You are on page 1of 1146

Wilbur Smith

A hetedik tekercs

Ezt a könyvet ismét feleségemnek,

Danielle-nek ajánlom.

Hiába áll már annyi boldog,

szerelemben eltöltött év mögöttünk,

mégis úgy érzem, mintha csak most


kezdıdne.

Oly sok minden vár még ránk.

A sivatag felıl lassan bekúszó


alkony bíborszínőre festette a
homokdombokat. Mint valami vastag
bársonyköpeny, elnémította a hangokat,
így az este nyugodt volt és csöndes.
A homokdomb tetejérıl jól látták az
oázist és az azt körülölelı, aprócska
falvakat. A lapos tetejő épületek
fehérek voltak, és a föléjük magasodó
datolyapálmáknál csupán az iszlám
mecset meg a kopt keresztény templom
nyúlt magasabbra. A hit bástyái a tó
két oldalán, egymással szemben álltak.
A tó vize sötétlı homályba veszett.
Egy kacsacsapat ereszkedett le gyors
szárnyakon, és csupán egy halovány
fehér folt látszott belılük,
közvetlenül a nádas mellett.
A domb tetején álló emberpár nagyon
különbözött egymástól. A férfi magas
volt, a háta kissé hajlott, és a
lenyugvó nap sugarai megcsillantak
ezüstös haján. A nı fiatal volt,
harmincas éveinek elején járhatott,
karcsú, élénk és csupa életerı. Sőrő,
göndör haját egy keskeny bırszíj fogta
össze a tarkóján.
- Most már ideje lemennünk. Alia vár
minket. - A férfi gyöngéd szeretettel
mosolygott le rá. A nı a második
felesége volt. Amikor elsı felesége
meghalt, azt hitte, hogy a napfényt is
magával vitte a sírba. Nem számított
rá, hogy élete utolsó szakaszában még
ilyen boldog lehet. Most itt volt neki
a felesége és a munkája. Boldog,
elégedett embernek tarthatta magát.
Felesége hirtelen ellépett mellıle,
és kihúzta hajából a bırszíjat.
Megrázta a fejét, és miközben sőrő,
sötét haja a vállára omlott, nevetett.
Kedves hang volt. Aztán nekiiramodott
a homokdomb meredek, síkos lejtıjének,
hosszú szoknyája lebegett fürgén
szökkenı lábai között. A lába formás
volt és barna. Félútig sikerült
megıriznie egyensúlyát, de aztán a
gravitáció legyızte, és elesett.
A férfi föntrıl elnézıen mosolygott
le rá. Néha olyan volt, mint egy
gyerek. Máskor viszont komoly,
méltóságteljes asszony. A férfi nem
tudta biztosan, hogy melyiket kedveli
jobban, de így is, úgy is szerette. A
nı bukfencezve leért a domb aljára,
felült, és még mindig nevetve kirázta
hajából a homokot.
- Te jössz! - kiáltott fel neki. A
férfi nyugodtan ment lefelé utána,
kissé merev léptekkel, mely a közeledı
öregséget jelezte, de egyensúlyát
mindvégig megtartva ért le a domb
aljára. Feleségét felsegítette. Nem
csókolta meg, bár erıs volt a
kísértés, hogy megtegye. Az araboknál
nem szokás nyilvánosan kimutatni az
érzelmeket, még egy imádott feleség
elıtt sem.
A nı lesimította a ruháját és ismét
összefogta a haját, mielıtt elindultak
volna a falu felé. Megkerülték az
oázis nádasát, és átmentek az
öntözıcsatornák rozoga hídjain. Ahogy
elhaladtak a földekrıl visszatérı
parasztok mellett, azok mély
tisztelettel üdvözölték a férfit.
- Szálem alejkum doktari! Békét
önnek, doktor úr. – Tiszteltek minden
tanult embert, de ıt különösképpen,
mivel sok-sok éven át mindig kedvesen
bánt velük és családjaikkal. Közülük
sokan korábban már az apjának is
dolgoztak. Nemigen számított, hogy a
parasztok zöme muzulmán, ı maga pedig
keresztény volt.
Amikor a villához értek, Alia, az
öreg házvezetını fogadta ıket
zsémbelıdve és a homlokát ráncolva. -
Késtek. Mindig késnek. Miért nem
tudnak rendes idıben hazaérni, mint
más tisztességes népek? Van egy
társadalmi rangunk, amit fenn kell
tartanunk.
- Öreganyám, neked mindig igazad van
- csipkelıdött vele a férfi szelíden.
- Mihez is kezdenénk, ha te nem
törıdnél velünk? – Azzal elküldte az
idıs asszonyt, aki még mindig mogorva
képpel próbálta leplezni gazdája
iránti gondoskodó szeretetét.
A teraszon fogyasztották el egyszerő
vacsorájukat, mely datolyából,
olajbogyóból, kovásztalan kenyérbıl és
kecskesajtból állt. Már sötét volt,
mire végeztek, de a sivatag fölött a
csillagok oly fényesen ragyogtak, akár
a gyertyaláng.
- Royan, virágom. - A férfi átnyúlt
az asztal fölött és megérintette a
kezét. - Ideje munkához látnunk. -
Felállt és elindult dolgozószobája
felé, mely a teraszra nyílt.
Royan al Simma egyenesen a szemközti
fal mellett álló, magas
páncélszekrényhez ment, és gyorsan
beütötte a kombinációt. A
páncélszekrény nemigen illett ebbe a
szobába a régi könyvek és tekercsek
közé, kirítt az ısi szobrok, leletek
és sírtárgyak közül, melyeket a férfi
egy életen át győjtött össze.
Amikor a nehéz ajtó kinyílt, Royan
egy pillanatra hátralépett.
Valahányszor, akár csak néhány röpke
óra múltán, ismét megpillantotta a
múltnak ezt az ereklyéjét, mindig
végigbizsergett rajta a félelemmel
vegyes, áhitatos tisztelet.
- A hetedik tekercs - suttogta, és
összeszedte magát, hogy megérintse.
Közel négyezer éves volt, és a
történelem egyik korát megelızı,
kiemelkedı géniusza írta. Egy olyan
ember, aki immáron évezredek óta porrá
vált, de Royannak sikerült
megismernie, és legalább annyira
tisztelte, mint a férjét. Ennek az
embernek a szavai örökkévalók voltak,
és tisztán szóltak Royanhoz a síron
túlról, a paradicsomi mezıkrıl, a nagy
háromság, Ozirisz, Ízisz és Hórusz
világából, melyben ez az ember oly
ıszintén hitt. Éppoly ıszintén, miként
Royan egy másik, sokkal újabb kelető
Szentháromságban.
Odavitte a tekercset a hosszú
asztalhoz, melynél Duraid, a férje már
munkához is látott. Felpillantott,
amikor Royan letette elé az asztalra,
és egy pillanatra férje szemében is
látta azt a titokzatos révületet, ami
ıt is hatalmába kerítette. Duraid
mindig azt akarta, hogy a tekercs ott
legyen az asztalon, még akkor is, ha
valójában nem volt szükségük rá. A
fényképekkel meg a mikrofilmekkel
dolgozott. Mintha a szöveg
tanulmányozásakor valamiképp érezni
akarta volna az ısi szerzı láthatatlan
jelenlétét maga mellett.
Aztán gyorsan eltőnt ez a révület,
és ismét tárgyilagos, higgadt tudós
volt. - Virágom, a te szemed jobb,
mint az enyém - mondta. - Szerinted mi
ez az írásjel?
Royan a válla fölött áthajolva
tanulmányozta azt a hieroglifát, amire
a tekercsrıl készült fényképen
rámutatott. Egy pillanatig
eltöprengett a jelen, majd kivette
Duraid kezébıl a nagyítót, és azon át
nézte.
- Úgy tőnik, Taita ismét bevetett
egy saját maga alkotta kriptogrammát,
hogy egy kicsit bosszantson minket. -
Úgy beszélt az ısi szerzırıl, mint egy
drága, de néha idegesítı barátról, aki
még élı, lélegzik és megtréfálja ıket.
- Hát akkor kénytelenek leszünk
kitalálni - jelentette ki Duraid
nyilvánvaló élvezett el. „Szerette ezt
az ısi játékot. Ez volt élete munkája.
Kettesben dolgoztak az éjszaka
hővösében. Ez volt az az idıszak,
amikor a legjobban ment a munka. Néha
arabul beszéltek, máskor meg angolul;
számukra ez a két nyelv mintha egy
lett volna. Sokkal ritkábban
használták a franciát, a harmadik
közös nyelvüket. Mindketten angol és
amerikai egyetemeken tanultak, oly
távol az ı „mi Egyiptomunk-jától".
Royan szerette a „mi Egyiptomunk"
kifejezést, amit Taita oly gyakran
használt a tekercsekben.
Sok tekintetben különös rokonságot
érzett ezzel a régi egyiptomival.
Végül is egyenes leszármazottja volt.
Kopt keresztény és nem arab, akik csak
nemrég, nem egészen tizennégy
évszázada foglalták el Egyiptomot. Az
arabok új jövevények voltak ebben az ı
Egyiptomában, míg az ı vére egyenesen
visszavezetett a fáraók és a nagy
piramisok korába.
Tíz órakor Royan kávét készített
maguknak azon a faszén fızın, amit
Alia gyújtott meg nekik, mielıtt
hazament családjához a faluba. A
sötét, édes és erıs fızetet vékony
csészékbıl itták, melyet félig
megtöltött a sőrő zacc. Miközben a
kávét kortyolgatták, úgy beszélgettek,
ahogy régi barátok szoktak.
Royan számára kapcsolatuk ezt
jelentette: régi barátok. Azóta
ismerte Duraidot, amióta régészeti
doktorátusával a tarsolyában
visszatért Angliából, és elnyerte azt
az állást az Ókori Történettudományi
Osztályon, melyet Duraid vezetett.
İ volt Duraid asszisztense, amikor a
Nemesek, avagy a Királynék Völgyében
felnyitotta Lostris királynı sírját, a
sírt, mely i. e. 1780 körül
épülhetett.
Royan is osztozott csalódottságában,
amikor felfedezték, hogy a sírt már
valamikor az ókorban kirabolták, és
megfosztották minden kincsétıl.
Mindössze a falakat és a sír
mennyezetét borító csodálatos
falfestmények maradtak meg.
Épp Royan volt az, aki a mögött a
talapzat mögött dolgozott, melyen
egykoron a szarkofág állt, a
falfestményeket fényképezte, amikor a
gipszvakolat egy része levált, és
feltárult mögötte az a fülke, melyben
a tíz alabástrom váza állt. Mindegyik
vázában egy-egy papirusztekercs volt.
Mindet Taita, a királynı rabszolgája
írta és saját kezőleg rejtette el ezen
a helyen.
Azóta az életük, Duraidé és az övé,
mintha kizárólag ezek körül a
papiruszdarabkák körül forogna. Bár
volt rajtuk némi sérülés, helyenként
megrongálódtak, de azért nagyjából
épségben éltek túl közel négy
évezredet.
És micsoda lenyőgözı történetet
ismerhet meg belılük az ember egy
nemzetrıl, melyet maga alá győrt egy
erısebb ellenség, lovakkal és harci
szekerekkel felfegyverkezve, ami
akkoriban még ismeretlen volt az
egyiptomiak számára. A hikszosz hordák
eltiporták ıket, ezért a Nílus népe
menekülni kényszerült. Királynıjük, a
sír Lostrisának vezetésével követték a
nagy folyót dél felé, szinte egészen a
forrásáig, az Etiópmagasföld kegyetlen
hegyei közé. Itt, azok közt a
félelmetes hegyek közt temette el
Lostris férje, Mamose fáraó mumifikált
testét, aki még a hikszoszok elleni
csata során halt meg.
Jóval ezután Lostris királynı
visszavezette népét északra, ebbe az ı
Egyiptomukba. Immáron saját lovaikkal
és harci szekereikkel felfegyverkezve,
egy, az afrikai vadonban kemény
harcossá edzıdött nép zúdult vissza a
nagy folyó kataraktáin át, hogy ismét
harcra hívja a hikszosz hódítókat,
majd végül gyızedelmeskedve felettük,
visszaszerezze tılük Felsı- és Alsó-
Egyiptom kettıs koronáját.
Ez a történet vonzotta, hatalmába
kerítette egész lényét, és elbővölte,
ahogy ennek a réges-régi rabszolgának
a papiruszra vetett hieroglifái egymás
után feltárultak elıtte.
Éveken át dolgoztak itt
éjszakánként, a kairói múzeumban
végzett napi munka után, az oázisbeli
villában, de végül a tíz tekercset
sikerült megfejteniük és átírniuk -
mindet, kivéve a hetedik tekercset. Ez
volt a talány, melyet a szerzı oly
homályos, ezoterikus jelekkel és
utalásokkal tőzdelt tele, hogy az
idınek ilyen távolából már szinte
megfejthetetlen volt. Néhány olyan
jelet is használt,
amilyennel még egyikıjük sem
találkozott az eddigi munkássága során
áttanulmányozott, több ezernyi
szövegben. Világos volt mindkettıjük
számára, hogy Taita ezeket a
tekercseket azzal a szándékkal írta,
hogy szeretett királynıjén kívül senki
máshoz ne szóljon. Ez volt az utolsó
ajándék, amit Lostrisnak adott, hogy
magával vihesse a sírba.
Minden tudásukra, képzelıerejükre és
találékonyságukra szükség volt, de
most végre közeledtek ahhoz a ponthoz,
hogy bevégezzék a feladatot. Sok volt
még a hiányosság, és akadtak részek,
ahol nem voltak biztosak benne,
sikerült-e a megfelelı módon
értelmezniük, de azért a kézirat váza
már elıttük állt, úgy, hogy
felismerhetı módon megjelentek annak
az embernek a körvonalai, aki mindezt
rájuk hagyományozta.
Most Duraid, miközben a kávéját
kortyolgatta, megrázta a fejét, mint
már annyiszor e munka során. - Engem
ez megrémít - mondta. – Szörnyő
felelısség. Mihez kezdjünk az itt
összegyőjtött tudással? Ha mindez
netán rossz kezekbe kerül... - Ismét
kortyintott egyet kávéjából, mielıtt
folytatta volna. - Még akkor is, ha a
megfelelı emberekhez fordulunk vele,
vajon hisznek-e majd ebben a közel
négyezer éves anyagban?
- Miért kell másokhoz fordulnunk
vele? - kérdezte Royan ingerült éllel
a hangjában. - Miért ne tehetnénk meg
egymagunk azt, amit meg kell tennünk?
- Ilyenkor volt a leglátványosabb a
köztük lévı különbség. A férfié volt
az idıskor megfontoltsága, a nıé pedig
a fiatalság heves indulatossága.
- Te ezt nem érted - mondta Duraid.
Royant mindig bosszantotta, amikor
ilyet mondott, amikor úgy kezelte,
ahogy az arabok kezelik asszonyaikat
ebben a teljességgel férfivilágban. İ
ismerte azt a másik világot is, ahol a
nık megkövetelték és meg is kapták a
jogot, hogy egyenlıként kezeljék ıket.
Royan olyan ember volt, aki e két
világ, a nyugati és az arab világ közt
vergıdött és ingadozott.
Royan édesanyja angol volt, aki a
II. világháború nehéz évei alatt a
Kairó-i Angol Nagykövetségen
dolgozott. Ekkor ment férjhez Royan
apjához, aki egy fiatal, egyiptomi
katonatiszt volt Nasszer ezredes
vezérkarában. A házasság nem volt túl
sikeres, és nem is tartott tovább
Royan serdülıkoránál.
Édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy
Royan Angliában, a szülıvárosában,
Yorkban jöjjön a világra. Azt akarta,
hogy gyermeke brit állampolgár legyen.
Miután szülei különváltak, ismét
édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy
lánya az iskoláit Angliában végezze,
de a szüneteket mindig apjával
töltötte Kairóban. Apja fényes pályát
futott be, végül a Mubarak-kormányban
miniszteri rangot ért el. Édesapja
iránti szeretete indította Royant
arra, hogy sokkal inkább egyiptominak
tartsa magát, mint angolnak.
Édesapja volt az, aki elrendezte
házasságát Duraid al Simmával. Ez volt
az utolsó dolog, amit halála elıtt még
elrendezett. Royan tudta, hogy már
haldoklik, és nem volt szíve
ellenkezni vele. Modern taníttatása
arra ösztökélte, hogy ellenálljon
annak a régi, kopt tradíciónak,
miszerint a szülık egyeznek meg a
házasságot illetıen, de neveltetése,
családja és egyháza mind e lázadás
ellen szóltak. Végül behódolt és
elfogadta.
Házassága Duraiddal, félelmei
ellenére, nem bizonyult
elviselhetetlennek. Akár még
kényelmesnek és kielégítınek is
tarthatta volna, ha nem ismerkedett
volna meg korábban a romantikus
szerelemmel. De megismerte. Még az
egyetemen szövıdött szerelmi kapcsolat
közte és Dávid között. A fiú
eljuttatta ıt az érzelmek tetıfokára,
a szédítı önkívületbe, majd végül jött
a kínzó szívfájdalom, amikor elhagyta
ıt, hogy feleségül vegyen egy szıke,
angol rózsaszálat, akit a szülei is
helyeseltek.
Tisztelte és szerette Duraidot, de
éjszakánként néha még most is égett a
vágytól, hogy egy magáéhoz hasonló,
kemény, fiatal test súlyát érezze
magán.
Duraid még mindig beszélt, pedig ı
nem figyelt rá. Most ismét teljes
figyelmét férjének szentelte. - Újfent
beszéltem a miniszterrel, de
véleményem szerint nem hisz nekem.
Nahoot beszélhette tele a fejét azzal,
hogy én egy kicsit bolond vagyok. -
Szomorúan elmosolyodott. Nahoot
Guddabi ambiciózus és jó
összeköttetésekkel rendelkezı
helyettese volt. - Mindenesetre a
miniszter szerint a kormánynak erre
most nincs pénze, így külsı
finanszírozási lehetıségeket kell
keresnem. Ezért aztán ismételten
végigmentem a lehetséges szponzorok
listáján, és leszőkítettem négyre.
Természetesen ott van a Getty Múzeum,
de én sosem szerettem egy hatalmas,
személytelen intézménnyel dolgozni.
Jobb szeretem, ha csupán egyetlen
embernek kell felelnem, így mindig
