egy addisz-abebai telefonszámot. - Imádom, Alison drágám - mondta neki Nicholas. - Nem bánnám - mondta a nı, majd letette a kagylót. Nem számított rá, hogy könnyő lesz felhívni Addiszt, és várakozásában nem is csalatkozott. De végül mégis sikerült. A nı, aki felvette a kagylót, édes, selypítı etióp akcentussal beszélt, majd rögtön folyékony angolra váltott, amikor Borisz Bruszilovot kérte. - Pillanatnyilag egy szafarin van - mondta neki. - Én a felesége, Woizero Tessay vagyok. - Etiópiában a feleség nem veszi fel a férje nevét. Nicholas emlékezett még annyira a nyelvre, hogy tudja, a név jelentése Nap Hölgy, ami egy gyönyörő név. - De ha a dolog szafarival kapcsolatos, akkor én is segíthetek - mondta Nap Hölgy. Nicholas felvette Royant a kórház bejárata elıtt. - Hogy van az édesanyja? - A lába szépen javul, de még mindig zaklatott Magic a kutyája miatt. - Szereznie kell neki egy kölyköt. Az egyik vadıröm remek spánieleket tenyészt. Majd elintézem. - Egy pillanatra elhallgatott, aztán finoman megkérdezte: - Itt tudja hagyni az édesanyját? Úgy értem, ha Afrikába megyünk? - Már beszéltem neki errıl. Az egyházi körben van egy asszony, aki odaköltözik hozzá, amíg elég jól nem lesz ahhoz, hogy ismét ellássa önmagát. Royan teljesen felé fordult az ülésen és az arcát fürkészte. - Maga ügyködött valamit, amióta elváltunk - vádolta meg. - Látom az arcán. Nicholas az arabok gonosz szem elleni jelét mutatta: - Allah, óvj meg engem a boszorkányoktól! - Ugyan már! - Ez a férfi olyan könnyedén megnevettette, hogy nem tudta biztosan, vajon ez jó dolog-e, vagy sem. Gyerünk, mondja el, mi van a tarsolyában. - Várjon, amíg visszaérünk a múzeumba. - Nem volt hajlandó többet mondani, így Royan kénytelen volt megzabolázni türelmetlenségét. Amint beléptek az épületbe, az egyiptomi termen át bevezette Royant az afrikai emlısök termébe és megállt egy antilopokat bemutató dioráma elıtt. Ezek a kisebb és közepes mérető fajták voltak - impala, Thompson és Grant gazellák, gerenuk és ehhez hasonlók. - Madoqua harperii. - Nicholas az egyik sarokba, egy aprócska állatra mutatott. - Harper dik-dikje, mely csíkos dikdik néven is ismertes. Ez egy nehezen meghatározható kis állat volt, nem nagyobb egy méretes vadnyúlnál. Bundája barna volt, és a lapockáján meg a hátán csokoládébarna csíkok húzódtak, az orra megnyúlt, fogásra alkalmas ormánynak tőnt. - Egy kicsit kusza - adott hangot Royan óvatosan a véleményének, mivel nem akarta megbántani a férfit, aki úgy tőnt, szerfelett büszke erre a példányra. - Van benne valami különleges? - Különleges? - kérdezte csodálattal a hangjában. - Ez a nı itt azt kérdi, hogy különleges-e. - Szemét az ég felé fordította, és Royannak ismét nevetnie kellett komédiázásán. - Ez az egyetlen ismert példány, amelyik létezik. Egyike a föld legritkább teremtményeinek. Annyira ritka, hogy valószínőleg mostanra már kihalt. Annyira ritka, hogy sok zoológus szerint valójában kétes hitelességő, azaz soha nem is létezett. Úgy vélik, hogy szent emlékő dédapám, aki után elnevezték, tulajdonképpen csak kiagyalta. Az egyik tudós referencia utal is arra, hogy esetleg megnyúzott egy csíkos mongúzt, és addig nyújtotta a bırt, míg rá nem tudta passzintani egy közönséges dik-dikre. El tud képzelni ennél gyalázatosabb vádat? - Komolyan felháborít ez az igazságtalanság - nevetett Royan. - Nagyon helyes, jobb is, ha felháborítja. Ugyanis Afrikába megyünk, hogy a Madoqua harperii egy újabb példányára vadásszunk, és ezzel megvédjem a család becsületét. - Nem értem. - Jöjjön velem, mindent elmagyarázok. - Visszavezette Royant a dolgozószobába, és az asztalon lévı halomból kivett egy piros szattyánbırbe kötött füzetet. A borító fakó volt, és a víz meg a trópusi nap foltokat hagyott rajta, míg a sarkok, meg a gerinc kopott, viharvert volt. - Az öreg Sir Jonathan vadászkönyve - magyarázta, majd kinyitotta. A lapok közt lévı megfakult, préselt vadvirágok meg levelek már nyilván közel egy évszázada ott voltak. A szöveget megfakult, sárga tintával készült tollrajzok színesítették, melyek embereket, állatokat és vad tájakat ábrázoltak. Nicholas felolvasta a lap tetején álló dátumot. 7902. február 2. Az Abbai folyó melletti táborban. Álló nap két hatalmas elefántbika nyomait követtem. Nem értem be ıket. Nagyon erıs a hıség. Embereim kijátszottak. Felhagytak az üldözéssel és visszatértek a táborba. Útban visszafelé észrevettem egy kis legelészı antilopot a folyóparton, melyet kis Rigby puskám egyetlen lövésével elejtettem. Alaposabb vizsgálat után kiderült, hogy a genus Madoqa tagja. Mindazonáltal egy olyan példány, amilyet még sosem láttam, nagyobb a közönséges dik-diknél, és teste csíkozott. Hitem szerint e példány új felfedezés a tudománynak. Felpillantott a naplóból. - Az öreg Jonathan dédpapa megadta nekünk a tökéletes indokot, amiért lemehetünk az Abbai-szurdokba. – Becsukta a könyvet, majd így folytatta: - Amint arra ön is rámutatott, saját expedíciónk ellátása, felszerelése több hónapnyi tervezést és szervezést igényelne, a költségekrıl nem is beszélve. Ez azt is jelentené, hogy be kellene szereznünk az etióp kormány jóváhagyását és engedélyét. Afrikában az ilyesmi hónapokat, ha nem éveket jelent. - Nem hiszem, hogy az etióp kormány túlzott hajlandóságot mutatna, ha sejtenék valódi szándékainkat - helyeselt Royan. - Másrészt viszont számtalan törvényes vadász-szafari társaság mőködik szerte az országban. Ezek rendelkeznek a szükséges engedélyekkel, kormány-kapcsolatokkal, jármővekkel, tábori felszereléssel és utánpótlással, ami ahhoz kell, hogy az ember eljuthasson és idızhessen akár a legeldugottabb, legtávolibb területeken is. A hatóságok már hozzászoktak, hogy külföldi vadászok érkeznek az országba, majd távoznak ezekkel a társaságokkal, viszont ha néhány ferengi a saját szakállára szimatolgat, arra a helyi katonaság meg mindenki úgy rontana rá, akár egy feldühödött bivalycsorda. - Tehát akkor mi úgy fogunk ott mászkálni, mint két dikdik-vadász? - Már le is kötöttem a dolgot egy szafarivezetıvel a fıvárosban, Addisz- Abebában. A tervem az, hogy egész vállalkozásunkat három különálló és pontosan elhatárolt lépcsıben hajtjuk végre. Az elsı lépcsı lesz ez a terepbejárás és felderítés. Ha megtaláljuk a nyomot, amiben reménykedünk, akkor visszamegyünk a saját embereinkkel és felszerelésünkkel. Az lesz a második lépcsıfok. A harmadik természetesen a zsákmány kijuttatása Etiópiából, és eddigi tapasztalataim alapján biztosíthatom, hogy nem ez lesz vállakózásunk legkönnyebb része. - Hogy fogja végrehajtani ezt a... - kezdte Royan, de a férfi felemelte a kezét. - Ne kérdezze, mert most még a leghalványabb sejtelmem sincs, hogy miként fogjuk csinálni. Egyszerre mindig csak egyet. - Mikor indulunk? - Mielıtt megmondanám, hogy mikor, hadd tegyek fel magának még egy kérdést. A Taita-talány megfejtése - leírta ezt a jegyzeteiben is, amelyeket elloptak az oázisból? - Igen, minden ott volt, vagy a jegyzetekben, vagy a mikrofilmen. Igazán sajnálom. - Tehát a gazemberek elıtt éppoly szépen ott van ez az egész, ahogy azt maga elmondta nekem. - Sajnos, igen. - Akkor, hogy válaszoljak a kérdésére, miszerint mikor, azt mondom, hogy ripsz-ropsz, és minél ripszebb, annál jobb! Oda kell érnünk az Abbai-szurdokba, még mielıtt a versenytársaink megelıznek minket. Már közel egy hónapja a kezükben van minden következtetésük és feltevésük. Ami azt illeti, valószínőleg már úton is vannak. - Mikor? - ismételte meg türelmetlenül Royan. - Lefoglaltam két helyet a British Airways nairobi járatán most szombatra - azaz két nap múlva. Ott átszállunk az Air Kenya Addiszba tartó járatára, amivel hétfın, úgy dél körül már ott is vagyunk. Ma este indulunk Londonba, az ottani lakásomba. A sárgaláz és a hepatitis elleni oltásai rendben vannak? - Igen, de nincs nálam semmi felszerelés, és ruhát is alig hoztam magammal. Elég sietısen kellett eljönnöm Kairóból. - Ezt majd Londonban megoldjuk. Etiópiával az a baj, hogy a magasföldön hideg van, olyan hideg, hogy még a bélsár is fagyos tundrává válik az emberben, a szurdok mélye meg olyan, mint egy szauna. Nicholas odament a táblához, és nekilátott, hogy ellenırizze a listáján lévı pontokat. - Mindketten elkezdjük szedni a malária elleni szert. Olyan területre megyünk, ahol klorokinolin-rezisztens P. falciparum szúnyogok vannak, tehát Mefloquinet adok magának... - Gyors tempóban futott végig a listán. - Természetesen az útiokmányai rendben vannak, különben nem lenne itt. Etiópiába mindkettınknek vízum kell, de van egy kapcsolatom, aki ezt huszonnégy óra alatt elintézi nekünk. Amint végzett a listával, felküldte Royant a szobájába, hogy csomagolja össze azt a néhány személyes holmit, amit Kairóból magával hozott. Mire elindultak Quenton Haliból, már besötétedett, de azért Nicholas megállt egy órára a York Minster Kórháznál, hogy Royan elbúcsúzhasson édesanyjától. Nicholas addig a szemközti Red Lion pubban várt, és amikor Royan visszaült mellé a Range Roverbe, a férfibıl Theakston's Old Peculiar illat áradt. Kellemes, élesztıs szag volt, és Royant annyira megnyugtatta a társasága, olyan fesztelenül érezte magát mellette, hogy hátradılt az ülésben és elaludt. A londoni ház Knightsbridge-ben volt, de a divatos környék ellenére közel sem tőnt olyan pompásnak, mint Quenton Hall, ezért Royan, dacára annak, hogy csak két napig maradtak, itt sokkal otthonosabban érezte magát. Ez alatt az idı alatt Nicholast nem sokat látta, mivel a férfinek az indulás elıtt még el kellett intéznie néhány sürgıs és fontos dolgot, többek közt fel kellett keresnie néhány kormányhivatalt a Whitehallban. Egy halom ajánlólevéllel tért vissza, amely magas rangú hivatalnokoknak, brit követségeknek és fımegbízottaknak szólt Kelet-Afrika-szerte. - Csak meg kell kérdezni egy angolt - mosolygott magában Royan. - Olyasmi, hogy felsı osztálybeli privilégium, már nem létezik, sıt az országot sem az urambátyámrendszer irányítja. Amíg Nicholas távol volt, Royan vásárolni ment azzal a listával, amit a férfi adott neki. Még a világ legbiztonságosabb fıvárosának utcáit járva is azon kapta magát, hogy válla fölött hátrapillantgat, és idınként be-beugrik egy nyilvános vécébe, vagy egy földalatti-állomásra, hogy megbizonyosodjék róla, nem követik-e. - Úgy viselkedsz, mint egy rémült gyerek a papája nélkül pirongatta magát. Mindenesetre, amikor esténként meghallotta Nicholas kulcsainak csörgését a zárban, rettentı nagy megkönnyebbülést érzett, és uralkodnia kellett magán, nehogy lerohanjon az üres ház lépcsıin, hogy nyomban üdvözölhesse.
Szombat reggel, amikor a taxi
kitette ıket Heathrow 4. termináljának indulási szintjén, Nicholas elismerıen nézett végig csomagjaikon. Royannak, bır válltáskáján kívül, csupán egyetlen puha vászon útitáskája volt, nem nagyobb az övénél. Vadászpuskája egy sok utat megjárt bırtokban volt, a tetején pedig ott díszlett cizellált monogramja. Egy külön rézborítású tölténytárba csomagolva száz sorozatnyi lıszer, és volt még nála egy bır aktatáska, mely régi, viktoriánus darabnak tőnt. - Könnyen, kevés csomaggal utazni az egyik legnagyobb erény. Isten óvjon minket a kofferhegyekkel útra kelı nıktıl - mondta Royannak, miközben visszautasította egy hordár szolgálatait és ráhajigált mindent egy kocsira, melyet saját maga tolt. Royannak igyekeznie kellett, hogy lépést tudjon tartani vele, amint határozottan átvonult a zsúfot várótermen. Csodálatos módon a tömeg megnyílt elıtte. Egyik szemére billentette panamakalapja karimáját, és rávigyorgott a csomagfeladó pultnál lévı lányra, mire az csupa kislányos zavar lett. Ugyanez történt a repülıgép fedélzetén. A két stewardess kuncogott mindenen, amit Nicholas mondott, szorgalmasan töltögették neki a pezsgıt, és olyan botrányosan sokat nyüzsögtek körülötte, hogy ez már szemmel láthatóan bosszantotta a többi utast, köztük magát Royant is. De nem sokat törıdött velük, inkább hátradılt és élvezte az elsı osztály lehajtható ülésének szokatlan luxusát és saját, apró videóképernyıjét. Megpróbált Richard Gere képernyın megjelenı gondolataira koncentrálni, de figyelme egyfolytában vad kanyonok és ısi sztélék képei felé vándorolt, melyek lelki szemei elıtt jelentek meg. Csak amikor Nicholas megbökte, akkor fordult kissé gıgös tekintettel felé. A férfi a két ülés közti karfán felállított egy kis úti sakktáblát, és most egyik szemöldökét felhúzva, fejével játékra hívta. Amikor leszálltak a Dzsomo Kenyatta reptéren Kenyában, még mindig dúlt köztük a csata. Két-két játszmával döntetlenre álltak, de Royannak egy futó és két gyalog elınye volt a végsı, döntı játszmában. Kifejezetten elégedett volt önmagával. Nairobiban Nicholas két kerti lakot foglalt le a Norfolk Hotelben. Tíz perc sem telt bele, hogy Royan lerogyott az ágyra, máris megszólalt a telefon, és a hívás a szomszédból, házi vonalon érkezett. - Ma este együtt vacsorázunk a brit fımegbízottal. Régi cimbora. Nem kell kiöltöznie. El tudna készülni nyolcra? Az ember élete nem kifejezetten kényelmetlen, ha ezzel az emberrel utazgat a világban - gondolta Royan. Nairobitól Addisz-Abebáig az út viszonylag rövid volt, és az alattuk feltáruló táj oly lenyőgözı, hogy Royan szinte odaragadt az Air Kenya járatának ablakához. A Mount Kenya fehér csúcsát ez egyszer nem takarták felhık, és a hófedte kettıs orom csak úgy csillogott a napsütésben. Az északi határvidék kietlen, barna sivatagainak sivárságát csak a Marsabit oázist körülölelı zöld dombok enyhítették, és távolabb, balra a Turkana-tó, korábbi nevén Rudolf-tó vize csillogott. A sivatag végül átadta helyét az ısi Etiópmagasföldnek, annak a hatalmas platónak, mely az ország szinte egész területét uralja. - Afrikában csupán az egyiptomi civilizáció régebbi ennél - jegyezte meg Nicholas, miközben mindketten kifele bámultak. - Ezek itt már kulturált népek voltak, amikor mi, az északi vidéken még cserzetlen állatbırben jártunk és barlangokban éltünk. İk már keresztények voltak, amikor az európaiak még pogányságban éltek, és régi isteneiket, Pánt és Dianát imádták. - Itt már civilizált népek éltek, amikor Taita, közel négyezer évvel ezelıtt erre járt - helyeselt Royan. - A tekercseiben úgy ír róluk, mintha kulturálisan már-már egyenrangúak lennének, ami nála meglehetısen ritka dolog. A régi világ minden más népét lenézte és a magáénál minden szempontból alsóbbrendőnek tekintette. A levegıbıl Ad-disz is olyan volt, mint a legtöbb afrikai város, keveréke a réginek és az újnak, a tradicionális és egzotikus építészeti stílusoknak, ahol a zsuptetı mellett ott volt a bádog és az égetett cserép is. A régi kunyhó, az úgynevezett tukul sárból és vesszıbıl épült, ívelt falaival szemben ott vannak a négyszögletes formák, a többemeletes téglaépületek geometriai síkjai, a tehetısek modern lakótömbjei, villái, a kormányzati épületek és az Afrikai Egységszervezet hatalmas, zászlódíszes központja. A környezı vidék jellegzetességét a magas eukaliptuszültetvények adják, melyek mindenütt megtalálhatók, és tőzifaként használják. Sokak számára ez volt az egyetlen tüzelıanyag e szegény, háború szaggatta földön, melyet az évszázadok során fosztogató seregek pusztítottak, a közelmúltban pedig idegen politikai tanok tették ugyanezt. Nairobi után e magasan fekvı város levegıje hős volt és édes, amikor Royan és Nicholas leszállt a repülırıl, és a felszállópályán át elindult a terminál felé. Ahogy beléptek, még mielıtt beállhattak volna a sorba az útlevélvizsgálathoz, valaki Nicholas nevét kiáltotta. - Sir Nicholas! - Mindketten a felé a magas, fiatal nı felé fordultak, aki egy táncos kecsességével siklott feléjük, és sötét, finom vonásain az üdvözlés mosolya ragyogott. Földig érı, hagyományos öltözéket viselt, ami kiemelte mozgásának szépségét. - Üdvözlöm önöket hazámban, Etiópiában. Woizero Tessay vagyok. - Érdeklıdéssel nézett Royanra: - Ön nyilván Woizero Royan - nyújtotta felé a kezét, és Nicholas látta, hogy a két nı nyomban megkedvelte egymást. - Ha ideadják az útleveleiket, én elintézem a formaságokat, amíg önök pihennek egy kicsit a VIP-váróban. Egy férfi várja ott önt az angol követségrıl, Sir Nicholas, hogy üdvözölhesse. Nem tudom, honnan tudta, hogy ön ideérkezik. A VIP-váróban csupán egy ember volt. Jó szabású tropikálöltönyt viselt és a keresztbe narancssárga, sárga és kék csíkos, régi Sandhurst-nyakkendıt. Felállt és nyomban Nicholas elé jött: - Nicky, hogy vagy? De jó újra látni téged! Van már vagy tizenkét éve, igaz? - Szerbusz, Geoffrey. Sejtelmem sem volt, hogy téged ide dugtak. - Katonai attasé. İméltósága kiküldött eléd, amint megtudta, hogy együtt voltunk Sandhurstben. - Geoffrey határozott érdeklıdéssel nézett Royanra, és Nicholas lemondóan bemutatta ıket egymásnak. - Geoffrey Tennant. Legyen óvatos vele. A legnagyobb kujon az egyenlítıtıl északra. Fél mérföldes körzetben egyetlen lány sincs biztonságban tıle. - Hé öregem, csak lassan a testtel - tiltakozott Geoffrey, miközben láthatóan örült annak a megjegyzésnek, amivel Nicholas bemutatta. - Kérem, dr. al Simma, ennek az embernek egy szavát se higgye el. Notórius hazudozó. Geoffrey félrevonta Nicholast, és gyorsan beszámolt neki az országban uralkodó helyzetrıl, különös tekintettel a távoli, kívül esı területekre. - İ egy kissé nyugtalan. Nem nagyon tetszik neki az ötlet, hogy magadban akarsz ott kóborolni. Egy csomó hitvány alak van lenn a Gojamban. Mondtam neki, hogy tudsz te vigyázni magadra. Woizero Tessay igazán gyorsan visszaért. - Áthoztam csomagjaikat a vámon, beleértve a lıfegyvert és a lıszert is. Ezt itt az ideiglenes engedélyük. Ezt állandóan maguknál kell tartaniuk, amíg Etiópiában tartózkodnak. Itt vannak az útlevelek - a vízumok lepecsételve és rendben. A gépünk a Tana-tóhoz egy óra múlva indul, úgyhogy rengeteg idınk van még a beszállásra. - Ha bármikor munkára lenne szüksége, kérem, keressen fel – dicsérte meg ügyességét és szervezıkészségét Nicholas. Geoffrey Tennant egészen az indulási kapuig kísérte ıket, ahol kezet fogtak: - Ha bármit tehetek érted, az magától értetıdik. Az élen szolgálunk, Nicky. - „Az élen szolgálunk?" - kérdezte Royan, ahogy kisétáltak a várakozó repülıgéphez. - A Sandhurst mottója - magyarázta meg Nicholas. - Milyen kedves, Nicky - dünnyögte Royan. - A Nicholast mindig is méltóságteljesebbnek és megfelelıbbnek tartottam - mondta. - Igen, de a Nicky olyan aranyos.
Magasan, a ritka levegıben a Twin
Otter repülıgép, mely útjuk utolsó, északnak tartó szakaszán vitte ıket, hánykolódott abban a felfelé áramló légmozgásban, mely a lenti hegyek felıl érte. Bár közel ötezer méterre voltak a tengerszint felett, mégis elég közel a földhöz, hogy tisztán kivehessek a falvakat és a körülöttük szétszórtan elterülı, mővelt földeket. Az évszázadok óta tartó primitív mezıgazdasági módszerek és a háziállatok szabályozatlan legeltetése következtében a föld soványnak, szegénynek tőnt, a vékony, vöröses talaj alól kiálltak sziklacsontjai. Váratlanul a plató, mely fölött repültek, széthasadt, és egy hatalmas repedés tátongott elıttük. Mintha a földanya testét itt egy hatalmas kardcsapással egészen a zsigerekig felhasították volna. - Az Abbai folyó! - hajolt elıre Tessay, hogy megütögesse Royan vállát. A szurdok pereme éles és határozott volt, majd meredeken, több mint harmincfokos szögben lejtett lefelé. A plató kopár síkja nyomban átadta helyét a szurdok fákkal sőrőn benıtt falának. Látták a sőrő dzsungel fölé magasodó, sokkarú gyertyatartókra emlékeztetı, óriás euphorbiákat. Helyenként a fal beomlott és sziklák laza görgetege volt, másutt meg hegyes, tő alakú sziklaszirtek emelkedtek a magasba, melyeket az erózió iszonyú erejő mővészete formált tornyosuló humanoidok és más fantasztikus lények sziklaszobraivá. Egyre lejjebb ereszkedtek, mígnem a gép a szakadék fölött szállt, és a mélyben, több, mint egy mérföld hosszúságban már ott csillogott alattuk a folyó kígyózó vize. A felsı fal tölcsérszerő formája egy újabb párkányzatot képezett, amint a Nílus vize fölött úgy százötven méternyire elérte a szurdokmély szinte merıleges szikláit. Odalenn a mélyben, e szörnyő sziklák közt a folyó hol tószerően csöndes, hol meg hosszú, sebesen sikló szakaszokkal tört utat magának a vörös homokkıben. A szurdok helyenként negyven mérföld széles volt, másutt meg tíz mérföldnél is keskenyebbé szőkült, de a pompa és az elhagyatottság sivársága teljes hosszában végtelennek és örökkévalónak tőnt. Az ember nem hagyott nyomot rajta. - Hamarosan maguk is odalenn lesznek - mondta nekik Tessay olyan áhítatos hangon, hogy az már szinte suttogásnak tőnt, és ık mindketten hallgattak. A szavak feleslegesnek tőntek e vad és nyers természet közelében. Szinte megkönnyebbülten figyelték, amint az északi fal felemelkedik, és a kéklı afrikai ég elıtt megjelennek a Chokehegység csúcsain, melyek magasabbra nyúltak, mint amilyen magasan törékeny kis gépük repült. A gép lassan ereszkedni kezdett, és Tessay, a jobb szárny csúcsa mellett, lefelé mutatott. - A Tana-tó - mondta nekik. Széles, gyönyörő, több mint ötven mérföld hosszú vízfelület volt, tele sok kis szigettel, melyek mindegyikén egy-egy kolostor vagy egy ısi templom állt. Ahogy a leszálláshoz készülıdve a víz fölé ereszkedtek, tisztán látták a szigetek közt a hagyományos, papiruszkötegekbıl készült kis csónakjaikon közlekedı, fehér köntöső szerzeteseket. Az Otter egy földes leszállópályán landolt a tó mellett, majd hatalmas porfelhıt kavarva gördült végig rajta. Befordult, és a roskatag, zsúpfedeles, vályogfalú terminál elıtt a pilóta leállította a motorokat. A napfény olyan éles volt, hogy Nicholas keki zubbonya felsı zsebébıl elıvett egy napszemüveget, és megállt a gép lépcsıjének tetején, hogy az orrára biggyessze. A terminál koszos, fehér falán látta a golyók és srapnelek ütötte nyomokat, és egy orosz T35-ös tank kiégett vázát a főben, közvetlenül a kifutópálya mellett. Forgótorony-lövegének csöve a föld felé mutatott, és a fő benıtte rozsdás hernyótalpait. A többi utas türelmetlenül nyomakodott mögötte, lökdösték és izgatottan hadartak, amint meglátták az épületet beárnyékoló eukaliptuszfák alatt várakozó barátaikat és rokonaikat. Csupán egyetlen jármő parkolt ott, egy homokszínő Toyota Land Cruiser. A vezetıülés melletti ajtón, a kör alakú jelzésbe egy hosszú, csavart szarvú, hegyi nyála fejét festették, és alatta a „Szafari hajtó- vadászat" felirat állt. Egy fehér férfi ücsörgött a volán mögött. Amint Nicholas, nyomában a két nıvel lejött a lépcsın, a vezetı kicsusszant a kocsiból és nagy léptekkel elindult feléjük. Egy fakó kakhi szafari- öltözék volt rajta, magas volt, szikár, és ruganyos léptekkel járt. - Negyvenes lehet - saccolta meg Nicholas a korát rövid, enyhén ıszülı szakálla alapján. - Kemény fickó - gondolta. Rövidre nyírt haja vörösesszıke volt, a szeme pedig halványkék és gyilkosan fagyos. Arca egyik oldalán egy ráncos, kifehéredett forradás futott végig, fel egészen az orráig, melyet deformált. Tessay elsıként Royant mutatta be neki, és a férfi kurtán, kissé mereven meghajtotta a fejét, amikor kezet fogtak. - Enchanté - mondta förtelmes francia kiejtéssel, majd Nicholasra nézett. - A férjem, Alto Borisz - mutatta be Tessay. - Borisz, ı Alto Nicholas. - Nemigen tudok angolul - mondta Borisz. - A francia jobban megy. - Nem sok a különbség - gondolta Nicholas, de könnyedén elmosolyodott és azt mondta: - Tehát akkor franciául fogunk beszélni. Bonjour, Monsieur Bruszilov. Örülök, hogy megismertem. - Kezet nyújtott az orosznak. Borisz kézfogása kemény volt - túlságosan kemény. A bemutatkozást valamiféle erıpróbává változtatta, de Nicholas számított rá. Ismerte ezt a típust, ezért mélyen fogott, hogy Borisz ne tudja összenyomni az ujjait. Nicholas úgy állta a sarat, hogy közben tunya mosolyán még csak nyoma sem volt bármiféle erıfeszítésnek. Borisz engedett elsıként a szorításon, és halvány szemében egy pillanatra tisztelet villant. - Szóval dik-diket akar? - kérdezte már-már gúnyosan. A legtöbb kliensem nagy elefántot akar, de legalábbis egy hegyi nyálát. - Az egy kicsit sok az én idegeimnek - vigyorgott Nicholas -, túl nagyok. A dik-dik nekem tökéletesen megfelel. - Járt már valaha is odalenn a szurdokban? - kérdezte Borisz. Orosz akcentusa annyira úrrá lett a francia szavakon, hogy nehéz volt megérteni. - Sir Nicholas egyike volt az 1976- os expedíció vezetıinek - vágott közbe kedvesen Royan, és Nicholast mulattatta ez a váratlan közbelépés. Royan nyilvánvalóan hamar észrevette a köztük lévı ellenségességet és nyomban a segítségére sietett. Borisz morgott valamit, majd a feleségéhez fordult. – Meghoztál mindent, amit rendeltem? - kérdezte. - Igen, Borisz - felelte Tessay alázatosan. - Fönn van minden a repülıgép fedélzetén. - A nı fél tıle, állapította meg Nicholas, és meglehet, jó oka van rá. - Hát, akkor pakoljunk be. Hosszú út áll elıttünk.
A két férfi a Toyota elsı ülésén
utazott, a nık meg a felszereléssel és egy halom csomaggal mögöttük. A jó öreg afrikai protokoll, mosolygott magában Nicholas: a férfiak elöl, a nık meg gondoskodjanak magukról. - Ugye, nem akarja a turista- menetet? - kérdezte Borisz olyan hangon, hogy az fenyegetésnek tőnt. - A turista-menetet? - A zsilip meg az erımő - magyarázta. - A portugál híd a szurdok felett, és az a pont, ahonnan a Kék- Nílus ered - tette még hozzá. De még mielıtt válaszolhattak volna, figyelmeztette ıket: - Ha meg akarják nézni, akkor csak jóval sötétedés után érünk a táborba. - Köszönöm szépen - mondta neki Nicholas udvariasan -, de én mindezt már láttam. - Remek - mondta Borisz és helyeslését nem rejtette véka alá. - Akkor tőzzünk innen. Az út a magas hegyek alatt nyugatnak fordult. Ez volt a Gojam, a zárkózott hegylakók földje. Meglehetısen sőrőn lakott vidék volt, sok magas, sovány férfi mellett hajtottak el, akik vállukon keresztbe vetett, hosszú botjukkal baktattak az út mentén kecskéik és birkáik mögött. A férfiak és a nık is shammát viseltek, gyapjú sálat és bı, fehér lovaglónadrágot, lábukon pedig nyitott szandált. Büszke, szép arcú emberek voltak, sőrő hajukat dús győrőkben viselték, tekintetük ádáz, akár egy sasé. A falvakban, melyeken áthajtottak, láttak néhány fiatal nıt, akik igazán gyönyörőek voltak. A legtöbb férfi alaposan fel volt fegyverkezve. Cizellált, ezüst hüvelyben kétmarkolatú kardot hordtak magukkal és AK-47-es szuronyos puskákat. - Ettıl nagy embernek érzik magukat - kuncogott Borisz. Nagyon bátornak, nagyon férfiasnak. A falvakban mindenütt kör alakú tukul kunyhók voltak, melyeket eukaliptusz- és hegyes szizálkender- ültetvények vettek körül. Sötétlı, bíborszín viharfelhık kavarogtak a Choke magas csúcsai körül, és egy-egy heves záport sodort feléjük a szél. A hatalmas vízcseppek ezüstös érmekként gördültek végig a Land Cruiser szélvédıjén, és az út pillanatokon belül sártengerré változott kerekeik alatt. Az út felháborítóan rossz állapotban volt; helyenként csupán sziklás vízmosás, mellyel még a négykerék- meghajtású Toyota sem tudott megbirkózni, és Borisz kénytelen volt saját maga utat törni a sziklás hegyoldalban. Gyakran semmivel sem haladtak gyorsabban, mintha gyalog mentek volna, viszont összevissza zötykölıdtek, ahogy a kerekek átvergıdtek a durva, hepehupás terepen. - Ezeknek az átkozott feketéknek még csak eszükbe se jut, hogy megjavítsák az utakat - morogta Borisz. - Boldogan élik világukat, akár az állatok. - Erre egyikıjük se válaszolt, de Nicholas a visszapillantóban a két nıre nézett. Arcuk zárkózott volt és semleges, ha bármelyikıjüket is bántotta ez a megjegyzés, nem mutatták. Ahogy haladtak tovább, az út, amely már eddig is elég rossz volt, még rosszabbá vált. Puha, saras felszínét nehéz jármővek hatalmas kerekeinek nyoma szaggatta fel. - Katonai jármővek? - emelte fel hangját Nicholas, hogy átkiabálja a záporozó esı zaját, és Borisz morogva válaszolt. - Az is. Elég nagy a shufta- aktivitás a szurdokban – ezek útonállók meg szakadárok. De ez a nagy forgalom fıként a bányászati terepkutatás miatt van. Az egyik nagy bányászati cég koncessziót kapott Gojamban, és most vonulnak fel, hogy megkezdjék a fúrásokat. - Nem haladtunk el egyetlen civil jármő mellett sem - jegyezte meg Royan -, még buszokat sem láttam. - Épp most jutottunk át hosszú és harcokkal teli, szomorú történelmük egy szörnyő korszakán - magyarázta neki Tessay. - Gazdaságunk a mezıgazdaságra épül. Egykoron mi voltunk Afrika éléstára, de miután Mengisztu magához ragadta a hatalmat, a legnagyobb szegénységbe taszított minket. Az éhezést politikai fegyverként használta. Még most is szörnyő szegénységben élünk. Csak kevesen engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy valamiféle motoros jármővük legyen. Az emberek zömének az a legnagyobb gondja, vajon tud-e egyáltalán enni adni a gyerekeinek. - Tessay közgazdászdiplomát szerzett az addiszi egyetemen - kuncogott Borisz. - Nagyon okos. Tud mindent. Csak kérdezzenek, majd ı válaszol. Történelem, vallás, gazdaság - bármit kérdezhetnek tıle. - Tessay e goromba megjegyzés után ismét hallgatásba mélyedt. A délután közepe felé az esı végre csillapult, és a nap félénken kikukucskált a felhık közül. Borisz egy elhagyatott helyen leállította a Toyotát. - Egy pislantásnyi pihenı - jelentette be. - Pisimegálló. Pipilıhely. A két lány otthagyta a kocsit és a sziklák közé ment. Közben át is öltöztek. Mindkettıjükön shamma volt, és a vidék jellegzetes lovaglónadrágja. - Tessaytıl kaptam ajándékba egy hagyományos tigré öltözéket - mondta Royan és megpördült Nicholas elıtt. - Igazán jól áll - jelentette ki Nicholas. - Meg aztán, nadrágban sokkal kényelmesebb is lesz. A nap már lemenıben volt, amikor az út egy újabb sziklás völgybe ereszkedett, ahol meredek, lekoptatott partjával egy folyó futott végig. A folyó fölött egy kör alakú, fehér falú templom állt, melynek nádfedeles tetején fából készült kopt kereszt emelkedett a magasba. A templom körül apró tukuljaival egy kis falu bújt meg. - Debra Maryam - jelentette be elégedetten Borisz -, Szőz Mária hegye, a folyó pedig a Dandera. Az embereimet elıreküldtem a nagy teherautóval. Már nyilván áll a tábor és várnak minket. Ma éjjel itt alszunk, és holnap a folyó mentén megyünk lefelé, a szurdok pereméig. Borisz emberei a falu mellett, egy eukaliptuszligetben állították fel a sátrakat. - A második sátor a maguké - jelölte ki helyüket Borisz. - Az jó lesz Royannak - helyeselt Nicholas. - Nekem meg szükségem lenne egy másik sátorra. - Dik-dik meg külön sátor - meredt rá halvány, fakó tekintetével Borisz. - Fantasztikus egy pali maga. Komolyan elképeszt. Odakiáltott embereinek, hogy állítsák fel Nicholas sátrát közvetlenül a másik mellé. - Hátha éjjel megjön a bátorsága - csúfolódott Nicholasszal. - Nem akarom, hogy túl messzire kelljen mennie. A zuhany, ami alatt megmosakodhattak, egy eukaliptuszfa alsóbb ágára felakasztott hordó volt, melyet vászonparavánnal vettek körül. Elıször Royan fürdött meg, majd egy fejére tekert, nedves törülközıvel vidáman, felfrissülve jött vissza. - Maga jön, Nicky! - kiáltott be Nicholasnak, amint elhaladt a férfi sátra mellett. - A víz isteni meleg. Már teljesen besötétedett, mire Nicholas lezuhanyozott és átöltözött. Átment az étkezısátorba, ahol a társaság többi tagja már letelepedett a tábori székekre a tőz körül. A két nı kissé félrehúzódva, csöndesen beszélgetett, Borisz pedig, lábát az alacsony asztalra téve, kezében egy pohárral, kényelmesen elterült székében. Az asztalon álló vodkás üveg felé intett, amint Nicholas belépett a tőz fény körébe: - Töltsön magának. A jég ott van a csöbörben. - Szívesebben vennék egy sört - mondta neki Nicholas. - Megszomjaztam az úton. - Borisz vállat vont, majd odaüvöltött a tábori szolgának, hogy hozzon egy barna üveget a hordozható gázhőtıbıl. - Hadd áruljak el magának valamit, egy kis titkot. – Rávigyorgott Nicholasra, és kitöltött magának egy újabb vodkát. - Olyan állat, hogy csíkos dik-dik, manapság nem létezik, ha egyáltalán létezett valaha. Csak az idejét meg a pénzét pazarolja. - Helyes - mondta Nicholas szelíden. - Az én idım és az én pénzem. - Csak azért, mert valami vén seggfej lıtt egyet a sötét múltban, nem biztos, hogy most talál majd még egyet. Felmehetnénk a teaültetvényekhez elefántra. Alig tíz napja három bikát is láttam ott, egyenként legalább ötvenkilós agyarral. Miközben vitáztak, Borisz vodkás üvegének szintje úgy csökkent, mint a Nílus vize az áradás végén. Amikor Tessay szólt nekik, hogy kész a vacsora, Borisz magával vitte az üveget; botladozva jutott el az asztalig. Vacsora közben csupán annyival járult hozzá a társalgáshoz, hogy ráförmedt Tessayre. - Nyers a bárány. Miért nem ügyelsz rá, hogy a szakács rendesen elkészítse? Átkozott gorillák, állandóan a körmükre kell nézni. - Az ön báránya sincs eléggé átsülve, Alto Nicholas? kérdezte Tessay, anélkül, hogy férjére nézett volna. - Átsüttethetem még egyszer. - Ez tökéletes - nyugtatta meg ıt Nicholas. - Én szeretem, ha egy kicsit rózsaszínes a húsa. A vacsora végére a vodkás üveg Borisz könyöke mellett kiürült, és a férfi arca kivörösödött, felpuffadt. Szó nélkül felállt az asztaltól, majd tántorogva, miközben idınként néhány oldalazó lépéssel nyerte vissza egyensúlyát, eltőnt sátra irányában a sötétségben. - Elnézésüket kérem - mondta nekik Tessay csöndesen. Csak esténként ilyen. Napközben nincs vele semmi baj. Hagyományos orosz szokás, a vodka. - Vidáman mosolygott; csupán a szeme volt szomorú. - Olyan szép az éjszaka, még korai volna lefeküdni. Nincs kedvük felsétálni a templomhoz? Nagyon régi és híres. Az egyik szolgával hozatok egy lámpást, hogy megcsodálhassák a falfestményeket. A szolga megvilágította elıttük az utat, és a kör alakú épület portikuszán egy öreg pap várt rájuk, hogy üdvözölje ıket. Sovány volt, és a bıre annyira fekete, hogy fogai még ebben a homályban is világítottak. Egy csodás, helybéli ezüstbıl készült, tömör kopt kereszt volt nála, mely vöröses kalcedonnal és féldrágakövekkel volt kirakva. Royan és Tessay térdre hullott elıtte, hogy áldását kérje. Arcukat könnyedén meglegyintette a kereszttel és térdet hajtott fölöttük, miközben amhara nyelven mormolta el áldását. Ezután bevezette ıket a templomba. A falakat csodálatos, alapszínekkel festett képek díszítették. A lámpás fényében úgy ragyogtak, akár a drágakövek. A stíluson erıs bizánci hatás érzıdött: a szentek szeme nagy és kissé ferde volt, a fejük felett pedig hatalmas arany glória ragyogott. A csillogó aranyszálas anyagokkal és rézkellékekkel teli oltár fölött a Szőz szoptatta gyermekét, míg a három napkeleti bölcs és az angyalok serege imádattal térdelt elıtte. Nicholas elıvette zakója zsebébıl Polaroid gépét és beállította a vakut. Körbejárta a templomot, és lefényképezte ezeket a falfestményeket, mialatt Tessay és Royan egymás mellett térdelt az oltár elıtt. Miután Nicholas végzett a fényképezéssel, leült a kézzel faragott padok egyikére és csöndesen figyelte a két nı elmerült arcát, melyet a gyertyák arányló fénnyel vontak be. Megrendítette a pillanat szépsége. - Bárcsak nekem is ilyen hitem lenne - gondolta, mint már eddig is oly sokszor. - Biztosan vigaszt nyújt a nehéz idıkben. Bárcsak én is tudnék így imádkozni Rosalindért és a lányokért. - Nem bírt tovább benn maradni, ezért kiment a templom verandájára, leült és nézte a csillagos eget. Ilyen magasságban, a ritka, kristálytiszta levegıben a csillagok olyan vakítóan ragyogtak, hogy nehéz volt felfedezni köztük az egyes csillagképeket. Egy idı múltán szomorúsága csillapult. Jó volt ismét Afrikában lenni. Amikor a két nı végre elıbukkant a templom sötét belsejébıl, Nicholas egy százdirres bankjegyet meg egy róla készült Polaroid képet adott az öreg papnak, aki a fényképet a pénznél láthatóan többre becsülte. Aztán hármasban, baráti csöndben lesétáltak a hegyrıl.
- Nicky! - rázta fel Royan. Amikor
felült és bekapcsolta az elemlámpáját, látta, hogy Royan egy gyapjúsálat kerített csíkos férfipizsamája fölé, mielıtt bejött volna a sátrába. - Mi történt? - kérdezte, de még mielıtt Royan válaszolhatott volna, meghallotta a durva, dühödten gyalázkodó hangot az éjszakában, majd egy ökölcsapás félreismerhetetlen hangját, amint emberi húsba, csontba vágódik. - Veri a feleségét. - Royan hangja feszült volt a felháborodástól. - Meg kell állítania. Az ütés nyomán fájdalmas kiáltás, majd sírás hallatszott. Nicholas habozott. Csak egy bolond avatkozik be férj és feleség vitájába, melynek általában az a vége, hogy kibékülnek, és együttes erıvel fordulnak ellene. - Tennie kell valamit, Nicky, kérem. Vonakodva lerakta a lábát a földre, majd felállt. Rövid sportnadrágban aludt, és még azzal se bíbelıdött, hogy elıkerítse a cipıjét. Royan szintén mezítláb követte a liget széléig, az étkezısátoron túlra, ahol Borisz sátra állt. Odabenn még mindig égett egy lámpás, melynek fénye hatalmasra nagyított árnyakat vetített a sátor vászonfalára. Látta, hogy Borisz a hajánál fogva vonszolja a feleségét a földön, és oroszul üvöltözik vele. - Borisz! - Nicholasnak háromszor is kiáltania kellett a nevét, mielıtt az orosz végre felfigyelt volna, majd látták árnyékát, amint elengedi Tessayt, és a sátor bejárati lapja kicsapódott. Boriszon mindössze egy alsónadrág volt. Szikár felsıteste csupa izom, lapos mellkasa kemény, és vörösesszıke szır göndörödött rajta. Mögötte Tessay, két kezét arcára szorítva hevert a földön és sírt. Meztelen volt, testének karcsú idomai, akár egy párducé. - Mi a fene folyik itt? - kérdezte Nicholas, miközben kezdett forrni benne a méreg, ahogy látta ennek a bájos, szelíd nınek a szenvedését és megalázottságát. - Épp leckét adok ennek a fekete kurvának jó modorból mondta kárörvendı diadalmassággal Borisz, akinek az arca még mindig puffadt volt és vörös az italtól meg az indulattól. - Semmi közöd hozzá, angol, hacsak nem akarsz leszurkolni egy kis pénzt, hogy te is dughass vele. - Gonoszul felnevetett. - Jól van, Woizero Tessay? - kérdezte Nicholas, miközben egyenesen Borisz arcába nézett, mivel nem akarta a nıt még jobban megalázni azzal, hogy egy másik férfi is látja meztelenségét. Tessay felült, térdét melle elé húzta, majd mindkét kezével átfogta, hogy takarja testét. - Minden rendben, Alto Nicholas. Kérem, menjen el, mielıtt komoly baj lenne. - Orrából vér csordult a szájába, mely rózsaszínre festette fogait. - Hallottad a feleségemet, te szaros angol. Menj innen! Törıdj a magad dolgával. Menj, mielıtt neked is megtanítom, hogy mi a jó modor. Borisz elıretántorodott, és nyitott tenyerét Nicholas mellkasának nyomta. Nicholas éppoly simán és könnyedén mozgott, akár a bika elsı, vad támadását elkerülı matador. Oldalra siklott és Boriszt, saját lendületét kihasználva küldte tovább abba az irányba, amerre már elindult. Az orosz, egyensúlyát teljesen elvesztve tántorgott végig a sátor elıtti nyílt terepen, míg végül beleütközött az egyik tábori székbe, és elvágódott a földön. - Royan, vigye Tessayt a sátrába! - adta ki az utasítást halkan Nicholas. Royan beszaladt a sátorba, és lehúzta a lepedıt a hozzá legközelebb esı tábori ágyról. Ráterítette Tessay vállára, és felsegítette. - Kérem, ne csinálják ezt - szipogott Tessay. - Nem tudják, hogy milyen, amikor ez rájön. A végén még megsebesít valakit. Hiába tiltakozott és sírt, Royan kivonszolta a sátorból, de ekkorra már Borisz ismét talpon volt. Dühödten felbıdült, majd felkapta azt a tábori széket, amelyikben elbotlott. Egyetlen rántással letépte az egyik lábát, és megmarkolta. - Szórakozni akarsz, angol? Jól van, akkor szórakozzunk! – Rárontott Nicholasra, miközben a széklábat, mint valami nindzsa-botot suhogtatta, olyan erıvel, hogy az szinte sziszegett a levegıben, amint a feje felé sújtott vele. Nicholas lebukott, így a bot elment a feje felett, mire Borisz megfordult és most felemelt karja alatt az oldalát célozta meg. Ha eltalálja, eltöri a bordáit, de Nicholas ismét kitért elıle. Óvatosan kerülgették egymást, majd Borisz ismét támadásba lendült. Ha az orosz reflexeit nem tompította volna el a vodka, akkor Nicholas nem vállalta volna a kockázatot egy ilyen kaliberő ellenféllel, de Borisz nem volt igazán ura önmagának. Kitért a lendülı székláb elıl, azután kiegyenesedett, és ökle teljes erejével csapódott Borisz gyomorszájába, közvetlenül a szegycsont alatt. Az oroszból egy hatalmas, erıteljes böfögéssel kiszorult minden levegı. A székláb kirepült a kezébıl, összegörnyedt és a földre rogyott. Borisz kezét a gyomrára szorítva hevert összekuporodva a porban, miközben hörögve, sípolva igyekezett levegıhöz jutni. Nicholas föléhajolt, majd halkan, angolul azt mondta neki: - Ez egyszerően nem megfelelı viselkedés, öregfiú. A lányokat nem bántjuk. Kérlek, ez többé ne forduljon elı. Felegyenesedett, majd Royanhoz fordult: - Vigye Tessayt a sátrába, és tartsa ott. - Ezután új javai hátrafésülte arcába hullott haját. - Most pedig, ha nincs komolyabb ellenvetésük, talán aludhatnánk is egy kicsit.
Kora reggel ismét esett. Nehéz
vízcseppek doboltak a vásznon és a villámlás kísérteties ragyogással világította meg a sátrak belsejét. Ám mire Nicholas átment az étkezısátorba, hogy megreggelizzen, az ég már kitisztult és vidáman ragyogott a nap. A balzsamos hegyi levegıbıl föld és gombaillat áradt. Borisz szívélyesen üdvözölte Nicholast. - Jó reggelt, angol. Jó kis murit csaptunk az éjjel. Még most is nevetek, ha eszembe jut. Nagyon jó móka volt. Az elkövetkezendı napok egyikén majd megint iszunk egy kis vodkát, és akkor megismételjük. - Aztán átüvöltött a konyhasátorba: - Hé! Nap Hölgy, hozz valamit enni az új fiúdnak. Az éjszakai edzéstıl megéhezett. Tessay csöndes volt és zárkózott, miközben a reggelit tálaló szolgákat felügyelte. Az egyik szeme annyira be volt dagadva, hogy szinte ki se tudta nyitni, és a szája felrepedt. Az étkezés során egyszer sem nézett Nicholasra. - Mi máris indulunk - magyarázta Borisz barátságosan, miközben a kávéjukat itták. - A szolgák tábort bontanak és majd követnek minket a nagy teheratómmal. Egy kis szerencsével ma éjjel már a szurdok peremén táborozunk, és holnap elindulunk lefelé. Amikor beszálltak a terepjáróba, Tessay halkan odaszólt Nicholasnak, mivel Borisz egy pillanatig nem volt ott, hogy meghallja. - Köszönöm, Alto Nicholas. De ez nem volt valami bölcs dolog. Maga nem ismeri ıt. Mostantól óvatosnak kell lennie. İ nem felejt és nem is bocsát meg soha.
Debra Maryam faluból Borisz egy
leágazó úton, a Dandera folyó mentén egyenesen délnek tartott. Az az út, melyen elızı nap a Tana-tótól jöttek, fıútvonalként volt jelölve a térképen. Az is elég rossz volt. Ám ezt az utat, amelyen most haladtak, csak mellékútként jelölte a térkép azzal, hogy „nem minden idıben járható". Hogy a dolog még nehezebb legyen, úgy tőnt, azok a nehéz jármővek, melyek a fıutat felszaggatták, ugyanerre mentek tovább. Elértek egy pontra, ahol az egyik hatalmas jármő nyilván megfeneklett az esıtıl felázott földben, és mire sikerült kiszabadulnia, úgy felszántottá az utat, olyan hatalmas lyukat hagyott maga után, akár egy bombatölcsér, mely emlékeztetett az I. világháborús flandriai csatatereken készült régi fotókra. A nap folyamán a Toyota kétszer is elakadt ezen a borzalmas terepen. Ilyenkor a nyomukban járó nagy teherautó megállt, és a szolgák mind leszálltak hátulról, hogy a Toyotát kitolják, kiszabadítsák. Még Nicholas is derékig nekivetkızött és együtt dolgozott velük a sárban. - Ha hallgatott volna a tanácsomra - zsörtölıdött Borisz -, akkor most nem lennénk itt. Nincs semmiféle vad ott, ahova menni akar, és út sincs, melyet valóban annak nevezhetnénk. Kora délután megálltak a folyó mellett, hogy megebédeljenek. Nicholas lement a vízhez, hogy lemossa magáról a sarat, a délelıtti munka mocskát. Mindvégig keményen dolgozott, hogy a kocsi továbbmehessen. Royan követte, majd letelepedett egy sziklára a víz fölött, amíg Nicholas levette az ingét, majd letérdelt a parton és magára fröcskölte a hegyek hideg vizét. A folyó vize a vihar után sárga volt az iszaptól és megduzzadt. - Azt hiszem, Borisz nem hiszi el a mesénket a csíkos dikdikrıl - figyelmeztette Royan. - Tessay azt mondja, gyanakszik, hogy valami másban sántikálunk. - Érdeklıdéssel figyelte, amint a férfi a mellkasát és a felkarját mosta. Ahol nem érte nap, a bıre nagyon fehér volt és makulátlan. A mellkasát sőrő, sötét szır borította. Royan megállapította magában, hogy erre a testre jó ránézni. - Az a fajta, aki ha lehetısége nyílna rá, nyomban átkutatná a csomagjainkat - jegyezte meg Nicholas. - Ugye nem hozott magával semmit, ami nyomra vezetné? Semmi papírt, semmi jegyzetet? - Csak a mőholdképeket meg a jegyzetfüzeteimet, melyekben a saját gyorsírásommal írtam. Azokból nem jöhet rá semmire. - Legyen nagyon óvatos, vigyázzon, hogy mit mond Tessaynek. - Ugyan, ı egy tündér. Benne igazán nincs semmi alattomosság - kelt hevesen új barátnıje védelmére Royan. - Lehet, hogy rendes, de öreg haveromnak, Borisznak a felesége, így elsısorban hozzá tartozik. Akárhogy is érez iránta, ne bízzon meg egyikıjükben sem. - Ingében megtörülközött, majd belebújt és begombolta. - Menjünk és együnk valamit. Ahogy visszaértek a kocsihoz, Borisz épp a dugót húzta ki egy üveg dél- afrikai fehér borból. Töltött egy pohárnyit Nicholasnak. A folyóban lehőlt, friss volt és zamatos. Tessay hideg sült csirkével és injera kenyérrel, az ország lapos, vékony, élesztı nélküli kenyerével kínálta ıket. A délelıtti út kemény munkája és megpróbáltatásai jelentéktelenné homályosultak, ahogy Royan ott feküdt Nicholas mellett a főben, és egy szakállas keselyőt figyeltek, amint magasan szárnyal fenn a kék égen. Észrevette ıket, kíváncsian lebegett fölöttük és fejét lefelé fordítva nézett rájuk. A szeme körüli feketeség olyan volt, mintha álarcot viselne, amilyet az útonállók szoktak, és jellegzetes, ék alakú farktollai úgy csapkodtak a szélben, mint egy hangverseny-zongorista ujjai az elefántcsontszín klaviatúra felett. Amikor eljött az indulás ideje. Nicholas a kezét nyújtotta és felsegítette. Ez azon ritka pillanatok egyike volt, amikor fizikai kapcsolat jött létre közöttük, és Royan a szükségesnél egykét másodperccel tovább tartotta a kezét a férfi ujjai között. Az út semmivel sem lett jobb, ahogy közeledtek a szurdok pereme felé, és órák teltek el ezzel a mindenüket összerázó zötykölıdéssel. Az út felkígyózott egy emelkedıre, majd a túloldalon cikcakkban lejtett lefelé. Félúton lefelé Borisz oroszul káromkodott, mert amint kiértek egy hajtőkanyarból, egy hatalmas dízel teherautó állt keresztben elıttük úgy, hogy szinte teljesen elzárta az utat. Bár már tegnap óta ennek a konvojnak a nyomában jártak, ez volt az elsı eset, hogy találkoztak velük, és ez Boriszt meglepte. Olyan hirtelen fékezett, hogy utasai csaknem katapultáltak, de a meredek, saras lejtın a fék nem volt elég ahhoz, hogy teljesen megálljának. Borisz kénytelen volt a legkisebb sebességbe kapcsolni, és a töltés, meg a teherautó közti keskeny résbe kormányozni a kocsit. Royan kinézett a hátsó ülés ablakán és felpillantott a teherautó magas oldalára. Egy társaság neve és jelzése volt skarlátvörössel ráfestve a zöld alapra. Ahogy nézte, erıs déja-vu érzése támadt. Ezt a jelzést nemrég látta valahol, de emlékezete cserbenhagyta: képtelen volt felidézni, hogy hol és mikor. Csak annyit tudott, hogy életbevágóan fontos lenne, hogy eszébe jusson. A teherautó fémváza végigkarcolta a Toyota oldalát, ahogy sikerült elaraszolniuk mellette. Borisz kihajolt az ablakon és öklét rázta a nagy jármő vezetıje felé. A sofır helybéli volt, valószínőleg Addiszban vette fel a teherautó tulajdonosa. Borisz félreérthetetlen jelzésén vigyorogva kihajolt a teherautó fülkéjébıl, és viszonozta az ökölmutogató üdvözlést, melyet még megtoldott, mintegy finomításként, egy felemelt mutatóujjal. - Szarevı! - üvöltötte Borisz dühödten, mivel ebben a mutogatósdiban alulmaradt, de azért nem állt meg. - Nem is érdemes szóba állni velük. Mit tudnak ezek? Fekete majmok! E fárasztó út hátralévı részében Royan hallgatag volt és visszahúzódó, felkavarta és nyugtalanította az érzés, hogy látta már ezt a cégjelzést, a szárnyas vörös lovat és körötte a szalagban a társaság nevét: „PEGAZUS BÁNYÁSZATI TÁRSASÁG". Ahogy végre közeledtek aznapi útjuk vége felé, elhaladtak egy jelzıtábla mellett. A tábla masszív betonba volt beágyazva, és a feliraton látszott, hogy szakember, egy címfestı készítette. A tábla tetején lévı nyíl jobbra, egy buldózerrel újonnan vágott út felé mutatott, és a következı állt rajta:
PEGAZUS BÁNYÁSZATI TÁRSASÁG BÁZIS -
EGY KILOMÉTER MAGÁNTERÜLET ENGEDÉLY NÉLKÜLI BEHAJTÁS TILOS
A skarlátvörös ló a tábla közepén
ágaskodott széttárt szárnyakkal, repülésre készen. Royan most hangosan felszisszent, ahogy a bizonytalan emlék hirtelen döbbenetesen világosan megjelent elıtte. Eszébe jutott, hogy hol látta legutóbb ezt a repülı lovat. Egy pillanat alatt ismét egy angol lazacos folyó jeges vizében volt, miután kirepült a lefelé gördülı Land Roverbıl, és feje felett a hídon átdübörgıit a hatalmas MAN teherautó, melynek oldalán egy villanásnyira látta az ágaskodó, vörös lovat. - Ez ugyanaz! - majdnem hangosan felkiáltott, de még idıben észbe kapott, és magába fojtotta. Annak a borzasztó pillanatnak a rémülete teljes erıvel visszatért, és azon kapta magát, hogy zihálva lélegzik, a szíve pedig olyan sebesen kalapál, mintha futva tette volna meg az utat. - Ez nem lehet véletlen - bizonygatta magában -, és biztosan nem tévedek. Ugyanaz a cég. Pegazus Bányászati Társaság. Zárkózott és zaklatott volt a még hátra lévı néhány mérföld alatt, amikor is az út a meredek, sziklás szakadék pereménél véget ért. Itt Borisz kiállt a főre és leállította a motort. - Eddig lehet kocsival jönni. Ma éjjel itt táborozunk. A teherautóm hamarosan ide ér. Amint megérkeznek, felverik a sátrakat. Holnap már gyalog megyünk tovább, lefelé a szurdokba. Ahogy kiszálltak, Royan megrángatta Nicholas karját: - Beszélnem kell magával - suttogta sürgetın, majd követte a férfit, aki a folyópartra vezette. Talált egy helyet, ahol lábukat a mélység fölött lóbálva, egymás mellé leültek. Mintha a sárga folyó mellettük érezte volna, hogy mi vár rá. A hegyek hideg vize felgyorsult, örvénylett a sziklák közt, erıt győjtött ahhoz a szédítı ugráshoz, amivel a tátongó őrbe vetette magát. Az alattuk lévı szikla egy szinte merıleges fal volt, mely közel háromszáz méteres mélységbe zuhant alá. Olyan magas volt, hogy az esti fényben a szakadék sötét, titokzatos helynek tőnt, melynek mélyét az árnyak és a vízesés zubogó vizének permete rejtette. Ahogy Royan lenézett, megszédült. Visszahúzódott a szélérıl, és azon kapta magát, hogy ösztönösen Nicholas vallanak támaszkodott. Csak amikor testük összeért, akkor döbbent rá, hogy mit csinál, és zavartan, nyomban elhúzódott. A Dandera folyó iszapos vize elérte a szakadék peremét, és ahogy zuhanni kezdett, csodás módon légiessé változott. Mint egy könnyő csipkefüggöny, úgy hullott alá. Röpködött, akár egy keringızı menyasszony szoknyája, és szivárvány játszott fölötte, mintha egy gyöngyös hímzés verné vissza a fényt. Az egyre mélyebbre hulló fehér vízpermet gyönyörő, tünékeny formákat vett fel, mígnem elérte a csillogó, fekete sziklafal kiugró alsó peremét, ahol újabb hófehér felhıvé robbant, majd végül opálszín fátyollal borította be a szakadék sötétlı mélyét. Royannak erıt kellett vennie magán, hogy tekintetét elfordítsa e lenyőgözı látványról és gondolatait visszaterelje a jelen sürgetıbb gondjaira. - Nicky, emlékszik rá, beszéltem magának arról a teherautóról, amely lelökött minket, engem és az anyámat a hídról. - Természetesen. - Döbbenten fürkészte Royan arcát. Zaklatottnak tőnik. Mi a baj, Royan? - Volt egy felirat a teherautó pótkocsijának oldalán. - Igen, mondta nekem. Zöld és vörös. De azt is mondta, nem tudta annyira megnézni, hogy elovashassa a cégjelzést. - Ugyanaz volt, mint azon a teherautón, amely mellett délután eljöttünk. Most ugyanabból a szögbıl láttam, mint akkor, és visszajött. A vörös Pegazus, a repülı ló. Nicholas egy darabig figyelmesen nézett rá: - Egészen biztos benne? - Igen! - bólintott rá határozottan. Nicholas a szurdok alattuk elterülı, csodás panorámáját nézte. A kanyon túlsó oldala negyven mérföldnyire volt, de az esıtıl ragyogóan tiszta levegıben olyan közelinek tőnt, mintha csak karnyújtásnyira lenne. - Véletlen? - szólalt meg végül tőnıdve. - Gondolja? Akkor ez egy nagyon furcsa és csodálatos véletlen. A Pegazus Yorkshire-ben és Gojamban? Ezt maga elfogadja? - Hát, nem sok értelme van a dolognak. Az a teherautó, amelyik lenyomta magukat, lopott volt... - Az volt? - kérdezte Royan. - Biztos ebben? - Ha nem, akkor halljuk, hogy mire gondol. - Ha egy gyilkosságot tervezne, akkor arra építene, hogy talál majd egy teherautót egy kávézó elıtt, amit szép kényelmesen ellophat? A férfi megrázta a fejét: - Folytassa. - Tegyük fel, úgy szervezi a dolgot, hogy saját teherautóját ott helyezteti el és a sofır akkor jelenti a lopást, amikor már jókora elınye van a rendırséggel szemben. - Ez elképzelhetı - helyeselt Nicholas cseppet sem lelkesen. - Bárki is legyen az, aki megölte Duraidot és kétszer megpróbált megölni engem, nyilvánvalóan komoly erıforrásokkal rendelkezik. Szervezni és intézkedni tud Egyiptomban és Angliában. Ráadásul birtokában van a hetedik tekercs. Nála vannak a jegyzeteink, minden eddigi munkánk, fordításunk, ami világosan erre mutat, ide vezet az Abbai folyóhoz. Tegyük fel, hogy egy ilyen társaságot irányít, mint a Pegazus - mi gátolná meg abban, hogy most hozzánk hasonlóan ne legyen itt ı is Etiópiában? Nicholas egy darabig hallgatott. Felvett egy követ a kiugró sziklaszirtrıl és elhajította. Mindketten figyelték, ahogy esik lefelé, egyre kisebb lesz, mígnem mélyen alattuk eltőnik a vízpermet fátyolában. Aztán Nicholas hirtelen felállt, Royan keze után nyúlt és felsegítette. - Gyerünk - mondta. - Hova? - A Pegazus bázisára. Elbeszélgetünk egy kicsit a munkavezetıvel. Amikor Nicholas beült a Toyotába és beindította a motort, Borisz dühödten tiltakozott és futva igyekezett megakadályozni, hogy elinduljon: - Mit képzel, hova a pokolba megy? - Kirándulni. - Nicholas sebességbe kapcsolt. - Egy óra múlva itt vagyunk. - Hé, angol, a kocsim! - Rohant, hogy utolérje ıket, de Nicholas gázt adott és felgyorsított. - Számolja fel a bérleti díjat - vigyorgott Boriszra a visszapillantó tükörbıl.
Elérték az útjelzıt és ráfordultak a
mellékútra, mely áthaladt a gerincen. A Pegazus tábor a hegy túloldalán volt. Nicholas az emelkedı tetején megállt és föntrıl csöndben szemügyre vette. Öt hektárnyi területet megtisztítottak és elegyengettek. A tábort szögesdrót biztonsági kerítés vette körül, melyen mindössze egy zárt kapu volt. A kerítésen belül, ezek közül a hatalmas, zöld-vörös dízel teherautók közül három állt egymás mellett, szép sorban. Parkolt még ott több kisebb jármő is meg egy magas mozgó fúrógép. Az udvar többi része tele volt mindenféle talaj kutató felszereléssel és egyéb szükséges anyagkészlettel. Több halomnyi fúrószár, acél magszekrény, faládákban pótalkatrészek és temérdek hatalmas hordónyi dízel, olaj, meg fúróiszap. A hordók meg a többi felszerelés olyan szakszerően és tökéletes rendben sorakoztak, ami meglepı volt ebben a vad, sziklás környezetben. Közvetlenül a kapunál egy kis falu állt, egy tucatnyi, hullámlemezbıl készült, félhenger alakú barakk. Ezeket is katonai precizitással állították fel. - Nagy és jól szervezett társaság - jegyezte meg Nicholas. Menjünk le és nézzük meg, ki vezeti. A kapuban két fegyveres ır állt, az etióp hadsereg terepruháját viselték. Szemmel láthatóan meglepıdtek a kapuhoz érkezı idegen Land Cruiseren, majd amikor Nicholas megnyomta a dudát, az egyik, AK-47-es puskáját felemelve, gyanakvón odament hozzájuk. - Az itteni vezetıvel akarok beszélni - mondta neki Nicholas arabul, fölényes, parancsoló hangon, ami az ırt elbizonytalanította és zavarba hozta. A katona dünnyögött valamit, visszament és megtárgyalta a dolgot társával, majd felemelte a rádió adó- vevıt, és komoly képpel beszélt bele. Úgy öt perc telhetett el, miután a katona befejezte, amikor kinyílt a legközelebbi barakk ajtaja, és egy fehér ember lépett ki rajta. Keki overall volt rajta és egy puha búrsapka. A szemét sötét napszemüveg takarta, és bıre napbarnított és cserzett volt. Alacsony és tagbaszakadt ember, overallja feltőrt ujja alól szırös, munkában edzıdött, vastag karok tőntek elı. Miután váltott néhány szót a kapu ıreivel, odament a Toyotához. - Igen? Mi folyik itt? - kérdezte vontatott, texasi hanghordozással, miközben szájából egy kialudt szivarvég csüngött. - A nevem Quenton-Harper. - Nicholas kiszállt a kocsiból és kezét nyújtotta. - Nicholas Quenton-Harper. Üdvözlöm. Az amerikai habozott, majd úgy fogta meg a felé nyújtott kezet, mintha egy villamos angolnát kellett volna megfognia. - Helm - mondta. - Jake Helm Abilenebıl, Texasból. Én vagyok itt a munkavezetı. - A keze egy mesterember keze volt, hatalmas bırkeményedésekkel, sebhelyekkel és zsíros, fekete kosszal a körme alatt. - Elnézését kérem a zavarásért. Van egy kis gondom a kocsival. Nem lenne itt egy szerelıjük, aki megnézné nekem? - Nicholas megnyerı mosollyal nézett rá, de a férfi egy fikarcnyit sem bátorította. - A társaság ilyesmivel nem foglalkozik - rázta meg a fejét. - Természetesen megfizetném a... - Figyeljen pajtás, azt mondtam, hogy nem. - Jake kivette szájából a szivart és gondosan szemügyre vette. - A társasága - a Pegazus. Meg tudná mondani nekem, hogy hol van a központjuk? Ki az ügyvezetı igazgató? - Sok a dolgom. Csak vesztegeti itt az idımet. - Helm visszatette a szivart a szájába, és már épp indulni akart visszafelé. - Néhány hétig itt a környéken fogok vadászni. Nem szeretném, ha egy eltévedt golyóval veszélyeztetném bármely alkalmazottuk életét. Tudna valamiféle felvilágosítást adni arról, hogy mégis merrefelé dolgoznak? - Én itt talaj kutatási munkálatokat vezetek, uram. Nem fogom közhírré tenni lépéseimet. Erre mérget vehet! Megfordult és a kapuhoz ment, majd nyersen néhány utasítást adott az ıröknek, mielıtt visszament volna az irodájába.
- Parabolaantenna a tetın - jegyezte
meg Nicholas. – Kíváncsi lennék, vajon kivel beszél most a mi Jake-ünk. - Valakivel Texasban? - kockáztatta meg Royan. - Nem feltétlenül - mondta Nicholas. - A Pegazus valószínőleg egy multinacionális cég. Csak azért, mert Jake texasi, nem biztos, hogy a fınöke is az. Attól tartok, ez nem volt valami tanulságos beszélgetés. - Beindította a Toyota motorját, majd visszafordult. - De ha az a gazember, aki ezt a disznóságot keverte, a Pegazusnál van, akkor fel fogja ismerni a nevemet. Jeleztük nekik érkezésünket. Lássuk hát, mit ugrasztottunk ki a bokorból. Mire visszaértek a Dandera folyó vízeséséhez, látták, hogy Borisz teherautója megérkezett, a sátrakat már felverték és a szakács teát fızött nekik. Borisz közel sem fogadta olyan szívélyesen ıket, mint szakácsa. Miközben Nicholas igyekezett kiengesztelni, mindvégig mogorva némaságba burkolódzott. Csak miután már megitta elsı vodkáját, enyhült meg annyira, hogy ismét megszólaljon. - Az öszvéreknek itt kellett volna várniuk minket. Az idı nem számít ezeknél az embereknél. Amíg nem érkeznek meg, nem indulhatunk le a szurdokba. - Nos, amíg várunk rájuk, legalább belıhetem a puskámat – jegyezte meg Nicholas lemondóan. - Afrikában nem kifizetıdı, ha az ember siet. Túlságosan kikészíti az idegeket.
Másnap reggel kényelmesen
megreggeliztek, és mivel az öszvérek még mindig nem voltak sehol, Nicholas kihozta puskatokját. Amikor kiemelte a fegyvert zöld posztóágyából Borisz elvette tıle és alaposan megnézte. - Régi puska? - 1926-ban készült - bólintott Nicholas. - A nagyapám csináltatta magának. - Akkoriban még tudták, hogyan kell az ilyet csinálni. Ez nem szériában gyártott ócskaság, mint amiket manapság dobnak piacra - biggyesztette ajkát rosszallóan Borisz. – Rövid Mauser Oberndorf, dupla csövő ismétlı, gyönyörő! De új csöve van, nem? - Az eredeti csövet már tönkrelıtték. Én tetettem rá egy Shilen-csövet. Száz lépésrıl még egy szúnyog szárnyát is le lehet lıni vele. - 7x57-es kaliber, igaz? - Ami azt illeti, 275-ös Rigby - javította ki Nicholas, de Borisz felhorkant. - Az pontosan ugyanaz a töltény - ez csak a maguk angol ırülete, hogy mindennek más nevet adnak. - Elvigyorodott. Egy 150 gránumos golyót másodpercenként 850 méteres sebességgel repít ki. Jó puska, egyike a legjobbaknak. - Sejtelme sincs barátom, hogy elismerése mit jelent nekem - dünnyögte Nicholas angolul, Borisz pedig kuncogott, miközben visszaadta neki a fegyvert. - Angol humor! Szeretem a maguk angol humorát. Amikor Nicholas tokjába csúsztatott kis puskájával elindult a táborból, Royan vele tartott a folyópartra, ahol segített neki megtölteni két vászonzsákot fehér, folyami homokkal. Nicholas elhelyezte ıket egy megfelelı sziklára, majd szilárd, de azért formálható támasztékot alakított ki a puskának. A nyílt hegyoldalt biztonságos háttérként használva, elment kétszáz méternyire és ott felállított egy kartonból készült, Bisley-típusú céltáblát. Aztán visszament oda, ahol Royan várakozott és elhelyezkedett a szikla mögött, amelyre a fegyvert tette. Royant váratlanul érte az elsı lövés dörrenése ebbıl a kecses, már-már nıies puskából. Akaratlanul is összerezzent és csengett a füle. - Micsoda szörnyő, gonosz egy dolog ez! - kiáltotta. Hogyan képes rá, hogy gyönyörő állatokat öljön ezzel a nagy erejő mordállyal? - kérdezte. - Puskával - javította ki Nicholas, miközben távcsövével ellenırizte a lövést. - Jobban örülne neki, ha egy kis lıerejő puskát használnék, vagy egy bottal ütném agyon ıket? A lövés hét centivel jobbra és öttel lejjebb csapódott be. Miközben beigazította a távcsöves célgömböt, megkísérelte elmagyarázni a dolgot. - Az etikus vadász megtesz minden tıle telhetıt, hogy a lehetı leggyorsabban és legtisztábban öljön, ami azt jelenti, hogy minél közelebb kell kerülni a vadhoz, megfelelı lıerejő fegyvert kell használni és olyan jól kell célozni, amilyen jól csak tud. A következı lövése pontosan vonalban volt, de csak két centivel a tábla középpontja felett. Azt akarta, hogy ebbıl a távolságból hét centivel fölé vigyen. Ismét állított az irányzékon. - Mordály vagy puska, egyre megy, én azt nem értem, hogyan akarhatja szántszándékkal megölni Isten bármely teremtményét – tiltakozott Royan. - Nos, ezt nem fogom tudni elmagyarázni magának. Nyugodtan célzott, majd tüzelt. Még az irányzék távcsövén át is látta, hogy a golyó pontosan hét centivel magasabban csapódott be. - Ez egyfajta atavisztikus késztetésbıl adódik, és nemigen akad ember, bármily kulturáltnak és civilizáltnak vallja is magát, aki ennek létezését teljes egészében tagadhatná. - Ismét tüzelt. - Akad, aki ezt a tanácsteremben éli ki, mások a golfpályán vagy a teniszpályán, aztán vannak, akik lazacíváskor a folyókon vagy épp az óceánok mélyén, és vannak, akik vadásznak. Harmadszor is elsütötte a fegyvert, pusztán azért, hogy még egyszer ellenırizze és megerısítse az elızı kettıt, majd folytatta: - Ami pedig Isten teremtményeit illeti, hát azokat ı nekünk adta. Ön hívı. Idézze nekem az Apostolok cselekedetei 10. rész 12. és 13. versét. - Sajnálom, nem megy - rázta meg a fejét Royan. - Mondja maga. - „...mindenféle földi négylábú állatok, vadak, csúszómászó állatok és égi madarak" - idézte készségesen Nicholas. - „És szózat jön ı hozzá: Kelj fel Péter, öljed és egyél!" - Jogásznak kellett volna mennie - nyögött fel Royan tettetett kétségbeeséssel. - Vagy papnak - jegyezte meg Nicholas, majd elindult a céltábláért. Látta, hogy utolsó három lövése hét centinyire a középpont felett, szimmetrikusan, egymást érintve, egy aprócska rozettát alkot. Megveregette a kis puska agyát: - Ez az én drágaságom, Lucrezia Borgia. - Szépségéért és gyilkos pontosságáért adta a puskának ezt a nevet. Visszacsúsztatta a bırtokba, majd elindultak a tábor felé. Amint feltőnt szemük elıtt a tábor, Nicholas megtorpant. - Látogatók - mondta és a szeméhez emelte távcsövét. Aha! Sikerült kiugratnunk valamit a bokorból. Egy Pegazuskocsi áll ott, és ha nem tévedek, egyik látogatónk az az elbővölı abilenei legény. Menjünk és nézzük meg, mi folyik ott lenn. Ahogy közeledtek a táborhoz, látták, hogy egy tucat, vagy tán még annál is több alaposan felfegyverzett, egyenruhás katona ácsorog a vörös-zöld Pegazus-teherautó körül, és Jake Helm meg egy etióp katonatiszt ül az étkezısátor ponyvája alatt, ahol is komoly, elmélyült beszélgetést folytatnak Borisszái. Amint Nicholas belépett a sátorba, Borisz nyomban bemutatta a szemüveges etióp tisztet. - Tuma Nogo ezredes, a Gojam déli területének katonai parancsnoka. - Örülök, hogy megismertem - üdvözölte Nicholas, de az ezredes fittyet hányt udvarias szavaira. - Az útlevelét és a fegyvertartási engedélyét akarom látni utasította Nicholas! arrogánsán, miközben Jake Helm önelégülten rágcsálta egy elhamvadt szivar gonoszul bőzlı végét. - Hát persze, máris hozom - mondta Nicholas, azzal bement a sátrába és visszatért az aktatáskájával. Az ebédlıasztalon kinyitotta, és rámosolygott a tisztre. - Biztosra veszem, hogy látni akarja a londoni külügyminiszter ajánlólevelét meg ezt itt az addisz-abebai angol nagykövettıl. Aztán itt van egy másik a királyi udvarhoz akkreditált etióp nagykövettıl, és végül ez a firmán az ön védelmi miniszterétıl, Siyle Abraha tábornoktól. Az ezredes döbbenten meredt a díszes, hivatalos levélpapírfejlécek és vörös szalagos pecsétek gyönyörő egyvelegére. Az aranykeretes szemüveg mögött tekintete bódult és zavart volt. - Uram! - pattant fel és tisztelgett. - Ön Abraha tábornok barátja? Nem tudtam. Errıl engem senki sem informált. Elnézését kérem az alkalmatlankodásért. Ismét tisztelgett és zavara félszeggé, esetlenné tette. – Azért jöttem, hogy figyelmeztessem, a Pegazus Társaság itt fúrásokat és robbantásokat is végez. Ez veszélyt jelenthet. Kérem, legyen óvatos. Meg aztán, sok útonálló, törvényen kívüli shufta tevékenykedik ezen a területen. - Nogo ezredes zavartan kapkodott, szavait alig lehetett megérteni. Elhallgatott, majd vett egy mély lélegzetet, hogy lecsillapítsa magát. - Tudja, utasítottak, hogy kíséretet és védelmet biztosítsak a Pegazus Társaság alkalmazottainak. Ha ön itt- tartózkodása során bárminemő problémát észlelne, vagy valamilyen oknál fogva a segítségemre lenne szüksége, csak hívnia kell, uram. - Ez rendkívül kedves öntıl, igazán lekötelez, ezredes. - Nem is szeretném tovább feltartani, uram. - Immáron harmadszor tisztelgett, majd a texasival együtt elindult vissza a Pegazus-teherautó felé. Jake Helm egyetlen szót sem szólt érkezésük óta, és most is köszönés nélkül távozott. Ahogy a teherautó elindult, Nogo ezredes búcsúzóul még negyedszer is tisztelgett Nicholasnak a vezetıfülke ablakából. - Az ördögbe! - mondta Nicholas Royannak, miközben egy hanyag mozdulattal fogadta a tisztelgést. - Azt hiszem, ez a menet határozottan a miénk volt. Most már legalább annyit tudunk, hogy valamilyen oknál fogva Mr. Pegazus határozottan nem akarja, hogy köreit zavarjuk. Azt hiszem, számíthatunk rá, hogy valamilyen formában hamarosan ismét tiszteletét teszi. Visszamentek az étkezısátorhoz, ahol Borisz ült, és Nicholas azt mondta neki: - Most már csupán az öszvéreire várunk. - Leküldtem három emberemet a faluba, hogy megkeressék ıket. Már tegnap itt kellett volna lenniük. Másnap kora reggel megérkeztek az öszvérek, hat nagy és erıs állat egy- egy hajtóval, akik az itt szokásos lovaglónadrágot és kendıt viselték. A délelıtt közepére végeztek a málházással és készen álltak, hogy elinduljanak lefelé a szurdokba. Borisz egy pillanatra megállt az ösvény tetején és lenézett a völgybe. Ez egyszer úgy tőnt, mintha még ıt is leigázta, áhítattal töltötte volna el az elıttük tátongó mélység és a szurdok vad sziklákkal teli szépsége. - Most egy másik földre és egy másik korba lépnek – figyelmeztette ıket szokatlanul filozofikus hangulatban. - Azt mondják, hogy ez a csapás kétezer éves, egyidıs Krisztussal. - Kezét rosszallóan tárta szét. - A Debra Maryam-i templom öreg, fekete papja azt mesélné maguknak, hogy ezen az úton járt Szőz Mária, midın a keresztre feszítés után elmenekült Izraelbıl. - Megcsóválta a fejét. - De hát ezek az emberek bármit elhisznek. - Azzal rálépett az ösvényre. A csapás szorosan a sziklába kapaszkodott és olyan meredeken lejtett, az egymást követı sziklalépcsık oly mélyen voltak, hogy minden egyes lépésnél ágyékuk és térdük inai, izmai a végsıkig feszültek, és gerincoszlopuk beleremegett. A nehezebb, meredekebb részeken a kezüket is használniuk kellett, és már-már úgy másztak lefelé, mint egy létrán. Lehetetlennek tőnt, hogy a nehéz csomagokkal megpakolt öszvérek követni tudják ıket. A merész állatok azonban mellsı lábaikat elıre vetve huppantak le az alattuk lévı sziklalépcsıre, majd erejüket összeszedve nekiveselkedtek a következınek. A csapás annyira keskeny volt, hogy a duzzadó csomagok egyik oldalon a sziklafalat súrolták, és másikon pedig a tátongó mélység felett imbolyogtak. Amikor az ösvény élesen kanyarogva elfordult, az öszvérek elıször nem tudták követni. Tétován meg- megtorpantak és csak óvatosan araszolgatva sikerült befordulniuk, miközben patakzott róluk a veríték a rémülettıl, és addig forgatták szemüket, mígnem elıvillant szemük fehérje. A hajtók vad kiáltozással és sőrő ostorcsapásokkal nógatták ıket. Helyenként az ösvény a hegy belsejébe tért, simára koptatott, vagy tőforma szirtek mögött haladtak el, melyeket az idı és az erózió vájt ki magának a sziklafalból. Ezek a sziklás átjárók annyira keskenyek voltak, hogy az öszvéreket le kellett málházni, és a csomagokat a hajtók vitték át, majd a túloldalon újból felpakoltak mindent az öszvérekre. - Nézze! - kiáltotta döbbenten Royan és a szakadék felé mutatott. Széttárt szárnyakkal egy fekete keselyő emelkedett fel a mélységbıl, szinte karnyújtásnyira lebegett el mellettük, majd, mielıtt tovasodródott volna ijesztıen csupasz, rózsaszín bırlebernyeges fejét feléjük fordította és rájuk meredt kifürkészhetetlen, fekete szemével. - A völgy forró levegıjének felhajtóerejét használják a felemelkedéshez - magyarázta neki Nicholas. A sziklafalon egy kiálló szirtre mutatott, mely velük egy magasságban volt. - Ott van az egyik fészkük. - Ágak kusza halmaza volt azon a megközelíthetetlen szirten. Az idık során a fészekben tanyázó madarak ürüléke vakító fehér csíkokat festett az alattuk lévı sziklafalra, és még ilyen távolról is megcsapta ıket a rothadó ganéj és a bomló hús szaga. Egész nap ezen a meredeken zuhanó ösvényen ereszkedtek lefelé e szörnyő falon. Már késı délután volt és még mindig csak félúton voltak, amikor a csapás ismét élesen elkanyarodott és meghallották maguk elıtt a vízesés zúgását. A hang egyre erısödött, mígnem mennydörgı robajjá változott, és ahogy megkerültek egy újabb szirtet, szembe találták magukat a vízeséssel. A lezúduló víz szele olyan erıvel kapta el ıket, hogy kénytelenek voltak valami fogódzót keresni, amiben megkapaszkodhattak. A robajló víz permete benedvesítette felfelé fordított arcukat, de etióp vezetıjük ment egyenesen tovább, mígnem már úgy tőnt, hogy a víz lemossa ıket a még jócskán alattuk tátongó völgy mélyére. Aztán a vizek csodálatos módon megnyíltak elıttük, és ık beléptek e mögé az áttetszı vízfüggöny mögé egy mohával borított, csillogóan nedves, mély üregbe, melyet mérhetetlen hosszú idın át a víz ereje vájt a sziklába. E homályos helyre csupán a vízesésen át jutott be fény, mely zöld volt és titokzatos, akár egy tenger alatti barlang. - Ma éjjel itt alszunk - jelentette be Borisz és szemmel láthatóan élvezte meghökkenésüket. A barlang hátsó részében felhalmozott tőzifára mutatott és a füsttıl fekete falra a kıbıl rakott tőzhely fölött. - A lenti kolostor szerzeteseit ellátó öszvérhajcsárok már évszázadok óta használják ezt a helyet. Ahogy beljebb mentek a barlangba, a vízesés robaja tompán zúgó háttérzajjá halkult, és itt már száraz volt a szikla is a lábuk alatt. Amint a szolgák meggyújtották a tüzet, szállásuk meleg, kényelmes, mi több, romantikus hellyé vált. Nicholas egy öreg katona tévedhetetlenségével választotta ki a legkényelmesebb zugot, és terítette le hálózsákját egy sarokban, a barlang hátsó részében, Royan pedig szinte természetszerőleg helyezte el mellette saját hálózsákját. Mindketten fáradtak voltak attól a rendkívüli erıfeszítéstıl, amit ez a sziklafal követelt tılük, így aztán vacsora után barátságos némasággal nyújtóztak el hálózsákjaikban és nézték a barlang tetején a tőz fényének játékát. - Gondoljon csak bele! - suttogta Royan. - Holnap már az öreg Taita nyomdokaiban járunk. - Nem is szólva a Szőz Máriáról - mosolygott Nicholas. - Maga egy szörnyő, cinikus alak - sóhajtott fel Royan. Sıt mi több, valószínőleg horkol is. - A személyes tapasztalás nehéz, rögös útján ezt hamarosan kiderítheti - mondta neki Nicholas, de Royan hamarabb elaludt. Egyenletes, finom lélegzését a víz zaja csaknem elnyomta. Rég volt már, mikor Nicholas utoljára egy gyönyörő nı szuszogását hallotta maga mellett. Amikor már biztos volt benne, hogy Royan mélyen alszik, kinyúlt és finoman megérintette az arcát. - Szép álmokat, kicsim - suttogta gyöngéden. - Nehéz nap áll mögötted. - Sokszor búcsúzott így esténként kisebbik lányától.
Az öszvérhajcsárok már jóval
pirkadat elıtt mozgolódtak, és a társaság már úton is volt, amint annyira kivilágosodott, hogy látták a csapást a lábuk alatt. Midın a nap elsı sugarai megvilágították a sziklafal felsı részét, még elég magasan voltak ahhoz, hogy madártávlatból lássák a völgyet. Nicholas félrevonta Royant, és hagyta, hogy a karaván elhaladjon mellettük. Keresett egy helyet, ahol leültek, majd szétnyitotta a mőholdképet. Kikeresték a fıbb csúcsokat és a táj jellegzetes jegyeit, hogy betájolhassák magukat és valamiképp rendet teremthessenek az alattuk kavargó táj zőrzavarában. - Innen nem látjuk az Abbai folyót - mutatott rá Nicholas. Az mélyebben, a szurdok legalsó részében van. Valószínőleg csak akkor pillanthatjuk meg elıször, amikor már szinte közvetlenül fölötte vagyunk. - Ha pontosan határoztuk meg jelenlegi helyzetünket, akkor a folyó két patkó alakú kanyarulatot kell hogy megtegyen ott, a körül a meredek szirt körül. - Igen, és a Dandera meg az Abbai öszefolyása ott van, azokon a sziklákon túl. - Hüvelykujját használva, durván bemérte a távolságot. - Innen úgy tizenöt mérföldnyire. - Úgy tőnik, mintha a Dandera az évszázadok folyamán többször is megváltoztatta volna folyását. Legalább két olyan vájatot látok, mely ısi folyómedernek tőnik. - Lefelé mutatott: - Ott, és ott. Mostanra már teljesen benıtte a dzsungel. - Csüggedtnek tőnt. - Jaj Nicholas, ez egy olyan hatalmas és zavaros terület. Hogy fogjuk mi valaha is megtalálni azt az egyetlen bejáratot egy sírba, amely valahol itt van elrejtve? - Sír? Miféle sírról van szó? - kérdezte Borisz nagy érdeklıdéssel. Visszajött a csapáson, hogy megkeresse ıket. Nem hallották lépteit és most ott állt közvetlenül fölöttük. – Milyen sírról beszélnek? - Hát természetesen Szt. Frumentius sírjáról - mondta neki Nicholas olyan nyugodtan, mintha egy pillanatig sem zavarná, hogy kihallgatták ıket. - Nem a szent nevét viseli odalenn a kolostor? - kérdezte Royan is hasonló nyugalommal, miközben összetekerte a mőholdképet. - Da. - bólintott rá Borisz és csalódottnak tőnt, mintha ennél valamivel érdekesebb dologra számított volna. - Igen, Szt. Frumentius. De a sírhoz nem engednek be látogatókat. Még a kolostor belsıbb részeibe se lehet bemenni. Oda csak a szerzetesek léphetnek be. Levette sapkáját és megvakarta a koponyáját borító rövid, merev sörtéket. Olyan hangot adott körme alatt, mint egy drótkefe. – A héten lesz a Timkat szertartás, a Tabot áldásának ünnepe. Nagy izgalom és nyüzsgés lesz ott lenn. Érdekesnek fogják találni, de a Szentségek Szentségébe, a legbelsı szentélybe nem léphetnek be és nem láthatják a tényleges sírt sem. Még soha nem találkoztam egyetlen fehér emberrel sem, aki megnézhette volna. Hunyorogva felnézett a napra. - Tovább kell mennünk. Úgy tőnik, mintha közel lenne, de még két nap, mire elérjük az Abbait. Ott lenn nagyon nehéz a terep. Hosszú gyaloglás ez még egy híres dik-dik-vadásznak is. - Boldogan nevetett saját viccén, majd megfordult, és elindult lefelé az ösvényen. Ahogy közeledtek a szikla aljához, a csapás nem lejtett olyan meredeken, a lépcsık is laposabbak lettek és távolabb voltak egymástól. Könnyebben és gyorsabban haladtak, de a levegı egészen megváltozott. Már nem a hővös hegyi levegıt szippantották be, hanem az Egyenlítı pillesztı, bágyasztó levegıjét, melyben már benne volt a mindent elborító dzsungel illata és lehelete. - Meleg van! - mondta Royan, miközben lehámozta magáról a gyapjúsálat. - Legalább tíz fokkal melegebb - mondta Nicholas. Fején át lehúzta régi katonai zubbonyát, ami felborzolta göndör haját. - És számíthatunk rá, hogy még melegebbé válik, mielıtt elérnénk az Abbait. Még jó kilencszáz méterrel lejjebb megyünk. Az ösvény most egy darabig a Dandera folyót követte. Néha pár száz méterrel fölötte jártak, máskor meg derékig voltak a vízben, amint áthaladtak egy- egy gázlón, és az öszvérek málháskosaraiba kapaszkodtak, hogy az ár el ne sodorja ıket. Aztán a Dandera folyó szurdoka túl méllyé és meredekké vált ahhoz, hogy tovább kövessék, mivel meredek sziklafalak magasodtak a folyó csöndesebb, sötétlı tóvá szélesedı szakaszai mentén, így eltávolodtak a folyótól és egy másik ösvényre tértek, mely haldokló kígyóként tekergett a lekoptatott hordalék és a magas, vörös sziklaszirtek között. Egy-két mérföldnyivel lejjebb ismét visszatértek a folyóhoz, melyeknek jellege megváltozott, amint a sőrő erdıt szelíden csobogva szelte át. Lecsüngı liánok söpörték a földet, és fejüket, amint elhaladtak alatta, famoha súrolta, mely éppoly ziláltán, gondozatlanul csüngött alá, akár a Debra Maryam-i öreg pap szakálla. A fák tetején cerkófmajmok karattyoltak, és e titkos helyekre behatoló emberek láttán megbotránkozva, a felháborodástól tágra nyílt szemmel kapták fel fejüket. Egyszer egy nagy állat csörtetett át a sőrő aljnövényzeten, és Nicholas Boriszra pillantott. Az orosz megrázta a fejét és nevetett. - Nem angol, nem dik-dik. Csak kudu. A hegyoldalon a kudu megállt és visszanézett. Nagy bika volt, igazán gyönyörő állat, háromszorosan csavart, fölül szélesre nyílt, dugóhúzó szarvval, nyaka alján dús, hosszú szır díszlett és hegyes füle olyan volt, akár egy trombita. Borisz halkan füttyentett és viselkedése hirtelen megváltozott. - Azok a szarvak több mint egy méteresek. A Rowland Wordban nyomban az élre kerülne. - A nagyvadak nyilvántartási jegyzékérıl beszélt, mely a trófeavadászok bibliája volt. - Nem akarja leszedni, angol? - Odarohant a legközelebbi öszvérhez, kihúzta a Rigby puskát tokjából, majd visszaszaladt és Nicholas felé nyújtotta. - Hadd menjen - rázta meg a fejét Nicholas. - Nekem csak dik-dik kell. A bika meglendítette fehér púderpamacs farkát, majd eltőnt a hegygerincen. Borisz utálkozva csóválta a fejét és a folyóba köpött. - Miért akarta ennyire, hogy megölje? - kérdezte Royan, ahogy továbbmentek. - Egy ilyen bejegyzésre érdemes, gyönyörő szarv fényképe jól mutatott volna a reklámbrosúráján. Még több klienst vonzott volna.
Egész nap ezt a kígyózó csapást
követték, majd késı délután letáboroztak egy irtáson a folyó fölött, melyen látszott, hogy már sok karaván vert itt tábort elıttük. Nyilvánvalónak tőnt, hogy ennek az útnak a szakaszait a hagyomány határozta meg: minden utasnak három teljes napjába került, hogy a vízesés tetejétıl eljusson a kolostorig, és mind ugyanazokon a helyeken táboroztak. - Elnézést. Itt nincs zuhany - mondta Borisz klienseinek. Ha meg akarnak mosdani, akkor fölfelé, az elsı kanyarulat után van egy biztonságos, nyugodt szakasz. Royan könyörgı tekintettel nézett Nicholasra: - Annyira melegem van és csupa izzadság vagyok. Megtenné kérem, hogy ırt áll nekem egy olyan helyen, ahol meghallja, ha segítségért kiáltok? Így aztán Nicholas leheveredett a mohás parton, közvetlenül a kanyar alatt, ahonnan nem láthatta, de hallotta, amint Royan lubickol és sikongat a víz hideg ölelésében. Egyszer, amikor megfordította a fejét, rájött, hogy az áramlat nyilván lesodorhatta, mert egy pillanatra felvillant Royan meztelen háta és fenekének lágy, víztıl csillogó íve. Bőntudattal telve, gyorsan elfordult, de megdöbbentette, hogy milyen elemi erıvel hatott testi vágyaira az a röpke pillantás, amit a fákon át e késıi napfényben csillogó, gyönyörő bırre vetett. Amikor Royan halkan dúdolva, nedves haját törülgetve visszafelé jött a parton, odakiáltott Nicholasnak: - Maga jön. Akarja, hogy itt maradjak ırködni? - Már nagyfiú vagyok. - Megrázta a fejét, de ahogy Royan elhaladt mellette, észrevette, hogy a nı szeme pajkosán megcsillan, és hirtelen eltöprengett, vajon nem lehet-e, hogy Royan tökéletesen tisztában van vele, milyen messzire úszott le, és Nicholas mennyit láthatott. E gondolat kellemes izgalommal töltötte el. Egyedül ment föl a csöndes folyóöbölhöz, majd, miután levetkızött végignézett magán és elöntötte a bőntudat, amint meglátta, hogy izgalma mily látványosan megmutatkozott. Rosalind óta egyetlen nı sem volt ilyen hatással rá. - Egy finom, hideg fürdı egyáltalán nem fog ártani neked, fiacskám. - Farmernadrágját az egyik bokorra hajította és beugrott a vízbe.
Ahogy vacsora után ott üldögéltek a
tábortőz mellett, Nicholas hirtelen felkapta a fejét. - Hallucinálok? - töprengett fennhangon. - Nem - nevetett Tessay. - Éneklést hall. A kolostor szerzetesei jönnek, hogy üdvözöljenek minket. Ekkor már látták a hegyoldalon felfelé kígyózó menet fáklyáinak villódzását a fák között. Az öszvérhajcsárok meg a szolgák énekelve, ritmikusan tapsolva összegyőltek, hogy köszöntsék a kolostorból érkezı követséget. A mély férfihangok szárnyaltak, aztán szinte suttogássá halkultak, majd az ének, az afrikai éjszaka hangja ismét áradni kezdett gyönyörően, varázsosan. Nicholas érezte, hogy végigfut a hideg a hátán, és önkéntelenül megborzongott. Aztán már látták a szerzetesek fehér köntösét is, amint lepkeként libbenve kígyóznak felfelé a fáklyafényben a csapáson. A tábori szolgák térdre hulltak, amint e szent emberek közül az elsı a tábor területére lépett. Mezítelen lábú, fedetlen fejő, fiatal akolitusok voltak. İket követték a hosszú köntöst és magas turbánt viselı szerzetesek. Soraik oldalra léptek és szétnyíltak, mintegy díszırséget alkotva a diakónusok falanxának és a cifra hímzéső díszruhát viselı, teljesen felszentelt papoknak. Mindegyiküknél egy-egy magas rúdra erısített, helyi ezüstbıl, aprólékos gonddal kimunkált, cizellált, nehéz kopt kereszt volt. Ezután ık is, még mindig énekelve, két sort alkottak, hogy utat nyissanak annak a baldachinos gyaloghintónak, amit négy tagbaszakadt, fiatal akolitus hozott, majd letett a tábor közepén. A karmazsinvörös és sárga selyemfüggönyök megcsillantak a tábor lámpásainak és a menet fáklyáinak fényében. - Oda kell mennünk, hogy köszöntsük az apátot - súgta oda Borisz Nicholasnak. - A neve Jali Hora. - Ahogy odaléptek a hordszékhez, a függönyöket színpadiasán széthúzták, és egy magas alak lépett ki belıle. Tessay és Royan tiszteletteljesen térdre ereszkedtek és kezüket mellük elıtt összekulcsolták. Nicholas és Borisz azonban állva maradtak, és Nicholas érdeklıdéssel vette szemügyre az apátot. Jali Hora csontváz sovány volt. Köntösének bı redıi alatt a lába olyan volt, mint két szurokfeketére száradt dohányszár, és a megereszkedett izmok meg az összeaszott inak szinte teljesen deformálták. Zöld és arany színő köntösét aranyszálak díszítették, mely csillogott a tőz fényében. A fején keresztekkel és csillagokkal hímzett, lapos tetejő, magas süveget viselt. Az apát arca koromfekete volt, és csupa ránc bırén mély árkokat szántott a kor. Beesett ajkai mögött csupán néhány fog rejtızött, melyek sárgák és görbék voltak. A szakálla döbbenetesen fehéren omlott alá állának öreg csontjáról, akár a hullámtörın tajtékot verı, viharos vizek. Egyik szeme opálosan kék volt a trópusi trachoma vakságától, de a másik villogott, akár egy vadászó leopárdé. Magas, reszketı hangon beszélni kezdett. - Áldást oszt – figyelmeztette Borisz Nicholast, és mindketten tiszteletteljesen meghajtották fejüket. Valahányszor az öregember elhallgatott, a papok énekelve válaszoltak. Amikor Jali Hora végre végzett az áldással, lassan körbefordulva keresztet vetett a négy égtáj felé, miközben két ministránsfiú, ezüst füstölıiket vadul lóbálva, átható tömjénfelhıvel árasztotta el az éjszakát. Az áldás után a két nı elırelépett és letérdelt az apát elıtt. Az öreg föléjük hajolt és ezüst keresztjével könnyedén megérintette arcukat, miközben magas fejhangon kántálva áldását adta rájuk. - Azt mondják, hogy az öreg már több mint száz éves - súgta oda Borisz Nicholasnak. Két fehér köntöső debtera egy afrikai ébenfa zsámolyt hozott, amit Nicholas sóvárgó tekintettel nézett, mivel csodásán faragott darab volt. Úgy vélte, többszáz éves lehet, és igazán gyönyörően mutatna a múzeum győjteményében. A két debtera megfogta Jali Hora könyökét, és szelíden leültették a zsámolyra. Ezután a köré győlt társaság letelepedett a földre és fekete arcukat figyelmesen fordították felé. Tessay a lába mellett ült, és amikor férje beszélt, ı halkan amharára fordította neki. - Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy ismét üdvözölhetem önt, szent éltő atyám. Az öregember bólintott, Borisz pedig folytatta: - Egy királyi vérbıl származó, angol nemest hoztam látogatóba a Szt. Frumentius kolostorba. - Hé, álljon meg a menet, öregfiú! - tiltakozott Nicholas, de ekkorra már az egész gyülekezet várakozásteljes érdeklıdéssel fordult felé. - Most mit csináljak? - kérdezte Boriszt a szája sarkából, suttogva. - Mit gondol, miért tett meg az öreg ekkora utat? – vigyorgott Borisz gonoszul. - Ajándékot akar. Pénzt. - Mária Terézia-dollárt? - érdeklıdött Nicholas, miközben arra a pénznemre utalt, melyet Etiópiában több évszázada hagyományosan nagy becsben tartanak. - Nem feltétlenül. Változnak az idık. Jali Hora nagyon örül a jenkik zöldhasújának is. - Mennyit? - Maga királyi vérbıl származó nemes. Itt fog vadászni ebben a völgyben. Legalább ötszáz dollárt. Nicholas arca megrándult, majd odament az egyik öszvérhez és kivette táskáját a málháskosárból. Amikor visszajött, meghajolt az apát elıtt, és az öreg kinyújtott, rózsaszín tenyerébe helyezte a bankjegyeket. Az apát sárga fogcsonkjait elıvillantva elmosolyodott és röviden szólt néhány szót. Tessay lefordította Nicholasnak: - Azt mondja: „Isten hozta Szt. Frumentius kolostorában, a Timkat idején." Jó vadászatot kíván önnek az Abbai folyó partjainál. E jámbor társaság komoly hangulata egy csapásra megváltozott. Szájuk mosolyra húzódott, nevetni kezdtek és az apát várakozásteljesen nézett Boriszra. - A szent apát azt mondja, hogy szomjhozó út áll mögöttük - fordította Tessay. - A vén ördög szereti a brandyt - magyarázta Borisz, majd odakiáltott a tábori szolgának. Megfelelı szertartásossággal egy üveg brandyt hoztak elı és letették a tábori asztalra az apát elé, Borisznak meg mellé helyezték az üvegnyi vodkáját. Felköszöntötték egymást, és az apát lehajtott egy pohárkával, minek következtében ép szeme könnyekkel telt meg, hangja pedig fátyolássá vált, midın egy kérdéssel fordult Royanhoz. - Azt kérdezi, Woizero Royan, hogy honnan érkeztél leányom te, ki az emberek Megváltójának, Krisztusnak igaz útját követed? - Egyiptomi vagyok, a régi vallás hívıje - válaszolt Royan. Az apát és papjai mind elismerıen, ragyogó arccal bólogattak. - Mi, az egyiptomiak és az etiópok mind fivérek és nıvérek vagyunk Krisztusban - mondta neki az apát. - Még maga a kopt szó is Egyiptom görög nevébıl származik. Több mint ezerhatszáz éven át az abunát, Etiópia püspökét a kairói pátriárka nevezte ki. Ezt csak 1959-ben változtatta meg Hailé Szelasszié császár, de mi még mindig Krisztus igaz útját követjük. Isten hozott, leányom. Debterája kitöltött neki egy újabb pohárnyi brandyt, amit az öregember egyetlen kortyintásra felhajtott. Ez még Boriszt is lenyőgözte: - Hova megy ez ebben a sovány, vén, fekete teknısbékában? – töprengett fennhangon. Tessay ezt nem fordította le, csak lesütötte a szemét, és a fájdalom, amit e szent ember elleni sértés okozott neki, kiült madonnaarcára. Jali Hora Nicholashoz fordult. - Szeretné megtudni, hogy milyen állatra óhajt vadászni itt, az ı völgyében - mondta neki Tessay. Nicholas megkeményítette magát, majd rendkívül óvatosan válaszolt. Egy hosszú pillanatig hitetlenül meredtek rá, majd az apát vidáman vihorászni kezdett, és köré győlt papjai harsányan hahotáztak. - Dik-dikre! Dik-dikre akar vadászni! De hát egy akkorka állaton nincs is semmi hús. Nicholas hagyta, hogy túljussanak az elsı döbbeneten, majd elıvette a múzeum kitömött Moquoda harperü példányának fényképét. Letette az asztalra Jali Hora elé. - Ez nem közönséges dik-dik. Ez egy szent dik-dik - mondta nekik rendkívüli hangon, miközben odabólintott Tessaynek, hogy fordítsa. - Hadd meséljek el önöknek egy legendát. - Az a kilátás, hogy egy vallási felhangokkal is rendelkezı, jó történetet hallhatnak, elnémította ıket. Még az apát kezében is megállt a pohár, mely épp útban volt a szája felé, és visszatette az asztalra. Ép szeme Nicholas arcára siklott a fényképrıl. - Midın Keresztelı Szent János haldoklott az éhségtıl a sivatagban - kezdte Nicholas, mire néhányan a papok közül keresztet vetettek a szent nevének hallatán -, már harminc napja s harminc éjjele, hogy egyetlen morzsányi étel se érintette ajkait... - a mese fonalát Nicholas egy kis idıre megszakította, és részletesen ecsetelte az éhség kínjait, amit a szentnek el kellett viselnie, és hallgatósága élvezettel itta minden szavát, hisz szerették, ha szent embereik az erényesség nevében szenvednek. - Végül az Úr megkönyörült szolgáján és egy apró antilopot helyezett el egy sőrő akáciásban, ahol a kis állat fennakadt a töviseken. És monda a szentnek: „Étket készítek neked, hogy élted meg ne szakadjon. Vedd és edd." Ahol Keresztelı János megérintette az apró jószágot, ujjai nyomot hagytak hátán örök idıkre, melyet utódai is magukon viselnek. - Hallgatóságát e történet elnémította és lenyőgözte. Nicholas átadta a félyképet az apátnak. - Látja, ott van rajta a szent ujjainak nyoma. Az öregember ép szeme elé emelve, mohón tanulmányozta a képet, majd végül felkiáltott: - Igaz. A szent ujjainak nyoma tisztán látható. Átadta a képet diakónusainak. Azok az apát jóváhagyásától nekibátorodva kiáltoztak és csodálták e csíkos bundájú, meghatározhatatlan lényt. - Van-e olyan emberei közt, ki valaha is látott már ilyen állatot? - kérdezte Nicholas, és a kolostor lakói egymás után rázták meg fejüket. A fénykép körbeért, majd átadták a guggoló akolitusoknak. Egyikük hirtelen felpattant, a fényképet lobogtatta és izgatottan makogott. - Én láttam ezt a szent lényt! Saját szememmel láttam. - Fiatal fiú volt, épp csak kamaszodni kezdett. A többiek gúnyos hitetlenséggel kiáltoztak felé. Egyikük kikapta a fiú kezébıl a képet, majd úgy lobogtatta felé kötekedve, hogy ne érhesse el. - A gyermek elméje beteg, gyakran démonok és rohamok kerítik hatalmukba - magyarázta szomorúan Jali Hora. Ügyet se vessenek rá, szegény Tamre! Tamre szeme vadul csillogott, ahogy az akolitusok közt rohant, és kétségbeesetten próbálta visszaszerezni a képet. Azok azonban egymásnak adogatták úgy, hogy ne érhesse el, miközben gúnyolták és csúfolódtak eszeveszett ugrándozásán. Nicholas felállt, hogy közbeavatkozzon. Bántónak találta e gyengeelméjő fiú ingerlését, ám abban a pillanatban valami megpattant a fiú agyában, és úgy zuhant a földre, mintha egy bunkóval sújtottak volna le rá. Háta ívbe merevedett, lábai remegtek, rángatództak, a szeme fennakadt, csupán a fehérje látszott, és fehér hab csordult ki vicsorgó vigyorba torzult ajkai közül. Mielıtt Nicholas odaérhetett volna hozzá, négy társa felkapta és elvitte. Csak távolodó nevetésük hallatszott az éjszakából. A többiek úgy viselkedtek, mintha ez mindennapos dolog lenne, Jali Hora pedig odabólintott debterájának, hogy töltse meg újból a poharát. Késıre járt már, amikor Jali Hora végre búcsút vett tılük, és diakónusai besegítették gyaloghintójába. A brandy maradékát magához vette, és miközben egyik kezében a félig kiürült üveget szorongatta, a másikkal áldást osztott. - Jó benyomást tett, angol uram - mondta neki Borisz. – Tetszett neki a Keresztelı Szent Jánosról szóló története, de a pénze még ennél is jobban tetszett neki.
Amikor másnap reggel útnak indultak,
az ösvény egy darabig a folyót követte. Ám egy mérföldnyi út után a víz sodrása sebesebb lett, sietve száguldott át a magas, vörös sziklák közti keskeny nyíláson, majd egy újabb vízeséssel zubogott alá. Nicholas elhagyta a jól kitaposott csapást, és lement a vízesés széléhez. Lenézett a jó hatvan méter mély sziklanyílásba, mely épp csak olyan széles volt, hogy a dühödt folyó valahogy átpréselje magát rajta. Könnyedén átdobhatott volna egy követ a túloldalra. E szakadékon át azonban nem vezetett ösvény, nem volt ott egyetlen pont sem, hol az ember megvethette volna a lábát, ezért visszafordult és csatlakozott a karavánhoz, mely épp akkor tért el a folyótól, és indult el egy újabb, fákkal sőrőn benıtt völgybe. - Valószínőleg egykoron itt folyhatott a Dandera folyó, még mielıtt azon a szakadékon át medret vágott magának. Royan az ösvény magas falára mutatott, és lábuk alatt a vízkoptatta, hatalmas, lapos kövekre. - Azt hiszem, igaza van - helyeselt Nicholas. - Úgy tőnik, a mészkı benyomulásos kızet a bazalt és a homokkı között. Az egész területet keményen feltörte és felszabdalta az erózió, meg az állandóan változó folyó. Biztosra veheti, hogy azok a mészkısziklák tele vannak forrásokkal és barlangokkal. Most a csapás meredeken lejtett a Kék-Nílus felé, néhány mérföld alatt több mint négyszázötven métert ereszkedtek lefelé. A völgy mindkét oldalát sőrő vegetáció borította, és a mészkıbıl sok helyütt források szivárogtak, majd lecsordultak a régi folyómederbe. Ahogy ereszkedtek lefelé, egyre nıtt a forróság, és hamarosan még Royan keki ingének hátán, a lapockái közt is megjelentek az izzadság sötét foltjai. Egy ponton áradó, tiszta víz tört fel odafönn a hegyoldal egy sőrőn benıtt területén, mely a patakot kisebb folyóvá duzzasztotta. Majd a völgy egy kanyarulata után azt látták, hogy a patakkal együtt ık is visszatértek a Dandera fıágához. Ahogy visszanéztek a szurdokra, látták, hogy a folyó a szikla egy keskeny hasadékán át tör elı ismét a szakadékból. A nyílást körülölelı szikla különös rózsaszín, csillogóan sima felgyőrıdés, mely olyan, mintha egy emberi ajak belsejét, a nyálkahártyát látnánk. A szikla színe és anyaga olyannyira szokatlan volt, hogy ez mindkettıjüket megdöbbentette. Arcukat felé fordítva tanulmányozták, miközben az öszvérek elhaladtak mellettük és lefelé csattogó patáik zaja meg az emberek távolodó kiáltásainak visszhangja, furcsán rezgett át e zárt, fenséges, földöntúli helyen. - Úgy néz ki, mint egy irdatlan vízköpı szörny, mely szájából okádja a vizet - suttogta Royan, miközben a hasadékot és azokat a különös sziklaalakzatokat nézte. - El tudom képzelni, hogy ez a látvány mit válthatott ki a Taita és Memnon herceg vezette ısi egyiptomiakból, ha valaha is eljutottak erre a helyre. Micsoda misztikus értelme lehetett számukra egy ilyen természeti jelenségnek! Nicholas némán tanulmányozta Royan arcát. Sötét szeme áhítattól csillogott, és az arca ünnepélyesen komoly volt. Ebben a környezetben Nicholast erısen emlékeztette Quenton Parkban lévı győjteménye egyik portréjára. Ez a Királyok Völgyébıl származó falfestmény egyik részlete volt, mely egy a Ramszeszek, a XIX-XX. dinasztia korából való hercegnıt ábrázol. - És ezt miért találod olyan meglepınek? - kérdezte önmagától. - Ugyanaz a vér folyik az ereiben. Royan felé fordult. - Hadd reménykedjem, Nicky. Mondja nekem, hogy nem álmodtam ezt az egészet. Mondja, hogy meg fogjuk találni, amit keresünk, hogy Buraidnak nem egy csalóka álom miatt kellett meghalnia. Arcát Nicholas felé emelte, és úgy tőnt, mintha a veríték finom fátyolán át ragyogva izzott volna rajta a tüzes erejő elszántság. Szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy Royant a karjába kapja és megcsókolja nedvesen szétnyíló ajkát, de ehelyett elfordult és elindult lefelé a csapáson. Nem is mert addig hátranézni rá, amíg le nem csillapodott, és ismét ura nem lett önmagának. Némán folytatták útjukat lefelé, és Nicholast annyira lekötötték saját gondolatai, hogy váratlanul érte a döbbenetes látvány, ami hirtelen feltárult elıtte. Magasan, a sziklafal kiugró részén álltak a Nílus alsó szurdoka felett. Alattuk, százötven méteres mélységben egy hatalmas, vörös sziklás katlan. A legendás folyó zöld áradatként zúdult alá a szakadék homályba veszı mélységébe. Oly mélyen volt, hogy a napfény el sem jutott odáig. Mellettük a Dandera folyó csöndesebb vize is ugyanott indult el a mélység felé, fehér kócsagtollként örvénylett, tekergett a szurdok megtévesztı légáramlataiban. Odalenn a mélyben a két folyó vize tajtékzón, kavargón, háborgó habokban egyesült, hatalmas kerékként zúdult alá ez a súlyos, olajosan sőrő víz, mely végül megtalálta útját a szurdokba és ellenállhatatlan, hatalmas erıvel tört át. - Maga ezen csónakkal átkelt? - kérdezte Royan elképedt áhítattal. - Akkor még fiatalok és bolondok voltunk - mondta Nicholas szomorkásán halvány mosollyal, melyet sok régi emlék hatott át. Egy ideig hallgattak. Aztán Royan halkan azt mondta: - Az ember tisztán látja, hogy ez miként állíthatta meg Taitát és hercegét, amint felfelé jöttek a folyó mentén. - Körülnézett, majd nyugati irányban lemutatott a szurdokba. - Az biztos, hogy magából az alsó szurdokból itt sosem tudtak feljönni. Nyilván a sziklák tetejének vonalát követték, melyen most mi is állunk. - E gondolatra hangja izgatottá vált. - Hacsak nem a folyó másik oldalán jöttek - jegyezte meg Nicholas inger- kedve, mire Royan képe megnyúlt. - Erre nem is gondoltam. Hát persze, elképzelhetı. Hogy fogunk átjutni oda, ha ezen az oldalon nem találunk semmit? - Ezen majd akkor törjük a fejünket, ha kénytelenek leszünk. Épp elég nehézséggel kell megküzdenünk anélkül is, hogy újabbakat keresnénk. Ezután ismét hallgattak, mindketten azon töprengtek, hogy milyen hatalmas és bizonytalanságokkal teli feladatot vállaltak magukra. Majd Royan erıt vett magán. - Hol a kolostor? Nyomát se látom. - A sziklában, itt a lábunk alatt. - Odalenn fogunk táborozni? - Kétlem. Menjünk Borisz után, hogy megtudhassuk, mi a szándéka. Követték a katlan szélén futó csapást, és beérték az öszvérkaravánt egy olyan ponton, ahol az út kétfelé ágazott. Az egyik elkanyarodott a folyótól egy erdıs mélyedés felé, míg a másik továbbra is a kiugró sziklaperemet követte. Borisz ıket várta, és a folyótól eltávolodó csapásra mutatott. - Van itt egy jó táborhely fenn a fák között, legutóbb is ott táboroztam, amikor idelenn vadásztam. A tisztásra jó néhány magas vadfügefa vetett árnyat, és egy tiszta viző forrás is csobogott rajta. Hogy a teher minél kisebb legyen, Borisz nem hozott le sátrakat a szurdokba. Amint lemálházták az öszvéreket, emberei nekiláttak, hogy felépítsenek nekik három szalmatetıs kunyhót és a forrástól legtávolabb esı helyen egy latrinát ássanak. Mialatt ez a munka folyt, Nicholas intett Royannak és Tessaynek, majd hármasban nekivágtak, hogy felkeressék a kolostort. Ahol az ösvény kettéágazott, Tessay a szikla tetején futó útra tért, és hamarosan széles, sziklába vájt lépcsıkhöz értek, mely lefelé vezetett. Fehér köntöső szerzetesek egy csoportja jött felfelé a kılépcsın, és Tessay egy pillanatra megállította ıket, hogy néhány szót váltson velük. Aztán ahogy továbbmentek, azt mondta Nicholasak és Royannak: - Ma van a Kátéra, a holnap kezdıdı Timkat ünnep elıestéje. Nagyon izgatottak. Ez egyike a vallási év legfontosabb eseményeinek. - Minek a tiszteletére van ez az ünnep? - kérdezte Royan. Ez nincs benne az egyiptomi egyház naptárában. - Ez az etióp epifánia, Krisztus megkeresztelésének ünnepe - magyarázta Tessay. - A szertartás során a tabotot leviszik a folyóhoz, hogy újra megszenteljék és új életre keltsék, majd az akolitusokat keresztelik meg, miként Jézus Krisztus lett megkeresztelve a Keresztelı keze által. Mentek lefelé a meredek sziklafalba vájt lépcsın. A lépcsıfokokat meztelen lábak vájták és koptatták ki hosszú évszázadok során. Csak mentek lefelé, miközben a Nílus, hatalmas katlanában, úgy száz méternyire alattuk fortyogott, sistergett és vízpermetet lövellt feléjük. Hirtelen egy széles teraszra értek, melyet emberi kéz vésett ki a szikla testébıl. A fölé hajló vörös szikla tetıként borította a kıoszlopokkal teli teret, melyeket az ısi mesterek hagytak meg, hogy tartsa és alátámassza. A hosszú, fedett terasz belsı falát a mögöttük rejtızı katakombák számtalan bejárata tarkította. Hosszú idın át fúrták és bányászták a sziklát, hogy kialakíthassák termeit, celláit, csarnokait, templomait és szent sírhelyeit annak a szerzetesi közösségnek, mely már több mint ezer éve él e sziklába vájt falak között. A szerzetesek kisebb csoportokban üldögéltek, végig e hosszú teraszon. Voltak, akik az egyik diakónust hallgatták, aki felolvasott nekik egy szép, színes képekkel teli bibliából. - Olyan sok köztük az írástudatlan - sóhajtott fel Tessay. A Bibliát még a szerzeteseknek is fel kell olvasni és elmagyarázni, mivel legtöbbjük nem képes rá, hogy egymaga elolvassa. - Ilyen volt a konstantini avagy Bizánci Egyház - mutatott rá csöndesen Nicholas. - Ez a kereszt és a könyv egyháza, mely aprólékos és színpompás szertartásaival manapság a túlnyomórészt analfabéta világban maradt fenn. Ahogy lassan mentek elıre a fedett teraszon, elhaladtak más csoportok mellett is, akik precentoraik vezetésével amhara nyelvő zsoltárokat és himnuszokat énekeltek. A cellák és barlangok mélyébıl imát és fohászt mormoló hangok hallatszottak, és a levegı tele volt az emberi lét többszáz éve halmozódó, ezernyi szagával. Ebben a szagban fafüst és tömjén, állott étel és ürülék szaga keveredett, és érezni lehetett benne a veríték, az áhítat, a szenvedés és a betegség szagát. A szerzetesek csoportjai közt zarándokok is voltak, akik maguk tették meg az utat, vagy rokonaik hozták le ıket ide a szurdokba, hogy könyörögjenek a szenthez, és gyógyírt kapjanak tıle betegségükre, szenvedésükre. Voltak ott vak gyerekek, kik anyjuk karjában sírtak, és leprások, kiknek rothadó húsa már levált csontjaikról, megint mások az álomkór kómájában vagy valami más, szörnyő trópusi betegség kínjaitól szenvedtek. Fájdalmas jajgatásuk és nyöszörgésük összekeveredett a szerzetesek énekével és a katlanba zúduló Nílus távoli morajával. Végre elértek Szt. Frumentius barlangkatedrálisának bejáratához. Kerek nyílás volt, akár egy hal szája, de a portált csillagokkal, keresztekkel és a szentek fejével sőrőn telefestett keret díszítette. A portrék primitívek voltak, okkersárga és halvány, barnás árnyalatokkal festették meg ıket, ami még inkább kiemelte gyermeki egyszerőségüket. A szentek szénnel körülrajzolt szeme hatalmas volt, arcukból pedig szelídség és nyugalom áradt. Egy piszkos, zöld bársonyköntöst viselı diakónus ırizte a bejáratot, de Tessay mondott neki valamit, mire elmosolyodott, bólintott és intett nekik, hogy lépjenek be. A nyílás alacsony volt, így Nicholasnak le kellett hajtania a fejét, de ahogy belépett, nyomban felemelte, hogy csodálkozva körülnézzen. A barlang mennyezete oly magasra nyúlt, hogy eltőnt a homályban. A sziklafalakat falfestmények borították, angyalok és arkangyalok mennyei serege, akik reszkettek és villództak a gyertyák és az olajlámpások fényében. A freskókat részben eltakarta a falak mentén körben lecsüngı, számtalan hosszú falikárpit, mely mind mocskos volt a tömjén kormos füstjétıl, széleik pedig kopottak és szakadozottak voltak. Az egyiken Szent Mihály ült egy ágaskodó fehér lovon, a másikon meg a Szőz térdelt a kereszt aljában, fölötte pedig Krisztus halovány teste vérzett az oldalába döfött római lándzsáktól. Ez volt a templom külsı hajója. A túlsó falon egy most nyitva álló, erıs, kétszárnyú faajtó vezetett a középsı terembe. Mindhárman elindultak a kıpadlón, miközben óvatosan kerülgették a szakadozott rongyokba öltözött, kínok közt vagy vallási eksztázisban térdeplı kérelmezıket és zarándokokat. A lámpások halovány fényében és a kékes tömjénfüstben elveszett lelkeknek tőntek, akik egy örökkévalóságon át sorvadoznak a purgatóriumot körülölelı sötétségben. A látogatók elérték azt a három kılépcsıt, amely felvezetett, a belsı ajtóhoz, ám ekkor két magas, lapos tetejő süveget viselı diakónus az útjukat állta. Az egyik szigorú hangon mondott valamit Tessaynek. - Még nekünk sem engedik meg, hogy belépjünk a qiddistbe, a középsı terembe - mondta nekik Tessay sajnálkozva. Emögött van a maqdas, a Szentségek Szentsége. Az ırök mellett bekukucskáltak, és a qiddist homályában épp hogy csak ki tudták venni a legbelsı szentély ajtaját. - Csupán a felszentelt papok léphetnek be a maqdasba, mivel ott van a tabot és a szent sírjának bejárata. Tehetetlenül és csalódottan mentek át ismét a barlangon, majd vissza a hosszú teraszon. Vacsorájukat a csillagokkal teli ég alatt fogyasztották el. A levegı még mindig fullasztóan meleg volt, és hatalmas szúnyogfelhık lebegtek körülöttük, épp csak olyan távolságra, hogy ne érezzék a riasztót, amivel mindnyájan bekenték bırüket. - Nos, angol, elhoztam oda, ahova el akart jutni. Most hogy akarja megtalálni az állatot, amiért ilyen messzire eljött? - A vodka ismét harciassá és ellenségessé tette Boriszt. - Amint megvirrad, küldje ki a nyomolvasóit, hogy nézzék át a terepet lefelé a folyón - mondta neki Nicholas. - A dik-dik általában kora reggel és késı délután mozog. - Maga akarja megtanítani az öregapját macskára egerészni? - mondta Borisz a szólásokat kissé összekeverve. Töltött magának egy újabb vodkát. - Mondja meg nekik, hogy keressenek nyomokat. – Nicholas szántszándékkal részletezte ilyen aprólékos gonddal ezt a kérdést. - Valószínőleg a csíkos változat nyomai nagyjából megegyeznek a közönséges dik-dik nyomaival. Ha bármiféle jelzést találnak, csöndben kell ülniük a sőrőben, hogy kivárják az állat megjelenését. A dik-dik kötıdik a saját területéhez. Nemigen szokott elkószálni a legelıjétıl. - Da!Da! Megmondom nekik. De maga mit fog csinálni? A táborban fogja tölteni a napot a hölgyekkel, angol? – vigyorgott gúnyosan Borisz. - Egy kis szerencsével lehet, hogy hamarosan nem is lesz szüksége a külön kunyhóra? - Pukkadozott saját szellemességén, Tessay pedig elkeseredetten felállt, és azzal a kifogással, hogy ellenıriznie kell a szakácsot, átment a konyhakunyhóba. Nicholas elengedte a füle mellett ezt a durva jópofáskodást. – Mi pedig Royannal a Dandera menti bozótost fésüljük át. Az ott rendkívül ígéretes dik-dik-elıfordulási helynek tőnik. Figyelmeztesse embereit, hogy tartsák távol magukat a folyótól. Nem akarom, hogy a vad elriadjon. Másnap reggel még alig pirkadt, amikor elhagyták a tábort. Nicholas Rigby puskájával és egy könnyő, egy napra való csomaggal vezette Royant a Dandera partján. Lassan mentek, gyakran meg-megálltak, figyeltek és füleltek. A sőrőben csak úgy nyüzsögtek az apró emlısök meg a madarak. - Az etiópoknál nincs hagyománya a vadászatnak, így azt hiszem, a szerzetesek sosem zavarták meg a szurdok vadjainak életét. - A folyópart nedves földjén egy apró antilop nyomára mutatott. - Bozótantilop - mondta Royannak. - Menelik antilopja. Csak itt található. Nagyon keresett trófea. - Tényleg azt hiszi, hogy megtalálja itt dédapja dik-dikjét? Kérdezte Royan. - Olyan eltökéltnek tőnt, amikor Borisszal beszélt róla. - Egyáltalán nem hiszem - vigyorgott Nicholas. – Szerintem az öreg találta ki. Inkább Harper mesebeli lényének kellett volna nevezni. Valószínő, hogy tényleg egy csíkos mongúz bırét használta fel. Mi Harperek idınként azzal jutottunk elırébb e világban, hogy nem ragaszkodtunk szó szerint az igazsághoz. Egy pillanatra megálltak, hogy egy Tacazze zománcos mézmadarat figyeljenek, amely a folyópart buja növényzetében, egy kúszónövény sárga virágai fölött lebegett. Az aprócska madár tolla úgy ragyogott, akár egy smaragdtiara. - Mindazonáltal ez remek mentségül szolgál nekünk ahhoz, hogy nyugodtan átkutassuk a bozótot. - Visszapillantott, hogy megbizonyosodjon róla, elég messze vannak-e már a tábortól, majd letelepedett egy kidılt fatörzsre és intett Royannak, hogy üljön le mellé. - Nos, tisztázzuk magunkban, hogy valójában mit is keresünk. Hadd halljam! - Egy halotti templom maradványait, vagy a halottak városának romjait, ahol azok a munkások éltek, akik Mamose fáraó sírján dolgoztak. - Bármiféle maradványt, ami kıfaragásra vagy kıbányászatra utal - helyeselt Nicholas -, különös tekintettel valamiféle oszlopra vagy sírkıre. - Taita kıtestamentuma - bólintott Royan. - Vésett vagy faragott hieroglifáknak kell lenniük. Elképzelhetı, hogy az idı alaposan megrongálta, kidılt, esetleg benıtte a növényzet - nem tudom. Bármi lehet. Olyan, mintha sötétben, vakon tapogatódznánk. - Hát akkor meg mit ülünk itt? Lássunk neki annak a tapogatódzásnak. A délelıtt közepe táján Nicholas egy dik-dik nyomaira bukkant a folyóparton. Letelepedtek egy nagy fa törzsénél, és egy darabig csöndesen üldögéltek az árnyékban, míg végül sikerült megpillantaniuk egyet ezek közül az aprócska lények közül. A közelükben haladt el, ormányszerően megnyúlt orrát tekergette, kecsesen lépdelt pöttömnyi patáin, lecsippentett egy levelet az egyik alacsonyan lehajló ágról és buzgón elrágcsálta. A bundája azonban a szokásos szürkésbarna volt, egyhangúságát semmiféle csík nem oldotta. Miután az állat eltőnt a sőrő aljnövényzetben, Nicholas felállt. - Nincs szerencsénk. Ez a közönséges változat volt suttogta. - Menjünk. Nem sokkal dél után elérték azt a pontot, ahol a folyó elıtört a rózsaszín, már-már hússzínő szikla hasadékából. Átfésülték ezt a területet, egészen addig, amíg a sziklák útjukat nem állták. A szikla egyenesen az áradatba nyúlt, és a víz szélén nem volt egy talpalatnyi hely sem, melyen lábukat megvetve továbbmehettek volna. A folyó mentén lefelé visszatértek, majd átmentek a túlpartra egy kezdetleges, liánokból és bolyhos lenkötélbıl készült függıhídon, melyrıl Nicholas úgy vélte, hogy valószínőleg a kolostor szerzetesei építhették. Ismét megpróbáltak lejjebb jutni a hasadékba. Nicholas még a vízbe is begázolt, hogy megpróbálja megkerülni az elsı, rózsaszín sziklapillért, mely az útjukat állta, de a sodrás túl erıs volt, csaknem elvitte ıt a víz. Kénytelen volt feladni. - Ha mi nem tudunk itt bejutni, akkor nagyon valószínő, hogy Taitának és munkásainak sem sikerült. Visszamentek a függıhídig és a vízhez közel találtak egy árnyas helyet, ahol elfogyaszthatták ebédüket, amit Tessay csomagolt be nekik. A déli hıség tikkasztó volt. Royan a folyóba mártotta pamutkendıjét, és az arcát törülgette vele, miközben leheveredett Nicholas mellé. Nicholas a hátán feküdt és távcsövével apránként végignézte a rózsaszín sziklát. Valami hasadékot vagy nyílást keresett a sima, csillogó felületen. Miközben beszélt, egy pillanatra se vette el szeme elıl a távcsövet. - A folyó istene alapján úgy tőnik, hogy Taita segítséget kért Tanús, Egyiptom Nagy Oroszlánja és a fáraó holttestének kicseréléséhez. - Elvette szeme elıl a távcsövet és Royanra nézett. - Ezt kissé elképesztınek találom, mivel az ı korában, az akkori hit alapján ez botrányos dolog volt. Valóban így áll a tekercsekben? Taita tényleg kicserélte a holttesteket? Royan nevetett és oldalra fordult, hogy Nicholasra nézzen. – Öreg cimborájának, Wilburnek túl élénk a fantáziája. A történet e részének alapja egyetlen sor, ami a tekercsekben áll. „Számomra inkább ı volt a király és nem a fáraó." Royan ismét a hátára fordult. - Ez jó példája annak, hogy miért elleneztem a könyvet. A tényeket és a képzelet szüleményeit kibogozhatatlanul összekeverte, egybeötvözte. Ami engem illet, szerintem Tanús saját sírjában pihen, csakúgy, mint a fáraó. - Kár! - sóhajtott fel Nicholas és visszadugta a könyvet a csomagba. - Ez egy kedvesen romantikus mozzanat volt, amit igazán élveztem. - A karórájára pillantott, majd felállt. - Jöjjön, szeretnék egy kis terepszemlét tartani a völgy másik részében. Tegnap, idefele jövet észrevettem ott néhány érdekes területet. Késı délután értek vissza a táborba, és Tessay kisietett a konyhakunyhóból, hogy üdvözölje ıket. - Már alig vártam, hogy visszatérjenek. Egy érdekes meghívást kaptunk Jali Korától, az apáttól. Egy lakomára hívott meg minket a kolostorba, hogy együtt ünnepeljük a Katerát, Timkat elıestéjét. A szolgák már elıkészítették maguknak a zuhanyt, a víz forró. Épp csak annyi idejük maradt, hogy átöltözzenek, és máris indulnunk kell, le a kolostorba. Az apát fiatal akolitusokat küldött eléjük, hogy a lakoma termébe kísérjék ıket. Ezek a fiatalemberek a rövid afrikai alkony idején érkeztek és fáklyákat hoztak magukkal, hogy megvilágítsák az utat. Royan felismerte köztük Tamrét, az epilepsziás fiút. Amikor kitüntette a fiút legmelegebb mosolyával, az félénken elılépett, és egy csokor vadvirágot nyújtott át neki, amit a folyóparton szedett. Royant váratlanul érte ez a kedves udvariasság, és gondolkodás nélkül arabul köszönte meg neki. - Shukran. - Taffadali - vágta rá nyomban a fiú, nyelvtanilag helyesen és olyan kiejtéssel, amibıl Royan nyomban tudta, hogy a fiú folyékonyán beszéli az ı nyelvét. - Hogyhogy ilyen jól beszélsz arabul? - kérdezte tıle kíváncsian. A fiú zavartan lehajtotta a fejét és azt motyogta: - Édesanyám Massawába, a Vörös-tenger mellıl való. Ez gyermekkorom nyelve. Amikor elindultak a kolostor felé, a szerzetesfiú úgy követte Royant, akár egy kiskutya. Ismét lementek a sziklába vájt lépcsın, és a fáklyákkal kivilágított teraszra értek. A keskeny, fedett folyosó emberekkel volt tele, és ahogy akolitusokból álló díszkíséretük utat tört nekik a sokaságon át, fekete arcok fordultak feléjük, hogy amhara nyelven köszöntsék ıket, és kezek nyúltak fel, hogy megérintsék ezeket a fontos vendégeket. Az alacsony bejáraton át, fejüket lehajtva beléptek a katedrális külsı hajójába. A termet megvilágító olajlámpások és fáklyák bizonytalan fényében mintha táncoltak volna a falfestmények szentjei és angyalai. A kıpadlót frissen vágott nádból és kákából készült szınyeg borította, melynek édes főillata könnyített kissé a nehéz, füstös levegın. Úgy tőnt, mintha a kolostor összes szerzetese ott ült volna keresztbe vetett lábbal ezen a nedvesen puha szınyegen. A ferengik kis csoportjának belépését, üdvözlı kiáltásokkal és hangos áldással fogadták. Minden egyes ülı alak mellett ott volt egy flaskónyi tej, e vidék mézsöre. A boldog, verítéktıl csillogó arcokon tisztán látszott, hogy a flaskók már jó szolgálatot tettek. A vendégeket elırevezették egy, a terem közepén, közvetlenül a qiddist faajtaja elıtt számukra fenntartott helyre. Kísérıik unszolták ıket, hogy üljenek le és helyezzék magukat kényelembe. Amint letelepedtek, egy újabb, akolitusokból álló csoport lépett be a terasz felıl fiaskókkal, melyben tej volt és térdre ereszkedve, mindegyikük elé letettek egy-egy agyagból készült fiaskót. Tessay áthajolt hozzájuk és azt suttogta: - Hadd kóstolom meg elıbb ezt a tejet, csak utána igyanak belıle. Az ital ereje és színe mindenütt más, és helyenként kegyetlen lehet. - Fiaskóját megemelve, egyenesen az edény megnyújtott nyakából ivott. Miután kortyintott belıle, elmosolyodott: - Nagyon jó fızet. Ha óvatosan isszák, nem lesz semmi bajuk tıle. A körülöttük ülı szerzetesek unszolták ıket, hogy igyanak, mire Nicholas felemelte fiaskóját. A szerzetesek tapsoltak és nevettek, miközben ı megkóstolta az italt. Könnyő volt és kellemes, erısen érzıdött rajta a vadméz íze és illata. - Nem rossz! - jelentette ki, de Tessay figyelmeztette: - Késıbb szinte biztosra veszem, hogy megkínálják katikalával. Azzal nagyon vigyázzon! Erjesztett gabonából fızik, és pillanatokon belül elveszítheti tıle a fejét. A szerzetesek vendégszeretete most teljes egészében Royan felé fordult. Nagy hatással volt rájuk az a tény, hogy kopt keresztény, igaz hívı. Az is nyilvánvaló volt, hogy szépsége nem hagyta hidegen e szent élető, nıtlenségi fogadalmat tett férfiakat. Nicholas odahajolt hozzá és a fülébe súgta: - A kedvükért kénytelen lesz úgy tenni, mintha inna. Emelje a szájához és nyeljen egyet, különben nem fogják békén hagyni. Ahogy Royan felemelte a flaskót, a szerzetesek boldogan kiáltoztak és saját, felemelt flaskóikkal köszöntötték. Royan ismét letette az üveget, majd odasúgta Nicholasnak. - Ez finom. Méz íze van. - Megtörte az absztinenciára tett fogadalmát! - korholta ıt Nicholas nevetve. - Igaz? - Csak egy csöpp volt - ismerte be -, de nem tettem én soha, semmiféle fogadalmat. Az akolitusok sorra letérdeltek a vendégek elé és egy tálban meleg vizet nyújtottak feléjük, hogy jobb kezüket megmosva felkészülhessenek a lakomára. Hirtelen dobok és zene hangja ütötte meg fülüket, majd a zenészek megjelentek a qiddist nyitott ajtajában. Ezután elhelyezkedtek a terem oldalfalai mentén, míg a gyülekezet várakozásteljesen pislogott a homályos belsı terem felé. Végül Jali Hora, az idıs apát megjelent a lépcsı tetején. Hosszú, karmazsinvörös szaténköntöst viselt, a vállán pedig aranyszállal hímzett stóla volt. A fején nehéz, tömör korona díszelgett. Bár úgy csillogott, mint az arany, Nicholas tudta, hogy csak aranyozott réz, és az a sok különféle színő kı, amivel kirakták, szinte egészen biztosan üveg és értéktelen kavics. Jali Hora felemelte pásztorbotját, melyen egy díszes, ezüstkereszt ékeskedett, mire mindenki elnémult, és súlyos csönd nehezedett a társaságra. - Most áldást fog mondani - súgta oda nekik Tessay, és lehajtotta a fejét. Jali Hora asztali áldása hosszú volt és szenvedélyes, vékony fej hangját a szerzetesek áhítatos válaszai szakították meg. Amikor végre befejezte, két, pompás köntöst viselı debtera lesegítette Jali Hórát a lépcsın, majd odavezették a rangidıs diakónusok és papok közé, hogy helyet foglaljon faragott jimmera zsámolyán. A szerzetesek vallásos áhítata ünnepien kedélyes hangulattá változott, amikor a terasz felıl belépett az akolitusok menete, mindegyikük egy szekér kerék mérető, fonott nádkosarat hozott a fején. Minden egyes vendégkör közepére letettek egyet. Jali Hora jelére, teljesen egyszerre, egy gyors mozdulattal leemelték a kosarak fedelét. Vidám üdvrivalgás hagyta el a szerzetesek ajkát, mivel minden egyes kosárban egy-egy lapos réztál volt, tele a lapos, szürke kovásztalan injera kenyérrel. Két akolitus támolygott be a teraszról, alig bírták el azt a gızölgı rézüstöt, amely telis-tele volt wattal, főszeres, kövér birkaraguval. Mindegyik injera kenyérrel teli tál fölött megdöntötték a nagy edényt, és ráloccsintottak a vörösesbarna folyékony watból, melynek teteje csillogott a forró zsírtól. A gyülekezet mohón vetette magát az ételre. Darabokat tépkedtek le az injerából, majd felkanalazták vele a wattot, végül ezt a kis csomagot betömték nyitott szájukba, mely nyitva maradt akkor is, amikor elrágták a falatot. Ezután nagyot kortyintottak a flaskóból, hogy tejjel utat mossanak, mielıtt egy újabb, csöpögı wattal teli csomagot gyömöszölnek a szájukba. Hamarosan mindenki könyékig zsíros volt, az állukon csurgóit végig a zsíros szaft, miközben ettek, ittak és hangosan nevettek. A felszolgáló akolitusok egy másik fajta injera kenyérbıl tettek le vastag lepényeket minden vendég mellé. Ez keményebb volt, nem volt olyan nyers íze, omlósabb és könnyebb volt, mint az a szürkés, lapos, gumiszerően nyúlós másik kenyér. Nicholas és Royan igyekezett úgy élvezni az ételt, hogy közben ne kenjék össze magukat, mint a többiek. Kinézete ellenére a wat egészen finom volt, és a száraz, sárga injera segített felitatni a zsírt. A közös rézedények meglehetısen hamar kiürültek. Csupán kenyér és zsír kavargó romjai maradtak az edényekben, amikor az akolitusok újabb hatalmas üstökkel tántorogtak be, melyek ezúttal currys csirke wattal voltak tele. Ezt aztán a birka maradványaira löttyintették, és a szerzetesek ismét nekiestek. Miközben mohón falták a csirkét, a flaskókat újból megtöltötték tejjel, és a szerzetesek hangja egyre érdesebb, egyre rekedtebb lett. - Azt hiszem, ebbıl már nem bírok többet enni - mondta Royan Nicholasnak émelyegve. - Hunyja le a szemét és gondoljon Angliára - tanácsolta neki Nicholas. - Maga itt az est sztárja. Nem fogják hagyni, hogy ilyen könnyen megússza. Amint a csirke elfogyott, a felszolgálók újabb üstökkel tértek vissza, melyek ezúttal forró marha wattal voltak tele. Ezt a birka és a csirke maradványaira lódították. A Royannal szemközti szerzetes flaskója kiürült, és amikor az akolitus megpróbálta újratölteni, elhessegette a fiút és azt kiáltotta: - Katikala! Ezt azután a többi szerzetes is átvette. - Katikala! Katikala! Az akolitusok kisiettek, majd több tucatnyi üveggel tértek vissza, melyben gintiszta ital volt, és ehhez teáscsésze nagyságú réztálkákat adtak. - Ez az, amitıl jobb, ha óvakodnak - mondta nekik Tessay. A tálkák tartalmát Nicholasnak és Royannak is sikerült titkon a gyékényre csurgatniuk, de a szerzetesek mind mohón felhajtották. - Borisz is kiveszi részét - mondta Nicholas Royannak. Az orosz képe vörös volt, izzadt és vigyorgott, akár egy idióta, miközben felhajtott egy újabb tálkával. A katikalától felélénkülve a szerzetesek egy játékot kezdtek játszani. Egyikıjük egy jókora darab injerába marha watot csomagolt, majd jobb kezébe fogta, és miközben a zsír csak úgy csurgott a markából, a mellette ülı szerzeteshez fordult. Az áldozatnak akkorára kellett tátania a száját, amekkorára csak tudta, és figyelmes szomszédja beletömte a kezében lévı csomagot. A falat persze akkora volt, amekkora csak elférhet egy emberi szájban, és az áldozat azzal, hogy megpróbálja lenyelni, a fulladásos halál veszélyét vállalja. Úgy tőnt, a játék szabálya az volt, hogy a kezét nem használhatja, nem tömheti be a falatot a saját szájába, nem csurgathatja végig köntöse elején, és nem zsírozhatja össze a közelében ülıket sem. Eltorzult arca, ahogy fuldokolva, levegı után kapkodva próbálta lenyelni a falatot, a többiek féktelen mulatságát szolgálta. Amikor végre sikerült lenyelnie, jutalmul egy tálkányi katikalát tartottak ajkához. Azt várták tıle, hogy tartalmát az injerába csomagolt étel után küldje. Jali Hora, akit mostanra már felhevített a tej meg a katikala, fel- tápászkodott. Jobb kezében egy csurgó injera csomagot tartott. Ahogy bizonytalan léptekkel elindult a termen át, miközben fényes koronája félrecsúszott, elıször nem jöttek rá, mi a szándéka. Az egész társaság érdeklıdéssel figyelte. Aztán Royan hirtelen megmerevedett és elborzadva azt suttogta: - Ne! Könyörgöm ne! Mentsen meg, Nicky! Ne hagyja, hogy az megtörténjen velem! - Ez az ára annak, hogy maga itt a legfontosabb hölgy mondta neki Nicholas. Jali Hora meglehetısen bizonytalan léptekkel közeledett felé. A kezében lévı falatból a szaft végigcsurgott alkarján és lecsöpögött a könyökérıl. A fal mellett álló zenészek vidám dallamba kezdtek. Ahogy az apát billegve, akár egy régi szekér megállt Royan elıtt, nyekeregtek, sípoltak és a dobosok ırjöngı ritmusba kezdtek. Az apát átnyújtotta ajándékát, és Royan, miközben még egy utolsó, kétségbeesett pillantást vetett Nicholasra, szembe nézett az elkerülhetetlennel. Lehunyta a szemét és kinyitotta a száját. Bátorító kiáltások, biztató síp-, és dobszó segítette, miközben kínlódva, küszködve igyekezett megrágni. Az arca rózsássá vált, és a szeme könnyezett. Volt egy pont, amikor Nicholas azt hitte, hogy Royannak el kell ismernie a kudarcot és ki kell köpnie az egészet a gyékényre. De aztán lassan, minden erejét összeszedve, apránként sikerült leküzdenie a falatot, majd kimerültén hátradılt. Közönsége tapsolt, rikoltozott, élvezték a játék minden pillanatát. Az apát mereven letérdelt elıtte és átölelte, miközben kishíján elvesztette a koronáját. Majd anélkül, hogy kieresztette volna ölelésébıl Royant, letelepedett mellé. - Úgy tőnik, ez egy újabb hódítás - mondta neki Nicholas száraz hangon. - Azt hiszem, bármelyik pillanatban az ölébe hullhat, ha nem hajol el és nem veszi fel a nyúlcipıt. Royan gyorsan reagált. Kinyúlt, megragadott egy üveg katikalát meg egy tálkát és színültig töltötte. - Fenékig, öregapám! - mondta neki, és a szájához tartotta a tálkát. Jali Hora elfogadta a kihívást, de el kellett engednie Royant ahhoz, hogy a kezébıl ihassa ki az italt. Hirtelen Royan olyan vadul összerándult, hogy azt, ami még a tálkában maradt, végiglöttyintette az öregember köntösén. Kifutott a vér az arcából, és úgy reszketett, mintha magas láza lenne, miközben Jali Hora koronájára meredt, ami már-már az öreg szemére csúszott. - Mi baj? - kérdezte Nicholas halkan, de sürgetın, miközben átnyúlt, hogy megfogja Royan karját. A teremben senki sem vette észre Royan nyugtalanságát, de Nicholas már annyira ráhangolódott, hogy megérezte a legkisebb hangulatváltásait is. Royan még mindig hamuszürke arccal meredt a koronára, a tálka kiesett a kezébıl, majd lenyúlt és megragadta Nicholas csuklóját. A férfit megdöbbentette ereje. Fájt, ahogy a csuklóját szorította, és ahogy Nicholas lenézett, látta, hogy Royan belemélyesztette körmét a húsába és felsértette a bırét. - Nézze a koronáját! A követ! A kék követ! - lihegte. És akkor Nicholas meglátta, ott volt a színes üvegdarabok, kavicsok, féldrágakövek, gránátok és hegyikristályok között. Akkora volt, mint egy ezüstdolláros, tökéletes kör alakú, keményre égetett, simára kidolgozott, kék kerámia pecsét. A korong közepén egy egyiptomi harci szekér volt, fölötte pedig egy törött szárnyú sólyom jellegzetes és tisztán felismerhetı körvonalai. Körben a szélén hieroglifákkal vésett körirat. Csupán néhány pillanat kellett hozzá, hogy elolvassa: TÍZEZER SZEKÉR PARANCSNOKA VAGYOK.
ÉN TAITA, A KIRÁLYI FİLOVÁSZMESTER.
Royan kétségbeesetten szeretett
volna kijutni a barlang nyomasztó, rossz levegıjébıl A wat-csomag, amit az apát beletömött, erıteljesen összekeveredett azzal a néhány kortynyi tejjel, amit lenyelt, és ezt az érzést csak még elviselhetetlenebbé tette a piszkos tálakban összeálló nehéz zsír és a kegyetlen katikala szaga. A szerzetesek közül néhányan már okádtak a részegségtıl, és hányadékuk bőze még szörnyőbbé tette a tömjénfüsttel teli terem émelyítıén fojtogató levegıjét. Mindazonáltal az apát még mindig minden figyelmét rá összpontosította. Ott ült mellette, simogatta Royan csupasz karját és az amhara szentírásból idézgetett neki; Tessay már rég felhagyott azzal, hogy fordítsa. Royan reménykedve nézett Nicholasra, de a férfi némán, elmerülten ült és szemmel láthatóan egyáltalán nem figyelt arra, mi folyik körülötte. Royan tudta, hogy az apát koronáján lévı kerámiapecsétrıl gondolkodik, mivel töprengı tekintete többször is visszatért rá. Szeretett volna egyedül maradni Nicholasszal, hogy megvitathassa vele ezt a rendkívüli felfedezést. Izgalma nagyobb volt, mint az a kín, amit túlterhelt gyomra okozott neki. Érezte, hogy még az arca is belepirul. Valahányszor fölpillantott az öregember koronájára, a szíve szaporábban vert, és alig bírt erıt venni magán, hogy ne nyúljon fel, ne ragadja meg és tépje ki foglalatából azt a csillogó, kék pecsétet, melyet szeretett volna közelebbrıl is szemügyre venni. Tudta, hogy nem volt bölcs dolog felhívni a figyelmet erre a cserépdarabkára, de amikor Boriszra pillantott, látta, hogy az már rég nem lát semmit, csupán a kezében lévı katikalára koncentrál. Végül Borisz nyújtotta neki azt a mentséget, amit egészen addig hiába keresett. A férfi megpróbált felállni, de a lába összecsuklott alatta. Egészen kecsesen elırebukott és arccal a zsíráztatta injera kenyérbe zuhant. Hangos horkolással hevert ott, Tessay pedig könyörögve fordult Nicholashoz. - Alto Nicholas, most mitévı legyek? Nicholas a földön elterült vadász meglehetısen csúf látványa felé fordította tekintetét. A birkaragu maradványa és kenyérdarabkák konfettiként ragadtak rövidre nyírt, vörösesszıke hajába. - Az a gyanúm, a mesebeli hercegnek mára ennyi elég volt dünnyögte. Felállt, Borisz fölé hajolt és megragadta az egyik csuklóját. Egy hirtelen rántással ülı helyzetbe húzta, majd felállította és tőzoltófogással a vállára emelte. - Jó éjszakát mindenkinek! - mondta a szerzetesek gyülekezetének, akik közt alig akadt olyan, aki még egyáltalán válaszolni tudott volna. Ezután a csüngı fejő és lábú Boriszt a vállára vetve kivitte. A két nınek sietnie kellett, hogy lépést tudjon tartani vele, amint megállás nélkül végigmasírozott a teraszon, majd fel a kılépcsın. - Eddig észre sem vettem, hogy Alto Nicholas ennyire erıs – lihegte Tessay, mivel a lépcsık magasak voltak, és erıltetett menetben haladtak felfelé. - Én sem - ismerte el Royan. Közben érezte, hogy nevetséges módon valamiféle tulajdonosi büszkeség tölti el, és ahogy közeledtek a tábor felé, a sötétben elmosolyodott. - Ne légy már ilyen ostoba - pirongatta magát. - Ez az ember nem a tied, hogy így büszkélkedj vele. Nicholas megszabadult terhétıl, Boriszt a saját ágyára hajította le a kunyhójában, majd erısen zihálva hátralépett, miközben csurgóit a veríték az arcáról. - Ez remek recept a szívrohamra - lihegte. Borisz felnyögött, átfordult, majd alaposan végighányta a párnáját és az ágynemőjét. - Ezen kellemes hang hallatán, mindenkinek jó éjt és szép álmokat kívánok - mondta Nicholas Tessaynek, azzal kilépett a kunyhóból a meleg, afrikai éjszakába. Megkönnyebbülten lélegezte be az erdı és a folyó illatát, majd Royan felé fordult, aki megragadta a karját. - Látta... - tört ki Royan izgatottan, de Nicholas a szája elé tette az ujját, miközben figyelmeztetıen Borisz kunyhója felé intett, majd Royant a saját kunyhója felé vezette. - Látta? - kérdezte Royan, mivel már nem tudta tovább türtıztetni magát. - El tudta olvasni? - „Tízezer szekér parancsnoka vagyok" - idézte. - „Én Taita, a királyi fılovászmester" - fejezte be helyette Royan. - Itt járt. Jaj Nicky! Itt járt. Taita itt járt. Ez a bizonyíték, amit kerestünk. Most már tudjuk, hogy nem vesztegetjük itt feleslegesen az idıt. Lehuppant tábori ágyára, és elragadtatott boldogsággal, remegve fonta maga köré a karját. - Mit gondol, az apát megengedi nekünk, hogy alaposabban szemügyre vegyük azt a pecsétet? Nicholas megcsóválta a fejét: - Nem hiszem. A korona egyike a kolostor kincseinek. Szerintem még magának, legkedvesebb hölgyének se engedné meg. De különben sem lenne bölcs dolog túl nagy érdeklıdést mutatni iránta. Jali Horának nyilvánvalóan sejtelme sincs a pecsét jelentıségérıl. Arról nem is szólva, hogy nem akarjuk felhívni rá Borisz figyelmét. - Azt hiszem, igaza van. - Odébbhúzódott az ágyon, hogy helyet szorítson Nicholasnak. - Üljön le. A férfi leült mellé és ı megkérdezte: - Mit gondol, hogy került ide az a pecsét? Ki találta? Hol, és mikor? - Nyugalom, drága lányka. Ez egyszerre négy kérdés volt, és én egyikre sem tudom a választ. - Találgasson! - mondta neki Royan. - Törje a fejét! Halljuk az ötleteit! - Jól van - egyezett bele Nicholas. - A pecsétet Hongkongban gyártották. Van ott egy kis gyár, mely ezerszám ontja ezeket. Jali Hora egy luxori ajándékboltban vette a múlt hónapban, amikor Egyiptomban nyaralt. Royan keményen belebokszolt a karjába. - Ne komolytalankodjon - mondta neki. - Halljuk, vajon a maga megoldása jobb-e - nézett Royanra, miközben a karját dörgölte. - Rendben, figyeljen. Taita elejtette a pecsétet itt a szurdokban, miközben a fáraó sírján dolgozott. Háromezer év múltán egy szerzetes, egyike a kolostor legelsı lakóinak, rábukkant és felvette. Természetesen a hieroglifákat nem tudta elolvasni, így aztán elvitte az apátnak, aki kijelentette, hogy ez Szt. Frumentius ereklyéje, és beletetette a koronába. - És boldogan éltek, míg meg nem haltak - helyeselt Nicholas. - Nem rossz. - Talál benne bármiféle buktatót? - kérdezte Royan, mire a férfi megrázta a fejét. - Akkor ez maga szerint is bizonyítja, hogy Taita valóban itt volt és bizonyítja azt is, hogy teóriánk helyes? - Hogy bizonyítja, az egy kicsit erıs. Mondjuk inkább azt, hogy abba az irányba mutat - aggályoskodott Nicholas. Royan egészen kitekeredett az ágyon, hogy egyenesen Nicholas arcába nézhessen. - Jaj Nicky, olyan izgatott vagyok. Esküszöm, hogy egy szemhunyásnyit sem fogok tudni aludni ma éjjel. Már alig várom a holnapot, hogy ismét kimehessünk és folytassuk a kutatást. A szeme csillogott és az arca kipirult. Ajka szétnyílt és Nicholas látta közte nyelvének rózsaszín hegyét. Ezúttal képtelen volt erıt venni magán. Lassan Royan felé hajolt, gyöngéden, megadva neki minden esélyt, hogy elhúzódjon, ha ki akar térni elıle. Nem mozdult, de arcán a boldog ragyogást lassanként nyugtalanság váltotta fel. Nicholas szemébe meredt, mintha keresne valamit, valamiféle biztatásra várna. Amikor ajkuk alig néhány centinyire volt egymástól, Nicholas megtorpant, és Royan volt az, aki megtette az utolsó lépést. İ volt az, aki ajkukat összezárta. Elıször lágy volt, épp csak leheletük keveredett össze, majd egyre erıteljesebbé, egyre sürgetıbbé vált. Egy lélegzetelállítóan hosszú pillanatig szinte felfalták egymást, Royan ajka lágy volt és édes, akár az érett gyümölcs. Aztán Royan hirtelen felnyögött és hatalmas akaraterıvel kitépte magát Nicholas karjai közül. Megrendültén, zavartan meredtek egymásra. - Ne - suttogta Royan. - Kérlek, Nicky, még ne. Még nem készültem fel rá. Nicholas felemelte a kezét és két tenyerébe fogta. Majd könnyedén megcsókolta Royan ujjainak hegyét, miközben magába szívta a nı bırének ízét és illatát. - Reggel találkozunk. - Elengedte a kezét és felállt. – Korán indulunk. Légy készen! - mondta, azzal lehajolt, hogy kiléphessen a kunyhóból.
Amikor Nicholas másnap reggel
öltözködött, a másik kunyhóból hallotta Royan mocorgását, majd ahogy halkan fütytyentett az ajtaja elıtt, Royan felöltözve, lelkes türelmetlenséggel lépett ki rajta. - Borisz még nem ébredt fel - mondta nekik Tessay, miközben felszolgálta nekik a reggelit. - Hát, ez nagyon meglep - mondta Nicholas, anélkül, hogy felemelte volna tekintetét a tányérjáról. Royannal egy kissé még mindig kínosan érezték magukat egymás jelenlétében, mivel mindkettıjükben elevenen élt, ahogy elızı este elváltak. Mindazonáltal, ahogy Nicholas vállára vetette puskáját meg a csomagot és elindultak felfelé a völgyben, mindkettıjük hangulata megváltozott, tele voltak várakozással. Már egy órája úton voltak, amikor Nicholas a válla fölött hátrapillantott, majd homlokát összeráncolva óvatosságra intette Royant. - Követnek minket. Megfogta Royan csuklóját és behúzta egy homokkılap mögé. A sziklához simult és intett Royannak, hogy kövesse a példáját. Aztán nekikészült, majd hirtelen elıugrott, hogy megragadja azt a vézna, magas alakot, aki koszos, fehér shammában osont utánuk a völgyön át. Az alak felüvöltött, majd térdre hullt és rémülten makogni kezdett. Nicholas felrántotta a földrıl. - Tamre! Mi a csodáért követsz minket? Ki küldött? - kérdezte tıle arabul. A fiú Royan felé fordította tekintetét. - Ne, kérem effendi, ne bántson. Nem akartam rosszat. - Hagyja azt a gyereket, Nicky. Egy újabb rohamot fog elıidézni - lépett közbe Royan. Tamre sietve Royan mögé osont és védelemért kapaszkodott a kezébe, miközben Royan válla fölött úgy lesett Nicholasra, mintha az életét fenyegetné. - Nyugalom, Tamre - csillapította Nicholas. - Nem bántalak, ha nem hazudsz nekem. De ha hazugságon kaplak, akkor nem marad bır a hátadon. Ki küldött utánunk? - Magamtól jöttem. Nem küldött senki - pityeregte a fiú. – Azért jöttem, hogy megmutassam maguknak, hol láttam a szent állatot, amelyiknek a bırén ott van a Keresztelı ujjának nyoma. Nicholas egy pillanatig rámeredt, majd halkan nevetni kezdett. - Esküszöm, ez a fiú valóban azt hiszi, hogy látta a dédpapa dik-dikjét. - Majd bıszen összevonta a szemöldökét. - Ne feledd, hogy mi történik, ha hazugságon kaplak. - Igazat beszélek, effendi - szipogta Tamre, és Royan a védelmére kelt. - Ne zaklassa. Ártalmatlan. Hagyja már ezt a szegény gyereket! - Rendben, Tamre. Adok neked egy lehetıséget. Vigyél el minket oda, ahol a szent állatot láttad. Tamre egy pillanatra se engedte volna el Royan kezét. Szorosan kapaszkodott belé, miközben ott táncolt mellette és vezette ıt, majd alig száz méter után rémülete elhalványult és félénken rámosolygott, ránevetett Royanra. Egy órán át egyre távolabb vezette ıket a Dandera folyótól, fel, a völgy fölé emelkedı magaslatokra, egy tüskés bozótossal benıtt, kiugró, viharvert mészkısziklákkal tarkított területre. A bozót tüskés ágai sőrőn egymásba fonódtak, és olyan közel voltak a földhöz, hogy áthatolhatatlannak tőntek. Tamre azonban egy keskeny, kanyargós ösvényen vezette ıket, mely épp csak olyan széles volt, hogy elkerülhessék a mindkét oldalról fenyegetı, vörös végő, horogforma tüskéket. Aztán hirtelen megállt és Royant is megállította maga mellett. Szinte a saját lábujja elıtt lefelé mutatott. - A folyó! - jelentette be fontoskodva. Nicholas melléjük lépett, majd a meglepetéstıl halkan füttyentett egyet. Tamre széles körben nyugatnak vezette ıket, majd vissza a Dandera folyóhoz egy olyan ponton, ahol medre még mindig a mély hasadékban volt. Most a szakadék peremén álltak. Nyomban látta, hogy bár a sziklás hasadék csúcsa alig harminc méter széles volt, a szakadék a perem alatt kezdıdött. Lenn a mélybıl, a folyó felszínétıl a sziklafal olyan formán hasasodott ki, akár egy tejes agyagflaskó. Aztán ismét elkeskenyedett, ahogy közeledett a csúcs felé, ahol most ık álltak. - A szent állatot ott láttam. - Tamre a szakadék túloldalára mutatott, ahol egy, a Danderát tápláló kis forrás kanyargott elı a tüskés bozótból. A forrás táplálta azokat a világoszöld mohazászlókat, melyek a domború sziklafal szájáról csüngtek alá és végükrıl lecsöppent a víz a jó hatvan méterrel mélyebben lévı folyóba. - Ha ott láttad, akkor miért hoztál minket a folyónak erre az oldalára? - kérdezte tıle Nicholas. Tamre úgy nézett ki, mint aki nyomban elsírja magát. - Ez az oldal könnyebb. A másik oldalon nincs ösvény a bozóton át. A tüskék felsértették volna Woizero Royant. - Ne durváskodjon - mondta neki Royan, és karjával átölelte a fiú vállát. Nicholas vállat vont: - Úgy tőnik, maguk itt összefogtak ellenem. Hát, ha már itt vagyunk, akár el is üldögélhetünk egy darabig, hátha megjelenik a dédpapa dik-dikje. Kinézett egy helyet az egyik szakadék szélén csüngı, elsatnyult fa árnyékában, majd kalapjával megtisztította a földet a lehullott tüskéktıl és helyet csinált maguknak, ahová leülhetnek. Hátát a tüskés fal törzsének támasztotta, és Rigbyjét az ölébe fektette. Ekkor már elmúlt dél, a hıség fullasztó volt. Nicholas odanyújtotta a vizesüveget Royannak, és amíg a nı ivott, ı Tamréra pillantott és angolul azt mondta Royannak: - Azt hiszem, itt a remek alkalom, hogy megtudjuk, vajon tud-e bármit is a legény Taita pecsétjérıl a koronában. Teljesen oda van magáért. Magának bármit elmond, amit csak tudni akar. Kérdezze ki. Royan szelíden látott neki, halkan beszélgetni kezdett a fiúval. Idınként megsimogatta a fejét, vagy megveregette, akár egy kiskutyát. Az elızı esti lakomáról beszélt neki, meg arról, hogy milyen szép az a földmélyi templom, milyen régiek a falfestmények meg a falikárpitok, végül megemlítette az apát koronáját is. - Igen. Igen. Az a szent köve - helyeselt a fiú készségesen. - Szt. Frumentius kék köve. - Hogy kerülhetett ide? - kérdezte Royan. - Te tudod? A fiú zavartnak látszott: - Nem tudom. Nagyon régi, tán éppoly régi, mint maga Krisztus, a Megváltó. A papok ezt mondják. - Azt ugye nem tudod, hogy hol találták? A fiú megrázta a fejét, majd, mivel annyira szeretett volna Royan kedvébe járni azt mondta: - Lehet, hogy az égbıl hullt alá. - Meglehet. - Royan Nicholasra pillantott, aki szemét felfelé forgatta, majd kalapját az arcára húzta. - Lehet, hogy amikor Szt. Frumentius meghalt, odaadta az elsı apátnak - lelkesedett be Tamre. - De az is lehet, hogy benne volt a koporsójában, amikor a sírjába helyezték. - Ez mind lehetséges, Tamre - helyeselt Royan. - Láttad már Szt. Frumentius sírját? A fiú bőntudatosan körülnézett. - Csak a felszentelt papok léphetnek be a maqdasba, a Szentségek Szentségébe suttogta lehajtott fejjel. - Te láttad, Tamre - mondta neki Royan szelíden, miközben megsimogatta a fejét. Kíváncsivá tette a fiú bőntudata. - Nekem elmondhatod. Nem mondom meg a papoknak. - Csak egyszer - ismerte be. - A többi fiú. Beküldtek, hogy érintsem meg a tabot követ. Megvertek volna, ha nem teszem meg. Ezt minden új akolitussal végigcsináltatják. Összevissza fecsegni kezdett, ahogy felötlött benne a beavatási próba szörnyő emléke. - Egyedül voltam. Nagyon féltem. Már éjfél is elmúlt, mire a papok mind elaludtak. Sötét volt. A maqdasban a szent szelleme kísért. Azt mondták, ha gyarló és hitvány vagyok, akkor a szent villámmal sújt le rám. Nicholas levette arcáról a kalapját és lassan felegyenesedett. - Szavamra, a gyerek igazat beszél - mondta halkan. - Valóban bent volt a Szentségek Szentségében. – Aztán Royanra nézett: - Kérdezze csak tovább. Esetleg mondhat nekünk valami hasznosat. Kérdezze Szt. Frumentius sírjáról. - Láttad a szent sírját? - kérdezte Royan, mire a fiú élénken rábólintott. - Bementél a sírba? - Ezúttal megrázta a fejét. - Nem. Rácsok vannak a bejárat elıtt. Csupán az apát léphet be a sírba a szent születésnapján. - Benéztél a rácsok között? - Igen, de nagyon sötét van ott. Láttam a szent koporsóját. Fából van, és rá van festve a szent arca. - Fekete bırő ember? - Nem - fehér, vörös szakállal. A festmény nagyon régi. A kép már egészen elhalványult, és a koporsó fája korhadt, szétporladt. - A koporsó a sír padlóján van? Tamre arca egészen eltorzult a nagy gondolkodástól, majd miután alaposan megfontolta a dolgot, megrázta a fejét. - Nem, egy kıpolcon van a falban. - Van még valami, ami eszedbe jut a szent sírjával kapcsolatban? - próbálta Royan feleleveníteni a fiú emlékezetét, de Tamre megrázta a fejét. - Nagyon sötét volt, és a rácsok közt a nyílás egészen kicsi - mondta bocsánatkérıen. - Semmi baj, nem érdekes. A sír a maqdas hátsó falában van? - Igen, az oltár és a tabot kı mögött. - Mibıl van az oltár - kıbıl? - Nem. Fából, cédrusfából. Vannak ott gyertyák, meg egy nagy kereszt, és az apátnak az a sok koronája, meg kelyhek és pásztorbotok. - Festve van? - Nem, faragott képek vannak rajta. De ezek mások, mint a szent sírjában lévı képek. - Miben mások? Mondd el nekem, Tamre. - Nem tudom. Az arcok olyan furcsák. Más a ruhájuk. Meg vannak lovak is. - Zavartnak tőnt. - Valahogy mások. Royan még egy darabig próbálkozott, hogy pontosabb képet kapjon tıle, de a fiú egyre jobban összezavarodott, egyre több ellentmondásba keveredett, ezért Royan taktikát változtatott. - Mesélj nekem a tabotról - mondta a fiúnak, de Nicholas elébe vágott. - Nem, maga meséljen nekem a tabotról - mondta Royannak. - Ez ugyanaz, mint a zsidók frigyszekrénye, a tabernákulum? Royan felé fordult: - Igen, legalábbis az egyiptomi egyházban az. Általában egy ékkövekkel kirakott dobozban tartják, melyet aranyszállal hímzett anyagba csavarnak. Az egyetlen különbség az, hogy a zsidó tabernákulumban a tíz-parancsolat van megörökítve, míg a mi egyházunkban mindig azon templom felszentelésének szavai, amelyben ırzik. Ez az egyház, a templom élı szíve. - Mi a tabot kı? - kérdezte Nicholas, miközben a homloka is ráncba futott, annyira figyelt. - Nem tudom - ismerte el Royan. - A mi egyházunkban nincs ilyen, hogy tabot kı. - Kérdezze meg tıle! - Mesélj nekem a tabot kırıl, Tamre. - Ilyen magas és ilyen széles. - A magasságot kicsivel a válla fölött jelölte meg, a szélességet pedig széttárt kezével mutatta. - És a tabot ezen a kövön áll? - próbálkozott Royan. Tamre rábólintott. - Amikor beküldtek, miért azt mondták, hogy a követ érintsd meg és ne magát a tabotot - kérdezte Nicholas, de Royan a fejét csóválva elhallgattatta. - Hagyja, hogy én beszéljek. Maga túl kemény vele. - Azzal ismét a fiúhoz fordult. - Miért a kı, és nem a tabotszekrény, ami rajta áll? Tamre tehetetlenül megvonta a vállát. - Nem tudom. Egyszerően csak ezt mondták. - Hogy néz ki a kı? Azon is vannak festett képek? - Nem tudom. - Zaklatottnak tőnt, hogy nem tudta kielégíteni Royan kíváncsiságát. Pedig annyira szeretett volna a kedvében járni. – Nem tudom. A kı egy anyaggal van letakarva. Nicholas és Royan döbbenten összenéztek, majd Royan ismét a fiúhoz fordult. - Letakarva? - Royan közelebb hajolt hozzá. - A kı le van takarva? - Azt mondják, hogy ezt csak Szt. Frumentius születésnapján veszi le róla az apát. Nicholas és Royan ismét egymásra meredtek, majd a férfi töprengın elmosolyodott. - Szívesen megnézném a szent sírját és a tabot követ - lepel nélküli állapotában. - Azzal várnia kell a szent születésnapjáig - mondta Royan, - és fel kell magát szenteltetnie. Csak a papok... hirtelen elhallgatott, és ismét a férfire meredt. - Csak nem arra gondol - nem, ugye azt nem? - Ki, én? - vigyorgott Nicholas. - Távol álljon tılem ez a gondolat. - Ha elkapják a maqdasban, apró darabokra szaggatják. - Akkor a megoldás a következı: nem szabad hagyni, hogy elkapjanak. - Ha bemegy, akkor én is magával megyek. Hogy fogjuk véghezvinni? - Hé, lassabban, drága lányka. A gondolat mindössze tíz másodperce ötlött fel bennem. Még legjobb napjaimon is legalább tíz percre van szükségem ahhoz, hogy elıálljak egy ragyogó akciótervvel. Egy darabig mindketten némán meredtek a szakadékba, majd Royan halkan azt suttogta: - A letakart kı. Taita kıtestamentuma? - Ne mondja ki hangosan - könyörgött Nicholas, miközben a gonosz szem elleni jelet mutatta. - Még csak ne is gondolkodjon hangosan. Az ördög nem alszik, fülel. Ezután ismét hallgatásba mélyedtek, mindketten dühödten törték a fejüket. Aztán Royan megszólalt: - Nicky, mi van, ha... - elhallgatott. - Nem, az nem fog menni. - Megint komor némaságba süppedt. A csöndet Tamre izgatott nyikkanása törte meg: - Ott van. Nézzék! Mindkettıjüket megzavarta és megdöbbentette ez a közbeszólás. - Mi? - kérdezte tıle Royan. Tamre megragadta Royan karját és megrázta. Reszketett az izgalomtól. - Ott van. Én mondtam maguknak. - Másik kezével a folyó túlpartja felé mutatott: - Ott a tüskés bozót szélén. Nem látják? - Mit? Mit kellene látnunk? - Keresztelı Szent János állatát. A megjelölt, szent állatot. Royan a fiú kinyújtott karjának irányába nézett, és a túlparton, a sőrő bozót szélén észrevette, hogy valami lágy, barnásán elmosódott folt mozog. - Nem is tudom. Túl messze van... Nicholas a csomagban matatott, majd elıvett egy távcsövet. A szeméhez emelte, beállította, majd halkan kuncogni kezdett. - Alleluja! A dédpapa hírneve végre biztonságban van. Átadta a távcsövet Royannak. Royan beállította, és megtalálta azt a kis lényt. Majd száz méterre volt, de az erıs nagyítású lencsén át a legapróbb részleteket is szemügyre vehette. Majdnem fele akkora volt, mint a közönséges dik-dik, amit az elızı nap láttak, és a bundája nem barnásszürke volt, hanem gyönyörő vörösesbarna. Mindazonáltal a legfeltőnıbb vonást azok a jellegzetes, csokoládébarna sávok adták, melyek a hátán és a lapockáján húzódtak - öt, egyenlı távolságra elhelyezett jel, mely valóban úgy nézett ki, mint egy kéz ujjainak lenyomata. - Ez bizony nem más mint a Madoqua harperii - súgta oda neki Nicholas. - Bocs dédpapa, hogy valaha is kételkedtem benned. A dik-dik félárnyékban állt és az orrát ráncolta, ahogy beleszimatolt a levegıbe. A fejét gyanakvó éberséggel emelte a magasba. Lágy szellı fujdogált köztük és az állat között, de idınként egy-egy szeszélyes szélörvény gyenge emberszagot sodort felé, amitıl megriadt és éberen figyelt. Royan hallotta a puska závárzatának kattanását, ahogy Nicholas megtöltötte. Gyorsan leeresztette a távcsövet és a férfire pillantott. - Ugye nem fogja lelıni? - kérdezte tıle. - Nem, ilyen távolságból nem. Majdnem száz méter és kicsi a célpont. Várok, amíg közelebb jön. - Hogy tehet ilyet? - Hogy ne tenném? Ezért jöttem ide, többek között. - De olyan gyönyörő. - Ezek szerint nyugodtan lepuffanthatnám, ha csúnya volna? Royan nem válaszolt, de ismét a szeméhez emelte a távcsövet. A szélirány megváltozhatott, mivel a dik-dik lehajtotta a fejét, és egy megbámult főcsomót rágcsált. Majd ismét felemelte a fejét és kijött a tüskés bozót tisztására, kecsesen lépegetett, meg-megállt és legelészett. - Menj vissza! - próbálta Royan puszta akaratával visszaküldeni az állatot a biztonságba, de az csak jött, egyre közeledett a szakadék széléhez. Nicholas hasra gördült és elhelyezkedett a fa egyik kiálló gyökere mögött. Kalapját puha párnává győrte és arra támasztotta a puskáját. - Hatvan méter - motyogta magában. - Ez már tisztességes lövés. Nem, még egy kicsit. - Az alátámasztott puskát a gyökéren tartva, a távcsövön át becélozta az állatot. Aztán felemelte a fejét, és várta, hogy pontos lıtávolságon belülre kerüljön. A dik-dik hirtelen felkapta a fejét, majd feszülten reszketve megtorpant. - Valami nem tetszik neki. A fenébe, nyilván megint megfordult a szél - mordult fel Nicholas. Abban a pillanatban a kis antilop futásnak eredt. Átszáguldott a tisztáson, vissza, arra, amerrıl jött és eltőnt a tüskés bozótban. - Menj, dik-dik, menj! - mondta Royan elégedetten, Nicholas pedig felült és mérgesen morgolódott. - Egyszerően nem tudom, mi rémiszthette meg. - Aztán az arca megváltozott és a fejét oldalra hajtotta. Furcsa, idegen hang hallatszott a levegıbıl, ami egyre erısödött - éles, egyre magasabb kattogás és metszı, sivító sípolás. - Egy szecskavágó! Mi a fene! - ismerte fel egybıl a hangot Nicholas. Kivette a tácsövet Royan kezébıl, az ég felé fordította, és a szakadék csipkés szikláinak csúcsa felett pásztázta a felhıtlen, kék ürességet. - Ott van ni - mondta komoran, majd még hozzátette - Bell Jet Ranger -, mivel a körvonalak alapján felismerte. - Úgy tőnik, erre jön. Semmi értelme, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. Rejtızzünk el! Royant és a fiút a tüskés fa szétterülı ágai alá terelte. - Üljön mozdulatlanul - mondta Royannak. - Nem létezik, hogy ez alatt itt észrevegyenek minket. Távcsövén át figyelte a közeledı helikoptert. - Valószínőleg az etióp légierı - mondta halkan. - Nyilván shufta ırjárat. Borisz és Nogo ezredes is figyelmeztetett minket, hogy sok lázadó meg gonosztevı mőködik itt lenn a szurdokban... – hirtelen elhallgatott. - Nem. Várjunk csak. Ez nem katonai gép. A törzse zöld és vörös, és ott a vörös ló embléma. Nem lehetnek mások, mint a mi régi barátaink a Pegazus Bányászati Társaságtól. A rotor hangja egyre erısödött, és Royan már szabad szemmel is ki tudta venni a repülı ló alakját a gép törzsén, amint alacsonyan, úgy fél mérföldnyire elrepült elıttük, majd elindult lefelé a Nílus mentén. Egyikıjük se figyelt Tamréra, aki Royan mögé húzódott és megpróbált elrejtızni mögötte. Vacogott a foga a rémülettıl, és a szeme annyira forgott, hogy már csak a fehérje látszott. - Úgy tőnik Jake Helm barátunknak egy kis sétarepülésre szottyant kedve. Ha a Pegazusnak bármi köze van Duraid meggyilkolásához és a maga elleni két gyilkossági kísérlethez, akkor számíthatunk rá, hogy mostantól a sarkunkban lesznek. Pillanatnyilag olyan helyzetben vannak, hogy kedvükre ellenırizhetnek minket. - Nicholas még mindig a helikoptert figyelte a távcsövén át. - Olyan tehetetlen, kiszolgáltatott érzés, ha az ember ellensége fenn van a levegıben. - Royan ösztönösen közelebb húzódott Nicholashoz, miközben ı is fölfelé meredt. A zöld-vörös gép eltőnt az alsó szurdok sziklavonulata felett, és a kolostor felé repült. - Hacsak nem szórakozásból repked, akkor valószínőleg a táborunkat keresi - tippelt Nicholas. - Nyilván a fınök parancsára, aki szemmel akar tartani minket. - Nem lesz nehéz megtalálnia. Borisz nem sokat tett azért, hogy leplezze kunyhóinkat - mondta Royan szorongva. Bújjunk elı és menjünk innen - azzal felállt. - Jó terv. - Nicholas már épp követni akarta, amikor hirtelen elkapta Royan kezét és visszahúzta. - Várjunk csak. Jönnek visszafelé. A motor zaja ismét erısödött. Aztán a fejük fölé hajló levelek és tüskés ágak sátrán át megpillantották a helikoptert. - Most a folyó mentén halad. Úgy tőnik még mindig keres valamit. - Minket? - kérdezte Royan idegesen. - Ha a fınök parancsára jöttek ki, akkor lehet – mondta Nicholas. A gép most nagyon közel volt, és a motor éles hangjától szinte megsüketültek. Abban a pillanatban Tamre idegei nem bírták tovább. Rémülten felüvöltött: - Ez az ördög, értem jött, hogy elvigyen. Ments meg engem, Jézus Krisztus, ments meg engem, Megváltóm! Nicholas kinyújtotta a kezét, hogy lecsillapítsa, de nem volt elég gyors. Tamre kimászott és felpattant. A pokol tüzétıl rettegve még mindig üvöltött és végigszáguldott az ösvényen be a tüskés bozótba, miközben shammájának szoknyája vékony, csontos lábai körül röpködött, csillogó fekete arca pedig hátrafelé fordult, úgy figyelte rémülten a közeledı gépet. A pilóta nyomban észrevette és a helikopter orra feléjük fordulva süllyedni kezdett. Egyenesen feléjük tartott és lelassult, ahogy a hasadék szájához ért. Tisztán látták a szélvédı mögött a kabinban ülı két alak fejét. Még mindig lassítva, a gép pörgı propellerrel ott lebegett a folyó felett, míg Royan és Nicholas egészen az ágak közé húzódtak, hogy ne vegyék észre ıket. - Ez az amerikai a kutatótáborból. - Royan a rádió hatalmas fülhallgatója és a csillogó fekete szemüveg ellenére felismerte Jake Helmet. A fekete pilótával együtt, a nyakát nyújtogatva fürkészte a folyópartot. - Nem vettek észre minket... - De alig hogy Nicholas kimondta, Jake Helm a nyílt hasadékon át egyenesen rájuk nézett. Bár arckifejezése nem változott, megütögette a pilóta vállát, és lemutatott rájuk. A pilóta addig eresztette le a gépet, míg már közvetlenül a szakadék szája fölött, velük egy vonalban lebegett. Alig harminc méter választotta el ıket egymástól. Nicholas már nem próbált elrejtızni, hátát kényelmesen a fa törzsének támasztotta. Panamakalapját egyik szemére billentette, és kurtán odaintett Jaké Helmnek. A munkavezetı nem válaszolt az üdvözlésre. Nyíltan, fenyegetıen bámult Nicholasra, majd meggyújtott egy gyufát és a szájában lógó, félig elszívott szivarhoz tartotta. Az elhasznált gyufaszálat elpöccintette, majd egy gomolygó füstpamacsot fújt Nicholas felé. Továbbra is anélkül, hogy arckifejezése bármit is változott volna, szája sarkából mondott valamit a pilótának. A helikopter nyomban felemelkedett, északnak fordult és egyenesen a szakadék fala, és az ormán elterülı tábor felé tartott. - Küldetés teljesítve. Megtalálta, amit keresett. - Royan felült. - Minket! - És nyilván kiszúrta a táborunkat is. Tudja, hol talál - mondta Nicholas. Royan megborzongott és egy pillanatra összehúzta magát. - Ettıl az embertıl libabırös leszek. Olyan, mint egy varangyos béka. - Ugyan már! - korholta Nicholas. - Mi baja van azokkal a szegény varangyos békákkal? - Felállt. - Nem hiszem, hogy ma még egyszer szerencsénk lenne dédpapa dik- dikjéhez. A szecskavágó alaposan elijesztette. Majd holnap visszajövök és újra megpróbálom. - Meg kéne keresnünk Tamrét. Valószínőleg egy újabb roham kaphatta el szegény kis kölyköt. Royan tévedett. A fiút az ösvény mellett találták. Még mindig reszketett és sírt, de nem volt rohama. Hamar megnyugodott, Royannak sikerült gyorsan lecsillapítania és szépen követte ıket vissza a táborhoz. Ám ahogy elérték a szurdokot, a fiú elosont a kolostor felé. Aznap este Nicholas még világosban visszavitte Royant a kolostorhoz. - Azt hiszem, az alvilágban az ilyen típusú felderítést nevezik „terepszemlének" - jegyezte meg Nicholas, miközben fejüket lehajtva beléptek a sziklakatedrálisba és csatlakoztak a külsı teremben tolongó hívekhez. - Annak alapján, amit Tamre elmondott, úgy tőnik, a novíciusok kivárják, amíg olyan papokra kerül a szolgálat sora, akikrıl tudják, hogy ırségben el szoktak szundítani - mondta neki Royan halkan, miközben egy kicsit megálltak, hogy az ajtón át bepillantsanak a középsı terembe. - Mi nem rendelkezünk ilyen bennfentes tudással - mutatott rá Nicholas. Miközben az ajtót figyelték, látták, hogy a papok ki-be járkálnak rajta. - Úgy tőnik, nincs semmiféle ellenırzés - jegyezte meg Nicholas. - Nincs jelszó, minden formaság nélkül átengedik ıket. - Mi több, név szerint üdvözlik az ajtóban álló ıröket. Ez egy kis közösség. Nyilván mindnyájan jól ismerik egymást. - Úgy tőnik, semmi esélyem rá, hogy szerzetesnek öltözve magabiztosan besétáljak - mondta Nicholas. - Kíváncsi lennék, hogy mit csinálnak azzal a betolakodóval, aki e szent területre lép? - Talán lehajítják a teraszról a krokodiloknak a Nílus katlanába - mondta gonoszkodva Royan. - Mindenesetre nélkülem nem megy be oda. Nicholas úgy döntött, most nem alkalmas az idı arra, hogy vitába szálljon, inkább igyekezett a nyitott ajtón át a lehetı legjobban szemügyre venni mindazt, ami a qiddistbıl látható. A középsı terem jóval kisebbnek tőnt, mint a külsı, ahol ık álltak. Épp hogy ki tudta venni azokat a sötétségbe burkolózott falfestményeket, melyek a falnak azt a részét borították, amit kívülrıl látott. A szemközti falon egy újabb ajtó volt. Tamre elbeszélése alapján rájött, hogy ez nyilván a maqdas bejárata lehet. Az ajtónyílást rácsos kapu zárta el, mely nehéz, sötét fagerendákból készült, és a keresztrudak illesztéseit kézzel kovácsolt vaslapokkal erısítették meg. Az ajtó mellett mindkét oldalon, a sziklamennyezettıl a földig hímzett falikárpitok lógtak, melyek Szt. Frumentius életébıl vett jeleneteket ábrázoltak. Az egyiken egy térdelı gyülekezetnek prédikált, bal kezében a Bibliát tartotta, jobbját pedig áldásra emelte. A másik faliszınyegen épp egy uralkodót keresztelt meg. A király fején magas aranykorona, olyan, mint Jali Horáé, a szent fejét pedig glória övezi. A szent arca fehér, míg a királyé fekete. - Politikailag helyes ez? - kérdezte magától Nicholas, miközben elmosolyodott. - Mi olyan mulatságos? - kérdezte Royan. - Sikerült rájönnie, hogyan jutunk be oda? - Nem, arra jöttem rá, hogy még nem vacsoráztunk. Menjünk! A vacsoránál Boriszon nyoma sem volt az elızı esti dorbézolásnak. A nap folyamán elment a vadászpuskájával és lıtt egy csomó zöld galambot. Tessay bepácolta ıket, majd faszén felett megsütötte. - Mondja csak, angol, hogy ment ma a vadászat? Megtámadta magukat az a veszedelmes csíkos dik-dik? He? He? - Harsogva nevetett. - Találtak valamit a nyomolvasói? - kérdezte Nicholas szelíden. - Da! Da! Találtak kudut, bozótantilopot meg bivalyt. Még dik- diket is találtak, de nem volt csíkja. Sajnos csík, az nem volt. Royan elırehajolt és már épp szólni akart, de Nicholas megrázta a fejét. Erre ismét becsukta a száját és a tányérjába nézett, miközben épp az egyik galamb mellébıl vágott le egy falatot. - Nem igazán akarunk magunknak társaságot holnapra magyarázta neki Nicholas csöndesen arabul. - Ha megtudná, akkor mindenképp velünk akarna tartani. - A mamája nem tanította meg a jó modorra, angol? Udvariatlan dolog olyan nyelven beszélni, amit a többiek nem értenek. Igyon egy vodkát. - Igya meg a részemet - ösztökélte Nicholas. - Tudom, hogy milyen az, ha valaki egy klasszissal jobb. A vacsora hátralévı részében Tessay csak halk, egyszótagos szavakkal válaszolgatott, amikor Royan megpróbálta bevonni a beszélgetésbe. Gyászosan szomorúnak és legyızöttnek tőnt. Egyszer sem nézett férjére, még akkor sem, amikor a leghangosabb és erıszakosan arrogáns volt. A vacsora végeztével ott hagyták Borisszal a tőz mellett. Borisz elıtt az asztalon egy újabb üveg vodka állt. - Abból, ahogy dönti magába az italt, úgy tőnik, újabb éjféli mentıakcióra van kilátás - jegyezte meg Nicholas, miközben saját kunyhóik felé mentek. - Tessay egész nap itt volt vele a táborban. Elég sok probléma lehet közöttük. Tessay azt mondta nekem, amint visszatértek Addisz-Abebába, elhagyja. Már nem bírja tovább. - Számomra az a meglepı, hogy egyáltalán miként keveredhetett bármiféle kapcsolatba egy ilyen állattal, mint Borisz. Igazán olyan szép nı. Nyugodtan válogathatott volna. - Vannak olyan nık, akiket vonzanak az állatok - vonta meg a vállát Royan. - Gondolom, a veszély izgalma lehet az oka. Mindenesetre Tessay megkérdezte, hogy velünk tarthatna-e holnap. Nem bír ki még egy napot egyedül a táborban Borisszal. Azt hiszem, most már komolyan fél tıle. Azt mondja, hogy ennyire sokat még soha nem ivott. - Mondja meg neki, hogy jöjjön velünk - mondta lemondóan Nicholas. - Minél többen vagyunk, annál vidámabb. Talán egyszerő számbeli fölényünk is elég lesz ahhoz, hogy halálra rémítsük a dik-diket. így legalább nem pazarlom a lıszert.
Még sötét volt, amikor másnap reggel
hármasban elhagyták a tábort. Borisznak nyoma sem volt, és amikor Nicholas kérdezett felıle, Tessay csak annyit mondott: - Miután maguk elmentek aludni, megitta, ami még az üvegben volt. Délnél elıbb nem kerül elı a kunyhójából. Nem fog hiányolni. A Rigbyvel a vállán Nicholas felvezette ıket a lekoptatott mészkıhegyre, ugyanazt az ösvényt követte, amelyet Tamre mutatott nekik az elızı napon. Menet közben Nicholas hallotta a két nı beszélgetését. Royan épp azt magyarázta Tessaynek, hogyan látták meg a csíkos dik-diket, és most mit terveznek. A nap már magasan járt, mire elérték a hasadék szájánál azt a tüskés fát, és letelepedtek alatta, hogy lesben várakozhassanak. - Hogy jut hozzá a tetemhez, ha sikerül lelınie azt a szegény kis állatot? - kérdezte Royan. - Errıl is gondoskodtam, mielıtt eljöttünk a táborból magyarázta Nicholas. Beszéltem a nyomolvasók vezetıjével. Ha lövést hall, akkor köteleket hoz fel ide és segít nekem átjutni a túloldalra. - Hát, én nem szívesen mennék át oda - meredt le Tessay az alattuk tátongó mélységbe. - A sok badarság mellett egy-két hasznos dologra is megtanítják az embert a hadseregnél - felelte Nicholas. Kényelmesen nekitámasztotta hátát a fa törzsének, és a puskáját, hogy kéznél legyen, az ölébe fektette. A két nı a közelében hevert, és halkan beszélgettek. Hangjuk annyira halk volt, hogy nemigen juthatott át a szakadék túloldalára, állapította meg Nicholas, így meg se próbálta elhallgattatni ıket. Arra számított, ha a dik-dik egyáltalán elıjön, akkor korán fog mutatkozni. De tévedett. Már dél volt, és még nyomát se látta. A völgyben tikkasztóan perzselt a nap. A szakadék távoli falát hıség kékes fátyola takarta, amitıl olyan volt, mint egy töredezett szélő, kék üveg, és a sziklás gerincek fölött délibáb táncolt, mely úgy csillogott a tüskés bozótos felett, akár egy ezüstös tó vize. A két nı már rég felhagyott a beszélgetéssel és álmosan hevert a rekkenı hıségben. Az egész világ csöndes volt és tikkadt. Csupán egy bozótgalamb gyászosan siránkozó hangja törte meg a csöndet: - A feleségem meghalt, gyermekeim halottak. Jaj nekem! Jaj nekem! Jaj nekem! - Nicholas érezte, hogy szemhéja elnehezül. Feje akaratlanul is elırebukott, felemelte, de pillanatokon belül ismét elbóbiskolt. Már az álom határán járt, amikor a közelbıl, a háta mögötti bozót felıl egy hangot hallott. Aprócska hang volt, de jól ismerte. Olyan hang, mely korbácsként csattant idegein, és álmosságát egy szemvillanás alatt előzte, ahogy ereiben száguldott a vér és a torkát összeszorította a rézíző félelem. Ez egy AK-47-es automata fegyver biztonsági zárának fémes kattanása volt, amint „tüzelı" állásba helyezték. Puskáját egy mozdulattal kiemelte az ölébıl, miközben kétszer átgördült és úgy fordult, hogy testével takarja a két nıt, akik mellette feküdtek. Ugyanakkor a Rigbyt a vállához emelte, és megcélozta a bozótot, ahonnan a hangot hallotta. - Feküdj! - sziszegte oda társainak. - Tartsák lenn a fejüket! Ujja a ravaszon volt, és bár ez gyengécske fegyver volt egy Kalasnyikovval szemben, mégis készen állt rá, hogy viszonozza a tüzet. Nyomban észrevette célpontját és puskája csövét arra fordította. Úgy húsz lépésnyire egy ember lapult a bozótban és automata fegyverét egyenesen Nicholas arcának szegezte. Fekete férfi volt, kopott, szakadozott, terepszín gyakorlóruhát viselt, és a sapkája is ugyanebbıl az anyagból készült. Hevederében bozótvágó kés, kézigránátok, vizeskulacs és egy gerillaharcos többi felszerelése. - Shufta! - gondolta Nicholas. - Egy igazi profi. Az ilyen nem tréfál, jobb, ha az ember nem kockáztat. - Ugyanakkor viszont arra is rájött, hogy ha meg akarta volna ölni, akkor már rég halott lenne. A Rigbyvel az automata fegyver csöve fölé célzott úgy három centivel, egyenesen a shufta gyulladt, vörös jobb szemébe. A férfi összeszőkülı szemmel vette tudomásul a kihívást, majd arabul parancsot adott. - Salim, ügyelj a nıkre. Ha a férfi megmozdul, lıdd le ıket. Nicholas oldalról mozgást hallott, és arra pillantott, miközben szeme sarkából a shuftát figyelte. Egy másik gerilla lépett elı a bozótból. Ugyanúgy volt öltözve, de csípıjénél egy könnyő, szovjet RPD gépfegyvert tartott. A fegyver csöve le volt főrészelve, mivel így jobban megfelelt a gerillaharc követelményeinek, a muníció pedig egy, a nyakába akasztott övön lógott. Óvatosan közelített, fegyverét egyenesen a két nıre szegezte. Nicholas tudta, hogy a férfinek csak hozzá kell érnie a ravaszhoz, és a két nıt máris darált hússá aprítja. Körülöttük a bozótból újabb, lassan óvakodó léptek zöreje hallatszott. Nem csak ez a kettı van itt, döbbent rá Nicholas. Ez egy nagyobb társaság. Talán ha egy lövést leadhatna a Rigbyvel, de addigra már Royan és Tessay halott lenne. És ı is nyomban követhetné ıket. Nagyon lassan és megfontoltan elkezdte leereszteni puskájának a csövét, mígnem az egyenesen a föld felé mutatott. Ezután letette a fegyvert és felemelte a kezét. - Emeljék fel a kezüket - mondta a nıknek. - Tegyék pontosan azt, amit mondanak. A gerillavezér úgy vette tudomásul a megadást, hogy felegyenesedett, miközben pergı nyelvvel, még mindig arabul beszélt embereihez. - Vegyétek el a puskát és a csomagját. - Mi brit állampolgárok vagyunk - mondta neki Nicholas hangosan, és a gerilla döbbenten nézett rá, mivel arabul beszélt. - Mi egyszerő turisták vagyunk. Nem katonák. Nem is a kormány emberei. - Hallgasson! Fogja be a száját! - utasította, miközben a gerillaırjárat többi tagja is elıjött rejtekhelyérıl. Mindössze öten voltak, legalábbis Nicholas ennyit számolt, de tudta, hogy többen is lehetnek még, akik nem jöttek elı. Nagyon szakszerően kerítették be foglyaikat. Egy pillanatra se zárták el egymás tőzterét, és egy hajszálnyi lehetıséget sem adtak a szökésre. Gyorsan megmotozták ıket, hogy nincs-e náluk más fegyver, majd szorosan közrefogták és az ösvényre terelték ıket. - Hová visznek? - kérdezte Nicholas. - Nem kérdezısködünk! - Egy AK-47-es csapódott a lapockái közé olyan erıvel, hogy majdnem elesett. - Nyugi, fiúk - dünnyögte halkan angolul. - Erre igazán nem volt szükség. A délutáni forróságban is kénytelenek voltak végig gyalogolni. Nicholas a nap állása és a szakadék távoli falára vetett pillantások alapján próbált tájékozódni. Rájött, hogy nyugatnak tartottak, a Nílus folyását követve, a szudáni határ felé. Már késı délután volt, és Nicholas becslése alapján úgy tíz mérföldet tehettek meg, amikor a völgy egyik oldalnyúlványához értek. A lejtıket sőrő erdı borította, és a három foglyot beterelték a fák közé. Már a gerillatábor területén jártak és még mindig nem vették észre. Ügyesen álcázták, csupán néhány durván összetákolt fészer és a körben elhelyezett lıállások. Az ırszemeket kitőnıen helyezték el és az összes könnyő gépfegyver mellett volt ember az egyszemélyes tüzelıállásokban. Bevezették ıket az egyik fészerbe, mely a tábor közepén állt. Odabenn három férfi guggolt egy alacsony tábori asztalon kiterített térkép körül. Ezek szemmel láthatóan tisztek voltak, és nyilvánvaló volt, hogy a három közül melyik a parancsnok. Az ırjárat vezetıje, aki elfogta ıket, ehhez az emberhez lépett, tiszteletteljesen szalutált, majd gyorsan beszélni kezdett, miközben foglyaira mutatott. A gerillaparancsnok felegyenesedett és kilépett a napfénybe. Közepes magasságú férfi volt, de olyan tekintély sugárzott belıle, hogy ettıl magasabbnak látszott. Széles vállú, tagbaszakadt, izmos férfi volt, aki már kezdett egy kis pocakot ereszteni. Rövid, göndör szakállát néhány ıszes szál tarkította, finom arcvonásaival határozottan jóképő férfi volt. Bırének árnyalata a rézre és a borostyánra emlékeztetett. Sötét szemébıl sugárzott az értelem, pillantása gyors és nyughatatlan volt. - Az embereim azt mondják, hogy maga beszél arabul - mondta Nicholasnak. - Jobban, mint te, Mek Nimmur - mondta neki Nicholas. Szóval most egy csapatnyi bandita és emberrabló vezetıje vagy? Megmondtam én neked, hogy sosem jutsz el a mennyországba, te vén mihaszna. Mek Nimmur döbbenten meredt rá, majd mosolyogni kezdett. - Nicholas! Nem ismertelek meg. Megöregedtél. Tele vagy ısz hajszálakkal! Széttárta a karját és megölelte Nicholast. - Nicholas! Nicholas! - Mindkét oldalról megcsókolta az arcát. Aztán kartávolságra tolta magától és a két nıre nézett, akik ámulva figyelték a jelenetet. - Megmentette az életemet - magyarázta nekik. - Pirulásra késztetsz, Mek. Mek ismét megcsókolta: - Kétszer mentette meg az életemet. - Egyszer - szállt vitába vele Nicholas. - A második véletlen tévedés volt. Hagynom kellett volna, hogy lelıjenek. Mek vidáman felnevetett. - Mennyi ideje is már ennek, Nicholas? - Idejét sem tudom, oly rég történt. - Legalább tizenöt éve - mondta Mek. - Még mindig a brit hadseregben vagy? Milyen rangban? Mostanra már legalábbis tábornoknak kell lenned! - Csak tartalékos vagyok - rázta meg a fejét Nicholas. - Már hosszú ideje visszatértem a civil életbe. Miközben Mek Nimmur még mindig Nicholast ölelte, érdeklıdéssel nézett a két nıre. - Azt amit a katonáskodásról tudok, zömében Nicholastól tanultam - mondta nekik. Tekintete Royanról Tessayre siklott, majd megpihent az etióp lány sötét, gyönyörő arcán. - Én ismerem magát - mondta. - Évekkel ezelıtt láttam Addiszban. Akkor még kislány volt. Az apja, Alto Zemen, nagy és jó ember volt. A zsarnok Mengisztu meggyilkolta. - Én is ismerem magát, Alto Mek. Apám igen nagyra becsülte. Sokan hisszük úgy, hogy önnek kellene a mi Etiópiánk elnökének lennie a mostani helyett. - Kecsesen pukedlizett elıtte, miközben fejét szerényen, de a tisztelet elragadóan szép mozdulatával hajtotta le. - Hízelgı, hogy ilyen jó véleménnyel van rólam. - Azzal megfogta Tessay kezét és felemelte. Ezután ismét Nicholashoz fordult: - Elnézést ezért a durva fogadtatásért. Egyikmásik emberemben egy kissé túlteng a buzgóság. Tudtam, hogy néhány ferengi kérdezısködött a kolostorban. De most már elég ebbıl, itt barátok közt vagy. Isten hozott. Mek Nimmur bevezette ıket fedezékébe, ahová egyik embere behozott egy koromtól fekete kannát a tőzrıl, és bögrékbe töltötte ki nekik a sőrő, fekete kávét. Nicholasszal elmerültek a falklandi háborút megelızı idık emlékeiben, amikor még egymás mellett harcoltak, Nicholas titkos katonai tanácsadóként, Mek pedig fiatal, Mengisztu diktatúrája ellen küzdı szabadságharcosként. - De a háborúnak most már vége, Mek - jelentette ki végül nyomatékosan Nicholas. - A csata gyızelemmel végzıdött. Miért vagy még mindig itt embereiddel a bozótban? Miért nem hízol és gazdagodsz te is Addiszban, mint a többiek? - Addiszban, az ideiglenes kormányban még vannak ellenségeim, olyanok, mint Mengisztu. Ha már tılük is megszabadultunk, akkor befejezem a bozótharcot. Ezután Nicholasszal lelkes beszélgetésbe fogtak, melynek során olyan mélységben vitatták meg a bonyolult afrikai politikát, hogy Royan nem sokat értett belıle, mivel mit sem tudott azokról a személyiségekrıl, akikrıl szó volt. Nemigen tudta követni azokat a finomságokat sem, amiket a több ezer éve tartó vallási és törzsi elıítéletek és türelmetlenség problémái jelentettek. Ettıl függetlenül lenyőgözte Nicholas tudása, hogy mennyire jól érti a helyzetet, és az, ahogy egy olyan ember, mint Mek Nimmur, kikéri a véleményét és meghallgatja a tanácsát. Végül Nicholas megkérdezte Meket: - Tehát most már az etióp határon túlra is kiterjesztettétek a harcot? Szudánban is mőködtök? - Szudánban már húsz éve folyik a küzdelem - mondta Mek. - A déli keresztények az ıket üldözı, zaklató északi muzulmánok ellen harcolnak... - Ezzel én is tisztában vagyok, Mek. De az nem Etiópia. Az nem a te háborúd. - İk is keresztények és szenvednek, igazságtalanság érte ıket. Én katona vagyok és keresztény. Hát hogy ne lenne az én háborúm. – Tessay mohón itta Mek minden szavát, és most egyetértıén bólintott, miközben szemében sötéten, ünnepélyesen csillogott a hıs iránti imádat. - Alto Mek Krisztus és az egyszerő emberek jogainak védelmezıje - mondta Tessay Nicholasnak, áhítattal teli hangon. - És imádja a jó kis csetepatékat - nevetett Nicholas, azzal szeretetteljesen vállon bokszolta a gerillavezért. Ez egy ismerıs mozdulat volt, mely errefelé könnyen sértı lehet, de Mek nem bántódott meg, hanem visszanevetett rá. - És te mi járatban vagy itt, Nicholas, ha már nem vagy katona? Volt idı, amikor te is imádtad a jó kis csetepatékat. - Én teljesen megváltoztam. Már nem harcolok. Azért jöttem az Abbai- szurdokba, hogy dik-dikre vadásszam. - Dik-dikre? - meredt rá Mek Nimmur hitetlenül, majd harsogva nevetni kezdett. - Na, én ezt nem hiszem. Te nem azért jöttél. Nem dik-dikrıl van itt szó. Te készülsz valamire. - De hát ez az igazság. - Hazudsz, Nicholas. Sosem tudtál hazudni nekem. Ahhoz én túlságosan jól ismerlek. Te készülsz valamire. Majd elmondod, ha szükséged lesz a segítségemre. - És te még mindig segíteni fogsz nekem? - Hát persze. Kétszer megmentetted az életemet. - Egyszer - mondta Nicholas. - Az egyszer is elég - mondta Mek Nimmur. Miközben beszélgettek, a nap lenyugodott. - Ma éjszakára természetesen a vendégeim - mondta nekik szertartásos udvariassággal Mek Nimmur. - Holnap visszakísérem önöket a Szt. Frumentius kolostornál lévı táborukba. Én is oda tartok. Embereimmel a kolostorba megyünk, hogy részt vegyünk a Timkat ünnepén. Az apát, Jali Hora a barátom és szövetségesem. - A kolostor meg nagy valószínőséggel a rejtett bázisod. A szerzeteseket használod az ellátmány meg az értesülések beszerzésére. Igazam van? - Túlságosan jól ismersz engem, Nicholas - csóválta a fejét gyászos képpel Mek Nimmur. - Szinte mindent tıled tanultam, úgyhogy miért ne találhatnád ki a stratégiámat? A kolostor tökéletes hadmőveleti bázis. Elég közel van a határhoz... - hirtelen mosolyogva elhallgatott. - De neked aztán ezt végképp nem kell elmagyaráznom. Mek építtetett embereivel egy éjszakai fedezéket Nicholas és Royan számára, és főbıl puha fekhelyet is készíttetett nekik. Szorosan egymás mellett feküdtek a hevenyészett tetı alatt. Az éjszaka fülledt volt, így aztán egyáltalán nem hiányolták takaróikat. Nicholasnál volt egy tubus rovarriasztó krém, hogy távoltarthassák maguktól a szúnyogokat. Miután elhelyezkedtek főágyukon, a fejük elég közel volt egymáshoz ahhoz, hogy csöndesen beszélgethessenek. Amikor Nicholas elfordította a fejét, látta Mek Nimmur és Tessay sötét körvonalait, amint még mindig együtt üldögélnek a tőz mellett. - Az etióp lányok mások, mint az arabok, vagy a legtöbb afrikai nı. - Royan is a másik párt figyelte. - Egyetlen arab lány se merne így egyedül maradni egy férfivel. Különösen akkor, ha már ráadásul férjnél van. - Bárhonnan is nézzük, szép pár, átkozottul jól mutatnak együtt - jelentette ki Nicholas. - Sok szerencsét kívánok nekik. Tessaynek ebbıl mostanság nemigen jutott ki - épp itt az ideje. Nicholas megfordította a fejét és Royan arcába nézett: - És maga, Royan, maga kicsoda? Egy szemérmes, engedelmes arab lány, vagy egy független, öntudatos nyugati? - Egyrészt még korai, ugyanakkor túl késı van az ilyen típusú, intim kérdésekhez - mondta Royan, miközben megfordult és a hátát mutatta neki. - Ma este tehát ragaszkodunk a formaságokhoz! Jó éjszakát, Woizero Royan. - Jó éjszakát, Alto Nicholas - válaszolt Royan, miközben nem fordult a férfi felé, így Nicholas nem láthatta, hogy mosolyog.
A gerillamenet másnap már pirkadat
elıtt útnak indult. Teljes harci rendben meneteltek, felderítık jártak elıttük, és oldal véd fedezte az ösvény mindkét oldalát. - A hadsereg csak nagy ritkán ereszkedik le ide a szurdokba, de mi mindig készen állunk, amikor lejönnek - magyarázta nekik Mek Nimmur. - Igyekszünk szívélyes fogadtatást nyújtani nekik. Tessay Mek Nimmurt figyelte, miközben az beszélt; valójában egész reggel, szinte egy pillanatra se vette le róla a szemét. Most halkan dünnyögve azt mondta Royannak: - Igazán nagy ember, olyan férfi, aki tán ezer éve elıször egyesíthetné földünket. Oly semminek érzem magam mellette, és mégis ismét fiatal lány vagyok, tele örömmel és reménnyel. Az út vissza a kolostorhoz a teljes délelıttöt igénybe vette. Amikor a Dandera folyóhoz értek, Mek Nimmur embereivel visszavonult az ösvényrıl a sőrőbe, közben egy felderítıt elıreküldött. Egyórányi várakozás után csapatnyi akolitus jött fel a kolostorból, mindegyik egy-egy nagy csomagot egyensúlyozott a fején. Mély tisztelettel üdvözölték Meket, majd átadták a csomagokat embereinek, és máris indultak vissza az Abbai szurdokába. A csomagokban papi shamma, fejkendı és szandál volt. Mek emberei levették terepszín gyakorlóruháikat és átöltöztek ezekbe az öltözékekbe, melyek a hitelesség kedvéért mind viseltesek és piszkosak voltak. A köntös alatt csupán kézifegyvereiket vitték magukkal. A többi fegyvert és felszerelést egy mészkıbarlangban rejtették el, és otthagytak egy kis osztagot ırségben. Egy csapatnyi szerzetesként tették meg az utolsó néhány mérföldet a kolostorig, ahol a közösség boldogan üdvözölte ıket. Itt Nicholas meg a két nı elvált Mektıl, és elindultak a meredek ösvényen fölfelé, a vadfügeligethez. Borisz már várta ıket, dühösen és tehetetlenül járkált a táborban. - Hol a pokolban voltál, asszony? - mordult rá Tessayre. Csak nem egész éjjel kurválkodtál? - Tegnap este eltévedtünk - adta be azt a történetet Nicholas, amiben Mek Nimmurral megegyeztek, hogy megırizzék biztonságát. Borisz nem az az ember, akiben meg lehet bízni. - Aztán ma reggel talált ránk egy csapatnyi szerzetes a kolostorból. İk vezettek vissza minket. - És maga lenne a nagy vadász, a nagy nyomolvasó? gúnyolódott vele Borisz. - Nincs szüksége rá, hogy én vezessem, mi? Aztán meg szépen eltéved, igaz, angol? Most már értem, hogy miért akar csak dik-diket lıni. - Röhögni kezdett, de a vidámságnak jele sem látszott rajta, majd halotthalvány szemével Tessayre nézett. - Veled majd késıbb tárgyalok, asszony. Eredj és nézz az étel után. A forróság ellenére Nicholas és Royan is éhes volt. Tessay rövid idın belül ízletes, hideg ebédet szolgált fel nekik a fügefák árnyékában. Nicholas nem kért a borból, amivel Borisz kínálta. - Délután ismét ki akarok menni vadászni. Majd egy teljes napot veszítettem. - Akarja, hogy ezúttal fogjam a kezét, angol? Nehogy ismét eltévedjen? - Kösz, öregfiú, de azt hiszem, magam is elboldogulok. Miközben ettek, Nicholas megbökte Royant: - Az imádója megérkezett. Fejével Tamre suta, hórihorgas alakja felé intett, aki csöndesen lopakodott be a táborba és most a konyhakunyhó közelében ült. Amint Royan ránézett, arcán rajongó, idióta mosoly jelent meg, fejével biccentett, miközben félszeg izgalommal fészkelıdött. - Én nem megyek magával ma délután - mondta Royan csöndesen Nicholasnak, amikor Borisz nem figyelt rájuk. - Azt hiszem, baj lesz köztük. Itt akarok maradni Tessayvel. Vigye magával Tamrét. - Szavamra, ez aztán a csodálatos alternatíva. Egész életemben erre a pillanatra vártam. - De amikor felvette a puskáját meg a csomagját, intett a fiúnak, hogy kövesse. Tamre izgatottan nézett körül, Royant kereste, de Royan benn volt a kunyhójában. Végül aztán lassan, vonakodva követte Nicholast felfelé a völgybe. - Vigyél át a folyó túloldalára - mondta a fiúnak. - Mutasd meg nekem, hogyan lehet eljutni oda, ahol a szent állat lakik. - Tamre erre felvidult és csoszogó ügetéssel vezette át Nicholast a rózsaszín szikla alatti függıhídon. Egy órán át követték az ösvényt, de aztán az is lassanként elfogyott és az erózió faragta hegyek között nehéz, egyenetlen terepbe torkollott. Tamre rendíthetetlenül ment tovább, belevetette magát a tüskés bozótba, és vagy két órán át másztak sziklás gerinceken és tövisekkel teli völgyeken át. - Most már értem, miért nem akartad erre hozni Royant dünnyögte Nicholas. Csupasz karját a tüskék felsebezték, és nadrágja szára vagy egy tucatnyi helyen szétszakadt. Mindazonáltal az emlékezetébe véste az utat, és tudta, hogy minden nehézség nélkül visszatalálna. Végül felmásztak egy újabb gerincre, ahol Tamre megállt és lemutatott a túloldalon. Nicholas látta alattuk a hasadékot és azt a kis nyílt tisztást, ahol a dik-dik-forrás ered. Felismerte még azt a tövises fát is a Dandera túlpartján, mely alatt ültek, amikor Mek emberei meglepték ıket. Pihent néhány percet, és kortyintott egy kis vizet a kulacsból, mielıtt átadta volna Tamrénak. - Ez itt egy szerzetes, az Isten szerelmére - nyugtatgatta magát. - Ez a kis nyomorult csak nem lehet AIDS-es? - De azért alaposan megtörölgette a kulacs száját, amikor Tamre visszaadta neki. Mielıtt elindultak volna lefelé a lejtın, még egyszer ellenırizte Rigby puskáját, és lefújta a port a távcsı lencséjérıl. Aztán ezen keresztül benézett egy dik-dik mérető sziklát a lejtı lábánál, miközben a teleszkópot a legkisebb nagyításra állította. Most már felkészült rá, hogy a sőrő bozótban közelrıl adhasson le egy gyors lövést. Amikor végre megfelelınek találta, betöltött egy sorozatot, biztosította a fegyvert, majd felállt. - Maradj mögöttem - mondta a fiúnak. - És mindig azt csináld, amit én. Lassan elindult lefelé, miközben néhány lépésenként megmegállt, hogy ellenırizze a bozótot maga elıtt és oldalt is, mindkét irányban. Amikor elérték a forrást, körülötte a föld nedves volt és puha. Sok állat és madár járt ide inni. Felismerte a kudu és a bozótantilop nyomait, de ezek közt ott volt prédájának apró, szív alakú nyoma is. Nesztelenül haladt tovább és a bozót szélén talált egy trágyadombot, mellyel a dik-dik szokta megjelölni saját területét. Az ızsörét mérető bogyókból álló kupac egyre nagyobb lett, valahányszor a kis antilop visszatért erre a helyre. Mostanra Nicholast már teljesen a hatalmába kerítette a vadászat. Korábbi sikertelen próbálkozásai csak még jobban felajzották. Olyan erıteljesen összpontosított, mintha legalábbis egy emberevı oroszlánt követne. Lépésrıl lépésre óvakodott, és minduntalan gondosan szemügyre vette a földet, mielıtt lábát letette volna, nehogy egy száraz ágra vagy zörgı levélre lépjen, a szeme pedig jóval fürgébben mozgott, mint a lába, észrevett minden mozgást, minden színárnyalatot a tüskés bozótban. Fülének rezzenése árulta el a kis állatot. Félig az árnyékban állt, vöröses bundája beleolvadt a mögötte lévı száraz ágakba, és mozdulatlan volt, mintha mahagónifából faragták volna. Csupán az az aprócska mozdulat árulta el. Annyira közel volt hozzá, hogy Nicholas látta csillogó, onixszín szemében a visszaverıdı fényt, majd azt is, amint megnyúlt orrát nyugtalanul ráncolja. Érezte a veszélyt, de nem tudta, honnan jön. Nicholas lassan, fájdalmasan lassan emelte vállához a Rigbyt. A távcsövön át egyenként látott minden szırszálat, ami a felálló fülek és a tırszerően hegyes kis fekete szarvak közt volt. Az irányzékot a nyak és a fej találkozási pontjára fordította. Szeretett volna minél kevesebb kárt tenni az állat irhájában, hogy könnyebb legyen majd kitömni. - Ez a szent állat. Dicsıség Istennek és Keresztelı Szent Jánosnak! - kiáltotta mellette Tamre hangosan, és szeme elıtt összekulcsolt kézzel térdre hullt. A dik-dik, mint valami kis barna füstpamacs, úgy úszott ki a lencse látóterébıl, és csak egy halk zizzenés hallatszott a bozótból, ahogy elmenekült. Nicholas lassan leeresztette a puskát és lenézett a fiúra. Még mindig térdelt és hálaadó imákat hadart. - Szép munka. Azt hiszem, Woizero Royan fogadott fel téged erre - mondta angolul. Aztán lenyúlt, talpra rántotta a fiút és arabra váltott. - Most itt maradsz. Nem mozdulsz innen. Nem beszélsz. Még levegıt is csak nagyon-nagyon halkan veszel, amíg vissza nem jövök érted. Ha egyetlen kis imát is ki mersz ejteni a szádon, míg vissza nem tértem, akkor személyesen gondoskodom róla, hogy elindulj azon az úton, mely a mennyország kapujához, Szent Péterhez vezet. Megértetted? Egyedül ment elıre, de ekkorra már a kis antilop alaposan megriadt. Nicholas még kétszer látta, de épp csak egy-egy pillanatra azt a vörösesbarna villanást, amit szinte teljesen eltakart a bozót. Ott állt és keserő átkokat szórt a szerzetesfiúra, miközben hallgatta az apró paták koppanását a száraz földön, ahogy a kis állat sebesen, egyre mélyebben vette be magát a sőrőbe. Végül aznapra kénytelen volt felhagyni a vadászattal. Már jócskán besötétedett, mire Tamréval visszaértek a táborba. Amint Nicholas belépett a tőz fénykörébe, Royan elésietett. - Mi történt? - kérdezte. - Újból látta a dik-diket? - Ne engem kérdezzen. Kérdezze a cinkosát. Elijesztette. Nagy valószínőséggel még most is rohan. - Tamre, remek fiatalember vagy, és én nagyon büszke vagyok rád - mondta neki. A fiú ugrándozott, akár egy kiskutya és boldogan vigyorgott örömében, hogy Royan megdicsérte, majd sietıs léptekkel elindult az ösvényen lefelé, a kolostorhoz. Royan annyira elégedett volt a vadászat kimenetelével, hogy saját kezőleg töltött ki egy whiskyt Nicholasnak, és odavitte neki, miközben a férfi fáradtan lerogyott a tőz mellett. Nicholas belekóstolt, majd összerázkódott: - Sose hagyd, hogy egy antialkoholista töltsön neked. Ilyen kemény kézzel nyugodtan részt vehetne egy fatörzslökı versenyben, vagy elmehetne patkolókovácsnak. - De azért, kifogásai ellenére, óvatosan ismét kortyintott egyet. Royan leült mellé és izgatottan matatott, de beletelt egy kis idıbe, mire Nicholas észrevette nyugtalanságát. - Mi a baj? Valami nagyon piszkálja a csırét. Royan óvatosan Borisz felé pillantott, aki a tőz túlsó oldalán ült, majd suttogóra fogta a hangját, és egészen Nicholashoz hajolva, arabul beszélt. - Tessayvel délután lementünk a kolostorba, hogy meglátogassuk Mek Nimmurt. Tessay megkért, hogy menjek vele, arra az esetre, ha Borisz - nos tudja, hogy mire gondolok. - Van valami halvány elképzelésem róla. Maga volt a gardedám. - Nicholas ismét belekortyintott a whiskybe, majd felszisszent. Hangosan fújta ki a levegıt, a hangja pedig egészen fátyolos volt. - Folytassa - mondta Royannak. - Egy bizonyos ponton, még mielıtt kettesben hagytam volna ıket, a Timkat ünneprıl beszélgettünk. Az ötödik napon az apát leviszi a tabotot az Abbaihoz. Mek azt mondja, hogy van egy ösvény a sziklában, mely levezet a vízhez. - Igen, ezt mi is tudjuk. - De most jön az érdekes rész - ezt viszont nem tudja. Mindenki csatlakozik a menethez, mely levonul a folyóhoz. Mindenki. Az apát, az összes pap, az akolitusok, az összes igaz hívı, még Mek és emberei is mind lemennek a folyóhoz és ott töltik az éjszakát is. Egy teljes napon és éjszakán át a kolostor lakatlan. Üres. Egy lélek sincs ott. Nicholas Royanra meredt a pohara fölött, majd lassan mosolyogni kezdett: - Nos ez valóban nagyon érdekes - ismerte el. - Ne felejtse el, hogy magával megyek - mondta neki Royan szigorúan. - Még csak gondolni se merjen arra, hogy engem kihagy belıle.
Aznap este, vacsora után Nicholas
ismét bement Royan kunyhójába. Ez volt a táborban az egyetlen hely, ahol biztosak lehettek benne, hogy maguk vannak, és nem hallgathatja ki ıket senki. Mindazonáltal Nicholas ezúttal nem követte el azt a hibát, hogy Royan ágyára ült. Míg Royan az ágy végében kucorgott, Nicholas letelepedett vele szemben a zsámolyra. - Mielıtt nekilátnánk a tervek elkészítésének, hadd tegyek fel egy kérdést. Gondolt a lehetséges következményekre? - Úgy érti, hogy mi történik, ha a szerzetesek rajtakapnak minket? - kérdezte Royan. - A legkevesebb, amire számíthatunk, hogy kiőznek a völgybıl. Az apátnak rendkívül nagy a hatalma. A legrosszabb eset pedig az, hogy fizikailag is ránk támadnak - mondta neki Nicholas. - Ez vallásuk egyik legszentebb helye, és én nem becsülöm alá e tény fontosságát. Nagy veszély leselkedhet ránk. Elmehet egészen odáig, hogy egy kés kerül a bordáink közé, vagy valami gonosz dolog az ételünkbe. - Elidegenítjük magunktól Tessayt is. İ mélyen vallásos ismerte el Royan. - Még ennél is fontosabb, hogy esetleg Mek Nimmurt is megbotránkoztatjuk. - Nicholast ez a gondolat láthatóan elszomorította. - Nem tudom, mit tenne, de nem hiszem, hogy barátságunk kiállná ezt a próbát. Egy darabig mindketten hallgattak, azt az árat fontolgatták, amit esetleg fizetniük kell e vállalkozásért. A csöndet Nicholas törte meg. - Meg aztán, végiggondolta-e a saját helyzetét? Végül is, ez a maga egyháza, amit megszentségtelenítenénk. Ön hívı keresztény. Képes rá, hogy igazolja ezt önmaga elıtt? - Én is gondolkodtam már ezen - ismerte el Royan. - És nem igazán örülök neki, de ez valójában nem az én egyházam. Ez a kopt kereszténység egy másik ága. - Szırszálhasogatás? - Az egyiptomi egyház nem tagadja meg senkitıl, hogy belépjen, akár a templom épületének legszentebb területére is. Nem érzem, hogy engem kötne az apát tilalma. Úgy érzem, hogy hívı keresztényként jogom van belépni a katedrális bármely részébe, ahová csak a kedvem tartja. Nicholas halkan füttyentett egyet: - És még maga mondta nekem, hogy ügyvédnek kellett volna mennem. - Kérem Nicky, ne. Az ilyesmivel nem szokás viccelıdni. Én mindössze annyit tudok, hogy bármi történjen is, nekem mindenképp be kell jutnom oda. Még ha ezzel megsértem Tessayt, Meket és az egész papságot, akkor is meg kell tennem. - Hagynia kéne, hogy én tegyem meg maga helyett – javasolta Nicholas. - Végsı soron, én amúgy is egy vén pogány vagyok. Ilyen alapon ez mit sem változtat üdvözülésem esélyein. Mert hogy nincs is rá esélyem. - Nem - rázta meg fejét Royan határozottan. - Ha van odabenn valami felirat vagy ehhez hasonló, akkor azt nekem látnom kell. Maga egészen jól olvassa a hieroglifákat, de nem olyan jól, mint én, a hieratikus írást viszont egyáltalán nem ismeri. A szakértı én vagyok - maga csak egy tehetséges amatır. Szüksége van rám. Bemegyek magával. - Rendben. Akkor ezt megbeszéltük - jelentette ki Nicholas. - Most pedig lássunk neki a tervezésnek. Jobb lesz, ha írunk egy listát arról a felszerelésrıl, amire szükségünk lehet. Elemlámpa, kés, Polaroid fényképezıgép, tartalék film... - Mőnyomópapír és puha ceruza, hogy lenyomatot vehessünk bármiféle feliratról - tette hozzá a listához Royan. - A fenébe! - csettintett új javai bosszúsan Nicholas. – Ezt elfelejtettem, nem hoztam magammal. - Látja, ezt mondtam. Amatır. Én viszont hoztam. Késıig beszélgettek, mígnem Nicholas az órájára pillantott és felállt. - Már rég elmúlt éjfél. Ezek szerint bármelyik pillanatban úritökké változhatom. Jó éjt. - Még két nap van addig, amíg a tabotot leviszik a folyóhoz. Addig nincs mit tennünk. Mik a tervei? - Holnap újból kimegyek az után az átkozott kis Bambi után. Már kétszer bolondot csinált belılem. - Én is magával megyek - mondta Royan határozottan, és ez az egyszerő kijelentés mérhetetlen örömet okozott Nicholasnak. - Feltéve, hogy Tamrét itthon hagyja - figyelmeztette Royant, miközben fejét lehajtva kilépett az ajtón.
Az aprócska antilop kilépett a
tüskés bozót sőrőjébıl, és a kora reggeli napfény megcsillant selymes bundáján. Szép egyenletesen haladt át a keskeny tisztáson. Nicholas légzése felgyorsult az izgalomtól, ahogy követte puskájának távcsövén át. Nevetséges, hogy ennyire izgatott legyen, amikor egy ilyen szerény kis állatra vadászik, de korábbi kudarcai felcsigázták. Mindehhez még hozzájárult az a különös szenvedély, ami minden igazi győjtıt vezérel. Amióta elvesztette Rosalindot és a lányokat, minden energiáját a Quenton Park-i győjteménybe ölte. Most hirtelen rendkívül fontossá vált számára e példány megszerzése. Mutatóujját könnyedén a ravasznak támasztotta. Addig nem lı, amíg a dik- dik meg nem áll. Még ez a lassú tempó is bizonytalanná teheti a lövést. Pontosan úgy kell elhelyezni a golyót, hogy gyorsan megölje, ugyanakkor a lehetı legkisebb kárt tegye az állat bırében. Pontosan ezért töltötte meg a Rigbyt tömör, fémburkolatú lövedékellel - olyanokkal, melyek becsapódáskor nem robbannak, nem ütnek széles sebet, és a kimeneti nyílásnál sem szaggatnak nagy lyukat az állat irháján. Ezek a golyók olyan apró lyukat ütnek, akár egy ceruza, és ezt a múzeum állatkitömıi teljesen el tudják tüntetni. Érezte, hogy idegei pattanásig feszülnek, amint rádöbbent, hogy a dik-dik nem fog megállni a nyílt terepen. Egyenesen a tisztás túloldalán lévı, sőrő bozót felé tartott. Meglehet, hogy ez az utolsó esélye. Leküzdötte a kísértést, hogy rálıjön a mozgó célpontra, és meglehetısen nagy akaraterıre volt szükség ahhoz, hogy ujját ismét elvegye a ravaszról. Az antilop a tüskés bozót falához ért, ám abban a pillanatban, még mielıtt eltőnt volna, hirtelen megállt és apró fejét bedugta az egyik alacsony bokor sőrőjébe. Az oldalát mutatta Nicholasnak, miközben rágcsálni kezdte a halványzöld, friss leveleket. Az állat feje nem látszott, így fel kellett hagynia eredeti szándékával. Az állat lapockája azonban teljesen szabadon volt. Nicholas tisztán látta a csont vonalát a csillogó, vörösesbarna bır alatt. A dik-dik kissé ferdén állt, így tökéletes volt a szög ahhoz, hogy a lapocka mögött pontosan szíven találja. A lencse fonálkeresztjét nyugodtan, pontosan arra a pontra irányította, majd meghúzta a ravaszt. A lövés korbácsként hasított bele a nehéz, forró levegıbe, és az apró antilop a magasba szökkent, majd amint földet ért, teljes sebességgel száguldani kezdett. A tömör golyó, nem mint egy vadászkés, inkább mint egy hosszú, egyenes tır, nem ütött akkorát, hogy a dik-diket feldöntse. A dik-dik leszegett fejjel, a szívet átütött golyó okozta, ırjöngı kétségbeeséssel száguldott el. Már halott volt, csupán a vérkeringésében lévı maradék kis oxigén őzte tovább. - Jaj ne! Ne arra - kiáltott fel Nicholas, miközben felpattant. Az apró állat egyenesen a sziklahasadék szája felé rohant. Vakon kivetette magát az üres mélységbe és zuhanás közben megpördült a levegıben, majd eltőnt a szemük elıl, lezuhant a Dandera folyó jó hatvan méter mély szakadékába. - Hát ez rohadt egy balszerencse. - Nicholas átugrotta a bokrot, ami mögött elrejtıztek, és odarohant a szakadék széléhez. Royan követte, és mindketten a szédítı mélységet fürkészték. - Ott van! - mutatott le Royan, Nicholas pedig rábólintott. - Igen, látom. A tetem közvetlenül alattuk hevert egy kis sziklaszigeten a folyó közepén. - Most mihez kezd? - kérdezte Royan. - Le kell mennem érte. - Nicholas fölegyenesedett és hátralépett a peremtıl. - Szerencsére még korán van. Rengeteg idınk van rá, hogy sötétedés elıtt végezhessünk. Vissza kell mennem a táborba, hogy kötelet és segítséget hozzak. Már délután volt, mire visszatértek Borisszal, a két nyomolvasóval és két állatnyúzóval. Négy köteg nejlonkötelet hoztak magukkal. Nicholas kihajolt a szikla fölött és megkönnyebbülten dünnyögte: - Jó, a tetem még ott van. Lelki szemeim elıtt már azt láttam, hogy elmosta a víz. - Felügyelte a nyomolvasókat, akik a tisztáson letekerték a kötelet. - Két kötegre lesz szükségünk, hogy leérjen a szakadék aljára - becsülte meg, majd csatlakozott az emberekhez és gondosan nekilátott, hogy összekösse és maga ellenırizze a csomókat. Ezután leeresztette a kötelet a szikláról, egészen addig, míg el nem érte a víz felszínét, majd visszahúzta és kiterjesztett karjával megmérte. - Harminc öl. Az ötvenöt méter. Ilyen magasra nem fogok tudni visszamászni - mondta Borisznak. - Fel kell húzniuk az embereivel. A kötél végét egy hurokkal az egyik masszív fa törzséhez erısítette. Ezután ismét alaposan ellenırizte, megkérte mind a négy embert, a két nyomolvasót és a két nyúzót, hogy teljes súlyukkal feszüljenek neki. - Ennek jónak kell lennie - jelentette ki, miközben levetkızött, csak az ingét és keki sortját hagyta magán, lehúzta bakancsát is. A vállára vetett kötél végét klasszikus fogással a lába közé fogta, és a szikla peremérıl hátrafelé kidılt. - Egy szárny és egy imádság kell, semmi több! - mondta, azzal hátrafelé kiugrott a szakadékba. Az esést úgy fékezte, hogy fokozatosan engedte utána válláról a kötelet, combjával tartotta testét, himbálódzott, akár az inga, és mindkét lábával elrúgta magát a sziklafaltól. Gyorsan ment lefelé, mígnem lába belelógott a sebesen folyó vízbe, és az áramlat megpörgette a kötél végén. Néhány méternyi hiányzott még, hogy elérje azt a kiálló sziklát, melyen a dik-dik hevert, ezért kénytelen volt beleugrani a vízbe. A kötél végét a foga között tartva, erıteljes karcsapásokkal küzdött a víz sodrása ellen, hogy úszva sikerüljön megtennie ezt a kis távolságot. Felhúzódzkodott a szigetre, majd néhány pillanatig levegı után kapkodott, mielıtt megcsodálhatta volna a gyönyörő kis állatot, amit lelıtt. Érezte, hogy erıt vesz rajta a már oly ismerıs szomorúság és bőntudat, ahogy végigsimított a csillogó bırön, és szemügyre vette a tökéletes fejet azzal a rendkívüli orral. Mindazonáltal, nem most volt itt az ideje a megbánásnak és a vadász-lelkiismeret vizsgálgatásának. A dik-dik négy lábát összefogta és erısen rákötözte a kötélre, majd hátralépett és felpillantott. Látta Borisz arcát, aki lefelé nézett rá. - Húzzák fel! - kiáltotta, és a megbeszélt jel szerint, háromszor megrángatta a kötelet. A nyomolvasókat nem látta, de a kötél megfeszült, majd a dik-dik felemelkedett a szigetrıl és szaggatottan elindult felfelé a szakadék fala mentén. Nicholas nyugtalanul figyelte. Volt egy pillanat, a tetem már az út kétharmad részéig feljutott, amikor úgy tőnt, hogy a kötél beakadt, de aztán kiszabadult és kúszott tovább felfelé a sziklán. Végül a dik-dik eltőnt a szeme elıl, majd hosszú ideig kellett várnia, mire a kötél vége ismét megjelent a hasadékban. Borisznak volt annyi esze, hogy súlyként egy emberi fej nagyságú, kerek követ kötözött rá, majd a szikla tetején csüngve figyelte a kötél útját és jelzett embereinek, merre irányítsák a kötelet. Amikor a kötél vége elérte a víz felszínét, Nicholasnak túl messze volt. Föntrıl Borisz himbálni kezdte, míg oda nem lendült Nicholashoz, hogy elkaphassa. Nicholas egy hurkot kötött a kötél végére és a hónalja alá csúsztatta. Aztán felnézett Boriszra. - Húzzák! - kiáltotta és háromszor megrángatta a kötelet. A kötél megfeszült, majd Nicholas felemelkedett. Pörgött és forgott a kötél végén. Aztán, ahogy feljebb emelkedett, közeledett a szakadék falának kiugró sziklájához, melyet meztelen lábával védett ki és így megállította a forgást is. Úgy tizenöt méternyire lehetett a sziklafal tetejétıl, amikor hirtelen megállt és tehetetlenül csüngött a levegıben. - Mi történt? - kiáltott fel Borisznak. - Ez a rohadt kötél beszorult - kiáltotta vissza Borisz. Látja, hogy hol akadt meg? Nicholas felnézett és rájött, hogy a kötél bepördült a szikla egy hosszanti repedésébe, valószínőleg ugyanabba, mely csaknem megállította a dik-diket is. Az ı súlya azonban csaknem ötször akkora, mint a kis antilopé, így a kötél nyilván sokkal mélyebben nyomódott be a repedésbe. Ott csüngött a levegıben, alatta pedig majd harminc méteres mélység tátongott. - Próbálja meg kibillenteni magát! - kiáltott le neki Borisz. Nicholas engedelmesen elrúgta magát a faltól és testét mozgatva próbálta meg kiszabadítani a kötelet. Addig kínlódott, mígnem a veríték már a szemébe csörgött, és a kötél véresre horzsolta a hónalját. - Nem megy - kiáltott fel Borisznak. - Próbálják meg nagy erıvel kirántani! Ezután egy kis szünet következett, majd látta, hogy a repedés fölött a kötél megfeszül, akár a vas, amint odafönn öt erıs férfi minden erejével nekifeszül. Hallotta a nyomolvasók munkadalát, amint teljes súlyukkal, együttes erıvel húzzák a kötelet. A repedés alatt a kötél nem mozdult. Keményen beszorult, és ekkor már tudta, hogy nem fogják tudni kiszabadítani. Lenézett. Úgy tőnt, a víz harminc méternél sokkal mélyebben van alatta. - A zuhanó emberi test végsebessége óránként kétszáznegyven kilométer - figyelmeztette önmagát. Ilyen sebességnél a víz olyan, mint a beton. - Az én sebességem még nem lesz ekkora, amikor leérek, igaz? – próbálta nyugtatni magát. Ismét felnézett. Odafönn az emberek még mindig teljes erejükkel és súlyukkal húzták a kötelet. Abban a pillanatban a nejlon kötél egyik szálát elvágta a sziklarepedés éles széle, és kezdett kibomolni, akár egy hosszú, zöld féreg. - Állj! Ne húzzák! - rikoltotta Nicholas. - Hagyják abba! – De most már Boriszt sem látta. İ is beállt a nyomolvasók közé, hogy még nagyobb erıvel húzhassák a kötelet. A második szál is levált, szétfoszlott. Most már csupán egyetlen szál tartotta. Rádöbbent, hogy az is bármely pillanatban elszakadhat. - Borisz, te kétbalkezes barom, ne húzd már! - De a hangja nem ért fel az oroszig, és ekkor egy pukkanással, mintha egy pezsgısdugó repült volna ki, a kötél harmadik és egyben utolsó szála is elszakadt. Nicholas zuhant lefelé, miközben a szétszakadt kötél szabad vége a feje fölött repkedett. Mindkét karját egyenesen felfelé lendítette, hogy irányítani tudja röptét, és lábát megfeszítve teste ívben hajlott, hogy lábfeje érje elsıként a víz felszínét. Eszébe jutott az alatta lévı sziget. Vajon sikerül-e elkerülnie a vörös szikla kiálló agyarait, vagy belezuhan és altestének minden csontját darabokra zúzzál Nem mert lenézni, hogy kiderítse, mivel így esésének iránya megváltozhat és megpördülhet a levegıben. Ha nem függılegesen csapódik a vízbe, akkor összezúzhatja a bordáit, vagy elpattan a gerincoszlopa. Az esés sebességétıl úgy érezte, mintha a gyomra a torkába nyomult volna, és vett még egy utolsó mély levegıt, mielıtt lába a vízbe csapódott volna. Az ütés ereje döbbenetes volt. Végigszáguldott gerincoszlopán, egészen a koponyájáig úgy, hogy fogai összecsattantak, és fénylı csillagok villództak a szeme elıtt. A folyó elnyelte. Egyre mélyebbre süllyed, de még mindig olyan sebességgel, hogy amikor a folyómeder sziklás fenekére ért, lába akkorát zökkent, hogy csípıje is beleremegett. Érezte, hogy a térde megroggyan, és azt hitte, hogy mindkét lába eltörött. A becsapódás ereje kiszorította tüdejébıl a levegıt, így a légszomj volt az, ami arra késztette, hogy elrugaszkodjon a fenéktıl, és ekkor, legnagyobb megkönnyebbülésére rájött, hogy mindkét lába sértetlen. Sípolva, köhögve tört a felszínre, és ekkor vette észre, hogy mindössze egy testhossznyival kerülte el a szigetet. Mindenesetre ekkorra az áramlat már jócskán elsodorta onnan. Taposta a sebesen száguldó vizet, majd pislogva kinyitotta a szemét és gyorsan körülnézett. A szakadék fala gyorsan siklott el mellette, és sebességét úgy tíz csomó körülinek becsülte - ami elég gyors ahhoz, hogy csontját törje, ha egy sziklának sodródik. Ahogy erre gondolt, egy újabb kis sziget villant el mellette, olyan közel, hogy szinte megérinthette volna. A hátára fordult és lábát elırenyújtotta, hogy kivédhesse, ha egy újabb szikla kerülne az útjába. - Most aztán végig kell menned - mondta magának komoran. – Innen csak egy kiút van, ha végigmész az aljáig. Megpróbálta kiszámítani, milyen messze lehet attól a ponttól, ahol a folyó a rózsaszín kıíven át kizúdul a hasadékból, mennyit kell még úsznia. Legalább három, vagy négy mérföld, és a folyó jó háromszáz méteres mélységbe zúdul alá. Nyilván sebes sodrású szakaszok, esetleg vízesések lehetnek még addig elıttem - állapította meg. - Innen nem néz ki valami biztatónak a dolog. Azt mondanám, három az egyhez az esélyed arra, hogy átjuss, anélkül, hogy ne hagynál némi bırt és húscafatot magad után a sziklákon. Felnézett. A sziklafalak mindkét oldalról annyira behajoltak, hogy helyenként szinte összezáródtak a feje felett. A kék égbıl csupán egy keskeny csík látszott, odalenn a mélység nyirkos volt és homályos. Az idık folyamán a víz kivájta a sziklát, ahogy utat tört magának. - Átkozott szerencse, hogy ez most épp a száraz évszak. Milyen lehet itt lenn az esıs évszakban? - tőnıdött. Felnézett és a feje fölött úgy öt-hat méternyire látta az áradó folyó vízszintjének jelét a sziklafalon. Ennek láttán összeborzadt, majd ismét lenézett és az elıtte álló folyószakaszra összpontosított. Mostanra már normálisan lélegzett és ellenırizte magán a sérüléseket. Megkönnyebbülten állapította meg, hogy néhány horzsolástól meg egy kis térdficamtól eltekintve nem sérült meg. A végtagjai megfelelıen mőködtek, és amikor oldalra úszott néhány tempót, hogy elkerüljön egy újabb sziklát, érezte, hogy még fájó térde sem hagyja cserben. Fokozatosan ráébredt, hogy valami új hangot hall a kanyonban. Ez valami tompa dübörgés volt, ami egyre erısödött, ahogy sebesen sodródott tovább. A szakadék falai egymásra hajoltak, a folyó egészen keskenyre szőkült, és a sodrás felgyorsult, mintha vizét összepréselték, összeszorították volna. A tompa dübörgés immár mennydörgı hanggá erısödött, mely fülsiketítıén visszhangzott a kanyonban. Nicholas átfordult és minden erejét beleadva úszott a sodráson át keresztbe, amíg el nem érte a legközelebbi sziklafalat. Igyekezett valamiféle fogódzót keresni, valamit, amiben megkapaszkodhat, de a sziklát simára koptatta a folyó. Kétségbeesetten markolászó keze lecsúszott róla, és a folyó a fejében bömbölt. Látta, hogy körülötte a víz felszíne lapos lesz és sima, akár az üveg. Mint amikor egy ugrásra készülı ló hátracsapja a fülét, a folyó is elıre érezte, mi vár rá. Nicholas ellökte magát a sziklafaltól, hogy amennyire csak lehet, megpróbáljon mozgásteret biztosítani magának és lábát ismét elıre, a sodrás irányába fordította. Hirtelen a levegı megnyílt alatta és kirepült az őrbe. Körülötte mindenütt tajtékzó, habzó vízfelhı töltötte be a teret, és egyensúlyát elveszítve úgy repült az áradattal, akár egy levél. A zuhanás mintha sosem akart volna véget érni, a gyomra szinte egészen a bordáihoz tapadt. Aztán ismét teljes erıvel becsapódott, és mélyen a víz felszíne alá merült. Nyomban elindult fölfelé, és hirtelen, torkában sípoló lélegzettel ismét a felszínre bukott. A szeme tele volt vízzel, de azért látta, hogy a vízesés alatt örvénylı víz fogságában van. A víz forgott, örvénylın kavargott, méltóságteljesen támadt önmagára. Ahogy megfordult, elıször látta a vízesés magas, fehérlı falát, mely lesodorta magával, majd még mindig forogva látta azt a keskeny kijáratot, melyen át a víz folytatja ırjöngı útját lefelé ebbıl a medencébıl. Pillanatnyilag azonban biztonságban volt itt a vízesés alatti, csöndesen örvénylı vízben. Az áramlat a medence fala felé, a lezúduló víz ernyıje alá sodorta. Kinyúlt és megkapaszkodott egy a sziklafal repedésébıl kinıtt, mohos páfrányban. Itt végre pihenhetett egy kicsit, és végiggondolhatta helyzetét. Mindazonáltal nem tartott soká, hogy rájöjjön, a szakadékból csupán egyetlen módon juthat ki, úgy, ha követi a folyó útját, és vállalja a kockázatot, bármi is álljon elıtte. Számíthat zuhatagokra, ha nem egy újabb vízesésre, olyanra, mint az, amelyik itt dübörög mellette. Bárcsak ki lehetne jutni valahogy fölfelé a falon! Felnézett, de nyomban el is csüggedt, ahogy szemügyre vette a feje fölött mintegy katedrálisként összehajtó, magas falat. Miközben felfelé meredt, megakadt valamin a szeme. Valamin, ami túlságosan szabályos, túlságosan rendezett volt ahhoz, hogy természetes legyen. Sötét jelzések futottak felfelé vízszintesen, kettıs sorokban a sziklafalon, egészen a víz felszínétıl a fal közel hatvan méternyi magasan lévı pereméig. Elengedte a páfrányt és kutyaúszással, lassan odaevickélt ahhoz a helyhez, ahol ezek a jelek a vízhez értek. Ahogy odaért, rájött, hogy ezek olyan tíz centis mélyedések, melyeket merılegesen vájtak a falba. A két sor egymástól kétszer olyan távol volt, mint kiterjesztett karja, és az egyik sor mélyedései vízszintesen pontosan egy vonalban voltak a másik sorban lévı szomszédjukkal. Ahogy bedugta a kezét a hozzá legközelebb esı nyílásba, érezte, hogy könyékig beledughatja a karját. Ez a nyílás, lévén az áradási szint alatt helyezkedett el, sima volt és szélei lekoptak, de ahogy fölnézett a falon a vízjel fölé, látta, hogy azok sokkal tisztábban megırizték eredeti formájukat. Széleik élesek és szögletesek voltak. - A mindenit, milyen öregek lehetnek ezek, hogy ennyire elkoptak? - álmélkodott. - És hogy a fenébe jutott le ide bárki is, hogy bevágja ıket? Megkapaszkodott a hozzá legközelebb esı mélyedésben, és tanulmányozni kezdte a sziklafalba vájt rendszert. - Miért vállalná bárki is ezt a rettentı nagy munkát? - Hiába törte a fejét, nem jutott eszébe semmi, ami indokolná. - Kik csinálhatták? És mit akartak itt lenn? - Ez a rejtély izgalmasan titokzatos volt. Aztán hirtelen valami máson akadt meg a szeme. Egy kör alakú mélyedés volt a sziklában, pontosan a két mélyedéssor között, a legmagasabb vízszint vonala felett. Onnan lentrıl tökéletesen kereknek tőnt - egy újabb forma, amit nem a természet alkotott. Továbbevickélt, próbált egy olyan helyet keresni, ahonnan tisztábban láthatja. Valamiféle sziklába vésett jelnek tőnt, erısen emlékeztetett azokra a jelekre, amiket még az ókorban véstek a Nílust szegélyezı lapos, fekete kövekre Asszuánnál, az elsı katarakta alatt, hogy mérhessék a folyó vizének áradási szintjét. De itt a fény túl gyönge volt, és a látószög sem volt megfelelı, hogy biztos lehessen benne, vajon tényleg emberi kéz alkotta-e, nem beszélve arról, hogy elolvassa, vagy akár csak felismerje azt a feliratot, vagy betőt, ami esetleg ott lehet e jelben. Abban a reményben, hogy esetleg sikerül közelebb kerülnie hozzá, megpróbált a mélyedések segítségével felmászni. Nagy erıfeszítések árán, e vájatokat kéz- és lábtámaszként használva, sikerült kiemelkednie a vízbıl. De a mélyedések túl nagy távolságra voltak egymástól, így aztán nagy csobbanással visszaesett és még több vizet nyelt. - Nyugi, fiacskám - még ki is kell úsznod innen. Nincs értelme kimeríteni magad. Majd visszajössz ide valamelyik nap, hogy alaposabban szemügyre vehesd azt az akármit ott fenn. Ekkor döbbent csak rá, hogy milyen közel áll a teljes kimerüléshez. Ez a víz, mely a Choke-hegységbıl érkezett, még mindig hideg volt, ırizte magában a magas csúcsok havának emlékét. Annyira fázott, hogy már a foga is vacogott. - Nem állsz távol a hipotermiától. Addig kell kijutnod innen, amíg még van hozzá erıd. Kelletlenül ellökte magát a sziklafaltól, és a felé a keskeny nyílás felé évickélt, melyen át a Dandera folyó ismét rohanvást igyekezett, hogy csatlakozzon Nílus anyjához. Érezte, ahogy az áramlat elkapja, magával sodorja, és akkor nem úszott tovább, hagyta, hogy a víz vigye. - Az ördög hullámvasútja! - mondta magának. - Csak száguld, rohan a mélybe le, s hogy hol áll meg, nem tudja senki se. Az elsı zuhatagok megviselték. Olybá tőnt, sosem jut a végére, de aztán egyszerre csendesebb vizekre sodródott. A hátán lebegett, kihasználta ezt a kis pihenıt és felfelé nézett. Fény alig szőrıdött be ide, mivel feje fölött a sziklák szinte teljesen összezárultak. A levegı nyirkos volt, sötét és bőzlött a denevérektıl. Nemigen maradt azonban ideje arra, hogy környezetét tanulmányozza, mivel elıtte a folyó ismét robajlón bömbölni kezdett. Lelkileg felkészült a tajtékzó víz támadására, majd lezúdult a következı meredek zuhatagon. Egy idı múlva már nem tudta követni, vajon milyen messze sodródhatott és hány kataraktát sikerült túlélnie. Folyamatosan csatázott a hideg, a vízzel teli tüdı fájdalma ellen, küzdött feszülı izmaival és túlságosan igénybe vett inaival. A folyó rángatta, marcangolta. Hirtelen megváltozott a fény. A magas sziklák mélyének homálya után ez olyan volt, mintha keresıreflektorral világítottak volna egyenesen a szemébe, és érezte, hogy a folyó ereje, kegyetlen vadsága csillapul. Belepislogott a vakító napfénybe, majd hátranézett, és látta, hogy a rózsaszín ív alatt a folyó egy ismerıs szakaszához ért, melyet már Royannal felderítettek. Közeledett a kötélbıl készült függıhídhoz, és épp csak annyi ereje maradt, hogy ernyedten a híd alatti, fehér homokkal borított kis partszakasz felé evickéljen. Egy bolyhos, megtépázott kötéldarab a vízre lógott, amit sikerült elkapnia, ahogy elsodródott mellette, és ennek segítségével a part felé lendítette magát. Megpróbált teljesen kimászni, de arccal a homokba zuhant és kihányta azt a sok vizet, amit lenyelt. Olyan jó érzés volt, hogy minden erıfeszítés nélkül, nyugodtan heverhet, pihenhet. Testének alsó része még a vízben maradt, de nem volt már se ereje, se kedve ahhoz, hogy kivonszolja magát. - Élek - álmélkodott, majd olyan állapotba került, mely félúton volt valahol az álom és az eszméletlenség között. Sejtelme sem volt, vajon mennyi ideig heverhetett így, de amikor azt érezte, hogy egy kéz rázza a vállát és egy hang halkan szólongatja, mérges lett, hogy pihenését megzavarják. - Effendi, ébredjen! Keresik. A gyönyörő Woizero keresi magát. Nicholas hatalmas erıfeszítéssel felemelkedett, majd lassan felült. Tamre térdelt fölötte, vigyorgott és a fejét csóválta. - Kérem, effendi, jöjjön velem. A Woizero a túloldalon kutatja át a folyópartot. Sír és a nevét kiáltozza - mondta neki Tamre. Nicholas még soha nem találkozott ilyen emberrel, aki képes rá, hogy az arca nyugtalanságot tükrözzön, ugyanakkor vigyorogni tudjon. Nicholas a fiú mögé nézett és látta, hogy már késı délutánra jár az idı, mivel a nap kövéren, vörösen izzott a szakadék száján. Nicholas, még mindig a homokban ülve, ellenırizte önmagát, hogy számba vehesse sérüléseit. Fájt minden izma, a lábán meg a karján mély karcolások és horzsolások, de törött csontot nem talált. És bár volt egy fájdalmas púp oldalt a fején, ott, ahol egy sziklának ütıdött, az agya tiszta volt. - Segíts fel! - mondta Tamrénak. A fiú vállát Nicholas hóna alá csúsztatta, oda, ahol a kötél felsebezte, majd nekiveselkedett és talpra állította. Kettesben felküzdötték magukat a partról az ösvényre, majd lassan átbicegtek a himbálódzó hídon. Alig ért át a túlpartra, amikor közvetlen közelbıl egy boldog kiáltás hallatszott. - Nicky! Jaj édes Istenem! Hát megmenekültél! - Royan futott lefelé az ösvényen és átölelte. - Rettenetesen kétségbe voltam esve. Azt hittem, hogy... - hirtelen elhallgatott, majd Nicholast kartávolságnyira tolta magától és végignézett rajta. - Jól vagy? Azt hittem, hogy összezúzott testtel találunk rád... - Ismerhetsz - vigyorgott rá Nicholas és igyekezett, hogy ne sántikáljon. - Daliás vagyok és golyóálló, avagy csalánba nem üt a mennykı. Ilyen könnyen nem fogsz megszabadulni tılem. Az egészet csak azért csináltam, hogy ezt az ölelést kicsikarjam belıled. Royan sietve elengedte. - Nehogy bármit is belemagyarázz ebbe. Én mindig kedves vagyok az összevert kiskutyákkal meg a többi állattal. - Mosolya azonban cáfolta szavait. Mindenesetre jó egy darabban viszontlátni, Nicky. - Hol van Borisz? - kérdezte Nicholas. - A nyomolvasókkal lejjebb fésüli át a folyópartot. Azt hiszem, már alig várja, hogy megtalálja a holttestedet. - Mit csinált a dik-dikemmel? - Nyilván nem eshetett komolyabb bajod, ha most ez a legfıbb gondod. A nyúzok levitték a táborba. - A fenébe! Magamnak kell felügyelnem a zsákmány nyúzását és a bır kikészítését. A végén még tönkreteszik! - Karjával átfogta Tamre vállát. - Gyerünk, fiacskám! Lássuk, tudok-e ügetni. Nicholas tudta, hogy ebben a melegben a kis antilop teteme gyorsan bomlásnak indul, és a szır kihullik az irhából, ha nem kezelik le nyomban. Már így is túl sok idı telt el, és egy kitömésre szánt irha elıkészítése hosszadalmas és nagy gyakorlatot igénylı munka. Már besötétedett, mire bebicegtek a táborba. Nicholas arabul a nyúzókért kiáltott. - Ya, Kif! Ya, Salin! - és miután futva elıjöttek kunyhóikból, Nicholas nyugtalanul megkérdezte: - Elkezdtétek már? - Még nem, effendi. Elıször vacsoráztunk. - Ez egyszer a falánkság erénnyé magasztosult. Hozzá ne nyúljatok, amíg én ott nem vagyok. Amíg várakoztok, kerítsetek egy gázlámpát! - Bebicegett kunyhójába, olyan gyorsan, amennyire csak a fájdalom engedte. Levetkızött, merkurokrómmal lekezelte látható sérüléseit és tiszta, száraz ruhát vett fel, majd addig turkált a táskájában, míg meg nem találta azt a feltekert tasakot, amiben a kései voltak, aztán átsietett a nyúzókunyhóba. A butángázlámpa vakító fehér fényében épp csak az elsı vágással végzett a dik-dik lábának belsı oldalán és végig a hasán, amikor Borisz lépett be a kunyhóba. - Jólesett az úszás, angol? - Kifejezetten üdítı volt, köszönöm - mosolygott Nicholas. - Nem hiszem, hogy vissza akarná szívni szavait, amiket az én csíkos dik-dikemrıl mondott, igaz? - kérdezte szelíden. - Ilyen átkozott állat nem létezik, azt hiszem, valami ehhez hasonlót mondott. - Olyan, mint egy patkány. Egy igazi vadász nem vacakol ilyen szeméttel - mondta Borisz nagyképően. - Nos angol, most, hogy megvan a patkánya, talán vissza is mehetnénk Addiszba? - Három hetet fizettem. Ez az én szafarim. Akkor megyünk, amikor én mondom - közölte vele Nicholas. Borisz morgott valamit az orra alatt, majd kihátrált a kunyhóból. Nicholas gyorsan dolgozott. Kései különlegesek voltak, kifejezetten arra tervezték ıket, hogy megkönnyítsék az ilyen finom munkát, és rendszeresen meg-megélesítette ıket egy kerámia fenıkövön, míg olyan éle nem lett, hogy ha csak hozzáért, egy könnyed mozdulattal máris leborotválhatta a szırt alkarjáról. A lábakat úgy kellett megnyúzni, hogy az apró paták rajta maradjanak a bırön. Mielıtt befejezte volna a munkának ezt a részét, egy újabb alak jelent meg a kunyhóban. Papi shamma és fej kendı volt rajta, és amíg meg nem szólalt, Nicholas nem ismerte fel benne Mek Nimmurt. - Hallom, Nicholas, hogy már megint kerested magadnak a bajt. Csak azért jöttem, hogy megbizonyosodjam róla, vajon élsz-e még. A kolostorban az a hír járta, hogy vízbe fulladtál, bár én tudtam, hogy ez nem lehetséges. Neked nem szokásod csak úgy meghalni. - Remélem, igazad van, Mek - nevetett rá Nicholas. Mek leguggolt vele szemben. - Add ide az egyik késedet, és én majd befejezem itt a patákat. Gyorsabban megy, ha segítek. Nicholas szó nélkül odaadta neki az egyik kést. Tudta, hogy Mek meg tudja csinálni, hisz évekkel ezelıtt ı tanította meg rá. Ha ketten dolgoznak az irhán, sokkal gyorsabban megy. Minél hamarabb lekerül a bır, annál kisebb az esély, hogy bomlásnak indul. Figyelmét most a fejre fordította. Ez volt a mővelet legkényesebb része. A bırt úgy kell lefejteni, mintha egy kesztyőt húznánk le, és a szemhéjat, az ajkakat, meg az orrcimpát belülrıl kell óvatosan lenyúzni. Talán a fület volt a legnehezebb egy darabban leemelni a porcogóról. Egy darabig egyetértı némasággal dolgoztak, végül Mek törte meg a csöndet. - Mennyire ismered ezt a te oroszodat, Borisz Bruszilovot? - kérdezte. - Akkor találkoztam vele elıször, amikor kiszálltam a repülıbıl. Egy barátom ajánlotta. - Nem lehet valami jó barát. - Mek felnézett és az arca komor volt. - Azért jöttem, Nicholas, hogy figyelmeztesselek, vigyázz vele. - Hallgatlak - mondta Nicholas csöndesen. - '85-ben elkaptak Mengisztu pribékjei. Addisz mellett, a Kari Marx börtöntáborban tartottak fogva. Bruszilov volt ott az egyik vallató. Akkoriban még a KGB-nek dolgozott. A kedvenc fogása az volt, hogy annak a férfinak vagy nınek, akit vallatott, a fenekébe dugta egy kompresszor nyomócsövét és kinyitotta a csapot. Úgy felfúvódtak, akár egy luftballon, aztán a beleik szétdurrantak. - Egy pillanatra elhallgatott, amíg átment a túloldalra, hogy a másik patához fogjon. - Nekem sikerült megmenekülnöm, még mielıtt engem is vallatóra foghatott volna. Amikor Mengisztu elmenekült, visszavonult és áttért a vadászatra. Nem tudom, hogy vehette rá Woizero Tessayt, hogy hozzámenjen, de ismervén ezt az embert, nem hiszem, hogy sok választása lehetett volna ebben az ügyben. - Ami azt illeti, voltak gyanúim vele kapcsolatban - ismerte el Nicholas. Egy darabig megint hallgattak, majd Mek odasúgta neki: - Azért jöttem, hogy megmondjam neked, lehet, hogy kénytelen leszek megölni. Ezután egyikıjük sem szólt egy szót sem, mígnem Mek végzett a négy patával. Ekkor felállt. - Manapság az élet bizonytalan, Nicholas. Ha esetleg sietısen kéne távoznom, és nem lenne módom elbúcsúzni tıled, akkor van valaki Addiszban, aki továbbítja nekem az üzenetedet, ha bármikor szükséged lenne rám. A neve Maryam Kidane ezredes, a Honvédelmi Minisztériumban. İ jó barát. A fedınevem Fecske. Fogja tudni, hogy kirıl beszélsz. Gyorsan megölelték egymást. - Isten legyen veled! mondta Mek, azzal csöndesen elhagyta a kunyhót. Az éjszaka elnyelte köntösbe burkolt alakját, és Nicholas sokáig nézett utána az ajtóból, majd megfordult és befejezte a munkát. Késıre járt, mire bedörzsölte a bır minden centijét kısó és kabra-oldat keverékével, hogy kikészítse és megvédje a húsbogár és más rovarok meg baktériumok pusztításától. Végül nedves oldalával felfelé leterítette a kunyhó padlójára, és rakott még kısót a nyers részekre. A kunyhó falait dróthálóval erısítették meg, hogy távoltartsák a hiénákat. Ezeknek az ocsmány állatoknak bármelyike egy pillanat alatt eltüntetheti az irhát. Ellenırizte, hogy az ajtó dróthálója biztosan be legyen zárva, mielıtt fogta a lámpát és elindult az étkezıkunyhó felé. A többiek már órákkal azelıtt megvacsoráztak és aludni tértek, de Tessay otthagyta neki a vacsorát és az etióp szakács gondjaira bízta. Nicholas nem vette észre, hogy mennyire éhes, míg meg nem érezte az étel szagát.
Másnap reggel Nicholas izmai annyira
merevek voltak, hogy úgy bicegett el a nyúzókunyhóig, akár egy vénember. Elıször ellenırizte az irhát, friss sót szórt rá, majd utasította Kifet és Salint, hogy temessék el a koponyát egy hangyabolyba, ahol a rovarok eltávolítják a még rajta lévı húst, és megtisztítják a koponyaüreget. Ezt a módszert jobbnak tartotta a koponya kifızésénél. Miután elégedetten látta, hogy zsákmánya jó állapotban van, lement az étkezıkunyhóba, ahol Borisz szívélyesen üdvözölte. - Na angol. Akkor most már megyünk Addiszba, da? Itt már nincs mit csinálnunk. - Maradok, hogy fényképeket készíthessek a kolostorban a Timkat szertartásról - mondta neki Nicholas. - Aztán lehet, hogy még vadásznék egy Menelik bozótantilopra is. Ki tudja? Megmondtam már. Akkor megyünk, amikor én akarom. Borisz rosszkedvőnek tőnt. - Maga megırült, angol. Miért akar itt maradni ebben a hıségben, hogy megnézze ezeket az embereket, meg a mumbo-jumbo bálványukat? - Ma horgászni fogok, holnap pedig megnézzük a Timkatot. - Nincs is horgászbotja - ellenkezett Borisz, de Nicholas kinyitott egy kis összetekert vászontasakot, ami nem volt nagyobb, mint egy nıi táska, és megmutatta neki a benne lévı négyrészes Hardy Smuggler botot. Az asztalon át Royanra nézett: - Velem tart fegyverhordozóként? - kérdezte. Elindultak a folyó mentén, felfelé a függıhídhoz, ahol Nicholas összeszerelte a botot, majd egy legyet erısített a horogra. - Fenséges csali. - Felmutatta, hogy Royan is megcsodálhassa. - A halak a világon mindenütt imádják, Patagóniától Alaszkáig. Hamarosan megtudjuk, hogy vajon itt, Etiópiában is ilyen népszerőek-e. Royan a part tetejérıl figyelte, amint Nicholas kivetette a zsinórt, majd röptében tekert rajta, amint a súlytalan legyet a folyó közepe felé irányította, aztán puhán a víz felszínére ejtette úgy, hogy az könnyedén lebegett a fodrozódó vízen. Amikor másodszor vetette ki a horgot, a légy alatt örvényleni kezdett a víz. A bot vége élesen meghajolt, az orsó feljajdult, és Nicholas felkurjantott. - Megvagy, szépségem! Royan elnézı mosollyal figyelte a part tetejérıl. Lelkes izgalmában olyan volt, akár egy kisfiú. Mosolygott, hogy sérülései milyen csodálatos módon begyógyultak, és már egyáltalán nem bicegett, ahogy leföl rohangált a folyóparton, hogy kifárassza a halat. Tíz perc múlva kihúzta, a hal úgy ragyogott, akár a frissen vert arany, és olyan hosszú volt, mint a karja, ahogy csapkodott, vergıdött a parton. - Sárga hal - mondta Royannak diadalmasan. - Pompás. Remek reggeli lesz belıle holnap. Fölmászott a partra és lehuppant Royan mellé a főbe. - A horgászat csak jó kifogás volt, hogy lerázzam Boriszt. Azért jöttünk ide, hogy elmeséljem, mit találtam tegnap ott fenn. - A hídon túl magasodó, rózsaszín kıívre mutatott. Royan felkönyökölt és figyelmes arccal nézett rá. - Természetesen nem tudom megmondani, hogy van-e bármi köze a mi kutatásunkhoz, de odabenn valaki dolgozott. - Elmondta, hogy néznek ki azok a bevésett mélyedések, amiket a kanyon falában talált. - A hasadék szájától egészen a vízig érnek. Azokat, amelyek az áradási vízszint jele alatt vannak, a víz erısen kikoptatta. A följebb lévıket nem értem el, de amennyire láttam, a föléjük ívelı szikla megvédte ıket az esıtıl és a széltıl; mint egy tornáctetı. Úgy tőnik, megırzıdtek eredeti állapotukban, ellentétben a lejjebb lévıkkel. - És mire következtethetünk ebbıl? - kérdezte Royan. - Arra, hogy nagyon régiek - felelte Nicholas. - A bazalt rendkívül kemény. Nagyon hosszú idınek kellett eltelnie ahhoz, hogy a víz ennyire elkoptassa. - Mit gondolsz, mi célt szolgáltak azok a lyukak? - Hát, nem is tudom - ismerte el Nicholas. - Lehetséges, hogy valamiféle állványzat rögzítıpontjai voltak? - kérdezte Royan, és Nicholas lenyőgözve nézett rá. - Jó ötlet. Nagyon is lehetséges - helyeselt. - Mi más lehet még? - Rituális jelek - mondta. - Valamiféle vallási motívum. Elmosolyodott, ahogy Royan kétkedı arcára nézett. - Egyetértek, nem valami meggyızı. - Rendben, akkor gondoljuk végig az állványzat ötletet. Miért emelne bárki is egy állványzatot egy ilyen helyen? Leheveredett a főre, letépett egy főszálat és elgondolkodva rágcsálni kezdte. Nicholas megvonta a vállát. - Hogy rögzítsen egy létrát, vagy valami más szerkezetet, amivel lejuthat a szakadék mélyére. - Mi más oka lehet? - Más nem jut eszembe. Egy idı múlva Royan megrázta a fejét. - Nekem se. - Kiköpte szájából a fődarabot. - Ha ez volt az ok, akkor igen csak komoly dologról lehetett szó. Annak alapján, amit elmondott, ez egy tekintélyes szerkezet lehetett, amit arra terveztek, hogy sok ember, vagy valami nehéz anyag súlyát is elbírja. - Észak-Amerikában az indiánok építenek ilyen horgászemelvényeket a vízesések fölé, hogy hálóval foghassák ki a lazacot. - Volt ezekben a vizekben valaha is valamiféle nagy halvándorlás? - kérdezte Royan, mire Nicholas megint csak vállat vont. - Erre senki sem tudja a választ. Meglehet, valamikor régen - ki tudja. - Ez minden, amit odalenn láttál? - Magasan, fönn a falon, matematikai pontossággal a két bevésett mélyedéssor között volt valami, ami úgy tőnt, mintha egy féldombormő lenne. Royan hirtelen felült és mohón meredt rá. - Tisztán láttad? Felirat volt rajta, vagy valamiféle rajz? Milyen volt a vesét stílusa? - Nincs ilyen szerencsénk. Túl magasan volt és odalenn nagyon kevés a fény. Még abban sem vagyok biztos, vajon nem a sziklafal egy természetes hibájáról, hiányosságáról van-e szó. Royan csalódottsága szinte kézzel fogható volt, de rövid hallgatás után megkérdezte: - Volt még valami más is? - Igen - vigyorgott Nicholas. - Rengeteg, rengeteg víz, ami nagyon, nagyon, nagyon sebesen folyik. - Mit kezdjünk ezzel a te állítólagos féldombormőveddel? – kérdezte Royan. - Cseppet sem rajongok az ötletért, de vissza kell mennem oda, hogy alaposabban szemügyre vehessem. - Mikor? - Holnap Timkat. Az egyetlen esélyünk arra, hogy bejussunk a katedrális maqdasába. Utána majd megtervezzük, hogyan derítsük fel a szurdokot. - Kezdünk kifutni az idıbıl, Nicky, pont akkor, amikor a dolgok valóban izgalmassá válnak. - Ezt mondd még egyszer! - dünnyögte Nicholas. Royan az ajkán érezte a férfi leheletét, mivel arcuk olyan közel volt egymáshoz, mint az összeesküvıké, vagy két szeretıé, és ekkor döbbent rá saját szavainak kétértelmőségére. Felpattant és lesöpörte nadrágjáról a port meg a főszálakat. - Mindössze egy halad van egy ekkora tömegnek. Most vagy nagyon jó véleménnyel vagy magadról, vagy jobb, ha nyomban visszamégy horgászni. A két debtera, akit kísérıül rendeltek melléjük, megpróbált utat törni nekik a tömegben. Mindazonáltal, alig értek a lépcsı aljára, a tömeg elnyelte kísérıiket, eltőntek a szemük elıl. Nicholas és Royan is elszakadt a másik pártól. - Maradj mellettem - mondta Nicholas Royannak, miközben keményen fogta a karját és a vállával próbált utat törni maguknak. Szépen húzta maga után Royant. Természetesen szántszándékkal rendezte úgy a dolgot, hogy a tolongásban elveszítsék Boriszt és Tessayt, ami sikerült is, pontosan úgy, ahogy tervezte. Végre egy olyan helyhez értek, ahol Nicholas szilárdan megtámaszthatta hátát a terasz egyik kıoszlopánál, így a tömeg nem sodorhatta el. Meg aztán, innen jól látta a barlangkatedrális bejáratát is. Royan nem volt elég magas ahhoz, hogy átlásson az elıtte álló férfiak feje fölött, ezért Nicholas felemelte a lépcsı korlátjára és az oszlopnál tartotta. Royan a vállába kapaszkodott, mivel a korlátról egyenesen a Nílusba zuhanhatott volna. A hívık halk, monoton hangon kántáltak, miközben egymástól függetlenül egy tucatnyi kisebb zenekar játszott, szóltak a dobok és csörögtek a sistrumok. Mindegyik zenekar mellett ott volt saját patrónusa, egy-egy pompás köntöső fınök, a maga hatalmas, tarkabarka ernyıjének árnyékában. A levegı tele volt izgalommal és várakozással, ami majdnem oly erısen érzıdött, mint a hıség és a bőz. Fokozatosan növekedett, ahogy erısödött és hangosabbá vált az ének, a tömeg pedig himbálódzni, hullámzani kezdett, mintha egyetlen organizmus, valami groteszk, élettıl lüktetı amıba lenne. A katedrálisból váratlanul rézharangok csendülése hallatszott, amire nyomban száz tülök és harsona válaszolt. A lépcsı tetejérıl puskák sortüze hangzott, amint a fınökök testırei a levegıbe lıttek fegyvereikkel. Némelyiküknél automata fegyver volt, így aztán az AK-47esek csattogása összekeveredett a régi, elöltöltıs puskák dörrenésével. Kékes lıporfüst lebegett a gyülekezet fölött, és a szikláról visszapattanó golyók elzúgtak a szurdok fölött. Az asszonyok sikoltoztak és jajongtak, és ez a hang vérfagyasztóan kísérteties volt. A férfiak arca izzott a vallásos szenvedély lángjától. Térdre hulltak, és kezüket rajongó imádattal emelték a magasba, miközben énekeltek és Isten áldásáért kiáltoztak. Az asszonyok kicsinyeiket a magasba emelték, és a vallási szenvedély könnyei csordultak végig sötét orcáikon. A föld alatti templom kapujában papok és szerzetesek menete jelent meg. Elöl jöttek a debterák hosszú, fehér köntösben, ıket követték az akolitusok, akiket most fognak megkeresztelni a folyó mellett. Royan felismerte Tamrét, hosszú, nyurga alakja egy fejjel kimagaslott a többi fiú közül. Royan integetett neki a tömeg feje fölött, és Tamre észrevette, szemérmesen elvigyorodott, majd követte a debterákat a folyó felé vezetı ösvényen. Ekkorra már lassanként leszállt az est. A katlan mélyét árnyak homályosították el, és az ég úgy borult fölé, mint valami bíborszín baldachin, melyen már megjelentek az elsı, fénylı csillagok. Az ösvény elején egy réz parázstartó égett. Ahogy a papok egymás után elhaladtak mellette, fáklyáikat a lángokba tartották, majd midın fellobbant, magasra emelték. Akár a megolvadt lávafolyam, a fáklyafényes menet elkezdett lefelé kígyózni a sziklafalról, és a papok gyászos énekét meg a dobok hangját visszhangozták a túlparti sziklák. A keresztelésre indulókat a felszentelt papok követték cifra köntöseikben a kıkapun át, ezüstbıl és csillogó rézbıl készült, körmeneti kereszteket vittek, meg hímzett selyemlobogókat, melyeken a mártíromságot szenvedett szentek kínjait és elragadtatott örömmámorát ábrázolták. Rázták csengettyőiket, fújták sípjaikat, izzadtak és énekeltek, mígnem a sötét arcokból csak a szemek fehérje villant. Mögöttük a legpompásabb köntöst és magas, ékkövekkel kirakott fejdíszt viselı két pap hozta a tabotot. A frigyszekrényt karmazsinvörös anyaggal takarták le, mely a földig ért, mivel ez túlságosan szentséges ahhoz, hogy profán tekintetek megszentségtelenítsék. A hívık az imádat újabb rohamával vetették magukat a földre. Még a fınökök is arccal a terasz piszkos kövére borultak, és néhányan sírtak hitük szenvedélyes mámorában. A menetet Jali Hora zárta, a fején most nem a kék köves korona volt, hanem egy másik, sokkal pompázatosabb alkotás, az epifánia korona, nagy tömeg csillogó fém meg szikrázó hamis kı, mely mind túl nehéznek tőnt ahhoz, hogy vékony, öreg nyaka elbírja. Két debtera fogta a könyökét és irányította bizonytalan lépteit a lépcsın, mely levezetett a Nílushoz. Ahogy a menet haladt lefelé, a lépcsı tetejéhez legközelebb lévı hívık felálltak, fáklyáikat meggyújtották a parázstartóban, majd elindultak lefelé az apát után. A teraszon is mindenki megmozdult, hogy kövesse a menetet, így a terasz kezdett kiürülni, és Nicholas is leemelte Royant a korlátról. - Addig kell bejutnunk a templomba, amíg elég ember van itt ahhoz, hogy fedezzen minket - suttogta. Megfogta Royan kezét, a másik kezével meg fotóstáskája szíját markolta és csatlakozott a teraszon mozgolódó emberekhez. Hagyta, hogy elıresodorják, de közben az emberáradaton át egyfolytában a templom bejárata felé oldalazott. Elıttük a tolongásban látta Boriszt és Tessayt is, de ık nem vették észre, és ı gyorsan összehúzta magát, hogy véletlenül se tőnjön fel nekik. Ahogy Royannal elérték a templom külsı termének kapuját, eltávolodtak a tolongástól, majd finoman behúzta Royant az alacsony bejáraton át a templom homályos, elhagyatott belsejébe. Gyorsan körülpillantott, hogy megbizonyosodjon róla, valóban csak maguk vannak, és az ırök már nem állnak ott a belsı kapu mellett. Aztán az oldalfal mellett gyors léptekkel odasietett, ahol a korommal szennyezett, földig érı falikárpit lógott le a mennyezetrıl. Felemelte a nehéz gyapjúszövet redıit, behúzta mögé Royant, majd hagyta, hogy a szınyeg visszahulljon és mindkettıjüket elrejtse. Épp idıben érkeztek, mert alig hogy a falhoz lapultak, és a kárpit visszahullt eléjük, a qiddist felıl közeledı léptek zaját hallották. Nicholas kilesett a szınyeg mögül és négy fehér ruhás papot látott, akik áthaladtak a külsı termen, majd ahogy elhagyták a templomot, a fıkaput bezárták maguk után. Súlyos puffanás hallatszott, amikor a zárógerendát kívülrıl a helyére billentették, és ezután mélységes csönd töltötte el a barlangot. - Erre nem számítottam - suttogta Nicholas. - Éjszakára bezártak minket. - Így legalább biztos, hogy nem fognak megzavarni - felelte Royan élénken. - Nyomban munkához is láthatunk. Elıóvakodtak rejtekhelyükrıl, majd a külsı termen át qiddist bejáratához surrantak. Itt Nicholas egy pillanatra megállt és kezét figyelmeztetın Royan karjára tette. - Ettıl fogva tiltott területen járunk. Jobb lesz, ha én elıremegyek és felderítem a terepet. Royan határozottan megrázta a fejét. - Nem fogsz itthagyni. Én is megyek. - Nicholas jobbnak látta, ha nem vitatkozik. - Hát, akkor menjünk. - Nicholas elindult fel a lépcsın és belépett a középsı terembe. Ez kisebb és alacsonyabb volt, mint a külsı. A falikárpitok itt gazdagabbak voltak és az állapotuk is sokkal jobb volt. A csupasz padlón csupán a piramis alakú, itteni fából, kézzel faragott keretek álltak, rajtuk pedig olajban úszó lámpabéllel egy sor rézlámpás pislákolt. Fényük nagyon gyönge volt, így a mennyezet és a terem rejtett zugai homályban maradtak. Miközben áthaladtak a termen a maqdast elzáró kapuk felé, Nicholas elıvett két elemlámpát a fotóstáskájából és az egyiket odaadta Royannak. - Új elemek vannak benne mondta neki -, de feleslegesen nem kell égetni. Lehet, hogy egész éjszakára itt ragadunk. Megálltak a legbelsı szentély ajtaja elıtt. Nicholas gyorsan szemügyre vette. Az ajtószárnyakon vésett képek voltak, melyek Szt. Frumentiust ábrázolták glóriával a feje fölött, amint jobb kezét áldásra emeli. - Primitív zár - dünnyögte -, több száz éves lehet. Akár egy kalapot is behajíthat az ember a hevederpánt és a nyelv közé. – Kezét ismét a táskába csúsztatta és kivett egy Leatherman- szerszámot. - Ügyes kis dolog ez. Sok mindenre jó, az ember kiszedheti a követ a ló patájából, de kinyithat vele akár egy szeméremövet is. Letérdelt az erıs vaszár elé és kinyitotta a szerszám egyik pengéjét. Royan izgatottan figyelte, majd összerezzent, amikor a zárnyelv egy kattanással hátracsúszott. - Ifjúkori eltévelyedés? - kérdezte. - A betörés is egyike e sokoldalú tehetségnek? - Ez maradjon csak az én titkom - azzal fölállt és vállát nekifeszítette az egyik ajtószárnynak. A kenetlen zsanérok felnyögtek, és Nicholas épp csak annyira nyitotta ki, hogy beférjenek rajta, majd nyomban visszacsukta. Ott álltak egymás mellett a maqdas küszöbén, és néma áhítattal pillantottak körül. A legbelsı szentély egy apró kamra volt, sokkal kisebb, mint amekkorának bármelyikıjük is képzelte. Nicholasnak tizenkét lépés elég lett volna, hogy átérjen rajta. A boltíves mennyezet annyira alacsony volt, hogy lábujjhegyre állva, kinyújtott ujjainak hegyével elérte a tetejét. A padlótól fölfelé, a falak mentén polcok álltak, melyeken a hívık ajándékai és adományai sorakoztak, bizánci stílusú ikonokon a Szentháromság és a Szőzanya, díszes ezüstkeretben. Volt ott jó pár szenteket és uralkodókat ábrázoló szobrocska, csillogó fémbıl készült medalionok és koszorúk, edények, tálak, ékkıvel kirakott dobozok, sokágú gyertyatartók. A bennük égı fogadalmi gyertyák reszketı fénye világította meg a szentélyt. Ócskaságok és igazi kincsek rendkívüli győjteménye volt ez, gyönyörő, értékes mőtárgyak és ízléstelen limlomok kavalkádja, amit az évszázadok során az etióp uralkodók és törzsfık adományoztak a kolostornak. A szentély közepén állt a cédrusfa oltár, szárnyaira a jelenések, a teremtés, a kísértés, az Édenbıl való kiőzetés és az utolsó ítélet látomásszerő jeleneteit vésték. Az oltárterítı nyers selyembıl készült csipke volt, a kereszt és a kehely pedig szépen megmunkált, nehéz ezüstbıl készült. Ott csillogott a gyertyafényben az apát koronája, melynek közepén Taita kék kerámiapecsétje ékeskedett. Royan odament az oltárhoz és letérdelt elıtte. Fejét lehajtotta, és imádkozott. Nicholas tisztelettudóan várakozott a küszöbön, amíg Royan fel nem állt, majd csatlakozott hozzá. - A tabot kı! - mutatott Nicholas az oltár mögé, és egymás mellett lépkedve elindultak felé. A maqdas hátsó részében egy arany- és ezüstszállal hímzett, nehéz damaszttal letakart tárgy állt. A lepel alatt látszó körvonalak alapján látták, hogy elegáns forma, az arányai kellemesek, embermagasságú, de karcsú talapzat. Mindketten körbejárták a mohón tanulmányozták a letakart formát, de vonakodtak megérinteni, vagy leemelni róla a leplet, mert attól féltek, hogy várakozásuk alaptalannak bizonyul, és reményeik úgy omlanak össze, miként az örvénylı víz zúdul alá a Nílus katlanába. A mindkettıjüket hatalmába kerítı feszültséget Nicholas törte meg azzal, hogy a tabot kıtıl a szentély hátsó falának rácsos kapuja felé fordult. - Szt. Frumentius sírja! - mondta, és odament a rácshoz. Royan is mellé lépett, és együtt kukucskáltak be a kortól megfeketedett fa négyszögletes nyílásán át. Odabenn sötét volt. Nicholas bedugta elemlámpáját az egyik kis nyíláson és felkapcsolta. Az elemlámpa fényében a sír szivárványként ragyogó színpompája annyira elkápráztatta a szemüket, hogy beletelt néhány pillanatba, míg hozzászoktak, és akkor Royan hangosan felszisszent. - Ó, édes Istenem! - Reszketni kezdett, mintha magas láza lenne, és az arca elsápadt, ahogy kifutott belıle minden vér. A koporsó a sírkamra hátsó falában lévı kıpárkányon helyezkedett el. Kívülre a benne fekvı férfi hasonmását festették. Bár már erısen megkopott, a festék jórészt lepattogzott róla, a halott férfi halvány arca és vöröses szakálla még mindig tisztán kivehetı volt. Nem ez volt Royan elképedésének egyetlen oka. A koporsó mellett és fölött a falat bámulta. Színek kavalkádja tárult a szeme elé azon a falon, melynek minden négyzetcentijét renkívül kifinomult és mesterien kidolgozott falfestmény borította, amit csodálatos módon nem tépáztak meg az eltelt évezredek. Nicholas áhítatos némasággal pásztázta végig elemlámpája fényével, és Royan úgy kapaszkodott a karjába, mintha máskülönben elesne. Éles körmeit belemélyesztette Nicholas húsába, de a férfi észre se vette a fájdalmat. Hatalmas csaták jeleneteit látták és harci gályákat, melyek az örök folyó kék vizén vívták meg szörnyő harcukat. Aztán voltak ott vadászjelenetek is, vízilovakat és hosszú, ragyogó agyarú, hatalmas elefántokat üldöztek. Másutt meg tolldíszes, vértbe öltözött regimentek dühödt, vérszomjas csatája látszott. Szekérhadosztályok vágtattak és támadtak egymásra ezeken a keskeny falakon át, miközben saját vad száguldásuk pora félig eltakarta ıket. Minden egyes falfestmény elıterét egy magas, hısi alak uralta. Az egyiken íját feszítette meg, a másikon bronzkardját lendítette magasba. Ellenségei porba hullottak elıtte és ı eltiporta ıket, vagy levágott fejüket győjtötte csokorba, akárha virágott szedne. Nicholas egymás után világította meg e csodás mővészi alkotásokat, majd megállt a központi falmezın, mely a korhadó, szétesı koporsó fölötti fal teljes felületét beborította. Itt ugyanaz az istenszerő alak száguldott harci szekéren. Az egyik kezében íj, a másikban pedig dárdákat tartott. A feje fedetlen volt, sőrő aranyló haja, akár egy oroszlán sörénye lebegett mögötte a vágta szelében. Arca nemes volt és büszke, tekintete egyenes és fékezhetetlenül átható. Az alatta lévı felirat klasszikus egyiptomi hieroglifa volt. Royan síri hangon, suttogva fordította le.
Egyiptom Nagy Oroszlánja.
Százezer Legjobbja
Dicsıség Aranyának Birtokosa
Fáraó Társa
Minden Istenek Harcosa
örökké élj!
Royan keze reszketett Nicholas
karján, hangja elcsuklott, majd elfúlt a visszafojtott érzelmektıl. Még sírt is egy kicsit, aztán megrázta magát, miközben sikerült visszanyernie önuralmát. - Ismerem ezt a mővészt - mondta halkan. - Öt évet töltöttem munkája tanulmányozásával. Bárhol felismerném. - Vett egy nagy levegıt. - Teljes bizonyossággal mondhatom, hogy közel négyezer évvel ezelıtt Taita, a rabszolga festette ezeket a falakat, és tervezte ezt a sírt. A halott férfi nevére mutatott, melyet a koporsó párkánya felett a kıbe véstek. - Ez nem egy keresztény szent sírja. Évszázadokkal ezelıtt egy akkori pap bukkanhatott rá, és tudatlanságában saját vallásának tulajdonítva, birtokba vette. - Reszketegen ismét egy mély levegıt vett. – Oda nézz! Az ott Tanus Harreb úr, az egyiptomi seregek fıparancsnoka, Lostris királynı szeretıje, Memnon herceg, a késıbbi Tamose fáraó vér szerinti atyjának pecsétje. Ezután mindketten némák voltak, belevesztek felfedezésük csodájába. Végül Nicholas törte meg a csöndet. - Akkor minden igaz. A hetedik tekercs titkai mind itt vannak elıttünk, ha megtaláljuk hozzá a kulcsot. - Igen - mondta Royan halkan. - A kulcs. Taita kı testamentuma. - Visszafordult a tabot kı felé, és lassan, szinte félve közeledett hozzá. - Képtelen vagyok rá, hogy megtegyem, Nicky. Rettegek, hogy nem az, amit remélünk. Csináld te! Nicholas egyenesen odament az oszlophoz és egy bővész mozdulatával lerántotta róla a damasztleplet. Meredten nézték a márványos mintázatú, rózsaszín gránitoszlopot, amit Nicholas leleplezett. Úgy száznyolcvan centi magas lehetett, alul az alapterülete kilencszáz négyzetcenti körül, mely fokozatosan vékonyodott, és a csúcsán lévı talapzat már fele akkora volt. A gránitot simára csiszolták, majd televésték. Royan elırelépett és megérintette a hideg követ, ujjaival úgy simította végig a hieroglifákat, miként egy vak ember olvassa a Braille-írást. - Taita hozzánk írt levele - suttogta, miközben hosszú, karcsú, kissé remegı mutatóujjával simította körbe a sőrőn vésett írásjelek között a törött szárnyú sólyom rajzát. - Közel négyezer éve írta, és ez azóta is itt vár ránk, hogy elolvassuk és megértsük. Nézd, hogy írta alá! - Royan lassan körüljárta a gránitoszlopot, egymás után szemügyre vette mind a négy oldalt, miközben mosolygott és bólogatott, majd elgondolkodva ráncolta homlokát, a fejét csóválta, aztán megint mosolygott, mintha egy szerelmeslevelet olvasna. - Olvasd fel nekem - kérte Nicholas. - Számomra ez túl bonyolult - felismerem a jeleket, de nem értem, nem tudom követni a szöveget. Magyarázd el nekem. - Ez Taita. - Royan nevetett, az áhítat és a csodálat végre átadta helyét az izgalomnak. - Szokás szerint most sem tagadja meg önmagát, megint homályos és hóbortos. - Olyan volt, mintha egy szívének kedves, de bosszantó öreg barátról beszélne. - Az egész versben van és valószínőleg ez megint egyike az ı saját, titkos jelrendszerének. - Kiválasztott egy hieroglifasort és ujjával követte, miközben fennhangon olvasta: - A keselyő hatalmas szárnyakon emelkedik fel, hogy köszöntse a napot. A sakál üvölt és saját farkába mar. A folyó a föld felé folyik. Vigyázz te, ki háborgatod e szent helyet, különben megismered az istenek haragját! - Ez badarság, halandzsa. Nincs semmi értelme – tiltakozott Nicholas. - De igen, van értelme. Amit Taita mond, annak mindig van értelme, ha egyszer az embernek sikerül eljutnia oda, hogy követni tudja ravasz, nyakatekert gondolkodását. - Egyenesen Nicholas felé fordult. – Ne vágj már olyan savanyú képet, Nicky. Arra ne számíts, hogy Taitát úgy olvashatod, akár egy vezércikket a The Timesban. Egy talányt adott fel nekünk, aminek a megfejtése hetekig, esetleg hónapokig tartó munkát jelent. - Nos, egy dolog biztos. Nem maradhatunk itt a maqdasban hetekig vagy hónapokig, hogy kibogozzuk. Lássunk munkához. - Elıször a fényképek. - Royan gyors és gyakorlatias lett. - Utána pedig nyomatot vehetünk a kırıl. Nicholas letérdelt a fotóstáska mellé, hogy kinyissa redınyzárát. - Elıször csinálok két tekercs színeset, aztán meg a Polaroidot használom, így lesz mivel dolgoznunk, amíg elı nem hívatjuk a színeseket. Royan ellépett az útjából, amíg térdelve körbejárta az oszlopot és a megfelelı szögben tartotta a gépet, hogy ne torzítsa el a térhatást. Mind a négy oldalról egy-egy sorozat képet készített különbözı blendenyílással és exponálási idıvel. - Ne használd fel az összes filmet – figyelmeztette Royan. Készítenünk kell néhány felvételt a sír falairól is. Nicholas engedelmesen odament a rácsos kapuhoz és tanulmányozni kezdte a zárat. - Ez egy kicsit bonyolultabb, mint a külsı kapu. Ha megpróbálok bejutni ide, lehet, hogy egy kicsit megrongálom és nyoma marad. Szerintem nem éri meg azt a kockázatot, hogy emiatt esetleg leleplezıdünk. - Rendben - egyezett bele Royan. - Akkor csináld a rács nyílásán át. Nicholas minden tıle telhetıt megtett, hogy a képek a lehetı legjobban sikerüljenek, a rácson át kinyújtott karral bedugta a fényképezıgépet és a fókuszt becslés alapján állította be. - Ennyi - mondta végül Royannak. - Akkor most jön a Polaroid. - Gépet váltott és az egészet megismételte, de ezúttal Royan egy kis mérıszalagot tartott az oszlop mellé, hogy a fokbeosztás alapján megkapják a méretarányokat. Ahogy kijöttek a képek, mindet odaadta Royannak, hogy ellenırizze a minıséget. Egyszer-kétszer, amikor a gép vakuja túlexponálta a képet, vagy túl homályosra sikerült, esetleg valami más okból nem volt elégedett, megkérte Nicholast, hogy ismételje meg azt a felvételt. Közel kétórányi munka után volt egy teljes sorozat Polaroid képük, így aztán Nicholas elrakta a gépeket és elıvette a mőnyomó papírt. Közösen ráfeszítették az oszlopra, majd ragasztószalaggal rögzítették. Ezután Nicholas elkezdte a tetején, Royan pedig az alján. Fekete rajzszénnel dörgölték rá a tiszta papírra a vésetek pontos formáját és alakját. - Megtanultam már, hogy ez mennyire fontos, ha az embernek Taitával van dolga. Ha nem tudsz az eredetivel dolgozni, akkor rendelkezned kell egy pontos másolattal. Néha a véset legapróbb részlete is teljes egészében megváltoztathatja a szöveg értelmét és jelentését. Nála mindennek több rétege és rejtett mélysége van. Olvashattad A folyó istenében, hogy önmagát tartja a szójátékok és talányok par excellence mesterének és a bao valaha élt legnagyobb játékosának. Nos, a könyvnek ez a része feltétlenül helytálló. Bárhol is legyen most, tudja, hogy a játék elkezdıdött és élvezettel figyeli minden lépésünket. El tudom képzelni, ahogy magában kuncog, és gúnyos örömmel dörgöli össze a kezét. - Mintha kissé elragadott volna a képzelet, drága leányzó. Nicholas folytatta a munkát. - De azért értem, hogy mit akarsz ezzel mondani. A jelek körvonalainak átmásolása a tiszta papírra fáradságos, monoton munka volt és az órák csak teltek, amint négykézláb vagy hétrét görnyedve dolgoztak az oszlopon. Végül Nicholas hátralépett és fájó hátát masszírozgatta. - Hát ennyi. Kész vagyunk. Royan is felállt. - Mennyi az idı? - kérdezte, mire Nicholas ránézett az órájára. - Hajnali négy. Jobb lesz, ha most gyorsan rendet csinálunk. Ellenıriznünk kell mindent, nehogy látogatásunknak bármi nyoma maradjon. - Van még valami - mondta Royan, miközben letépte az egyik papír sarkát. Odament vele az apát koronájához. A papírdarabkát gyorsan ráragasztotta a korona közepén lévı kék kerámiapecsétre, és rádörgölte a törött szárnyú sólyom rajzát. - Hogy szerencsénk legyen - magyarázta Nicholasnak, amint visszament, hogy segítsen neki a hosszú papírcsíkokat összehajtogatni és visszatenni a táskába. Ezután összeszedték a ledobált ragasztódarabkákat meg a filmek papírját, amelyeket Nicholas menet közben a kılapokra hajigált. Mielıtt ismét letakarták volna a gránitoszlopot a damaszttal, Royan végigsimította a kıbe vésett feliratokat, mintha örökre búcsúzna tılük. Aztán odabólintott Nicholasnak. A férfi ráterítette az anyagot az oszlopra, majd elrendezte a redıket is, minden olyan legyen, ahogy találták. A rézzel körbevett ajtó küszöbérıl még egyszer végignéztek a maqdason, majd Nicholas résnyire kinyitotta az ajtót. - Menjünk! -- Royan átpréselte magát a keskeny nyíláson, majd Nicholas is követte ıt a qiddistbe. Mindössze néhány percre volt szüksége ahhoz, hogy a zár nyelvét a helyére csúsztassa. - Most hogy jutunk ki a fıkapun? - kérdezte Royan. - Nem hiszem, hogy feltétlenül arra kell mennünk. A papoknak nyilván van egy bejáratuk a lakrészük felıl a qiddistbe. Nemigen láttam, hogy a fıkaput használták volna. - Megállt a terem közepén, és figyelmesen körülnézett. - Ezen az oldalon kell lennie, ha egyenesen a szerzetesek lakrészéhez vezet... hirtelen egy elégedett dünnyögéssel elhallgatott. - Aha! Tisztán látszik, hogy az évszázadok során lábuk hol koptatta ki a padlót. - A teremnek az oldalfal melletti részére mutatott, ahol a simára koptatott kövek egészen bemélyedtek. - És nézd csak piszkos ujjaik nyomát a falikárpiton! - Gyorsan odament a kárpithoz és egyik redıjét félrehúzta. - Úgy van, ahogy gondoltam. - Az anyag egy keskeny ajtónyílást rejtett. - Gyere. Egy, az élı sziklán átvezetı, sötét folyosóban találták magukat. Nicholas végigvilágított rajta elemlámpájával, de az égıt kezével eltakarta, hogy csak annyi fényt adjon, amennyire feltétlenül szükségük van. - Erre. A folyosó derékszögben kanyargott, és elöl, egészen homályosan valamiféle világosság látszott. Nicholas kikapcsolata az elemlámpát és vezette tovább Royant. Itt már állott ételszag és áporodott testszag érzıdött, és elhaladtak egy szerzetes ajtó nélküli sziklacellája elıtt. Nicholas bevilágított. A kopár cellában nem volt senki. A falon egy fakereszt lógott, alatta pedig egy alacsony ágy állt. Ez volt a teljes berendezés. Elhaladtak még vagy egy tucatnyi hasonló cella mellett, szinte teljesen egyformák voltak. A folyosó következı fordulója után Nicholas megtorpant. Arcát enyhe légmozgás csapta meg és szájában érezte a friss levegı ízét. - Erre - suttogta. Sietıs léptekkel mentek tovább, mígnem Royan hirtelen megragadta a vállát és megállította. - Mi... - kezdte Nicholas, de Royan megszorította a vállát, hogy elhallgattassa. Akkor már ı is hallotta, emberi hang volt, mely hátborzongatóan visszhangzott végig a folyosó labirintusán. Aztán furcsa, kísérteties kiáltás hallatszott, egy kínok közt vergıdı lélek sikolya és zokogása. Óvatosan osontak tovább, szerettek volna kimenekülni innen, még mielıtt felfedezik ıket, de ahogy haladtak elıre, a hangok egyre erısödtek. - Közvetlenül elıttünk - figyelmeztette Royant suttogva Nicholas. - El kell surrannunk elıtte. Most már látták a cella bejáratán át a folyosóra ömlı, halovány, sárga lámpafényt. Egy újabb szívtépı nıi sikoly visszhangzóit végig a folyosón, mire mindketten megdermedtek. - Ez nıi hang. Mi folyik itt? - suttogta Royan, de Nicholas a fejét csóválva csendre intette, miközben óvatosan haladtak tovább. El kellett menniük a kivilágított cella ajtó nélküli bejárata elıtt. Nicholas hátával a szemközti falnak lapulva oldalazott felé. Royan a karjába kapaszkodva követte. Benéztek a cellába, ahonnan ismét felhangzott a nı sikolya, de ezúttal egy férfihanggal keveredett. Ez egy szavak nélküli duett volt, tele a szenvedély vad kínjával, mely túl heves ahhoz, hogy némán elviseljék. Szemük elıtt egy meztelen pár feküdt az alacsony ágyon. A nı szétterpesztett lábbal feküdt és felemelt térde közt tartotta a férfi csípıjét. Karjával szorosan ölelte a férfi hátát, melyen minden izom megfeszült és verítéktıl csillogott. Vadul mélyedt a nıbe, feneke hullámzón olyan erıvel tört elıre, akár egy hatalmas, fekete faltörı kos. A nı feje egyik oldalról a másikra gördült, miközben egy újabb sikoly tört elı torkából. Ez már úgy tőnt, túl sok volt a fölötte lévı férfinak is ahhoz, hogy elviselje, felemelkedett, akár egy ágaskodó kobra, miközben medencéje még mindig a nıhöz tapadt, de a háta ívben meghajlott, mint egy felajzott harci íj. Egymás után többször is görcsösen összerándult. Hátul a lábán inai pattanásig feszültek, és hátán az izmok úgy remegtek és ugráltak, mintha különálló élılények lennének. A nı kinyitotta a szemét és egyenesen rájuk nézett, amint dermedten álltak az ajtóban, de nem látta ıket, mert szenvedélyének ereje elvakította. Szeme üvegesen meredt elıre, amint a fölötte lévı férfi arcába sikoltott. Nicholas elhúzta Royant és végigosontak a folyosón, míg ki nem értek az elnéptelenedett, üres teraszra. A lépcsı aljánál megálltak, hogy belélegezzék az éjszaka hővösen édes levegıjét, melyben a Nílus illata érzıdött. - Tessay az övé lett - suttogta Royan. - Legalábbis ma éjszakára - mondta Nicholas. - Nem - szállt szembe vele Royan. - Te is láttad Tessay arcát, Nicky. İ most már Mek Nimmurhoz tartozik. A hajnal már rózsásan borszínőre festette a hegylánc cakkos, csipkézett gerincét, amikor a táborba értek és elváltak Royan kunyhójának ajtajában. - Hulla fáradt vagyok - mondta Nicholasnak. - Ez az izgalom túl sok volt nekem. Délnél elıbb ne is keress. - Okos gondolat. Aludj csak addig, amíg kedved tartja. Szeretném, ha sziporkázóan friss és éles szemő lennél, amikor nekilátunk az anyagnak, amit az éjjel győjtöttünk. Mindazonáltal még távolról sem volt dél, amikor Nicholast Legmélyebb álmából verte fel Borisz durva üvöltése, ahogy beviharzott a kunyhójába. - Angol, ébresztı! Beszélnünk kell. Ébresztı ember, ébredj már fel! Nicholas átfordult, majd kinyújtotta karját a szúnyogháló alól, és a karórája után tapogatódzott. - A francba, Bruszilov! Mi a fenét akar? - A feleségem! Nem látta a feleségemet? - Hát mi közöm van nekem a maga feleségéhez? - Eltőnt! Nem láttam tegnap este óta. - Azok után, ahogy bánt vele, ez cseppet sem meglepı. Most pedig menjen innen és hagyjon aludni. - Megszökött a kurvája azzal a fekete rohadékkal, Mek Nimmurral. Mindent tudok róluk. Ne is próbálja meg takargatni, angol. Tudok én mindenrıl, ami itt folyik. Maga csak fedezni próbálja - ismerje el! - Takarodjon innen, Borisz! Ne próbáljon meg belekeverni a piszkos magánéletébe! - Láttam magát és azt a shufta szemétládát, amint a nyúzókunyhóban beszélgettek egyik este. Ne is próbálja tagadni, angol. Maga is nyakig benne van ebben az egészben. Nicholas egy mozdulattal felhajtotta a szúnyoghálót és kiugrott az ágyból. - Legyen szíves és ügyeljen a nyelvére, amikor velem beszél, maga nagydarab ökör. Borisz az ajtó felé hátrált. - Tudom, hogy megszökött vele. Egész éjjel kerestem ıket a folyónál. Elmentek és eltőnt velük a legtöbb embere is. - Ez Tessaynek csak javára válik. A változatosság kedvéért végre némi ízléssel választott férfit magának. - Azt hiszi, hagyom, hogy ez a kurva megússza ezt a dolgot? Akkor téved, nagyot téved. Utánuk megyek és mindkettıjüket megölöm. Tudom, hogy merre tartanak. Ne gondolja, hogy hülye vagyok. Mindent tudok Mek Nimmurról. Én voltam az elhárítás vezetıje... - Hirtelen elhallgatott, amint rádöbbent, hogy mit mondott. - Hasba lövöm és hagyom, hogy az a kurva Tessay végignézze a haláltusáját. - Ha Mek Nimmur nyomába ered, akkor én arra fogadok, hogy nem fog visszatérni. - Maga nem ismer engem, angol. Egyik este elvert, amikor egy üveg vodka volt bennem, ezért aztán azt hiszi, hogy velem könnyő elbánni, da? Nos, Mek Nimmur majd meglátja, hogy milyen könnyő elbánni velem. Borisz kivharzott a kunyhóból. Nicholas sortja fölé egy inget húzott, majd utánament. Borisz saját kunyhójában volt, ahol behajigált néhány lényeges holmit egy könnyő csomagba. Most épp töltényeket tett be 30/06-os vadászpuskájának tárába. - Hagyja futni ıket, Borisz - tanácsolta neki Nicholas immáron sokkal nyugodtabb hangon. - Mek kemény fickó nem is lehetne keményebb -, és legalább ötven harcos van vele. Elég öreg már ahhoz, hogy tudja, egy nıt nem lehet erıvel megtartani. Hagyja, hadd menjen! - Nem akarom én megtartani. Meg akarom ölni. A szafarinak vége, angol. - Egy bırre főzött kulcsot hajított a földre Nicholas lába elé. - A Land Cruiser kulcsai. Egyedül is visszatalál innen Addiszba. Itthagyom négy legjobb emberemet, hogy gondoskodjanak magáról és fogják a kezét. A nagy teherautót hagyja itt nekem. Miután Addiszba ért, a Land Cruiser kulcsait hagyja a nyomolvasómnál, Alynál. İt mindig tudom, hogy hol keressem. Elküldöm majd a pénzét, amivel a rövidítés miatt tartozom. Ne féljen – becsületes ember vagyok. - Hogy is kételkedhettem volna ebben? - mosolygott Nicholas. - Viszlát, öregfiú. Sok szerencsét. Szüksége is lesz rá, ha Mek Nimmurral akar megküzdeni. Borisznak jó néhány óra hátránya volt üldözöttéivel szemben, ezért amint elhagyta a tábort, könnyő futásnak eredt lefelé az ösvényen, mely becsatlakozott a nyugat felé, a szudáni határnak tartó fıcsapásba. Könnyed, ruganyos tartással futott, akár egy sportoló. - Úgy tőnik, a vodka ellenére még mindig jó formában van. – Nicholas akaratlanul is elismerıen nézett utána. - De kíváncsi lennék, vajon mennyi ideig képes tartani ezt a sebességet? Ezután megfordult, hogy visszamenjen és aludjon még egy kicsit, de ahogy elhaladt Royan kunyhója mellett, Royan kidugta a fejét. - Mi volt ez a kiabálás? Azt hittem, hogy megint egy kis nézeteltérésed támadt Borisszal. - Tessay lelépett. Borisz rájött, hogy Mekkel ment el, és most üldözıbe vette ıket. - Jaj, Nicky! Nem tudjuk figyelmeztetni ıket? - Semmi esélyünk rá, de amennyiben Mek agya nem lágyult meg, akkor számít rá, hogy Borisz a nyomába ered. Ami azt illeti, szerintem talán még reménykedik is benne, mert így végre lehetısége nyílik rá, hogy rendezze a számlát. Nem, Meknek nincs szüksége rá, hogy segítsünk neki. Menj vissza aludni! - Most nemigen tudnék aludni. Teljesen fel vagyok pörgetve. A tegnap esti Polaroidokat nézegettem. Taita szépen eláraszt minket. Gyere és nézd meg ezt. - Hadd aludjak még egy órácskát! - könyörgött tréfásan Nicholas. - Most nyomban, ha nem még hamarabb - nevetett Royan. Kunyhójában a tábori asztalra voltak kirakva a Polaroidok meg a lekopírozott másolatok, és Royan intett Nicholasnak, hogy üljön le mellé. - Miközben te csak aludtál, akár egy mormota, nekem sikerült elırébb jutnom. - Kitett négy Polaroidot egymás mellé és föléjük helyezte hatalmas nagyítóját. Ez egy összecsukható lábú, profi térképészszerkezet volt, mely alatt a fénykép minden részlete tisztán látszott. – Taita a sztélé minden oldalát az év egy-egy évszakáról nevezte el - tavasz, nyár, ısz és tél. Mit gondolsz, mit akarhatott ezzel? - Megszámozta az oldalakat? - Én is pontosan erre gondoltam - helyeselt Royan. - Az egyiptomiak a tavaszt tekintették minden új élet kezdetének. Ezzel megmondta nekünk, hogy milyen sorrendben olvassuk a táblákat. Ez itt a tavasz. – Kiemelte az egyik fényképet. - Négy szabvány idézettel kezdıdik, ami a Halottak könyvébıl való. - Felolvasta a nyitó rész elsı néhány sorát: - Én vagyok az elsı szellı mely lágyan lengedez az örökkévalóság sötét vize felett. Én vagyok a felkelı nap. A legelsı fénysugár. Fehér tollpihe a hajnal fuvallatában. Én vagyok Re. Mindenek kezdete, örökké élek. Sosem halok meg. - Kezében a nagyítóval Royan Nicholasra nézett. – Amennyire látom, alapvetıen nem különbözik az eredetitıl. Ösztönöm azt súgja, hogy ezt most egy idıre tegyük félre. Bármikor visszatérhetünk rá. - Hát, akkor kövessük ösztöneidet - javasolta Nicholas. Olvasd a következı részt. Royan a fénykép fölé helyezte a nagyítót. - Nem nézek rád, amíg ezt olvasom. Taita, ha éppolyan hangulatban van, idınként világiasan szókimondó, mint Rabelais. Mindenesetre, így szól: Az istennı leánya sóvárog anyja teste után. Üvölt, akár egy nıstény oroszlán, midın hozzá siet. A hegyekbıl szökken alá, hatalmas fogai fehérek. Ö a világ szajhája. Vaginájából hatalmas áradatok ömlenek. Vaginája seregnyi férfit nyelt el. Kéjvágya elemészti a kıfaragókat és a kınek megmunkálóit. Vaginája egy nyolckarú polip, mely felfalt egy istent. - Hőha! - kuncogott Nicholas. - Ez aztán a zaftos szöveg, igaz? - Elırehajolt, hogy szemügyre vegye Royan arcát, aki még mindig elfordította a fejét. - Óh, leányzó, mily rózsás az orcád. Csak nem pirultál el? - A skót akcentusod cseppet sem meggyızı - mondta neki Royan fagyosan, miközben még mindig nem nézett rá. - Ha befejezted, hogy az én rovásomra humorizálj, akkor mit gondolsz, mit jelent az, amit az imént olvastam? - Eltekintve attól, ami nyilvánvaló, halvány sejtelmem sincs. - Szeretnék mutatni neked valamit. - Royan felállt, és a fényképeket meg a papírtekercseket visszarámolta az oldalzsákba. - Fel kéne húznod a bakancsodat. Teszünk egy kis sétát. Egy órával késıbb ott álltak a függıhíd közepén, és szelíden himbálództak a Dandera folyó sebes vize felett. - Hápi a Nílus istennıje. És ez a folyó tán nem az ı lánya, ki vágyakozva siet hozzá, hegytetıkrıl szökken alá, üvölt, akár egy nıstény oroszlán, és fogai tajtéktól fehérek? - kérdezte Royan. Némán meredtek a rózsaszín kıív felé, melyen át a folyó lezúdult, és Nicholas arcán buja mosoly jelent meg. - Azt hiszem, tudom, hogy mi a következı, amit mondani fogsz. Nekem ez volt az elsı gondolatom, amikor a hasadékra néztem. Te azt mondtad, hogy olyan, mint egy vízköpı szörny szája, de nekem más képzetem támadt. - Erre csak annyit mondhatok, hogy rendkívüli hölgyismerıseid lehetnek - mondta Royan, majd a szájához kapott. - Hoppá! Nem akartam ilyet mondani. Éppoly undorító vagyok, mint te meg Taita. - A munkásokat ez nyelte el! - Nicholas hangja kezdett izgatottabbá válni. - A kıfaragókat meg a kı megmunkálóit! - Mamose fáraó isten volt. A folyó felfalt egy istent – elnyelte kövén át. - Royan is éppoly izgatott volt. - Be kell vallanom, hogy nem jutott volna eszembe ez az asszociáció, ha nem fedezted volna fel az üreg belsejét és nem találod meg azokat a mélyedéseket a falban. - Megrázta Nicholas karját. - Nicky, be kell jutnunk oda. Jobban meg kell néznünk azt a féldombormővet, amit az üreg falán találtál. - Ez némi felkészülést igényel - mondta Nicholas habozva. - Alaposan össze kell erısítenem a köteleket, ki kell találnom valamiféle felvonószerkezetet és be kell tanítanom Alyt meg a többi embert, nehogy megismétlıdjön a múltkori kis fiaskóm. Legkorábban holnap reggelre tudunk felkészülni, hogy megkísérelhessük. - Hát, akkor csak láss neki! Nekem épp elég elfoglaltságot ad addig a sztélé fordítása. - Aztán hirtelen elhallgatott és felnézett az égre. - Hallgasd csak! - suttogta. Nicholas félrehajtotta a fejét s így a folyó moraján túl meghallotta a levegıben sivítva zakatoló rotorok hangját. - A francba! - csattant fel. - Azt hittem, már megszabadultunk a Pegazustól. Gyere! - Megragadta Royan karját és lerángatta a hídról. Amikor földet értek, Nicholas leugrott a partra, és Royan követte. Bekúsztak a híd lecsüngı szegélye alá. Csöndben ültek a fehér, homokos parton és figyelték, amint a Jet Ranger helikopter sebesen közeledik, majd a hegyek fölött, a rózsaszín sziklákon túl visszafordul. Ezúttal a pilóta nem vette észre ıket, mivel elfordult, és a szakadék vonala mentén körözött. Hirtelen a motor hangja drámaian megváltozott, magasabb lett, ahogy a pilóta elkezdte felemelni a gépet. - Úgy hangzik, mintha visszafelé indulna, hogy leszálljon a hegyekben - mondta Nicholas, miközben kimászott a híd alól. - Sokkal jobban erezném magam, ha nem szaglásznának itt állandóan. - Nem hiszem, hogy túlzottan nyugtalankodnunk kellene miattuk - mondta Royan. - Még ha közük is lenne Duraid gyilkosaihoz, akkor is jóval elıttük járunk. Nyilvánvaló, hogy még nem ismerték fel a kolostor és a sztélé jelentıségét. - Remélem, hogy igazad van. Most pedig menjünk vissza a táborba. Nem szabad hagynunk, hogy még egyszer a szakadék környékén lássanak minket. Túlságosan gyakori véletlen lenne, hogy valahányszor erre járnak, mindig itt találnak minket.