könnyebb döntésre jutni. - Ez
egyáltalán nem volt új Royan számára,
de azért kötelességtudóan hallgatta.
- Aztán ott van Herr von Schiller.
Neki van pénze, érdeklıdik is a téma
iránt, de nem ismerem eléggé ahhoz,
hogy teljes egészében megbízzam benne.
- Egy pillanatra elhallgatott, és
Royan már annyiszor hallgatta végig
ezeket a töprengéseket, hogy elıre
sejtette, mi következik.
- Mi van az amerikaival? Híres
győjtı - mondta ki férje helyett.
- Peter Walshsal nehéz együtt
dolgozni. Hatalmas győjtıszenvedélye
gátlástalanná tette. Egy kicsit félek
tıle.
- Akkor ki marad? - kérdezte Royan.
Duraid nem válaszolt, mivel
mindketten tudták a választ a
kérdésre. Figyelmét ismét a
munkaasztalt beborító anyagra
fordította.
- Olyan ártalmatlannak tőnik,
annyira egyszerő. Néhány régi
papirusztekercs, egy-két fénykép,
jegyzetfüzet és egy komputeranyag
másolata. Nehéz elhinni, hogy mindez
milyen veszélyes lehet, ha rossz
kezekbe kerül. - Ismét felsóhajtott. -
Akár még azt is mondhatjuk, hogy
halálosan veszélyes.
Aztán felnevetett. - Egy kicsit
elkalandoztam. Talán ez a késıi óra az
oka. Folytatjuk a munkát? Ezeken
ráérünk késıbb is tépelıdni, miután
már megfejtettünk minden rejtvényt,
amit ez a vén gazember, Taita adott
föl nekünk, és befejeztük a fordítást.
Az elıtte lévı halomból felvette az
elsı fényképet. Ez a tekercs középsı
részének egy részlete volt. -
Balszerencsés dolog, hogy a papiruszon
ez a sérülés pont ide esik. -
Felemelte olvasószemüvegét, majd
felrakta, mielıtt hangosan olvasni
kezdett.
- „Sok lépcsın át jut le az ember
Hápi lakhelyére. Nagy nehézségek és
temérdek erıfeszítés árán elértük a
második lépcsıt, ahonnan nem haladtunk
tovább, mivel itt történt, hogy a
herceg isteni kinyilatkoztatást
kapott. Álmában apja, a halott fáraó-
isten felkereste, és a következı
parancsot adta neki: - Nagy utat
tettem meg, és elfáradtam. Ez az a
hely, hol az örökkévalóságig pihenni
fogok." - Duraid levette szemüvegét és
Royanra nézett: - „A második lépcsı."
Nagyon pontos leírás. Taita itt nem a
szokásos, körmönfontan csavaros
önmaga.
- Térjünk vissza a mőholdképekhez -
javasolta Royan, és maga felé húzta a
fényes lapot. Duraid megkerülte az
asztalt és megállt mögötte.
- Nekem logikusnak tőnik, hogy azok
a természetes terepjellegzetességek,
melyek akadályt jelentettek számukra a
szurdokban, zuhatagok vagy egy vízesés
lehetett. Ha ez a második vízesés
lenne, akkor az azt jelenti, hogy itt
voltak... - Royan ujját a mőholdkép
egy pontjára helyezte, ahol a vékonyán
kígyózó folyó átvágta magát a hegyek
mindkét oldalon magasodó, sötét
tömbjein.
Abban a pillanatban valami elvonta a
figyelmét, és felkapta a fejét. -
Hallgasd csak! - A hangja
megváltozott, az ijedtségtıl élesebbé
vált.
- Mi az? - nézett fel Duraid is.
- A kutya - válaszolta.
- Az az átkozott korcs - helyeselt a
férje. - Éjszakánként mindig
kibirhatatlan lármát csap az
ugatásával. Már megígértem magamnak,
hogy megszabadulok tıle.
Abban a pillanatban elaludtak a
villanyok.
A döbbenettıl megmerevedtek a
sötétben. A pálmaliget hátsó részében
lévı pajta felıl hirtelen elhallgatott
a kivénhedt dízelgenerátor tompa
dohogása. Ez a hang annyira
hozzátartozott az oázisi éjszakához,
hogy csak akkor vették észre, amikor
elnémult.
Szemük hozzászokott a teraszajtón át
bevilágító, halovány csillagfényhez.
Duraid átment a szobán, és levette az
olajlámpát az ajtó melletti polcról,
amit épp ilyen esetekre készítettek
oda. Meggyújtotta, majd arcán komikus
lemondással Royanra nézett.
- Kénytelen vagyok lemenni...
- Duraid - vágott a szavába Royan -,
a kutya!
A férfi egy pillanatig
hallgatódzott, majd arcára enyhe
nyugtalanság ült ki. A kutya elnémult
odakinn az éjszakában.
- Biztosra veszem, hogy nincs mitıl
félnünk. - Azzal az ajtóhoz lépett, és
Royan, nem tudta miért, hirtelen
utánaszólt.
- Duraid, légy óvatos! - A férfi
elutasítóan vállat vont, majd kilépett
a teraszra.
Royan egy pillanatig azt hitte, hogy
a szılı árnya mozog a lugasban a
sivatagi szélben, de az éjszaka
nyugodt volt, szélcsendes. Aztán
rádöbbent, hogy egy emberi alak siet
át csöndesen a kockaköveken, és Duraid
háta mögé kerül, amint férje megkerüli
a kikövezett terasz közepén álló
halastavat.
- Duraid! - sikoltott
figyelmeztetın, mire férje hirtelen
visszafordult és magasra emelte a
lámpát.
- Ki maga? - kiáltotta. - Mit akar
itt?
A betolakodó némán támadt neki.
Hagyományos, hosszú disdasa köntös
volt rajta, fején fehér gutrah
fejkendı. A lámpa fényében Duraid
látta, hogy a férfi fejkendıjének
sarkát az arca elé húzta, hogy ne
lehessen felismerni vonásait.
A támadó háttal állt Royannak, így
nem látta a kést jobb kezében, de az a
felfelé döfı mozdulat, amivel
megcélozta Duraid hasát,
félreérthetetlen volt. Duraid
felnyögött a fájdalomtól és
összegörnyedt, a támadó pedig kihúzta
a pengét, majd újból beleszúrt, de
Duraid ezúttal eldobta a lámpát, és
megragadta a kést fogó kart.
A leesett olajlámpa lángja villódzva
ellobbant. A két férfi a homályban
küzdött, de Royan látta az egyre
növekvı, sötét foltot férje fehér
ingének elején.
- Fuss! - üvöltötte Duraid. - Menj!
Hozz segítséget! Nem tudom tartani! -
Tudta, hogy Duraid szelíd ember, a
könyvek és a tudás embere. Tisztán
látta, hogy támadója jóval erısebb
nála.
- Menj! Kérlek! Menekülj, virágom! -
Hallotta férje hangjából, hogy
gyengül, de még mindig kétségbeesett
kitartással kapaszkodott támadója kést
tartó kezébe.
Ezalatt a néhány, végzetes másodperc
alatt teljesen megbénult a rémülettıl
és határozatlanságtól, de most lerázta
magáról a bénultságot és az ajtóhoz
futott. A félelemtıl és attól a
tudattól őzve, hogy segítséget kell
hoznia Duraidnak, gyorsan, akár egy
macska, átsiklott a teraszon, míg
férje visszatartotta a betolakodót,
így az nem tudta útját állni.
Átugrott az alacsony kıkerítésen a
ligetbe, és majdnem egyenesen a másik
férfi karjaiba szaladt. Felsikoltott
és elkígyózott, midın a férfi
kinyújtott ujjai végigsiklottak arcán,
és már majdnem sikerült
megszabadulnia, de a férfi ujjai
beleakaszkodtak vékony pamutblúzába.
Ezúttal látta a kést is a kezében,
egy hosszú, ezüstös villanást a
csillagfényben, ami újult
erıfeszítésre sarkallta. A pamut
kiszakadt és a férfi kezében maradt, ı
meg szabad volt, de nem elég gyors
ahhoz, hogy elkerülje a pengét.
Érezte, ahogy belehasít felkarjába,
mire kemény, fiatal testének minden
erejével, amit a pánik
megsokszorozott, támadója felé rúgott.
Érezte, hogy a férfi altestének lágy
részét találta el, de olyan erıvel,
hogy abba még a saját térde és a
bokája is belesajdult, támadója pedig
felüvöltött, és térdre esett.
Aztán már futott is tovább, át a
pálmaligeten. Elıször csak céltalanul
rohant, azt se tudta, merre tart.
Egyszerően csak futott, amerre
száguldó, fürge lábai vitték, hogy
minél messzebbre kerüljön tılük. Aztán
fokozatosan sikerült úrrá lennie páni
rémületén. Hátrapillantott, és látta,
hogy senki sem követi. Ahogy a tó
széléhez ért, lelassított, hogy
tártalékolja erejét, aztán megérezte
saját, melegen csorduló vérét, amint
végigfolyik a karján, és lecsöppen
ujjai hegyén.
Megállt, és hátát az egyik pálma
durva törzsének támasztotta, miközben
szakadt blúzából letépett egy csíkot,
és sietve bekötözte vele a karját.
Annyira reszketett a rémülettıl és a
kimerültségtıl, hogy még ép kezével is
csak ügyetlenül matatott. Fogával és
bal kezével kötött csomót a
hevenyészett kötésre, és a vérzés
csökkent, lelassult.
Nem tudta pontosan, vajon merre
fusson tovább, amikor meglátta a
halovány lámpafényt Alia kunyhójának
ablakában, a legközelebbi
öntözıcsatorna túlpartján. Ellökte
magát a pálmafától és elindult
arrafelé. Alig száz lépésnyit tehetett
meg, amikor a háta mögül, a liget
felıl egy hangot hallott, arabul
beszélt: - Yusuf, nem akadt a nı az
utadba?
Abban a pillanatban egy elemlámpa
fénye villant fel elıtte a sötétben,
és egy másik hang hallatszott: - Nem,
nem láttam.
Még néhány másodperc, és Royan
egyenesen beléjük ütközött volna.
Lekuporodott és kétségbeesetten
körülnézett. Háta mögött, a ligetben
egy másik elemlámpa fénye villant,
pontosan azon az ösvényen, amelyen ı
jött. Ez nyilván az a férfi volt, akit
megrúgott, de a lámpa fényének gyors
és könnyed mozgásából megállapíthatta,
hogy már tökéletesen rendbe jött.
Két irányból elzárták az útját,
ezért visszafordult a tó felé. Arra
volt az országút is. Ha szerencséje
van, esetleg jár arra még valaki ezen
a késıi órán. Megbotlott a hepehupás
talajon, elesett és megütötte,
felhorzsolta a térdét, de nyomban
felpattant és továbbsietett. Amikor
másodszor is elesett, kinyújtott bal
keze egy kerek, sima, narancs mérető
kıhöz ért. Ahogy továbbment, magával
vitte a követ; ez a fegyver egy kis
biztonságot nyújtott.
Sérült karja fájni kezdett, és őzte
a Duraidért érzett aggodalom. Tudta,
hogy férje súlyosan megsebesült, mivel
látta a belé döfött kés irányát és
erejét. Segítséget kell kerítenie.
Mögötte a két férfi lámpája pásztázta
a ligetet, és ı már nemigen tudta
tartani elınyét. Egyre közeledtek
hozzá - tisztán hallotta hangjukat.
Végre elérte az országutat, apró,
megkönnyebbült nyögéssel kimászott az
árokból a halovány, kavicsos útra. A
lába remegett, alig bírta tartani
magát, de azért elindult a falu felé.
Még az elsı kanyarig se ért, amikor
a pálmafák közül egy autó reflektora
közeledett lassan felé. Az út közepére
rohant.
- Segítsen! - kiáltotta arabul. -
Kérem, segítsen nekem!
A kocsi elérte a kanyart, és még
mielıtt a reflektorok elvakították
volna, Royan látta, hogy egy sötét
színő kis Fiat. Ott állt az út közepén
és a karjával integetett, hogy
megállítsa a vezetıt, miközben a
reflektorok fényében olyan volt,
mintha egy színház színpadán lett
volna.
A Fiat megállt elıtte, mire ı
odafutott a vezetı ajtajához és a
kilincset rángatta. - Kérem, segítenie
kell nekem...
Az ajtó belülrıl kinyílt, méghozzá
olyan erıvel, hogy Royan elvesztette
az egyensúlyát. A sofır kipattant az
útra, és sérült karjának csuklójánál
fogva megragadta. A Fiathoz vonszolta,
majd kinyitotta a hátsó ajtót.
- Yusuf! Bacheet! - kiáltotta a
férfi a sötét liget felé. Elkaptam. -
És Royan hallotta a válaszkiáltásokat,
majd látta, amint a lámpák fénye
feléjük irányul. A sofır megpróbálta a
fejénél fogva benyomni a hátsó ülésre,
ám ekkor Royan rádöbbent, hogy a követ
még mindig ott szorongatja ép kezében.
Kissé elfordult, összeszedte minden
erejét és a markában a kıvel, oldalról
a férfi fejére sújtott. Pontosan a
halántékán találta el. A férfi szó
nélkül a kavicsos útra zuhant és ott
hevert mozdulatlanul.
Royan ledobta a követ, és teljes
gızzel futásnak eredt az úton, de
közben észrevette, hogy az elemlámpák
fényében rohan, melyek megvilágítják
minden mozdulatát. A két férfi a
ligetben felkiáltott, majd szinte
egyszerre értek fel nyomában az útra.
Ahogy hátrapillantott, látta, hogy
egyre gyorsabban közelednek, és
rájött, hogy egyetlen esélye, ha letér
az útról, vissza a sötétségbe.
Elfordult és levetette magát a
töltésrıl. Abban a pillanatban derékig
a tó vizében találta magát. A
sötétségben és a zőrzavarban elvétette
az irányt. Nem vette észre, hogy már
elérte azt a pontot, ahol az út a víz
szélén, a gát mentén fut. Tudta, arra
már nincs ideje, hogy visszamásszon az
útra, és azt is tudta, hogy elıtte
sőrő papiruszsás meg nádas terül el,
ahol esetleg sikerül elrejtıznie.
Begázolt a vízbe, mígnem a tó alja
hirtelen, meredeken mélyülni kezdett
lába alatt, kénytelen volt úszva
folytatni útját. Mellúszása ügyetlen
volt, mivel szoknyája és sérült karja
akadályozta tempózását. Mindazonáltal
lassú, óvatos mozgásával szinte meg
sem zavarta a víz nyugodt felszínét,
és még mielıtt a két férfi elérte
volna az útnak azt a pontját, ahol
leugrott, sikerült eljutnia a sőrő
nádasig.
Bement a nádas sőrőjébe és
lesüllyedt a víz alá. Még mielıtt a
víz ellepte volna az orrát, érezte,
hogy lábujja megérinti a tó fenekének
lágy iszapját. Ott állt csöndessen,
csupán a feje teteje látszott ki a
vízbıl és arcát elfordította a part
felıl. Tudta, hogy sötét haja nem
fogja visszaverni a fürkészı lámpák
fényét.
Bár a víz a fülét is ellepte, azért
hallotta a férfiak izgatott hangját az
út felıl. Lámpáik fényét a víz felé
fordították, és a nádasba világítva
keresték ıt. Az egyik lámpa fénye egy
pillanatig megvilágította a fejét és
már épp egy nagy levegıt vett, hogy
teljesen alámerüljön, amikor a
fénysugár továbbment, és ebbıl rájött,
hogy nem vették észre.
Az a tény, hogy még az egyenesen rá
irányuló fényben is észrevétlen
maradt, bátorságot öntött belé, és
fejét kissé elfordítva, egyik fülét
kiemelte a vízbıl, hogy tisztán hallja
üldözıi hangját.
Arabul beszéltek, és felismerte a
Bacheet nevezető ember hangját. Úgy
tőnt, ez volt a fınök, mivel ez adta a
parancsokat.
- Eredj be oda, Yusuf, és hozd ki
azt a szajhát. Hallotta, ahogy Yusuf
lecsúszik a töltésen és egy
csobbanással a vízbe ér.
- Menj beljebb - utasította Bacheet.
- Abba a nádasba, oda, ahova a
lámpával világítok.
- Túl mély. Nagyon jól tudod, hogy
nem tudok úszni. Ellepi a fejemet.
- Ott! Közvetlenül elıtted. Abban a
nádasban. Látom a fejét - biztatta
Bacheet, és Royan attól félt, hogy
mégis észrevették. Lebukott a víz alá,
amilyen mélyre csak tudott.
Yusuf a vizet nehézkesen paskolva
közeledett a nádasnak ahhoz a
pontjához, ahol Royan rejtızött,
amikor hirtelen egy robajló mozgolódás
riasztotta meg még Yusufot is, aki
hangosan felkiáltott: - Dzsinnek!
Isten védelmezz meg engem! -, és egy
csapatnyi kacsa váratlanul
felemelkedett a vízrıl, majd zajos
szárnycsapkodással a sötétlı égbe
emelkedtek.
Yusuf elindult vissza a part felé,
és még Bacheet fenyegetései sem tudták
rávenni, hogy folytassa az
embervadászatot.
- A nı nem olyan fontos, mint a
tekercs - tiltakozott, miközben
visszamászott az útra. - Ha nincs
tekercs, nincs pénz. A nı ráér,
tudjuk, hogy hol találjuk.
Royan kissé kiemelte a fejét, és
látta, hogy a lámpák fénye elindul
vissza a Fiat felé, melynek
reflektorai még mindig égtek.
Hallotta, ahogy a kocsiajtók
becsapódnak, majd a motor felzúgott,
és elhajtottak a villa felé.
Túlságosan rémült és kétségbeesett
volt ahhoz, hogy egyáltalán
megpróbálja elhagyni rejtekhelyét.
Attól félt, hogy egyikıjük ott maradt
az úton, és arra vár, hogy ı
elıjöjjön. Lábujjhegyen állt, a víz a
szájáig ért, és reszketett, nem
annyira a hidegtıl, mint inkább a
megrázkódtatástól, miközben eltökélte,
hogy megvárja a napfelkeltét, amikor
már biztonsággal elıbújhat.
Jóval késıbb, amikor észrevette az
eget megvilágító tőz fényét, és a
pálmák törzse közt felcsapó lángokat,
csak akkor feledkezett meg saját
biztonságáról, és kivonszolta magát a
partra.
Ott térdelt a víz szélén az
iszapban, vacogott, reszketett és
lihegett, gyenge volt, a
vérveszteségtıl, a kimerültségtıl és a
félelemtıl, miközben nedves hajának és
a lecsurgó víznek függönyén át
kémlelte a lángokat.
- A villa! - suttogta. - Duraid!
Jaj, kérlek Istenem, ne! Ne!
Feltápászkodott, majd tántorogva
elindult lángokban álló otthona felé.