Míg Royan a kunyhójába ment és a
fényképek meg a lemásolt vésetek fölött elmélkedett, addig Nicholas a nyomolvasókkal meg az állatnyúzókkal dolgozott. A nejlonkötél szálakra bontott végét a második köteghez erısítette, hogy egyetlen, százötven méteres kötelet kapjon. Ezután szétszedte a fızıkunyhó vászontetejét, felhasogatta, majd a széleket összevarrta, és egy függıülést készített. A kötél végeibıl egy hámot csinált, amit a vászonülés négy sarkához erısített. Mivel nem hozott magával csigasort, ezért rudakból összeállított egy durva állványzatot, amit kinyújthat a szirt peremérıl, s így a kötél nem akadhat be a kiálló sziklákba. A kötél egy hornyon át fog futni, amit forró vassal fúrt be a központi gerenda végébe. Fızızsírral kente meg. Már a délután közepén jártak, mire végzett az elıkészületekkel. Ezután Royant a táborban hagyta, és kötélkötegekkel meg az állványzat rúdjaival megrakodva, emberei élén visszament az ösvényen arra a helyre, ahol leereszkedett a szakadékba, hogy felhozza a dik-diket. Onnantól a szikla pereme mentén lefelé haladtak a folyón. Nehéz volt, mivel a tüskés bozót mindent benıtt, és helyenként késüket kellett használniuk, hogy utat vágjanak maguknak. Nicholast a vízesés hangja vezette. Ahogy haladtak lefelé a folyó mentén, ez a hang egyre erısödött, mígnem a szikla már szinte remegett lábuk alatt a lezúduló víz robajától. Végül, amikor Nicholas kihajolt és lenézett, a mélyben látta a habzón felvillanó permetfelhıt. - Ez az a hely - dünnyögte elégedetten, majd arabul elmagyarázta Alynak, hogy mit akar. Nicholas, hogy meghatározhassa, pontosan hol kell felállítania az állványt, beleült a vászonülésbe és leeresztette magát a sziklafal mentén hat méternyire, ahol a kiálló sziklarész kezdıdött. Addig a pontig meg tudta akadályozni, hogy a nejlonkötél a sziklához dörzsölıdjön, de innen azért túllátott a kidudorodó részen is. Háttal csüngött a vízesés és a folyó közel ötven méter mélyen lévı, sziklás medencéje felett és végre meglátta a sziklafalon két sorban futó mélyedéseket. A féldombormővet azonban a szikla befelé hajló része még így is eltakarta a szeme elıl. Jelzett Alynak, és az emberek felhúzták. - Az állványt egy kicsit lejjebb kell felállítanunk - mondta és irányította ıket, amint kivágták a sőrő bozótost, mely teljesen elzárta a útjukat. Aztán hirtelen felkiáltott: - A mindenit! - Letérdelt, hogy alaposabban szemügyre vegye a szikla peremét, amit a sőrő növényzet eddig eltakart. - Itt is vannak további ki vésett mélyedések. Ezek, ellentétben a lentiekkel, melyeket a kidudorodó szikla megvédett, sokkal jobban ki voltak téve az elemek pusztító hatásának, így erısen megkoptak. Csupán halovány nyomuk maradt a sziklában, de Nicholas biztos volt benne, hogy ezek a bevágások is az ısi állványzat rögzítési pontjai voltak. Saját állványukat ugyanezen a részen helyezték el és a hosszú rudat kitolták a szakadék fölé. Összeszerelték és egy kötelekbıl, meg könnyebb rudakból álló, egyszerő tartószerkezettel biztosították. Amikor ezzel elkészültek, Nicholas kimászott a végére, hogy kipróbálja és ellenırizze, majd átfőzte a kötél végét azon a hornyolt nyíláson, amit készített. Az egész szerkezet masszívnak és biztonságosnak tőnt. Ennek ellenére megkönnyebbült, amikor visszamászott, és ismét szilárd talaj volt a lába alatt. Felállt és a tüskés bozótos fölött látta, hogy a lemenı nap haragosan izzó fénye vörösre festi a láthatárt. - Mára ennyi elég lesz - döntötte el. - A többi már várhat holnapig. Másnap reggel még sötét volt, amikor Nicholas és Royan már fenn voltak és kávét ittak a tábortőz mellett. Aly és emberei a közelükben, saját tüzük mellett guggoltak, csöndesen beszélgettek és köhécseltek, miközben az aznapi elsı cigarettájukat szívták. A vállalkozás, úgy tőnt, megragadta képzeletüket. Sejtelmük sem volt, hogy miért kell másodszor is leereszkedni a szakadékba, de a két ferengi lelkesedése és izgalma ragályos volt. Amint eléggé kivilágosodott ahhoz, hogy lássák az utat, Nicholas ismét felvezette kis csapatát a hegyekbe. Az emberek amhara nyelven vidáman beszélgettek, miközben sietıs léptekkel törtek át a tüskés bozótoson, és akkor értek a szikla peremére, amikor a völgy keleti fala fölött felkelt a nap. Nicholas elızı nap betanította az embereket, Royannal a fél éjszakát azzal töltötték, hogy aprólékosan végigmentek a terv minden részletén, így mindenki tudta a feladatát, nyomban neki is láttak, hogy felkészüljenek a leereszkedésre. Nicholas sortra vetkızött, a lábán pedig teniszcipı volt, de ezúttal hozott magával egy öreg rögbimezt, hogy odalenn melegen tartsa. Miközben ezt magára húzta, megmutatta Royannak azt a vízszintesen kidolgozott részt, amit a tömör sziklából véstek ki. Royan gondosan szemügyre vette. - Nagyon nehéz biztosat mondani róla, de azt hiszem, igazad van. Ez valószínőleg emberi kéz munkája. - Ha meglátod a lentebb lévıket, már nem lesznek kétségeid. A kiálló sziklapárkány alatti résznek az idıjárás viszontagságai nemigen ártottak, és a mélyedések szinte tökéletesen megmaradtak - helyesebben egészen addig, míg el nem érik a legmagasabb vízszint vonalát - mondta Royannak, miközben beült a függıülésbe és kilendült a sziklafalon túlra. Ahogy ott csüngött az állvány végén, jelzett Alynak, és az emberek leeresztették ıt a szurdokba. A kötél simán csúszott a bezsírozott nyíláson át. Nyomban látta, hogy jól mérte fel a helyzetet, és pontosan a két mélyedéssor közt ereszkedett lefelé. Aztán szembekerült azzal a rejtélyes körrel a sziklafalon, de majdnem öt méternyire volt tıle, és tarkabarka zuzmó nıtte be, mely elszínezte a sziklát és részben el is takarta, így még mindig nem lehetett biztos benne, vajon nem csupán egy természetes hiba vagy törés az, amit lát. Elhaladt mellette és folytatta útját lefelé, ahogy Aly és csapata lassan eresztette föntrıl a kötelet. Amikor elérte a víz felszínét, kicsúszott az ülésbıl és beugrott. A víz nagyon hideg volt. Lihegve taposta a vizet, amíg teste meg nem szokta. Ezután háromszor megrángatta a kötelet, hogy jelezzen Alynak. Miközben a vászonülés felemelkedett, odaúszott a medence oldalához és megkapaszkodott az egyik bevésett mélyedésben. Már elfelejtette, milyen homályos és hideg a szakadék alja, és milyen magányosnak érzi itt magát az ember. Hosszas várakozás után hátrahajtotta a fejét, és figyelte, amint Royan a nejlonkötél végén, a függıülésben csüngve, lassan forogva megjelenik a kidudorodó sziklapárkány mellett. Lenézett, és vidáman integetett Nicholasnak. - Minden elismerés ennek a lánynak - vigyorgott. - Nemigen rezel be. - Szeretett volna valami biztatót felkiáltani neki, de tudta, hogy hiábavaló, mivel a vízesés robaja elnyomott minden más hangot, így aztán megelégedett annyival, hogy visszaintegetett neki. Félúton lefelé látta, hogy Royan hevesen rángatja a jelzıkötelet. Alyt figyelmeztették, hogy számítson erre, ezért az ülés nyomban megállt. Ezután hátrahajolt az ülésben, csupán bal kezével kapaszkodott, miközben jobbjával Nicholas távcsöve után nyúlt, mely a nyakában lógott. Teste valami lehetetlen szögbe tekeredett, ahogy a távcsövet a szeméhez tartotta, és egy kézzel próbálta beállítani a lencsét. Nicholas látta, hogy nyilván nehezen tudja kivenni a falon lévı kör alakú jelet, mivel a távcsı vele és a székkel együtt himbálódzott és közben lassan forgott is. Nicholasnak úgy tőnt, hogy Royan nagyon hosszú ideig küszködött ott a kötél végén, de valószínőleg csupán néhány perc lehetett. Aztán hirtelen elengedte a távcsövet, ami visszahullt mellkasára, és fejét hátravetve rikoltott egyet, amit Nicholas harminc méternyire alatta, a vízesés robaján túl is tisztán hallott. Boldogan kalimpált a lábával és szabad kezével izgatottan integetett Nicholasnak, miközben Aly ismét elkezdte ereszteni a kötelet. Továbbra is érthetetlenül kiáltozott, miközben olyan ragyogó arccal nézett le Nicholasra, hogy attól mintha még a szurdok katedrálisszerő homálya is világosabbá vált volna. - Nem hallak - üvöltött fel neki, de a vízesés legyőrte minden próbálkozásukat. Royan fészkelıdött az ülésben, kiabált és vadul gesztikulált, aztán a másik kezével is elengedte a hámot, és még jobban kihajolt, hogy lássa Nicholast, miközben a függıülés pörgött vele. Még hat méternyire volt a víztıl, amikor kis híján teljesen elvesztette egyensúlyát, és hátrafelé majdnem kiesett. - Óvatosan - üvöltött fel neki Nicholas. - Az a távcsı Zeiss. Kétezret adtam érte a zürichi duty- freeben. Ezúttal hangja eljuthatott Royanhoz, mivel kislányosan ráöltötte a nyelvét. Mozdulatai azonban óvatosabbak lettek. Amikor lába már csaknem elérte a vizet, jelzett a kötélen, mire az ülés megállt és Royan ott lógott másfél méternyire tıle, a víz felett. - Mit találtál? - kiáltott oda neki Nicholas. - Igazad volt, te csodálatos ember! - Emberi kéz mőve? Felirat? El tudtad olvasni? - Igen, igen és igen, mindhárom kérdésre! - Diadalmasan vigyorogva cukkolta Nicholast. - Ne dühíts! Mondd már meg! - Taita hatalmas egója ismét felülkerekedett. Nem tudta megállni, hogy alá ne írja munkáját. - Royan felnevetett. - Itthagyta nekünk az aláírását - a törött szárnyú sólymot! - Hát ez csodás! Eszméletlenül csodás! - lelkesedett Nicholas. - Bizonyítéka annak, Nicky, hogy Taita itt járt. Hogy azt a kartust bevéshesse, nyilván egy állványzaton állt. Az elsı tippünk helyes volt. Az a mélyedés, amibe most kapaszkodsz, része volt a létrájának, ami a szurdok aljába vezetett. - Igen, Royan, de miért? - kiáltott vissza neki. - Miért jött le ide Taita? Nem látni semmi nyomát bányászatnak vagy bármiféle építkezésnek. Mindketten körülnéztek a homályos üregben. A kis mélyedéssoroktól eltekintve a fal ép volt, sima és sértetlen mindenütt, egészen addig, míg el nem tőnt a sötét víz mélyén. - Esetleg a vízesés alatt? - kiáltotta oda neki Royan. - Nincs egy beugró a sziklában? Át tudsz menni oda? Nicholas elrugaszkodott a sziklától és a robajlón lezúduló víz felé úszott. Félúton az áramlat elragadta és minden erejét össze kellett szednie, hogy tovább úszhasson vele szemben. Heves karcsapásokkal és erıs lábtempókkal sikerült elérnie a vízesés közelebbi részén egy kiálló, sima, algától síkos sziklát. A víz átzúdult feje felett, de ı a sziklalépcsın oldalazva, óvatosan haladt a vízesés közepe felé. Félúton a víz maga alá győrte. Elszakította ingatag kapaszkodójától és pörgetve, hajigálva visszasodorta a medencébe. A tószerően csöndes víz közepén bukott a felszínre, és ismét minden erejét latba kellett vetnie, hogy átúszva a sodráson, megszabaduljon az áradat örvénylı szorításából és elérje a fal alatti, pangó vizet. Megkapaszkodott a mélyedésben és zihált, akár egy fújtató. - Semmi? - kiáltott oda Royan. Megrázta a fejét, mivel addig képtelen volt válaszolni, míg ki nem fújta magát. Végre sikerült levegıhöz jutnia: - Semmi. A vízesés mögött tömör sziklafal van. - Ismét levegı után kapkodott, majd csúfondárosan megkérdezte: - Mi lenne a következı fényes ötlete, asszonyom? Royan egy darabig hallgatott, és Nicholas örült ennek a kis pihenınek. Aztán ismét odakiáltott neki. - Nicky, milyen mélyre mennek le ezek a mélyedések? - Láthatod - mondta neki -, idáig, itt kapaszkodom benne. - És mi van a víz alatt? - Ne beszélj ostobaságokat, asszony. - Kezdett fázni és ingerültté válni. - Hogy a fenébe lehetnének ilyen rések a víz alatt? - Nézd meg! - kiáltotta oda neki Royan csaknem ugyanolyan ingerülten. Nicholas szánakozva csóvált meg a fejét, majd vett egy nagy levegıt. Miközben a mélyedésbe kapaszkodott, teljesen kinyújtotta és megfeszítette testét és lábait. Aztán feje a víz alá merült és lenyúlt egészen addig, ameddig lábujjával elért. Hirtelen levegı után kapkodva, döbbent arccal a felszínre bukott. – A mindenit! - kiáltotta. - Igazad van! Odalenn van egy újabb mélyedés! - Nem szívesen emlékeztetlek rá, de én megmondtam. Nicholas még ilyen távolságból is látta Royan arcán a büszke elégedettséget. - Mi vagy te? Valamiféle boszorkány? - Ezután elhallgatott és szemét kétségbeesetten az ég felé fordította. - Tudom, hogy most mit fogsz kérni tılem. - Meddig mennek le a mélyedések? - kiáltotta oda mézesmázos hangon. - Lebuknál a kedvemért, drága Nicky? - Ez az - mondta Nicholas. - Tudtam. Beszélni fogok a szakszervezeti bizalmimmal. Ez rabszolgamunka. Mostantól sztrájkolok. - Kérlek, Nicky! Ott csüngött a vízben és kifújta tüdejébıl a levegıt, majd beszívta, hyperventillálta önmagát, hogy véráramát oxigénnel töltse meg, és ezzel víz alatti állóképességét a legszélsı határig kiterjessze. Végül teljesen kipréselte a levegıt tüdejébıl, majd egy hatalmas lélegzetet vett, hogy szinte belefájdult a mellkasa, aztán még egyszer beszívta a levegıt, hogy tüdejét teljes egészében friss levegı töltse meg. Így aztán fejjel lefelé a víz alá bukott, lába kiállt a vízbıl, majd hagyta, hogy súlya levigye. A fal mellett fejjel lefelé lebegve kinyúlt és a következı mélyedés után tapogatott. Megtalálta és ennek segítségével gyorsította merülését, miközben húzta magát lefelé. Megtalálta a következı mélyedést, és továbbmerült. A mélyedések úgy száznyolcvan centinyire voltak egymástól - az egy tengerészeti mérıegységnek felelt meg. Ennek alapján pontosan kiszámíthatta, hogy milyen mélyen van. Csak úszott lefelé, és megtalálta a következı mélyedést, majd az ezután következıt. Négy sornyi mélyedés, jó hét méternyire a víz alatt. A füle pattogott és recsegett, ahogy a nyomás kipréselte a levegıt az Eustach- kürtökbıl. Csak ment lefelé és megtalálta az ötödik mélyedést is. Tüdejében a levegı most már a felszíni mennyiségnek közel a felére sőrősödött, és ahogy csökkent a felhajtóerı, annál gyorsabban és könnyebben ereszkedett lefelé. A szeme nyitva volt, de odalenn a víz sötét volt és zavaros. Csupán a falnak azt a részét tudta kivenni, mely közvetlenül az arca elıtt volt. Látta, amint megjelenik elıtte a hatodik mélyedés, és megkapaszkodott benne, majd tétovázott. - Már több mint tíz méter mélyen vagyok és a fenéknek még semmi nyoma - gondolta. Egykoron, amikor még a hadseregnél versenyszerően őzte a szigonyos halászatot, le tudott merülni tizennyolc méter mélyre és egy teljes percig ott is maradt. De akkor fiatalabb volt és fizikai erınléte tökéletes. - Csak még egy mélyedés - ígérte magának -, aztán felmegyek. – A mellkasa lüktetni kezdett és égett a levegı hiányától, de azért keményen ellökte magát kapaszkodójától és mélyebbre merült. Látta, amint az alatta lévı homályból halványan feldereng a hetedik mélyedés. - Egészen lementek az aljáig - döbbent rá elképedve. Hogy a fenébe csinálta ezt Taita? Akkor még nem volt búvárfelszerelés. – Megmarkolta a mélyedést, és egy pillanatig tétovázott, mert nem tudta eldönteni, vajon megkockáztassa-e, hogy továbbmegy. Tudta, hogy ereje már-már a végsı határhoz ért. Kezdett fuldokolni a légszomjtól és mellkasa görcsbe rándult. - A pokolba is, még egy utolsót! - A feje szédülni kezdett és elöntötte az eufória különös ragyogása. Felismerte a veszély jeleit, és végignézett a testén. A zavaros homályon át látta, hogy bıre csupa ránc és redı a víz nyomásától. Több mint két atmoszférás nyomás nehezedett rá és kegyetlen erıvel nyomta mellkasát. Az agya már oxigénhiánnyal küszködött és Nicholas vakmerınek, sebezhetetlennek érezte magát. - Csak még egyszer a sőrőjébe, drága barátaim – gondolta megrészegülve, és még lejjebb ment. - Nyolc és az orvos kopog. - Ujjaival kitapintotta a nyolcadik mélyedést. Gondolatai most már kezdtek zavarossá válni: - Nyolcas szám, enyém a lány. Megfordult, hogy elinduljon fölfelé, de ekkor lába megérintette a meder fenekét. - Tizenöt méter mély - döbbent rá még ilyen zavaros, kótyagos állapotban is. - Túl soká húztam. Vissza kell jutnom. Levegıhöz kell jutnom. Épp nekikészülıdött, hogy elrugaszkodjon a fenéktıl, amikor valami megragadta a lábát és keményen a sziklafalhoz rántotta. - Nyolckarú polip! - gondolta, mivel eszébe jutott Taita sora a sztélérıl: - Vaginája egy nyolckarúpolip, mely felfalt egy istent. Megpróbálta elrúgni magát, de lábát olyan erı fogta, mintha egy tengeri szörny karja szorítaná; valami hideg, alattomos ölelés tartotta fogságában. - Taita nyolckarú polipja. Szavamra! Ezt szó szerint értette. Elkapott. A falnak szorult, nekinyomódott tehetetlenül. Elöntötte a rémület, és ahogy ez végigszáguldott vérén, előzte oxigénhiánytól szenvedı agya hallucinációit. Rádöbbent, hogy mi történt vele. - Nem polip. Ez a víz nyomása. - Ilyet egyszer már átélt. Egy hadgyakorlat során, amikor a Loch Arran-i generátorok turbináinak beeresztınyílásai közelében alámerültek, egyik búvártársa, akivel össze volt kötve, besodródott ebbe a rettentı szivóerıbe. Társát a bemenet rácsa magához szívta, és annyira nekicsapódott, hogy bordáinak szilánkjai átdöfték mellkasát és megannyi apró tırként meredeztek fekete neoprén gumiruhájából. Csak hajszálon múlt, hogy Nicholas nem jutott ugyanerre a sorsra. Az mentette meg, hogy úgy egy méternyire volt társától, s így nem került bele teljesen a turbinabemenet vizének hatalmas erejő sodrásába. Ennek ellenére egyik lába eltörött, és a hadsereg két másik búvárjának ereje kellett ahhoz, hogy kiszabadítsák az áramlat heves szorításából. Ezúttal levegıje már alig van, és nincs itt egyetlen búvár sem, aki segíthetne neki. A szikla egy keskeny nyílása, egy víz alatti alagút szája, egy a sziklafalba fúrt víz alatti akna szívta magába. Felsıtestét nem kerítette hatalmába ennek az erıs áramlatnak a veszedelmes hatása, de a lábát könyörtelenül megragadta. Tisztában volt vele, hogy a nyílás környéke élesen körülhatárolt, olyan egyenes és szögletes, mintha egy kımőves által kivésett áthidaló volna. És ez a nyílás szívta magába. Kezét kitárva igyekezett megkapaszkodni, hogy ellenálljon erejének, de ujjai elcsúsztak a szikla sima, síkos felületén. - Hát ez lesz az - gondolta. - Ez lesz az a nagy csapás, ami elıl nem tudsz kitérni. - Begörbített ujjakkal kapaszkodott, és érezte, hogy körme leszakad, letörik, ahogy a sziklához dörzsölıdik. Aztán keze hirtelen beletalált az utolsó mélyedésbe, mely pontosan az ıt fogva tartó akna fölött volt. Most legalább már volt egy pont, amiben megkapaszkodhatott. Két kézzel csimpaszkodott a mélyedésbe, miközben küzdött a víz húzóereje ellen. Minden maradék erejét és bátorságát összeszedve küzdött ellene, de lassanként már mindkettıbıl kifogyott. Addig erılködött, mígnem érezte, hogy karjának izmai pattanásig feszülnek, nyakán az inak acéldrótként duzzadoznak, és érezte, hogy a fejében valami nyomban megpattan. Annyit azonban elért, hogy teste nem csúszott tovább ebbe az alattomos aknába. - Még egyszer - gondolta. - Csak még egyszer próbáld meg! - És tudta, hogy ez minden, ennél többre már nem is futja. Levegıjét már mind felhasználta, csakúgy, mint bátorságát és elszántságát. Szédült, kavargott a feje és sötét árnyak homályosították el látását. Valahonnan benseje legmélyébıl szedte össze végsı tartalékait, és addig húzta magát, míg fejében a sötétség fénylı színkavalkáddá robbant szét, és hullócsillagok, meg sziporkázó tőzijáték fényei vakították. De csak húzta tovább. Érezte, hogy lába lassan megmozdul kifelé és a víz szorítása gyengül, ezért még egyszer nekiveselkedett, olyan erıvel, melynek létezését önmagában még csak nem is sejtette. Aztán hirtelen kiszabadult és egybıl nyomult felfelé, de már túl késı volt. A sötétség elöntötte a fejét és fülében olyan hang zúgott, mint a vízesés bömbölı robaja a szakadékban. Fuldoklott. Minden tartaléka kimerült. Nem tudta hol van, mennyire lehet a víz felszínétıl, csak azt tudta, hogy már nem sikerülhet. Bevégeztetett. Amikor végül a felszínre bukott, nem tudott róla, annyi ereje sem maradt, hogy fejét kiemelje a vízbıl és levegıt vegyen. Ott hevert arccal lefelé, akár egy vízzel teli tetem és haldoklott. Aztán érezte, hogy Royan ujjai hátulról megmarkolják a haját, és hideg levegı éri az arcát, ahogy kiemelte a fejét. - Nicky! - sikoltotta Royan. - Lélegezz, Nicky, lélegezz! Nicholas kinyitotta a száját és víz, nyál, meg elhasználódott levegı folyt ki rajta, majd fuldokolva levegı után kapkodott. - Még élsz! Ó, hál' Istennek. Olyan sokáig voltál lenn. Azt hittem megfulladtál. Ahogy köhögve, szaggatottan kapkodta a levegıt és lassanként magához tért, valahogy homályosan rájött, Royannak be kellett ugrania a vízbe, hogy a segítségére siessen. - Olyan sokáig voltál lenn. Ez hihetetlen. - Royan a víz fölött tartotta Nicholas fejét, miközben másik kezével a falban lévı mélyedésbe kapaszkodott. - Most már rendbe fogsz jönni. Rendbe kell jönnöd. Csak egy kis pihenésre, nyugalomra van szükséged. Minden rendben lesz. Elképesztı volt, hogy Royan hangja mennyi bátorságot öntött belé. A levegı finom volt, édes, és érezte, hogy lassanként visszatér az ereje. - Most pedig fel kell juttatnunk téged - mondta neki Royan. – Még néhány perc, hogy összeszedhesd magad, aztán besegítelek az ülésbe. Átúszott Nicholasszal a víz fölött himbálódzó üléshez, és jelzett a föntieknek, hogy eresszék le a vízre. Ezután szétnyitotta a vásznat, hogy Nicholas becsúsztathassa a lábát. - Jól vagy, Nicky? - kérdezte nyugtalanul. - Tarts ki, amíg felérsz a szikla tetejére. - Royan a hám oldalköteleire helyezte Nicholas kezét. - Kapaszkodj erısen! - Nem hagyhatlak itt lenn - motyogta Nicholas erıtlenül. - Nem lesz semmi bajom - nyugtatta meg Royan. - Csak küldesd le értem Alyval az ülést. Amikor már félúton járt fölfelé, lenézett Royanra, akinek a feje a sötét vízen lebegett. Olyan nagyon aprónak, magányosnak tőnt, és az arca megrendítıen sápadt volt. - Bátor! - Nicholas hangja annyira gyönge és rekedt volt, hogy maga is alig ismert rá. - Igazán bátor vagy. - De már túl magasan volt ahhoz, hogy szavai elérjenek Royanhoz. Miután Royant is felhúzták a szakadékból, Nicholas utasította Alyt, hogy szedjék szét az állványt és rejtsék el a bozótban. Ezt ugyanis a helikopterrıl nyomban észrevennék, és nem szerette volna felkelteni Jake Helm kíváncsiságát. Nem volt olyan állapotban, hogy segíteni tudott volna az embereknek, egy tüskés fa árnyékában feküdt, és Royan vigyázott rá. Megrémítette, hogy ez a csaknem vízbe fúlás milyen sokat kivett belıle. Az elszenvedett oxigénhiány miatt irtóztatóan fájt a feje. Sajgott a mellkasa, és hasogató fájdalmat érzett, valahányszor levegıt vett: abban a nagy erılködésben valami biztosan elszakadt vagy megrándult. Lenyőgözte Royan türelme. Egyetlen kérdést sem tett fel neki arról, hogy mit talált a hasadék mélyén, és szemmel láthatóan sokkal jobban érdekelte Nicholas hogyléte, mint kutatásuk elıremenetele. Amikor Royan felsegítette, és elindultak vissza a tábor felé, Nicholas olyan mereven és nehézkesen mozgott, akár egy öregember. Sajgott testének minden izma és ina. Tudta, hogy idıre van szükség ahhoz, hogy a szöveteiben felhalmozódott tejsav és nitrogén felszívódjon és eltőnjön. Amint a táborba értek, Royan a kunyhójába vezette, és sürgött-forgott körülötte, miközben elhelyezte a szúnyogháló alatt. Ekkorra már Nicholas sokkal jobban érezte magát, de ezt a tényt elfelejtette közölni Royannal. Olyan jó érzés volt, hogy ismét van egy nı mellette, aki törıdik vele, gondoskodik róla. Royan hozott neki néhány aszpirint és egy bögre gızölgı, erısen cukros teát. Azt már egy kicsit meg is játszotta, amikor erıtlen hangon kért még egy bögrével. Royan az ágya mellett ült és féltı gondoskodással figyelte, amint issza. - Jobb? - kérdezte, amikor Nicholas befejezte. - Kettı az egyhez az esély arra, hogy életben maradok mondta neki, és Royan elmosolyodott. - Látom rajtad, hogy jobban vagy. Már kezd visszatérni a szín az arcodba. Azt ugye tudod, hogy rettenetesen megijesztettél. - Bármire képes vagyok, hogy felhívjam magamra a figyelmedet. - Most, miután megállapodtunk abban, hogy életben maradsz, meséld el nekem, hogy mi történt. Miféle baj ért ott lenn a víz mélyén? - Amit valójában tudni akarsz, az az, hogy mit találtam odalenn. Igaz? - Azt is - ismerte el Royan. Ezután Nicholas elmondott neki mindent, hogy mit talált, és hogyan kapta el egy víz alatti akna betorkollása. Royan szó nélkül hallgatta, és amikor Nicholas befejezte, egy darabig még azután sem szólt, csak homlokát ráncolva, elmélyülten gondolkodott. Végül felnézett Nicholasra. - Úgy érted, hogy Taita le tudta vinni azokat a kıbe vésett mélyedéseket egészen a medence aljáig, tizenöt méterre a víz felszíne alá? - És amikor Nicholas rábólintot, ismét hallgatásba mélyedt. - Hogy a fenébe tudta ezt megcsinálni? Te mit gondolsz errıl? - Lehet, hogy négyezer évvel ezelıtt a vízszint alacsonyabb volt. Lehetett esetleg egy aszályos év, amikor a folyó kiszáradt, és így bejuthatott oda. Mit szólsz hozzá? - Nem rossz - ismerte el Royan -, de akkor minek kellett neki megépítenie azt az állványzatot? Miért nem a kiszáradt folyómedret használta? Meg aztán biztos, hogy a hely vonzerejét Taita számára a folyó jelentette. Ha a meder száraz lett volna, akkor ez a hely is éppolyan, mint bármelyik ebben a szurdokban. Nem, érzésem szerint az a tény, hogy ennyire megközelíthetetlen, volt a fı, ha nem az egyetlen oka annak, hogy itt dolgozott. - Azt hiszem, igazad van - helyeselt Nicholas. - Tehát, ha a folyóban volt víz, még ha a legalacsonyabb szinten is, mint most, akkor hogy véshette be azokat a mélyedéseket a víz alatt? És mi értelme van egy állványzatnak a víz alatt? - Nem tudom. Sejtelmem sincs - ismerte el Nicholas. - Jól van, akkor ezt most tegyük félre. Térjünk vissza ahhoz az aknához, amely csaknem beszippantott téged. Van valami elképzelésed, hogy mekkora lehet ez a nyílás? Nicholas megrázta a fejét. - A sötétség szinte teljes odalenn. Még egy méternyire sem láttam. - Ez a nyílás pontosan a két mélyedéssor között volt? - Nem, nem egészen - mondta elgondolkodva a férfi. - Egy kicsit oldalra. A lábammal elérteni a medence alját és épp el akartam rugaszkodni, amikor elkapott. - Akkor ez egészen a medence alján van és az állványzattól kissé lefelé, a folyás irányában. Azt mondod, hogy ez a bemenet négyszögletes kiképzésőnek tőnt? - Ebben nem vagyok egészen biztos - ne felejtsd el, alig láttam. De ez volt a benyomásom. - Elképzelhetı, hogy ez is emberi kéz munkája - esetleg egy vízelvezetı akna a medence oldalában? - Lehetséges - mondta kissé vonakodva Nicholas. - Másrészt viszont az is könnyen elképzelhetı, hogy ez egy természetes törés abban a rétegben, melybe a folyó vize elfolyik. Royan felállt és elindult kifelé, mire Nicholas megkérdezte: - Hova mész? - Csak egy pillanat. Átmegyek a kunyhómba, hogy idehozzam a jegyzeteimet meg a sztélé anyagát. Nyomban itt vagyok. Amikor visszatért, leült a földre Nicholas ágya mellé és lábát azzal a tipikus, nıies hajlékonysággal húzta maga alá. Miközben szétterítette maga körül papírjait, Nicholas felhúzta a szúnyogháló szélét és lenézett rá, hogy lássa, mit csinál. - Tegnap, amíg te az állvánnyal voltál elfoglalva, sikerült megfejtenem a sztélé „tavasz" oldalának zömét. - Royan úgy fordította jegyzetfüzetét, hogy Nicholas is lássa azokat az oldalakat, melyeknél felütötte. - Ezek még csak az elıkészítı jegyzeteim. Látni fogod, hogy több helyre kérdıjeleket írtam - például itt és itt. Itt nem vagyok biztos a fordításban, vagy Taita valami új, különös jelet használt. Ezekkel késıbb még foglalkoznom kell. - Értem - mondta Nicholas, és Royan folytatta. - Ezek a részek, melyeket zölddel emeltem ki, szokásos idézetek a Halottak könyvébıl. Vegyük például ezt itt: „A világmindenség körökbıl áll, a napkorong-isten, Re. Az ember élete egy kör, mely a méhben kezdıdik és a sírban végzıdik. A szekérkerék köre elıre jelzi a kígyó halálát, melyet abroncsa zúz össze." - Igen, felismerem ezt az idézetet - mondta Nicholas. - Másrészt viszont a szövegnek azok a részei, melyeket sárgával emeltem ki, eredeti Taita-szövegek, vagy legalábbis nem a Halottak könyvébıl, illetve bármely más, általam ismert forrásból vett idézetek. Ez a bekezdés az, amelyre külön szerettem volna felhívni a figyelmedet. Mutatóujjavai követte azt a részt, amit hangosan felolvasott: - ,Az istennı lánya megfogant. Teherbe ejtette az, aki magtalan. İ viselte saját ikerhúgát. A magzat örökre saját méhében rejtezik. Ikertestvére nem születik meg soha. Sosem látja meg Re fényét. Sötétségben él mindörökké. Nıvére méhében vılegénye tartja örökkévaló nászban. A meg nem született iker lesz arája az istennek, ki ember volt. Sorsuk összefonódott. Örökké élnek. Sosem halnak meg." Royan felpillantott a jegyzetfüzetbıl. - Amikor ezt elıször olvastam, megelégedtem azzal, hogy az istennı lánya a Dandera folyó, amint ebben már mi is megállapodtunk. Abban is egészen biztos voltam, hogy az isten, aki egykoron ember volt, nyilván a fáraó. Mamosét csak akkor avatták istenné, amikor Egyiptom trónjára lépett. Elıtte ember volt. Nicholas bólintott. - A magtalan nyilvánvalóan maga Taita. Hisz többször is utal arra a tényre, hogy eunuch volt. Most azonban – mondta Nicholas -, ha van valami új ötleted ezzel a titokzatos ikerhúggal kapcsolatban, akkor halljuk. - A folyó ikertestvére nagy valószínőséggel egy mellékág vagy egy villa alakú elágazás lehet, igaz? - Á, tudom már, hogy mire akarsz kilyukadni. Ezzel azt akarod mondani, hogy az akna az ikertestvér. Lenn a szurdok mélyén, ahol sosem látja meg Re fényét. Taita, a magtalan kijelenti, hogy ı az apa, vagyis így közli velünk, hogy ı az építész. - Pontosan, és a folyó ikertestvérével örökre összeházasította Mamose fáraót. Ha mindezt összerakjuk, akkor arra a következtetésre jutottam, hogy sosem találjuk meg Mamose fáraó sírjának helyét, amíg alaposan meg nem vizsgáljuk azt az aknát, mely csaknem megölt. - Mit javasolsz, hogy csináljuk? - kérdezte Nicholas, de Royan megvonta a vállát. - Én nem vagyok mérnök, Nicky. Ezt rád hagyom. Én mindössze annyit tudok, hogy Taita valamit kimódolt, hogy megcsinálhassa - nem csupán lejutott oda, de dolgozott is odalenn. Ha helyesen értelmezzük a sztélét, akkor nagyszabású bányászati és egyéb munkálatokat folytatott a medence aljában. Ha ı meg tudta csinálni, akkor nem látom okát, hogy mi miért ne tudnánk megtenni. - Ó! - akadékoskodott Nicholas. - Taita zseni volt. Ezt is gyakorta elismétli. Én viszont csak egy vén kuli vagyok. - Mindenemet rád tettem fel, Nicky. Ugye nem hagysz cserben?
Nem volt szüksége feszült figyelemre
és nagy bozótismeretre ahhoz, hogy kövesse ezt a nyomot. Akiket üldözött, nemigen tettek bármiféle óvintézkedést, hogy eltüntessék maguk után a nyomokat. Meglehetısen nyíltan haladtak az Abbai-szurdokon átvezetı fı csapáson egyenesen nyugat felé, a szudáni határ irányába. Mek Nimmur útban volt visszafelé, saját erıdje felé. Borisz úgy számolta, hogy körülbelül tizenöt-húsz ember lehet vele. Nehéz volt pontosan megállapítani, mivel az ösvényen a nyomok fedték egymást, és persze nyilván vannak felderítıi, akik elıtte járnak, illetve oldalról fedezik. Kell lennie hátvédnek is, akik hátulról biztosítják. Jó tempóban haladnak, de egy ekkora csapat nem tarthatja sokáig az elınyét egyetlen üldözıvel szemben. Biztos volt benne, hogy egyre jobban behozza hátrányát. Úgy vélte, hogy négyórányi elınyük lehetett, de a legfrissebb nyomok alapján már alig kétórányira járhattak elıtte. Anélkül, hogy megállt volna, lehajolt, hogy felvegyen valamit az ösvényrıl. Miközben kocogott tovább, szemügyre vette. Egy ág volt, egy a csapás mellett növı kussagga-sagga növény lágy, fiatal hajtása. Az elıtte járó emberek egyike végigsúrolhatta, ahogy elhaladt mellette, és letörött. Ennek alapján Borisz meglehetısen pontosan meghatározhatta, hogy mennyivel van mögöttük. A szurdokban perzselı a forróság, és a lágy hajtás épphogy fonnyadni kezdett. Még közelebb volt hozzájuk, mint gondolta. Egy kicsit lelassított, és közben végiggondolta a következı lépést. A völgynek ezt a részét meglehetısen jól ismerte. Az elızı évben e terep nagy részét bejárta egy amerikai klienssel, aki Walia ibexre vadászott. Közel egy hónapot töltöttek azzal, hogy átfésüljék ezeket a vízmosásokat és fás hasadékokot, míg végül sikerült leteríteniük egy hatalmas, öreg kost, mely már egészen fekete volt a kortól, és csavaros, hátrahajló szarva akkora volt, hogy a Rowland Ward rekordkönyvben a világon a tizedik legnagyobbként tartják számon. Tudta, hogy két-három mérföldnyire a Nílus egy újabb patkó alakú kanyarulatba kezd dél felé és visszafordul. A fı csapás a folyót követte, mivel hatalmas, meredek sziklák ırizték a folyó hurkának közepén emelkedı területet. Mindazonáltal lehetséges volt átvágni ezt a csücsköt. Borisz már megtette, amikor a sebesült ibexet követték. Az amerikai vadász nem ölte meg - golyója túl hátul találta el a kost, így nem érte a szív-tüdı üreget, hanem a belekbe fúródott. A megsebesített vadkecske a magaslatok felé tartott egy, a kıszirtek közt megbúvó rejtekösvényen. Borisz és az amerikai követték felfelé a hegyen át. Borisz emlékezett rá, hogy az az ösvény milyen veszélyes, mennyire alattomos volt, ám ahogy a hegy túloldalán ereszkedni kezdett, közel tíz mérföldet vágott le az útból. Ha ismét rátalálna erre a kecskecsapásra, akkor minden esélye megvan rá, hogy Mek Nimmur elé kerüljön és lesben várhassa a túloldalon. Ez hatalmas elınyt biztosít majd neki. A gerillavezér üldözıre számít és nem rajtaütésre. Nyilván hátulról biztosítja magát nagyobb erıkkel, és nagyon valószínő, hogy Borisz nem tudott volna úgy elosonni a hátvéd mellett, hogy leendı áldozatai errıl tudomást ne szerezzenek. Másrészt viszont az a tény, hogy elébük kerül, a kezébe adja az irányítást, így ı választhatja ki a számára legmegfelelıbb terepet. Ahogy az ösvény és a Nílus fı folyása kezdett dél felé fordulni, a feje fölötti magasabb területeket figyelte, kereste az ismerıs tájékozódási pontokat. Még fél mérföldet sem tett meg, amikor megtalálta. Itt volt egy törés a sötét sziklák vonalán, egy sőrő erdıvel benıtt hasadék a fekete bazaltfalon. Megállt és letörölte a verítéket arcáról meg nyakáról. - Túl sok vodka - dünnyögte -, kezdesz elpuhulni. - Az inge olyannyira átázott, mintha megmártózott volna a folyóban. A puskát áttette a másik vállára, és távcsövét felemelve végigpásztázta az erdıs hasadék oldalált. Meredeknek és megmászhatatlannak tőnt, de aztán észrevett egy satnya kis fát, mely egy keskeny kis repedésbıl nıtt ki. Olyan volt, akár egy japán bonsai, deformálódott, kitekeredett törzzsel, meggyötört ágakkal. A Walia ibex e fölött a fa fölött állt a sziklapadon, amikor az amerikai tüzelt. Lelki szemei elıtt Borisz még most is látta, ahogy a vadkecske háta meggörbül, amikor a golyó eltalálja, majd megpördül és felszáguld a sziklára. A távcsövet finoman fölfelé mozdította, és sikerült kivennie annak a keskeny, felfelé hajló sziklapadnak az ívét. - Da, da. Ez az a hely. - Ismét anyanyelvén gondolkodott. Igazi könnyebbség volt ez az elmúlt napok után, amikor a franciával meg az angollal kellett küszködnie. Mielıtt elindult volna felfelé, elhagyta az ösvényt és lemászott a simára koptatott kövekkel teli lejtın a folyóhoz. Letérdelt a Nílus partján, majd mindkét kezét a vízbe merítve benedvesítette rövidre nyírt haját, és nyakáról meg arcáról lemosta az izzadságot. Kiitta és újratöltötte vizesüvegét, majd addig ivott, mígnem hasa annyira megtelt vízzel, hogy szinte fájt. Ezután kiöblítette az üveget és újból megtöltötte. A hegyen nincs víz sehol. Végül kalapját is a folyóba merítette, majd ázottan visszatette a fejére, és csak úgy csörgött belıle a víz az arcába meg a nyakába. Visszamászott az ösvényre és lassan, a földet tanulmányozva haladt elıre száz lépésnyit. Egy helyen egy hatalmas görgetegkı csaknem teljesen elzárta az ösvényt. Az elıtte járó emberek kénytelenek voltak átlépni ezen az akadályon a mögötte lévı, púderszerően finom porba. Lábnyomaik tökéletesen látszottak. A legtöbb férfin izraeli típusú, cikcakkos talpú bakancs volt, és a hátul lévık eltiporták az élen járók nyomait. Féltérdre kellett ereszkednie, hogy alaposan szemügyre vehesse ıket, mire sikerült kivennie egy sokkal kisebb és finomabb nyomot, egy nı könnyebb lépteinek nyomát. Részben elfedte a többi, jóval nagyobb férfi lábnyom, de a cipıorr nyoma tisztán látszott, és a mintázat alapján egy puha gumitalpú, Bata teniszcipıtıl származott. Ezer közül is felismerte volna. Egészen megkönnyebbült attól a tudattól, hogy Tessay még mindig a csoporttal van, és szeretıjével együtt nem tértek át egy másik ösvényre. Mek Nimmur ravasz volt és agyafúrt. Egyszer már kicsúszott Borisz markából. De ezúttal nem fog sikerülni neki! Az orosz indulatosan megrázta a fejét: ezúttal nem. Ezután figyelmét ismét a nıi lábnyomra fordította. Gyötrelmes fájdalom hasított végig rajta, ahogy ránézett. Dühe teljes erıvel visszatért. Nem a nı iránti érzései foglalkoztatták. A szerelem és a vágy nála nem számított, fel se merült benne. A nı a tulajdona volt, amit elloptak tıle. Számára csupán ennek a sértésnek volt jelentısége. Ez a nı elhagyta és megalázta, ezért most meg kell halnia. Az öles gondolatára ismét végigszáguldott vérén a régi izgalom. Az öles volt mindig is az ı szakmája és hivatása, de akárhányszor is gyakorolta tudását, az izgalom nem enyhült, nem tudott betelni vele, mindig ugyanolyan élvezetet nyújtott neki. Talán ez volt az egyetlen igazi élvezet, mely tisztán és múlhatatlanul megmaradt neki - még a vodka sem halványította, gyengítette el, mint azt a szeretkezés élvezetével tette. Az asszony megölése nagyobb élvezetet fog nyújtani neki, mint amekkorát egykoron a vele való közösülés jelentett. Az elmúlt néhány évben csak az alsóbbrendő állatokra vadászott, de sosem felejtette el, hogy milyen érzés üldözni és megölni egy emberi lényt, különösen egy nıt. El akarta kapni Mek Nimmurt, de még inkább az asszonyt. Mengisztu elnök idején, amikor az elhárítás vezetıje volt, az emberei jól ismerték ízlését, és mindig kiválasztották számára a csinosakat. Most csupán egyetlen dolgot bánt, hogy ezúttal gyorsan kell megtennie. Most nem húzhatja el és nem nyújthatja el az élvezet kéjes gyönyörét. Nem úgy mint korábban, amikor órákig, néha napokig is eltartott. - Kurva - mondta ki fennhangon, miközben belerúgott a porba és eltiporta Tessay halvány lábnyomát, eltüntette, miként ıt magát fogja. - Nyomorult, fekete kurva. Ezután újult erıvel és elszántsággal hagyta el az ösvényt és mászott felfelé az elkorcsosult fához, fel a sziklához, ahonnan a kecskecsapás indul. Pontosan ott, ahol várta, rátalált a csapásra, és elindult rajta felfelé. Minél magasabbra mászott, annál meredekebb lett. Gyakran mindkét kezére szüksége volt, hogy felhúzza magát egy emelkedın, vagy hogy átjusson egy keskeny átjárón. Amikor elsı ízben mászott fel erre a hegyre, egy sebesült ibex vérnyomait követte, de most nem vezették ıt ezek a vércseppek, így kétszer is elvétette az utat és zsákutcába futott, egy szikla vágta el az útját. Az úttalan szakadéktól kénytelen volt visszaoldalazni, míg meg nem találta a helyes csapást. Mindkét esetben tisztában volt vele, hogy idıt veszít, és Mek Nimmur továbbjuthat, még mielıtt elvághatta volna az útját. Egyszer felvert egy kis csapat vadkecskét, mely félúton a szirt tetejéhez, egy sziklapadon pihent. Szökkenve száguldottak fel a sziklára, mintha madarak lennének és nem olyan állatok, melyeket köt a gravitáció törvénye. Egy hatalmas hím vezette ıket, mely lobogó szakállával és hosszú, csavart szarvával mutatta Borisznak a pontos utat a szirt tetejére. Ujjbegyérıl leszakadt a bır, ahogy felvonszolta magát az utolsó, meredek csúcsra, de végül felért a tetejére, és anélkül, hogy fejét akár egy pillanatra is felemelte volna, átvergıdött a láthatáron. Mérföldekrıl tisztán láthatja bárki a porcelánkék ég hátterében mozgó emberalak körvonalait. A gerinc vonalán haladt, mígnem talált egy kis csoportnyi szanszevériát, melynek felálló, hegyes levelei fedezékül szolgáltak és eltakarták, míg távcsövével végigpásztázta a hatszáz méternyire alatta elterülı völgyet. Ebbıl a magasságból a Nílus, mint valami széles, csillogó kígyó tekeredett be patkó alakú kanyarulatának elsı fordulójába, miközben felszínét zuhatagok és sziklás zátonyok fodrozták. Partjai mentén a magasba törı bazaltsziklák, akárha egy pusztító, trópusi forgószél korbácsolta, viharos tenger zajgó hullámfalai lettek volna. Az egész táj reszketve táncolt a hıségben, miközben a nap sugarai egy hóhér pallosaként sújtottak le e vörös sziklás tájra, mely a forróságtól kimerültén vetette alá magát tüzes erejének. Bár a levegı reszketve, délibábként táncolt távcsövének lencséi elıtt, Borisznak mégis sikerült rálelnie a folyó mellett haladó, durva csapásra, melyet végigkövetett a völgyön addig a pontig, ahol a kanyarulat elrejtette. Elhagyatott volt, emberi jelenlétnek semmi nyoma, de ı tudta, zsákmánya rejtızködve úgy mozog, hogy ne legyen szem elıtt. Nem tudta, vajon hol járhatnak, meddig jutottak el - csupán annyit tudott, hogy sietnie kell, ha a hegy túloldalán el akarja vágni az útjukat. Mióta elhagyta a folyót, elsı ízben ivott egy kevesett kulacsából. Most döbbent rá, hogy a forróságtól és a fárasztó hegymászástól mennyire kiszáradt. Ilyen körülmények között egy ember, ha nem jut vízhez, órákon belül halott. Ezért cseppet sem meglepı, hogy idelenn a szurdokban szinte nincs is állandó emberi település. Amikor elhagyta a csúcsot, mintha újjászületett volna, nyomban elindult, hogy átvágjon a hegy gerincén. Még egy mérföldnyit sem tett meg, amikor hirtelen kiért a sziklacsúcsra a túloldalon. Még egy óvatlan lépés és a semmibe lépve a háromszáz méteres mélységbe zuhant volna. Ismét a gerinc mentén haladt, míg rátalált egy fedezéket is biztosító megfigyelıpontra, ahonnan végigpásztázhatta az alatta lévı területet. A folyó ugyanolyan volt - széles, tele zőrzavaros, fehéren fodrozódó zuhatagokkal, és most vissza, felé rohant, amint a patkó alakú kanyarulat túloldalán a folyó visszafordult. Az ösvény továbbra is közvetlenül a parton haladt, csak ott tért el, ahol útját állták a meredek parti sziklák és a Nílus vizébıl kiemelkedı tőhegyes kövek. A szurdok kietlen elhagyatottságában nem mozdult semmi, csupán a vadul száguldó vizet és a hıség délibábjának szakadatlan táncát látta. Tudta, hogy Mek Nimmur nem mozoghatott olyan gyorsan, hogy már jóval elıtte túljutott volna ezen a ponton; így nyilván még valahol a patkó alakú kanyarulatban jár. Borisz ismét ivott egy keveset, és közel félórányit pihent. Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy teljesen összeszedje és ismét erısnek érezze magát. Azon tanakodott, vajon nyomban lemenjen-e és felállítsa leshelyét az ösvény mentén, de végül úgy döntött, hogy inkább a magaslaton marad, míg meg nem látja ıket. Gondosan ellenırizte a puskáját, megnézte, hogy mászás közben a távcsı nem állítódott-e el, majd kiürítette a tárat és megvizsgálta az öt töltényt. Az egyik rézhüvely horpadt volt és elszínezıdött, ezért elhajította, majd elıvett helyette övébıl egy másikat és azt töltötte be. Ezután behelyezte a tárat és biztosította a fegyvert. Puskáját félretette, amíg átizzadt, nedves zokniját tisztára cserélte és gondosan visszafőzte bakancsát. Ilyen körülmények között csak egy zöldfülő kockáztatna meg egy felhólyagzott lábat, mivel órákon belül elfertızıdne és elgennyesedne. Ivott még egy keveset, majd felállt és 30/06-ját a vállára vetette. Imigyen felkészülve bármire, amit a vadászat istennıje útjába sodor, elindult a gerinc mentén, hogy útját állja a fegyveres csapatnak. Távcsövén át minden megfigyelıpontról végigfürkészte alant a völgyet, ám áldozatait egyszer sem sikerült megpillantania, és a délután gyorsan telt. Már épp aggódni kezdett, hogy Mek Nimmur valahogy észrevétlen elcsúszott mellette, hogy valami titkos gázlón átkelt a folyón, vagy egy rejtett völgyön át egy másik ösvényen haladt, amikor a forróságtól elnémult levegıben egy panaszos, gyászos kiáltást hallott. Felnézett. Két vörös kánya körözött a folyóparti tüskés bozót egy bizonyos része fölött. A sárga csırő kánya egyike Afrika leggyakoribb hulladékevıinek. Szoros szimbiózisban él az emberrel, hulladékából táplálkozik, összeszedi hátrahagyott szemetét, falvai, ideiglenes táborhelyei fölött köröz, lesi ételmaradékait, és türelmesen kivárja, hogy valaki leguggoljon a bozótban, majd miután az ember elvégezte dolgát, nyomban lecsapjon és amolyan egyetemes köztisztasági vállalkozóként azonnal eltakarítsa ürülékét is. Borisz távcsövén át figyelte ezt a két madarat, amint tunyán lebegnek a forró levegıben, és a folyóparti bozótosnak mindig ugyanazon része fölött köröznek. Sajátos módon kormányozták magukat hosszú, villás farkukkal, hol egyik, hol másik oldalra mozdították, miközben szárnyukkal ráfeküdtek az enyhe fuvallatra. Tisztán látszott világossárga csırük, amint fejüket lefelé fordítva figyelték a bozótot. Borisz fagyosan elmosolyodott. - Da! Nimmur korán letáborozott. Lehet, hogy a hıség és ez a tempó túl kemény új asszonyának, vagy talán azért állt meg, hogy egy kicsit eljátsszon vele. Addig ment a magaslaton, mígnem lenézvén, a bozótnak pontosan abba a részébe látott. Hiába fürkészte távcsövén át, emberi jelenlétnek a legkisebb jelét sem látta. Közel két óra múltán már kezdett elbizonytalanodni eredeti feltevésében. Csupán a kányapár jelenléte szolgált bizonyítékul, mivel a két madár letelepedett egy fa tetejére, mely a bozótnak a fölé a része fölé emelkedett. Bíznia kellett benne, hogy az ott rejtızködı embereket figyelik. Nyugtalanul felpillantott a napra. Már lemenıben volt és kezdte elveszíteni kegyetlen erejét. Aztán ismét lenézett a völgybe.Közvetlenül e bozótszakasz alatt a folyó bemélyedt. Vize itt csöndes volt, már-már egy kis lagúna. Amikor a folyó vize megduzzad, ezt a rész nyilván elönti, de most egy kis sávnyi kavicsos partszakasz volt látható. Több hatalmas görgetegkı is volt ezen a parton, melyek a fölé magasodó sziklából szakadtak le. Néhány a parton hevert, de akadt olyan is, mely begördült a folyóba és félig a víz alá merült. A legnagyobb akkora volt, mint egy kunyhó, hatalmas, kerek, sötétlı sziklatömeg. Miközben épp ezt nézte, váratlanul egy ember lépett elı a bozótból. Borisz pulzusa szaporább lett, miközben figyelte, ahogy a férfi lemászik az egyik kisebb sziklára, majd onnan leugrik a kavicsos partra. Letérdelt a víz mellett és vászonvödrét vízzel töltötte meg, majd visszamászott és ismét eltőnt a bozótban. - Á! A hıség még nekik is sok. Inniuk kell és ez elárulja ıket. Ha nincsenek a madarak, sosem tudtam volna meg, hogy itt vannak. – Kelletlen elismeréssel, halkan csettintett. - Nimmur óvatos ember. Nem csoda, hogy ilyen sokáig életben maradt. Szigorúan ellenırzi a dolgokat. Vízre azonban még neki is szüksége van. Borisz távcsövén át figyelt, miközben megpróbálta kitalálni Mek Nimmur következı lépését. - Sok idıt vesztegetett el itt azzal, hogy elrejtızött a forróság elıl. Amint egy kicsit hővösebb lesz, nyilván ismét útra kel. Éjjel fog továbbmenni - döntötte el magában, és ismét a napra nézett. - Még három óra van sötétedésig. Nekem még azelıtt kell cselekednem. Sötétben nehéz lenne kiválasztanom célpontjaimat. Mielıtt felállt, visszahúzódott a nyílt gerincrıl. Lejjebb ment a hegyoldalon, míg egy meredek sziklafok el nem takarta Mek Nimmur ırszemei elıl. Ezután elindult lefelé. Itt nem volt kecskecsapás, ezért saját magának kellett utat törnie, de néhány sikertelen kísérlet után talált egy szelídebb lejtéső sziklapadot, melyen viszonylag könnyedén jutott le. Amikor leért a szurdok aljába, alaposan szemügyre vette a terepet, hogy vészhelyzetben ismét rátaláljon. Ez remek menekülési útvonal volt, és tudta, hogy hamarosan szüksége lesz rá, mert keményen üldözıbe veszik. Több mint egy órájába került, hogy lejusson, és tudta, hogy kezd kifutni az idıbıl. Elérte a vízparti ösvényt és elindult rajta vissza, Mek Nimmur tábora felé. Most már sietnie kellett, de még így is gondosan ügyelt rá, hogy ne hagyjon nyomot. Mindig a csapás szélén haladt, és csak kövekre lépett, melyeken nem maradt nyom utána. Ám óvatossága ellenére, kis híján beléjük ütközött. Alig tette meg az elsı kétszáz métert, amikor valahol hátul a tudatában rögzítette egy halvány szárnyú seregély halk, gyászos füttyét, és csaknem figyelmen kívül hagyta, ám ekkor agyában megszólaltak a vészcsengık. Ezt ilyenkor nem hallhatja. A seregély ezt a különös hívó hangot csak hajnalban adja ki, amikor elhagyja a magas sziklák közt lévı fészkét. Most viszont késı délután volt a forróságtól reszketı szurdok mélyén. Úgy gondolta, hogy ez az egyik ırszem jelzése, aki épp felé tart az ösvényen. Mek Nimmur csapata elindult. Borisz azonnal cselekedett. Villámgyorsan leosont az ösvényrıl és visszafutott arra, amerrıl jött, míg el nem érte annak a kis ösvénynek a kezdetét, melyen lejött a szikláról. Visszamászott épp csak addig, hogy átláthassa a folyóparti csapást. Mindazonáltal rájött, hogy sokat vesztett abból az elınybıl, amire a hegyen való átkelés közben számított. Ez itt nem volt túl ideális helyzet a rajtaütéshez, és menekülési útvonala is tisztán látható volt, nyitva állt az ellenséges fegyverek tőzterében - szerencséje lesz, ha sikerül feljutnia a csúcsra. De az a gondolat, hogy bosszújával felhagyjon, még csak fel sem merült benne. Amint célpontjai megjelennek fegyvere távcsövében, nyomban lı ebbıl az állásból. Mindazonáltal azt elismerte magában, hogy Mek Nimmur meglepte. Borisz nem számított rá, hogy útnak indul, még mielıtt a nap lenyugszik. Arra készült, hogy kényelmesen elhelyezkedik a bozótosban lévı táborhely fölött, és két nyugodt, jól célzott lövést adhat le, még mielıtt menekülni kényszerül. Az is benne volt tervében, hogy miután Mek Nimmurt leterítette, emberei már nem fognak oly nagy buzgalommal a nyomába eredni. Borisz úgy képzelte, hogy futva vonul vissza, megáll minden jól védhetı, erıs tüzelési ponton, lead néhány lövést, leterít egyet-kettıt közülük, és óvatos körültekintéssel vonul vissza mindaddig, míg végül elmegy a kedvük attól, hogy tovább üldözzék, ezért futni hagyják. Ez most mind megváltozott. Kénytelen lesz megragadni az elsı kínálkozó alkalmat - szinte biztos, hogy mozgó célpontra kell lınie -, és amint leadta a lövést, nyomban láthatóvá válik a sziklán felfelé haladó, nyílt ösvényen. Az egyetlen elınye, hogy vadászpuskája rendkívül pontos fegyver, míg Mek Nimmur emberei AK-47- es gyorstüzeléső puskákkal vannak felszerelve, melyek nagy távolságra hírhedten pontatlanok, különösen ezeknek a shuftáknak a kezében. Megfelelı kiképzéssel az afrikai törzsek harcosai a világ legkiválóbb harci egységeivé válhatnának. Rendelkeznek minden ehhez szükséges képességgel, kivéve egyet - hírhedten rossz céllövık. A földhöz lapulva hasalt, és alatta a szikla annyira forró volt a naptól, hogy még ruháján át is égette. Hátáról levette a zsákját és maga elé rakta, hogy puskáját megtámaszthassa és biztosan célozhasson. Miközben a fegyver távcsövébe nézett, igyekezett minél kényelmesebb helyzetet felvenni, és becélzott egy kis sziklát a fıcsapáson, majd a csövet jobbra, balra mozgatva, ellenırizte, hogy a teljes íven tiszta legyen a tőztere. Miután meggyızıdött róla, hogy ez a lehetı legjobb állás, amit ilyen rövid idı alatt találhatott, letette a fegyvert és felmarkolt egy kis földet. Finoman az arcára dörgölte, így sápadt bırén a veríték nyomban sárrá változott, és eltőnt az a csillogás, amit egy éber ırszem már messzirıl észrevesz. Az utolsó dolog, amit még ellenırzött, az a nap állásának szöge volt, nehogy visszatükrözıdjön távcsövének lencséjérıl, vagy a fegyver bármely fém részérıl. Kinyúlt és az egyik cserje ágát maga mellé húzta úgy, hogy árnyéka a fegyverre vetüljön. Végül elhelyezkedett a puska mögött, tusát a vallanak támasztotta, majd megpróbált lassú, mély lélegzeteket venni, hogy pulzusa lelassuljon és teljesen kitisztuljon a feje. Nem kellett sokáig várnia. Ismét hallotta azt a madárfüttyöt, de ezúttal közelebbrıl. A csapás túloldaláról, lejjebb, a folyópart felıl nyomban válasz is érkezett rá. - Az oldalvédnek nem lesz könnyő dolga megtartani helyzetét ezen a terepen. - Örömtelenül elvigyorodott, arcán egy halálfej torz grimasza jelent meg. - Fel fog borulni a rend, helyenként összetorlódnak majd, másutt meg szétszakadnak. - Miközben erre gondolt, egy ember jelent meg a csapáson a kanyarban, úgy ötszáz méternyire pontosan elıtte. Borisz a távcsı nagyítólencséjén át szemügyre vette. Tipikus afrikai gerilla, egy shufta szakadozott, kifakult, terepszín katonai, illetve részben civil öltözékben, zsákjával, vizeskulaccsal, lıszerrel és gránátokkal felszerelve, AK fegyverét maga elıtt tartva óvakodott elıre. Amint kiért a kanyarból, nyomban megállt és a csapás mellett egy kı mögé kuporodott, hogy fedezékben legyen. Egy hosszú percen át figyelte az elıtte fekvı terepet, feje lassan fordult egyik oldalról a másikra. Egy pillanatra úgy tőnt, mintha egyenesen Boriszra meredne, aki lélegzetét visszafojtva, olyan mozdulatlanul hevert ott, mint a mellette lévı szikla. Végül azonban a shufta felegyenesedett, és kezével intett a többieknek, akiket Borisz még nem láthatott. Ezután futólépésben ment elıre a csapáson. Alig tett meg ötven métert, megjelentek mögötte a többiek, akik egymástól egyenlı távolságot tartva vonultak, akár a gyöngyszemek egy füzéren. Ezt a sort nem lehetne végigpásztázni még egy elıkészített helyzetben lévı RPD-vel sem. - Remek! - ismerte el Borisz. - Ezek válogatott emberek. Mek nyilván saját kezőleg szedte össze ıket. - A fegyver távcsövén át figyelt, gondosan szemügyre vett minden egyes arcot, ahogy a látóterébe került, Mek Nimmurt kereste közöttük. Most már heten vonultak a csapáson, de vezetıjüknek még mindig semmi nyoma. Az élen lévı férfi egy vonalba került Borisszal, majd elhaladt mellette. Az oldalvéd két tagja osont el közvetlenül alatta, alig tizenkét lépésnyire tıle zörrent meg halkan a bozót. Olyan mozdulatlanná merevedett, akár egy kıdarab és hagyta elmenni ıket. A többiek jókora távolságot tartva, gyorsan haladtak el leshelye elıtt. Néhány perccel azután, hogy az utolsó is elment, úgy tőnt, mintha a szurdok kihalt lenne, emberi jelenlétnek nem volt semmi nyoma. Aztán újabb óvatos mozgásra lett figyelmes. - A hátvéd - dünnyögte Borisz halkan. - Mek a nıt hátul tartja. Az új játékszere. Rettentıen vigyáz rá. Finoman kibiztosította a puskát, ügyelt rá, nehogy az idegen fémes hang felverje a forró csöndet. - Jöhetnek - suttogta magában. - Elıször Meket szedem le. Semmi élvezkedés, nincs fejlövés. Egyenest a mellkas közepébe. A nı majd megdermed, amint a palija el vágódik. Belıle hiányoznak egy harcos reflexei, így aztán nyugodtan, minden sietség nélkül adhatom le a második lövést. Ilyen távolságból nem lehet elvéteni. Pontosan a két csinos kis csöcse közé lövök. - A vér és az erıszakos halál képe, szemben Tessay szépségével és kecsességével, szexuálisan is felvillanyozta. - Esetleg még sikerül leszednem egyet a többiek közül is. De erre nemigen számíthatok. Ezek az emberek jók. Sokkal valószínőbb, hogy még mielıtt a nıt megölhetném, ık már rég fedezékbe vetették magukat. Figyelte a hátvéd tagjainak arcát, ahogy egyenként, megfelelı távolságot tartva elhaladtak távcsöve elıtt. Mindannyiszor érezte, amint szíve a csalódottságtól összerándul. Végül hárman voltak az ösvényen, egyenletes, begyakorlott futólépésben haladtak el mellette. De Mek és a nı nem volt sehol. A hátvéd eltőnt az ösvényen és mozgásuk apró hangjai is beleolvadtak a csendbe. Borisz egymaga feküdt ott a kıpadon, a szíve hangosan zakatolt, és a csalódottság savanyú íze kaparta a torkát. - Hol vannak? - gondolta keserőn. - Hol a pokolban van Mek? – És saját kérdésére a nyilvánvaló válasz nyomban fel is ötlött benne. Más ösvényen mentek. Mek ırjáratát használta csaliként, hogy elterelje a figyelmét. Karóráját figyelve nyugodtan várt öt percet, arra az esetre, ha netán még újabb emberek jönnének az ösvényen. Az agya lázasan zakatolt. Az utolsó határozott pont, ahol Tessay jelenlétét regisztrálta, az a patkó alakú kanyarulat elıtt volt az ösvényen, ahol a lábnyomát látta. Ez órákkal ezelıtt volt, és ha Mekkel meglógtak elıle, akkor most bárhol lehetnek. Mek akár egy teljes napnyi, vagy tán még annál is nagyobb elınyre tehetett szert - Borisznak meg legalább ennyi idejébe telhet, hogy ismét a nyomukra bukkanjon. Mivel érezte, hogy kezdik elönteni a düh hullámai, le kellett hunynia a szemét, hogy valamiképp megırizze józan eszét. Tudta, hogy most tisztán kell gondolkodnia, nem ronthat neki a problémának úgy, mint egy megsebzett bivaly. Tisztában volt vele, hogy ez egyik gyöngesége: nagyon erısen kell uralkodnia magán. Amikor ismét kinyitotta a szemét, haragja lehőlt és célszerővé vált. Pontosan tudta, hogy mit kell tennie, és azt is, hogy milyen sorrendben. A legelsı feladat az, hogy visszafelé átfésülje és ellenırizze a csapást. Meg kell találnia azt a pontot, ahol Mek elvált a shufta fı egységétıl. A bozóton át leóvakodott a kıpadról a nyílt ösvényre. Még mindig vigyázott rá, hogy ne hagyjon nyomot, de gyorsan haladt felfelé a folyó mentén vissza a bozótnak ahhoz a pontjához, ahová a forróság elıl a shufta csapat behúzódott. Elsıként azt vette észre, hogy a kányák elmentek. De ezt nem tartotta bizonyítéknak arra nézve, hogy a bozót teljesen kiürült volna, ezért óvatosan körözni kezdett körülötte. Elıször a túloldalon, a befelé vezetı ösvényt vizsgálta meg. Bár a nyomok immáron több órásak voltak, azért elég tiszták ahhoz, hogy olvasson belılük. Hirtelen megtorpant az ösvény közepén és érezte, hogy feláll a szır a karján, sıt végigfut a hideg a hátán, amint az ösvény porában látszó nyomra mered. Rádöbbent, hogy besétált Mek csapdájába. Ott volt elıtte a Bata teniszcipı nyoma. Mek meg a nı bement a bozótba és még nem jött ki onnan. Most is odabenn vannak, és Borisznak az a rettentı balsejtelme támadt, hogy Mek ebben a pillanatban is figyeli ıt AK fegyvere távcsövén át. Míg így állt a nyom fölé hajolva, kinn a nyílt terepen, Borisz teljesen védtelen volt. Akár egy macska, bevetette magát az ösvény mellett magasodó drótfőbe, miközben puskáját lövésre készen tartotta. Percekbe telt, míg szívverése ismét lelassult, akkor lopva, összegörnyedve megint felemelkedett és nagyon óvatosan megkerülte a bozótnak ezt a részét. Minden idegszála megfeszült, akár egy gitár húrja, halvány szeme nyugtalanul cikázott egyik oldalról a másikra. Ujja a 30/06-os ravaszán volt, miközben a fegyver csövével lassan körözött, akárha egy kobra feje lett volna, mely készen áll, hogy bármely irányba lecsapjon. Elindult a folyópart felé, ahol a zuhatagok zaja elnyom minden egyéb neszt, amit mozgásával csaphat. Ám, amikor már-már elérte annak a kunyhó nagyságú kınek a fedezékét, amit még a hegygerincrıl vett észre, ismét megmerevedett. Egy hangot hallott, mely a Nílus vizének zaján át is eljutott hozzá - ez a hang itt és most annyira képtelennek tőnt, hogy egy pillanatig kételkedett saját hallásában. Ez egy nı nevetése volt, édes és tisztán csengı, akár egy szellıtıl megmozduló kristálycsillár csilingelı hangja. A hang lentrıl, a görgetegkövön túlról, a folyópartról jött. A kı felé kúszott, azzal a szándékkal, hogy fedezékként és megfigyelıpontként használja, ahonnan beláthatja az alatta elterülı partszakaszt. Ám még mielıtt elérte volna, egy nagy csobbanást hallott, amint valami nehéz tárgy csapódott a víz felszínéhez, majd egy izgatott nıi sikkantást, mely játékos volt, ugyanakkor kihívó is. Ahogy elérte a követ, mindvégig védelmezı fedezékében maradva elırébb óvakodott, hogy beláthassa az alatta elterülı, kavicsos partot. Aztán, amint óvatosan kikémlelt a kı sarka mögül, a szeme elkerekült a döbbenettıl. Alig tudta elhinni azt, amit látott. Ekkora ostobaságot nem is mert volna feltételezni egy olyan emberrıl, mint Mek Nimmur. Ez a kemény férfi, a kipróbált harcos, aki túlélt húsz évnyi, véres bozótháborút, most úgy viselkedett, mint egy eszement, szerelmes kamasz. Mek Nimmur elküldte embereit, hogy egyedül cicázhasson új szeretıjével. Borisz nem siette el a dolgot, teljesen biztos akart lenni benne, hogy ez valóban nem egy neki felállított, rafinált csapda. Ez túl váratlannak, túl szépnek tőnt ahhoz, hogy igaz legyen. Szeme gondosan átkutatta a partot mindkét irányba, vajon nem rejtıznek-e valahol fegyveresek, majd fagyosan elmosolyodott. - Hát persze, hogy egyedül vannak. Mek sosem engedné, hogy emberei Tessayt így lássák, meztelenül. - Mosolya egyre szélesebb lett, amint rádöbbent rendkívüli szerencséjére. - Nyilván meghibbant. Nem jött rá, hogy követni fogom? Vagy azt hitte, hogy már elég messze jár elıttem ahhoz, hogy ennyire eleresztheti magát? Vajon lehet-e a világon ostobább és rövidlátóbb bármi is egy meredezı dákónál? - gondolta Borisz kárörvendı boldogsággal. A pár levetkızött és ruháikat a nagy kı árnyékában, a part szürke bazaltkövein hagyták. Együtt lubickoltak a folyó csöndes vizében, nem messze a fısodrástól. Mindketten anyaszült meztelenek voltak. Mek Nimmur válla széles volt, a háta csupa izom, a feneke pedig kemény és feszes. Mellette Tessay karcsú volt, akár egy nádszál, a dereka vékony, a csípıje törékenyen keskeny. Bırének színe olyan, akár a vadméhek méze. Teljesen elmerültek egymásban, szemük és fülük a világon semmi mást nem fogott fel. - Nyilván hagyott hátra néhány embert, hogy hátulról biztosítsák - tételezett fel némi józanságot Borisz Mekrıl. Egy pillanatig sem számíthatott rá, hogy elébe kerülök az ösvényen. Azt hiszi, hogy teljes biztonságban van. Nézd ezt a bolondot - duzzadozott a kárörömtıl Borisz, amint Mek üldözıbe vette a lányt, és az hagyta magát elkapni. Összeölelkezve zuhantak a sekély vízbe, majd egymás száját keresték, amikor nevetve ismét a felszínre buktak, miközben gyönyörő sötét arcukról csörgött a víz, és bennük testesült meg a csodás férfiasság és a megkapóan szép nıiesség, ık voltak az afrikai Ádám és Éva, amint egy pillanatra elmerültek saját kis gondtalan paradicsomukban. Borisz erıvel fordította el róluk tekintetét és arrafelé nézett, ahol ruháik hevertek elhagyatottan a parton. Mek AK puskája is ott hevert gondatlanul terepszín zubbonyán, alig néhány lépésnyire attól a helytıl, ahol Borisz állt. A nyílt terepen át villámgyorsan ott termett, felvette az AK-t, kivette a tölténytárat és a zsebébe rakta, majd kipattintotta a sorozatot a tölténytartóból és hagyta, hogy a kavicsra repüljön, ezután a kiürített fegyvert visszatette a zubbonyra és gyorsan visszatért a nagy kı árnyékába. Mek és Tessay mindebbıl semmit sem látott. Borisz ott állt csöndesen a szikla mögött és figyelte ıket, amint a folyóban játszadoznak. Már-már gyermekdednek tőntek a nagy szerelemtıl, és attól, ahogy annyira elmerültek egymásban. Tessay végül kibontakozott Mek ölelésébıl és kiment a vízbıl. Hosszú lábain pajkosán futva jött fel a kavicsos partra, nedvesen csillogó mellei rezegve himbálództak minden egyes lépésnél, miközben válla fölött hivogatóan nézett vissza a férfire. Mek követte ıt, csillogott a víz széles mellkasának sőrőn göndörödı szırzetén és súlyos, hatalmas nemi szervén. Elkapta Tessayt, még mielıtt ruháikhoz ért volna, és a nı játékosan hadakozott egy kicsit karjai között, mígnem Mek szája a szájára nem tapadt. Ezután teljesen átadta magát neki. Mek, miközben csókolta, kezét végigfuttatta Tessay hátán és nedvesen csillogó fenekén. A nı szorosan a férfihoz simult és lábát szétvetve kitárta elıtte combját, hogy a férfi felfedezhesse testének titkait. Felnyögött a vágytól, midın Mek keze finoman megmarkolta altestét. Borisz érezte, hogy dühe valamiféle perverz, voyeur izgalommal keveredik, miközben azt nézi, miként teszi magáévá feleségét egy másik férfi. Érezte, hogy pokoli érzelmek bugyognak fel benne. Ágyéka megtelt, szinte fájdalmasan megmerevedett az izgalomtól, ugyanakkor úgy tombolt benne a düh, mint mikor egy vékony faágat tépáz a viharos erejő szél. A szerelmesek térdre hulltak. Miközben egy pillanatra sem engedték el egymást, Tessay hátradılt és a férfit magára húzta. Borisz hangosan odakiáltott: - Istenemre, Mek Nimmur, sosem tudod, meg milyen nevetségesen nézel ki így, amint csupasz hátsófeled a levegıbe emelkedik. Mek villámgyorsan reagált, akár egy leopard, melyet vadászat közben meglepnek. Egyetlen gyors mozdulattal átpattant és az AK-47-es után nyúlt. Bár Borisz 30/06-jával felkészülten várta, hátul a nyakát célozta meg, amikor odakiáltott neki, Mek annyira gyors volt, hogy felkapta az AK-t és máris Borisz hasának szegezte, még mielıtt az orosz egyáltalán megmozdulhatott volna. Mek meghúzta a ravaszt, abban a pillanatban, amit a fegyver csöve egyenesen a célra irányult. Az ütıszeg hasztalan kattanással csapódott az üres tölténytárnak, és a két férfi, egymásra szegezett fegyverrel, a kavicsos parton át egymásra meredt. Tessay meztelenül kucorgott ott, ahol Mek hagyta, sötét szeme nedvesen csillogott a fájdalomtól és az iszonyattól, ahogy férjét figyelte, miközben rádöbbent, hogy Mek meg fog halni. Borisz halkan, rekedten kuncogott. - Hova akarod, Mek? Mit szólnál hozzá, ha lelıném annak a mocskos, fekete szerszámodnak a fejét most, amíg még így feláll? Mek Nimmur tekintete ellenfele arcáról a hegyek felé villant, és Borisz rájött, hogy helyesen gondolta. Mek elhelyezett odafönn néhány embert, de azok nem figyelték a partot, amíg parancsnokuk átadta magát szenvedélyének. - Ne izgulj miattuk. Mindketten rég halottak lesztek, mire a gorilláid leérnek ide, hogy megmentsenek. - Borisz ismét kuncogott. - Én ezt nagyon élvezem. Nekünk egyszer már volt egy találkozónk, de te nem tartottad be. Rá se ránts ez így még jobb mulatság lesz. - Tudta, hogy nem valami bölcs dolog ez a halogatás egy ilyen emberrel, mint ez. Mek elkövetett egy hibát és nem valószínő, hogy még egyszer hibázik. Most kéne nyomban szétlınie a fejét és akkor maradna még néhány perce Tessayre is. De túl erıs volt a kísértés arra, hogy kiélvezze a káröröm gyönyörét. - Jó hírem van számodra, Mek. Néhány másodperccel tovább fogsz élni. Elıször ezt a kurvát ölöm meg és hagyom, hogy végignézd. Remélem te is éppúgy fogod élvezni, ahogy én. - Óvatosan elıjött a kı mögül és Tessay felé oldalazott, aki ott hevert összekucorodva a kavicsos parton. Felesége félig elfordult felıle és megpróbálta mellét meg ágyékát eltakarni kezével, mely ehhez túl kicsi és túl finom volt. Miközben közelített a nıhöz, Borisz mindvégig Meket figyelte. A veszélyt Mek jelentette, ezért szemét egy pillanatra sem vette le róla. Ez volt a hiba. Alábecsülte az asszonyt. Míg Tessay úgy tett, mintha szégyenlısen elfordulna tıle, combja közt lenyúlt, és talált egy kerek, vízkoptatta követ, mely szépen belefért apró öklébe. Hirtelen kiegyenesítette karcsú testét, és minden erejét összeszedve, férje feje felé hajította. Borisz a szeme sarkából észrevette a mozdulatot, és karját felemelte, hogy védje a fejét. A kı, mely közelrıl és meglepı erıvel repült, nem talált célba. A feje helyett Borisz felemelt könyökének csapódott. Borisz ingujja a bicepszéig fel volt tekerve, így semmi sem enyhítette a nekicsapódó kı erejét; behajtott karja feszes volt és a vékony bır is megfeszült a csont és az ízület találkozási pontján. A könyökcsont feje elpattant, akár az üveg, és Borisz felüvöltött a gyötrı kíntól. Keze akaratlanul is szétnyílt, mutatóujja lerándult a ravaszról anélkül, hogy elég ereje lett volna elsütni a fegyvert, mellyel Mek hasára célzott. Mek felpattant, és még mielıtt Borisz a puskát másik kezébe foghatta volna, eltőnt a hatalmas kı mögött. Bal kezével Borisz a puska tusát Tessay feje felé lendítette és hátralökte ıt a homokba. Aztán a csövet a torkának nyomta és a földre szegezte vele, miközben dühödten ordított. - Megölöm, te fekete szemétláda! Ha kell a kurvád, akkor jobb, ha idejössz érte! - A fájdalom, amit szétzúzott könyöke okozott, rekedtté, kegyetlenné tette a hangját. Valahonnan a kı mögül Mek Nimmur hangja hallatszott élesen és tisztán, amint egyetlen szót kiált amhara nyelven, melyet a környezı sziklák visszavertek. Ezután angolul beszélt: - Az embereim egy pillanat alatt itt vannak. Engedd el a nıt és akkor megkímélem az életedet. De nyúlj hozzá csak egyetlen ujjal, és könyörögni fogsz a halálodért. Borisz Tessay fölé hajolt, és ép karját a nyaka köré fonva felrántotta. A puskát is ugyanabban a kezében tartotta a nı válla fölött. Sérült karjának keze annyira helyrejött, hogy kezelni tudta vele a ravaszt. - Halott lesz már, jóval azelıtt, hogy az embereid ideérnének - kiáltotta vissza, miközben kezdte elvonszolni Tessayt a nagy kı közelébıl. - Gyere és szerezd vissza magad, Mek. Itt van, ha akarod. Karját még szorosabbra vonta Tessay nyaka körül, addig fojtogatta, mígnem az asszony küszködve kapkodta a levegıt és körmét Borisz karjába mélyesztve, hosszú, vöröslı csíkokat hagyott napbarnította bırén. - Hallgasd csak! Összezúzom azt a csinos kis nyakát. Hallod, hogy fuldoklik? - Még erısebben préselte össze Tessay nyakát, hogy a kín hangjait kényszerítse ki belıle. Borisz a kınek azt a sarkát figyelte, ahol Mek eltőnt. Ugyanakkor folyamatosan hátrált a közelébıl, hogy kellı mozgásteret biztosítson magának. Az agya zakatolt mivel tudta, hogy innen nem menekülhet. Jobb karját alig tudta használni, és Mek shufta társai túl sokan voltak. A nıt elkapta, de a férfit is akarta. Ez volt a legtöbb, amiben reménykedhetett - mindkettıjüket meg kell ölnie, mindkettıjüket. Egy kiáltást hallott, egy idegen hangot fentrıl a lejtı felıl. Mek emberei közeledtek. Most már kétségbeesett. Meket nem tudja elıcsalogatni; már vagy két perce nem hallotta se a hangját, se a mozgását. Elvesztette - mostanra már bárhol lehet. - Túl késı - döbbent rá Borisz. - Nem kaphatom el. Csak a nıt. De ezt nyomban el kell intéznem. - Tessayt térdre kényszerítette, fölé hajolt, és karjának szorítását kissé elcsúsztatta a nyakán. - Isten veled, Tessay - recsegte a fülébe. Karizmait megfeszítette és érezte, hogy a nı nyakcsigolyája pattanásig feszül. Már csupán egy csöppnyi nyomás kell és vége. - Neked befellegzett - suttogta, azzal nekilátott, hogy még egyet szorítson rajta. Hosszú idı tapasztalata alapján ismerte azt a hangot, amikor a csigolya megpattan, és már felkészült rá, várta azt a reccsenést, mint mikor egy zöld gally letörik, és már-már érezte a tehetetlenné váló holttest súlyát. Aztán hátulról valami olyan erıvel csapódott rá, hogy úgy érezte, mintha ez az erı végigszáguldott volna gerincoszlopán és összeroppantotta volna bordáit. Az erı és a csapás iránya egyaránt váratlan volt. Lehetetlennek tőnt, hogy Mek Nimmur ilyen gyorsan, ilyen messzire jutott volna. El kellett hagynia a kı védelmét és a bozóton át körbekerült. Most hátulról támadt Boriszra. Támadása olyan kegyetlen volt, hogy Borisz Tessay nyaka köré fonódó karja engedett. Tessay sípolón, fuldoklón levegıhöz jutott, majd kisiklott Borisz fogásából. Borisz megpróbált megfordulni a puskával, de Mek ismét rávetette magát, megragadta a puskát, és megpróbálta kitekerni Borisz kezébıl. Az orosz ujja még a ravaszon volt, és a fegyver elsült, amikor a csı Mek arcával volt egy vonalban. A detonáció egy pillanatra elkábította, és elengedte a puskát, miközben csüngı füllel hátratántorodott. Borisz elhátrált tıle, miközben a fegyverével kínlódott, ki akarta nyitni a puskazárat, hogy egy újabb töltényt juttasson a tölténytárba, de megnyomorodott jobb karja miatt mozdulatai nehézkesek és ügyetlenek voltak. Mek összeszedte magát és fejét lehajtva támadt rá a kavicsos parton át. Teljes súlyával rohant neki Borisznak, és a puska kirepült az orosz kezébıl. Egymásnak feszülı mellkassal pörögtek, forogtak, kísérteties valcert, haláltáncot jártak, próbálták átvetni egymást, az elınyért birkóztak, mígnem megbotlottak és hátrafelé a vízbe zuhantak. Ahogy a felszínre buktak, még mindig dulakodtak, forgatták egymást, hol az egyik volt fölül, hol a másik, rémisztı paródiája volt ez annak a szeretkezésnek, amit alig néhány perce még Borisz figyelt. Öklüket használva, nekifeszülve, egymást gáncsolva viaskodtak a sekély vízben. De valahányszor a vízbe estek, a part lejtése egyre beljebb kényszerít ette ıket, mígnem már derékig ért nekik a víz, és a Nílus fıárama hirtelen elkapta és lefelé sodorta mindkettıjüket. Még mindig össze voltak akaszkodva, fejük ott úszott hánykolódva a vízben, hadonászó karjuk fehéren habzó tajtékot vert, miközben az ısi düh hangján bömböltek egymásra. Tessay hallotta a bozótoson át futva közeledı embereket, akiket Mek hívott le. Felkapta shammáját és magára húzta, ahogy futva igyekezett eléjük. Amint közülük az elsı felhúzott AK- jával a kavicsos partra ugrott, Tessay amhara nyelven kiáltott rá. - Ott! Mek a vízben. Az orosszal küzd. Segítsetek neki! Végigrohant velük a parton. Amint egy vonalba értek a folyó közepén lévı két férfivel, az egyik ember megállt és rájuk szegezte AK-ját, de Tessay nekirohant és a fegyver csövét felütötte. - Te bolond! - kiáltott rá mérgesen. - Mi van, ha Meket találod el? Felpattant az egyik folyó menti görgetegkı tetejére és szemét beárnyékolta, hogy nem vakítsa a lenyugvó nap vízrıl visszatükrözıdı ragyogása. Gyomorszája görcsbe rándult, ahogy meglátta, hogy Borisznak sikerült Mek mögé kerülnie és egy fél járomfogással szorítja a nyakát. Mek fejét akarta a víz alá nyomni. Mek úgy hadakozott szorításában, akár egy horogra akadt lazac, miközben besodródtak a folyó egy keskeny, fehéren örvénylı szakaszába. Tessay leugrott a szikláról és futott tovább lefelé a parton a következı pontig, ahonnan csupán tehetetlenül nézhette ezt a küzdelmet. Borisz még mindig a víz alatt tartotta Mek fejét, miközben elérték ennek a keskeny, meredek folyószakasznak az elejét. Ahogy egyre gyorsabban sodródtak, mindkét oldalról félelmetes, fekete sziklák villantak el mellettük. Mek erıs ember volt és Borisznak minden maradék erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy lenn tarthassa, de tudta, hogy már nem bírja sokáig. Hirtelen Mek hátrarántotta magát és a feje egy pillanatra kiemelkedett a vízbıl. Gyorsan levegıt vett, még mielıtt Borisz ismét lenyomta volna, de úgy tőnt, ez a kis levegı elég volt ahhoz, hogy ereje megújuljon. Borisz kétségbeesetten nézett elıre, ahogy sebesen közeledtek az erıs sodrású, meredek szakasz végéhez. Itt újabb sziklák emelkedtek ki a vízbıl. Borisz kiszemelt egy hatalmas, fekete követ, melyen a víz majd egy méter magasra emelkedı hullámokkal csapott át. Erejének maradékával arrafelé kormányozta Mek testét. Repültek lefelé a meredeken száguldó vízen, melynek végén a hatalmas sziklatömb várta ıket, mint valami lesben álló tengeri szörnyeteg. Borisz addig viaskodott Mekkel, mígnem sikerült ıt maga elé fordítania. Úgy tervezte, hogy szemközt ütközzenek a sziklának, és Mek teste fogja fel az ütés erejét. Az utolsó pillanatban, még mielıtt a kınek csapódtak volna, Mek kiemelte a fejét, és amíg tüdejét megtöltötte az értékes levegıvel, meglátta a sziklát, majd nyomban felismerte a veszélyt. Egyetlen heves erıfeszítéssel lebukott a víz alá és bukfencezve átfordult. Ezt olyan erıvel és olyan váratlanul hajtotta végre, hogy Borisz képtelen volt ellenállni. Ösztönösen tovább szorította Mek nyakát és háton sodródott elıre, mígnem helyzetük megcserélıdött. Most Meknek sikerült Boriszt önmaga és a szikla közé helyezni, így, amikor nekicsapódtak, az ütés teljes ereje Boriszt érte. Borisz jobb válla úgy összeroppant, akár egy dió az acél diótörıben. Bár a feje még a víz alatt volt, az irtóztató kíntól felüvöltött és a tüdeje megtelt vízzel. Karja lehullott Mek nyakáról, és elsodródott tıle. Majd, amikor ügyetlenül kapálódzva, akár egy vízbe pottyant rovar felszínre emelkedett, jobb karja két helyen is össze volt zúzva, ép karjával erıtlenül lapátolt, miközben vízzel teli tüdeje zihált és sípolt. Mek mindössze néhány méternyivel mögötte bukott a felszínre. Gyorsan körülnézett, miközben levegı után kapkodott és szinte nyomban észrevette Borisz fejét, majd néhány hatalmas karcsapással mögé úszott. Borisz annyira rossz állapotban volt, hogy még csak nem is sejtette, mi lehet Mek szándéka, amíg az hátulról meg nem ragadta a gallérját, majd úgy megtekerte, mintha egy nyakszorítóval fojtogatnák. Mek másik kezével a víz alatt hátulról megragadta Borisz széles bırövét, és mintegy kormányrúdként használva, a következı sziklazátony felé fordította, mely körül habzón örvénylett a víz. Vízzel teli tüdejével Borisz megpróbált sértı szidalmakat zúdítani rá. - Szemétláda! Fekete disznó! Mocskos... - De hangját szinte nem is lehetett hallani a sebesen rohanó folyó zúgásán és az elıttük lévı sziklanyúlványok körül örvénylı víz robaján át. Mek fejjel irányította a sziklának és feszülı karizmainak rándulásán érezte, amint Borisz koponyája nekicsapódott. Borisz teste nyomban elernyedt, feje lekókadt, és végtagjai olyan lazák és tehetetlenek lettek, akár az áramlat sodrásában lebegı hínár szálai. Ahogy hánykolódva átsodródtak a folyó következı, nyílt szakaszára, Mek, mivel még mindig fogta hátulról Borisz gallérját, kiemelte az orosz arcát a vízbıl. Egy pillanatra még ıt is elöntötte az iszonyat e sérülés láttán. Borisz homloka behorpadt. A bır sértetlen maradt, de volt a koponyáján egy mély horpadás, melybe Mek bele tudta volna nyomni a hüvelykujját. Borisz szeme kidülledt, kinyomódott üregébıl, akár egy viharvert játékbabáé. Mek az élettelen testet megfordította a vízben és most csupán néhány centiméternyirıl meredt a törött fejre. Felnyúlt, ujja hegyével megérintette a koponya benyomódott részét és érezte a csontszilánkokat a bır alatt. Az összezúzott fejet ismét a víz alá nyomta és lenn is tartotta, miközben az áramlaton át, oldalazva a part felé evickélt. Borisz már nem tanúsított semmiféle ellenállást, de Mek azért a víz alatt tartotta a fejét ez alatt a Nílust átszelı, hosszú, kínkeserves úszás alatt. - Hogy öl meg az ember egy szörnyeteget? - gondolta bıszen. - Egy, a szívén átdöfött karóval kéne eltemetnem egy keresztútnál. - Ehelyett azonban vagy ötvenszer is vízbe fojtotta, majd a folyó következı kanyarulatánál kisodródtak a partra. Meket emberei ott várták. Támogatták, amikor a lába összerogyott alatta, majd felsegítették a partra. Amikor nekiláttak, hogy kihúzzák Borisz holttestét a folyóból, Mek nyomban leállította ıket. - Hagyjátok meg a krokodiloknak. Azután, amit országunkkal és népünkkel tett, nem érdemel jobbat. - Még mérge és győlölete ellenére sem akarta, hogy Tessaynek látnia kelljen ezt az összeroncsolt fejet. Tessay nem tudott lépést tartani a férfiakkal, de most már ott jött a parton és közeledett felé. Egyik embere visszalökte Borisz holttestét a folyó sodrába, majd, ahogy lebegve távolodott, lekapta válláról AK puskáját és beleeresztett egy sorozatott. Golyók szaggatták fel a vizet Borisz feje körül és belecsapódtak a hátába. Lyukakat szaggattak nedves ingén és véres húsdarabok repültek ki belıle. A többi ember a parton harsogva nevetett, majd ık is beszálltak ebbe a lövöldözésbe és beleeresztettek egy-egy tárat az élettelen testbe. Mek még csak kísérletet sem tett rá, hogy megakadályozza ıket. Néhányuknak közeli hozzátartozói haltak iszonyatos halált az orosz keze által. A holttest saját vérének rózsaszín felhıjében fetrengve átfordult és egy pillanatra Borisz kidülledt, halvány szeme az égre meredt. Aztán lesüllyedt a víz alá. Mek lassan felállt és Tessay elé ment. A karjaiba vette, és miközben magához szorította, halkan ezt suttogta a fülébe: - Minden rendben. Soha többé nem bánthat téged. Vége. Most már az én asszonyom vagy - örökre! Amióta Borisz és Tessay elmentek a táborból, már nem kellett ügyelniük a biztonságra, Nicholas és Royan már nem kényszerült rá, hogy Royan kunyhójába húzódjon, amikor a sír felkutatásáról beszéltek. Nicholas áthelyezte fıhadiszállásukat az étkezıkunyhóba, és a tábor személyzete készített nekik egy másik nagy asztalt, amire kiteríthették mőholdképeiket, az összes térképet, meg a többi anyagot, amit összegyőjtöttek. A szakács állandó kávéellátmányt biztosított nekik a konyhából, míg papírjaikba merültek, megtárgyalták mindazt, amit Taita medencéjében fedeztek fel, és minden teóriát, ami bármelyikıjükben felötlött, bármily túlzottnak, vagy elképesztınek tőnt is. - Sosem bizonyosodhatunk meg róla, vajon azt az aknát Taita csinálta-e, vagy a természet alkotta, amíg vissza nem megyünk oda a megfelelı felszereléssel. - Miféle felszerelésrıl beszélsz? - kérdezte Royan. - Önálló scuba felszerelésre és nem oxigén-belélegeztetısre. Bár a haditengerészet oxigénes felszerelése sokkal könnyebb és jobban össze van tömörítve, de tíz méternél nagyobb mélységben, ami egy atmoszféra víz nyomásának felel meg, nem használható. Ennél mélyebben a tiszta oxigén halálossá válik. Használtál valaha is önálló lélegzı-készüléket? Royan bólintott. - Amikor Duraiddal nászúton voltunk egy üdülıhelyen, a Vörös-tenger partján. Vettem néhány órát, és vagy háromszor-négyszer lemerültem a nyílt vízen, de sietve hozzátenném, hogy nem vagyok valami járatos benne. - Ígérem, hogy nem küldelek le oda - mosolygott Nicholas -, de azt hiszem, immáron biztonsággal kijelenthetjük, hogy elegendı bizonyítékot találtunk mind Tanus sírjában, mind pedig Taita medencéjében ahhoz, hogy elkerülhetetlenül szükségessé váljon e vállalkozás második fázisának elindítása. Royan egyetértıleg bólintott. - Sokkal nagyobb felszereléssel, és némi szakértıi segítséggel kell visszatérnünk. De legközelebb már nem térhetünk vissza a turista sportember szerepében. Milyen lehetséges indokot találhatnánk ki visszatértünkre, ami nem szólaltatja meg az etióp bürokrácia fejében a riasztócsengıket? - Olyan emberrel beszélsz, aki már nem hivatalosan, sıt meglehetısen hivatlanul meglátogatta azokat az elbővölı fickókat, Kadhafit és Szaddámot egyaránt. Etiópia ezekhez képest olyan lesz, mint egy vasárnapi iskola piknikje. - Mikor kezdıdnek a nagy esızések odafenn a hegyekben? – kérdezte meg hirtelen Royan. - Igen! - Nicholas arca komollyá vált. - Ez itt a nagy lutri. Az embernek csak meg kell néznie a legmagasabb vízszint jelét Taita medencéjének falán, hogy valamelyes képet kapjon arról, milyen lehet odalenn, amikor a folyó árad. - Belelapozott zsebnaptárába. - Szerencsére még van egy kis idınk - nem sok, de elég. Gyorsan kell mozognunk. Minél elıbb haza kell mennünk, mert csak ott tudok nekilátni a második szakasz megtervezésének. - Máris összecsomagolunk és mehetünk. - Igen, azt kéne tennünk. De nagy szégyen lenne, ha nem használnánk ki minden pillanatot, amit itt töltünk, ha már megtettük ezt a nagy utat. Azt hiszem, azért maradhatunk még néhány napot, hogy ellenırizhessem néhány ötletemet Taita medencéjével meg azzal az aknával kapcsolatban, hátha sikerül némiképp felkészültebben összeszedni mindazt, amire visszatértünkkor szükségünk lehet. - Te vagy a fınök. - Szavamra, mily kellemes ezt egy hölgy szájából hallani. Royan bőbájosan elmosolyodott. - Élvezd csak ki a pillanatot - tanácsolta neki -, nem biztos, hogy ez még egyszer elıfordul. – Aztán arca ismét komollyá változott. - Miféle ötleteid vannak? - Ami felmegy, annak le is kell jönnie, ami bemegy, annak ki is kell jönnie - mondta titokzatosan. - A víznek, ami ekkora nyomással ömlik be abba az aknába, valahova mennie kell. Hacsak nem csatlakozik valamiféle földalatti vízrendszerhez, mely így jut el a Nílusba, de akkor a felszínre is kell jönnie, olyan helyen, ahol meg is találhatjuk. - Folytasd - mondta Royan. - Egy dolog biztos. Abba az aknába a medencébıl senki sem jut be. Az a nyomás ott halálos. De ha megtaláljuk a kimenetet, akkor a másik végérıl esetleg felderíthetjük. - Ez egy fantasztikus lehetıség. - Royan elismerıen nézett rá, majd a mőholdképek felé fordult. Nicholas azonosította és egy körrel bejelölte rajta a kolostort. Bejelölte a folyó körülbelüli útját is a hasadékon át, bár a szurdok maga túl keskeny volt és túlságosan benıtte a bozót ahhoz, hogy ez látszódjék egy ilyen kis léptékő képen, még ha erıs nyagyítólencsén át nézik is. - Itt van az a pont, ahol a folyó belép a hasadékba – mutatott rá Royan. - És itt van az a kis oldalsó völgy, mely felé az ösvény elkanyarodik. Rendben? - Rendben - bólintott rá Nicholas. - Mire akarsz kilyukadni? - Idefele jövet megjegyeztük, hogy esetleg ez a völgy lehetett a Dandera folyó eredeti medre, és hogy úgy tőnik, mintha új medret vágott volna magának a hasadékon át. - Úgy van - helyeselt Nicholas. - Hallgatlak. - A terep ezen a ponton nagyon meredeken zuhan a Nílus felé, igaz? Nos, emlékszel rá, hogy útban lefelé a száraz völgybe átkeltünk egy kisebb, de még így is meglehetısen tekintélyes folyón? Úgy tőnt, az a folyó valahonnan a völgy keleti oldalából bukkan elı. - Rendben, most már értelek. Ezzel azt akarod mondani, hogy ez lehet az akna kifolyása. Hát te aztán ördögien okos kis nıszemély vagy. - Mindössze tıkét kovácsolok a te géniuszodból. - Szerényen lesütötte a szemét és szempillája alól nézett fel Nicholasra. Bohóckodott, de a szempillája hosszú volt, sőrő és felfelé göndörödött, a szeme pedig olyan színő volt, akár az égetett méz, melynek mélyén apró, arányló pöttyök világítottak. Ilyen közelrıl ez a szempár megzavarta Nicholast. Felállt és azt mondta: - Mi lenne, ha odamennénk és megnéznénk? Nicholas elment a kunyhójába a fotóstáskáért meg a könnyő napi csomagért, és amikor visszatért, Royan már készen állt az indulásra. De nem volt egyedül. - Látom, magaddal hozod a kísérıdet is - jegyezte meg lemondóan. - Hacsak nem vagy olyan kegyetlenül durva, hogy elküldöd. – Royan biztatóan rámosolygott Tamréra, aki ott állt mellette és vigyorgott, bólogatott meg a vállát húzogatta boldogságában, hogy imádott bálványa társaságában lehet. - Hát, jól van - adta meg magát Nicholas anélkül, hogy küzdött volna. - Hadd jöjjön velünk ez a szegény kis ördög. Tamre elıttük caplatott az ösvényen, mocskos shammája verdeste hosszú, vékony lábait, miközben egy amhara zsoltár ismétlıdı refrénét kántálta és szinte percenként visszanézett, hogy megbizonyosodjon róla, Royan még mindig követi. Nehéz menet volt végig, fel a völgybe, és a déli hıség egészen elgyöngítette ıket. Bár úgy tőnt, Tamréra ez egyáltalán nem volt hatással, a másik kettırıl szakadt a veríték és sötét foltokban ütött át ingükön, mire elérték azt a pontot, ahol a folyó beomlott a völgybe. Hálásan ültek le egy akácialiget árnyékában és amíg pihentek, Nicholas távcsövével végigpásztázta a völgy oldalát. - Hogy érzi magát, miután kissé megfürdettem? - kérdezte Royan. - Vízálló - dünnyögte Nicholas -, minden elismerésem Herr Zeissnek. - Mit látsz odafenn? - Nem sokat. Túl sőrő a bozót. Fel kell kutyagolnunk oda. Sajnálom. Odahagyták az árnyékot, és elindultak fölfelé a völgy oldalában a tőzı napon. A folyó lépcsızetes zuhatagokon át zúdult lefelé, és mindegyiknek az alján egy-egy csöndes, tóvá szélesedı kis szakasz volt. A bozót benıtte a partokat, buja volt és zöld, ahol a növények gyökerei elérték a vizet. Seregnyi fekete-sárga pillangó táncolt a csendes vizek felett, és egy fekete-fehér barázdabillegetı járırözött a mohalepte sziklákon, hosszú farkát elıre-hátra mozgatta, mintha egy metronóm mutatója lenne. Az emelkedın félúton felfelé megálltak az egyik csöndes szakasz mellett, hogy pihenjenek, és Nicholas, kalapját légycsapóként használva, fogott egy barna-sárga színő szöcskét. A rovart a vízbe lökte, és amint az erıtlenül kapálódzva sodródott a kijárat felé, egy hosszú, sötét árny emelkedett fel a mélybıl. A víz örvényleni kezdett, majd tükörként megvillant egy pikkelyes, ezüstszín has, és a szöcske eltőnt. - Legalább öt kilós - sopánkodott Nicholas. - Miért nem hoztam magammal a botomat? Tamre Nicholas közelében guggolt a víz partján, és akkor hirtelen felemelte a kezét, majd kinyújtotta. Szinte azon nyomban az egyik körözı pillangó letelepedett az ujjara. Ott ücsörgött, miközben finoman mozgatta bársonyos, feketesárga szárnyait. Döbbenten meredtek rá, mivel olybá tőnt, mintha a rovar a parancsára szállt volna le. Tamre kuncogott, majd Royannak nyújtotta a pillangót. Amikor Royan kinyújtotta a kezét, a fiú szelíden belehelyezte tenyerébe ezt a csodás kis teremtményt. - Köszönöm Tamre. Ez gyönyörő ajándék. Az én ajándékom neked pedig az, hogy szabadon eresztem. - Száját összecsücsörítve gyöngéden ráfújt, hogy elröpüljön. Figyelték, amint a pillangó magasan a víz fölé emelkedik, Tamre pedig össze-csapta a kezét és boldogan nevetett. - Furcsa - dünnyögte Nicholas. - Úgy tőnik, mintha valami különleges empátiával rendelkezne a vadon minden élılénye iránt. Azt hiszem, Jali Hora, az apát meg sem próbálja kordába fogni, hanem hagyja, hadd tegye, amit egyszerő képzeletének vágya diktál. Különleges bánásmód ez egy elvarázsolt, bolondos lélekkel, ki más dallamot hall és arra táncol. El kell ismernem, hogy akaratom ellenére egyre inkább kedvelem a fiút. Mindössze tizenöt méternyit kellett még följebb menniük és elérték a forrást. Volt ott egy alacsony, vörös homokkıszikla, egy grotto bejárata, melynek lábánál tört elı a folyó. Magát a bejáratot sőrőn, függönyként nıtte be a páfrány, és Nicholas letérdelt, hogy félrehúzza és belessen az alacsony nyíláson. - Mit látsz? - kérdezte mögötte Royan. - Nem sokat. Sötét van idebenn, de úgy tőnik, még jó darabig megy befelé. - Túl nagy vagy ahhoz, hogy beférj. Jobb, ha engem engedsz oda. - Jó kis hely ez egy vízi kobrának - jegyezte meg Nicholas. - Temérdek a béka, amit megehet. Biztos, hogy be akarsz menni? - Azt én egy szóval sem mondtam, hogy akarok. - Royan leült a parton, amíg kifőzte a cipıjét, majd beleereszkedett a vízbe. A combja közepéig ért, és az áramlattal szemben elég nehezen haladt elıre. Egészen össze kellett görnyednie, hogy bemászhasson a grotta elırenyúló teteje alá. Ahogy egyre beljebb ment, csupán a hangja hallatszott. - A barlang egyre alacsonyabb. - Légy óvatos, drága leány. Ne kockáztass. - Igazán hálás lennék, ha nem hívnál „drága leánynak". Hangja furcsán visszhangzott a barlang bejáratából. - Nos, végül is mindkettı vagy, lány is, meg drága is. És ahhoz mit szólsz, ha „ifjú hölgynek" hívlak? - Azt se, kérem. A nevem Royan. - Ezután egy darabig csönd volt, majd ismét kikiáltott. - Csak eddig tudok menni. Itt az egész valamiféle aknává szőkül. - Aknává? - kérdezte Nicholas. - Nos, legalábbis egy durván négyszögletes nyílássá. - Gondolod, hogy ez emberi kéz munkája? - Képtelenség megállapítani. A víz olyan erıvel jön ki, mintha egy fürdıkád csapjából zubogna. Tömény sugárban ömlik. - Semmi jele valamiféle kıfejtésnek? Szerszámnyomok a sziklában? - Semmi. Sima, lekoptatta a víz, és alga meg moha borítja. - Beférne egy ember abba a nyílásba, mármint úgy értem, ha víz nyomása nem lenne? - Ha az illetı pigmeus, vagy törpe. - Vagy gyerek? - vetette fel Nicholas. - Vagy gyerek - helyeselt Royan. - De ki küldene be ide egy gyereket? - Az ókorban gyakran használtak gyerek rabszolgákat. Taita is megtehette. - Ne mondj ilyet. Lerombolod Taitáról kialakult jó véleményemet - mondta neki Royan, miközben hátrált kifelé a grotto bejáratából. Páfrány- és mohadarabkák voltak a hajában, és deréktól lefelé teljesen átázott a ruhája. Fenekének körvonala tisztán átütött nedves nadrágján. Nicholasnak kényszerítenie kellett magát, hogy ne legeltesse szemét a látványon. - Tehát arra a következtetésre jutottunk, hogy az akna egy természetes üreg a mészkıben, és nem ember készítette alagút? - Ezt én nem mondtam. Nem. Én azt mondtam, hogy nem lehetek biztos benne. Lehet, hogy igazad van. Használhattak gyerekeket az alagút kiásásához. Végül is, az ipari forradalom idején is használták ıket a szénbányákban. - De arra nincs mód, hogy az alagutat errıl az oldalról felderítsük? - Lehetetlen. - Royan indulatos volt. - A víz hatalmas nyomással zúdul ki. Megpróbáltam bedugni a karomat az aknába, de nem volt hozzá elég az erım. - Kár! Valami megcáfolhatatlan bizonyítékban reménykedtem, vagy legalábbis egy újabb nyomban. - Leült Royan mellé a partra és zsákjában kotorászott. Royan fürkészın nézett rá, amikor elıvett egy kis fekete, galvanizált mőszert, majd kinyitotta a tetejét. - Aneroidbarométer - magyarázta. - Minden jó hajós hord magával ilyet. - Egy pillanatig tanulmányozta a mőszert, majd feljegyezte a leolvasott értéket. - Magyarázd meg - mondta Royan. - Azt akarom megtudni, vajon ez a forrás alacsonyabb szinten van-e, mint az akna bejárata Taita medencéjében. Ha nem, akkor ezt a lehetıséget nyugodtan kihúzhatjuk a listánkról. Nicholas felállt. - Ha készen állsz, akkor mehetnénk tovább. - Hova? - Hát, természetesen Taita medencéjéhez. Le kell olvasnunk a mőszert odafenn is, hogy megállapíthassuk a két pont közti szintkülönbséget. Amint Tamre megtudta, hogy hova tartanak, rövidebb utat mutatott nekik, így kevesebb mint két óra alatt jutottak el a forrástól a Taita medencéje fölötti sziklafal tetejére. Amíg pihentek egy keveset, Royan megjegyezte: - Úgy tőnik Tamre ideje jó részét a bozótban tölti. Ismer minden ösvényt és vadcsapást. Kitőnı vezetı. - Borisznál mindenesetre jobb - helyeselt Nicholas, miközben elıhalászta barométerét és leolvasta az értéket. - Rendkívül elégedettnek tőnsz. - Royan figyelte az arcát, miközben a mőszert tanulmányozta. - Megvan rá minden okom - mondta neki Nicholas. - Számításba véve az alattunk lévı szikla ötvenöt méteres magasságát, plusz még a medence tizenöt méteres mélységét, az akna bejárata még mindig több mint harminc méterrel magasabban van, mint a kijárat a páfrányos grottódnál a gerinc túloldalán. - Ami azt jelenti? - Ami azt jelenti, nagy a valószínősége annak, hogy a két vízfolyás egy és ugyanaz. Itt van a bemenet Taita medencéjébe, és a te grottódnál folyik ki. - Hogy a fenébe csinálhatta ezt meg Taita? – töprengett Royan. - Hogy jutott le a medence fenekére? Te vagy itt a mőszaki tótumfaktum. Mondd meg nekem, te hogy csinálnád. Nicholas vállat vont, de Royan nem tágított. - Arra gondolok, hogy nyilván van valamiféle bevett módja az ilyesminek, valami szokásos gyakorlat a víz alatti munkákra. Hogy építik meg egy híd pilléreit, hogy teszik le egy gát alapjait, vagy... vagy... vagy hogy építette meg maga Taita azt az aknát a Nílus szintje alatt, hogy mérhesse a folyó áramlásának vízmennyiségét? Emlékszel arra a leírásra A folyó istenében, amit a hidrográfjáról ad? - Az ilyen esetekben szokásos gyakorlat, hogy építenek egy jászolgátat - mondta Nicholas egykedvően, majd hirtelen elhallgatott és Royanra meredt. - Szavamra, te aztán tényleg fantasztikus vagy. Egy gát! Mi van, ha ez a vén gazember Taita gátakkal zárta el ezt az egész átkozott folyót! - Lehetséges ez? - Kezdem azt hinni, hogy Taita esetében bármi lehetséges. Természetesen korlátlan számú emberi munkaerı állt a rendelkezésére, és ha meg tudta építeni a hidrográfot Asszuánnál a Níluson, akkor nagyon jól értette és tisztában volt a hidrodinamika alapelveivel. Végül is, a régi egyiptomiak élete teljes egészében összefonódott a folyó idıszakos áradásaival és a felgyülemlett vízzel való gazdálkodással. Annak alapján, amit az öregrıl eddig megtudtunk, úgy tőnik, hogy ez nagyon is lehetséges. - Hogyan tudnánk ezt bebizonyítani? - Úgy, ha megtalálnánk a gát maradványait. Irtóztatóan nagy munka kellett ahhoz, hogy feltartóztassa a Dandera folyót. Jó esélyünk van rá, hogy ennek néhány bizonyítéka fennmaradt. - Hol építhette fel ezt a gátat? - kérdezte Royan izgatottan. - Vagy inkább úgy tenném fel a kérdést, ha neked kellene megcsinálnod, akkor hová építenéd? - Egyetlen természetes hely van erre - vágta rá nyomban Nicholas. - Az a pont, ahol a csapás elhagyja a folyót, kerülıt tesz a völgybe, a folyó pedig bezubog a hasadékba. Fejük szinte egyszerre fordult, és mindketten a folyón felfelé néztek. - Akkor meg mire várunk? - kérdezte Royan és felpattant. – Menjünk és nézzünk körül! Izgatottságuk ragályos volt, és Tamre kuncogva táncolt elıttük a csapáson, tüskés bozóton át, végig a völgyön addig a pontig, ahol a folyóhoz ért. A nap már nem perzselt annyira, amikor ismét ott álltak a vízeséseknél, ahol a Dandera folyó beleveti magát a hasadék szájába, hogy megkezdje száguldásának utolsó szakaszát, melynek végén a Nílusba torkollik. - Ha Taita itt egy gátat emelt... - Nicholas széles karmozdulattal mutatott végig a szurdok száján -..., akkor elterelhette a folyót ide, az oldalsó völgybe. - Ez lehetségesnek tőnik - nevetett Royan. Tamre pedig vele kuncogott, bár egy szót sem értett abból, amit beszéltek, mégis rettentı jól érezte magát. - Szükségem lenne egy szintezı látcsıre, hogy a terep lejtését pontosan megállapítsam. Ez így nagyon csalóka, de puszta szemmel, úgy, ahogy mondod, valóban lehetségesnek tőnik. - Kezével beárnyékolta a szemét és felnézett a vízesés két oldalán emelkedı meredek szirtekre. Két, kapuként magasba ívelı mészkıszirt, melyen át a folyó bömbölve zúdul alá. - Szeretnék felmászni oda, hogy tisztább képet kapjak a terep szerkezetérıl. Benne vagy? - Csak próbálj meg visszatartani - mondta neki Royan kihívóan, majd nyomban elindult felfelé. Nehéz volt felmászni, helyenként a mészkı elporladt, veszélyesen mállott. Mindazonáltal, amikor felértek a keleti kapu csúcsára, jutalmul csodásán beláthatták az alattuk fekvı területet. Egyenesen észak felé a szakadék meredek falként emelkedett a magasba a maga kıcsipkés oromzatával. Fölötte és mögötte álomszerő képként tárultak eléjük az újabb hegyvonulatok, a Choke magas csúcsai, melyek egy gém kék tolldíszeként ragyogtak az afrikai ég távoli, még tisztább kékje elıtt. Körülöttük mindenütt a szurdok terméketlen, eróziós tája látszott, taréjos hegygerincek, szirtek és sziklapadok, legalább ötven különféle árnyalat, volt köztük hamuszürke, fehér, vagy fekete, mint egy bivaly bıre, vagy épp vörös, akár a szívébıl kicsorduló vér. A part menti bozót zöld volt, veszedelmesen élénkzöld, akár egy mamabakígyó egy fa tetején, míg a víztıl távolabb a bozót szürke volt és kiégett, a sziklás gerincek mentén pedig régóta aszály súlytotta fák csupasz körvonalai meredeztek, megkínzott ágaik feketén tekeregtek a kéklı ég elıtt. - A pusztulás képe - suttogta Royan, ahogy körülnézett -, megszelídítetlen és megszelídíthetetlen. Nem csoda, hogy Taita ezt a helyet választotta. Minden betolakodót taszít és eltántorít. Ezután egy darabig mindketten hallgattak, elnémította ıket a táj lenyőgözı vadsága, de amint kiheverték a megerıltetı hegymászást, lelkesedésük nyomban visszatért. - Nos, innen jól átláthatod - mutatott le Nicholas az alattuk elterülı völgyre. - Tisztán látszik a vízválasztó a völgy elágazásánál. Innen láthatod a terep természetes lejtését. Ott, a szurdoknak attól az oldalától az alattunk lévı pontig a legkeskenyebb. Ez egy szoros, melyen a folyó átpréseli magát - természet adta hely egy gát emelésére. - Megpördült és tılük balra mutatott lefelé. – Nem kell sok ahhoz, hogy az ember átterelje a folyót a völgybe. Aztán ha befejezted azt, amit a hasadékban csinálni akartál, akkor még kevesebb erıfeszítésedbe kerül áttörni a gát falát és hagyni, hogy a folyó ismét visszatérjen eredeti medrébe. Tamre mohón figyelte arcukat, fejét mindig afelé fordította, aki épp beszélt, nem értett semmit, de tükörként utánozta Royan arckifejezését. Ha Royan bólintott, ı is bólintott, ha Royan a homlokát ráncolta, ı is úgy tett, és ha Royan elmosolyodott, a fiú boldogan kuncogni kezdett. - Ez egy nagy folyó. - Royan megcsóválta a fejét, miközben Tamre is jobbra-balra ingatta sajátját és rendkívül bölcs képet vágott. - Milyen metódust használhatott? Földgátat? Azt biztosan nem? - Az egyiptomiak öntözımővei sok helyütt földbe vágott csatornákból és földgátakból álltak - tőnıdött Nicholas. - Másrészt viszont, ha szikla állt rendelkezésükre, akkor széles körben használták. Kiváló kıfaragók voltak. Láttad az asszuáni kıfejtıket. - Hát, itt a szurdokban nemigen van fedı földréteg - mutatott rá Royan. - Viszont rengeteg a szikla. Olyan ez itt, mint egy geológiai múzeum. Itt aztán minden létezı kızet megtalálható. - Egyetértek - mondta Nicholas. - Földfal helyett Taita nagy valószínőséggel kıfalat húzott és sziklával töltötte fel. Ilyen típusú gátakat emeltek már jóval ezelıtt az ısi egyiptomiak. Ha ez a helyzet, akkor van esély rá, hogy ennek nyomai fennmaradtak. - Rendben. Akkor dolgozzunk ezzel a hipotézissel. Taita sziklatömbökbıl épített gátat, majd dolga végeztével áttörte. Hol találhatnánk meg ennek maradványait? - Az adott területen kell elkezdenünk a keresést – felelte Nicholas. - Ott a szurdok szorosánál. Aztán onnan a folyó mentén lefelé kell folytatnunk. Ismét lemásztak a lejtın, miközben Tamre kiválasztotta a Royan számára legkönnyebb útvonalat és meg-megállt, hogy intsen neki, valahányszor Royan megtorpant, vagy egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát. A völgy szorosánál bukkantak ki, ott álltak a sziklás folyóparton és nézelıdtek maguk körül. - Milyen magas lehetett az a fal? - kérdezte Royan. - Nem túl magas. De erre sem tudok pontos választ adni, amíg nem mértem be a szinteket. - Egy kicsit följebb mászott a sziklafalon. Ott aztán leguggolt és fejét elıre-hátra forgatta, elıször végignézett a völgyön, majd a vízesés felé fordult, ahol a folyó a hasadékba zúdul alá. Háromszor változtatta meg helyzetét, mindannyiszor néhány lépésnyit feljebb ment. Minél magasabbra mászott, a szikla annál meredekebb lett. Végül már egészen bizonytalanul csüngött rajta, de elégedettnek látszott. Aztán lekiáltott Royannak. - Azt mondanám, hogy körülbelül ez lehetett a magasság, ahol most állok. Ilyen magas lehetett a gátfal. Ez szerintem úgy négy és fél méter lehet. Royan még mindig a parton állt, most megfordult és a folyó túlpartja felé bámult, megpróbálta felmérni a távolságot, hogy milyen messze van az ott magasodó mészkıszikla. - Durván harminc méter széles lehetett - kiáltott fel Nicholasnak. - Nagyjából annyi - helyeselt Nicholas. - Temérdek munka, de nem lehetetlen. - Taita nem olyan ember volt, akit a méretek vagy a nehézségek megrémítettek. - Tölcsért formált a kezébıl és felkiáltott Nicholasnak. - Ha már ott vagy fenn, nem látod valamiféle jelét a munkálatoknak? A gát falát Taitának valamiképp rögzítenie kellett a sziklához. Nicholas végigmászott a sziklán, mindvégig ugyanazon a szinten maradt, mígnem már szinte a vízesés fölött volt és nem tudott továbbmenni. Ezután lecsúszott oda, ahol Royan és Tamre várták. - Semmi? - kérdezte Royan, és Nicholas megrázta a fejét. - Semmi, de arra azért igazán nem számíthatsz, hogy négyezer év múltán bármi is megmaradhatott. Ezek a sziklák mindvégig ki voltak téve a szél és az idıjárás pusztításának. Azt hiszem, a legjobb, amit tehetünk, hogy a gátfal megmaradt kıtömbjei után nézünk, melyek elsodródhattak, amikor Taita áttörte és ismét elárasztotta a hasadékot. Elindultak lefelé a völgyben, ahol Royan rábukkant egy nagy kıdarabra, mely más fajtának tőnt, mint a környezı sziklák. Méretre akkora volt, mint egy régimódi hajókoffer. Bár az aljnövényzet félig benıtte, a felsı részén - ez volt leginkább kitéve az elemeknek - a sarok határozottan derékszögő volt. Odahívta Nicholast. - Ezt nézd meg - ütögette meg a követ büszkén Royan. - Mit szólsz hozzá? Nicholas lemászott mellé és kezével végigsimított a kıdarab kiálló felületén. - Lehetséges - mondta ismét. - De ahhoz, hogy biztosak lehessünk, meg kéne találnunk a vésınyomokat, ahol az egykori kıfaragó elkezdte a fejtést. Amint azt te is tudod, elıször egy lyukat vésett a kıbe, majd addig feszítette, míg el nem hasadt. Mindketten alaposan átvizsgálták a kı kilátszó felületét, és bár Royan talált egy kis mélyedést, amirıl kijelentette, hogy megkopott vésınyom, Nicholas ennek valószínőségét csupán négy a tízhez becsülte. - Kezdünk kifutni az idıbıl - mondta, miközben próbálta Royant elcsalogatni leletétıl -, és még nagy területet kell bejárnunk. Vagy fél kilométer hosszan átkutatták a völgyet, és akkor Nicholas lefújta. - Még a legnagyobb áradat sem tud ilyen messzire elsodorni egy kıtömböt. Menjünk vissza és nézzük meg, hogy a vízesés nem mosott-e be valamit a hasadékba. Visszamentek a Dandera folyó partjára és átfésülték egészen a vízesésig. Nicholas átkukucskált a hasadék száján. - Itt nem olyan mély, mint lejjebb - jelentette ki. – Szerintem még harminc méter sincs. - Gondolod, hogy le tudnál menni oda? - kérdezte Royan bizonytalanul. A mélységbıl vízpermet szállt az arcukba, és üvölteniük kellett, hogy a víz robaján túl meghallják egymás hangját. - Kötél nélkül nem megy, és kell még néhány izmos ember is, aki visszahúz onnan. - Felkapaszkodott a peremre és távcsövével lenézett a vízesés alatti medencébe. Egy halom különálló szikla volt odalenn - kis, gömbölyő sziklatömbök és egy-két jóval nagyobb darab. Akadtak szögletesek is, és egyiket-másikat némi képzelıerıvel akár négyszögletesnek is lehetett nevezni. Felszínüket azonban simává koptatta a zubogó víz, és nedvesen csillogtak. Ügy tőnt, részben mindahány a víz alatt van, vagy épp eltakarta a vízpermet felhıje. - Nem hiszem, hogy innen föntrıl bármire is juthatnánk, és ıszintén szólva nem sok kedvem van lemenni oda - legalábbis ma este nem. Royan leült mellé, és térdét, karjával átölelve, a mellkasához szorította. Csüggedt volt. - Tehát semmiben sem lehetünk biztosak. Vajon épített-e Taita gátat a folyón, vagy sem? Nicholas természetes mozdulattal fogta át Royan vállát, hogy megvigasztalja, és Royan egy pillanat múlva ernyedten Nicholasnak dılt. Mindketten némán meredtek lefelé a hasadékba. Végül Royan szelíden elhúzódott tıle és felállt. - Azt hiszem, indulnunk kéne vissza a táborba. Mennyi ideig tart az út? - Legalább három óra. - Nicholas is felállt. – Igazad van. Besötétedik, még mielıtt visszaérnénk, és ma éjjel nincs holdvilág. - Fura, hogy milyen fáradtnak érzi magát az ember egy ilyen csalódás után - mondta és nyújtózott egyet. - Legszívesebben itt nyomban lefeküdnék és elaludnék Taita egyik kıtömbjén. - Hirtelen elhallgatott és Nicholasra meredt. Nicky, honnan vette ıket? - Honnan vett mit? - nézett rá Nicholas döbbenten. - Hát nem látod? Rossz irányból közelítjük meg. Mostanáig azt próbáltuk kideríteni, hogy mi történt a tömbökkel. Ma reggel említetted az asszuáni kıfejtıket. Nem azzal kéne inkább foglalkoznunk, hogy honnan hozta Taita a tömböket a gáthoz, mintsem azzal, hogy mi történt velük azután? - A kıfejtı! - kiáltott fel Nicholas. - Szavamra, igazad van. A kezdet kell, és nem a vég. A kıfejtıt kellene keresnünk, és nem a gátfal maradványait. - Hol kezdjük? - Abban reménykedtem, hogy majd te megmondod. Hangosan felnevetett, mire Tamréból nyomban kibuggyant az egyetértı kacagás. Mindketten a fiúra néztek. - Azt hiszem Tamrénál, hőséges vezetınknél kellene kezdeni – mondta Royan, és megfogta a fiú kezét. - Figyelj rám, Tamre. Nagyon figyelj! - A fiú engedelmesen félrehajtotta a fejét és Royan arcába meredt, miközben megpróbálta összeszedni tévelygı figyelmének minden morzsáját. - Egy olyan helyet keresünk, ahonnan a négyszögletes kövek származnak. - A fiú zavartnak tőnt, ezért újból megpróbálta. - Nagyon régen voltak itt emberek, akik kivágták a sziklát a hegyekbıl. Valahol itt a közelben, és hagytak ott egy hatalmas üreget. Talán még most is hever ott néhány négyszögletes tömb abban az üregben? A fiú arca hirtelen kitisztult, és üdvözült mosoly ömlött szét rajta. - A Jézus-kı! - kiáltotta boldogan. Felpattant anélkül, hogy elengedte volna Royan kezét. Megmutatom a Jézus- kövemet. - Azzal vonszolni kezdte maga után Royant, ahogy sebesen nekiindult a völgynek. - Várj, Tamre! - kérlelte Royan. - Ne ilyen gyorsan. – De mindhiába. Tamre csak vágtatott tovább, és ahogy futott, egy amhara himnuszt kezdett énekelni. Nicholas sokkal nyugodtabb tempóban követte, és egy negyed mérföld után beérte ıket. Ott találta Tamrét térden, homlokát a völgy sziklafalához nyomta, szemét szorosan lehunyta, miközben imádkozott. Royant is lehúzta maga mellé. - Mi a fenét csináltok? - kérdezte Nicholas, ahogy odalépett hozzájuk. - Imádkozunk - mondta neki Royan kimérten. – Tamre utasítása. Imádkoznunk kell, csak azután mehetünk oda a Jézus-kıhöz. Elfordult Nicholastól, lehunyta a szemét, kezét összekulcsolta a szeme elıtt, majd halkan imádkozni kezdett. Nicholas, egy kicsit távolabb tılük, letelepedett egy kerek kıre. - Gondolom, ez nem árthat - vigasztalta magát, miközben letelepedett, hogy megvárja ıket. Aztán Tamre hirtelen felpattant, és szédítı kis táncba kezdett, a karjával csapkodott és addig pörgött-forgott, míg egészen felkavarta a port maga körül. Aztán megállt és éneklı hangon azt mondta: - Megtörtént. Bemehetünk a Jézuskıhöz. Ismét megragadta Royan kezét és a sziklafalhoz vezette. Úgy tőnt, mintha Nicholas szeme láttára mindketten köddé váltak volna, mire ı kissé riadtan felállt. - Royan! - kiáltotta. - Hol vagy? Mi történik itt? - Erre, Nicky. Gyere erre! Nicholas odament a falhoz és döbbenten felkiáltott: - A mindenit! Ezt, ha egy évig keressük, akkor se találtuk volna meg. A sziklafal begyőrıdött önmagába, így a bejárat tökéletesen rejtve maradt. Nicholas belépett a nyíláson, miközben felpillantott a falakra, majd harminc lépést se tett és egy nyitott amfiteátrumba ért, mely legalább száz méter széles volt és tetıként az ég feszült fölé. Falai tömör sziklák voltak, és Nicholasnak egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy lássa, ez ugyanaz a csillámpala, mint a tömb, amit Royan talált odalenn a völgyben. Az nyilvánvaló volt, hogy az üreget az élı szikla kifejtésével mélyítették, és a fejtési szintek lépcsıje egészen a fal tetejéig ért. A mélyedések, ahonnan a tömböket kihasították, még mindig tisztán látszottak, mély, szabályos derékszögő lépcsık maradtak utánuk. Néhány satnya bokor és cserje bizonytalanul megkapaszkodott e rések egyikébe- másikába, de a külszíni kıfejtıt nem nıtte be, és Nicholas láthatta a felhalmozott gránittömböket, melyek szanaszét hevertek a fejtés alján. Annyira lenyőgözte ez a felfedezés, hogy nem talált szavakat. Csak állt ott a bejáratnál és fejét lassan forgatta egyik oldalról a másikra, miközben megpróbálta teljes egészében magába szívni ezt a látványt. Tamre Royant a kıfejtı közepére vezette, ahol egymagában hevert egy hatalmas tömb. Nyilván az egykori emberek le akarták szállítani a völgybe, mivel ez teljesen kész volt, egy befejezett, tökéletes, négyszöglető kıtömb volt. - A Jézus-kı! - kántálta Tamre, miközben letérdelt a tömb elıtt, és lehúzta maga mellé Royant is. - Jézus vezérelt ide engem. Amikor elıször jöttem ide, láttam, amint itt állt ezen a kövön. Hosszú, fehér szakálla volt, a szeme pedig jóságos és szomorú. - Keresztet vetett, majd belekezdett az egyik zsoltárba, miközben teste a dal ritmusára mozgott, hajladozott. Ahogy Nicholas csöndesen mögéjük lépett, látta a bizonyítékát annak, hogy Tamre rendszeresen látogatja ezt a szent helyet. A Jézus-kı az ı saját oltára volt, és megrendítı kis ajándékai úgy hevertek ott, ahogy letette ıket. Volt ott régi tej- flaskó, néhány égetett agyagedény, szinte mind repedt és törött. Rég elfonnyadt, kiszáradt vadvirágcsokrok árválkodtak bennük. Voltak ott más kincsek is, amiket Tamre összegyőjtött és oltárára helyezett - teknısbékapáncél, tarajos sül tüskéje, egy kézzel faragott fakereszt színes rongydarabkákkal díszítve, babszemekbıl főzött szerencsegyöngyök és állat- meg madárszobrocskák, amiket a folyó kék agyagjából formált. Nicholas csak állt és nézte, amint azok ketten térden állva imádkoznak az egyszerő oltár elıtt. Mélyen meghatották a fiú hitének bizonyítékai és az a gyermeki bizalom, amivel idehozta ıket, erre a helyre. Végül Royan felállt és Nicholashoz lépett. Ezután kettesben lassan körbejárták a kıfejtıt. Nem sokat beszéltek, és akkor is csak suttogva, mintha egy katedrálisban vagy valami szent helyen lennének. Royan megérintette Nicholas karját és rámutatott valamire. Jó néhány szögletes tömb hevert még eredeti helyén, a kıfejtı falában. Nem voltak még teljesen kihasítva sziklaanyjuk testébıl, mint megannyi magzat, melyeknek köldökzsinórját az ókori kıfaragók sosem vágták át. Tökéletesen látszott, hogy milyen módszert használtak e régi kor kıfejtıi. Itt szépen nyomon követhette az ember a munka különbözı fázisait, attól, ahogy a mester bejelölte a tömböket, az ék beverésén, a hasadási vonalak kivésésén át egészen addig, amíg a kész terméket kiemelik a falból, és készen áll, hogy leszállítsák a gáthoz. A nap közben lenyugodott, és már szinte teljesen sötét volt, mire körbeértek és ismét a kıfejtı bejáratánál álltak. Leültek az egyik kész tömbre, Tamre pedig a lábukhoz telepedett, akár egy kiskutya és arcát Royan felé emelte. - Ha lenne farka, még csóválná is - mosolygott Nicholas. - Soha nem élhetünk vissza a bizalmával, és semmiképp nem szentségteleníthetjük meg ezt a helyet. İ ezt a saját templomává tette. Nem hiszem, hogy valaha is elhozott ide egyetlen élı lelket is. Ugye, megígéred nekem, hogy bármi történjen is, ezt mi mindenkor tiszteletben tartjuk? - Ez a legkevesebb, amit megtehetek - mondta Nicholas. Aztán Tamréhoz fordult és azt mondta neki: - Nagyon jó dolgot tettél azzal, hogy elhoztál minket ide a te Jézus-kövedhez. Nagy örömet szereztél vele. És nagy örömet szereztél vele a hölgynek is. - Most már tényleg indulnunk kéne vissza a táborba mondta Royan, miközben felnézett a fölöttük látszó kis darabka égre. A lenyugvó nap utolsó sugarainak fényében már bíborszín volt és indigókék. - Nem hiszem, hogy ez bölcs dolog lenne - mondta Nicholas. - Mivel ma éjjel nem világít a hold, a sötétben bármelyikünk könnyedén kitörheti a lábát. Ez pedig olyasvalami, ami itt nem ajánlatos. Egy hétbe is beletelhet, mire eljutunk egy olyan helyre, ahol megfelelı orvosi ellátásban részesülünk. - Az a terved, hogy itt alszunk? - kérdezte Royan meglepetten. - Miért ne? Pillanatok alatt tüzet gyújtok, vacsorára meg itt van nálam egy túlélési csomag - tudod csináltam én már ilyesmit máskor is! Aztán itt van veled a kísérıd, úgyhogy nem eshet folt a tisztességeden sem. Akkor meg miért ne? - Tényleg, miért is ne? - nevetett fel Royan. - És így holnap kora reggel még alaposabban szemügyre vehetjük a kıfejtıt. Nicholas felállt, hogy tőzifát győjtsön, de aztán megtorpant és felnézett az égre. Royan is hallotta azt az immáron oly ismerıs, zakatoló fütyülést a levegıben. - Már megint a Pegazus helikopter - jelentette be teljesen fölöslegesen Nicholas. - Szeretném tudni, mi a fenében sántikálhatnak ilyenkor? Mindketten felmeredtek az egyre sőrősödı sötétségbe, és figyelték a fejük felett háromszáz méternyi magasságban elhaladó gép pirosán, zölden és fehéren villogó navigációs fényeit, amint dél felé, a kolostor irányába tartott. Nicholas rakott egy kis tüzet a kıfejtı bejáratához legközelebb esı sarokban, és ahogy körülülték, három részre osztotta a túlélési csomagban lévı száraz élelmet. Majd az édes, ragacsos koncentrátumot leöblítették a kulacsában lévı vízzel. A tőz kísértetiesen tükrözıdött a kıfejtı falán és megnövelte a mozgó árnyakat. Amikor egy kecskefejı trillázó sikolya hangzott fel magasan, a fal tetején lévı rejtekébıl, ez a hang oly rémisztınek tetszett, hogy Royan megborzongott és közelebb húzódott Nicholashoz. - Szeretném tudni, vajon valahol, ott a túloldalon Taita tisztában van-e azzal, hogy mekkorát haladtunk elıre mondta Royan. - Az az érzésem, hogy mostanra már egy kissé nyugtalanná tettük. Már kibogoztuk a talánynak az elsı részét, amit feladott nekünk, és fogadni mernék, nem számított rá, hogy ez bárkinek is sikerülhet. - A következı lépés, hogy lejussunk a medence fenekére. Itt aztán tényleg játszmaelınye van a vén gazembernek. Reményeid szerint mit találhatunk odalenn? - Nem szívesen mondanám ki - felelte Royan. - Hátha elkiabálom és ránk hozom a balszerencsét. - Én nem vagyok babonás. Nos, nem igazán. Mondjam ki helyetted? - ajánlotta fel, mire Royan elnevette magát és bólintott. Nicholas folytatta: - Abban reménykedünk, hogy megtaláljuk Mamose fáraó sírjának bejáratát. Nem újabb utalásra, találós kérdésre, vagy valami elterelı manıverre bukkanunk. Az igazi sírra. Royan keresztbe tette ujjait. - Ajkaidról egyenest Isten fülébe jusson! - Ezután arca ismét komollyá vált. - Szerinted milyenek az esélyeink? Úgy értem, arra, hogy a sírt érintetlenül találjuk? Nicholas megvonta a vállát. - Erre a kérdésre majd akkor válaszolok, ha lejutottunk a medence aljára. - És azt hogy csináljuk? Elvetetted az önálló légzıkészülék használatát. - Nem tudom - vallotta be Nicholas. - Ezt most még egyszerően nem tudom. Lehet, hogy esetleg lejuthatunk oda egy sisakos, teljes búvárfelszereléssel. Royan hallgatott, miközben az elıttük álló, látszólag lehetetlen feladaton töprengett. - Fel a fejjel! - Nicholas átölelte a vállát, és Royan nem húzódott el tıle. - Azért van valami vigasztaló is ebben az egészben. Ha Taita ennyire megnehezítette a dolgunkat, akkor ugyanígy megnehezítette azokét is, akik elıttünk próbálkoztak. Azt hiszem, ha a sír valóban odalenn van, akkor nincs sírrabló, aki bennünket megelızhetett. - Ha a sír bejárata a medence aljában van, akkor az a leírás, amit a tekercsben adott, szándékosan félrevezetı. Azt az információt, ami végül eljutott hozzánk, egyszer elferdítette Taita, aztán Duraid és végül Wilbur Smith. Nekünk most meg kell találnunk az utat ezeknek a szándékos félrevezetéseknek a labirintusán át. Egy darabig ismét hallgattak, majd Royan elmosolyodott a tőz fényében, és arcán fellángolt a várakozásteljes izgalom. - Jaj Nicky! Ez egy olyan izgalmas kihívás. - Aztán hangja egy oktávval lejjebb ereszkedett. - De van rá mód? Egyáltalán lehetséges bejutni oda? - Majd kitalálunk valamit. - Mikor? - A megfelelı idıben. Még nem gondoltam végig teljes egészében. Abban azonban biztos vagyok, hogy óriási mennyiségő tervezést és kemény munkát igényel. - Ezek szerint még mindig benne vagy? - kérdezte Royan és arra várt, hogy a férfi megerısítse. Tudta, hogy egymaga sosem tudná véghezvinni. - A vállalkozás nehézségei nem rémisztenek? Nicholas kuncogott. - El kell ismernem, nem számítottam rá, hogy Taita ezzel a vadászattal ennyire megdolgoztat minket. Én úgy képzeltem, hogy egyszerően csak fel kell nyitnunk egy kıfallal elzárt bejáratot és miden ott vár ránk, mint Howard Carterre, amikor besétált Tutanhamon sírjába. Mindazonáltal, hogy válaszoljak a kérdésedre, igen, a nehézségek rémisztenek - de a pokolba is, most már nincs, ami megállíthatna! Orromat megcsapta a dicsıség szaga, és szemem elıtt az arany csillogása lebeg. Mialatt beszélgettek, Tamre lekuporodott a porba a tőz túloldalán, és shammáját a fejére húzta. Pihenését nyilván álmok és látomások zavarhatták, mivel idınként mormogott, nyüszített, vagy épp kuncogott. - Kíváncsi lennék, vajon mi járhat ebben a szegény, tébolyult agyban, milyen látomások jelenhetnek meg a szeme elıtt - suttogta Royan. - Azt mondja, hogy itt látta Jézust a kıfejtıben, és biztos vagyok benne, valóban hiszi is, hogy látta. Hangjuk egyre halkabb és egyre álmosabb lett, ahogy a tőz lassanként elhamvadt, és Royan, mielıtt Nicholas vállára dılve elaludt volna, még azt dünnyögte: - Ha Mamose fáraó sírja a folyó vize alatt van, akkor a víz már bizonnyal mindent tönkretett. - Nem hinném, hogy Taita megépítette volna a gátat és amint azt a tekercsekben írja, eltölt tizenöt évet azzal, hogy megépítse a sírt csak azért, hogy szántszándékkal elárassza, megfossza királyát múmiájától és elpusztítsa kincseit - dünnyögte Nicholas, miközben Royan haja csiklandozta az arcát. - Nem, így lehetetlenné tette volna, hogy a fáraó föltámadhasson a túlvilágon, és minden munkáját teljes egészében megsemmisíti. Azt hiszem, Taita mindezt számításba vette. Royan közelebb bújt hozzá, és elégedetten felsóhajtott. Egy kicsit késıbb Nicholas halkan azt mondta: - Jó éjszakát, Royan - de Royan nem válaszolt, mélyen és egyenletesen lélegzett. Nicholas elmosolyodott és finoman megcsókolta Royan feje búbját. Nicholas nem tudta biztosan, mi ébresztette fel. Beletelt néhány pillanatba, amíg magához tért, és rájött, hogy még mindig a kıfejtıben van. Nem volt hold az égen, de a csillagok oly közel ragyogtak a földhöz, és olyan nagyok, kövérek voltak, akár egy fürt érett szılı. Fényükben látta, hogy Royan közben lecsúszott és most ott fekszik mellette a földön. Óvatosan felállt, nehogy felébressze, majd az elhamvadt tőztıl távolabb ment, hogy kiürítse hólyagját. Az éjszaka halálosan csöndes volt. Nem hallatszott egyetlen éjjeli madár kiáltása sem, és a többi éjszakai lény is néma volt. Körülötte a sziklákból még sugárzott az elızı nap melege. Hirtelen megismétlıdött a hang, ami felébresztette. Halk és távoli zúgás volt, melyet a sziklák visszhangoztak, így nem tudta pontosan megállapítani, milyen irányból jön. De afelıl, hogy milyen hang ez, nem voltak kétségei. Épp elégszer hallotta már élete során. Egy automata fegyver távoli hangja volt, szinte bizonyos, hogy egy AK-47- esé, és nem elhúzott, hosszú sorozatok, hanem három rövid, melyhez szakértelem és jókora gyakorlat kell. Biztos volt benne, hogy az, aki lıtt, jól kiképzett profi. Csuklóját a csillagok felé fordította, hogy órájának foszforeszkáló számlapja felfogja fényüket, és látta, hogy alig néhány perccel múlt hajnali három. Csak állt ott és sokáig fülelt, de a lövés nem ismétlıdött meg. Végül visszament oda, ahol Royan feküdt, és ismét letelepedett mellé. Mindazonáltal csak felületesen és szaggatottan aludt, felfelriadt és fülelt, nem hall-e újabb lövéseket az éjszakából. Royan akkor kezdett ébredezni, amikor a keleti égen megjelentek a hajnal elsı citrom- és narancssárga fényei, és amíg reggelire megették a túlélési csomag maradékát, Nicholas mesélt neki arról a zajról, mely az éjszaka felébresztette. - Gondolod, hogy esetleg Borisz lehetett? - kérdezte Royan. - Utolérhette Meket és Tessayt. - Erısen kétlem. Borisz már napokkal ezelıtt elment. Mostanra már jócskán hallótávolságon kívül van, olyan messzirıl a nehéz fegyverek hangja sem hallatszik el idáig. - Mit gondolsz, akkor meg ki lehetett? - Sejtelmem sincs. De nem tetszik nekem ez a dolog. Jobb lesz, ha miután még egyszer szemügyre vettük a kıfejtıt, nyomban indulunk vissza a táborba. Pillanatnyilag amúgy sincs már mit tennünk ezen a szinten. Az lesz a legokosabb, ha szedjük a sátorfánkat és hazamegyünk. Amint kellıképpen kivilágosodott, ellıtt egy tekercs filmet, hogy megörökítse a kıfejtıt. Hogy jól látszódjanak az arányok, Royan odaállt a fal mellé, ahol a még kifejtetlen tömbök hevertek. Ahogy lassanként belemelegedett a fotómodell szerepébe, bohóckodni kezdett Nicholasnak. Felmászott a legnagyobb tömbre és ripacskodott, egyik kezét Marilyn Monroe-pózban tette a feje mögé. Amikor végül elindultak lefelé a völgybe, a kolostor felé, mindketten diadalittasak voltak, és sikerük rendkívül beszédessé tette ıket. Élénken társalogtak, csak úgy záporoztak belılük az ötletek és terveket szıttek e csodás felfedezések további kiaknázására. Mire a szakadék alsó végén lévı, rózsaszín sziklákhoz értek, már jócskán benne jártak a délelıtben. Ott egy kis csoportnyi szerzetessel találkoztak, akik a kolostor felıl jöttek felfelé a csapáson. Már messzirıl is világosan látszott, hogy távollétük alatt valami rettenetes dolog történt: a szerzetesek fájdalmas jajongásától végigfutott a hideg Royan hátán. Ez volt a gyász, a halál és a katasztrófa hírének egyetemes hangja Afrikaszerte. Ahogy közeledtek hozzájuk, látták, hogy a szerzetesek egy-egy marék port vesznek föl a csapásról és siránkozva, jajongva a fejükre szórják. - Mi ez, Tamre? - kérdezte Royan a fiútól. - Menj és tudd meg, hogy mi történt! - Tamre szerzetestestvérei elé futott. Megálltak az ösvény közepén és sírva, erısen gesztikulálva, magas, éles hangon beszélni kezdtek. Aztán Tamre visszafutott hozzájuk. - Az embereik a táborban. Valami szörnyőség történt. Az éjjel rossz emberek jöttek. A szolgák közül sokan meghaltak - sikoltotta. Nicholas megragadta Royan kezét. - Gyerünk! - mondta határozott, éles hangon -, tudjuk már meg, hogy mi folyik itt. Az utolsó mérföldnyi utat a táborig futva tették meg, és arra értek oda, hogy szerzetesek egy másik csoportja győlt össze valami körül a konyhakunyhó elıtt. Nicholas félrelökte ıket és utat tört magának elıre. Ott aztán megtorpant, hirtelen elgyöngült, elszorult a szíve és arcán a veríték az iszonyattól fagyossá változott. Döngicsélı, kék legyek felhıje alatt hevert a szakács és három további tábori szolga véres holtteste. A kezüket hátrakötözték és térdre kényszerítették ıket, mielıtt hátulról, egészen közelrıl fıbe lıtték. - Ne nézz oda! - figyelmeztette Nicholas, amint Royan mellé lépett. De Royan nem hallgatott a tanácsra, és megállt mellette. – Jaj édes Istenem! Úgy mészárolták le ıket, mint a marhákat a vágóhídon. - Felfordult a gyomra, émelyegni kezdett. - Ez a magyarázata annak a gépfegyver hangnak, amit a múlt éjjel hallottam - mondta Nicholas komoran. - Aly és Kif nincsenek itt. Hol vannak? - Felemelte a hangját és arabul kiáltott, miközben a tömeg felé fordult. - Aly, hol vagy? A nyomolvasó elırefurakodott. - Itt vagyok, effendi. A hangja reszketett és az arca elkínzott volt. Ingének elején vérfoltok látszottak. - Hogy történt? - ragadta meg Nicholas a karját, hogy megtámassza és erıt adjon neki. - Az éjjel fegyveresek jöttek. Shufta. Belıttek a kunyhókba, ahol aludtunk. Semmi figyelmeztetés. Csak lıttek. - Hányan voltak? Kik voltak? - kérdezte Nicholas. - Nem tudom, hányan voltak. Sötét volt. Én aludtam. Elfutottam, amikor a lövöldözés elkezdıdött. Mind shufta volt, banditák, gyilkosok. Hiénák és sakálok - nem volt semmi okuk arra, amit tettek. Ezek az emberek itt a fivéreim, a barátaim voltak. – Sírni kezdett, könnyei végigcsordultak az arcán. Royan émelyegve, iszonyattal telten elfordult. A kunyhójába ment és az ajtóban megtorpant. A kunyhót átkutatták. Táskái tartalmát a földre borították. Az ágyát szétszedték, a matracot a sarokba hajították. Mintha alvajáró lenne egy rémálomban, úgy ment át a kunyhón és emelte fel azt a vászon iratgyőjtıt, amiben a papírjait tartotta. Kifordította és megrázta, üres volt. A mőholdképek, a térképek, az sztélérıl kopírozott összes másolata, a Polaroidok, amiket Nicholas készített Tanús sírjában - minden eltőnt. Royan felemelte az ágyat és a helyére állította. Leült rá és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Össze volt zavarodva és ez az egész rettentıen megrázta. Azoknak a konyhakunyhó elıtt kiterített, véres, golyószaggatta holttesteknek a képe kísértette, és így nemigen tudott összpontosítani, világosan gondolkodni. Nicholas viharzott be a kunyhójába és gyorsan körülnézett. - Ugyenezt csinálták nálam is. Átkutattak mindent. Eltőnt a puskám és minden papírom. De legalább az útlevelek, meg az utazási csekek nálam voltak a csomagban... - Hirtelen elhallgatott, ahogy meglátta az üres vászontartót, ami Royan lába elıtt hevert. - Elvitték a... - Igen! - vágott a kérdés elében Royan. - Elvitték az összes kutatási anyagot, még a Polaroidokat is. Hál' Istennek, hogy a még elı nem hívott tekercsek nálad vannak. Ismét megtörtént minden, ugyanúgy, ahogy akkor Duraiddal meg velem. Nem vagyunk biztonságban tılük még itt sem, még a vadon legeldugottabb csücskében sem. - Hangja kezdett hisztérikussá válni. Felpattant az ágyról és odarohant Nicholashoz. - Jaj Nicky, mi történt volna, ha tegnap éjjel mi is a táborban vagyunk? - Hevesen átölelte Nicholast és teljes erıvel kapaszkodott belé. - Akkor most mi is odakinn hevernénk a napon véresen, és körülöttünk is legyek dönögnének. - Nyugalom, drágám. Nem kell nyomban elhamarkodott következtetéseket levonni. Lehetett ez egy véletlen rablótámadás is. - Akkor miért lopták el a papírjainkat? Mi értéke lenne egy közönséges shufta számára a kopírozott másolatoknak meg a Polaroidoknak? Merrefelé tartott a Pegazus helikopter a támadás elıtt? Minket akartak elkapni, Nicky. Bármikor visszatérhetnek, és mi most már fegyvertelenek, teljesen védtelenek vagyunk. - Rendben, egyetértek veled abban, hogy pillanatnyilag meglehetısen sebezhetıek vagyunk. Bölcs dolog lenne a lehetı leghamarabb kijutni innen. Egyébként sincs már semmi értelme, hogy tovább maradjunk. Már amúgy se tehetnénk többet. - Átölelte Royant és szelíden megrázta. - Bátorság! Kimenekítünk mindent, amit csak tudunk ebbıl a nagy felfordulásból és máris indulunk vissza a jármővekhez. - És mi lesz a halottakkal? - Royan hátralépett, minden erejét összeszedve elfojtotta könnyeit, és igyekezett ismét úrrá lenni magán. - Hányan maradtak életben az embereink közül? - Aly, Salin és Kif megmenekült. Amint a lövöldözés elkezdıdött, kirohantak kunyhóikból és belevetették magukat a sötétségbe. Már szóltam nekik, hogy készüljenek, mert nyomban indulunk. Beszéltem az egyik rangidıs pappal. İk majd gondoskodnak a halottak eltemetésérıl, és amint tudják, jelentik a dolgot a hatóságoknak. De azzal ık is egyetértenek, hogy a támadás ellenünk irányult, és még mindig veszélyben vagyunk, ezért a lehetı leghamarabb el kell mennünk innen. Egy órán belül készen álltak az indulásra. Nicholas úgy döntött, hogy a tábor felszerelését és Borisz személyes holmiját Jali Hora gondjaira bízzák. Az öszvérekre könnyő málha került, és úgy tervezte, hogy erıltetett menetben igyekeznek minél elıbb kijutni a szurdokból. Az apát szerzeteseket rendelt melléjük, hogy elkísérjék ıket a szurdok meredek falának tetejéig. - Csupán a valóban istentelen emberek merészelnek megtámadni titeket, amíg a kereszt védelme alatt álltok - magyarázta. Nicholas a nyúzókunyhóban találta a csíkos dik-dik kiszáradt bırét és fejét. Összetekerte és az egyik öszvér hátára szíjazta, majd parancsot adott a megcsappant létszámú karaván indulására. Tamre beügyeskedte magát azon szerzetesek közé, akikbıl a kísérı csoport állt. Szorosan Royan nyomában járt, ahogy elindultak a csapáson, miközben az elsı mérföldön át elkísérte ıket a kolostor közösségének siránkozása és búcsúszavai. Kegyetlen volt a forróság, ahogy a nap delelıjére hágott. A levegı meg se mozdult, hogy legalább valamicske enyhülést hozzon, és a völgy falai magukba szívták a nap iszonyú forróságát, majd visszahányták rájuk, amint nehézkesen vánszorogtak felfelé a meredek emelkedın. Verítéküket nyomban felszárította, amint az izzadságcsepp átszivárgóit pórusaikon, és nyomukban fehér sókristályok jelentek meg bırükön, ruhájukon. Az öszvérhajcsárokat őzte a félelem, és gyilkos tempót diktálva ügettek állataik mögött, miközben egy hegyes bottal döfködték az öszvérek heréit, hogy a lehetı leggyorsabban haladjanak. A délután derekára megtették reggeli útjukat és ismét visszaértek Taita gátjának feltehetı helyszínére. Nicholas és Royan egy lélegzetnyi pihenıt tartott, fejüket a folyóba merítették és arcukról, nyakukról lemosták a sót meg az izzadságot. Aztán ott álltak együtt a vízesés felett, és röpke búcsút vettek a szakadéktól, melyben valahol ott rejtızött minden álmuk és reményük. - Vajon mennyi idı múlva térhetünk vissza? - kérdezte Royan. - Nemigen tehetjük meg, hogy túl hosszú ideig távol maradjunk - mondta neki Nicholas. - Hamarosan beállnak a nagy esızések, a hiénák pedig szagot kaptak és már itt gyülekeznek. Mostantól minden nap számít, létfontosságú lehet minden óra, amit elvesztegetünk. Royan lemeredt a hasadékba, és halkan azt mondta: - Még nem gyıztél, Taita. A játéknak nincs vége. Mindketten megfordultak és követték az öszvéreket a csapáson, fel a szurdok falának csúcsa felé. Aznap este nem álltak meg a folyó melletti hagyományos táborhelyen, hanem mentek tovább még jó néhány mérföldnyit, mígnem a sötétség megállásra késztette ıket. Meg se próbáltak kényelmes tábort verni. Vacsorára watba mártogatott injera kenyeret ettek, amit a szerzetesek hoztak magukkal egy nagy edényben. Ezután Nicholas és Royan leterítette összegöngyölt matracukat a köves földre, majd egy- egy málhát párnaként a fejük alá téve, a kimerültségtıl pillanatokon belül mélyen aludt. Másnap reggel, amíg a pirkadat elıtti sötétségben felmálházták az öszvéreket, ittak egy bögrényi erıs, keserő, etióp kávét. Aztán ismét nekivágtak a csapásnak. Ahogy a felkelı nap megvilágította elıttük a szurdok meredek falait, oly közelinek tőntek, hogy szinte megérinthették volna ıket, és Nicholas azt mondta Royannak, aki hosszú léptekkel haladt mellette: - Ha ilyen tempóban haladunk, délutánra elérjük a meredély lábát, és jó esélyük van rá, hogy a vízesés mögötti barlangban tölthetjük az éjszakát. - Ez azt jelenti, hogy néhány nappal lerövidítjük az utat és már valamikor holnap a teherautóknál lehetünk. - Nagyon valószínő - mondta Nicholas. - Nem bánnám, ha már kint lennénk innen. - Olyan ez, mint egy csapda - helyeselt Royan, miközben a mindkét oldalon föléjük magasodó, sziklás, egyenetlen terepet nézte, mely beékelte ıket a Dandera folyó keskeny völgyébe. - Gondolkodtam néhány dolgon, Nicky. - Halljuk a következtetéseidet. - Nincs semmiféle következtetés, csupán néhány rendkívül zavaró gondolat. Tegyük fel, hogy a Pegazusnál van valaki, aki érti is a birtokába jutott másolatokat és Polaroidokat. Milyen reakciót válthat ki belılük, ha rájönnek, hogy kutatásunk során mennyit haladtunk elıre? - Nem valami örömteli gondolatok - értett egyet vele Nicholas. - Másrészt viszont nemigen tehetünk semmit ellene, míg vissza nem jutunk civilizációba, mindössze annyit, hogy nyitva tartjuk a szemünket és megırizzük józan értelmünket. A fenébe, még a kis Rigby puskám sincs nálam. A lehetı legkönnyebb célpont vagyunk. Úgy tőnt, hogy Aly, az öszvérhajcsárok és a szerzetesek is ugyanezen a véleményen voltak, mivel egy pillanatra se lassítottak a tempón. Már dél volt, mire engedélyeztek maguknak egy rövid pihenıt, hogy kávét fızzenek és megitassák az öszvéreket. Amíg az emberek tüzet raktak, Nicholas kivette a málhából távcsövét, és elindult, hogy felmásszon a sziklás lejtın. Nem sokat haladt még felfelé, amikor visszapillantott, és látta, hogy Royan mászik utána. Bevárta. - Fel kellett volna használnod az idıt, hogy egy kicsit pihenj - mondta neki szigorúan. - A hıguta itt komoly veszély. - Egyszerően nem hagyhatom, hogy csak úgy egymagad elkóborolj. Tudni akarom, hogy miben sántikálsz. - Csak egy kis felderítés. Az kéne, hogy felderítık járjanak elıttünk, és ne csak így vakon haladjunk elıre a csapáson. Ha jól emlékszem, most jön a legrosszabb terep. Csak Isten tudja, hogy mi vár ott ránk. Csak mentek fölfelé, de a csúcsra lehetetlenség volt feljutniuk, megmászhatatlan, merıleges sziklák állták útjukat. Nicholas kiválasztotta e sziklák alatt a legjobb pontot, ahonnan távcsövével szemügyre vehette az elıttük álló völgy lejtıit. A terep pontosan olyan volt, amilyen emlékezetében. Ahogy közeledtek a meredély lábához, egyre egyenetlenebb, egyre zordabb lett, akár az óceán, mely megérezvén a szárazföld közelségét, rémületében megduzzad, magasra tör, mielıtt partot érve millió darabra törik. A csapás szorosan a folyó mentén haladt. A folyópart keskeny folyosója fölé hajló sziklákat a szél és az idıjárás alakította furcsa, fenyegetı formákká, melyek egy régi Disney-rajzfilm gonosz boszorkányának várára emlékeztették az embert. Volt egy pont, ahol vörös homokkı pillér nyúlt be a csapás fölé, és arra kényszerítette a folyót, hogy megkerülje, a csapás pedig annyira elkeskenyült, hogy ott egy megpakolt öszvérrel igen nehéz dolog bevenni a kanyart úgy, hogy le ne zuhanjanak a partról a folyóba. Nicholas alaposan szemügyre vette távcsövén át a völgy mélyét. Nem talált semmit, ami gyanúsnak vagy visszásnak tőnt, így aztán fejét felfelé fordította és végigpásztázta a sziklákat meg a sziklák tetejét. Abban a pillanatban Aly hangja hallatszott a völgybıl, amint kiáltása végigvisszhangzott a lejtın: - Siessen, effendi! Az öszvérek készen állnak az indulásra! Nicholas leintett neki, de távcsövét még egyszer felemelte, hogy végigpásztázza az elıttük álló terepet. Hirtelen egy fényes villanásra lett figyelmes - egy röpke, vakító fény, mint egy heliográf jelzése. Minden figyelmét a sziklának arra a pontjára összpontosította, ahonnan ez eredt. - Mi az? Mit láttál? - kérdezte Royan. - Nem is tudom. Lehet, hogy semmi - mondta, anélkül, hogy elvette volna szeme elıl a távcsövet. Visszatükrözhetett egy fényes fémfelület, vagy egy másik távcsı lencséje, esetleg egy mesterlövész puskájának csöve - gondolta. Másrészt viszont egy kis csillámkı vagy egy darabka hegyikristály is visszatükrözheti így a nap fényét, de még az áloé vagy más pozsgás, fényes levelő növény is. Még néhány percig figyelte azt a pontot, majd Aly hangja szállt fel ismét hozzájuk. - Siessen, effendi. Az öszvérhajcsárok nem várnak! Nicholas felállt. - Rendben. Semmi. Menjünk. – Megfogta Royan karját, hogy átsegítse a nehéz szakaszon, majd elindultak lefelé. Abban a pillanatban kövek zörgése hallatszott feljebb a lejtırıl, mire Nicholas megállította Royant és karját megfogva csendre intette. Vártak és a látóhatárt kémlelték. Aztán hirtelen két hosszú, csavart szarv jelent meg a csúcson, és alatta egy öreg kudu bika feje, mely trombitaforma füleit elırehajlította, és lebernyegének széle lebegett a forró, könnyő szellıben. Közvetlenül fölöttük megtorpant a szikla peremén, de nem vette észre ıket. A kudu hátrafordította a fejét, és abba az irányba meredt, amerrıl jött. Az állat hozzájuk közelebb esı szemében megvillant a nap fénye, és fejtartása, meg testének riadt, feszes merevsége világossá tette, hogy valami megzavarta. Így állt ott egy hosszú pillanatig, majd, még mindig anélkül, hogy Nicholast és Royant észrevette volna, felhorkant, aztán nyomban felszökkent és teljes sebességgel elszáguldott. A gerinc mögött eltőnt szemük elıl, és vad vágtájának zaja lassanként a csöndbe veszett. - Valamitıl rettenetesen megrémült. - Mitıl? - kérdezte Royan. - Bármi lehetett - talán egy leopárd - felelte, és elbizonytalanodott, ahogy tétován lenézett a lejtın. Az öszvérkaraván meg a szerzetesek már elindultak a folyóparti csapáson. - Mit kéne tennünk? - kérdezte Royan. - Fel kéne derítenünk az elıttünk lévı területet - persze ha lenne rá idınk, ami nincs. - A karaván gyorsan távolodott. Ha nem indulnak nyomban utánuk, akkor fegyvertelenül magukra maradnak. Nem volt semmi konkrét dolog, melynek alapján cselekedhetett volna, és mégis, nyomban döntenie kellett. - Gyerünk! - Ismét megfogta Royan kezét, és bukdácsolva lecsúsztak a lejtın. Amint elérték a csapást, futásnak eredtek, hogy beérjék a karaván végét. Most, hogy a menetben voltak, Nicholas újból a fölöttük lévı területre fordíthatta figyelmét és alaposan szemügyre vehette. A fenyegetıen föléjük hajló sziklák félig eltakarták az eget. Baljukon a folyó hangos, csobogó zaja elmosott minden más hangot. Nicholas nem érzett igazi vészhelyzetet. Azzal büszkélkedett, hogy képes elıre megérezni a veszélyt, ez egy hatodik érzék, mely már eddig is többször megmentette az életét. Ezt magában amolyan korai vészjelzı rendszernek nevezte, ami most nem jelzett semmit. Számtalan magyarázata lehetett annak a sziklaormon tükrözıdı fénynek és a kudu bika viselkedésének. Mindazonáltal egy kicsit még mindig feszült volt, és teljes figyelmét a felettük lévı magaslatoknak szentelte. Egy kis barna foltot látott átlibbenni a szikla tetején, ami aztán pörögve hullott lefelé – egy száraz levél a szeszélyes, meleg szellı fuvallatán. Apró és jelentéktelen volt ahhoz, hogy bármiféle veszélyt jelentsen, de azért szemével egykedvően követte. A barna levél pörögve bukfencezett lefelé, mígnem könnyedén megérintette az arcát. Kezét mintegy reflexszerően emelte fel és elkapta. Ujjai közt megdörgölte a barna darabkát, miközben arra számított, hogy zizegve szétmorzsolódik. Ehelyett az anyag lágy volt és hajlékony, már-már zsíros tapintású. Szétnyitotta a tenyerét és alaposabban szemügyre vette. Nyomban látta, hogy nem levél az, amit a kezében tart, hanem egy darabka leszakadt, barna, áttetszı zsírpapír. Hirtelenjében az összes korai vészjelzıje megszólalt. Nem pusztán arról volt szó, hogy abszurdnak tőnt e papírdarab váratlan megjelenése e világtól elzárt helyen. Nyomban felismerte e különleges papírtípus anyagát és minıségét. Az orrához emelte, és megszagolta. A salétrom szúrós szaga marta a torkát. - Gelignit! - kiáltott fel hangosan. Nyomban felismerte a szagát. A gelignitet a Semtex és a plasztik robbanóanyagok korában katonai célokra már nemigen alkalmazták, de széles körben használták a bányászatban és az ásványkutatásnál. Általában a fapor és nátrium-nitrát alapba helyezett zselatindinamit rudakat csomagolták ebbe a jellegzetes, barna zsírpapírba. Bevett szokás, hogy mielıtt a detonátort elhelyezik a rúd végén, leszakítják a papír sarkát, hogy láthatóvá váljon a benne lévı melaszbarna robbanóanyag. Egykoron elég gyakran használta ahhoz, hogy a szagát sose felejtse el. Az agya most száguldva zakatolt. Ha valaki vár rájuk és a sziklát alágelignitezte, akkor az a villanás, amit látott, eredhetett a robbanóanyagot összekötı rézdrótokról, vagy a felszerelés egy másik elemén csillant meg a napfény. Ha ez így van, akkor a robbantó ebben a pillanatban is itt lapulhat valahol fenn, készen arra, hogy lenyomja a robbantószerkezet dobozának karját. A kudu bika pedig a rejtızködı emberek elıl menekülhetett. - Aly! - üvöltötte a karaván elejére: - Állítsd meg ıket! Forduljatok vissza! Futni kezdett a karaván eleje felé, de a szíve mélyén tudta, hogy már túl késı. Ha volt ott fenn a sziklán valaki, akkor az Nicholas minden lépését figyeli. Nicholas még csak nem is remélhette, hogy sikerül eljutnia a menet élére, ott visszafordíthatja az öszvéreket ezen a keskeny csapáson, majd biztonságban visszahozhatja ıket, még mielıtt... Hirtelen megtorpant és visszanézett Royanra. A legfıbb gondja, hogy ıt biztonságban tudja. Megfordult, visszafutott hozzá és megragadta a karját. - Gyerünk! Le kell jutnunk a csapásról! - Mi van, Nicky? Mit csinálsz? - Royan ellenkezett, próbálta kihúzni a karját Nicholas szorításából. - Késıbb elmagyarázom - csattant rá durván Nicholas. - Most csak bízz bennem. - Néhány lépésnyit még vonszolnia kellett, mielıtt Royan megadta magát és futni kezdett vele vissza, arra, amerrıl jöttek. Még tizenöt méternyit se tettek meg, amikor a szikla felrobbant. A hatalmas robbanás olyan erıvel sodorta a levegıt, hogy meginogtak. A hang fájdalmas csattanással hasított át koponyájukon és azzal fenyegetett, hogy átszakítja dobhártyájukat. A robbanás fı ereje átsöpört felettük, nem egyetlen robbanás volt, hanem egy hosszú, elnyújtott detonáció, mint amikor a mennydörgés közvetlenül az ember fölött csattan. Annyira elkábultak, olyan erıvel tört rájuk, hogy megszédültek, egymásnak tántorodtak és már azt sem tudták, merre menekülnek. Nicholas karjával megragadta Royant és átölelte, hogy megtámassza, majd hátranézett. Látta, hogy robbanások egész sorozata szökken a magasba a szikla gerincén. Föld, por és törmelék magas, táncoló szökıkútjai törtek fel, szigorú koreográfia szerint, egymás után perdültek a magasba, akárha egy pokoli tánckar táncosai lennének. Még e pillanat iszonyatában is el kellett ismernie azt a szakértelmet, amivel a lignitet elhelyezték. Itt egy igazi robbantómester dolgozott. A magasba szökı törmelékoszlopok lassanként visszaszálltak, és csak finom, sárgásbarna porfelhıt hagytak maguk után, mely a tiszta, kék ég felé gomolygott, és egy pillanatra úgy tőnt, mintha a pusztítás véget ért volna. Aztán kezdtek megváltozni a szikla körvonalai. Elıször a sziklafal kezdett lassan kifelé dılni. Nicholas látta, amint hatalmas repedések jelennek meg felszínén, majd szétnyílnak, akár egy gúnyos száj. Sziklalapok omlottak össze és lassan egymásra csúsztak, akár egy mélyen bókoló óriás asszony egymásra hulló selyem szoknyái. A szikla felnyögött, megrepedt és morajlott, ahogy az egész szirt zuhanni kezdett a mélybe, a folyó felé. Nicholast megdermesztette e szörnyő látvány, és mintha agyát is megbénította volna a robbanás. Rendkívüli erıfeszítésébe került, hogy gondolkodjék és cselekedjék. Látta, hogy a robbanás középpontja a csapáson lejjebb, az öszvér karaván elejének közelében volt. Tamre ott állt Aly mellett. İk Royannal a karaván végén, a sereghajtók voltak. A sziklán a robbantó nyilvánvalóan arra várt, hogy egyenesen a robbanó csapda epicentrumába érjenek, de kénytelen volt elıbb elindítani, amikor látta, hogy visszafelé futnak, és rájött, hogy felismervén a veszélyt, el akarnak menekülni. De még így sem voltak biztonságban - a fölöttük meginduló földcsuszamlás periferikus erejének vonalába kerültek. Nicholas még mindig fogta Royant, ahogy felmeredt a lefelé zuhanó sziklafalra, miközben kétségbeesetten számolni kezdett. Dermedt döbbenettel nézte, amint a lezúduló sziklahullám átsöpör elıtte a csapáson, és embert, öszvért felkapva, magával sodorja ıket, le a folyóba. Elnyelte ıket, mint valami félelmetes szörny, majd mindet porrá zúzta borotvaéles, vörös sziklaagyaraival. Még a sziklaáradat dübörgı robaján át is hallotta az emberek és az állatok rémült sikolyát. A pusztulás hulláma közeledett a csapásnak ahhoz a pontjához, ahol Royannal álltak. Ha közvetlenül a robbanás alatt vannak, akkor a többiekhez hasonlóan nekik se sok esélyük maradt volna, de ahogy végigfutott a sziklán, a pusztító erı szétoszlott. Másrészt viszont Nicholas rádöbbent, nincs semmi reményük, hogy futva elkerüljék maradék erejét, és az, ami rájuk zúdul, még mindig épp elég pusztító lesz. Nem volt rá idı, hogy elmagyarázza Royannak, mit kell tenniük - csupán másodpercek maradtak a cselekvésre. A karjába kapta és leugrott vele a partról a folyó felé. Szinte nyomban elvesztette lába alól a talajt és együtt zuhantak, gördültek lefelé, de úgy kilenc méternyire ott volt egy kiálló, ház nagyságú szikla. Ahogy elérték a felsı oldalát, zuhanásukat megállította. Mindketten félig kábák voltak, de Nicholas talpra állította Royant, és bevezette a sziklafal által védett részbe. Volt itt egy mélyedés, melybe bekúsztak és meglapultak. Testüket a sziklafalnak nyomták és mindketten visszafojtották lélegzetüket, amint az elsı szikladarab pattogva, mint valami óriási gumilabda gördült feléjük a gravitáció hatására egyre gyorsabban, mígnem olyan erıvel csapódott menedéküknek, amitıl a tömör szikla, melyhez teljesen odalapultak, úgy rezgett és rezonált, akár egy katedrális harangja, és a lezúduló golyóbis magasra szökkent fejük fölött, majd röptében még megpördült, mielıtt a folyóba zuhant volna. Oly magas hullámot csapott mindkét parton, mintha vihar korbácsolta volna fel a vizet. De ez pusztán csak elıfutára volt annak a kavargó örvénynek, ami most zúdult le rájuk. Olybá tőnt, mintha a fél hegy rájuk omlott volna. Valahány sziklatömbrıl, mely menedékükbe csapódott, temérdek hegyes, éles szilánk pattant le, és a levegı, amit belélegeztek, finom fehér porral és a szikrázó flintkı kénes bőzével telt meg. Ez az irdatlan zuhatag a fejükre hullott, vagy felhalmozódott menedékük elıtt, és elszabadult kis szilánkok, apró kavicsok záporoztak rájuk. Nicholas Royan fölé mászott, hogy testével megvédje. Egy lepattanó kı oldalról olyan erıvel súrolta a fejét, hogy a füle is csengeni kezdett, de összeszorította a fogát és leküzdötte azt a késztetést, hogy fejét felemelje és felnézzen. Érezte, hogy valami meleg, csiklandó érzés kígyózik elı rövid hajából a jobb füle mögött. Végigkúszott az arcán, mint valami élı dolog, és csak amikor a szája sarkához ért, akkor érezte meg azt a fémesen sós ízt, amibıl rájött, hogy egy vércsík. A finom por teljesen belepte ıket, és annyira irritálta a torkukat, hogy fuldokolva köhögtek ebben a hatalmas, dübörgı földindulásban. A por beszőrıdött a szemükbe, így kénytelenek voltak szemhéjukat lecsukni és összeszorítani. Egy hatalmas, tehervagon mérető szikla szökkent fel magasra a levegıbe, majd a közelükben lezuhant. A becsapódás erejétıl a föld olyan hevesen megemelkedett, hogy Royan rekeszizmát, akire ráadásul még Nicholas súlya is ránehezedett, akkora ütés érte, hogy tüdejébıl kiszorult a levegı és úgy érezte, mintha bordái összezúzódtak volna. Aztán a föld és a szikla záporozása lassanként alábbhagyott. A hatalmas, legördülı kövek becsapódása búvóhelyükre egyre ritkábbá vált. A finom por, amit belélegeztek, szép lassan leereszkedett. A dübörgés fokozatosan megszőnt, mígnem csupán a megülepedı kı és föld csúszásának, siklásának hangja és odalenn a folyó mormolása hallatszott. Nicholas nagyon óvatosan végre felemelte a fejét és megpróbálta lepislogni szempillájáról a port. Royan megmozdult alatta, és ı hátrébb mászott, hogy Royan felülhessen. Egymásra meredtek. Az arcukba ivódott antimonfehér por olyan volt, mint egy kabuki maszk, a hajuk is csupa por volt, akár a tizennyolcadik századi francia arisztokraták rizsporos parókája. - Vérzel - suttogta Royan a portól és a rémülettıl fátyolos hangon. Nicholas az arcához emelte a kezét, majd ránézett arra a por és vér keverékébıl összeállt masszára. - Csak egy karcolás - mondta. - Te hogy vagy? - Azt hiszem, kificamíthattam a térdemet. Éreztem valamit, amikor leestünk. De nem hiszem, hogy komoly lenne. Csak egy egész kicsit fáj. - Akkor mindketten hihetetlenül szerencsések vagyunk mondta neki Nicholas. - Egy ilyet senki sem élhet túl. Royan fel akart állni, de Nicholas, kezét a vállára téve visszatartotta. - Várj! Fölöttünk az egész lejtı mozgott és még nem ülepedett meg, bizonytalan. Hagyjunk még neki egy kis idıt. Van még ott fenn meglazult szikla, és az egy darabig még legördülhet. – Nicholas levette nyakáról skótmintás selyemkendıjét és odaadta Royannak. - Meg aztán, azt sem akarjuk... - De meggondolta magát és nem fejezte be a mondatot. Miközben Royan megtörülgette az arcát, reszketı hangon megkérdezte: - Belekezdtél valamibe, hogy meg aztán...? - Meg aztán, azt sem akarjuk, hogy azok a rohadékok ott fenn megtudják, akadnak túlélıi is a kis tőzijátékuknak. Mert ha észrevesznek minket, nyomban lejönnek, hogy átvágják a torkunkat és ezzel bevégezzék a munkát. Sokkal jobb, ha azt hiszik, hogy szándékuknak megfelelıen, mi is beadtuk a kulcsot. Royan rámeredt. - Gondolod, hogy még mindig ott vannak fenn és figyelnek minket? - Erre mérget vehetsz - felelte Nicholas komoran. – Nyilván teljesen el vannak telve önmaguktól, amiért végre sikerült megszabadulniuk tıled. Nem szeretnénk épp most kidugni a fejünket, csak elrontanánk vele az örömüket. - Honnan tudtad elıre, hogy mi fog történni? - kérdezte Royan. - Ha nem vonszoltál volna el... - A hangja elvékonyodott. Nicholas néhány szóval elmagyarázta neki, hogyan hullott a kezébe a gelignit csomagolópapírjának darabkája. - A világ legegyszerőbb dolga kiválasztani egy csapás vagy egy bánya sziklájának legkeskenyebb részét... - Hirtelen elhallgatott, amint halkan, de félreismerhetetlenül meghallották egy motor, majd a felszállásra készülıdı helikopter rotorjainak egyre magasabb sivítását. - Gyorsan - szólt rá élesen Royanra. - Lapulj a szikla alá olyan szorosan, amilyen szorosan csak tudsz. - Visszanyomta Royant a nagy kı fedezékébe. - Lapulj le! - Amikor Royan szó nélkül engedelmeskedett, Nicholas mellé feküdt és álcázásul a körülöttük heverı törmelékbıl magukra halmozott, amennyit csak tudott. - Feküdj nyugodtan. Ne mozdulj, bármi történjen is. Ott feküdtek és hallgatták a helikopter hangját, amint a fejük fölött körözött. Le-föl repkedett a völgyben, szinte közvetlenül a folyó felett. Volt egy pillanat, amikor pontosan a fölé a sziklapad fölé ért, melyen ık feküdtek, és a rotorok szele csaknem elsodorta mindkettıjüket. - Túlélıket keresnek - mondta Nicholas komoran. - Ne mozdulj. Még nem vettek észre minket. - Ha figyeltek minket a robbanás elıtt, akkor egyenesen ide jöhettek volna - suttogta Royan. - Úgy tőnik, összezavarodtak. - Nyilván szem elıl tévesztettek minket abban a porban, amikor megindult a kılavina és a szikla leomlott. Nem tudják biztosan, hol lehetünk. - A helikopter hangja a folyó mentén lassan távolodott, és Nicholas azt mondta Royannak: - Megkockáztatom, hogy egy pillanatra kikukkantok, csak hogy biztosak lehessünk benne, ez is a Pegazus mőve volt nem mintha olyan sok szecskavágó nyüzsögne ezen a tájékon. Tartsd lenn a fejed! Nicholas lassan, óvatosan felemelte a fejét, és egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy megerısítse feltevését. Fél mérföldnyire felfelé a Pegazus Jet Rangere körözött a folyó felett. A gép lassan távolodott tıle, de Nicholas így, ebbıl a szögbıl nem láthatott át a pilótafülke szélvédıjén. Ám ebben a pillanatban a motor hangja megváltozott, ahogy a pilóta magasabb fordulatszámra kapcsolt, hogy fölemelkedjen. A gép függılegesen felemelkedett, majd északnak fordult, és Nicholas egy pillanatra láthatta utasait. Jake Helm ült az elsı ülésen a pilóta mellett, mögött pedig Nogo ezredes. Mindketten lefelé meredtek a folyóvölgybe, de a helikopter másodperceken belül felemelkedett velük, majd a gerincen túl, egyenesen a szurdok meredek fala felé repültek, és a motor hangja lassanként elhalt, a csöndbe veszett. Nicholas kimászott a kı alól és felsegítette Royant is. - Most már semmi kétség. Pontosan tudjuk, hogy kikkel van dolgunk. Helm és Nogo volt a szecskavágóban. Szinte biztos, hogy Helm helyezte el a robbanóanyagot, és valószínőleg Nogo vezette azokat az embereket, akik tegnap éjjel lerohanták a táborunkat. Mindegyik azt a munkát végzi, amihez a legjobban ért - mondta Nicholas. - Ez megerısíti feltevésünket. Bárki legyen is a Pegazus tulajdonosa, ı áll e mögött az egész mögött. Helm és Nogo csupán a végrehajtók. - De Nogo az etióp hadsereg tisztje - tiltakozott Royan. - Isten hozott Afrikában. - Nicholas nem mosolygott, amikor ezt mondta. - Itt minden eladó, ha jól megfizetik, beleértve a kormányhivatalnokokat és a hadsereg tisztjeit is. Arcát úgy összeráncolta, hogy a rátapadt por meglazult és lehullt. - Most mindenesetre a legfıbb gondunk az, hogy kijussunk ebbıl a szurdokból, vissza a civilizációba. Felnézett a lejtıre. Fölöttük a csapás megsemmisült, eltőnt a leomlott sziklák alatt. - Ezen az úton már nem jutunk vissza - mondta Royannak és megfogta a kezét. Ám amikor Royan a bal lábára nehezedett, felszisszent és súlyát gyorsan áthelyezte a jobb lábára. - A térdem! - Aztán bátran elmosolyodott. - Semmi baj, rendbe jön. Mindazonáltal erısen bicegett, ahogy nagy nehezen lemásztak a folyóhoz, miközben mindvégig attól rettegtek, hogy mozgásuk egy újabb kıomlást indíthat el. Végül a part alatt lejutottak a vízbe, mely derékig ért. Royan Nicholas mögött állt és kimosta a koponyáján lévı sebbıl a vért, meg a port. - Nem vészes - mondta Nicholasnak. - Nem kell összevarrni. - Van nálam Betadine a csomagban - mondta Nicholas. Elıhalászta, Royan pedig bekente a sebet a sárgásbarna fertıtlenítıvel, majd bekötötte a selyemsállal. - Rendben. - Megveregette Nicholas vállát. - Istennek hála a menetzsákért - jegyezte meg Nicholas, miközben behúzta a cipzárt. - Legalább néhány létfontosságú dolog nálunk van. Most pedig a következı feladatunk az, hogy körülnézzünk, nincsenek-e még túlélık. - Tamre! - kiáltott fel Royan. Nehézkesen végigbukdácsoltak a parton. A folyót sok helyütt eltorlaszolta a szirtrıl lezúdult föld meg a hatalmas szikladarabok. Idınként, a mélyebb helyeken kénytelenek voltak hónaljig a vízbe gázolni, és ilyenkor Nicholas a feje fölé emelte csomagját. A laza sziklatörmelék veszélyesen bizonytalan volt és megindult alattuk, amikor megpróbáltak kimászni a vízbıl, hogy megkeressék a karaván többi tagját. Megtalálták két szerzetes holttestét, mindkettıjüket összezúzta és félig betemette az omladék. Még csak meg se próbálták kiásni ıket. Az egyik öszvér égnek meredı lábbal hevert elıttük, testének többi részét teljesen belepte a kıtörmelék. A málha, ami a hátán volt, szétnyílt és tartalma szanaszét szóródott. A dik- dik összetekert bıre és feje beágyazódott a saras iszapba. Nicholas kikaparta és a hátizsákjára szíjazta ıket. - Még több súly, amit vinned kell - figyelmeztette Royan. - Alig egy kiló, de megéri - felelte Nicholas. Arrafelé tartottak, ahol a csapáson utoljára látták Tamrét és Alyt. Bár közel egy órán át keresték ıket, egyikıjüknek sem bukkantak a nyomára. Fölöttük a lejtı teljesen le volt tarolva: nyers, lezúdult föld, hatalmas, szétzúzott sziklák, tövestıl kiszaggatott bokrok és fák, melyek aprófává hasadtak. Royan felmászott olyan magasra, amilyen magasra csak sérült lába engedte, és kezét tölcsérként a szája elé téve kiáltozni kezdett: - Tamre! Tamre! Tamre! - Kiáltása végigvisszhangzott a völgyön és a sziklafalak visszaverték hangját. - Azt hiszem, a fiúnak vége - kiáltott fel neki Nicholas. - Már egy órája keressük. Ha ki akarunk jutni innen, akkor több idıt nem szánhatunk rá. Itt kell hagynunk. Royan, mintha meg se hallotta volna, csak ment tovább a leomlott sziklák között, a laza omladék meg-megindult a lába alatt és Nicholas látta, hogy a térde komoly fájdalmat okoz neki. - Tamre! Válaszolj - kiáltotta Royan arabul. - Tamre! Hol vagy? - Royan! Most már elég lesz. Csak még jobban tönkreteszed a térdedet. Ezzel mindkettınket veszélybe sodorsz. Add fel! Abban a pillanatban mindketten hallottak egy halk nyögést valahonnan feljebbrıl a lejtın. Royan mászni kezdett a hang irányába, miközben szinte ugyanannyit visszacsúszott, amennyit elırejutott, de végül felért és az iszonyattól felkiáltott. Nicholas lehajította a zsákját és utánamászott. Amikor mellé ért, ı is térdre hullt. Tamrét a görgeteg a földnek szegezte. Az arca szinte felismerhetetlen volt. A hús felhasadt, leszakadt róla és a legtöbb helyen hiányzott a bır is. Royan az ölébe emelte a fiú fejét, és ingujjával próbálta kitörölni a koszt az orrából, hogy szabadabban lélegezhessen. A szája sarkából vér szivárgott, és amikor ismét felnyögött, újult erıvel bugyogott ki belıle. Royan megpróbálta letörülni, de csak szétkente az állán. Testének alsó részét az omlás maga alá temette, és Nicholas megpróbálta leszedni róla a szikladarabokat; de szinte nyomban rájött, hogy hiábavaló. Egy biliárdasztal mérető szikladarab hevert rajta. Több tonnányit nyomott, és minden bizonnyal összezúzta a gerincét és a medencéjét. Egyetlen ember képtelen segítség nélkül akár csak megmozdítani is egy ekkora súlyt. De még ha lehetséges lenne is, mindenféle mozgatás zúzó hatása csak tovább növelné Tamre kínjait és iszonyú sérüléseit. - Csináljunk valamit, Nicky - suttogta Royan. - Tennünk kell érte valamit. Nicholas Royanra nézett és a fejét ingatta. Royan szemét elöntötték a könnyek, majd szemhéján áttörve, esıcseppek ként öntözték Tamre felfelé fordított arcát, és a vért rózsaszínné oldották, olyan lett a színe, mint a rosé boré. - Nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel és hagyjuk meghalni tiltakozott. Ahogy Tamre meghallotta a hangját, kinyitotta a szemét és egyenesen az arcába nézett. Véres szája mosolyra húzódott, és ez a mosoly sugárzóvá tette poros, összezúzott arcát. - Ummee! - suttogta. - Te vagy az én anyám. Olyan kedves vagy. Szeretlek, anyám. Szavai megszakadtak, ahogy teste görcsösen megmerevedett. Arca eltorzult a kíntól és halk, fojtott kiáltás tört fel a torkából, aztán teste elernyedt. Eltőnt a merevség a vállából és a feje oldalra gördült. Royan csak ült ott, fogta a fiú fejét és halkan, de keservesen sírt, mígnem Nicholas megérintette a kezét és szelíden azt mondta: - Meghalt, Royan. Royan bólintott. - Tudom. Épp csak addig tartott ki, hogy elbúcsúzhasson tılem. Nicholas hagyta még egy kicsit gyászolni, aztán halkan azt mondta neki: - Mennünk kell, drágám. - Igazad van. De olyan nehéz itthagyni ıt. Soha nem volt senkije. Annyira magányos volt. Az anyjának nevezett. Azt hiszem, valóban szeretett engem. - Én biztosan tudom - mondta neki Nicholas, miközben kiemelte ölébıl a halott fiú fejét és felsegítette. - Menj le és várj meg ott. Megpróbálom betemetni, amennyire csak tudom. Nicholas összefőzte Tamre kezét a mellkasán, majd ujjait a nyakában lógó ezüstkeresztre helyezte. Aztán óvatosan sziklatörmeléket halmozott rá, befedte a fejét, hogy a varjak meg a keselyők ne férhessenek hozzá. Lesiklott oda, ahol Royan várt rá a vízben, és a csomagját a vállára vetette. - Tovább kell mennünk - mondta Royannak. Royan kézfejével letörülte könnyeit és bólintott. - Most már indulhatunk. A folyóban gázoltak fölfelé, keményen meg kellett küzdeniük az ellenük dolgozó áramlattal. A sziklaomlás félig eltorlaszolta a folyómedret, és a víz a maradék résen át nyomakodott elıre. Amikor végre elérték a parton azt a pontot, ahova a kılavina már nem ért el, kimásztak a folyóból, és addig kúsztak felfelé a meredek parton, míg ki nem értek az ösvénynek arra a részére, mely érintetlenül megmaradt. Egy pillanatra megálltak, hogy összeszedjék magukat és visszanéztek. A folyó vize a sziklaomlás alatt vörösesbarna volt az iszaptól. Még ha a szerzetesek odalenn a kolostorban nem hallották volna a robbanást, a víz színe akkor is riasztani fogja ıket és elindulnak, hogy megnézzék, mi történt. Megtalálják majd a holttesteket, és leviszik, hogy tisztességgel eltemethessék ıket. Ez a gondolat egy kis vigaszt nyújtott Royannak, amint elindultak az ösvényen, melyen még két napnyi nehéz út állt elıttük. Royan most már erısen bicegett, de valahányszor Nicholas segíteni próbált neki, lesöpörte magáról a kezét. - Nincs semmi baj. Csak egy kicsit merev. - Nem hagyta, hogy Nicholas megvizsgálja a térdét, hanem konokul haladt tovább elıtte. A nap hátralévı részében jórészt némán gyalogoltak. Nicholas tiszteletben tartotta Royan bánatát és hálás volt hallgatagságáért. Az, hogy Royan képes volt úgy csöndben maradni, hogy közben a körülötte lévık ezt nem érezték elidegenedésnek vagy visszahúzódásnak, egyike volt azon tulajdonságainak, melyekért csodálta. Késı délután váltottak néhány szót, amikor rövid pihenıt tartottak az ösvény mellett. - Az egyetlen vigaszuk most az, hogy a Pegazus azt hiszi, a sziklaomlás szépen maga alá temetett minket is, így nem fogják fárasztani magukat, hogy ismét a keresésünkre induljanak, így nyugodtan mehetünk elıre, és nem kell azzal vesztegetnünk az idıt, hogy elıbb felderítsük a terepet - mondta Nicholas Royannak. Aznap éjjel a szurdok meredélye alatt táboroztak, közvetlenül az elıtt, hogy az ösvény elindult volna felfelé a merıleges sziklafal tetejére. Nicholas az ösvénytıl távolabb, egy fával sőrőn benıtt vízmosásba vezette Royant, és csak egy kis tüzet rakott, melyet úgy takart, hogy az ösvény felıl ne látszódjon. Itt végre Royan beadta a derekát és megengedte Nicholasnak, hogy megvizsgálja a térdét. Csupa zúzódás volt, jócskán megduzzadt és forró volt a tapintása. - Erre nem lenne szabad rálépned - mondta neki Nicholas. - Van más választásom? - kérdezte Royan, és erre Nicholas nem tudott mit felelni. A kulacsból megnedvesítette a selyemsálját, és bekötözte Royan lábát olyan erısen, amilyen erısen csak merte, nehogy elszorítsa a vérkeringést. Táskájában talált egy üveg Brufent, és bevetetett Royannal kettıt ebbıl a gyulladáscsökkentıbıl. - Máris jobb - mondta Royan. Megosztották a csomagban lévı utolsó túlélési adagot, miközben a tőz fölé hajoltak és csöndesen beszélgettek, de az átélt megrázkódtatás lesújtó hatása még mindig érzıdött rajtuk. - Vajon mi lesz, ha felérünk a csúcsra? - kérdezte Royan. - A jármővek ott lesznek, ahol hagytuk ıket? Vajon ott lesznek-e még azok az emberek, akiket Borisz ırségként hagyott fenn? Mi lesz, ha ismét a Pegazus embereibe ütközünk? - Egyik kérdésedre sem tudok válaszolni. Kénytelenek leszünk egyenként szembenézni mindegyik problémával akkor, amikor felmerül. - Van egy dolog, amit nyomban meg akarok tenni, amint Addisz-Abebába érünk - jelentem Tamre és a többiek lemészárlását az etióp rendırségnek. Azt akarom, hogy Helm és bandája megfizessen azért, amit elkövetett. Nicholas egy darabig hallgatott, mielıtt válaszolt volna. - Nem tudom, hogy ez valóban bölcs dolog lenne-e – kockáztatta meg végül. - Ezt hogy érted? Szemtanúi voltunk a gyilkosságnak. Nem hagyhatjuk, hogy büntetlenül megússzák. - Csak arra gondolj, hogy vissza akarunk még térni Etiópiába. Ha most csapunk egy nagy hőhót, akkor az egész völgy tele lesz katonai egységekkel meg rendırökkel. Ez nyomban véget is vethet minden további próbálkozásunknak, hogy megoldjuk Taita rejtvényét és megtaláljuk Mamose sírját. - Ez eszembe sem jutott - mondta Royan elgondolkozva. De ez akkor is gyilkosság volt és Tamre... - Tudom, tudom - csillapította Nicholas. - De van annál biztosabb módja is annak, hogy bosszút álljunk a Pegazuson, mint átadni ıket az etióp igazságszolgáltatásnak. Vedd csak egy pillanatra számításba a tényt, hogy Nogo Helmmel dolgozik. Láttuk ıket együtt a helikopterben. Ha a Pegazus megvásárolhatta magának a hadsereg egyik ezredesét, akkor ki más állhat még a szolgálatukban? A rendırség? A hadsereg vezetıje? A kormány tagjai? Ezt most még nem tudhatjuk. - Ez sem jutott az eszembe - ismerte el Royan. - Mostantól gondolkodjunk afrikai módra, és vegyünk példát Taitáról. Hozzá hasonlóan nekünk is fondorlatosnak, agyafúrtnak kell lennünk. Az lenne a legideálisabb, ha úgy tudnánk kijutni az országból, hogy mindenkit abban a tudatban hagynánk, a kılavina maga alá temetett minket, így visszatérésünk a szurdokba sokkal, de sokkal könnyebb lenne. Sajnos, nem hiszem, hogy ezt ilyen könnyen megúsznánk. De mostantól olyan ravaszul dörzsöltnek és óvatosnak kell lennünk, amennyire a körülmények megengedik. Royan sokáig meredt a táncoló lángokba, majd felsóhajtott és megkérdezte: - Azt mondtad, jobb módja is van annak, hogy bosszút álljunk a Pegazuson. Mire gondoltál? - Hát, egyszerően csak arra, hogy az orruk elıtt visszük ki innen Mamose kincseit. Royan e hosszú, kegyetlen nap során most nevetett fel elıször. - Természetesen igazad van. Bárki legyen is a Pegazus tulajdonosa, az biztos, hogy olyan kétségbeesetten akarja megszerezni ıket, hogy ezért még ölni is képes. Reménykedjünk benne, hogy ha megfosztjuk tıle, az legalább akkora fájdalmat okoz majd neki, mint amekkora fájdalmat ı okozott nekünk. Mindketten annyira fáradtak voltak, hogy már világosodott, amikor másnap reggel felébredtek. Ahogy Royan megpróbált felállni, nyomban felnyögött és visszahuppant. Nicholas odament hozzá, és Royan nem tiltakozott, amikor csupasz lábát az ölébe vette. Levette róla a kötést, és az arca elkomorult, amikor meglátta Royan térdét. Csaknem a duplájára dagadt és szilvakék, meg lilás színben játszott, akár az érett szılı. Ismét benedvesítette a sálat és visszarakta a térdére a kötést. Beadta neki az utolsó két Brufent, majd felsegítette. - Milyen? - kérdezte nyugtalanul, és Royan tett néhány bicegı lépést, majd nagy bátran rámosolygott. - Rendben lesz, biztos vagyok benne, hogy hamarosan bejáródik, és akkor eltőnik ez a merevség. Nicholas felnézett a meredélyre. Ilyen közel a sziklafal tövéhez, a magasság kisebbnek tőnt, de jól emlékezett az út minden kínkeserves lépésére. Lefelé jövet egy teljes napig tartott. - Hát persze. - Bátorítóan Royanra mosolygott, és karon fogta. - Támaszkodj rám. Olyan lesz, mintha a parkban sétálnánk. Egész délelıtt kínlódva másztak felfelé. Mintha az ösvény minden egyes lépéssel meredekebbé vált volna. Royan egy szóval sem panaszkodott, de az arca hamuszürke volt és csurgott róla a veríték a fájdalomtól. Már dél volt, és még nem érték el a vízesést, amikor Nicholas megállította Royant, hogy pihenjen. Nem volt mit enniük, de Royan mohó szomjúsággal ivott a kulacsból. Nicholas nem akarta kimérni neki az ivóvízadagot, de maga csupán egyetlen kortynyit ivott belıle. Amikor Royan megpróbált felállni, hogy továbbmenjenek, felszisszent és olyan hevesen megtántorodott, hogy elesett volna, ha Nicholas nem kapja el. - A francba! A francba! A francba! - káromkodott Royan elkeseredetten. - Megint bemerevedett. - Semmi baj - mondta Nicholas vidáman, miközben táskájából a létfontosságú dolgokon kívül mindent kirámolt. A dik-dik-bırt azért megtartotta, szoros labdává göngyölte és begyömöszölte a zsákba. Ezután visszacsatolta a derekára, majd vidáman elvigyorodott. - Amilyen vékonyka kis jószág vagy. Nosza, pattanj fel a hátamra. - Nem cipelhetsz fel oda. - Royan felnézett az ösvényre, mely olyan meredeken emelkedett, akár egy létra, és elborzadt. - Errıl az állomásról csak ez a vonat indul - mondta Nicholas, és lehajolt, hogy Royan a hátára mászhasson. Royan felkapaszkodott. - Nem gondolod, hogy el kéne hajítanod a dik-dik-bırt? - kérdezte Royan. - Ilyesmi még véletlenül se jusson eszedbe! - mondta, azzal elindult felfelé. Keservesen lassú és nehéz menet volt. Egy idı múlva Nicholasnak már nem maradt levegıje arra, hogy beszéljen, csak vánszorgott fölfelé, kitartó konok némasággal. Az inge teljesen átázott az izzadságtól, de Royant egy cseppet sem zavarta ez a meleg nedvesség, mely blúzán átitatódva a bıréhez ért, és az erıs, férfias illat sem. Sıt, inkább megnyugtatta, biztonságot adott neki. Nicholas félóránként megállt, letette Royant a földre, majd csöndesen, csukott szemmel feküdt mindaddig, míg légzése ismét egyenletessé nem vált. Akkor kinyitotta a szemét és Royanra vigyorgott. - Halihó, Ezüstvirág! - Feltápászkodott, majd elırehajolt, hogy Royan felmászhasson. Ahogy telt a nap, tréfái egyre erıltetettebbek és egyre gyatrábbak lettek. Késı délutánra a tempó már csak kimerült vánszorgás volt, és a nehezebb pontokon meg kellett állnia, hogy összeszedje minden erejét, mielıtt feljebb lép a meredek sziklalépcsın. Royan úgy próbált segíteni neki, hogy a legmeredekebb helyeken lemászott a hátáról és a vállára támaszkodott, amíg felküzdötték magukat, de még ez a lélegzetvételnyi pihenı sem jelentett sokat, mivel Royan tudta, hogy a férfi erejének végsı tartalékait égeti fel. Egyikük sem tudta igazán értékelni teljesítményüket, amikor a következı kanyar után ott volt elıttük a vízesés, mely fehér csipkefüggönyként omlott a csapásra. Nicholas betámolygott a vízfüggöny mögötti barlangba és letette Royant. Aztán lerogyott a földre, akár egy holttest. Sötét volt már, amikor végre annyira összeszedte magát, hogy kinyitotta a szemét és felült. Amíg pihent, Royan összeszedett néhány fadarabot abból, amit a szerzetesek felhalmoztak és sikerült egy kis tüzet gyújtania. - Remek lány vagy - mondta neki Nicholas. - Ha valaha is házvezetınıi munkára lenne szükséged... - Ne tégy ilyen csábító ajánlatot. - Odasántikált hozzá és megnézte fején a sebet. - Szépen, egészségesen hegesedik mondta neki, aztán hirtelen, csak úgy ösztönösen keblére ölelte Nicholas fejét és kisimította homlokából poros, izzadságtól összetapadt haját. - Jaj Nicky! Hogy tudom én valaha is visszaadni neked azt, amit ma értem tettél? Épp egy léha válaszra nyílt volna Nicholas ajka, de még ilyen legyöngülten, összetörtén is volt annyi esze, hogy lenyelte. Nem volt olyan állapotban, hogy akár csak kísérletet is tegyen bármiféle, ennél intimebb kapcsolatra, így aztán ott maradt Royan ölelésében, élvezte a nı testének közelségét, de nem merte megkockáztatni, hogy akár csak egy apró mozdulattal is elriassza. Végül Royan szelíden elengedte, és leült. - Legnagyobb sajnálatomra, uram, a házvezetı ma nem szolgálhat fel önnek füstölt lazacot és pezsgıt vacsorára. De mit szólna egy bögrényi tiszta, tápláló hegyi forrásvízhez? - Azt hiszem, ennél azért többre is futja. - Elıvette táskájából az elemlámpát, és fényénél keresett a barlang kövei közt egy kerek, tenyerébe illı darabot. Ezt a jobb kezébe fogta, majd a lámpa fénycsóvájával végigpásztázta a barlang tetejét. Nyomban szárnycsapkodás hallatszott és a sziklapadokon elült a szirti galambok rémült turbékolása. Nicholas, miközben az elemlámpa fényével el vakította ıket, óvatosan elhelyezkedett alattuk. Az elsı dobással sikerült egy párt eltalálnia, és a két galamb panaszos hangokat hallatva ott verdesett a földön, miközben a csapat többi tagja heves szárnycsapkodások közepette kirepült az éjszakába. Nicholas lecsapott a vergıdı madarakra, és egy gyakorlott mozdulattal kitekerte a nyakukat. - Mit szólsz egy jó szaftos, ropogós sült galambhoz? - kérdezte Nicholas. Royan fél könyökére támaszkodva feküdt, Nicholas pedig szemben ült vele keresztbe vetett lábbal, és mindketten egy-egy galambtetem vörösesbarna és szürke tollak tépkedték. Royan akkor sem finnyáskodott, amikor a madarak kibelezésére került a sor, amint azt sok nı tette volna hasonló esetben. Ez, meg az a sztoikus nyugalom, amivel egész nap viselte a hegymászással járó küzdelmeket, csak tovább öregbítette a jó véleményt, ami Nicholasban kialakult róla. Többszörösen is bizonyságát adta már bátorságának és annak, hogy nem riad vissza semmitıl. Royan iránti érzései napról napra nıttek és erısödtek. Miközben Royan arra összpontosított, hogy kitépkedje a madár mellének ráncos bırébıl az utolsó tollpihéket, azt mondta: - Most már semmi kétség, hogy az az anyag, amit a tábor lerohanásakor elvittek, a Pegazus kezében van. - Én is épp erre gondoltam - bólintott Nicholas -, és a vízesések fölötti bázisukon lévı antennából tudjuk, hogy van mőhold- összeköttetésük is. Szinte biztosra vehetjük, hogy Jake Helm már elküldte a telefaxot a nagy embernek, bárki legyen is az. - Tehát nála van a Tanus sírjában lévı sztélé minden részlete. Azt már tudjuk, hogy a hetedik tekercs is a birtokában van. Ha ı maga nem egyiptológus szakember, akkor nyilván fizet valakinek, aki az. Egyetértesz? - Szerintem maga is tudja olvasni a hieroglifákat. Azt hiszem, egy mohó, sóvár győjtıvel állunk szemben. Ismerem ezt a típust. Az ilyeneknél ez már nem is szenvedély, hanem rögeszme. - Én is ismerem ezt a típust. - Royan rámosolygott Nicholasra. - Ebben a pillanatban is van itt egy, aki nem ezer mérföldnyire ül tılem. - Touché! - nevetett Nicholas és megadóan felemelte a kezét. - De nálam ez a fertızés sokkal enyhébb, mint másoknál, akiket meg is tudok nevezni. Vegyük például azt a másik két nevet Duraid listájáról. - Peter Walsh és Gotthold von Schiller - sorolta Royan. - Nos, ez a kettı gyilkos győjtı - erısítette meg Nicholas. - Biztosra veszem, hogy bármelyikük tétovázás nélkül ölni is képes azért, hogy megszerezze magának Mamose fáraó kincseit. - De amennyire én tudom, mindketten milliárdosok, legalábbis dollárban számolva. - Hát nem érted? A pénznek ehhez semmi köze. Ha egyszer sikerült megkaparintaniuk, még álmukban sem jutna eszükbe, hogy akár egyetlen darabot is eladjanak belıle. Elzárják mindet egy föld alatti páncélterembe, hogy rajtuk kívül élı lélek többé rájuk se nézhessen. Bezárkózva, egymaguk gyönyörködnek benne - ez egyfajta bizarr önkielégítı szenvedély. - Kissé furcsa ennek a szónak a használata erre az esetre – tiltakozott Royan. - De szabatos, errıl biztosíthatlak. Ez egy szexuális dolog, egy kényszer, mint a kéjgyilkosok esetében. - Én imádok mindent, ami egyiptomi, de nem hiszem, hogy valaha is, akár csak egy pillanatra ilyen vágyat, ilyen érdeklıdést éreztem volna ezek iránt a tárgyak iránt. - Ne feledkezz meg róla, hogy itt nem hétköznapi emberekkel van dolgunk. Gazdagságuk megengedi nekik, hogy minden vágyukat kielégítsék. Minden normális, természetes emberi vágyra hamarosan ráunnak, megcsömörlenek tıle. Övék lehet bármi, amit csak akarnak. Minden férfi, minden nı. Megszerezhetnek maguknak bármilyen tárgyat, kielégíthetnek bármiféle perverziót, legyen az legális vagy sem. Végül keresniük kell valami olyasmit, ami soha, senki másnak nem lehet. Ez az egyetlen dolog, ami még örömet okozhat nekik és felébreszti bennük a régi, mámoros izgalmat. - Tehát, bárki is álljon a Pegazus mögött, egy ırülttel van dolgunk? - kérdezte Royan halkan. - Ennél jóval többrıl van szó - javította ki Nicholas. Egy rendkívül gazdag és hatalmas fanatikussal, akit rögeszméje annyira a hatalmában tart, hogy nincs, ami megállítsa.