Bacheet lekapcsolta a kocsi


reflektorát és leállította a motort
is, mielıtt a Fiat rákanyarodott volna
a villa behajtójára, majd hagyta, hogy
lecsorogjon, és megállt a terasz
alatt.
Mindhárman kiszálltak a kocsiból, és
felmentek a lépcsın a kikövezett
teraszra. Duraid teste még mindig ott
hevert a halastó mellett, ahol Bacheet
hagyta. Elhaladtak mellette, anélkül,
hogy akár csak egy pillantást is
vetettek volna rá, majd bementek a
sötét dolgozószobába.
Bacheet letette az asztalra a nála
lévı olcsó, nejlon kézitáskát.
- Már így is épp elég idıt
elvesztegettünk. Most gyorsan kell
dolgoznunk.
- Yusuf hibája - tiltakozott a Fiat
sofırje. - Hagyta, hogy a nı
elmeneküljön.
- Te is elkaphattad volna az úton -
förmedt rá Yusuf -, és ugyanúgy
elbaltáztad.
- Elég! - szólt rá mindkettıjükre
Bacheet. - Ha azt akarjátok, hogy
megkapjátok a pénzeteket, akkor jobb,
ha nem követtek el több hibát.
Az elemlámpa fényével Bacheet
rávilágított a tekercsre, ami még most
is ott feküdt az asztalon. - Ez az. -
Biztos volt benne, mivel fényképen
megmutatták neki, nehogy elvétse. -
Mindent akarnak - a térképeket meg a
fotókat. A könyveket és a papírokat
is, ami az asztalon van, mindent, amit
munka közben használtak. Ne hagyjatok
itt semmit.
Gyorsan berámoltak mindent a
kézitáskába, majd Bacheet behúzta a
cipzárat.
- Most pedig a doktor következik.
Hozzátok be ide.
A másik kettı kiment a teraszra és a
test fölé hajolt. Mindegyikük
megragadta Duraid egyik bokáját és
átvonszolták a teraszon, be a
dolgozóba. Duraid feje tehetetlenül
ütıdött neki a kıküszöbnek, és vére
hosszú, nedves csíkot hagyott a
kövezeten, mely csillogott az
elemlámpa fényében.
- Hozzátok a lámpát! - adta ki az
utasítást Bacheet, mire Yusuf
visszament a teraszra, és felvette az
olaj lámpát onnan, ahová Duraid
ledobta. A láng kialudt. Bacheet a
füléhez emelte a lámpát és megrázta.
- Tele van - mondta elégedetten,
majd lecsavarta a tartály tetejét. -
Rendben - mondta a másik kettınek -,
vigyétek a táskát a kocsiba.
Miközben azok kisiettek, Bacheet
rálocsolta Duraid ingére és nadrágjára
a lámpa petróleumát, majd odament a
könyvespolchoz, és a maradékot az ott
összezsúfolt könyvekre, meg
kéziratokra öntötte.
Ledobta a kiürült lámpát, majd
disdasájának szoknyája alá nyúlt, és
elıvett egy doboz gyufát.
Meggyújtotta, és a könyvespolcon
végigcsordult, nedves petróleumcsíkhoz
érintette. Nyomban meggyulladt, és a
lángok villámgyorsan terjedtek
felfelé, összezsugorították és
megfeketítették a kéziratok széleit.
Megfordult és visszament oda, ahol
Duraid feküdt. Meggyújtott még egy
gyufát, majd a vér- és petróleumfoltos
ingre dobta.
Kékes láng táncolt Duraid mellkasa
felett. Aztán a láng színe
megváltozott, ahogy belekapott az ing
anyagába, és alatta a húsba.
Narancsszínővé vált, és kormos
füstcsík tekergett fölfelé villódzó
taréjából.
Bacheet az ajtóhoz rohant, majd át a
teraszon és le a lépcsın. Ahogy
bemászott a Fiat hátsó ülésére, a
sofır sebességbe kapcsolt és
villámgyorsan elhajtott.
Duraid magához tért a fájdalomtól.
Rendkívül erısnek kellett lennie a
fájdalomnak ahhoz, hogy visszatérjen
arról a távoli helyrıl, az élet és a
halál peremérıl, ahol eddig lebegett.
Felnyögött. Az elsı dolog, ami
eljutott tudatáig, miután visszanyerte
eszméletét, az saját, égı húsának
szaga volt, aztán teljes erıvel tört
rá a kín. Teste vadul megvonaglott,
mire kinyitotta a szemét, és
végignézett magán.
Ruhája fekete volt és füstölögve
parázslott, a fájdalom pedig oly
irtóztató volt, amilyet még életében
nem érzett. Homályosan rádöbbent, hogy
ég körülötte az egész szoba. Füst és
hıség hullámzott körötte, melyen át
alig tudta kivenni az ajtó körvonalát.
A fájdalom olyan iszonyatos volt,
hogy szeretett volna véget vetni neki.
Meg akart halni, hogy ne kelljen
tovább szenvednie. Aztán eszébe jutott
Royan. Megperzselıdött, elfeketedett
ajkaival megpróbálta kimondani a
nevét, de nem jött ki hang a torkán.
Csak feleségének gondolata adott neki
elég erıt ahhoz, hogy megmozduljon.
Átgördült a hasára, így hátát is
kitette a forróságnak, ami eddig még
védve volt. Hangosan felnyögött, majd
ismét átfordult, és egy kicsivel
közelebb került az ajtóhoz.
Minden egyes mozdulat újabb
erıfeszítést követelt, és
kínszenvedések újabb rohamát kellett
kiállnia, de amikor ismét a hátára
gördült, rájött, hogy friss levegı
árad be a nyitott ajtón, mely táplálja
a tüzet. Egy lélegzetnyi az édes,
sivatagi levegıbıl felélesztette, és
épp elég erıt adott neki ahhoz, hogy
átlendítse magát a küszöbön, ki a
terasz kövének hővösére.
Ruhája és teste még mindig égett.
Erıtlenül a mellkasára ütött, hogy
megpróbálja eloltani a lángokat, de
keze csupán egy fekete, égı mancs
volt.
Aztán eszébe jutott a halastó. Az a
gondolat, hogy megkínzott testét
belevetheti abba a hideg vízbe, új
erıt adott neki, tekeregve vonaglott
végig a kılapokon, akár egy
összezúzott gerincő kígyó.
Hamvadó testébıl csípıs füst áradt,
ami fojtogatta, és erıtlenül köhögött,
de azért kitartóan haladt tovább.
Saját megsült bırének darabjait hagyta
ott a kiemelkedı kıperemen, ahogy
átgördült rajta és beesett a vízbe.
Sistergı gız halovány felhıje
homályosította el látását, olyannyira,
hogy egy pillanatra azt hitte,
megvakult. Az a kín, amit a hideg víz
okozott nyers, összeégett húsának, oly
elviselhetetlen volt, hogy ismét
elvesztette eszméletét.
Amikor újból magához tért, és
kiemelte csöpögı fejét a sötétség
felhıi közül, látta, hogy a kert
felıl, a terasz túloldalán egy
tántorgó alak jön fel a lépcsın.
Egy pillanatra azt hitte, hogy
kínjainak rémképét látja, ám amikor az
égı villa fénye rávetült, felismerte
Royant. Nedves haja kuszán tapadt
arcához, ruhája tépett volt, csurgott
belıle a víz és iszap, zöld algafoltok
éktelenkedtek rajta.
A jobb karján lévı sáros
rongydarabból szivárgott a vére,
melyet rózsaszínné halványított a
mocskos víz.
Royan nem látta ıt. Megállt a terasz
közepén és elborzadva meredt be az égı
szobába. Duraid odabenn volt? Elindult
befelé, de a hıség tömör falként útját
állta, és megtorpant. Abban a
pillanatban a tetı beszakadt, és a
lángoszlop szikrázó robajjal tört az
éjszakai ég felé. Royan meghátrált és
karját védelmezın emelte arca elé.
Duraid megpróbálta magához hívni, de
nem jött ki hang füstperzselte torkán.
Royan megfordult és elindult lefelé a
lépcsın. Duraid rájött, hogy felesége
nyilván segítségért indul. Még egy
utolsó, hatalmas erıfeszítést tett,
mire érdes, károgásszerő hang hagyta
el megfeketedett, összeégett ajkait.
Royan hirtelen megfordult és
rámeredt, majd felsikoltott. Férje
feje már nem volt emberi fej. A haja
eltőnt, leégett, és bıre cafatokban
lógott arcáról, álláról. A
megfeketedett kéreg alól helyenként
nyers húsdarabok tőntek elı. Royan
elhátrált tıle, mintha valami
irtóztató szörnyeteget látna.
- Royan - recsegte, a hangja szinte
felismerhetetlen volt. Egyik kezét
esdeklın emelte felesége felé, aki
odaszaladt a tóhoz és megfogta
kinyújtott kezét.
- Szőz Máriám, mit tettek veled? -
zokogta, de amikor megpróbálta kihúzni
férjét a vízbıl, kezérıl a bır
egyetlen darabban, mint valami szörnyő
orvosi gumikesztyő a kezében maradt,
és Duraid keze csupán egy vérzı,
csupasz, nyers húscafat maradt.
Royan térdre hullt a halastó pereme
mellett, a víz fölé hajolt, és karjai
közé ölelte férjét. Tudta, nincs annyi
ereje, hogy kiemelje a vízbıl,
anélkül, hogy ne okozzon neki újabb,
szörnyő sérüléseket. Mindössze annyit
tehetett, hogy karjában tartja és
megpróbál vigaszt nyújtani neki.
Rádöbbent, hogy Duraid haldoklik -
nincs ember, aki ily irtóztató
sérüléseket túlélne.
- Hamarosan segítségünkre jönnek -
suttogta neki arabul. - Valaki
biztosan észreveszi a tüzet. Bátorság,
férjem, nemsokára megjön a segítség.
Duraid halálos sérüléseinek kínjától
és attól a gyötrelmes erıfeszítéstıl,
amivel beszélni próbált, rángatódzott
és vonaglott karjai között.
- A tekercs? - Hangját alig lehetett
kivenni. Royan felnézett a pusztító
tőzre, ami házukat ölelte körül, és
megrázta a fejét.
- Az már nincs meg - mondta. -
Elégett vagy ellopták.
- Ne add fel - motyogta férje. -
Minden munkánk...
- Már nincs meg - mondta újra. -
Senki sem hisz nekünk anélkül...
- Nem! - Duraid hangja gyönge volt,
de indulatos. - Értem, az én utolsó...
- Ne mondj ilyet - könyörgött neki
Royan. - Rendbe fogsz jönni.
- Ígérd meg - követelte férje. -
Ígérd meg nekem!
- Nincs szponzorunk. Egyedül vagyok.
Egyedül nem tudom megcsinálni.
- Harper! - mondta Duraid. Royan
olyan közel hajolt hozzá, hogy füle
hozzáért megégett ajkaihoz. - Harper -
ismételte meg férje. - Erıs...
kemény... okos ember... - és akkor
Royan megértette. Hát persze, Harper
volt az utolsó, a negyedik név a
szponzorok listáján. Bár az utolsó
helyen állt, Royan valahogy mindig is
tudta, hogy Duraid sorrendje valójában
fordított. Nicholas Quenton-Harper
volt az igazi választottja. Oly
gyakran beszélt errıl az emberrıl, és
mindig tisztelettel, melegséggel, sıt
idınként áhítattal szólt róla.
- De mit mondjak neki? Nem ismer
engem. Hogyan gyızhetném meg? A
hetedik tekercs eltőnt.
- Bízzál benne - suttogta Duraid. -
Jó ember. Bízzál benne... - Rettentı
esdekléssel mondta: - Ígérd meg nekem!
Aztán Royannak eszébe jutott a
jegyzetfüzet meg a számítógépében lévı
Taita-anyag, ami Gizában, Kairó
külvárosában lévı lakásukban maradt.
Azért nem veszett el minden. - Igen -
egyezett bele -, megígérem neked,
férjem, megígérem.
Bár megcsonkított arca emberi
érzelmeket már nem mutathatott,
hangjából halovány elégedettség
hallatszott, amikor azt suttogta: -
Virágom! - Aztán feje elırehanyatlott,
és Royan karjai közt meghalt.