Reggelire a hideg sült galamb
maradékából eszegettek. Aztán, amíg egyikıjük diszkréten elvonult a barlang hátsó felébe és elfordította a tekintetét, a másik meztelenre vetkızött és megmosakodott a vízesés alatt. A szurdok forrósága után a víz jéghideg volt. Olyan erıvel ömlött rájuk, mintha egy tőzoltó fecskendıbıl jönne. Royan ép lábán ugrált a zuhatag alatt, miközben nyüszített és levegı után kapkodott, majd a hidegtıl kékké váltán, libabırösen lépett ki alóla. Ettıl függetlenül felfrissítette, és így még mocskos, izzadságtól bőzlı ruhái ellenére is erıt adott neki, hogy nekivágjon a csúcsra vezetı keserves vánszorgás utolsó szakaszának. Mielıtt kijöttek volna a barlangból, ismét szemügyre vették egymás sérüléseit. Nicholas feje szépen gyógyult, de Royan térde semmivel sem volt jobb, mint elızı nap. A zúzódások élénk vörösesbarnává színezıdtek, akár a bomlásnak indult máj, és a duzzanat mit sem lohadt. Nicholas nemigen tudott segíteni rajta, mindössze annyit tehetett, hogy a sállal ismét bekötözte, rögzítette. Végül Nicholas kénytelen volt elismerni vereségét és letett róla, hogy a táskát, meg az összetekert dik- dik-bırt tovább cipelje. Tudta, hogy erıtartaléka a végéhez közeledik, és rájött, bármily könnyőek is legyenek ezek a holmik, minden plusz súly, amit ma magával visz, azt jelentheti, hogy nem éri el a csúcsot, hanem valahol az ösvényen rogy össze. Mindössze a három mőanyag dobozba zárt filmtekercset vette magához. Csupán ezeken voltak megörökítve a Tanus sírjában talált sztélé hieroglifái. Nem merte megkockáztatni, hogy elveszítse ıket, ezért mindhármat keki ingének begombolható zsebébe tette. A táskát és a bırt bedugta a barlang hátsó falának egyik repedésébe azzal a határozott szándékkal, hogy legközelebb visszajön értük. Így aztán elindultak az út túlsó, egyben legkimerítıbb szakaszán. Induláskor Royan a saját lábán ment, de erısen rátámaszkodott Nicholas vállára. Az elsı óra elteltével azonban a térde nem bírta tovább a megterhelést, és Royan leroskadt egy sziklára az ösvény mellett. - Szörnyő nyőg vagyok csak a nyakadon, ugye? - Szálljon fel, hölgyem! Egy ilyen kicsinek itt mindig jut hely. Nicholas, Royannal a hátán, akinek sérült lába mereven elırenyúlt, keservesen mászott felfelé, de most még lassabban haladtak, mint az elızı napon. Nicholas kénytelen volt egyre rövidebb idıközönként megállni, hogy egy kicsit pihenjen. A könnyebb emelkedıknél Royan lemászott a hátáról és fél lábon ugrált mellette, miközben egyik kezével a vállát fogta. Aztán egyszer csak lerogyott, és Nicholasnak talpra kellett állítania, majd ismét felhúzta ıt a hátára. Az út kezdett rémálommá válni, már mindketten elvesztették az idıérzéküket. Az órák egyetlen hosszú, szőnni nem akaró kínná olvadtak. Aztán már volt egy pont, amikor a szomjúságtól, a kimerültségtıl és a fájdalomtól legyengülten, émelyegve hevertek egymás mellett az ösvényen. Kulacsuk már egy órával azelıtt kiürült és az ösvénynek ezen a szakaszán sehol sincs víz - addig nem ihatnak, amíg fel nem érnek a csúcsra, ahol az ösvény ismét találkozik a Dandera folyóval. - Menj tovább és hagyj itt - suttogta Royan rekedten. Nicholas nyomban felült és döbbenten meredt rá. – Ne beszélj butaságokat. Nélküled nem megy, szükségem van a nehezékre. - Már nem lehet túl messze a csúcs - makacskodott Royan. – Borisz embereivel visszajöhetsz, és azok majd segítenek felvinni engem. - Ha még egyáltalán ott vannak, és addig nem talál rád a Pegazus. - Nicholas egy kissé bizonytalanul felállt. - Felejtsd el. Ezt az utat, akár tetszik, akár nem, végigcsinálod velem. - Azzal talpra állította Royant. Nicholas hangosan számoltatta vele a megtett lépéseket, és minden századik után megállt pihenni. Aztán belekezdett a következı százba, miközben Royan két kézzel kapaszkodott a nyakába és halkan a fülébe számolta a lépéseket. Mintha az egész világmindenség arra a talpalatnyi földre szőkült volna össze, mely közvetlenül a lába elıtt volt. Többé már nem látták az egyik oldalon magasodó sziklafalat, sem azt a mély szakadékot, mely az ösvény másik oldalán tátongott. Amikor Nicholas megtántorodott, vagy hirtelen rántott egyet rajta, és a térdébe belehasított a fájdalom, Royan lehunyta a szemét és nagyon igyekezett, nehogy a hangja elárulja, miközben folyamatosan számolt tovább. Amikor Nicholas pihent, a sziklafalnak támaszkodott, nem mert lefeküdni, mivel attól félt, a lábai már nem engedelmeskednének és nem tudna felállni. Nem merte Royant se letenni a földre. Az az erıfeszítés, amivel ismét fel kellett volna emelnie, túl sok volt neki. Erre már nem futotta az erejébıl. - Csaknem besötétedett - suttogta Royan a fülébe. - Itt meg kell állnod éjszakára. Mára elég volt. Teljesen tönkreteszed magad, Nicky. - Még százat - dünnyögte Nicholas. - Nem, Nicky. Tegyél le! Feleletként Nicholas vállával ellökte magát a sziklafaltól, és tántorogva elindult felfelé. - Számolj! - utasította. - Ötvenegy, ötvenkettı - engedelmeskedett Royan. Aztán a kaptató hirtelen olyan élesen megváltozott a lába alatt, hogy majdnem elesett. Az ösvény egyenessé vált, már nem emelkedett, ı meg, mint egy részeg csak emelte lábát, hogy fellépjen a következı sziklalépcsıre, mely nem létezett. Megtántorodott, aztán visszanyerte az egyensúlyát. Ott állt imbolyogva a meredély peremén, meredten bámult bele a szürkületbe, és elıször el se akarta hinni, amit látott. Fények világítottak a homályból, és arra gondolt, hogy már kezd hallucinálni. Aztán emberi hangokat hallott, mire megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, és visszarángassa magát a valóságba. - Jaj, édes Istenem. Sikerült. Fönn vagyunk a csúcson, Nicky. Ott vannak a jármővek. Megcsináltad, Nicky. Sikerült! Nicholas szólni akart, de a torka annyira összeszorult, hogy nem jött ki hang a száján. Tántorogva megindult a fények felé, és Royan gyönge hangon kiáltozni kezdett a hátán. - Segítsenek! Kérem, segítsenek nekünk! - Elıször angolul, aztán arabul. - Kérem, segítsenek nekünk! Döbbent kiáltások, majd futó lábak zaja hallatszott. Nicholas lassan leroskadt a felföld puha füvébe és hagyta, hogy Royan lecsússzon a hátáról. Amhara nyelven beszélı, sötét alakok győltek köréjük, majd barátságos kezek ragadták meg mindkettıjüket és félig vitték, félig meg vonszolták ıket a fények felé. Aztán egy elemlámpa fénye világított Nicholas arcába, majd egy nagyon angol hang azt mondta: - Heló, Nicky! Milyen kellemes meglepetés. Azért jöttem le ide Addiszból, hogy megkeressem a holttestedet. Én ugyanis azt hallottam, hogy meghaltál. Mintha kissé elkapkodott hír lett volna, nem? - Heló, Geoffrey! Igazán rendes tıled, hogy vállaltál ennyi fáradságot. - Úgy nézem, egy csésze tea nem ártana neked. Kissé elcsigázottnak tőnsz - mondta Geoffrey Tennant. - Eddig még nem vettem észre, hogy a szakálladban vörösesszıke és ıszes szálak is vannak. Mővészien megalkotott borosta. Rendkívül divatos. Ami azt illeti, egészen jól áll. Nicholas ekkor döbbent rá, hogy nézhet ki rongyosán, borotválatlanul, mocskosán és a kimerültségtıl elgyötörtén. - Emlékszel dr. al Simmára? Egy kicsit rosszalkodik a térde. Megtennéd, hogy a gondjaidba veszed? Ezután a lábai felmondták a szolgálatot, és Geoffrey Tennant kapta el, mielıtt elvágódott volna. - Tarts ki, öregfiú! - Odavezette egy vászon támlás tábori székhez, és féltı gondossággal leültette. Royannak is hoztak egy széket. - Letta chai hapa! - adta ki Geoffrey az Afrikában élı angolok egyetemes utasítását, és perceken belül túlédesített, gızölgı teával teli bögréket nyomott a kezükbe. Nicholas Royanra emelte a bögréjét. - Egészségünkre. Nincs is hozzánk hasonló! Mindketten nagyokat kortyintottak, leforrázták a nyelvüket, de a koffein és a cukor áramütésként hatott a vérkeringésükre. - Most már tudom, hogy életben maradok - sóhajtott fel Nicholas. - Nem szeretnék tolakodó lenni, Nicky, de nem mondanád el, hogy mi a fene folyik itt? - kérdezte Geoffrey. - Mi lenne, ha te mondanád el nekem? - hárított Nicholas. Idıre volt szüksége, hogy felmérje a helyzetet. Mennyit tud Geoffrey, és ki mondta el neki? Geoffrey nyomban teljesítette kérését. - Az elsı dolog, ami a fülünkbe jutott, az volt, hogy azt a te fehér haverodat, azt a Bruszilovot a szudáni határ közelében halászták ki a folyóból, és csupa lyuk volt, annyi golyót eresztettek bele. A krokik meg a farkashalak elcsemegézgettek a képén, így aztán a határ menti rendırök a pénzes övében lévı dokumentumok alapján azonosították. Nicholas Royanra pillantott és szemöldökét összehúzva óvatosságra intette. - Mi akkor láttuk utoljára, amikor egymaga elindult egy felderítı expedícióra - magyarázta Nicholas. - Valószínőleg ugyanazzal a shufta bandával futhatott össze, akik négy napja, éjjel lerohanták a táborunkat. - Igen, arról is hallottunk. Nogo ezredes itt rádión jelentette Addisznak. Eddig egyikıjük sem ismerte fel Nogót a sok ember között. Csak amikor elırelépett a tábori lámpák fényébe, Royan akkor merevedett meg, és arcán olyan győlölet futott át, hogy Nicholas lopva átnyúlt és megfogta a kezét, nehogy valamiképp elszólja magát. Royan egy pillanat alatt úrrá lett magán, és az arca se árult el semmit. - Nagy megkönnyebbülés számomra, hogy itt láthatom, Sir Quenton-Harper. Szerzett nekünk néhány aggodalommal teli napot - mondta Nogo. - Elnézést kérek - mondta Nicholas udvariasan. - Kérem, uram, én nem akartam megsérteni. Csupán arról van szó, hogy jelentést kaptunk a Pegazus Bányászati Társaságtól, hogy dr. al Simmával együtt egy véletlen baleset, egy robbanás áldozatai lettek. Én is jelen voltam, amikor Mr. Helm, a társaság munkavezetıje figyelmeztette önöket, hogy robbantásokat hajtanak végre a szurdokban. - De maga... - fakadt ki Royan keserően, mire Nicholas keményen megszorította a kezét, hogy elhallgattassa. - Valószínőleg saját gondatlanságunknak köszönhetjük, miként erre volt szíves emlékeztetni minket. Ettıl függetlenül, dr. al Simma megsérült, és mindkettınket kellıképpen megrázott ez a baleset. Ami még ennél is fontosabb, az az a tény, hogy jó néhány ember, a tábor személyzete és a kolostor kíséretünkben lévı szerzetesei életüket vesztették a shufta támadás, illetve a robbantás következtében. Amint visszaérünk Addiszba, a történtekrıl részletesen beszámolok a hatóságoknak. - Nagyon remélem, nem gondolja, hogy bármiféle felelısség... - kezdte Nogo, de Nicholas a szavába vágott. - Hát persze, hogy nem. Ez egyáltalán nem az ön hibája. Ön figyelmeztetett minket a szurdokban fennálló shufta veszélyre. Nem volt jelen, így természetesen egyiket sem tudta megakadályozni. Ki merem jelenteni, hogy ön a lehetı legpéldásabban teljesítette a kötelességét. Nogo arcán látszott a megkönnyebbülés. - Ön igazán kegyes, hogy ezt mondja, Sir Quenton-Harper. Nicholas még egy pillanatig tanulmányozta az arcát. Fémkeretes szemüvege mögött rendkívül nyájas fiatalembernek tőnt, aki csupa aggodalom, és annyira szeretne a kedvében járni. Egy pillanatra Nicholas csaknem elhitte, hogy tévedett, és valaki más ülhetett a Jet Rangerben, mely keselyőként körözött a kıomlás felett és a holttestüket kereste. Nicholas a lehetı legbarátságosabb mosolyt erıltette az arcára. - Rendkívül hálás lennék, ha megtenne nekem egy szívességet, ezredes. - Természetesen - vágta rá készségesen Nogo. - Bármit. - A Dandera vízesése alatti barlangban hagytam egy táskát és az egyik vadásztrófeámat. A táskában vannak az útleveleink és az utazási csekkjeink. Rendkívül hálás lennék, ha le tudná küldeni oda egyik emberét és felhozatná nekem. Mialatt elmagyarázta Nogónak, hol találják a holmiját, egyfajta perverz élvezetet nyújtott neki, hogy potenciális gyilkosát ilyen lényegtelen feladattal bízza meg. Ezután ismét a barátjához fordult, így Nogo nem vehette észre a szemében megvillanó, bosszúszomjas győlöletet. – Hogy jöttél ide, Geoffrey? - Egy kis géppel Debra Maryamba. Van ott egy sürgısségi leszállópálya. Nogo ezredes ott várt ránk, és a hadsereg dzsipjével hozott el minket idáig - magyarázta Geoffrey. - A pilóta meg a gép ott vár ránk Debra Maryamban. Geoffrey egy pillanatra elhallgatott és pocsék amhara nyelvtudásával a tábor személyzetéhez beszélt, majd ismét Nicholashoz fordult. - Intézkedtem, hogy készítsenek egy forró fürdıt neked és dr. al Simmának. Azután vacsora, és egy nagy alvás, ami csodákat tesz. Holnap már vissza is repülhetünk Addiszba. Nem látom semmi akadályát, hogy legkésıbb holnap estére már ott is legyünk. Megütögette Royan vállát, miközben vágyakozó érdeklıdését atyáskodóan jóindulatú mosoly mögé rejtette. - Meg kell hogy mondjam, nagy örömömre szolgál, hogy nem kellett lemennem és végigbóklásznom az Abbai-szurdokot, hogy magukat, kettıjüket megtaláljam. Úgy hallom, hogy meglehetısen utálatos, kegyetlen része ez a világnak.
- Nem haragszik meg, dr. al Simma,
ha én ülök elıre? Rendkívül udvariatlan dolog ez tılem, de repülés közben hajlamos vagyok rá, hogy erıt vegyen rajtam a mai de air. Ha, ha! - magyarázta Geoffrey Royannak, mialatt arra vártak, hogy három kisfiú lehajtsa a kecskéket a Debra Maryam-i leszállópályáról. Ezalatt Nicholas begyőrte az összetekert dik-dikbırt a hátsó utasülés alá. Nogo egyik ırmestere éjjel megtette az utat lefelé a meredélyen és a reggelinél már át is adta neki a táskát meg a bırt. Nogo feszesen tisztelgett, amint a gép hatalmas porfelhıt kavarva elindult a kifutón. Nicholas mosolyogva integetett neki az ablakon át, miközben azt dünnyögte: - A francba veled, Nogo, a jó büdös francba. Amikor a pilóta végre felemelte a kis Cessna 260-at a durva, füves kifutópályáról, a látóhatár az Abbai- szurdok felett valamiféle kozmikus mérető gombaföldre emlékeztetett, hatalmas viharfelhık nyúltak fel a sztratoszférába. Alattuk a levegı úgy örvénylett, akár a viharzó tenger, és könyörtelenül dobálta ıket a hátsó ülésen. Úgy tőnt, Geoffrey sem volt sokkal jobb helyzetben ott elöl. Nagyon csöndes volt és nem mutatott semmiféle érdeklıdést beszélgetésük iránt. Elızı este nem nyílt rá lehetıségük, hogy négyszemközt beszéljenek, mivel hol Geoffrey, hol pedig Nogo hallótávolságon belül volt. Most összedugták fejüket, és mivel a motor zaja elnyomta hangjukat, Geoffrey pedig saját háborgó gondolataiba mélyedt, végre kiagyalhatták közös történetüket. Geoffrey világosan a tudtukra adta, hogy az addiszi brit nagykövet egy cseppet sem volt elragadtatva attól a kellemetlenségtıl, amit ık okoztak neki. Úgy tőnt, hogy eltőnésük bejelentése óta egy sor fax érkezett a Whitehallból. Ráadásul az etióp rendırfınök is csak arra várt, hogy kihallgathassa ıket. Vigyázniuk kell, nehogy véletlenül is belekeverjék Mek Nimmurt Borisz Bruszilov meggyilkolásának ügyébe, ugyanakkor semmiképp nem szabad a Pegazus éberségét riadókészültséggé éleszteni. Arra már rájöttek, hogy ezek gyorsan reagálnak, és valószínőleg halálos csapást mérnének rájuk, ha felmerülne akár a leghalványabb gyanúja is annak, hogy tudják, ki a másik játékos Taita játékában. A legfontosabb azonban az, hogy ne kerüljenek szembe az etióp hatóságokkal, ne adjanak nekik okot, hogy visszavonják vízumukat és kiutasítsák ıket az országból. Megállapodtak, hogy tudatlanságot tettetnek és eljátsszak az ártatlan áldozatokat, akik mit sem sejtve olyan eseményekbe csöppentek, melyeket még csak nem is értenek. Mire Addisz-Abebába értek, történetük készen állt, és alaposan be is gyakorolták. Amint a Cessna megállt a repülıtér épülete elıtt és a pilóta leállította a motort, Geoffrey nyomban életre kelt és zöldes színe ellenére, rendkívül lelkesen segítette le Royant a géprıl. - Természetesen a rezidencián szállnak meg - mondta nekik. - A szállodák ebben a városban olyan borzalmasak, hogy arra még gondolni se szabad, és ı rendelkezik egy féligmeddig elfogadható szakáccsal meg egy egészen tőrhetı borospincével. Majd szerzek valami ruhát mindkettıjüknek. A nejem nagyjából ugyanaz a méret lehet, mint ön, dr. al Simma, Nickynek meg szükség esetén jó lesz az én holmim is. Hál' Istennek van egy tartalék szmokingom. Ugyanis ı hajlamos kissé túlzott jelentıséget tulajdonítani a formaságoknak. A brit nagykövet rezidenciáját még a régi császár, Hailé Szelasszié uralkodása alatt, Mussolini inváziója elıtt, az 1930-as években építették. A város külsı részén helyezkedett el és a gyarmati építészet jobbik fajtájának szép példája volt, zsúptetıvel és széles, nagy tornácokkal. A gyep, melyet egy seregnyi kertész gondozott, hatalmas volt és jól mutatott benne a ponzéciák élénk vöröse. A kúria sértetlenül megúszta a forradalmat és az azt követı szabadságharcot is. A bejáratnál Geoffrey átadta ıket egy hosszú, hófehér shammát viselı, etióp inasnak, aki felvezette ıket egymásba nyíló hálószobáikba, a második emeletre. Nicholas hallotta, ahogy a szomszédban Royan a fürdıvizét ereszti, miközben ı maga már saját csordultig telt kádjában egy szódás whiskyt szopogatott és nagylábujjával a csapot tekergette. Aztán az orvos hangjának duruzsolása hallatszott, aki ellátta Royan térdét. Geoffrey szmokingja derékban bı volt, az ujja, meg a nadrág szára pedig túl rövid, a cipıje szorította, ráadásul, ahogy megnézte magát a tükörben, Nicholas rádöbbent, hogy már igencsak ráférne egy hajvágás is. - Hát ez ellen már nincs mit tenni - állapította meg lemondóan, majd bekopogott Royan ajtaján. - A mindenit! - kiáltott fel, ahogy Royan ajtót nyitott. Sylvia Tennant egy zöld koktélruhát adott kölcsön neki, ami csodásán kiemelte Royan olajbarna bırét. Megmosta a haját is, ami most szabadon omlott a vállára. Nicholas érezte, amint pulzusa felgyorsul, akár egy kamaszé az elsı randevún, és jót nevetett önmagán. - Remekül nézel ki - mondta neki és komolyan is gondolta. - Köszönöm, uram - nevetett vissza rá Royan -, és meg kell hogy mondjam, ön is pompásan fest. Megkérhetném, hogy nyújtsa a karját? - Abban reménykedtem, hogy lecipelhetlek. Tudod, a szokás hatalma. - Azok az idık már elmúltak - mondta Royan faragott ébenfa botját suhogtatva, amit az inastól kapott. A fájós térde oldalán támaszkodott rá. Ahogy elindultak a hosszú folyosón, Royan suttogva megkérdezte: - Hogy hívják a házigazdánkat? - İ Brit Felsége Nagykövete, Sir Oliver Bradford NKI. - Ez ugye valamelyik lovagrend kitüntetésének rövidítése? - kérdezte Royan. - Nem - javította ki Nicholas -, ez annak a rövidítése, hogy Nevezz Kérlek Istennek. - Borzasztó vagy! - kuncogott Royan, majd ismét elkomolyodott. - Sikerült elküldenéd a faxot Mrs. Streetnek? - Nyomban az elsı kísérletre, és vissza is jelzett. Azt üzeni neked, hogy szálem, és megígérte, hogy villámgyorsan megszerzi az információkat a Pegazusról. Kellemes, enyhe volt az este, és Sir Oliver a tornácon várt, hogy üdvözölhesse vendégeit. Geoffrey elıresietett, hogy bemutassa ıket. A nagykövetnek sőrő, fehér bozontos haja volt és vörös arca. Geoffrey elıre figyelmeztette ıket, hogy milyen ember és miként vélekedik a kellemetlenkedı turistákról, de ellenséges komorsága nyomban halványulni kezdett, amint megpillantotta Royant. Geoffreyn és Sylvia Tennanten kívül még vagy egy tucatnyi vendég volt, és Sir Olivér karon fogta Royant, majd körbevezette, hogy bemutassa. Nicholas a nyomukba kullogott, immáron beletörıdve abba a ténybe, hogy Royan a legtöbb férfire ilyen hatással van. - Engedje meg, hogy bemutassam Obeid tábornokot, a rendırfınököt - mondta Sir Olivér. Az etióp rendırségi erık vezetıje magas, nagyon sötét bırő, nyájas férfi volt, és rendkívül elegáns kék díszegyenruhájában. Royan keze fölé hajolt. - Azt hiszem, nekünk holnap délelıtt találkozónk van. Nagy örömmel nézek elébe. Royan bizonytalanul Sir Olivérre pillantott. Neki errıl senki sem szólt. - Obeid tábornok szeretne egy kicsit többet megtudni öntıl és Sir Nicholastól arról, ami az Abbai- szurdokban történt - magyarázta Sir Oliver. - Vettem magamnak a bátorságot és a titkárommal megbeszéltem ezt a találkozót. - Pusztán egy rutinkihallgatásról van szó, errıl biztosíthatom mindkettıjüket, dr. al Simma és Sir Nicholas, ígérem, rövid lesz, nem fogjuk hosszasan feltartani önöket. - Természetesen megteszünk mindent, amit csak tudunk, hogy a segítségére lehessünk - mondta neki Nicholas udvariasan. - Hány órára vár minket? - Úgy rémlik, hogy délelıtt tizenegykor találkozunk, amennyiben ez megfelel önöknek. - A lehetı legcivilizáltabb idıpont - helyeselt Nicholas. - A sofıröm tíz harminckor ott lesz és elviszi önöket a rendırség parancsnokságára - ígérte meg Sir Oliver. A vacsoránál Royan Sir Oliver és Obeid tábornok között ült. Csinos volt, elbővölı, és mindkét férfi rendkívüli figyelmet szentelt neki. Nicholas rájött, kénytelen lesz hozzászokni, hogy Royan társaságát más férfiakkal is meg kell osztania; túl hosszú idın át teljesen kisajátította. Ami Nicholast illeti, neki az asztal túlsó végén Lady Bradford társaságát kellett elviselnie. Férjének második, harminc évvel fiatalabb felesége volt, erıs londoni akcentussal beszélt, és még ennél is erısebben érzıdött rajta valami közönségesség, a festett, szıke sörényével meg hihetetlen mérető kebleivel, melyek szinte kifolytak flitterekkel díszített décolletageából. Egy öregember bolondériája - állapította meg magában Nicholas. Úgy tőnt, hogy az asszony szeret az angol arisztokrácia genealógiájának szakértıjeként tetszelegni más szóval megrögzött sznob. Alaposan kikérdezte Nicholast ıseirıl, ragaszkodott hozzá, hogy generációkra visszamenıleg feltárja elıtte családfáját. Végül átszólt férjének az asztal túloldalára: - Sir Nicholas a Quenton Park tulajdonosa. Tudtad ezt, drágám? - Majd ismét Nicholashoz fordult. - A férjem szenvedélyes vadász. Sir Oliver kellıképpen el volt ragadtatva felesége intelligenciájától. - Quenton Park, hé? A minap olvastam róla egy cikket a Shooting Timesban. Van ott egy hajtóvadászatuk, amit úgy hívnak, hogy „Magas bükkös". Igaz? - „Magas fenyves" - javította ki Nicholas. - Itt vannak talán Anglia legtökéletesebb madarai. Legalábbis ezt mondják - lelkesedett Sir Oliver és mohón, várakozásteljesen nézett Nicholasra. - Hát, én nem tudom - tiltakozott szerényen Nicholas. – De meglehetısen büszkék vagyunk rájuk. Legközelebb, amikor otthon van, el kell jönnie egy vadászatra - természetesen az én vendégem. Attól a pillanattól kezdve Sir Oliver Nicholas iránti viselkedése drámaian megváltozott. Nyájas lett, csupa buzgó gondoskodás, sıt még odáig is elment, hogy leküldte az inast egy üveg 1954-es Laffite-ért. - Jó benyomást tettél - dünnyögte Geoffrey savanyú képpel. - İ nem pazarolja akárkire az 1954-est, csupán néhány kiválasztottra. Már éjfél is elmúlt, mire Nicholasnak végre sikerült megszabadulnia háziasszonyától, és kimenekítette Royant Sir Oliver és Obeid tábornok karmai közül. Elvezette, támogatta Royant, amint elbővölıen bicegett mellette, miközben elkerülte Geoffrey Tennant sokatmondó és tőnıdı pillantását, aztán elérték az elsı lépcsıfordulót. - Nos, határozottan te voltál az est fénypontja – mondta Royannak. - Lady Bradford meg úgy dorombolt neked, akár egy macska – lendült ellentámadásba Royan, és Nicholas örömmel fedezte fel hangjában a féltékenység halovány felhangjait. Ezek szerint nem ı volt az egyetlen, aki így érzett. Az ajtó elıtt Royan elejét vette minden problémának azzal, hogy az arcát nyújtotta, és Nicholas szőzies csókot nyomott rá. - Azok a keblek! - dünnyögte Royan. - Aztán nehogy rémálmaid legyenek. - Azzal becsukta maga mögött az ajtót. Egészen vidám volt, amikor saját szobája ajtajához lépett, de ahogy kinyitotta az ajtót, nyomban meglátta a küszöb mellett heverı borítékot. Nyilván a vacsora alatt csúsztatta be az egyik szolga az ajtó alatt. Gyorsan feltépte a borítékot és széthajtotta a benne lévı lapokat. Arckifejezése megváltozott, ahogy átfutotta, majd kijött a szobájából, visszament Royan ajtajához és bekopogott. Egy pillanat múlva résnyire kinyílt az ajtó, és Royan kikukkantott. Látta tekintetében a zavart, ezért igyekezett sietve eloszlatni Royan gyanakvását. - Válasz a faxomra. - Felmutatta neki a papírokat. – Fogadóképes vagy? - Egy pillanat. - Royan becsukta az ajtót, majd néhány másodperc múlva ismét kinyitotta. - Gyere be - mondta neki. Az italokra mutatott. - Kérsz egy elalvás elıttit? - Azt hiszem, szükségem van rá. Most már tudjuk, hogy ki vezeti a Pegazust. - Mondd! - utasította Royan, de Nicholas szép nyugodtan kitöltött magának egy whiskyt, majd a válla fölött hátramosolygott Royanra. - Neked is töltsék egy szódát? - A fenébe is, Nicholas Quenton- Harper - dobbantott zoknis lábával. - Ne merészelj tovább kínozni. Ki az? - Amikor megismertelek, egy tisztelettudó kis arab lány voltál. Olyan, aki elismeri a férfiúi faj felsıbbrendőségét. Most meg mit hall az ember. Azt hiszem, elrontottalak. - Azt hiszem, nekem meg figyelmeztetnem kell téged, hogy a tőzzel játszol - próbált meg elnyomni egy mosolyt Royan. - Mondd már, kérlek, Nicky. - Ülj le - mondta neki Nicholas, és ı is leült a szemközti fotelbe. Széthajtogatta a faxot és felnézett Royanra. - Mrs. Street gyorsan dolgozott. A faxomban azt javasoltam neki, hogy hívja fel a tızsdeügynökömet a Cityben. A greenwich-i idıhöz képest három órával elırébb vagyunk, így aztán még sikerült az irodájában érnie. Mindenesetre megszerzett minden információt, amit kértem tıle. - Hagyd ezt abba Nicky, különben letépem a pruszlikomat, sikoltozni kezdek és óriási botrányt csapok. Mondd már! Nicholas a papírlapokat zizegtette, majd olvasni kezdett. - A Pegazus Bányászati Társaságot jegyzik a sydneyi tızsdén, Ausztráliában, húszmilliós tıkerészesedéssel... - Ne menj végig az összes részleten - könyörgött Royan. - Csak annak az embernek a nevét mondd. - A Pegazus hatvanöt százalékban a Valhalla Bányászati Társaság tulajdona - folytatta tovább Nicholas rendületlenül -, és a fennmaradó harmincöt százalék tulajdonosa az osztrák Anaconda Ércbányászati Társaság. Royan már feladta, hogy tovább vitázzon vele, helyette elırehajolt székében és merev tekintettel figyelte. - Mind a Valhalla, mind pedig az Anaconda teljes egészében a HI- konszern, a Hamburgi Iparvállalatok tulajdona. A HI összes részvénye a von Schiller család letétje, melynek egyedüli kezelıi Gotthold Ernst von Schiller és a felesége Ingemar. - Von Schiller - ismételte meg a nevet halkan Royan, miközben még mindig Nicholasra meredt. - Rajta volt Duraid listáján a lehetséges szponzorok között. Nyilván olvasta Wilbur Smith könyvét - azt tudom, hogy németre lefordították. Valószínőleg, hozzád hasonlóan, ı is kapcsolatba lépett Duraiddal. De ıt Duraid tagadó válasza nyilván nem tántorította el olyan könnyen, mint téged. - Én is így képzelem - bólintott Nicholas. - Egyszerő dolog egy kicsit körülszimatolni a kairói múzeumban, és nyomban kiderült, hogy Duraid meg te valami nagy fogáson dolgoztok. A többit meg már nagyon is jól tudjuk. - De hogy tudta a Pegazust ilyen gyorsan áttelepíteni Etiópiába? - kérdezte Royan. - Ez egy véletlen, szerencsés húzás volt von Schiller részérıl - az ördög szerencséje. Geoffrey azt mondja, hogy a Pegazus megszerezte a feltárandó rézbányák koncesszióját Mengisztu elnöktıl öt évvel ezelıtt, még mielıtt távozni kényszerült. Von Schiller már itt volt a helyszínen, még mielıtt egyáltalán bármit is hallott volna a tekercsekrıl. Csupán annyit kellett tennie, hogy a bázisát lentrıl, északról, ahol addig dolgoztak, áthelyezte az Abbai-szurdok meredélyére, hogy bármikor hasznot húzhasson az újabb fejleményekbıl. Valószínőleg ki fog derülni, hogy Jake Helm egyike a legkeményebb, legmocskosabb specialistáinak, akit elküldhet a világ bármely pontjára, ahol valamiféle elsimítandó problémája akad. Az nyilvánvaló, hogy Nogo is a zsebében van. Egyenesen a karjukba táncoltunk. Royan eltőnıdött. - Ez így szépen össze is áll. Amint Helm jelentette gazdájának érkezésünket, von Schiller nyilván parancsot adott arra a shufta támadásra a táborunk ellen. Jaj, édes Istenem, hogy én mennyire győlölöm. Még sosem láttam, de jobban győlölöm, mint amilyen győlöletre bárki és bármi ellen valaha is képesnek hittem magam. - Nos, most már legalább tudjuk, hogy kivel van dolgunk. - Nem egészen - mondta tétován Royan. - Von Schillernek biztosan volt egy embere Kairóban. Valaki, aki belsı ember. - Hogy hívják a miniszteredet? - kérdezte Nicholas. - Nem - tiltakozott nyomban Royan. - Nem, Atalan Abou Sin, ı nem lehet. Ismerem, amióta az eszemet tudom. Maga a megtestesült tisztesség, a becsület védıbástyája. - El se tudod képzelni, hogy mondjuk egy olyan százezer dolláros kenıpénz mennyire megrendítheti még a legtökéletesebben felépített bástya alapjait is - jegyezte meg Nicholas csöndesen, és ez megrendítette Royant.
Kettesben reggeliztek. Sir Olivér
már egy órával korábban elment a hivatalába, Lady Bradford pedig még nem kelt fel, hogy köszöntse a tiszta, hővös felföldi reggelt. - Alig aludtam valamit az éjjel, egyfolytában Atalanon törtem a fejem. Jaj Nicky, még a gyanúját se bírom elviselni annak, hogy esetleg köze lehet Duraid meggyilkolásához. - Ne haragudj, hogy elrontottam az éjszakádat, de minden szempontot figyelembe kell vennünk - próbálta megnyugtatni Royant, majd témát váltott. - Már épp elég idıt elvesztegettünk itt. A Pegazus elıtt pillanatnyilag szabad a pálya. Haza akarok menni, hogy megszervezhessem expedíciós erıinket a visszatéréshez. - Szeretnéd, ha elintézném a helyfoglalásunkat a légitársaságnál? - állt fel nyomban Royan. - Megyek és keresek egy telefont. - Elıbb fejezd be a reggelidet. - Már végeztem. - Azzal elindult az ajtó felé, Nicholas pedig utánaszólt. - Nem csoda, hogy ilyen sovány vagy. Úgy tudom, az anorexia nervosa nem épp a legkellemesebb módja a távozásnak. - Majd vett magának még egy szelet pirítóst és megkente lekvárral. Royan tizenöt percen belül vissza is tért. - Holnap délután három harminckor. A Kenya Airwayszel Nairobiba és még aznap este tovább a British Airwayszel a Heathrow-ra. - Szép munka. - Nicholas megtörölte szalvétájával a száját és felállt. - Már vár ránk a kocsi, ami elvisz minket a rendırség parancsnokságára, hogy beszélhessünk új imádóddal, Obeid tábornokkal. Menjünk. Az épület elıtt egy rendırtiszt várt rájuk, aki egy külön bejáraton át kísérte be ıket a parancsnokságra. Galla felügyelıként mutatkozott be, és a lehetı legnagyobb tiszteletet tanúsította, ahogy bevezette ıket a rendırfınök irodájába. Amint beléptek, Obeid tábornok felállt és íróasztalát megkerülve eléjük ment, hogy üdvözölje ıket. Kedves volt, csupa nyájasság, ahogy Royan körül sürgölıdött, miközben bevezette ıket külön fogadószobájába. Amint helyet foglaltak, Galla felügyelı kitöltötte nekik apró tálkákba az elmaradhatatlan keserő feketekávét. Egy rövid ideig tartó, udvarias társalgás után a tábornok nyomban a tárgyra tért. - Ígéretemhez híven nem szeretném a kelleténél hosszasabban igénybe venni az idejüket. Az itt jelen lévı Galla felügyelı fogja lejegyezni vallomásukat. Elıször is Bruszilov ırnagy eltőnésével és halálával szeretnék foglalkozni. Feltételezem, önök is tisztában vannak vele, hogy korábban az orosz KGB tisztje volt. A kihallgatás hosszabb lett, mint gondolták. Obeid tábornok alapos volt, de mindvégig rendkívül udvarias maradt. Végül vallomásukat egy rendırségi gyorsíró legépelte, majd miután átolvasták és aláírták, a tábornok kikísérte ıket egészen a bejáratig, ahol a kocsijuk várakozott. Nicholas rájött, hogy ez rendkívül megtisztelı kegynek számít. - Ha bármit tehetek önökért, ha bármire szükségük lenne, kérem ne tétovázzanak, nyugodtan forduljanak hozzám. Rendkívül nagy örömömre szolgált, hogy megismerhettem önt, dr. al Simma. Remélem, hamarosan ismét vendégül láthatjuk itt Etiópiában. - Balszerencsénk ellenére, nagyon élveztem az önök gyönyörő országát - mondta Royan kedves mosollyal. - Nincs kizárva, hogy még hamarabb viszontlát minket, mint gondolná. - Milyen elragadó ember - jegyezte meg Royan, amint helyet foglaltak Sir Oliver Rollsában. - Igazán megkedveltem. - Úgy tőnik, ez kölcsönös - mondta Nicholas. Royan szavai mintegy jóslatként váltak valóra. Másnap reggel két egyforma, névre szóló borítékot találtak a helyükön az étkezıben, amikor lementek reggelizni. Nicholas kinyitotta a sajátját, miközben kávét rendelt a bokáig érı shammát viselı pincértıl, és ahogy olvasni kezdte a levelet, az arckifejezése megváltozott. - Hé! - kiáltott fel. - Úgy tőnik még annál is mélyebb hatással voltunk a kék ruhás fiúkra, mint gondoltuk. Obeid tábornok ismételten látni akar. - Hangosan felolvasta a levelet: „A mai nap folyamán, délig bezárólag, köteles megjelenni a rendırség parancsnokságán." – Nicholas halkan füttyentett. Határozott nyelvezet. Semmi kérem vagy köszönöm. - Az enyém is ugyanaz - pillantott Royan a hivatalos rendırségi fejléccel ellátott szövegre. - Szerinted ez mi a fenét jelenthet? - Hamarosan megtudjuk - mondta neki Nicholas. - Kissé vészjóslóan cseng. Asszem, a szerelemnek vége. Ezen a reggelen, amikor megérkeztek a rendırség parancsnokságához, nem várta ıket a fogadóbizottság. Az ır a külön bejárattól visszaküldte ıket az általános hivatali helyiségbe, ahol hosszú és kissé zavaros beszélgetést folytattak az ügyeletes tiszttel, aki csak egészen alapfokú angol nyelvtudással rendelkezett. Korábbi afrikai tapasztalatai alapján Nicholas tudta, hogy jobb, ha nem veszti el a türelmét, sıt még csak jelét se mutatja az ingerültségnek. Végül a tiszt suttogva hosszas telefonbeszélgetést folytatott valami ismeretlen személlyel, melynek nyomán a szemközti fal mellett álló kemény fapad felé intett. - Maguk várni. Ember jön hamar. A következı negyven perc során ülıhelyüket más kérelmezık, folyamodók, panasztevık és piti bőnözık színes választékával kellett megosztaniuk. Akadt köztük néhány, aki erıteljesen vérzett valamely ismeretlen személy támadása következtében, másrészt viszont voltak olyanok is, akik meg voltak bilincselve. - Úgy tőnik, csillagunk leáldozóban van - jegyezte meg Nicholas, miközben egy zsebkendıt nyomott az orra alá. Világosan érzıdött, hogy a mellettük ülık közül néhányan egy ideje nem kerültek szorosabb kapcsolatba a szappannal meg a vízzel. - A VIP- bánásmódnak már nyoma sincs. Negyven perc múltán Galla felügyelı, aki elızı nap oly megkülönböztetett tisztelettel kezelte ıket, átpillantott a válaszfalon és fölényesen intett nekik. Figyelmen kívül hagyta Nicholas felé nyújtott kezét és átvezette ıket az egyik hátsó szobába. Nem kínálta ıket hellyel, viszont fagyos hangnemben a következı szavakkal fordult Nicholashoz. - Önt felelısség terheli egy, a tulajdonát képezı lıfegyver elvesztéséért. - Így van. Amint azt már tegnapi vallomásomban elmondtam... Galla felügyelı a szavába vágott. - A gondatlanságból elveszített lıfegyver komoly kihágásnak számít - mondta szigorúan. - Esetemben szó sincs gondatlanságról - jelentette ki Nicholas. - A lıfegyvert ırizetlenül hagyta. Meg se próbálta elzárni egy biztonságos páncélszekrénybe. Ez pedig gondatlanság. - Tisztelettel megjegyzem felügyelı úr, hogy az Abbaiszurdokban feltőnı hiány mutatkozik páncélszekrényekbıl. - Gondatlanság - ismételte meg Galla. - Bőnös gondatlanság. Honnan tudhatnánk, vajon a fegyver nem került-e a kormánnyal szemben álló elemek kezébe? - Ezzel azt akarja mondani, hogy valamely ismeretlen személy megdöntheti a kormányt egy 275-ös Rigbyvel? - mosolygott Nicholas. Galla felügyelı ezt a megjegyzést eleresztette a füle mellett, és íróasztalának fiókjából elıvett két iratot. - Kötelességem kiadni önnek és dr. al Simmának ezen kiutasítási rendeleteket. Huszonnégy órájuk van rá, hogy elhagyják Etiópiát, ezen idı leteltével mindketten tiltott bevándorlóknak számítanak. - Dr. al Simma nem vesztett el semmiféle fegyvert - mutatott rá szelíden Nicholas. - Ami azt illeti, legjobb tudomásom szerint, élete során még a legenyhébb mérvő gondatlanságot sem tanúsította. - És ezt a megjegyzését is figyelmen kívül hagyták. - Kérem, írják itt alá, hogy a dokumentumokat átvették és a benne foglaltakat tudomásul vették. - Beszélni szeretnék Obeid tábornokkal, a rendırfınökkel – mondta Nicholas. - Obeid tábornok ma reggel ellenırzı körútra ment az északi határterületekre. Csak néhány hét múlva tér vissza Addisz-Abebába. - Amikor is mi már szépen visszatértünk Angliába? - Pontosan - mosolyodott el elsı ízben Galla felügyelı, ajka fagyos, önelégült vigyorra húzódott. - Kérem, írják alá itt és itt. - Mi történt? - kérdezte Royan, ahogy a sofır kinyitotta neki a Rolls ajtaját és ı beült Nicholas mellé. - Ez az egész annyira váratlan, annyira hirtelen történt. Az egyik pillanatban mindenki imád minket, a következıben meg lerugdosnak a lépcsın. - Akarod tudni, hogy szerintem mi történt? - kérdezte Nicholas, majd anélkül, hogy megvárta volna Royan válaszát, folytatta: - Nem Nogo az egyetlen, aki a Pegazus zsebében ül. Huszonnégy óra leforgása alatt Obeid kapcsolatba lépett von Schillerrel, és megkapta a parancsot. - Tudod, hogy ez mit jelent, Nicky? Ez azt jelenti, hogy nem térhetünk vissza Etiópiába. És így Mamose sírja számunkra elérhetetlenné válik. - Nicholasra meredt, és hatalmas fekete szemébıl csak úgy sugárzott a rémült kétségbeesés. - Amikor Duraiddal Irakba meg Líbiába mentünk, emlékezetem szerint egyikınknek sem volt meghívólevele se Szaddamtól, se Kadhafitól. - Úgy tőnik, mintha el lennél ragadtatva attól, hogy várhatóan meg kell szegned a törvényt - mondta Royan vádlón. - Csupa öntelt vigyor a képed. - Végül is, csupán az etióp törvényrıl van szó - mutatott rá Nicholas. - Azt meg ugye, nem kell túlságosan komolyan venni. - Aztán amibe behajítanak, az is egy etióp börtön lesz. És azt kénytelen leszel majd komolyan venni. - Te is - vigyorgott Nicholas -, már ha elkapnak minket. - Afelıl biztosak lehettek, hogy ı már hivatalosan panaszt tett az elnöki hivatalnál - mondta nekik Geoffrey, amikor kivitte ıket a reptérre. - Mondhatom, hogy ez az egész ügy a legteljesebb mértékben felháborította. Kiutasítás meg ehhez hasonló disznóságok. Hát ilyet még életemben nem hallottam. - Ne izgasd magad, öregfiú - mondta neki Nicholas. Ami azt illeti, egyikünknek sem áll szándékában visszatérni ide. így aztán nem történt semmi. - De az elv. Hogy egy prominens brit alattvalót úgy kezeljenek, mint egy közönséges bőnözıt. Semmi tisztelet. - Felsóhajtott. – Néha azt kívánom, bárcsak száz évvel korábban születtem volna. Akkor nem kellett volna lenyelnünk egy ilyen felháborító képtelenséget. Egyszerően kiküldtünk volna egy ágyúnaszádot. - Valahogy így, Geoffrey, de kérlek, ne hagyd, hogy ez ennyire kihozzon a sodrodból. Mialatt a Kenya Airways pultjánál a jegyüket kezelték, Geoffrey úgy keringett körülöttük, mint a macska a kicsinyei körül. Csupán kézipoggyászuk volt, két kis olcsó nejlon útitáska, amit aznap reggel vettek a piacon. Nicholas a dik-dikbırt összegöngyölte és betekerte egy hímzett shammába, amit szintén a piacon vásárolt. Geoffrey megvárta, míg beszállásra szólítják ıket és integetett nekik, miután átmentek a sorompón, ám ezen érzelmes búcsú elsısorban Royannak és nem Nicholasnak szólt. A helyük a szárny mögött volt, és Royan az ablak mellé ült. A kenyai légitársaság gépe beindította a motorokat és lassan elhaladt a reptér épülete elıtt. Nicholas épp a stewardessszel vitatkozott, aki azt akarta, hogy a bíborszín nejlon táskába rejtett értékes dik-dik bırét helyezze el a fejük fölött lévı, zárt csomagtartóban, Royan pedig kikémlelt a kis ablakon, hogy felszállás közben még egy utolsó pillantást vessen Addiszra. Royan hirtelen megmerevedett és miközben továbbra is kinézett az ablakon, megragadta Nicholas karját. - Nézd! - sziszegte olyan dühödt hangon, hogy Nicholas áthajolt, hogy lássa mi izgatta fel ennyire. - Pegazus! - kiáltotta Royan, és arra a sugárhajtású Falcon gépre mutatott, mely épp begördült és megállt a reptér épületének túlsó oldalánál. A kis kecses repülıgép zöld volt, és magas farkának végén tisztán látszott az ágaskodó, skarlátvörös ló. Miközben az ablakon át figyelték, a zöld Falcon törzsén az ajtó lenyílt, és a gurulópályán várakozó kis fogadóbizottság várakozásteljesen nyomult elıre, hogy üdvözöljék a gép ajtajában megjelenı utasokat. Közülük az elsı egy alacsony, elegáns tropikálöltönybe öltözött férfi volt, a fején fehér panama szalmakalappal. Alacsonysága ellenére parancsoló tekintély és magabiztosság áradt belıle, a hatalom aurája vette körül. Az arca sápadt volt, mintha valahonnan az északi télbıl érkezett volna, és ez nagyon kirítt ebbıl a környezetbıl. Az álla kemény volt és akaratos, az orra feltőnıen nagy, és sötét, kiugró szemöldöke alól átható tekintettel nézett a világra. Nicholas nyomban felismerte. Épp elégszer látta a Sotheby's meg a Christie's aukcióin. Nem az a fajta ember, akit könnyedén el lehet felejteni. - Von Schiller! - kiáltott fel, amint a német uralkodói tekintettel végigpillantott azokon az embereken, akik a kifutón várták. - Olyan, mint egy bántam harci kakas - dünnyögte Royan -, vagy egy ágaskodó kobra. Von Schiller megemelte panamakalapját, és könnyed, atletikus léptekkel lefutott a Falcon lépcsıjén, mire Nicholas csöndesen azt mondta: - Az ember nem is hinné, hogy már csaknem hetvenéves. - Úgy mozog, mint egy negyvenes - helyeselt Royan. Nyilván festeti a haját meg a szemöldökét - látod, milyen sötét. - A mindenit! - döbbent meg Nicholas. - Nézd csak, ki van itt, hogy üdvözölje. A napfény kitüntetéseken és rangjelzéseken csillant meg. Egy magas, kék egyenruhás alak lépett elı a fogadóbizottságból, majd kezét tiszteletteljesen sapkájának csillogó bır ellenzıjéhez emelte, mielıtt megfogta és szívélyesen megrázogatta von Schiller kezét. - Egykori imádód, Obeid tábornok. Nem csoda, hogy nem tudott találkozni velünk. Túl elfoglalt volt. - Nézd, Nicky - szisszent fel Royan. Már nem a lépcsı alján álló két embert nézte, akik még mindig egymás kezét fogták és élénken társalogtak. Figyelme teljes egészében a Falcon lépcsıjének teteje felé irányult, ahol egy másik, fiatalabb férfi jelent meg. Hajadonfıtt volt, és Nicholas egy fakó arcot látott meg sőrő, sötét, hullámos hajat. - Még életemben nem láttam. Ki ez? - kérdezte Royantól. - Nahoot Guddabi. Duraid asszisztense volt a múzeumban. Most pedig a helyébe lépett, ı kapta meg a munkáját. Ahogy Nahoot elindult lefelé a Falcon lépcsıjén, az ı gépük végiggördült a reptér épülete elıtti gurulópályán és ráfordult a fı kifutóra, így már nem láthatták a Pegazus gépe mellett gyülekezı kis csoportot. Mindketten hátradıltek ülésükben és egy hosszú pillanatig egymásra meredtek. Nicholasnak jött meg elıbb a hangja. - Boszorkányszombat. Összegyőltek a gonoszok. Szerencsénk volt, hogy szemtanúi lehettünk. Most már legalább egészen világos, kikkel állunk szemben. - Von Schiller irányítja a bábokat - helyeselt Royan, és hangja fojtott volt a dühtıl meg az iszonyattól. - De Nahoot Guddabi a vadászebe. Nyilván Nahoot bérelte fel a gyilkosokat Kairóban, majd ránk szabadította ıket. Jaj Istenem, Nicky, hallanod kellett volna ıt a temetésen, amint arról szónokolt, hogy mennyire csodálta, meg tisztelte Duraidot. Ez a mocskos, gyilkos képmutató! Mindketten hallgattak, amíg a repülıgép felszállt és elérte a repülési magasságot, majd Royan csöndesen azt mondta: - Természetesen igazad volt Obeidet illetıen. İ is a lehetı legmélyebben benne van Schiller zsebében. - Meglehet, hogy egyszerően csak az etióp kormány képviselıjeként van jelen, hogy tiszteletteljes fogadtatásban részesítsen egy fontos külföldi koncessziótulajdonost, olyasvalakit, akitıl azt remélik, hogy mesés rézbányákat tár fel szegénység sújtotta országukban és mindnyájukat gazdaggá teszi. Royan határozottan megrázta a fejét. - Ha ez ilyen egyszerő volna, akkor a kormány egyik miniszterét küldték volna ki és nem a rendırfınököt. Nem, Obeidbıl is éppúgy bőzlik az alattomos árulás, mint Nahootból. Az, hogy most életnagyságban látta férje gyilkosait, feltépte Royan gyászának és fájdalmának félig begyógyult sebét. Ezek a keserő érzések oly tőzzel égették bensejét, mint mikor a bozóttőz emészti el egy üreges fa törzsét. Nicholas tudta, hogy nem olthatja el ezt a tüzet, mindössze abban reménykedhetett, hogy egy kis idıre elterelheti róla Royan figyelmét. Csöndesen beszélt hozzá, sötét gondolatait a halálról és a bosszúról afelé a kihívás felé fordította, amit Taita játéka és az eltőnt sírral kapcsolatos talány jelentett. Mire Nairobiban átszálltak és másnap reggel földet értek Heathrow-n, már felvázolódott elıttük a terv, hogyan térjenek vissza a Nílus-szurdokba, és hogyan derítsék fel a hasadékban Taita medencéjét. Bár Royan a felszínen ismét a régi volt, nyugodt és vidám, Nicholas tudta, hogy veszteségének fájdalma továbbra is ott bujkál a felszín alatt.
Olyan korán szálltak le Heathrow-n,
hogy még nem állt sor az útlevélvizsgálatnál, és mivel csomagjuk nem volt, nem kellett eljátszaniuk a szokásos rulettjátékot a szállítószalagnál - megérkeztek-e a bıröndök, vagy sem? Nicholas, a hóna alatt nejlontáskába göngyölt dik-dikbırrel, másik karján pedig a bottal sántikáló Royannal olyan ártatlanul ballagott át a vám zöld folyosóján, mintha a Sixtusi kápolna egyik kerubja lenne. - Vakmerı és szemérmetlen vagy - súgta oda neki Royan, miután minden gond nélkül átjutottak. - Ha ilyen meggyızıen hazudsz a vámosoknak, akkor vajon én megbízhatom-e benned? Szerencséjük nem hagyta el ıket. A taxiknál sem volt sor, így aztán alig egy órával a leszállás után már ott voltak Nicholas knightsbridge-i háza elıtt. Hétfı reggel volt és még csak nyolc óra harminc. Amíg Royan zuhanyozott, Nicholas egy esernyıvel lement a sarki főszereshez, hogy hozzon valami ennivalót. Aztán megosztoztak a reggeli elkészítésén, Royan a pirítóst csinálta, Nicholas pedig a specialitását, a főszeres omlettet. - Nyilván komoly szakmai segítségre lesz szükséged, amikor visszamegyünk az Abbai-szurdokba - jegyezte meg Royan, miközben hagyta, hogy a vaj beleolvadjon a forró pirítósba. - Már meg is van a megfelelı ember. Dolgoztam már vele mondta Nicholas. - A haditengerészet egykori mérnöke. A búvárkodás és a víz alatti építkezések szakértıje. Már visszavonult, és egy kis parasztházban él Devonban. Gyanítom, hogy híján lehet a kápének és rettenetesen unatkozik. Úgy vélem, kapva kap bármilyen alkalmon, mely enyhít ezen körülmények bármelyikén. Amint befejezték a reggelit, Nicholas azt mondta Royannak: - Én elmosogatok. Te meg vidd el a sztélérıl készült filmet elıhívatni. A Harrodsszal szemben, a Boots egyik üzletében egy óra alatt megcsinálják. - Hát ezt nevezem aztán tisztességes munkamegosztásnak jegyezte meg Royan engedékeny hangon. - Neked itt a mosogatógép, odakinn pedig megint esik. - Rendben - nevetett Nicholas. - Hogy könnyebb legyen lenyelni a keserő pirulát, kölcsönadom az esıkabátomat. Amíg elıhívják a filmeket, addig vehetsz magadnak néhány ruhát azok helyett, amelyek odavesztek a sziklaomlásnál. Nekem le kell bonyolítanom néhány nagyon fontos telefonhívást. Amint Royan elment, Nicholas letelepedett az íróasztalához egy jegyzetfüzettel meg a telefonnal. Elsıként Quenton Parkot hívta, ahol is Mrs. Street próbálta palástolni, mennyire örül, hogy fınöke ismét itthon van. - Az íróasztalán legalább egy méternyi magas posta várja a visszatértét. Zömében számlák. - Kész öröm, mi? - Az ügyvédek egyfolytában a nyakamra járnak, és Mr. Markham a Lloyd'stól naponta telefonál. - Legyen jó kislány, és egyikıjüknek se mondja meg, hogy visszajöttem. - Nicholas pontosan tudta, hogy mit akarnak tıle - ugyanazt, amit az ıt kitartóan keresık általában: pénzt. Ebben az esetben nem egyszerően egy ötszáz fontos számláról volt szó, amit elfelejtett kifizetni a szabónak, hanem két és fél millió fontról. – Valószínőleg jobb is lesz ha Yorkban maradok és nem megyek haza Quentonba – mondta Mrs. Streetnek. - A lakásban nem fognak megtalálni. Adósságait agyának hátulsó rejtekébe számőzte és az elıtte álló feladatokra koncentrált. - Kéznél van a ceruzája meg a jegyzetfüzete? Jól van, a következıket szeretném, ha megtenné. Tíz percen át diktált, majd Mrs. Street visszaolvasta neki. - Rendben. Akkor legyen szíves, lásson neki. Estére otthon vagyunk. Dr. al Simma meghatározatlan ideig marad. Kérje meg a házvezetıt, hogy készítse elı a számára a második hálószobát a lakásban. Ezután a devoni számot hívta, és amíg kicsengett, elképzelte a szikla tetején álló, átépített ırházat, mely a szürke, viharzó, téli tengerre nézett. Daniel Webb valószínőleg hátul lehet a mőhelyben, ahol vagy élete nagy szerelmét, az 1935-ös Jaguárját bütyköli, vagy lazaccsalikat kötöz a horgokra. A pecázás a másik nagy szenvedélye, az, ami eredetileg összehozta ıket. - Halló? - Daniel hangja óvatos volt és gyanakvó. Nicholas szinte látta maga elıtt kopasz fejét, mely szeplıs, akár egy bíbictojás és telefont markoló, munkától sebes, szırös kezét. - Árkász, lenne egy munkám a számodra. Benne vagy? - Hova megyünk, ırnagy? - Bár már három éve nem hallotta, mégis nyomban felismerte Nicholas hangját. - Sok napsütés, táncoló lányok. A fizetség ugyanaz, mint a múltkor. - Benne vagyok. Hol találkozunk? - A lakásban. Emlékszel rá, ahol a múltkor. Holnap. Hozd magaddal a logarlécedet. - Nicholas tudta, hogy Danny nem sokra tartja ezeket az újmódi zsebszámológépeket. - A Jag még mindig jó formában van. Kora reggel indulok, úgyhogy ebédre már oda is érek. Nicholas letette a kagylót, és még két hívása volt: az egyik a jersey-i bankba, a másik pedig a Kajmán- szigetekre. Vésztartaléka mindkét számlán alaposan megcsappant. Az expedíció költségvetése, amit Royannal a repülıgépen kidolgoztak, kétszázharmincezer volt. De tudta, hogy mint minden költségvetés, ez is optimista. - Mindig adj hozzá még ötven százalékot - figyelmeztette önmagát. - Ami azt jelenti, mire végzünk, a szekrény teljesen kiürül. Reménykedjünk és imádkozzunk, hogy Taita nem ugrat minket. Megadta a vonatkozó jelszót a bankok számlakezelıinek és utasította ıket, hogy utalják át az adott összegeket a folyószámlájára, hogy nyomban hozzáférhetık legyenek. Még két hívást kellett lebonyolítania, mielıtt elindul Yorkba. Minden tervük ezeken állt vagy bukott, és a kapcsolat, melyen át elérhette ezeket az embereket, legjobb esetben vérszegény, rosszabb esetben illuzórikus volt. Az elsı szám foglaltat jelzett. Még ötször próbálkozott, és minden esetben az az idegesítı, magas hang pittyegett a fülébe. Még egyszer megpróbálta és ezúttal sikerrel járt, egy megnyugtató nyugati akcentus szólt bele a kagylóba. - Jó napot. Itt a Brit Nagykövetség. Miben állhatok rendelkezésére? - Nicholas az órájára pillantott. Az idıeltolódás három óra. Addiszban már délután van. - Itt Sir Nicholas Quenton-Harper beszél az Egyesült Királyságból. Tudná kérem kapcsolni Mr. Geoffrey Tennantot, a katonai attasét? Geoffrey szinte nyomban a vonalban volt. - Drága öregem. Szóval sikerült rendben hazaérned. Irigyellek. - Gondoltam, megnyugtatlak. Tudtam, hogy álmatlan éjszakáid leszenek miattam. - Hogy van az elragadó dr. al Simma? - Szeretetteljes üdvözletét küldi. - Bárcsak hihetnék neked - sóhajtott fel drámaian Geoffrey. - Egy nagy szívességre kérlek, Geoff. Ismered Maryam Kidane ezredest a Honvédelmi Minisztériumban? - Elsırangú fickó - vágta rá nyomban Geoffrey. - Jól ismerem. Épp a múlt szombaton teniszeztem vele. Ördögi a fonákja. - Kérlek, mondd meg neki, hogy sürgısen lépjen velem kapcsolatba. - Megadta Geoffreynak a yorki lakás számát. - Mondd meg neki, hogy egy ritka, etióp fecskefaj ügyében keresem, a múzeum győjteményébe kell. - Már megint a gyanús kis ügyleteid, Nicky. Hát nem volt elég, hogy kirúgtak Etiópiából úgy, hogy a lábad se érte a földet? Most meg ritka madarakban kereskedsz, valószínőleg az elsı helyen áll a CITES-jegyzékben. Veszélyeztetett faj. - Megteszed nekem, Geoff? - Hát persze. Az élen szolgálunk, öregfiú. Én mindig a balek vagyok. - Ezzel leköteleztél, az adósod vagyok. - Na nem csak ezért. Még legalább egy tucat másért is. A következı hívás már nem volt ilyen sikeres. A Nemzetközi Tudakozó egy máltai számot adott meg neki. A telefon az elsı kísérletre bátorítóan kicsöngött. - Vedd már fel, Jannie - könyörgött suttogva, de a hatodik csöngetés után egy üzenetrögzítı válaszolt. - Ön az Africair Services központjával beszél. Pillanatnyilag senki sem tudja fogadni hívását. Kérem, hogy a sípoló hang után adja meg nevét és telefonszámát, és hagyjon egy rövid üzenetet. Amint tudjuk, visszahívjuk. Köszönöm. Ez félreismerhetetlenül Jannie Badenhorst erıteljes dél-afrikai akcentusa volt. - Jannie. Itt Nicholas Quenton- Harper. Az a te lerobbant, vén Herced fel tud még szállni? Ez a munka jó móka. Mi több, a pénz se rossz. Hívj fel az angliai lakásban. Nem kell elkapkodni. Tegnap vagy tegnapelıtt sincs késı. Alighogy befejezte az utolsó beszélgetést, Royan már meg is nyomta a csengıt, és Nicholas leszaladt a lépcsın. - Az idızítésed tökéletes - mondta Royannak, aki a hidegtıl rózsaszínné vált orral lépett be és lerázta a vizet az esıkabátról, amit kölcsönadott neki. - Elıhívattad a filmet? Royan a kabát zsebébıl elıhúzta a sárga csomagot és diadalmasan meglóbálta. - Zseniális fotós vagy - mondta Nicholasnak. – Tökéletesek lettek. Szabad szemmel is el tudom olvasni a sztélé minden írásjelét. Megint játékban vagyunk Taitával. Szétterítették a csillogó fényképeket Nicholas íróasztalán és gyönyörködtek bennük. - Másolatokat is készíttettél. Egy- egy sorozat mindkettınknek. Remek - mondta Nicholas elismerıen. - A negatívokat pedig elhelyezzük a bankom széfjében. Még egyszer nem kockáztathatjuk meg, hogy elveszítsük. Royan hatalmas nagyítójával egyenként végignézte a képeket és kiválogatta a sztélé mind a négy oldaláról készült, legtisztább felvételeket. - Ezek lesznek a munkakópiáink. Nem hiszem, hogy igazán hiányozni fognak a kırıl kopírozott másolataink. Ezek tökéletesen megfelelnek. - Hangosan felolvasott egy kiragadott részletet a hieroglifákból. - „A kobra kitekeredik és felemeli ékköves csuklyáját. Szemében a hajnal csillagjai ragyognak. Fekete, sikamlós nyelve háromszor csókolja meg a levegıt." - Az arca kipirult az izgalomtól. - Szeretném tudni, vajon mit mondhat nekünk Taita ezzel a sorral. Jaj Nicky, olyan izgalmas, hogy ismét nekiláthatunk a rejtély megfejtésének! - Ezt most hagyd - utasította Nicholas szigorúan. - Ismerlek. Ha egyszer belekezdesz, akkor egész éjszaka ittragadunk. Gyerünk, pakoljunk be a Range Roverbe. Hosszú, nehéz út áll elıttünk Yorkig, és az Autóklub szerint csúszósak az utak, ráadásul még fagyni is fog. Egy kicsit más az idı, mint az Abbai-szurdokban. Royan felegyenesedett és szépen kupacba szedte a fényképeket. - Igazad van. Néha hajlamos vagyok belefeledkezni. Felállt. – Mielıtt elindulnánk, megengeded, hogy hazatelefonáljak? - A haza alatt, ha jól értem, Kairóra gondolsz. - Elnézést. Igen, Kairóra. Duraid családját... - Kérlek! Semmi szükség a magyarázkodásra. Itt a telefon. Parancsolj. Ha végeztél, odalenn várlak a konyhában. Mindkettınknek szükségünk van egy csésze teára, mielıtt útnak indulunk. Royan félóra múlva ment le a konyhába, az arca csupa bőntudat volt és egyenesen megmondta Nicholasnak: - Sajnos, azt hiszem, megint csak gondot okozok. Egy vallomással tartozom. - Ki vele - mondta Nicholas. - Haza kell mennem Kairóba - mondta, és Nicholas döbbenten nézett rá. - Csak néhány napra - tette hozzá sietve. - Duraid fivérével beszéltem. Maradt néhány ügye Duraidnak, amit el kell intéznem. - Nem tetszik, hogy egyedül akarsz visszamenni oda - csóválta a fejét Nicholas -, azután, ami legutóbb történt. - Ha helyes a teóriánk, akkor a veszély Nahoot Guddabi volt, és ı most Etiópiában van. így valószínőleg biztonságban leszek. - Nekem ez akkor sem tetszik. Te vagy a kulcs Taita játékában. - Hálásan köszönöm, uram - mondta Royan megjátszott felháborodással. - Tehát ez az egyetlen ok amiért nem szeretnéd, ha eltennének láb alól? - Hát, ha már így sarokba szorítasz, kénytelen vagyok elismerni, hogy meglehetısen megkedveltem a jelenlétedet. - Észre se veszed és már vissza is jöttem. Meg aztán, lesz neked épp elég dolgod, amíg távol vagyok. - Gondolom, úgysem tudlak visszatartani - dünnyögte Nicholas. - Mikor akarsz indulni? - Van egy járat ma este nyolckor. - Hát, ez egy kicsit hirtelen jött. Úgy értem, épp hogy megérkeztünk - próbálkozott meg még egy utolsó, gyenge tiltakozással, majd megadta magát. - Kiviszlek a reptérre. - Nem, Nicky. Heathrow nem esik útba neked. Majd felülök a vonatra. - Ragaszkodom hozzá.
Hétfı este nem túl nagy a forgalom,
így amint kijutottak a városból, akadálytalanul haladtak. Az utat még könnyebbé tette élénk beszélgetésük, amikor is Nicholas beszámolt azokról a telefonbeszélgetésekrıl, melyeket Royan távollétében folytatott. - Remélem, hogy Maryam Kidane révén hamarosan ismét kapcsolatba léphetek Mek Nimmurral. Az egész terv Meken áll vagy bukik. Nélküle a legelsı lépést sem tehetjük meg Taita bao-tábláján. Kitette Royant Heathrow indulási oldalának bejáratánál. - Hívj fel holnap reggel Kairóból, hogy tudjam, jól vagy-e és mikor jössz vissza. A lakásban leszek. - A hívást a hívott fél fizeti - figyelmeztette Royan, miközben csókra nyújtotta az arcát. Aztán kicsusszant az ülésbıl és becsapta maga mögött az ajtót. Ahogy Nicholas elindult, a visszapillantóban figyelte Royant, aki olyan volt, mint egy törékeny, elhagyott gyermek, és hirtelen erıt vett rajta a melankólia és a veszteség érzése. Aztán váratlanul valami új, nyugtalanító érzés kerítette a hatalmába. Megszólalt a vészjelzı rendszere. Valami kellemetlen dolog készül. Valami gonoszság történik, amikor Royan Egyiptomba ér. Egy újabb veszélyes fenevad szökött meg a ketrecbıl, hogy ott ólálkodjon a sötétben és csak az alkalomra várjon, hogy lecsaphasson, de még túl korai, hogy Nicholas felismerje színét vagy formáját. - Kérlek, ne hagyd, hogy bármi történjen vele - mondta ki hangosan, de azt nem tudta, hogy könyörgése kinek szól. Arra gondolt, hogy visszafordul és ráveszi Royant, maradjon vele, de ehhez semmi joga, és tudta, hogy Royan nem fog engedelmeskedni. A fizikai erıszaktól eltekintve, nincs semmi más mód arra, hogy akaratát rákényszerítse. Hagynia kell, hogy elmenjen. - De nekem ez egy cseppet sem tetszik - ismételte meg újra. Személyi titkára és a többi ember, akik neki dolgoztak, pontosan tudták, mit vár tılük. Minden úgy volt, ahogy megkövetelte. Gotthold von Schiller elismerıen nézett körül a fémbarakk belsejében. Helm remek munkát végzett az alatt az idı alatt, ami a rendelkezésére állt, hogy a bázist elıkészítse fınöke érkezésére. Magánlakosztálya a hosszú, szétszerelhetı épület felét foglalta el. Spártai volt, de steril tisztaság és rend uralkodott. Ruhái a szekrényben lógtak, és pipereholmija meg a gyógyszerei a fürdıszobában voltak szép rendben kitéve. Saját konyhája tökéletesen fel volt szerelve és el volt látva a megfelelı mennyiségő és minıségő alapanyaggal. Saját kínai szakácsa együtt utazott vele a Falconon, és hozott magával mindent, amire szüksége lehet, hogy gazdája bármilyen kívánságát kielégíthesse. Von Schiller vegetáriánus volt, nem dohányzott és nem ivott. Húsz évvel ezelıtt még híres nagyevı volt, aki szerette a Fekete-erdı kiadós, bıséges ételeit, a Rajna-völgy borait és Kuba erıs, sötét dohányát. Akkoriban kövér volt, elhízott, vastag tokája hájasan csüngött alá gallérjára. Most viszont kora ellenére karcsú volt, egészséges és életerıs, akár egy agár. Élete alkonyán nem annyira fizikai érzékeinek, mint inkább a szellem és az érzelmek élvezeteinek hódolt. Sokkal többre becsült egy élettelen tárgyat, mint egy élılényt, legyen az ember vagy állat. Egy kıdarab, melyet több ezer éve holt kıfaragók faragtak, sokkal inkább felizgatta, mint akár a legszebb fiatal nı lágy, meleg teste. Szerette a rendet és a fegyelmet. Az emberek és az események feletti hatalma jobban táplálta testét, mint bármiféle étel. A hatalom és gyönyörő, egyedülálló tárgyak birtoklása volt a szenvedélye most, hogy teste már lassanként kimerült és állati vágyai elvesztették vonzerejüket. Annak a hatalmas, felbecsülhetetlen értékő antik kincsgyőjteménynek, amit felhalmozott, minden egyes darabját mások fedezték fel. Most volt a legutolsó esélye arra, hogy valamit ı fedezzen fel, ı törje fel a fáraó sírjának pecsétjét, és ı legyen az elsı ember, aki négyezer év múltán megpillantja mindazt, amit a sír rejt. Talán ez volt számára a halhatatlanság igazi reménye, és nem volt olyan ár, legyen az arany vagy emberélet, amit meg ne adott volna érte. Már meghalt néhány ember ezért a szenvedélyért, és ha további áldozatok kellenek, az sem érdekelte. Nincs olyan magas ár, amit ez meg ne érne. Belenézett abba a hatalmas tükörbe, ami az ágyával szemközti falon lógott. Lesimította sőrő, erıs, sötét haját. Természetesen festve volt, de ez egyike volt még néhány megmaradt hiúságának. Ezután átment lakrésze szınyegtelen fapadlóján és kinyitotta annak a hosszú tanácsteremnek az ajtaját, ami a fıhadiszállása lesz az elkövetkezendı napokban. Az ott ülı személyek szolgai módon, alázatos képpel nyomban felálltak. Von Schiller nagy léptekkel a hosszú asztal fı helyéhez vonult és fellépett arra a szınyeggel borított farönkre, amit a titkárnıje helyezett oda. Ez a rönk elkísérte mindenhová. Huszonhárom centiméter magas volt. Errıl az emelvényrıl nézett le von Schiller azokra a férfiakra és arra az egy nıre, akik rá vártak. Nyugodtan nézett végig rajtuk, és hagyta, hogy még egy darabig ácsorogjanak. Rönkjén állva magasabb volt mindegyiküknél. Elıször Helmre nézett. A texasi már több mint egy évtizede dolgozott neki. Tökéletesen megbízható, fizikailag és szellemileg egyaránt erıs, és szó nélkül, mindenféle aggály nélkül teljesít minden parancsot. Von Schiller szinte mindenben rá támaszkodott. Elküldhette a világon bárhová, Zairétıl Queenslandig, az Északi-sarkkörtıl az Egyenlítı párás dzsungeléig, Helm elvégzi a munkát a lehetı legkisebb felhajtással és zömében mindenféle kellemetlen következmény nélkül. Könyörtelen volt, de diszkrét, és ismerte gazdáját, akár egy jó vadászkutya. Helmrıl a nıre nézett. Utte Kemper volt a személyi titkára. İ szervezte és irányította életének minden részletét, az ételtıl a farönkig, a gyógyszerektıl a társadalmi elfoglaltságokig. Nem volt olyan nı vagy férfi, aki a színe elé került volna anélkül, hogy azt elızıleg titkárnıjével meg ne beszélte volna. İ volt a kommunikációs szakértıje is. Az a rengeteg elektronikus felszerelés, ami a barakk egyik falát teljesen elfoglalta, az ı birodalma volt. Utte olyan csalhatatlan ösztönnel találta meg útját az éteren át, mint egy hazatérı galamb. A gépírás és a morzejelek régi tudományától a rádiózásig és egyéb kommunikációs módszerekig bármire átváltott, és von Schiller nem ismert senkit, se férfit, se nıt, aki boszorkányos ügyességét akár csak megközelítette volna. Nıként a legtökéletesebb korban volt, karcsú, szıke, és ferde vágású zöld szemével széles pofacsontjával emlékeztetett a fiatal Dietrichre. Von Schiller felesége, Ingemar már húsz éve magatehetetlen, és életében Utte Kemper lépett be abba az őrbe, ami a nyomában maradt. De Utte a számára több volt mint titkárnı, vagy akár feleség. Amikor megismerte, Utte magas beosztást töltött be a német nemzeti telekommunikációs hálózat technikai részlegében, ugyanakkor gyakran szerepelt pornószínésznıként nem a pénzért, hanem azért, mert élvezte ezt a munkát. Azok a videofelvételek, melyek akkoriban készültek róla, von Schiller számára egyiptomi régiséggyőjteménye után a legértékesebbek voltak. Helmhez hasonlóan Utténak sem voltak skrupulusai. Nem volt semmi, amit meg ne tett volna, vagy meg ne engedett volna neki, hogy megtegye, hagyta, hogy kielégítse vele legbizarrabb vágyait is. Amikor Utte videóit nézte, és közben Utte néhány hasonló dolgot csinált neki, ı volt az egyetlen nı, aki még most is el tudta juttatni az orgazmusig. Ám ez is hónapról hónapra ritkább lett, és minden egyes szexuális roham, amit még sikerült kicsiholnia a férfi öregedı testébıl, egyre erıtlenebbé vált. Utte felállította már maga elıtt a felvevıkészülékét. Ez is egyike volt sokrétő feladatainak, hogy pontosan és teljes egészében rögzítsen minden tárgyalást és megbeszélést. Ezután von Schiller két megbízható alkalmazottjáról az asztal mellett álló másik két férfi felé fordította tekintetét. Nogo ezredessel aznap reggel találkozott elıször, midın lelépett a Jet Ranger helikopterrıl, mely Addisz- Abebából hozta ide, a Nílus-szurdok meredélyének csúcsán lévı bázisra. Nem sokat tudott róla, csupán annyit, hogy Helm választotta, és eddig elégedett volt vele. Ami von Schillert illeti, ı azért nem volt annyira lenyőgözve tıle. Volt már olyan, amit elügyetlenkedett. Nogo megengedte, hogy Quenton-Harper és az egyiptomi nı átcsússzanak a karmai között. Miután egész életében dolga volt Afrikával, von Schiller nemigen bízott meg a feketékben, jobban szeretett európaiakkal dolgozni. Mindazonáltal azzal tisztában volt, hogy Nogo szolgálatai pillanatnyilag nélkülözhetetlenek. Végül is, ı a déli Gojam katonai parancsnoka. Semmi kétség, amint teljesítette a célt, amiért felfogadták, el lehet intézni. Helm majd gondoskodik róla. Neki az ilyen apró részletekkel nem kell foglalkoznia. Von Schiller most az asztal mellett álló utolsó férfira nézett. Még egy, aki pillanatnyilag nélkülözhetetlen. Nahoot Guddabi volt az, aki felhívta a figyelmét a hetedik tekercs létezésére. Úgy tőnik, valami angol író írt egy regényesített változatot a tekercsekbıl, de von Schiller sosem olvas regényeket, se németül, se azon a négy idegen nyelven, melyeket tökéletesen beszél. Nahoot nélkül nem szerzett volna tudomást Taita tekercseinek létezésérıl, és akkor valószínőleg észrevétlen átsiklott volna élete nagy lehetıségén. Az egyiptomi nyomban felkereste, amint Duraid al Simma befejezte a tekercsek fordítását, és fény derült egy eddig fel nem jegyzett fáraó sírjának létezésére. Azóta állandó kapcsolatban álltak, és amikor al Simma és felesége nagyon nekilendült, kutatásaik kezdtek túlzottan elırehaladni, felbérelte Nahootot, hogy szabaduljon meg tılük és vigye el neki a hetedik tekercset. Ez a tekercs volt most győjteményének legfényesebb csillaga, mely többi kincsével együtt biztonságban volt a hegyek közt álló Schlossnak, az ı menedékének, sasfészkének betonból és acélból épült, föld alatti páncéltermeiben. Ennek ellenére, az, hogy Nahootot választotta arra a rendkívül kényes feladatra, hogy megszabadítsa ıt al Simmától és feleségétıl, tévedésnek bizonyult. Erre a feladatra egy profit kellett volna küldenie, de Nahoot bizonygatta, hogy ı is meg tudja csinálni, és jó pénzt kapott egy olyan munkáért, amit ennyire elpuskázott. Idıvel majd tıle is meg kell szabadulni, de pillanatnyilag von Schillernek nagy szüksége van rá. Az nem volt kérdéses, hogy Nahoot sokkal jobban ért az egyiptológiához meg a hieroglifák olvasásához, mint maga von Schiller. Végül is Nahoot élete javát ezek tanulmányozásával töltötte, míg von Schiller csupán amatır volt, aki ráadásul viszonylag rövid ideje foglalkozott ilyen lelkesen ezzel a témával. Nahoot úgy olvasta a tekercseket és ezt az új anyagot, amihez most jutottak, mintha egy barátja levele lenne, míg von Schillernek törnie kellett a fejét minden egyes jelen, és gyakran kellett referenciakönyveihez fordulnia. De még így sem tudta kihámozni a szöveg jelentésének finomságait. Nahoot segítsége nélkül még csak reménye se lehetne rá, hogy megoldja a rejtélyt, amivel Mamose sírjának felkutatása állította szembe. Ez volt a csapat, mely most összegyőlt elıtte és arra várt, hogy elkezdjék a megbeszélést. - Kérem, foglaljon helyet, Fraulein Kemper - mondta végre. - Önök is, uraim. Lássunk neki! Von Schiller állva maradt rönkjén az asztalfın. Élvezte a mindenki fölé magasodás érzését. Alacsonysága a megaláztatás forrása volt iskolás kora óta, amikor is társai a „Tökmag" gúnynevet ragasztották rá. - Fraulein Kemper mindent rögzít, ami itt ma délután elhangzik. Nyomban kioszt önöknek egy dossziényi dokumentumot, melyet a megbeszélés befejeztével ismételten összegyőjt. Szeretném egészen világossá tenni, hogy ezen anyagok közül semmi sem hagyhatja el ezt a helyiséget. Mindez rendkívül bizalmas, és egyedül rám tartozik. Megkövetelem ezen utasításom legszigorúbb betartását. Ahogy Utte kiosztotta a dossziékat, von Schiller egymás után ránézett arra, aki épp kezébe kapta. Arckifejezése világossá tette, hogy milyen büntetés vár arra, aki bármely utasítását megszegi. Ezután von Schiller kinyitotta az elıtte fekvı dossziét. Ott állt és két öklére támaszkodva fölé hajolt. - Dossziéjukban másolatokat találnak azon Polaroid fényképekrıl, melyeket Quenton-Harper táborában találtunk. Kérem, most ezeket nézzék. Mindenki kinyitotta a saját dossziéját. - Megérkezésünk óta dr. Nahootnak lehetısége nyílt rá, hogy áttanulmányozza ıket, és azon a véleményen van, hogy hitelesek, a fényképeken látható sztélé eredeti, ısi egyiptomi munka, mely szinte bizonyosan a második átmeneti korszakban, úgy i. e. 1790 körül készült. Van valami, amit ehhez hozzá kíván tenni, doktor? - Köszönöm, Herr von Schiller. - Nahoot kenetteljesen mosolygott, de sötét szemébıl nyugtalanság, idegesség áradt. Volt valami hideg szenvtelenség az öreg németben, ami megrémítette. Az égvilágon semmiféle érzelmet nem mutatott, amikor utasította Nahootot, hogy intézkedjék Duraid al Simma és felesége megöletését illetıen. Ekkor döbbent rá, hogy a tigris hátán lovagol. - Csupán némi megszorítással élnék e kijelentést illetıen. Azt mondtam, hogy a fényképeken látható sztélé eredetinek tőnik. Természetesen addig nem állíthatok határozottan semmit, amíg nem áll módomban elsı kézbıl megvizsgálni magát a követ. - Ezt a módosítást tudomásul vettem - bólintott von Schiller -, és épp azért győltünk itt össze, hogy megtaláljuk a módját, miként juthatnánk hozzá a sztéléhez, hogy ön alaposan megvizsgálhassa és véleményt nyilváníthasson róla. Kezébe vette a csillogó fényképmásolatot, amit Utte reggel készített az eredetirıl a szomszédos barakk laboratóriumának sötétkamrájában. A fényképezés is egyike volt sokirányú tehetségének és jártasságának, így természetesen rendkívül szakszerő munkát végzett. Azok a Polaroid képek, melyeket Helm juttatott el hozzá Hamburgba, elmosódottak, eltorzultak voltak, de még így is elégségesek ahhoz, hogy hanyatthomlok átszelje a kontinenseket. Most pedig itt tartotta a kezében ezeket a tiszta, tökéletes színekben pompázó másolatokat és olyan izgalom vett erıt rajta, mely már-már fojtogatta. Miközben mindenki hallgatott, ı olyan szeretettel cirógatta a képet, mintha éppenséggel az a tárgy lenne a kezében, amit ábrázol. Ha ez eredeti, miként ösztönösen tudta, hogy az, akkor már egyedül ez megérte azt a temérdek idıt, pénzt és életet, amit mostanáig ráköltött. Csodás kincs volt ez, mely tökéletesen illett a már győjteményében ékeskedı eredeti hetedik tekercs mellé. A sztélé négyezer év múltán olyan jó állapotban volt, ami rendkívüli. Olyan hevesen vágyott rá, ahogyan hosszú élete során szinte csak egy-két dologra. Rendkívüli erıfeszítést igényelt, hogy ezt a mindent elsöprı vágyat elnyomja és figyelmét az elıtte álló feladatra összpontosítsa. - Doktor, amennyiben ez a sztélé eredeti, meg tudná mondani, helyesebben van valami javaslata arra nézve, vajon hol helyezkedhet el, merrefelé kezdjük a kutatást? - Úgy vélem, hogy nem szabad a sztélét izoláltan kezelnünk, Herr von Schiller. Nézzük a többi Polaroidot is, amit Nogo ezredes megszerzett, és Fraulein Kemper oly ügyesen lemásolt nekünk. - Nahoot félretette azt a bizonyos képet, és kiválasztott egy másikat az elıtte fekvı dossziéból. – Például ezt. A többiek is gyorsan végiglapozták dossziéjukat, hogy kikeressék ugyanazt a képet. - Ha alaposabban szemügyre veszik ennek a képnek a hátterét, akkor láthatják, hogy a sztélé mögött a homályban valamiféle fal van, ami egy barlang vagy üreg falának tőnik. Felpillantott von Schillerre, aki bátorítóan bólintott. - Aztán látszik itt valamiféle rácsos ajtó is. - Nahoot félretette a képet és kiválasztott egy másikat. – Most pedig ezt nézzék. Ezen a képen egy másik tárgy látható. Úgy hiszem, ez egy falfestmény, melyet vagy egy vakolt falra, vagy egy barlang csupasz sziklafalára festettek, és feltehetıleg egy ebbıl kivájt sírról van szó. Úgy tőnik, hogy annak a kapunak a rácsán át készült, melyre már a sztélérıl készült elsı kép kapcsán rámutattam. Ennek a falfestménynek a stílusa szinte bizonyosan egyiptomi, illetve egyiptomi hatás érzıdik rajta. Ami azt illeti, erısen emlékeztet engem azokra a falfestményekre, melyek Lostris királynı sírját díszítik Felsı- Egyiptomban, azt a sírt, melybıl az eredeti Taita-tekercsek kerültek elı. - Igen. Igen. Folytassa! - biztatta von Schiller. - Rendben. Ha a rácsos kaput összekötı tényezınek tekintjük, akkor minden okunk megvan feltételezni, hogy a sztélé és a falfestmények egy és ugyanazon barlangban vagy sírban találhatók. - Ha ez így van, akkor vajon milyen utalásaink vannak arra nézve, hogy hol készítette Quenton-Harper ezeket a Polaroid felvételeket? - Von Schiller dühödten ráncolta a homlokát, ahogy egyenként végignézett rajtuk. Mindnyájan igyekeztek elkerülni átható, kék tekintetét. - Nogo ezredes - választotta ki a többiek közül von Schiller -, ez a maga országa. Behatóan ismeri a terepet. Halljuk tehát az ön, e témára vonatkozó gondolatait. Nogo ezredes megrázta a fejét. - Ez az ember, ez az egyiptomi... - a jelzıt megvetıen használta - téved. Ez nem egy egyiptomi sír a fényképeken. - Hogy mondhat ilyet? - támadt neki Nahoot mérgesen. Mit tud ön az egyiptológiáról? Én huszonöt éven át... - Várjon! - némította el von Schiller ellentmondást nem tőrı hangon. - Hadd fejezze be. - Nogóra nézett. - Folytassa, ezredes! - Egyetértek azzal, hogy nem tudok semmit az egyiptomi sírokról, de ezeket a képeket egy keresztény templomban készítették. - Mitıl ilyen biztos ebben? - kérdezte Nahoot keserően, miután szakmai tekintélyét így megkérdıjelezték. - Hadd mondjam el elıször is önöknek, hogy engem tizenöt évvel ezelıtt pappá szenteltek. Késıbb, miután kiábrándultam a kereszténységbıl és az összes többi vallásból, elhagytam az egyházat és katona lettem. Ezt csak azért mondtam el, hogy tisztában legyenek vele, tudom, mit beszélek. - Fölényes gúnnyal mosolygott Nahootra, mielıtt folytatta volna. - Nézzék meg ismét ezt az elsı képet, hogy a háttérben a falon, a rácsos kapu sarkának közelében egy emberi kéz körvonalai és egy stilizált hal látható. Ezek a kopt egyház szimbólumai. Az ország összes templomában és katedrálisában megtalálhatják. Mindenki ugyanennek a képnek a kezében lévı példányára meredt, de egyikıjük sem mert véleményt nyilvánítani, amíg von Schiller meg nem szólalt. - Igaza van - mondta von Schiller halkan. - Ott van, ahogy mondta, a kéz és a hal. - Arról azonban biztosíthatom önöket, hogy a hieroglifák a sztélén, a falfestmények és a fakoporsó mind egyiptomi védte magát makacsul Nahoot. - Erre az életemet teszem. Nogo megrázta a fejét és ismét vitázni kezdett. - Tudom, hogy mit beszélek... Von Schiller felemelte a kezét és mindkettıjüket elnémította, míg végiggondolta a problémát. Végül valamiféle döntésre jutott. - Nogo ezredes, mutassa meg nekem a mőholdfelvételen azt a helyet, ahol Quenton-Harper tábora volt, ahonnan ezeket a Polaroidokat szerezte. Nogo felállt, megkerülte az asztalt és megállt von Schiller mellett. A mőholdkép fölé hajolt és mutatóujjával rámutatott egy pontra, melytıl nem messze a Dandera folyó a Nílusba ömlött. A kép egykoron Quenton-Harper tulajdona volt, és a tábora elleni támadás során zsákmányolták. Számos színes jelölés volt rajta, melyet Nogo feltevése szerint maga az angol rajzolt be jelölıtollal. - Itt volt, uram. Láthatja, hogy Quenton-Harper zölddel karikázta be ezt a helyet. - Most pedig azt mutassa meg nekem, hogy hol van a legközelebbi kopt templom. - Nos, Herr von Schiller, az itt van rögtön mellette. Quenton-Harper ezt is bejelölte piros tintával. Mindössze egy mérföldnyire van a táborhelytıl. Szt. Frumentius kolostora. - Hát akkor itt a válasz. - Von Schiller még mindig komoran ráncolta a homlokát. - Kopt és egyiptomi szimbólumok együtt. A kolostor. Mindnyájan rámeredtek, és egyikıjük sem merte megkérdıjelezni következtetését. - Azt akarom, hogy kutassák át a kolostort - mondta halkan. - Vizsgáljanak át minden helyiséget, minden négyzetcentiméternyi falat. - Ismét Nogóhoz fordult. - Be tudja vinni oda az embereit? - Természetesen, Herr von Schiller. Már van egy megbízható emberem a kolostorban - egy szerzetes, akit én fizetek. Ezenkívül itt a Gojamban még érvényben van a statárium. Én vagyok a katonai parancsnok. Teljes körő felhatalmazásom van, hogy átkutassak bármit, ahol gyanúm szerint lázadók, szakadárok vagy banditák rejtızködhetnek. - Emberei belépnek egy templomba, hogy teljesítsék kötelességüket? - kérdezte Helm. - Önnek személy szerint nincsenek vallási skrupulusai? Hozhatja úgy a szükség - hogy is fogalmazzam -, hogy megszentelt helyeket kell megszentségteleníteniük. - Elmondtam már önöknek, hogy én feladtam a vallást más, világiasabb elvek és hit kedvéért. Külön élvezetet okoz majd számomra, hogy elpusztíthatok olyan babonás és veszélyes szimbólumokat, melyekre minden bizonnyal szép számmal bukkanok majd Szt. Frumentius kolostorában. Ami pedig az embereimet illeti, csak muzulmánokat és animistákat viszek magammal, akik ellenségei a keresztnek és mindannak, amit jelképez. Személyesen vezetem majd ıket. Biztosíthatom, hogy e tekintetben nem lesznek nehézségek. - Hogy fogja ezt megmagyarázni Addisz-Abebában a feletteseinek? Nem szeretném, ha bármi módon kapcsolatba hozhatnának a kolostor elleni akcióval - mondta von Schiller. - Az addiszi fıparancsnokság utasított, hogy tegyek meg minden lehetséges lépést az Abbai-szurdokban mőködı szakadár lázadók visszaszorítására. Bármikor igazolhatom a kolostor átkutatásának indokoltságát. - A sztélét akarom. Akarom, bármi áron. Megértett, ezredes? - Tökéletesen megértettem, Herr von Schiller. - Amint azt már nyilván tudja, bıkezően bánok azokkal, akik jól szolgálnak engem. Hozza el nekem jó állapotban, és én tisztességgel megjutalmazom. Ha bármi segítségre van szüksége, beleértve a Pegazus felszerelésének és személyi állományának használatát, forduljon Mr. Helmhez. - Ha használhatnánk a helikopterét, azzal rengeteg idıt megtakaríthatnánk. Holnap levihetem az embereimet, és ha az a kı a kolostorban van, akkor holnap este már át is adhatom önnek. - Kitőnı. Vigye magával dr. Guddabit. Fésülje át a terepet, nincs- e ott egyéb érték is és fordítson le minden feliratot vagy bevésést, amit a kolostorban talál. Kérem, lássák el ıt is katonai egyenruhával. Úgy kell kinéznie, mintha ı is osztagának egyik katonája lenne. Nem szeretném, ha a késıbbiekben bármiféle vádaskodás kapcsán a nevem felmerülhetne. - Holnap reggel nyomban indulunk, amint eléggé kivilágosodott ahhoz, hogy felszállhassunk. Azonnal neki is látok az akció megszervezésének. - Tuma Nogo tisztelgett von Schillernek, majd buzgó türelmetlenséggel kivonult a barakkból. Bár Nogo ezredes sosem járt sem a qiddistben, sem a maqdasban, gyakran felkereste a Szt. Frumentius kolostort. Ennél fogva teljes egészében tisztában volt az elıtte álló feladat nagyságával, és azzal is, hogy várhatóan milyen hatást vált ki a szerzetesekbıl és a gyülekezetbıl erıszakos behatolása területükre. Ráadásul ismert számtalan hasonló sziklakatedrálist az ország más részein. Ami azt illeti, ıt magát a híres Lalibelela katedrálisban szentelték fel, így pontosan tudta, milyen labirintust rejthetnek ezek a föld alatti telepek. Úgy számolta, legalább húsz emberre lesz szüksége, hogy biztosítani tudja és átkutathassa a katedrálist, továbbá kivédhesse az apát és szerzetesei felháborodott bosszúját. Személyesen választotta ki legjobb embereit. Közülük egy sem volt finnyás. Hajnal elıtt két órával felvonultatta ıket, és a reflektorok vakító fényében, a Pegazus-tábor biztonságában, körültekintı eligazítást tartott. Az eligazítás után minden embernek egyenként ki kellett lépnie, hogy elismételje a rá vonatkozó parancsot, így akarta biztosítani, nehogy véletlenül is félreértés történjen. Ezután gondosan ellenırizte fegyvereiket és felszerelésüket. Tuma Nogo fájdalmasan tisztában volt saját vétkével, hogy hagyta az angolt meg az egyiptomi nıt elmenekülni, és tisztán érezte a veszélyt abban, ahogyan Herr von Schiller viselkedett vele. Nemigen voltak illúziói arra nézve, milyen következményekkel járna, ha ismét kudarcot vallana. Az alatt a rövid idı alatt, amióta megismerte Gotthold von Schillert, megtanulta, mi az a félelem, úgy félt tıle, ahogy még papként sem félt soha se Istentıl, se ördögtıl. Rájött, hogy ez a rajtaütés jó alkalom, hogy kiköszörülje a csorbát, és rendezze helyzetét ez elıtt a félelmetes kis német elıtt. A Jet Ranger indulásra készen állt, a pilóta a helyén, a motorok begyújtva, a rotorok már lustán pörögtek, de ez nem elég ahhoz, hogy elvigyen ennyi embert teljes felszereléssel. Négyszer kell fordulnia, hogy leszállítsa mindnyájukat a szurdokba, a gyülekezési pontra. Nogo az elsı csoporttal ment, és magával vitte Nahoot Guddabit is. A helikopter a Dandera partján, három mérföldnyire a kolostortól, egy tisztáson tette ki ıket, ugyanazon a helyen, melyet akkor használtak, amikor lerohanták Quenton- Harper táborát. Ez a terület épp elég messze volt a kolostortól ahhoz, hogy a Jet Ranger zaja ne riassza a szerzeteseket. Még ha meg is hallják, Nogo arra számított, hogy mostanra már annyira hozzászoktak a gép gyakori felszállásaihoz, hogy ebbıl nem következtetnek semmiféle veszélyre. Az emberek ott várakoztak a sötétben némán, Nogo még a dohányzást sem enedélyezte nekik, míg a gép leszállítja a többi katonát. Amikor az utolsó menet is megérkezett, Nogo felsorakoztatta különítményét, majd egyes sorban vezette le ıket a folyó menti ösvényen. Mind képzett dzsungelharcos volt, remek fizikai kondícióban, így gyorsan és céltudatosan haladtak elıre az éjszakában. Csupán Nahoot volt puhány városi, aki fél mérföld után már lihegve, sípolva nyüszített egy kis pihenıért. Nogo bosszúállóan elmosolyodott, ahogy Nahoot szánalmas, suttogó könyörgését hallgatta, akit közben a mögötte haladó emberek könyörtelenül löködtek tovább. Nogo úgy idızítette érkezését a kolostorhoz, hogy az egybeessen a hajnali zsolozsmával, az istendicsıítéssel, a nap kezdetével. Embereit futólépésben vezette le a sziklalépcsın. Fegyvereiket magasra emelték, felszerelésüket gondosan elnémították, hogy ne csörögjön, ne nyikorogjon semmi, és gumitalpú ejtıernyıs bakancsuk nem csapott semmi zajt a kövön, ahogy végigsiettek a kihalt kolostoron a föld alatti katedrális bejáratához. Odabentrıl monoton ének és dobok, a szertartás hangjai hallatszottak, melyeket idınként megszakított az istentiszteletet vezetı apát magasabb, éles hangja. Nogo ezredes egy pillanatra megállt odakinn az ajtó elıtt, emberei pedig kettesével felsorakoztak mögötte. Nem volt szükség a parancsra, mivel az eligazításon pontosan tisztázták az akció minden részletét. Egy pillanatig végignézett emberein, majd odabólintott hadnagyának. A templom külsı terme üres volt, mivel a szerzetesek a középsıben, a qiddistben győltek össze. Nogo, különítményével a nyomában, villámgyorsan áthaladt a külsı hajón. Aztán felfutott a lépcsın a qiddist kétszárnyú faajtajához, mely nyitva állt. Ahogy belépett, emberei legyezı alakban kifutottak mogulé, majd gyorsan elhelyezkedtek a qiddist oldalfalai mentén és felhúzott, automatára állított fegyvereikkel, elıreszegezett szuronyokkal tartották sakkban a térdeplı gyülekezetet. Mindez olyan csöndben, olyan gyorsan történt, hogy beletelt néhány percbe, mire a szerzetesek lassanként észrevették az idegeneket szent helyiségükben. Az éneklés meg a dobszó fokozatosan elhallgatott, és a sötét arcok nyugtalanul fordultak a fegyveresek felé. Csupán Jali Hora, az idıs apát nem vette észre, hogy valami gondosz dolog történik. Annyira elmerült az áhítatban, hogy továbbra is ott térdelt a maqdas, a Szentségek Szentségének ajtaja elıtt, és reszketı hangja egy elveszett lélek magányos kiáltása volt. A csöndben Nogo ezredes a terem közepére ment, miközben elrugdosta az útjába kerülı, térdelı szerzeteseket. Amikor Jali Hora mögé ért, megragadta az öreg sovány, fekete vállát és durván a földre lökte. Az arannyal futtatott korona lerepült ezüstfehér fejérıl és rezes csörrenéssel gurult végig a kılapokon. Nogo otthagyta ıt elterülve, és a fehér shammába öltözött szerzetesek felé fordult, majd ellentmondást nem tőrı hangon, amhara nyelven szólt hozzájuk. - Azért vagyok itt, hogy átkutassam ezt a templomot és a kolostor többi épületét, mivel felmerült a gyanú, hogy szakadár lázadók és más gonosztevık találtak itt menedéket. Egy pillanatra elhallgatott és gıgös, fenyegetı tekintettel nézett végig a riadtan meglapuló szent embereken. - Figyelmeztetnem kell mindenkit, hogy bármiféle kísérlet, mellyel megpróbálják megakadályozni embereimet kötelességük teljesítésében, banditizmusnak, gonosztettnek, provokációnak minısül. Az ilyet erıszakkal törjük le. Jali Hora térdre emelkedett, majd megkapaszkodott az egyik hímzett faliszınyegben és lassan felhúzta magát. Miközben még mindig a szüzet és a gyermeket ábrázoló falikárpitba kapaszkodott, nagy erıfeszítések árán sikerült összeszednie magát. - Ez itt megszentelt terület - kiáltotta meglepıen tiszta és erıs hangon. - Mi arra vagyunk hivatottak, hogy szolgáljuk és imádjuk a mindenható Istent, aki az Atya, a Fiú és a Szentlélek. - Csend! - bıdült rá Nogo. Kicsatolta csípıjén lógó pisztolytáskáját és kezét fenyegetıen a benne lévı Tokarev pisztoly markolatára tette. Jali Hora nem törıdött a fenyegetéssel. - Mi itt szent élető emberek vagyunk Isten házában. Nincs itt shufta. Nincs köztünk egyetlen törvényszegı sem. A magasságos Isten nevében kérlek, felszólítalak, hogy távozz, hagyj minket magunkra imádságainkkal, Istenünkkel és ne szentségtelenítsd meg... Nogo elıhúzta pisztolyát, és még ugyanazzal a mozdulattal, visszakézbıl, kegyetlenül az apát arcába csapott a fegyver fekete acélcsövével. Jali Hora szája felszakadt, akár egy érett gránátalma burka; vöröslı lé csordult összezúzott ajkaiból és elöntötte szakadozott bársony ornátusának elejét. Halk, elborzadó nyögés futott végig a térdelı szerzetesek sorain. A kárpitba kapaszkodva Jali Hora továbbra is talpon maradt, de erısen tántorgott és imbolygott. Ismét szóra nyitotta felhasadt ajkait, de csak valami magas károgás jött ki rajta, akár egy haldokló varjúból, miközben vére csillogó cseppekben csöpögött szájáról. Nogo nevetett és kirúgta az öreg alól a lábát. Jali Hora úgy roskadt össze, mint egy halom szennyes ruha és saját vérében, nyálában, nyögve hevert a kövön. - Hol van most a te Istened, te vén bábuin? Bömbölj csak neki olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudsz, de az sosem fog válaszolni neked - kuncogott Nogo. Pisztolyával magához intette hadnagyát a templom túloldaláról. Az otthagyott hat embert, hogy ırizzék a szerzeteseket, négyet az ajtónál, és egyet-egyet az oldalfalaknál. A többiek meg felsorakoztak mögötte és követték a maqdas bejáratához. Az ajtók zárva voltak. Nogo türelmetlenül rázta meg az ısrégi lakatot. - Nyisd ki, de nyomban, te vén varjú! - kiáltotta Jali Horának, aki még mindig nyöszörögve, sírva hevert a földön. - Olyan szenilis, hogy már nem fogja fel - csóválta a fejét a hadnagy. - Teljesen elment az esze, ezredes. Nem érti a parancsot. - Akkor betörjük - rendelkezett Nogo. - Nem vesztegethetjük tovább az idıt. Lelıni a lakatot. A fa már teljesen elkorhadt. A hadnagy engedelmesen az ajtóhoz lépett és intett embereinek, hogy álljanak távolabb. AK-47-esével megcélozta az ajtó fa keresztrúdját és egy hosszú, folyamatos sorozatot eresztett bele. Por, fa- és kıszilánkok repültek felhıként a levegıben, és friss, sárga forgács szóródott a kövezetre. A fegyver hangja és a visszapattanó lövedékek sivítása fülsiketítı volt a visszhangos qiddistben, és a szerzetesek jajongtak, üvöltöttek, befogták fülüket, szemüket térdeltükben. A hadnagy hátralépett a szétlıtt ajtótól. A kovácsoltvas hevederpánt ferdén állt, és az ezt megtámasztó famunka szinte teljesen át volt lıve. - Betörni! - adta ki a parancsot Nogo, és öt embere elırefutott, majd nekifeszítette vállát a megereszkedett, lógó ajtónak. Együttes erejük hatására recsegı, repedı hang hallatszott, és most már a szerzetesek is visítani kezdtek. Néhányan betakarták fejüket shammájuk szoknyájával, hogy ne kelljen végignézniük ezt a szentségtörést; mások körmüket mélyesztették arcukba, melynek nyomán hosszú, véres csíkok szabdalták fel bırüket. - Még egyszer! - üvöltötte Nogo, mire emberei újból nekirohantak az ajtónak, és vállukat együttes erıvel feszítették neki. A lakat kiszakadt, mire a katonák belökték a tömör ajtót, majd belestek mögé, a maqdas homályos zugaiba. A termet csupán néhány füstölgı olaj lámpás világította meg. Most hirtelenjében ezeknek a nem- keresztényeknek sem akaródzott átlépniük e szent hely küszöbét. Egyik se mozdult, még Tuna Nogo se, annak ellenére, hogy oly nagy hangon, dacosan bizonygatta hitetlenségét. - Nahoot! - válla fölött hátranézett a teljesen bepiszkolódott, még mindig izzadó egyiptomira. - Ez most már a maga dolga. Herr von Schiller azt az utasítást adta, hogy találja meg azokat a dolgokat, amik kellenek nekünk. Jöjjön ide! Ahogy Nahoot elırelépett, Nogo megragadta a karját és belökte az ajtón. - Lépj be oda, ó Próféta követıje! A keresztény istenek szentháromsága nem árthat neked. Nyomban Nahoot után belépett ı is a maqdasba és elemlámpájával körbevilágított az alacsony teremben. A fénysugár végigtáncolt a fogadalmi ajándékok polcain, megcsillant az üvegdarabokon, meg a drágaköveken, a réz-, az aranymeg az ezüsttárgyakon. Megpihent a magas cédrusfa oltáron, megvilágította a vízkereszti koronát meg a kelyheket, és visszatükrözıdött az áldoztató edényrıl meg a magas, ezüst kopt keresztrıl. - Az oltár mögött - kiáltott fel izgatottan Nahoot. A rácsos kapu! Ez az a hely, ahol a Polaroidok készültek. Elszakadt az ajtóban tétovázó csoporttól és átviharzott a termen. Megragadta a rácsokat, akár egy életfogytiglani börtönre ítélt rab és belesett köztük. - Ez a sír. Fényt ide! - A hangja magasan szólt, olyan volt, mint egy hisztérikus sikoly. Nogo odafutott mellé és útközben szinte súrolta a damaszttal letakart tabot követ. A kapu rácsain át bevilágított elemlámpájával. - A könyörületes Istenre és a ı Prófétájának örökkévaló leheletére - Nahoot hangja a sikolyból suttogásba roskadt -, ezek az ókori írnok falfestményei. Ez a rabszolga, Taita munkája. - Royanhoz hasonlóan ı is nyomban felismerte a stílust és a technikát. Taita ecsetkezelése annyira jellegzetes, tehetségét nem homályosította el az idı. - Ki kell nyitni ezt a kaput! - Nahoot hangja ismét a magasba emelkedett, éles lett és türelmetlen. - Emberek, ide! - reagált nyomban Nogo, és a katonák az ısi építményhez győltek, majd elıször megpróbálták puszta erıvel kiszakítani a barlang falából. Szinte nyomban világossá vált, hogy ez hiábavaló erıfeszítés, így aztán Nogo leállította ıket. - Átkutatni a szerzetesek lakrészét! - utasította hadnagyát. - Keressetek nekem szerszámokat, hogy kinyithassuk. A beosztott tiszt kisietett a terembıl és magával vitte a katonák zömét is. Nogo elfordult a kaputól és nekilátott, hogy szemügyre vegye a maqdas többi részét. - A sztélé! - recsegte. - Herr von Schiller elsısorban azt a követ akarja. - Az elemlámpa fényénél végigpásztázta a termet. - Milyen szögbıl készült az a Polaroid?... Hirtelen elhallgatott, és a lámpa fényét a damaszttal letakart tabot kıre irányította, melyen a bársonnyal borított frigyszekrény állt. - Igen - kiáltott fel válla mellett Nahoot. - Ez az. Tuma Nogo néhány lépéssel az oszlopnál termett és megragadta a frigyszekrény aranyrojtos takaróját. Lerántotta. A frigyszekrény egy egyszerő, faragott, olajfa ládikó volt, és a fa csillogó patináját az évszázadok során hozzáért papi kezek kölcsönözték neki. - Primitív babona - motyogta megvetıen Nogo, majd két kézzel megfogta és a barlang falához vágta. A fa széthasadt, és a ládikó teteje kinyílt. Egy halom feliratos agyagtáblácska ömlött ki belıle a barlang kövezetére, de se Nogo, se Nahoot nem törıdött ezekkel a megszentelt tárgyakkal. - Húzza le a leplet! - biztatta Nogót Nahoot. - Húzza le a leplet a kırıl! Nogo megrántotta a damaszt sarkát, de az alulról valahol beakadt az oszlop egyik sarkába. Türelmetlenül, minden erejét összeszedve nekifeszült, és az öreg, foszladozó anyag halk reccsenéssel elhasadt. Taita kıtestamentuma, a jelekkel televésett sztélé a szemük elé tárult. Még Nogót is lenyőgözte ez a felfedezés. Kezében a széthasadt anyaggal elhátrált. - Az a kı, ami a fényképeken volt - suttogta. - Herr von Schiller ezt akarta megtalálni. Gazdag emberek vagyunk. Kapzsi szavai megtörték a varázst. Nahoot elırerohant és térdre vetette magát a sztélé elıtt. Mindkét karjával átölelte, akár egy szeretı, akit túl hosszú idın át fosztottak meg kedvesétıl. Halkan sírt, és Nogo döbbenten nézte az arcán szégyentelenül lecsurgó könnyeket. Ami Nogót illeti, ıt csak az ezzel járó jutalom nagysága érdekelte. Soha nem hitte volna, hogy van ember, aki ilyen mélységes vágyat érez egy élettelen tárgy iránt, különösen olyasvalami iránt, ami ennyire földhöz ragadt, mint ez az egyszerő kıoszlop. Még akkor is ugyanebben a pózban voltak, Nahoot a sztélé elıtt térdelt, akár egy áhítatos hívı, Nogo pedig csöndesen ácsorgott mögötte, amikor a hadnagy sietve visszatért a barlangba. Talált valahol egy rozsdás, durva, fanyelő csákányt. Érkezése kizökkentette révületébıl a két férfit, és Nogo nyomban kiadta a parancsot: - Betörni a kaput! Bár a kapu nagyon régi volt, a korhadt fa törékeny, mégis több ember folyamatos erıfeszítése kellett ahhoz, hogy a támasztékokat kiszaggassák a sziklabarlang falába ágyazott alapjukból. Végül a nehéz kapu mégiscsak elıredılt. A munkások félreugrottak, ahogy hatalmas csattanással a kövezetre zuhant, és nyomában olyan porfelhı emelkedett a magasba, amely elhomályosította a lámpások és az elemlámpa fényét. Nahoot volt az elsı, aki belépett a sírba. Átrohant a gomolygó porfüggönyön, és ismét térdre vetette magát az ısi, porladozó fakoporsó mellett. - Fényt ide! - kiáltotta türelmetlenül. Nogo mögé lépett és a zseblámpával a koporsóra világított. A férfi portréi háromdimenziósak voltak, nemcsak a koporsó oldalán, de a tetején is. Világosan látszott, hogy a mővész ugyanaz, aki a falfestményeket készítette. A fölsı portré kitőnı állapotban volt. Egy élete virágában lévı férfit ábrázolt, erıs, büszke arca, akár egy farmeré vagy katonáé, a tekintete pedig nyugodt és tiszta. Jóképő férfi volt, fejét sőrő, szıke fürtök borították, és a festmény olyan tökéletes volt, mintha olyasvalaki festette volna, aki jól ismerte és szerette ıt. Úgy tőnt, a mővésznek sikerült megragadnia jellemét, majd ezután kiemelkedı erényeit magasztalta. Nahoot a portréról felnézett a sír falán lévı feliratra. Hangosan felolvasta, majd, még mindig könnyeivel küszködve ismét a koporsóra nézett és elolvasta a szıke hadvezér képe alá festett kartust. - Tanus, Harrab úr. - A hangja elcsuklott a feltörı érzelmektıl majd hangosan nyelt egyet és megköszörülte a torkát. - Ez pontosan megegyezik a hetedik tekercs leírásával. Megtaláltuk a sztélét és a koporsót. Ezek hatalmas, felbecsülhetetlen értékő kincsek. Herr von Schiller boldog lesz. - Bárcsak hihetnék abban, amit mond - mondta Nogo kétkedve. - Herr von Schiller veszélyes ember. - Eddig remek munkát végzett - biztosította ıt Nahoot. Most már csak az maradt hátra, hogy a sztélét meg a koporsót kivigyük a kolostorból a helikopterhez és elszállítsuk a Pegazus táborába. Ha ezt meg tudja csinálni, akkor maga nagyon gazdag ember lesz. Olyan gazdag, hogy ekkora gazdagságról még álmodni sem mert. Ennyi ösztönzés elég volt Nogónak. Lelkesen felügyelte embereit, akik porfelhıt kavarva dolgoztak a sztélé alapja körül, ástak és kiemelték a körülötte lévı kılapokat. Végül sikerült kiszabadítaniuk a sztélé alapját és kiemelték abból a helyzetbıl, melyben közel négyezer éven át állt. Csak miután már kiemelték, akkor döbbentek rá a kı súlyára. Bármilyen karcsú volt is, a tömör kı legalább fél tonnányit nyomott. Nahoot visszament a qiddistbe, és a kuporgó szerzetesekre ügyet se vetve leszaggatott vagy egy tucatnyit a vastag, gyapjú falikárpitokból, majd a katonákkal bevitette a maqdasba. A sztélét és a koporsót is becsomagolta a nehéz, durva szövéső gyapjúba. Ez az anyag erıs volt, akár a vitorlavászon, és az embereknek, akik vitték, biztos fogást adott. Tíz jól megtermett katona kellett ahhoz, hogy megemeljék és elvihessék a sztélét, míg a fakoporsót, összeaszott tartalmával hárman is elbírták, így kíséretül mindössze hét fegyveres maradt szabadon. Ezután a súlyos terhet cipelı menet elindult a Szentségek Szentségének szétroncsolt ajtaján át a zsúfolt, középsı terembe, a qiddistbe. Amint az összegyőlt szerzetesek rájöttek, hogy mit visznek el tılük, felháborodott mormogás, siránkozás és figyelmeztetı kiáltások hangzottak fel a kuporgó, szent emberek soraiból. - Csöndet! - üvöltötte Nogo. - Csend legyen! Hallgattassátok már el ezeket a barmokat. Az ırök elıregázoltak az embertömegben és csizmával, puskatussal tisztítottak utat az üvöltözı szerzetesek közt a rablott kincsnek, hogy a tántorgó teherhordók kijussanak. A hangzavar egyre nagyobb lett, a szerzetesek egymást biztatva üvöltöztek, tiltakoztak, vallásos felháborodásukat dühöngı ırjöngéssé korbácsolták. Néhányan, dacolva az üvöltve kiadott paranccsal, miszerint ülve kell maradniuk, felpattantak. Egyre közelebb nyomultak a fegyveresekhez, egyenruhájukat markolászták, kántáltak és növekvı győlölettel, kihívóan tolongtak körülöttük. E zőrzavar kellıs közepén, hirtelen ismét megjelent Jali Hora kísérteties alakja. A szakálla és a köntöse csupa vér volt, vérben forgó tekintete tébolyultan meredt elıre. Szétroncsolt szájából egy hosszú, elnyújtott kiáltás szakadt fel. A táncoló szerzetesek sorai megnyíltak elıtte, és ı sovány lábai közt verdesı szoknyájával úgy rontott neki egyenesen Nogo ezredesnek, akár egy életre kelt madárijesztı. - Vissza, te vén bolond! - figyelmeztette Nogo, és felemelte puskájának csövét, hogy elhárítsa. Jali Hora már olyan messze járt, hogy földi korlátok nem kötötték. Még csak meg se torpant, hanem egyenesen belerohant a szurony hegyébe, amit Nogo a hasa felé tartott. A tőhegyes acél átdöfte tarka köntösét, és oly könnyedén szaladt be alatta húsába, mint a szigony egy vergıdı hal testébe. A szurony hegye a háta közepén jelent meg ismét, átbökte bársony köntösét és rózsaszínné vált az öregember vérétıl. Jali Hora az acélra tőzve tekergett, vergıdött és véres ajkait egy iszonytató sikoly hagyta el. Nogo megpróbálta kihúzni belıle a szuronyt, de az apát nedvesen tapadó belei fogva tartották az acélt, és amikor Nogo keményebben rántotta meg, Jali Hora úgy hánykódott, akár egy bábu, a karja verdesett, lábai pedig rugdosva iszonyú táncot jártak. Csupán egyféleképpen lehet egy így beszorult szuronyt kiszabadítani. Nogo az AK-47-es tüzelési módját „egyetlen lövés"-re állította. Elsütötte a fegyvert. A lövés zaját Jali Hora teste tompította, de még így is akkorát dörrent, hogy egy pillanatra elnémította a szerzetesek hangos kiáltozását. A nagy sebességő golyó végigszáguldott a szurony vonalán. A hangsebességnél háromszor gyorsabb volt, és a nyomában keletkezı hidrosztatikus lökéshullámok péppé roncsolták az öregember beleit, húsát folyékonnyá tették. Megszőnt a szívóhatás, mely a szuronyt fogva tartotta, és a lövés ereje lerepítette Jali Hora tetemét a szurony hegyérıl, egyenesen a mögötte tolongó szerzetesek karjaiba. A feszült, természetellenes csönd még egy pillanatig kitartott, majd darabokra tört, amint az iszonyattól feldühödött szerzetesek kórusa még hangosabban rázendített. Olyan volt, mintha egyetlen gondolat, egyetlen ösztön vezérelné ıket. Akár egy csapatnyi fehér madár, úgy vetették magukat a fegyveresekre, lerohanták ıket azzal a szándékkal, hogy megtorolják a gyilkosságot. Saját életükkel mit sem törıdtek, puszta kézzel csaptak le rájuk, begörbített ujjakkal kaptak a szemük felé és megragadták a rájuk irányított puskák csövét. Néhányan még a szuronyok pengéjét is megmarkolták puszta kézzel és a borotvaéles acél átvágta húsukat, inaikat. Egy kis ideig úgy tőnt, hogy a katonákat legyızi, eltiporja a puszta létszámfölény, ám ekkor azok, akik a sztélét meg a koporsót vitték, terhüket letették és lekapták vállukról fegyverüket. A szerzetesek túl közel tolongtak hozzájuk ahhoz, hogy lıni tudjanak, ezért kénytelenek voltak szuronyaikkal helyet csinálni maguknak, hogy fegyverüket használni tudják. Nem kellett sok hozzá, mivel az AK-47-es csöve rövid, így közelrıl is bevethetı. Elsı sorozataikat csípımagasságban, közvetlen lıtávolságból eresztették beléjük, akárha kaszával vágtak volna rendet. Minden golyó célba ért, a teljes fémhüvelyő lövedékek szinte akadálytalanul hatoltak át az egyik ember testén, hogy aztán megöljék a mögötte állót is. Ekkorra már minden katona, fegyverét félkörben mozgatva tüzelt, és a golyók úgy záporoztak a szerzetesek tömött soraira, mint mikor egy kertész fehér árvácskákkal teli virágágyást locsol. Amint egy huszonnyolc sorozatos tár kiürült, kikapták, és helyére egy új, teli tárat helyeztek. Nahoot meglapult egy kidılt oszlop mögött, mely védıpajzsként szolgált neki. A fegyverek ropogása megsüketítette és teljesen összezavarta. Körülnézett és nem akart hinni a szemének, mely tanúja volt a mészárlásnak. Ilyen közelrıl a 7.62-es sorozat lövedékei iszonyatosak, úgy söpörnek le egy kart vagy lábat, mintha fejszével vágták volna le, csak sokkal nagyobb koszt hagynak maguk után. Ha valaki a hasába kapja, az úgy kibelez egy embert, mintha csak egy hal lenne. Nahoot látta, amint az egyik szerzetest homlokon találják. Koponyája vér és agyszövetek felhıjében szétrobbant, és a fegyveres, aki rálıtt, nevetett, miközben tovább tüzelt. Mindnyájukat hatalmába kerítette a pillanat ırülete. Mint egy falkányi nekivadult kutya, mely prédáját üldözi, csak tüzeltek, töltöttek, majd megint tüzeltek. Az elsı sorban lévı szerzetesek megfordultak, hogy meneküljenek, és belerohantak a mögöttük állókba. Együtt küszködtek a kíntól és a rémülettıl üvöltve, míg egy újabb golyózápor végig nem söpört rajtuk, mely megölte vagy megnyomorította ıket, és rázuhantak halomban heverı halott vagy haldokló társaikra. A terem padlóját mintegy szınyegként borították el a halottak és a sebesültek. A záporozó golyók elıl menekülni próbáló szerzetesek eltorlaszolták az ajtót, saját, vergıdı, fehér ruhás testük zárta el az utat, és most a katonák, akik a qiddist közepén álltak, fegyvereiket e csapdába esett embertömeg felé fordították. A golyók beléjük csapódtak és ık úgy zuhantak a földre, akár az erdı fái a szélviharban. Most már a sikoltás nemigen hallatszott; az egyetlen hang a fegyverek csattogása volt. Eltelt néhány perc, mire a fegyverek is elhallgattak, és akkor már csak a sebesültek sírása és nyöszörgése hallatszott. A termen kék ködként ült meg a fegyverek füstje, és a lıpor égett szaga érzıdött mindenütt. Még a katonák nevetése is elnémult, amint körülnéztek és látták, milyen hatalmas vérengzést vittek véghez. A terem padlóját elborították a testek, melyek shammája vöröslı vérfoltokkal volt tele, és alattuk a kövezet is piroslott a frissen kifolyt vértıl, melyben ékszerként csillogtak az üres rézhüvelyek. - Tüzet szüntess! - adta ki Nogo kissé megkésve a parancsot. - Fegyvert vállra! Rakományt felvenni! Elıre, indulj! Parancsnokuk hangja magukhoz térítette ıket, fegyverüket vállukra vették, majd lehajoltak, hogy felemeljék súlyos, kárpitba burkolt terhüket. Aztán tántorogva elindultak, bakancsuk vérben gázolt, holttesteken bukdácsoltak, és vonagló vagy már ernyedten heverı testeken lépkedtek át. A lıporfüst és a vér szagától, a golyók szaggatta, szétnyílt testek és a kiomló belek látványától émelyegve haladtak át a termen. Amikor az ajtóhoz értek és letántorogtak a lépcsın a templom kihalt, külsı termébe, Nahoot még ezeknek a harcedzett veteránoknak az arcán is megkönnyebbülést látott, hogy végre kiszabadultak a bőzlı kriptából. Nahootnak ez túl sok volt. Még legiszonyúbb rémálmában sem látott ehhez hasonló szörnyőségeket. Odatámolygott a terem oldalfalához és megkapaszkodott az egyik gyapjú faliszınyegben; aztán zihálva öklendezni kezdett és szája keserő epével telt meg. Amikor ismét körülnézett, teljesen egyedül volt, csupán egy sebesült szerzetes vonszolta magát felé a kıpadlón, akinek a gerincét lıtték át és megbénult lábai élettelenül siklottak utána, miközben, akár egy csiga, véres csíkot hagyott maga után a köveken. Nahoot felsikoltott és visszahıkölt a sebesült szerzetestıl, majd megpördült és kimenekült a templomból, végigfutott a Nílus-szurdok fölötti oszlopos folyosón a katonák után, akik már a kılépcsıkön vitték felfelé terhüket. Annyira eszét vesztette az iszonytató rémülettıl, hogy még a közeledı helikopter hangját se hallotta, csak akkor, amikor közvetlenül a feje fölött körözött ezüstként csillogó pörgı rotorjával.
Gotthold von Schiller a barakk
ajtaja elıtt állt Utte Kemperrel, aki egy lépéssel mögötte várakozott. A Jet Ranger pilótája már elıre leadta a jelentést rádión, így minden készen állt értékes rakományának fogadására. A helikopter halovány porfelhıt kavart a leszállóhely fölött, amint leereszkedett a földre. Hosszú, kárpitba csomagolt terhe nem fért be a kabinba, ezért a gép talpaihoz erısítették. Amint a talpak földet értek, és a pilóta csökkentette a motor fordulatszámát, Jake Helm egy tucatnyi ember élén nyomban ott termett, hogy meglazítsák a nejlonhevedereket, és leemeljék a nehéz csomagot. Az overallos munkások csapata közös erıvel a barakkhoz vitte a sztélét, majd óvatosan bevitték az ajtón. Helm mindvégig mellettük volt és rövid parancsokat osztogatott. A tanácsteremben már csináltak neki helyet, a hosszú asztalt egészen a falhoz tolták. A sztélét rendkívül óvatosan letették, majd percekkel késıbb Tanus, Egyiptom Nagy Oroszlánjának koporsója is mellé került. Helm nyersen elküldte az embereket, majd becsukta és bereteszelte mögöttük az ajtót. Csupán négyen maradtak a helyiségben. Nahoot és Helm a sztélé mellett guggolt, készen arra, hogy kicsomagolják a gyapjú faliszınyegbıl. Von Schiller Uttéval a sztélé tetejénél állt. - Kezdhetjük? - kérdezte Helm halkan, miközben von Schiller arcát nézte, mint egy hőséges kutya a gazdáját. - Óvatosan - figyelmeztette von Schiller fojtott hangon. – Nehogy bármi is megsérüljön. - Homloka verejtékben úszott és az arca nagyon sápadt volt. Utte védelmezın közelebb lépett hozzá, de von Schiller még csak felé sem nézett. Meredten bámulta a kincset, ami a lába elıtt hevert. Helm kinyitotta a zsebkését és átvágta a csomagolást tartó, bojtos zsinórt. Ahogy ezt von Schiller figyelte, légzése egyre hangosabbá vált. Torkából olyan érdes hang tört elı, mint egy olyan emberébıl, aki már a tüdıtágulás utolsó stádiumában van. - Igen - suttogta rekedten -, így kell ezt csinálni. - Utte Kemper fınöke arcát figyelte. Mindig ilyen volt, amikor valami jelentıs tárggyal gyarapította régiségeinek győjteményét. Olyan volt, mintha egy roham, egy komoly szívroham határán lenne, de Utte tudta, hogy a szíve olyan erıs, akár egy bivalyé. Helm most az oszlop csúcsához jött és óvatosan egy kissé behasította az anyagot. Késének hegyét ebbe a hasítékba helyezte, majd lassan, mint egy cipzárat, végighúzta lefelé, az oszlop alja felé. A kés borotvaéles volt, és ahogy az anyag lehullt, feltárult alatta a feliratos kı. A veríték már patakokban folyt von Schiller bırén. Álláról nagy csöppekben hullott le keki zubbonyára. Halkan felnyögött, amint meglátta a kıbe vésett hieroglifákat. Utte figyelte, miközben saját izgalma is nıttön-nıtt. Pontosan tudta, hogy mire számíthat, amikor a férfit az érzelmeknek ilyen rohama keríti hatalmába. - Nézze ezt itt, Herr von Schiller. - Nahoot az obeliszk mellett térdelt és ujjával a törött szárnyú sólyom körvonalait mutatta. - Ez itt Taita, a rabszolga aláírása. - Eredeti? - kérdezte von Schiller, egy nagyon beteg ember ingerült, sípoló hangján. - Eredeti. Az életemet teszem rá. - Még arra is sor kerülhet - figyelmeztette von Schiller. A szeme olyan kemény ragyogással csillogott, akár két halovány zafír. - Ennek az oszlopnak a feliratait közel négyezer évvel ezelıtt vésték - ismételte meg Nahoot makacsul. - Ez pedig itt a írnok valódi pecsétje. - Könnyedén, gördülékenyen fordítani kezdte a jeleket, miközben arca szinte vallásos eksztázisban égett: - „Anubisz, a sakálfejü, a sírvilág istene mancsában tartja a vért, a zsigereket, a csontokat, a tüdıt és a szívet, melyek különálló részeim. Úgy mozgatja ıket, akár a köveket a bao- táblán, végtagjaim számlálóként szolgálnak neki, a fejem pedig a nagy bika a hosszú táblán..." - Elég! - parancsolta von Schiller. - Erre késıbb is épp elég idınk lesz. Most menjenek. Hagyjanak magamra. Vissza ne jöjjenek, amíg nem küldök magukért. Nahoot döbbentnek tőnt, ahogy bizonytalanul feltápászkodott. Nem számított rá, hogy diadalának pillanatában ilyen váratlanul elküldik. Helm intett neki, és mindketten sietve a barakk ajtajához mentek. - Helm - szólt utána rekedten von Schiller -, gondoskodjanak róla, hogy senki ne zavarjon. - Természetesen, Herr von Schiller. - Kérdı tekintettel pillantott Utte Kemperre. - Nem - mondta von Schiller. - İ marad. A két férfi elhagyta a helyiséget, és Helm gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Utte átment a szobán és ráfordította a kulcsot. Aztán hátát az ajtónak támasztva, hátra dugott kézzel von Schiller felé fordult. Tömör, hegyes melleit elırenyomta. Mellbimbói tisztán látszottak a vékony pamutblúz alatt, keménnyé merevedtek, akár a márvány. - A jelmezt? - kérdezte. - Akarja a jelmezt? - Az ı hangja is fátyolos, feszült volt. Legalább annyira élvezte ezt a játékot, mint von Schiller. Átment a szobán és egy ajtón át eltőnt saját lakrészében. Amint kiment, von Schiller vetkızni kezdett. Amikor már anyaszült meztelen állt a szoba közepén, ruháit egy sarokba hajigálta és az ajtó felé fordult, melyen át a nı vissza fog térni. Aztán hirtelen ott állt az ajtóban, és von Schiller felszisszent, ahogy meglátta ezt az átalakulást. Szoros fonatokból álló egyiptomi parókát viselt, azon pedig az ureuszt, egy diadémot a csuklyás kobrafejjel, mely mereven ágaskodott a homloka fölött. A korona eredeti volt, éppoly régi, mint maga az idı - von Schiller ötmillió német márkát fizetett érte. - Én az ısi, egyiptomi Lostris királynı reinkarnációja vagyok - dorombolta Utte. - A lelkem halhatatlan. A testem ellenáll a múló idınek. - Egy hercegnı sírjából származó arany szandált viselt meg karkötıket és egy pár fülbevalót ugyanabból a sírból. Mind valódi királyi hagyaték. - Igen. - Von Schiller hangja elfúlt, és az arca olyan sápadt volt, akár a halál. - Engem semmi sem pusztíthat el. Örökké élek – mondta a nı. Szoknyája áttetszı, sárga selyem volt, melyet drágakövekkel kirakott, aranyból készült öv fogott össze. - Örökké - ismételte meg von Schiller. Utte deréktól fölfelé meztelen volt. Hatalmas keblei fehérek voltak, akár a tej. Mindkét kezét a melle alá helyzete. - Kebleim fiatalok és bársonyosan simák maradtak négyezer éven át - dorombolta. - Felajánlom ıket neked. Utte kilépett az arany szandálból, lába karcsú volt és formás. Sárga szoknyájának hasítékát elıl szétnyitotta, és úgy tartotta, hogy alteste látható legyen. Minden mozdulata lassú volt és kiszámított. Ügyes színésznı volt. - Ez az örök élet ígérete. - Jobb kezét sőrő, mézszínő szeméremszırzetére tette. - Felajánlom neked. Von Schiller halkan felnyögött és kipislogta a szemébe csurgó verítéket, miközben mohón figyelte Uttét. Lassan, buján himbálta csípıjét, akár egy győrőibıl kitekeredı kobra. Lábát széttette és széttárta combjait. Ujjával kitárta hüvelyét. - Ez az örökkévalóság kapuja. Megnyitom elıtted. Von Schiller hangosan felnyögött. Akárhányszor is ismételték már el ezt a rítust, mindig hatással volt rá. Mint aki révületbe esett, úgy indult el a nı felé. Teste sovány volt, aszott, akár egy ezeréves múmiáé. Mellkasán a szır ezüstösen göndörödött, beesett hasa csupa ránc és redı volt, de szeméremszırzete sőrő és sötét, akár a haja. Hímvesszıje hatalmas volt, aránytalanul nagy ahhoz a sovány, öreg testhez képest, melyen himbálódzott. Ahogy a nı lassan közeledett felé, megtelt és a hajlása is megváltozott, a fonnyadt fityma magától elmozdult és feltárult alatta a hatalmas, bíborszínő makk. - A sztélére - hörögte. - Gyorsan! A kıre. Utte megfordult és feltérdelt a kıre, miközben válla fölött figyelte, amint a férfi mögé lép. A feneke kerek volt és fehér, akár két strucctojás.