A falubeli parasztok Royant még


mindig a halastó mellett térdepelve
találták, amint karjában tartja férjét
és suttog neki. Addigra a lángok már
lecsendesedtek, és a hajnal halovány
fénye erısebb volt, mint hamvadó
parazsuk.
A múzeum és az Ókori
Történettudományi Osztály minden
vezetı munkatársa jelen volt a
gyászszertartáson az oázis
templomában. Még Atalan Abou Sin,
Duraid felettese, a kulturális és
idegenforgalmi miniszter is kihajtott
Kairóból fekete, légkondicionált,
hivatali Mercedesével.
Royan mögött állt, és bár muzulmán
volt, együtt mondta a többiekkel a
szertartás válaszait. Nahoot Guddabi
nagybátyja mellett állt. Nahoot
édesanyja volt a miniszter legkisebb
húga, ami, ahogy arra egyszer Duraid
gúnyosan rámutatott, épp elég volt
ahhoz, hogy pótolja unokaöccse
képzettségének és régészeti
tapasztalatainak hiányát, valamint a
vezetésre való alkalmatlanságát.
Tikkasztóan meleg nap volt. Odakinn
a levegı hımérséklete harminc fok
felett lehetett, és még a kopt templom
fedett árkádjainak homályában is
nyomasztó volt a hıség. A sőrő
tömjénfüstben, ahogy a fekete ruhás
papok az ısi szertartás szövegét
mormolták, Royan úgy érezte, hogy
nyomban megfullad. Jobb karjában a
varratok égtek és húzódtak, miközben,
valahányszor a díszes, aranyozott
oltár elıtt álló, hosszú, fekete
koporsóra nézett, megjelent elıtte
Duraid kopasz, összeégett feje.
Ilyenkor ültében is megtántorodott,
minden erejét össze kellett
szednie, nehogy kizuhanjon a székébıl.
Végre aztán befejezıdött a
szertartás, és kijutott a szabad
levegıre, a sivatagi napsütésbe. Ám
kötelezettségei még akkor sem értek
véget. Legfıbb gyászolóként a koporsó
mögött haladt, midın a menet elindult
a pálmaligeten át a temetı felé, ahol
Duraidot már várták rokonai a családi
mauzóleumban.
Mielıtt Atalan Abou Sin visszatért
volna Kairóba, kezet fogott vele, és
néhány szóval részvétét nyilvánította.
- Szörnyő dolog ez, Royan. Személyesen
beszéltem a belügyminiszterrel. Higgye
el nekem, el fogják kapni a
vadállatokat, akik ezt a borzalmat
elkövették. Kérem, szedje össze magát,
annyi szabadságot kap, amennyire csak
szüksége van, a múzeumi munkája
megvárja - mondta neki.
- Hétfın már benn leszek az
irodámban - mondta Royan, mire a
miniszter elıvett egy noteszt sötét,
kétsoros zakójának zsebébıl.
Belelapozott, majd bejegyzett valamit,
mielıtt ismét Royanra nézett.
- Akkor délután jöjjön be hozzám a
Minisztériumba. Négyre – mondta neki.
Azzal várakozó Mercedeséhez ment,
miközben Nahoot Gubbadi lépett elıre,
hogy kezet fogjon Royannal. Bár bıre
fakó volt, és kávészín foltok húzódtak
sötét szeme alatt, magas volt és
elegáns, a haja sőrő és hullámos, a
foga pedig hófehér. Tökéletes szabású
öltönyt viselt, és drága kölni
halványan finom illata áradt belıle.
Az arca komor volt és szomorú.
- Jó ember volt. Én igazán nagyra
becsültem Duraidot mondta Royannak,
aki válasz nélkül csak rábólintott
erre a kirívó hazugságra. Duraid és
helyettese nemigen kedvelték egymást.
Férje soha nem engedte meg Nahootnak,
hogy a Taita-tekercseken dolgozzon;
különös tekintettel a hetedik
tekercsre, aminek még csak a közelébe
sem engedte, és ez keserő
ellenségeskedést szított közöttük.
- Remélem, Royan, hogy megpályázza
az igazgatói állást - mondta. - Ön
igazán jól képzett szakember, aki
valóban alkalmas erre a munkára.
- Köszönöm, Nahoot, ez igazán kedves
öntıl. Még nem volt rá módom, hogy a
jövırıl gondolkodjam, de ön nem
pályázza meg?
- De igen - bólintott rá. - Ez
azonban nem jelenti azt, hogy más ne
pályázhatna rá. Megeshet, hogy épp ön
kapja meg az állást – mondta öntelt
mosollyal. Royan nı volt az arab
világban, ı pedig a miniszter
unokaöccse. Nahoot pontosan tudta,
hogy a mérleg nyelve szinte teljes
egészében felé billen. - Barátságos
riválisok? - kérdezte a férfi.
Royan szomorúan elmosolyodott. -
Legalábbis barátok. Erre igazán nagy
szükségem lesz a jövıben.
- Tudja jól, hogy sok barátja van.
Az osztályon mindenki szereti önt,
Royan. - Ez legalább igaz lehet -
gondolta Royan. A férfi pedig
mézesmázosan folytatta. - Megengedi,
hogy visszavigyem Kairóba? Biztos
vagyok benne, hogy nagybátyámnak nem
lesz ellenvetése.
- Köszönöm, Nahoot, de a saját
kocsimmal jöttem, és ma éjjel itt kell
maradnom az oázisban, hogy elrendezzem
Duraid ügyeit. - Ez nem volt igaz.
Royan azt tervezte, hogy még aznap
este visszamegy a gizai lakásba, de
valamilyen oknál fogva, amit maga sem
tudott pontosan, nem akarta, hogy
Nahoot tudomást szerezzen terveirıl.
- Akkor hétfın találkozunk a
múzeumban.
Royan elhagyta az oázist, amint meg
tudott szabadulni a rokonoktól, a
család barátaitól és a parasztoktól,
akik közül sokan egész életükben
Duraid családjának dolgoztak. Royan
bénultnak és elszigeteltnek érezte
magát, így aztán részvétük és jámbor
buzdításaik mind értelmetlennek tőntek
és nem nyújtottak vigaszt.
A sivatagon átvezetı makadámút még
ezen a késıi órán is forgalmas volt,
folyamatos jármősorok haladtak mindkét
irányban, mivel másnap péntek volt és
jött a sabbath. Sérült karját kihúzta
a felkötı kendıbıl, így nem nagyon
akadályozta a vezetésben. Egészen jól
haladt. Ennek ellenére, már elmúlt öt
óra, mire feltőnt szeme elıtt a
sivatag homokos sivárságából
kiemelkedı zöld vonal, mely Egyiptom
nagy ütıere, a Nílus mentén elterülı
keskeny, öntözött és mővelt földsáv
kezdetét jelezte.
Ahogy közeledett a fıváros felé, a
forgalom szokás szerint sőrőbb lett,
és már teljesen besötétedett, mire
elérte a gizai bérházak tömbjét, mely
a folyóra nézett, és azokra a
hatalmas, kıbıl épült síremlékekre,
melyek oly magasan és tömören
emelkedtek az esti ég felé, és amelyek
számára szülıföldje szívét és
történetét jelentették.
Az épület föld alatti garázsában
hagyta Duraid öreg, zöld Renault-ját,
majd beszállt a liftbe és felment a
legfelsı emeletre.
Kinyitotta a lakást és dermedten
megtorpant az ajtóban. A nappalit
teljesen felforgatták - még a
szınyegeket is felszedték, és
leszaggatták a képeket a falról.
Kábultan lépkedett át a széttört
bútorokon és összezúzott
dísztárgyakon. Ahogy végigment a
folyosón, bepillantott a hálószobába,
és látta, hogy az sem menekült meg.
Duraid és az ı ruhái is szanaszét
hevertek a földön, a szekrényajtók
tárva-nyitva álltak. Az egyiket még a
zsanérjairól is letépték. Az ágyat
felfordították, a lepedıket meg a
párnákat széthajigálták.
Érezte a széttört kozmetikai szerek
és parfümök illatát a fürdıszobából,
de képtelen volt rá, hogy bemenjen.
Pontosan tudta, milyen kép fogadná.
Inkább továbbment a folyosón a
nagyszobába, amit mőhelyként és
dolgozószobaként használtak.
Az elsı dolog, amit abban a káoszban
észrevett és siratott, az az antik
sakk-készlet volt, amit Duraidtól
kapott nászajándékba. A gagát és
elefántcsont tábla eltörött, a
figurákat felesleges, mintegy
bosszúálló kegyetlenséggel hajigálták
szét a szobában. Lehajolt, és felvette
a világos királynıt. A feje le volt
törve.
Ép kezében a királynıvel, mint egy
alvajáró lépett az ablak alatt álló
íróasztalához. Számítógépét
tönkretették. A képernyıt bezúzták és
magát a gépet valószínőleg egy
fejszével hasították szét. Elég volt
egyetlen pillantás, hogy tudja, a
gépben nem maradt semmiféle
információ; menthetetlen, ezt többé
nem lehet megjavítani.
Lepillantott a fiókra, amelyben a
floppy-kat tárolta. A többi fiókhoz
hasonlóan azt is kihúzták és a földre
hajigálták. Természetesen mind üres
volt; a lemezekkel együtt eltőntek
jegyzetfüzetei és a fényképek is.
Elvesztette az utolsó kapcsolatot is,
ami még a hetedik tekercshez főzte.
Háromévnyi munka után eltőnt minden
bizonyítéka annak, hogy valaha is
létezett.
Kimerültén leroskadt a földre, és
úgy érezte, teljes egészében
legyızték. A karja ismét fájni
kezdett, és annyira magányos,
sebezhetı volt, amilyen életében még
soha. Nem hitte volna, hogy Duraid
valaha is ennyire hiányzik majd neki.
A válla rázkódni kezdett, és érezte,
hogy valahonnan, benseje mélyébıl
feltörnek a könnyei. Megpróbálta
elfojtani a sírást, de a könnyek
áttörtek szemhéján, aztán hagyta, hogy
lecsorduljanak. Ott ült élete romjai
között, és addig sírt, míg végül nem
maradt már benne semmi, csak üresség,
akkor aztán összegömbölyödött a csupa
szemét szınyegen, és kétségbeesetten
mély, kimerült álomba zuhant.
Hétfı reggelre sikerült
helyreállítania valamiféle rendet az
életében. Kijött a rendırség és
felvették a vallomását, majd rendet
rakott, és szinte teljesen eltüntette
ezt a felfordulást. Még a világos
királynı fejét is visszaragasztotta.
Amikor elhagyta a lakást és beült a
zöld Renault-ba, a karja már nem fájt
annyira. Ha vidám nem is volt, azért
sokkal optimistábbnak érezte magát, és
biztosan tudta, hogy mit kell tennie.
Amikor beért a múzeumba, elıször
Duraid irodájába ment, és legnagyobb
bosszúságára Nahootot már ott találta.
Két biztonsági ırre felügyelt, akik
Duraid személyes holmiját szedték
össze.
- Lehetett volna annyi tapintat
magában, hogy ezt a dolgot rámhagyja -
mondta neki Royan hővösen, mire a
férfi a lehetı legmegnyerıbb mosollyal
nézett rá.
- Sajnálom, Royan. Azt hittem, hogy
ezzel segítek. - Szokás szerint, most
is egy vastag, török cigarettát
szívott. Royan utálta ezt a nehéz,
pácolt illatot.
Odament Duraid íróasztalához és
kinyitotta a jobb oldali fiókot. - A
férjem itt tartotta a naplóját. Most
pedig nincs itt. Nem látták?
- Nem, abban a fiókban nem volt
semmi. - Nahoot a két ırre nézett,
hogy megerısítsék, mire azok zavartan
csoszogva megrázták a fejüket. Ez mit
sem számít - gondolta Royan. A
naplóban nem volt semmi érdekes.
Duraid mindig is rá hagyta, hogy
feljegyezze és tárolja a lényeges
adatokat, és ezek zömében a
számítógépében voltak.
- Köszönöm, Nahoot - küldte el
Royan. - A többit már én elintézem.
Igazán nem akarom elvonni a
munkájától.
- Ha szüksége van segítségre, kérem
tudassa velem, Royan. Azzal könnyedén
meghajolt és távozott a szobából.
Gyorsan végzett Duraid irodájával.
Férje holmiját dobozokba rakta, majd
az ırökkel átvitette a saját
irodájába, ahol a fal mellett
felhalmozta. Még ebédidı alatt is
saját dolgait rendezte, majd amikor
végzett, még mindig volt egy órája az
Atalan Abou Sinnel való találkozóig.
Ha teljesíteni akarja Duraidnak tett
ígéretét, akkor most egy darabig távol
lesz. Mivel búcsút akart venni kedvenc
kincseitıl, lement a hatalmas épület
nyilvános győjteményi részébe.
A hétfı általában forgalmas nap
volt, a múzeum kiállítási termei
zsúfolásig megteltek
turistacsoportokkal. Nyájként követték
vezetıiket, akár a birkák a juhászt. A
leghíresebb kiállítási tárgyak körül
tolongtak. Hallgatták az
idegenvezetıket, akik jól begyakorolt
szövegüket adták elı Bábel minden
nyelvén.
A második emeleti termekben, ahol
Tutanhamon kincsei voltak, akkora
tömeg győlt össze, hogy ott nemigen
idızött. Sikerült odajutnia ahhoz a
tárlóhoz, melyben a gyermek fáraó
csodás, arany halotti maszkja feküdt.
E maszk tündöklı pompája és
romantikája, mint mindig, most is
meggyorsította lélegzetét, és
szaporábban kezdett verni a szíve.
Mégis, ahogy ott állt elıtte, miközben
két nagy mellő, izzadó, középkorú
turistanı taszigálta, eltöprengett,
mint már eddig is oly sokszor, hogy ha
egy ilyen jelentéktelen, gyenge kis
uralkodó, mumifikált arcán ily csodás
alkotással távozhatott a sírba, akkor
mi lehetett felhalmozva a nagy
Ramszeszek halotti templomában. II.
Ramszesz, aki mind közt a legnagyobb
volt, hatvanhét éven át uralkodott, és
ezen évtizedek során mérhetetlen
kincseket halmozhatott fel a birodalom
általa meghódított, hatalmas
területeirıl.
Royan ezután az öreg királynál tette
tiszteletét. II. Ramszesz harminc
évszázad múltán is úgy aludta örök
álmát, hogy sovány arca elmélyült és
komoly volt. Bırének volt valami
halvány, márványszerő ragyogása.
Ritkás hajtincsei szıkék voltak és
hennával festettek. A keze, melyet
szintén hennával színeztek, hosszú