Helm és emberei késı éjszakáig
dolgoztak a Pegazus mőhelyében, faládákat készítettek, hogy biztonságosan elhelyezhessék bennük a sztélét meg a koporsót. Másnap hajnalban már mindkettı fenn volt az egyik hatalmas teherautón, gumival voltak kipárnázva, és leszíjazták ıket a külön e célra készült tartóállványokra. Saját javaslatára Nahoot a teherautó hátsó részében utazott Addisz-Abebába, ami több mint harmincórás, hosszú és fárasztó utat jelentett. A Pegazus Falconja a repülıtér betonján állt, amikor a poros teherautó kigördült a biztonsági kapun és leparkolt mellette. Von Schiller és Utte Kemper a társaság helikopterén tették meg az utat. Obeid tábornok is velük volt. Azért jött ki a reptérre, hogy au revoirt mondjon nekik és szerencsés utat kívánjon. Mialatt a faládákat felpakolták a sugárhajtású gépre, Obeid az ott várakozó vámtiszttel beszélt. Az lepecsételte a két ládányi „Geológiai minta" kiszállítására vonatkozó iratokat, majd diszkréten távozott. - A rakodást befejeztük, készen állunk, hogy elindítsuk a motorokat, Herr von Schiller - mondta a Pegazus egyenruhás fıpilótája és tisztelgett. Von Schiller kezet fogott Obeiddel és felkapszkodott a lépcsın. Utte és Nahoot Guddabi követték. Nahoot szeme alatt a karikák még a szokottnál is mélyebbek és sötétebbek voltak. Az utazás már szinte teljesen kimerítette, de a faládákat egy pillanatra sem vesztette volna szem elıl. A Falcon felemelkedett a hegyek fölé a vakító, tiszta égbe és északnak tartott. Néhány pillanattal azután, hogy a pilóta kikapcsolta az övek becsatolására vonatkozó jelzést, Utte Kemper dugta be szép, szıke fejét a pilótafülke ajtaján és a fıpilótához fordult: - Herr von Schiller szeretné tudni a várható érkezést. - Számításaim szerint 21 órakor szállunk le Frankfurtban. Kérem, közölje Herr von Schillerrel, rádión már értesítettem a fıirodát, azzal az utasítással, hogy érkezésünkkor a reptéren készen álljon minden a továbbszállításra. A Falcon a tervezett idınél néhány perccel korábban landolt, majd begördült a cég tulajdonát képezı hangárba. Azok a vezetı beosztású, a vám- és a bevándorlási hatóságot képviselı tisztviselık, akik várták ıket, régi ismerısök, mindig kéznél voltak, ha a Falcon valami különleges szállítmánnyal érkezett. Miután végeztek a formalitásokkal, a Falcon kis bárpultjánál ittak egy snapszot Gotthold von Schillerrel, és közben diszkréten zsebre tették a maguk borítékát, melyeket a kristálypoharak mellett, a bárpulton találtak. Az éjszaka hátralévı részének javát a hegyek felé vezetı úton töltötték. Von Schiller sofırje végig követte a jeges, kanyargós hegyi úton a fedett Pegazus-teherautót, melyet rakományával együtt egy pillanatra sem tévesztett szem elıl. Hajnali ötkor behajtottak a Schloss kıkapuján, ahol is a vadaskertben fél méteres volt a hó. Maga a kastély sötét, kıcsipkés oromzatával és keskeny, csúcsíves ablakaival olyan volt, mintha Bram Stoker regényeibıl került volna ide. Mindazonáltal, még ezen a korai órán is az inas és a teljes személyzet kéznél volt, hogy üdvözölje gazdáját. Herr Reeper, von Schiller győjteményének kezelıje és legmegbízhatóbb asszisztense is ott várt, készen arra, hogy a két faládát levigyék a páncélterembe. Tiszteletteljes áhítattal emelték ki ıket a villás emelıvel, majd lementek velük a külön erre a célra beszerelt lifttel. Amíg kicsomagolták a ládákat, von Schiller visszatért saját lakrészébe, mely az északi toronyban volt. Megfürdött, majd elfogyasztott egy könnyő reggelit, amit kínai szakácsa készített. Amikor végzett, bement felesége hálószobájába. Még gyöngébb volt, még rosszabb állapotban volt, mint mikor utoljára látta. A haja már teljesen fehér, az arca beesett és viaszszínő. Elküldte az ápolónıt és gyöngéden megcsókolta felesége homlokát. A rák lassanként elemészti, de ı volt két fiának anyja, és a maga módján von Schiller még mindig szerette. Egy órát töltött vele, majd átment saját hálószobájába és aludt négy órát. Az ı korában ennél több alvásra nem volt szüksége, még akkor sem, ha nagyon fáradt volt. A délután közepéig dolgozott Uttéval és két másik titkárnıvel, amikor kincstárnoka felszólt a házi telefonon, hogy odalenn a páncélteremben készen állnak. Von Schiller és Utte együtt mentek le a lifttel, majd amikor az ajtó kinyílt, Herr Keeper és Nahoot várt rájuk. Von Schillernek csak egy pillantást kellett vetnie arcukra és máris látta, hogy mindkettı odáig van az izgalomtól, alig várják, hogy elújságolhassák híreiket. - Elkészültek a röntgenfelvételek? - kérdezte von Schiller, miközben végigsietett a páncélterembe vezetı, föld alatti folyosón. - Az asszisztensek elkészültek - mondta neki Reeper. Kitőnı munkát végeztek. A lemezek igazán csodálatosak. Ja, wunderbar! Von Schiller alapítványa tartotta fenn a klinikát, így bármilyen kívánsága volt, azt királyi parancsként kezelték. Az igazgató leküldte legmodernebb, hordozható röntgenkészülékét és két asszisztenst, hogy elkészítsék a felvételeket Harrab úr múmiájáról, meg az egyik vezetı radiológust, hogy értelmezze azokat. Reeper behelyezte mőanyag kártyáját a páncélterem acélajtajának zárjába, és az ajtó halk, pneumatikus szisszenéssel kinyílt. Mind félreálltak, hogy von Schiller léphessen be elsıként. Von Schiller egy pillanatra megállt az ajtóban, és körülpillantott a hatalmas páncélteremben. Ez az élvezet sosem tompult. Épp ellenkezıleg, mintha egyre erısebbé vált volna, valahányszor belépett. A falak két méter magasan acélból és betonból épültek, és fel volt szerelve az összes elektronikus védelmi berendezéssel, amit emberi elme valaha is kiötlött. De ebbıl semmi sem látszott, amikor végignézett a lágy fénnyel megvilágított, elegánsan berendezett, fı kiállító termen. A belsı teret Európa legkiválóbb belsıépítészei tervezték és alakították ki. Az uralkodó szín a kék volt. A győjtemény minden egyes darabja külön tárlókban volt elhelyezve, úgy, hogy a lehetı legjobb oldalát mutassa. Az éjszínkék bársonypárnákon mindenütt arany és drágakövek ragyogtak. Rafináltan elrejtett spotlámpák fénye világította meg a fényesen csillogó alabástromot és követ meg a ragyogó elefántcsontot és obszidiánt. Csodálatos szobrok álltak itt. E teremben összegyőlt az ısi istenek panteonja: Thot, Anubisz, Hápi, Szét és a dicsı háromság, Ozirisz, Ízisz és a fiú, Hórusz. Kifürkészhetetlen szemük most is éppúgy pillantott a világra, miként végignézték a korábban elvonuló korok hosszú menetét. Ideiglenes talpazatán, a terem közepén, a legfontosabb helyen állt e rendkívüli győjtemény legújabb darabja, Taita magas, kecses kı testamentuma. Von Schiller megállt mellette és megcirógatta a simára csiszolt követ, mielıtt továbbment volna a másik terembe. Itt feküdt két bakon Tanus, Harrab úr koporsója. Egy fehér köpenyes radiológusnı téblábolt hátulról megvilágított táblája elıtt, melyre a röntgenfelvételeket csíptették. Von Schiller egyenesen ehhez a táblához ment, és a rajtuk lévı, foltokkal teli képeket vizsgálgatta. A fakoporsó körvonalain belül tisztán látszott a mellén keresztbe tett kézzel fekvı emberi alak. Ez emlékeztette ıt egy középkori katedrálisban lévı szarkofág tetejére vésett, régi lovag képmására. - Mit tud nekem mondani a testrıl? - kérdezte a radiológust, anélkül hogy ránézett volna. - Férfi - mondta a nı határozottan. - Jócskán középkorú. Halálakor ötven fölött és hatvanöt alatt volt. Kis termető. Minden jelenlévı arca megrándult és von Schillerre néztek. Úgy tőnt, mintha nem vette volna észre ezt a kirívó megjegyzést. - Öt foga hiányzik. Egy felsı frontfog, egy szemfog és három zápfog. A bölcsességfogak nem törtek át. A megmaradt fogak zöme erısen szuvas. Krónikus bilharciafertızés jelei jól láthatók. Feltehetıleg kisgyermekkorban gyermekbénuláson esett át, bal lábán sorvadás. - A radiológusnı öt percen át sorolta megállapításait, majd így fejezte be: - A halál feltehetı oka egy szúrt seb a mellkas jobb felsı részén. Dárda vagy nyíl. A bemeneti szög alapján arra következtetek, hogy a dárda vagy a nyíl hegye átdöfte a jobb oldali tüdıt. - Van még valami? - kérdezte von Schiller, amikor a nı elhallgatott. A radiológus habozott, majd folytatta. - Herr von Schiller, nyilván emlékszik rá, hogy már jó néhány múmiát vizsgáltam meg önnek. Ebben az esetben a bemetszéseket, melyeken át a zsigereket eltávolították, úgy tőnik, sokkal szakszerőbben, sokkal szebben végezték el, mint a többi holttesten. Úgy tőnik, hogy a beavatkozást végzı egyén tanult orvos volt. - Köszönöm. - Von Schiller most Nahoot felé fordult. Van valami, amit hozzá akar tenni ezen a ponton? - Csupán annyit, hogy ez a leírás nem egyezik meg azzal, amit a hetedik tekercs halála idıpontjában Tanusról, Harrab úrról ad. - Amennyiben? - Tanus magas volt. Sokkal fiatalabb. Nézze a koporsóban lévı portrékat. - Folytassa - szólította fel von Schiller. Nahoot odalépett a röntgenfelvételekhez és rámutatott több tömör, sötét tárgyra, melyek a testet díszítették. Mindnek tisztán látszottak a körvonalai. - Ékszerek - mondta. - Amulettek. Karkötık. Melldíszek. Több nyaklánc. Győrők, fülbevalók. De ami a leglényegesebb Nahoot a halott homlokát övezı, sötét körre mutatott -, az ureusz korona. A szent kígyó körvonalai egészen tisztán felismerhetık a kötés alatt. - Mit akar ez jelenteni? - Von Schiller döbbent volt. - Ez nem egy közember, még csak nem is egy nemes holtteste. Túl nagy a díszítmények száma. De mind közt a legjelentısebb az ureusz korona. Ezt csakis a királyi család viselte. Úgy hiszem, hogy ez itt egy királyi múmia. - Lehetetlen - csattant fel von Schiller. - Nézze meg a koporsón lévı feliratot. Meg azokat, amiket a sír falára festettek. Világos, hogy ez itt egy egyiptomi hadvezér múmiája. - Ezzel kapcsolatban van itt valami, Herr von Schiller. Van egy lehetséges magyarázat. A könyvben, amit egy angol írt meg, és a címe A folyó istene, van egy érdekes gondolat, miszerint Taita, a rabszolga kicserélte a két múmiát, Mamose fáraóét és jó barátjáét, Tanusét. - Miféle földi oka lehetett erre? - Von Schiller kétkedınek tőnt. - Nem földi, hanem spirituális, természetfölötti oka volt rá. Taita azt akarta, hogy a túlvilágon barátja használhassa és birtokolja a fáraó minden kincsét. Ez volt az utolsó, legvégsı ajándéka barátjának. - És maga ezt elhiszi? - Nem mondom, hogy nem hiszem. Van még egy tény, mely úgy tőnik, alátámasztja ezt a teóriát. A röntgenfelvételek alapján eléggé nyilvánvaló, hogy a koporsó túl nagy a benne lévı testnek. Számomra nyilvánvalónak tőnik, hogy ezt egy nagyobb embernek készítették. Igen, Herr von Schiller, én úgy hiszem, hogy rendkívüli esélyünk van rá, hogy ez itt egy királyi múmia. Von Schiller arca hamuszürkévé vált, miközben hallgatta. Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, és a hangja rekedt, fojtott volt, amikor megkérdezte: - Egy királyi múmia? - Nagy a valószínősége. Von Schiller lassan közeledett a bakon álló, lezárt koporsóhoz, majd meredten nézte a halott portréját a koporsó tetején. - Mamose arany ureusza. A fáraó személyes ékszerei. Reszketett a keze, ahogy a koporsó tetejére tette. - Ha ez így van, akkor ez a lelet még legmerészebb reményeinket is túlszárnyalja. Von Schiller nagy levegıt vett, hogy kissé lecsillapítsa magát. - Nyissák ki a koporsót. Csomagolják ki Mamose fáraó múmiáját. Ez aprólékos, fáradságos munka volt. Nahoot sokszor végzett már ilyen feladatot, de soha nem egy ilyen illusztris személyiség, egy egyiptomi fáraó földi maradványain. Nahootnak elıször meg kellett állapítania, hogy hol vannak a koporsófedél illeszkedési pontjai a festék alatt. Amikor ezzel megvolt, lekapirgálhatta az ısi fénymázt és ragasztót, ami a fedelet a helyén tartotta. Nagyon óvatosan kellett dolgoznia, hogy a lehetı legkisebb kárt okozza: maga a törékeny koporsó is felbecsülhetetlen érték volt. Ez a munka két teljes napot vett igénybe. Amikor a koporsófedél már szabad volt és készen álltak rá, hogy leemeljék, Nahoot üzent von Schillernek, aki végrehajtó-bizottsági ülést tartott fiaival és a társaság többi igazgatójával odafönn a könyvtárban. Von Schiller nem volt hajlandó bemenni a városba erre az ülésre: egyszerően nem bírta ki, hogy távol legyen legújabb kincsétıl. Amint megkapta Nahoot üzenetét, nyomban elnapolta az ülést a következı hétfıig, és igazgatóit meg utódait minden teketória nélkül elküldte. Ezután, anélkül, hogy kikísérte volna ıket várakozó limuzinjaikhoz, nyomban lesietett a páncélterembe. Nahoot és Keeper egy könnyő állványzatot szerelt a koporsó fölé, melyrıl két csigasor csüngött alá. Amint von Schiller belépett a páncélterembe, Keeper elküldte asszisztenseit. Csupán ık hárman lesznek szemtanúi a koporsó felnyitásának. Keeper a koporsó fejrészéhez állította von Schiller szınyeggel borított rönkjét, hogy miközben ık dolgoznak, von Schiller már beláthasson a koporsóba. Az öregember errıl a magaslatról bólintott oda nekik, hogy elkezdhetik. A két csiga kerekei kattogtak, hol az egyik, hol a másik, ahogy Keeper és Nahoot finoman húzták a kötelet. Halk reccsenés, majd a hasadó fa hangja hallatszott, amire von Schiller arca összerándult. - Ez csak a ragasztó maradéka, ami még tartotta a fedelet – nyugtatta meg Nahoot. - Folytassák! - utasította ıket von Schiller, mire újabb tizenöt centivel megemelték a tetıt, míg végül ott függött a levegıben a koporsó fölött. Az állványzat nejlongörgıkön állt, mely simán gurult a mozaikpadlón. A koporsótetıvel együtt elgurították az útból az egészet. Von Schiller bekémlelt a nyitott koporsóba. Arca döbbentté vált. Arra számított, hogy egy szépen bepólyált emberi alakot lát majd, amint ott fekszik nyugodtan a hagyományos temetkezési pózban. Ehelyett a koporsó belseje tele volt tömve összevissza hányt vászonkötéssel, ami a testet teljes egészében eltakarta a szeme elıl. - Mi a fene... - kiáltott fel von Schiller döbbenten. Kezét kinyújtotta, hogy kivegyen egy maréknyit ebbıl a régi, elszínezıdött pólyából, de Nahoot megállította. - Ne! Ne nyúljon hozzá - kiáltotta izgatottan, majd nyomban bocsánatot kért. - Elnézést, Herr von Schiller, de ez fantasztikus. Ez erısen alátámasztja azt a teóriát, hogy a holttesteket kicserélték. Azt hiszem, elıbb tanulmányoznunk kéne, mielıtt tovább folytatnánk a kigöngyölést. Természetesen az ön engedélyével, Herr von Schiller. Von Schiller habozott. Izgatott volt, hogy minél elıbb megtudja, mi van ezek alatt az ócska, régi rongyok alatt, de rájött, hogy fontos most az óvatosság és a körültekintés. Egyetlen elsietett mozdulat helyrehozhatatlan kárt okozhat. Felegyenesedett és lelépett rönkjérıl. - Helyes - dünnyögte. Sötétkék, kétsoros zakójának szivarzsebébıl elıhúzott egy zsebkendıt, és letörölte az arcáról az erısen gyöngyözı verítéket. A hangja reszketett, amikor megkérdezte: - Lehetséges? Lehet, hogy ez maga Mamose? Ahogy zsebkendıjét nadrágja zsebébe dugta, kissé csodálkozva vette észre, hogy fájdalmas merevedése van. Zsebében lévı kezével elhelyezte, hogy hasához simuljon. - Vegyék ki azt a szabadon lévı pólyát! - Ha megengedi, Herr von Schiller, elıször fényképeznünk kéne - javasolta Keeper tapintatosan. - Természetesen - egyezett bele nyomban von Schiller. Mi tudósok vagyunk, régészek, nem közönséges fosztogatók. Készítsék el a fényképeket. Lassan dolgoztak, és von Schillernek ez a késlekedés tantaluszi kínokat okozott. Idelenn a páncélteremben az ember nem érzékelte az idı múlását, de amikor az immáron ingujjra vetkızött von Schiller arany karórájára pillantott, döbbenten látta, hogy közben beesteledett, és már kilenc óra is elmúlt. Levette nyakkendıjét és a zakója mellé hajította a padra, majd ismét a munkára összpontosított. Az ısi kötések tömege alól fokozatosan elıbukkant egy emberi test alakja, de már éjfél is elmúlt, mire Nahoot a rendetlenül behajigált régi anyag utolsó kis csomóját is lefosztotta a múmia törzsérıl. Pislogtak, ahogy megcsillant az arany, mely épp csak látható volt a pólya egyenletes rétegei alatt, amit aprólékos gonddal, gyakorlott kézzel tekertek a holttestre a balzsamozók. - Eredetileg természetesen még több masszív külsı koporsónak is lennie kellene. Ezek azonban hiányoznak, csakúgy, mint a maszk. Azok nyilván az eredeti szarkofágban vannak és Tanus testét takarják a még feltárásra váró királyi sírban. Nekünk itt csupán a királyi múmia belsı pólyája és díszei maradtak. Hosszú csipeszekkel nekilátott, hogy legöngyölje a pólya felsı rétegét, miközben von Schiller a rönkjén állt, dünnyögött és türelmetlenül toporgott. - Mamose királyi házának melldísze - suttogta tiszteletteljes áhítattal Nahoot. A hatalmas ékszer tündöklın az ívlámpák fénye alatt. Csak úgy vakított a kék lazúrkı, a vörös kalcedon és az arany, mely befedte a múmia egész mellkasát. A központi motívum egy repülı keselyő volt, mely szélesre tárt szárnyakkal tört a magasba és karmai közt tartotta a király arany kartusát. Csodás mestermunka volt, és maga a kompozíció lenyőgözı. - Most már semmi kétség - suttogta von Schiller. - A kartus bizonyítja a test kilétét. Következı lépésként a király kezét göngyölték ki, melyet a hatalmas melldísz fölött kulcsoltak össze. Hosszú, finom ujjai voltak és mind tele sok-sok csodálatos győrővel. Halott kezével fogta hatalmának jelképeit, a jogart meg a korbácsot, és amikor ezeket meglátták, Nahoot ujjongani kezdett. - A királyság jelképei. Újabb bizonyíték arra, hogy ez Mamose, a nyolcadik, az ısi Egyiptom Felsı- és Alsó-királyságának uralkodója. Ekkor odalépett a király még bepólyált fejéhez, de von Schiller megállította. - Azt hagyja utoljára! - parancsolta. - Még nem készültem fel rá, hogy a fáraó arcára nézzek. Így aztán Nahoot és Keeper figyelmüket a király testének alsó része felé fordították. Ahogy rétegenként emelték le róla a pólyát, úgy került elı egymás után az amulettek tömege, melyeket a balzsamozók helyeztek el a pólya alatt, hogy varázserejükkel megvédelmezzék a halottat. Volt köztük arany, faragott drágakı és ragyogó színekben pompázó kerámia, a formája mindnek csodálatos - ott volt a levegı minden madara, a föld minden teremtménye és a Nílus vizeinek minden hala. Egyenként, in situ fényképezték le az amuletteket, mielıtt kiszabadították és a munkaasztalon lévı tálcán a megfelelı számozású rekeszbe helyezték. A fáraó lába éppoly kicsi és finom volt, mint a keze, és minden egyes lábujja drágaköves győrőkkel volt tele. Most már csak a feje volt elfedve, és mindkét férfi kérdı tekintettel fordult Von Schiller felé. - Már nagyon késı van, Herr von Schiller - mondta Keeper -, ha esetleg szeretne már lepihenni... - Folytassák! - hangzott a nyers utasítás, így aztán két oldalról a múmia fejéhez léptek, míg von Schiller továbbra is ott állt közöttük az emelvényen. A király arca fokozatosan, négyezer év múltán elıször tárult fel a világ elıtt. Vékony szálú, ritkás haja még mindig vörös volt a hennától, amivel még élete során festették be. Illatos gyantával kezelt bıre most is oly feszes volt, akár a csiszolt borostyán. Az orra vékony volt és horgas. Ajkai puha, szinte álmodozó mosolyra húzódtak, így jól látszott az az őr is, melyet hiányzó frontfoga hagyott. A gyanta rátapadt szempillájára is, így olyan volt, mintha könnyektıl volna nedves, és szemhéja csak félig volt lecsukva. Úgy tőnt, mintha még mindig ott ragyogna benne az élet, és csak amikor von Schiller közelebb hajolt, akkor döbbent rá, hogy az ısi szemüregben azok a porcelánkorongok csillogtak, melyeket a balzsamozás során helyeztek az üresen tátongó szemgödrökbe. A fáraó homlokán ott volt a szent ureusz korona. A kobrafejnek még most is tökéletes volt minden része. A lágy fém nem kopott meg, nem volt rajta egy horzsolás sem. A kígyó hátrahajló méregfogai hegyesek voltak, és hosszú, villás nyelve ott tekergett köztük. Szemei csillogó, kék üvegbıl készültek. A csuklyás mérges kígyó alatt egy aranylemezre volt rávésve Mamose királyi kartusa. - Kérem azt a koronát! - Von Schiller hangja fojtott volt a szenvedélytıl. - Vegyék le, hogy a kezembe vehessem! - Lehet, hogy nem tudjuk levenni anélkül, hogy megsértenénk a királyi múmia fejét - tiltakozott Nahoot. - Ne vitatkozzon velem! Tegye, amit mondtam! - Máris, Herr von Schiller - adta meg magát Nahoot. De idıbe telik, míg sikerül kiszabadítani. Ha Herr von Schiller most szeretne lepihenni, majd informáljuk, amint sikerült meglazítani a koronát, és készen állunk, hogy leemeljük önnek. Az arany diadém erısen hozzátapadt a király homlokának gyantával átivódott bıréhez. Ahhoz, hogy le tudják venni, Nahootnak és Reepernek elıbb ki kellett emelniük a testet a koporsóból, majd ráfektették arra a rozsdamentes acél halotti ágyra, mely a király testére várt. Aztán egy külön erre a célra készített oldószerrel meg kellett lágyítani, majd eltávolítani a gyantát. Ez a mővelet pontosan olyan hosszadalmas volt, miként azt Nahoot elıre megmondta, de végül sikerrel jártak. Az arany ureuszt, akárha koronázásra készítenék elı, egy kék bársonypárnára helyezték. A páncélterem fı helyiségében letompították a fényeket és úgy rendezték, hogy mindössze egyetlen spotlámpa fénye világítsa meg a koronát. Ezután mindketten felmentek, hogy szóljanak von Schillernek. Nem hagyta, hogy a két régész is vele tartson, amikor visszament a páncélterembe, hogy megtekintse a koronát. Csak Utte Kemper volt vele, amikor kinyitotta a páncélterem páncélajtaját és a súlyos ajtó nesztelenül kinyílt. Ahogy beléptek a páncélterembe, von Schiller szeme nyomban megakadt a bársonypárnán csillogó koronán. Azonnal asztmatikusán sípolni kezdett, megragadta Utte kezét, majd úgy megszorította, hogy a nı ízületei belereccsentek, és felnyögött a fájdalomtól. De ez a fájdalom felizgatta. Von Schiller levetkıztette, majd a fejére tette a koronát, és meztelenül befektette a nyitott koporsóba. - Én vagyok az élet ígérete - suttogta Utte az ısi koporsóból. - Enyém a halhatatlanság fénylı arca. Von Schiller nem nyúlt hozzá. Ott állt meztelenül a koporsó fölött, és szenvedélytıl duzzadó pénisze úgy meredezett hasa alatt, mintha külön, önálló életet élne. Utte lassan végigcsúsztatta kezét saját testén, majd, ahogy vénuszdombjához ért, ünnepélyesen kántálta: - Örökké élj! Mamose koronájának csodás hatása minden kétséget kizáróan bebizonyosodott. Gotthold von Schillerre eddig még soha nem hatott így semmi. Utte szavai nyomán ugyanis péniszének bíborló makkja magától kitört, spermájának ezüstösen csillogó folyama kicsordult és Utte lágy, fehér hasára freccsent. Utte Kemper háta megemelkedett a nyitott koporsóban és saját orgazmusának kéjes szenvedélyétıl vonaglott.
Royannak úgy tőnt, mintha nem néhány
hétig, hanem éveken át távol lett volna Egyiptomtól. Csak most döbbent rá, hogy mennyire hiányoztak neki a város zsúfolt, nyüzsgı utcái, a bazár csodás illatai, az ételek és a főszerek finom szaga meg a müezzinek hangos kiáltása, amint imára szólítják a hívıket a mecsetek csipkés tornyaiból. Azon az elsı reggelen, amikor elhagyta gizai lakását, még sötét volt, és mivel sérült térde még mindig duzzadt volt és fájt, botjára támaszkodva bicegett végig a Nílus- parton. Figyelte, ahogy a hajnal arany és rézszín ösvényeket vág a folyó vizén és lángba borítja a felukkák háromszöglető vitorláit. Ez egy egészen más Nílus volt, mint az, amit Etiópiában ismert meg. Ez nem az Abbai, hanem az igazi Nílus. Itt szélesebb volt, lassabb, és iszapszagát ismerte, szerette. Ez volt az ı folyója és az ı földje. Úgy érezte, elszántsága, hogy megtegye, amiért hazajött, most még erısebbé vált. Kételyei elcsitultak, lelkiismerete megnyugodott. Ahogy elfordult a folyótól, erısnek érezte magát, és biztos volt önmagában, meg abban, amit meg kell tennie. Felkereste Duraid családját. Meg kellett magyaráznia nekik váratlan távozását és érthetetlenül hosszú távollétét. Sógora elıször hővös és merev volt vele, de miután a felesége sírni kezdett és megölelte Royant, majd a gyerekek is mind körbe vették - mindig is ı volt kedvenc ammahjuk -, ı is megenyhült, sıt annyira megengesztelıdött, hogy felajánlotta neki, kocsival kiviszi az oázisba. Amikor Royan elmagyarázta, hogy egyedül akar lenni, amikor felkeresi a temetıt, már annyira felengedett, hogy imádott Citroenjét is kölcsönadta neki. Ahogy ott állt Duraid sírja mellett, orrában érezte a sivatag illatát és a forró fuvallat ott motozott a hajában. Duraid szerette a sivatagot. Royan örült neki, hogy itt pihen, és mostantól már mindig ilyen közel lehet hozzá. A sírkı egyszerő volt és hagyományos: csupán a neve és az évszámok álltak a kereszt vonala alatt. Letérdelt a sír mellé és egy kicsit rendbe szedte, kicserélte az elfonnyadt, száraz virágcsokrokat azokra, amelyeket Kairóból hozott magával. Aztán sokáig üldögélt mellette csöndesen. Nem mondott elıre kitervelt beszédet, csak gondolatban járta végig azt a sok szép, csöndes pillanatot, amit együtt töltöttek el. Emlékezett férje kedvességére, megértésére és arra a biztonságra, melegségre, amit szeretete adott. Bántotta, hogy ı ezt sosem tudta ily mértékben viszonozni, de tudta, hogy ezt Duraid elfogadta és megértette. Royan remélte, hogy azt is megértette, miért jött most vissza ide. Ez volt az elválás. Azért jött, hogy elbúcsúzzon tıle. Meggyászolta, és bár mindig emlékezni fog rá, örökre benne marad, mégis eljött az ideje, hogy továbblépjen. Itt volt az ideje, hogy Duraid elengedje ıt. Amikor végül kijött a temetıbıl, úgy ment el, hogy vissza se nézett. A hosszabb úton ment, a tó déli partján, hogy ne kelljen elhaladnia a kiégett villa mellett; nem akarta, hogy bármi is emlékeztesse annak az éjszakának az iszonyatára, amelyen Duraid meghalt, így aztán már besötétedett, mire visszaért a városba, és a család egészen megkönnyebbült, amikor végre megjelent. Sógora háromszor is körbejárta a Citroent, hogy ellenırizze, nem sérült-e meg valahol a festés, és csak ezután kísérte be a házba, ahol a felesége lakomával várta ıket. Atalan Abou Sin, a miniszter, akivel Royan feltétlenül találkozni akart, nem tartózkodott Kairóban, hivatalos látogatáson volt Párizsban, így aztán három napot kellett várnia visszatértéig, amit jórészt a múzeumban töltött, mivel tudta, hogy Nahoot Guddabi nincs Kairóban, ezért aztán biztonságban érezte magát. A múzeumban sok barátja volt, akik örültek, hogy újra látják és elmeséltek neki mindent, ami távolléte alatt történt. Ideje többi részét a múzeum olvasótermében töltötte, ahol ismét átnézte a Taita-tekercsekrıl készült mikrofilmet, hátha talál valamit, ami korábban elkerülte a figyelmét. Volt egy rész a második tekercsen, amit alaposan átolvasott és részletesen kijegyzetelt. Most, miután az a lehetıség, hogy Mamose fáraó sírját érintetlenül találja, hihetıvé és valóságossá vált, felcsigázta érdeklıdését, hogy mit találhat a sírban. A második tekercsnek arra a részére összpontosított, melyben Taita, az írnok beszámol arról, miként kereste fel a fáraó a holtak városának mőhelyeit, ahol temetkezési kincseit készítették és halmozták fel a hatalmas templom falai közt, melyet saját balzsamozására építtetett. Taita szerint egyenként látogatták végig a mőhelyeket, elıször a fegyvertárat, ahol a csaták és a vadászatok felszereléseit győjtötték össze, majd a bútorkészítı mőhelyt, melyben a legfinomabb kézmővesremekek készültek. A szobrászok termében Taita leírja, miként dolgoznak az istenek szobrain és hogyan készülnek magának a királynak életnagyságú másai, melyek élete különbözı tevékenységei közepette örökítik meg, hogy majdan ott sorakozzanak azon a hosszú, kövezett úton, mely a holtak városából a Királyok Völgyében lévı sírhoz vezet. Ebben a mőhelyben a kıfaragók javában dolgoztak a hatalmas gránitszarkofágon is, mely az idık végezetéig nyújt majd otthont a király múmiájának. Mindazonáltal, Taita késıbbi beszámolói alapján, kincseinek ezt a részét tekintve a történelem csúf tréfát őzött Mamose fáraóval, mivel ezeket a súlyos, ormótlanul nagy köveket hátra kellett hagyniuk a Királyok Völgyében, amikor az egyiptomiaknak a hazájukat lerohanó, elözönlı hikszoszok elıl menekülniük kellett, és ık a Níluson délnek indultak a Kúsnak nevezett földre. Ahogy Royan figyelmét arra a beszámolóra fordította, amit az írnok az aranymővesek termérıl adott, erısen mellbe vágta a kifejezés, amit a fáraó arany halotti maszkjának leírásakor használt. „Ez volt a csúcs, e mővészeti ág alkotásainak tetıpontja. Az eljövendı korok egy napon majd megcsodálhatják tündöklı ragyogását." Royan álmodozva pillantott fel a mikrofilmrıl és azon tőnıdött, vajon nem tekinthetık-e próféciának az ısi írnok szavai. Lehet, hogy neki szánja a sors, hogy egyike lehessen azoknak, akik megcsodálhatják az arany halotti maszk tündöklı ragyogását? Lehet, hogy ı lesz az, aki közel négyezer év múltán elsıként tekint rá? Vajon megérintheti ezt a csodát, kezébe veheti, hogy végül azt tegye vele, amit a lelkiismerete diktál? Taita beszámolóját olvasva Royan átélte az ısi szenvedést és mélyen együttérzett azokkal az emberekkel, akik akkor éltek. Végsı soron ezek az emberek - idıben bármily távol is legyenek tıle - az ı népe, ık az ısei. Kopt egyiptomiként egyenes leszármazottuk volt. Talán épp ez az empátia volt a legfıbb oka annak, amiért már gyerekként elhatározta, életét annak szenteli, hogy e régmúlt idık embereit és életüket tanulmányozza. Ettıl függetlenül, bıven akadt még más gondolkodnivalója is ez alatt az idı alatt, amíg Atalan Abou Sin visszatértére várt. Többek között tisztáznia kellett magában Nicholas Quenton-Harper iránti érzéseit is. Amióta felkereste a kis oázisbeli temetıt és megbékélt Duraid emlékével, Nicholasszal kapcsolatos gondolatai új irányt vettek és más hangsúlyt kaptak. Oly sok mindenben volt még bizonytalan, és oly sok nehéz döntést kellett még meghoznia. Képtelenség volt eleget tenni minden tervének és vágyának anélkül, hogy ne kelljen feláldoznia érte valami mást, ami legalább oly fontos lett volna a számára. Amikor végre elérkezett az idıpont, hogy Atalan fogadta, nagyon nehezen szánta rá magát, hogy elmenjen hozzá. Mint valami holdkóros, úgy bicegett át a bazáron, miközben botjával óvta sérült térdét és szinte nem is hallotta a portékáikat kínáló kereskedık kiáltozását. Bırszíne és európai öltözéke alapján azt hitték róla, hogy turista. Olyan sokáig habozott, vajon megtegye-e ezt a visszavonhatatlan lépést, hogy majd egy órát késett. Szerencsére ez itt Egyiptom volt, és Atalan arab, aki az idınek nem tulajdonít akkora jelentıséget, mint Royannak az a része, amely a nyugati világból származott. A miniszter szokás szerint most is elızékeny volt és kedves. Ma, saját irodájának meghittségében kényelmesen öltözött, fehér disdasát viselt, és a fején a hagyományos fejkendıt. Meleg kézfogással üdvözölte Royant. Ha Londonban lettek volna, akkor talán még az arcát is megcsókolja, de itt Keleten az ilyesmi elképzelhetetlen, itt egy férfi a saját feleségén kívül más nıt nem csókol meg, és a feleségét is csak otthonukban, akkor, amikor egymaguk vannak. Átvezette Royant külön fogadószobájába, miközben titkára apró csészékben sőrő feketekávét szolgált fel neki, majd továbbra is ott maradt, hogy megırizze a beszélgetés illendıségét. Néhány kedveskedı bók és a kötelezı udvarias beszélgetés után, Royan végre kerülı úton, burkoltan rátérhetett jövetele fı céljára. - Az elmúlt néhány napot zömében a múzeumban töltöttem, dolgoztam az olvasóteremben. Közben találkoztam néhány régi kollégámmal, és döbbenten hallottam, hogy Nahoot visszavonta jelentkezését, nem pályázza meg az igazgatói posztot. Atalan felsóhajtott: - Az unokaöcsém idınként rendkívül önfejő. Az állás az övé volt, de az utolsó pillanatban azzal jött ide hozzám, hogy felajánlottak neki egy állást Németországban. Én megpróbáltam lebeszélni. Elmondtam neki, hogy számára, aki a Nílus völgyében nıtt fel, nem lesz valami kellemes az északi klíma. Aztán elmondtam neki, hogy oly sok minden van az életben, mint például a haza meg a család, amit pénzzel sosem lehet pótolni. De... - és Atalan kifejezésteljes mozdulattal tárta szét a kezét. - Akkor most kit választott az igazgatói poszt betöltésére? - kérdezte Royan olyan ártatlansággal, ami a minisztert nem tévesztette meg. - Még állandó jellegő kinevezés nem született. Most, hogy Nahoot visszalépett, nincs senki, aki erre az állásra automatikusan szóba jöhet. Lehet, hogy kénytelenek leszünk nemzetközi pályázatot kiírni. Ami engem illet, nagyon elszomorítana, ha egy külföldi kapná meg, bármily magasan képzett legyen is. - Kegyelmes uram, beszélhetnénk négyszemközt? - kérdezte Royan és jelentıségteljesen az ajtóban tébláboló titkár felé pillantott. Atalan egy pillanatig habozott. - Természetesen. - Intett titkárának, hogy hagyja el a szobát, majd, miután a férfi kiment és becsukta maga mögött az ajtót, Royan felé hajolt és hangját halkabbra fogta. - Mi az, amit szeretne megbeszélni velem, kedves hölgyem? Royan egy óra múlva távozott. A miniszter egészen az irodája elıtti liftajtóig kísérte. Ahogy kezet fogott Royannal, hangja halk volt és mézédes: - Akkor hamarosan találkozunk, insallah. Amikor az egyiptomi légitársaság járata leszállt Heathrow-n, és Royan az érkezési csarnokból kilépve beállt a taxira várakozók sorába, úgy érezte, mintha Kairóhoz képest itt legalább tizenöt fokkal hidegebb lett volna. Vonata késı délután egy borongós, ködös, hideg Yorkba érkezett. Az állomásról felhívta a számot, amit Nicholas adott meg neki. - Te bolond lány - szidta Nicholas. - Miért nem tudattad velem, hogy már úton vagy? Elmentem volna érted a reptérre. Royant meglepte, mennyire örül, hogy ismét láthatja a férfit, és mennyire hiányzott neki, miközben figyelte, ahogy Nicholas kiszáll a Range Roverbıl és hosszú lábain nagy léptekkel elindul felé. Hajadonfıtt volt és világosan látszott, hogy legutóbbi találkozásuk óta még nem sikerült kibékülnie a borbéllyal. Sötét haja borzas, szélfútta volt, halántékának ezüstös tincsei a fülére omlottak. - Hogy van a térded? - üdvözölte Royant. - Még mindig vinni kell téged? - Most már sokkal jobb. Lassanként itt az ideje, hogy a botot elhajítsam. - Hirtelen vágyat érzett rá, hogy karjával átölelje a férfi nyakát, de aztán, az utolsó pillanatban mégis visszafogta magát, és csupán hideg, rózsásbarna arcát nyújtotta csókra. Nicholasnak jó szaga volt - bır és valami főszeres, borotválkozás utáni szer keveréke, az eleven férfiasság illata. A kocsiban Nicholas még egy pillanatig késlekedett, mielıtt beindította volna a motort, és az utcáról beáradó fényben Royan arcát tanulmányozta. - Rettentı elégedettnek tőnik magával, hölgyem. Mint a macska, aki tejszínbe pottyant. - Egyszerően csak jó volt látni a régi barátokat - mosolygott Royan -, de azt el kell ismernem, hogy Kairó mindig feldob. - Vacsora az nincs. Arra gondoltam, hogy megállunk egy pubnál. Mit szólnál egy marhahússal töltött vesepudinghoz? - Szeretném meglátogatni anyámat. Olyan lelkiismeretfurdalásom van. Még azt sem tudom, hogyan gyógyul a lába. - Tegnapelıtt beugrottam hozzá. Jól van. Imádja az új kiskutyát. Képzeld csak el, úgy hívja, hogy Taita! - Igazán kedves vagy - úgy értem, hogy vetted a fáradságot és meglátogattad. - Kedvelem anyádat. İ egyike még a régi, jó embereknek. Manapság már nemigen teremnek ilyenek. Azt javaslom, hogy kapjunk be valamit, aztán fogunk egy üveg Laphroaig-t és elmegyünk hozzá. Már elmúlt éjfél, mire kiléptek Georgina házából. Keményen igazságot szolgáltatott annak a maláta- whiskynek, amit Nicholas vitt neki, és most a konyhaajtóban állva intett búcsút nekik, miközben új kiskutyáját dús keblére szorítva, kissé imbolyogva állt begipszelt lábán. - Rossz hatással vagy anyámra - mondta neki Royan. - Ki van rossz hatással, kire? - tiltakozott Nicholas. – Egyik-másik viccétıl bizony még a Stilton is sötétebbé válik. - Hagynod kellett volna, hogy vele maradjak. - Ott van neki Taita társaságnak. Arról nem is szólva, hogy most nekem van szükségem rá, hogy kéznél legyél. Még rengeteg munka vár ránk. Alig várom, hogy megmutathassam, mit végeztem, mialatt te Egyiptomban kódorogtál. Quenton Park gondnoka elıkészítette Royannak a hálószobát a yorki székesegyház mögött megbúvó lakásban. Ahogy Nicholas felvitte táskáit a lépcsın, a második fordulóban lévı hálószoba ajtaja mögül hangos horkolás hallatszott, és Royan kérdın nézett rá. - Árkász Webb - mondta Nicholas. - A csapat legújabb tagja. A saját mérnökünk. Holnap majd megismered, és azt hiszem, kedvelni fogod. Horgász. - És ennek mi köze van ahhoz, hogy kedvelni fogom-e? - A legjobb emberek mind horgásznak. - A jelenlévık kivételek - nevetett Royan. - Te Quenton Parkba mész? - A házat mostanság széles ívben elkerülöm. - Megrázta a fejét. - Nem szeretném, ha híre kelne, hogy visszajöttem Angliába. Van néhány fickó a Lloyd'snál, akikkel pillanatnyilag nem szívesen beszélnénk. A kis hálószobában leszek a legfelsı emeleten. Csak hívj, ha szükséged van rám. Amikor Royan magára maradt, körülnézett az apró, tarkabarka szobában, melynek volt egy saját, babaházba illı fürdıszobája, és a kétszemélyes ágy szinte az egész szobát betöltötte. Eszébe jutott a férfi megjegyzése, miszerint hívja, ha szüksége lenne rá és Royan épp felnézett a mennyezetre, amikor hallotta, hogy Nicholas ledobja egyik cipıjét a padlóra. - Ne kísérts - suttogta. Orrában érezte még a férfi illatát, és emlékezett rá, milyen érzés volt, ahogy szikár, kemény teste izzadságtól nedvesen nyomódott az övéhez, amikor a hátán vitte fel az Abbai-szurdokból. A szomjazó vágy olyasvalami volt, amire évek óta nem gondolt. Most azonban egész lényét kezdte fenyegetıen a hatalmába keríteni. - Elég legyen már ebbıl, leányom - szidta meg önmagát, majd elindult, hogy vizet eresszen a kádba.
Másnap reggel Nicholas, útban lefelé
bezörgetett Royan ajtaján. - Gyerünk, Royan! Itt a való élet. És az élet sürget. Odakinn még koromsötét volt és Royan halkan felnyögött, majd megkérdezte: - Hány óra? - De Nicholas addigra már elment, csak valahonnan lentrıl hallotta homályosan, hogy a „The Big Rock Candy Moutain"-t fütyüli. Royan ránézett a karórájára, majd ismét felnyögött. – Fél hétkor fütyül azután, amit tegnap éjjel anyuval közösen mőveltek a Laphroaig-val. Hát ez hihetetlen. Ez az ember tényleg egy szörnyeteg. Húsz perccel késıbb a konyhában találta Nicholast, amint egy sötétkék horgászszvettérben, farmerben és egy henteskötényben ügyködik. - Légy oly drága és szeletelj pirítósnak valót három személyre. - Nicholas az elektromos pirító mellett lévı barna vekni felé intett. - Az omlett öt percen belül kész. Royan a konyhában lévı másik férfire nézett. Középkorú ember volt, a válla széles, ingujja izmos bicepsze fölé tekerve, és a feje olyan kopasz volt, akár egy ágyúgolyó. - Heló - mondta Royan -, Royan al Simma vagyok. - Elnézést. - Nicholas habverıjével a férfi felé intett. İ Danny - Dániel Webb, baráti körében csak Árkászként ismeretes. Danny megbízhatónak tőnı, hatalmas markában egy kávéscsészével felállt. - Örülök, hogy megismertem, Miss al Simma. Tölthetek önnek egy csésze kávét? - A feje búbja szeplıs volt, és Royan észrevette, hogy mennyire kék a szeme. - Dr. Al Simma - javította ki Nicholas. - De kérem, hívjon csak Royannak - vágott közbe gyorsan Royan -, és igen, jól esne egy csészével. Reggeli közben még csak említés sem esett sem Etiópiáról, sem Taita játékáról, Royan ette az omlettjét és tisztelettudóan hallgatta Árkász szenvedélyes értekezését arról, hogyan lehet legyes horgászbottal vitorláshalat fogni, miközben Nicholas könyörtelenül kellemetlenkedett, belekötött szinte minden kijelentésébe. Az egészen nyilvánvaló volt, hogy jó barátok, és Royan úgy vélte, valahogy csak megszokja horgászzsargonjukat. Amint végeztek a reggelivel, Nicholas a kávéskannával a kezében felállt. - Hozzátok a bögréiteket és kövessetek! Royant bevezette az elülsı nappaliba. - Van egy meglepetésem a számodra. Az embereim a múzeumban éjjel-nappal dolgoztak, hogy elkészüljenek vele. Miközben lendületes mozdulattal kinyitotta a nappali ajtaját, egy fanfar hangját utánozta: - Tararará! A középsı asztalon ott állt a csíkos dik-dik teljesen kitömött modellje, melynek fejét a hegyes szarv koronázta és az a csíkos bır takarta testét, amit Nicholas csempészett be Afrikából. Annyira életszerő volt, hogy Royan, amint közeledett hozzá, egy pillanatra azt hitte, hogy nyomban leugrik az asztalról és elrohan. - Jaj Nicky. Ez csodálatos lett! - Elismerıen járta körül. - A mővésznek sikerült rendkívül pontosan megragadnia. A kitömött állat élénken idézte fel benne a szurdok hıségét és a bozót szagát, miközben szomorú nosztalgiával gondolt erre a gyönyörő, finom kis lényre. Üvegszemei megtévesztıén élık és csillogóak voltak, ormányszerő orrának vége pedig nedvesnek tőnt, mintha nyomban mozgatni kezdené, hogy beleszimatoljon a levegıbe. - Én is azt hiszem, hogy pompás lett. Örülök, hogy egyetértesz velem. - Megcirógatta a sima, puha irhát. Royan érezte, hogy ez nem az a pillanat, amikor elronthatja kisfiús örömét. – Amint megoldottuk Taita fejtvényét, szándékomban áll dolgozatot írni róla a Természetrajzi Múzeumnak, ugyanazoknak a fickóknak, akik a dédpapát hazugnak nevezték. Helyreállítom a család becsületét. - Felnevetett, majd egy porvédıt terített a kitömött dik-dikre. Ezután óvatosan felemelte az asztalról és berakta a szobának egy olyan sarkába, ahol nincs útban, így nem eshet baja. - Ez volt az elsı meglepetés, amit neked tartogattam. De most jön az igazi. - A fal mellett álló kanapéra mutatott. - Ülj le. Nem szeretném, ha ámulatodban hanyatt vágódnál. Royan elmosolyodott ezen a badarságon, de azért engedelmesen odament a kanapé távolabbik végéhez és lábát maga alá húzva letelepedett. Árkász Webb zavartan ült le a másik végére, szemmel láthatóan feszélyezte, hogy Royan ennyire közel van hozzá.. - Most pedig beszéljünk arról, hogyan jutunk be abba a hasadékba a Dandera folyón - kezdte Nicholas. - Árkásszal egyfolytában errıl beszéltünk az alatt az idı alatt, amíg távol voltál. - Meg a pecázásról, erre fogadni merek - vigyorgott Royan Nicholasra, akin látszott, hogy rajtakapták. - Nos, mindkét témának köze van a vízhez. Ez szolgál mentségemül. - Arca most már komolyra vált. - Emlékszel, beszéltünk arról a lehetıségrıl, hogy Taita medencéjét esetleg különálló légzıfelszerelés segítségével derítsük fel, és én elmagyaráztam neked ennek nehézségeit. - Igen, emlékszem - mondta Royan. - Azt mondtad, hogy a víz alatti nyílás nyomása túl nagy, ezért jobb lenne, ha valami más módszert találnánk, amivel lejuthatunk oda. - Így van. - Nicholas titokzatosan mosolygott. - Nos, Árkász máris kiérdemelte azt a csillagászati díjazást, amit ígértem neki - hangsúlyoznám, ígértem, de még nem fizettem ki. İ elıállt egy másik megoldással. Most már Royan is komollyá vált és kihúzta maga alól a lábát. Letette a földre, könyökét a térdére helyezte és állat két kezébe támasztva, figyelmesen elırehajolt. - Nyilván annak a nagy eszének kellett a hely, ezért hullott ki a haja. Úgy értem, hogy ez igazán szellemes, kitőnı gondolat. Bár ott volt nekünk is az orrunk elıtt és mégse jutott eszébe egyikünknek sem. - Hagyd ezt abba, Nicky - mondta neki Royan fenyegetıen -, már megint kezded. - Segítek egy kicsit, megadom a kezdı lépést. - Nicholas elengedte a füle mellett Royan fenyegetését, és vidáman tovább cukkolta. – Néha a régi módszer a legjobb. Ennyit segítek. - Ha ennyire bölcs vagy, akkor hogyhogy még nem ostromlod a világhír csúcsait? - kezdte Royan, majd hirtelen elhallgatott, ahogy a megoldás felrémlett benne. - A régi módszer? Úgy érted, hogy ugyanaz, amit Taita csinált? Ugyanúgy jutunk el a medence fenekére mindenféle búvárfelszerelés nélkül? - Istenemre! Azt hiszem, rájött! - utánozta meggyızıen Nicholas Rex Harrisont. - Egy gát. - Royan összecsapta a kezét. - Azt javasoljátok, hogy emeljünk gátat a folyón ugyanott, ahol Taita építette meg a maga gátját négyezer évvel ezelıtt? - Rájött! - nevetett Nicholas. - Hát, a mi leányzónkat bizony nem ejtették a fejére! Mutasd meg neki a rajzaidat, Árkász! Árkász Webb még csak meg se próbálta palástolni, mennyire elégedett önmagával, amikor a fallal szemközti táblához lépett. Royan észrevette ezt, de nemigen fordított figyelmet rá, mígnem a férfi végre lehúzta a tábla takaróját és büszkén bemutatta a rátőzött illusztrációkat. Royan nyomban felismerte azoknak a fényképeknek a nagyításait, melyeket Nicholas készített a Dandera folyónál, Taita gátjának feltételezett helyén, meg azokat, melyek abban az ısi kıfejtıben készültek, amit Tamre mutatott meg nekik. Mind alaposan tele volt firkálva vastag, fekete jelölıtollal írt számításokkal és vonalakkal. - Az ırnagy megadta nekem a folyóágy ezen pontjának becsléssel megállapított dimenzióit, és kiszámította azt a magasságot is, ameddig a falat kell felvinnünk, hogy a vizet korábbi medrébe terelhessük. Természetesen tekintettel voltam arra is, hogy ezek a számítások hibásak lehetnek. De még ha ez a hibaérték harmincszázalékos, úgy hiszem, a terv akkor is kivitelezhetı azzal a nagyon is korlátozott felszereltséggel, ami ott a rendelkezésünkre áll. - Ha az ısi egyiptomiak meg tudták csinálni, akkor ez neked gyerekjáték lesz, Árkász. - Kedves tıled, hogy ezt mondod, ırnagy, de a „gyerekjáték" véleményem szerint nem a legmegfelelıbb szó erre. Ezután a fényképek mellé tőzött rajzok felé fordult, és Royan látta, hogy ezek annak az építménynek a tervrajzai és különbözı nézetei, melyek a fényképek és Nicholas becslései alapján készültek. - Egy gát megépítésének számtalan különbözı módszere van, de manapság ezeknek zöme azon alapul, hogy széles körben alkalmazzuk a vasbetont és rendelkezünk nagy hatásfokú földmunkagépekkel. Tudomásul vettem, hogy ezeknek a modern segédeszközöknek az elınyét ott nem élvezhetjük. - Csak jusson eszedbe Taita - figyelmeztette ıt Nicholas. Buldózerek nélkül is megcsinálta. - Ezzel szemben viszont az egyiptomiaknak valószínőleg korlátlan számú rabszolga állt a rendelkezésükre. - Rabszolgát, azt én is ígérhetek neked. Avagy annak modern megfelelıjét. Korlátlan számban? Nos, azt talán nem. - Minél több munkaerıt tudsz prezentálni, annál hamarabb tudom átterelni neked a folyót. Az ugye mindnyájunk számára világos, hogy ennek még az esıs évszak beállta elıtt meg kell lennie. - Legfeljebb két hónapunk van. - Nicholas felhagyott a komolytalankodással. - Ami a munkaerıt illeti, a Szt. Frumentius szerzetesközösségének segítségére számítok, és rájuk fogok támaszkodni. Még dolgozom egy hihetı teológiai indokláson, ami meggyızné ıket, hogy részt vegyenek a gát építésében. Aligha dılnének be annak, hogy mi Jeruzsálem helyett Etiópiában találtuk meg a Szent Sírt. - Te megszerzed nekem a munkaerıt, és én megépítem a gátadat - dörmögte Árkász. - Miként azt már te is mondtad, a régi módszer a legjobb. Szinte bizonyosra veszem, hogy az ókoriak az eredeti gát alapozásaként a rızsehenger és a jászolgát rendszerét használhatták. - Elnézést - vágott közbe Royan. - Rızsehenger? Nekem nincs mérnöki végzettségem. - Én vagyok az, akinek elnézést kell kérnie - próbálkozott meg Árkász valamiféle esetlen lovagiassággal. - Hadd mutassam meg a rajzaimat. - A tábla felé fordult. - Ez a Taita fickó valószínőleg hatalmas bambuszkosarakat fonatott és azokat helyezte be a folyóba, majd kıvel meg sziklával töltötte meg ıket. Ezt hívják rızsehengernek. - A táblán lévı tervrajzokra mutatott. - Ezután valószínőleg nyers faanyagot használt, hogy körbe falakat emeljen ezek közé a rızsehengerek közé - ez a jászolgát. Ezeket aztán szintén kıvel meg földdel töltethette meg. - Most már nagyjából értem - mondta Royan kissé bizonytalan hangon -, de végsı soron, valójában nem is olyan fontos, hogy én minden részlettel tisztában legyek. - Így igaz! - helyeselt Árkász lelkesen. - Bár az ırnagy biztosított róla, hogy a helyszínen bıségesen van faanyag, azért én mégis azt terveztem, hogy a rızsehengerekhez dróthálót használok, és embereket arra, hogy ezeket a hálókat telerakják kıvel meg egyéb töltıanyaggal. - Drótháló? - kérdezte Royan. - Hol akar maga dróthálót keríteni az Abbai- völgyben? Árkász már épp válaszolni kezdett, de Nicholas elébe vágott. - Nyomban rátérek erre is. Hagyd, hogy Árkász befejezze az elıadását. Ne rontsd el az örömét. Beszélj Royannak a kıfejtıben lévı kırıl. Az tetszeni fog neki. - Bár a gátat ideiglenes építményként terveztem, azért biztosítanunk kell, hogy addig mindenképp tartani tudja a folyót, amíg csoportunk tagjainak szükségük van rá, hogy biztonságban dolgozhassanak abban a víz alatti alagútban, mely a lejjebb fekvı, csendes szakasz medencéjébıl - Mi Taita medencéjének hívjuk - mondta neki Nicholas, és Árkász bólintott. - Biztosnak kell lennünk, hogy a gát nem szakad át, amíg emberek vannak odabenn. Azt hiszem, mondanom se kell, hogy milyen következményekkel járna, ha ez megtörténne. Egy pillanatra elhallgatott, hogy a másik kettı is belegondolhasson ebbe a lehetıségbe. Royan könnyedén megborzongott és karját átfogva összehúzta magát. - Nem valami szívderítı gondolat - helyeselt Nicholas. Tehát az a terved, hogy felhasználod a kıtömböket? - ösztökélte Árkászt. - Úgy van. Tanulmányoztam a kıfejtıben készült fényképeket. Észrevettem, hogy több mint százötven kész vagy csaknem elkészült gránittömb hever ott, és kiszámítottam, ha ezekét együtt használjuk az acélhálóból készült hengerekkel, meg a fa töltıfalazattal, akkor ez szilárd alapot ad a fı gátfalnak. - Azok a tömbök egyenként is több tonnásak - mutatott rá Royan. - Hogy fogja onnan elszállítani ıket? - Aztán, ahogy Árkász már épp kinyitotta a száját, hogy elmagyarázza, Royan meggondolta magát. - Ne! Ne válaszoljon! Ha azt mondja, hogy ez lehetséges, akkor én elhiszem magának. - Lehetséges - biztosította róla Árkász. - Taita is megcsinálta - mondta Nicholas. - Mi pontosan úgy fogjuk csinálni, ahogy ı. Gondolom, ez örömödre szolgál. Végül is egyike volt távoli elıdeidnek. - Nagyon jól tudod, hogy így van. Furcsa mód, ez tényleg örömet okoz nekem. - Rámosolygott Nicholasra. - Azt hiszem, ez jó ómen. Mikor kezdjük? - Már elkezdtük - mondta neki Nicholas. - Árkásszal már megrendeltünk minden eszközt és felszerelést, amit magunkkal viszünk. Még a hengerekhez való dróthálót is méretre vágattuk egy közeli kis üzemben. Hála a recessziónak, a gépeik ott álltak kihasználatlanul. - Naponta lejártam a mőhelyükbe, hogy ellenırizzem a vágást meg a csomagolást - szólt közbe Árkász. - A rakomány fele már úton van. A többi pedig még a hét vége elıtt elindul. - Árkász már ma délután utazik, hogy felügyelje a rakodást. Nekünk még van néhány sürgıs elintéznivalónk, aztán a hét végén mi is utánamegyünk. Tudod, nem számítottam rá, hogy ilyen hamar visszatérsz Kairóból - mondta Nicholas. - Ha tudtam volna, akkor úgy intézem, hogy mindnyájan együtt repülhessünk Vallettába. - Vallettába? - nézett rá döbbenten Royan. - Mármint Máltába? Én azt hittem, hogy Etiópiába megyünk. - Máltán van Jannie Badenhorst bázisa. - Jannie kicsodáé? - Badenhorst. Africair. - Most már tényleg nem tudlak követni. - Az Africair egy légi szállítmányozási társaság, melynek van egy öreg, egykoron a Királyi Légierı kötelékébe tartozó Herculese, és ezt Jannie meg a fia, Fred vezeti. A telephelyük Máltán van. Ez egy stabil, pragmatikus kis állam - nincs afrikai politika, nincs korrupció -, és mégis ez a kapuja a legtöbb közel-keleti, Afrika északi felén található célállomásnak, ahol Jannie és Fred zömében ügyködik. Fı foglalkozásuk, hogy szeszt csempésznek az iszlám államokba, ahol ez természetesen tiltott áru. İ a mediterrán területek Al Caponéja. Az alkoholcsempészet nagy üzlet a világnak ezen a táján, de elvállal más munkákat is. Duraiddal is innen vitt minket Jannie Líbiába, amikor kiruccantunk egy kicsit a Tibeszti-hegységbe. Jannie fog levinni minket az Abbaihoz. - Nicky, nem szeretnék ünneprontó lenni, de te meg én most nemkívánatos személyek vagyunk Etiópiában. Lehet, hogy ez az aprócska tény elkerülte a figyelmedet? Hogy akarsz visszajutni oda? - A hátsó kapun - vigyorgott Nicholas -, ahol az én jó öreg cimborám, Mek Nimmur a kapuır. - Kapcsolatba léptél Mekkel? - Tessayvel. Úgy tőnik, most ı Mek közvetítıje. Szerintem Mek sokat nyert vele. Tessaynek megvannak a megfelelı kapcsolatai, és könnyedén, feltőnés nélkül közlekedhet Khartoumban vagy Addisz-Abebában, vagy másutt, ahol Meknek kellemetlen, sıt veszélyes lenne mutatkoznia. - Nahát! - Royan láthatóan le volt nyőgözve. - Te aztán nem tétlenkedtél. - Nem mindenki engedheti meg magának, hogy egy kicsit elruccanjon Kairóba, ha épp úgy hozza kedve - mondta neki élesen Nicholas. - Csak még egy aprócska kérdés. - Royan elengedte a füle mellett ezt a gúnyos megjegyzést, bár rájött, hogy könnyed mosolya ellenére, távolléte nyilvánvalóan bosszantotta Nicholast. - Mek tud Taita játékáról? - Részletesen nem - rázta meg a fejét Nicholas. - De sejt valamit, és különben is tudom, hogy benne megbízhatom. Nicholas egy pillanatig habozott, majd folytatta. - Tessay nagyon óvatos volt, amikor telefonon beszéltem vele, de úgy tőnik, hogy valamiféle támadás érte a Szt. Frumentius kolostort. Jali Horát és vagy harminc-negyven szerzetest lemészároltak és ellopták a templom szent relikviáinak jó részét. - Jaj Istenem, nem! - Royan láthatóan megrendült. - Ki képes ilyesmit elkövetni? - Ugyanazok, akik meggyilkolták Duraidot, és téged is megpróbáltak már háromszor eltenni láb alól. - A Pegazus. - Von Schiller - mondta Nicholas. - Akkor ezért mi vagyunk felelısek - suttogta Royan. - Mi vezettük el ıket a kolostorhoz. A Polaroidokon, melyeket elloptak tılünk, amikor lerohanták a táborunkat, ott volt a sztélé meg Tanus sírja. Von Schillernek nem kellett látnoknak lennie ahhoz, hogy rájöjjön, hol készítettük ıket. Így most még több vér tapad a kezünkhöz. - A fenébe is, Royan, miért lennél te felelıs von Schiller ırültségéért? Nem hagyom, hogy ezért önmagadat büntesd. – Nicholas hangja éles volt és dühös. - Mi kezdtük el ezt az egészet. - Ezzel nem értek egyet, de azt elismerem, hogy csakis von Schiller lehet az, aki kirámoltatta a Szt. Frumentius maqdasát. A sztélé meg a koporsó most már minden bizonnyal a győjteményéhez tartozik. - Jaj Nicky, olyan bőntudatom van. Nem gondoltam volna, hogy ekkora veszélybe sodorjuk azokat az egyszerő, jámbor keresztényeket. - Le akarod fújni az egészet? - kérdezte Nicholas könyörtelenül. Ezen Royan egy kis ideig komolyan elgondolkodott, majd megrázta a fejét. - Nem. Talán, amikor visszamegyünk, némiképp kárpótolhatjuk a szerzeteseket azzal, amit Taita medencéjének fenekén találunk. - Remélem - helyeselt buzgón Nicholas. - Nagyon remélem.
A hatalmas Hercules C-Mkl
négymotoros, légcsavaros gázturbinás repülıgépnek valamiféle poros, meghatározhatatlan barna színe volt, és a gép törzsén az azonosítást szolgáló betők szinte kivehetetlenül elhalványultak. Africair jelzés nem látszott sehol a gépen, és meglehetısen elnyőttnek, gondozatlannak tőnt, ami ékesszólóan bizonyította, hogy csaknem negyvenéves volt, és félmillió óránál jóval többet repült már az elıtt is, hogy Jannie Badenhorst birtokába került volna. - Fel tud ez még repülni? - kérdezte Royan, ahogy meglátta az elhagyatottan álldogáló gépet a vallettai reptér egyik eldugott sarkában. Lelógó hasával olyan benyomást keltett, mint egy szomorú, öreg utcanı, aki váratlanul teherbe esett, s így kénytelen volt felhagyni mesterségével. - Jannie szándékosan hagyja, hogy így nézzen ki - nyugtatta meg Nicholas. - Azokon a helyeken, ahová ı repül, jobb, ha az ember nem vonzza az irigy tekinteteket. - Ez úgy tőnik, sikerült is neki. - De mindketten, Jannie és Fred is elsı osztályú gépészek. A Nagy Dolly motorját prímán rendben tartják. - Nagy Dolly? - Dolly Parton. Jannie egy sóváran lelkes rajongó. - A taxi, szerény poggyászukkal együtt, a hangár ajtaja elıtt tette ki ıket, és Nicholas kifizette a sofırt, amíg Royan anokrákja zsebébe dugott kézzel vacogott a Földközi-tenger hideg szelében. - Ott van Jannie. - Nicholas egy nagydarab, olaj foltos, barna overallt viselı alakra mutatott, aki épp lefele jött a Hercules rakterébıl. Ahogy meglátta ıket, leugrott a rakodóponkról. - Heló öregem! Már kezdtem lemondani rólatok - mondta, ahogy cammogva közeledett feléjük a reptér betonján. Úgy nézett ki, mint egy rugbyjátékos, mivel fiatal korában az is volt, és enyhe bicegése is egy régi, pályán szerzett sérülésbıl maradt vissza. - Késve indultunk Heathrow-ról. Sztrájkol a francia légi irányítás. A külföldi utazások örömei - mondta neki Nicholas, majd bemutatta Royant. - Gyertek, ismerkedjetek meg az új titkárnımmel - hívta ıket Jannie. - Lehet, hogy még egy kávét is ad nektek. Átvezette ıket a hangár ajtajába vágott kis ajtón, be a kongó, hatalmas térbe. A bejárat mellett volt egy kis irodafülke, melynek ajtaján az állt: „Africair", és mellette a társaság emblémája, egy szárnyas csatabárd. Mara, Jannie új titkárnıje egy máltai hölgy volt, aki mindössze néhány évvel volt fiatalabb nála. A szépség és a fiatalság hiányát nála a mellbıség pótolta. - Jannie szereti az érett nıket, akik elınyükre nézve rendesen el vannak eresztve - dünnyögte oda Nicholas a szája sarkából Royannak. Mara kávét adott nekik, miközben Jannie átnézte a repülési tervet Nicholasszal. - Kissé bonyolult - mentegetıdzött. - Mondanom sem kell, hogy kénytelenek vagyunk idınként kicsit kitérni, lebukni. Moammer Kadhafi pillanatnyilag nem repes értem, úgyhogy jobb, ha véletlenül se repülök át a területe felett. Egyiptomon át repülünk, de ott nem szállunk le. - Az íróasztalán szétteregetett térképeken mutatta meg repülési útvonalukat. - Lesz egy hangyányi gond Szudán felett. Van ott egy kis polgárháború. - Rákacsintott Nicholasra. - Mindazonáltal az északi kormány nem a világ legmodernebb radaraival van felszerelve. Egy csomó leselejtezett orosz ócskaság. Baromi nagy terület, és Freddel már megtaláltuk a tiszta foltokat. Mindvégig gondosan elkerüljük a fı katonai megfigyelı- berendezéseket. - Mennyi a repülési idınk? - kérdezte Nicholas. Jannie vágott egy grimaszt. - Nagy Dolly nem egy kifejezett sprinter, és épp most meséltem el neked, hogy nemigen tudunk a rövid úton menni. - Mennyi? - makacskodott Nicholas. - Freddel beszereltünk ágyakat meg egy konyhát, úgyhogy a repülés során otthoni kényelembe helyezhetitek magatokat. Sapkáját hátratolta és megvakarta a fejét, mielıtt bevallotta: - Tizenöt óra. - Kibír ennyit Nagy Dolly a levegıben? - kérdezte Nicholas. - Plusz tartályok. Hetvenegyezer kiló üzemanyag. Még azzal a rakománnyal is eljutunk oda s vissza, amit bepakoltatok, anélkül, hogy üzemanyagot kéne felvennünk. - Szavait a hatalmas, gördülve kinyíló hangárajtó zaja szakította meg, melyen át egy jókora teherautó hajtott be. - Ez Fred és Árkász lesz. - Jannie felhörpintette maradék kávéját és meglapogatta Marát. Az asszony kuncogott, és keblei úgy rázkódtak, akár a hómezı, mielıtt a lavina megindul. A teherautó a hangár túlsó felében állt meg, ahol már rakodásra készen állt minden felszerelés szépen összekészítve és becsomagolva. Amikor Fred kimászott a vezetıfülkébıl, Jannie bemutatta ıt Royannak. Ugyanolyan volt, mint az apja, csak fiatalabb kiadásban, derékban már ı is kissé megvastagodott, és nyílt, paraszti arcával az ember inkább karrui birkapásztornak, mint hivatásos pilótának nézte. - Ez az utolsó rakomány - kerülte meg a teherautó elejét Árkász, és kezet fogott Nicholasszal. - Minden kész, hogy elkezdjük a rakodást. - Holnap már hajnali négy elıtt fel akarok szállni, így optimális idıben érkezhetünk meg a holnap esti randevúra - vágott közbe Jannie. - Hát, van még egy kis dolgunk, ha még aludni is akarunk egy keveset indulás elıtt. - A berakodásra váró raklapok felé mutatott. – Be akartam szervezni néhány helybéli fickót, hogy segítsenek a rakodásnál, de Árkász hallani se akart róla. - Nagyon helyes - bólintott rá Nicholas. - Minél kevesebben tudunk róla, annál jobb. Akkor essünk neki! A rakomány elıre fel volt pakolva az acél raklapokra, melyekre erıs nejlonkötéllel rögzítették, és mindegyik védıhálóba volt burkolva. Harminchat megrakott raklap, és mindegyikhez tartozott egy vászoncsomag az ejtıernyıkkel. Két menetre volt szükség ahhoz, hogy ezt a hatalmas rakományt át tudják szállítani Afrikába. Royan a gépelt rakományjegyzékrıl hangosan olvasta az egyes raklapok tartalmát, miközben Nicholas mindegyiket ellenırizte. Nicholas és Árkász gondosan kiválogatták azokat a tételeket, melyekre hamarabb van szükség, így azok kerültek az elsı menetbe. Csak amikor meggyızıdött róla, hogy minden raklap teljes és minden részletében rendben van, akkor jelzett Frednek, aki a villás emelıt kezelte. Fred az emelı karjait becsúsztatta a raklap nyílásába, felemelte, majd kihajtott vele a hangárból, fel a rakodóponkon a Herculesbe. A hatalmas gép rakterében Jannie és Árkász segített Frednek minden egyes raklapot pontosan ráhelyezni a görgıkre, majd gondosan leszíjazták. A rakomány utolsó darabja, mely a fedélzetre került, egy kis traktor volt, elejére szerelt munkagéppel. Árkász egy yorki használtcikk- kereskedésben találta és miután alaposan ellenırizte, kijelentette, hogy „jó fogás". Ezt most ı maga vezette fel a rakodóponkon, majd szeretı gyengédséggel leszíjazta a görgıkre. A traktor majd egyharmadát tette ki a rakomány súlyának, de ez volt az egyetlen tétel, amit Árkász létfontosságúnak tartott ahhoz, hogy a gát földmunkáit a Nicholas által elıírt idıpontig befejezhesse. Úgy számolta, öt ejtıernyıre lesz szükség ahhoz, hogy a nehéz traktor épségben érjen majd földet. Az üzemanyag persze újabb problémát jelent, és a második szállítmány jó része az ejtıernyıs ledobást kibíró, speciális tartályokba töltött dízel üzemanyagból fog állni. Már elmúlt éjfél, mire az elsı szállítmány rakodásával elkészültek. A második szállítmányba kerülı raklapok a hangár fala mellett várták Nagy Dolly visszatérését. Most aztán teljes figyelmüket a sziget specialitásaiból álló búcsúlakomának szentelhették, amit Mara tett eléjük az Africair apró irodájában. - Igen - mondta nekik Jannie -, ráadásul jó szakács is – azzal szeretetteljesen megszorongatta Marát, aki hatalmas kebleit épp a vállán pihentette, ahogy áthajolt, hogy ismét telerakja Jannie tányérját tintahallal. - Szerencsés repülést! - emelte fel vörös Chiantival telt poharát Nicholas. - A bevetés elıtt nyolc órával búcsút mondok az üvegnek - mentegetıdzött Jannie, aki Coca- Colával koccintott. Ruhástól feküdtek le, hogy néhány órát aludjanak a fedélzet válaszfalához erısített ágyakon, de Royannak úgy tőnt, mintha mindössze néhány perc telt volna el, amikor máris felébredt a két pilóta csöndes hangjára, akik épp a felszállás elıtti ellenırzést fejezték be, majd süvítve beindultak a hatalmas, légcsavaros gázturbinás hajtómővek. Miközben Jannie rádión beszélt az irányítótoronnyal, Fred kigurult az indulási pontra, a három utas pedig lekászálódott az ágyáról és becsatolták magukat az utastér oldalában lévı, lehajtható ülésekbe. Nagy Dolly felemelkedett az éjszakai égbe, és a sziget halványuló fényei hamarosan eltőntek a szemük elıl. Aztán már csak a sötétlı tenger látszott alattuk, és fölöttük fényesen szikráztak a csillagok. Royan megfordult és a kabin halovány fényében Nicholasra mosolygott. - Nos Taita, ismét pályán vagyunk az utolsó menetre. A hangja feszült volt az izgalomtól. - Van egy jó oldala is, hogy kénytelenek vagyunk így visszaosonni. Így a Pegazusnak is idıbe telik, míg rájön, hogy mi ismét az Abbai- szurdokban vagyunk. - Nicholas derősen elégedettnek tőnt. - Reméljük, hogy igazad van. - Royan felemelte jobb kezét és keresztbe tette ujjait. - Épp elég gondunk lesz azzal is, amit Taita tartogat számunkra, úgyhogy nem bánnám, ha egy darabig még nyugtunk lenne a Pegazustól.
- Már útban vannak Etiópia felé -
jelentette ki határozottan von Schiller. - Hogy lehetnénk biztosak ebben, Herr von Schiller? - kérdezte Nahoot. Von Schiller dühödten nézett rá. Az egyiptomi rettenetesen idegesítette, és már kezdte bánni, hogy felfogadta. Nahoot nemigen jutott elıre a kolostorból elhozott sztélé feliratainak megfejtésével. Maga a fordítás nem jelentett leküzdhetetlen nehézséget. Von Schiller meg volt gyızıdve róla, hogy ezt a munkát, Nahoot segítsége nélkül, maga is meg tudta volna oldani, csak idıre és hatalmas referencia- könyvtárának használatára lett volna szüksége. Zömében értelmetlen rigmusokból és a szövegbe nem illı, lehetetlen párversekbıl állt. A sztélé egyik oldalán lévı betők és jelek tömege egyáltalán nem állt összefüggésben a másik három oldalon található szöveggel. Bár Nahoot nem volt hajlandó elismerni, nyilvánvaló volt, hogy az ezek mögött rejtızı jelentés zömében homályban maradt elıtte. Von Schiller türelme már-már a végét járta. Elege volt abból, hogy Nahoot kifogásait meg a soha valóra nem váltott ígéreteit hallgassa. Most már alázatos, behizelgı hangjától egészen a szomorú, karikás szeméig minden, ami vele kapcsolatos, kezdte bosszantani. De különösen győlölte ezt a dühítı szokását, hogy megkérdıjelezte Gotthold von Schiller minden kijelentését. - Obeid tábornok pontosan informálni tudott engem repülési útirányukról és a járatokról, amikor elhagyták Addisz- Abebát. A lehetı legegyszerőbb dolog volt odaküldeni biztonsági embereimet a reptérre, amikor megérkeztek Angliába. Sem Harper, sem a nı nem olyan, akiket akár még tömegben is szem elıl téveszthet az ember. Az embereim követték a nıt Kairóba... - Elnézését kérem, Herr von Schiller, de miért nem intéztette el, ha pontosan követni tudta minden mozdulatát? - Dummkopf! - förmedt rá élesen von Schiller. - Azért, mert most már sokkal valószínőbbnek tőnik, hogy ı lesz az, aki elvezet engem a sírhoz, és nem maga. - De uram, én már megtettem... - tiltakozott Nahoot. - Maga nem tett semmit és nem is csinált semmit azon kívül, hogy mentségeket talált ki saját kudarcára. Hála magának, a sztélé továbbra is rejtély maradt - szakította félbe megvetıen von Schiller. - Nagyon nehéz... - Hát persze, hogy nehéz. Ezért fizetem. Ha könnyő lett volna, akkor magam is megoldom. Ha ez valóban azokat az utasításokat tartalmazza, melyek nyomán eljutunk Mamose fáraó sírjához, akkor az írnok, Taita nehéznek is szánta. - Ha kaphatnék még egy kis idıt, azt hiszem már nagyon közel járok hozzá, hogy megtaláljam a kulcsot a... - Nincs több idı. Hát nem hallotta, amit épp az imént mondtam - Harper már útban van vissza az Abbai-szurdokba. Tegnap éjjel indultak Máltáról egy bérelt repülıgéppel, melyet jókora rakománnyal pakoltak meg. Az embereim nem tudták megállapítani, hogy miféle rakományról van szó, csupán annyit, hogy volt közte néhány földmunkára való eszköz meg egy traktor. Számomra ez csupán egyetlen dolgot jelenthet. Kiderítették, hogy hol helyezkedik el a sír, és most visszajönnek, hogy feltárják. - Megszabadulhat tılük, amint a kolostorba érnek. - Nahoot élvezettel harapott rá erre a gondolatra. - Nogo ezredes majd... - Miért kell nekem egyfolytában ismételnem önmagamat? csattant fel élesen von Schiller és kezével az asztalra csapott. - İk a mi legjobb biztosítékunk rá, hogy megtaláljuk Mamose sírját. A legkevésbé sem akarom, hogy bármi bántódásuk essék. - Fenyegetıen Nahootra meredt. – Magát most nyomban visszaküldöm Etiópiába. Ott talán még hasznát veszem. Mert hogy itt már semmi haszna. Nahoot sértettnek tőnt, de volt annyi esze, hogy nem vitatkozott tovább. Csak ült mogorván, miközben von Schiller folytatta: - Visszamegy a bázisra és Helm parancsnoksága alá helyezi magát. Az utasításokat tıle fogja kapni, de vegye olybá, mintha egyenesen tılem kapta volna. Megértette? - Igen, Herr von Schiller - motyogta duzzogva Nahoot. - Semmilyen módon ne avatkozzon Harper és a nı dolgába. Még azt sem szabad megtudniuk, hogy maga a táborban van. A Pegazus-geológuscsapat végzi tovább szokásos munkáját. - Egy pillanatra elhallgatott és fagyosan elmosolyodott, majd folytatta: - Igazán szerencsés dolog, hogy Helm valóban rábukkant egy meglehetısen ígéretesnek tőnı galenitrétegre, mely, amint azt maga is tudhatja, az az érc, melybıl az ólmot nyerik. Folytathatja a kutatást ezekben a rétegekben, és ha valóban olyan ígéretesek, mint tőnnek, akkor az egész vállalkozása szép nyereséget hoz. - Pontosan mi lesz a feladatom? - kérdezte meg Nahoot. - Maga csak szépen várakozik. Készen áll, hogy kihasználhassunk minden eredményt, amit Harper elér. Mindazonáltal maga széles teret ad neki. Nem riasztja semmiféle helikopteres repülgetéssel, és nem közelíti meg a táborát sem. Nincs több éjszakai támadás. Bármilyen lépést tesz, azt elıször velem kell tisztáznia, ismétlem, elıször velem beszél, és csak azután cselekszik. - Ha ilyen megkötöttségek mellett kell dolgoznom, akkor honnan fogom tudni, hogy mire jutott Harper meg a nı? - Nogo ezredesnek már van egy megbízható embere, egy kéme a kolostorban. İ fog informálni minket Harper minden lépésérıl. - És velem mi lesz? Mi lesz az én dolgom? - Maga értékeli azokat az információkat, amiket Nogo begyőjt. Maga ismeri a régészeti módszereket. Meg fogja tudni ítélni, hogy mit akar Harper, és meg tudja mondani, vajon sikerrel járt-e. - Értem - motyogta Nahoot. - Ha lehetséges volna, magam mennék vissza az Abbaiszurdokba. De nem lehetséges. Idıbe telhet, talán hónapok is kellenek ahhoz, hogy Harper jelentısebb eredményt érjen el. Maga mindenkinél jobban tudhatja, hogy az ilyesmihez idı kell. - Howard Carter tíz évig dolgozott Thébában, mire megtalálta Tutanhamun sírját - mutatott rá rosszmájúan Nahoot. - Remélem, hogy ez nem fog ilyen soká tartani - mondta von Schiller fagyosan. - Ha mégis így lenne, akkor nagyon valószínő, hogy magának már nem lesz semmi köze a kutatáshoz. Ami engem illet, egy sor fontos tárgyalás vár rám itt Németországban, továbbá a társaság éves általános győlése. Ezeket nem mulaszthatom el. - Akkor egyáltalán nem jön vissza Etiópiába? - vidult fel Nahoot, hogy megszabadulhat von Schiller baljós, fenyegetı hatalmától. - Megyek, amint van számomra ott valami. Magára hagyatkozom, hogy eldöntse, mikor van már szükség a jelenlétemre. - Mi legyen a sztélével? Talán... - Dolgozik tovább a fordításon - elızte meg ellenvetéseit von Schiller. - Magával visz Etiópiába egy teljes sorozatot a fényképekbıl, és amíg ott van, folytatja tovább a munkát. Elvárom, hogy a mőholdon át hetente egyszer jelentést tegyen, mit végzett, mennyit haladt elıre. - Mikor akarja, hogy induljak? - Nyomban. Ha lehet, még ma. Beszéljen Fraulein Kémperrel. Majd ı elintéz mindent, ami az utazáshoz szükséges. Nahoot most tőnt elıször boldognak e megbeszélés során. Nagy Dolly egyenletesen haladt délkelet felé, és nemigen akadt bármi, ami enyhítette volna a repülés unalmát. Épp akkor hasadt a hajnal, amikor átrepültek az afrikai partoknak azon az elhagyatott, sivatagos részén, melyet Jannie épp ez okból választott. Amint a szárazföld fölé értek, éppannyi érdekesség tárult szemük elé, mint amikor a tenger fölött repültek. Kopár, barna és kietlen sivatag terült el alattuk mindenfelé. Rendszertelen idıközönként hallották, amint Jannie a pilótafülkében a légi irányítással beszél, de mivel csak a beszélgetés egyik felét hallották, sejtelmük sem volt, vajon melyik és milyen nemzetiségő állomás lehetett. Jannie idınként felhagyott azzal a megjátszottan erıs akcentussal beszélt angollal és arabra váltott. Royant meglepte, hogy milyen folyékonyán beszéli, de lévén búr, a torokhangok nyilván nem jelentettek problémát neki. Még a különbözı akcentusokat, a líbiai és egyiptomi dialektusokat is meggyızıen utánozta, ahogy áthazudta magát a sivatag felett. Az elsı néhány órát Árkász azzal töltötte, hogy a gát tervrajzai fölé hajolt; aztán, mivel már nem tudott tovább dolgozni, amíg nincsenek meg a pontos területi mérések, felkuporodott az ágyára egy olcsó, főzött regénnyel. A szerencsétlen író nem tudta túl soká lekötni a figyelmét. A nyitott könyv az arcára pottyant, és a lapok zizegtek, valahányszor hosszan, hangosan hortyogott. Royan is az ágyán kuporgott, vele szemközt Nicholas, kettıjük között pedig a sakktábla, mígnem erıt vett rajtuk az éhség és átvonultak a hevenyészett konyhába. Itt Royan alárendelt szerepet vállalt magára és kenyeret szeletelt, kávét készített, míg Nicholas egy sor szendvics megalkotásával bizonyította a konyhamővészetben való jártasságát. Az ételt, a pilótaülések mögött ücsörögve, a pilótafülkében megosztották Jannie-vel és Freddel. - Még egyiptomi terület fölött vagyunk? - kérdezte Royan. Jannie teli szájjal kimutatott Nagy Dolly bal szárnyának csúcsa felé. - Ötven tengeri mérföldnyire ott van Wadi Halfa. Itt esett el az apám 1943- ban. A Hatodik Dél-afrikai Hadosztályban szolgált. Ezt a helyet mindenki csak a Wadi Pokolnak hívta. - Ismét harapott egy hatalmasat a szendvicsébıl. - Én nem is ismertem az öregemet. Freddel egyszer leszálltunk itt. Megpróbáltuk megkeresni a sírját. – Sokatmondóan megvonta a vállát. - Pokoli nagy terület. Rengeteg a sír. A legtöbb jeltelen. Egy darabig senki sem szólt. Csak majszolgatták a szendvicseiket és elmerültek saját gondolataikban. Nicholas apja is harcolt a sivatagban Rommel ellen. İ szerencsésebb volt, mint Jannie apja. Nicholas Royanra pillantott. Az ablakon át meredten nézte szülıföldjét, és valami olyan szenvedély sugárzott pillantásából, ami megdöbbentette Nicholast. Zömében nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy olyan angol lányként gondoljon rá, amilyen az anyja volt. Csak ritkán adódott olyan pillanat, mint ez a mostani, amikor élesen tudatára ébredt, hogy Royan lényének létezik egy másik oldala is. Úgy tőnt, nem vette észre Nicholas fürkészı pillantását. Teljesen elmerült önmagában. Nicholas szerette volna tudni, vajon mire gondolhat - milyen sötét és titokzatos gondolatok lappanghatnak a fejében. Eszébe jutott, hogy Etiópiából való visszatértük után miként ragadta meg Royan a legelsı alkalmat, hogy Kairóba siessen, és ismét az akkori nyugtalanság vett erıt rajta. Eltöprengett, vajon nincsenek-e itt olyan, elıtte rejtve maradt érzelmi kötelékek, melyek esetleg erısebbek annál a lojalitásnál, amelyet biztosra vett. Ekkor döbbent rá, hogy mindössze néhány rövid hetet töltöttek együtt, és eltekintve attól az erıs vonzerıtıl, amit Royan gyakorolt rá, valójában nem sokat tud róla. Abban a pillanatban Royan megrezzent és gyorsan felé fordult. Mindketten ott szorongtak a bal oldali ablaknál, és most alig harminc centirıl meredtek egymás szemébe. Mindössze néhány másodperc volt, de az, amit Royan szemében látott, a bőntudat, vagy valami más érzés árnyai, cseppet sem segítettek eloszlatni rossz elıérzetét. Royan ismét Jannie-hoz fordult, és válla fölött elırehajolva megkérdezte: - Mikor repülünk át a Nílus felett? - A határ túloldalán. A szudáni kormány minden figyelmét a messzi délen lévı lázadókra összpontosítja. Itt északon van néhány szakasza a folyónak, amely teljesen elhagyatott. Hamarosan egészen leereszkedünk, hogy a szudániak Khartoum körüli radarállomása ne láthasson minket. Átcsúszunk a résen. Jannie felemelte ölébıl a táblájára tőzött repülési térképet, és úgy tartotta, hogy Royan is lássa. Egyik vastag, tömpe ujjával megmutatta neki a tervezett útvonalat. Kék zsírkrétával volt berajzolva: - Nagy Dolly már olyan gyakran tette meg ezt az utat, hogy hozzá se kéne érnem a kormányhoz, már magától is megcsinálná, igaz-e, öreglány? – Gyöngyéd szeretettel megveregette a mőszerfalat. Két órával késıbb, amikor Royan és Nicholas már ismét az utastérben sakkozott, Jannie beszólt nekik a mikrofonon: - Semmi baj, emberek. Nem kell pánikba esni. Most egy kicsit csökken a magasságunk. Gyertek elıre, ha látni akarjátok a mősort. Becsatolt övekkel ültek a lehajtható székekben, és Fred fantasztikus bemutatót tartott nekik mélyrepülésbıl. Az ereszkedés olyan gyors volt, hogy Royan úgy érezte, mintha kiesnének az égbıl, és a gyomra valahol odafönn maradt volna úgy kilencezer méteren. Fred alig néhány méternyire a sivatag fölött kiegyenlítette Nagy Dollyt, olyan alacsonyan voltak, mintha nem is repülnének, hanem egy nagy sebességő buszon utaznának. Fred finoman emelte át a gépet a sárgásbarna, napperzselte terep egyenetlenségein, könnyedén suhant el a fekete sziklaszirtek felett, és egészen oldalra fordulva kerülte meg az idınként útjukat álló, szélfútta dombokat. - Hét és fél perc múlva repülünk át a Nílus felett - csapott rá Jannie a kormányra erısített stopperórára. - És ha nem navigáltam el teljesen a gépet, akkor ott, ahol áthaladunk, közvetlenül alattunk egy cápa formájú szigetnek kell lennie. Ahogy a stopper mutatója közeledett a megadott idıponthoz, felvillant alattuk a folyó szélesen elterülı, csillogó vize. Royan egy pillanatra egy zöld szigetet is látott, melynek csúcsában néhány nádtetıs kunyhó állt, és a keskeny parton egy tucatnyi, fatörzsbıl kivájt kenu hevert. - Nos, az öregnek még mindig egészen jól megy - jegyezte meg Fred. - Néhány ezer mérföldet még megtesz, mielıtt lecseréljük. - Csak ne öregezz itt, te kis pimasz pisis. Van még egy-két jó fogásom, amit eddig be sem mutattam. - Majd megkérdezzük Marát. - Fred szeretetteljesen vigyorgott rá apjára, miközben a gépet bedöntötte, ahogy délnyugat felé fordult, és a gép szárnyának vége annyira közel került a földhöz, hogy szétriasztott egy tevecsordát, mely a gyéren növı, tüskés bokrokon legelészett. Dübörögve vágtattak szanaszét a síkon, nyomukban fehér porfelhı lebegett, akár egy menyasszonyi ruha uszálya. - Még három óra a randevúig - pillantott fel Jannie a térképbıl. - Pontosan! Úgy negyven perccel naplemente elıtt landolunk. Ennél jobb nem is lehet. - Akkor jobb, ha átöltözöm a túraruhámba. - Royan visszament az utastérbe, kihúzta táskáját az ágy alól és eltőnt a vécében. Amikor húsz perccel késıbb kilépett, már keki nadrágszoknya és pamut felsı volt rajta. - Ezt a bakancsot gyaloglásra találták ki. - Igazolásként dobbantóit egyet. - Remek. - Nicholas az ágyáról figyelte Royant. - De mi a helyzet azzal a térddel? - Elvisz, ameddig kell - mondta Royan védekezın. - Ez azt jelenti, hogy megfosztatom az élvezettıl, hogy a hátamon vigyelek? Az etióp hegyek oly finoman jelentek meg a keleti láthatáron, hogy Royan észre sem vette, amíg Nicholas rá nem mutatott a vakítóan kék afrikai égen kirajzolódó, halványkék körvonalakra. - Mindjárt megérkezünk. - Az órájára pillantott. - Menjünk fel a pilótafülkébe. Ahogy a szélvédın át figyeltek, nem láttak maguk elıtt semmiféle jellegzetes tájékozódási pontot - csak a hatalmas, barna szavannát, melynek egyhangúságát csupán az akáciák fekete foltjai törték meg. - Még tíz perc - jelezte Jannie. - Lát valaki valamit? Senki sem válaszolt, mindnyájan elıremeredtek. - Öt perc. - Ott van! - mutatott át válla felett Nicholas. - Az ott a Kék-Nílus folyása. - Távolabb sötét vonalként jelent meg elıttük a tüskés fák sőrőbb ligete. - És ott a folyóparti, elhagyatott cukornádırlı malom kéménye. Mek Nimmur azt mondja, hogy a leszállóhely úgy három mérföldnyire van a malomtól. - Ha így van, akkor jó, mert a térképen nincs rajta – dünnyögte Jannie. - Egy perc és elérjük a megadott koordinátákat. - A stopperóra lassú ketyegésével telt le a perc. - Még mindig semmi... - Fred hirtelen elhallgatott, ahogy egy vörös láng csapott fel közvetlenül elıttük a földrıl és elhúzott Nagy Dolly orra elıtt. A pilótafülkében mindenki megkönnyebbülten elmosolyodott. - Hajszálpontosan - veregette meg Nicholas elismerıen Jannie vállát. - Magam sem tudtam volna jobban. Fred pár száz méternyit lejjebb ereszkedett és száznyolcvan fokos fordulatot tett. Most már két jelzıtőz égett odalenn a síkon – az egyik fekete füstöt, a másik pedig fehér füstoszlopot eregetett a csöndes esti égre. Csak amikor már egy kilométernyire voltak, akkor tudták kivenni a benıtt, rég nem használt leszállópálya vonalát. A hevenyészett Roseires leszállót húsz évvel ezelıtt az a társaság építette, mely a KékNílus mellett öntözéssel próbálkozott cukornádat termeszteni. De Afrika ismét gyızelmet aratott, a társaság a feledés homályába merült, és sírfeliratként csupán ezt a halovány jelet hagyta maga után a síkon. Mek Nimmur ezt a távoli, elhagyatott helyet választotta randevújuk helyszínéül. - Fogadóbizottság sehol - mormogta Jannie. - Mit akartok, mit csináljak? - Csak közelíts tovább - mondta neki Nicholas. - Kell itt lennie egy másik jelzırakétának - Á, ott van! - A kifutó túlsó végén, egy facsoportból emelkedett a magasba, és fényénél most elıször pillantottak meg emberi alakokat e lakatlan, kopár vidéken. Az utolsó pillanatig fedezékben maradtak. - Ez Mekre vall! Nyugodtan szállj le! Ahogy Nagy Dolly a landolás után gurult, megjelent elıttük a hepehupás, gödrökkel teli kifutópálya vége, és felbukkant egy terepszínő gyakorlóruhába öltözött alak. Két tárcsával jelzett nekik, hogy guruljanak be a két legmagasabb fa közé. Jannie leállította a motorokat, és válla fölött hátravigyorgott rájuk. - Nos, gyerekek, úgy tőnik, ez is sikerült! Még onnan a magasból, Nagy Dolly pilótafülkéjébıl is tisztán fel lehetett ismerni Mek Nimmur parancsoló alakját, ahogy elılépett az akáciafák fedezékébıl. Csak most vették észre, hogy a fákat terepszín háló takarta; a levegıbıl ezért nem látták nyomát semmiféle emberi jelenlétnek. Amint a rakodóponkot leeresztették, Mek Nimmur nagy léptekkel megindult felfelé. - Nicholas! - A két férfi összeölelkezett, és miután Mek két hangos csókot nyomott Nicholas arcára, kartávolságnyira tolta magától és a viszontlátás örömével tanulmányozta az arcát. - Tehát igazam volt! Szokás szerint már megint töröd valamiben a fejed. Ez nem egyszerő dik-dik- vadászat volt, ugye? - Hogy hazudhatnék egy régi barátnak? - vonta meg a vállát Nicholas. - Ez sosem jelentett különösebb gondot neked - nevetett Mek -, de igazán örülök, hogy lesz egy kis közös mulatságunk. Mostanság rettentı unalmas errefelé az élet. - El tudom képzelni! - bokszolta meg vállát szeretetteljesen Nicholas. Egy karcsú, kecses alak jött fel Mek után a gépre. Az olajzöld gyakorlóruhában Nicholas nem ismerte fel, amíg Tessay meg nem szólalt. Vászon ejtıernyıs bakancs volt a lábán, és a fején egy katonai sapka, amitıl egészen fiúsnak tőnt. - Nicholas! Royan! Isten hozott! - kiáltotta Tessay. A két nı legalább oly lelkesen ölelte meg egymást, mint az imént a férfiak. - Ugyan már, Madárkáim! - tiltakozott Jannie. - Ez itten nem Woodstock. Nekem még ma éjjel vissza kell érnem Máltára. Szeretnék még sötétedés elıtt felszállni. Mek villámgyorsan kézbe vette a lerakodást. Emberei nyomban ott nyüzsögtek a fedélzeten és a görgıkön kézi erıvel tolták elıre a raklapokat, míg Árkász beindította imádott traktorát, és a rakományt levitte vele a ponkon, be az akácialigetbe, a terepszín háló alá. Ennyi erıs kéz segítségével gyorsan ment a munka, Nagy Dolly raktere kiürült, mire a láthatáron fáradtan lenyugodott a nap, és a táj minden színét magába olvasztotta a rövid afrikai alkony. Jannie és Nicholas még egy utolsó, gyors megbeszélést tartott a pilótafülkében, míg Fred a felszállás elıtti ellenırzést végezte. Még egyszer végigmentek a terveken és a rádiókapcsolat jelzésein. - Akkor négy nap múlva - mondta Jannie és röviden kezet fogtak. - Hadd menjen már, Nicholas - üvöltött fel lentrıl Mek. Hajnal elıtt át kell érnünk a határon. Nézték, ahogy Nagy Dolly elgurul a kifutópálya végéig, majd megfordul. A motorok hangja felbıdült és a gép száguldva, hosszú porfelhıt húzva maga után jött vissza, majd a fejük fölé emelkedett. Jannie a gép szárnyaival búcsút intett nekik, és a nagy gép navigációs fények nélkül, akár egy fekete denevér, beleolvadt a sötétedı égbe, majd szinte azon nyomban el is tőnt a szemük elıl. - Gyere ide. - Nicholas leültette Royant az akácia alatt. - Nem szeretném, ha ez a térd ismét megtréfálna minket. Combja közepéig feltolta Royan nadrágját, és miközben rugalmas pólyát tekert a térdére, amennyire csak tudta, igyekezett leplezni, hogy ez mekkora élvezetet jelent neki. Örömmel látta, hogy a zúzódás már szinte teljesen elhalványult és a duzzanat teljesen lelohadt. Finoman megtapogatta. Ujjai alatt Royan bıre bársonyos volt és alatta a húsa kemény és meleg. Felnézett és Royan arcából kiolvasta, hogy ezt a bizalmas meghittséget, hozzá hasonlóan, ı is élvezi. Ahogy pillantásuk találkozott, Royan könnyedén elpirult és gyorsan lesimította nadrágja szárát. Ezután felpattant és azt mondta: - Tessayvel rengeteg a lemaradásunk - azzal odasietett barátnıjéhez. - Egy teljes szakaszt hagyok itt, hogy ırizzék a felszereléseteket - magyarázta Mek Nicholasnak, ahogy Tessay magával vitte Royant. - Csak egy egészen kis csapattal megyünk a határig. Nem hiszem, hogy bármi probléma adódna. Pillanatnyilag ebben a szektorban szinte egyáltalán nincs ellenséges tevékenység. Délen nagy harcok folynak, de itt minden csöndes. Ezért választottam ezt a helyet a randevúra. - Milyen messze van az etióp határ? - kérdezte Nicholas. - Öt órányi gyaloglás - mondta Mek. - Átcsúszunk az egyik csatornánkon, miután lement a hold. A többi emberem az Abbai-szurdok bejáratánál vár. Holnap még virradat elıtt kell találkoznunk velük. - És onnan a kolostorig? - Még két nap - felelte Mek. - Épp idıben érünk oda, hogy elkapjuk, amit kövér barátod ledob nekünk a kövér gépérıl. Ezután megfordult és még kiadta az utolsó parancsot a szakaszvezetınek, aki Roseires-ben marad, hogy ırizze a felszerelést. Majd összehívta azt a hat embert, akik a védıkíséretet adják a határig. Mek felosztotta köztük a málhát. A legfontosabb darabot, mely egy könnyő, modern katonai típusú rádió volt, maga Nicholas vitte. - A táskáitok túl nehezek. Át kell rámolni ıket - mondta Mek Nicholasnak és Royannak. Így aztán a táskákat kiürítették és tartalmukat beletömték abba a két vászon oldaltáskába, amit Mek adott nekik. Két embere vállára kapta a katonai oldalzsákokat, és eltőnt a sötétségben. - Ugye, azt nem akarja hozni! - meredt Mek döbbenten a teodolit hatalmas, vaskos lábaira, melyet Árkász vett le az egyik raklapról. Árkász nem beszélt arabul, így aztán Nicholas tolmácsolt nekik. - Árkász azt mondja, hogy ez egy érzékeny mőszer. Nem hagyhatja, hogy a repülıgéprıl dobják le. Azt mondja, ha ez megsérül, akkor nem tudja elvégezni a munkáját. - Ki fogja ezt vinni? - kérdezte Mek. - Az embereim közt zendülés törne ki, ha ilyesmire próbálnám meg rávenni ıket. - Mondd meg ennek a bakafántoskodó szarházinak, hogy én magam viszem. - Árkász méltóságteljesen kihúzta magát. - Nem is hagynám, hogy ezek a nagydarab, esetlen marhák akár egyetlen ujjal is hozzányúljanak. - Felemelte a csomagot, a vállára tette, majd egyenes háttal elvonult. Mek öt perc elınyt adott az elıırsnek, majd bólintott. - Most már mehetünk. Harminc perccel azután, hogy Nagy Dolly felemelkedett, ık is elhagyták a leszállópályát és elindultak kelet felé a sötét, néma síkon. Mek kemény iramot diktált. Úgy tőnt, mintha neki meg Nicholasnak olyan lenne a szeme, mint a macskáé, gondolta Royan, ahogy közvetlenül a nyomukban járt. Láttak a sötétben, és csupán egy-egy suttogva elhangzó figyelmeztetésük mentette meg Royant attól, hogy belepottyanjon egy gödörbe, vagy átessen egy sziklahalmon ebben a vak sötétségben. Ha netán mégis megbotlott, úgy tőnt, Nicholas mindig kéznél van, hogy hátranyúljon és erıs kezével elkapja. Teljesen némán, fegyelmezetten vonultak. Csupán amikor óránként öt percet pihentek, akkor ült le Nicholas és Mek szorosan egymás mellé, és abból a néhány csöndes szóból, amit Royan meghallott, rájött, hogy Nicholas az Abbai szurdokba való visszatértük okát magyarázza el részletesen. Többször is hallotta, amint Nicholas „Mamose" és „Taita" nevét ejti ki, majd Mek mély hangján hosszasan, alaposan kikérdezte. Aztán ismét talpon voltak és mentek elıre az éjszakában. Egy idı múltán Royan már nem érzékelte a távolságot, nem tudta, mekkora utat tettek meg. Csupán az óránkénti pihenık jelezték neki az idı múlását. A fáradtság lassanként öntötte el minden tagját, mígnem már odáig jutott, hogy minden egyes lépés külön erıfeszítésébe került. A bakancs ellenére a térde fájni kezdett. Idınként érezte, hogy Nicholas megérinti a karját és átsegíti a nehezebb, egyenetlen terepen. Máskor meg hirtelen megtorpantak, mert elölrıl suttogó figyelmeztetés érkezett. Ilyenkor csöndesen álltak és feszült idegekkel vártak a sötétben, mígnem egy újabb suttogás nyomán ismét elindultak, ugyanabban az erıltetett iramban. Egyszer megérezte a száraz, meleg, éjszakai levegıben a folyó hővös, iszapszagú kipárolgását, és tudta, hogy nagyon közel lehetnek a Nílushoz. Anélkül, hogy egyetlen szó is elhangzott volna, megérezte az elıtte haladó emberek feszültségét, és testtartásuk, meg az, ahogy a fegyverüket fogták, óvatos éberségre utalt. - Most megyünk át a határon - súgta a fülébe halkan Nicholas, és a feszültség ragályos volt. Royan megfeledkezett a fáradtságról, és fülében hallotta vérének hangos dobolását. Ezúttal nem álltak meg a szokásos pihenıre, hanem még egy órán át folytatták útjukat, mígnem érezte, hogy az emberek hangulata lassanként megváltozik. Valaki halkan felnevetett, és lépteik is könnyebbé váltak, ahogy haladtak tovább a foszforeszkáló keleti ég felé. Hirtelen a távoli hegylácok sötét körvonalai fölött megjelent a növekvı hold sarlója. - Minden rendben. Átértünk - mondta Nicholas rendes hangon. - Isten hozott ismét Etiópiában! Hogy vagy? - Jól. - Én is fáradt vagyok - vigyorgott rá Nicholas a holdfényben. - Hamarosan letáborozunk és pihenhetünk. Már nincs messze. Nicholas persze hazudott: csak mentek, mentek tovább, mígnem Royan már legszívesebben sírva fakadt volna. Aztán hirtelen ismét meghallotta a folyó hangját, a Nílus halk, rohanó csobogását, miközben lassanként megvirradt. Hallotta, amint Mek elöl a rájuk váró emberekkel beszél, majd Nicholas levezette ıt az ösvényrıl, leültette, és letérdelt elé, hogy kifőzze a bakancsát. - Remekül helyt álltál. Igazán büszke vagyok rád - mondta, miközben levette a zokniját és megnézte, nincs- e hólyag a lábán. Ezután levette a kötést a térdérıl. Kissé megdagadt és Nicholas gyakorlott, mozdulattal megmasszírozta. Royan halkan felsóhajtott: - Ne hagyd abba. Ez olyan jó. - Adok neked egy Brufent a gyulladásra. - Elıásta csomagjából a tablettákat és puha zubbonyát leterítette neki a földre, hogy lefeküdhessen. - Sajnálom, de a hálózsákok a többi holmi közt maradtak. Addig le kell mondanunk a kényelemrıl, amíg Jannie le nem dobja nekünk. Nicholas odanyújtotta neki a vizeskulacsot, és amíg Royan lenyelte a tablettát, felnyitott egy életmentı élelmiszeradagot. - Nem az a kifejezett ínyenckonyha. - Beleszimatolt a csomagba. - A seregben ezt patkánycsomagnak hívtuk. - Royan úgy aludt el, hogy szája még félig tele volt az íztelen hússal, meg a mőanyagszerő sajttal. Amikor Nicholas egy bögre forró, édes teával felébresztette, látta, hogy késı délutánra jár az idı. A férfi ott ült mellette és ı is saját bögréjébıl iszogatott, miközben minden egyes korty között hangosan fújdogálta a forró italt. - Nyilván örülni fogsz, hogy Mek most már teljesen képben van. Beleegyezett, hogy segít nekünk. - Mit mondtál neki? - Épp eleget ahhoz, hogy fenntartsam az érdeklıdését. - Nicholas elvigyorodott. - Ez a fokozatos feltárás elmélete. Soha ne mondj el egyszerre mindent, a dolgokat apránként kell beadagolni. Tudja, hogy mit keresünk és azt is, hogy gátat emelünk a folyón. - És mi lesz az emberekkel, akik a gát építésén dolgoznak? - A szerzetesek a Szt. Frumentiusban megtesznek bármit, amit mond nekik. İ itt nagy hıs. - És mit ígértél neki cserébe? - Odáig még nem jutottunk. Megmondtam neki, hogy sejtelmünk sincs, mit fogunk találni, mire nevetni kezdett és azt mondta, hogy megbízik bennem. - Hát nem ostoba ez a fiú? - Én azért nem egészen így jellemezném Mek Nimmurt - dünnyögte Nicholas. - Azt hiszem, ha eljön az ideje, tudatni fogja velünk, hogy mi az ára az együtt-mőködésének. - Abban a pillanatban felnézett. - Épp rólad beszéltünk, Mek. Mek nagy léptekkel közeledett feléjük, majd leguggolt Nicholas mellé. - És mit mondtatok rólam? - Royan azt mondja, hogy egy szívtelen nyomorult vagy, amiért egész éjjel ilyen erıltetett menetre kényszerítetted. - Nicholas elrontja magát. Csak figyeltem, hogy mit nyüzsgött össze maga körül - kuncogott. - Én azt mondom, hogy bánj velük keményen. A nık azt szeretik. - Majd ismét komolyra vette a szót. - Igazán sajnálom Royan. A határ mindig nehéz rész. Majd meglátja, hogy azért nem vagyok ilyen szörnyeteg, most, hogy ismét hazai földön vagyunk. - Igazán hálásak vagyunk mindazért, amit értünk tesz. Ünnepélyes komolysággal hajtotta félre a fejét. - Nicholas régi barátom, és remélem, hogy magát meg új barátomnak tekinthetem. - Rettentıen le vagyok sújtva. Tessay tegnap este elmondta, hogy valami nagy baj történt a kolostorban. Mek arca elkomorult, és ahogy dühödten megrángatta rövid szakállát, egy kis szırpamacsot tépett ki saját állából. - Nogo meg a gyilkosai. Ez is egy példa arra, hogy mi az ami ellen harcolunk. Megmenekültünk Mengisztu zsarnokságától, hogy aztán újabb rémségekbe taszítsanak minket. - Mi történt, Mek? Tömören, de élénk színekkel ecsetelve írta le a vérengzést, meg a kolostor kincseinek elrablását. - Semmi kétség, hogy Nogo volt. Minden egyes szerzetes, aki valamiképp megmenekült, jól ismeri. Haragja túl lángoló volt ahhoz, hogy magába fojtsa, így aztán hirtelen felpattant. - A kolostor nagyon sokat jelent a Gojamban élı embereknek. Engem is itt keresztelt meg maga Jali Hora. Az apát meggyilkolása és a templom megszentségtelenítése felháborító, gyalázatos gaztett. - Sapkáját a fejébe csapta. - Most pedig indulnunk kell. Az elıttünk álló út meredek és nehéz.
Most, hogy már túljutottak a
határon, biztonsággal mehettek nappal is. A második nap a szurdok mélyében haladtak. Itt nem voltak kifutó dombok: olyan volt, mintha egy hatalmas vár tornyába léptek volna be. A hatalmas, középsı hegyvonulat falai mindkét oldalon majd ezerháromszáz méter magasba nyúltak, és a mélyben kígyózó folyó teljes hosszában zugokkal és habzó zuhatagokkal volt tele. Délben Mek megállította a menetet, hogy megpihenjenek egy ligetben a folyó mellett. Homokos folyópart volt alattuk, melyet a bástyaként fölé magasodó sziklákról legördült, hatalmas kövek takartak. İk öten, egymástól kissé elkülönülten ücsörögtek. Árkász még mindig neheztelt a teodolit miatt, amin Mekkel összezördültek, így aztán tudatosan távol tartotta magát. A nehéz mőszert úgy tette le, hogy szem elıtt legyen és feltőnıen közel ült hozzá. Mek és Tessay furcsán csöndesnek és zárkózottnak tőntek, mígnem Tessay hirtelen kinyúlt és megragadta Mek kezét. - El akarom mondani nekik - tört ki belıle ösztönösen. Mek egy pillanatra elfordult a folyótól, majd bólintott. - Miért ne? - vonta meg végül a vállát. - Azt akarom, hogy tudják - makacskodott Tessay. - İk ismerték Boriszt. Meg fogják érteni. - Akarod, hogy én mondjam el nekik? - kérdezte Mek halkan, miközben még mindig fogta a kezét. - Igen - bólintott Tessay -, jobb, ha tıled hallják. Mek egy darabig hallgatott, amíg összeszedte mondanivalóját, majd elkezdte azon a mély, dörmögı hangon, de nem nézett rájuk, hanem mindvégig Tessay arcába meredt. - Az elsı pillanatban, amint megláttam ezt az asszonyt, tudtam, hogy ı az, akit Isten nekem szánt. Tessay közelebb húzódott hozzá. - Tessayvel mi fogadalmat tettünk egymásnak a Timkat éjjelén, és Isten bocsánatát kértük, majd asszonyomként magammal vittem. Tessay Mek hatalmas, izmos vállára hajtotta a fejét. - Az orosz a nyomunkba eredt. Itt talált ránk, pontosan ezen a helyen. Megpróbált mindkettınket megölni. Tessay lenézett a partra, ahol Mek és ı csaknem meghaltak, és beleborzongott az emlékbe. - Megküzdöttünk - mondta Mek egyszerően -, aztán amikor már halott volt, hagytam, hogy a testét magával vigye a folyó. - Tudtuk, hogy meghalt - mondta nekik Royan. - A követségen hallottuk, hogy a rendırség lejjebb, a határ közelében talált rá. De azt nem tudtuk, hogyan történt. Egy darabig mindnyájan hallgattak, majd Nicholas törte meg a csöndet: - De szerettem volna látni! Nyilván pokoli küzdelem volt. – Bámulattal csóválta meg a fejét. - Az orosz jó volt. Örülök, hogy többé nem kell harcolnom vele - ismerte el Mek, és felállt. - Ha most elindulunk, akkor még sötétedés elıtt a kolostorhoz érhetünk. Mai Metemma, a Szt. Frumentius újonnan választott apátja fogadta ıket a kolostor folyóra nézı teraszán. Nem sokkal volt fiatalabb Jali Koránál, ı is magas volt, fejét ezüstös haj övezte, és a kék koronát viselte, hogy illı tisztelettel fogadhasson egy olyan rendkívüli vendéget, mint Mek Nimmur. Miután a vendégek megfürödtek és egy órányit pihentek a nekik elıkészített cellákban, a szerzetesek értük jöttek, hogy átvezessék ıket a tiszteletükre rendezett lakomára. Amikor a tejesflatskókat már harmadszor töltötték újra, és az apát meg a szerzetesek hangulata felengedett, Mek suttogni kezdett az öregember fülébe. - Idézze csak fel Szent Frumentius történetét - hogyan vetette Isten a viharkorbácsolta tengerrıl a mi partjainkra, hogy elhozhassa nekünk az igaz hitet? Az apát szeme megtelt könnyel. - Szent teste itt nyugodott a mi maqdasunkban. Aztán jöttek a barbárok és ellopták tılünk az ereklyét, földi maradványait. És itt maradtunk apa nélkül, árván, akár a gyermekek. Elvették az okot, amiért ez a templom és a kolostor megépült - siránkozott. - Többé nem jönnek ide a zarándokok Etiópia minden tájáról, hogy sírjánál imádkozzanak. Az Egyház is elfelejt minket. Nekünk végünk. A kolostor az enyészeté, és szerzeteseink messze szállnak, akár a hullott levél a szélben. - Amikor Szent Frumentius Etiópiába jött, nem volt egyedül. Volt vele egy másik keresztény is a bizánci anyaszentegyháztól - emlékeztette ıt Mek halk, vigasztaló dörmögéssel. - Szent Antónia. - Az apát tejes flaskója után nyúlt, hogy csillapítsa fájdalmát. - Szent Antónia - helyeselt Mek. - İ hamarabb halt meg, mint Szent Frumentius, de éppoly szent volt, mint fivére. - Szent Antónia is nagy szent ember volt, kiérdemelte szeretetünket és hódolatteljes tiszteletünket. - Az apát ismét nagyot húzott a flaskóból. - Isten útjai kifürkészhetetlenek, igaz? - rázta meg fejét Mek, elámulva a világegyetem mőködésének csodáján. - Az ı útjai mélyek, s ez számunkra örök titok marad, nem kételkedhetünk benne és meg sem érthetjük soha. - És mégis könyörületes, megjutalmazza mindazokat, kik ıszintén hisznek benne. - İ csupa könyörület. - Az apát szemébıl kicsordult a könny és végigfolyt az arcán. - Ön és kolostora fájdalmas veszteséget szenvedett. Szent Frumentius szentséges ereklyéjét elvitték innen - s ó jaj, vissza sosem kerül. De mi van, ha Isten egy másikat küld helyette? Mi van, ha elküldené Szent Antónia szentséges testét? Az apát könnyein át felnézett rá, és arca hirtelen megfontolttá vált. - Az valódi csoda lenne. Mek Nimmur karjával átölelte az öregember vállát és halkan suttogott a fülébe, mire Mai Metemma abbahagyta a sírást és figyelmesen hallgatta.
- Megszereztem neked a munkásokat -
mondta Mek Nicholasnak, ahogy másnap reggel elindultak felfelé a völgybe. - Mai Metemma megígérte, hogy két napon belül száz embert ad nekünk, és a következı hét során még ötszázat. Bőnbocsánatot nyújt mindazoknak, akik önként jelentkeznek munkára a gátnál. Megmenekednek a purgatórium tüzétıl, ha részt vesznek egy ilyen dicsı vállalkozásban, mint Szent Antónia szentséges maradványainak felkutatása. Mindkét nı megtorpant és rámeredt. - Mit ígértél annak a szegény öregembernek? - kérdezte Tessay. - Egy testet ahelyett, melyet Nogo elrabolt a templomból. Ha valóban megtaláljuk a sírt, akkor abból Mamose múmiája a kolostort illeti. - Galád dolog ilyesmit csinálni - csattant fel Royan. – Csalással veszi rá, hogy segítsen nekünk. - Ez nem csalás - villant fel Mek sötét szeme a vádra. - Az ereklye, mely elveszett, nem Szent Frumentius teste volt, és mégis több száz éven át megfelelt a célnak, összetartotta a szerzetesek közösségét és ide vonzotta a keresztényeket az ország minden tájáról. Az, hogy most már nincs, a kolostor létét fenyegeti. Elveszett az ok, amiért továbbra is fennmaradhatnának. - Ezért aztán maga megkísérti ıket egy hamis ígérettel! - Royan még mindig mérges volt. - Mamose fáraó teste minden ízében éppoly autentikus, mint az, amely számukra elveszett. Mit számít, hogy ez egy régi egyiptomi és nem egy régi keresztény teste, mindaddig, amíg a hit középpontjaként szolgál, és általa a kolostor esetleg további ötszáz éven át fennmaradhat? - Azt hiszem, van abban valami, amit Mek mond - közölte véleményét Nicholas. - Mióta vagy te ilyen nagy szakértıje a kereszténységnek? Te ateista vagy - rivallt rá Royan, mire Nicholas felemelte a kezét, mintha egy nagy ütést akarna kivédeni. - Igazad van. Egyáltalán, mit szólok én ebbe bele? Vitassátok csak meg ti ezt a kérdést Mekkel. Én meg megyek és megvitatom a gátépítés teóriáit Árkász Webbel. - Azzal elırebaktatott a sor elejére és odacsapódott mérnöke mellé. Idırıl idıre hallotta háta mögül a túlfőtött hangokat és elvigyorodott. Ismerte Meket, de már kezdett tisztába jönni a hölggyel is. Csodás lenne látni, hogy végül is ki gyız ebben a vitában. A délután közepe táján értek a hasadék felsı részéhez, és amíg Mek táborhelyet keresett, Nicholas nyomban elvitte Árkászt a folyó elkeskenyedı részéhez, közvetlenül a fölé a pont fölé, ahol a víz lezúdul a mélybe. Mialatt Árkász felállította a teodolitot, Nicholas fogta a kalibrált szintezıt. Árkász határozott kézjelekkel utasítgatta le-föl a sziklán, miközben mindvégig a teodolit lencséjébe nézett, Nicholas pedig ingatagon állt a bizonytalan terepen és igyekezett a rudat egyenesen tartani, hogy Árkász pontosan bemérhesse. - Rendben! - ordította Árkász a huszadik után. - Most pedig menj a folyó túlsó oldalára. - Remek! - ordította vissza Nicholas. - Mit akarsz, repüljek vagy ússzak? Nicholas fölgyalogolt három mérföldnyit a folyó mentén a gázlóig, ahol a csapás keresztezte a Dandera folyót, majd a kusza part menti növényzeten át visszaverekedte magát addig a pontig, ahol a szemközti parton Árkász heverészett az árnyékban és cigarettázott. - Nehogy már megszakadj! - kiáltotta át neki a folyó túlsó oldalára. Már csaknem besötétedett, mire Árkász bemért mindent, amit akart, és Nicholas elıtt még ott volt a hosszú visszaút a gázlón át. Az utolsó mérföldet már teljes sötétségben tette meg, csupán a tábortőz lángjának fénye irányította. Kimerülten bebotorkált a táborba és elhajította a szintezıt. - Most jobban teszed, ha azt mondod nekem, hogy megérte – mordult rá Árkászra, aki fel se nézett logarlécérıl. Átjavított rajzain dolgozott egy kis butánlámpás vakító fénye mellett. - A becslésed egészen jó volt - gratulált Nicholasnak. - A folyó harminchét és fél méter széles azon a kritikus ponton ott a vízesés felett, ahol az építményt akarom elhelyezni. - Mindössze annyit akarok tudni, hogy össze tudsz-e itt ütni egy gátat, vagy sem. Árkász elvigyorodott és ujját végighúzta az orrán. - Te idehozod az én nyamvadt tragacsomat, és én magát a rohadt Nílust is elzárom neked. Miután megvacsoráztak - egy újabb patkánycsomagból -, Royan a tőz túloldaláról Nicholasra pillantott. Amikor sikerült elkapnia a tekintetét, a fejével intett neki. Ezután felállt és feltőnés nélkül kisétált a táborból, miközben egyszer visszanézett, hogy megbizonyosodjon róla, Nicholas követi-e. Nicholas elemlámpával világította meg az ösvényt, ahogy óvatosan mentek visszafelé a gát kijelölt helyéhez, majd kerestek egy vízre nézı nagy követ, melyre leülhettek. Nicholas kikapcsolta a lámpát, és egy darabig némán üldögéltek, amíg szemük hozzászokott a halovány csillagfényhez, majd Royan suttogva azt mondta: - Volt idı, amikor azt hittem, hogy soha nem térek vissza ide - hogy mindez csak álom volt, és Taita medencéje nem is létezett. - Számunkra talán nem is fog, a kolostor szerzeteseinek segítsége nélkül. - hangja kérdı volt. - Te és Mek Nimmur gyıztetek - kuncogott Royan halkan. - Természetesen el kell fogadnunk a segítségüket. Mek érvei rendkívül meggyızıek voltak. - Tehát beleegyeztél, hogy jutalmul megkapják Mamose múmiáját? - Beleegyeztem, hogy bármilyen múmiát találunk, az az övék, persze ha találunk egyáltalán - pontosított. - Annak alapján, amit tudunk, lehet, hogy Mamose igazi múmiája az volt, amelyet Nogo ellopott. Nicholas karja egészen természetesen siklott Royan vállára, Royan pedig egy pillanat múlva kényelmesen a férfinak támaszkodott. - Jaj Nicky, annyira félek és annyira izgatott vagyok. Félek, hogy minden reményünk hiábavaló és izgatott vagyok, vajon megtaláljuk-e Taita játékának nyitját. - Arcát a férfi felé fordította, és Nicholas az ajkán érezte Royan leheletét. Gyöngéden megcsókolta. Aztán visszahúzódott, miközben ajkán még ott érezte Royan ajkának melegét és a csillagfényben az arcát figyelte. Royan még csak kísérletet sem tett arra, hogy elhúzódjon. Sıt, inkább felé hajolt és most ı csókolta meg a férfit. Elıször csak egy higgadt, testvéri csók volt, a száját gyorsan összezárta. Nicholas jobb kezét hátulról Royan fejéhez emelte, ujjait a hajába fúrta és arcát még szorosabban nyomta maga felé. İ szétnyitotta száját és Royan még mindig csukott ajkait halk, kissé neheztelı hang hagyta el. Nicholas lassan, kéjesen nyitotta szét Royan ajkait, mire a tiltakozás végre lecsendesült és nyelve mélyen, mohón fürkészte a másik titkait. Royan most halkan, elégedetten felnyögött, akár az anyja csecsén csüngı kiscica és karjával átölelte Nicholast. Erıs, hajlékony ujjai Nicholas hátát gyúrták, szája immáron teljesen megnyílt a férfi csókja elıtt, és nyelve örvénylett, fürgén siklott Nicholas nyelve körül. Ekkor Nicholas másik kezét a testük közé csúsztatta és egészen övig kigombolta Royan blúzát. Royan kissé hátrahajolt ölelésében, hogy megkönnyítse neki. Mámorító örömmel vette észre, hogy keblei csupaszok a vékony pamutblúz alatt. Az egyiket kezébe vette: kicsi volt és kemény, épphogy betöltötte tenyerét. Amikor finoman megcsippentette mellbimbóját, az megmerevedett ujjai közt, akár egy apró, érett eper. Abbahagyta a csókot és fejét Royan mellére hajtotta. Royan halkan felnyögött és kezével vezette lejjebb a férfi fejét. Amikor a mellbimbót a szájába vette, Royan felszisszent és másik kezének körmét belemélyesztette Nicholas hátába, akár egy simogatásra válaszoló cica. Egész teste hullámzott Nicholas ölelésében, majd egy idı múlva eltolta a férfi száját. Nicholas egy pillanatig azt hitte, hogy elutasítja, de Royan csak odébb tolta a fejét és másik mellbimbóját is a szájába helyezte. Ismét felszisszent, ahogy Nicholas beszívta. Royan mozdulatai egyre szenvedélyesebbek lettek, lépést tartottak Nicholas növekvı vágyával. Nem tudta tovább türtıztetni magát, a keki nadrágszoknya alatt felnyúlt és kezét Royan gömbölyödı vénuszdombjára tette. Ekkor Royan egy gyors, ruganyos mozdulattal elszakadt tıle és felpattant. Elhátrált, miközben nadrágszoknyáját lesimította és reszketı ujjakkal begombolta a blúzát. - Sajnálom, Nicky. Annyira szeretném, jaj Istenem, el se tudod képzelni, hogy mennyire. De... - megrázta a fejét, miközben erısen lihegett -, még ne. Kérlek Nicky, bocsáss meg nekem. Én két világ közt vergıdöm. Az egyik felem annyira szeretné, de a másik nem engedi meg nekem... Nicholas felállt és testvérien megcsókolta. - Nem kell siettetni. A jó dolgokra érdemes várni - mondta, miközben szája épp csak érintette Royan ajkait. - Gyere! Most szépen hazaviszlek.
Másnap reggel még sötét volt, amikor
a papok elsı munkára toborzott csapata, akiket Mai Metemma ígért, szép sorban jöttek felfelé a völgyben. Éneklésük ébresztette a tábort, és mindenki álmosan bújt elı zsúptetejő, hevenyészett menedékébıl, hogy köszöntse a szent emberek hosszú sorát. - Szentséges egek - ásított Nicholas -, olyan, mintha egy új keresztes hadjáratot indítottunk volna. Az éjszaka közepén kellett indulniuk a kolostorból, hogy ilyen korán itt legyenek. - Elment, hogy megkeresse Tessayt, és amikor megtalálta, azt mondta neki: - Ezennel kineveztetett hivatalos tolmácsnak. Árkász egy szót sem beszél se arabul, se amhara nyelven. Maradjon a közelében. Amint kivilágosodott, Mek és Nicholas elhagyta a tábort, hogy megfelelı ledobóhelyet keressenek. Délre mindketten úgy látták, hogy csupán egyetlen lehetıségük van: magát a völgyet kell használniuk. Az ıket körülvevı sziklás gerincekhez képest a völgy talaja egyenletes volt és viszonylag kevés akadály állta útjukat. Fontos volt, hogy olyan helyet válasszanak, mely a lehetı legközelebb van a gát építésének helyszínéhez, mivel minden egyes mérföld, melyen át a felszerelést kézi erıvel kell elcipelni, rengeteg idıt és energiát von el magától a munkától. - Az idı a legfontosabb tényezı - mondta Nicholas Meknek, ahogy másnap reggel ott álltak a kiválasztott területen. Mostantól az esızésekig minden nap számít. Mek felnézett az égre. - Imádkozz Istenhez, hogy késın jöjjön az esı. Egy mérföldnyire lefelé a folyótól, egy olyan szakaszon jelölték ki a ledobás területét, ahol a völgy a legszélesebb volt és a hegyek közti résen át jól megközelíthetı. Jannie- nak egyenesen kell berepülnie, majd öt mérföldön kiegyenlíteni a gépet teljes fékszárnnyal és lenyitott rakodóponkkal. - Jó nehéz dolga lesz - jegyezte meg Mek, ahogy végignéztek a környezı sziklás lejtıkön és komoran magasodó szirteken. - Tud ez a te kövér barátod repülni? - Repülni? Hisz félig madár - mondta neki Nicholas. Lementek a völgybe, hogy ellenırizzék a jelzıfüstöt és a jelzések elhelyezését. Jelzésként kvarckıbıl kirakott kereszteket raktak le a völgy közepén, melyek a levegıbıl is jól láthatók. Árkász fenn volt a völgy középsı részén. Jól látták az ég elıtt kirajzolódó alakját, ahogy járkál és elhelyezi jelzıfüstjeit, melyek a ledobási területhez való közeledést jelzik. Amikor Nicholas megfordult és a másik irányba nézett, látta a két nıt, akik a völgy túlsó végén, egy sziklán ültek. Árkász már segített nekik elhelyezni a jelzıfüstöket. Ezek adják majd a terület túlsó határát, és megmutatják Jannienak, hol kell kiemelkednie a völgybıl. Ezután Nicholas ismét Mek emberei felé fordította figyelmét, akik épp végeztek a vakító fehér kvarcjelek elhelyezésével. Amint ezek mind a helyükre kerültek, Mek elrendelte a terület kiürítését. Ezt követıen, a rádiót cipelve felmásztak Árkászhoz a völgy tetejénél lévı magaslatra. Mek segített Nicholasnak kifeszíteni az antennát. Aztán Nicholas bekapcsolta, és gondosan beállította az erısítıt, mielıtt megnyomta volna a mikrofont. - Nagy Dolly! Gyere, Nagy Dolly! - Hívta Nicholas, de csak zümmögı, sípoló zörejek hallatszottak. - Nyilván késnek. - Nicholas igyekezett a lehetı legjobban leplezni aggodalmát. - Jannie az elsı menetben Máltából egyenesen ide jön. Aztán az elsı adag után visszamegy a Roseires- nél lévı bázisodra, és felveszi a második rakományt. Egy kis szerencsével mindkét rakomány még holnap délelıtt lenn lesz. - Ha jön egyáltalán a kövér - jegyezte meg Mek. - Jannie profi - dörmögte Nicholas. - Jönni fog. - A szájához emelte a mikrofont: - Nagy Dolly! Hallasz? Vége. Tíz percenként hívta az üres, visszhangos csendet. Valahányszor hívása válasz nélkül maradt, lelki szemei elıtt szudáni MiG vadászgépek jelentek meg irányított lövedékeikkel, és az öreg Hercules lángolva zuhant a föld felé. - Gyere, Nagy Dolly! - könyörgött, és végre egy gyenge, sercegı hang úszott be a fülhallgatójába. - Fáraó. Itt Nagy Dolly! Érkezés negyvenöt perc múlva. Hallgatlak. - Jannie adása rövid volt. Túl öreg róka volt ı már a csempész-szakmában ahhoz, hogy ellenséges füleknek idıt adjon rá, hogy bemérhessék helyzetét. - Nagy Dolly. Négy ötöt vettem. Fáraó készen áll. - Nicholas Mekre vigyorgott. - Úgy tőnik, végül mégiscsak beindulunk. Mek hallotta meg elsıként. A füle a harci zajokhoz szokott. Ezen a vidéken, ha életben akarsz maradni, nem árt, ha jóval elıbb hallasz meg egy gépet a levegıbıl, még azelıtt, hogy megérkezik. Nicholas már nem volt tréningben, így majd öt perccel késıbb hallotta meg a szurdok szikláiról furcsán visszhangzó légcsavarok jellegzetes berregését. Nem lehetett pontosan megállapítani az irányt, de szemüket beárnyékolva mindnyájan nyugat felé meredtek. - Ott van - egyenlített Nicholas, amint észrevette az apró sötét foltot, mely olyan alacsonyan volt, hogy szinte beleolvadt a meredély mögötte emelkedı falába. Odabólintott Árkásznak. Árkász odarohant a jelzıfüstökhöz és rövid ideig matatott körülöttük. Ahogy elhátrált, sőrő körömvirágsárga füst szállt fel belılük, majd lomhán úszni kezdett az enyhe szellıben. A füst megmutatja Jannie-nak a szél erejét és irányát, ugyanakkor beirányítja a ledobás területére. Nicholas szeméhez emelte távcsövét és a keskeny völgy túlsó vége felé nézett. Látta, hogy Royan és Tessay is a jelzıfüstök körül buzgólkodik. Hirtelen karmazsinvörös füstfelhık hömpölyögtek a magasba, és a két nı visszafutott eredeti helyére, majd mindketten az eget kémlelték. Nicholas halkan beleszólt a mikrofonba. - Nagy Dolly. Füst fenn van. Látod? - Igen. Látlak. Amit ti kapni fogtok, azért igazán hálásak lehettek. - Jannie dél-afrikai akcentusa tisztán hallható volt, ahogy egy vidám káromkodást nyögött be az éteren át. Figyelték, ahogy a közeledı gép egyre nagyobb lesz, mígnem úgy tőnt, mintha szárnyai betöltenek a fél eget, majd alakja megváltozott, ahogy hatalmas fékszárnyait és hasa alatt a ponkot leeresztette. Nagy Dolly sebessége olyan drámaian lelassult, hogy úgy tőnt, mintha valami láthatatlan szálon csüngne alá a magasan tündöklı afrikai napból. Lassan megfordult, élesen bedılt, ahogy Jannie egy vonalba hozta a füstjelekkel, majd lejjebb ereszkedett és még lejjebb, egyenesen arrafelé, ahol ık álltak. A gép kegyetlenül felbıdült. Mindhárman lebuktak, ahogy elszállt felettük, méghozzá olyan alacsonyan, hogy úgy érzıdött, nyomban lesöpri ıket a gerincrıl. Nicholas egy pillanatra látta Jannie-t, amint lefelé néz a pilótafülkébıl, majd arcán széles mosollyal felemeli egyik kezét és kurtán leinteget, azzal már el is húzott mellettük. Nicholas felegyenesedett és figyelte, ahogy Nagy Dolly méltóságteljesen lehúzódik a völgy közepére. Kiesett belıle az elsı raklap és zuhant a föld felé, mígnem az utolsó pillanatban hirtelen kinyílt az ejtıernyı, akár egy menyasszonyi csokor. A nehéz konténer zuhanása nyomban lelassult. Lengett és himbálódzott, majd másodpercek múlva, hatalmas, sárga porfelhıt kavarva, olyan zajjal ért földet a völgyben, hogy azt még odafenn a gerincen is hallották. Ezután két újabb rakomány pottyant ki belıle, és ezek is egy pillanatig ott csüngtek a levegıben ejtıernyıiken, mielıtt a földnek csapódtak volna. Nagy Dolly motorjai felbıdültek, és az orra megemelkedett, ahogy a karmazsinvörös füstfelhı fölött elhaladva felfelé tört, majd kiemelkedett a völgy halálos csapdájából. Egy széles kör után ismét visszatért és leereszkedett a második menetre. Ismét raklapok potyogtak ki belıle, ahogy elhúzott a kvarcjelzések fölött, majd a völgy végén megint felemelkedett és szinte súrolta a tőhegyes sziklákat, melyeknek karmai felhasították volna. Jannie hatszor ismételte meg ezt a veszélyes manıvert és minden alkalommal három, nehéz szögletes rakományt dobott le. Ott hevertek szanaszét végig a völgyben, és lepelként borult rájuk saját ejtıernyıjük fehér selyme. Ahogy Jannie az utolsó kör után emelkedni kezdett, hangja Nicholas fülhallgatójában visszhangzott. - Ne menj el, Fáraó! Visszajövök! - Aztán Nagy Dolly beemelte hasába a ponkot, mint mikor egy idıs hölgy húzza fel buggyos bugyogóját, majd elszállt nyugat felé. Nicholas és Mek lerohant a völgybe, ahol a szerzetesek már fecsegtek és nevetgéltek a raklapok körül. Gyorsan a kezükbe vették a szervezést, csapatokra osztották az embereket és irányították ıket, ahogy szortírozták és elvitték a csomagokat. Nicholas és Árkász úgy tervezte, hogy a raklapok olyan sorrendben érkezzenek, ahogy tartalmukra szükség van. Az elsın konzervek, szárított ételek és személyes holmijaik meg a tábori felszerelés volt, együtt azokkal a kis kényelmet jelentı dolgokkal, amiket Nicholas megengedett, beleértve a szúnyoghálót és egy láda maláta-whiskyt. Megkönnyebbülten látta, hogy az értékes ládából semmi sem szivárog: egyetlen üveg sem tört el. Árkász gondjaiba vette az építkezési anyagokat meg a gépeket, a nehéz felszerelést. Utasításai alapján, amit Tessay közvetített, ezeket elvonszolták, kézi erıvel elvitték az ısi kıfejtıbe, ugyanis itt raktározzák majd mindaddig, amíg az építési területen szükség nem lesz rájuk. Rájuk sötétedett, amikor a raklapok feléhez még hozzá sem nyúltak, ott hevertek, ahová leestek. Ezek mellé Mek fegyveres ırséget állított, majd kimerülten fölbaktattak a völgybıl a táborba. Aznap este, miután egy kis whisky meg egy tisztességes vacsora melegítette a gyomrát, a feje felett szúnyogháló volt, alatta pedig egy vastag szivacsmatrac, Nicholas mosollyal az arcán merült álomba. Elindultak egy jó kezdet felé. A hajnali zsolozsmát tartó szerzetesek éneke ébresztette fel: - Itt aztán nincs szükség vekkerre - nyögött fel, majd lebotorkált a folyóhoz mosakodni és borotválkozni. Ahogy a nap bearanyozta a meredély kıcsipkéit, Mekkel már fenn voltak ırhelyükön és a nyugati eget fürkészték. A terv szerint Jannie az éjszakát Roseires-nél töltötte, ezalatt Mek emberei segítettek neki bepakolni azt a szállítmányt, amit elsı útjuk után hagytak ott, amikor Máltáról megérkeztek. Ez volt az akció egyik sebezhetı, gyenge pontja. Bár Mek biztosította ıket, hogy a területen pillanatnyilag szinte nincs katonai jelenlét, mégis, nem kell több, csak a szudáni kormány egyetlen eltévedt ırjárata, mely belebotlik Nagy Dollyba, amíg az lenn van a földön, és máris dugába dıl minden tervük, kész a katasztrófa, így aztán megkönnyebbülten dobbant meg a szívük, amikor meghallották az ismerıs berregést, ahogy a sziklák visszaverik a légcsavarok hangját. Nagy Dolly ismét irányba fordult, hogy az elsı menetben végighúzzon a völgy felett, és ahogy átrepült a kvarckereszteken, a hatalmas sárga munkagép esett ki rakterébıl. Nicholas ösztönösen visszafojtotta lélegzetét, amint figyelte hogy zuhan lefelé, majd megtorpan, mert ejtıernyıjének kötelei hirtelen megrándulnak. Vadul himbálódzott a levegıben, jojózott a nejlonköteleken, és a szerzetesek a csodálattól és az izgalomtól felüvöltöttek, amint figyelték földetérését. Hatalmas porfelhı szállt a magasba ahogy becsapódott. Árkász Nicholas mellett állt, nyögdécselt és eltakarta a szemét, hogy ne kelljen néznie a levegıbe emelkedı porfelhıt. - Bassza meg! - mondta tompa hangon. - Ez parancs, vagy pusztán egy kérés? - kérdezte Nicholas, de nem volt igazán derős. Miután az utolsó raklap is földet ért, és a gép teljes sebességgel emelkedett fölfelé, Nicholas rádión odaszólt Jannie-nek. - Ezer köszönet, Nagy Dolly. Szerencsés utat! - Insalláh! Ha Isten is úgy akarja! - szólt vissza Jannie. - Majd hívlak, ha jönni kell értünk. - Várom a hívást. - Nagy Dolly távolodott. - Kéz- és lábtörést! - Hát akkor - csapta hátba Nicholas Árkászt. - Menjünk le és nézzük meg, van-e még traktorod. A megrongálódott sárga gép az oldalán feküdt és ömlött belıle az olaj, akár a vér egy szíven lıtt dinoszauruszból. - Te nyugodtan elmehetsz. Csak hagyj itt nekem segítségnek egy tucatnyit ezek közül a fekete fickók közül – mondta neki Árkász olyan szomorúan, mintha kedvese sírja mellett állna. Árkász nem tért vissza a táborba vacsorára, így Tessay leküldött neki egy tál watot és egy kis injera kenyeret, hogy azért egyen valamit, amíg dolgozik. Nicholas fontolgatta, hogy lemegy és felajánlja, hogy segít a megrongálódott traktor javításában, de aztán meggondolta magát. Keserő tapasztalatból tudta, hogy vannak olyan idıszakok, amikor Árkász nem szereti, ha zavarják, és ez most épp egyike azoknak. A kora hajnali sötétségben a tábort fényszórók vakító fénye világította meg, és a hegyek visszaverték a felbıdülı dízelmotor hangját. Kopasz feje búbjáig olajosán és koszosan, beesett szemmel, de diadalmasan vezette be Árkász a táborba a sárga traktort, miközben a vezetıülésrıl kiáltozott nekik. - Minden rendben, nimfák és gazfickók! Ki az ágyból! Gyerünk gátat építeni! Még két teljes napjukba került, mire összeszedték a völgyben szanaszét heverı raklapokat és bevitték a raktárként szolgáló, ısi kıfejtıbe. Itt aztán a Nicholas és Árkász által még Angliában összeírt jegyzék alapján, gondosan elhelyezték. Nagyon fontos volt, hogy pontosan tudják, mit hol találnak, és szükség esetén nyomban hozzá is férjenek. Eközben Árkász a gát építési területén dolgozott, kijelölte az alapokat, számtalan fakarót vert le a folyóparton és elvégezte az utolsó méréseket is hosszú acél mérıszalagjával. Amíg ezek az elımunkálatok tartottak, Nicholas figyelte a szerzetesek teljesítményét és lassanként személyesen is megismerte ıket. Ki tudta választani közülük a vezetésre alkalmasakat, a legintelligensebb, legkészségesebb embereket. Azt is meg tudta állapítani, kik azok, akik beszélnek arabul, vagy egy kicsit angolul. Mind közül a legígéretesebbnek egy Hansith Sherif nevő szerzetes tőnt, akit Nicholas közvetlen segítıként és tolmácsként vett maga mellé. Miután a táborban már berendezkedtek és baráti kapcsolatot alakítottak ki a szerzetesekkel, Mek Nimmur félrevonta Nicholast úgy, hogy a két nı is hallótávolságon kívül legyen. - Mostantól az én feladatom az építési terület biztosítása. Készen kell állnunk, hogy megakadályozhassunk egy újabb lerohanást, amilyet elızı táborod ellen hajtottak végre, illetve egy olyan vérengzést, amilyen a Szent Frumentiusban volt. Nogo és gyilkosai még mindig itt vannak valahol. Nem kell nekik sok, hogy meghallják, ismét visszatértél a szurdokba. És amikor jön, én várni fogom. - Hát egy AK-47-sel jobb helyzetben vagy, mint egy csákánnyal - helyeselt Nicholas. - Csak Tessayt hagyd itt velem. Szükségem van rá. - Nekem is - mosolygott Mek és bánatosan csóválta a fejét. - Most kezdek rájönni, hogy mennyire. Vigyázz rá helyettem. Minden este visszajövök, hogy ellenırizzem. Mek bevitte embereit a bozótba és védelmi állásba helyezte ıket a csapás mentén és a tábor körül. Amikor Nicholas felnézett a munkájából, gyakran vette észre Mek ırségének egyegy tagját a tábor körüli magaslatokon. Megnyugtató érzés volt tudni, hogy ott vannak. Mindazonáltal Mek, ígéretéhez híven, minden este visszatért a táborba, és éjszakánként Nicholas gyakran hallotta Tessayvel közös menedékükbıl mély, dörmögı nevetését, melyet asszonya édes, ezüstös kacagása kísért. Ilyenkor Nicholas éberen feküdt, és Royanra gondolt a szomszédos kunyhóban, mely oly közel, mégis rettentı távol volt tıle. Az ötödik napon megérkezett a Mai Metemma által nekik toborzott, háromszáz munkásból álló második különítmény, és ez meglepte Nicholast. Afrikában ritkán mőködnek így a dolgok. Soha, semmi nem szokott az ígért idı elıtt történni. Eltöprengett, vajon pontosan mit mondhatott Mek az apátnak, de aztán úgy döntött, hogy nem igazán akarja tudni, mivel most már megkezdıdhetnek a fı építési munkálatok. Ezek az emberek nem szerzetesek voltak, mivel a Szent Frumentius már kiadta a maga embereit a szent munkára, hanem falusiak, akik a meredély fölötti hegyvidéken éltek. Mai Metemma a bőnbocsánat ígéretével és a pokol tüzének fenyegetésével kényszerítette ıket. Nicholas és Árkász ezt a munkaerıt harmincfıs csapatokra osztotta, és mindegyik élére egy-egy kiválasztott szerzetest állítottak munkavezetınek. Fizikai felépítésük alapján gondosan osztályozták ıket, úgy, hogy a nagydarab, keménykötéső embereket mind egy csoportba győjtötték, ık adták az építkezés rohamosztagát, míg a kisebb, vékonyabb, de szívós munkásokat olyan feladatokra oszthatták be, melyeknél nincs olyan nagy szükség a nyers, fizikai erıre. Nicholas kiötlött egy nevet mindegyik csapatnak - Bivalyok, Oroszlánok, Fejszék és így tovább. Ez alaposan igénybe vette képzelıerejét, de fel akarta ébreszteni büszkeségüket és elsısorban saját érdekében szerette volna a csapatokat versengésre buzdítani. Felvonultatta ıket a kıfejtıben, ahol minden egyes csapat élén újonan kinevezett, egyházi munkavezetıje állt. Emelvényként az egyik ısi kıtömböt használta és Tessay fordított neki, amint szívélyes szónoklattal üdvözölte ıket, elmondta nekik, hogy ezüst Mária Terézia- dollárban fogják kapni fizetésüket. A szokásos bér háromszorosát ígérte nekik. Eddig az emberek komoran, rezignáltán hallgatták, de hangulatuk erre szemlátomást megváltozott. Egyikük sem számított rá, hogy fizetést kap munkájáért, és legtöbbjük azt fontolgatta, hogyan tudna minél elıbb megszökni és hazamenni. Most azonban Nicholas nem csupán pénzt ígért nekik, hanem ezüstdollárt. Etiópiában az elmúlt kétszáz év során a Mária Terézia-dollárt tekintették az egyetlen igazi pénznek. Ez okból még mindig az eredeti, 1780-as dátummal és az öreg császárnı tokás képmásával verték, akinek hatalmas kebleit félig fedetlenül hagyta a mély décolletage. Egyetlen ilyen érmét értékesebbnek tartottak, mint egy egész zsáknyit abból az értéktelen, zörgı papírból, amit az addiszi rezsim adott ki. Hogy kifizethesse a munkabért, Nicholas ezekbıl az ezüstpénzekbıl egy egész ládányit helyezett el az elsı raklapon, amit Jannie ledobott. Miközben hallgatták, mennyei mosoly öntötte el arcukat, ébenfekete képükbıl elıvillantak vakító, fehér fogaik. Valaki énekelni kezdett, és mind dobogott, táncolt és Nicholast éltette, amint csapatostul elvonultak, hogy beálljanak a sorba szerszámukért. Csákányokkal, lapátokkal felszerelve, egyes sorban vonultak felfelé a völgyben az építési területhez, miközben még mindig énekeltek és táncoltak. - Szent Nicholas - nevetett Tessay. - Mikulás bácsi. Soha többé nem felejtik el. - Még az is lehet, hogy ereklyeként megıriznek és egy kolostort építenek föléd - mondta Royan mézédesen. - Azt azonban nem tudják, hogy minden egyes dollárt kemény munkával fognak megkeresni. Ettıl fogva a munka már akkor elkezdıdött, amikor eléggé kivilágosodott ahhoz, hogy látni lehessen, és csak akkor hagyták abba, amikor már annyira sötét volt, hogy nem lehetett folytatni. Az emberek minden este fáklyafény mellett tértek vissza átmeneti szállásukra és túl fáradtak voltak ahhoz, hogy énekeljenek. Nicholas mindennek ellenére szerzıdést kötött a hegyvidéki falvak vezetıjével, hogy naponta lássák el ıket egy vágómarhával. Asszonyok jöttek le minden reggel a csapásokon, maguk elıtt hajtották az állatot és fejükön hatalmas tejes edényeket egyensúlyoztak. Az ezt követı napok során senki sem szökött meg Nicholas kis munka- seregébıl. Emelıs traktorának magas ülésén ülve, Árkász a hidraulikus karokkal felemelte az elsı háló hengert. A hatalmas kövekkel megrakott dróthálócsomag több tonnányit nyomott, és az építési területen minden munka leállt, ahogy az emberek a Dandera folyó partjára győltek, hogy megnézzék. Az emberek döbbenten felhördültek, ahogy a hengert magasan tartva Árkász lassan leereszkedett a sárga traktorral a meredek parton, majd belehajtott a vízbe. Az áramlat zokon vette e durva támadást és haragosan örvénylett a magas hátsó kerekek körül, de Árkász még mélyebbre nyomult. A parton összegyőlt tömeg kantálva, tapsolva buzdította, amikor a víz már elérte a gép hasát és sziszegve szállt fel a gızfelhı az olajteknı forró acéljáról. Árkász rögzítette a fékeket, majd leeresztette a nehéz hengert az áradatba, mielıtt visszatolatott volna a partra. Az emberek vadul megéljenezték, annak ellenére, hogy az elsı henger nyomban elsüllyedt, és csupán egy örvény jelezte helyét a folyó felszínén. A következı henger már ott állt készen. A traktor odadöcögött hozzá, leengedte acélkarjait és oly gyöngéden emelte fel, akár egy édesanya piciny gyermekét. Nicholas odakiáltott a munkavezetıknek, hogy csapataikat vigyék vissza és folytassák a munkát. Az emberek hosszú sora vonult felfelé a völgyben, meztelenek voltak, csupán ágyékkötıjük fehérlett rajtuk. Erısen izzadtak a szurdok hıségében, bırük csillogott, akár a szénbányában frissen lefejtett antracit. Mindegyikük töltıanyaggal teli kosarakat cipelt a fején, amit bezúdítottak az elıkészített hengerekbe. Aztán üres kosaraikkal lementek a hegyrıl, vissza a kıfejtıbe. Amint egy-egy henger megtelt, egy másik csapat ráhelyezte a dróthálóból készült tetıt, és erıs, nyolcas huzallal lezárták. - Húsz dollár jutalom annak a csapatnak, amelyik a legtöbb kosarat tölti meg! - ordította Nicholas. Ujjongva felkiáltottak és megsokszorozták erıfeszítésüket, de még így sem tudtak lépést tartani Árkász gépével. Kıpilléreit mesterien helyezte el, a part menti sekély vízbıl kiindulva úgy tette le a kıvel teli hengereket, hogy mindegyik közvetlenül a szomszédja mellé került, és így egymást kölcsönösen támogatva beékelıdtek a falba. Elıször nemigen látszott az eredmény, de ahogy a masszív zátony egyre növekedett a víz felszíne alatt, a folyó dühödten kezdett válaszolni. A víz hangja megváltozott, a halk csobogás tompa morajlássá nıtt, ahogy dühödten tépte, szaggatta Árkász falát. Hamarosan megjelent a víz felszínén a kıvel teli hengerek teteje, és a folyó, korábbi szélességének felére szőkült. A víz immáron kegyetlenné, vaddá változott. Erıs, zöld áradatként zúdult át a résen és szinte észrevétlen kúszott egyre feljebb a parton, ahogy az akadály megtorpantotta, visszaszorította. A folyó zaklatta, gyötörte a gát alapjait, bele-belemart, hogy megkeresse a gyönge pontokat, és a munka lelassult, ahogy a víz szintje megemelkedett. Eközben a folyó menti erdıben javában dolgoztak a favágók, és Nicholas arca mindannyiszor fájdalmasan összerándult, amikor egy- egy hatalmas fa nyögve, sikoltva, akár egy élı, érzı lény kidılt. Önmagát természetvédınek tartotta, és némelyik fának évszázadok kellettek ahhoz, hogy ezt a vastagságot elérje. - Akarod azt a rohadt gátadat, vagy inkább a szép kis fáidat választod? - kérdezte tıle Árkász bıszen, amikor Nicholas a füle hallatára sopánkodott. Nicholas elfordult, anélkül, hogy válaszolt volna. Kezdtek már mindnyájan belefáradni a szakadatlan munkába. Idegeik már-már pattanásig feszültek, rosszkedvőek, ingerlékenyek voltak. A munkások közt már többször is elıfordult egy-egy gyilkos küzdelem, és Nicholas mindannyiszor kénytelen volt a meglendülı csákányok közt szétválasztani a küzdı feleket. Lassanként egyre jobban összeszorították a folyót ágyában, ahogy a gát a part felıl növekedett, és elérkezett az idı, amikor a munkát át kellett helyezni a túlpartra. A teljes munkaerı együttes erejére volt szükség ahhoz, hogy a part mentén egy új utat építsenek a gázlóig. A traktort kézi erıvel bevitték a vízbe, majd száz ember nekifeszült a vontatókötélnek, és amíg áthúzták, magas hátsó kerekei forogtak, pörögtek, habossá verték a víz felszínét. Ezután a túlparton is építeniük kellett egy utat, vissza a gátig. Kivágták azokat a fatörzseket, melyek útjukat állták, és emelırudakkal megemelték a hatalmas görgetegköveket, hogy a traktor átjusson. Miután sikerült elérniük vele az építési területet, errıl az oldalról is elkezdték ugyanúgy letenni a kıvel teli hengereket. A két fal fokozatosan, naponta néhány méternyit közeledett egymáshoz, és ahogy a köztük lévı rés szőkült, úgy emelkedett a vízszint és lett a folyó egyre vadabb, ami megnehezítette a munkát. Közben a gáttól fölfelé kétszáz méternyire a Sólymok és a Skorpiók munkálkodtak. Ez a két csapat a kivágott fatörzsekbıl tutajt ácsolt. A hatalmas gerendákat úgy dolgozták össze, hogy rácsot alkossanak. Efölé nehéz PVC-borítást tettek, hogy vízálló legyen; majd erre, mint egy hatalmas szendvics, újabb fatörzsekbıl ácsolt rácsozat került. Az egészet erıs bálázóhuzallal kötözték össze. Végül e rácsrendszer egyik végére jókora kınehezékeket erısítettek. Árkász a kınehezékeket úgy helyezte el, hogy csak az egyik oldal legyen nehéz, s így a tutaj szinte függılegesen lebeg majd a vizén, egyik vége a folyó fenekét súrolja, a másik pedig a víz felszíne fölé emelkedik. Az elkészült tutaj méretei pontosan illeszkedtek a gát két fala közti résbe. Amíg a fal és a tutaj munkálatai folytak, addig Árkász kövekkel teli acélháló hengereket halmozott fel a gát alatt mindkét parton. Három teljes munkacsapat, az Elefántok, a Bivalyok és a Rinocéroszok, a legnagyobb és legerısebb férfiak csapatai dolgoztak keményen a völgy felsı végén. Egy mély csatornát ástak, melybe majd a folyót terelhetik. - Ebben a maga nagymenı mérnökében, Taitában fel se merült ez a kis rafinált finomság - büszkélkedett Árkász Royannak, ahogy ott álltak az árok szájánál. - Ez azt jelenti, hogy a folyó vízszintjét mindössze száznyolcvan centivel kell megemelnünk, hogy befolyjon a csatornába és onnan a völgybe. Enélkül bı hatméternyit kéne a vízszintet megemelnünk ahhoz, hogy a folyót elterelhessük. - Lehet, hogy négyezer éve a folyó vízszintje más volt. Royan furcsa lojalitással kelt a rég halott egyiptomi védelmére. - De az is meglehet, hogy ı is ásott egy csatornát, csak annak nyomait az idı már eltüntette. - Az tutira ki van zárva - dünnyögte Árkász. - Annak a kis palimadárnak ez egyszerően meg se fordult a fejében. Arca önelégült volt és magabiztos. - Azt hiszem, ez egy pont a mi javunkra Mr. Taitával szemben. Royan elmosolyodott magában. Furcsa volt látni, hogy ez a gyakorlatias, két lábbal a földön álló Árkász is a távoli múltból érkezı, személyesen neki szóló kihívásnak érezte ezt az egészet. İt is magával ragadta Taita játéka. Se fenyegetéssel, se mennyei jutalommal nem lehetett a szerzeteseket rábírni, hogy vasárnap dolgozzanak. Szombat esténként egy órával korábban befejezték a munkát, és elindultak lefelé, a völgyön át a kolostorba vezetı ösvényen, hogy másnap az áldozáson idıben ott legyenek. Bár Nicholas morgott és szidta ıket, amiért elmennek, titkon, a többiekhez hasonlóan ı is megkönnyebbült, hogy végre egy kicsit pihenhet. Mind fáradtak voltak, és legalább egyszer kimaradt a hajnali zsolozsmaéneklés, ami kora reggel, már négykor ébresztette ıket. Így aztán szombat este mind megfogadták egymásnak, hogy másnap sokáig alszanak, de a szokás hatalma Nicholast megint csak ébren találta ugyanazon gonosz, hajnali órán. Képtelen volt ágyában maradni és mire a mosakodásból visszatért a folyótól, már Royan is felkelt és fel volt öltözve. - Kávét? - Royan levette a tőzrıl az edényt és töltött neki egy bögrével. - Borzalmasan aludtam az éjjel - vallotta be Royan. – Valami szörnyő, nevetséges álmom volt. Mamose sírjában voltam és eltévedtem az átjárók labirintusában. A sírkamrát kerestem, ajtókat nyitogattam, de embereket találtam minden helyiségben, ahová benéztem. Duraid dolgozott az egyikben, felnézett és azt mondta: „Ne feledd a négy bika szabályát. Kezdd az elején." Annyira valóságos volt, annyira elevennek tőnt. Oda akartam menni hozzá, de az ajtó az orrom elıtt becsukódott, és tudtam, hogy soha többé nem látom. Könnyek öntötték el a szemét, mely csillgott a tábortőz fényében. Nicholas megpróbálta elterelni a gondolatait errıl a fájdalmas emlékrıl. - És kik voltak a többi helyiségben? - kérdezte. - A következıben Nahoot Guddabi volt. Gonoszul nevetett és azt mondta: „A sakál őzi a napot", majd feje átváltozott Anubisz, a sírkertek sakálistenének fejévé, és csaholt meg ugatott. Annyira megrémültem, hogy elfutottam. Royan kortyintott egyet a kávéjából. - Ez az egész értelmetlen és butaság, de a következı helyiségben von Schiller volt, aki a levegıbe emelkedett, csapkodott a szárnyaival és azt mondta: „A keselyő felszáll és a kı ledıl." Annyira győlöltem, annyira szerettem volna megütni, de akkor eltőnt. - És ezután felébredtél? - találgatott Nicholas. - Nem. Volt még egy szoba. - És abban ki volt? Royan lesütötte a szemét és a hangja el vékonyodott, erıtlen lett: - Te - mondta. - Én? És mit mondtam? - Nicholas mosolygott. - Nem mondtál semmit - suttogta Royan, és annyira elvörösödött, hogy ez nyomban kíváncsivá tette Nicholast. - Akkor mit csináltam? - Még mindig mosolygott. - Semmit. Vagyis, nem tudom elmondani neked. - Az álom olyan elevenen, olyan valóságosan tért vissza, hogy látta maga elıtt a férfi meztelen testének minden részletét, még a szaga és maga az érzés is visszatért. Éppoly sebezhetınek érezte magát, mint álmában. - Mondd el! - makacskodott Nicholas. - Nem! - Royan gyorsan, zavartan és még mindig pirulva felállt és megpróbálta eltaszítani magától a látomást. Elızı éjjel fordult elı vele elıször életében, hogy így álmodott egy férfirıl, és elsı ízben tapasztalt teljes orgazmust álmában. Reggel amikor felébredt, a pizsamanadrágja teljesen át volt ázva. - Itt van elıttünk egy teljes nap munka nélkül - buggyant ki belıle. Ez volt az elsı gondolat, ami az eszébe jutott. - Épp ellenkezıleg. - Nicholas is felállt. - Még meg kell szerveznünk a kijutást innen. Amikor itt lesz az ideje, valószínőleg kissé sietısen kell majd távoznunk. - Nem bánod, ha veled tartok? - kérdezte Royan. Két csapat, a Bivalyok és az Elefántok - mindössze munkavezetıik hiányoztak - teljes létszámban vártak rájuk a kıfejtıben. A munkások között ebben a két csapatban volt a hatvan legerısebb ember. Nicholas lepakolta az egyik raklapról a lapos, felfújható Avon csónakokat. Mindegyik levegı nélkül, szépen össze volt hajtogatva, az evezık pedig a csomagokhoz erısítve. Ezeket a jármőveket speciálisan gyors sodrású folyókra tervezték, és mindegyik elbírt tizenhat fınyi legénységet meg egy tonnányi rakományt. Nicholas irányításával rákötözték a nehéz csomagokat a teherhordó rudakra, melyeket e célból vágtak ki. Mindegyik hosszú rúd végénél öt-öt ember volt, és a csónakokat középre helyezték, így a teher könnyebb volt. Friss tempóban elindultak a csapáson, és amint az egyik csoport elfáradt, a másik már ott volt, hogy átvegye. A váltást úgy hajtották végre, hogy közben meg se álltak, az új tehervivık vállukat menet közben csúsztatták a rúd alá, a kimerült csapat pedig kilépett. Nicholas a rádiót egy ütés- és vízálló, üveggyapot dobozban vitte. Egy ilyen értékes mőszert semmiképp nem bízott volna egy teherhordóra. Royannal ott ügettek a karaván mögött, és a munkadal refrénjét - amit a teherhordók énekeltek, miközben vitték lefelé a nehéz rakományukat a kolostorhoz - együtt énekelték velük. Mai Metemma a Szt. Frumentius- templom elıtti teraszon várt, hogy üdvözölje ıket. Levezette ıket a sziklából kivájt lépcsın a vízpartra, mely hatvan méterrel volt a kolostor alatt. Itt egy keskeny sziklapad volt, melyet a Nílus vize ostromolt, és a magasból alázúduló vízesés permete úgy hullott rájuk, mint a sőrőn szitáló esı. A fenti forróság és perzselı napsütés után itt a szurdok mélyén hideg volt és mindent elöntött a nyirkos homály. A fekete sziklákról csurgott a víz, és a sziklapad, amelyen álltak, nedves, csúszós volt a lábuk alatt. Royan megborzongott, ahogy figyelte a száguldó folyó hatalmas örvényeit, melyek a mély sziklamedence körül kavarogtak, majd a folyó a szurdok keskeny torkán át száguldott tovább nyughatatlan útján északnak, Egyiptom felé. - Ha tudtam volna, hogy ezen az úton akarsz hazatérni... Tétován, kétkedve meredt a folyóra. - Hát, ha te jobb szeretnél gyalog menni, részemrıl semmi akadálya - mondta neki Nicholas. - Némi szerencsével lesz egy kis plusz cipelnivalónk. A folyó a menekülés logikus útvonala. - Gondolom, igazad van, de akkor sem tőnik valami csábítónak. - Royan letört egy darabot a sziklapadon megakadt kusza uszadékfából és behajította a folyóba. Nyomban elragadta a víz, majd egy állóhullám a hátára vette ott, ahol valami víz alatti akadály a magasba kényszerítette a folyót. - Milyen sebes ez az áramlat? - kérdezte Royan fojtott hangon, miközben az uszadékfa darabkáját elnyelte a mélység. - Hát nem lehet több nyolc-kilenc csomónál - mondta neki Nicholas könnyedén -, de ez semmi. A folyó még nagyon alacsony. Csak várd ki, amíg elkezd esni odafönn a hegyekben és akkor aztán igazán látsz majd itt vizet. Remek mulatság lesz. Sokan komoly pénzeket fizetnek érte, hogy egy ilyen folyón utazhassanak. Imádni fogod. - Kösz - mondta Royan száraz hangon. - Már alig várom. Tizenöt méterrel a sziklapad felett, ahová a Nílus legmagasabb vízszintje sem ér fel, volt egy kis üreg - az epifániaoltár. Réges-rég a szerzetesek vágták ezt a mély folyosót a sziklába, mely egy tágas, gyertyával megvilágított teremben végzıdött, ahol a szőz kifakult bársonyköntöst viselı, fél életnagyságú szobra állt a gyermekkel a karján. Mai Metemma áldását adta rá, hogy itt raktározzák el hajóikat, melyeket az egyik oldalfal mellett halmoztak fel. Miután a teherhordóik elmentek, Nicholas megmutatta Royannak, hogyan kell mőködtetni a gyorskioldó fogantyút, és hogy lehet a palackokkal percek alatt felfújni a hajókat. A rádiós dobozt és kis életmentı csomagját egy mőanyag fóliába csomagolta és betette az egyik csónak csomagjába, hogy könnyen hozzáférjen majd, amikor legközelebb sürgısen szüksége lesz rá. - Ugye, te is végig szándékozod csinálni ezt a kéjutazást? - kérdezte nyugtalanul Royan. - Ugye, nem azt tervezed, hogy magamban küldesz le a folyón? - Jobb, ha te is tudod, mindez hogyan mőködik - mondta neki. - Ha a dolgok kezdenének kissé keménnyé válni, és ideje kereket oldanunk, lehet, hogy szükségem lesz a segítségedre, amikor a csónakokat vízre tesszük. Amikor visszamentek a lépcsın a melegbe és a napsütésbe, Royan bizonytalan hangulata megváltozott. - Még dél sincs, úgyhogy itt van még elıttük a nap nagyobbik része. Menjünk, nézzük meg ismét Taita medencéjét - javasolta, és Nicholas engedékenyen vállat vont. A Bivalyok és az Elefántok elkísérték ıket egészen a csapás elágazásáig. Itt a csapatok elindultak vissza a gáthoz és kiáltozva, rikoltozva vettek búcsút Nicholastól és Royantól. Még az alatt a rövid idı alatt is, amióta utoljára itt jártak, az ösvényt benıtte a buja aljnövényzet és szinte járhatatlanná vált. Nicholas kénytelen volt hosszú késével utat vágni maguknak, és minduntalan kusza, tüskés ágak alatt kellett bujkálniuk. Már a délután közepe felé jártak, amikor végre átmentek a magas gerincen és ismét ott álltak a sziklán, közvetlenül Taita medencéje felett. - Úgy tőnik, mintha mi jártunk volna itt utoljára - mondta Nicholas megkönnyebbült hangon. - Nem látom jelét, hogy utánunk itt bármiféle látogatók lettek volna. - Talán vártál valakit? - Az ember sosem tudhatja. Von Schiller veszedelmes alak és dolgozik itt neki néhány kedves fiú. Helm az, aki engem nyugtalanít, és volt egy olyan rossz érzésem, hogy esetleg eljött ide egy kicsit körülszaglászni. Azért alaposabban körülnézek. Gyorsan végigment az egész területen, hívatlan vendégek nyomait kereste. Aztán visszament a szakadék szájához, ahol Royan ült és lehuppant mellé. - Semmi - ismerte el. - Úgy tőnik, még mindig mienk a pálya. - Amint Árkász odafönn eltorlaszolja a folyót, ez lesz itt a fı mőködési területünk, igaz? - kérdezte Royan. - Igen, de még mielıtt Árkász végezne a gáttal, szeretnék itt felállítani egy gyors tábort, és felhozni ide a kıfejtıbıl minden eszközt és felszerelést, amire idefönn szükségünk lesz, hogy kéznél legyenek, amikor elkezdjük a medence feltárását. - Hogy jutunk le a medencébe? A folyómedren át, amikor már száraz? - Gondolom, használhatnánk útként a kiszáradt folyóágyat, és lejöhetnénk a gát alól, vagy fentrıl, a kolostortól a rózsaszín sziklákon át. - De te nem így tervezed, igaz? - kérdezte Royan. - Még ha nincs is benne víz, a folyómeder akkor is hosszú kerülı. Bármelyik oldaláról indulunk is a szakadéknak, az jó három-négy mérföldes út, ráadásul meglehetısen nehéz terep. – Szomorkásan elvigyorodott. - E téma szakértıjével állsz szemben. Én ezen a nehéz úton jöttem le és nemigen szeretném megismételni. Legalább öt meredeken lejtı sziklafalra és kiemelkedı torlaszra emlékszem, amin átsodródtam. - Akkor milyen jobb ötleted van? - kérdezte Royan. - Ez nem az én ötletem - mondta. - Valójában Taita ötlete. Royan kikukucskált a sziklapad fölött. - Ezzel azt akarod mondani, hogy egy állványzatot akarsz építeni éppúgy, ahogy ı tette? - Ami megfelelt Taitának, az megfelel nekem is - ismerte el Nicholas. - Az öregfiú valószínőleg alaposan átgondolta azt az alternatívát, hogy a folyóágyat használja-e, és végül elvetette az ötletet. - És mikor kezdesz el dolgozni az állványzaton? - Egyik csapatunk feljebb a szurdokban már vágja a bambuszrudakat. Holnap el is kezdjük felhordani ıket. Egyetlen napot sem veszíthetünk. Amint a gát elkészül, a lehetı leghamarabb le kell jutnunk a száraz medencébe. Mintha csak szavainak akarna nagyobb súlyt adni, egy távoli, tompa morajlás hallatszott, mire mindketten arra fordították a fejüket és riadtan néztek fel a meredélyre. Úgy százhatvan kilométernyire északra, a meredély falának éles, kék körvonalaira telepedve, akár egy halovány, lavírozott szépianyomat, tornyosuló viharfelhık gyülekeztek a magasban. Egyikıjük sem szólt róla, de mindketten tisztában voltak vele, milyen baljósán gyülekeznek azok a viharfelhık a távoli hegyekben. Nicholas az órájára pillantott, majd felállt. - Ideje indulni, ha még sötétedés elıtt vissza akarunk érni a táborba. A kezét nyújtotta Royannak és felsegítette. Royan leporolta a ruháját, majd odalépett a kanyon szárnyának peremére. - Ébredj, Taita! Már a sarkadban vagyunk - kiáltott le a feneketlen homályba. - Ne provokáld. - Nicholas megfogta a karját és visszahúzta onnan. - A vén gazember már így is épp elég gondot okozott nekünk, A favágók, a gáttól felfelé otthagyták a Dandera partján jó néhány nagy fa tönkjét. Árkász ezekhez erısítette azokat az erıs drótköteleket, melyeket kifeszített a folyó felett. Ezekre a drótkötelekre szerelt fel egy ügyes csigasort. A fı kötél visszafutott, és hozzáerısítették a traktor vonóhorgához. Ezután kihúztak még mindkét partra egy-egy sodronykötelet, melyek mellett a Bivalyok és az Elefántok álltak készenlétben, hogy kezeljék. Az egyik csapatot Nicholas irányította, a másikat pedig Mek Nimmur. Mek az építkezésnek ennél a kritikus részénél lejött a hegyekbıl, hogy segítsen nekik. A hatalmas fatörzsekbıl ácsolt rácsozat már ott volt a folyó szélén, félig a vízben. Súlyosan megterhelve a jókora kınehezékekkel, egy olyan ormótlan nagy építmény volt, melyet csak együttes erıfeszítéssel képesek a helyére manıverezni. Árkász, szemét összehúzva tanulmányozta a kitőzést, majd lefelé nézett a félig kész gát felé. A hengerekbıl álló fal a folyó két partja felıl nyúlt be, de közepén a rés jó hat méter volt és most a teljes víztömeg ezen zúdult át. - Egy dolog van, amit nagyon nem akarunk, hogy ez a rohadt dugó elszabaduljon és nekicsapódjon az átkozott falnak – figyelmeztette Nicholast és Meket. - Különben jó nagy darabot elvesztünk abból, amit idáig elértünk. Azt akarom, hogy szépen, lágyan fogjuk meg és kényelmesen ültessük be a résbe. Van kérdés? Ez az utolsó alkalmatok rá, hogy kérdezzetek. Mindnyájan ismeritek a jelzéseket. Árkász szívott még egyet cigarettáján, majd a csikket bepöccintette a folyóba. Aztán gyászos képpel azt mondta: - Rendben, uraim. Aki utolsónak ér a vízbe, az egy nyámnyila alak. Embereikhez képest Nicholas és Mek túl voltak öltözve keki sortjukban. A többiek mind anyaszült meztelenek voltak. Amikor kiadták a parancsot, mind derékig begázolt a vízbe és elfoglalta helyét a vastag kötelek mellett. Mielıtt Nicholas is követte volna ıket a vízbe, még egyszer körülnézett. Reggelinél Royan ártatlan képpel kölcsönkérte tıle a távcsövét. Most már tudta, hogy miért. Tessayvel együtt ott ücsörögtek a szurdok felett az egyik magaslaton. Mialatt Nicholas figyelte ıket, látta, amint Royan átadja a távcsövét Tessaynek. E sorsdöntı mővelet egyetlen pillanatát se hagynák ki. Nicholas visszafordult és ránézett a hatalmas, meztelen férfiak sorára, majd vágott egy grimaszt és azt motyogta: - Szavamra, akad itt egynéhány mintapéldány. Csak abban reménykedhetem, hogy Royan nem fog ez ügyben összehasonlítani minket. Árkász fölkapaszkodott a sárga traktorra, és a motor hatalmas dízelfüstöt eregetve felbıdült. Egyik kezét ökölbe szorítva a feje fölé emelte, és Nicholas továbbította a parancsot csapatának: - Kötelet megfeszíteni! A munkavezetı elismételte amhara nyelven, mire az emberek nekifeszültek. Árkász a traktort a legkisebb sebességbe tette, és lassan elindult elıre. A kötelek megfeszültek, a csigák kerekei nyikorogtak, és a fából ácsolt rácsozat csúszni kezdett lefelé a parton, be a folyóba. A nehezékkel megterhelt oldala nyomban elsüllyedt és a fenéknek ütıdött, míg a könnyebbik vége magasan a víz fölött lebegett. Lassan húzták befelé, míg végül már függılegesen állt a vízben. Az áramlat belekapott és sodorni kezdte egyenesen a gátfalak felé. A sebessége riasztóan megnıtt. A traktor felbıdült és fekete füstöt eregetett, ahogy Árkász hátramenetbe kapcsolt és a kötéllel hátrahajtott. A meztelen fekete férfiak csapatai pedig csak húzták és énekeltek - néhányan már nyakig a vízbe kényszerültek, miközben erejüket megfeszítve húzták a kötelet. A rácsozat az áramlatra merılegesen egyensúlyba került, és immáron sokkal nyugodtabb tempóban hagyták, hogy a két fal közt tátongó rés felé sodródjon. Ahogy kezdett az egyik part felé fordulni, Árkász felemelte jobb karját és széles ívben körözött vele. Nyomban reagáltak, Mek csapata a túlparton engedett a kötélen, Nicholasé pedig a másikon felvette. A rácsozat ismét egy vonalba került a nyílással. - Jól van, fiúk. Megszőnik a lyuk - üvöltötte Árkász, és most már az áramlat teljes ereje túl sok volt, hogy ellenálljanak neki. Mindkét csapatot berántotta a folyóba, néhány embernek a feje is víz alá került, ezek elvesztették a fogást és kapálódzva úszni kezdtek. Ellenben azoknak az embereknek, akik még meg tudták vetni a lábukat, sikerült annyira lelassítaniuk a rácsozatot, hogy az ne tudjon elszabadulni és ne csapódjon neki a gátnak. Szilárdan beült a résbe, akár egy mamutdugó egy óriás fürdıkádjába, és az áramlatot elzárta. Míg az emberek a partra vergıdtek, testük nedvesen csillogott a napfényben, Árkász ledobta a kötelet a vonóhorogról, majd felbıdülı motorral s a legnagyobb sebességgel hajtott végig a parton. Ahogy elhaladt mellette, Nicholas megkapaszkodott benne és fellendült Árkász ülése mögé. - Gyorsan meg kell támasztani, mielıtt a rácsozat átszakad - rikoltotta Árkász. Nicholas a magas géprıl jól látott és egy pillanat alatt felmérhette a helyzetet. A gát tartott, de épp hogy csak. A rácsozat és a fal közti réseken számtalan helyen sugárban ömlött be a víz. A rácsok közti PVC- lapokra nehezedı nyomás óriási volt. A folyó teljes ereje ránehezedett, így aztán begörbült, meghajlott, akár egy vár kapurostélya, melyet faltörı kossal döngetnek. Árkász felemelte a partra készített hengerek egyikét és behajtotta a folyóágyba a gát alá. A víz folyása térdig érı csordogálássá apadt. A fal minden kis hézagán sugárban lövellt át a víz, és most már a kıvel teli hengerek is áteresztették; a víz megtalálta az útját a szorosan összerakott kövek között. Ahogy a traktor nehézkesen döcögve haladt a fal mögött az egyenetlen folyóágyban, Nicholast és Árkászt teljesen eláztatták ezek a vízsugarak. Olyan volt, mintha hideg zuhany alatt dolgoztak volna. Árkász közvetlenül a feszülı rácsozat mögé hajtott és nekitámasztotta a nehéz hengert. Ezután hátramenetbe kapcsolt, visszament a partra és felvette a következı hengert. Lassanként egy egész támfalat emelt a rácsozat mögött, lejtısen helyezte el a hengereket, mígnem ez a védıtorlasz éppoly erıs nem lett, mint maguk az oldalsó gátfalak. Nicholas leugrott a traktorról és a többit Árkászra hagyta, míg ı felrohant a csatornához, amit a csapatok ástak a völgy felsı részén. A munkások zöme már itt tolongott az árok partjainál, és Nicholas látta, hogy Royan meg Tessay is ott áll már az izgatott tömeg elsı sorában. Nicholas odafurakodott Royan mellé, aki megragadta a kezét. - Sikerült, Nicky! A gátfal tart. Miközben figyelték, a gátfalnál megakasztott víz szintje azalatt is szemmel láthatóan emelkedett. Míg az emberek csevegtek, nevettek és buzdították a vizet, a folyó ott hullámzott, verdesett a csatorna bejáratánál. Ötven ember szerszámot ragadott és beugrott a csatornába. Porfelhı szállt fel, ahogy ellapátolták a földet, hogy a víz elsı kis erecskéjét bevezessék a csatornába. A parton állók lelkesen kiáltoztak és énekeltek, hogy buzdítsák ıket, és a folyóvíz vékonyka kígyóként utat talált a csatornába. Az ásókkal és csákányokkal felszerelt emberek elıtte futottak, hogy tovább csalogassák. Valahányszor a víz akadályba ütközött és megtorpant, nyomban nekiestek és eltávolították a torlaszt. Végül a vékony erecske megérezte a lejtést, ahogy a völgy megnyílt elıtte. A csörgedezı víz csermellyé nıtt, majd sebes patakká. Megújult erejével kimélyítette a csatornát, és a mögötte lévı folyó teljes erejével betört. A csatornában álló emberek felkiáltottak a rémülettıl, mivel mindez oly hirtelen és olyan heves erıvel történt, majd hanyatt-homlok másztak felfelé a csatorna oldalán. Néhányan azonban nem voltak elég gyorsak és az áradat elsodorta ıket, miközben kapálódzva segítségért kiáltottak. A parton lévı emberek mellettük futottak, köteleket vetettek be nekik, majd ázottan, sárosan kihúzták ıket. Most már a folyó bömbölve vágtatott át a csatornán és betört a völgybe, ahol ismét felfedezte régi útját, melyet több ezer éve elhagyott. Közel egy órán át álltak a parton és figyelték, azzal a különös varázzsal tartotta fogva ıket, amivel a zajgó, tajtékzó víz az embert mindig elbővöli. Lépésrıl lépésre kellett hátrálniuk, ahogy a folyó fokozatosan elmosta lábuk alól a partot. Végül Nicholas erıt vett magán és visszament Árkászhoz, aki még mindig a gátfalat támogatta. Mostanra már egy lejtıs torlaszt emelt a gát száraz oldalán, az alsó sorban négyesével álltak a kıvel teli hengerek, majd fölfelé fokozatosan kevesebb került és a támfal a teteje felé egyre keskenyebb lett. Pillanatnyilag a gát biztonságos volt, a sérülékeny rácsozatot nehéz, kıvel teli kosarak támasztották meg, és a csatornán át a völgybe elfolyó víz csökkentette a rá nehezedı nyomást. - Gondolod, hogy ez tartani fog? - fürkészte Royan gyanakvó szemmel az építményt. - Remélem, egészen addig, míg el nem kezdıdnek az esızések. - Nicholas elhúzta onnan. - Nem akarunk itt már több idıt elpazarolni. Ideje fölmennünk, hogy elkezdjük a munkát Taita medencéjében. Követték az új, általuk alkotott folyó partját végig a hosszú völgyön. Idınként kénytelenek voltak feljebb kerülni a lejtın, mivel a víz helyenként elmosta, elöntötte a régi csapást. Végül elérték azt a pontot, ahol az a patak keresztezte útjukat, mely a pillangós forrásból eredt, ahova még Tamre vitte el ıket. Egy pillanatra megálltak a parton, és Nicholas meg Royan szótlanul egymásra nézett. A patak kiszáradt. Elfordultak, majd a kiürült patakmeder mentén mentek felfelé, mígnem felértek arra a sziklapadra, melybıl a pillangós forrás fakadt. A barlangot még mindig buja, zöld páfrányok vették körül, de most olyan volt, mint egy koponya szemgödre, üres és sötét. - A forrás elapadt! - suttogta Royan. - A gát kiszárította. Ez a bizonyíték arra, hogy a forrást Taita medencéje táplálta. Azzal, hogy eltereltük a folyót, megszőnt, megöltük. - A szeme fényes volt és csillogott az izgalomtól. - Gyerünk! Ne lopjuk már itt a napot. Menjünk fel Taita medencéjéhez. Nicholas ment le elsıként Taita medencéjébe. Ezúttal rendes ülıkéje volt és egy megfelelı módon felszerelt csiga segítségével ereszkedett le a szikláról. Ahogy a benyúló sziklánál kilendült, a szék olyan ügyetlenül ütıdött neki a sziklafalnak, hogy jobb kezének hüvelykujja a szék fája és a fal közé szorult. A fájdalomtól felkiáltott, majd, amikor sikerült kiszabadítani, látta, hogy a bır az ízületnél teljesen lehorzsolódott és a belıle szivárgó vér a lábára csöppent. Fájt, de nem volt komoly a sérülés, így aztán alaposan kiszivta. Továbbra is vérzett, de most nem volt ideje ellátni a sebet. A benyúló sziklán már túljutott, és most sötéten, taszítóan tátongott alatta a szakadék. Tekintetét ellenállhatatlanul vonzotta magára a falon lévı rajz, mely pontosan a két függıleges mélyedéssor közé volt bekarcolva. Most, hogy tudta, mit keres, tisztán ki tudta venni a megcsonkított sólyom körvonalait. Ez felvidította és lelkesedést öntött belé. Mióta jó egy hónapja elmenekültek a szurdokból, folyton kísértette az az érzés, hogy mindezt csak képzelték, Taita kartusa pusztán hallucináció volt, és amikor visszatérnek, a sziklafalat simának, érintetlennek találják, nem lesz rajta semmi. De volt, ott volt a jelzés és az ígéret. A lába alatt lekémlelt a szurdok mélyére és nyomban látta, hogy a medence fölötti vízesésbıl csupán egy vékonyán csörgedezı erecske maradt. Az a víz folyt még le a simára koptatott, meredek, fekete sziklafalon, mely átszivárgott följebb a gátfal résein és megmaradt még a homokpadoknál, meg a magasabban fekvı medencékben. Alatta, a hatalmas medence vízszintje drasztikusan lecsökkent. A sziklafalon jól látszott a korábbi vízszint még nedves jele. A sziklafal tizenöt méternyi, korábban víz alatt lévı része tárult most a szeme elé. Újabb nyolc pár bevésett mélyedés lett láthatóvá. Melyekhez egykoron kénytelen volt leúszni, most ott voltak elıtte tisztán és szárazon. Mindazonáltal a medence nem száradt ki teljesen. Mélyebb volt, mint lejjebb a kimenet, így a gravitáció által nem ürülhetett ki. Közepén, egy keskeny sziklapadtól körülvéve még mindig ott feketéllett a víz. Nicholas erre a sziklapadra ért le, és kiszállt az ülıkébıl. Furcsa érzés volt szilárd talajon állni itt, ahol legutóbb az életéért küzdött és csaknem vízbe fúlt. Felnézett a hasadéknak arra a részére, ahová a nap sugarai még behatoltak. Olyan volt, mintha egy bánya aknájának mélyén lenne, megborzongott, ahogy csupasz karján érezte a nyirkos, hideg levegı fuvallatát, és valami kísérteties érzés rántotta össze gyomorszáját. Megrángatta a kötelet és visszaküldte az ülıkét, majd oldalazva elindult a csúszós sziklapadon a fal felé, ahol feltőnıen látszott a sötétlı mélyedések sora a világosabb kövön. Most már látta annak a nyílásnak a formáját is, mely magába szívta, és sötét, síkos torka csaknem elnyelte. Most is csaknem teljesen a víz alatt volt, egy mélyebben fekvı sarokban, ahol a medence vize visszaáramlott a sziklába. A felszínen mindössze a felsı íve volt látható, egy, a lefelé haladó mélyedésekhez képest eltolt bejáratnak. A többi továbbra is víz alatt maradt. A sziklapad egyre keskenyebb lett, ahogy óvatosan haladt a szikla lába mentén, mígnem háta végre a kıhöz ért, így aztán a sziklafalhoz simulva haladt tovább, miközben lábujjai már a vízben voltak. Végül aztán már nem juthatott tovább anélkül, hogy ne kellett volna belemennie a vízbe. Nem tudta megállapítani, vajon milyen mély lehet a víz, mely zavaros volt és egy cseppet sem bizalomgerjesztı. Miközben még mindig igyekezett a lábát szárazon tartani, leguggolt a keskeny sziklapadon és annyira kihajolt, hogy már-már elvesztette egyensúlyát. Egyik kezével megtámaszkodott a falon, a másikkal meg a részben víz alatt lévı nyílás felé nyúlt. A nyílás szája éppoly sima volt, ahogy emlékezett rá, és megint csak úgy tőnt neki, hogy túlságosan szögletes és egyenes ahhoz, hogy ne emberi kéz mőve legyen. Ahogy ingujját feltekerte, észrevette, hogy sérült hüvelykje még mindig vérzik, de nem törıdött vele, hanem mélyen benyúlt a vízbe. Lefelé markolászott, a nyílás széleit próbálta kitapogatni. Amit érzett, az durván faragott kıtömbökre emlékeztette, ezért még mélyebbre nyúlt, és a víz már bicepsze feléig ért. Hirtelen valami gyors és súlyos élılény kavarta fel a sötét vizet közvetlenül az arca elıtt, mire reflexszerően kikapta a kezét a vízbıl. Az a valami követte karját egészen a felszínig és hosszú, tőhegyes tépıfogaival csapkodott csupasz húsa felé, majd egy pillanatra látta a fejét is, mely éppoly gonosz és kegyetlen volt, akár egy barracudahalé. Ösztönösen rájött, hogy nyilván sérült ujjának vére vonzotta ide. Felpattant és a keskeny sziklapadon inogva fogta a karját. Csupán az állat egyetlen foga ért hozzá, de az úgy felhasította a bırét, akár a borotva, és jobb karján, alul most egy keskeny, hosszú sebbıl friss vér csöpögött lábához a medence vizébe. A fekete víz nyomban életre kelt, kavargóit, bugyogott az ırjöngve vonagló vízi lényektıl. Nicholas hátával egészen a sziklafalnak lapult és egyre növekvı iszonyattal meredt le rájuk. Csak homályosan tudta kivenni alakjukat, olyan kígyószerőek és hosszúak voltak, némelyikük olyan vastag, mint a vádlija, és a bırük csillogóan fekete. Egyikük kidugta a fejét a sziklapadra és csattogtatta a fogát. A szeme hatalmas volt és csillogott, pofája hosszú, állkapcsában pedig akkora fogak sorakoztak, hogy kinyúltak és túlértek vékony száján. Az egész állat majd két méter hosszú lehetett, és teste úgy csapkodott, akár egy korbács, ahogy igyekezett még magasabbra fellendíteni magát a sziklapadra, miközben Nicholas csupasz lába után kapott. Az undortól és az iszonyattól felkiáltott, majd hátraugrott és bukdácsolva, tocsogva igyekezett biztonságosabb helyre jutni. Vérzı kezét szorongatva visszanézett. A gonosz fej már eltőnt, de a víz még mindig kavargott a karcsú, kígyószerő lényektıl. - Angolna! - döbbent rá Nicholas. - Óriás trópusi angolnák. Természetes, hogy a vér felizgatta ıket. A vízszint süllyedése miatt itt ragadtak és olyan sokan zsúfolódhattak össze ezen a kis területen, hogy valószínőleg már felfalták az összes halat, ami táplálékukul szolgál. Mostanra már nagyon éhesek lehetnek. A szakadékban megmaradt vízfoltokban nyilván mindenütt hemzsegnek ezek a félelmetes lények. Csak hálás lehetett, amiért legutóbb, amikor itt úszott, nem sérült meg, és vére nem került a medence vizébe. Levette nyakából a pamutkendıt és bekötözte vele sérült kezét. Az angolnák halálos veszedelmet jelentenek, amíg itt vannak meg se lehet kísérelni a szikla nyílásának felderítését. De Nicholas már azon töprengett, hogyan lehetne megszabadulni tılük, és hogyan lehetne megközelíteni a még víz alatt lévı nyílást. A nyüzsgés lassanként lecsendesült és a víz felszíne ismét nyugodt volt. Nicholas felnézett és a lefelé ereszkedı faülés alatt Royan karcsú, formás lábát látta. - Mit találtál? - kiáltott le neki Royan izgatottan. - Van ott valami alagút... - Aztán hirtelen elhallgatott, amint meglátta a vért Nicholas ruháján, és kezén a kötést. - Jaj Istenem! - kiáltott fel. – Mit csináltál? Megsérültél? Mennyire súlyos? - Lába földet ért a sziklán Nicholas mellett, mire kicsusszant az ülésbıl és gyengéden megfogta a férfi sérült kezét. - Mi történt? - Nem olyan komoly, mint amilyennek látszik - nyugtatta meg. - Sok a vér, de nem mély a seb. - Hogy sérültél meg? - makacskodott Royan. Válaszként Nicholas letépte a véres kendı egyik sarkát. - Figyelj! - mondta Royannak, majd kis golyóvá győrte és behajította a vízbe. Royan felsikoltott a rémülettıl, amikor a víz kavarogni kezdett a gyorsan cikázó, hosszú lényektıl. Egyikük kicsapott és irtóztató teste félig ott vonaglott a sziklapadon, majd visszatoccsant a vízbe. Ezüstösen csillogó nyálkát hagyott maga után a fekete kövön. - Taita itt hagyta ırként vérebeit, hogy eltávolítsanak, elriasszanak minket - jegyezte meg Nicholas. - Elıbb gondoskodnunk kell ezekrıl a szépségekrıl, csak azután vizsgálhatjuk meg a víz alatti bejáratot. A bambuszállványzatot, amit Árkász és Nicholas épített a sziklafalon, azokban a mélyedésekben rögzítették, melyeket közel négyezer éve vágtak a sziklába. Taita valószínőleg háncskötéllel kötözhette össze a szerkezetet, de Árkász erıs, galvanizált drótot használt, és így az állványzat elég szilárd lett ahhoz, hogy sok ember súlyát elbírja. A Bivalyok élı láncot alkotva adogatták le kézrıl kézre az anyagokat és a felszerelést. Az egyik legelsı darab, ami a mélybe ért, egy hordozható Honda EM-500-as generátor volt. Árkász összekötötte a világítással, amit közben már felszerelt a szikla aljában. A kis benzinmotor simán, csöndesen mőködött, de az az energia, amit fejlesztett, valóban lenyőgözı volt. A fények még az üreg legtávolibb sarkából is előzték az árnyakat, és a mély sziklamedence fényárban úszott, akár egy színpad. A hangulat nyomban megváltozott. Mindenki vidámabb és bizakodóbb lett. Az állványzaton láncot alkotó emberek nevettek és izgatottan beszélgettek, ahogy Royan mászott lefelé, hogy csatlakozzék Árkászhoz és Nicholashoz, akik a víz mellett álltak. - Most, miután már tudjuk, hogy mőködik, kapcsoljuk ki ezt a világítást -rendelkezett Nicholas. - Akkor olyan sötét és komor lesz itt minden - tiltakozott Royan. - Spórolni kell az üzemanyaggal - magyarázta Nicholas. - Itt nincs benzinkút a sarkon. Mindössze kétszáz liter a tartalékunk, és bár a kis Honda meglehetısen gazdaságos, azért jobb, ha óvatosak vagyunk. Nem tudhatjuk, mennyi ideig lesz szükségünk rá az alagútban. Royan lemondóan vállat vont, és amikor Árkász kikapcsolta a generátort, az üreg ismét a homály és az árnyak birodalmává lett. Royan a sötét vízre nézett, és arca grimaszba rándult. - És mihez kezdesz ezekkel a te szörnyőséges kis kedvenceiddel? - kérdezte, miközben Nicholas bekötözött jobb kezére pillantott. - Árkásszal kidolgoztunk egy tervet. Elıször arra gondoltunk, hogy egy vödörlánccal megpróbáljuk teljesen kiüríteni a medencét. De még annyi víz jön lefelé a folyóágyból, hogy ez meglehetısen nehézkes megoldás lenne. - Ha napi huszonnégy órán át dolgozunk a vödrökkel, akkor is legfeljebb az áramlat utánpótlásával tudnánk szembeszállni – dünnyögte Árkász. - Bárcsak az ırnagynak eszébe jutott volna hozni egy nagy sebességő szivattyút... - Még én se gondolhatok mindenre, Árkász. Azt ötlöttük ki, hogy építünk egy kis jászolgátat a víz alatti nyílás körül és azt merjük ki vödrökkel. Royan hátrébb állt és figyelte a készülıdést. Fél tucatnyi üres dróthálóhengert hoztak le az állványon és elhelyezték a kis tó szélén. Itt aztán félig megtöltötték kövekkel, melyeket az emberek följebb, a folyóágyból győjtöttek. Mindazonáltal ezeket a hengereket nem töltötték úgy tele, mert akkor nehéz lett volna mozgatni ıket. Idelenn nem volt traktor, így kénytelenek voltak a hagyományos kézi erıt használni. Maradt még épp annyi a sárga PVC- fóliából, ami elég volt ahhoz, hogy körbevegyék és vízállóvá tegyék vele a hengereket. - És mi lesz az angolnáiddal? - Royant megbénították ezek az irtóztató, undorító lények, ezért mindvégig a lehetı legtávolabb tartotta magát a víz szélétıl. - Egyetlen emberedet se küldheted be ide! - Csak figyelj és tanulj - vigyorgott rá Nicholas. – Tartogatok egy kis meglepetést a te kedvenc halaidnak. Miután a jászolgát építésének elıkészületeivel végeztek, Nicholas kiürítette az üreget, Royant, Árkászt és az összes embert felküldte az állványzaton. İ maradt ott egyedül a víz szélén, vállán a zsákkal, melyben azok a robbanógránátok voltak, melyeket Mek Nimmurtól kunyerált. Ott tétovázott, mindkét kezében egy- egy gránáttal. - Hét másodperces késleltetés - figyelmeztette magát. – Quenton-Harper száraz csalija. Sokkal hatásosabb, mint az óriás szuper csali! Kibiztosította a gránátokat, majd nagy ívben behajította ıket a víz közepébe. Ezután gyorsan megfordult és elrohant az üreg legtávolabbi sarkába. Arccal a sziklafal felé fordulva letérdelt és mindkét kezével befogta a fülét. Szemét szorosan lehunyta és felkészült. Alatta a szikla megremegett, és a robbanások kétszeres lökéshulláma gyors egymásutánban futott át rajta, olyan erıvel, hogy mellkasa szinte behajlott és elállt a lélegzete. A zárt szakadékban mennydörgésszerő volt a detonáció, de a fülét védte, és a mély víz tompította a robbanás zaját. A víz két helyen szökıkútként lövellt a magasba, és feje fölött a sziklának csapódott. Onnan az egész rázubogott, és a ruhája teljesen átázott. Amikor már a visszhangok is elhaltak, felállt. Hallása nemigen károsodott, és a kiadós hideg zuhanytól eltekintve, más baja nem esett. Ahogy visszament a kis tó szélére, a víz mozgástól reszketett. Jó néhány hatalmas angolna csapkodott, vergıdött a víz színén és felvillant fehér hasuk, ahogy vonaglottak. Közülük sok már nem élt, szétrobbant hassal, élettelenül lebegtek a vizén, de akadtak olyanok is, amelyek csupán elkábultak a robbanástól. Mivel Nicholas tudta, milyen szívósan ragaszkodnak az élethez, gyanította, hogy hamarosan magukhoz térnek, de pillanatnyilag nem jelentenek veszélyt. Felüvöltött a szikla tetejére. - Minden rendben, Árkász. Küldd le ıket! Az emberek sorban jöttek le az állványon, és ámuldoztak, hogy micsoda pusztítást végeztek a gránátok a vízben. Ott álltak a parton és nekiláttak, hogy kihalásszák a döglött angolnákat. - Megeszitek ıket? - kérdezte Nicholas az egyik szerzetestıl. - Nagyon finom! - mondta a szerzetes és már elıre élvezte az ételt, ahogy megdörgölte a hasát. - Elég legyen már ebbıl, ti falánk gazfickók! - Árkász visszahajtotta ıket dolgozni. - Rakjuk azokat a hengereket a helyükre, még mielıtt magukhoz térnek és nekilátnak, hogy ık egyenek meg titeket. Nicholas egy bambuszrúddal megmérte az akna elıtti víz mélységét, és látta, hogy jócskán ellepne egy embert, így aztán kénytelenek voltak a hengereket begurítani, majd a feltöltést akkor fejezték be, amikor már a helyükön voltak. Ez nehéz, fáradságos munka volt, csaknem két napot vett igénybe, de végül elkészültek azzal a félkör alakú vízfogóval, amivel körülvették a víz alatti bejáratot és elválasztották ezt a területet a medence többi részétıl. A Bivalyok bırvödrökkel és agyag tejes edényekkel nekiláttak, hogy átmerjék a vizet a jászolgát túloldalára. Nicholas és Royan néma izgalommal figyelte, ahogy a vízszint egyre csökken és fokozatosan feltárul elıttük a sziklában lévı nyílás. Hamarosan látták, hogy csaknem négyzet alakú, úgy három méter széles és két méter magas lehet. Oldalt és fölül a nyíláson átáramló víz lekoptatta, de ahogy csökkent a vízszint, már látták a szépen kifaragott kıtömbök maradványait, melyekkel valószínőleg egykoron lezárták a nyílást. Négy sor még most is úgy állt a nyílás küszöbén, ahogy azt a rég volt kımővesmester elhelyeze, de a többit sok évezred áradása kiszaggatta és besodorta a mögötte lévı alagútba, melyet részben eltorlaszolt. Nicholas lelkes kíváncsisággal mászott le a jászolgát falai közé. Még nem volt teljesen üres, de már nem bírt tovább türelmetlenségével. A víz térdig ért, ahogy bemászott a nyíláson és puszta kézzel próbálta meg elmozdítani a sziklatörmeléket. - Az biztos, hogy ez valamiféle akna - kiáltott vissza, és most már Royan se tudta tovább türtıztetni magát. Lesiklott, lecsúszott a gát falai közé, és berontott a nyíláson Nicholas mellé. - Ott egy akadály! - kiáltott fel csalódottan Royan. - Taita ezt szándékosan csinálhatta? - Meglehet - mondta Nicholas. - De ezt nehéz lenne megmondani. Sok törmelék és uszadék kerülhetett be ide magából a folyóból is, de az is lehet, hogy feltöltötte az alagutat maga mögött, amikor jött kifelé. - Rettentı sok munka lesz legalább annyira megtisztítani, hogy megtudjuk, hová vezet ez a folyosó. - Royan hangjából eltőnt az izgalom. - Sajnos, én is azt hiszem - erısítette meg Nicholas. - Ennek a törmeléknek minden darabját kézi erıvel kell eltüntetnünk, és nemigen marad idınk a tisztességes régészeti feltárás finomságaira. Épp csak beleturkálhatunk. - Felmászott, majd lenyúlt, hogy Royant is felsegítse. - De legalább van jó világításunk - tette hozzá. - így több mőszakban, éjjelnappal dolgozhatnak az emberek, míg át nem jutunk.
- Gátat emeltek a Dandera folyón -
mondta Nahoot Guddabi, és Gotthold von Schiller döbbenten meredt rá. - Gátat a folyón? Biztos ebben? - kérdezte. - Igen, Herr von Schiller. Jelentést kaptunk a Harper táborában lévı kémünktıl. Több mint háromszáz ember dolgozik neki a szurdokban. És ez még nem minden. Ejtıernyıvel hatalmas mennyiségő felszerelést és ellátmányt dobtak le neki. Olyan az egész, mint egy katonai hadmővelet. Kémünk szerint még valami földgépe is van, valamiféle traktor, amit szintén bejuttatott. Von Schiller az asztal túloldalán Jake Helmre nézett, hogy megerısítse, és Helm bólintott. - Igen, Herr von Schiller. Igaz. Harper temérdek pénzt költhetett. Maga a repülı kibérelése is legalább ötven lepedıjébe kerülhetett. Von Schiller azóta, amióta megkapta a sürgıs mőholdüzenetet, mely Frankfurtból ide szólította, most érezte elıször, hogy megmoccan benne az igazi szenvedély. Egyenesen Addisz- Abebába repült, ahol a Jet Ranger már várta, hogy lehozza ide az Abbai- szurdok feletti magaslaton álló Pegazusbázisra. Ha ez igaz, és Helm szavában nem kételkedett, akkor Harper valami rettentı fontosságú dologra bukkant. Kinézett a barakk ablakán arra, ahol a Dandera folyik lefelé a tábor alatti völgybe. Ez nagy folyó. Ekkora mennyiségő vizet gáttal eltorlaszolni meglehetısen drága és nehéz dolog lehet egy ilyen elhagyatott, távoli helyen, ilyen primitív körülmények között - nem olyasvalami ez, amit az ember könnyedén megtesz anélkül, hogy ne lenne kilátása valami jelentıs eredményre. Vonakodó csodálattal ismerte el az angol teljesítményét. - Mutassa meg nekem, pontosan hol helyezte el a gátját! - adta ki az utasítást, és Helm megkerülte az asztalt majd megállt mellette. Von Schiller a rönkjén állt, így szeme egy magasságban volt a másik férfi szemével. Helm a mőholdkép fölé hajolt és gondosan bejelölte a gát helyét. Egy percig mindketten ezt tanulmányozták, majd von Schiller megkérdezte: - Maga ezt mire véli, Helm? Helm megrázta a fejét, és bivalyvállai közé húzta a nyakát. - Csak találgatni tudok. - Hát akkor találgasson - mondta von Schiller, de Helm még mindig tétovázott. - Folytassa! - Vagy át akarja vinni a vizet lejjebb, egy másik területre, hogy kimosson egy réteget, aranyrögöket, vagy nemesfémbıl készült tárgyi leletekrıl, esetleg épp a sírterület fölötti részrıl akarja lemosatni a földréteget... - Ez egyáltalán nem valószínő! - vágott közbe von Schiller. - Ez az ásatásnak meglehetısen eredménytelen és igen költséges módja lenne. - Ez szerintem is nagyon erıltetett. - Nahoot alázatos udvariassággal helyeselt von Schillernek, de senki még csak rá se nézett. - Mi a másik feltevése? - nézett von Schiller fenyegetıen Helmre. - Csupán egy ok jut még eszembe, amiért gátat emelhet a folyón, és az az, hogy elérjen valamit, ami a víz alatt van. Valamit, ami a folyó medrében lehet. - Ez sokkal logikusabbnak tőnik - töprengett el von Schiller, majd figyelmét ismét a fényképre fordította. - Mi van itt a gát alatti részen? - A folyó itt egy mély, keskeny hasadékba ömlik. - Helm rámutatott arra a pontra. - Közvetlenül a gátja alatt. A hasadék úgy nyolc mérföld hosszú lehet, egészen addig a pontig, közvetlenül a kolostor felett. Helikopterrel már átrepültem felette, és járhatatlannak tőnik, mégis... - hirtelen elhallgatott. - Igen, folytassa! Mégis - mi? - Egy alkalommal, amikor e fölött a terület fölött repültünk, ott találtuk Harpert és a nıt a hasadék fölötti magaslaton. Itt voltak, ezen a helyen. - A fényképre mutatott, és von Schiller elırehajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye. - Mit csináltak ott? - kérdezte, anélkül, hogy felnézett volna. - Semmit. Csak ücsörögtek ott a szikla tetején a hasadék felett. - De a maga jelenlétével tisztában voltak? - Természetesen. Helikopterrel voltunk. Hallották közeledtünket. Figyeltek minket, Harper még integetett is. - Így aztán nyomban abbahagyhatták, bármit is csináltak, amikor meghallották a helikoptert? Von Schiller olyan sokáig hallgatott, hogy már kényelmetlenül fészkelıdni kezdtek és egymásra pillantgattak. Amikor végre megszólalt, az annyira váratlan volt, hogy Nahoot összerezzent. - Harpernek szemmel láthatóan oka van azt hinni, hogy a sír a gát alatt, a szurdokban található. Mikor és hogy lépnek kapcsolatba a kémükkel, aki Harper táborában van? - Harper élelmiszere egy részét innen a magaslaton lévı falvakból kapja. Az asszonyok vágómarhát hajtanak le, hogy etethesse embereit, és tejjel teli edényeket is visznek le nekik. Emberünk a visszatérı asszonyokkal küldi jelentéseit. - Jól van! Jól van! - intette csendre von Schiller. - Nem vagyok kíváncsi az élete történetére. Én mindössze annyit akarok tudni, hogy Harper a gát alatti hasadékban dolgozik-e. Mennyi idı alatt tudjuk ezt kideríteni? - Legkésıbb holnaputánra - ígérte neki Helm. Von Schiller most Nogo ezredeshez fordult, aki a tárgyalóasztal túlsó végén ült. Eddig nem szólt egy szót sem, csak figyelt és csöndben hallgatta a többieket. - Hány embere van felvonultatva ezen a területen? - kérdezte von Schiller. - Három teljes század, több mint háromszáz ember. Mind remekül képzett. Sok köztük a harcedzett veterán. - Hol vannak? Mutassa meg nekem a térképen! Az ezredes odament mellé. - Az egyik század itt van, a másik Debra Maryam faluban állomásozik, a harmadik század pedig a meredély lábánál, készen arra, hogy elırenyomuljon és megtámadja Harper táborát. - Azt hiszem, most kéne megtámadnia. Söpörje ki ıket, még mielıtt feltárnák a sírt... - szólt közbe ismét Nahoot. - Fogja be a száját - csattant rá von Schiller, anélkül, hogy ránézett volna Nahootra. - Majd szólok, ha szükségem van a véleményére. Egy darabig még a térképet nézegette, majd megkérdezte Nogót: - Hány embere van ennek a gerillaparancsnoknak, mi is a neve, annak, aki szövetségre lépett Harperrel? - Mek Nimmur nem gerilla. Bandita, és hírhedt shufta terrorista - helyesbített Nogo indulatosan. - Az egyik ember szabadságharcosa a másik ember számára terrorista - jegyezte meg von Schiller száraz hangon. - Hány ember áll a parancsnoksága alatt? - Nem sok. Kevesebb, mint száz, talán ha ötven. Mind Harper táborát és a gátat ırzi. Von Schiller bólintott magának, miközben a fülcimpáját tépkedte. - Hogy tért vissza Harper és bandája Etiópiába? - töprengett. - Azt tudom, hogy Máltából repült el, de az nem lehetséges, hogy a repülıgép le tudott volna szállni ide, a szurdokba. Leugrott rönkjérıl és peckesen a barakknak ahhoz az ablakához ment, melybıl a teljes panoráma feltárult alatta. Lemeredt a szurdok mélye felé, és a távolság kékes füstbe burkolta a sziklákat, az egyenetlen, szaggatott hegycsúcsokat és vad fennsíkokat. - Hogy jutottak be anélkül, hogy a hatóságok észrevették volna ıket? Ejtıernyıvel, úgy, ahogy a felszerelése? - Nem - mondta Nogo. - Informátorom szerint Mek Nimmurral jött be néhány nappal azelıtt, hogy a felszerelését ledobták neki. - Akkor honnan jöttek? - tőnıdött von Schiller. - Hol van a legközelebbi leszállópálya, ahol egy nagy gép is landolhat? - Ha Mek Nimmurral jött, akkor szinte biztos, hogy Szudánból. Nimmur ugyanis onnan indítja akcióit. Sok régi, elhagyott leszállópálya van a határ közelében. A háború - vonta meg vállát kifejezıen Nogo -, a hadseregek egyfolytában mozognak és a háború már húsz éve tart. - Szudánból? - Von Schiller megkereste a határt a térképen. - Akkor nyilván a folyó mentén surrantak be. - Szinte biztosra vehetı - helyeselt Nogo. - Akkor éppily biztosra vehetı, hogy Harper ugyanezen az úton szándékszik elmenekülni. Azt akarom, hogy a Debra Maryamnál lévı századát hozza le ide, és ide. A folyó mindkét partjára a kolostor alatt. Olyan helyzetben kell lenniük, hogy megakadályozhassák Harpert, hogy elérje a szudáni határt, ha épp arra akarna sietve távozni. - Igen. Jó! Értettem. Jó taktika - bólintott rá Nogo kárörvendıen, miközben a szeme csillogott szemüvege lencséje mögött. - Aztán azt akarom, hogy a többi emberét hozzza le ide a meredély lábához. Mondja meg nekik, hogy kerüljék el Mek Nimmur embereit, de álljanak készen, hogy amint szólok, villámgyorsan elırenyomuljanak, elfoglalják a gát területét és a gát alatt elzárják a hasadékot. - És ez mikor lesz? - kérdezte Nogo. - Továbbra is gondosan figyelemmel kísérjük minden lépését. Amint sikerül felfedeznie valamit, elkezdi kihozni a tárgyi leleteket. Akad majd néhány ezek között, mely túl nagy lesz ahhoz, hogy elrejtse. Az informátora tudni fog róla. Ez lesz az a pillanat, amikor megtámadjuk. - Most kéne megtámadnia, Herr von Schiller - tanácsolta neki Nahoot -, még mielıtt felnyitná a sírt. - Ne legyen már ilyen idióta - förmedt rá von Schiller. - Ha túl korán csapunk le, akkor esetleg sosem tudjuk meg, amit ı már nyilvánvalóan kiderített a sír hollétérıl. - Kényszeríthetnénk... - Ha életem során bármit is megtanultam, akkor az az, hogy egy ilyen embert, mint Harper, kényszerrel nem lehet rábírni semmire. Van egy bizonyos fajta angol - emlékszem rá az utolsó háborúból... - Hirtelen elhallgatott és elkomorult. - Nem. Nagyon nehéz emberek. Most nem szabad kapkodnunk. Amint Harper felfedez valamit a hasadékban, akkor jön el az ideje, hogy lecsapjunk. - A komor ráncok eltőntek arcáról és helyükön egy fagyos kis mosoly jelent meg. - Most a kivárás következik.
A törmelék amivel az aknát
kitöltötték, nem volt olyan szorosan rakva, hogy teljesen útját állja a víznek is. Ha így lett volna, akkor Nicholast sosem szippatja be az áramlat, ahogy akkor tette, amikor elıször merült le itt a mélybe. Az elzárás nem volt tökéletes, rések voltak ott, ahol a nagy kövek megakadtak, vagy ott, ahol egy besodródott fatörzs az alagút teljes szélességében keresztbe beszorult. Ezeken a részeken a víz megtalálta a gyenge pontokat és azokat folyamatosan nyitva is tartotta. Mindazonáltal a törmeléknek évszázadok álltak a rendelkezésére, hogy összeálljon, úgyhogy csak megfeszített, kemény munkával lehetett szétfeszíteni. A tisztítási munkálatokat tovább nehezítette, hogy kevés volt a hely. A Bivalyok közül egyszerre mindössze három-négy hatalmas férfi dolgozhatott az aknában. A csapat többi tagja láncban adogatta ki a kiemelt törmeléket. Nicholas óránként váltotta az embereket. Több volt a munkásuk, mint amennyi kellett, és a gyakori váltás azt jelentette, hogy az aknában dolgozók mindig pihentek, erısek voltak, tele tetterıvel, hogy megkaphassák azokat a jutalom ezüstdollárokat, amiket Nicholas ígért a leggyorsabban haladóknak. Nicholas minden mőszakváltásnál eltőnt az alagútban Árkász mérıszalagjával és lemérte, mennyit jutottak elıre. - Harminchat és fél méter! Ez szép munka, Bivalyok mondta Hansith Sherifnek, a munkavezetı szerzetesnek, majd figyelte a lába mellett csörgedezı vizet. Az alagút még mindig változatlan szögben folyamatosan lejtett. Visszanézett a medence felé, és most, a reflektorok fényében tisztán látszott a falak szabályos, szögletes alakja. Nyilvánvaló volt, hogy az alagutat egy mérnök tervezte, és a felügyelete mellett épült. Figyelmét most ismét a földre fordította és nézte a víz folyását, miközben megpróbálta megállapítani, milyen mélyen lehetnek a folyó eredeti szintje alatt. - Huszonöt, harminc méter lehet - becsülte meg. - Nem csoda, hogy a nyomás az alagút bejáratánál csaknem összezúzott... – hirtelen elhallgatott, ahogy tekintete megakadt egy szokatlan formájú töredéken a lába mellett a sárban. Lehajolt és felvette. Aztán odavitte az egyik fényszóróhoz és alaposan szemügyre vette. Ahogy két ujja közt dörgölte, vigyorogni kezdett. Tocsogva igyekezett vissza az alagútban, majd így kiáltott: - Royan! - A töredéket diadalmasan lóbálva megkérdezte: Na és ez szerinted micsoda? Royan a jászolgát falán ült, lenyúlt és kikapta a tárgyat Nicholas kezébıl. - Jaj, édes Szőzanyám! Hol találtad Nicky? - Ott hevert a sárban. A folyosón, pontosan ott, ahol az elmúlt négyezer évet töltötte. Ahol Taita egyik munkása leejtette és eltörött, valószínőleg akkor, amikor a rabszolgahajcsár háta mögött lopva egy kis bort kortyintott. A törött cserépdarabot Royan figyelmesen a fény felé tartotta. - Igazad van, Nicky - kiáltott fel. - Ez egy borosedény darabja. Nézd a lefelé szélesedı nyakat és a tölcsérszerő tetejét. De ha mégis kétségünk lett volna, akkor ez a fekete égetés a perem körül pontosan a mi periódusunkra datálja. Nem régebbrıl származik, mint idıszámításunk elıtt kétezerbıl. Royan a törött cserépdarabot szorongatva leugrott a sárba és mindkét karját Nicholas nyaka köré fonta. - Újabb bizonyíték, Nicky. Szorosan Taita nyomában vagyunk. Nem lehetne egy kicsit gyorsítani a folyosó tisztítását? Már a vén gazember nyakában lihegünk. A következı mőszak közepe táján egy izgatott kiáltás hallatszott az alagútból, és Nicholas berohant a munkaterületre. - Mi történt Hansith? - kérdezte arabul a munkavezetı szerzetestıl. - Miért kiabálsz? - Átjutottunk, effendi. - Hansith Sherif rávigyorgott, a foga csak úgy világított fekete, iszapos, sártól piszkos képébıl. Nicholas izgatottan utat tört magának a munkások között. Kiemeltek egy hatalmas, kerek követ, és mögötte ott volt a nyílás. Elemlámpájával bevilágított, de a fekete ürességen kívül nemigen látott többet. Visszalépett, és megveregette a szerzetes hátát. - Szép munka volt Hansith. Egy dollár jutalom minden egyes embernek a csapatban. De azért dolgozzanak tovább! El kell tüntetni innen azt a sok törmeléket. - Ezt azonban nem volt olyan könnyő végrehajtani, mint kimondani. Még két mőszak váltotta egymást, mire az aknát sikerült teljesen megtisztítaniunk. Nicholas és Royan csak ekkor léphetett az alagút végén lévı üreg küszöbére. - Mi történt itt? Mi okozhatta ezt? - kérdezte Royan döbbent hangon, ahogy Nicholas elemlámpájával bevilágított az üres térbe. - Azt hiszem, ez itt egy omlás lehetett. Valószínőleg egy törés futott végig itt és itt a sziklarétegen. - Nicholas észrevette a repedéseket az üreg tetején. - Úgy gondolod, hogy az aknán átáramló víz mosta ki? - kérdezte Royan. - Én azt mondanám, igen. - Nicholas a lámpa fénysugarát lefelé fordította. - Az akna padlója is kizuhant. A szikla beroskadt elıttünk, és helyén egy mély lyuk tátongott. Három- méternyire tılük a lyuk vízzel volt tele, egy nagy kerek medence, mely függıleges sziklafalakkal van körülvéve. Fölötte beroskadt a mennyezet is, így most az egyenetlen szikla magas kupolaként emelkedett fölé, és a medence túloldalát, mely úgy harminc méternyire, vagy tán még annál is messzebb lehetett tılük, teljes homály borította. Olybá tőnt, ez az akadály másként nem küzdhetı le, csak úgy, ha bemennek a vízbe. Nicholas odakiáltott Hansithnak, hogy hozzon egyet az állványzathoz használt hosszú bambuszrudakból. A rúd kilenc méter hosszú volt, és végig kellett manıverezniük vele az alagúton. Nicholas a rúddal próbálta megmérni a mélységet, lenyomta, amennyire csak tudta, a zavaros vízbe. - Feneketlen. - Megcsóválta a fejét. - Tudod, mire gondolok? - Kihúzta a rudat és visszaadta Hansithnak. - Mondd! - buzdította Royan. - Azt hiszem, hogy ez a természetes törés az, ami elvezeti a vizet a hegy túloldalára, ahol a pillangós forrásnál tör ismét a felszínre. A folyó kivájta magának saját útját. - Akkor ez miért nem száradt ki? - Royan kétkedve nézett le az alattuk lévı medencére. - Valószínőleg az akna U alakban fordul. A víz ugyanúgy megállt az akna tetején, mint egy vécécsészében. Nicholas, elemlámpájának fényével vizsgálgatta a medence vizét. Royan az irtózattól és az undortól felkiáltott, ahogy a fény hatására egy hatalmas angolna száguldott fel a víz felszínére. - Ezek az undorító lények! - Royan ösztönösen hátrébb lépett. - Nyilván az egész folyó tele van velük. A hosszú, sötét árny gyorsan körbeúszta a medencét, majd éppoly hirtelen, ahogy megjelent, eltőnt a mélyben. - Ha igazad van, és Taita folyosójának ez a része beomlott, akkor az alagút folytatásának a túloldalon kell lennie. Royan ujjával a medence másik oldala felé mutatott, és Nicholas felemelte a lámpáját, hogy abba az irányba világítson. - Nézd Nicky! - kiáltotta Royan. - Ott van. A sötét, négyszögletes nyílás a medence túloldaláról ásított feléjük. - Hogy jutunk át oda? - kérdezte Royan kétségbeesetten. - Hát, erre nem könnyő válaszolni. A francba! - káromkodta el magát szívbıl Nicholas. - Ez megint jó néhány napunkba kerül, amit nemigen engedhetünk meg magunknak. Valamiféle hidat kell építenünk rá. - Miféle hidat? - Hívjátok le ide Árkászt. Ez az ı asztala. Árkász ott állt a víznyelı szélén és komoran meredt a túlpartra. - Pontosan - dünnyögte. - Hány olyan felfújható csónakod van bespájzolva? - Ezt gyorsan felejtsd el Árkász! - Nicholas a fejét rázta. A csónakjaimra te nem teszed rá azt a hatalmas, mocskos mancsodat. - Ahogy tetszik. - Árkász lemondóan tárta szét a kezét. - Ez lett volna a legkönnyebb és leggyorsabb módja. Lehorgonyzol egy csónakot középen és építesz rá egy átjárópallót. Szükségem van valamire, ami jól fennmarad a vizén... - Baobab - csettintett ujjával Nicolas. - Az tökéletesen megfelel erre a célra. Ha a baobabfa jól kiszárad, olyan könnyő, mint a balsafa. Legalább olyan jól lebeg a vizen, mint az én felfújható csónakjaim. - Temérdek baobab nı itt a hegyekben - helyeselt Árkász. Úgy tőnik, ebben a völgyben is szinte minden második fa egy rohadt baobab. Háromszáz méternyire a szikla csúcsától ott volt az Adansonia digitala egy hatalmas példánya. Sima kérge olyan volt, mintha egy, a dinoszauruszok korából ittmaradt, hatalmas hüllı bıre lenne. Elképesztıen vastag volt - húsz kinyújtott karú ember is kevés lett volna ahhoz, hogy körülérje. A felsı ágak csupaszok és girbegurbák, tekeredettek voltak, olybá tőnt, mintha a fa már száz éve elpusztult volna. Csupán a nehéz, bársonyos héjú hüvelyek bizonyították, hogy még él; sőrőn csüngtek a felsı ágakon, szétpattantak, hogy szétszórják fekete magvaikat, melyeket sőrő, fehér, borkıszerő anyag borított. - A zuluk azt mondják, hogy Nkulu Kulu, a Nagy Szellem fordítva, gyökereivel felfelé ültette el a baobabokat, hogy megbüntesse - mondta Royannak Nicholas, miközben felnéztek a fa hatalmas, szétterülı ágaira. - Miért tett volna ilyet vele? - kérdezte Royan. - Mi lehetett az a nagy rosszaság, amit szegény, öreg baobab elkövetett? - Azzal kérkedett, hogy ı az erdı legmagasabb és legerısebb fája, ezért aztán Nkulu Kulu úgy döntött, hogy ad neki egy kis leckét alázatból. Az egyik hatalmas ág saját súlyától letört és most ott hevert a sziklás talajon a törzs alatt. A fa fehér volt és fibrózus, akár a parafa. Nicholas irányítása mellett a favágók kezelhetı méretővé vágták. Miután az anyagot az aknafolyosón levitték a víznyelıhöz, Árkász a törzs felvágott darabjait összeerısítette és a vízre helyezte. Olyan volt a tó tetején lebegve, mint egy töltésút. Mindkét végét a sziklához rögzítette, majd bambuszrudakból egy átjárópallót helyezett rá. A baobab rönkökbıl álló híd magasan kiemelkedett a vízbıl és bár himbálódzott, ingott, azért könnyedén elbírta egyszerre egy tucatnyi ember súlyát. Nicholas volt az elsı, aki átment a víznyelı túloldalára. Egy durván összeeszkábált létrát helyezett a függıleges parthoz, majd fölmászott a medence túloldalán a folyosó folytatásához. Royan szorosan a nyomában volt. Ott álltak mindketten az akna folytatásának bejáratában, és amint Nicholas bevilágított elemlámpájával, nyomban észrevették, hogy a szerkezet megváltozott. Ezt a részt már nem mosta ki, nem koptatta le annyira az átzúduló folyóvíz. A fı áramlat nyilván elszivárgott a víznyelın át. A méretek ugyanazok voltak, három méter széles, két méter magas, de a négyszögletes forma sokkal pontosabb. Bár a falak és a mennyezet durva volt, akár egy bányában, itt már tisztán látszottak a formát kialakító szerszámok nyomai. Az alagút padlója durván megmunkált kılapokkal volt kikövezve. Az alagútnak ez a része is teljes egészében víz alatt állt, mivel alacsonyabban helyezkedett el, mint a gát felépítése elıtt a folyó természetes vízszintje. Lábuk alatt a kövek nedvesek, nyálkásak voltak, még nem volt elég idejük, hogy a visszavonuló víz nyomán kiszáradjanak. Az alagút tetejébıl és falain csurgott a nedvesség, a levegı nyirkos volt, hideg és áporodott iszapszag terjengett. Árkászra vártak, hogy kihúzza a világítás kábeleit az átjáró felett. Felszerelte a lámpákat és felkapcsolta ıket. Nyomban láthatták, hogy elıttük az akna olyan húszfokos szögben emelkedni kezdett. - Most már láthatod, miben mesterkedett itt ez a vén gazember Taita. Jócskán levitt minket a folyó szintje alá, hogy olyan hosszan és olyan mélységben áraszthassa el az alagutat, amit senki sem bír végigúszni. Most pedig ismét elindul felfelé - mutatta Nicholas Royannak. Elindultak elıre, lassan mentek felfelé az emelkedı aknán, és Nicolas hangosan számolta a lépéseket. - Száznyolc, százkilenc, száztíz... - hirtelen ott volt elıttük a folyó mostani, alacsony vízállása. Tisztán látszott a száraz vonal az alagút falán. Lábuk alatt a kı is száraz volt, itt már nem borította az a csúszós nyalka. Ötven lépéssel odébb elhaladtak a folyó magas vízállásának jele mellett, mely éppoly tisztán vésıdött be a kövezetbe és a falakba. Ezen túl az alagút sosem volt elárasztva, a falak ugyanolyan állapotban voltak, ahogy négyezer évvel ezelıtt az egyiptomi rabszolgák hagyták. A bronzvésık nyomai éppoly tisztán látszottak, mintha csak néhány nappal ezelıtt kerültek volna ide. Mindössze három méternyire attól a ponttól, amit a folyó vize valaha is elért, egy kı pihenıt találtak. Itt a padló kiegyenlítıdött, majd az alagút élesen visszafordult. - Szenteljünk egy percet annak, hogy úgy gondolunk minderre, mint a mérnöki tudomány bravúrjára. - Nicholas megfogta Royan karját és visszamutatott az alagútba. - Taita ezt a pihenıt, melyen most állunk, pontosan a folyó legmagasabb vízállása fölé helyezte. Hogy tudta ezt ennyire pontosan kiszámolni? Nem volt szintezı látcsöve, és csupán a legkezdetlegesebb mérıeszközök álltak a rendelkezésére. És mégis ennyire precízen kiszámolta. Fantasztikus egy munka. - Nos, a tekercsekben egyfolytában ismételgeti nekünk, hogy ı zseni. Gondolom, most már kénytelenek leszünk elhinni neki. – Royan kihúzta a karját Nicholas keze alól. - Menjünk tovább. Látnom kell, mi van a kanyar után - sürgette. Egymás mellett fordultak be a száznyolcvan fokos kanyarban, és Nicholas magasra emelte a kézilámpát, melynek vezetéke ott kígyózott mögöttük az alagútban. Ahogy bevilágította maguk elıtt az utat, Royan hangosan felkiáltott és megragadta Nicholas szabad kezét. Mindketten megdermedtek az ámulattól. Taita az emelkedı kanyarját a drámai hatás miatt tervezte. Az akna alsóbb része, melyen eddig áthaladtak, durva és elnagyolt volt, a falak egyenetlenek, kidolgozatlanok, a mennyezet göröngyös és repedezett. Taita annyira pontosan kiszámolta a vízszinteket, hogy tudta, az akna alsóbb szintjei víz alá kerülnek, és a víz tönkreteszi munkáját, így a díszítésre nem is pazarolt energiát. Most egy széles lépcsısor állt elıttük. Olyan szögben emelkedett, hogy a pihenırıl, amin álltak, a tetejét nem láthatták. Minden egyes lépcsıfok olyan széles volt, mint maga az alagút, és egy-egy tenyérnyit emelkedett. Márványos, simára csiszolt gnejszbıl készültek és olyan precízen illeszkedtek, hogy a kötés helye szinte nem is látszott. Az alagút itt háromszor olyan magas volt, mint az alsóbb részeken és a mennyezet arányai, boltozata tökéletes volt. A falakat és az ívelt mennyezetet csodás, kék gránittömbök alkották, melyek lenyőgözı pontossággal és szimmetriával kapcsolódtak egymáshoz. Az egész maga volt a kımővesség mestermőve, fenséges és baljósán csodálatos. Ebben az elıcsarnokban benne volt az ismeretlen ígérete és fenyegetése is. Egyszerősége, dísztelensége még lenyőgözıbbé tette. Royan finoman megrángatta Nicholas kezét, és egyszerre léptek fel az elsı lépcsıfokra. Finom porréteg borította, olyan puha és fehér, akár a hintıpor. A por finom felhıként gomolygott térdük körül, majd elült, ahogy haladtak tovább felfelé. Eltompította az elektromos lámpa éles fényét, amit Nicholas magasra emelt jobb kezében tartott. Ahogy mentek felfelé, a lépcsısor teteje fokozatosan a szemük elé tárult. Royan körmeit Nicholas tenyerébe mélyesztette, ahogy látta, mi vár rájuk. A lépcsı egy újabb, kiegyenlített pihenıben végzıdött, mellyel szemben egy négyszögletes ajtónyílás hívogatta ıket. Felléptek a pihenıre és megálltak az ajtó elıtt. Egyikük sem tudta szavakba önteni ezt a páratlan pillanatot: mintha egy örökkévalóságig álltak volna ott csöndben és erısen markolták egymás kezét. Nicholas végül elszakította tekintetét az ajtóról és lenézett Royanra. Saját érzéseinek tükörképét látta Royan arcán, és a szeme oly tőzzel csillogott, mintha valami heves szenvedély lobbantotta volna lángra. Nem volt más élı ember, akivel Nicholas szerette volna megosztani ezt a pillanatot. Azt kívánta, bárcsak örökké tartana. Royan felé fordította a fejét és ránézett. Mélyen, ünnepélyes komolysággal meredtek egymás szemébe. Mindketten tisztában voltak vele, hogy ez életük egyik csúcspontja, mely soha többé nem ismétlıdhet meg. Royan még jobban szorította Nicholas kezét, majd ismét az elıttük lévı ajtóra nézett. Fehér folyami agyaggal vonták be, és felszíne elefántcsont színővé érett. E sima felületen nem volt egyetlen repedés, egyetlen folt sem, olyan volt, akár egy gyönyörő szőz makulátlan tiszta bıre. Tekintetük mohón tapadt a fehér agyaggal fedett felület közepén domborodó két pecsétre. A felsı formája megegyezett a királyi kartuséval, a kiemelkedı négyszög, körülötte pedig a szkarabeusz, az a szent bogár, mely az örökkévalóság nagy körforgását jelenti. Royan ajkai hangtalanul formálták a szavakat, amint a hieroglifákat olvasta. - „A Mindenható. Az Isteni. Az egyiptomi Alsó- és Felsı Királyság Uralkodója. Hórusz isten kísérıje. Ozirisz és Izisz által szeretett. Mamose, örökké éljen!" E csodás királyi pecsét alatt volt egy kisebb, egy egyszerőbb, sólyom formájú pecsét, melynek törött szárnya színes mellére csüngött, és a felirat a következı volt: „Én, Taita a rabszolga, teljesítettem parancsodat, isteni Fáraó." A sérült sólyom alatt egyetlen hieroglifasor volt, melyben egy szigorú figyelmeztetés állt: „Idegen! Az istenek figyelnek. Ha megzavarod a király örök nyugalmát, az életeddel fizetsz!" Az ajtón lévı pecsétek feltörése jelentıs esemény, és dacára annak, hogy a közelgı esıkig hátralévı idı rohamosan fogyott, egyikük sem volt hajlandó könnyelmően belefogni. Meg kell tenniük mindent, hogy folyamatosan rögzítsék minden felfedezésüket, és a bejutáskor a lehetı legkisebb kárt okozzák. Egy teljes napot szenteltek hátralévı, értékes idejükbıl a sír feltörésének elıkészületeire. Nicholas elsıdleges gondja természetesen a sírterület védelmének biztosítása volt. Megkérte Mek Nimmurt, hogy állítson fegyveres ırt a víznyelınél lévı hídhoz, és azon túl tilos a bemenet. Csupán Nicolas, Royan, Árkász, Mek, Tessay és a négy, Nicholas által kiválasztott szerzetes mehetett át a hídon. Hansith Sherif többször is bizonyította rátermettségét az alsóbb alagút megtisztításánál. Mivel fizikailag erıs, szolgálatkész és intelligens ember volt, Nicholas elsı számú asszisztensévé lépett elı. Hansith vitte a fotóállványt és a tartalék fényképezıgépet, mialatt Nicholas a bevezetı alagutat és a lepecsételt ajtót fényképezte. Három tekercs filmet használt fel, hogy biztosan teljes dokumentációval rendelkezzenek a még feltöretlen pecsétrıl és az ajtó körüli részrıl. Csak amikor már elkészült a fotózással, akkor engedte meg Nicholas Hansithnak és a másik három szerzetesnek, hogy felhozzák a sír feltöréséhez szükséges szerszámokat. Árkász felhozta a Honda generátort egészen a víznyelıig, hogy a távolság miatti feszültségesést minél kisebbre csökkentse. Ezután felszerelte a reflektorokat a lépcsısor tetején lévı pihenınél és a bevakolt ajtónyílás fehér felülete felé irányította ıket. Amikor összegyőltek a küszöb elıtt, mindnyájan komolyak és megfontoltak voltak. Dacára annak, hogy a sír négyezer éves volt, mégiscsak megszentség-telenítésnek számít az, amit most el akartak követni. Royan lefordította Árkásznak, Meknek és Tessaynek a lepecsételt ajtó hieroglifáinak figyel-meztetését, és ezt egyikıjük sem fogta fel könnyelmően. Nicholas bejelölte a négyszögletes nyílást, amit a bevakolt felületen át akart vágni. Ez elég nagy volt ahhoz, hogy beférjenek rajta, de benne volt a királyi kartus és Taita megnyomorított sólyompecsétje is. Szerette volna ezeket egy darabban kiemelni, hogy érintetlenül megırizhesse ıket. Lelki szemei elıtt már látta, amint kiemelt helyet foglalnak el a Quenton Park-i múzeumban. Nicholas a nyílás jobb felsı sarkánál kezdte. Elıször egy hosszú, tőhegyes árt használt szondaként. Az ár hegyét belenyomta a száraz agyagba, majd megmozgatta, hogy megpróbálja kideríteni, mi van a felület alatt. Hamar rájött, hogy a vakolat finoman összeszıtt nádlécezésre került. - Ez nagyban megkönnyíti a dolgunkat - mondta Royannak. - A nád segít egyben tartani a vakolatot, így nem fog megrepedni vagy letöredezni. Az ár végét egyre mélyebbre nyomta, míg végül az ellenállás megszőnt, és a szerszám simán végigfutott. - Tizenöt centi - mondta, ahogy a szerszámon megmérte az ajtó vastagságát. - Taita sosem dolgozik felületesen, igaz? Ez nem könnyő munka. Nicholas továbbra is az árral dolgozott, befúrta a megjelölt nyílás mind a négy sarkát. Ezután hátralépett és intett Hansithnak, hogy vigye oda a nehéz, nyolccentis kézifúrót, amivel megnagyobbíthatja. Ez az a fajta fúró volt, amit télen a halászok használnak, hogy léket vágjanak a tó jegén. Amint a fúró átért, Nicholas türelmetlenül félretolta Hansithot, és belesett a lyukon. Odabenn minden sötét volt, de a résen át megcsapta az ısi levegı gyenge fuvallata. Az illat száraz volt, halott és fanyar, a régmúlt korok szaga. - Mit látsz? - kérdezte könyöke mellıl Royan. - Fényt! Adjátok ide a lámpát! - mondta Nicholas, majd miután Árkász a kezébe adta, a nyíláshoz emelte. - Mondd már! - táncolt mellette Royan a türelmetlenségtıl. - Most mit látsz? - Színeket - suttogta Nicholas. - A legcsodálatosabb, leírhatatlanul szép színeket. - Hátralépett, majd Royant a derekánál fogva felemelte, és úgy tartotta, hogy a résen át belásson. - Gyönyörő! - kiáltott fel Royan. - Olyan gyönyörő! Árkász felszerelte az erıs, strapabíró ventilátort, mely cirkuláltatja majd a levegıt az aknában, Nicholas pedig elıkészítette a láncfőrészt. Amikor Nicholas elkészült, adott Royannak a por ellen egy védıszemüveget meg egy védımaszkot, majd segített neki feltenni. Ezután még két viasz füldugót is betetetett vele. Mielıtt elindította volna a láncfőrészt, a többieket visszaküldte egészen a víznyelıig. Ebben a zárt térben a főrész kipufogógáza meg a por, együtt a benzinmotor zajával, elviselhetetlen lesz, de ettıl eltekintve, azt akarta, hogy az áttörés pillanatában csak Royan legyen vele. Miután magukra maradtak, Nicholas a legnagyobb sebességre kapcsolta a ventilátort, majd felrakta saját maszkját, védıszemüvegét és bedugta a fülét. Meghúzta a láncfőrész motorjának indítózsinórját, és a gép, kékes füstöt eregetve, beindult. Nicholas nekigyürkızött és a forgó főrészlapot belenyomta a fúróval ütött lyukba. Úgy vágta át a vastag, fehér vakolatot és mögötte a lécezést, akár egy kés az esküvıi torta cukormázát. A főrész vágóélét óvatosan végigvitte a bejelölt vonalon. A vakolat fehér pora felhıként szállt a levegıben. Látótávolságuk másodperceken belül alig egy méternyire szőkült. Nicholas kitartóan vágta tovább lefelé, végig a jobb oldalon, majd alul keresztbe és fölfelé a bal oldalon. Végül átvágta fölül is, és amikor a négyszögletes kis ajtó, saját súlyánál fogva kezdett elıredılni, gyorsan leállította a láncfőrészt és letette. Royan elıreugrott, hogy segítsen neki, és a kavargó por és füstfelhıben együtt támasztották meg a négyszögletes vakolatdarabot, hogy ne zuhanjon a kövezetre, ne törjön millió darabra. Finoman kiemelték a nyílásból, és a még mindig érintetlen pecsétekkel a pihenı oldalfalának támasztották. A nyitott átjáró, amit a nyílásba vágtak, egy sötétlı négyzet volt. Nicholas állított a reflektoron, hogy bevilágítson, de a por még túl sőrő volt ahhoz, hogy bármit is lássanak abból, ami odabenn volt. Nicholas bemászott az átjárón. A sőrő porfelhı annyira elhomályosított mindent, hogy ezen még a lámpák fénye sem tudott áthatolni. Egy lépést sem tett elıre, hanem nyomban visszafordult, hogy átsegítse Royant. Elismerte Royan jogát ahhoz, hogy e felfedezés minden pillanatában osztozzon vele. Ott álltak csöndesen a fal túloldalán és várták, hogy a ventilátor megtisztítsa a levegıt. Lassan oszlani kezdett a por, és elsıként a lábuk alatt lévı padlóra lettek figyelmesek. Ez már nem kıvel, hanem sárga, fényesre csiszolt achátlapokkal volt burkolva, melyeket oly ügyesen illesztettek össze, hogy annak helyét egyáltalán nem lehetett látni. Olyan volt, mintha egyetlen csodálatos lap lenne lehelyezve, melynek csillogását csupán a rátelepedett, hintıpor fiomságú porréteg homályosította el. Ahol léptük felkavarta ezt a porréteget, elıcsillant alóla az achát a reflektorok fényében. Aztán, ahogy körülöttük a porfelhı elvékonyodott, a homályon át lassanként csodálatosan ragyogó színek és formák jelentek meg elıttük. Royan levette arcáról a védımaszkot és az achátpadlóra ejtette. Nicholas követte példáját, és belélegezte a benn rekedt ısi levegıt. Ez a levegı évezredeken át mozdulatlan volt, a régiség illata áradt belıle, egy bebalzsamozott holttest vászon-pólyájának dohos, áporodott szaga. Most, hogy már a gyilkos por elült, egy hosszú, egyenes folyosó nyílt meg elıttük, melynek végét homály és sötétség takarta. Nicholas visszafordult a nyílás felé és kinyúlt, majd állványával együtt beemelte a reflektort. Gyorsan beállította, hogy teljes hosszában megvilágítsa az elıttük húzódó folyosót. Ahogy elindultak elıre, régi istenek képmásai vették körül ıket. Fenyegetıen nézték a betolakodókat a falakról és hatalmas, ellenséges szemekkel figyelték ıket föntrıl, a magas mennyezetrıl. Nicholas és Royan lassan haladt. Lépteik zaját tompította az achátlapokra rakódott por, meg az a por, mely még a levegıben volt. A visszaverıdı fénytıl mindez olybá tőnt, mintha valami földöntúli, álomszerő, ragyogó háló borulna rájuk. Feliratok borították a falak és a magas mennyezetek minden egyes centiméterét. Hosszú idézetek voltak ott az összes misztikus írásból, a Lélegzet könyvébıl, a Pilonok könyvébıl és a Bölcsesség könyvébıl. Másutt meg Mamose fáraó életének földi történetét beszélték el a hieroglifák, és dicsıítették azon erényeit, melyekért az istenek megszerették. Ezután következett az elsı abból a nyolc szentélybıl, melyek a hosszú halotti folyosó falából nyíltak. Ez az elsı Ozirisz szentélye volt. Egy kör alakú terem, melynek ívelt falát az istent dicsıítı szövegek díszítették, fülkéjében pedig egy kis Ozirisz- szobor állt tollas fejdísszel a fején, és onixszból meg hegyikristályból készült szemével olyan kérlelhetetlenül meredt rájuk, hogy Royan megborzongott. Nicholas kinyúlt és megérintette az isten lábát. Egyetlen szót mondott: - Arany! Aztán felnézett a föléjük tornyosuló falfestményre, mely a falat és a boltozatos mennyezet felét borította fölöttük és körülöttük. Egy újabb, hatalmas képmása volt Ozirisz atyának, a Túlvilág istenének, akinek arca zöld volt, állszakállt viselt, mellkasán keresztbe tett kezében tartotta a korbácsot és a pásztorbotot, fején ott volt tollas fejdísze, homlokán pedig az ágaskodó kobra. Félelemmel és áhítattal pillantottak fel rá. Ahogy a lámpa fénye imbolygott a még kavargó porban, úgy tőnt, mintha az isten élettel telne meg, és a szemük láttára megmozdulna és lebegne. Nem idıztek hosszasan az elsı szentélyben, mivel a folyosó ment tovább, egyenesen, akár a nyíl, célpontja felé. Folytatták útjukat. A következı szentély az istennıé volt. Ízisz aranyszobra ült fülkéjében a trónon, mely jelképe volt. Keblén a kisded Hóruszt táplálta. A szeme elefántcsont és kék lazúrkı volt. Falfestményei borították a fülkéjét körülölelı falakat. Ott volt ı, az anya, hatalmas szeme éjfekete festékkel kihúzva, és fején ott díszlett a napkorong meg a szent tehén szarvai. A falat körülötte hieroglifás szimbólumok borították, oly ragyogók, hogy szinte világítottak, akár egy csapatnyi szentjánosbogár; mert ı az, kinek száz különbözı neve van. Többek közt Ászt, Net és Baszt. De ı volt Ptah, Szelket, Mereszgert és Renenutet. Ezen nevek mindegyike egy- egy hatalmat jelölt, mert az istennı szentsége és jótét aurája tovább élt, míg a legtöbb régi isten lassanként eltőnt, mivel nem maradt hívı, ki ismételgette és életben tartotta volna e misztikus neveket. Az ókori Bizáncban és késıbb, a keresztény Egyiptomban a régi istennı erényeit, szimbólumait átörökítették Szőz Máriára. Az a kép, amin a kisded Hóruszt szoptatja, fennmaradt a Madonnát és a gyermeket ábrázoló ikonokon. Imigyen az istennı Royan lényének egészére hatott, ereiben ıseinek keveredett vére folyt, mely elismerte Íziszt és Máriát is, szívében az eretnekség és az igazság egyszerre, kibogozhatatlanul volt jelen, így aztán érezte magában bőnösségét és ugyanakkor a vallásos lelkesedést is. A következı szentélyben a szentháromság utolsó tagjának, Hórusznak sólyomfejő aranyszobra állt. Jobb kezében a harci íjat tartotta, baljában pedig az ankh volt, mivel élet és halál az ı kezében van. A szeme vörös kalcedon volt. A szobrot más megjelenési formáinak képei vették körül: a gyermek Hórusz ízisz keblén, majd Hórusz, mint az ifjúság istene, Harpokratész, büszke, karcsú és gyönyörő, amint egyik ujját a rituális mozdulattal állához illeszti és szandálos lábával, rövid, merev szoknyájában elıre lép. Aztán Hórusz, a sólyomfejő, helyenként oroszlántesttel, másutt egy ifjú harcos testével, és fején dél és észak egyesített, nagy koronáját viseli. Alatta a következı felirat állt: „Hatalmas Isten, az Ég Ura, hatalma mindenek felett, Legnagyobb ı az istenek között, kinek ereje gyızedelmeskedett isteni atyja, Ozirisz ellenségei felett." A negyedik szentélyben Széth állt, a fı gonosz, az erıszak és a viszály istene. A teste aranyból készült, de a feje egy fekete hiéna feje volt. Az ötödik szentélyben a halottak és a sírkertek istene, Anubisz a sakálfejő volt. İ van jelen a balzsamozásnál, és az ı feladata megvizsgálni a nagy mérleg nyelvét, midın az elhunyt szíve megmérettetik. Ha a mérleg serpenyıi pontosan egy vonalban állnak, akkor a halottat érdemesnek nyilvánították, de ha a mérleg kibillent, ellene szólt, akkor Anubisz odahajította a szívét a krokodilszörnyeknek, és azok felfalták. A hatodik szentélyt az írás istenének, Thotnak szentelték. Az istent íbiszfejjel ábrázolták, és kezében ott volt íróvesszıje. A hetedik szentélyben a szent tehén, Hathor állt, mind a négy patáján, foltos teste fekete-fehér volt, és pofája jóságosan emberi, de hatalmas, trombita alakú fülekkel. A nyolcadik szentély volt a legnagyobb és mind közt a legpompásabb, mivel ez Ámon- Réé, minden teremtés atyjáé volt. İ volt a nap, a hatalmas, arányló korong, melybıl a lefelé hulló, arany sugarak eredtek. Nicholas itt egy pillanatra megállt és visszanézett a hosszú folyosón. Az a nyolc szent szobor már önmagában is olyan kincset jelentett, mely vetekedett bármivel, amit Howard Carter és Lord Carnavon fedezett fel Tutanhamon sírjában. Szíve mélyén érezte, hogy pénzben kifejezhetı értékükön még gondolkodni is durva ostobaság. Az igazság azonban az volt, hogy e rendkívüli mőalkotások közül akár egy is elegendı lenne, hogy sokszorosan is kifizethesse belıle adósságait. Ám ezt a gondolatot elhessegette, és visszafordult, hogy ismét a folyosó túlsó végén lévı, tágas terem felé nézzen. - A temetkezési kamra - dünnyögte áhítattal Royan. A sír. Ahogy haladtak elıre, az árnyak visszavonultak, mintha a rég halott fáraó szelleme sietne vissza végsı nyughelyére. Most már beláttak a sírba. Falain még az eddigieknél is csodásabb falfestmények ragyogtak. Bár már oly sokat néztek végig, szemük és érzékeik még mindig nem tompultak, nem fáradtak bele e pazar bıségbe. Egyetlen, megnyújtott alak emelkedett a magasba a terem túlsó falán, majd a mennyezeten át meghajolt. Ez volt a hajlékony, kecses Nut istennı, amint épp megszüli a napot. Arányló sugarak ömlöttek ki nyitott méhébıl, melyek fénnyel árasztották el a fáraó szarkofágját, és új életet adott a halott királynak. A királyi szarkofág a terem közepén állt, egy hatalmas gránittömbbıl kifaragott, masszív koporsó volt. Hány rabszolgának kellett vajon küszködnie ezzel a kıtömeggel, hogy végighozzák a föld alatti folyosókon? - tőnıdött Nicholas. Lelki szemei elıtt szinte megjelentek a lámpafényben csillogó izzadt testek, és hallotta az irdatlan koporsó súlya alatt csikorgó fagörgık hangját. Ezután Nicholas lenézett a koporsóba, és kedélye nyomban megváltozott, amint rádöbbent, hogy a szarkofág üres. A masszív gránittetıt kiemelték helyébıl és oly vadul lökték félre, hogy keresztben elrepedt, és most két darabban hevert a koporsó mellett. Lassan lépkedtek elıre, nyelvükön a csalódottság keserő íze keveredett a porral, míg bele nem láttak a nyitott szarkofágba. Csupán a négy kanopusz edény törött darabkái hevertek benne. Ezeket alabástromból faragták, hogy elhelyezzék benne a király zsigereit, máját és többi belsı szervét. Az edények tetejét a síron túli világ isteneinek és mesés lényeinek fejei díszítették. - Üres! - suttogta Royan. - A király teste eltőnt. Az elkövetkezendı napok során, mialatt lefényképezték a falfestményeket, és becsomagolták a halotti folyosó nyolc istenének és istennıjének szobrait, Royan és Nicholas arról beszéltek, arról vitáztak, vajon hogyan tőnhetett el a királyi múmia a szarkofágból. - A sír kapuján a pecsétek érintetlenek voltak - mutatott rá ismételten Royan. - Valószínőleg erre is van magyarázat - mondta neki Nicholas. – Maga Taita vitte el a kincseket és a testet. A hetedik tekercsben többször is siránkozik azon, hogy ekkora kincset így elpazarolnak. Rámutat, hogy mindezt hasznosabb lenne a nemzet és a nép védelmére, táplálására fordítani. - Nem, ennek nincs értelme - szállt vitába vele Royan -, miért emelt volna gátat a folyón, ásott volna alagutat a medence alatt és építette volna meg ezt a pontosan megtervezett, mővészi sírt, ha utána elvitte innen és megsemmisítette a király múmiáját. Taita mindig logikus ember volt. A maga módján mélységesen tisztelte Egyiptom isteneit. Ez megmutatkozik minden írásában. Sosem sértette volna meg azokat a vallási tradíciókat, melyekben oly erısen hitt. Nekem ebben a sírban valahogy nem stimmel valami - nem csak a test rejtélyes, már-már fesztelenül fölényes eltőnése. A falakon lévı festményekkel és feliratokkal sincs rendben valami. - Ami a hiányzó holttestet illeti, egyetértek veled, de mi az, ami szerinted illogikus a díszítményekben? - kérdezte Nicholas. - Nos, elıször is a festmények. - Royan egy lendületes mozdulattal Ízisz képe felé intett. - Nagyon szépek, a klasszikus mővészet egy jelentıs tagjának munkája, de közhelyszerő és erısen stilizált, ami a formát és a színválasztást illeti. Az alakok merevek, lélektelenek - nem mozognak, nem táncolnak. Hiányzik belılük a lángelme szikrája, ami oly tisztán megmutatkozott Lostris királynı sírjában, ahol az eredeti tekercsek voltak elrejtve alabástrom vázáikban. Nicholas elgondolkodva vizsgálgatta a falfestményeket. - Értem, mire gondolsz. Még a kolostorban, a Tanus sírjában lévı falfestmények is más kategóriát jelentenek. - Pontosan! - mondta Royan hevesen. - Azok Taita festményei voltak. Ezek nem azok. Ezeket valamelyik kulija készítette. - És mi van a feliratokkal, azokban mi nem tetszik? - Hallottál már olyan sírról, ahol a falon nincs egyetlen részlet sem a Halottak könyvébıl, vagy hogy nem ábrázolják a halott személy útját a hét pilonon át, melyen túl a paradicsomi boldogság földjére jut. Nicholas döbbentnek tőnt; ez eszébe se jutott. Szó nélkül otthagyta Royant, visszament a hosszú folyosón, látszólag azért, hogy felügyelje a szent szobrok csomagolását, de valójában idıre volt szüksége, hogy átgondolja mindazt, amit Royan mondott. Mielıtt Nicholas eljött volna Angliából, gondoskodott róla, hogy a szurdokba ledobott felszerelés sérülékenyebb, törékenyebb darabjait kemény, fémbıl készült lıszeres ládákba csomagolják. Ezen ládák mindegyikén vízhatlan gumitömítés volt és erıs emelı rögzítés. Az eredetileg benne lévı holmikat polisztirén csomagolással védték és párnázták ki. Amikor távoznak Etiópiából, a felszerelést hátrahagyják, de a ládákat a csomagolóanyaggal együtt gondosan megırizték, hogy ezekben vihessék vissza azokat a kincseket, amelyeket a sírban találhatnak. A szent szobrok közül hat szépen belefért a ládákba, ellenben Hathor, a tehén, és a sátáni Széth túl nagynak bizonyult. Nicholas azonban észrevette, hogy nem egy darabból készültek. A fejeket le lehetett emelni, és Hathor patás lábait facsapok rögzítették a testhez, ám ezek már szinte teljesen elporladtak. Különálló részeikre szedve még ezt a két nagy szobrot is be tudták csomagolni a fémládákba. Nicholas figyelte Hansithot, amint épp Széth kegyetlen, fekete gyantával bevont, ébenfa fejét helyezi be az egyik ládába. Aztán egy idı múlva visszament oda, ahol Royan az üres szarkofág fölötti falon lévı feliratokon dolgozott. - Jól van. Egyetértek. Igazad van, hogy hiányoznak a Halottak könyvébıl vett feliratok. Ez valóban furcsa. De mi máshoz kezdhetnénk ezzel, mint hogy elfogadjuk egy olyan rejtélyként, melyet sosem fogunk tudni megfejteni. - Nicky, van itt még más is. Ez nem minden. Érzem ezt minden sejtemmel, minden idegszálammal. Valami elkerülte a figyelmünket. - Én csak egy férfi vagyok, hogyan is kételkedhetnék a nıi ösztön megérzéseiben? - Ne fölényeskedj itt nekem! - csattant rá Royan. - Mennyi idım van még, hogy dolgozzam a sztélé feliratain? - Egy, maximum két heted. Nekem meg kell szerveznem a találkát Jannie-val. Ott kell lennünk a roseires-i leszállópályánál, amikor megérkezik, hogy felvegyen minket. Ez olyan randevú, amire mindenképp pontosan kell megérkeznünk. - Te jó ég! Azt hittem, ezt már rég lerendeztétek. Hogy lépsz innen kapcsolatba Jannie-val? - Az igazat megvallva, egészen egyszerően - mosolygott Nicholas. - Van egy nyilvános telefon a Debra Maryam-i postahivatalban. Tessay szabadon mozoghat bárhol a Gojamban. Néhány szerzetes kíséretében felmegy a meredélyre és felhívja Geoffrey Tennant az addiszi brit nagykövetségen. Geoffreyval már mindent megbeszéltem. İ majd átadja az üzenetet Jannie-nak. - És Tessay megteszi ezt neked? Nicholas bólintott. - Beleegyezett, hogy holnap felmegy Debra Maryamba. Jannie-nak minél elıbb meg kell kapnia az üzenetet, hogy lehetıleg elegendı ideje legyen felkészülni a Máltából való indulásra. Rendkívül pontosan kell idızítenünk, mivel mindnyájunknak egyszerre kell megérkezni a leszállópályához. Bajt hozhat bármely fél számára, ha ott kell üldögélnie és várakoznia Roseires-ben, amíg a másik megérkezik. - Április elsején hajnalban - adta meg Nicholas Tessaynek az üzenetet. - Mondja meg Jannie-nak, hogy bolondok napján ott leszünk. Ez könnyő, ezt nem lehet elfelejteni. Figyelték, ahogy Tessay az ıt kísérı szerzetesekkel elindul a csapáson, és Royan csöndesen megkérdezte Mek Nimmurt: - Nem félti így egyedül elengedni? - Tud vigyázni magára, és az egész Gojamban ismerik, szeretik. Biztonságban van, amennyire bárki is biztonságban lehet egy veszélyes vidéken. - Mek nézte Tessay karcsú, egyre távolodó alakját a shammában és a bı szárú nadrágban. - Bárcsak vele mehetnék, de... - Mek megvonta a vállát. Royan hirtelen felkiáltott: - Jaj, van valami, amire meg akartam kérni, és elfelejtettem. - Otthagyta Nicholast meg Meket, és futásnak eredt, miközben kiáltozott a másik nı után. Hangja visszaszállt Nicholashoz, aki ott állt és figyelte. - Tessay! Várj! Gyere vissza! Tessay megfordult és bevárta Royant. Ahogy a két nı ott állt és beszélgetett, Nicholas nem nézte tovább ıket, hanem megfordult és a meredély távoli körvonalait fürkészte. Gyomra kissé görcsbe rándult, ahogy látta, hogy a hegycsúcsok fölött a viharfelhık egyre sőrősödtek és sokkal fenyegetıbbnek tőntek, mint néhány nappal azelıtt. Az esızések kezdete most már nagyon gyorsan közeledett. Eltöprengett, vajon marad-e annyi idejük, amennyit reméltek, mielıtt a gát átszakad és az emelkedı víz kiőzi ıket a szurdokból. Ezután ismét visszanézett az ösvényre, épp idejében ahhoz, hogy lássa, amint Royan átad valamit Tessaynek, aki rábólint és berakja nadrágja zsebébe. Végül a két nı megölelte egymást, és Tessay ismét elindult. Royan ott állt az ösvény közepén és figyelte, amíg Tessay a völgy kanyarulata után el nem tőnt a szeme elıl. Ezután lassan visszament oda, ahol Nicholas várta. - Mi volt ez? - kérdezte Nicholas, de Royan csak rejtélyesen mosolygott. - Lánytitok. Van néhány dolog, melyekrıl jobb, ha ti, durva férfiak nem tudtok. - Ám amikor Nicholas kérdın felvonta szemöldökét, Royan beadta a derekát és megmondta: - Tessay megkéri Geoffrey Tennantot, hogy küldjön egy üzenetet anyunak, hogy jól vagyok. Nem akarom, hogy nyugtalankodjon miattam. Ahogy lemásztak az állványzaton a Taita medencéje melletti sziklapadon felállított átmeneti táborba, Nicholas arra gondolt, milyen különös véletlen, hogy Royannál már ott volt kéznél édesanyja telefonszáma, amit nyomban oda is tudott adni Tessaynek, és eltöprengett, vajon mitıl lett hirtelen ilyen sürgıs Royannak, hogy tudassa anyjával hollétét. - Jó lenne tudni, valójában min töri a fejét - tőnıdött. - Amikor Tessay visszatér, majd megpróbálom finoman kiszedni belıle. Royan szíve szerint inkább a sírban táborozott volna, hogy egyfolytában ott legyen a feliratok között, melyeken dolgozott, de Nicholas ragaszkodott hozzá, hogy a szabad levegın aludjanak, a sziklapadon, mely a lehetı legközelebb volt a feltárási területhez. - A sír dohos levegıje, szinte biztos, hogy egészségtelen – mondta Royannak. - A barlangbetegség komoly veszélyt jelent az ilyen régi, zárt helyeken. Azt mondják, hogy ebbe halt bele Howard Carter néhány embere is, akik Tutanhamon sírjában dolgoztak. - A barlangbetegséget azok a gombaspórák okozzák, melyek a denevér ürülékében tenyésznek - mondta Royan. Mamose sírjában nincsenek denevérek. Taita ezt gondosan lezárta. - Tedd meg a kedvemért! - könyörgött neki Nicholas. Nem dolgozhatsz odabenn napokon át. Szeretném, ha naponta legalább néhány órára kijönnél a sírból. Royan vállat vont. - De csak neked teszem meg ezt a szívességet - egyezett bele, ám ahogy leértek az állványzat aljára, mindössze egy futó pillantást vetett új hálóhelyére, majd ment egyenesen a jászolgáthoz és be, a sírba vezetı alagútba. A lépcsı tetején, a sír vakolattal lezárt bejáratánál lévı pihenıt alakították át maguknak mőhellyé. Royan szétterítette rajzait, fényképeit és referenciakönyveit a durva, kézzel kinagyolt, széles deszkaasztalon, melyet Hansith készített neki. Árkász egy reflektort helyezett a hevenyészett munkaasztal fölé, így tisztességes világítás mellett dolgozhatott. A pihenı egyik fala mellett halmozták fel a lıszeres ládákat, melyekben a nyolc szent szobor volt. Nicholas ragaszkodott hozzá, hogy leleteiket olyan helyen tárolják, ahol biztonságosan tudják ırizni. Mek fegyveresei továbbra is huszonnégy órán át ırizték a víznyelın átvezetı utat. Amíg Nicholas a hosszú folyosó falait és az üres sírkamrát fényképezte, Royan az asztala mellett ült és órákon át a papírjaiba merült, jegyzetelt és számításokat végzett. Idınként felfelpattant, és a bejáratba vágott nyíláson át kirohant a hosszú folyosóra, hogy alaposabban szemügyre vegyen egy-egy részletet a festett falon. Ilyenkor Nicholas mindig felegyenesedett fotóállványa mögül és elnézı gyöngédséggel figyelte. Royan annyira elmerült, hogy úgy tőnt, teljesen megfeledkezett róla és mindenkirıl, aki körülötte volt. Nicholas még sosem látta ilyennek, és teljesen lenyőgözte Royan koncentrálóképességének ereje és mélysége. Amikor már szünet nélkül tizenöt órája dolgozott, Nicholas kiment érte a pihenıre, és Royan tiltakozása ellenére, az alagúton át kivezette a sziklapadra, ahol meleg étel várta ıket. Miután Royan evett, Nicholas bevitte ıt kunyhójába és ragaszkodott hozzá, hogy Royan lefeküdjön felfújható matracára. - Most pedig aludni fogsz, Royan - parancsolt rá. Nicholas arra ébredt, hogy hallja, amint Royan kióvakodik a szomszédos kunyhóból, majd a sziklapadon át halkan a sír bejáratához lopakodik. Az órájára nézett, majd hitetlenül felnyögött, amikor látta, hogy mindössze három és fél órát aludtak. Gyorsan megborotválkozott, majd bekapott egy darab pirított injera kenyeret és felhajtott egy csésze teát, mielıtt követte volna Royant a sírba. Ott találta a hosszú folyosón, annak a szentélynek a fülkéje elıtt, melyben Ozirisz szobrocskája állt. Annyira el volt merülve, hogy nem is hallotta, amint Nicholas mögé lépett, így aztán ijedten összerezzent, amikor a férfi megérintette a karját. - Megijesztettél - mondta neki Royan szemrehányóan. - Mit nézel ilyen elmerülten? - kérdezte Nicholas. – Mit találtál? - Semmit - vágta rá gyorsan, majd egy pillanat múlva azt mondta: - Nem is tudom. Csak egy ötlet. - Halljuk! Mi jár a fejedben? - Egyszerőbb, ha megmutatom. - Kivezette Nicholast a pihenın álló asztalához, majd jegyzeteit gondosan összerendezte, mielıtt ismét beszélni kezdett. - Az elmúlt néhány napban azzal foglalkoztam, hogy végigmentem a Tanus sírjában talált sztélé anyagán, és kigyőjtöttem azokat az idézeteket, amelyeket felismertem és tudtam, hogy valamelyik misztikus írásból való, a Lélegzet könyvébıl, a Pilonok könyvébıl, és Thol könyvébıl, majd ezeket mind egy oldalra tettem. - Tizenöt oldalt mutatott, amit szép, apró betőivel jegyzetelt tele. - Ez mind ısi anyag, egyik sem Taita által fogalmazott szöveg. Ezeket most egy idıre félretettem. Lerakta az elsı jegyzetfüzetet és kezébe vette a következıt. – Ez itt mind a sztélé negyedik oldaláról való. Ezekbıl semmit sem ismerek, de úgy tőnik, hogy számok és jelek hosszú listája. Talán valamiféle rejtjel? Nem vagyok biztos benne, de ezzel kapcsolatban van néhány ötletem, amire még késıbb visszatérek. - Ez pedig itt - mutatta Nicholasnak a következı jegyzetfüzetet - mind friss anyag, olyan, amire nem emlékszem, hogy bárhol is olvastam volna a klasszikus, ókori szövegek között. Ez zömében, ha nem teljes egészében, eredeti Taitaanyag kell hogy legyen. Ha hagyott nekünk még nyomot, akkor úgy hiszem, hogy annak itt, ebben a részben kell lennie. Nicholas elvigyorodott: - Mint az az idézet, mely az istennı rózsaszín nemi szerveit írja le. Arra gondolsz? - Biztosra vettem, hogy azt nem felejted el. - Royan könnyedén elpirult és nem nézett fel, eltökélten a füzetbe meredt. - Nézd ezt az idézetet a sztélé harmadik lapjáról, arról az oldalról, melyet Taita ısznek nevezett el. Ez volt a legelsı, amelyre felfigyeltem. Nicholas elırehajolt és hangosan olvasta a hieroglifákat: - A hatalmas isten, Ozirisz a kezdı lépést a négy bika szabályát alkalmazva teszi meg. Az elsı pilonnál a tábla megváltoztathatatlan törvényei mellett tesz tanúságot. - Felnézett Royanra. - Igen, emlékszem erre az idézetre. Taita itt a baora utal, arra a játékra, amit a vén gazember olyan szenvedélyesen szeretett. - Úgy van. - Royan kissé zavartnak tőnt. - De emlékszel arra is, amikor elmondtam neked egy álmot, melyben ismét Duraidot láttam, aki a sír egyik kamrájában ült? - Emlékszem - Nicholas kuncogott Royan zavarán. Mondott valamit a négy bikalépés szabályáról? Most netán az álmok általi jövendölések birodalmába lépünk? Royant határozottan bosszantotta Nicholas komolytalansága. – Mindössze arra szerettem volna utalni, hogy a tudatalattim feldolgozta az idézetet és elıállt egy megoldással, amit az álomban Duraid mondott ki. Nem tudnál legalább egy pillanatra komolyan viselkedni? - Ne haragudj - mondta bőnbánóan Nicholas. - Emlékeztess csak, mit is mondott Duraid. - Álmomban azt mondta nekem: Ne feledd a négy bika szabályai! Kezdd az elején! Nem vagyok valami nagy szakértıje a bao játéknak. Mit akart ezzel mondani? - A játék szabályai és finomságai az ókor homályába vesztek. De, amint azt te is tudod, a tizenegyediktıl a tizenhetedik dinasztiáig terjedı korszak sírjaiban a temetkezési tárgyak közt találtunk néhány baotáblát is, melyek alapján csupán feltételezhetjük, hogy a sakk egy korábbi formája volt. - Royan nekilátott, hogy felvázolja a jegyzetfüzet üres hátsó oldalára. - A fatábla elrendezése olyan volt, mint egy sakktábláé, nyolc sor mélyedés keresztben és nyolc hosszában, így. - Gyors, gyakorlott kézzel rajzolta golyóstollával a vonalakat. - A játékot színes kövekkel játszották, melyeket elıre meghatározott szabályok alapján mozgattak. Most nem megyek bele a részletekbe, de a négy bika szabálya a Taita kaliberő nagymesterek közkedvelt, gambitszerő nyitólépése volt. Ennek az volt a lényege, hogy feláldozott bizonyos köveket, hogy a legmagasabb értékő köveket az elsı mélyedésben halmozhassa fel, ahonnan uralhatja a tábla fontos, középsı részeit. - Nem vagyok biztos benne, hogy tudom, merre tartunk, de azért vezess tovább. Figyelek. - Nicholas a lehetıségekhez képest igyekezett leplezni értetlenségét. - Ez itt a tábla elsı mélyedése - mutatott vázlatára Royan, mintha egy szellemileg visszamaradott gyermeknek magyarázna. - A kezdet, a játék eleje. Duraid azt mondta: Kezdd az elején! Taita azt mondta: A hatalmas isten, Ozirisz megteszi a kezdı lépést. - Még mindig nem tudlak követni - rázta meg a fejét Nicholas. - Gyere velem. - Royan a jegyzetfüzettel a kezében, az ajtón vágott nyíláson át visszavezette Ozirisz szentélyéhez. A nyitó lépés. A kezdet. Megfordult és végignézett a folyosón. - Ez itt az elsı szentély. Összesen hány szentély van itt? - Három a szentháromságnak, aztán Széth, Thot, Anubisz, Hathor és Ré - sorolta fel. - Az összesen nyolc. - No de ilyet! - nevetett Royan. - A fiú tud számolni! Hány mélyedés van egy sorban a baotáblán? - Nyolc keresztben és nyolc hosszában... - hirtelen elhallgatott és Royanra meredt. - Gondolod, hogy...? Royan nem válaszolt, hanem kinyitotta a jegyzetfüzetet. - Ezek itt mind számok és különálló jelek - értelmes szó nem jön ki belılük. Semmilyen módon nem állnak kapcsolatban egymással, csupán annyi biztos, hogy a felsorolt számok közül egy sem nagyobb nyolcnál. - Azt hittem, hogy végre értem, de most megint elvesztettem a fonalat. - Ha egy mai sakkjátszma leírása valakinek négyezer év múlva a kezébe kerülne, akkor mit kezdene vele? - kérdezte Royan. – Vajon nem számok és különálló jelek sorának tartaná? Nem nehéz egy kicsit a felfogásod? Mintha megkukultál volna. - Jaj, uramisten! - derült fel Nicholas arca. - Hölgyem, ön zseni! Taita baot játszik velünk. - És ez itt az elsı pilon, ahol a játék elkezdıdik - mutatott Royan a szentélyre. - Ez az a hely, ahol a hatalmas isten, Ozirisz megteszi a kezdı lépést. Innen, az elejérıl kell elkezdenünk és elindulnunk a szent baotáblán. Itt kell hárítanunk nyitólépését. Egy darabig mindketten nézelıdtek a szentélyben, alaposan szemügyre vették az ívelt falakat és a magas, boltozatos mennyezetet, majd Nicholas törte meg a csöndet. - Megkockáztatom, hogy rendkívül nehéz felfogásúnak és kukának nevezz, de feltehetnék egy kérdést? Hogy a pokolba játszunk egy olyan játékot, melynek még a szabályait sem ismerjük?
Nogo ezredesbıl csak úgy áradt a
magabiztosság és fontosságának tudata, ahogy von Schiller hívó szavára nagy büszkén bevonult a tárgyalóterembe. Nahoot Guddabi nagy buzgón ügetett mögötte, azzal az eltökélt szándékkal, hogy nem hagyja magát kizárni a fejleményekbıl. Igyekezett ı is fontosnak és magabiztosnak tőnni, de igazság szerint érezte, hogy helyzete rendkívül ingatag, és valamiképp bizonyítania kéne gazdája elıtt. Von Schiller épp levelet diktált Utte Kempernek, de amint beléptek a terembe, gyorsan felállt és fellépett szınyeggel borított rönkjére. - Tegnapra ígért jelentést nekem - csattant rá Nogóra, miközben Nahootot figyelemre se méltatta. - Nem tudott meg semmit ettıl a szurdokban lévı informátorától? - Elnézését kérem, hogy így megvárakoztattam, Herr von Schiller. - Nogo mellénye nyomban kisebb lett erre az éles lerohanásra, és nyugtalan, ideges lett. A német megrémisztette. - Az asszonyok egy nappal késıbb tértek vissza Harper táborából. Ezek a vidékiek nagyon megbízhatatlanok. Az idı náluk nemigen számít. - Igen, igen. - Von Schiller türelmetlen volt. - Tisztában vagyok fekete testvéreinek gyarlóságaival, és meg kell jegyezzem, hogy ön sem teljesen ment ezektıl, Nogo. De mondja, mi hire van a számomra! - Harper hét napja elkészült a gáttal és nyomban lejjebb költöztette táborát egy új helyre, a hasadék fölötti magaslatokra. Aztán valamiféle bambuszlétrát épített le, a hasadékba. Informátorom szerint valami üreget tisztítanak meg a kiürült medence aljában... - Egy üreget? Miféle üreget? - Von Schiller belesápadt, ahogy ezt meghallotta, és homlokán gyöngyözni kezdett a veríték. - Jól van, Herr von Schiller? - rémült meg Nogo. A német nagyon rosszul nézett ki, olyan volt, mintha nyomban összeesne. - Tökéletesen jól vagyok - kiáltott rá von Schiller. - Miféle üreg ez? írja le nekem! - Az asszony, aki az üzenetet hozza, egy ostoba paraszt. Nogo kényelmetlenül érezte magát, feszengett, nehezen viselte von Schiller vallatását. - Mindössze annyit mondott, hogy amikor a folyó vize leapadt, ott volt egy üreg az alján, tele kıvel meg törmelékkel, és ezt eltakarították. - Egy alagút! - Nahoot nem tudta tovább türtıztetni magát. - Ez biztosan a sír bevezetı alagútja. - Maradjon csöndben! - fordult felé von Schiller dühödten. – Nincs semmi tény, ami alátámasztaná feltételezését. Hagyja, hadd fejezze be Nogo. - Azzal ismét az ezredeshez fordult. - Folytassa! Halljam az egészet! - Az asszony azt mondja, hogy az üreg végén egy barlang van. Amolyan sziklaszentély, a falakon képek... - Képek? Miféle képek? - Az asszony azt mondja, hogy szentek képei. - Nogo elítélı, rosszalló mozdulatot tett. - Rendkívül tudatlan asszony ez. Ostoba... - Keresztény szentek? - kérdezte von Schiller. Nahoot közbevágott: - Az nem lehetséges, Herr von Schiller. Én mondom önnek, Harper megtalálta Mamose sírját. Most már gyorsan kell cselekednie. - Nem figyelmeztetem még egyszer, maga szerencsétlen kis senki! - förmedt rá von Schiller. - Hallgasson! Ismét Nogóhoz fordult. - Volt még más is a barlangban? Mondjon el mindent, amit az asszonytól hallott. - Szentek képei és szobrai. - Nogo széttárta a kezét. - Sajnálom, Herr von Schiller, de ezt mondta. Tudom, hogy ez az egész badarság, de az asszony ezt mondta nekem. - Majd én eldöntım, hogy mi a badarság és mi nem - mondta neki von Schiller. - És mit mondott, mi történt a szentek szobraival? - Harper dobozokba csomagolta ıket. - Kihozta ıket a szentélybıl? - Nem tudom, Herr von Schiller. Az asszony nem mondta. Von Schiller lelépett rönkjérıl és járkálni kezdett le-föl a barakkban, miközben háborodottan motyogott magában. - Herr von Schiller... - kezdte Nahoot, de a német csöndre intette. Végül megállt Nogo elıtt és felmeredt rá. - Találtak múmiát, egy holttestet a szentélyben? - kérdezte. - Nem tudom, Herr von Schiller. Az asszony nem mondta. - Hol van? - Von Schiller annyira izgatott volt, hogy belekapaszkodott Nogo egyenruhájának zubbonyába, és lábujjhegyre állva, egészen a képéhez nyomta az arcát. - Hol ez az asszony? Hagyta elmenni? - Apró nyálcseppek repültek Nogo arcába, és ı pislogva megpróbált elhajolni, de von Schiller keményen markolta. - Nem, uram. Még itt van. Nem akartam behozni ıt ide, mert... - Bolond. Maga itt másodlagos információkat ad nekem. Hozza ide, de nyomban. Személyesen akarom kikérdezni. Eltaszította magától Nogót. - Menjen és hozza be! Nogo percek múlva visszatért, és egyik karjánál fogva egy asszonyt vonszolt be a szobába. A nı fiatal volt, és az arcán éktelenkedı, kék tetoválások ellenére, csinos. A férjes asszonyok hosszú, fekete köntösét és kendıdíszét viselte, a csípıjén egy csecsemı csüngött. Amint Nogo elengedte a karját, a földre csúszott és rémülten nyüszített. A gyerek együttérzıen vele sivított, orrlyukait fehér, rászáradt takony dugaszolta el. Az asszony reszketı kézzel szétnyitotta felül köntösét, elıhalászta egyik tejtıl duzzadó mellét és mellbimbóját a gyerek szájába nyomta. A kicsi és anyja rémült tekintettel meredt von Schillerre. - Kérdezze meg tıle, hogy találtak-e a szentélyben koporsót vagy egy szent holttestet - adta ki az utasítást von Schiller, miközben utálkozva méregette a nıt. Nogo egy percig kérdezgette, majd megrázta a fejét. – Holttestrıl nem tud semmit. Nagyon ostoba. Nem is igen érti, amit mondok neki. - Kérdezze a szentek szobrairól! Mit csinált velük Harper? Most hol vannak? Kivitte ıket a szentélybıl? Miután egy újabb hosszú beszélgetést folytatott a nıvel, Nogo ismét megrázta a fejét. - Nem. Azt mondja, hogy a szobrok még a szentélyben vannak. A fehér ember dobozokba csomagolta ıket és katonák ırzik. - Katonák? Miféle katonák? - Mek Nimmur katonái, azé a shufta parancsnoké, akirıl már beszéltem önnek. Még mindig Harperral van. - Hány doboz van? - Von Schiller türelmetlenségében odament a földön ülı nıhöz és csizmája sarkával noszogatta. Hány szobor? Az asszony rémülten felsikoltott és elhúzódott tıle. Ugyanakkor, arcán undorral von Schiller is eltávolodott tıle. - Gott im Himmel! - Zsebébıl elıhúzta a zsebkendıjét és orrához, szájához nyomogatta. - Bőzlik, akár egy állat. Kérdezze meg tıle, hogy hány doboz van. - Nem sok - fordította Nogo -, talán öt, de nem több, mint tíz. Nem tudja pontosan. - Milyen méretőek? Mekkorák? Amikor Nogo feltette a kérdést, az asszony karjának hosszát mutatta. Von Schiller csalódottsága világosan kiült az arcára. - Ilyen kevés és ennyire jelentéktelen. - Elfordult az asszonytól, majd odament a barakk dél felé nézı ablakához, és a meredély peremén túl, lemeredt a szurdok vadonjába. - Ha az, amit ez az élılény mond, igaz, akkor Harper még nem találta meg Mamose kincsét. Többnek kéne lennie, sokkal többnek. Nogo ismét a nıvel beszélt, a nyelve gyorsan pörgött, majd visszafordult von Schillerhez. - Azt mondja, hogy Harper társaságának egyik tagja elhagyta a szurdokbeli tábort és Debra Maryamba ment. Von Schiller hirtelen visszafordult az ablaktól és rámeredt. - Társaságának egyik tagja? Melyik? - Egy etióp nı. Mek Nimmur ágyasa. Egy nı, akit ez az asszony Woizero Tessaynek nevez. Én ismerem. Egy orosz vadász felesége volt, mielıtt Mek Nimmur kurvája lett. Von Schiller átrohant a szobán és köntösénél fogva megragadta az asszonyt. Olyan vadul rántotta fel, hogy a csecsemı kicsúszott az asszony kezébıl és üvöltve a földre esett. - Kérdezze meg tıle, hogy hol van most az a nı – utasította Nogót. Az anya kirántotta magát a német szorításából, és a földön mászva próbálta felvenni és megnyugtatni visító gyermekét. Nogo megragadta és lekevert neki egy csattanós pofont, hogy rá figyeljen. Kisbabáját melléhez szorította és elhadarta a választ. - Nem tudja - ismerte el Nogo. - Úgy hiszi, hogy még Debra Maryamban lehet. - Vigye ki innen ezt a mocskos szukát! - biccentett fejével von Schiller az asszony és gyereke felé. Nogo kivonszolta ıket a barakkból. - Mit tud még errıl a nırıl, Mek Nimmur nıjérıl? – kérdezte enyhültebb hangon, amikor Nogo visszatért. - Az egyik addisz-abebai nemesi családból származik, vérrokona Rasz Tafari Makonnennek, a régi császárnak, Hailé Szelassziénak. - Ha ı Mek Nimmur nıje, és egyenesen Harper táborából jön, akkor ı válaszolni tud azokra a kérdésekre is, melyekre ez a másik élılény nem tudott. - Ez igaz, Herr von Schiller. De lehet, hogy nem akarja elmondani nekünk. - Nekem kell az a nı - mondta von Schiller. - Hozza ide! Helm majd kezelésbe veszi. Biztosra veszem, hogy neki sikerül jobb belátásra térítenie. - Ez a nı fontos személyiség. A családja nagyon befolyásos. – Nogo egy pillanatra elgondolkodott. - Másrészt viszont egy hírhedt banditával érintkezik. Ez már épp elegendı ok arra, hogy idehozzam. Kiküldök egy osztagot az egyik legmegbízhatóbb tisztemmel, hogy nyomban tartóztassa le. - Habozott. - Ha a nıt kihallgatjuk, akkor jobb lenne, ha többé nem térne vissza addiszi barátaihoz. Bajt hozhatnak mindnyájunkra. Még önre is, Herr von Schiller. - Mit javasol? - kérdezte von Schiller. - Miután megválaszolt az ön kérdéseire, azt hiszem, egy kis balesetnek kell történnie - mondta Nogo. - Tegye, amit jónak lát - utasította von Schiller. - A részleteket önre bízom, de gondoskodjék róla, hogy ha meg kell szabadulnunk a nıtıl, akkor az rendesen meglegyen. A kontár munkából már elegem van. – Ahogy ezt mondta, Nahoot Guddabira nézett, aki lesütötte a szemét és dühösen elvörösödött.
Csaknem két teljes napot töltöttek
el a hosszú folyosón, Ozirisz szentélyénél. Egyetlen ókori hívı sem tanulmányozta olyan mohón a falakra írt szöveget, mint Nicholas és Royan, és a hatalmas isten színpompás falfestményét sem vették még szemügyre ilyen aprólékos figyelemmel. Felváltva olvasták hangosan Tanus sztéléjének azon részleteit, melyeket Royan kiválasztott és leírt jegyzetfüzetébe, végül már annyiszor elismételték, hogy mindketten kívülrıl tudták az idézeteket. Míg az egyik hangosan olvasott, addig a másik teljes figyelmét a falakra összpontositotta és igyekezett felfedezni valamiféle kapcsolatot. - Szerelmem egy flaskó hideg víz a sivatagban. Szerelmem lobogó, mely kibomlik a szellı fuvallatára. Szerelmem az újszülött csecsemı elsı kiáltása - olvasta Nicholas. Royan felnézett rá onnan, ahol figyelmesen guggolva nézte a szentélyt, és elmosolyodott. - Taita helyenként igazán aranyos, nem? - mondta. - Olyan romantikus. - Figyelj, az isten szerelmére! Ez itt nem verselemzı óra. Nekünk ennél jóval komolyabb dolgunk van. - Barbár! - dünnyögte Royan, de azért visszafordult a feliratok felé. - Próbáljuk meg ezt - adta ki az utasítást Nicholas, majd felolvasta: - Ezernyi kapcsolódás völgyében heverünk, anya gyermekéhez, férfi nıhöz, barát a baráthoz, tanár tanítványához, nem a nemhez kötıdik. - Ma délelıtt immáron harmadszor választod ki ezt az idézetet. Mi az, ami ilyen erıs hatással van rád? - Nem nézett fel Nicholasra, de nyakának barnasága hátul vörösesebb árnyalatú lett. - Elnézést! Azt hittem, talán ezt is olyan romantikusnak találod, mint a másikat - motyogta. - Akkor próbáljuk meg ezt. Szenvedtem és szerettem. Kiálltam szelet és vihart. A nyílvesszı keresztüldöfte húsomat, de nem ártott nekem. Elkerültem a hamis utat, mely elıttem áll. A rejteklépcsön mentem fel az istenek székhelyére. Royan kissé hátrébb gördült a sarkán és végignézett a hosszú folyosón. - Esetleg ebben lehet valami. A hamis út, mely elıttem áll. A rejteklépcsö? - Azt hiszem, egy kicsit már erılködünk. Ráharapunk még a legkisebb szúnyogra is, akár egy éhes pisztráng. Royan felállt, és izzadságtól nedves tincseit elsimította homlokából. - Jaj, Nicky. Ez annyira elcsüggeszt. Még azt sem tudjuk, hol kezdjük. - Fel a fejjel, leányzó! - játszotta meg Nicholas azt a vidámságot, amit egyáltalán nem érzett. - Elkezdjük az elején, miként azt barátod, Taita mondta, hogy tennünk kell. Hadd próbáljam meg veled most megint ezt. - Kezét a szívére tette, akár egy viktoriánus színész és érzelmes hangon szavalta: A keselyő hatalmas szárnyakon emelkedik fel, hogy köszöntse a napot... Royan halkan nevetett bohóckodásán, majd tekintete, Nicholas válla fölött, ismét a falra tévedt. Hirtelen összerezzent. - A keselyő! - bukott ki a száján, és Nicholas mögött a falra mutatott. Nicholas megpördült és abba az irányba meredt, amerre Royan mutatott. Ott volt a keselyő, ott volt a madár csodálatos képe, kegyetlen szeme dühödten meredt rájuk, és sárga csıre kampós volt, hegyes. Szárnyait szélesre tárta, és minden egyes tolla ékszerként csillogó színek pompájával ragyogott. Olyan magas volt, mint Nicholas, de szétterjesztett szárnyai a fél falat beborították. Mindketten meredten néztek, majd Royan felemeltek a tekintetét a magas mennyezetre. Megérintette Nicholas karját, majd intett neki, hogy ı is nézzen fel. - A nap! - suttogta. Ré aranyló napkorongját festették a mennyezet legmagasabb részére. Sugarai minden irányba szétágaztak, de közülük az egyik a fal ívét követte és leereszkedett, hogy fényével beborítsa a keselyő képét. - A keselyő felemelkedik, hogy köszöntse a napot – ismételte el Royan. - Ezt Taita szó szerint értené? Nicholas közelebb lépett a falfestményhez és aprólékosan megvizsgálta, majd kezét végigfuttatta szárnyain, le a hasán, egészen a kegyetlen, hajlott karmokig. A festék alatt a vakolat sima volt. Nem volt semmiféle kiemelkedı rész, semmi rendellenesség. - A fej, Nicky. Nézd csak a madár fejét! - Felugrott, próbálta elérni, de ujjai nem értek célt, mire kétségbeesett hangon fordult Nicholashoz. - Csináld te - te sokkal magasabb vagy nálam. Nicholas csak ekkor vette észre, hogy a reflektor fényében a madár fejének egyik oldalán halovány árnyék látszik, és ahogy megérintette, rájött, hogy a fej dombormő, kissé kiemelkedik a falból. Ujjaival végigsimitotta a fejet, és érezte, hogy a csır is a dombormő része. - Nem érzel valami illeszkedést a vakolat alatt? – kérdezte Royan. Nicholas megrázta a fejét. - Nem. Sima. Úgy tőnik, mintha ez az egész a fal része lenne. - A keselyő felemelkedik, hogy köszöntse a napot - makacskodott Royan. - Nem érzel semmiféle mozgást? Próbáld meg felfelé, a nap képe felé nyomni. Nicholas a kidomborodó fej alá helyezte tenyerét és nyomni kezdte felfelé. - Semmi! - morogta. - Ott van már közel négyezer éve. - Royan tehetetlenségében egyik lábáról a másikra ugrált. - A fenébe is, Nicky, ha van ott mozgó rész, akkor az mostanra már nyilván merevvé vált. Erısebben! Nyomd erısebben! Nicholas közelebb lépett a falhoz, hogy közvetlenül alatta legyen, és mindkét kezét a kiemelkedı fal alá tette. Lassanként minden erejével nekifeszült. Nyakán kidagadtak az erek, arcát elöntötte a vér, amitıl a színe mély, haragos vörössé vált. - Még erısebben! - könyörgött neki Royan, de Nicholas karja ernyedten lehullt, és hátralépett. - Nem. - Hangja rekedt volt az erıfeszítéstıl. - Ellenáll. Meg se mozdul. - Emelj fel! Hadd nézzem meg! - A legnagyobb örömmel. Bármit, csak hogy buja mancsomat rád lehessem. - Royan mögé lépett és mindkét karjával átfogta a derekát, majd addig emelte, míg Royan el nem érte a madár fejét. Royan ujjai hegyével gyorsan végigtapogatta, majd halk, diadalmas kiáltás szakadt ki belıle. - Nicky! Valamit elindítottál. A fej körül a festék mindenütt megrepedezett. Érzem. Emelj magasabbra! Nicholas felnyögött az erılködéstıl, de még vagy harminc centivel feljebb emelte. - Igen, határozottan! - kiáltotta Royan. - Valami megmozdult. A fej fölött is van egy hajszálrepedés a falon. Nézd csak meg te is! Nicholas a bejárat elıtti pihenırıl behozott egy üres lıszeres ládát és letette a keselyő képe alá. Amikor fellépett rá, feje a keselyő szemével került egy magasságba. Arckifejezése megváltozott. Gyorsan a zsebébe nyúlt és elıvette rugós kését. Kinyitotta a pengét és óvatosan, a fej körvonala mentén végighúzta. Miközben dolgozott, apró festék és vakolatdarabok potyogtak le. - Valóban úgy néz ki, hogy a fej egy különálló rész - ismerte el. - Nézd meg a tetején, fölötte a falon. Ott, a napsugár mentén. Nem látsz egy hosszanti repedést a vakolaton? - Ami azt illeti, igazad van - ismerte el. - De ha ezt megpróbálom felnyitni, akkor tönkreteszem a falfestményt. Akarod, hogy mégis nekilássak? Royan egy pillanatig habozott. - Amikor a folyó megemelkedik, a sírt ismét elárasztja a víz, úgyhogy mindenképp elveszítjük. Érdemes megkockáztatni. Csináld, Nicky! Nicholas a kés hegyét belenyomta a finom repedésbe és óvatosan megforgatta. Egy tenyérnyi festett vakolat hullott ki a falból és porrá tört az achát padlón. Nicholas belesett abba a kis üregbe, ami a nyomában maradt a falon. - Úgy tőnik, mintha valamiféle horony vagy vajat lenne a falban - mondta. - Teljes hosszában megtisztítom. - Az üregbıl kiindulva, óvatosan dolgozott, és újabb vakolatdarabok hullottak a földre. Royan tüsszögött a portól, de el nem ment volna onnan. Apró törmelékdarabok ültek meg a hajában, akárha konfetti lett volna. - Igen - mondta végül Nicholas. - Van itt egy függıleges vajat. - A repedés mentén vésd le a vakolatot a keselyő feje körül - utasította Royan, mire Nicholas megtörülte a pengét nadrágja szárában és ismét nekiesett a falnak. - Kibontottam - mondta végül. - Úgy tőnik, a fejnek itt végig kell siklania a vájaton. Én mindenesetre megpróbálom. Állj hátrébb, hogy legyen helyem. Mindkét tenyerét a keselyő feje alá tette és felfelé nyomta. Royan ökölbe szorította a kezét és még az arca is fintorba torzult az együttérzı erıfeszítéstıl. Halk, csikorgó hang hallatszott, majd a fej döcögve megindult felfelé a kibontott vájatban. Elérte a nyílás tetejét, és Nicholas leugrott a ládáról. Mindketten várakozásteljesen meredtek a különálló fejre, mely immáron torz volt, mivel a rajta lévı festett vakolat megsérült, lepattogzott. Hosszú, lélegzet-visszafolytott várakozás után Royan csüggedten azt suttogta: - Semmi! Nem történt semmi. - És a sztélérıl vett idézet többi része – emlékeztette ıt Nicholas. - Volt ott még más is, nemcsak a keselyő meg a nap. - Igazad van. - Royan mohón izgalommal nézett végig a falon. - A sakál üvölt és saját farkába mar. Royan reszketı ujjal mutatott Anubisz, a temetık sakálfejő istenének apró, egészen jelentéktelen alakjára a megcsonkított keselyővel szemközti falon. Ott állt Ozirisz tornyosuló képének lábánál, és alig volt nagyobb, mint Ízisz férjének, Hórusz apjának győrőkkel ékes, felékszerezett nagy lábujja. Royan odafutott a falhoz és amint megérintette Anubiszt, nyomban érezte, hogy ez a kép is kiemelkedik a falból. Minden erejével nekifeszült az apró alaknak, és megpróbálta elfordítani elıször az egyik, majd a másik irányba. - A sakál saját farkába mar - lihegte, miközben küszködött vele. - El kell fordulnia a farka felé! - Vigyázz, majd én! - Nicholas szelíden elhúzta onnan Royant, majd letérdelt az isten fekete fejő képe elıtt. Ismét rugós bicskájának pengéjét használta, hogy levakarja a vakolatot meg a vastag festékréteget a kiemelkedı kép körül. - Úgy tőnik, mintha valamiféle kemény fából faragták volna ki, majd bevakolták - mondta Royannak, miközben késének hegyével próbálta megállapítani a figura anyagát és szerkezetét. Amikor végül teljesen körbetisztította, megpróbálta az óramutató járásával megegyezıen elfordítani, és hangosan nyögött az erılködéstıl. - Nem megy! - adta fel végül. - Az ısi Egyiptomban nem ismerték az óralapot - emlékeztette ıt Royan izgatottan. - A másik irányba! Fordíts a másik irányba! Amikor Nicholas az óramutató járásával ellentétesen próbálkozott, ismét egy recsegı, csikorgó hang hallatszott a fal mögül. Az apró figura lassan elfordult kezei között, míg végül a fekete fej lefelé, a sárga kövezet felé mutatott. Mindketten jócskán elhátráltak a faltól és várakozásteljesen nézték, de egy újabb, hosszas várakozás után most már Nicholas is elcsüggedt. - Nem tudom, minek kéne történnie, de bármi is az, nem történik - dünnyögte utálkozva. - Itt van még az idézet utolsó része - suttogta Royan. A folyó a föld felé folyik. Vigyázz te, ki háborgatod a szent helyet, különben megismered az istenek haragját! - A folyó? - kérdezte Nicholas. - Miként azt Árkász mondaná, én nem látok itt semmiféle átkozott folyót. Royan még csak el sem mosolyodott a külvárosi szóhasználaton. Inkább a feliratok és képek bıségét fürkészte, mely beborított körülöttük minden falat. Aztán meglátta. - Hápi! - Hangja éles volt az izgalomtól. - A Nílus istene! A folyó! Magasan a falon, egy vonalban a hatalmas isten, Ozirisz fejével, a folyó istene nézett le rájuk. Hápi hermafrodita volt, nıi keblekkel és lelógó hasa alatt kiálló, férfi nemi szervvel. Vízilófejének hatalmasra tátott szájából elıtőnnek óriási, ívelt agyarai. Egy halom lıszeres ládára állva, Nicholasnak kinyújtott karral sikerült elérnie Hápi képét. Ahogy megérintette, ujjongva felkiáltott: - Ez is kiemelkedik. - A folyó a föld felé folyik - kiáltott fel neki Royan. Lefelé kell elmozdulnia. Próbáld meg, Nicky! - Adj nekem annyi idıt, hogy a széleket megtisztíthassam. - Ismét késének hegyével kaparta körbe az istent, majd megnézte alatta a vakolatot, és egy újabb hosszanti vájatot talált, mely a padló felé futott. - Most már készen állok, hogy megpróbáljam. - Összecsukta a kését és visszadugta a zsebébe. - Tartsd vissza a lélegzetedet és mondj értem egy kis imát - utasította Royant. Mindkét kezét az isten képére helyezte és elkezdte egyenletesen húzni lefelé. Fokozatosan egyre nagyobb erıvel húzta, míg végül már teljes súlyával rácsimpaszkodott. Meg se mozdult. - Nem mőködik - dünnyögte. - Várj - mondta Royan. - Én is felmegyek. Royan felmászott mögé a dobozokra, és mindkét karját a nyaka köré fonta. - Csimpaszkodj rá - mondta Nicholasnak. - Gondolom, minden apróság segíthet - helyeselt, miközben Royan felemelte a lábát és teljes súlyával ránehezedett. - Megmozdult! - kiáltotta Nicholas. Hápi képe hirtelen megindult a keze alatt és éles, csikorgó hanggal zuhant le, egészen a vajat aljáig. Nicholas keze lecsúszott a sima, lekerekített formáról, amint az keményen a vajat végének ütközött. A dobozhalom összedılt alattuk, és mindketten hátraestek a folyosó padlójára. Royan még mindig Nicholas nyakába kapaszkodott, és ahogy a férfi elvesztette az egyensúlyát, Royan súlya hátrarántotta. Mindketten ott hevertek összegabalyodva az achát padlón. Nicholas felkászálódott és felhúzta Royant is. - Mi történt? - kérdezte Royan lihegve, miközben szinte eszelıs tekintettel nézett fel a tönkretett Hápi alakra, majd körbe a folyosó falaira. - Semmi - mondta Nicholas. - Semmi nem mozdult. - Lehet, hogy van még egy... - kezdte Royan, majd hirtelen elhallgatott, mivel hallottak valamit föntrıl, a mennyezeten túlról. Mindketten döbbenten meredtek felfelé, hirtelen nyugtalanság, rémült izgalom vett erıt rajtuk. Valami súlyos mozgás hallatszott a magas, vakolt mennyezeten túlról. - Mi ez? - suttogta Royan. - Van ott fönn valami. Úgy hangzik, mintha valamiféle élı dolog lenne. Egy óriás mozgott odafönn, ébredezett négyezer éves álmából és közben nyújtózkodott, forgolódott. - Ez egy...? - Nem tudta befejezni a kérdést. Lelki szemei elıtt megjelent a kép, amint maga a hatalmas isten mozdul meg sziklába rejtett termében, kinyitja azt a fenyegetı, félelmetes, ferde vágású szemét, és fél könyökére emelkedik, hogy megnézze ki zavarta fel örök álmából. Aztán egy újabb hang hallatszott, egy reccsenı, morajló hang, mint amikor egy hatalmas mérleg karjai lassan lengenek, ahogy az egyensúly változik. Elıször halk volt, aztán egyre erısödött, ahogy a mozgás lendülete nıtt, mint amikor elindul a lavina. Aztán egy hatalmas dörej hallatszott, mintha ágyút sütöttek volna el. Egy repedés jelent meg végig a folyosó mennyezetén. Porfelhı gomolygott be a repedésen, majd lassan, akár egy rémálom, kezdett beomlani fölöttük a mennyezet. Mindketten megdermedtek a babonás iszonyattól és képtelenek voltak elszakítani pillantásukat arról a lassú, elkerülhetetlen folyamatról, ahogy a mennyezet rájuk zuhan. Vakolatdarab csapódott Nicholas felfelé fordított arcába, belevágódott a képébe, felhasította a bırét és tántorogva a falnak taszította. A megrázkódtatás és a fájdalom végre magához térítette. - A figyelmeztetés! - csúszott ki a száján. – Taita figyelmeztetése. Az istenek haragja. - Odaugrott Royan mellé és megragadta a kezét: - Futás! - Azzal megindult és húzta Royant maga után. - Taita valami álcázott csapdát rejtett a tetıbe! Rohantak vissza a folyosón a lepecsételt bejáratba vágott nyílás felé. Kı- és vakolatdarabok záporoztak rájuk, és olyan por gomolygott a folyosón, hogy szinte semmit se láttak. Fejük felett a tompa moraj egyre hangosabb dörejjé vált, ahogy a tetı fokozatosan beszakadt. Nem mertek hátranézni, miközben a lezúduló kövek robaja egyre fenyegetıbben közeledett feléjük, lehet, hogy utoléri és maga alá temeti ıket, még mielıtt elérnék a nyílást. Royan vállát súrolta egy durva szikladarab, mely akkora volt, mint a feje, és az ütéstıl megroggyant alatta a lába. Elesett volna, ha Nicholas nem kapja el egyik karjával és nem vonszolja tovább a folyosón. A por annyira elhomályosította elıttük a folyosót, hogy a négyszögletes nyílás, mely egyetlen esélyük volt a menekülésre, teljesen elveszett a fojtogató porfelhıben. - Csak gyere tovább! - kiáltott Royanra. - Már majdnem ott vagyunk. - Ahogy ezt kimondta, egy hatalmas vakolatdarab zuhant a reflektor állványára. A folyosó nyomban teljes sötétségbe merült. Mivel Nicholas semmit sem látott, elıször ösztönösen megállt volna, hogy megpróbálja betájolni magát. De körülöttük mindenütt egyre sőrőbben és egyre gyorsabban hullott a tetı törmeléke. Tudta, hogy bármelyik pillanatban az egész tetı rájuk zuhanhat és maga alá temetheti, összezúzhatja ıket. Így aztán megállás nélkül futott tovább és vonszolta maga mögött Royant a sötétben. Teljes sebességgel rohant neki a bejárat falának, és az ütés ereje kiszorította belıle a levegıt. Most a gomolygó porfelhın át meglátta, épphogy csak ki tudta venni a négyszögletes nyílást, amit hátulról homályosan megvilágított a lépcsı tetején, a pihenın égı lámpa. Miközben hátrafelé tántorgott, Royant derékon kapta és felemelte. Áthajította a nyíláson, és hallotta, hogy felkiált, amint lezuhan a földre a túlsó oldalon. Egy újabb törmelékdarab csapódott hátulról a fejének és térdre esett. Érezte, hogy eszméletének határán imbolyog, de azért mászott elıre, miközben kétségbeesetten markolászott, mígnem keze hozzáért a nyílás érdes széléhez. Kezével megkapaszkodott, és épp sikerült átkínlódnia magát a nyílás peremén, amikor mögötte az egész folyosó teteje hatalmas robajjal beomlott. Royan térden kuporgott a lépcsı felsı pihenıjén. Most, hogy ismét látott a lámpafényben, négykézláb elindult Nicholas felé. - Jól vagy? - lihegte. Vékonyka vércsík kígyózott végig az arcán, mely a haja tövénél lévı sebbıl szivárgott. Sötét, csillogó utat vágott azon a fehér poron át, mely vastagon ült Royan arcán. Nem válaszolt, csak nagy nehezen feltápászkodott és Royant is felhúzta maga mellé. - Nem maradhatunk itt - recsegte, miközben épp egy sőrő, fehér porfelhı gomolygott ki a nyíláson, ami fojtogatta ıket és a reflektorok fényét halovány pislákolássá homályosította. - Nem biztonságos. - Elhúzta Royant a nyílástól. - Ez az egész beomolhat. - A hangja érdes volt, rekedt, torkát teljesen kiszárította, összeszorította a por. Elvonszolta Royant a lépcsı tetejéig, majd támolyogva, bukdácsolva megindultak lefelé, aztán lábuk csúszkálni kezdett, amint az algával bevont kövekhez értek. A gomolygó porfelhın át homályosan megjelent elıttük Árkász szögletes, erıs alakja. - Mi az átkozott istennyila folyik itt? - bıdült el megkönnyebbülten, amint meglátta ıket. - Jó lenne, ha segítenél! - kiáltotta oda neki Nicholas. Árkász karjába kapta Royant és együtt futottak vissza az alagúton, még a víznyelınél is csak egy pillanatra álltak meg, hogy levegıt vegyenek.