volt, keskeny és elegáns.
Mindazonáltal a testét csupán
pamutrongyok fedték. A sírrablók a
múmiáról még a kötést is letekerték,
hogy hozzáférjenek az alatta elrejtett
amulettekhez meg szkarabeuszokhoz, így
a fáraó teste csaknem meztelenül
maradt. Midın ezek a maradványok 1881-
ben, a királyi múmiák rejtekhelyén, a
Deir el Bahari sziklabarlangban
napvilágra kerültek, mindössze egy, a
mellkasán lévı papiruszdarabka
hirdette származását.
Royan úgy vélte, hogy volt ebben
valamiféle erkölcsi tanulság, ám ahogy
ott állt ezek elıtt a szánalmas
maradványok elıtt, ismét eltöprengett,
miként azt Duraiddal oly gyakran
tették, hogy vajon Taita, az írnok
igazat mond-e neki. Vajon tényleg ott
alussza-e zavartalan álmát, érintetlen
kincsei között egy másik nagy fáraó
valahol a távoli, vad, afrikai hegyek
között? Már maga a gondolat is elég
volt ahhoz, hogy megborzongjon az
izgalomtól, és teste csupa libabır
legyen.
- Szavamat adtam neked, férjem,
megígértem - suttogta arabul. - Érted
lesz, az emlékedért, mert te voltál
az, aki mutatta az utat.
Miközben elindult lefelé a
fılépcsın, a karórájára pillantott.
Még maradt tizenöt perce, mielıtt
indulnia kellett volna a miniszterrel
való találkozóra, és ı pontosan tudta,
hogy ezt az idıt hol fogja tölteni. Az
egyik kevéssé látogatott oldalterem
felé tartott. Az idegenvezetık csak
ritkán vezették erre csoportjaikat,
csakis akkor, ha le akarták rövidíteni
az Amenhotep szobrához vezetı utat.
Royan megállt az egyik tárló elıtt,
mely a keskeny terem padlójától a
mennyezetig ért. Ez tele volt kisebb
tárgyi leletekkel, szerszámokkal,
fegyverekkel, amulettekkel, edényekkel
és egyéb eszközökkel, melyek közül a
legújabb az Újbirodalom huszadik
dinasztiájának korából, i. e. 1100-ból
való, míg a legrégibb az Óbirodalom
homályos korszakából, közel ötezer
évvel ezelıttrıl maradt ránk. E
temérdek lelet csupán durván volt
katalogizálva. Sok tárgy nem is volt
leírva.
A legalsó polc túlsó felén ékszerek,
győrők és pecsétek voltak kiállítva.
Mindegyik pecsét mellett ott volt a
viaszlenyomata is.
Royan letérdelt, hogy alaposabban
szemügyre vegyen egyet e leletek
közül. Az apró, kék, gyönyörően
faragott lazurkı pecsét pont középen
volt. A lazur ritka és nagyon értékes
anyaga volt e régi kornak, mivel az
egyiptomi birodalom területén nem
fordult elı. A pecsét viaszlenyomatán
egy törött szárnyú sólyom volt
látható, alatta az egyszerő felirat
Royan számára világos volt és tisztán
olvasható: „TAITA, A NAGY KIRÁLYNİ
ÍRNOKA."
Royan tudta, hogy ez ugyanaz az
ember, mivel a tekercseken is a
megcsonkított sólyom volt a személyi
jele. Eltöprengett, vajon ki
találhatta ezt a kis semmi apróságot,
és hol. Tán egy paraszt rabolta el az
öreg rabszolga és írnok eltőnt
sírjából, de ezt már sosem fogja
megtudni.
- Játszol velem, Taita? Ez az egész
csak egy gondosan kidolgozott,
rafinált ugratás? Tán most is ott
nevetsz sírodból, bárhol is legyen? -
Royan még közelebb hajolt, mígnem
homloka a hővös üveghez ért. – A
barátom vagy Taita, vagy
kérlelhetetlen ellenségem? - Ezután
felállt és leporolta a szoknyáját. -
Majd meglátjuk. Végigjátszom veled a
játékot, és meglátjuk, ki jár túl a
másik eszén - mondta Royan.
A miniszter csupán néhány percig
várakoztatta, majd titkára bevezette
hozzá Royant. Atalan Abou Sin sötét,
fényes selyemöltönyben ült íróasztala
mellett, bár Royan tudta, hogy jobban
szereti a kényelmes köntöst és a
párnát a puha szınyegekkel teli
földön. A miniszter észrevette
pillantását és rosszallóan
elmosolyodott. - Amerikaiakkal kell
találkoznom ma délután.
Royan kedvelte ıt. Mindig kedves
volt vele, és neki köszönhette a
munkáját a múzeumban. Más az ı
pozíciójában elutasította volna
Duraidot, amikor egy nıt, különösen a
saját feleségét kérte asszisztenséül.
A miniszter Royan egészsége felıl
érdeklıdött, és ı megmutatta neki
bekötözött karját. - Tíz nap múlva
kiveszik a varratokat.
Még egy darabig udvariasan
eltársalogtak. Csak a nyugatiak olyan
tapintatlanok, hogy egyenesen a
tárgyra térnek. Mindazonáltal, hogy
megkímélje a minisztert a kínos
helyzettıl, Royan megragadta az elsı
felkínált alkalmat, hogy közölje vele:
- Úgy érzem, egy kis idıre lenne
szükségem.
Meg kell próbálnom összeszedni magam
ez után a veszteség után, és
eldönteni, mihez kezdjek hátralévı
életemmel most, hogy megözvegyültem.
Hálás lennék, ha figyelembe venné
kérésemet, és engedélyezne nekem
legalább hathónapnyi fizetés nélküli
szabadságot. Angliába szeretnék utazni
az édesanyámhoz.
Atalan ıszinte nyugtalansággal
sürgette: - Kérem, ne hagyjon el
minket túl hosszú idıre. A munka, amit
végzett, rendkívül fontos és
felbecsülhetetlen. Szükségünk van a
segítségére, hogy onnan folytassa,
ahol Duraid abbahagyta. - De azért a
miniszter nem tudta teljes egészében
elleplezni megkönnyebbülését. Royan
tudta, hogy nyilván arra számított,
most leteszi elé jelentkezését az
igazgatói posztra. Nyilván megbeszélte
már ezt a dolgot unokaöccsével. Ennek
ellenére, túl kedves ember volt ahhoz,
hogy kedvére való lett volna közölni
vele, nem ıt választották ki erre az
állásra. Egyiptomban már kezdtek
megváltozni a dolgok, az asszonyok
lassanként kiemelkedtek hagyományos
szerepkörükbıl, de azért még nem
ennyire és nem ilyen gyorsan.
Mindketten tudták, hogy az igazgatói
állást Nahoot Guddabinak kell
megkapnia.
Atalan irodájának ajtajáig kísérte
és búcsúzóul kezet fogott vele, majd
Royan lement a lifttel, és valamiféle
megkönnyebbültség, a szabadság érzete
kerítette hatalmába.
A Renault-t a minisztérium
parkolójában, a napon hagyta. Amikor
kinyitotta az ajtót, odabenn olyan
forróság volt, hogy akár kenyeret is
süthetett volna benne. Kinyitotta az
összes ablakot, és a vezetıülés
melletti ajtóval igyekezett kihajtani
a meleg levegıt, de az ülés még így is
olyan forró maradt, hogy égette a
hátát meg a combját, amikor beült a
volán mögé.
Amint kihajtott a kapun, nyomban
belekerült a lassan araszoló hatalmas
kairói forgalomba. Beevickélt egy
túlzsúfolt busz mögé, mely
egyfolytában kékes dízelfüstött
okádott a Renault-ra. A közlekedés
problémája egyike volt azoknak,
melyeknek, úgy tőnt, nincs megoldása.
Annyira kevés volt a parkolóhely, hogy
a jármővek az út szélén hármas, négyes
sorokban álltak, így a forgalom
középre szorult, ahol csak egy keskeny
sávban csordogálhatott.
Ahogy a busz fékezett elıtte, és ı
is kénytelen volt megállni,
elmosolyodott, mivel eszébe jutott az
a régi vicc, hogy azoknak a
vezetıknek, akik a járdaszegély
mellett parkoltak, ott kellett
hagyniuk kocsijukat, mivel ezen a
kusza torlódáson át az életben ki nem
jutnak. Meglehet, volt is ebben némi
igazság, mivel néhány kocsin látszott,
hogy már hetek óta nem mozdultak el
vele. A szélvédıjüket teljesen belepte
a por, és közülük soknak laposak
voltak a kerekei.
Belenézett a visszapillantóba. Egy
taxi volt mögötte, mely mindössze
néhány centinyire állt meg a hátsó
lökhárítójától, mögötte hosszan állt a
kocsisor. Csak a motorosok tudtak
szabadon mozogni. Miközben a tükörbe
nézett, épp jött is egy, öngyilkos
felelıtlenséggel cikázott az
összetorlódott jármüvek között. Egy
viharvert, 200 cc-s Honda volt, de
annyira poros, hogy szinte meg sem
lehetett állapítani, milyen a színe. A
nyergen egy utas is ült, és a sofırrel
együtt mindketten arcuk elé kötözték
fehér fejkendıjük sarkát, hogy
védekezzenek a kipufogógázok és a por
ellen.
A Honda a szabálytalan oldalon
elızve, épphogy csak átsiklott azon a
keskeny résen, ami a taxi és a járda
mellett parkoló kocsik között maradt.
A taxi vezetıje hüvelyk- és
mutatóujjával egy durva jelet
mutatott, majd Allahhoz fohászkodott,
hogy tanúja legyen a motoros
ostobaságának, aki minden bizonnyal
elmeháborodott.
A Honda kissé lelassított, amikor
Royan Renault-jával egy vonalba
került, az utas kihajolt és a nyitott
ablakon át bedobott valamit mellé az
ülésre. A vezetı ekkor olyan hirtelen
gyorsított, hogy a motor elsı kereke
felemelkedett a földrıl. A
motorbiciklivel élesen bekanyarodott
az egyik keskeny sikátorba, mely a
fıútról nyílott és elszáguldott,
miközben csaknem elütött egy idıs
asszonyt.
Ahogy a nyergen ülı utas
visszanézett rá és a szél elfújta
arcáról a kendıt, Royan rémülten
ismerte fel azt a férfit, akit
utoljára a Fiat reflektorának fényében
látott az oázis melletti úton.
- Yusuf! - Ahogy a Honda eltőnt,
Royan lenézett arra a tárgyra, amit a
férfi bedobott mellé. Ez egy tojás
alakú, cikkelyekre osztott fémtárgy
volt, a színe katonai zöld. Oly
sokszor látott már ilyet a TV-ben,
régi, háborús filmekben, hogy nyomban
felismerte a repeszgránátot, majd
ugyanabban a pillanatban rájött, hogy
ki van biztosítva és a fegyver
másodperceken belül robban.
Gondolkodás nélkül megragadta maga
mellett a kocsi ajtajának kilincsét,
és teljes súlyával nekifeszült. Az
ajtó kivágódott, és ı kiesett az útra.
Lába lecsúszott a kuplungról, a kocsi
megugrott és nekicsapódott az álló
busz hátuljának.
Ahogy Royan elterült a földön a
nyomában lévı taxi kerekei közt, a
gránát felrobbant. A vezetıülés
nyitott ajtaján át láng, füst és
törmelék repült ki. A hátsó ablak
kidurrant és gyémánt formájú
üvegszilánkokkal borította be, a
dobhártyája belesajdult a robbanás
hangjának erejébe.
Dermedt csend követte a robbanást,
amit csupán a még lehulló üvegdarabkák
csörrenése tört meg, majd nyomban
ezután nyögések és sikolyok hangzavara
tört ki. Royan felült és sérült karját
a mellkasához szorította. Teljes
erejébıl ráesett, és a varratok pokoli
fájdalmat okoztak.
A Renault ronccsá vált, de látta,
hogy bır válltáskája kirepült az
ajtón, és ott hevert az utcán a
közelében. Bizonytalanul
feltápászkodott és odabicegett, hogy
felvegye. Körülötte teljes volt a
zőrzavar. A busz néhány utasa
megsérült, és egy repesz vagy egy
roncsdarab megsebesített egy kislányt
a járdán. Az anyja sikoltozott, és
sáljával törülgette a gyerek véres
arcát. A gyerek vergıdött anyja kezei
között, és fájdalmasan bömbölt.
Royanra senki sem figyelt, de ı
tudta, hogy a rendırség perceken belül
megérkezik. A fundamentalisták
terrorakcióira mindig gyorsan
reagáltak. Tudta, ha itt találják,
akkor napokig visszatartanák
kihallgatásaikkal. Vállára vette
táskáját, és amennyire felsebzett lába
engedte, gyorsan elsietett a felé a
sikátor felé, amerre a Honda eltőnt.
Az utca végén volt egy nyilvános
vécé. Bezárkózott az egyik fülkébe,
majd lehunyta a szemét és az ajtónak
támaszkodott, igyekezett legyőrni
magában a megrázkódtatás hatását és
összeszedni zilált gondolatait.
Duraid meggyilkolásának iszonyata és
a bánat miatt eddig nem jutott eszébe
saját biztonsága. Az a felismerés,
hogy veszélyben van, a lehetı
legbrutálisabb módon hatolt el
tudatáig. Eszébe jutottak azok a
szavak, melyeket az egyik gyilkos
mondott az oázis mellett a
sötétségben. - A nı ráér, tudjuk, hogy
hol találjuk!
Az élete elleni merénylet sikere
csak egy hajszálon múlott. Rá kellett
jönnie, hogy nyilván újból meg fogják
próbálni.
- Nem mehetek vissza a lakásba -
hasított belé a gondolat. - A villa
megsemmisült, és nyilván ott is
keresnének.
A kellemetlen környezet ellenére egy
teljes órán át maradt bezárkózva a
fülkében, amíg végiggondolta következı
lépéseit. Végül aztán kijött a vécébıl
és odament a mocskos, repedezett
mosdókhoz. A csapból, egy kis vizet
spriccelt az arcára. Aztán a tükör
elıtt megfésülködött, és megigazította
a sminkjét, majd lesimította, és a
lehetıségekhez képest rendbe szedte az
öltözékét.
Legyalogolt néhány tömbnyit,
óvatosan haladt, hátra-hátra
pillantgatott, hogy biztos lehessen
benne, nem követik-e, mielıtt leintett
volna egy taxit.
A sofırt leállította a bankja
mögötti utcában, majd az út hátra lévı
részét gyalog tette meg. Néhány
perccel zárás elıtt vezették be az
egyik fiókszámlakezelı aprócska
irodájába. Számlájáról kivette az
összes pénzt, ami kevesebb mint ötezer