A Debra Maryam-i postahivatal
aprócska épület volt a templom mögötti poros utcában, vakolatlan, kiégetetlen, nyers téglafalakkal. Galvanizált fémteteje úgy csillogott a hegyvidéki napsütésben, akár a tükör. A nyilvános telefonnak egy fülkében, az épületen kívül kellett volna lennie. Mindazonáltal a készülék már réges-rég eltőnt onnan - ellopták, szétverték, de sokkal valószínőbb, hogy a hadsereg szerelte le, hogy ne használhassák a politikai szakadárok meg a lázadók. Tessay számított erre, szinte egy pillanatra sem méltatta a telefonfülkét, mielıtt bevonult volna abba a kis helyiségbe, ami a fı postahivatal volt. Parasztok és falusiak tarkabarka tömege állt sorba odabenn, hogy szép kényelmesen elintézhessék dolgukat az idısödı postamesterrel, az egyetlen személlyel, aki a rácsozott pult mögött ült. Az ügyfelek némelyike leterítette köpenyét a földre és berendezkedett a hosszú várakozásra, mialatt elbeszélgettek egymással, dohányoztak, gyerekeik pedig ott hancúroztak, négykézlábaztak körülöttük. E türelmesen várakozó tömegbıl szinte mindenki nyomban felismerte Tessayt, amint belépett a helyiségbe. Még azok is, akik a délelıtt javát már a sorban töltötték és most a pultnál álltak, tiszteletteljesen köszöntötték és félreálltak, hogy a sor elejére engedjék. A két évtizedig tartó afrikai szocializmus ellenére a vidéki népesség feudális ösztönei még mindig erısek voltak. Tessay nemesi vér, így ez a kedvezmény megilleti. - Köszönöm, barátaim. - Tessay rájuk mosolygott és megrázta a fejét. - Ez igazán kedves tıletek, de én kivárom a soromat. A visszautasítás zavarba hozta, kínosan érintette ıket, majd, amikor az öreg postamester is áthajolt a pulton, hogy a többiekhez csatlakozva ragaszkodjon e kedvezményhez, az egyik idısebb asszony megragadta Tessay karját, és erıvel elıre vezette. - Jézus és minden szentek áldjanak meg téged Woizero Tessay - üdvözölte a postamester tiszteletteljesen összecsapva a kezét. – Isten hozott Debra Maryamban. Mi az, amit nemes hölgyem kíván? A postahivatal minden ügyfele Tessay köré tömörült, nehogy akár egy apró részletet is elmulasszanak. - Szeretnék telefonálni Addiszba - mondta Tessay, mire a tömeg halk zsongással kommentálta a dolgot. Ez szokatlan és valóban fontos ügy lehet. - Odavezetem a telefonközponthoz - mondta neki a postamester fontoskodva, és az alkalomhoz illıen feltette hivatali kék sapkáját. Kijött a pult mögül és kiabálva odébb parancsolta a többi ügyfelet, félrelökdöste ıket, hogy utat csináljon Nap Hölgynek. Ezután átvezette ıt az épület hátsó szobájába, ahol a telefonközpont egy apró, vécényi fülkében volt. Tessay, a postamester és a többi ügyfél közül annyian, ahányan csak befértek, benyomultak az apró szobába. A telefonközpontos csaknem elájult a megtiszteltetéstıl, hogy a gyönyörő Tessay számára és jelenlétében dolgozhat, ezért aztán úgy üvöltött fejhallgatójának mikrofonjába, mint egy zászlóaljat parancsoló törzsırmester. - Most már hamarosan bejön! - mosolygott sugárzón Tessayre. - Még egy kicsit kell várni. Utána máris lehet beszélni az addiszi brit nagykövetséggel. Tessay, aki tudta, hogy mit jelent a kicsit kell várni, visszavonult a postahivatal elülsı tornácára, és ételért meg flaskókért küldetett a falu tejboltjába. Megvendégelte az ıt kísérı szerzeteseket meg Debra Maryam lakosságának felét egy vidám pikniken, amíg arra várt, hogy hívását vagy fél tucatnyi, ısrégi falusi központon át kapcsolják a fıvárosba. Hála a tejnek, kíséretének hangulata már magasra csapott, amikor egy óra múlva a postamester kirohant, hogy közölje vele, sikerrel jártak, és a hívott fél ott várja a vonal túlsó végén, a hátsó szobában. Tessay, a szerzetesek és vagy ötven falusi követte a postamestert vissza a központba, ahol aztán fecsegve mind bezsúfolódtak az apró fülkébe. Akik már nem fértek be, ott tolongtak a postahivatal külsı helyiségében. - Itt Geoffrey Tennant beszél. - A felsı osztálybeli, mővelt angol akcentus alig hallatszott a távolságtól és a vonal zörejeitıl. - Mr. Tennant, itt Woizero Tessay. - Már vártam a hívását. - Geoffrey hangja könnyedebb és derősebb lett, amint rájött, hogy egy csinos lánnyal beszél. Hogy van, drágám? Tessay átadta neki Nicholas üzenetét. - Mondja meg Nickynek, olybá veheti, hogy már el is van intézve - vette az üzenetet Geoffrey, majd elbúcsúzott és letette a kagylót. - Most pedig - fordult a postamesterhez Tessay -, egy újabb hívást kérek Addiszba - az egyiptomi nagykövetséget. A hallgatóság örömtelien felzsongott, amikor rájöttek, hogy a mulatságnak még nincs vége. Mindenki visszatért a tornácra, ahol újabb tejadagokkal és csevegéssel ütötték agyon az idıt. A második hívás kapcsolása még tovább tartott, és már elmúlt öt óra, amikor Tessay végre beszélhetett az egyiptomi kulturális attaséval. Ha Tessay nem találkozott volna vele egyszer az addiszi diplomáciai körök állandó koktélpartijainak egyikén, és nem tett volna rá olyan mély benyomást, talán most nem is fogadta volna a hívását. - Szerencséje volt, hogy ilyen késın még itt ért – mondta Tessaynek. - Általában fél ötkor zárunk, de itt most épp az Afrikai Egységszervezet egyik találkozója folyik, úgyhogy ma tovább dolgozom. Egyébként miben állhatok rendelkezésére, Woizero Tessay? Amint kimondta a rangját és a nevét annak a kairói személyiségnek, akinek Royan üzenete szólt, a férfi fölényes, vállveregetı stílusa drámaian megváltozott, és nyomban ömlengıen, lelkesen szolgálatkész lett. Részletesen lejegyzett mindent, amit Tessay mondott, majd megkérte, hogy ismételje meg és betőzze le neki az emberek és a helyek neveit. Végül, hogy Tessay ellenırizhesse, visszaolvasott neki mindent, amit lejegyzett. Aztán, e hosszú beszélgetés végén, a férfi halkabbra fogta a hangját, és bizalmaskodva azt mondta: - Nagyon elszomorított, amikor hallottam a közelmúltban bekövetkezett súlyos veszteségérıl, Nap Hölgy. Bruszilov ezredes olyan ember volt, akit én igen nagyra tartottam. Esetleg amikor visszatér Addiszba, megtisztelne azzal, hogy valamelyik este együtt vacsorázik velem? - Hogy ön milyen kedves és figyelmes - Tessay hangja mézédes volt. - Igazán örömömre szolgálna, ha ismét találkozhatnék elbővölı feleségével. - Azzal Tessay letette a kagylót, miközben a férfi még zavarosan valami beismerésfélét meg annak tagadását makogta. Ekkorra a nap már lement égi, gomolygó kumulusz várának felhıfalai mögé, és esıszag érzıdött a levegıben. Túl késı volt ahhoz, hogy Tessay aznap este elinduljon lefelé a meredélyrıl, így megkönnyebbült, amikor Debra Maryam falu vezetıje elküldte hozzá egyik tizenéves lányát, és megkérte, hogy töltse az éjszakát vendégként az otthonában. A fınök háza volt a legszebb a faluban, nem olyan kör alakú tukul, hanem egy rendes, négyszögletes téglaépület, fém tetıvel. Felesége és lányai lakomát készítettek Tessay tiszteletére, melyre meghívták a falu elıkelıségeit és a templom papjait is. így aztán már éjfél is elmúlt, mire Tessaynek sikerült bejutnia a nagy hálószobába, melyet a fınök és felesége kiürített, hogy fontos vendégüket méltóképp helyezhessék el. Mielıtt Tessay elaludt volna, még hallotta a hullámlemezbıl készült tetın kopogó, súlyos esıcseppeket. Ez megnyugtató hang volt, bár futólag eszébe jutott a gát odalenn a szurdokban, és remélte, hogy ez a zápor csupán elıfutára és nem a kezdete a nagy esızéseknek. Amikor jóval késıbb felriadt, az esı már elállt. Függöny nélküli ablakán túl a holdfénytelen éjszaka csöndes volt, csupán egy gazdátlan korcs kutya vonyított valahol a faluban. Tessay eltöprengett, vajon mi ébreszthette fel, és hirtelen elöntötte a fenyegetı vész rossz elıérzete, mely Mengisztu uralmának öröksége, amikor bármely hang az éjszakában arra figyelmeztetett, hogy közelegnek a biztonsági szolgálat emberei. Ez az érzés olyan erıs volt, hogy képtelen volt ismét elaludni. Csöndesen kióvakodott ágyából és a sötétben öltözni kezdett. Úgy döntött, hogy hívja szerzeteseit, és még sötétben elindulnak vissza az ösvényen. Csak ha már ismét Mek Nimmur mellett van, akkor érezheti magát biztonságban. Épphogy felhúzta nadrágját, és az ágy alatt a szandálját kereste, amikor távolról meghallotta a teherautó motorjának hangját. Az ablakhoz ment és fülelt. A levegıt lehőtötte az esı, és érezte, hogy megcsapja a hideg csupasz karját és mellkasát. A motor hangjából ítélve úgy tőnt, hogy a jármő dél felıl, a folyóparti úton közeledik a faluhoz. Gyorsan jött, és Tessayben egyre erısödött a nyugtalanság. A falusiak beszéltek a szerzetesekkel, így most már köztudott volt, hogy ı Mek Nimmur asszonya. Meket körözték. Hirtelen nagyon sebezhetınek és magányosnak érezte magát. Gyorsan magára húzta gyapjú shammáját, és belebújt szandáljába. Ahogy óvatosan kiosont a szobából, hallotta a fınök horkolását az elülsı szobából, ahová feleségével együtt kiköltöztek, hogy átadhassák neki hálóhelyüket. Elindult a rövidke átjárón a konyha felé. A tőz a tőzhelyben már elhamvadt, de azért ki tudta venni a döngölt padlón alvó szerzetesek alakját. Fejükre húzott shammában, teljesen letakarva hevertek ott, akár egy sor holttest a boncasztalokon. Letérdelt a hozzá legközelebb fekvı mellé és megrázta, de a szerzetes nyilván a kelleténél több tej élvezetével egészítette ki a vacsorát, mert nemigen lehetett felébreszteni. A teherautó hangja most már sokkal hangosabban és sokkal közelebbrıl hallatszott, Tessay nyugtalansága pedig pánikká növekedett. Rájött, hogy vészhelyzetben a szerzetesek valószínőleg nem sok segítséget jelentenének neki, így aztán felállt, és a sötétben tapogatódzva, gyorsan elindult a hátsó ajtó felé. A teherautó most már ott volt közvetlenül a ház elıtt. Reflektorai bevilágítottak az elülsı ablakon és egy pillanatra megvilágították az átjárót is. Hirtelen a motor hangos robaja halkabb mormolásra váltott, ahogy a sofır lassított, majd Tessay hallotta a fékek csikorgását és a kavicsok reccsenését a kerekek alatt. Aztán kiáltozás és lábdobogás hallatszott, amint az emberei leugráltak a teherautó hátsó részébıl. Tessay félúton a kis konyhában megdermedt és fejét félrehajtva fülelt. Aztán hirtelen valaki hangosan dörömbölt a gyenge bejárati ajtón, és egy vérfagyasztóan ismerıs kiáltás hallatszott: - Kinyitni! Államvédelem! Nyissák ki az ajtót! Senki sem hagyhatja el a házat! Tessay a hátsó ajtó felé rohant, de a sötétben megbotlott az elızı esti lakoma után ott maradt, piszkos edényekkel teli, alacsony asztalban. Lezuhant a földre, és a tálak meg a tejes flaskák hangos csattanással törtek szét a padlón. A ház elıtt lévı férfiak nyomban nekivetették vállukat a bejárati ajtónak és leszakították a zsanérjairól. Kiáltozva, bútorokat törve nyomultak be a házba, miközben elemlámpáik fénye mellett átkutatták az elülsı szobákat. Riadt, zavarodott motyogás hallatszott, ahogy a fınök és családja ébrenlétre vergıdött, majd gumibotok és puskatusok puffantak, amit a fájdalom és a rémület sikolyai követtek. Tessay elérte a hátsó ajtót és kétségbeesetten igyekezett kinyitni. A házban dübörgı katonák hallatán az idegességtıl ügyetlenné váltak az ujjai. Ott kínlódott a zárral. Eközben mindvégig hallotta az udvarban futó embereket, akik azt az utasítást kapták, hogy vegyék körül a házat. Végre sikerült kinyitnia az ajtót. Odakinn sötét volt, a terep ismeretlen, úgyhogy nem tudta, merre fusson, de hallotta a folyó hangját a közelbıl. - Ha sikerülne elérnem a partot - gondolta, azzal az udvaron át futásnak eredt. Ahogy elindult, nyomban egy elemlámpa fénye vakította el, és egy durva hang elbıdült: - Ott van! Ha eddig bármi kétsége lett volna, hogy ıt üldözik-e, most nyomban eloszlott, és a lámpa fényében úgy menekült, akár egy megriasztott nyúl. Úgy csaholtak a nyomában, akár egy csapatnyi kopó. Elérte a folyópartot és lefelé, jobbra fordult. Egy pisztoly dördült el mögötte és ı lebukott, ahogy a golyó elsüvített a feje felett. - Ne lıjetek, ti babuinok! - harsogott egy parancsnoki hang. - Ki akarjuk hallgatni. Az elemlámpa fényében fehér shammája úgy villant fel, akár a gyertyaláng körül repkedı éjjeli lepke szárnya. - Megállítani! - kiáltotta a háta mögött a tiszt. - Ne hagyjátok elmenni! De Tessay olyan gyors volt, akár egy gazella, könnyő, szandálos lába csak úgy repült az egyenetlen terepen, míg a nehéz felszereléssel felfegyverzett katonák csak botladoztak mögötte. Bátorsága szárnyra kapott, amint észrevette, hogy távolodik tılük. Üldözıi egyre jobban lemaradtak mögötte, és már elérte az elemlámpa effektív hatótávolságának határát, amikor belerohant egy rozsdás, szögesdrót kerítésbe. Három drótsor nyomódott testének alsó részébe, a térdénél, a csípıjénél és a rekeszizmánál. A felsı szál kiszorította tüdejébıl a levegıt, és a hegyes szögek ruháját áthasítva belenyomódtak a testébe. Úgy fennakadt rajtuk, akár egy hal a hálón, és ott csüngött, tehetetlenül vergıdve. Durva kezek ragadták meg és húzták le a drótokról, ı meg sírva fakadt kétségbeesésében és a fájdalomtól, mivel az éles szögesdrót felhasította a bırét. Az egyik katona megragadta a csuklóját és hátratekerte a lapockája közé, miközben szadista élvezettel nevetett, amikor Tessay fájdalmában felkiáltott. Ekkor érkezett meg a tiszt lihegve. Túlsúlyos volt és még a hővös éjszakai levegın is erısen megizzadt. Kövér arcán gyöngyözött a veríték és csillogott az elemlámpák fényében. - Ne bántsd, te nagy marha - lihegte. - Nem bőnözı. Egy elıkelı hölggyel állsz szemben. Hozzátok a kocsihoz, de tisztelettudóan bánjatok vele. Egy-egy férfi mindkét oldalról megfogta a karját és úgy vitték a kocsihoz, hogy a lába szinte nem is érte a földet, majd fellökték a vezetıfülke ülésére az egyenruhás sofır mellé. A kövér tiszt nehézkesen felmászott utána, és Tessay ott találta magát szorosan beékelve a két férfi közt. A katonák felkapaszkodtak a teherautó hátsó részébe, és a sofır felpörgette a motort, majd felengedte a kuplungot. Tessay halkan sírdogált, és a tiszt oldalról rápillantott. Látta, hogy a férfi arckifejezése szelíd és együttérzı, tökéletesen ellentétes cselekedeteivel. - Hová visznek? - kérdezte Tessay halkan, miközben igyekezett visszatartani könnyeit. - Mi rosszat tettem? - Azt a parancsot kaptam, hogy vigyem Nogo ezredeshez, a területi parancsnokhoz, hogy kihallgathassák a Gojamban folyó shufta tevékenységgel kapcsolatban - mondta neki a tiszt, miközben rázkódtak és zötykölıdtek a hepehupás úton. Egy darabig mindketten hallgattak, majd a tiszt halkan megszólalt angolul: - A sofır csak amharául beszél. El akartam mondani önnek, hogy ismertem az édesapját, Alto Zement. Jó ember volt. Nagyon sajnálom, ami itt ma éjjel történik, de én csak egy hadnagy vagyok. Teljesítenem kell a parancsot. - Megértem, hogy ez nem önön múlik, és nem is hibáztatható érte. - A nevem Hammed. Amennyiben módomban áll, segítek önnek. Alto Zemen miatt, az ı emlékéért. - Köszönöm, Hammed hadnagy. Most nagy szükségem van barátokra. Amíg arra vártak, hogy az omlás pora elüljön, és a még meglazult sziklák leessenek vagy rögzüljenek, Nicholas ellátta azokat a kisebb sérüléseket, melyek Royant érték. Volt egy nem túl mély vágás a halántékán, alig több, mint egy horzsolás. Nicholas látta, hogy ezt nem kell összevarrni. Fertıtlenítette, majd gyorstapaszt tett rá. Ellenben a vállán, amire a szikla rázuhant, csúnya zúzódás volt. Ezt alaposan bedörzsölte árnika krémmel. Saját zúzódásainak kezelésébıl már közel sem csinált ekkora ügyet. Alig egy órával az omlás után készen állt, hogy visszamenjen az alagútba. Utasította Royant és Árkászt, hogy maradjanak a víznyelı fölötti átjárón, majd egyedül ment fel a lépcsı tetején lévı pihenıre. Egy bambuszrudat vitt magával meg egy kézilámpát, melyet a Honda generátorra kapcsoltak. Nicholas a lehetı legnagyobb óvatossággal haladt elıre, és menet közben az alagút tetejének gyenge pontjait próbálta kifürkészni. Amint a pihenıre ért, nyomban látta, hogy a sziklaomlás szétzúzta mindazt, ami még megmaradt a sír bejáratának eredetileg lepecsételt, vakolt ajtajából. A lıszeresládák, melyekben a nyolc szentélybıl való szobrok voltak, feldıltek és szanaszét szóródtak, némelyiküket teljesen maga alá temette a lezúdult törmelék. Nicholas összeszedte ıket, majd egyenként kinyitotta mindet, hogy ellenırizze tartalmukat. Legnagyobb megkönnyebbülésére a fémládák erısek, ellenállók voltak, így a bennük lévı értékes szobrok nem sérültek meg. Egyenként visszavitte mindet az átjáróig, ahol átadta ıket Árkásznak. Amikor elindult vissza a sír elıtti pihenıre, Royan makacskodott, hogy ı is vele tart. Nicholas még egy újabb sziklaomlás rémisztı lehetıségének ecsetelésével sem tudta eltántorítani. A rommá dılt folyosó láttán Royanon úrrá lett a mindent elsöprı kétségbeesés. - Teljesen elpusztult - suttogta. - Azok a csodás mőalkotások mind semmivé lettek. Nem tudom elhinni, hogy Taita ezt így akarta. - Nem is - helyeselt gyászos arccal Nicholas. - Neki az volt a terve, hogy szépen útnak indít minket a hét pilonon át a boldog vadászmezıkre. És a fenébe is, majdnem sikerült neki. - Rettentı kemény munka lesz mindezt eltakarítani innen – mondta Royan. - Mi a csodáról beszélsz? - fordult Royan felé ıszinte rémülettel Nicholas. - Megmentettük a szobrokat, és azt hiszem, hogy ennél többet nem is remélhetünk. Most pedig itt az ideje, hogy mentsük, ami még menthetı és tőnjünk el innen. - Tőnjünk el innen? Megırültél? - támadt neki Royan dühödten. - Elment az eszed? - A szobrok legalább fedezik a kiadásainkat - magyarázta Nicholas -, és talán még marad is valami, amin osztozkodhatunk a megállapodásunk szerint. - Csak nem akarod most feladni, amikor már ennyire közel vagyunk? - Royan hangja élessé vált a felháborodott izgalomtól. - A folyosó romba dılt... - kezdte mérsékeltebb, ésszerőbb hangon Nicholas, de Royan idegességében a lábával dobbantott és kiabálva Nicholasba fojtotta a szót. - A sír még mindig itt van. A fenébe is, Nicky, Taita nem ment volna el idáig, ha nem lenne. Most már nagyon közel vagyunk - ezért küldte ránk ezt a figyelmeztetést. Hát nem érted? Most már komolyan szorongatjuk. Nem adhatjuk fel most, amikor a díj már csaknem a kezünkben van. - Royan, térj már észre! - Nem! Nem! Te térj észre. - Nem volt hajlandó Nicholasra hallgatni. - Nyomban neki kell látni a folyosó megtisztításának. Tudom, hogy a bejárat már nyitva van. Csak annyit kell tennünk, hogy eltakarítjuk innen ezt a felfordulást, és biztosra veszem, hogy a törmelék mögött, amit Taita szándékosan zúdított ránk, ott lesz a sír igazi bejárata. - Azt hiszem, az az ütés, ami a fejedet érte, meglazíthatott odabenn néhány kereket. - Lemondóan felemelte a kezét. De mi értelme vitába szállni egy ırült nıszeméllyel? Eltakarítunk annyit ebbıl az omladékból, hogy lásd, nincs itt már semmi, amit feltárhatnál. - A por lesz a legnagyobb gondunk - vizsgálgatta Árkász a folyosó eltorlaszolt bejáratát, amikor megmondták neki, hogy mi a szándékuk. - Amint hozzányúlunk ehhez a törmelékhez, nyomban hatalmas porfelhı vesz majd körül minket - sokkal nagyobb, mint amivel a mi kis ventilátorunk elbír. - Jól van - mondta Nicholas élénken. - Akkor be kell nedvesíteni az egészet. Két sor ember végig az alagúton egészen a víznyelıig. Az egyik lánc adogatja a vizesvödröket, a másik pedig visszafelé az omlás törmelékét. - Ez rengeteg munka - harapta be felsı ajkát panaszosan Árkász. - Kemény munkára szerzıdtél - emlékeztette ıt Nicholas. Most nincs idı siránkozásra. A szerzetesek, akik még mindig meg voltak gyızıdve róla, hogy az Úr dolgán munkálkodnak, boldogan vállalták ezt az új feladatot. Énekeltek, miközben egyik oldalon a vakolat- és szikladarabokat adogatták, a másikon pedig az agyagedényeket, melyekbe a víznyelıbıl merítették a vizet. Nicholas a sziklaomlásnál dolgozott a Hansith vezette Bivalyokkal. Nehéz, piszkos és veszélyes munka volt, mivel minden egyes törmelékdarabot be kellett vizezni, mielıtt kiemelték és hátraadogatták. A lépcsın hamarosan folyt az iszapos víz, és veszedelmesen csúszóssá vált. A leomlott szikla laza volt, bizonytalan, és még mindig fennált a veszélye egy újabb omlásnak. Miután ilyen sok ember dolgozott ezen a szők, zárt helyen a folyosón, meg az alagútban, ez meghaladta a kis ventilátor erejét, és a levegı állt, meleg volt és nyomott. Az emberek ágyékkötıre vetkıztek, és testük verítéktıl csillgott. A törmeléket, amit hátraadogattak végig az alagúton, a víznyelıbe hajították. Még ez a rengeteg anyag sem változtatott a fekete víz szintjén. A mélység nyomtalanul elnyelt mindent. Nicholas nehezen viselte ezt a zsúfoltságot, nem bírta a nyirkos levegıt és klausztrofóbiás érzése támadt, így aztán az elsı mőszak váltásakor, ha csak néhány percre is, de ki kellett menekülnie a friss levegıre. Még Taita medencéjének sötét, félelmetes szakadéka is megkönnyebbülést jelentett a föld alatti munka bezártsága után. Ahogy fölmászott a jászolgát falán a medence melletti sziklapadra, Mek Nimmur várt rá. - Nicholas! - Mek jóképő, sötét arca komor volt. - Visszajött már Tessay Debra Maryamból? Tegnap meg kellett volna érkeznie. - Én nem láttam, Mek. Azt hittem, veled van. Mek megrázta a fejét. - Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem tért vissza anélkül, hogy az embereim észrevették volna. - Igazán sajnálom, Mek. Amikor felküldtem a meredélyre, nem gondoltam, hogy bármiféle veszély leselkedhet rá. - Ha számitottam volna bármiféle veszélyre, akkor nem engedtem volna el - mondta Mek. - Már kiküldtem néhány embert a keresésére. Ám az a tény, hogy Tessay nem érkezett vissza, tovább növelte Nicholas nyugtalanságát. Az ezt követı napok során, miközben a hosszú temetkezési folyosó megtisztítása jóval lassabban haladt, mint szerette volna, Tessay egyfolytában ott motoszkált az agyában. Royan éppannyi idıt töltött odalenn, mint Nicholas, és mindketten ugyanolyan piszkosak, mocskosak és sárosak voltak, mint a Bivalyok, akik mellettük dolgoztak. Royan meggyászolta a darabokra tört falfestmény minden egyes darabkáját. Mielıtt elvitték volna, hogy behajítsák a víznyelıbe, Royan megpróbálta összeszedni azokat a részeket, melyeken még érintetlenül megmaradt a festmények néhány jelentısebb részlete. Talált egy vakolatdarabot, amelyen egyben megmaradt Ízisz gyönyörő feje, és egy másikat, melyen megırzıdött Thot, az írás istenének teljes alakja. A festmények zöme azonban reménytelenül elpusztult, nem lehetett volna restaurálni ıket, így aztán szomorúan, de hagyta, hogy a víznyelıbe kerüljenek. A hosszú folyosón elvesztették idıérzéküket, nem volt különbség a nappal és az éjszaka között, így aztán mindig meglepıdtek, amikor a sírt elhagyva, Taita medencéjének szakadéka fölött azon a keskeny sávon csillagok ragyogtak az égen, vagy épp a vakító afrikai nap perzselt a felhıtlen kékségbıl. Csak akkor aludtak és ettek, amikor ezt testük megkövetelte, hisz az órák múlása itt mit sem számított. Miután aludtak néhány órát a medence melletti táborban, ismét beléptek a sírba, és épp a víznyelı fölötti átjárón voltak, amikor az alagúton át egy kiáltás visszhangja jutott el hozzájuk. Nyomban kérdések és válaszok zsivaja támadt, és az alagút felsıbb szintjein dolgozó emberek izgatott kiáltozása hangzott. - Hansith talált valamit - kiáltotta Royan. - A fenébe, Nicky, mondtam, hogy maradnunk kellett volna... - Royan futásnak eredt, és Nicholas sietve követte. Ahogy kiértek a folyosó elıtti pihenıre, az tele volt félmeztelen, izgatottan beszélgetı, gesztikuláló munkásokkal. Nicholas, Royannal a sarkában, utat tört magának. Rájöttek, hogy Hansith megtisztította a folyosót, egészen addig, ahol egykoron Ozirisz szentélye állt. Fölöttük a tetı teljesen beszakadt, és az összetört achátpadlón, a törmelék között Nicholas észrevette annak a mechanizmusnak a maradványait, amit Taita a mennyezett fölött helyezett el. Ez volt az, amely elıidézte az omlást, amikor a szerkezetet mőködésbe hozták. Ennek fı része egy hatalmas kıkerék volt, mely emlékeztetett egy malomkerékre és több tonnányit nyomott. Nicholas megállt, hogy futólag szemügyre vegye. - Amikor az ember A folyó istenét olvassa, rájön, hogy Taita a kerék megszállottja volt - mondta Royannak. - Szekérkerék, vízkerék, és most itt van ez, ami nyilván álcázott csapdájának a lendítıkereke volt. Amikor meghúztuk a karokat, kibillentettük az ékeket, melyek ezt a hatalmas monstrumot a helyén tartották. Amint forogni kezdett, lezúdult az összes kı, amit a folyosó mennyezete fölött felhalmozott. - Felpillantott az összezúzott mennyezetre. - Ne most, Nicky! - Royan alig bírt magával a türelmetlenségtıl. - A kiselıadást késıbbre halasztjuk. Nem Taita csapdája miatt lett Hansith olyan izgatott. Valami mást talált. Gyerünk! Átfurakodtak az összetömörült munkások között, míg oda nem értek Hansith magas alakjához. - Mi történt? - kiáltott át a fejek fölött Nicholas. - Mit találtál, Hansith? - Ide, effendi! - kiáltott vissza Hansith. – Jöjjön gyorsan! Odafurakodtak és megálltak az eltorlaszolt folyosó végén, a szerzetes mellett. - Ott! - mutatta Hansith büszkén. Nicholas letérdelt a szentély darabokra tört maradványai közé. A megrepedt sziklafalon volt még néhány festett vakolatdarabka. Az omlásból Hansith kihúzott egy nagy kıdarabot és a mögötte lévı résre mutatott. Nicholas bekukucskált és érezte, hogy pulzusa felgyorsul. A folyosó oldalában egy nyílás volt. Elsı pillantásra látta, hogy ez egy másik, a hosszú folyosóra merıleges alagút bejárata. A hatalmas isten vakolatra festett képe rejtette. Ahogy áhítattal nézett befelé, megérezte karján Royan kezét és arcán meleg leheletét. - Ez az, Nicky. Mamose igazi sírjának bejárata. A folyosó csak blöff volt. Taita elterelı manıvere. Ez az igazi sír. - Hansith! - hívta Nicholas a szerzetest, érzelemtıl fátyolos hangon. - Embereiddel tisztítsd ki ezt a bejáratot. Ahogy a munkások kimozdították a sziklákat, Nicholas és Royan ott álldogáltak közvetlenül mögöttük és figyelték, amint a bejárat formája feltárul elıttük. Sötét, négyszögletes nyílás volt, ugyanolyan mérető, mint a víznyelıtıl idáig vezetı alagút, azaz három méter széles és két méter magas. Az áthidaló és a keret gyönyörően kifaragott és megmunkált kı volt, és ahogy Nicholas bevilágított lámpájával a nyílásba, látta, hogy egy lépcsısor vezet felfelé. Átvitték a vezetékeket és a világítást erre a folyosóra és elhelyezték ennél a bejáratnál, ám, amikor Nicholas rálépett az elsı lépcsıfokra, ott találta Royant maga mellett. - Én is jövök - mondta Royan határozottan. - Lehet, hogy ez csak egy álcázott csapda – figyelmeztette Nicholas. - Nincs kizárva, hogy Taita már lesben áll az elsı kanyar mögött. - Ne is próbálkozzon! Ezzel nem ér el semmit, uram! Veled megyek. Lassan mentek felfelé a meredek lépcsıkön, egy pillanatra mindegyiken megálltak, hogy alaposan szemügyre vegyék a falakat és a következı lépcsıfokot. Lentrıl a huszadik lépcsı után egy újabb pihenıhöz értek. Mindkét oldalon egy-egy ajtónyílás volt. Mindazonáltal elıttük a lépcsı is ment tovább felfelé. - Merre? - kérdezte Nicholas. - Menjünk tovább fölfelé - sürgette Royan. - Ezeket az oldalfolyosókat késıbb is megnézhetjük. Óvatosan mentek tovább fölfelé. Újabb húsz lépcsı után egy ugyanolyan pihenıhöz értek, melynek mindkét oldalán ugyanúgy egy-egy ajtónyílás volt és a lépcsı is folytatódott tovább. - Csak menj tovább felfelé - utasította Royan anélkül, hogy megvárta volna Nicholas kérdését. Újabb húsz lépcsı után egy újabb pihenı következett, hasonló oldalfolyosókkal és tovább emelkedı lépcsıkkel. - Ennek semmi értelme - tiltakozott Nicholas, de Royan megbökte a hátát. - Menjünk csak tovább felfelé - mondta Royan és Nicholas nem tiltakozott tovább. Áthaladtak egy újabb pihenın, majd még egyen, és mindegyik ugyanolyan volt, mint az elıbbiek. - Végre! - kiáltott fel Nicholas, amikor elérték a lépcsısor tetejét, kétoldalt ott volt a megszokott ajtónyílás, de elıttük már csak egy csupasz fal meredt. - Eddig tart. - Hány pihenı volt? - kérdezte Royan. - Összesen mennyi? - Nyolc - felelte Nicholas. - Nyolc - helyeselt Royan. - Ez a szám már igazán ismerıs, nem? Nicholas megfordult és Royanra meredt a lámpafényben. - Úgy érted, hogy... - Úgy értem, hogy nyolc szentély volt a hosszú folyosón, itt ez a nyolc pihenı, és a baotábla nyolc mélyedése. Ott álltak némán, határozatlanul a legfelsı pihenın és tétován nézelıdtek. - Rendben - mondta végül Nicholas -, ha olyan átkozottul okos vagy, akkor azt mondd meg, hogy most merre menjünk. - Egyedem-begyedem, tengertánc - szavalta Royan. - Próbáljuk meg a jobb oldalit. Nem jutottak messzire a jobb oldali folyosón, amikor egy T elágazáshoz értek - egy csupasz fal és mindkét oldalon egy-egy teljesen egyforma folyosó. - Menjünk ismét jobbra - javasolta Royan, és arra mentek. Ám, amikor elérkeztek a következı T elágazáshoz, Nicholas megállt és Royan felé fordult. - Ugye, tudod, hogy mi történik itt? - kérdezte. - Ez Taita egyik újabb trükkje. Útvesztıbe vezetett minket. Ha nem lenne itt a vezeték, akkor már eltévedtünk volna. Royan zavart, kába arccal nézett vissza arra az útra, amelyrıl jöttek, majd végig a még ismeretlen, jobb és bal oldali folyosókon. - Amikor Taita ezt építette, nem sejthette elıre az elektromosság korát. Arra számított, hogy a sírrablók is ugyanúgy lesznek felszerelve, mint ı volt. Gondold csak el, milyen lehet itt bennragadni a vezeték nélkül, melynek nyomán visszatalálunk oda, ahonnan jöttünk - mondta Nicholas halkan. Képzeld el, hogy csak egy olajlámpással világítasz. Képzeld csak el, amikor az olaj kiég, te itt állsz elveszetten, teljes sötétségben. Royan összeborzadt és megragadta Nicholas karját. - Ez ijesztı! - suttogta. - Taita kezd keményen játszani - mondta Nicholas halkan. – Már csaknem megszerettem az öregfiút. De most kezd megváltozni a véleményem róla. Royan ismét megborzongott. - Menjünk vissza - suttogta. - Nem lett volna szabad csak úgy, ész nélkül bejönnünk ide. Vissza kell mennünk, hogy alaposan végiggondoljuk és kidolgozzuk a tervet. Még nem vagyunk felkészülve. Az az érzésem, hogy veszélyben vagyunk - úgy értem, hogy komoly veszélyben, olyanban, mint ott a hosszú folyosón. Ahogy elindultak visszafelé a tekergıs, kanyargós úton és szedték fel a vezetéket lefelé a lépcsın, lépésrıl lépésre nıtt bennük a kísértés, hogy futásnak eredjenek. Royan szorosan kapaszkodott Nicholas karjába. Mindkettıjüknek úgy tőnt, mintha valami intelligens, veszélyes lény ólálkodna mögöttük a sötétségben, követné, figyelné ıket és csak a megfelelı pillanatra várna. A katonai teherautó visszahajtott Debra Maryam falun keresztül, majd ráfordult arra az útra, mely a Dandera folyó mentén haladt az Abbai-szurdok meredélye felé. - Ez nem a hadsereg fıhadiszállásához vezetı út - mondta Tessay Hammed hadnagynak, aki erre kényelmetlenül fészkelıdni kezdett mellette az ülésen. - Nogo ezredes nem a fıhadiszálláson van. Azt a parancsot kaptam, hogy egy másik helyre vigyem. - Errefelé csak egy másik hely van - mondta Tessay. - A külföldi talajkutató társaság, a Pegazus tábora. - Nogo ezredes ezt használja elıretolt bázisként a völgyben lévı shufta elleni kampány során - magyarázta a hadnagy. - Azt a parancsot kaptam, hogy ide hozzam magát, ebbe a táborba, mert most itt tartózkodik. Ezután egyikıjük sem szólt többet hosszú, hepehupás zötykölıdés során. Már csaknem dél volt, amikor elérték a meredély szélét és ráfordultak arra az elágazásra, melyen végül elérték a Pegazus táborát. A kapuban álló terepszín ruhás ırök tisztelegtek, amikor felismerték Hammedet. A teherautó behajtott a kapun, majd a táboron belül megállt a hosszú barakk elıtt. - Kérem, itt várjon. - Hammed kiszállt, bement a barakkba, de néhány perc múlva már vissza is jött. - Kérem, jöjjön velem, Nap Hölgy. - Kínban volt és zavartnak tőnt, képtelen volt Tessay szemébe nézni, amikor lesegítette a fülkébıl. A barakk ajtajához kísérte, majd félreállt, hogy elıre engedje. Tessay körülnézett a ritkásan berendezett helyiségben és rájött, hogy ez nyilván a társaság adminisztrációs központja lehet. A hosszú tárgyalóasztal szinte végigérte a szobát, és az egyik oldalfal mellett irattartó szekrények, meg két íróasztal állt. A csupasz falakat csak a környék térképe és néhány mőszaki vázlat, diagram díszítette. Két férfi ült az asztal mellett, és Tessay nyomban felismerte mindkettıt. Nogo ezredes felnézett rá, a tekintete hideg volt a fémkeretes szemüveg mögött. Mint mindig, magas, vékony alakján az egyenruha most is makulátlan volt, de a feje fedetlen. Gesztenyebarna barettje ott hevert elıtte az asztalon. Jake Helm összefőzött karral dılt hátra székén. Rövidre vágott hajával elsı pillantásra olyan volt, mint egy kölyök. Csak amikor Tessay alaposabban szemügyre vette, akkor látta, hogy a bıre cserzett, és feltőntek neki a szarkalábak is a férfi szeme körül. Nyitott nyakú ing és csaknem fehérre fakult vászonfarmer volt rajta. Díszes, ezüst övcsatja indián munka volt, rajta egy vad musztángfej. Pamutingének ujja fel volt tekerve duzzadó bicepszéig. Egy kialudt, olcsó, holland manillaszivar csonkját rágcsálta, és kellemetlenül bőzlött az erıs dohányszagtól. - Rendben, hadnagy - küldte el Nogo Hammedet amhara nyelven. - Várjon odakinn. Majd hívom, ha szükségem van magára. Amint Hammed elhagyta a helyiséget, Tessay megkérdezte: - Miért tartóztattak le, Nogo ezredes? Egyik férfi sem vett tudomást a kérdésrıl. Mindketten kifejezéstelen tekintettel néztek Tessayre. - Követelem, hogy tudassák velem ezen önkényeskedı bánásmód okát - makacskodott Tessay. - Ön egy hírhedt terrorista bandával vállalt közösséget - mondta Nogo halkan. - Tevékenysége alapján immáron ön is shuftának minısül. - Ez nem igaz. - Birtokháborítást követett el egy ásványkutatási koncesszió területén az Abbai-völgyben - mondta Helm. - Maga és társai bányászati tevékenységbe kezdtek egy olyan területen, mely ehhez a társasághoz tartozik. - Nem folyik ott semmiféle bányászati tevékenység – tiltakozott Tessay. - Minket errıl másként informáltak. Bizonyítékunk van rá, hogy gátat emeltek a Dandera folyón... - Nekem ahhoz semmi közöm. - Tehát nem tagadja, hogy a gát létezik? - Semmi közöm hozzá - ismételte meg Tessay. - Én nem vagyok tagja semmiféle terrorista csoportnak, és nem vettem részt semmiféle bányászati tevékenységben. Ezután mindkét férfi hallgatott. Nogo beírt valamit az elıtte lévı jegyzetfüzetbe. Helm felállt és lassan átıdöngött az ablakhoz, Tessay jobb válla mögé. A csönd addig nıtt, míg végül Tessay már nem bírta tovább. Bár tudta, hogy ez része az idegek háborújának, amit ellene folytatnak, mégis meg kellett törnie a csöndet. - Az éjszaka jó részét egy katonai teherautóban töltöttem - mondta. - Fáradt vagyok és szükségem lenne rá, hogy kimehessek a mosdóba. - Ha a szükség nagyon sürgeti, akkor nyugodtan elvégezheti a dolgát ott, ahol most áll. Se Mr. Helm, se én nem fogunk megsértıdni – kuncogott meglepıen kislányosan Nogo, de közben nem nézett föl jegyzetfüzetébıl. Tessay a válla fölött az ajtó felé pillantott, de Helm odament, elfordította a kulcsot a zárban, majd kivette és a zsebébe csúsztatta. Tessay tudta, hogy nem szabad gyengeséget mutatnia ez elıtt a kettı elıtt, és bár fáradt volt, félt és fájt a hólyagja, önbizalmat, magabiztosságot tettetve odament a legközelebbi székhez. Kihúzta az asztal alól és könnyedén leült. Nogo felnézett és elkomorult. Nem számított rá, hogy a nı így fog reagálni. - Ön ismeri a shufta banditát, Mek Nimmurt - mondta hirtelen vádlón. - Nem - mondta Tessay fagyosan. - Én a demokratikus vezetıt, a hazafi Mek Nimmurt ismerem. İ nem shufta. - Maga az ágyasa, a kurvája. Természetes, hogy ezt mondja. Tessay megvetıen elfordult tıle, mire a férfi hangja élesen megemelkedett. - Hol van Mek Nimmur? Hány embere van? A nı tartása megzavarta, kezdett ideges lenni. Tessay válaszra se méltatta, és Nogo dühödten meredt rá. - Ha nem hajlandó együttmőködni, akkor kénytelen leszek erıteljesebb módszereket alkalmazni, hogy választ kapjak a kérdéseimre - fenyegette meg. Tessay elfordult székén és kibámult az ablakon. Az ezt követı hosszú csöndben Jake Helm átment a szobán, majd odament a Nogo mögötti ajtóhoz, mely a barakk hátsó helyiségeibe vezetett. Belépett és becsukta maga mögött az ajtót. A barakk falai vékonyak voltak, így Tessay hallotta a mormogó hangokat a másik szobából. A hanglejtés és a hanghordozás nem volt se angol, se amhara. Odabenn valami idegen nyelven beszéltek. Tessay arra gondolt, hogy Helm most nyilván instrukciókat kap felettesétıl, aki nem akar mutatkozni, nehogy ı esetleg késıbb felismerje. Néhány perc múlva Helm visszatért és becsukta, de nem zárta be maga mögött az ajtót. Odabólintott Nogónak, aki nyomban felállt. Mindketten odamentek Tessayhez és megálltak elıtte. - Azt hiszem, mindnyájunknak jobb lesz, ha a lehetı leggyorsabban véget vetünk ennek az ügynek - mondta Helm halkan. - Akkor maga mehet a fürdıszobába, én meg mehetek reggelizni. Tessay felemelte az állat és dacosan rámeredt, de nem válaszolt. - Nogo ezredes megpróbált észérvekkel hatni. İt megkötik hivatali pozíciójának bizonyos viselkedési szabályai. Szerencsére engem ilyesmi nem korlátoz. Én most fel fogom tenni magának ugyanazokat a kérdéseket, amelyeket ı, de ezúttal válaszolni is fog rájuk. Kivette az elhamvadt szivart a szájából és szemügyre vette a végét. Ezután a csonkot a szoba egyik sarkába hajította, és kivett egy lapos pléhdobozt a farzsebébıl. A dobozból kiemelt egy hosszú, fekete manillaszivart, majd gondosan megnyújtotta, addig tartotta elıtte a gyufát, míg a szivar egyenletesen parázslani nem kezdett. Ezután orrfacsaró dohányfüstfelhıt eregetve eloltotta a gyufát és megkérdezte: - Hol van Mek Nimmur? Tessay vállat vont, elfordult és kinézett a barakk oldalsó ablakán. Váratlanul, anélkül, hogy erre elıtte bármiféle jel utalt volna, nyitott tenyérrel képen vágta Tessayt. Kegyetlen ütés volt, olyan erıvel csattant, hogy Tessay feje átfordult a másik oldalra. Aztán, még mielıtt Tessay magához térhetett volna, a férfi keze ismét lendült és ököllel állón vágta. A feje ismét visszabillent a másik irányba és lerepült a székrıl. Nogo fölé hajolt, megragadta karját és hátracsavarta. Visszaemelte Tessayt a székre és mögötte állt. Olyan döbbenetes erıvel markolta, hogy Tessay érezte, amint felkarján megsérül a bıre a férfi ujjai alatt. - Én nem érek rá itt vesztegetni az idıt - mondta Helm csöndesen, miközben kivette szájából az égı szivart és parázsló végét nézegette. - Kezdjük elölrıl. Hol van Mek Nimmur? Tessay úgy érezte, mintha ezeknek a kegyetlen ütéseknek a nyomán bal fülében megrepedt volna a dobhártyája. Nem hallott jól, zúgott a füle. Fogai félig belenyomódtak húsába és szája lassanként megtelt saját vérével. - Hol van Mek Nimmur? - ismételte meg Helm, miközben közelebb hajolt hozzá. - Miért emeltek gátat a barátai a Dandera folyón? Tessay összegyőjtötte a szájában a vért, meg a nyálat, majd hirtelen Helm arcába köpte. Helm vadul hátrahıkölt és tenyerével törülte ki szemébıl a véres szennyet. - Tartsa erısen! - mondta Nogónak és megragadta Tessay blúzát. Egyetlen mozdulattal derékig letépte róla, és Nogo kuncogva elırehajolt a válla fölött, hogy megnézze a melleit. Ismét felkuncogott, amikor Helm Tessay egyik mellét a kezébe fogta és két ujjal megcsippentette a mellbimbóját. Sötét bíborszínő volt, akár az eperfa érett gyümölcse. Helm addig csipkedte körmével Tessay mellbimbóját, míg a bır felszakadt és egy vércsepp csordult végig hüvelykujján. Ekkor másik kezével kivette szájából az égı szivart, és addig fújta parázsló végét, míg az fel nem izzott. - Hol van Mek Nimmur? - kérdezte, és a szivart Tessay melléhez közelítette. - Mit csinálnak a Dandera folyón? Tessay iszonyatos rémülettel meredt az egyre közeledı, égı szivarra, és megpróbált elhúzódni tıle. Nogo azonban hátulról keményen fogta. A kíntól hangosan felsikoltott, amint Helm a parázsló szivarvéget a mellbimbójához érintette, és az érzékeny bır kezdett felhólyagzani.
- Tél - mondta Royan, miközben
kiterítette a Tanus sírjában talált sztélé negyedik oldalának nagyítását a reflektor vakító fényében. - Ezen az oldalon vannak Taitának azok a jelei, melyeket én a baotáblán való lépések megjelölésének tartok. Az egészet nem értem, de kizárásos alapon arra a következtetésre jutottam, hogy az elsı jel valószínőleg valamelyik oldalt, vagy ahogy Taita nevezi, valamelyik várat jelöli. Megmutatta jegyzetfüzetében azokat az oldalakat, melyeken számításait végezte. - Nézd csak, az ülı bábuin az északi vár, a méh a déli, a madár a nyugati és a skorpió a keleti. - Megmutatta neki ugyanezeket a szimbólumokat a sztélérıl készült fényképen is. - Aztán a második és a harmadik jel egy- egy szám - azt hiszem, hogy ezek a sorokat és a mélyedéseket jelölik. Ilyen módon követhetjük képzeletbeli vörös köveinek lépéseit. A vörös a legnagyobb értékő szín a táblán. - És mi van azokkal a verssorokkal, amelyek az egyes jelsorozatok között vannak? - kérdezte Nicholas. - Mint például ez itt az északi szélrıl, meg a viharról? - Ezekben nem vagyok biztos. Amennyire Taitát ismerem, elképzelhetınek tartom, hogy ez csak ködösítés. İ nem az a fajta, aki éppenséggel megkönnyíti az életünket. Lehet, hogy van jelentıségük ezeknek a soroknak, de ennek megfejtésére csak akkor van reményünk, ha saját köveinkkel végigmegyünk a táblán. Nicholas egy darabig Royan jeleit, számításait tanulmányozta, majd szomorúan elvigyorodott. - Képzeld csak el, mennyire távoli volt az a lehetıség, hogy bárki is képes lesz dekódolni azokat az utasításokat, amiket hátrahagyott. Az elsı követelmény az volt, hogy a kutatónak ismernie kell mindkét dokumentumot, a hetedik tekercset és Tanus sztéléjét, mielıtt egyáltalán esélye lenne rá, hogy megfejtse, megtalálja a kulcsot, mely a sírhoz vezet. Royan felnevetett - ez a hang mélyrıl jött és elégedett volt. - Igen, nyilván azt hitte, hogy tökéletes biztonságban van. Hát most majd meglátjuk, Taita mester. Meglátjuk, hogy valójában mennyire voltál okos. - Aztán kijózanodott és ismét gyakorlatiassá vált, felnézett a kılépcsıre, mely Taita útvesztıjébe vezetett. - Most pedig meg kell néznünk, vajon a számításaim és a teóriám illik-e Taita építészetének kemény köveire és falaira. De hol kezdjük? - Az elején - javasolta Nicholas -, az isten nyitja meg a játékot. Taita ezt mondta nekünk. Ha elkezdjük itt, Ozirisz szentélyében, a lépcsı aljánál, akkor ez talán kijelölné számunkra képzeletbeli baotábláját. - Én is ugyanerre gondoltam - helyeselt nyomban Royan. Tegyük fel, hogy ez itt Taita táblájának északi vára. Akkor a négy bika szabályával innen indítunk. Lassú és fárasztó munka volt, ahogy megpróbálták beleélni magukat az ısi írnok gondolatvilágába azzal, hogy az általa négyezer évvel ezelıtt épített folyosók és alagutak labirintusát fürkészték. Ezúttal sokkal körültekintıbben és felkészültebben indultak el a labirintusba. Nicholas telerakta a zsebét száraz, fehér folyami iszappal, és ezekkel, akár egy tanító a krétával, felírta a kıfalakra az alagutak minden egyes leágazását és elágazását. Azokat a jelzéseket, amelyeket a sztélé tél oldalán találtak, mintegy útjelzésként használta, nemcsak azért, hogy eligazodjanak az útvesztıben, hanem azért is, hogy összekapcsolhassák azzal a modellel, amit Royan rajzolt meg jegyzetfüzetében. Úgy találták, hogy elsı feltevésük, miszerint Ozirisz szentélye a tábla északi vára, helyesnek bizonyult, és boldogan remélték, hogy ezzel, mint a megoldás kulcsával, már egyszerő dolog lesz végigkövetni a játékot egészen a befejezésig. Ám reményeik hamarosan darabokra törtek, amikor rájöttek, hogy Taita nem egy egyszerő, konvencionális, kétdimenziós táblában gondolkodott. Hozzáadott még egy harmadik dimenziót is a képlethez. Nem az Ozirisz szentélyébıl induló lépcsı volt az egyetlen kapcsolat a nyolc pihenı között. A pihenıkbıl kiinduló folyosók mind enyhén lejtettek, vagy emelkedtek. Ahogy az egyik ilyen alagút tekervényeit és kanyarulatait követték, nem érzékelték azt a tényt, hogy közben a másik szintre kerültek. Aztán hirtelen ismét kilyukadtak a központi lépcsınél, de egy szinttel feljebb, mint ahonnan elindultak. Csak álltak ott és rémült hitetlenséggel meredtek egymásra. Royan szólalt meg elsıként. - Még véletlenül sem volt olyan érzésem, hogy felfelé tartunk - suttogta. - Ez az egész sokkal bonyolultabb és összetettebb, mint ahogy elıször feltételeztem. - Ez valahogy úgy lehet felépítve, mint ahogy egy bonyolult szénatom modelljét szerkesztik meg - helyeselt Nicholas ámuló tisztelettel. - Mind a nyolc szint több irányból is össze van kapcsolva egymással. İszintén szólva félelmetes. - Most már van némi fogalmam, hogy azok a különálló jelek mit jelenthetnek - dünnyögte Royan. - Ezek jelölik a szinteket. Újból át kell gondolnunk az egész koncepciót. - Háromdimenziós bao, amit rejtélyes szabályok alapján kell játszani. Milyen esélyünk van ellene? - csóválta a fejét szomorúan Nicholas. - Amire most igazán szükségünk lenne, az egy komputer. Taita nem ok nélkül hivalkodott erényeivel. A vén huligán tényleg egy matematikai zseni volt. - Nicholas visszavilágított a lámpával arra az alagútra, amelybıl jöttek. - Még ha az ember tudja, valójában akkor sem lehet észrevenni, hogy a padló szintje lejtene. És mindezt úgy tervezte és építette meg, hogy még a logarléc, vagy egy alkoholos vízszintjelzı sem volt a farzsebében. Ez az útvesztı rendkívüli, elképesztı mérnöki munka. - A rajongók klubját késıbb is megalakíthatod - mondta Royan. - Most azonban kezdjük el újra átrágni azokat a számokat. - Felhozom a világítást, meg az asztalokat ide, a lépcsı középsı pihenıjére - értett egyet Royannal Nicholas. – Azt hiszem, a tábla közepérıl kell kiindulnunk. Lehet, hogy ez segít nekünk abban, hogy a szemünk elé képzeljük. Pillanatnyilag ugyanis alaposan összezavart. A szobában csak egyetlen hang hallatszott, a földön, saját vérében és vizeletében kuporgó nı halk sírása. Tuma Nogo a hosszú tárgyalóasztal mellett ült, és rágyújtott egy cigarettára. A keze kissé remegett, és úgy nézett ki, mintha émelyegne. Katona volt és végigélte Mengisztu terrorját. Kemény ember volt, hozzászokott már az erıszakhoz és a kegyetlenséghez, de az, aminek az imént szemtanúja volt, még ıt is megrázta. Most már tudta, hogy von Schiller miért bízott meg annyira Helmben. Ebben a férfiban nem volt szinte semmi emberi. A szoba túloldalán a kis mosdóban Jake Helm mosta a kezét. Finnyásan megtörülte, majd a ruháján lévı foltokat itatgatta a törülközıvel, ahogy visszament és megállt Tessay mellett. - Nem hiszem, hogy van még valami, amit elmondhatna nekünk – mondta nyugodtan. - Nem hiszem, hogy bármit is elhallgatott volna. Nogo lepillantott a nıre és látta azokat az élénkvörös égési sebeket a mellén, meg az arcán, mintha valami szörnyő himlı fekélyesedı, gennyedı kiütéseivel lenne tele. A szeme csukva volt, a szempillája leégett. Sokáig kitartott. Csak amikor Helm az égı szivart a szemhéjához érintette, akkor adta meg magát és hadarta el a válaszokat Helm kérdéseire. Nogónak háborgott a gyomra, de megkönnyebbüléssel gondolt arra, hogy mégsem kellett szétfeszítenie a nı szemhéját, miként arra Helm utasította, és nem kellett végignéznie, amint Helm elnyomja égı szivarját a nı könnyes szemgolyóján. - Ügyeljen rá! - utasította Helm, miközben letekerte ingujját. - Kemény nı. Ne kockáztasson semmit. Helm elment mellette a barakk túlsó végén lévı ajtóhoz. Az ajtót nyitva hagyta, és Nogo hallotta a hangjukat, de németül beszéltek, így nem értett egy szót sem. Azt viszont értette már, hogy von Schiller miért nem akart jelen lenni a kihallgatáson. Nyilván tudta, Helm hogyan dolgozik. Helm visszajött a szobába és odabólintott Nogónak. - Rendben. Végeztünk vele. Tudja, hogy mi a dolga. Nogo idegesen felállt és kezét az oldalán lévı pisztolytáskára tette. - Itt? - kérdezte. - Most? - Ne ırüljön már meg! - csattant rá Helm. - Vigye el innen. Vigye messzire. Aztán küldjön be ide valakit, hogy eltakarítsa ezt a disznóólat. - Helm sarkon fordult és visszament a hátsó szobába. Nogo összeszedte magát és odament a barakk ajtajához. Széles ívben elkerülte azt a helyet, ahol Tessay feküdt, nehogy összemocskolja vászon ejtıernyıs bakancsát. - Hammed hadnagy! - kiáltott ki az ajtón. Hammed és Nogo felállították Tessayt. Egyikıjük se szólt egy szót se, mindketten levertek, már-már szelídek voltak, ahogy felsegítették rá széttépett, véres ruháját. Hammed elfordította tekintetét Tessay meztelen testérıl, az égésekrıl és más sérülésekrıl, melyek elcsúfították csillogó, borostyánszín bırét. A hadnagy Tessay vállára tette a shammát, és az ajtó felé vezette. Amikor Tessay megbotlott, elkapta a könyökénél fogva, hogy el ne essen. Majd levezette a lépcsın a teherautóhoz, miközben Tessay úgy mozgott, akár egy nagyon öreg asszony. Beült az ülésre és összeégetett, duzzadt arcát a kezébe temette. Nogo egy fej mozdulattal magához rendelte Hammedet és félrevonta. Csöndesen beszélt hozzá, és Hammed arcára, miközben a parancsot hallgatta, rettenet ült ki. Egy ponton tiltakozni kezdett, de Nogo vadul ráförmedt, mire némán rágni kezdte alsó ajkát. - Ne felejtse! - ismételte meg Nogo. - Jó messze minden falutól. Gondoskodjék róla, hogy ne legyen szemtanú. Amint visszatért, nyomban jelentést kérek. Hammed kihúzta magát és tisztelgett, mielıtt visszament a teherautóhoz és felmászott Tessay mellé az ülésre. Kurta parancsot adott a sofırnek, azzal kihajtottak a táborból, és a Debra Maryam felé vezetı útra tértek. Tessay annyira össze volt zavarodva, és olyan nagy fájdalmai voltak, hogy teljesen elvesztette idıérzékét. Félig eszméletlen volt, dülöngélt az ülésen, amikor az út egy különösen hepehupás szakaszához értek, és a feje ernyedten gördült hol egyik, hol másik vállára. Az arca annyira feldagadt, hogy külön erıfeszítésébe került a szemhéját szétnyitni, arra gondolt, hogy látása megromlott, hogy meg fog vakulni. De aztán rájött, hogy a nap már lement, és besötétedett. Nyilván az egész napot a barakkban töltötte Helmmel. Enyhe megkönnyebbülést érzett, hogy megégett szemhéján kívül a szemének nem lett komolyabb baja. Legalábbis még látott. Kinézett a szélvédın és a reflektorok fényében látta, hogy ismeretlen úton járnak. - Hová visznek? - dünnyögte. - Ez nem a faluba vezetı út. Hammed hadnagy összeroskadva ült mellette és nem válaszolt. Ezután Tessay ismét visszahanyatlott a fájdalom és a kimerültség kábulatába. Tessay egy hirtelen rándulásra riadt fel, amikor a teherautó váratlanul lefékezett, és a sofır leállította a motort. Durva kezek rángatták ki a fülkébıl a reflektorok vakító fényébe. Kezét a háta mögé rántották, és egy nyers bırszíjjal összekötözték. - Ez fáj - nyöszörgött Tessay. - Belevág a csuklómba. Már minden erejét és bátorságát felhasználta. Teljesen össze volt törve, nyomorultul érezte magát és már nem volt ereje küzdeni. Az egyik katona megrántotta összekötözött csuklóját és letaszította az útról. Két másik követte, mindkettınél ásó volt. Volt annyi holdfény, hogy lássa azt az eukaliptuszligetet úgy száz méternyire az úttól, és pontosan oda vezették. Lelökték az egyik fa tövébe, és a férfi, aki összekötözte a csuklóját, ott állt fölötte, hanyagul rászegezett puskával, miközben másik kezében egy cigaretta égett. A másik kettı lerakta fegyverét és ásni kezdett. Úgy tőnt, egyáltalán nem foglalkoznak vele, az afrikai labdarúgó-bajnokságról beszéltek, melyet Lusakában tartanak, és megtárgyalták, hogy milyen esélye van az etióp csapatnak arra, hogy a döntıbe jusson. Beletelt egy kis idıbe, mire Tessay megzavarodott agyába belenyilallott, hogy ezek itt egy sírt ásnak neki. Sebes szája kiszáradt, egy csöpp nyál sem maradt benne, amint kétségbeesetten körülnézett, hogy megkeresse Hammed hadnagyot. De a hadnagy a teherautónál maradt. - Kérem - suttogta ırének, de mielıtt bármi mást mondhatott volna, a férfi fájdalmasan hasba rúgta. - Elhallgass! - Olyan gorombán szólt rá, ahogy csak egy állatra vagy a legalacsonyabb rangú emberre szoktak, és ahogy Tessay ott feküdt összegörnyedve a földön, rájött, hogy ezeknek hiába könyörög. Teljesen elöntötte a gyengeség és a beletörıdı lemondás, majd azon kapta magát, hogy halkan, reménytelenül sírdogál a sötétben. Amikor duzzadt szemhéját kissé megemelve ismét felnézett, elég erıs volt a holdfény ahhoz, hogy lássa, a sír már olyan mély, hogy a két férfit, akik még mindig ástak, már nem látta. Egy-egy lapátnyi föld repült ki a gödörbıl, majd szétterült a mellette növekvı halmon. İre magára hagyta egy pillanatra és odaıgyelgett a gödör széléhez. Belenézett, majd helyben hagyta. - Rendben. Ez már elég mély. Hívjátok a hadnagyot. A két katona kimászott a sírból, összeszedték szerszámaikat és fegyvereiket, majd elhagyták a ligetet és lassan elballagtak a sötétségbe. Barátságosan beszélgettek, miközben a várakozó teherautó felé mentek, és Tessayt magára hagyták ırével. Tessay ott feküdt a félelemtıl és a hidegtıl vacogva, miközben ıre a sír mellett guggolt és pöfékelve szívta cigarettáját. Tessay arra gondolt, ha föl tudna állni, akkor belerúghatná a sírba és elmenekülhetne be a fák közé. De amikor megpróbált felülni, mozdulatai lassúak, merevek voltak, és kezét, lábát egyáltalán nem érezte. Megpróbálta kényszeríteni magát, hogy megmozduljon, de abban a pillanatban meghallotta a teherautó felıl közeledı Hammed hadnagyot és kétségbeesetten visszaroskadt. Hammed kezében egy elemlámpa volt. Bevilágított vele a sírba. - Jól van - mondta hangosan. - Ez elég mély lesz. Kikapcsolta az elemlámpát és az ırhöz fordult: - Szemtanúk nincsenek. Menj vissza a teherautóhoz és ott várj. Amikor meghallod a lövéseket, gyere vissza a többiekkel, hogy segítsetek betemetni a gödröt. Az ır vállára vette fegyverét és eltőnt a fák között. Hammed várt, amíg a férfi jócskán hallótávolságon kívül került, akkor odament Tessayhoz és felsegítette. Aztán a liget szélére taszította, és Tessay érezte, hogy a férfi a ruháján matat. Megpróbált rácsapni, de a keze még mindig hátra volt kötözve. - A shammáját akarom. - Lehúzta Tessay válláról a fehér gyapjúköpenyt, majd a sír széléhez ment vele. Beugrott a gödörbe, és Tessay hallotta, hogy küszködik valamivel odalenn. Csak a hangja ért el hozzá, amint halkan beszél neki. - Látniuk kell itt valamit. Egy testet... Visszamászott Tessay mellé, zihálva lihegett az erıfeszítéstıl, majd mögé lépett. Csuklói közt Tessay egy hideg fém érintését érezte, aztán a férfi nekilátott, hogy elvágja a bırszíjat. Tessay érezte, amint kötelékei lehullanak és felszisszent a fájdalomtól, ahogy elgémberedett kezébe visszatért a vér. - Mit csinál? - suttogta megzavarodva. Belenézett a sírba, és látta halovány shammáját, mely úgy volt elrendezve, mintha egy test heverne ott. - Most meg fog... - Kérem ne beszéljen - utasította ıt a hadnagy halkan, miközben megfogta a vállát és visszavezette a fák közé. - Feküdjön le ide! - Lenyomta Tessayt, és teljesen elnyúlva, arccal a földre fektette. Aztán nekilátott, hogy hullott leveleket és ágakat halmozzon rá. - Maradjon itt! Ne próbáljon meg elfutni. Ne mozduljon és ne szóljon, amíg el nem mentünk. Elemlámpáját a levélhalomra villantotta, hogy ellenırizze, sikerült-e jól elrejtenie, majd otthagyta, visszasietett a sír mellé és menet közben kinyitotta a pisztolytáskáját. Két egymást követı pisztolylövés dörrent az éjszakában, oly hangosan és oly váratlanul, hogy Tessay a rémülettıl összerezzent, és szíve hevesen zakatolt. Aztán hallotta Hammed kiáltását: - Gyerünk emberek! Végezzünk már ezzel a dologgal! A katonák visszacsıdültek a ligetbe, és Tessay hallotta lapátjaik hangját, meg a sírba hulló rögök tompa puffanását. - Nem látom, hogy mit csinálok, hadnagy - panaszkodott az egyik. - Hol az elemlámpája? - Az embernek nincs szüksége fényre ahhoz, hogy betemessen egy gödröt - mordult rá Hammed. - Igyekezzünk. Jól letiporni azt a laza földet. Nem akarom, hogy bárki is rábukkanjon erre a helyre. Tessay csöndesen feküdt, és próbált erıt venni a remegésén, amely egész testét rázta. Végül a lapátolás lassanként megszőnt, és Tessay ismét Hammed hangját hallotta. - Ez már megteszi. Ellenırizni, nehogy ittmaradjon bármi is! Vissza a teherautóhoz! Lépteik és hangjuk lassanként elhalt. Tessay a távolból hallotta, ahogy zakatolva beindul a motor. A reflektorok bevilágítottak a fák közé, ahogy a teheruató tolatott, majd megfordult és elindult abba az irányba, amerrıl jöttek. Még jóval azután is, hogy a motor hangját már teljesen elnyelte a messzeség, Tessay a levelek alatt feküdt. Egyfolytában reszketett a hidegtıl, és csöndesen sirdogált a kimerültségtıl, a fájdalomtól és a megkönnyebbültségtıl. Aztán lassan lelökte magáról az ágakat meg a leveleket, és elmászott a legközelebbi fa törzséhez. A fába kapaszkodva felállt, majd ott állt gyengén, imbolyogva a sötétben. Csak ekkor öntötte el a bőntudat. - Elárultam Meket gondolta émelyegve. - Mindent elmondtam ellenségeinek. Figyelmeztetnem kell. Vissza kell jutnom hozzá, hogy figyelmeztessem. Ellökte magát a fa törzsétıl, és a sötétségen át az út felé kezdett botorkálni. Az egyetlen módja, hogy meggyızıdjenek róla, vajon helyesen fejtették-e meg Taita kódjait, az volt, ha a felsorolás szerint végigjátszanak minden lépést. Rendkívül óvatosan haladtak át az útvesztı alagútjain, megtették a lejegyzett lépéseket és Nicholas fehér krétával felírta a megfelelı jeleket a falra. Tizennyolc lépés volt a sztélé tél elnevezéső lapján. Annak alapján, ahogy Royan elıször értelmezte a jeleket, ezek közül tizenkettıt meg tudtak tenni. Ezután azonban zsákutcába kerültek, egy üres fal állt elıttük és a következı lépést már sehogy sem tudták megtenni. - A fenébe! - rúgott bele Nicholas a falba, és amikor ennek nem volt semmi hatása, még egy darab krétát is hozzávágott. - Bárcsak a kezem közé kerülne ez a vén pokolfajzat! A kasztrálás lenne a legkisebb gondja. - Elnézést. - Royan kisimította szemébe hullott haját. Azt hittem, jól értelmeztem. Nyilván a második oszlopban lévı számok lehetnek. Meg kell fordítanunk ıket. - Elölrıl kell kezdenünk - nyögött fel Nicholas. - A legelejérıl - helyeselt Royan. - Honnan fogjuk tudni, ha végül sikerülne helyesen megoldanunk? - kérdezte Nicholas. - Ha az utalásokat követve egy gyıztes kombinációhoz érünk, a sakk- matt bao megfelelıjéhez, pontosan a tizennyolcadik lépésben. Ezt követıen nem lesz logikus lépés, így feltételezhetjük, hogy helyesen fejtettük meg. - És mit találunk majd, ha valaha is eljutunk ebbe a helyzetbe? - Majd megmondom, ha odaértünk. - Royan édesen elmosolyodott. - Fel a fejjel Nicky! Ez még nem olyan nagy baj, éppcsak egy kicsit fáj. Royan felcserélte Taita jelzéseinek második és harmadik számát, az elsıt vette a mélyedés számának a másikat meg a sor számának. Ezúttal mindössze öt lépést tudtak megtenni, majd elakadtak és nem tudtak továbbmenni. - Talán helytelen az a feltevésünk, hogy a harmadik jel a szintváltozást jelenti? - monta Nicholas. - Kezdjük elölrıl, és legyen ez a második érték. - Nicky, tudod, hogy hány lehetséges kombináció adott, ha az embernek van három változója? - Most már Royan is kezdett meginogni. – Taita a játék mélyreható ismeretét feltételezi. Nekünk épp csak halvány elképzeléseink vannak, hogyan is játszhatták. Olyan ez, mintha egy nagymester próbálná elmagyarázni egy kezdınek a király indiai védelmének finomságait. - Oroszul! - színezte tovább a hasonlatot Nicholas. - Ezen a szinten nem jutunk semmire, ha kapkodunk. Kell lennie valami más megközelítési módnak is. Menjünk végig ismét azokon az epigrammákon, melyeket Taita a jelek közé szúrt be. - Rendben. Én olvasom, te pedig hallgatod. - Royan a jegyezetei fölé görnyedt. - A gond az, hogy egy árnyalatnyi különbség a fordításban megváltoztathatja az egész jelentést. Taita imádta a szójátékokat, és a szójáték egyetlen szó hatásán múlik. Ha csak egy szó értelmét kicsavarjuk, vagy elferdítjük, a szójáték értelme máris elveszett. - Azért csak próbáljuk meg - biztatta Nicholas. - Ne feledd, hogy azelıtt Taita se játszott háromdimenziós táblán. Ha hagyott nekünk valami nyomot, akkor annak a sztélé legelején kell lennie. Koncentrálj az elsı néhány jelsorra és a köztük lévı epigrammákra. - Jó, akkor próbáljuk meg így - egyezett bele Royan. Az elsı jelsor a méh, melyet az ötös és a hetes szám, meg a sistrum követ. Nicholas elvigyorodott. - Rendben, ezt már annyit hallottam, hogy sosem fogom elfelejteni. Mi jön utána? - Az elsı idézet. - Royan végigfuttatta ujját a hieroglifákon. - Ami megnevezhetı, az ismerhetı. Aminek nincs neve, az csak érezhetı. Vitorlázom, miközben a dagály mögöttem és a szél az arcomba fúj. Ó szerelmem, édes ízedet érzem ajkaimon. - Ez minden? - kérdezte Nicholas. - Igen, ezután már a következı jelsor jön. A skorpió, a kettes és a hármas szám, majd ismét a sistrum. - Csak lassan! Lassan! Egyszerre csak egyet. Mit hámozhatunk ki abból, hogy „vitorlázom" és „szerelmem"? Így aztán addig küszködtek, próbálták megfejteni a sztélé szövegét, míg a szemük már égett és nem tudták, hogy nappal van-e, vagy éjszaka. Végül Árkász hangja hívta vissza ıket a valóságba. A lépcsıházban visszhangzott. Nicholas felállt az asztal mellıl, kinyújtózkodott és ránézett az órájára. - Nyolc óra, de azt nem tudom biztosan, hogy reggel, vagy este. Aztán megriadt, ahogy Árkász jött felfelé a lépcsın, és látta, hogy kopasz feje nedvesen csillog, az inge pedig teljesen átázott. - Mi történt veled? - kérdezte Nicholas. - Beleestél a víznyelıbe? Árkász tenyerével megtörülte az arcát. - Hát senki sem mondta nektek? Odakinn rohadtul esik az esı. Mindketten rémült iszonyattal meredtek rá. - Ilyen hamar? - suttogta Royan. - Úgy volt, hogy csak néhány hét múlva kezdıdik. Árkász vállat vont. - Úgy látszik elfelejtettek szólni az idıjárás- felelısnek. - Már beállt? - kérdezte Nicholas. - Hogy néz ki a folyó? Elkezdett már emelkedni a vízszint? - Ezért jöttem, hogy elmondjam nektek. Felmegyek a gáthoz a Bivalyokkal. Rajta akarom tartani a szemem. Amint úgy látom, hogy nem biztonságos, leküldök értetek egy futárt. Ha ezt teszem, akkor nincs vita. Ki innen, de gyorsan. Ez azt jelenti, hogy arra számítok, a gát bármelyik pillanatban átszakadhat. - Hansithot ne vidd magaddal - mondta neki Nicholas. Szükségem van rá idelenn. Miután Árkász elment és a munkások zömét magával vitte az alagútból, Royan és Nicholas komolyan egymásra nézett. - Gyorsan fogy az idınk, és Taita még mindig itt tart minket az útvesztıben - mondta Nicholas. - Egy dologra figyelmeztetnem kell téged. Amikor a folyó emelkedni kezd... Royan nem hagyta, hogy befejezze. - A folyó! - kiáltott fel. – Nem a tenger! Tévesen fordítottam. Úgy olvastam, hogy „dagály". Arra gondoltam, hogy Taita a tengerre utal, de azt kellett volna mondanom, hogy „áramlat". Az egyiptomiak nem tettek különbséget a két szó között. Mindketten visszarohantak az asztalhoz és Royan jegyzetfüzeteihez. - Az áramlat mögöttem és a szél arcomba fúj változtatta meg az idézetet Nicholas. - A Níluson - lelkesedett Royan -, az uralkodó szél északi, és az áramlat dél felıl jön. Taita arccal északnak állt. Az északi vár. - Mi pedig úgy gondoltuk, hogy észak szimbóluma a bábuin - emlékeztette ıt Nicholas. - Nem! Tévedtem. - Royan arca lángolt a lelkesedés tüzétıl. - Ó, szerelmem, édes ízedet érzem ajkaimon. Méz! A méh! Felcseréltem észak és dél szimbólumát. - Mi van kelettel és nyugattal? Ott mit találunk? - Nicholas is megújult lendülettel tért vissza a szöveghez. - Bőneim vörösek, akár a kalcedon. Megkötnek, akárha bronzláncok szorítanának. Tőzzel égetik szívemet, és én az Esthajnalcsillag felé fordítom szemem. - Nem értem... - Az égetik" téves fordítás - hebegte izgatottan Nicholas. Helyesen úgy hangzik, hogy „marják". A skorpió az Esthajnalcsillag felé néz. Az Esthajnalcsillag mindig nyugaton van. A skorpió a nyugati vár és nem a keleti. - Megfordítottuk a táblát - pattant fel izgatottan Royan. Akkor most játsszuk így! - Még mindig nem határoztuk meg a szinteket - adott hangot ellenvetésének Nicholas. - A sistrum a magasabb szint, vagy a három kard? - Most, ez után az áttörés után már csak ez a két változó maradt. Vagy igazunk van, vagy nem. Elıször megcsináljuk úgy, hogy a sistrum a felsıbb szint, és ha nem megy, akkor megcsináljuk fordítva. Most már sokkal könnyebben ment. Az útvesztı bonyolultsága már nem volt olyan félelmetes. Minden sarkon, az alagutak minden leágazásánál és T elágazásánál ott voltak Nicholas krétajelei. Gyorsan haladtak a bonyolult kanyarokon és tekervényeken át, izgalmuk egyre magasabbra hágott, amint minden egyes lépéskombináció megtétele után azt látták, hogy az út még mindig nyitva áll elıttük. - A tizennyolcadik. - Royan hangja remegett. - Szoríts mindkét kezeddel. Ha ez nyitott sorba visz minket, akkor ezzel az ellenfél déli várát fenyegetjük, és akkor ez már sakk. Royan vett egy nagy levegıt, majd hangosan olvasta. - A madár. Hármas és ötös szám. Az alsóbb szint jelével, a három karddal. Lelépték, áthaladtak az útvesztı ereszkedı szintjének öt keresztezıdésén, helyzetüket minden elágazásnál a fal kıtömbjeire írt krétajelek alapján állapították meg. - Ez az! - mondta Nicholas, majd megálltak és körülnéztek. - Nincs semmi kirívó ezen a helyen. - Royan hangjából keserő csalódottság áradt. - Legalább ötvenszer elmentünk már itt. Éppolyan, mint bármely más forduló. - És ez pontosan az, amit Taita akart. A pokolba is! Nyilván nem állt szándékában kitenni ide a jelzıpóznát azzal, hogy „X jelzi a helyet", igaz? - Akkor most mit csináljunk? - nézett Royan Nicholasra, és ez egyszer teljesen tanácstalannak tőnt. - Olvasd fel a sztélé utolsó epigrammáját. Royan kezében volt a jegyzetfüzet. - A mi Egyiptomunk fekete és szentföldje bı termést ad. Ráhúzok szamaram horpaszára és az eke fatüskéje feltöri a szőzföldet. Elültetem a magot és leszüretelem a szılıt és learatom a kalászt. Ha eljön az ideje, bort iszom és kenyeret eszem. Követem az évszakok ritmusát és gondozom a földet. Royan felnézett Nicholasra. - Az évszakok ritmusa? Itt a sztélé négy odalára utalna? A föld? - kérdezte és a lába alatt lévı kılapokra nézett. - A munka jutalmának ígérete a földbıl jön? Talán a lábunk alatt? - kérdezte. Nicholas dobbantott lábával a kılapokon, de a hang tompa volt és tömör. - Csak egy módja van annak, hogy megtudjuk. - Felemelte hangját, mely furcsán visszhangzóit végig a labirintuson. - Hansith! Gyere le ide! Árkász sárga traktorának magas ülésén ült az esıben, és szívélyes lelkesedéssel átkozta a Bivalyok csapatát, abban a biztos tudatban, hogy egyetlen szót sem értenek goromba sértéseibıl. Az esı szakaszos rohamokban érkezett a magas hegyek felıl. Ez még nem az igazi esıs évszak sőrő, mindent elmosó csapadéka volt. Mindazonáltal a folyó kitartóan emelkedett, és a színe piszkos kékesszürkévé vált attól az iszaptól és hordaléktól, amit fentrıl hozott magával. Tudta, hogy a komoly áradás még nem kezdıdött meg. A mennydörgés, mely akár egy vadászó oroszlánfalka, végigmorajlott a hegycsúcsok fölött, még csak elıjátéka volt a hatalmas égi zuhatagnak, mely hamarosan bekövetkezik. Bár a folyó már Árkász gátjának tetejét nyaldosta és üvöltve száguldott azon az átjárón, melyet az oldalsó völgy felé vágott, azért még sikerült kordában tartani. Bivalyai újabb kosarakat raktak meg töltelékanyaggal, felhasználták az utolsó acélhálókat is, melyek még a kıfejtıben voltak. Amint egy elkészült és lezárták, Árkász a traktor markolójával felemelte és lehajtott a Dandera partjáról. Megerısitette a gátfal gyenge pontjait és nekilátott, hogy egy újabb sort emeljen. Árkász teljes egészében tisztában volt azzal a mindent elsöprı erıvel, amit a folyó jelent, ha egyszer elkezd átzúdulni a gátfal tetején. Ha ez megtörténik, akkor már nincs semmi, ami ellenállhatna neki. Úgy sodor el egy sziklákkal megtöltött rızsehengert, mintha csak egy baobabág lenne. Csupán egyetlen rés a falon, és az egész ledıl, leomlik. Nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy a folyó milyen sebesen tudja befejezni végzetes munkáját. Tudta, hogy nem szabad megvárnia, míg az elsı repedés megjelenik a gátfalon, annál hamarabb kell figyelmeztetnie Nicholast és Royant odalenn a szakadékban. Ha a fal megindul, akkor már túl késı lenne, mivel a folyó könnyedén megelızhet bármely futárt, akit értük küld. Rendkívül pontos ítéletre van szükség, jól kell idızítenie, és szemét összehúzta, mivel ismét megeredt az esı és ferdén vágott az arcába. Ösztöne azt súgta, hogy most kéne kihívni ıket a szakadékból a víz már kevesebb mint harminc centire volt a gátfal tetejétıl. Mindazonáltal tudta, hogy Nicholas tajtékozna, ha idı elıtt kéne kiürítenie a munkaterületet, és ezzel minden erıfeszítése semmivé válna. Árkász tisztában volt azzal a rettentı nagy veszéllyel, amit Nicholas vállalt, és az irdatlan nagy, nyomorba döntı költségekkel is, ami ahhoz kellett, hogy idáig eljusson. Mielıtt elhagyták volna Angliát, Nicholas célzott rá, hogy milyen szorult anyagi helyzetbe került. Árkász ugyan nem egészen értette ezt a bonyolult helyzetet, sem a felelısséget, amit az jelent, ha az ember bejegyzett „név" a Lloyd'snál, de a brit sajtó sokat írt a dologról, így biztos volt abban, ha ez a vállalkozás kudarcba fullad, akkor Nicholas legközelebb már a csıdbíróság elıtt találja magát - és Nicholas a barátja volt. A zápor elvonult, és a vakító, forró napsugár áttört az alacsonyan ülı felhıtarajok mögül. Úgy tőnt, a folyóban áradó vízmennyiség nem csökkent, de legalább a gátfalnál nem emelkedett tovább a vízszint. - Adok neki még egy órát - dünnyögte, miközben sebességbe kapcsolta a traktort és leereszkedett a parton, hogy elhelyezzen még egy hengert. Nicholas vállvetve dolgozott együtt Hansith csapatával, ahogy nekiláttak, hogy felszedjék az útvesztı legalsó szintjének burkolóköveit. A kılapok közti illesztés annyira szoros volt, hogy még bontóvassal is csak nehezen tudták szétfeszíteni. Hogy idıt takarítsanak meg, Nicholas azt a nehéz döntést hozta, hogy a kutatás pusztító, romboló módszerét kell alkalmazniuk. A csapat négy legerısebb emberét házilag gyártott bontókalapáccsal, fanyelekre erısített vasércdarabokkal állította be a kövek feltörésére, hogy aztán könnyebben kiemelhessék ıket. Lelkiismeret- furdalása volt a kár miatt, amit az ásatási területen okozott, de így sokkal gyorsabban haladt a munka. Az emberek jókedve és lelkesedése kezdett erısen lohadni. Túl hosszú ideje dolgoztak már az útvesztı nyomasztó zártságában, és mindegyikük tisztában volt vele, hogy feljebb, a szurdokban már emelkedik a folyó szintje, és azt is tudták, milyen halálos veszedelmet jelent az a hatalmas víztömeg. Az arcuk komor volt, és nemigen nevettek, nem is ugratták már egymást. De ami sokkal inkább nyugtalanította Nicholast, az a tény volt, hogy ennek a mőszaknak a kezdetén Hansith bejelentette az elsı szökéseket. Tizenhat embere nem jelent meg, hogy felvegye a munkát. Éjjel csöndesen összetekerték takaróikat, összeszedtek minden értéket, vagy szerszámot, amit a tábor körül találtak, és a sötétség leple alatt elosontak. Nicholas tudta, hogy semmi értelme bárkit is utánuk küldeni, túl nagy az elınyük, már nyilván félúton lehetnek a meredély csúcsa felé. Ez Afrika, és Nicholas tudta: most, hogy a rothadás elkezdıdött, gyorsan tovább fog terjedni. Nicholas egyfolytában tréfált, szórakoztatta ıket, nem hagyta, hogy valódi érzéseibıl bármit is megsejtsenek. Vállvetve dolgozott, verítékezett mellettük a feltáráson, hogy megpróbálja összetartani ıket. De tudta, ha ezek alatt a kılapok alatt nem találnak valamit, ami érdeklıdésüket, várakozásukat ébren tartja, akkor meglehet, másnap arra ébred, hogy még a szerzeteseknek és a hőséges Hansithnak is hőlt helyét találja. A kılapokat az útvesztı sarkánál kezdte kiemelni és onnan kezdve az alagút mindkét folyosóján dolgoztak. Kezdett elcsüggedni, ahogyan egymás után törték fel kalapáccsal a burkolóköveket és alattuk csupán a kemény sziklaréteget találták, semmi jelét bármiféle illesztésnek vagy nyílásnak. - Nem tőnik valami reményteljesnek - dünnyögte Royannak, amikor rövid szünetet tartott, hogy igyon a vizesflaskából. Royan sem tőnt boldognak, amint az egyik flaskából vizet öntött Nicholas kezére, hogy lemoshassa arcáról a verítéket és a rátapadt piszkot. - Lehet, hogy tévedtem a szintekre vonatkozó szimbólumoknál - mondta. - Ez a trükk jellemzı Taitára, olyan kombinációkat dolgoz ki, melyek mindkét irányba logikus megoldást adnak. - Egy pillanatig habozott, mielıtt Nicholas tanácsát kérte volna. - Gondolod, hogy el kéne kezdenem dolgozni a kombináció másik megoldásának... Kérdését Hansith ordítása szakította félbe: - A Boldogságos Szőz nevére, effendi, jöjjön gyorsan! Mindketten megpördültek. Royan a nagy sietségben leejtette a flaskót, mely a lába mellett összetört. Mintha észre se vette volna, hogy csurom víz lett a lába, csak futott oda, ahol Hansith állt, ütésre kész kalapácsával. - Mi az... - de nyomban elhallgatott, amint mindketten meglátták, hogy a kılapok alól Hansith egy újabb, megmunkált kövekbıl álló réteget tárt fel. Ezek szépen le voltak fektetve az alagút egyik falától a másikig, besüllyesztették ıket a környezı sziklákba, és olyan egyenes kötéssel illeszkedtek egymáshoz, akár a kés éle. Oldaluk sima volt és dísztelen, nem volt rajtuk semmiféle vesét, vagy jelzés. - Mi ez, Nicky? - kérdezte Royan. - Vagy egy újabb réteg burkolat, vagy egy, a padlóban lévı nyílás borítása - mondta izgatottan. - Addig nem tudjuk meg, amíg ki nem emelünk közülük egyet. A kıtömbök túl vastagok és nehezek voltak ahhoz, hogy primitív kalapácsaikkal feltörjék, bár Hansith megtett minden tıle telhetıt. Végül kénytelenek voltak az elsıt körülásni és úgy kiemelni. Öt ember kellett hozzá, hogy az egyik végénél fogva kiemelhessék alapjából. - Egy nyílás van alatta. - Royan térdre ereszkedett, hogy belessen a kı helyén maradt őrbe. - Valamiféle nyitott akna! Miután az elsı kıtömböt sikerült kimozdítani, a többihez, mely elzárta a négyszögletes nyílást, már könnyebben hozzáfértek. Amikor már az összesét kivették, Nicholas bevilágított a lámpával a sötét aknába. Az alagút egyik falától a másikig ért és olyan magas volt, hogy még Nicholas is kiegyenesedhetett azon a negyvenöt fokos lépcsın, mely lefelé vezetett. - Egy újabb lépcsısor - lelkendezett Nicholas. - Most már biztos, hogy ez lesz az, ennek kell lennie. Mostanra már Taita is belefáradhatott ebbe a sok hamis nyomba. A munkások mögöttük tolongtak. Komor hangulatuk ennek az új felfedezésnek, és annak biztos tudatnak a hatására, hogy ezzel újabb jutalom ezüstdollárosokat kerestek, teljesen elpárolgott. - Lemegyünk? - kérdezte Royan. - Tudom, hogy óvatosnak kellene lennünk és ellenırizni kéne, nem vár-e újabb csapda ránk, de nagyon szorít az idı, Nicky. - Igazad van, mint mindig. Eljött az ideje annak, amikor már nem fontolgathatunk, egyszerően mennünk kell. - Az óvatosságot szögre akasztjuk - mondta Royan nevetve és megfogta Nicholas kezét. - Menjünk le együtt. Egymás mellett lépegettek lefelé, mindig csak egy lépcsıfokot, miközben a lámpát magasra tartották, és az árnyak visszahúzódtak elılük. - Odalenn egy terem van - kiáltott fel Royan. - Raktárhelyiségnek tőnik - mi az a sok tárgy felhalmozva a fal mellett? Több száz lehet belılük. Koporsók, szarkofágok? - A sötét árnyak szinte emberinek tőntek, egymás mellett, szép sorban álltak a négyszögletes terem falai mentén. - Nem, azok ott az egyik oldalon, azt hiszem, gabonáskosarak - mondta Royan, ahogy felismerte ıket. - Azok meg ott, a másik oldalon borosamforák. Valószínőleg valamiféle ajándék a halottnak. - Ha ez egyike a sír raktárainak - mondta Nicholas izgalomtól feszült hangon -, akkor most már nagyon közel vagyunk a sírhoz. - Igen! - kiáltott fel Royan, - Nézd - ott egy másik ajtónyílás, ennek a raktárnak a túloldalán. Világíts oda a lámpával! A fénysugár kiemelte azt a négyszögletes nyílást, mely épp szemben volt velük, ennek a lenti teremnek a túloldalán. Hívogató volt, vonzotta ıket, szinte csábította. Csaknem futva mentek le az utolsó néhány lépcsıfokon a nádkosarakkal és agyagkancsókkal teli helyiségbe. Ám ahogy elérték a raktár padlójának szintjét, mintha egy láthatatlan akadályba ütköztek volna, mely megtorpantotta ıket és mindketten hátratántorodtak. - Úristen! - kapott Nicholas a torkához, és a hangja olyan volt, mintha fojtogatták volna. - Vissza! Vissza kell mennünk. Royan lassan térdre rogyott, miközben ı is küszködve kapkodott levegı után. - Nicky! - próbált sikoltani, de a levegı megakadt tüdejében. Úgy érezte, mintha egy acélhurok venné körbe a mellkasát, és ahogy egyre összébb szorul, úgy préseli ki belıle a levegıt. - Nicky! Segíts! - Royan fuldoklott, akár egy partra vetett hal. Minden erı kiment végtagjaiból, látása gyengült, elhomályosult. Nem volt ereje felállni. Nicholas fölé hajolt és megpróbálta felemelni, de már ı is csaknem ugyanolyan gyönge volt. Érezte, hogy lábai rogyadoznak, és már saját súlyát se bírja tartani. - Négy perc - gondolta kétségbeesetten fuldokolva. Mindössze négy percünk van. Négy perc az agyhalál és az örök feledés. Levegıhöz kell jutnunk. Hátulról Royan hónalja alá csúsztatta a karját, és a mellénél összefőzte a kezét. Ismét megpróbálta felemelni, de az ereje teljesen cserbenhagyta. Hátrálni kezdett a lépcsı felé, melyen lefelé oly könnyedén futottak, de most minden lépés rendkívüli erıfeszítést igényelt. Royan már elvesztette az eszméletét. Tehetetlenül csüngött karjai között. Lába ernyedten követte a kıpadlón, ahogy Nicholas vonszolta hátrafelé. Nicholas sarka nekiütıdött a legalsó lépcsıfoknak és majdnem hanyatt esett. Irtóztató erıfeszítéssel sikerült visszanyernie egyensúlyát, és elkezdte felfelé vonszolni Royant, akinek lába élettelenül csúszott, zötyögött a lépcsıfokokon. Nicholas Hansithért akart kiáltani, hogy segítsen, de nem volt már annyi levegı a tüdejében, hogy akár egy hangot is ki tudott volna préselni magából. - Ha most elejted, akkor meghalt - mondta magának, és újabb öt lépcsıvel feljebb küszködte magát, miközben tüdeje kétségbeesetten zihált, hogy hozzájusson az értékes levegıhöz, de mindhiába. Ereje lassanként teljesen elszivárgott, látása elhomályosult, eltorzult. - Hadd lélegezzek! - könyörgött. - Kérlek, Istenem, hadd vegyek levegıt! Csodálatos módon, mintegy egyenes válaszként imájára, érezte, hogy életet jelentı oxigén jut be ziháló torkán át testébe, és tüdeje megtelik. Nyomban érezte, hogy ereje visszatér, szorosabbra vette a fogást Royan mellkasa körül, majd felemelte. Karjai közt Royan testével feltántorgott a még hátralévı lépcsıkön, majd az akna szájánál elterült az alagút kılapjain, Hansith lába mellett. - Mi a baj, effendi? Mi történt magával és a hölggyel? Nicholasnak nem volt annyi levegıje, hogy válaszolhasson neki. Royant lefektette a szájon át történı lélegeztetés helyzetébe, majd ütögetni kezdte az arcát. - Gyerünk! - könyörgött neki. - Szólalj meg! Beszélj hozzám! Nem jött válasz, így aztán Royan fölé térdelt és nyitott száján át fújta bele a levegıt, mígnem szeme sarkából látta, hogy Royan mellkasa lassanként megemelkedik. Ezután visszahúzódott, amíg háromig számolt. – Kérlek drágám, kérlek, lélegezz! - Semmi szín nem volt Royan sárgás, halottnak tőnı arcában. Ismét fölé hajolt, száját a szájára szorította és addig töltötte Royan tüdejét saját levegıjével, míg végül érezte, hogy megmozdul alatta. - Ez az, drágám - mondta neki. - Lélegezz! Lélegezz a kedvemért! A következı lélegzetvételnél Royan eltolta magától és támolyogva, bizonytalanul felült, majd a nyugtalanul fölé hajoló arcokra meredt. A fekete arcok közt észrevette Nicholas sápadt arcát. - Nicky! Mi történt? - Nem tudom biztosan - de bármi volt is, majdnem mindketten ottmaradtunk. Hogy érzed magad? - Olyan volt, mintha valami láthatatlan kéz torkon ragadott és fojtogatott volna. Képtelen voltam levegıt venni, aztán minden elsötétült. - Nyilván valamiféle gázzal van tele a folyosó alsó szintje. Még két percig sem voltál eszméletlen - nyugtatta meg Royant. - Négy perc oxigénhiány kell ahhoz, hogy beálljon az agyhalál. - Rettenetesen fáj a fejem. - Royan a halántékához nyomta ujjait. - Hallottam a hangodat, ahogy hívtál. Azt mondtad, hogy „drágám". - Royan lesütötte a szemét. - Csak egy kis nyelvbotlás volt. - Nicholas felsegítette, és Royan megingott, egy pillanatra nekidılt, így puha, meleg melle nekinyomódott Nicholas mellkasának. - Megint csak köszönetet mondhatok, Nicky. Most már oly sokkal vagyok adósod, hogy ezt sosem leszek képes visszafizetni. - Biztosra veszem, hogy kiötlünk majd valamit. Royan hirtelen tudatára ébredt, hogy az emberek figyelik, ezért elhúzódott Nicholastól. - Miféle gáz lehet? És hogy került oda? Gondolod Nicky, hogy ez is Taita egy újabb trükkje volt? - Nagy valószínőséggel valamiféle bomlás gázai - mondta Nicholas. - Mivel a folyosó alsóbb szintjein ragadt, nyilván olyan, amely nehezebb a levegınél. Gondolom, valószínőleg szén-dioxid, bár lehet valami olyasmi is, mint mondjuk a metán. Azt hiszem, a metán is nehezebb a levegınél, igaz? - Ezt Taita szándékosan csinálta? - Már kezdett a szín visszatérni Royan arcába és rohamosan javult az állapota. - Nem tudom, de azok a korsók és kosarak gyanúsak. Erre a kérdésre csak akkor tudok válaszolni, ha sikerült megvizsgálnom a tartalmukat. - Gyöngéden megérintette Royan arcát. - Hogy vagy? Hogy van a fejed? - Jobban. Most mit csinálunk? - Kitisztítjuk a gázt a kamrából - mondta Nicholas -, méghozzá a lehetı leghamarabb. Kivett egy gyertyát a biztonsági segélycsomagból, hogy ellenırizze a gáz szintjét az aknában. Jobb kezében az alacsonyan tartott gyertyával, lépésrıl lépésre haladt lefelé a lépcsın. A gyertyaláng fényesen lobogott, táncolt a levegı mozgására, ahogy Nicholas ment lefelé. Aztán hirtelen, alulról a hatodik lépcsın a láng sárga lett, majd elaludt. A falon krétával megjelölte a szintet, majd felkiáltott Royannak, aki az akna tetejénél állt: - Nos, az legalább biztos, hogy nem metán. Még itt vagyok. Nyilván szén-dioxid lesz. - Ez rendkívül meggyızı teszt - nevetett Royan. - Ha felrobban, akkor metán. - Hansith, hozd le a ventilátort - kiáltott fel Nicholas a nagydarab szerzetesnek. Nicholas, lélegzetét visszatartva, mintha csak egy légzıcsıvel úszna a víz alatt, levitte a ventilátort a legalsó lépcsıig, majd letette a terem padlójára. A sebességet a legnagyobbra állította, majd nyomban visszafordult és fölment az aknában addig, míg a krétajel fölé nem került és ott vett egy nagy levegıt. - Mennyi ideig tarthat, míg a gáz kitisztul onnan? - kérdezte Royan nyugtalanul, miközben az órájára nézett. - Tizenöt percenként ellenırzöm majd a gyertyával. Egy órába telt, mire a gáz annyira szétoszlott, hogy lemehetett a kamrába, és ott is levegıt vehetett. - Ezután Nicholas szólt Hansith-nak, hogy hozzon le egy köteg tőzifát és rakjon tüzet a kıpadló közepén, hogy a levegı felmelegedjen és gyorsabban cirkuláljon. Amíg Hansith ezzel foglalatoskodott, Nicholas és Royan megvizsgálta az egyik kosarat, mely a fal mellett állt. - Alattomos vén gazember! - dünnyögte Nicholas félig dühödten, félig csodálattal. - Úgy tőnik, hogy ez trágya, fő és hullott levél keveréke, ugyanaz, mint a komposzt. Átmentek a másik oldalra, leborították az egyik agyagkorsót és szemügyre vették a port, ami kiszóródott belıle. Nicholas belemarkolt, ujjai közt szétdörgölte, majd óvatosan megszagolta. - Porrá tört mészkı! - dünnyögte. - Bár már rég kiszáradt és nincs semmi szaga, Taita valószínőleg valamiféle savval itatta át. Talán ecettel csinálta, de még a vizelet is megteszi. Ez lebontotta a mészkövet, és közben szén-dioxid keletkezett. - Tehát akkor ez is egy szándékos csapda volt - kiáltott fel Royan. - Bár sok ezer évvel ezelıtt élt, úgy tőnik, Taita tökéletesen tisztában volt a bomlás folyamatával. Tudta, hogy ezekbıl a keverékekbıl milyen gázok keletkeznek. Sokirányú tehetségének, amivel egyfolytában dicsekszik, nyilvánvalóan része volt a kémia is, ügyes vegyész volt. - Mi több, azzal is tisztában volt, hogy huzat vagy bármiféle légmozgás híján ezek a nehéz, inert gázok korlátlan ideig megmaradnak itt a terem alján - helyeselt Royan. - Véleményem szerint ezt az aknát egy U csapdaként tervezte. Fogadok, hogy a folyosó ismét emelkedni fog... - ujjával a túlsó falon lévı, titokzatos ajtónyílás felé mutatott -, ami azt illeti, már innen is látom a lépcsıket. - Hamarosan kiderül, igazad van-e - mondta Nicholas -, mivel most pontosan oda megyünk - fel azokon a lépcsıkön. Árkász kıhalmokat helyezett el a víz szélén, hogy folyamatosan ellenırizhesse a folyó szintjét. Úgy figyelte ıket, akár egy tızsdeügynök az árfolyamjelzı szalagját. Már hat óra telt el az utolsó zivatar óta. A völgy fölötti felhıket szétoszlatta a forró, vakító napsütés, de az északi horizonton továbbra is sőrőn tornyosultak. A hatalmas, szürkésbarna viharfelhık baljósán, fenyegetın emelkedtek a magasba, mintegy saját, óriási hegyláncot alkotva, melyek mellett eltörpültek az alattuk elterülı hegyek. Odafönn, a fennsíkon bármelyik pillanatban ömleni kezdhet az esı. Árkász azon töprengett, hogy ha ez megtörténik, vajon mennyi ideig tarthat, míg az áradat eléri ıket itt, az Abbai-szurdokban. Mereven lekászálódott a traktorról és lement a partra, hogy szemügyre vegye a kıjelzéseket. Az elmúlt óra során a vízszint csaknem harminc centit apadt. Erıt kellett vennie magán, nehogy túlságosan elöntse az optimizmus - végül is a folyónak mindössze tizenöt perc kellett ahhoz, hogy ugyanennyit emelkedjen. A végkifejlet elkerülhetetlen. Az esızés el fog kezdıdni. A folyó megárad. A gát átszakad. Lefelé, a gátfal felé nézett és lemondóan megcsóválta a fejét. İ mindent megtett, ami csak lehetséges, hogy ezt a pillanatot késleltesse. Több mint egy méterrel megemelte a gátfalat és még egy sorral megtámasztotta, hogy erısebb legyen. Ennél többet már nem tud tenni, most már csak annyi maradt, hogy vár. Ahogy felmászott a partra, gépének sárga acéljához támaszkodott fáradtan és a Bivalyok csapata felé nézett, akik úgy hevertek a folyóparton, akár egy csatatér áldozatai. Két teljes napon át dolgoztak, hogy feltartóztassák a vizet, és mostanra teljesen kimerültek. Tudta, hogy nem kérheti ıket újabb erıfeszítésre; a folyó következı támadása már legyőri, elárasztja ıket. Látta, hogy néhány ember megmozdul és felül, arcukat felfelé, a folyó felsı folyása felé fordítják. Valami felkeltette az érdeklıdésüket. Felmászott a traktorra és beárnyékolta a szemét. A meredély felıl Mek Nimmur félreismerhetetlen, zömök és erıteljes alakja jött lefelé, terepszín gyakorlóruhájában. Két századparancsnoka kísérte. Mek már távolról üdvözölte. - Hogy tart a gátad? - kiáltotta oda arabul, amit Árkász nem értett. - Hamarosan esni kezd a hegyekben. Túl soká már nem fogod tudni tartani. - Közben azonban az ég meg a folyó felé mutatott, amit Árkász is nyomban megértett. Árkász leugrott a géprıl, hogy üdvözölje, meleg szívélyesseggel fogtak kezet. Felismerték egymásban az erıt és a szakmai tudást, amit mindketten csodáltak. Mek megragadta századparancsnokának karját, aki beszélt angolul, és a férfi ismét belecsöppent immár megszokottá vált tolmácsszerepébe. - Nem csupán az idıjárás az, ami nyugtalanít - közölte vele bizalmasan, halk hangon Mek, és a tolmács közvetítette az információt Árkásznak. - Jelentést kaptam, hogy kormánycsapatok vonulnak fel és helyezkednek támadó pozícióba ellenünk. A felderítés szerint egy teljes zászlóalj jön lefelé Debra Maryamból, és egy másik a Szent Frumentius kolostor alól jön felfelé az Abbai folyó mentén. - Bekerítı hadmozdulat, mi? - mondta Árkász. Mek a fordítást hallgatta, majd komoran rábólintott. – Jókora számbeli fölényben vannak, és nem tudom, meddig leszek képes feltartóztatni ıket, amikor támadásba lendülnek. Az én embereim gerillák. Mi nem vagyunk berendezkedve szabályos ütközetekre. Mi amolyan bolhaháborút vívunk. Lecsapunk, csípünk és eltőnünk. Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, készülj fel, hogy szükség esetén azonnal vissza tudj vonulni. - Miattam nem kell izgulnod - dörmögte Árkász. - Remek sprinter vagyok. A százméteres a specialitásom. Inkább Nicholas és Royan okozhat fejtörést, ott vannak lenn abban az átkozott nyúlkotorékukban. - Épp hozzájuk tartok, de közben meg akartam szervezni a visszavonulást. Ha harc közben elvágnának minket egymástól, Nicholas a csónakokat a kolostorban helyezte el. Ott gyülekezünk. - Rendben, Mek... - Árkász elhallgatott, mindhárman az ösvény felé néztek, ahol a parton lévı emberek közt ismét izgalom támadt. - Mi történt? - Az egyik ırjáratom jön vissza - Mek összehúzta a szemét. - Nyilván valami új fejlemény van. - Aztán elhallgatott, amikor rádöbbent, hogy Árkász nem érti, majd arca megváltozott, amikor felismerte azt az apró, karcsú alakot, akit ırjáratának emberei egy durván összeeszkábált hordágyon hoztak. Tessay látta, amint felé fut, és erıtlenül felült a hordágyon. Az emberek letették a földre, Mek pedig letérdelt a hordágy mellé és mindkét karjával átölelte. Egy hosszú percen át némán ölelték egymást. Aztán Mek gyöngéden két kezébe fogta Tessay arcát és feldagadt, meggyötört, sebekkel teli vonásait vizsgálgatta. Néhány égési seb elfertızıdött, és a szemét csak résnyire tudta kinyitni duzzadt szemhéja miatt. - Ki tette ezt veled? - kérdezte Mek halkan. Tessay érthetetlenül motyogott fekete hegekkel teli szájával. - Elérték, hogy... - Ne! Ne beszélj - gondolta meg magát Mek, mivel Tessay alsó ajkán a seb felrepedt, és friss vér buggyant ki belıle, mely rubinként ragyogott a bırén. - El kell mondanom neked - makacskodott Tessay szaggatottan suttogva. - Elérték, hogy elmondjak nekik mindent. Hogy hány embered van. Hogy te meg Nicholas mit csináltok itt. Mindent. Ne haragudj Mek. Elárultalak. - Ki volt az? Ki tette ezt veled? - Nogo és az amerikai, Helm - mondta Tessay, és bár Mek oly gyöngéden ölelte, akár egy apa újszülött gyemekét, a tekintete félelmetes volt.
Az alagút alsó termébıl végre
kitisztult a gáz. Hansith tüze fényesen, egyenletesen égett a padló közepén, a felszálló meleg levegı elsodorta az ártalmas kigızölgéseket, szétoszlott az útvesztı felsıbb szintjein, ahol a tisztább, oxigéndús levegıvel keveredve elvesztette mérgezı hatását. Ekkorra Royan már teljesen kiheverte a gázmérgezés fizikai nyomait, de önbizalma megrendült, és hagyta hogy Nicholas menjen elıre a lépcsın, mely a terem túloldaláról indult felfelé. - Ez a tökéletes gázcsapda - mutatott rá Nicholas, amint óvatosan haladtak felfelé. - Semmi kétség, Taita pontosan tudta, hogy mit csinál, amikor az alagútnak ezt a részét megépítette. - Biztosan arra számított, hogy korának bármely betolakodója mostanra már elbukott valamelyik ördögi trükkje által, vagy eltévedt az útvesztıben, vagy feladta és visszafordult - érvelt Royan. - Arról próbálsz meggyızni, hogy ez volt Taita utolsó védelmi vonala, és már nem tartogat számunkra több kellemetlen meglepetést? Errıl van szó? - kérdezte Nicholas, miközben még egy lépcsıvel feljebb lépett. - Nem. Az igazat megvallva, önmagamat próbáltam meggyızni, de nem sok sikerrel. Én már egy fikarcnyit sem bízom benne. Mostanra már megtanultam, hogy Taitától csakis a legrosszabbra számíthatok. Tudom, hogy a tetı bármelyik pillanatban rám szakadhat, vagy megnyílik alattunk a padló és valami tüzes kemencébe, vagy tán még annál is rosszabb helyre pottyanunk. Negyven lépcsı vezetett le az alsó terembe, és az a lépcsı, melyen most mentek felfelé, tökéletes tükörképe volt a másiknak. Ugyanolyan szögben emelkedett, és a lépcsıfokok mélysége és szélessége is megegyezett. Ahogy fejük a negyvenedik lépcsıfok fölé emelkedett, Nicholas végigpásztázta a lámpával azt a tágas, kiegyenlített, boltozatos helyiséget, mely eléjük tárult. Szemük káprázott a szinek és minták kavalkádjától, minden oly élénk és gyönyörő volt, akár az esı után virágba boruló sivatag. A falakat festmények borították, a boltozatos mennyezet pedig pazar volt, a kivitelezés is csodálatos. - Taita! - kiáltott fel Royan reszketı, elcsukló hangon. Ezek az ı festményei. Nincs még egy hozzá hasonló mővész, össze sem lehet hasonlítani senkivel. Bárhol felismerném a munkáját. Ott álltak a legfelsı lépcsıfokon és ámulattól eltelve pillantottak körül. Ezekhez mérten a hosszú folyosó falfestményei halványnak, mesterkéltnek tőntek, pontosan olyan cifra hamisítványoknak, amelyek valójában voltak. Ez egy nagy mester, egy idıtlen zseni munkája volt, akinek mővészete ma is éppúgy elbővöl és magával ragad, mint négyezer évvel ezelıtt. Lassan, szinte önkéntelenül lépdeltek elıre a boltozatos teremben. Mindkét oldalon apró fülkék sorakoztak, akár egy keleti bazár bódéi. Mindegyik fülke bejáratát egy magas oszlop ırizte, mely egészen a mennyezetig ért. Mindegyik oszlop egy- egy szobor volt, az istenek panteonjának valamely tagját ábrázolta. Ezek tartották, támasztották alá a magas, boltozatos mennyezetet. Ahogy egy vonalba értek az elsı fülkével, Nicholas megállt és megszorította Royan karját. - A fáraó kincseskamrái - suttogta. A fülkék, a padlótól a mennyezetig, tele voltak szebbnél szebb, csodálatos dolgokkal. - A bútorraktár. - Royan hangja éppoly áhítatos volt, mint Nicholasé, ahogy felismerte a székek, zsámolyok, ágyak és kerevetek formáját. Odament a legközelebbi fülkéhez és megérintette a királyi trónt. A kartámla tekergı bronzkígyókból és lazúrkıbıl készült. A lábak egy oroszlán aranyból készült mancsai voltak. Az ülıkét és a háttámlát vadászjelenetek díszítették, és a magas háttámla fölé aranyszárnyak emelkedtek. A trón mögött még temérdek pompás bútor volt elhelyezve. Láttak egy ráccsal takart kerevetet, melynek oldalai ébenfából és elefántcsontból készültek és páratlan szépségő, áttört faragványok díszítettek. De volt ott még több tucatnyi más tárgy is, legtöbbjük részekre szedve, így nem lehetett tudni, hogy mik valójában. Nemesfémek és színes kövek olyan bısége ragyogott rajtuk, hogy egyetlen pillantással nem is lehetett mindezt befogadni. A fülkék a terem mindkét oldalán tömve voltak ezzel a csodálatos győjteménnyel. Royan elámulva ingatta a fejét, miközben Nicholas vezette ıt tovább. A fülkéket elválasztó falfelületeket a Halottak könyvébıl vett táblák díszítették, a fáraó pilonokon átvezetı útját jelenítették meg, a veszélyeket, a próbákat, a démonokat és szörnyeket, melyek útja során leselkednek rá. - Ezek azok a képek, melyek hiányoztak a hosszú folyosó álsírjából - mondta Royan. - De nézd csak meg a király arcát. Egy igazi, élı embert látsz. Ezek tökéletes királyi portrék. A mellettük lévı falfestmény azt a jelenetet ábrázolta, amikor a hatalmas isten, Ozirisz kézen fogva vezeti a fáraót, és megvédelmezi a körülöttük tolongó szörnyektıl, melyek csak arra várnak, hogy felfalhassák. Itt a király arca olyan volt, amilyen valójában lehetett, egy kedves, szelíd, meglehetısen gyönge ember arca. - Nézd az alakokat! - értett egyet vele Nicholas. - Ezek nem merev fabábuk, melyek mindig jobb lábukkal lépnek elıre. Ezek itt valódi férfiak és nık. Anatómiailag tökéletesek. A mővész értette a perspektivikus ábrázolást, és alaposan tanulmányozta az emberi testet. A következı két fülkéhez értek és egy pillanatra megálltak, hogy benézzenek. - Fegyverek - mondta Nicholas. - Nézd meg azt a szekeret! A szekér oldallapjait aranylevelek díszítették, melyek elkápráztatták a szemet. A lószerszám, a hám olyan volt, mintha csak a lóra várna, hogy csatába indulhassanak, és a magas kerekek mögött az oldallapokhoz erısített tegez tele volt nyílvesszıkkel és dárdákkal. Az oldallapokra Mamose kartusát festették. E mellett a lenyőgözı jármő mellett harci íjak voltak felhalmozva, melyeket elektrumból, bronzból és aranyból készült húrral szereltek fel. Rengeteg elefántcsont markolata tır és csillogó, bronzpengéjő kard sorakozott még. Aztán többkötegnyi lándzsa és dárda. Bronzpajzsok harci jelenetekkel és az isteni Mamose nevével díszítve. Voltak ott krokodilbırbıl készült sisakok és mellvértek, és Egyiptom híres regimentjeinek egyenruhájába öltöztetve, rendjelekkel díszítve sorakoztak a fal mellett a király fából készült szobrai. Ahogy mentek tovább a folyosón, újabb festmények és falfestmények közt haladtak, melyek a király életét és halálát jelenítették meg. Látták, amint lányaival játszik és karjában ringatja újszülött fiát. Látták halászni, vadászni, solymászni, tanácskozni minisztereivel és nomarchészeivel, enyelegni feleségeivel és ágyasaival, lakomázni a templom papjaival. - Micsoda krónikája ez a régi korok életének - suttogta áhítattal Royan. - Eddig még nem bukkantak olyan leletre, ami ezt akár csak megközelítette volna. Világosan látszott, hogy a képeken megjelenı személyek rajza élı emberekrıl készült. Valódi, élı, lélegzı férfiak és nık voltak, minden arc, minden arckifejezés más volt, melyet a mővész éles szemmel ragadott meg és sok humorral, hatalmas emberséggel ábrázolt. - Az ott nyilván maga Taita - mutatott rá Royan az eunuch önarcképére az egyik központi képen. - Kíváncsi lennék, vajon élt-e a mővészi szabadsággal, vagy valóban ilyen nemes, ilyen gyönyörő volt? Megálltak egy pillanatra, hogy megcsodálják ellenfelük, Taita arcát, és belenéztek fürkészı, intelligens szemébe. Olyan mesteri volt a mővész, hogy miközben alaposan szemügyre vették, a képen lévı arc is éppoly élénk kíváncsisággal tekintett rájuk, mint ık rá. Apró, titokzatos mosoly játszott Taita ajkain. A festményt lakkszerő fixálóanyaggal kenték le, így tökéletesen megırzıdött, olyan volt, mintha csak elızı nap festették volna. Taita ajkai nedvesnek tőntek és szeme lágyan, elevenen csillogott. - A bıre világos és a szeme kék! - kiáltott fel Royan. Bár a vörös haj szinte biztos, hogy hennával festett. - Hátborzongató dolog arra gondolni, hogy bár évezredekkel ezelıtt élt, mégis majdnem sikerült megölnie minket - mondta Nicholas halkan. - Vajon hol születhetett? Errıl nem ír a tekercsekben. Talán Görögországban vagy Itáliában? Esetleg valamelyik germán törzsbıl származott, vagy viking vér csörgött az ereiben? Ezt sosem tudjuk meg, mivel valószínőleg ı maga sem ismerte származását. - Ott van ismét a következı képen - mutatta Nicholas lejjebb a csarnokban, ahol ismét megjelent az eunuch félreismerhetetlen arca, amint ott térdel a tömegben, hogy hódoljon a trónon ülı fáraó és királynıje elıtt. – Akárcsak Hitchcock, úgy tőnik, ı is szeret megjelenni saját alkotásaiban. Elhaladtak kincsekkel teli fülkék mellett, melyek tömve voltak alabástrom-, ezüst- és aranyberakásos bronztányérokkal, serlegekkel, tálakkal, fényesre csiszolt bronztükrökkel, értékes selyem-, vászon- és gyapjúanyagok báláival, melyek már rég kusza, megfeketedett, felismerhetetlen formájú halmokká enyésztek. A falakon, melyek elválasztották ezeket a fülkéket a következıktıl, a hikszoszok elleni csata elevenedett meg, mely a fáraó halálát jelentette, a hikszosz király nyila a mellkasába fúródott. Aztán a következı képen már Taita, az orvos hajolt fölé sebészszerszámaival, amint kiveszi a nyílvesszı vértıl maszatos szakállát, mely mélyen a húsába fúródott. Ezután olyan fülkékhez értek, melyekben több száz cédrusfa láda volt elhelyezve. A ládák mindegyikére ráfestették Mamose királyi kartusát, és a király öltözködésének különbözı jeleneteivel díszítették ıket: az egyiken a szemét húzták ki fekete festékkel, a másikon az arcát festették fehér antimonnal és élénkvörös arcfestékkel, majd volt olyan, melyen borbélyai borotválták és szolgái öltöztették. - Ezek közül a ládák közül néhány a királyi kozmetikumokat rejti - dünnyögte Royan -, és itt lehet a fáraó ruhatára is. Nyilván vannak itt öltözékek, melyeket a túlvilági élet különbözı alkalmain kell viselnie. Úgy szeretném kipakolni és szemügyre venni mindet. A következı képek a király menyegzıjét ábrázolták, melyen feleségül vette az ifjú szüzet, Taita úrnıjét. Lostris királynı arcának minden részletét szeretettel festették meg. A mővész gyönyörködött szépségében, eltúlozta, minden egyes ecsetvonása cirógatta csupasz kebleit, és oly hosszasan idızött erényein, míg végül megalkotta a tökéletes nıiességet. - Mennyire szerette ıt Taita - dünnyögte Royan, és hangjából irigység csendült. - Jól látszik ez minden egyes ecsetvonásán. Nicholas finoman elmosolyodott és karját Royan vállára tette. Több száz faláda volt még a következı fülkékben is. Tetejükön a király miniatőr képe volt, felékítve minden ékszerével ujjain, lábujjain temérdek győrő, mellkasa mellérmekkel teli, karján arany karperecek ragyogtak, csuklóján karkötık. Az egyik portrén az egyesített Egyiptom két királyságának kettıs koronáját viselte, a vörös és a fehér koronát, homloka: a keselyő- és a kobrafejjel. Egy másikon a kék harci korona volt a fején, a harmadikon a Nemes korona, melynek aranyból és lazúrkıbıl készült szárnyai befedték a fülét. - Ha ezen ládák mindegyike a fedelükön lévı kincset tartalmazza... - Nicholas hirtelen elnémult, képtelen volt folytatni a gondolatot. Egy ilyen gazdagság lehetısége rémisztı volt, és a képzelet megtorpant mérhetetlen nagysága elıtt - Emlékszel rá, hogy mit írt Taita a tekercsekben? „Net hiszem, hogy eddig egyszerre, ennyi kincset valaha is felhalmoztak volna egy helyen"? - kérdezte tıle Royan. - Úgy tőnik, hogy ez még mind itt van, egyetlen drágakı, egyetlen morzsányi arany sem hiányzik belıle. Mamose kincse érintetlen. A kincstár után volt még egy polcokkal teli fülke, melyeke az usébti figurák sorakoztak: babák, melyek zöldmázas, kerámiafigurák voltak, vagy cédrusfából faragták ıket. Egy egész seregnyi apró szobor, férfiak és nık, minden féle szakma és foglalkozás képviselıi. Voltak köztük papok, írnokok, jogászok, orvosok, kertészek, földmővesek, pékek és sörfızık, szolgálólányok, táncosnık, varrónık és mosónık, katonák, borbélyok és egyszerő munkások. Mindegyiknek ott volt a kezében foglalkozása szerszáma, elengedhetetlen kelléke. Ezek elkísérik a királyt a túlvilágra és ott dolgoznak a fáraó helyett, elılépnek, hogy elvégezzenek bámily szolgálatot, amennyiben erre a többi isten a királyt felszó-lítja. Végül Nicholas és Royan e mesés csarnok végére ért, ahol egy sor magas, szabadon álló háló állta útjukat, melyek egykoron finom, fehér vászonból voltak, de mostanra már a bomlás szalagokra, csíkokra foszlatta ıket és koszosak, kopottak voltak, akár egy régi pókháló. Ám azok a csillogó arany csillagok és rozetták, melyek ezeket a függönyöket díszítették, még mindig ott csüngtek rajta, akár a halász hálóján fennakadt hal. Ezen a légies, selyempamacsokból és arányló csillagokból álló hálón át halványan látták egy újabb ajtónyílás körvonalait. - Ez lesz az igazi sír bejárata - suttogta Royan. - Most már csupán egy vékony fátyol van köztünk és a király között. Egy kicsit tétováztak a bejárat elıtt, valami furcsa érzés kerítette hatalmába ıket, mintha vonakodtak volna megtenni ezt a végsı lépést.
Régi harcosként Mek Nimmur már
látott és kezelt minden elképzelhetı sérülést, ami egy embert a csatatéren érhet. Kis gerillacsapatában nem volt orvos, de még egy egészségügyis sem. Mek maga látta el a legtöbb sérülést, ezért elsısegélycsomagja mindig kéznél volt. Embereivel bevitette Tessayt az egyik kunyhóba, a kıfejtı közelében, és mivel itt a magas fő eltakarta ıket, levette róla széttépett, rongyos ruháit, majd lekezelte sérüléseit. Fertıtlenítette az égéseket meg a horzsolásokat, és a legcsunyábbakra tiszta, tábori kötést tett. Ezután gyöngéden a hasára gördítette, és letörte a széles hatáskörő antibiotikumokkal elıre feltöltött, egyszer használatos fecskendı tőjének védıampulláját. Tessay összerándult a tőszúrásra, és Mek azt mondta: - Nem vagyok valami jó orvos. - Nekem viszont más nem is kellene. Jaj Mek! Azt hittem, hogy többé már nem látlak. Ettıl jobban féltem, mint a haláltól. Mek segített neki felöltözni abba a több számmal nagyobb tartalék ruhába, egy pólóba meg gyakorlóöltözékbe, amit a csomagjából vett elı. A zubbony ujját felhajtotta, minden mozdulata rendkívül gyöngéd volt. A keze most egy szeretı, és nem egy katona keze volt. - Rettentı csúnya lehetek - suttogta Tessay duzzadt, fekete sebekkel teli ajkaival. - Gyönyörő vagy -- mondta Mek. -- Nekem te mindig gyönyörő leszel. - Óvatosan, nehogy a nyílt égési sebekhez nyúljon, megérintette Tessay arcát. Abban a pillanatban lövést hallottak. Még halk volt, távoli, az esık északi szele sodorta magával. Mek nyomban felállt. - Elkezdıdött. Nogo végre támad. - Ez az egész az én hibám. Elmondtam neki... - Nem - mondta neki Mek határozottan. - Nem a te hibád. Azt tetted, amit tenned kellett. Ha nem teszed meg, akkor még ennél is csúnyábban elbántak volna veled. Akkor is megtámadtak volna minket, ha nem mondasz el nekik semmit. Fogta hevederövét és a derekára csatolta. Távolról hallották a becsapódó aknavetı lövedékek robbanását. - Most már mennem kell - mondta Mek Tassaynek. - Tudom. Ne aggódj miattam. - Én mindig aggódni fogok miattad. Ezek az emberek levisznek téged a kolostorba. Az a gyülekezési hely. Ott várj rám. Nem reménykedhetem abban, hogy sokáig fel tudom tartóztatni Nogót. Túl erıs. Hamarosan visszajövök hozzád. - Szeretlek - suttogta Tessay. - Örökké várni fogok rád. - Az én asszonyom vagy - mondta neki Mek mély, lágy hangján, majd fejét lehajtva kiment a kunyhóból és eltőnt Tessay szeme elıl.
Amikor Nicholas megérintette a háló
keretét, még ettıl a kis mozdulattól is apró anyagdarabkák szakadtak ki belıle és lehulltak a padló kılapjaira. Az anyagba tapadt aranydíszítés csilingelt a kövön. Most már volt egy nyílás a függönyön, mely elég nagy volt ahhoz, hogy átlépjenek rajta. Ott találták magukat a belsı ajtónyílás elıtt. Az egyik oldalon a hatalmas isten, Ozirisz ırizte, mellkasán keresztezett kezében a korbácsot és a pásztorbotot tartotta. A szemközti oldalon a felesége, Ízisz állt holdkoronával és a szarvakkal a fején. Szemük üresen meredt az örökkévalóságba, és arcuk derősen nyugodt volt. Nicholas és Royan elhaladt e három és fél méter magas szobrok között, és végre ott találták magukat Mamose igazi sírjában. A boltozatos mennyezetet és a falakat borító festmények itt egészen más minıséget képviseltek - mind formális volt és a klasszikus mővészet szabályait követte. A színek sötétebbek, komorabb árnyalatúak voltak, és a minták sokkal bonyolultabbak. Maga a kamra kisebb volt, mint ahogy várták; épp csak akkora, hogy elférjen benne az isteni Mamose fáraó hatalmas gránitszarkofágja. A szarkofág mellmagasságig ért. Oldallapjait féldombormővek díszítették, a fáraó és más istenek életének jelenetei elevenedtek meg rajtuk. A kıbıl készült fedılap a fekvı király életnagyságú alakját formázta. Nyomban látták, hogy még mindig az eredeti helyén van, mivel az agyagpecsétek, amivel Ozirisz papjai lezárták a fedılapot, érintetlenek voltak. A sírt még sosem háborgatták. A benne lévı múmia zavartalanul feküdt itt az eltelt évezredek során. De nem ez volt az, ami megdöbbentette ıket. Volt itt két tárgy, ami nem illett az egyébként klasszikusan tökéletes sírba. A szarkofág tetején egy hatalmas harci íj feküdt. Majdnem olyan hosszú volt, mint amilyen magas Nicholas, és húrját teljes hosszában rátekert, csillogó elektrum borította, az aranynak és az ezüstnek egy olyan ötvözete, melynek képlete még valamikor az ókorban elveszett, a feledés homályába merült. A másik tárgy, melyet sosem tettek be egy királyi sírba, a szarkofág lábánál állt. Ez egy apró emberi alak volt, egy usébti figura. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy lássák: e kis faragott szobor mővészi minıséget képviselt, és mindketten nyomban felismerték a vonásait. Mindössze néhány perce látták ezt az arcot a síron kívül, a csarnok falára festve. Mintha Taita tekercseinek szavai visszhangoztak volna a sír falai között és szentjánosbogárként lebegtek volna a szarkofág fölött:
Amikor utoljára álltam meg a királyi
szarkofág mellett, minden munkást kiküldtem. Én leszek a legutolsó, ki elhagyja a sírt, és utánam a bejáratot lezárjuk.
Amikor magamra maradtam, kinyitottam
a magammal hozott csomagot. Kivettem belıle a hosszú íjat, a Lantanát. Tanus úrnım után nevezte el így, és én csináltam neki. Ez az utolsó ajándék, amit kettınktıl kapott. Rátettem koporsójának lezárt köfedelére.
A csomagban volt még valami. Az a
fából készült usébti figura, amit én faragtam. Letettem a szarkofág lábához. Miközben faragtam, három réztükröt állítottam fel, hogy minden szögbıl tanulmányozhassam vonásaimat, s így hő képmásom legyen. A bábu egy aprócska Taita volt.
Talapzatára a következı szavakat
véstem...
Royan letérdelt a koporsó lábánál és
felvette az usébti figurát. Tiszteletteljesen megfordította a kezében és szemügyre vette a figura talapzatára vésett hieroglifákat. Nicholas letérdelt mellé. - Olvasd fel nekem - mondta. Royan halkan engedelmeskedett. - A nevem Taita. Orvos vagyok és költı. Építész vagyok és filozófus. A barátod vagyok. Majd én felelek helyetted. - Tehát mindez igaz - suttogta Nicholas. Royan visszatette az usébti figurát pontosan oda, ahol találta, majd, még mindig térdelve, Nicholas felé fordult. - Ilyen pillanatot még soha nem éltem át - suttogta. - Szeretném, ha sosem érne véget. - Ez sosem ér véget, drágám - felelte Nicholas. - Te meg én még csak most kezdünk bele. Mek Nimmur figyelte, ahogy jönnek, a hegy lejtıjének alján haladtak. Egy bozótharcos gyakorlott szeme kellett hozzá, hogy észrevegye mozgásukat a sőrő bozótban, a tövises cserjék közt. Ahogy felbecsülte erejüket, rémült döbbenet nyilallott belé. Ezek elit csapatok, a háború hosszú évei edzették ıket harcosokká. Egykoron együtt küzdött velük Mengisztu zsarnoksága ellen, és valószínőleg azok közül az emberek közül odalenn sokat ı maga képzett ki. És ezek most ellene jönnek. Ilyen a háború és az erıszak körforgása ezen a meggyötört kontinensen, ahol a végeláthatatlan küzdelmet egyfolytában táplálták az ısi törzsi ellentétek, az új korszak politikusainak kapzsisága és korruptsága és ehhez párosuló, idejétmúlt ideológiájuk. De ez most nem az okfejtések pillanata, gondolta, keserően, és megpróbálta minden gondolatát az alatta kialakuló csata taktikájára fordítani. Igen! Ezek az emberek nagyon jók. Már abból is látszott, ahogy elırenyomultak, úgy lopakodtak a bozóton át, akár a szellemek. Tudta, hogy minden egyes emberre, akit sikerült észrevennie, legalább egy tucat másik jut, akik láthatatlanok maradtak. - Egy századnyi haderı - gondolta, és végigpillantott saját kis csapatán. Tizennégy ember a sziklák közt, csak abban reménykedhetnek, hogy addig sikerül kemény csapást mérniük ellenfelükre, amíg rendelkeznek a meglepetés erejével, majd gyorsan visszavonulnak, mielıtt Nogo belıhetne aknavetıit a hegytetırıl. Felnézett az égre és eltőnıdött, vajon Nogo bevonta-e a légierıt is. Harmincöt perc a repülési ideje egy olyan szovjet típusú Tupoljev bombázónak az addiszi légi bázisról, és már szinte érezte is a napalm édes szagát a párás szélben és látta a feléjük gördülı, mindent letaroló lángfelhıket. Ez volt az egyetlen dolog, amitıl az emberei igazán rettegtek. De itt most nem lesz légicsapás - ezúttal nem, döntötte el magában. Nogo és a fizetı gazdája, az a német von Schiller a zsákmányt akarta abból a sírból, amit Nicholas Quenton-Harper fedezett fel a szurdokban. Nem akarnak ık osztozkodni azokkal a pénzes politikai fejesekkel ott Addiszban. Nem akarják felhívni a kormány figyelmét magukra, meg az ı kis privát kampányukra itt az Abbai- szurdokban. Ismét lenézett a lejtıre. Az ellenség szépen mozgott elıre, felvonultak a hegy körül, hogy keresztezzék a Dandera folyó mentén haladó csapást. Hamarosan fel kell küldeniük egy járırt, hogy oldalról biztosítsa a továbbhaladásukat. Igen, ott vannak. Nyolc, nem, tíz ember levált az elırenyomulás fıirányától, és alatta jönnek óvatosan, felfelé a lejtın. - Hagyom, hogy egészen közel érjenek - döntötte el. - Szeretném mindet elkapni, de ez túl vérmes remény. Megelégszem néggyel vagy öttel is, és az se baj, ha ottmarad néhány üvöltözve a bozótban. - Kegyetlen vigyor jelent meg az arcán. - Mi sem őzi ki jobban a bajtársból a harci szellemet, mint egy hassérüléses ember sivítása, ez arra készteti ıket, hogy inkább lehúzzák a fejüket. Átnézett a sziklákkal teli lejtıkre és látta, hogy könnyő RPD gépfegyvere tökéletesen van elhelyezve ahhoz, hogy pásztázni tudja elırenyomulásukat. Szalim, a géppuskás mővészként bánt fegyverével. Meglehet, hogy sikerül akár ötnél többet is kiiktatniuk. - Majd meglátjuk - gondolta Mek -, de jól kell idızíteni. Látta, hogy közvetlenül alatta, a sziklavonulaton egy hasadék tátong. - Nyilván nem akarják majd kitenni magukat annak, hogy a nyílt, fedezék nélküli sziklaszakaszon haladjanak át - következtetett. - Valószínőleg errefelé fognak felzárkózni, hogy átosonjanak a hasadékon. Az lesz a pillanat. Visszanézett az RPD-re. Szalim ıt figyelte, a jelzésére várt. Mek ismét lenézett a lejtın. - Igen - gondolta. - Kezdenek felzárkózni. A bal oldalon az a nagy egység már kimozdult helyzetébıl. Az a kettı meg középütt már kezd a hasadék felé tendálni. Nogo embereinek terepszín öltözéke tökéletesen beleolvadt a bozótosba, fegyvereik csövét meg rongyokba, terepszín hálókba tekerték, hogy a napfényt ne verjék vissza. Szinte láthatatlanok voltak a bozótban; csupán mozgásuk és bırszínük árulta el ıket. Most már olyan közel voltak, hogy Mek idınként már szemük fehérjének csillanását is észrevette, de még mindig nem sikerült megtalálnia a gépfegyveresüket. Azt elsıre el kell hallgattatnia. - Á, igen – gondolta megkönnyebbülten. - Ott van. A jobbszárnyon. Csaknem elkerülte a figyelmemet. A férfi alacsony volt és zömök, a válla széles, a karja pedig hosszú, akár egy majomé, és a gépfegyvert könnyedén hozta a csípıjén. Egy szovjet gyártmányú 7.62 mm-es RPD volt. A széles vállon átvetett tölténytárban a rézlövedékek csillanása árulta el a férfit. Mek egy kicsit lejjebb hasalt a fedezékül szolgáló szikla tövénél. AKM-jét gyorstüzelésre állította, és arcát a fegyver falusára helyezte. Ez saját fegyvere volt. Egy addiszi fegyvermőves beszabályozta neki, a csövet becsiszolta és üvegszállal ágyazta be a tusba. Mindez azért volt szükséges, hogy növeljék a célzási pontosságát ennek a pontatlan harci fegyvernek. Még így sem volt mesterlövészpuska, de ezeknek a változtatásoknak a révén számíthatott rá, hogy minden száz méterrıl leadott lövése öt centiméteres szórási pontossággal ér célba. A férfi, aki az RPD-t hozta felfelé a lejtın, most már mindössze ötven méternyire volt alatta. Mek jobbra pillantott, hogy megbizonyosodjék róla, a másik három a hasadék felé tart-e, ahol Szalim egyetlen sorozattal leszedheti ıket; aztán becélozta az RPD gépfegyveres hasát, célpontként az övcsatját használta, és tüzelt, leadott egy hármas sorozatot. Az AKM erısen felfelé húzott és a hármas dörrenés belehasított dobhártyájába, de Mek látta, hogy lövedékei célt értek, szép sorban emelkedtek felfelé a férfi törzsén. Az elsı mélyen a hasát érte, a második a gyomorszáját, a harmadik pedig a nyakát. A férfi megpördült, karja rángatódzva a levegıbe emelkedett, majd hátrazuhant és eltőnt a sőrő aljnövényzetben. Mek emberei mindenünnen tüzeltek. Szerette volna tudni, vajon Szalimnak hányat sikerült elsıre leszednie, de már nem volt mit nézni. Az ellenség mind egy szálig fedezékbe vonult. Halvány lıporfüsttıl kéklett a levegı, ahogy viszonozták a tüzet, és a bozót reszketett, rázkódott a torkolattőz dörejétıl meg a visszarúgó fegyverektıl. Majd a tőzharc zajában, a sziklákról visszapattanó golyók süvítése közepette egyikük felüvöltött. - Eltaláltak. Allah nevére kérlek, segítsetek! – Kiáltása kísértetiesen visszhangzott, és az ellenséges tőz érezhetıen lanyhult. Mek újabb tárat helyezett AKM-jébe. - Énekelj, kis madaram. Énekelj! - dünnyögte kíméletlenül.
Nicholas, Hansith és még nyolc férfi
együttes erejére volt szükség ahhoz, hogy fel tudják emelni a kıszarkofág tetejét. A súlya alatt tántorogva, óvatosan lehelyezték a sír fala mellé. Ezután Royan és Nicholas felállt a szarkofág talapzatára és belenézett. Odabenn, a kıhöz pontosan illeszkedve egy hatalmas fakoporsó feküdt. Ennek a tetején is a fáraó alakja volt. Halotti testtartásban, mellkasán keresztezett kezében a korbáccsal és a pásztorbottal ábrázolták. Az aranyozott koporsót féldrágakı-berakással díszítették. A király másának arckifejezése derősen nyugodt volt. Kiemelték a koporsót a szarkofágból, és ez könnyebb volt, mint a kı fedılap. Nicholas óvatosan felhasította az aranyozott pecsétet és a keményre száradt gyantaréteget, mely a koporsó fedelét rögzítette. Ebben egy újabb koporsót találtak, mely tökéletesen illett az elızıbe, majd, miután ezt is kinyitották, egy újabb koporsóra bukkantak. Olyan volt ez, mint azok az orosz babák, melyekben, ha szétnyitjuk ıket, mindig egy kisebbet találunk. Végül összesen hét koporsó volt, mindegyik egyre díszesebb, egyre gazdagabban ékesített, mint az azt megelızı. A hetedik koporsó alig valamivel volt nagyobb, mint egy ember, és aranyból készült. A csillogó fém ezernyi tükörként verte vissza a lámpák fényét, és vakító sugarai bevilágítottak a sír minden zugába. Amikor végül kinyitották az aranykoporsót, azt látták, hogy virágokkal van tele. A szirmok már elszáradtak, kifakultak, így aztán színük olyan volt, mint a szépiafesték színe. Illatuk már réges-rég elenyészett, így csupán az ódonság átható szaga csapta meg orrukat. A szirmok már olyan szárazak, papírszerőek voltak, hogy amint hozzáértek, nyomban szétporladtak. A kifakult virágok alatt egy réteg rendkívüli finomságú vászon hevert; egykoron minden bizonnyal hófehér volt, de mostanra már a kor megbarnította, és a virágok kicsorduló levének foltjai tarkították. A lágyan redızött anyag alatt ismét az arany csillogását látták. A koporsó két oldalán állva, Nicholas és Royan visszahajtotta a hálófinomságú vásznat. Halkan reccsent és szakadt ujjaik között, akár a selyempapír, de amint sikerült lefejteniük, akaratlanul is felszisszentek a csodálattól, amikor meglátták a fáraó halotti maszkját. Csupán egy árnyalattal volt nagyobb, mint egy ember feje, de minden részletében tökéletes. A fáraó vonásait örök idıkre megırizte ez a rendkívüli mőalkotás. Néma csodálattal meredtek a fáraó obszidiánból és hegyikristályból készült szemébe, és a fáraó szomorúan, szinte vádlón nézett vissza rájuk. Hosszú idı telt el, mire bármelyikük is annyi bátorságot és önbizalmat győjtött, hogy leemelje a múmia fejérıl. Ám, amikor megtették, újabb bizonyítékát találták annak, hogy az ókorban kicserélték a király és katonai parancsnokának, Tanusnak a holttestét. Az elıttük fekvı múmia számára szemmel láthatóan túl kicsi volt ez a koporsó. Részben letekerték róla pólyáját és bepréselték a koporsó belsejébe. - Egy királyi múmia pólyája alá több száz varázserejő tárgyat és amulettet helyeznek el - suttogta Royan. - Ez nem egy király, hanem egy nemes egyszerően bepólyált holtteste. Nicholas leemelte a kötés belsı rétegét a halott fejérıl, mely alól sőrő, tömött hajfonat tárult szemük elé. - Mamose fáraóról a csarnok falán lévı portrék alapján kiderült, hogy haját hennával festette - dünnyögte Nicholas. És nézd ezt. A fonat színe olyan volt, mint Afrika szavannáinak füve télen, arany és ezüst. - Most már semmi kétség. Ez itt Tanus teste. Tanusé, aki Taita barátja és a királynı szeretıje volt. - Igen - helyeselt Royan, és szeme könnyektıl volt fátyolos. - İ az igazi apja Lostris fiának, aki aztán idıvel Tamose fáraó lett, és ıse nagy királyok egész sorának. Tehát ez az az ember, kinek vére végig ott folyik az ısi Egyiptom történetében. - Ily módon legalább oly hatalmas volt, mint bármelyik fáraó - mondta Nicholas csöndesen. Royan tért hamarabb magához. - A folyó! - kiáltotta éles hangon, - Nem hagyhatjuk, hogy mindez ismét eltőnjön, és a folyó eltemesse. - De abban sem reménykedhetünk, hogy mindet sikerül kimenekítenünk. Túl sok ez. Hatalmas mennyiségő kincs van itt. A mi idınk pedig már csaknem lejárt, úgyhogy ki kell választanunk a legszebb és legfontosabb darabokat, és bepakolnunk a ládákba. Csak Isten a tudója, vajon maradt-e legalább erre idınk. Így aztán eszeveszett tempóban dolgoztak, hogy kihasználják a még rendelkezésükre álló maradék idıt. A szobrok, a falfestmények, a bútorok, fegyverek, az ünnepi lakomák eszközeinek és a ruhatárnak a kimenekítésére még csak gondolni sem tudtak. A hatalmas, aranyozott szekérnek is ott kell maradnia azon a helyen, ahol négyezer éven át állt. Az aranymaszkot levették Tanus fejérıl, de a múmiát benne hagyták a legbelsı koporsóban. Ezután Nicholas elküldetett Mai Metemmáért. Az öreg apát húsz szerzetessel jött, hogy átvegye annak az ısi szentnek a relikviáit, melyet segítségéért neki ígértek. Tiszteletteljesen, lassú, mély énekszó mellett vitték Tanus koporsóját új, végsı pihenıhelyére a kolostor maqdasába. - Az öreg hıssel legalább tisztelettel bánnak - mondta Royan halkan. Ezután körülnézett a sírban. - A lelıhelyet nem hagyhatjuk itt így, széthajigált koporsókkal és koporsófedelekkel – tiltakozott Royan. - Olyan, mintha sírrablók jártak volna itt. - Sírrablók, hisz mi pontosan azok is vagyunk - mosolygott rá Nicholas. - Nem, mi régészek vagyunk - vágott vissza hevesen Royan -, és meg kell próbálnunk ennek megfelelıen viselkedni. Így aztán visszahelyezték egymásba a hat megmaradt koporsót, majd ezeket a nagy szarkofágba, végül visszatették rá a tömör kılapot is. Csak ezután engedte meg Royan, hogy kiválogassák és becsomagolják azokat a kincseket, amelyeket magukkal visznek. Minden kétséget kizáróan a halotti maszk volt az egész sírban a leggyönyörőbb darab. Szépen bele is fért az egyik ládába, Taita fából készült usébtijével együtt, majd Styrofoammal kitöltötték a fennmaradó helyet, hogy ezek a mőkincsek teljes biztonságban legyenek. Royan vízálló viaszkrétával ráírta a tetejére: „Maszk és Taitausébti." A végsı válogatás szükségképpen kapkodó és felületes volt. Nem tudták felnyitni a csarnok fülkéiben felhalmozott cédrusfa ládák mindegyikét. Maguk a festett és aranyozott ládák is felbecsülhetetlen értékő tárgyi leletek voltak, így a nekik kijáró tisztelettel kellett volna bánni velük. Végül úgy döntöttek, hogy a fedeleken lévı illusztrációkat veszik alapul. Nyomban kiderült, hogy ezek valóban a ládák tartalmának pontos leltárát, lajstromát adják. Abban a ládában, melyen a fáraó fejét a kék harci korona ékesítette, valóban a koronát találták egy aranyozott bırpárnán, ami tökéletesen illeszkedett és védte a rajta lévı kincset. Még ez alatt a rövid idı alatt is, ami a rendelkezésükre állt, szinte beleszédültek a temérdek, lenyőgözı tárgyba, ami a szemük elé tárult, ahogy kiválogatták és kinyitották a cédrusfa ládákat. Nemcsak a kék korona volt ott, hanem az egyesült királyságok vörös és fehér koronája, meg a pompás Nemes korona is, és mindhárom olyan csodálatos állapotban maradt meg, mintha csak aznap reggel emelték volna le a fáraó homlokáról. Kezdettıl fogva elsıdleges szempont volt, hogy csak olyan leletek jöhettek szóba, amelyek beleférnek a lıszeresládákba. Ha túl nagy, akkor bármily értékes, bármekkora a történelmi jelentısége, le kell mondaniuk róla és itt kell hagyniuk a sírban. Szerencsére a királyi ékszereket tartalmazó cédrusfa ládák közül sok kényelmesen belefért a fémládákba úgy, hogy nem csupán tartalmukat, de magukat a ládákat is magukkal vihették. Mindazonáltal a nagyobb tárgyakat, a koronákat meg a hatalmas ékkövekkel kirakott, arany mellérmeket újra kellett csomagolniuk. Ahogy megteltek a lıszeresládák, levitték ıket a lepecsételt ajtó elıtti pihenıre, készen arra, hogy onnan kivihessék a sírból. A hosszú folyosó nyolc istenszobrát tartalmazó ládákkal együtt összesen negyvennyolc ládát csomagoltak be és vettek lajstromba, amikor meghallották Árkász félreismerhetetlen akcentusát a lépcsı felıl. - İrnagy, hol a pokolban vagy? Tovább már nem szarakodhatsz itt. Gyerünk, öregem! Húzd innen a beled, de gyorsan. A folyó már árad, és a gát bármelyik pillanatban átszakadhat. Árkász jött rohanvást fel a lépcsın, de még ı is megtorpant a csodálattól és az áhítattól, amint elıször pillantotta meg Mamose fáraó temetkezési csarnokának pompáját. Beletelt néhány percbe, míg magához tért a döbbenettıl és ismét régi, prózai önmaga lett. - Komolyan beszélek, ırnagy! Itt percekrıl, nem órákról van szó. Annak a rohadt gátnak mindjárt annyi. Ezenfelül, Mek a hasadék felsı részénél, a hegyek közt harcol. Még Taita medencéjében, a szikla aljánál is hallani a lövéseket. Neked és Royannak ki kell jönni innen, méghozzá gyorsan, és nem tréfálok! - Rendben, Árkász. Már megyünk is. Menj vissza a lépcsı aljánál lévı terembe. Láttad ott lenn azokat a lıszeresládákat? – Árkász bólintott, mire Nicholas gyorsan folytatta. Cipeltesd ki innen ıket az emberekkel. Vigyétek le a kolostorhoz. Szeretném, ha te felügyelnéd a dolognak ezt a részét. Mi majd a többivel utánatok megyünk. - Ne piszmogj már itt, ırnagy. Az életed többet ér, mint ez a halom régi szar. Máris indulj kifelé! - Jól van, megyünk már, Árkász. De Royan elıtt ne nevezd ezt egy halom régi szarnak. Ha meghallja, komoly bajnak nézhetsz elébe. Árkász vállat vont. - Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. - Azzal megfordult és elindult lefelé a lépcsın. - Tudod, hogy hol vannak elrejtve a csónakok - kiáltott utána Nicholas. - Ha elıbb érnél oda, mint én, fújd fel ıket és a ládákat rögzítsd le. Máris megyünk utánad. Abban a pillanatban, hogy Árkász elment, Nicholas végigrohant a csarnokon oda, ahol Royan még mindig a kincseken dolgozott. - Ennyi! - kiáltott rá. - Nincs több idınk. Gyerünk kifelé. - Nicky, nem hagyhatjuk itt... - Kifelé! - Nicholas megragadta Royan karját. - Azonnal mennünk kell. Hacsak nem akarsz állandó jellegő lakhelyként osztozni Tanusszal ezen a síron. - Nem lehetne, hogy csak... - Nem, te ırült nıszemély! Azonnal! A gát bármelyik pillanatban átszakadhat. Royan kitépte magát Nicholas szorításából és felmarkolta a lábánál lévı, nyitott ládában maradt ékszereket, és nekilátott, hogy betömködje ıket a zsebeibe. - Ezeket nem hagyhatom itt. Nicholas a derekánál fogva megragadta és a vállára kapta Royant. - Megmondtam, hogy komolyan beszélek - mondta fenyegetın, majd végigfutott vele a csarnokon. - Nicky! Tegyél le! - Royan dühödten rúgkapált, de Nicholas csak futott vele tovább lefelé, a lépcsı alján lévı terembe. Hansith és emberei már az utolsó néhány megrakott lıszeres ládát vitték felfelé a terem túlsó oldalán. A ládákat fejükön könnyedén egyensúlyozva, fürgén mentek felfelé a lépcsın. Itt Nicholas ismét letette Royant. - Megígéred, hogy most már jól viseled magad? Ez nem játék. Ez már halálosan komoly - valóban halálosan, ha idelenn ragadunk. - Tudom. - Royan arca bőnbánó volt. - Csak egyszerően nem bírtam elszakadni, annyi mindent otthagyni. - Ebbıl elég! Menjünk! - Nicholas megragadta a kezét és maga után vonszolta. Az elsı néhány lépés után Royan kirángatta a kezét és komolyan futni kezdett, még le is hagyta Nicholast, úgyhogy pár lépéssel elıtte érte el a lépcsı tetejét. A hordárok még terhükkel megrakodva is tempósan haladtak. Ahogy beérték a hosszú, sietısen haladó sort, Nicholas és Royan, hála a sarkokon lévı jeleknek, úgy jutottak le a központi lépcsın a rommá dılt hosszú folyosóig, hogy mindenütt jó irányba fordultak, sehol se tévedtek el. Árkász a lepecsételt ajtó romjainál várt és megkönnyebbülten felnyögött, amikor a hordárok közt meglátta ıket. - Mintha azt mondtam volna neked, hogy igyekezz és készítsd elı a csónakokat - kiáltott rá Nicholas. - Nem mertem megbízni benned, tartottam tıle, hogy valami állati baromságot csinálsz. - Árkász szerencsétlen képet vágott. - Meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem lıdörögsz itt tovább. - Igazán meg vagyok hatva, Árkász. - Nicholas belebokszolt a vállába, majd mindketten futni kezdtek a bevezetı alagúton és átcsattogtak a víznyelı fölötti hídon. - Hol van Mek? - lihegte Nicholas Árkász hátába, aki elıtte kocogott. - Láttad Tessayt? - Tessay visszajött. Irtóztató kalandban volt része. Elég rossz bırben van. Piszkosul elbántak vele. - Mi történt? - kérdezte Nicholas rémülten. - Hol van? - Úgy tőnik, von Schiller gorillájának a kezébe került, és eszméletlenül összeverték. Mek emberei most viszik le a kolostorba. Ott fog várni ránk a csónakoknál. - Hála Istennek - dünnyögte Nicholas, majd hangosabban megkérdezte: - És mi van Mekkel? - Megpróbálja feltartóztatni Nogo támadását. Egész délelıtt fegyverropogást, gránátokat meg aknavetık hangját hallottam. Ö is visszavonul és a csónakoknál vár ránk. Az alagút utolsó néhány méterét már bokáig érı sárban és vízben tették meg, végül átmásztak a jászolgát falán Taita medencéjének sziklapadjára. Nicholas felnézett és látta, hogy Hansith hordárai egy-egy lıszeresládát cipelve másznak felfelé a bambuszállványzaton a szikla tetejére. Abban a pillanatban egy hang ütötte meg a fülét, amit nyomban felismert. Félrehajtotta a fejét és fülelt, majd komoran azt mondta Royannak: - Lövések! Mek kivágja magát, de rohadt közelrıl jön. - A táskám! - indult Royan a zsúppal fedett kunyhó felé a szikla lábánál. - El kell hoznom a holmimat. - Nem lesz szükséged a szépítıszereidre, se a pizsamádra, az útleveled meg nálam van. - Nicholas megragadta a karját és visszafordította ıt a bambuszlétra felé. - Ami azt illeti, pillanatnyilag egyetlen dologra van szükséged, hogy jókora távolság legyen közted és Nogo ezredes között. Gyerünk, Royan! Felmásztak a bambuszállványzaton és amikor felértek a szikla tetejére, Royan döbbenten vette észre, hogy bár a föld nedves volt lába alatt a nemrég elvonult záportól, a nap magasan járt és forrón sütött. Teljesen elvesztette idıérzékét odalenn a sír hideg, homályos folyosóin, így most arcát a nap felé fordította és hálásan itta magába a napsugarakat egy pillanatig, amíg Nicholas ellenırizte a teherhordókat, hogy meggyızıdjön róla, mind kijutottak a hasadékból. Árkász a sor elején haladt a tüskés erdıségen átvezetı ösvényen, ıt követték egymás után a teherhordók. Nicholas és Royan megvárta, míg minden ember elindult az ösvényen, majd maguk is sereghajtóként beálltak az oszlop végére. A csata zaja most már rémisztıén közelrıl hallatszott. Úgy tőnt, mintha a hasadék peremén, alig fél mérföldnyire, közvetlenül mögöttük folyna a küzdelem. Az automata fegyverek kelepelése erıt és rugalmasságot kölcsönzött a teherhordók lábának, és az egész csapat sebesen igyekezett vissza az erdın át a kolostor felé vezetı fı csapásra, mielıtt Nogo elıretörése elvágná útjukat. Mielıtt az ösvények keresztezıdéséhez értek volna, egy kis csapatba ütköztek, akik egy hordagyat vittek. İk is a kolostor felé tartottak. Nicholas azt hitte, hogy Mek egyik sebesült gerilláját viszik. Amikor beérte ıket, akkor is beletelt néhány pillanatba, míg felismerte Tessay duzzadt, összeégett arcát. - Tessay! - hajolt fölé. - Ki tette ezt veled? Tessay egy sérült gyerek hatalmas, sötét szemével nézett fel rá és akadozó, szaggatott szavakkal elmondta neki. - Helm! - bukott ki Nicholasból. - De szeretném, ha az a nyomorult a kezeim közé kerülne. - Abban a pillanatban Royan beérte ıket és rémülten felsikoltott, amint meglátta Tessay arcát. Nyomban a gondjaiba vette. Nicholas váltott gyorsan néhány szót az egyik hordágyvivıvel, akit ismert. - Mezra, mi történik odaát? - Nogo a szurdok keleti része felıl vonultatta fel erıit. Átkaroló hadmozdulat, úgyhogy visszavonulunk. Ilyen típusú harcra nem vagyunk felkészülve. - Tudom - jegyezte meg Nicholas komoran. - A gerilláknak állandó mozgásban kell lenniük. Hol van Mek Nimmur? - A hasadék keleti oldalán vonul vissza. - Miközben Mezra válaszolt, ismét hallották a megújuló tüzelést a hátuk mögött. - Ez ı! – bólintott Mezra. - Nogo keményen nyomja. - Mi a parancsod? - Hogy vigyem a Nap Hölgyet a csónakokhoz és ott várjak Mek Nimmurra. - Rendben! - mondta Nicholas. - Mi is veletek megyünk. A Jet Ranger alacsonyan, mélyrepüléssel szállt, egy pillanatra sem emelkedtek a fennsík fölé. Helm tudta, hogy Mek Nimmur shuftái RPG-kel és aknavetıkkel vannak felfegyverkezve. Jól képzett emberek kezében ezek a fegyverek halálosak egy olyan lassan szálló és fegyvertelen légi jármő ellen, mint a Jet Ranger. A pilóta csak úgy védekezhetett, hogy a terepet fedezékül használva kacskaringózott a völgyben és így egy pillanatra se került tiszta célpontként az aknavetık szeme elé. Bár az esıfelhık már egészen mélyen voltak az Abbai-szurdok felett, a helikopter jóval alattuk volt. Mindazonáltal egy-egy váratlan szélroham veszélyesen meglökte a gépet, és nehéz esıcseppek csapódtak hangosan a szélvédı üvegnek. A pilóta egészen elıredılt székében, a biztonsági öv vállszíján támaszkodva, erısen koncentrált, mivel veszélyes volt ez a mélyrepülés ilyen rossz idıjárási viszonyok között. Helm a jobb oldali ülésben, a pilóta mellett ült. Von Schiller és Nahoot Guddabi a hátsó ülésen foglalt helyet, és mindketten a nyakukat nyújtogatva, idegesen lestek ki az oldalsó ablakon, ahogy a völgy sőrő erdıvel benıtt lejtıi oly közel suhantak el mellettük, hogy látszólag meg is érinthették volna. A rádió szinte percenként szólalt meg recsegve, és ık hallották Nogo embereinek tömör adásait a földrıl, amint az aknavetık támogatását kérik, vagy épp jelentették egy objektum elfoglalását. A pilóta fordította le nekik az érthetetlen rádióüzeneteket, hátrafordult székében, hogy elmondja von Schillernek: - Erıs tőzharc folyik a hasadék teteje mentén, de a shufta már menekül. Nogo jól irányítja haderejét. Épp most őztek ki egy erıs ellenséges egységet a tılünk keletre fekvı hegyoldalból - ujjával a gép bal oldala felé mutatott -, és ık aknavetıkkel erıs tőz alatt tartják a menekülı shuftát. - Elérték már azt a helyet a hasadékban, ahol Quenton-Harper dolgozott? - Ezt nem tudom biztosan. A helyzet egy kissé zavaros. A pilóta a következı arab nyelvő rádióadást hallgatta. - Azt hiszem, ez maga Nogo volt. - Hívja fel nekem! - utasította Helmet elırehajolva von Schiller. - Kérdezze meg tıle, hogy biztosították- e már a sír területét. Helm átnyúlt és felemelte a mőszerfal alatti kampón lógó mikrofont. - Rózsaszirom, itt Bismarck. Hallasz? Egy kis ideig csönd volt, csak zörejek hallatszottak, majd Nogo hangja, aki angolul beszélt. - Hallgatlak, Bismarck. - Biztosította már az elsıdleges célterületet? Vége. - Igen, Bismarck. Minden biztosítva. Ellenállás letörve. Most küldök le embereket a létrán, hogy megtisztítsák a munkaterületet. Helm hátrafordult székében, hogy von Schillerre nézzen. - Nogo emberei már benn vannak a hasadékban. Mi is berepülhetünk és leszállhatunk. - Mondja meg neki, hogy addig egyetlen emberét se engedje be a munkaterületre, amíg én oda nem érek - adta ki az utasítást von Schiller mereven, de arca diadalmas volt. - Én akarok elsıként belépni oda. Ezt értesse meg vele. Mialatt Helm továbbította utasításait Nogónak, von Schiller megütögette a pilóta vállát. - Mennyi idı alatt érjük el a célterületet? - A repülési idı körülbelül öt perc, uram. - Körözzön a terület felett, amikor odaér. Ne szálljon le, amíg meg nem gyızıdtünk róla, hogy Nogo valóban az ellenırzése alatt tartja-e. A pilóta sebességet kapcsolt és a rotorok hangmagassága megváltozott. A helikopter lelassult és a levegıben lebegett, miközben a pilóta lefelé mutatott. - Mi az? - követte von Schiller a férfi mozdulatát. - Mit lát? - A gát - mondta Helm. - Quenton- Harper gátja. Rettentı nagy munkát végzett odalenn. A széles, megfékezett vízfelület szürkén és fenyegetıen csillogott az esıfelhık alatt, beszennyezte a felföldrıl alázúduló víz. A mellékcsatornába vezetett víz fehéren, dühödten tajtékzott végig a hosszú völgyön. - Teljesen elhagyatott! - mondta Helm. - Harper minden embere visszavonult. - Mi az a sárga tárgy ott a parton? - kérdezte von Schiller. - A földmunkagép. Emlékszik rá? Az informátorom beszélt róla. - Ne pazaroljuk itt tovább az idıt - adta ki a parancsot von Schiller. - Itt már nincs semmi látnivaló. Menjünk! Helm megütögette a pilóta vállát és intett neki, hogy menjen tovább. Árkász az ösvény elágazásánál várta be ıket, ott, ahol az elterelt folyó zúgva ömlött végig a völgyön, és az eredeti csapást egy hosszú szakaszon teljesen elmosta. A teherhordók sora hosszan elnyúlt a völgyön át, és mindegyik egy-egy lıszeresládát egyensúlyozva a fején, óvatosan lépdelt a víz fölé emelkedı, magasabb részeken. Tessay hordágya csaknem a sor végén volt, kétoldalt Royan és Nicholas kísérte, hogy megtámasszák, ha az ösvény durvább, egyenetlenebb részéhez érkeztek. - Hol van Hansith? - kiáltott oda Nicholas Árkásznak, miközben szemét beárnyékolva figyelte az elıtte haladó embereket, a nagydarab szerzetes feltőnı alakját kereste a karaván élén haladók között. - Én azt hittem, veled van - kiáltott vissza Árkász. - Nem láttam, mióta elhagytuk a hasadékot. Nicholas megfordult és visszanézett arra, amerrıl jöttek, a tüskés erdıségen áthaladó ösvényre. - A fenébe - dünnyögte. - Nem mehetünk vissza, hogy megkeressük. Kénytelen lesz egymaga átjutni a kolostorhoz. Abban a pillanatban meghallották a rotorok halk ismerıs zakatolását a forró, párás levegıbıl, a lassan lefelé ereszkedı felhık tömege alól. - A Pegazus szecskavágó! Úgy hallatszik, mintha von Schiller egyenesen Taita medencéje felé tartana. Nyilván mindvégig pontosan tudta, hol dolgozunk - mondta Nicholas keserően. - Nem vesztegeti az idıt. Olyan, akár egy keselyő, mely nyomban lecsap a friss tetemre. Royan is felfelé, a hang irányába nézett, és próbálta kivenni a helikopter alakját a fekete felhık között. Az arca kipirult a sietıs menettıl, az izzadságtól összetapadt hajtincsek hullottak homlokába. - Ha azok a disznók bejutnak a mi sírunkba, akkor az a legirtóztatóbb megszentségtelenítése lesz egy szent helynek - mondta dühösen. Nicholas hirtelen átnyúlt a hordágy felett és megfogta a karját. - Te menj le a kolostorhoz Tessayvel. Majd késıbb utánatok megyek. - Mielıtt Royan tiltakozhatott volna, vagy bármilyen kérdést tehetett volna fel neki, ı már nagy léptekkel odament Árkászhoz. - A két nıt a gondjaidra bízom, Árkász. Vigyázz rájuk. - Hova mész, Nicky? - lépett mögé Royan, és meghallotta, amit Árkásznak mondott. - Mit akarsz csinálni? - Csak egy kis aprómunka. Nem fog soká tartani. - Ugye, nem akarsz visszamenni oda? - kérdezte Royan rémülten. - Megölnek, vagy még annál is rosszabb történhet veled. Láttad, hogy mit tett Helm Tessayvel... - Ne izgulj miattam, kedvesem - nevetett Nicholas, és még mielıtt Royan rájött volna, hogy mire készül, egyenesen szájon csókolta. Miközben Royan még mindig zavarban volt és szégyellte magát ezért a jelenetért ennyi ember elıtt, Nicholas szelíden eltolta magától. - Vigyázz Tessayre. A csónakoknál találkozunk. Mielıtt Royan tovább tiltakozhatott volna, már meg is fordult és hirtelen, hosszú léptekkel oly sebesen indult meg felfelé a völgy durva, egyenetlen terepén, hogy Royannak már semmi esélye nem maradt, bármi módon visszatartani. - Nicky! - sikoltotta kétségbeesetten, de Nicholas úgy tett, mintha nem hallotta volna, csak ment tovább az elterelt folyó mentén felfelé, vissza a gáthoz. A Jet Ranger követte a folyó tekervényes medrét a gát alatt. Idınként egyenesen bepillanthattak a magas sziklák közti keskeny résen át a hasadék homályos mélyére, mely mostanra szinte teljesen kiszáradt, csupán helyenként villantak meg az összezsugorodott, csöndes vízfoltok. - Ott vannak! - mutatott egyenesen elıre Helm. Egy kis embercsoport látszott a hasadék peremén. - Gyızıdjön meg róla, hogy nem shufta! - Von Schiller hangjában félelem volt. - Nem az! - nyugtatta meg ıt Helm hangosan. - Felismerem Nogót és az a magas ott mellette, a fehér shammában a szerzetes, Hansith Sherif, az informátorunk. - A motor zaját túlkiabálva odaszólt a pilótának. - Berepülhet és leszállhat. Ott! Nogo int, beirányítja! Abban a pillanatban, ahogy a helikopter talpa földet ért, Nogo és Hansith, mindketten odafutottak. Lesegítették von Schillert az utastérbıl és gyorsan kituszkolták a még forgó rotorok alól. - Embereim biztosították a területet - nyugtatta meg Nogo. - Leőztük a shuftát a völgybe, a folyó felé. Ez az ember itt Hansith Sherif, aki Harper mellett dolgozott a sírban. Ismeri az alagútrendszer minden centiméterét. - Beszél angolul? - nézett fel von Schiller türelmetlen izgalommal a magas szerzetesre. - Egy kicsit - felelt neki maga Hansith. - Remek! Remek! - nézett rá sugárzó arccal von Schiller. - Mutassa nekem az utat. Követem. Gyerünk oda Guddabi, itt az ideje, hogy megdolgozzon azért a pénzért, amit fizetek magának. Hansith gyorsan az állványzat tetejéhez vezette ıket, ahol von Schiller megtorpant és idegesen nézett le a hasadék komor, homályba veszı mélységébe. A bambuszváz gyengének, rozogának tőnt, a szakadék pedig mélynek és félelmetesnek. Von Schiller már épp azon a ponton volt, hogy tiltakozzék, amikor mögötte Nahoot Guddabi nyöszörögni kezdett. - Ugye nem azt akarja, hogy itt másszunk le? Rémülete nyomban erıt öntött von Schillerbe és élvezettel támadt rá. - A sírt csak így lehet megközelíteni. Menjen lefelé ez után az ember után. Én közvetlenül maga mögött leszek. Amikor Nahoot habozott, Helm kérges kezét a lapockái közé nyomta és elıretaszította. - Gyerünk, indulás! Csak fecsérli az idıt. Nahoot vonakodva elindult lefelé az állványzaton a szerzetes után, és von Schiller követte ıt. A bambuszszerkezet rázkódott, himbálózott súlyuk alatt, és a mélyben ott tátongott a sziklás szakadék, de végül leértek és ott álltak a kıpadon, Taita medencéje mellett. Csak álltak ott és áhítatos csodálattal bámészkodtak. - Hol az alagút? - kérdezte von Schiller, amint ismét levegıhöz jutott, és Hansith intett neki, hogy kövesse a kis jászolgát falához. Itt von Schiller megállt és hátranézett Helmre meg Nogóra. – Azt akarom, hogy maguk maradjanak itt és ırködjenek. Én Guddabival és ezzel a szerzetessel bemegyek a sírba. Hívatom magukat, amennyiben szükségem lenne a jelenlétükre. - Szívesebben mennék önnel, Herr von Schiller, hogy megvédjem, ha... - kezdte Helm, de az öregember fenyegetıen nézett rá. - Tegye, amit mondtam! - majd Hansith támogatásával mereven lemászott a jászolgát falán az alagút szájához. Nahoot Guddabi szorosan a nyomában volt. - Világítás? Honnan jön az áram? - kérdezte von Schiller. - Van itt egy gép - magyarázta Hansith, és abban a pillanatban meghallották valahol elıttük a generátor halk mormogását. Egyikıjük sem szólt egy szót sem, ahogy mentek Hansith után az alagút bevezetı szakaszán, míg el nem érték a víznyelı sötétlı vize felett lévı hidat. - Ez egy nagyon primitív építmény - dünnyögte Nahoot, és nyugtalanságát végre felváltotta a szakmai érdeklıdés. – Nem emlékeztet egyetlen egyiptomi sírra sem, amit valaha is láttam. Azt hiszem, félrevezettek minket. Ez nagy valószínőséggel valamiféle helybéli etióp munka. - Túl korán ítélkezik - figyelmeztette von Schiller. - Várjon, míg meglátjuk mindazt, amit ez az ember mutat nekünk. Von Schiller egyik kezével Hansith vállára támaszkodott, amint áthaladt az imbolygó, baobabfából készült pontonon, majd a túloldalon megkönnyebbülten mászott ki a partra. Elindultak felfelé az alagút emelkedı szakaszán, majd elhaladtak a magas vízszint jele mellett. Amint a falak szerkezete megváltozott, és feltőntek a sima, szépen megmunkált kövek, Nahoot megjegyezte: - Á! Elıször csalódott voltam. Azt hittem, rászedtek minket, de most már látom az egyiptomi hatást. Elérték a beomlott folyosó elıtti pihenıt, melyen a Honda generátor állt. Mostanra von Schillert és Nahootot megizzasztotta az erıfeszítés és mindketten remegtek az izgalomtól. - Ez egyre ígéretesebbnek tőnik - lelkendezett Nahoot. Von Schiller a vakolt ajtó pecsétjére mutatott, melyek ott álltak az egyik oldalfal mellett, ahol Nicholas és Royan hagyta ıket. Nahoot térdre hullt mellettük és izgatottan szemügyre vette ıket, majd reszketı hangon felkiáltott. - Mamose kartusa és az írnok, Taita pecsétje! - Csillogó szemmel nézett fel Schillerre. - Most már nem lehet semmi kétség, ígéretemhez híven elvezettem önt a sírhoz. Von Schiller egy pillanatig meredten nézett rá, még a szava is elállt ettıl a szemérmetlen, öntelt pimaszságtól. Majd undorodva felhorkant és elırehajolt, hogy az ajtónyíláson át beleshessen a hosszú folyosóra. - Ezt tönkretették! - kiáltott fel rémült iszonyattal. - A sírt megsemmisítették. - Nem, nem! - nyugtatta meg ıt Hansith. - Erre jöjjenek. Van itt mögötte még egy alagút. Ahogy óvatosan lépkedtek a törmelékek és a maradványok között, Hansith szaggatott, akadozó angolsággal elmondta nekik, hogyan omlott be a folyosó teteje, és ı, Hansith, miként talált rá a romok alatt az igazi bejáratra. Nahoot szinte lépésenként megállt, hogy szemügyre vegye és felkiáltson azoknak a festett vakolatdarabkáknak a láttán, melyek túlélték a mennyezet beomlását. - Ez valami lenyőgözı lehetett. A legmagasabb rendő klasszikus munka... - Ennél többet is mutathatok. Sokkal többet - ígérte nekik Hansith, és von Schiller rámordult Nahootra. - Hagyjuk most már ezt a romba dılt részt. Kifutunk az idıbıl. Sietnünk kell egyenesen a temetkezési kamrába. Hansith felvezette ıket a rejteklépcsın a bao útvesztıjébe, majd a tekervényeken és a kanyarokon át le, a legalsó szintre. - Harper és az a nı hogy a csudába juthatott át ezen? – csodálkozott von Schiller. - Olyan ez, akár az üregi nyulak kotoréka. - Egy újabb rejteklépcsı! - Nahoot ámult és dadogott az izgalomtól, ahogy lementek a gázcsapdába, ahol az amforák évezredeken át álltak háborítatlanul, majd elindultak az utolsó lépcsın a temetkezési csarnok felé. Most már mindketten elámultak a pompás falfestmények és a hatalmas, fenséges istenszobrok láttán, melyek a csarnokot ırizték. Ott álltak egymás mellett, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk és dermedt áhítattal néztek körül. - Ilyesmire még álmomban sem számítottam - suttogta von Schiller. - Ez túlszárnyalja minden reményemet. - A szobák mindkét oldalon kincsekkel vannak tele - mutatott végig a csarnokon Hansith. - Olyan dolgok vannak itt, amiket még álmukban sem láttak. Harper csak nagyon keveset tudott magával vinni – néhány apróbb dobozt. Halomnyi holmit, temérdek ládát hagyott itt. - Hol van a koporsó? Hol a holttest, ami a sírban volt? - kérdezte von Schiller. - Harper a testet az aranykoporsójában az apátnak adta. Átvitték a kolostorba. - Nogo hamarosan visszaszerzi nekünk. Emiatt ne nyugtalonkodjék, Herr von Schiller - mondta eki Nahoot. Mintha ez az ígéret széttörte volna a varázslatot, ami eddig fogva tartotta ıket, elindultak elıre, elıször lassan, majd mindketten futásnak eredtek. Von Schiller öreg, merev lábain betántorgott a legközelebbi raktárkamrába, és ahogy végigpillantott a halomnyi kincsen, kuncogott, akár egy gyerek a karácsonyi ajándékok között. - Hihetetlen! Lerángatott egy cédrusfa ládát a legközelebbi halomról és reszketı ujjakkal feltépte a tetejét. Amikor meglátta, hogy mi van benne, elállt a szava. Ott térdelt a láda elıtt, majd csöndesen sírni kezdett attól az elsöprı erejő érzelemtıl, melyet szavakkal nem lehet kifejezni. Nicholas arra a tényre épített, hogy Nogo emberei a sziklák tetején haladnak Taita medencéje felé, így szabad útja lesz az elterelt folyó mentén a gátig. Nem is tett különösebb óvintézkedéseket, hogy akár véletlenül is beléjük fusson, csupán néhány percenként egy-egy pillanatra megállt, hogy füleljen és elırekémleljen. Tudta, hogy nagyon kevés ideje maradt. Nem várhatta el a többiektıl, hogy a csónakoknál várjanak rá és veszélyeztessék az életüket az ı hóbortja miatt. Két ízben automata fegyver ropogását hallotta távolról, a hasadék irányából, Taita medencéje felıl. Mindazonáltal a kockázat, amit vállalt, megérte, mivel úgy jutott el a gáthoz, hogy közben egyszer sem futott össze Nogo katonáival. De azért nem kísértette tovább a szerencséjét. Mielıtt nyíltan a gáthoz ment volna, felmászott a fölötte lévı hegyoldalra és szemügyre vette a területet. Ezalatt legalább kipihente azt a kemény futást a völgybıl, és ellenırizte, hogy Nogo nem hagyott-e ırséget a gátnál, bár ami azt illeti, ezt nem tartotta valószínőnek. Látta, hogy a sárga traktor még mindig ott volt fenn a parton, a gátfal mögött, ugyanott, ahol Árkász hagyta. Emberi jelenlétnek azonban nyomát se látta, nem volt ott egyetlen fegyveres etióp ır sem. Megkönnyebbülten felnyögött, majd ingujjával kitörölte a szemébe csörgött izzadságot. Puszta szemmel is jól látta, hogy a víz már a fal tetejét csapdosta és áttört a hengerek közti réseken és hézagokon. Ám onnan, ahol állt, úgy tőnt, hogy a gátfal még mindig jól tart, és legalább harminc centit kell még emelkednie a vízszintnek ahhoz, hogy a feltartóztatott folyó legyızze. - Jól van, Árkász - gondolta vigyorogva. - Remek munkát végeztél. Nicholas a folyó vízszintjét és a feltartóztatott víz állapotát tanulmányozta. A hegyek felıl az áramlat sokkal erısebb volt, mint akkor, amikor legutóbb itt járt. A folyóágy színültig megtelt, és néhány part menti fa meg bokor, melyeket már részben elöntött, hajlongott és bólogatott, ahogy a sebes áradat beléjük kapott. Az áradó víz komorszürke volt, gyors és ellenséges, örvénylın kavargott a gát elıtti széles szakaszon, mielıtt megtalálta útját a csatorna felé, majd üvöltve zúdult le, akár egy ketrecébıl kiengedett vadállat, fehéren tajtékzott, amint megérezte a völgy meredek lejtését. Ezután a szurdok meredélye felé pillantott. Sötét, fenyegetı felhık borították és teljesen eltakarták szeme elıl az északi láthatárt. Abban a pillanatban egy széllökés süvített át felette, hideg volt, az esı fenyegetı elıjelét hordozta magában. Ennél több buzdításra már nem is volt szüksége, nyomban elindult a lejtın lefelé a gáthoz, nagy sietségében csúszkált és botladozott. Mielıtt leért volna a lejtı aljára, a széllökés hideg esıvé változott. Csípıs, szúrós esıcseppek csapódtak arcába és átázott inge a testére tapadt. Odaért a traktorhoz és felmászott a vezetıülésre. Egy pillanatra pánikba esett, amikor azt hitte, hogy Árkász esetleg kivette a kulcsot az ülés alatti rejtekhelyrıl. Néhány másodpercig kotorászott, mígnem ujjai ráakadtak, és megkönnyebbülten felsóhajtott. - Árkász, egy pillanatig közel álltál a halálhoz. Saját kezőleg törtem volna ki a nyakadat. Bedugta a kulcsot a gyújtás zárába, és a melegítési pozícióra fordított, majd várt, hogy a mőszerfalon a piros fény zöldre váltson. - Gyerünk! - dünnyögte türelmetlenül. Az a néhány másodperc egy egész emberöltınek tőnt. Aztán felvillant a zöld fény és ı gyújtásra fordította a kulcsot. A motor elsıre beindult, és Nicholas boldogan füttyentett: - Árkász, jeles. Minden meg van bocsátva. Idıt hagyott a gépnek, hogy a motor elérje az optimális hımérsékletet, és amíg várt, az esı miatt szemét összehúzva végignézett a fölötte lévı hegyoldalon, mivel attól tartott, hogy a motor hangja esetleg riasztotta Nogo gerilláit és már zúdulnak is lefelé, hogy rárontsanak. Az esımosta magaslatokon azonban nyoma sem volt emberi mozgásnak, életnek. A traktort a legalacsonyabb sebességre kapcsolta és elindította lefelé a parton. A gát mögött, a fal repedésein átjutott víz épp csak a kerékagyig ért. A traktor zötykölıdve tört utat magának a hordalékkövekkel teli folyóágyban. A meder közepén Nicholas megállította a gépet, hogy alaposan szemügyre vehesse a gátfal innensı oldalát és megkeresse a leggyengébb részét. Aztán szembefordult a fal középsı részével, annál a pontnál, ahol Árkász a fatörzsekbıl készült tutajt többsornyi rızsehengerrel támasztotta meg. - Ne haragudj, tudom, hogy kemény munka volt megépíteni - kért elnézést Árkásztól, miközben a traktor acélmarkolóját a megfelelı magasságba és szögbe állította, hogy aztán nekironthasson a gátfalnak. Addig ráncigálta a kiválasztott hengert, hátratolatott, majd ismét nekiment, míg végül sikerült a markolóval alányúlnia és kirángatnia. Kihúzta, majd lehajította a nehéz acélhálóhengert a vízesésen túlra, aztán visszahajtott és újabb támadásba lendült. Lassan ment a munka. A víz nyomása annyira beékelte a hengereket a falba, hogy csaknem tíz percébe került, mire sikerült a második kosarat is kiszabadítania. Miután ezt is áthajította, rápillantott az üzemanyag-mutatóra a traktor mőszerfalán és elcsüggedt. Üres jelzésen állt. Árkász nyilván elmulasztotta feltölteni: vagy azért, mert kimerítette üzemanyag-tartalékát, vagy azért, mert amikor otthagyta, nem számított rá, hogy még használni fogják. Miközben Nicholas erre gondolt, a motor, üzemanyag híján köhögni kezdett. Élesen visszafordult, olyan szögben, hogy a tankban maradt dízel elıreloccsanjon. A motor köhintett még egyet, majd a hangja kitisztult és ismét simán, erıteljesen járt. Nicholas gyorsan sebességet váltott és visszasietett a falhoz. - Nincs már idı a finomkodásra - gondolta bıszen. Mostantól jön a nyers erı és az izom. Két újabb henger elmozdításával sikerült hozzáférhetıvé tennie a tutaj egyik sarkát. Ez volt a fal sebezhetı pontja. A hidraulikus kart beállítva, a markolót a legmagasabb pontig emelte. Aztán óvatosan, centinként eresztette lejjebb, míg bele nem akasztotta a torlasz legvastagabb fatörzsének végébe. Lezárta a hidraulikát, majd a traktort hátramenetbe kapcsolta és fokozatosan egyre nagyobb gázt adott, mígnem a motor felbıdült és sőrő, kék dízelfüstöt eregetett. Meg se mozdult. A fa erısen be volt akadva és a falat szilárdan tartották az egymásba ékelıdött hengerek meg a mögötte lévı víz hatalmas nyomása. Nicholas kétségbeesetten, teljes erıvel adta a gázt. A hatalmas kerekek pörögtek, megugrottak a hordalékköveken, miközben magas szökıkútként lövellt alóla a víz a levegıbe és meglazult sziklákat, kavicshordalékot köpült ki a folyómederbıl. - Gyerünk! - könyörgött a gépnek Nicholas. - Gyerünk! Meg tudod csinálni. A motor ismét akadozni kezdett, mivel már nem jutott üzemanyaghoz. Köpködött, köhögött és csaknem leállt. - Kérlek! - rimánkodott neki Nicholas fennhangon. Csak még egyszer. Mintha meghallotta volna, a motor ismét begyulladt, pár pillanatig egyenetlenül járt, majd hirtelen ismét teljes erıvel felbıdült. - Ez az szépségem! - rikkantotta Nicholas, ahogy zötyögve nekilódult a falnak. Mintha ágyú dörrent volna, a fatörzs elpattant, és a felsı vége kirepült a falból, a helyén pedig egy hosszú, mély rés maradt, melyen át a folyó sőrő, sötétszürke sugárban zúdult be diadalmasan. - És ím áttört! - kiáltotta Nicholas, miközben leugrott a vezetıülésrıl. Tudta, annyi ideje már nem maradt, hogy kivezesse a traktort a folyómederbıl. Saját lábán gyorsabban mozgott. Az ár elkapta a lábát és megpróbálta kihúzni alóla. Olyan volt, mint azok a gyerekkori rémálmok, amikor szörnyek üldözték, és a lába, minden erıfeszítése ellenére alig mozdult, csak nagyon lassan, mint egy lassított felvételen. A válla fölött visszapillantott, és abban a pillanatban a gátfal középsı része átszakadt, kirepült, ahogy a tomboló víz áttörte. Kínlódva tett még néhány lépést a part felé, mielıtt a mély, féktelen áradat elkapta. Tehetetlenül vergıdött a szilaj víz szorításában. Magával sodorta, át a vízesésen, le, le a mélybe, a hasadék éhes gyomrába. - Ez itt a fáraó királyi korbácsa és pásztorbotja - kiáltotta von Schiller olyan hangon, mely heves volt, ugyanakkor érzelmektıl elhaló, amint kiemelte ıket a cédrusfa ládából. - És ez itt az álszakálla meg az ünnepi melldísze. - Nahoot ott térdelt mellette a sír kövén, Ozirisz hatalmas szobra alatt. A pillanat csodája, midın Egyiptom mesés kincseit vizsgálgatták, elfeledtette velük egymás iránti ellenérzésüket. - Ez minden idık legnagyobb régészeti felfedezése - suttogta von Schiller reszketı hangon. Elıhúzta zsebébıl zsebkendıjét és felitatta vele arcáról az izgalom lecsorduló verítékét. - Évekig tartó munka lesz - mondta neki Nahoot komolyan. - Ezt a hihetetlen győjteményt katalogizálni és értékelni kell. Ezt mindenki a von Schiller-győjteményként fogja ismerni. A neve örök idıkre fennmarad. Olyan ez, mint az egyiptomiak álma a halhatatlanságról. Az ön neve sosem merül majd feledésbe. Örökké élni fog. Mámoros elragadtatottság futott át von Schiller arcán. Erre a lehetıségre nem gondolt. Eddig a pillanatig eszébe sem jutott, hogy kincsét bárkivel is megossza, kivéve bizonyos értelemben Utte Kempert, de Nahoot szavai felkeltették benne az örökkévalóság régi, lehetetlen álmát. Esetleg intézkedhetne, hogy a nagyközönség számára is hozzáférhetı legyen - de természetesen csak a halála után. Aztán eltaszította magától a kísértést. Nem fogja lealacsonyítani ezt a kincset azzal, hogy közszemlére teszi, a közelébe enged mindenféle gyülevész népséget. Ezt egy fáraó temetésére halmozták fel. Von Schiller már látta magát a fáraó modern megfelelıjeként. - Nem! - mondta Nahootnak indulatosan. - Ez az enyém, mind az enyém. Amikor meghalok, velem jön mind, az összes. Már megtettem az erre vonatkozó intézkedéseket, benne van a végrendeletemben. A fiaim tudni fogják, hogy mit kell tenniük. Mindez velem lesz, az én saját síromban. Az én királyi síromban. Nahoot rémült döbbenettel meredt rá. Csak ebben a pillanatban jött rá, hogy az öregember ırült, hogy megszállottsága elvette az eszét. De az egyiptomi tudta, hogy most semmi értelme vitába szállni vele - késıbb majd talál valami módot rá, hogy megmentse ezt a csodálatos győjteményt a feledés, egy másik sír homályától, így aztán a színlelt hódolat belenyugvásával hajtotta meg fejét. - Igaza van, Herr von Schiller. Ennél megfelelıbb módon nem is rendelkezhetett volna felıle. Ön igazán kiérdemelte a temetésnek ezt a formáját. Mindazonáltal, a legfontosabb gondunk most az, hogy mindezt biztonságban kimenekítsük innen. Helm figyelmeztetett minket a veszélyre, amit a folyó jelent, mármint hogy a gát átszakadhat. Ide kell hívnunk ıt és Nogót. Nogo embereinek ki kell vinniük mindent a sírból. A helikopterrel felvihetjük a kincseket a Pegazus-táborba, ahol majd gondosan becsomagolom ıket, hogy biztonságban szállíthassa el Németországba. - Igen. Igen. - Von Schiller feltápászkodott, mivel hirtelen megrémítette a gondolat, hogy ettıl a csodálatos kincstıl megfoszthatja az áradó folyó. - Küldje el a szerzetest, mi is a neve, Hansith, küldje el, hogy hívja ide Helmet. Azonnal jöjjön ide. Nahoot felpattant. - Hansith! - kiáltotta. - Hol van? A szerzetes a temetkezési kamra bejáratánál várt, imádkozva térdelt az üres szarkofág elıtt, melyben eddig a szent teste pihent. Most a vallásos meggyızıdés és a kapzsiság közt vergıdött. Amikor meghallotta a nevét, mélyen térdet hajtott, majd felemelkedett és visszasietett von Schillerhez és Nahoothoz. - Vissza kell mennie a vízhez, ahol a többieket hagytuk... kezdte Nahoot kiadni az utasítást, de hirtelen furcsa, zaklatott kifejezés futott át Hansith sötéten jóképő arcán, és kezét felemelve csöndre intett. - Mi van? - kérdezte Nahoot dühösen. - Mi az, amit hall? Hansith megrázta a fejét. - Maradjon csöndben! Figyeljen! Nem hallja? - Nincs semmi... - kezdte Nahoot, de aztán elhallgatott és sötét szemét elöntötte a rémület. Egészen finom hang volt, puha, akár a nyári szellı sóhaja, andalító és halk. - Mit hall? - kérdezte von Schiller. A hallása már régesrég megromlott, és ez a hang messze volt attól, amit öreg füle még képes volt felfogni. - Víz! - suttogta Nahoot. - Csobogó víz! - A folyó! - kiáltotta Hansith. - Elárasztja az alagutat! Megpördült és ruganyos, könnyed mozgással végigszáguldott a temetkezési csarnokon. - Idebenn ragadunk! - sikoltotta Nahoot és a szerzetes után rohant. - Várjon meg - ordította von Schiller és megpróbálta követni ıket. De hamarosan lemaradt a két jóval fiatalabb ember mögött. A szerzetes azonban mindkettıjüknél jócskán elırébb járt, ahogy kettesével rohant a gázcsapdából felfelé vezetı lépcsın. - Hansith! Jöjjön vissza! Parancsolom - kiáltozta nyomában Nahoot kétségbeesetten, de csupán egy villanásnyira pillantotta meg a szerzetes fehér köntösét, amint az átszáguldott a labirintus elsı tekervényén. - Guddabi, hol van? - visszhangzott végig a kıfolyosókon reszketegen von Schiller hangja. Nahoot azonban nem válaszolt neki, csak futott tovább abba az irányba, amerre hite szerint a szerzetes ment, és úgy haladt át az útvesztı elsı kanyarján, hogy egy pillantást sem vetett a falon lévı krétajelre. Úgy vélte, Hansith rohanó lépteit hallja maga elıtt, de mire befordult a harmadik kanyarulatba, már tudta, hogy eltévedt. Megállt, miközben a szíve hevesen zakatolt, és a rémület keserő íze mardosta a torkát. - Hansith! Hol van? - sikoltotta ırjöngve. Válaszként von Schiller hangját hallotta, mely furcsán visszhangzott a folyosókon át: - Guddabi! Guddabi! Ne hagyjon itt! - Hallgasson! - sikoltotta Nahoot. - Maradjon csöndben, maga vén bolond! Erısen lihegett és vére a fülében dübörgött, miközben megpróbált fülelni, hátha meghallja Hansith lábának dobogását. De csupán a folyó hangját hallotta. Az a halk, zúgó hang mintha a körülötte lévı falakból áradt volna. - Ne! Ne hagyjon itt! - sikoltotta, majd, anélkül, hogy tudta volna, merre induljon, fejvesztett rémülettel rohanni kezdett az útvesztıben. Hansith nem vétette el az utat, biztosan haladt a kanyargós, tekervényes útvesztıben, és a szörnyő halál rémülete őzte a lábait. Ám a központi lépcsı tetején kificamította a bokáját és elesett. Görögve, zötykölıdve, egyre gyorsabban zuhant lefelé a meredek aknában, majd a lépcsı aljára érve elterült a hosszú folyosó achátkövezetén. A zuhanástól megrendültén, zúzódásokkal tele, nagy nehezen feltápászkodott és megpróbált továbbfutni. A lába azonban ismét összecsuklott alatta, és ı újból a földön találta magát. A bokája csúnyán kificamodott, nem tudott ráállni. Mindazonáltal másodszor is feltápászkodott és egyik kezével a megrongálódott falnak támaszkodva bicegett végig a folyosón. Amikor elérte az ajtónyílást és kimászott rajta a pihenıre, a generátor mellé, a víz hangja hallatszott végig az alagúton. Most már sokkal hangosabb volt - mély, visszhangzó mormogás, mely már-már elnyomta a generátor halk, diszkrét zümmögését. - Édes Jézus és Szőz Mária, mentsetek meg! - könyörgött, miközben tántorogva botorkált az alagúton és még kétszer elesett, mielıtt elérte volna az alsóbb szintet. Térden állva elırekémlelt, és az alagút tetején világító lámpák fényében meglátta a víznyelıt. Elıször alig ismerte fel, annyira megváltozott. A vízszint elérte az alagút kövezetét, melyen Hansith elterült. Már színültig megtelt, egy hatalmas, kavargó örvény volt, és a bezúduló vizet szinte éppoly gyorsan nyelte el a rejtett kivezetı, mint amilyen gyorsan a túlsó végén, az alagút száján át beomlott. A ponton híd összekuszálódva már félig víz alatt volt, és himbálódzva, megmegdılve, ágaskodva küzdött utolsó kötelékei ellen, akár egy betöretlen ló a kötıféken. Taita medencéjébıl bömbölı folyóként tört utat magának a víz az alagút túlsó ágában, a víznyelı másik oldalán. Az alagutat egyre gyorsabban árasztotta el, már a fal feléig ért, de Hansith tudta, hogy a sírból csak erre juthat ki. Minden pillanatnyi késedelem azt jelenti, hogy az áradat egyre erısebb lesz. - Arra kell kijutnom innen. - Ismét feltápászkodott. Elérte a híd elsı pontonját, de az olyan vadul himbálózott, hogy felegyenesedve nem mert átmenni rajta. Négykézlábra ereszkedett és rátámaszkodott erre az ingatag építményre, majd sikerült egyik pontontól a másikig vonszolnia magát. - Kérlek Istenem és Szent Mihály, segítsetek! Ne hagyjatok így meghalni! - könyörgött fennhangon. Átért a víznyelı túloldalára és az alagút durván megmunkált falán valami kapaszkodó után kutatott. Végül ujjai hegyével sikerült megkapaszkodnia és kivonszolta magát az alagút szájáig, ám itt az aknán át bezúduló víz elkapta testének alsó részét. Egy pillanatig ott csüngött, a tomboló víz odaszegezte, képtelen volt megmozdulni, egy lépést se tudott tenni elıre. Tudta, ha elveszti kapaszkodóját, akkor a víz visszasodorja a víznyelıhöz és ı eltőnik abban a szörnyő, fekete mélységben. A feje felett az alagút tetején sorakozó égık még mindig fényesen világítottak, így szinte tisztán látta Taita medencéjét is, ahol a bambuszállványzaton felmenekülhet a szakadék sziklájának tetejére. Mindössze hatvan méterre volt tıle. Összeszedte minden erejét és a tomboló vízzel szemben húzta magát elıre, miközben kezével mindig újabb, bizonytalan kapaszkodót keresett. Körmei leszakadtak, ujjbegyeirıl az éles sziklák letépték a húst, de ı csak haladt kitartóan elıre. Végre meglátta maga elıtt a Taita medencéjébıl beszivárgó, nappali világosságot. Már csak tizenkét méter volt hátra, és hatalmas megkönnyebbüléssel, boldogan döbbent rá, hogy most már sikerül kijutnia az akna halálos csapdájából. Aztán egy új hang ütötte meg a fülét, egy durvább, sokkal kegyetlenebb bömbölés, amint az átszakadt gát teljes áradata lezúdul a vízeséssel Taita medencéjébe. Nyomban megtalálta az alagút bejáratát, hatalmas erejő hullámként csapott be, a folyosót a mennyezetig elöntötte, kitépte a világítást és Hansithot a sötétségbe taszította. Az áradat olyan erıvel csapódott neki, mintha nem csupán víz, hanem egy kıomlás sziklája lenne, és ezzel már nem tudott szembeszállni. Bizonytalan kapaszkodójától elszakította, elsodorta, hátrafelé taszította, sebesen vitte visszafelé az aknán, melyen oly hatalmas erıfeszítések árán sikerült idáig jutnia, majd belehajította a víznyelıbe. Az ırjöngı víz pörgette, forgatta. A sötétség és a rémület annyira összezavarta, hogy már azt sem tudta, merre van föl és merre van le, bár ez amúgy sem számított, hisz ilyen erejő sodrással szemben úgysem tudott volna úszni. Aztán a víznyelı teljes erejével megragadta, gyorsan és mélyen szippantotta be. A ránehezedı víz nyomása kezdte összezúzni. Az egyik dobhártyája szétpattant, és ahogy kinyitotta a száját, hogy kínjában felsikoltson, a víz száján át a tüdejébe nyomult. Az utolsó dolog, amit még érzett, az volt, ahogy a sebesen száguldó víz teljes erejével a víznyelı falának vágja, és jobb válla szilánkokra törik. Vízzel teli tüdejével sikítani már nem tudott, de hamarosan, vele együtt, a fájdalom is a feledés örök homályába merült. Holttestét sebesen sodorta végig a víz a föld alatti aknán, miközben az éles sziklák szétroncsolták, megcsonkították, így, mire a hegy túloldalán, a pillangós forrásnál ismét a felszínre került, már nem maradt belıle semmi felismerhetıen emberi. Onnan e szétszaggatott maradványok bekerültek az elterelt Dandera folyóba, hogy végül a Kék- Nílus szélesebb, méltóságteljesebb vizébe jussanak. A gátfal résén át bezúduló víz felkapta a sárga traktort, és a vízesés zuhataga úgy hajította le a hasadékba, akár egy aprócska játékszert. Nicholas egy pillanatra maga alatt látta a levegıben. Ahogy zuhant lefelé, menet közben rádöbbent, ha a gépen marad, akkor most alá került volna, és a rázuhanó traktor összezúzza. Ahogy a hatalmas gép a medence vizébe zuhant, majd eltőnt, habtól fehér szökıkút csapott a magasba. Nicholas követte, szabadon esett, még azt is sikerült elérnie, hogy a feje legyen felül és a lába alul, miközben sebesen siklott le a vízesésen. Az áradat, ami magával sodorta, tompította az esését, így, ahelyett, hogy a fenék kiemelkedı köveinek csapódott volna, a száguldó áradattal hánykolódva sodródott tovább. Ötven méterrel lejjebb bukott a felszínre, nedves haját hátravetette a szemébıl és gyorsan körülpillantott. A traktor eltőnt, elnyelte a vízesés aljánál lévı mélység, de elıtte egy kis sziklasziget emelkedett ki a folyó közepén. Vagy egy tucatnyi csapással odaúszott és megkapaszkodott egy kiálló sziklában. Onnan felnézett a hasadék meredek falaira és eszébe jutott, amikor legutóbb került itt hasonlóan szorult helyzetbe. Az a büszke diadalmámor, amit a gát szétzúzása és a fáraó sírjának elárasztása keltett benne, egybıl semmivé foszlott. Tudta, hogy nem képes megmászni a feje fölé nyúló, csúszós, simára koptatott sziklákat, melyeken nem talál semmiféle kapaszkodót. Ehelyett fontolóra vette az esélyét, hogy visszaküzdi magát a vízesés lábához. Onnan úgy tőnt, mintha valamiféle kürtı vagy hasadék vezetne fölfelé a vízmosás keleti oldalán, amely esetleg amolyan lépcsızetes járóaknaként szolgálhatna, de kemény és veszélyes dolog lesz megmászni. A vízesésnél lezúduló víz mennyisége nem volt akkora, mint amennyire számított, tekintettel a gát mögött lévı hatalmas víztömegre. Közben rájött, hogy a hengerekbıl álló fal java még a helyén maradhatott, és ez az áramlat csupán az a víz, ami a fal közepén, az általa ütött résen át jut be. Az ott maradt rızsehengerek, saját súlyuknál fogva, nyilván még tartják magukat. Mindazonáltal arra is rájött, hogy túl sokáig már nem tarthatnak, a folyó hamarosan félresöpri ıket, és teljes erıvel tör át. így hát elvetette az ötletet, hogy visszaússzon a vízesés lábához. - Valahogy ki kell kerülnöm az útjából - gondolta kétségbeesetten, miközben elképzelte, amint elkapja az irtóztató áradat, ami biztos, hogy bármelyik pillanatban lezúdulhat. - Ha valahol el tudnám érni az oldalát és esetleg találnék egy sziklapadot, akkor felmásznék és az áradat fölé kerülhetnék. - De tudta, hogy ez reménytelen vállalkozás. Egyszer már végigúszta ezt a kanyont, anélkül, hogy a csúszós falon akár egyetlen kapaszkodót is talált volna. - Talán elıtte ússzak? - gondolta. - Soványka esély, de az egyetlen. - Lerúgta bakancsát és összeszedte minden erejét. Épp elakart rugaszkodni ideiglenes menedékétıl, amikor meghallotta, hogy odafönn átszakadt a gátfal. Hatalmas, dörrenı robaj hallatszott, az elpattanó, széttörı fatörzsek reccsenése, és az üres szemetesedényként szétrepülı, súlyos hengerek csikorgása, majd hirtelen rémisztı, szinte tömör hullámként csapott át a szürke víz a vízesés tetején, és egy egész falnyi törmeléket és hulladékot sodort magával. - Jaj anyám! Túl késı. Itt jön a java! Ellökte magát a sziklától és lefelé fordult, úszott minden erejével, hatalmas rúgásokkal, és a karja oly vadul mozgott, akár egy cséphadaró. Hallotta a közeledı hullám bömbölését és a válla fölött hátrapillantott. Sebesen jött, faltól falig betöltötte a hasadékot, majdnem öt méter magas volt, és taréja a tetején elıre hajlott. Felvillant agyában egy ifjúkori kép, amint arra vár, hogy meglovagolja a St. Vincent-foki hírhedt hullámot, ott vár, és látja, amint felemelkedik mögötte, feltornyosul ez a hatalmas vízfal, mely akkora, akár egy hegy, és mindent elsöprı. - Lovagold meg! - mondta magának, miközben próbálta kiszámítani a megfelelı pillanatot. - Csípd el, akár egy hullámlovas! Erısen kapaszkodott, markolta a vizet, próbált minél nagyobb sebességre szert tenni, hogy feljuthasson a vízfal tetejére. Érezte, amint megragadja, és olyan erıvel emelte fel, hogy a gyomra hirtelen megemelkedett, aztán már fenn is volt a hullámtaréjon. Hátát ívbe hajlítva, karját a háta mögé főzve, felvette a hullámlovasok klasszikus testtartását, és ott volt a hullám tetején, feje enyhén lefelé hajlott, felsıteste kinn volt a vízbıl, miközben lábával irányította magát. Az elsı néhány rémisztı másodperc után rádöbbent, hogy sikerült meglovagolnia és még valamelyest irányítani is tud; riadalma alábbhagyott, és helyébe valamiféle vad lelkesedés lépett. - Húsz csomó! - becsülte meg a sebességét a kanyon falának mellette elsuhanó, elmosódott képei alapján. Ellavírozott a közelebbi faltól, a hullám tetején siklott, hogy a közepére kerüljön. Magával ragadta a hullám, a sebesség meg a veszély mámorító izgalma. A megemelkedett vízszint eltüntette a hasadék veszélyes, kés élességő szikláit, s így tisztán elszáguldhatott fölöttük. Kiegyenlítıdtek, simábbak lettek a vízesések meg a zuhatagok, így Nicholas nem zuhant, hanem simán lesiklott az alattuk lévı mélyebb szakaszra, miközben néhány gyors karcsapással és lábtempóval mindvégig a hullám tetején maradt. - A fenébe! Ez aztán a móka! - nevetett fel hangosan. Mások fizetnének érte. Ez még a legvadabb ugrásokat is veri. Az elsı mérföld elıtt a hullám kezdte elveszíteni alakját és lendületét, ahogy lassanként szélesebben terült el a kanyonban. Hamarosan nem lesz elég ereje hozzá, hogy ebben a hullámlovashelyzetben fenntartsa. Nicholas gyorsan körülnézett. Nem messze tıle, vele egy vonalban lebegett a gátfal egy maradványa, egy fatörzs abból a tutajból, amivel Árkász eltömítette a két fal közötti nyílást. Odalavírozott ehhez a masszív fadarabhoz. Jó kilenc méter hosszú volt és mélyen lebegett az árban, háta úgy emelkedett ki a vízbıl, akár egy bálnáé. Ágait a favágók épp csak ledurvázták, és az ágmaradványok biztos fogást adtak. Nicholas felhúzódzkodott a fatörzsre, hason feküdt rajta, arccal a folyás irányába, miközben lába a vízbe lógott. Gyorsan visszanyerte a lélegzetét és érezte, hogy ereje teljes egészében visszatér. Bár már kisimult és hullámalakját elvesztette, az áradat így is irdatlan sebességgel száguldott lefelé a hasadékban. - Még mindig alig valamivel tíz csomó alatt - becsülte meg a sebességet. - Amint ez becsap Taita medencéjébe, ıszinte részvétem von Schillernek meg a gorilláinak, akik vele vannak a sírban. Az elkövetkezendı négyezer évre ott is maradnak. - Fejét hátravetette és diadalmasan nevetett. - Bejött! A fene essen belém, ha nem jött be úgy, ahogy akartam. Hirtelen abbahagyta a nevetést, mivel érezte, hogy a fatörzs irányt változtat és a kanyon egyik fala felé sodródik. - Ajjaj! Újabb probléma. A fatörzs egyik oldalára gördült, és erıteljes lábtempókkal próbálta meg irányítani. Ormótlan lélekvesztıje szót fogadott neki, miközben erısen himbálódzott az áramlatban. Nehézkes kormányzás volt ez, és erıtlen ahhoz, hogy teljes egészében elkerülje az ütközést, de nem csapódott teljes erıvel a sziklafalnak, csupán súrolta, és a lendület ismét visszasodorta a fıfolyásba. Percrıl percre nıtt az önbizalma és egyre ügyesebb lett. - Le tudok úszni rajta egészen a kolostorig! - kiáltott fel boldogan. - Ilyen sebesség mellett pedig akár hamarabb is odaérhetek a csónakokhoz, mint Árkász és Royan. Ahogy elırenézett, felismerte a hasadéknak azt a részét, ahol most átszáguldott. - Ez a Taita medencéje fölötti kanyar. Egy-két percen belül ott is leszek. Az állványzatot mostanra már valószínőleg elmosta a víz. Olyan magasan húzódzkodott fel a fadarabra, amilyen magasra csak tudott anélkül, hogy felborítaná az egyensúlyát, és a vizet szemébıl kipislogva elıremeredt. Látta, hogy a Taita medencéje feletti vízesés száguldva közeledik felé, ezért összeszedte magát és felkészült a zuhanásra. A sebesen rohanó víz hosszú, sima zuhataga megnyílt elıtte, és még mielıtt lerepült volna, vethetett egy pillantást az alatta elterülı sziklás medencére. Nyomban látta, hogy elhamarkodottan ítélt. A bambuszállványzatot még nem mosta el a víz, bár erısen megrongálta. Az alsó rész már eltőnt, de a felsı része imbolyogva csüngött a sziklán, épp csak érintette a száguldó víz felszínét. Himbálódzott, lengedezett, ahogy az áramlat belekapott, és alig hitt a szemének, amikor észrevette, hogy legalább két ember csüng kétségbeesetten az ingatag szerkezet csattogó rúdjai között. Mindketten a szikla teteje felé igyekeztek. A pillanatnak ebben a töredékében Nicholas észrevette, hogy egy fémkeretes szemüveg csillan a vörösesbarna barett alól, és rájött, hogy a szikla tetejéhez közelebb lévı férfi Nogo. Aztán Nogónak sikerült felérnie az állványzat tetejére és eltőnt a sziklán. Ez volt az utolsó pillantás, amire Nicholasnak még ideje maradt, mielıtt fatörzse elérte a zuhatagot, majd egyre növekvı sebességgel, meredek szögben száguldott lefelé. A fatörzs hegye szinte függılegesen zuhant a medence vizébe és beszőrıdött a fenékbe, minek következtében Nicholas csaknem rúdugrást hajtott végre, de erısen markolta kapaszkodóját, így lassanként sikerült ismét egyenesbe jutnia. Néhány pillanatra a fatörzs elakadt a vízesés alatti örvényben, de az áramlat szinte azon nyomban ismét elragadta, és egyre gyorsabban siklott át Taita medencéjén, fenségesen, akár egy fából készült csatahajó. Nicholasnak ismét volt egy lélegzetvételnyi ideje, mely alatt körülpillanthatott a medencében. Nyomban látta, hogy a sír bevezetı alagútja már víz alá került, és a sziklafalnál látható vízszint alapján már legalább tizenöt méternyire volt a víz alatt. A gyızelem mámoros érzése öntötte el. A sírt ezúttal is sikerült megóvni a sírrablók fosztogatásától. Ezután ismét felnézett a bambuszállványzat viharvert maradványaira, melyek félrecsúszva, ısi vájataikból félig kitépve lógtak a sziklafalon, és látta, hogy roncsain még mindig ott csimpaszkodik egy másik férfi. Jó hat méternyire volt a vízszint felett, és úgy tőnt, mintha megdermedt volna, akár egy macska a szél csupálta fa magas ágai közt. Abban a pillanatban Nicholas rájött, hogy fatörzse veszélyesen himbálódzik a folyó szorításában és a lecsüngı állványzat felé fordul. Épp azon volt, hogy megpróbálja visszakormányozni, amikor a magasban kapaszkodó férfi feje felé fordult. Nicholas látta, hogy fehér ember, arca halovány foltként világított a kanyon homályában, majd egy pillanat múltán, amikor felismerte, heves győlölet hasított belé. - Helm! - kiáltotta. - Jake Helm. Lelki szemei elıtt megjelent Tamre, az epilepsziás fiú, amint összezúzva fekszik a sziklaomlás alatt, és látta maga elıtt Tessay összeégetett arcát. A düh és a győlölet egyre nagyobb lánggal lobogott benne, így aztán, ahelyett, hogy a fatörzset elirányította volna az álványzattól, megfordította és a szikla felé lendítette. Egy lélegzetelállító pillanatig Nicholas azt hitte, hogy elvéti, de aztán a fatörzs a falhoz ért és hegyes vége belecsapódott, ráakaszkodott a bambusz lelógó végére. A fa súlya és lendülete ellenállhatatlan volt. A bambuszrudak recsegve elpattantak, akár a száraz aprófa, majd az egész roskatag építmény kiszakadt a falból és rázuhant a fatörzsre. Helm is kirepült, majd az állványt elengedve, lábbal lefelé, a fatörzs közelében zuhant a vízbe. Mélyen lement a felszín alá. Amíg a víz alatt volt, Nicholas lovaglóülésbe helyezkedett a fán és megragadott egy bambuszrudat, melyet az állványzatból tört le és ott úszott mellette. A fatörzs a megáradt folyó egy kisebb örvényébe került és most lassan forogni kezdett az áramlás fıvonalán kívüli, pangó vizén. Nicholas még mindig biztosan ült a fán. Méricskélte a bambuszt, elıre-hátra lengette, akár egy baseballütıt. Majd a válla fölé emelte, így várta, hogy Helm felbukkanjon. Egy másodperc múlva a texasi feje a felszínre tört. Szeme szorosan csukva volt, lihegve vizet köpött ki száján, majd megpróbált levegıt venni. Nicholas a rúddal megcélozta a fejét, majd minden erejét beleadva meglendítette, ám abban a pillanatban Helm kinyitotta a szemét, és látta a felé közeledı csapást. Oly gyors volt, akár egy vízisikló, fejét elgördítette a lesújtó bunkó alól, így az szıke fejét csupán oldalról súrolta. A lendülettıl Nicholas elvesztette az egyensúlyát és, még mielıtt visszanyerhette volna, Helm egy nagy levegıt vett és ismét a víz alá merült. Nicholas másodszor is ütésre készen várakozott, a homályos vizet kémlelte, miközben dühösen morgott magára, amiért az elsı csapást elvétette és elvesztette azt az elınyt, amit a meglepetés ereje jelent. Nem voltak illúziói, tudta, mibe megy bele most, mikor Helm már tisztában van a helyzetével. Csak teltek a másodpercek, és ellenfelének nyomát se látta, mire Nicholas nyugtalanul hátranézett, hogy megpróbálja megállapítani, hol bukkanhat majd fel. Egy hosszú percen át nem történt semmi. Idegesen leeresztette a bunkót és fogást váltott, hogy éles, törött végével bármely irányba döfhessen. Hirtelen érezte, hogy bal bokáját a víz alatt fájdalmas erıvel megragadják, és még mielıtt megkapaszkodhatott volna, hogy ellenálljon, lerántották a fatörzsrıl és háttal a vízbe zuhant. Ahogy merült lefelé, érezte, hogy Helm ujjai az arcát markolásszák. Nicholas megragadta az egyik ujjat és hátrafelé csavarta, és miközben az ujjat nyomta a csukló felé, érezte, hogy reccsen egy nagyot. A kificamított ízület kínja azonban felvillanyozta Helmet, és akár egy óriás polip, izmos hosszú karját Nicholas nyaka köré tekerte. Egy pillanatra mindketten a felszínre buktak, gyorsan nagy levegıt vettek, majd Helm hátranyomta Nicholas fejét, akinek a víz nyitott szájába ömlött. Nyakán erısödött a szorítás, és érezte a gerincére nehezedı nyomást. Gyilkos szorítás volt. Ha Helmnek biztos fogása lett volna, akkor már kifejthette volna azt az utolsó, aprócska nyomást, ami elég lett volna ahhoz, hogy Nicholas gerince elpattanjon. Nicholas azonban folyamatosan a nyomóerı irányába mozgott, így meggátolta Helmet, hogy teljes erejét kifejthesse. Ahogy átfordult, ott látta maga elıtt Helm arcát, melyet felnagyított és eltorzított a piszkos, szürke víz. Ez az arc iszonytatónak és gonosznak tőnt. Ahogy Helm fölé gördült, Nicholas mindkét kezét a másik derekára kulcsolta és keményen tartotta, majd jobb térdét Helm lába közé emelve, keményen az ágyékába rúgott. Térdkalácsán érezte, hogy pontosan célba talált. A nemi szerv telt volt és gumiszerően rugalmas. Helm összerándult, és enyhült a szorítás Nicholas nyakán. Ezt a pillanatot használta ki Nicholas, lenyúlt és megragadta Helm sérült heréit, majd kegyetlenül megtekerte. Ott látta néhány centinyire maga elıtt a másik fájdalomtól eltorzuló arcát, majd Helm ellökte magát Nicholastól, elengedte a nyakát és lenyúlt, hogy mindkét kezével megragadja a csuklóját. Ismét a felszínre jöttek, nem messze a mellettük úszó fatörzstıl, és Nicholas rájött, hogy az áramlat ismét elkapta ıket, most a folyó fısodrában közelednek Taita medencéjének kijárata felé. Nicholas elengedte Helm golyóit, és másikkezével egy ütést mért az arcára, de túl közel voltak egymáshoz, így az ütésnek nem volt ereje. Lecsúszott Helm arcáról, és ezúttal Nicholas próbálta meg kinyújtott karját Helm nyaka köré fonni. A texasi a válla közé húzta a fejét és kisiklott a fogásból. Aztán hirtelen, villámgyorsan, akár egy lecsapó vipera, elırehajolt és fogait belemélyesztette Nicholas állába. A meglepetés teljes volt és a fájdalom kínzó, amint Helm fogai a húsába mélyedtek. Nicholas felkiáltott és Helm szeme felé kapott, megpróbálta körmeit a másik szemhéjába nyomni. De Helm szorosan összezárta a szemét és fogait még mélyebbre fúrta, olyannyira, hogy Nicholas vére kibuggyant és már Helm szája sarkából szivárgott. A fadarab még mindig mellettük úszott, néhány centire volt Helm feje mögött. Nicholas megragadta a texasi füleit és megforgatta ıt a vízben. İ átlátott Helm feje fölött, Helm viszont nem láthatott. A fatörzsbıl kiállt egy durva göcsört ott, ahol fejszével egy ágat vágtak le róla. Ferde vágás volt, így élesen meredezett. A fájdalom könnyei homályosították el Nicholas szemét, de azért Helm fejének hátsó részét az éles göcsörttel egy vonalba hozta. Éreze, hogy Helm fogai már szinte teljesen átharapták az állat. Úgy belemart alsó ajkába, hogy a vér már- már teljesen elöntötte Nicholas száját. Helm gyötörte, jobbra-balra rángatta a fejét, akár egy pitbull az arénában, hamarosan kitép egy véres falatot Nicholas húsából. Nicholas a fájdalom és a kétségbeesettség minden erejével elırelendült, és felsıtestének meg két kezének segítségével, mellyel Helm füleit markolta, ellenfelének fejét az éles fagöcsörtre vágta. A fa hegyes vége pontosan Helm koponyaalapjánál a gerincoszlop két csigolyája közé talált és úgy csúszott be, akár egy szög, miközben részben átszakította a gerincagyat. Helm állkapcsa szétpattant és görcsbe rándult. Nicholas elhúzódott tıle, állából egy darabka hús szabadon lógott és ömlött a vér a mély, egyenetlen sebbıl. Helm úgy fennakadt a fán, akár a nyers hús a hentes kampóján. Végtagjai rángatództak, arcizmai görcsösen vonaglottak. Szemhéja reszketett és ugrált, akár egy epilepsziásnak, és szemgolyója befordult koponyája felé úgy, hogy csak a fehérje látszott, mely groteszk mód villogott a hasadék homályában. Nicholas felhúzódzkodott a fatörzsre a texasi teste mellé, és ott csüngött lihegve, miközben állából vércseppek csöpögtek mellkasára. A fatörzs lassan forogni kezdett az egyenlıtlen súlyelosztás miatt, és Helm kezdett lecsúszni a fakampóról. A bıre olyan hanggal szakadt le, mint a szétváló selyem, és gerinccsigolyája érdesen a fának dörzsölıdött. Aztán a test végre mozdulatlanná vált, arccal a vízbe esett és süllyedni kezdett. Nicholas nem hagyta, hogy ilyen könnyen megússza. - Legyünk csak egészen biztosak felıled, drága fiacskám - csikorogta felduzzadt, vérzı szájával. Vért és nyálat köpött ki szájából, miközben kinyúlt és hátulról megragadta Helm gallérját, majd arccal lefelé, a fatörzs alatt a víz alá nyomta. Sebességük egyre nıtt a kanyon utolsó szakaszán, de Nicholas konokul tartotta Helmet a víz alatt, hogy kioltsa belıle az élet utolsó szikráját is, mígnem az áramlat kitépte kezébıl a tetemet, és ı nézte, amint lassan elnyeli a szürke, zavaros víz. - Átadom az üdvözletedet Tessaynek - kiáltott utána Nicholas, ahogy a holttest elmerült. Ezután minden figyelmét a fatörzs egyensúlyára fordította, és arra, hogy sikerüljön rajta maradnia a folyó száguldó sodrában. Végül a rózsaszín sziklakapukon át kivetıdött a Dandera folyó alsó szakaszára. Ahogy elsodródott a kötélfüggıhíd alatt, lecsúszott a fatörzsrıl és sebesen elindult a nyugati part felé, miközben nagyon is tudatában volt, hogy alig fél mérföldnyire van a Nílusba ömlı folyó kegyetlenül nagy zuhatagától. A parton ülve letépett egy csíkot igének aljából. Amennyire csak tudta, bekötözte sérült állat, és hátul a feje mögött rögzítette. A vér átszivárgott a vékony, nedves vásznon, de megszorította a kötést, és a vérzés lassanként elállt. Bizonytalanul felállt és átverekedte magát a folyót szegélyezı, sőrő bozótoson, míg végül elérte a kolostorhoz levezetı ösvényt, melyen mezítláb bicegett le. Csupán egyszer állt meg, amikor messzirıl, a hasadék fölötti szikla felıl meghallotta a felszálló helikopter hangját. Visszanézett. - Úgy tőnik, Tuma Nogónak sikerült kijutnia onnan. De kár! Szeretném tudni, vajon mi történt von Schillerrel meg az egyiptomival - motyogta komoran, miközben sérült arcát tapogatta. - Most már legalább egyikıjük sem jut be a sírba, hacsak nem emelnek újabb gátat a folyón. Aztán hirtelen egy másik gondolat merült fel benne. - Úristen, mi van, ha von Schiller már benn volt, amikor a folyó megindult? - Kuncogni kezdett, majd megcsóválta a fejét. - Ez túl szép lenne. Az igazság gyızelme sohasem ilyen tiszta. - Ismét megcsóválta a fejét, de a mozdulatra kegyetlenül fájni kezdett a sebe. Egyik kezét bekötözött állára szorította, majd ismét elindult lefelé, aztán sietve ügetni kezdett, amint elérte a kolostorhoz vezetı, kövezett utat.
Nahoot Guddabi az útvesztı egyik
sarkánál egyenesen von Schillerbe ütközött. Furcsamód, az öregember jelenléte, dacára annak, hogy ebben a válságos helyzetben nem sokat jelentett, mégis megnyugtatta, és páni rémületét, mely azzal fenyegetett, hogy bármely pillanatban teljesen úrrá lesz rajta, megfékezte. Hansith nélkül az útvesztı kísértetiesen magányos hely volt. Itt bármely emberi társaság áldást jelentett. Egy pillanatig úgy kapaszkodtak egymásba, mint az erdıben eltévedt gyerekek. Von Schillernél még most is ott volt a kincs néhány darabja, amit akkor vizsgálgattak, amikor Hansith pánikba esett és elrohant. Egyik kezében a fáraó arany pásztorbotját, a másikban pedig a szertartások díszes korbácsát tartotta. - Hol a szerzetes? - rikácsolta von Schiller. - Miért rohant el és hagyott itt engem? Meg kell találnunk a kivezetı utat, maga idióta! Hát nem fogja fel, hogy milyen veszélyben vagyunk? - Hogy várhatja el tılem, hogy tudjam az utat... - kezdte Nahoot dühösen, majd hirtelen elhallgatott, amint észrevette a krétajeleket von Schiller válla fölött a falon és végre rájött jelentıségükre. - Ez az! - kiáltott fel megkönnyebbülten. - Harper, vagy az al Simma némber megjelölték nekünk. Jöjjön! - A jelzéseket követve elindult az alagútban. Mindazonáltal, mire a központi lépcsıhöz értek, már közel egy óra telt el azóta, hogy Hansith otthagyta ıket. Ahogy lesiettek a lépcsın a hosszú folyosóra, a folyó zaja mindent betöltı, surrogó sziszegéssé növekedett, akárha egy alvó sárkány szuszogott volna. Nahoot futásnak eredt, és von Schiller mögötte tántorgott, öreg lábait a félelem még jobban elgyöngítette. - Várjon! - kiáltott Nahoot után, aki elengedte füle mellett az öregember könyörgését, és fejét lehajtva átbújt a vakolt ajtón vágott nyíláson. A pihenın a generátor még mindig szépen zümmögött, de Nahoot még csak rá se pillantott, ahogy sietve elindult a lejtıs alagutat megvilágító lámpák fényében. Még mindig futva befordult a következı sarkon, majd hirtelen megtorpant, amint észrevette, hogy az alatta lévı szakaszt már elöntötte a víz, egészen a megmunkált kıtömbökön lévı, ókori vízszint jelig. A víznyelınek és a pontonhídnak már nyoma sem volt. Tizenöt méternyi vagy tán még annál is mélyebb víz alá kerültek. A Dandera folyó, mely évezredeken át volt ırzıje a sírnak, most ismét szolgálatba lépett. Sötéten és kérlelhetetlenül zárta le a sír bejáratát, miként négyezer éven át tette. - Allah! - suttogta Nahoot. - Allah könyörülj rajtunk! Von Schiller fordult be az alagút sarkán és megállt Nahoot mellett. Mindketten rémült iszonyattal meredtek az elárasztott aknára. Aztán von Schiller lassan leroskadt a fal mellett. - Elvesztünk - suttogta, mire Nahoot halkan vinnyogva felnyögött és térdre hullt. Majd magas, éneklı orrhangon imádkozni kezdett. Ez a hang felbıszítette von Schillert. - Ez nem segíthet rajtunk. Hagyja abba! - A jobb kezében lévı aranyozott korbáccsal végighúzott Nahoot elırehajló hátán. Nahoot felkiáltott fájdalmában és elmászott von Schiller mellıl. - Valahogy ki kell jutnunk innen. - Von Schiller hangja már nyugodt volt. Parancsoláshoz szokott ember volt, és most átvette az irányítást. - Lennie kell egy másik útnak, ami kivezet innen – jelentette ki. - Megkeressük. Ha van egy kivezetı nyílás, akkor éreznünk kell a légáramot. - A hangja egyre határozottabban és magabiztosabban csengett. - Igen! Ezt fogjuk tenni! Kapcsolja ki azt a ventilátort, és megpróbáljuk kideríteni, hogy van-e bármiféle légmozgás. Nahoot buzgón reagált erre a határozott, parancsoló hangra és visszasietett, hogy kikapcsolja a ventilátort. - Vegye elı az öngyújtóját - mondta von Schiller. – Ezeket összesodorjuk és meggyújtjuk. - Azokra a papírokra és fényképekre mutatott, melyeket Royan hagyott az ajtónyílás melletti kecskelábú asztalon. A füst alapján kideríthetjük a légáramot. Az elkövetkezendı két óra során végigjárták a sír minden szintjét és a magasra tartott, égı papírok füstjének mozgását figyelték. Az alagutakban sehol sem bukkantak még egy aprócska légmozgásra sem, végül visszamentek az elárasztott aknához és kétségbeesetten meredtek az útjukat álló csöndes, fekete vízre. - Ez az egyetlen út - suttogta von Schiller. - Kíváncsi lennék, vajon a szerzetes erre menekült-e ki mondta Nahoot, ahogy leroskadt a fal mellett. - Nincs más út. Egy darabig hallgattak; nehéz volt megítélni az idı múlását a sírban. Most, hogy a folyó már elérte saját szintjét, nem volt több vízmozgás az aknában, és a víznyelın átfutó áramlat halk, távoli hangja csak növelte a csöndet. Ebben a nagy némaságban tisztán hallották saját lélegzésüket. Végül Nahoot szólalt meg. - Az üzemanyag a generátorban lassanként kifogy, tartalékot pedig nem láttam... Arra gondoltak, mi történik majd, ha a kis üzemanyagtartály kiürül. Az eljövendı sötétségre gondoltak. Von Schiller hirtelen felkiáltott: - Ki kell mennie az aknán át, hogy segítséget hozzon. Megparancsolom, hogy induljon. Nahoot hitetlenül meredt rá. - Több mint száz méterre van a kijárat, és árad a folyó. Von Schiller felpattant és fenyegetıen állt Nahoot felett. - A szerzetes erre jutott ki. Ez az egyetlen út. Végig kell úsznia az alagúton, hogy eljusson Helmhez és Nogóhoz. Helm tudni fogja, mi a teendı. Majd ı kitalálja, hogyan vigyen ki innen. - Maga ırült - hátrált el tıle Nahoot, de von Schiller követte. - Megparancsolom! - Háborodott vénember! - Nahoot megpróbált feltápászkodni, de von Schiller meglendítette a nehéz arany korbácsot és váratlanul akkora csapást mért Nahoot arcára, hogy az hátraesett, ajka felhasadt, és két elülsı foga kitörött. - Maga megırült! - nyöszörögte. - Ezt nem teheti... de von Schiller újból és újból meglendítette a nehéz korbácsot, mely felszaggatta Nahoot arcát, vállát, áthasította vékony pamutingét. - Megölöm! - rikoltotta neki von Schiller, miközben csakúgy záporoztak rá az ütések. - Ha nem engedelmeskedik nekem, megölöm. - Hagyja abba! - nyüszítette Nahoot. - Ne, kérem, hagyja abba. Megteszem, csak hagyja már abba. Elmászott von Schillertıl, és addig vonszolta magát az alagút kövén, míg végül már derékig a vízben ült. - Adjon idıt, hogy felkészüljek - könyörgött. - Induljon máris! - nézett rá fenyegetın von Schiller, miközben magasra emelte a korbácsot. - Nagyon valószínő, hogy az alagútban talál még benn szorult levegıt. Át fog jutni. Induljon! Nahoot kezével vizet merített és az arcába locsolta, hogy lemossa a vért, ami az egyik mély sebbıl folyt. - Le kell vennem a ruhámat, a cipımet - nyüszítette, hogy még egy kis idıt csikarhasson ki, de von Schiller nem engedte ki a vízbıl. - Ott is megteheti, ahol van - utasította, miközben meglóbálta a korbácsot. Másik kezében a nehéz arany pásztorbotot tartotta. Nahoot rádöbbent, ha azzal sújt le rá, széttörheti a koponyáját. Nahoot ott állt a térdig érı vízben és fél lábon ugrált, ahogy lehúzta a cipıjét. Aztán lassan, vonakodva alsónadrágra vetkızött. Vállán a korbácsütések mély sebeket hagytak, és a szivárgó vér vörös kígyóként siklott végig a hátán. Tudta, hogy le kell csillapítania ezt az ırült vénembert. Lemerül a víz alá, egy kis darabon elúszik, majd megkapaszkodik az alagút oldalfalában addig, amíg tart a levegıje, aztán visszaúszik. - Induljon! - üvöltött rá von Schiller. - Csak az idıt fecsérli. Ne higgye, hogy kiengedem. Nahoot mélyebbre gázolt, míg a víz már a melléig ért. Egy pár percre megállt, mialatt mélyeket lélegezve teleszívta magát levegıvel. Aztán visszatartotta lélegzetét és a víz alá merült. Von Schiller ott állt a víz szélén és meredten nézett lefelé, de a fekete, fenyegetı felszínt látta, alatta semmit. A lámpafényben látszott, hogy Nahoot vére pirosra festi a vizet. Lassan múltak a percek, aztán hirtelen erısen kavarogni kezdett a víz, és egy emberi kar emelkedett a sötétlı felszínre, a kéz és az ujjak mintegy esdeklın nyúltak ki. Aztán lassan ismét a mélybe merült. Von Schiller egészen elırehajolt: - Guddabi! - kiáltotta mérgesen. - Mit szórakozik ott? Egy újabb örvény kavarta fel a vizet, majd valami, akár egy tükör villant fel a mélybıl. - Guddabi! - csattant fel von Schiller ingerülten. Mintha a hívásra válaszolna, Nahoot feje a felszínre bukott. A bıre viaszsárga volt, mintha minden vér kifutott volna belıle, és tátott szája valami iszonyú, néma sikolyra nyílt. Körülötte csakúgy habzott a víz, mintha hatalmas halak egész raja táplálkozna a mélyben. Ahogy von Schiller értetlenül meredt rá, Nahoot feje körül valami sötétlı hullám emelkedett fel és rózsavörösre festette a víz felszínét. Egy pillanatig von Schiller nem jött rá, hogy ez nem más, mint Nahoot vére. Aztán meglátta azokat a hosszú, kígyózó árnyakat, melyek cikázva tekeregtek Nahoot körül, és tépték, marcangolták a húsát. Nahoot ismét felemelte a kezét, és könyörgıen von Schiller felé nyújtotta. A karját már félig felfalták, mély, félhold alakú harapások nyoma tátongott a megcsonkított karon. Von Schiller felsikoltott az iszonyattól, és elhátrált a víztıl. Nahoot hatalmas sötét szeme vádlón meredt rá. Von Schillert nézte, és valami vad, cseppet sem emberi, károgó hang hagyta el feszülı torkát. Miközben von Schiller nézte, az egyik hatalmas, trópusi angolna kidugta fejét a víz felszínére, tátott szájában üvegszilánkként csillantak meg fogai, melyeket Nahoot nyakába mélyesztett. Nahoot még csak meg sem próbálta letépni magáról ezt a szörnyő lényt. Már túl messze járt. Csak meredt von Schillerre, miközben az angolna a nyakába kapaszkodva tekergeti, kígyózott és iszamos győrőkbe csavarta magát. Aztán Nahoot feje lassanként ismét elmerült. A víz még hosszú perceken át kavargott a mélyben zajló mozgástól, és idınként felcsillant egy-egy kígyózó, hosszú hal. Aztán a víz felszíne fokozatosan lecsillapult, oly csöndes és nyugodt lett, akár egy fekete üveglap. Von Schiller megfordult és futni kezdett, futott vissza a lejtıs aknán, el a pihenı mellett, ahol a generátor még mindig csöndesen duruzsolt, vakon igyekezett a lehetı legmesszebb kerülni attól a szörnyő víztıl. Nem tudta hova, merre tart, csak ment elıre az egymást követı folyosókon. A központi lépcsı aljánál nekirohant a fal sarkának, amitıl elszédült és az achátkövezetre esett, majd csak feküdt ott zokogva, miközben egy hatalmas, bíborvörös dudor nıtt a homlokán. Egy idı múlva nehézkesen föltápászkodott, és botorkálva elindult felfelé a lépcsın. Teljesen összezavarodott, elvesztette minden irányérzékét, agya lassanként megbomlott, az iszonyat és a félelem megtébolyította. Ismét elesett és négykézláb mászott tovább az útvesztı következı sarkáig. Csak ott tudott ismét talpra állni, majd tántorogva ment tovább. A meredek akna, mely Taita gázcsapdájába vezetett, úgy nyílt meg lába elıtt, hogy észre se vette. Lezuhant a lépcsın, lábát és mellkasát felsebezte, összezúzta. Aztán ismét felállt, tántorogva átszédelgett az amforákkal teli helyiségen, fel a túloldali lépcsın, majd beért a festett csarnokba, mely Mamose fáraó sírjába vezetett. Ziláltan, eszelıs tekintettel, tébolyultan már a csarnok feléig tántorgott el, amikor a világítás elhalványult, sárgás izzássá fakult. Aztán ismét visszanyerte fényét, amint a generátor felszippantotta üzemanyagtartályának utolsó cseppjeit. Von Schiller a csarnok közepén megtorpant és kétségbeesetten nézett fel az égıkre. Tudta, hogy mi következik. Még néhány percig a lámpák fényesen, vidáman világítottak, majd ismét elhalványultak, megfakultak. Aztán ránehezedett a sötétség, akár egy szemfödél súlyos, bársony redıi. Ez a sötétség oly erıs, oly teljes volt, mintha valóban súlya, anyaga lett volna. Szinte szájában érezte a sötétség ízét, amint az testébe nyomult és fojtogatta. Vakon, ırjöngve, a feketeségben minden irányt elvesztve ismét rohanni kezdett. Fejjel valami kıbe ütközött és kábán újból a földre zuhant. Érezte, amint vére melegen csordul végig az arcán és nem kapott levegıt. Nyöszörgött, zihált, majd lassan, ahogy oldalán feküdt, összegömbölyödött, akár egy magzat az anyaméhben. Eltöprengett, vajon mennyi ideig tart majd, hogy meghaljon, és lelke bele-sajdult, mert tudta, hogy napokig, akár még hetekig is eltarthat. Kissé megmozdult, közelebb húzódott ahhoz a kıhöz, aminek nekiütközött. A sötétségben nem tudhatta, hogy Mamose nagy szarkofágja volt az, mely menedéket nyújtott neki. Így hevert a sír sötétségében, ahol egy uralkodó temetkezési kincsei vették körül, és várta saját lassú, elkerülhetetlen halálát.
A Szt. Frumentius kolostor teljesen
kiürült. Ahogy a szerzetesek meghallották a szurdokon végigvisszhangzó fegyverropogást és a csata zaját, összeszedték kincseiket és elmenekültek. Nicholas végigfutott a kolostor hosszú, kihalt teraszán, majd a lépcsı tetején egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát, mielıtt elindult volna lefelé a Nílushoz és az epifániaszentélyhez, ahová a csónakokat rejtette. Lihegve fürkészte az alatta elterülı medence homályát, ahová a napfény csak ritkán jut el, de a kettıs vízesés ezüstös permetének felhıje eltakarta elıle a mélységet. Nem tudta, vajon Árkász és Royan odalenn várnak-e rá, vagy esetleg valami baj érte ıket útközben a csapáson. Megigazította állán a rongyos, vérfoltos kötést, majd elindult lefelé. Aztán meghallotta Royan hangját valahonnan lentrıl, az ezüstös vízpára alól, amint a nevén szólítja és sebesen rohan felfelé a csúszós, nyálkás lépcsıkön. - Nicholas! Jaj, hála Istennek! Már azt hittem, nem jössz. Ölelı karjaiba rohant volna, amikor meglátta a kötést, meg vértıl maszatos arcát, mire megtorpant és rémülten meredt rá. - Jézus Mária! - suttogta. - Mi történt veled, Nicky? - Csak egy kis összetőzés Jake Helmmel. Mindössze egy kis karcolás, de a csókolózás pillanatnyilag nem a legerısebb oldalam – motyogta Nicholas, miközben a kötéssel az állán megpróbált vigyorogni. – Az üdvözlést egy kis idıre el kell halasztanunk. Egyik karjával átölelte Royan vállát és csaknem kibillentette egyensúlyából, ahogy megfordította, hogy elinduljanak lefelé a lépcsın. - Hol vannak a többiek? - Mind itt vannak - mondta Royan. - Árkász és Mek a hajókat pumpálják és rakodnak. - Tessay? - Biztonságban van. Az utolsó lépcsıszakaszon már bukdácsolva értek le a szentély alatti mólóra. A Nílus három métert emelkedett, amióta Nicholas legutóbb itt állt. A folyó áradt, haragos volt, iszapos és sebes. A vízpára felhıin át alig tudta kivenni a túlpart szikláit. Az öt Avon csónak a szélén volt. Négy már teljesen felfújva, az utolsó pedig hullámzott és duzzadozott, ahogy engedték bele a tartályból a sőrített levegıt. Mek és Árkász a lıszeres ládákat pakolták be a már kész csónakokba és zöld, nejlon rakományvédı hálók alatt rögzítették. Árkász felnézett Nicholasra, és a döbbenet komikus kifejezése jelent meg nyílt, ıszinte arcán: - Mi a jó büdös franc történt a képeddel? - Majd elmesélem - ígérte meg neki Nicholas, és megfordult, hogy megölelje Meket. - Köszönöm, öreg barátom - mondta ünnepélyes komolysággal. - Az embereid remekül küzdöttek, és engem is megvártatok. - Nicholas a sebesült gerillák felé pillantott, akik a szikla lábánál feküdtek. - Mekkora a veszteség? - Három halott és ez a hat sebesült. Rosszabb is lehetett volna, ha Nogo emberei keményebben nyomulnak elıre. - Ez is túl sok - mondta Nicholas. - Egy is az - helyeselt Mek mogorván. - Hol van a többi embered? - Útban a határ felé. Épp csak annyit tartottam itt, ahányan a csónakokhoz kellenek. - Mek levette a kötést Nicholas álláról. Royan felszisszent, amikor meglátta, de Mek vigyorogni kezdett. - Úgy tőnik, mintha egy cápa rágott volna meg. - Úgy van, az volt - helyeselt Nicholas. Mek vállat vont. - Legalább egy tucat öltés kell bele. Odakiáltott egyik emberének, hogy vigye oda neki a zsákját. - Bocs, de nincs érzéstelenítı - figyelmeztette Nicholast, miközben lenyomta az egyik csónak tükörlapjára és egyenesen az üvegbıl öntötte rá a fertıtlenítıt. Nicholas fájdalmasan felszisszent. - Csíp, mi? - mondta nyájasan. - De várd csak ki, amíg elkezdem összevarrni. - Ezt a kedvességet beróják majd a neved mellé a nagy könyvbe - mondta neki Nicholas, és Mek gonoszkodó pillantással bontott fel egy steril készletet. Ahogy Mek a seben dolgozott, a széleket összenyomta és feszesre húzta a szálat, csöndesen beszélt, úgy, hogy csak Nicholas hallhassa. - Nogo legalább egy teljes századnyi emberrel ırizteti lefelé a folyót. A felderítıim azt mondják, hogy fedezékben vannak a folyó mindkét partján húzódó ösvényeken. - Arról ugye nem tud, hogy csónakjaink vannak, amivel a folyón menekülhetünk? - kérdezte Nicholas összeszorított foggal. - Nem hiszem, hogy tudná, de elég sokat tud minden eddigi lépésünkrıl. Lehet, hogy informátora volt a munkásaid között. – Mek egy pillanatra elhallgatott, amíg átszúrta a tőt Nicholas húsán, majd folytatta: - És Nogónak még ott van a helikopter is. Amint ez a felhı felszakad, észrevesznek minket a folyón. - A folyó az egyetlen menekülési útvonalunk. Imádkozzunk, hogy az idı ilyen pocsék maradjon. Mire Mek elkötötte az utolsó csomót is és gyorstapasszal leragasztotta Nicholas állát, Árkász végzett az utolsó csónak felfújásával és berakodásával. Mek négy embere felvitte Tessay hordágyát az egyik csónakra. Mek felsegítette ıt a fedélzetre és elhelyezte a fedélzeten egy olyan helyre, ahol a biztonsági övek a keze ügyében voltak. Aztán otthagyta Tessayt és lesietett sebesült embereihez, hogy ıket is a csónakokba segítse. A legtöbbjük fel tudott menni a saját lábán, de kettıt vinni kellett. Ezután visszament Nicholashoz. - Látom, megtaláltad a rádiódat - mondta, miközben az üveggyapot tartóra nézett, melyet Nicholas a vállára vetett. - Enélkül nagy bajban lennénk. - Nicholas szeretettel ütögette meg a tartót. - Én átveszem a parancsnokságot a csónakon, amelyiken Tessay van. - Rendben! - mondta Nicholas. - Royan velem jön a vezércsónakra. - Jobb lenne, ha hagynád, hogy én vezessek - mondta Mek. - Mit tudsz te az ilyen sebes folyamon való hajózásról? - kérdezte Nicholas. - Én vagyok az egyetlen, aki ezen a folyón valaha is végigment. - Az húsz évvel ezelıtt volt - mutatott rá Mek. - Sokkal jobb vagyok most, mint akkor voltam – vigyorgott Nicholas. - Ne vitatkozz, Mek. Te leszel mögöttem, Árkász meg téged követ. Vannak az embereid között olyanok, akik elég jól ismerik a folyót ahhoz, hogy irányítsák a másik két csónakot? - Minden emberem ismeri a folyót - mondta Mek, majd hangos kiáltással kiadta a parancsot. Mindenki ahhoz az Avonhoz rohant, amelyet kijelöltek neki. Nicholas átemelte Royant csónakjuk peremén, majd segített embereinek a hajót a sziklás partról vízre tenni. Amint a csónak teljes egészében a vizén lebegett, bemásztak, és minden ember megragadott egy evezıt. Ahogy nekifeszültek, Nicholas nyomban látta, hogy legénységének minden tagja igazi hajós, Mek nemhiába büszkélkedett velük. Erısen, de simán húztak, és a felfújható, könnyő hajó sebesen elindult a Nílus fı folyásán. Az Avonokat tizenhat fıre tervezték, és csak könnyen voltak megterhelve. A lıszeresládák, melyekbe a sírban talált leleteket csomagolták, nagynak tőntek, de nem voltak nehezek, és egy tucatnyi embernél több egyik csónakban sem volt. Egyikük sem merült mélyre, így könnyő volt kezelni és irányítani ıket. - Veszélyes vizek várnak ránk - mondta Nicholas komoran Royannak. - Végig, egészen a szudáni határig. - A kormánylapát mellett ült, a hajó hátsó részében, ahonnan jól látott elıre. Royan a lábánál kuporgott és erısen kapaszkodott az egyik biztonsági övbe, miközben igyekezett, hogy ne legyen az evezısök útjában. Átvágtak azon az áramlaton, mely a vízesés alatti szürke kımedencét mosta ki, és Nicholas vonalba állt azokkal a keskeny földnyelvekkel, melyek közt a folyó nyugatnak ment. Felnézett az égre és a permetezı vízpárán át látta, hogy a bíborszín esıfelhık alacsonyan járnak. Mintha rároskadtak volna a magas sziklák csúcsaira. - Kezd a szerencse mellénk szegıdni - mondta Royannak. – Ilyen idıben még a helikopterrel sem találhatnak ránk. Rolexére pillantott, melynek üveglapján vízcseppek gyöngyöztek. - Van néhány óránk sötétedésig. A folyó jó néhány mérföldjét magunk mögött hagyhatjuk, mielıtt az éjszaka megállásra kényszerítene. Hátranézett és látta, hogy a kis flottilla többi hajója himbálódzva jön utána. Az Avonok fényvisszaverı, sárga színe ragyogóan kiemelkedett még a szurdok ködös homályából is. Összeszorított öklét az elırehaladás jelére emelte, mire a következı csónakban Mek megismételte a mozdulatot és szakállán át rávigyorgott Nicholasra. A folyó elragadta ıket és ık átsiklottak a Nílus keskeny, kanyargós szőkületébe. Az evezısök leálltak és hagyták, hogy a folyó vigye ıket. Mindössze annyit tehettek, hogy a nehéz pillanatokban segítettek Nicholasnak átkormányozni a hajót, és mindvégig ott voltak készenlétben a szegélydeszkák mellett. A szurdokban a megemelkedett víz sok sziklazátonyt ellepett, de jelenlétüket tisztán mutatták az állóhullámok, illetve a köztük lévı keskeny sávban fehéren tajtékzó víz. Az áradó folyó mindkét parton magasra ért, csapkodta a szurdok mélyének szikláit. Ha egy Avon felborul, vagy akár a legénység egyetlen tagja is a vízbe zuhan, ezen a folyón nem lehet megállni, hogy a túlélıket felvegyék. Nicholas magasan állt és a nyakát nyújtogatta. Jó elıre ki kellett néznie az útvonalat, és ha egyszer elindult, akkor annak megfelelıen kellett a hajót végigkormányoznia. Minden azon múlt, hogy átlátja-e a folyót és jól ítéli-e meg az adott szakaszt. Már nem volt edzésben, így aztán gyomorszájánál ott érezte a félelem kemény szorítását, amikor a hosszú kormánylapáttal átirányította a hajót a folyó elsı, sebesen zubogó szakaszán. Száguldva siklottak le, miközben Nicholas a kormánylapát finom mozdulataival tartotta egyenesben a hajó orrát, majd leértek az aljára, és a többi csónak is szép sorban követte ıket. - Hát ez semmiség! - nevetett fel rá Royan. - Ne mondj ilyet! - könyörgött neki Nicholas. - A baj nem pihen, még meghallhatja. - Azzal ismét vonalba állt a következı zuhataggal, mely rémisztı sebességgel száguldott feléjük. Nicholas átkormányozta a hajót két kiálló szikla közt, majd nyílegyenesen, egyre nagyobb sebességgel száguldottak lefelé a zuhatagon. Amikor már félúton voltak lefelé, Nicholas csak akkor vette észre azt a magas állóhullámot alattuk, melyen át a folyó magasra szökkent. Elfordította a kormánylapátot, hogy megpróbálja megkerülni, de a folyó keményen fogta ıket. Akár egy kerítés fölött átugrató vadász, úgy emelkedtek fel az állóhullám tetejére, majd émelyítı imbolygással zuhantak lefelé a túloldalon a mély hullámvölgybe. Az Avon meghajolt középen, az orra szinte a tatját érintette, ahogy megpróbált átjutni a folyó felszínének ezen a vályúszerő mélyedésén. A legénység tagjai egymásra zuhantak, és védpszíj nélkül, illetve ha nem markolja olyan erısen a kormánylapát rúdját Nicholas is kirepült volna. Royan hasra vágta magát a fedélzeten és minden erejével belekapaszkodott a biztonsági övbe. Ahogy a rugalmas Avon a magasba pattant, egy hatalmas rúgással visszanyerte eredeti alakját, majd egy pillanatra a levegıben tétovázott és csaknem felbillent, mielıtt visszacsapódott volna. A legénység egyik tagja kirepült a hajóból és ott evickélt mellettük, ugyanolyan sebesen, mint a száguldó Avon, így társai ki tudtak hajolni érte és visszahúzták a csónakba. A lıszeres ládákban lévı rakomány is felborult, elcsúszott, de a hálók megóvták ıket attól, hogy akár egyet is elveszítsenek. - Ezt miért csináltad? - kiáltott rá Royan Nicholasra. - Épp akkor, amikor már kezdtem megbízni benned. - Csak próba volt - kiáltott vissza neki Nicholas. – Kíváncsi voltam, hogy valójában mennyire vagy bátor és kemény. - Beismerem, hogy gyáva vagyok - mondta Royan. - Semmi szükség rá, hogy ezt megismételd. Nicholas visszanézett és látta, hogy Mek hajója ugyanúgy zuhan le a hullámvölgybe, mint ık, de a következı hajónak már elég ideje volt rá, hogy kikerülje és oldalt elcsússzon mellette. Ismét elırenézett, és teljes lénye eggyé vált a folyó háborgó, vad vizével. Világa összeszőkült és a szurdok magas szikláira korlátozódott, ahogy minden erejét összeszedve harcolt, hogy a száguldó Avont átkormányozza közöttük. Nem tudta, hogy a felszálló vízpermet vagy az esı marta-e arcát, sérült állát és repült szinte vízszintesen a szemébe, amitıl félig vakon haladt. Idınként mindkettı egyszerre támadt. Egy órával késıbb Nicholas ismét rosszul mérte fel a következı zuhatagot, és oldalra billentek, csaknem felborultak. A legénység két tagja a vízbe repült. Finoman kormányozva, miközben áthajoltak a csónak peremén, az egyiket sikerült kihúzniuk a folyóból, de a másik egy sziklának csapódott, még mielıtt elérték volna. A férfi a víz alá merült, majd ismét felbukkant. Nem szóltak egy szót sem, nem is siratták, mivel mindnyájan túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy saját maguk életben maradjanak. Egyszer Royan a vízcseppek kopogásán és a folyó bömbölésén át felkiáltott Nicholasnak: - Helikopter! Hallod? Nicholas félig süketen felpillantott a sziklák csúcsain terpeszkedı, szürkén hasasodó, kövér felhıkre, és egészen halkan sikerült kivennie a rotorok fütyülı, zakatoló hangját. - A felhı fölött van! - kiáltott vissza Royannak, miközben kézfejével kitörölte szemébıl a folyó és az esı vizét. - Itt észre nem vehetnek minket. Az afrikai éj leszálltát siettették a mélyen ülı, sötét felhık. A sőrősödı sötétségben, minden átmenet nélkül egy újabb veszély leselkedett rájuk. Az egyik pillanatban még sebesen és akadálytalanul haladtak a folyó egy sima szakaszán, a következıben azonban megnyílt elıttük a víz, és már a levegıben repültek. Mintha egy örökkévalóságig tartott volna ez a zuhanás, pedig nem volt több mint kilenc méter, és a vízesés aljára érve, ember és csónak összegabalyodva lebegett odalenn, a folyónak ezen a csendesebb darabkáján. Itt a folyó egy pillanatra megtorpant, hogy megújuljon és összeszedje minden erejét a következı ırült rohamra, lefelé a szurdokon. Az egyik Avon felborult - még e csónak rendkívül stabil teste sem bírta ki a hatalmas zuhanást a vízesésen. A többi csónak legénysége összeszedte magát és átevezett, hogy kihúzza a vízbıl a túlélıket és megmentse az evezıket meg a többi, még a víz színén lebegı felszerelést. Csak közös erıvel sikerült visszafordítaniuk a felborult Avont, és mire sikerült, addigra csaknem teljesen besötétedett. - Számoljátok meg a ládákat! - kiáltotta Nicholas. – Hányat vesztettünk? Alig merte elhinni szerencséjét, amikor Árkász visszakiáltott: - Mind a tizenegy a fedélzeten. Mind ép és sértetlen. - A védıhálók jól tartottak. İk azonban mindnyájan, férfiak és nık egyaránt kimerültek voltak, teljesen átáztak és vacogtak a hidegtıl. Bármiféle kísérlet, hogy sötétben továbbmenjenek, kész öngyilkosság lenne. Nicholas Mekre nézett, aki a hozzá legközelebb lévı csónakban volt és megrázta a fejét. - Van egy kis csöndes víz a szikla sarkánál. - Mek a széles folyószakasz vége felé mutatott. - Esetleg találunk ott horgonyzóhelyet éjszakára. Egy elsatnyult, de szívós kis fa nıtt a szikla egyik függıleges repedésében, ezt használták a kikötéshez, jó erısen rákötöztek egy kötelet. Ezután összeerısítették a csónakokat, és berendezkedtek éjszakára. Nem volt lehetıségük meleg ételt vagy italt magukhoz venni, így be kellett érniük egy kis szuronyvéggel kikanalazott konzervvel meg néhány falatnyi átnedvesedett injera kenyérrel. Mek átmászott saját csónakjából és Nicholas mellé kucorodott, karjával átölelte a vállát és halkan a fülébe beszélt. - Létszámellenırzést tartottam. Még egy embert vesztettünk, amikor átmentünk ezen a vízesésen. Most már nem fogjuk megtalálni. - Nem csinálom valami jól - ismerte el Nicholas. - Talán holnap mégis neked kéne vezetned. - Nem a te hibád - szorította meg Mek a vállát. - Ennél jobban senkinek se ment volna. Ez az utolsó vízesés volt az... - elnémult és mindketten a lezúduló víz robaját hallgatták a sötétben. - Milyen messzire jutottunk? - kérdezte Nicholas. - Mennyi van még hátra? - Szinte lehetetlenség megmondani, de azt hiszem, úgy félúton lehetünk a határhoz. Valamikor holnap délutánra oda kell érnünk. Aztán egy darabig hallgattak, majd Mek megkérdezte: - Hányadika van ma? A napok annyira egymásba folytak. - Ezzel én is így vagyok. - Nicholas úgy fordította a karóráját, hogy a maradék kis fényben még láthassa világító számlapját. - Te jó ég! Már harmincadika van mondta. - A repülınek holnapután kell megérkeznie értetek a Roseires melletti leszállóra. - Április elsején - mondta Nicholas. - Odaérünk? - Erre a kérdésre neked kell válaszolnod - vigyorgott rá Mek, de cseppet sem volt vidám. - Elképzelhetı, hogy kövér barátod esetleg késik? - Jannie profi. Sosem késik - mondta Nicholas. Ezután ismét hallgattak, majd Nicholas megkérdezte: - Miután Roseiresbe értünk, mit akarsz, mi legyen a részeddel? - Nicholas belerúgott az egyik ládába. - Magaddal akarod vinni? - Elindítunk titeket kövér barátoddal, de utána lóhalálában kell futnunk Nogo elıl. Nem akarok plusz terhet vinni magammal. Vidd el a részemet. Add el helyettem - szükségem van itt a pénzre, hogy tovább folytathassam a küzdelmet. - Megbízol bennem? - A barátom vagy. - A barátokat a legkönnyebb átverni - nem számítanak rá - mondta neki Nicholas, mire Mek hátba verte és kuncogott. - Aludj egy kicsit. Holnap még kemény evezés vár ránk. Mek felállt az Avonban, mely szelíden himbálódzott, ahogy az áramlat ringatta. - Aludj jól, cimbora - mondta, azzal átmászott a másik csónakba, ahol Tessay már várt rá. Nicholas az Avon puha, sőrített levegıvel töltött peremének támasztotta a hátát, és Royant a két karja közé vette. Royan a térde között ült, hátával Nicholas mellkasának dılt, és reszketett átázott ruháiban. Egy idı múlva reszketése alábbhagyott, és ezt dünnyögte: - Remekül beválsz melegvizes palacknak. - Ez is egyik oka annak, hogy igényeljék állandó jelenlétemet - mondta és megsimogatta Royan nedves haját. Royan nem válaszolt, de közelebb bújt hozzá, majd légzése hamarosan lelassult, és kimerülten elaludt. Bár Nicholas fázott, tagjai merevek voltak, a válla fájt, és a tenyere csupa hólyag volt a kormánylapáttal vívott küzdelem nyomán, mégsem tudott olyan könnyen elaludni, mint Royan. Most, hogy már fenyegetıen közel volt az idı, amikor Roseires-be, a leszállópályára érnek, más gondok nyugtalanították, mint egyszerően a folyón való hajózás, vagy hogy átverekedje magát Nogo emberein. Ezeket az ellenfeleket egybıl felismerte és küzdhetett ellenük; de más is volt itt, amivel hamarosan szembe kell néznie. Royan megmozdult karjai között és motyogott valamit, amit Nicholas nem értett. Álmodott és álmában beszélt. Gyöngéden megfogta, és Royan ismét megnyugodott. Már maga is kezdett elbóbiskolni, amikor Royan ismét megszólalt, de ezúttal egészen tisztán. - Sajnálom Nicky. Kérlek ne győlölj érte. Nem hagyhattam, hogy... - szavai ismét elmosódtak, így a többivel megint csak nem tudott mit kezdeni. Most már teljesen éber volt, Royan szavai csak növelték kétségeit és gyanúját. Az éjszaka hátralévı részében csak rövid idıszakokra aludt el, és pihenését akkor is álmok gyötörték, melyek legalább oly aggasztóak voltak, mint amilyenek Royan álmai lehettek. A pirkadat elıtti sötétségben szelíden felrázta Royant. Royan nyöszörgött és csak lassan, vonakodva ébredezett. Lenyeltek néhány falatot az elızı estérıl maradt hideg ellátmányból. Aztán, amint annyira kivilágosodott a szurdokban, hogy már látták a víz felszínét és az elıttük álló akadályokat, eloldozták a köteleket, és a csónakok elindultak lefelé az áramlattal. A folyó elleni csata kezdıdött elölrıl. A mélyen ülı felhıtakaró még mindig töretlen volt, és idınként egy-egy zápor is átsöpört fölöttük. Csak mentek elıre egész délelıtt, és lassanként a folyó kezdett szelídülni. Az áramlat már nem volt olyan gyors és veszedelmes, a partok nem voltak olyan magasak és egyenetlenek. A délután közepe felé járhattak, a felhıtakaró még mindig zárt volt a fejük felett, amikor ismét a folyó egy olyan szakaszához értek, ahol a víz meredek partfalak és földnyúlványok közt kanyargott, és újabb zuhatagok következtek. Lehet, hogy Nicholas mostanra már gyakorlottabb volt, mivel minden baj nélkül jutottak át rajtuk, és Nicholasnak úgy tőnt, hogy az egymás után következı, fehéren habzó zuhatagok egyre szelídebbé váltak. - Azt hiszem, most már túljutottunk a nehezén - mondta Royannak, aki ott ült alatta a fedélzeten. - A folyó lejtése, esése határozottan enyhébb. Azt hiszem, kezd ellaposodni, ahogy közeledünk a szudáni síkhoz. - Milyen messze van még Roseires? - kérdezte Royan. - Nem tudom, de már nem lehetünk messze a határtól. Nicholas és Mek a flottillát szép sorban, egymáshoz közel tartotta, hogy a kiáltva kiadott parancsot a többiek is meghallják, és minden csónakot a parancsnokságuk alatt tarthassanak. Nicholas a következı széles kanyar külsı része felıl a mélyebb vizek felé kormányzott és ahogy átjutott, látta, hogy az elıtte lévı folyószakasz teljesen nyíltnak, zuhatagoktól és zátonyoktól mentesnek tőnik. Megnyugodott és Royanra mosolygott. - Mit szólnál egy ebédhez vasárnap, a Dorchester Grillben? Ott kapni a legjobb marhasültet Londonban. Úgy látta, mintha valamiféle árny suhant volna át Royan tekintetén, mielıtt vidáman mosolyogva válaszolt volna: - Jól hangzik. - Aztán hazamehetünk és lekuporodhatunk a tévé elé, hogy megnézzük A nap mérkızését, vagy esetleg eljátszhatjuk a mi kis mérkızésünket. - Igazán otromba vagy - nevetett Royan -, de csábítóan hangzik. Épp fölé akart hajolni, hogy megcsókolja és élvezhesse, amint Royan ismét elpirul, amikor az orra elıtt meglátta azokat az apró, fehér szökıkutakat, melyek a víz felszínébıl törtek elı és sebesen közeledtek felé. Aztán pillanatok múltán meghallotta az automatafegyver kattogását, a szovjet RPD jellegzetes hangját. Egybıl Royanra vetette magát, saját testével védte, miközben hallotta Mek üvöltését a mögötte lévı csónakból. - Tüzet viszonozz! Lenn tartani a fejüket! Emberei ledobták az evezıket és felkapták fegyvereiket. A kanyar belsı íve felé tüzeltek, arra, amerrıl a támadás jött. A támadók tökéletes fedezékben voltak a sziklák és a bozót mögött, így nem volt határozott célpont, amire lıhettek. Mindazonáltal egy ilyen lesbıl történı támadás esetén létfontosságú, hogy a lehetı legerısebb zárótüzet adják, mivel így az ellenség kénytelen lenn tartani a fejét, s már nem tud olyan pontosan célozni. Nem messze Royan fejétıl egy golyó hasított át az Avon nejlonján, majd becsapódott az egyik fémládába. Hajójuk oldala egyáltalán nem nyújtott védelmet a fegyverek rájuk zúduló tüze ellen. Legénységük egyik tagját a fején találták el. A lövedék úgy vágta le a koponyája tetejét, mintha egy lágytojás héja lett volna, és a férfi a vízbe zuhant. Royan sokkal inkább az iszonyattól, mint a félelemtıl sikoltott fel, mialatt Nicholas felkapta a halott fegyverét és a part felé fordulva kiürítette a tárat, rövid, hármas sorozatokkal pásztázta végig a bozótot, ahol a támadók rejtıztek. Az Avon még mindig száguldott lefelé az áramlattal, céltalanul kacskaringózott, mivel a kormánylapátját elengedték, és így elvesztette az irányt. Egy percükbe sem telt, hogy a lesben álló ellenség elıtt elsodródjanak és a folyó következı kanyarában eltőnjenek a szemük elıl. Nicholas ledobta a kiürült fegyvert és átkiáltott Meknek: - Jól vagy? - Egy embert eltaláltak - kiáltott vissza Mek. - Nem túl súlyos. Minden csónak jelentette a veszteségét: összesen egy halott és három sebesült volt. A sebesültek közül egyiknek sem volt súlyos az állapota, és bár három csónakjukat átlyukasztották, a hajók teste vízálló rekeszekbıl állt, így továbbra is magasan kiemelkedtek a vízbıl. Mek Nicholas mellé kormányozta Avonját és átszólt neki. - Már kezdtem azt hinni, hogy sikerült meglógnunk Nogo elıl. - Ezúttal könnyen megúsztuk - mondta neki Nicholas. Valószínőleg megleptük ıket. Nem számítottak rá, hogy a vizen jövünk. - Hát, mostantól már nem tudjuk meglepni. Fogadni merek, hogy épp rádión adják le. Nogo pontosan tudja, hol vagyunk, merre tartunk. - Felnézett a felhıre. - Csak abban reménykedhetünk, hogy ez a felhı nem oszlik szét és ilyen alacsonyan marad. - Mennyire lehetünk még a szudáni határtól? - Nem tudom pontosan, de most már csak néhány órányira. - İrzik az átkelıt? - kérdezte Nicholas. - Nem. Nincs ott semmi. Csak az üres bozót mindkét oldalon. - Reméljük, hogy üres is marad - dünnyögte Nicholas. Alig harminc perccel a tőzharc után ismét hallották a helikoptert. A felhık fölött szállt, és ahogy figyelték, mindvégig láthatatlanul elhúzott a fejük felett, a folyó mentén lefele tartott. Húsz perccel késıbb ismét hallották, ekkor az ellenkezı irányból jött, majd nemsokára, továbbra is a felhık felett, lefele repült. - Mi a fenére készül Nogo? - kiáltott át Mek Nicholasnak. - Úgy hangzik, mintha a folyó felett tartana ırjáratot, de nem tud a felhık alá kerülni. - Szerintem embereket szállít le, hogy elvágjon minket. Most már tudja, hogy csónakkal vagyunk, és azt is tudja, hogy csakis egy irányba mehetünk. Nogo nem az a fajta, akinek egy nemzetközi határ különösebb gondot okozna. Még az is meglehet, mostanra már rájött, hogy Roseires felé tartunk. A folyó mentén ez a legközelebbi elhagyott leszállópálya. Lehet, hogy ott vár majd ránk, ahol partra akarunk szállni. Még közelebb kormányozta az Avont és átdobott egy kötelet, amivel összekötötték a két hajót, így aztán normál hangerıvel tudtak beszélgetni. - Nem tetszik ez nekem, Nicholas, így szép egyenesen ismét a karjukba sétálunk. Mit javasolsz? Nicholas egy hosszú percen át töprengett. - Nem ismered fel a folyónak ezt a szakaszát? Nem tudod pontosan, hol vagyunk? Mek megrázta a fejét. - Mindig jól elkerüljük a folyót, amikor átlépjük a határt, de amint odaérünk, Roseires öreg cukornádmalmát felismerem. Az a folyón feljebb, úgy három mérföldnyire van a leszállópályától. - Elhagyatott? - kérdezte Nicholas. - Igen. Nincs ott senki húsz éve, amióta a háború elkezdıdött. - Ezzel a felhıvel itt a fejünk fölött, egy óra múlva sötét lesz - mondta Nicholas. - A folyó most már lassabb és nem is olyan veszélyes. Megkockáztathatjuk, hogy sötétben is továbbmegyünk. Erre Nogo biztosan nem számít. Esetleg a sötétség leple alatt megléphetünk elıle. - Ez a legjobb ötleted? - kuncogott Mek. - Mint terv, nekem ez úgy hangzik, mintha azt mondanád, hunyjuk le a szemünket, aztán lesz ami lesz, reméljük a legjobbakat. - Nos, ha valaki meg tudná mondani, hogy hol a pokolban vagyunk, és Jannie holnap mikor érkezik, akkor esetleg elı tudnék állni egy ennél határozottabban körvonalazott megoldással - vigyorgott vissza rá Nicholas. - Addig azonban kénytelen vagyok az ösztöneimre hagyatkozni és vakon repülni. Mindannyian feszültek voltak, idegeik már-már megpattantak, ahogy eveztek tovább a korai szürkületben, a vastag felhıtakaró alatt, az esıben. A legénység még a sőrősödı sötétségben is maga mellett tartotta felhúzott, lövésre kész, mindkét part felé irányított fegyvereit, hogy bármely pillanatban nyomban viszonozhassák a tüzet. - Biztos, hogy már órákkal ezelıtt átléptük a határt – kiáltotta oda Mek Nicholasnak. - Az öreg cukornádmalom már nem lehet messze. - Hogy fogod megtalálni a sötétben? - Ott vannak a parton egy régi kı rakodógát maradványai, ahonnan a folyami hajók egykoron a cukrot szállították Khartoumba. Hirtelen szállt le az éj, és Nicholas megkönnyebbült, amint a folyópartok homályba vesztek, és a sötétség eltakarta ıket az ellenség szeme elıl. Amint teljes lett a sötétség, a csónakokat összekötötték, nehogy elsodródjanak egymástól és hagyták, hogy a folyó csöndesen vigye ıket, miközben szorosan a jobb part mellett haladtak. Annyira közel, hogy többször is megfeneklettek, akkor néhány embernek ki kellett másznia, hogy visszatolja a hajókat a mélyebb vízre. Roseires gátjának kıpillérei olyan váratlanul bukkantak fel elıttük, hogy Nicholas vezérhajója nekik csapódott. Mindazonáltal a legénység készen állt, nyomban kiugrottak a mellig érı vízbe, és partra húzták a csónakot. Mek azonnal a parton termett húsz emberével, és szétszórta ıket a folyó menti, elgazosodott cukornádföldeken, hogy biztosítsák a területet, és megakadályozzák, hogy Nogo emberei váratlanul rájuk támadjanak. Zőrzavar volt, és jóval nagyobb zaj, mint amit Nicholas biztonságosnak érzett, amikor a flottilla többi hajója is partot ért, majd nekiláttak, hogy kivigyék a sebesülteket és kipakolják a lıszeresládákból álló rakományt. Nicholas a hátán vitte ki Royant a partra, majd visszagázolt Tessayért. Tessay mostanra már sokkal erısebb volt. Az út során rákényszerített pihenés segített, hogy összeszedje magát, így most már segítség nélkül állt fel az Avon fedélzetén, majd felkapaszkodott Nicholas hátára, aki a partra vitte. Amikor már száraz talaj volt a lába alatt, Nicholas hagyta, hogy Tessay lecsússzon a hátáról, majd halkan megkérdezte tıle: - Hogy érzed magad? - Most már rendbe jövök, köszönöm, Nicholas. Nicholas megfogta Tessayt, hogy visszanyerhesse egyensúlyát, majd gyorsan megkérdezte: - Eddig még nem volt alkalmam megkérdezni. Mi van Royan üzenetével, amire megkért, hogy intézd el neki Debra Maryamból? Sikerült átadnod? - Hát persze - felelte Tessay gyanútlanul. - Megmondtam Royannak, hogy átadtam az üzenetét Moussadnak az Egyiptomi Követségen. Nem mondta? Nicholas arca megrándult, mintha egy övön aluli ütés érte volna, de mosolygott és a hangja továbbra is közömbösen könnyed maradt. – Nyilván megfeledkezett róla. Különben sem fontos. De azért köszönöm, Tessay. Abban a pillanatban Mek lépett elı a sötétségbıl és érdes hangon suttogta: - Akkora itt a zaj, mint egy tevepiacon. Nogo öt mérföldrıl is meghall minket. - Gyorsan átvette az irányítást és megszervezte a parti osztagot. Miután az utolsó lıszeresládát is kirakodták, a csónakokat bevontatták a cukornádföldre, és kihúzták a szelepeket, hogy leeresszék a hajókat. Aztán kipréselt cukornádszárat halmoztak rájuk. Továbbra is sötétben mozogtak, elosztották a lıszeresládákat Mek emberei között. Árkász két ládát kapott a hóna alá. Nicholas egyik vállára a rádiót, a másikra pedig a mentıcsomagot vetette, és a fején egyensúlyozta azt a ládát, amelyben a fáraó aranymaszkja és a Taita-usébti volt. Mek felderítıket küldött elıre, hogy átfésüljék a leszállópályához vezetı utat, nehogy az ellenség lesbıl rajtuk üssön. Ezután a menet élére állt, a többiek pedig libasorban követték a nehéz, teljesen benıtt úton. Még egy mérföldet sem tettek meg, amikor a felhık hirtelen felszakadtak és elıtőnt a holdsarló meg a csillagok, ami elég fényt adott, hogy az éjszakai ég hátterében meglássák a rommá lett malom kéményét. De a holdfény ellenére lassan haladtak, többször is meg kellett állniuk, mivel a sebesülteket cipelı hordágy vivık csak nehezen tudtak lépést tartani velük. Mire a leszállópályához értek, hajnali három is elmúlt, és a hold már lenyugodott. A lıszeresládákat a kifutó végénél ugyanabba az akácialigetbe rakták, ahová megérkezésükkor a gátépítés felszereléseit és a sárga traktort rejtették. Bár ekkorra már mindnyájan fáradtak és kimerültek voltak, Mek felállította a tábor körül az ırséget. A két nı a sebesülteket látta el egy kis ernyızött tőz fényénél, miközben teljesen kimerítették Mek elsısegély- felszerelését. Árkász azt az egyetlen elemlámpát tartotta, amelyben még mőködtek az elemek, hogy álcázott fénye mellett Nicholas felállíthassa a rádiót és kihúzhassa az antennát. Nicholas rettentıen megkönnyebbült, amikor kinyitotta az üveggyapottal bélelt tokot, és azt látta, hogy bár megmerült a Nílus vizében, a tok gumitömítése jól tartott, a rádió száraz maradt. Amikor bekapcsolta, kigyulladt a jelzılámpa. Rövidhullámú frekvenciára hangolta, és bejött a nairobi rádió kora reggeli adása. Yvonne Chaka Chaka énekelt; Nicholas szerette a hangját és a stílusát. Most azonban gyorsan kikapcsolta, hogy óvja az elemet, majd hátát egy akácia törzsének támasztotta, hogy megpróbáljon pihenni egy keveset, mielıtt kivilágosodik. Ám az álom elkerülte - az érzés, hogy elárulták, és a harag túl erısen tombolt benne.
Tuma Nogo figyelte, amint a nap
hatalmas, tüzes feje lassanként kiemelkedik elıttük a Nílusból. Egészen mélyen repültek a víz fölött, hogy a szudáni katonai radarállomások ne érzékelhessék ıket. Tudta, hogy Khartoumban van egy radarállomás, ahol esetleg még ilyen távolságból is észrevehetik ıket. A szudániakkal feszült volt a kapcsolat, így aztán gyors és heves reagálásra számíthatott, ha felfedeznék, hogy megsértette a határt. Nogo most egy összezavarodott, gondterhelt ember volt. A Dandera folyó szurdokában történt összeomlás óta minden ellene játszott. Elvesztette összes szövetségesét. Míg el nem tőntek, nem is tudta, mennyire hozzászokott ahhoz, hogy Helmre és von Schillerre támaszkodjon. Most teljesen magára maradt, és már sok hibát követett el. De mindennek ellenére eltökélte, hogy követi a szökevényeket és lerohanja ıket, bármennyire is be kell ehhez nyomulnia a szudániak területére. Az elmúlt néhány hét során fokozatosan megvilágosodott elıtte, fıként von Schiller és az egyiptomi kihallgatott beszélgetéseibıl, hogy Harper és Mek Nimmur rendkívüli értékő kincs birtokában van. Ennek méreteit nemigen tudta elképzelni, de azt hallotta, hogy mások több tízmillió dollárról beszélnek. Még egymillió dollár is akkora összeg volt, amit agya nemigen tudott befogadni, de volt valami halvány sejtése arról, mit jelenthet ez földi javakban, milyen birtokokat, nıket és fényőzést vásárolhat rajta. Legalább ilyen hosszú ideig tartott, amíg rádöbbent, hogy most, miután von Schillernek és Helmnek nyoma veszett, ez a kincs egyedül az övé lehet; már nem volt senki, aki útját állhatta volna, csak a menekülı shufta, Mek Nimmur vezetésével meg az angol. És ı többszörös túlerıvel meg egy helikopterrel rendelkezik. Ha sikerülne a szökevényeket elkapnia és megállítania, akkor, Nogo biztosra vette, hogy könnyedén megsemmisítené ıket. Túlélık nem maradhatnak, egyetlenegy se, nehogy bárki is hírét vigye a történteknek Addiszba. Miután Mek, az angol meg a követıik halottak, már egyszerő dolog lesz a zsákmányt helikopterrel kicsempészni az országból. Volt egy ember Nairobiban és egy másik Khartoumban, akikkel már korábban is üzletelt; csempészett elefántcsontot meg hasist vettek tıle. İk majd tudják, miként lehet a zsákmányt a legjobban piacra dobni, bár mindkettı rendkívül sötét és fondorlatos alak. Azt már eldöntötte, hogy nem egy emberre bízza a dolgot, hanem megosztja a kockázatot, így, még ha az egyik elárulná vagy átverné... Agya most hirtelenjében ismét másfelé cikázott, és élvezettel ízlelgette a rendkívüli gazdagság gondolatát, meg azt, hogy mi mindent vehet majd meg magának. Szép ruhái, autói, földjei, jószága és nıi lesznek - fehér nık, feketék, barnák, minden nı, akire kedve szottyan, egy új nı, akár élete minden napjára. Hirtelen leállította mohó ábrándozását. Elıször azonban rá kell jönnie, hová tőntek a szökevények. Nem jött rá, hogy Harper és Mek Nimmur felfújható csónakokat rejtett el valahol a kolostorban. Hansith errıl a tényrıl nem informálta. İk Helmmel arra számítottak, hogy gyalog próbálnak majd kijutni, így aztán minden terv, mely azt a célt szolgálta, hogy elkapják ıket, még mielıtt elérnék a szudáni határt, ezen a feltevésen alapult. Helm utasítására a határ közelében, ott, ahol feltevésük szerint Mek Nimmur átkelhet, felállított egy tartalék üzemanyagtöltıt, ahol feltölthetik a helikoptert. Enélkül már rég fel kellett volna hagynia az üldözéssel. Nogo a folyópart nyugat felé vezetı ösvényein helyezte el embereit és még csak eszébe sem jutott, hogy magát a folyót ırizze. Egészen véletlen volt, hogy egyik ırjárata épp olyan helyzetben volt, ahonnan észrevehette a folyón lefelé száguldó sárga csónakokból álló flottillát. Mindazonáltal nem volt elég idejük rá, hogy elıkészítsenek egy hatékony támadást és csupán röviden tüzelhettek a csónakokra addig, amíg a következı kanyarban el nem tőntek. Nem sikerült komolyabb kárt tenniük egyik csónakban sem - legalábbis nem eleget ahhoz, hogy megállítsák ıket. A századparancsnok nyomban jelentést tett rádión errıl az összetőzésrıl Mek Nimmurral, és Nogo elkezdte átszállítani embereit a szudáni határhoz, hogy elvághassák a flottilla útját. Sajnos a Jet Rangerbe egyszerre csak hat teljesen felfegyverzett ember fért be, így a szállítás meglehetısen idıigényes dolog volt. Az éj leszállta elıtt csupán hatvan emberét sikerült a megfelelı állásba eljuttatnia. Egész éjjel attól félt, hogy a flottilla észrevétlen elsiklik mellette, így aztán, amint megvirradt, ismét a levegıben voltak. Szerencsére éjszaka a felhı felszakadt. A fejük felett volt még néhány gomolyfelhı, de most már egészen alacsonyan szállhattak a folyó felett, hogy Mek Nimmur flottillájának nyomait kutassák. Elıször visszafelé szálltak a folyó mentén, a határ etióp oldalán, egészen addig a pontig, ahol Harperre és Mek Nimmurra tüzet nyitottak. Semmi nyomát nem látták a csónakoknak, ezért Nogo arra kényszerítette a pilótát, hogy forduljon vissza, lépje át a határt és kutassák át a Nílus szudáni szakaszát. Nogo azonban mindössze annyira tudta rávenni pilótáját, hogy a Nílus mentén, mintegy hatvan tengeri mérföldnyire hatoljon be szudáni területre, amikor is a pilóta fellázadt. Dacára a Tokarev pisztolynak, amit Nogo a fejéhez nyomott, a pilóta 180 fokos szögben visszafordította a helikoptert és a folyó mentén egyenesen visszarepült. Mostanra Nogo már tudta, hogy legyızték és túljártak az eszén. Elkeseredetten tépelıdött a pilóta mellett a helikopter elsı ülésén, hátha sikerül kitalálnia, vajon mi történt azokkal, akiket üldözött. Látta Roseires elhagyatott cukornádmalmának a kora reggeli égbe nyúló, magas kéményét és mérgében fenyegetıen meredt rá. Nemrég haladtak el a malom mellett lefelé menet. - Forduljon be az északi part felé! - utasította a pilótát, és a férfi habozott, majd rápillantott, mielıtt engedelmeskedett volna. Egyenesen az épület felett szálltak el, alacsonyabban, mint a kémény. A gyáron nem volt tetı, az ablakok pedig üres négyszögek voltak a romos falak között. A cukorfinomító üstöket meg a gépeket húsz évvel korábban már leszerelték, és Nogo most belenézhetett üres vázukba. A pilóta egy helyben lebegett, amíg Nogo körülkémlelt, de itt nem volt olyan hely, ahol bárki is elrejtızhetett volna, így aztán megrázta a fejét. - Semmi! Elvesztettük ıket. Irány vissza, fölfelé. A pilóta felemelte a gép orrát és a folyó felé fordult, ezúttal rendkívül készségesen engedelmeskedett a parancsnak. Ahogy a helikopter meredeken befordult, Nogo egyenesen a folyót szegélyezı, elgazosodott cukornádföldekre nézett, amikor valami világossárga villanás ütötte meg a szemét. - Várjon! - kiáltott bele a mikrofonba. - Van ott valami. Menjen vissza! A helikopter az ültetvény fölött lebegett, miközben Nogo sürgetıen mutogatott lefelé. - Le! Tegyen le minket. Amint a gép talpai földet értek, hat alaposan felfegyverzett katona vetıdött ki a hátsó fülkébıl, majd pillanatokon belül kirohantak és védelmi állásba helyezkedtek. Nogo kimászott az elsı ajtón, majd befutott az elgazosodott, magas cukornád közé. Egyetlen pillantás elég volt. A sárga csónakokat leengedték, összehajtották és sietısen befedték. Körülöttük a földet bakancsos lábak tapodták le. A nyomok a folyótól távolodva, befelé vezettek. Akik ezeket a nyomokat hagyták, súlyos terhet cipeltek, mivel lábuk mélyen besüppedt a puha, homokos talajba. Nogo visszarohant a helikopterhez és bedugta fejét a fülke nyitott ajtaján. - Van itt a közelben egy leszállópálya? - kiáltotta oda a pilótának, aki megrázta a fejét. - A térképen nincs feltüntetve. - Kellett itt lennie egynek. A cukorırlınek biztosan volt leszállópályája. - Ha volt is, az már nyilván hosszú évek óta nem mőködik. - Megtaláljuk - jelentette ki Nogo. - Mek Nimmur nyomai elvezetnek minket oda. - Egybıl kijózanodott. - De több embert kell idehoznom. A nyomok alapján legalább ötven shufta van Mek Nimmurral. Embereit otthagyta a cukorırlınél és visszarepült a határhoz, hogy az üres hátsó fülkében ideszállítsa az elsı egységnyi erısítést.
- Nagy Dolly! Gyere, Nagy Dolly! Itt
Fáraó. Hallasz? - adta le az elsı hívást napkelte elıtt Nicholas. - Ha ismerem Jannie gondolkodását, és ismernem kell, akkor ezt a berepülést úgy tervezte, hogy még sötétben történjen, és akkor érjen ide, amikor már elég világos van ahhoz, hogy lássa a leszállópályát és landolni tudjon. - Ha egyáltalán jön a Kövér Ember - pontosított Mek Nimmur. - Jönni fog - mondta Nicholas magbiztosan. - Jannie még sosem ejtett át. - Benyomta a mikrofont és újra hívta: - Nagy Dolly! Gyere, Nagy Dolly, vétel. Csak a légköri zavarok zümmögtek halkan, és Nicholas óvatosan visszahelyezte a készüléket. Tizenöt percenként hívta, miközben mindnyájan a készülék köré győltek az akáciafák árnyékában. Royan hirtelen felpattant és izgatottan felkiáltott: - Itt van. Hallom Nagy Dolly motorjait. Figyeljetek! Nicholas és Mek kirohant a nyílt terepre, arcukat fölfelé, északnak fordították. - Ez nem a Hercules - kiáltott fel hirtelen Nicholas. - Ez egy másik gép. - Azzal délnek, a folyó felé fordult. - Különben is, rossz irányból jön. - Igazad van - helyeselt Mek. - Ez egyetlen motor és nem rögzített szárny. Hallatszanak a rotorok. - A Pegazus helikoptere - kiáltott fel Nicholas keserően. Már megint a nyakunkon vannak. Miközben füleltek, a rotorok hangja távolodott. Nicholas láthatóan megkönnyebbült. - Elkerültek minket. Nem szúrhatták ki az Avonokat. Visszasereglettek az akáciák fedezékébe, és Nicholas ismét hívta Jannie-t a rádión, de válasz nem érkezett. Húsz perccel késıbb ismét hallották a visszatérı Jet Ranger hangját és nyugtalanul figyelték. - Megint elment - mondta Nicholas egy idı múlva, de aztán húsz perc elteltével megint csak hallották. - Nogo ott valamire készül - mondta Mek nyugtalanul. - Mit gondolsz, mire? - Nicholasra is átragadt a hangulata. Ha Mek aggódik, akkor általában van is miért aggódni. - Nem tudom - ismerte el Mek. - Talán Nogo kiszúrta az Avonokat, és most hozza be az embereit, mielıtt a nyomunkba eredne. - Kiment a nyílt terepre és erısen fülelt, majd visszament Nicholashoz, aki a rádió fölött görnyedt. - Csak hívd folyamatosan - mondta. - Én kimegyek az elıretolt állásokba, hogy az embereim biztosan feltartóztassák Nogót, ha megindul. Az elkövetkezendı három óra során a helikopter le-föl repkedett a Nílus mentén, de a további fejlemények hiánya elaltatta éberségüket, és Nicholas már szinte fel sem pillantott a rádióról, amikor meghallotta a rotorok távoli zaját. Hirtelen megreccsent a rádió, és Nicholas ijedten összerezzent. - Fáraó! Itt Nagy Dolly. Hallasz? Nicholas hangjából csakúgy áradt áradt a megkönnyebbültség, amikor válaszolt: - Itt Fáraó. Hadd hallom édes szavaidat, Nagy Dolly! - Repülési idı a jelzett helyig egy óra harminc perc Jannie akcentusa félreismerhetetlen volt. - Túláradó örömmel várunk! - mondta neki lelkesen Nicholas. Helyére tette a mikrofont és sugárzó arccal nézett a két nıre: - Jannie már úton van, és itt lesz... Hirtelen elhallgatott, a mosoly lehervadt arcáról és a helyére rémület ült ki. A folyó felıl az AK-47-ek jellegzetes, gyors kattogása hallatszott, amit néhány másodperccel késıbb egy becsapódó gránát robbanása követett. - Ó a francba! - nyögött fel. - Gondolhattam volna, ez túl szép volt ahhoz, hogy sokáig tartson. Nogo megérkezett. Ismét felemelte a mikrofont és kifejezéstelen hangon beszélt bele. - Nagy Dolly! Rossz fiúk érkeztek a helyszínre. Forró talajról kell távozni. - Kapaszkodj a koronádba Fáraó! - úszott feléjük Jannie hangja a légkörön át. - Jövök. Az elkövetkezendı fél óra során a folyó menti csata zaja egyre erısödött, mígnem a kézifegyverek kattogása szinte folyamatossá vált, fokozatosan közeledett a leszállópálya túlsó vége felé. Világos volt, hogy Mek emberei, akik túl gyéren szóródtak szét a leszállópálya folyó menti végénél, kénytelenek hátrálni Nogo katonáinak elırenyomulása elıl. És húsz percenként újból és újból hallatszott a visszatérı helikopter hangja, amint újabb embereket szállított át, hogy növelje a nyomást Mek vékonyka védelme ellen. Nicholason és Árkászon kívül nem maradt épkézláb ember az akácialigetben, mivel a többiek mind kimentek védeni a tábor területét. İk ketten a liget széléhez vitték a ládákat, ahonnan sietve bepakolhatnak majd, amint a Hercules leszállt. Nicholas a ládák tetején, a Royan írásával feltüntetett tartalom alapján csoportosította a rakományt. A halotti maszkot és a Jaita-usébth tartalmazó láda kerül elsıként a fedélzetre, aztán a három korona: a kék harci korona, a Nemes korona és az egyesült Alsó- és Felsı-Egyiptom királyságainak vörös és fehér koronája. E három láda értéke jóval meghaladta az összes többi ládában lévı kincs együttes értékét. Miután a rakomány rendben volt, Nicholas végigment a sebesültek között, és egyenként beszélt mindegyikkel. Elıször is megköszönte nekik a segítséget meg az áldozatot, amit hoztak, majd felajánlotta nekik, hogy kiviszi ıket innen a Herculesen oda, ahol megfelelı orvosi ellátást kapnak. Mindegyiküknek megígérte, ha elfogadják ajánlatát, akkor gondoskodik róla, hogy felépülésük után visszajuthassanak Etiópiába. Heten - azok, akiknek sérülése nem volt túl komoly és a saját lábukon jártak - nem voltak hajlandók elhagyni Mek Nimmurt. Lojalitásuk megható bizonyítéka volt annak, hogy emberei mennyire becsülik, milyen nagyra tartják Meket. A többiek vonakodva végül beleegyeztek, hogy evakuálják ıket, de csak azután, hogy Tessay közbelépett és Nicholas ígéretét a saját szavával is határozottan megtámogatta. Ezután Nicholas és Árkász elvitte ıket a ligetnek arra a pontjára, ahol Jannie majd megállítja Nagy Dollyt a berakodáshoz. - És te? - kérdezte Nicholas Tessayt. - Te is velünk jössz? Még meglehetısen rossz állapotban vagy. Tessay nevetett. - Amíg meg tudok állni a két lábamon, addig nem hagyom el Mek Nimmurt. - Meg nem értem, mit eszel ezen a vén gazemberen – nevetett vele Nicholas. - Beszéltem Mekkel. Azt akarja, hogy a részét vigyem magammal. Pillanatnyilag nem áll módjában, hogy plusz terhet cipeljen magával. - Igen, tudom. Mi ezt megbeszéltük Mekkel. Szükségünk van a pénzre, hogy folytathassuk itt a harcot. Tessay hirtelen elhallgatott és ösztönösen lebukott, amint egy rémisztı robbanás hasított dobhártyájukba, és a liget szélének közelében hatalmas porfelhı emelkedett a levegıbe. Srapnelek süvítettek el fejük felett, és letört ágak, levelek hullottak rájuk. - Szőz Máriám! Mi volt ez? - kiáltott fel Tessay? - Ötcentis aknavetı - mondta Nicholas. Meg se moccant, egyetlen mozdulatot se tett, hogy lebukjon, fedezékbe bújjon. - Ez inkább csak ugat, de nem harap. Nogo nyilván az utolsó fordulóval hozta be. - Mikor ér ide a Hercules? - Felhívom Jannie-t és megkérdezem. Ahogy Nicholas átbaktatott a rádióhoz, Tessay odasúgta Royannak: - Ti angolok mindig ilyen hidegvérőek vagytok? - Engem ne kérdezz - bennem több az egyiptomi, és rettenetesen be vagyok ijedve. - Royan könnyedén elmosolyodott és karjával átölelte Tessayt. - Hiányozni fogsz, Nap Hölgy. - Talán legközelebb kellemesebb körülmények közt találkozhatunk. - Tessay felé fordította a fejét és gondolkodás nélkül megpuszilta, mire Royan szorosan magához ölelte. - Remélem, hogy így lesz. Teljes szívembıl remélem. Nicholas a mikrofonba beszélt. - Nagy Dolly, itt Fáraó. Most hol jársz? - Fáraó, húsz perc elınyben vagyunk, sietünk. Sült babot vacsoráztál, vagy aknatőz az, amit a háttérben hallok? - Olyan szellemes vagy, hogy ezzel színpadon lenne a helyed – mondta Nicholas. - A rossz fiúk ellenırzik a leszálló déli végét. Észak felıl gyere. Nyugati szél, úgy ötcsomós. Szóval bármerrıl is jössz, mindenképp oldalszéllel számolj. - Rendben, Fáraó. Hány utas lesz és mekkora a rakomány? - Hat fı evakuálás, plusz három. A rakomány ötvenkét láda, körülbelül egy negyed tonna. - Hát, ennyiért nemigen volt érdemes ilyen messzire eljönni, Fáraó. - Nagy Dolly, ügyelj, van egy másik gép is a körzetben. Egy Jet Ranger helikopter. A színe zöld és vörös. Ellenséges, de fegyvertelen. - Rendben, Fáraó. Cél elıtt ismét hívlak. Nicholas visszament a két nıhöz, akik a sebesültek mellett várakoztak. - Most már nem tart soká - mondta nekik vidáman. Fel kellett emelnie a hangját, hogy hallható legyen a felrobbanó aknák és a kézifegyverek gyors kattogásának zajában. - Épp annyi idınk van még, hogy megigyunk egy csésze teát - mondta. Rádobott néhány ágat az éjszakai tőz parazsára, majd kis életmentı csomagjában kutatott az utolsó filteres tea után, miközben Árkász visszatette a füsttıl fekete vízforralót az éledezı lángokra. Csak egy bögréjük volt. - Elıször a lányok - mondta Nicholas és átnyújtotta Royannak. Ivott belıle egy kortyot és leforrázta a száját. - De jó! - sóhajtott fel, majd félrehajtotta a fejét. – Ezúttal biztos, hogy Nagy Dollyt hallom. Nicholas fülelt, majd bólintott. - Azt hiszem igazad van. Felállt és odament a rádióhoz. - Nagy Dolly. Már hallunk. - Öt perc múlva landolunk, Fáraó. Onnan, ahol állt, Nicholas végignézett a hosszú leszállópályán. Mek emberei hátráltak, szétoszlottak, eltőntek a tüskés bozótosban, akár a füst, miközben visszafelé, a folyó irányába lıttek. Nogo most már keményen nyomta ıket. - Igyekezz, Jannie - dünnyögte magában, majd, ahogy visszafordult a két nı felé, az arca már ismét nyugodt volt. - Még rengeteg idınk van, hogy megigyuk a teát. Nehogy már pocsékba menjen. Nagy Dolly motorjainak robaja most már erısebb volt, mint a lövések zaja. Aztán hirtelen láthatóvá lett, és olyan alacsonyan jött, hogy úgy tőnt, mintha súrolná a fák koronájának tetejét. Nagy Dolly hatalmas volt. Szárnyainak fesztávolsága akkora, hogy a keskeny, gazzal benıtt kifutópálya egyik oldalától a másikig ért. Jannie röviden tette le, és nyomában hosszú, barna porfelhı emelkedett a levegıbe, ahogy a motorok lökıerejét a fékezéshez visszafordította. Nagy Dolly egyenesen elhúzott a sőrő akácialiget mellett, és Jannie leintett nekik a magas pilótafülkébıl. Abban a pillanatban, hogy kellıképp lecsökkent a sebessége, rálépett a lábfékre és a lábkormányrúdra. Nagy Dolly teljes hosszában megpördült és hatalmas robajjal jött visszafelé, miközben rakodóponkja már kezdett kinyílni, még mielıtt odaért volna hozzájuk. Fred a rakodótér nyílásában állt és nyomban lerohant, hogy segítsen Árkásznak meg Nicholasnak felvinni a hordagyakon a sebesülteket. Néhány perc alatt felvitték ıket, majd nekiláttak berakodni a ládákat. Még Royan is beállt segíteni, az egyik könnyebb ládát melléhez szorítva imbolygott felfelé a ponkon. Egy akna robbant úgy százötven méternyire a földön álló Hercules mögött, majd fél perc múltán egy második, mely mindössze száz méterrel vétette el. - Ezek voltak a belövések - mordult fel Nicholas, miközben felkapott két ládát és a hóna alá csapva felrohant velük a ponkon. - Most már becéloztak minket - kiáltotta Fred. - Ki kell menni innen. Hagyjátok a maradék rakományt. Menjünk! Gyerünk! Már csak négy láda volt az akáciafák hatalmas ágai alatt, és Nicholas meg Árkász az utasítással mit sem törıdve, visszarohant. Hónuk alá vágták a ládákat és visszaszáguldottak. A ponk már kezdett felemelkedni és Nagy Dolly motorjai felbıdültek, ahogy elindult, hogy kigördüljön. Áthajították az emelkedı ponk vége felett a ládákat, majd felugrottak, hogy megkapaszkodjanak és felhúzzák magukat. Nicholas ért fel elsınek és lenyúlt, hogy behúzza Árkászt. Amikor visszanézett, Tessay aprócska, magányos alakját látta az akáciák alatt. - Add át üdvözletemet és köszönetemet Meknek! - üvöltötte le neki. - Tudod, hogy léphettek kapcsolatba velünk - kiáltotta vissza Tessay. - Viszlát, Tessay. - Royan hangja beleveszett a hatalmas motorok robajába, és a por, amit visszafújt, egyenesen Tessay felé szállt, így az kénytelen volt eltakarni az arcát és hátat fordítani. A ponk hidraulikus szerkezete szisszenve bezárult, és Tessay eltőnt a szemük elıl. Nicholas átölelte Royan vállát és végigtuszkolta a tágas rakodótéren, majd lenyomta az egyik lehajtható ülésre a pilótafülke bejárata elıtt. - Csatold be magad! - mondta Royannak, majd felszaladt a lépcsın a pilótafülkébe. - Már azt hittem, itt akarsz maradni - üdvözölte ıt barátságosan Jannie, miközben a tekintetét egy pillanatra sem emelte fel a vezérlıpultról. - Kapaszkodjatok! Megyünk. Nicholas keményen megfogta a pilótaülés háttámláját, ahogy Jannie és Fred felváltva állítottak a szabályozókon, hogy minél gyorsabban elérjék a legnagyobb sebességet, miközben Nagy Dolly egyre gyorsabban száguldott a pályán. Jannie válla fölött Nicholas látta a terepszín tábori öltözékő emberek homályos alakját a bozótosban, a kifutópálya végén. Közülük néhányan lıttek a feléjük száguldó, hatalmas repülıre. - Ezek a játékpuskák nemigen ártanak neki - dünnyögte Jannie. – Nagy Dolly bátor, kemény öreg hölgy. - Azzal a levegıbe emelte a gépet. Elhúztak a földön lévı ellenséges csapatok feje fölött, majd Jannie megemelte a gép orrát, és elindultak felfelé. - Üdvözlök mindenkit a fedélzeten, köszönöm, hogy az Africairt választottátok. Legközelebb Máltában szállunk le - mondta vontatott hanghordozással Jannie, majd hangja élesen megemelkedett. - Ajjaj! Honnan a csudából került ide ez a kis légypiszok? Egyenesen elıttük, a Jet Ranger emelkedett ki a Nílus-parti, sőrő bozótosból. A szög, ahogy a helikopter felfelé ment, azt jelentette, hogy a közeledı Hercules nincs a pilóta látószögében, így aztán csak emelkedett fölfelé, egyenesen az ı útjukba. - Mindössze százötven méteren és száztíz csomón a mutató - figyelmeztette apját üvöltve Fred a jobb oldali ülésrıl. - Túl alacsony a forduláshoz. A Jet Ranger annyira közel volt, hogy Nicholas tisztán látta Tuma Nogót az elsı ülésen, ahogy szemüvege visszaveri a napfényt, akár egy vak ember szeme, és arca szájtátott rémületté dermed, amint meglátja a feléjük közeledı hatalmas gépet. A pilóta a lehetı legutolsó pillanatban pánikszerően alábukott gépével, hogy megpróbálja elkerülni a közeledı Hercules orrát. Lehetetlennek tőnt, hogy elkerüljék az ütközést, de a helikopter pilótájának sikerült annyira bedöntenie jóval kisebb és könnyebben manıverezhetı gépét, hogy már csaknem a hátára fordult. Átcsúszott a Hercules hasa alatt, és Jannie gépének pilótafülkéjében szinte meg se érezték, amint a két gép törzse könnyedén összeért. A helikopteren azonban az ütközés akkorát lendített, hogy orral egyenesen az alig százhúsz méternyire lévı föld felé fordult. Miközben Nagy Dolly továbbrepült, egyenletesen, nyugodtan emelkedett fölfelé, addig a Jet Ranger pilótája keményen küzdött, hogy megpróbáljon úrrá lenni vadul zuhanó gépén. Hatvan méternyire a föld felett az az örvénylés, amit a Hercules két erıs, T56-A-15-ÖS, légcsavaros gázturbinás, egyenként 4900 lóerıs hajtómőve lövellt hátra, olyan erıvel érte a helikoptert, akár egy lavina. Mint egy hulló levelet az ıszi szélvihar, úgy sodorta el a helikoptert, mely vadul pörögni kezdett és amikor becsapódott a földbe, motorjai még teljes erıvel sivítottak. Becsapódáskor a gép teste úgy összegyőrıdött, akár a fızésnél használt alufólia, és Nogo már halott volt, még mielıtt az üzemanyagtartályok felrobbantak, és a Jet Ranger lángoló tőzgolyóvá vált. Amint Jannie elérte a biztonságos manıverezéshez szükséges magasságot, Nagy Dollyt északnak fordította, így a szárnyak fölött visszanézhettek Roseires mögöttük elmaradó leszállópályájára. Az égı helikopterbıl felemelkedı, szurokfekete, sőrő füstoszlopot az enyhe nyugati szél magával sodorta. - Ugye azt mondtad, hogy ezek voltak a rossz fiúk? – kérdezte Jannie. - Hát akkor inkább ık, mint mi? Amint Jannie ráállította Nagy Dollyt az északi irányra, és alacsonyan szálltak a nyílt, kietlen szudáni síkság felett, Nicholas visszament a fı fedélzeti térbe. - Helyezzük kényelembe a sebesülteket - mondta. Árkász és Royan kicsatolták biztonsági öveiket és visszamentek vele, hogy gondoskodjanak a sebesültekrıl, akik ott hevertek hordagyaikon, ahová a Roseires-bıl való sietıs távozáskor gyorsan berakták ıket. Egy idı múlva Nicholas otthagyta ıket és elırement a jól felszerelt kis konyhába. Kinyitott néhány leveskonzervet, majd nagy szeleteket vágott azokból a friss kenyerekbıl, amiket a hőtıben talált. Amíg a teavíz felforrt, elıkereste kis életmentı csomagját és kivette belıle azt a kis mőanyag tokot, melyben gyógyszereit tartotta. Az egyik fiolából öt fehér tablettát rázott ki a tenyerébe. A fallal elválasztott konyhában a tablettákat porrá törte, majd teát töltött két bögrébe és a port belekeverte. Royanban épp elég angol vér volt ahhoz, hogy soha ne legyen képes visszautasítani egy bögre forró teát. Miután levest és vajas pirítóst adtak a sebesülteknek, Royan hálásan vette el bögréjét Nicholastól. Amíg Árkásszal a teájukat kortyolgatták, Nicholas visszament a pilótafülkébe és áthajolt Jannie ülésének támlája fölött. - Mennyi idı az egyiptomi határ? - kérdezte. - Négy óra húsz perc - mondta Jannie. - Van bármiféle mód arra, hogy elkerüljük az egyiptomi légteret? - érdeklıdött Nicholas. Jannie hátrapördült székében és döbbenten meredt rá. - Gondolom, tehetünk egy kitérıt nyugatnak, Kadhafi területe felett. Persze ez hét órával növeli a repülési idıt, és valószínőleg kifogyna az üzemanyagunk, végül pedig kénytelenek lennénk kényszerleszállást végrehajtani valahol a Szaharában. - Egyik szemöldökét kérdın felhúzva nézett Nicholasra. - Mondd csak fiacskám, mi inspirálta neked ezt a hülye kérdést? - Csak egy kósza gondolat volt - mondta Nicholas. - Hát akkor ne csak kósza legyen, hanem tekintsd halva születettnek - tanácsolta neki Jannie. - Ezt a kérdést többé hallani sem szeretném. Nicholas a vállára csapott. - Hát, akkor verd is ki a fejedbıl. Amikor visszament az utastérbe, Árkász és Royan két, a fı válaszfalhoz rögzített, lehajtható ágyon ült. Royan kiürült teásbögréje a földön, a lába mellett. Nicholas leült mellé és Royan felnyúlt, hogy megérintse állán a vérfoltos kötést. - Jó lenne, ha hagynád, hogy ezt lekezeljem. - Royan fürge ujjai hősítették forró, gyulladt bırét, ahogy egy alkoholos vattacsomóval megtisztította a varratokat, majd tiszta tapaszt tett rá. Nicholas erıs lelkiismeret-furdalást érzett, ahogy alávetette magát Royan gondoskodásának. Mindazonáltal Árkászon mutatkozott elsıként az altatós tea hatása. Csödesen hátradılt, lehunyta a szemét, majd halk horkolás kezdte rezegtetni ajkait. Percek múlva Royan is szenderegve dılt Nicholas vállának. Amikor már mélyen aludt, Nicholas gyöngéden lefektette és lábát felrakta az ágyra. Aztán betakarta. Royan még csak meg se mozdult, és Nicholasnak egy pillanatra kétségei támadtak a tabletták erısségét illetıen. Ezután finoman megcsókolta Royan homlokát. - Hogy is tudnálak győlölni? - kérdezte tıle halkan. - Bármit is tettél. Bement a vécébe és bezárta az ajtót. Rengeteg ideje volt. Árkász és Royan még órákig alszanak, és Jannie meg Fred remekül elvan a pilótafülkében, Dolly Parton-szalagokat hallgatnak az audiórendszeren. Amikor Nicholas végre befejezte, a karórájára pillantott és rájött, hogy közel két órájába került. Lecsukta a vécé tetejét és gondosan megmosta a kezét. Azután még egyszer alaposan körülnézett a kis fülkében és kinyitotta az ajtót. Árkász és Royan még mindig mélyen aludt a lehajtható ágyakon. Elırement a pilótafülkébe, mire Fred lehúzta fülhallgatóját a nyakába, és rávigyorgott. - A Nílus vize. Az mérgezı. Az elmúlt néhány órát a klotyóba zárkózva töltötted. Meg vagyok lepve, hogy egyáltalán maradt még valami belıled. Nicholas elengedte füle mellett Fred csipkelıdését és áthajolt Jannie ülésének támláján. - Hol vagyunk? Jannie vaskos mutatóujjavai a térképre bökött, amit kiálló pocakján egyensúlyozott. - Már majdnem túljutottunk mondta elégedetten. - Egy óra húsz perc az egyiptomi határ. Nicholas ott ácsorgott Jannie széke mögött, mígnem Jannie felmordult és leemelte a mikrofont. - Ideje elkezdeni a mősort. - Halló, Abu Szimbel Közeledı! - mondta az Öböl-államok akcentusával. - Itt Zulu Whiskey Uniformis öt nulla nulla. Ezután az egyiptomi irányítótoronyból hosszas csönd következett. Jannie morgott. - Biztos egy bige van vele a toronyban. Idıre van szüksége, hogy felhúzhassa a nadrágját. Az Abu Szimbel-i irányítótorony az ötödik hívásra válaszolt. Jannie belekezdett kipróbált és jól bevált rutinjába, tökéletes hétköznapi arabsággal játszotta meg a tudatlanságot. Öt perc múlva Abu Szimbel utat jelzett neki észak felé, azzal az utasítással, hogy „jelentkezzék ismét Asszuán körzetében". Egy újabb órán át nyugodtan repültek, de Nicholas idegei percrıl percre jobban megfeszültek. Hirtelen, minden elızetes figyelmeztetés nélkül, egy ezüstös villanás jelent meg elıttük, amint egy alóluk jövı vadászgép húzott fel meredeken az orruk elıtt. Jannie a meglepetéstıl és a méregtıl felkiáltott, amint két másik harci repülı lıtt fel nyílegyenesen alóluk, annyira közel, hogy sugárhajtásuk örvénye meglökte Jannie gépét. Mindnyájan felismerték a típust. MiG-21-ek voltak, az egyiptomi légierı felségjelével, és hátranyilazott szárnyaik alatt légi célpont elleni lövedékek fürtjei csüngtek fenyegetıen. - Azonosítatlan repülıgép! - kiáltott Jannie a mikrofonjába. - Ütközési vonalban van. Közölje hívójelét! Mindnyájan a nyakukat nyújtogatták és meredten néztek ki a pilótafülke törhetetlen üvegén át. Magasan fölöttük látták, amint a három MiG vadászgép alakzatban köröz az afrikai ég kékjén. - ZWU 500. Itt a Vörös Vezér az egyiptomi légierıtıl. Aláveti magát az utasításaimnak? Jannie kétségbeesett arccal nézett hátra Nicholasra. - Itt valami gubanc van. Hogy a pokolba bukkantak ránk? - Jobb, ha csinálod, amit mond, apu - tanácsolta neki Fred szerencsétlen képpel -, különben mindnyájunkat a levegıbe repít. Jannie tehetetlenül vállat vont, majd gyászos hangon szólt bele a mikrofonba. - Vörös Vezér. Itt ZWU 500. Együttmőködünk. Kérem, közölje szándékát. - Az új irány 053. Hajtsa végre azonnal! Jannie keletnek fordította Nagy Dollyt, majd a térképre pillantott. - Asszuán! - mondta fájdalmasan. - Ezek az egyipók Asszuánba visznek minket. A francba, ennyi erıvel akár jelezhetem is az asszuáni toronynak, hogy sebesültek vannak a fedélzeten. Nicholas visszament Royan ágyához és felrázta. Bizonytalanul állt a lábán, még érzıdött rajta az altató hatása, ahogy eltámolygott a vécé felé. Mindazonáltal, amikor tíz perc múlva ismét elıkerült, a haja meg volt fésülve és élénknek tőnt, teljesen magához tért, nyoma sem volt annak az enyhe altatónak, amit a teájával megivott. Ismét itt volt elıttük a Nílus és a két partján elterülı város, Asszuán, mely az elsı katarakta és a nagy duzzasztógátak közé szorított víz alatt húzódott meg. A Kitchener-sziget úgy úszott az áramlat közepén, akár egy zöld hal. Amint az asszuáni reptér katonai irányítója megadta utasításait Jannie- nak, Nagy Dolly nyugodt méltósággal ereszkedett lefelé és állt rá az egyenesre, hogy leszálljon a kifutóra. A MiG gépek, melyek a sivatagtól idáig terelték ıket, már nem látszottak, de jelenlétüket a magasban elárulták azok a tömör rádióadások, melyekben foglyaikat átadták a földi irányításnak. Nagy Dolly átszállt a reptér védıfala felett, majd földet ért, és az irányító utasította ıket: - Elıször forduljon jobbra a gurulópályán. Jannie engedelmeskedett, majd, ahogy lefordult a fı kifutóról, egy kis jármő áll ott, a tetején angol és arab nyelvő felirattal: „FOLLOW ME." A jármő elvezette ıket egy sor álcázott betonhangár elıtt, ahol keki overallba öltözött földi személyzet jelezte nekik tárcsákkal, hova álljanak be. Amint Jannie lefékezett és Nagy Dolly megállt, nyomban négy félhernyótalpas harci jármő száguldott oda, és lıtornyukat rájuk irányítva, körülvették a hatalmas repülıgépet. A rádióirányítás által adott utasításoknak megfelelıen Jannie leállította a motorokat és leeresztette a gép hátsó ponkját. A leszállás óta a pilótafülkében nem szólt senki egy szót sem. Ott álltak egy kupacban és szerencsétlen képpel kémleltek ki a fülke ablakán. Váratlanul, fegyveres motorosok kíséretében egy fehér Cadillac hajtott be a reptér kapuján, nyomában egy katonai mentı és egy háromtonnás szállítójármő, melyek közvetlenül a Hercules rakodóponkjánál álltak meg. A sofır kipattant, kinyitotta az ajtót, és utasa kilépett a kocsiból a késı délutáni napsütésbe. Az nyomban látszott, hogy tekintélyes ember, viselkedése méltóságteljes és nyugodt. Könnyő tropikálöltönyt, fehér cipıt, panamakalapot és napszemüveget viselt. Ahogy elindult felfelé a ponkon, ahol ık öten várakoztak, két férfi titkára követte. Levette sötét szemüvegét és becsúsztatta a szivarzsebébe. Ahogy felismerte Royant, elmosolyodott és megemelte a kalapját: - dr. Al Simma... Royan! Hát megcsinálta. Gratulálok! - Megfogta Royan kezét és melegen megrázta, majd Royan kezét továbbra is a kezében tartva, egyenesen Nicholasra nézett. - Ön nyilván Sir Nicholas Quenton- Harper. Már nagyon vártam, hogy megismerhessem. Kérem, bemutatna minket egymásnak, Royan? Royan nem tudta elviselni Nicholas vádló pillantását, miközben azt mondta: - Hadd mutassam be ınagyméltóságát, Atalan Abou Sint, az egyiptomi kormány kulturális és idegenforgalmi miniszterét. - Ez igazán kedves tıled - mondta Nicholas fagyosan. Micsoda váratlan megtiszteltetés, miniszter úr. - Szeretném kifejezni az elnök és az egyiptomi nép köszönetét, amiért visszajuttatta az országnak ezen értékes relikviákat, melyek ısi, ám dicsı történetünk emlékei. - Tett egy mozdulatot, mely felölelte az összes lıszeres ládát. - Kérem, szót sem érdemel - mondta Nicholas, de tekintetét egy pillanatra sem vette le Royanról. Royan félig elfordította az arcát és nem nézett rá. - Épp ellenkezıleg, nagyon is sokat érdemel mindaz, amit tett, Sir Nicholas. - Abu Sin mosolya finom volt, sima és elbővölı. – Tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy ön mekkora költségeket vállalt ezen expedíció érdekében, és nem szeretnénk, ha e rendkívül nagylelkő gesztus okán veszteség érné. Dr. al Simma tájékoztatott, hogy az expedíció önnek negyedmillió fontjába került. - Belsı zsebébıl elıvett egy borítékot és Nicholas felé nyújtotta. - Ez az Egyiptomi Központi Bank által kiállított bankutalvány. Visszavonhatatlan és beváltható bárhol a világon. 250 000 font sterlingrıl állították ki. - Igazán nagylelkő öntıl, kegyelmes uram. - Nicholas hangja csupa irónia volt, amint becsúsztatta a borítékot felsı zsebébe. - Feltételezem, ezt dr. al Simma javasolta? - Természetesen - mosolygott sugárzó arccal Abou Sin. – Royan rendkívül nagyra becsüli önt. - Csakugyan? - dünnyögte Nicholas, miközben még mindig kifejezéstelen tekintettel meredt Royanra. - Mindazonáltal, elismerésünknek ezen aprócska jelét maga az elnök javasolta. - A miniszter csettintett ujjával, mire egyik titkára elılépett egy bır borítású éremdobozzal, melyet kinyitott, mielıtt átadta volna Abou Sinnek. A vörös bársonypárnácskán egy csodálatos kitüntetés feküdt, egy aprószemő gyöngyökkel és kicsiny gyémántokkal kirakott csillag. A csillag közepén egy hátsó lábain ágaskodó, arany oroszlán volt. Abou Sin kiemelte a csillagot a dobozból, és Nicholas felé lépett. - Az Egyiptom Nagy Oroszlánja Rend elsı fokozata jelentette be, majd a skarlátvörös szalagot Nicholas nyakába helyezte. A csillag ott tündökölt Nicholas izzadságtól, portól és a Nílus iszapjától mocskos ingén. Ezután a miniszter félreállt és intett a ponk alján vigyázzban álló ezredesnek. Azon nyomban egyenruhás férfiak rohantak fel fegyelmezett rendben a ponkon. A katonák nyilvánvalóan már elıre megkapták a parancsot. Elıször a sebesült etiópok hordágyait vitték le. - Igazán örülök, hogy pilótája rendkívül bölcsen elıre értesített minket, hogy sebesültek vannak a fedélzeten. Biztosíthatom, hogy a létezı legjobb ellátásban fognak részesülni - ígérte Atalan Abou Sin, miközben a sebesülteket levitték a várakozó mentıbe. Ezután a katonák visszatértek, és a lıszeresládákat kezdték levinni a géprıl. Odalenn pedig szépen felpakolták ıket a háromtonnásra. Tíz percen belül Nagy Dolly raktere csupasz lett, teljesen kiürült. Vízhatlan vászonponyvát borítottak és kötöztek rá a megpakolt teherautóra. Állig felfegyverzett motoroskíséret vette körül, amint a kis konvoj szirénázva eldöngetett. - Hát akkor, Sir Nicholas. - Abou Sin udvariasan nyújtotta felé a kezét, amit Nicholas rezignáltán fogadott. - Sajnálom, hogy ily módon hátráltattam utazását. Tudom, nyilván már alig várja, hogy folytathassa, ezért nem tartóztatom tovább. Van esetleg valami, amit megtehetek önért, mielıtt távozik? Van elegendı üzemanyaguk? Nicholas Jannie-ra pillantott, aki megvonta a vállát. - Van benne bıven. Köszönöm, uram. Abou Sin ismét Nicholashoz fordult: - Úgy tervezzük, hogy a luxori múzeum mellé egy új szárnyat emelünk, és abban fogjuk elhelyezni ezeket a Mamose fáraó sírjában talált leleteket, melyek visszakerültek Egyiptomba. Kellı idıben személyes meghívást fog kapni Mubarak elnöktıl, hogy díszvendégként legyen jelen a múzeum megnyitásán. Dr. al Simma, akirıl ön is biztosan tudja, hogy az Ókori Történettudományi Intézet új, kinevezett igazgatója, fogja kezelni a múzeumot. Biztosra veszem, hogy örömmel vezeti majd végig önt a kiállításon, midın visszatér közénk. A miniszter odabólintott Árkásznak és a két pilótának. - Isten önökkel - mondta, azzal elindult lefelé. Royan is megindult, de Nicholas halkan utánaszólt. - Royan! - Royan megmerevedett, majd fejét lassan hátrafordította és a leszállás óta elsı ízben nézett vonakodva Nicholas szemébe. - Ezt nem érdemeltem meg - mondta, majd fájdalmas érzelemmel hasított belé a felismerés, hogy Royan halkan sírdogál. Az ajka remegett és könnyek csordultak végig lassan az arcán. - Sajnálom, Nicky - suttogta -, de tudnod kellett, hogy én nem vagyok tolvaj. Ez Egyiptomé és nem a mienk. - Ezek szerint akkor mindaz, ami köztünk történt, és igaznak hittem, pusztán hazugság volt? - kérdezte könyörtelenül Nicholas. - Nem! - mondta Royan. - Én... - majd hirtelen elhallgatott és a mondatot nem fejezte be. Lerohant a ponkon a napsütésbe, ahol a sofır nyitva tartotta neki a limuzin hátsó ajtaját. Anélkül, hogy visszanézett volna, becsúszott az ülésre Abou Sin mellé, és a Cadillac elindult, majd a kapun át elhajtott. - Húzzunk innen a francba, mielıtt ezek az egyipók meggondolnák magukat - mondta Jannie. - Igazán remek ötlet - mondta Nicholas keserően. Miután ismét a levegıbe emelkedtek, az asszuáni irányítótorony szabad utat biztosított neki észak felé, a Földközitenger irányába. Mind a négyen, Jannie, Fred, Árkász és Nicholas ott voltak együtt a pilótafülkében, és a jobb szárny csúcsa mellett figyelték a Nílus hosszú, zölden kígyózó vonalát. Hosszú ideig nemigen beszéltek. Egyszer Jannie csöndesen azt mondta: - Gondolom, a pénzemnek most már búcsút inthetek. - Én igazándiból nem is a pénzért jöttem - mondta Árkász -, de azért egy kis fizetség is jól jött volna. Babynek új gumik kellenének. - Kér valaki egy csésze teát? - kérdezte Nicholas, mintha semmit sem hallott volna. - Az jól jönne - mondta Jannie. - Nem annyira jól, mint a hatvan lepedı, amivel tartozol nekem, de azért most ez is jól fog esni. Átrepültek El-Alamein csatatere fölött, és még hatezer méteres magasságból is ki tudták venni azt a kettıs emlékmővet, amit a szövetségesek és a németek halottaik emlékére emeltek. Aztán már a tenger kéksége terült el elıttük. Nicholas várt, amíg az egyiptomi part elmaradt mögöttük, majd halkan, hosszan felsóhajtott. - Ó, ti kicsiny hitőek - mondta nekik vádlón. - Mikor vertelek én valaha is át benneteket? Mindenki teljes egészében megkapja a pénzét. Mindnyájan hosszasan és meredten néztek rá, majd Jannie hangot adott kétségeiknek. - Hogyan? - kérdezte. - Árkász, segítenél nekem? - hívta Nicholas és elindult lefelé a lépcsın. Jannie képtelen volt uralkodni kíváncsiságán, így átadta a gép irányítását Frednek. Követte a két angolt le, a fedélzeti vécéhez. Árkász és Jannie az ajtóból figyelték, amint elıveszi a kombinált Leatherman szerszámot a zsebébıl és leemeli a kémiai vécé burkolatát. Jannie elvigyorodott, amint Nicholas nekilátott, hogy kicsavarozza a rejtekhely lemezét. Nagy Dolly csempészgép volt, és ezek az aprócska módosítások bizonyították azt a rengeteg munkát, amivel Jannie és Fred átalakították, hogy alkalmas legyen erre a feladatra. Számtalan ilyen kis rejtekhely volt ügyesen beépítve a motorházba és a gép törzsének más részeibe is. Amikor Líbiából repültek vissza, a Hannibál-bronzok épp ebben a titkos rekeszben, e mögött a lap mögött rejtıztek. Az, hogy a lap a vécé háta mögött helyezkedett el, nagyon valószerőtlenné tette, hogy az iszlám követıi közül bárki is tüzetesebben meg akarna vizsgálni egy ilyen tisztátalan helyet. - Tehát ezért voltál benn olyan sokáig - nevetett Jannie, miközben Nicholas kiemelte a lapot. A vigyor elhalványult a képén, ahogy Nicholas benyúlt az üregbe és óvatosan kihúzott onnan egy rendkívüli tárgyat. - Te jó ég, mi ez? - Az ısi Egyitom kék harci koronája - mondta Nicholas. Átadta Árkásznak. - Tedd le az ágyra, de óvatosan bánj vele. Ismét benyúlt a rekeszbe: - Ez pedig a Nemes korona. Odaadta Jannie-nek. - És ez a két királyság vörös és fehér koronája. Ez meg Mamose fáraó halotti maszkja. És végül, de nem utolsósorban az írnok, Taita usébtije. A múltnak ezek a csodás emlékei ott feküdtek a lehajtható ágyon, ık meg csak álltak és áhítattal meredtek rájuk. - Segítettem már kicsempészni neked kıfrízeket meg kis bronzszobrokat - mondta Jannie halkan. - De ehhez hasonlót még soha. - De - csóválta a fejét Árkász - mi van azokkal a lıszeresládákkal, amiket az egyipók Asszuánban lepakoltak? Azokban mi volt? - A vécébe való vegyi anyagból öt négy és fél literes üveg - mondta Nicholas -, plusz fél tucat tartalék oxigénpalack, hogy meglegyen a súly is. - Szóval kicserélted ıket - vigyorgott rá sugárzó arccal Árkász. - De honnan a pokolból tudtad, hogy Royan csıbe akar húzni minket? - Igaza volt, amikor azt mondta, hogy ı nem tolvaj. Ez a móka sehogy sem illett a jelleméhez. İ ehhez túlságosan - kereste a megfelelı szavakat -, túlságosan egyenes és becsületes. Cseppet sem hasonlít a jelenlévıkre. - Hálás köszönet a bókért - mondta Jannie száraz hangon -, de talán ennél több okot is adott neked a gyanúra. - Hát persze. - Nicholas felé fordult. - Elıször akkor kezdtem gyanakodni, amikor elsı ízben tértünk vissza Etiópiából, és ı nyomban elhúzta a csíkot Kairóba. Akkor már sejtettem, hogy készül valamire. De egészen biztos csak akkor lettem, amikor megtudtam, hogy Tessay révén üzenetet juttatott el az addiszi egyiptomi követségre. Akkor már világos volt, hogy riasztotta ıket, így aztán tudták, mikor repülünk vissza. - Az álnok kis kurvája - hahotázott Jannie. - Vigyázz a nyelvedre! - mondta Nicholas kimérten. - İ egy jóravaló, tisztességes, a hazáját szeretı, ifjú hölgy, meleg szívő és... - Jó, jó! - kacsintott Jannie Árkászra. - Kérlek, bocsásd meg ezt a kis nyelvbotlást.
Az ókori Egyiptom nagy koronái közül
csupán kettı volt kitéve a csillogó diófa tárgyalóasztalra. Nicholas két eredeti római mellszobor fejére helyezte ıket, melyeket attól a kereskedıtıl kért kölcsön, akivel állandó üzleti kapcsolatban állt itt Zürichben. Leengedte a redınyöket a tizedik emeleti ablakokon és úgy állította be a világítást, hogy a koronák a lehetı legjobb fényhatásban tündököljenek. A privát tárgyalóterem, melyet erre a célra bérelt ki, a Bank Leu épületében volt, a Bahnhofstrassén. Míg egymagában várakozott meghívott vendégére, még egyszer ellenırizte az elıkészületeket, és nem talált benne hibát. Odament az egyik falon lévı hosszú tükörhöz és megigazította régi Sandhurst-nyakkendıjének csomóját. A varratokat már kivették az állából. Mek Nimmur elsırendő munkát végzett, a heg szép, tiszta volt. Öltönyét Savile Row-i szabója készítette, ezért finom, halvány csíkos volt, és épp annyit hordta már, hogy elérte a lezser buggyosság megfelelı fokát. Öltözékének egyetlen csillogó darabja az a cipı volt, amit a St. James Streeten, Lobbnál csináltatott. Halkan megszólalt a házitelefon, és Nicholas felemelte a kagylót. - Egy bizonyos Mr. Walsh óhajtja látni, Sir Nicholas mondta az irányító lentrıl a bank elıcsarnokából. - Kérje meg, hogy fáradjon fel. Nicholas az elsı csöngetésre kinyitotta az ajtót, és Walsh barátságtalanul nézett rá a küszöbrıl. - Remélem, nem csak az idımet vesztegeti, Harper. Egészen Fort Worthbıl kellett iderepülnöm. - Mindössze harminc óra telt el azóta, hogy Nicholas felhívta ıt texasi ranchán. Walsh valószínőleg nyomban bepattanhatott a sugárhajtású gépébe, hogy ilyen hamar ideért. - Nem Harper. Quenton-Harper - mondta Nicholas. - Jól van, akkor Quenton-Harper. De elég legyen már ebbıl a sok dumából - mondta Walsh mérgesen. - Mit tud mutatni nekem? - Én is örülök, hogy ismét találkozunk, Mr. Walsh - állt félre Nicholas. - Kérem, fáradjon be. Walsh nagy léptekkel vonult a szobába. Magas volt, a válla csapott, a képe petyhüdt és ráncos, az orra pedig horgas. Háta mögött összekulcsolt kezével olyan volt, mint egy egerészölyv a kerítésoszlopon. A Forbes magazin szerint a vagyona tisztán 1,7 milliárd dollár. Két férfi követte ıt a szobába, és Nicholas mindkettıjüket felismerte. A régiségkereskedık világa nagyon kicsi, és igazi beltenyészet. Egyikıjük a dallasi egyetem ókortörténeti tanszékének professzora. Az intézet Walsh alapítványa volt. A másik pedig az Egyesült Államok egyik legnagyobb tekintélyő és tudású régiségkereskedıje. Walsh olyan váratlanul torpant meg, hogy hátulról mindketten belérohantak, de úgy tőnt, ı ezt észre sem vette. - Azt a! - mondta halkan, és szemében felcsillant a fanatizmus lángja. - Ezek hamisítványok? - Éppannyira, mint a Hannibál- bronzok meg a Hammurapi-féldombormő, amit tılem vett - mondta Nicholas. Walsh úgy közelítette meg a kiállított tárgyakat, mintha egy katedrális oltára lenne, ı maga pedig az érsek. - Ezek nyilván egészen frissek - suttogta. - Különben tudnék róluk. - Frissen kerültek elı a földbıl - erısítette meg Nicholas. Maga az elsı, aki látja ıket. - Mamose! - olvasta Walsh a Nemes korona ureuszának kartusáról. - Akkor igaz a szóbeszéd. Megnyitott egy új sírt. - Hát, ha egy közel négyezer éves sírt újnak nevezhetünk. Walsh és tanácsadói a döbbenettıl sápadtan és szótlanul győltek az asztal köré. - Hagyjon magunkra, Harper! - mondta Walsh. - Majd hívom, amikor kész vagyok ismét beszélni magával. - Sir Nicholas - emlékeztette az amerikait. Nicholas tudta, hogy most már ı van nyeregben. - Kérem, hagyjon magunkra, Sir Nicholas - könyörgött Walsh. Egy óra múlva Nicholas visszaballagott a tárgyalóterembe. A három férfi az asztal mellett ült és képtelen volt elszakadni a két hatalmas koronától. Walsh odabólintott kísérıinek, akik felálltak és engedelmesen, de vonakodva vonultak ki a szobából. Amint az ajtó becsukódott, Walsh nyersen megkérdezte: - Mennyi? - Tizenöt millió USA dollár - felelte Nicholas. - Az egyenként hét és fél. - Nem, egyenként tizenöt. A kettı együtt harmincmillió. Walsh megpördült székében. - Teljesen megırült, vagy mi? - Vannak, akik így gondolják - mosolygott Nicholas. - Osszuk el a különbséget - mondta Walsh. - Huszonkettı és fél. Nicholas megrázta a fejét. - Nincs alku. - Legyen már ésszerő, Harper! - Az ésszerőség sosem tartozott a bőneim közé. Sajnálom. Walsh felállt. - Én is sajnálom. Talán majd legközelebb, Harper. Kezét összekulcsolta a háta mögött és nagy léptekkel az ajtóhoz vonult. Ahogy kinyitotta, Nicholas utánaszólt. - Mr. Walsh! A férfi mohón visszafordult. - Igen? - Legközelebb hívjon csak Nicholasnak, én meg majd Péternek hívom, ahogy az régi barátok közt szokás. - Ez minden, amit mondani akar? - Hát persze. Mi mást akarnék még mondani? - Nicholas döbbent arcot vágott. - A francba - mondta Walsh, és visszament az asztalhoz. Lehuppant a székére. - Hogy a franc essen magába! Felsóhajtott, majd ajkát lebiggyesztette és megkérdezte. - Rendben. Hogy akarja? - Két visszavonhatatlan bankutalványt kérek. Egyenként tizenöt millióról. Walsh felemelte a házitelefon kagylóját, és azt mondta: - Kérem, mondja meg Monsieur Montfleurinek, a fıkönyvelıjüknek, hogy fáradjon föl hozzám - adta ki az utasítást gyászos hangon.
Nicholas Quenton Park-i
dolgozószobájának íróasztala mellett ült. A szemközti fal faburkolatát bámulta. Bár a faburkolat eredetileg az egyik katolikus apátságból származott, melyet VIII. Henrik oszlatott fel 1536-ban, és a nagyapja vette közel száz évvel ezelıtt, most újonnan került ebbe a környezetbe. Íróasztalának lapja alá nyúlt és megnyomta az elektronikus irányítórendszer rejtett gombját. A burkolat egy része szép simán, csöndesen félresiklott, és feltárult mögötte egy, a falba épített, golyóálló üvegtárló. Ugyanakkor a mennyezetre szerelt spotlámpák automatikusan bekapcsoltak, és fényük a tárlóban lévı tárgyakat világította meg. A lámpákat úgy helyezték el, hogy visszatükrözıdı fényük ne zavarja a szemet, és a kettıs korona meg Mamose arany halotti maszkja így teljes pompájában táruljon fel. Whiskyt töltött egy kristálypohárba, és miközben kortyolgatta, élvezte a birtoklás borzongató mámorát. De egy idı múlva tudta, hogy valami hiányzik. Felvette az íróasztalról Taita usébtijét, és úgy beszélt hozzá, mintha magával a modellel beszélne. - Te ismerted a magányosság valódi jelentését, igaz? – kérdezte halkan. - Te tudtad, mi az szeretni valakit, aki sosem lehet a tiéd. Letette a szobrocskát, és felemelte a telefont. Egy nemzetközi hívás számát tárcsázta, majd a harmadik csöngetésre felvette egy férfi, aki arabul beszélt. - Itt az Ókori Történettudomány igazgatósága. Parancsoljon! - Tudná nekem kapcsolni dr. al Simmát? - kérdezte ugyanazon a nyelven. - Kérem, tartsa a vonalat. Máris kapcsolom! - Dr. al Simma. - Royan hangja elektromos bizsergésként futott végig a gerincén. - Royan - mondta Nicholas, és érezte Royan döbbenetét az ezt követı hosszú csöndben. - Te! - suttogta. - Nem hittem, hogy valaha is hallok még rólad. - Csak azért hívtalak, hogy gratuláljak a kinevezésedhez. - Átvertél - mondta Royan. - Kicserélted három láda tartalmát. - Miként azt egy bölcs ember egykoron mondta, a barátokat a legkönnyebb átverni - nem számítanak rá. Neked mindenkinél jobban kell tudnod ennek igazságát, Royan. - Persze eladtad ıket. Hallottam olyasmit suttogni, hogy Peter Walsh húszmilliót fizetett értük. - Harmincmilliót - helyesbített Nicholas. - De csak a kékért meg a Nemesért. A vörös és fehér korona meg a halotti maszk itt fekszik elıttem, most is, ahogy veled beszélek. - Akkor most kifizetheted a Lloyd's biztosítási veszteségeidet. Ez nyilván nagy megkönnyebbülést jelent. - Nem fogod elhinni, de a Lloyd's szindikátus, ahol is bejegyzett „név" vagyok, végül sokkal jobb eredménnyel zárt, mint azt elıre sejteni lehetett, így aztán mégsem mentem csıdbe. - Miként az anyám mondaná: „Ez már döfi!" - A felét már elküldtem Mek Nimmurnak és Tessaynek. - Az legalább jó ügyet szolgál. - A hangja ellenségesen csengett. - Ez minden, amiért hívtál? - Nem. Van még valami, ami esetleg megmulattat. A kedvenc íród, Wilbur Smith beleegyezett, hogy megírja a történetünket, megírja a sír felfedezésének történetét. A könyvnek A hetedik tekercs címet adja. A jövı év elején kell megjelennie. Majd küldök neked egy dedikált példányt. - Remélem, hogy ezúttal nem keveri össze a tényeket mondta Royan száraz hangon. Egy darabig mindketten hallgattak, majd Royan törte meg a csöndet: - Tengernyi munka hever itt elıttem, ha nincs más, akkor... - Ami azt illeti, van. - Igen? - Szeretném, ha hozzám jönnél feleségül. - Hallotta, hogy Royan felszisszen, majd hosszas hallgatás után megkérdezte: - Miért akarnál egy ilyen hihetetlenül valószerőtlen dolgot? - Mert rájöttem, hogy mennyire szeretlek. Royan egy darabig ismét hallgatott, majd vékonyka hangon azt mondta: - Rendben. - Hogy érted azt, hogy „Rendben"? - Úgy értem, hogy hozzád megyek. - Miért egyeznél bele valamibe, ami ilyen hihetetlenül valószerőtlen? - kérdezte Nicholas. - Mert rájöttem, hogy mindennek ellenére én is mennyire szeretlek. - Délután 5.30-kor van egy Air Egypt-járat Heathrow-ról. Ha hajtok, mint egy ırült, talán sikerül elcsípnem. De meglehetısen késın érek Kairóba. - Akármilyen késı is legyen, ott várlak a reptéren. - Már indulok is! - Nicholas letette a kagylót és az ajtóhoz ment, de aztán hirtelen visszafordult, és felkapta az íróasztalról a Taita-usébtit. - Gyere, te vén gazember. - Diadalmasan felnevetett. - Hazaviszlek nászajándékként. EPILÓGUS
A parti úton sétáltak a mályvaszín
estében. Alattuk ott folyott az örökké zöld Nílus, lassan és kifürkészhetetlenül sodorta magával régmúlt korok titkait. A luxori Ramszesztemplom romjai alatt, a folyónak azon a pontján, ahol egykoron Mamose fáraó hatalmas bárkája állt Taitával és imádott úrnıjével az orrában, egy kis idıre megálltak és a gátfalnak támaszkodtak. A sötétedı dombokat nézték a folyó túlpartján. Az idı már rég elmosta a temetkezési templomot és Mamose hatalmas köves útját, melynek alapjain más királyok építették fel saját emlékmőveiket. Még senki emberfia nem talált rá arra a sírra, melyben sosem pihent, de nyilván közel lehetett ahhoz a rejtett sziklanyíláshoz, melyen át Duraid al Simma lépett be Lostris sírjába, ahol is rábukkant Taita tekercseire az alabástrom vázákban. Mind a négyen hallgattak a sőrősödı alkonyaiban, és ez az igaz barátság közös csöndje volt. Figyelték, amint egy kirándulóhajó úszik el elıttük felfelé a folyón, fedélzetén turisták tolongtak, akiket e titkokkal teli folyó még a Kairótól tíz napja tartó utazás után is kíváncsi várakozással töltött el. Mutogatták egymásnak a nagy pilonokat és Ramszesz templomának feliratokkal teli falait, miközben izgatott hangjuk aprónak, jelentéktelennek tőnt a sivatagi este csöndjében. Aztán Royan belekarolt Tessaybe és a két nı elırement. Gyönyörő pár voltak, karcsúak, fiatalok, bırük mézszínő, nevetésük vidám és édes, sötét hajukat fel-felborzolta a szaharai levegı perzselı fuvallata. Nicholas és Mek Nimmur követte ıket, és miközben ugratták egymást, mindegyikük saját asszonyát figyelte gyöngéd szeretettel. - Szóval, most már te is egyike vagy az addiszi nagykutyáknak, és most már te is, a kemény férfi, a bozótharcos, szépen átmentél politikusba. Szinte el sem tudom hinni, Mek. - Van idı, amikor harcolni kell, és eljön az ideje a békekötésnek is. - Mek ebben a pillanatban komolyan beszélt, de Nicholas továbbra is finoman csipkedte. - Látom, most, hogy politikus lettél, neked is be kell gyakorolnod a kliséket meg a lapos közhelyeket. - Nicholas könnyedén belebokszolt a karjába. - De hogy csináltad, Mek? Hogy lett a koszos shufta banditából egyetlen hatalmas húzással védelmi miniszter? - A kék korona eladásából származó pénz segített egy keveset. Megadta nekem azt a kezdı lökést, amire szükségem volt - ismerte el Mek -, de pontosan tudták, hogy nélkülem, ha én nem vagyok jelölt, demokratikus választásokat sosem tarthatnak. Végül már ık törték magukat, hogy tagja legyek a kormánynak. - Nekem csak egy bajom van ezzel az egésszel, hogy átadtad nekik azt a sok gyönyörő, nehezen megszerzett dohányt - mondta gyászosan Nicholas. - A fenébe is, Mek, tizenöt millió dezsı nem esik le az embernek minden nap. - Nem adtam át nekik - javította ki Mek. - Az államkincstárba került, ahol rajta tarthatom a szemem, hogy végül mi történik vele. - Tizenöt milcsi akkor is nagy zsozsó - sóhajtott fel Nicholas. - Igyekszem, de sehogy sem tudok megbékélni ekkora pazarlással, azt viszont el kell ismernem, hogy remekül választottad ki az elnökhelyettes- jelöltet, akivel együtt akarsz indulni az elnökválasztáson. Mindketten Tessay karcsú hátára és sőrőn göndörödı, fekete fürtjeire néztek, amint ott lépkedett elıttük, fehér szoknyája alól elıvillanó, formás lábain. - Meglehet, hogy téged nem tartalak megfelelı védelmi miniszternek, de azt látom, hogy Tessay igazán elbővölı kulturális és idegenforgalmi minisztere az ideiglenes kormánynak. - Elnökhelyettesként még lenyőgözıbb lesz majd, miután augusztusban megnyerjük a választásokat - jósolta meg elıre könnyedén Mek, és abban a pillanatban Royan a válla fölött hátranézett rájuk. - Most átmegyünk a túloldalra - kiáltott oda nekik. Nicholas annyira elmerült, hogy észre se vette, szemben állnak a luxori Régészeti Múzeum új szárnyával. A két nı bevárta ıket, majd szétváltak és mindketten saját férjükbe karoltak. Átmentek a széles sugárúton, kerülgették a lassan csattogó, ló vontatta egyiptomi bérkocsikat, és Nicholas lehajolt, majd ajkával végigsimította Royan arcát. - Meg kell hogy mondjam, ön igazán gyönyörőséges, Lady Quenton-Harper. - Pirulásra késztet, Sir Nicky - kuncogott Royan. - Tudod, még mindig nem szoktam hozzá, hogy így hívjanak. Átértek a fıút túloldalára, és megálltak a múzeum új szárnyának bejárata elıtt. A lejtıs tetıt magas oszlopok tartották, a karnaki templom miniatőr másolatai. A falakat erıs, sárga homokkı tömbökbıl építették, maga az épület pedig sima és egyszerő volt. Egyszerősége, tiszta vonalai tették lenyőgözıvé. Royan odavezette ıket a múzeum bejáratához, melyet a nagyközönség elıtt még nem nyitottak meg. Az elnök hétfın repül ide a hivatalos megnyitóra, és Mek meg Tessay az etióp kormány képviselıiként voltak hivatalosak a megnyitó ünnepségre. Az ajtóban az ırök tiszteletteljesen szalutáltak Royannak, és sietve kinyitották a nehéz, rézveretes ajtókat, hogy beengedjék ıket. Odabenn csönd volt és hővös, a légkondicionálókat gondosan szabályozták be, hogy megóvják ezeket az ısi tárgyakat. A tárlókat beleépítették a homokkı falakba, és a világítás is finoman, mesterien volt megoldva. Mamose csodás temetkezési kincseit a lehetı legjobb fényben, mővészi szépségükben mutatták meg. A kiállítási tárgyak, melyeket szépségük és régészeti fontosságuk alapján növekvı sorrendben helyeztek el, csillogtak, szikráztak kék szaténnal bélelt rekeszeikben, mely Mamose fáraó királyi kékje volt. A négy látogató csöndes áhítattal haladt el a tárlók mellett, hangjuk halk volt és visszafogott, amikor feltettek egy-egy kérdést Royannak. A csodálat és a bámulat tartotta ıket bővöletében. Az utolsó terem bejárata elıtt egy pillanatra megálltak, ez volt az, ahová e csillogó győjtemény legrendkívülibb, legértékesebb darabjai kerültek. - Ha arra gondolok, hogy ez csak kis része annak a kincsnek, ami még most is ott van Mamose fáraó sírjában, a Dandera folyó vize által lezárt sírban - suttogta Tessay. - Ez annyira izgalmas, hogy már alig várom e kaland folytatását. - El is felejtettem mondani nektek! - kiáltott fel Mek, és diadalmas vigyora alapján nyilvánvaló volt, hogy egyáltalán nem felejtette el, csupán a megfelelı pillanatra várt, hogy elırukkolhasson a hírrel. - A Smithsonian intézet hivatalosan is megerısítette anyagi támogatását a Dandera folyón ismét felépítendı gát költségeinek fedezésére, hogy újból megnyithassuk a sírt. Ez az intézet és a két ország, Egyiptom és Etiópia kormányainak közös vállalkozása lesz. - Csodálatos hír - kiáltott fel Royan boldogan. - A sír maga a világ egyik legnagyobb régészeti területe lesz és hatalmas bevételi forrást jelent majd az etióp turizmus... - Ne ilyen gyorsan - vágott a szavába Mek. - Van egy feltételük, amit a szerzıdésben kikötöttek. Royan elszontyolodott. - És mi a feltételük? -Ragaszkodnak hozzá, Royan, hogy te irányítsd a feltárás munkálatait. Royan boldogan csapta össze a kezét, majd tettetett komolyságot erıltetett az arcára. - Nekem is van egy feltételem, mielıtt elfogadnám - mondta. - És mi lenne az? - kérdezte Mek. - Hogy az ásatásra én jelölhessem ki saját asszisztensemet. Mek harsogó hahotára fakad. - Mindnyájan tudjuk, hogy ki lesz az. - Azzal hátba verte Nicholast. - Csak ügyelj rá, hogy egyetlen lelet se tapadjon hozzá azokhoz a ragacsos kis ujjaihoz! - figyelmeztette Royant. Royan átölelte Nicholas derekát. - Teljesen megváltozott, jó útra tért, és ennek végsı bizonyítékát nyomban meg is mutatom nektek. - Továbbra is férjéhez simulva bevezette ıket az utolsó terembe. Mek és Tessay megtorpant a bejáratnál és néma áhítattal meredtek a terem közepén álló, golyóálló üveggel borított tárlóra. Alsó- és Felsı-Egyiptom egyesített királyságának vörös és fehér koronája volt benne, mellette pedig, a mennyezetrıl rávilágító spotlámpák fényében, ott csillogott Mamose fáraó arany halotti maszkja. Mek végül magához tért a döbbenettıl. Lassan odament a tárló elülsı lapjához és lehajolt, hogy hangosan felolvassa, ami a rászerelt réztáblán állt: „A kiállítás számára állandó jelleggel kölcsönözte Sir Nicholas és Lady Quenton-Harper." Megfordult és hitetlenül meredt Nicholasra. - És még te piszkáltál, amiért átadtam a kék korona eladásából származó pénzt! – mondta vádlón. - Hogy vitt rá a lélek, hogy így átadd a részedet a zsákmányból, Nicholas? - Hát, nem volt könnyő - ismerte el sóhajtva Nicholas -, de egy finom és kényes ultimátummal szembesültem, amit olyasvalakitıl kaptam, aki jelen pillanatban nincs épp több millió kilométerre tılem. - Azért nem kell túlzottan sajnálni ezt a szegény fiút - mondta Royan nevetve. - Szép kis summácska van még bedugva neki egy svájci bankba Peter Walsh pénzébıl, ami a Nemes korona eladásából származik. Képtelen voltam rávenni, hogy mindent átadjon. - Elég legyen már az otthoni ügyek nyilvános feltárásából - mondta Nicholas határozottan. - A nap már rég lement. Itt az ideje egy pohár whiskynek. Azt hiszem, láttam egy üveg Laphroaigt a hotel bárjában. Menjünk és nézzük meg, hogy nem tévedtem-e. Karon fogta Royant és elvezette, a másik kettı meg követte ıket, miközben vidáman kuncogtak Nicholas zavarán. Tisztelt Olvasó!