egyiptomi font volt. Nem valami nagy
összeg, de volt még egy kevés pénze a
Lloyds Banknál lévı számláján Yorkban,
és ott volt még a Mastercardja is.
- Be kellett volna jelentenie elıre,
ha ki akar venni valamit, amit a bank
széfjében helyezett el - mondta neki a
banktisztviselı szigorúan. Royan
alázatosan elnézést kért, és olyan
meggyızıen játszotta az elveszett
kislányt, hogy a férfi végül
megenyhült. Átadta neki a csomagot,
melyben benne volt angol útlevele és a
Lloyds Bank papírjai.
Duraidnak sok rokona és barátja
volt, akik örömmel vették volna, ha
náluk száll meg, de ı nem akart szem
elıtt lenni, el akarta kerülni a
szokásos helyeket. A folyótól
távolabb, egy kétcsillagos
turistaszállodát választott ki, ahol
remélte, hogy névtelen maradhat a
temérdek turistacsoport között. Az
ilyen szállókban sok turista fordult
meg, akik zömében csak néhány éjszakát
töltöttek itt, mielıtt folytatták
volna útjukat Luxor és Asszuán
mőemlékei felé.
Amint egyedül maradt egyágyas
szobájában, felhívta a British Airways
helyfoglalását. Volt egy járat
Heathrow-ra másnap reggel tíz órakor.
Lefoglalt magána egy helyet a
turistaosztályon, és megadta
Mastercardjának a számát.
Ekkor már elmúlt hat óra, de az
idıeltérés miatt Angliában még
munkaidı van. Noteszából kinézte a
számot. A Leeds-i Egyetem volt az,
ahol tanulmányait végezte. A telefont,
miután harmadszor is kicsengett,
felvették.
- Régészeti tanszék. Dixon
professzor titkársága - mondta egy
kimért, angol tanárnıi hang.
- Ön az, Miss Higgins?
- Igen, én vagyok. Kivel beszélek?
- Royan vagyok. Royan al Simma, aki
egykoron Royan Said volt.
- Royan! Már ezer éve nem hallottunk
magáról. Hogy van?
Csevegtek egy keveset, de közben
Royan tudta, hogy mennyibe kerül ez a
hívás. - A prof benn van? - fogta
rövidebbre a dolgot.
Percival Dixon professzor már elmúlt
hetven, és évek óta nyugdíjban kellett
volna lennie. - Royan, hát tényleg
maga az? A legkedvesebb diákom. -
Royan elmosolyodott. A professzor,
idıs kora ellenére még mindig egy
kéjvágyó vén kecske volt. Minden
csinos lányt a legkedvesebb diákjaként
tartott számon.
- Ez egy nemzetközi hívás, prof.
Csak azt szeretném tudni, áll-e még az
ajánlata.
- Te jó ég, mintha azt mondta volna,
hogy nem tud beiktatni minket.
Hogyhogy?
- Megváltoztak a körülmények. Majd
elmondom személyesen, amikor
találkozunk, ha találkozunk.
- Hát persze, nagyon szeretnénk, ha
eljönne és beszámolna nekünk. Mikor
tudna jönni?
- Holnap már Angliában leszek.
- Te jó ég, hát ez egy kicsit
hirtelen jött. Nem is tudom, hogy
ilyen gyorsan meg tudjuk-e szervezni.
- Édesanyámnál fogok lakni York
mellett. Adja vissza nekem Miss
Higginst, hogy bediktáljam neki az
ottani számomat. - A professzor egyike
volt a legragyogóbb elméknek, akivel
valaha is találkozott, de azt nem
lehetett rábízni, hogy pontosan írjon
le egy telefonszámot. - Néhány napon
belül ismét hívom.
Letette a kagylót, majd ledılt az
ágyra. Rettentı kimerült volt és a
karja még mindig fájt, de azért
megpróbált olyan tervet készíteni,
amely minden eshetıséggel számol.
Két hónappal ezelıtt Dixon prof
meghívta, hogy tartson elıadást
Lostris királynı sírjának
feltárásáról, az ásatásokról és a
tekercsek felfedezésérıl.
Természetesen az a könyv volt az,
helyesebben a könyv végén lévı
lábjegyzet, mely felkeltette a prof
figyelmét. A könyv megjelenése nagy
érdeklıdést keltett. Rengetegen
fordultak hozzájuk, amatır és
hivatásos egyiptológusok a világ
minden tájáról, még olyan messzirıl
is, mint Tokió vagy Nairobi, és mind a
regény autenticitása meg a mögötte
lévı tényanyag felıl kérdezett.
Akkoriban ellenezte, hogy egy
regényírónak adják oda az átiratot,
már csak azért is, mert még nem
készültek el vele. Úgy érezte, hogy
azt, aminek fontos, komoly, tudományos
anyagnak kellene lennie, a népszerő
szórakoztatás szintjére degradálják,
hasonlóan ahhoz, amit Spielberg mővelt
a paleontológiával, amikor
dinoszauruszokkal tőzdelte tele azt a
parkot.
A végén alulmaradt a véleményével.
Még Duraid is ellene foglalt állást.
Persze mindez a pénz miatt történt. A
kevésbé látványos munkáknál az osztály
mindig anyagi gondokkal küszködött. Ha
egy olyan nagyszabású tervrıl van szó,
mint a teljes Abu Szimbel-i templom
áthelyezése egy magasabb területre az
asszuáni nagy duzzasztó miatt, akkor a
világ nemzeteitıl dollármilliók
áradnak. Mindazonáltal az osztály napi
mőködési kiadásaira sosem kapnak ilyen
figyelemre méltó támogatást.
A folyó istene, mert hogy ez volt a
könyv címe, szerzıi jogdíjának fele
közel egy évig elég volt a kutatás és
a feltárás finanszírozására, de ez nem
volt elég ahhoz, hogy eloszlassa Royan
személyes ellenérzéseit. A szerzı
túlságosan szabadon kezelte a
tekercsekben szereplı tényeket, és a
történelmi személyeket olyan
tulajdonságokkal és hibákkal ruházta
fel, melyekre semmiféle bizonyíték nem
állt a rendelkezésére. Különösen
Taitával, az ısi írnokkal
kapcsolatosan érezte azt Royan, hogy a
szerzı kérkedı, öntelt pozırként
állította be. Ez pedig nagyon nem
tetszett neki, rossz néven vette.
Ami igaz, az igaz, kénytelen volt
belátni, hogy a szerzıt azzal bízták
meg, tegye a tényeket élvezhetıvé és
olvasmányossá a laikus nagyközönség
széles rétegei számára, és
kelletlenül, de kénytelen volt
elismerni, hogy ez sikerült is neki.
Mindazonáltal, tudományos képzettsége
és gyakorlata teljes egészében
tiltakozott egy ilyen egyedülálló és
csodás valami ilyetén népszerősítése
ellen.
De egy sóhajjal elhessegette fejébıl
ezeket a gondolatokat. A baj
megtörtént, és ha ezen töpreng,
mindössze azt éri el, hogy
felidegesíti magát.
Gondolatait most sokkal sürgetıbb
problémák felé fordította. Ha
megtartja az elıadást, amire a prof
felkérte, akkor szüksége lesz a
diafelvételekre, melyek még most is
ott voltak a múzeumban, a szobájában.
Miközben megpróbálta kigondolni,
hogyan juthatna hozzájuk, anélkül,
hogy személyesen bemenne értük, a
kimerültség erıt vett rajta, és
ruhástól, úgy, ahogy volt, a még
bevetett ágyon elaludt.
Problémájának megoldása végül a
lehetı legegyszerőbb volt. Felhívta az
adminisztrációs irodát és megkérte
ıket, hogy a szobájából azt a doboz
diafelvételt az egyik titkár vigye ki
neki taxival a repülıtérre.
Amikor a titkár átadta neki a diákat
a British Airways pultjánál, azt
mondta: - Ma reggel, amikor
kinyitottunk, már ott volt a rendırség
a múzeumnál. Önnel akartak beszélni,
doktor.
Nyilván a szétroncsolódott Renault
rendszámtáblája alapján keresték ki a
tulajdonost. Most örült neki, hogy
brit útlevele van. Ha egyiptomi
iratokkal próbálta volna meg elhagyni
az országot, valószínőleg
feltartóztatták volna: a rendırség
minden bizonnyal utasította volna az
útlevél-ellenırzı pontokat, így
viszont minden nehézség nélkül
átjutott, és amikor végre benn volt az
indulási váróban, odament az
újságoshoz, és szemügyre vette a
kirakott lapok tömkelegét.
A helyi újságok mind írtak
kocsijának felrobbantásáról, és a
legtöbb felelevenítette Duraid
meggyilkolásának történetét is, mivel
a két esemény között összefüggést
láttak. Az egyik célzott rá, hogy a
merényleteknek közük lehet a
fundamentalisták vallási mozgalmához.
Az Él-Arab címlapon hozta le fényképét
Duraiddal, mely alig egy hónapja
készült egy fogadáson, amit francia
idegenforgalmi szakemberek
tiszteletére rendeztek.
Belesajdult a szíve, ahogy meglátta
férjét, aki oly jóképő és elıkelı
volt, mellette pedig önmagát, amint
felmosolyog rá. Vett egyet mindegyik
újságból és felvitte magával a British
Airways gépének fedélzetére.
Az út alatt azzal töltötte idejét,
hogy jegyzetfüzetébe leírt mindent,
amit Duraidtól hallott arról az
emberrıl, akit meg kell keresnie. A
lap tetejére ezt írta: „Sir Nicholas
Quenton Harper (Báró)." Duraid azt
mesélte, hogy Nicholas dédapja volt
az, akinek a gyarmatokon teljesített
szolgálatai elismeréseképpen a nemesi
címet adományozták. A családot három
generáción át a lehetı legszorosabb
kapcsolat főzte Afrikához, különösen a
brit gyarmatokhoz és a befolyási
körzethez tartozó észak-afrikai
területekhez: Egyiptomhoz, Szudánhoz,
Ugandához és Kenyához.
Duraid szerint maga Sir Nicholas is
szolgált a brit hadsereggel Afrikában
és a Perzsa-öböl államaiban.
Tökéletesen beszélte az arab és a
szuahéli nyelvet, azonkívül jól ismert
amatır régész és zoológus volt.
Apjához, nagyapjához és dédapjához
hasonlóan, ı is számtalan expedíciót
vezetett, hogy különleges állatfajokat
győjtsön be, és feltérképezzen távoli,
jobbára még feltáratlan területeket.
Jó néhány cikke jelent meg különbözı
tudományos folyóiratokban, és még a
Királyi Akadémia Földrajztudományi
Társaságának is tartott elıadást.
Amikor bátyja utód nélkül meghalt, a
címet és Quenton Parkot, a családi
birtokot Sir Nicholas örökölte.
Kilépett a hadseregtıl, hogy a
birtokot vezesse, de még inkább azért,
hogy felügyelje a családi múzeumot,
melyet még dédapja, az elsı báró
alapított 1885-ben. Ez volt az afrikai
állatvilág egyik legnagyobb,
magánkézben lévı győjteménye, de
hasonló hírnévnek örvendett a
győjtemény ısi egyiptomi és közel-
keleti tárgyi anyagát bemutató
kiállítás is.
Mindazonáltal, Duraid beszámolói
alapján, Royan arra a következtetésre
jutott, hogy Sir Nicholas
természetében lennie kell valami vad,
zabolátlan, mi több, törvényeknek
fittyet hányó vonásnak is. Az
nyilvánvaló, hogy győjteményének
gyarapítása érdekében még a
legrendkívülibb kockázattól sem retten
vissza.
Duraid évekkel ezelıtt ismerte meg,
amikor Sir Nicholas felderítıként
vonta be egy törvénytelen expedícióba,
melynek során pun bronzöntvényeket
„menekítettek ki" Kadhafi Líbiájából.
Ezek közül Sir Nicholas eladott
néhányat, hogy fedezze az expedíció
költségeit, de a legjobbakat
megtartotta, melyek most saját
győjteményét gazdagították.
Aztán nemrég, alig néhány éve, volt
még egy expedíció, melynek során
illegálisan átlépték az iraki határt,
hogy Szaddam Husszein orra elıtt
kihozzanak onnan két féldombormővő
kıfrízt. Duraid elmondta neki, hogy
Sir Nicholas az egyiket hatalmas
összegért adta el; úgy rémlett neki,
hogy férje ötmillió amerikai dollár
körüli összeget említett. Duraid azt
mondta neki, hogy a pénzt a múzeum
fenntartására fordította, de a másik
fríz, a kettı közül a szebbik, még
mindig Sir Nicholas tulajdonában volt.
Mindkét expedíció évekkel azelıtt
zajlott, hogy Royan megismerte
Duraidot, és Royan szórakozottan
eltőnıdött, hogy férje vajon miért
kötelezte el magát ily készségesen e
mellett az angol mellett. Sir Nicholas
nyilván rendkívüli meggyızıerıvel
rendelkezik, mivel ezek az akciók, ha
rajtakapják ıket, nyilvánvalóan
mindkettıjük azonnali kivégzésével
jártak volna.
Duraid azt mondta neki, hogy minden
alkalommal Nicholas találékonysága és
a Közép-Keletet meg Észak-Afrikát
behálózó, mindenkor segítségére sietı
barátok és csodálók sokasága volt az,
ami átsegítette ıket a nehézségeken.
- Ördögi egy fickó - csóválta a
fejét szemmel látható nosztalgiával
Duraid -, de olyan ember, akire
számíthatsz, és jó, ha melletted van,
amikor a dolgok komollyá és
veszélyessé válnak. Rendkívül izgalmas
napok voltak azok, de most, ahogy
visszagondolok rájuk, elborzadok, hogy
micsoda kockázatot vállaltunk.
Royan gyakran eltöprengett azon,
mekkora kockázatot képes vállalni egy
igazi, vérbeli győjtı, csak hogy
kielégíthesse szenvedélyét. A
végösszeget tekintve a kockázat
aránytalanul nagynak tőnt; és akkor
elmosolyodott saját, jámbor nézetein.
A vállalkozás, melybe remélte, hogy
bevonhatja Sir Nicholast, nem volt
kifejezetten kockázatmentes, és úgy
vélte, hogy törvényességét illetıen a
szószaporító ügyvédek a végtelenségig
elvitatkozgathatnának.
Arcán ezzel a mosollyal álomba
merült, mivel az elmúlt néhány nap
feszültsége sokat kivett belıle,
felemésztette erejét. A stewardess
ébresztette fel, amikor
figyelmeztette, hogy kapcsolja be
biztonsági övét, mivel hamarosan
leszállnak Heathrow-n.

Royan a reptérrıl felhívta


édesanyját. - Halló, mami. Én vagyok
az.
- Igen, hallom. Honnan hívsz,
édesem? - Édesanyja szokás szerint
most is maga volt a megtestesült
nyugalom.
- A Heathrow-ról. Egy darabig itt
maradnék nálad. Nem baj?
- Lumney egy és kettı - kuncogott az
anyja. - Máris megyek, és megcsinálom
az ágyadat. Melyik vonattal jössz?
- Megnéztem a menetrendet. Van egy
vonat a King's Crossról, ami este
hétre Yorkban van.
- Az állomáson várlak. Mi történt?
Összezördültetek Buraiddal? Elég öreg
ahhoz, hogy akár az apád is lehetne.
Mondtam, hogy ez nem fog menni.
Royan egy pillanatig hallgatott. Ez
nem volt a legmegfelelıbb pillanat
arra, hogy magyarázkodjon. - Majd este
elmondom.
Georgina Lumney, az édesanyja a
peronon várta ezen a borongós, hideg,
novemberi estén. Testesnek, erısnek
tőnt régi, zöld kabarjában, és lába
mellett ott ült engedelmesen Magic, a
cocker spániel. İk ketten
elválaszthatatlanok voltak még akkor
is, ha épp nem a terepverseny kupáját
nyerték meg. Royan számára ık
jelentették származása angol ágának
megnyugtató és ismerıs képét.
Georgina gépiesen megcsókolta Royan
arcát. - Én sosem voltam érzelgıs -
jelentette ki gyakorta, meglehetısen
elégedetten, most pedig elvette
Royantól egyik táskáját, majd nagy
léptekkel elindult öreg, sárfoltos
Land Roveré felé a parkolóba.
Magic megszagolta Royan kezét, majd
farkcsóválva hozta tudomására, hogy
felismerte. Aztán méltóságteljes
leereszkedéssel megengedte, hogy Royan
megveregesse a fejét, de
gazdasszonyához hasonlóan, ı sem
szerette az érzelgısséget.
Egy darabig csöndben haladtak a
kocsival, majd Georgina rágyújtott egy
cigarettára. - Nos, mi történt
Duraiddal?
Royan egy pillanatig képtelen volt
válaszolni, de aztán átszakadt a gát
bensejében és az egész egyszerre
áradni kezdett belıle. Húsz percig
tart az út, amíg elérik a Yorktól
északra fekvı kis falut, Brandsburyt,
és Royan egész idı alatt beszélt.
Édesanyja csak egy-egy biztató vagy
vigasztaló hanggal kísérte mindezt, és
amikor Duraid halálának és temetésének
részleteit mesélve Royan sírva fakadt,
Georgina átnyúlt és megveregette lánya
kezét.
Mire édesanyja házához értek, már
túl voltak az egészen. Royan kisírta
magát, és mire asztalhoz ültek, hogy
megegyék a vacsorát, amit édesanyja
elıre elkészített és a sütıben
hagyott, a szeme már ismét száraz
volt, ı maga pedig higgadtan, józanul
viselkedett. Royan már idejét sem
tudta, hogy mikor evett utoljára egy
igazi marhasültet és vesepástétomot.
- Akkor most mihez kezdesz? -
kérdezte Georgina, miközben a poharába
töltötte, ami a Guinness fekete
üvegében maradt.
- Az igazat megvallva, nem tudom. -
Ahogy kimondta, Royan szomorúan
eltöprengett azon, vajon miért pont
ezzel a közhellyel szokta a legtöbb
ember bevezetni hazugságait. - Hat
hónap szabadságot kaptam a múzeumtól,
és Dixon prof megszervezett nekem egy
elıadást az egyetemen. Pillanatnyilag
ez minden, ennél tovább még nem látok.
- Nos - mondta Georgina, miközben
felállt -, van egy meleg vizes palack
az ágyadban, és a szobád a
rendelkezésedre áll, ameddig csak
akarod. - Az ı szájából ez maga volt
az anyai szeretet szenvedélyes
kinyilatkoztatása.
Az elkövetkezendı néhány nap során
Royan a diákat meg a jegyzeteit
rendezte össze az elıadásra,
délutánonként pedig elkísérte
Georginát és Magicet hosszú sétáikra,
melyek során bebarangolták az egész
környéket.
- Ismered Quenton Parkot? - kérdezte
meg anyját egyik sétájuk során.
- Meglehetısen - válaszolta Georgina
lelkesen. – Magickel egy-egy idényben
négyszer, ötször is elmegyünk hajtani.
Remek vadászatok. Yorkshire-ban itt
található a legjobb fácán és szalonka.
Van egy móka, úgy hívják, Magas
fenyves, ami hírhedt. A madarak itt
olyan magasra szállnak, hogy ez még
Anglia legjobb vadászait is zavarba
ejti.
- Ismered a tulajdonost, Sir
Nicholas Quenton-Harpert? Kérdezte
Royan.
- Láttam a vadászatokon. De nem
ismerem. Mindenesetre remekül lı -
felelte Georgina. - A papáját viszont
ismertem, még a régi idıkbıl, mielıtt
hozzámentem apádhoz. - Olyan
sokatmondóan mosolygott, hogy Royant
megdöbbentette. Jó táncos volt.
Eljártunk néhány táncot együtt, és nem
csak a táncparketten.
- Mami, botrányos vagy! - nevetett
Royan.
- Az voltam, valamikor - helyeselt
Georgina készségesen. Mostanság már
nemigen adódik rá lehetıségem.
- Mikor mentek legközelebb Magickel
Quenton Parkba?
- Két héten belül.
- Elmehetek veletek?
- Hát persze - a vadır úgyis mindig
hajtókat keres. Napi húsz pénz, ebéd
és egy üveg sör. - Hirtelen megtorpant
és fürkészın nézett a lányára. - Mi ez
az egész?
- Azt hallottam, hogy van ott a
birtokon egy magánkézen lévı múzeum.
Világszerte ismert egyiptomi
győjteménye van. Szeretném megnézni.
- Már nincs nyitva a nagyközönség
számára. Csak külön meghívóval lehet
bemenni. Sir Nicholas meglehetısen
fura alak, titokzatos, meg minden.
- Nem tudnál szerezni nekem egy
meghívót? - kérdezte Royan, de
Georgina megrázta a fejét.
- Miért nem kéred meg Dixon profot?
Gyakran vadászik Quenton Parkban. Nagy
haverságban van Quenton Harperral.
Tíz nap telt el, mire Dixon prof
fogadni tudta. Kölcsönkérte anyja Land
Roverját és behajtott Leedsbe. A prof
hatalmas öleléssel fogadta, majd
bevezette az irodájába egy teára.
Diákkorának nosztalgikus emlékeit
ébresztette fel benne az a könyvekkel,
papírokkal és ısi tárgyi leletekkel
telezsúfolt szoba. Royan beszélt neki
Duraid meggyilkolásáról, ami Dixont
megrendítette és elszomorította, de
Royan gyorsan témát váltott és az
elıadásra elıkészített diákról kezdett
beszélni. A professzort lenyőgözte
mindaz, amit mutatott neki.
Már-már épp ideje volt, hogy
távozzon, amikor végre lehetısége
nyílt rá, hogy szóba hozza a Quenton
Park-i múzeumot, de a professzor
nyomban válaszolt is rá.
- Csodálkozom, hogy sosem járt ott
egyetemista évei alatt. Igazán
lenyőgözı győjtemény. A család már
több mint száz éve foglalkozik vele.
Ami azt illeti, jövı csütörtökön úgyis
vadászni megyek a birtokra. Beszélek
Nicholasszal. Bár a szegény fickó
nincs túl jó bırben mostanában. Tavaly
szırnyő személyes tragédia érte. Az
Ml-en, egy autóbaleset következtében
elvesztette a feleségét és két
kislányát. - Megrázta a fejét. -
Irtóztató egy dolog. Nicholas
vezetett. Azt hiszem, önmagát okolja.
- A professzor kikísérte ıt a Land
Roverhez.
- Akkor huszonharmadikán várjuk -
mondta, miközben elbúcsúztak
egymástól. - Úgy vélem, legalább
százfıs hallgatóságra számíthat, és a
Yorkshire Post egyik riportere is
állandóan a nyakamra jár. Hallottak az
elıadásairól, és szeretnének egy
interjút önnel. Ez remek
nyilvánosságot jelentene a tanszéknek.
Természetesen megteszi nekünk. Tudna
néhány órával korábban jönni, hogy
beszélhessen velük?
- Ami azt illeti, lehet, hogy
hamarabb is találkozunk, mint
huszonharmadika - mondta neki Royan. -
Mami és a kutyája ott lesz csütörtökön
Quenton Parkban, hogy begyújtsák a
zsákmányt, és arra a napra hajtóként
engem is beszervezett.
- Akkor majd figyelni fogom - ígérte
meg a professzor, miközben integetett
neki, ahogy Royan hatalmas füstfelhıt
eregetve elhajtott.

Észak felıl fagyosan hideg szél


fújt. A súlyos, kékesszürke felhık
egymást érték, és ahogy sőrőn
gomolyogva őzte ıket a viharos szél,
oly alacsonyan úsztak, hogy szinte
súrolták a hegyek csúcsát.
Royanon három réteg volt az öreg,
zöld zubbony alatt, amit anyja adott
kölcsön neki, de még így is vacogott,
ahogy a hajtok sorában felért a
hegygerincre. Szervezete túlságosan
hozzászokott a Nílus-völgy
forróságához. Két pár halászzokni sem
volt elég ahhoz, hogy melegen tartsa
lassanként teljesen megdermedı
lábujjait.
Erre a hajtásra, mely aznap az
utolsó volt, a vadır áthelyezte
Georginát a hajtók sorába, szokásos
helyérıl, a vadászok mögül, ahol
Magic-kel a sérült madarakat szedték
össze.
A javát a végére tartogatták, a
Magas fenyvest verték fel. A vadırnek
most szüksége volt minden férfire és
nıre a hajtık között, hogy a fácánokat
e hatalmas területrıl a hegy tetejére
csalják, majd a gerincen át le, a
völgy felé őzzék, ahol a vadászok arra
vártak, hogy odalentrıl célba vehessék
ıket.
Royan számára a lehetı
legésszerőtlenebb viselkedésnek tőnt,
hogy az ember tenyészti, gondozza a
fácánokat, majd amikor eléggé
megnıttek, akkor fáradságot nem
ismerve, a vadır által kimódolt,
létezı legnehezebb módon lıje le ıket.
Georgina azonban elmagyarázta neki,
hogy minél magasabbra szállnak a
madarak, és minél nehezebb eltalálni
ıket, a sportvadászok annál
boldogabbak, és annál szívesebben
fizetnek azért a kiváltságért, hogy
lıhetnek rájuk.
- El se hiszed, mennyit fizetnek
egynapi vadászatért mondta neki
Georgina. - A mai nap közel 14 000
fontot hoz a birtoknak. Ebben az
idényben húsz napot fognak vadászni.
Számold csak ki, és máris láthatod,
hogy a vadászat jelenti a birtok egyik
legnagyobb bevételét. Aztán meg,
eltekintve attól a mókától, amit a
hajtás jelent a kutyákkal, egy csomó
helyi embernek nagyon jól jön ez a kis
plusz jövedelem.
A napnak ezen a pontján Royan már
egy cseppet sem volt biztos benne,
vajon miféle mókát jelenthet a hajtok
munkája. Nehéz volt a gyaloglás a sőrő
tüskebokrok között, és Royan
nemegyszer megcsúszott. A térde meg a
könyöke csupa sár volt. Elıtte az árok
félig tele vízzel, és a tetején vékony
jégréteg feszült. Óvatosan közelítette
meg, botjával próbálta megtartani
egyensúlyát. Fáradt volt, mivel már öt
hajtás volt mögötte, és mind éppily
kimerítı volt. Anyjára pillantott, és
elcsodálkozott, Georgina mennyire
élvezi ezt a tortúrát. Vidáman
lépkedett, és füttyel meg kézjelekkel
irányította Magic-et.
Most rávigyorgott Royanra: - Az
utolsó menet, édesem. Már majdnem a
végére értünk.
Royant bántotta, hogy kimerültsége
ennyire meglátszik rajta, így aztán,
botja segítségével próbálta meg
átugrani a sáros árkot. Az árok
szélességét azonban rosszul mérte fel
és nem érte el a túlpartot. Beleesett
a fagyos vízbe, mely térdig ért, és
befolyótt a gumicsizmájába.
Georgina elnevette magát és
odanyújtotta neki botját, hogy kihúzza
ıt a ragadós sárból. Royan nem
tarthatta fel a sort azzal, hogy
megáll és kiönti a vizet csizmájából,
így aztán hangos locsogással,
szortyogással ment tovább.
- Bal oldal, állj! - hangzott a
fıvadır utasítása a rádió adóvevın, és
a sor engedelmesen megállt.
A vadászatot irányító vadır
ügyessége és mővészete abban
nyilvánult meg, ha nem tömegestül
verte fel a madarakat a kusza
aljnövényzetbıl, hanem lassanként,
egyesével vagy párosával húztak el a
várakozó puskák elıtt, mert ily módon
a vadászoknak, miután mindkét csıbıl
kilıtték a töltényt, lehetıségük nyílt
rá, hogy átvegyék a töltıktıl a
második puskát, és készen álljanak,
amikor a következı madár megjelenik
fölöttük, magasan az égben. A vadır
hírneve és borravalójának nagysága
függ attól, miként „tálalja" a
madarakat a várakozó puskáknak.
E rövid pihenı alatt Royan
kifújhatta magát és egy kicsit
körülnézett. A hajtás névadója, a
fenyvesliget egy irtásán át
leláthatott a völgybe.
A hegyek lábánál volt egy nyílt
mezı, egy nagy kiterjedéső, selymesen
zöld, füves terület, melyen a múlt
heti havazás következtében néhány
mocskos hófolt éktelenkedett. Lenn,
ezen a mezın a vadır felállított egy
sor megszámozott karót. A vadászat
kezdetekor a lövészek sorsot húznak,
hogy ki melyik helyrıl lıhet.
Most minden vadász a neki kijelölt
helyen állt, mögöttük a töltı a
második puskával, készen arra, hogy
átadja, amikor az elsı puska kiürült.
- Melyik Sir Nicholas? - kiáltott
oda Royan anyjának, aki a lövészek
sorának túlsó végére mutatott.
- Az a magas - mondta Georgina, és
abban a pillanatban a vadır hangja
utasította ıket a rádión: - Bal oldal,
lassan. Lehet kopogni. - A hajtók
engedelmesen ütögetni kezdtek
botjaikkal. Ebben a finom, szigorúan
ellenırzött mőveletben nem volt
kiáltozás és hujjogatás.
- Lassan elıre. Megállni, ha
felrepültek a madarak.
A sor lépésrıl lépésre haladt elıre,
és Royan hallotta a tüskebokrok és
páfrányok közt óvatosan motozó
fácánokat, melyek nemigen akartak a
levegıbe emelkedni, míg rá nem
kényszerítették ıket.
Még egy árok esett útjukba, melyet
szinte áthatolhatatlanul benıttek a
tüskés ágak. Néhány nagyobb kutya,
mint például a labradorok,
megtorpantak ez elıtt a tüskés akadály
elıtt. Georgina éleset füttyentett,
mire Magic füle felemelkedett. A kutya
csurom víz volt, bundája sárral,
tüskével és tövissel teli. Rózsaszín
nyelve kilógott vigyorgó pofája
sarkából, és vidáman csóválta ázott
farkát. Ebben a pillanatban ı volt
Anglia legboldogabb kutyája. Pontosan
azt csinálta, amire fajtáját
kitenyésztették.
- Gyerünk, Magic - utasította
Georgina. - Befelé. Őzd ki ıket.
Magic bevetette magát a legsőrőbb,
legtövisesebb bozótba, majd teljesen
eltőnt a szemük elöl. Néhány percig
szimatolás és keresgélés zaja
hallatszott az árok mélyérıl, aztán
egy éles rikoltás és szárnycsapkodás.
Egy madárpár tört ki a bozótból. A
tyúk volt elıl. Szürkésbarna, nehezen
meghatározható lény, körülbelül
akkora, mint egy házi baromfi, de a
kakas, közvetlenül a nyomában,
lenyőgözı volt. A feje teteje
színjátszó zöld, a pofája és
bırlebenye skarlátvörös. Farka fekete
és fahéjszín csíkos, csaknem olyan
hosszú, mint a teste, és tollazatának
többi része is a színek csodás, gazdag
kavalkádja.
Ahogy emelkedett fölfelé, úgy
ragyogott a szürke égen, mint egy
felbecsülhetetlen, csodás ékszer egy
uralkodó kezén. Royannak még a
lélegzete is elállt, oly gyönyörő volt
ez a látvány.
- Nézd, hogy mennek! - Georgina
hangja csupa izgalom volt. – Micsoda
remek pár. Ma eddig ez a legjobb.
Fogadok, hogy egyetlen lövésznek sem
sikerül, még a tollúkat se fogja
súrolni lövedék.
A két madár egyre magasabbra és
magasabbra emelkedett, a tyúk húzta
maga után a kakast, majd hirtelen a
hegyek fölött, a túlforralt tejként
örvénylı szél elkapta ıket és
átrepítette mindkettıt, ki a völgy
fölé.
A hajtok sora élvezte ezt a
pillanatot. Keményen megdolgoztak
érte. Hangjuk halkan és gyengén szólt
a szélben, amint biztatták a
madarakat. Imádták nézni, amikor egy
fácán olyan magasan és gyorsan repül,
hogy puskagolyó utol nem érheti.
- Elıre! - ujjongtak. - Át! - és
ezúttal a sor önkéntelenül megtorpant,
mivel minden szem a madárpár röptét
figyelte, amint a szél erejével
elkanyarodnak.
A völgy mélyén a lövészek felfelé
fordított arca sápadt foltként tőnt
elı a zöld háttérbıl. Izgalmuk szinte
tapintható volt, miközben figyelték,
hogy a fácánok elérik legnagyobb
sebességüket, amikor szárnyaikat már
nem használják, csak összezárják és
hátraszorítják, majd elkezdenek
leereszkedni a völgybe.
Ez volt a legnehezebb lövés, amivel
egy vadász szembekerülhet. Egy magasan
repülı fácánpár erıs hátszéllel és
nagy sebességgel ereszkedik lefelé,
hogy elhúzzon a tizenkét kaliberes
vadászpuskák hatásos lıtávolságának
legszélsı pontján. Odalenn ez az
embereknek azt jelentette, hogy
számolniuk kell a sebességgel és az
iránnyal a tér mindhárom
dimenziójában. A legjobb lövészek
esetleg abban reménykedhetnek, hogy az
egyiket sikerül leszedniük, de ki
merne arra gondolni, hogy mindkettıt?
- Egy fontot teszek rá! - kiáltotta
Georgina. - Egy fontba, hogy mindkettı
átjut. - De a hajtók közül, akik
hallották, egy sem fogadott vele.
A szél enyhén oldalra nyomta a
madarakat. Amikor elindultak, a sor
közepe felé tartottak, de most már a
túlsó vége felé sodródtak. Ahogy
változott a lövés szöge, Royan látta,
hogy odalenn a vadászok egymás után
nekigyőrkıznek, amikor úgy tőnt, hogy
a madarak egyenesen feléjük tartanak,
majd elernyednek, ahogy a szél
tovasodorja a fácánokat. Szemmel
láthatóan egymás után mind
megkönnyebbült, amint mentesült attól
a kihívástól, hogy egy ilyen
lehetetlen lövést kelljen leadnia,
miközben minden szem rá szegezıdik.
Végül csupán a sor túlsó végén álló
magas alak maradt a madarak röptének
útjában.
- A maga madara, uram! - kiáltotta
oda neki gúnyosan az egyik lövész, és
Royan azon kapta magát, hogy a
várakozás izgalmától akaratlanul is
visszafojtja a lélegzetét.
Úgy tőnt, mintha Nicholas Quenton-
Harper nem is vette volna észre a
közeledı fácánpárt. Teljesen lazán,
nyugodtan állt, magas alakja kissé
meggörnyedt, és puskáját, melynek
csöve a föld felé irányult, jobb karja
alatt tartotta.
A férfi akkor mozdult meg elıször,
amikor az élen repülı nıstény madár
elérte az égen azt a pontot, ami úgy
hatvan foknyira volt elıtte. Puskája
lezser kecsességgel, széles ívben
lendült a célpont felé. Abban a
pillanatban, hogy a puskatus arcához
és vállához ért, tüzelt, de a puska
egy pillanatra sem állt meg, hanem
folytatta tovább azt a széles ívet a
levegıben.
A távolság miatt a lövés hangja csak
késve jutott el Royanhoz. Látta, amint
a csı visszaüt és halovány, kékes füst
száll fel a torkolatából. Aztán
Nicholas leeresztette puskáját, amint
a tyúk hátravetette fejét és
összezárta szárnyait. Testébıl
egyetlen tollpihe sem hullott ki,
mivel a lövés pontosan a fejét érte és
nyomban megölte. Amint elkezdte hosszú
zuhanását a föld felé, Royan akkor
hallotta a lövés dörrenését.
Akkorra már a kakas magasan Nicholas
feje fölött járt. Ezúttal puskájának
lezser lendülete felfelé ívelt,
miközben hátát meghajlította, és
hosszú teste derektıl úgy
hátrafeszült, akár egy felajzott íj. A
fegyver ismét a lendületes ív
csúcspontján rúgott vissza.
- Elvétette! - gondolta Royan félig
elégedetten, félig csalódottan, mivel
a kakas látszólag sértetlenül repült
tovább. Royan egyik része azt akarta,
hogy ez a gyönyörő madár
megmeneküljön, míg a másik része azt
akarta, hogy a férfi sikert arasson. A
kakas helyzete a magasban lassanként
megváltozott, ahogy szárnyait
összezárta, és röptében átfordult.
Royan nem tudhatta, hogy a szívét érte
a lövés, mígnem másodpercek múltán
kimúlt a levegıben, és összezárt
szárnyai elernyedtek.
Ahogy a kakas zuhanni kezdett a föld
felé, a hajtok sora spontán
éljenzésben tört ki, mely halk volt,
de lelkes, midın a jeges északi szél a
szárnyára kapta. Még a többi vadász is
csatlakozott hozzájuk, midın
felkiáltottak: - Á, ez aztán jó lövés
volt, uram!
Royan nem kiáltozott, de egy
pillanatra megfeledkezett
fáradtságáról és a hidegrıl. Csak
homályosan tudta értékelni azt a
mesteri ügyességet, ami ehhez a két
lövéshez kellett, de lenyőgözte, még
egy kis félelemmel vegyes áhítatot is
érzett. Ez a férfi elsı pillantásra
igazolta minden várakozását, amit
Duraid róla szóló történetei
ébresztettek benne.

Már szinte teljesen besötétedett,


mire az utolsó hajtás véget ért. Egy
öreg katonai teherautó dübörgött végig
az erdei úton, ahol a fáradt hajtók és
kutyáik várakoztak. Amint megállt,
hátulról felmásztak rá. Georgina
hátulról fellendítette Royant, mielıtt
Magic-kel együtt maga is követte
volna. Hálásan telepedtek le az egyik
hosszú, kemény padra, és Georgina
rágyújtott egy cigarettára, miközben ı
is belemerült a körülötte ülı
segédvadırök és hajtók beszélgetésébe,
tréfálkozásába.
Royan csöndesen ült a pad végén, és
büszke volt magára, amiért képes volt
végigcsinálni ezt a megerıltetı napot.
Fáradt volt és nyugodt, miközben
furcsa mód elégedettnek érezte magát.
Egy teljes napon át nem gondolt az
ellopott tekercsre, sem Duraid
meggyilkolására és arra az ismeretlen,
láthatatlan ellenségre sem, aki
erıszakos halállal fenyegeti.
A teherautó csikorogva legurult a
hegyrıl, majd ahogy leért, az út
szélére húzódott, hogy egy zöld Range
Rover elhajthasson mellette. Ahogy a
két jármő egymás mellé ért, Royan
megfordult, hogy benézzen a drága
furgon nyitott ablakán, és egyenesen a
volánnál ülı, Nicholas Quenton-Harper
szemébe nézett.
Ez volt az elsı eset, hogy elég
közelrıl láthatta a férfi arcát.
Meglepte, hogy milyen fiatal. İ egy
Duraidhoz hasonló korú emberre
számított. Most viszont látta, hogy
nem lehet öregebb negyvennél, hiszen
még csak épphogy megjelentek sőrő,
borzas hajában az elsı ezüstös szálak.
Cserzett, napbarnított arca olyan
emberé, aki sokat van a szabadban. A
szeme zöld volt, és átható tekintettel
nézett dús szemöldöke alól. A szája
széles volt és kifejezı, miközben épp
mosolygott valami szellemességen, amit
a teherautó sofırje kiáltott oda neki
erıs yorkshire-i akcentussal, de a
szemébıl tragikus szomorúság áradt.
Royannak eszébe jutott, amit a prof
mondott neki a férfit nemrég ért,
szörnyő tragédiáról, és a szive
megtelt szánalommal. Nem állt egyedül
gyászával és veszteségével.
A férfi egyenesen a szemébe nézett,
és ı látta, ahogy az arckifejezése
megváltozik. Royan vonzó nı volt, és
mindig észrevette, amikor egy férfi
elismerı tekintettel nézett rá.
Hatással volt a férfire, de ez a tény
nem okozott örömet neki. Duraid
elvesztése, a gyász még túl friss volt
és fájdalmas. Elfordult és a Range
Rover továbbhajtott.

Elıadása az egyetemen rendkívül jól


sikerült. Royan jó elıadó volt, és
témáját nagyon jól ismerte.
Hallgatóságát lenyőgözte, ahogy
beszámolt Lostris királynı sírjának
felnyitásáról, majd azt követıen a
tekercsek felfedezésérıl. Hallgatói
közül sokan olvasták a könyvet, és
amikor az elıadás után a kérdésekre
válaszolt, azzal ostromolták, vajon
mennyi benne az igazság. Itt nagyon
óvatosnak kellett lennie, nehogy túl
nyersen és kíméletlenül bánjon a könyv
szerzıjével.
Ezután Dixon prof elvitte Royant és
Georginát vacsorázni. Rettentıen örült
Royan sikerének, ezért az itallapról a
legdrágább bordeaux-it rendelte, hogy
megünnepeljék. Csak épp egy kicsit
jött zavarba, amikor Royan egy
pohárral sem kért belıle.
- Jaj Istenem, elfelejtettem, hogy
maga muzulmán - mentegetıdzött.
- Kopt keresztény - javította ki
Royan -, és nem vallási okból nem
iszom. Egyszerően nem szeretem az
ízét.
- Ne izgassa magát - mondta neki
Georgina -, nekem nincsenek ilyen
furcsa, mazochista kényszerképzeteim,
mint a lányomnak. Ezt biztosan az apja
oldaláról hozta. Én nem hagyom
cserben, segítek a végére járni ennek
a remek nedőnek.
A vörösbor hatására a prof beszédes
lett, és azzal szórakoztatta ıket,
hogy beszámolt nekik a régészeti
ásatásokról, melyeken életének hosszú
évtizedei alatt részt vett. Már a
kávénál tartottak, amikor Royanhoz
fordult.
- Úristen, majdnem elfelejtettem
megmondani. Elintéztem, hogy a hét
valamelyik délutánján felkereshesse
Quenton Park múzeumát. Csak annyit
kell tennie, hogy elıtte való nap
odaszól Mrs. Streetnek, aki várni
fogja, hogy beengedje. İ Nicholas
asszisztense és helyettese.
Royan tudta az utat Quenton Parkba,
mivel emlékezett rá, merre ment
Georgina, amikor a vadászaton voltak,
de most egyedül ült a Land Roverben. A
birtok erıs fıkapuja díszes
öntöttvasból volt. Egy kicsit távolabb
az út elágazott, és jelzıtáblák
mutatták a birtok különbözı pontjaihoz
vezetı utat: „Quenton Hall.
Magánterület", „Birtok iroda" és
„Múzeum".
A múzeumba vezetı út az ızparkon át
vezetett, ahol rıt ızcsapatok
legelésztek a téliesen kopár tölgyek
alatt. A ködös tájon át egy-egy
pillanatra felvillant elıtte a nagy
ház. Az útikönyv szerint, amit a prof
adott neki, a házat Sir Christopher
Wren tervezte 1693-ban, és hatvan
évvel késıbb a tájkertészet mestere,
Capability („képesség") Brown alkotta
meg a kertet. Az eredmény egyszerően
tökéletes volt.
A múzeum, úgy nyolcszáz méterre a
ház mögött, egy bükkerdıben állt.
Hosszan elnyúló épület volt, jól
látszott rajta, hogy az elmúlt évek
során többször is hozzáépítettek. Mrs.
Street az oldalbejáratnál várta, és
bemutatkozott, miközben beengedte
Royant. Középkorú, ıszülı hajú,
magabiztos nı volt. - Ott voltam az
elıadásán hétfın este. Lenyőgözı volt!
Adok önnek egy ismertetıt, de amint
látni fogja, a kiállítás jól
katalogizált, minden tárgyról
részletes leírást talál. Közel húsz
évet dolgoztam rajta. Ma nem lesz más
látogató. Teljesen egyedül lesz.
Nyugodtan körülnézhet kedve szerint.
Ötig itt vagyok, úgyhogy az egész
délután a rendelkezésére áll. Ha
bármiben a segítségére lehetek, az
irodám a folyosó végén van. Nyugodtan
jöjjön, szívesen állok a
rendelkezésére.
Ahogy Royan belépett az afrikai
emlısök termébe, a kiállítás az elsı
pillanatban rabul ejtette. A fıemlısök
termében ott volt a kontinens minden
majomfaja: a hatalmas, ezüsthátú hím
gorillától egészen a törékeny, hosszú,
fekete-fehér szırő gerezáig.
Bár a kiállítás egyes darabjai több
mint száz évesek voltak, mind remek
állapotban volt, és gyönyörő, festett
diorámában elhelyezve mutatták be ıket
élıhelyeikkel együtt. Nyilvánvaló
volt, hogy a múzeum kiválóan képzett
mővészeket és állattömıket alkalmaz.
El tudta képzelni, hogy mindez
mennyibe kerülhet. Savanyú fintorral
megállapította, hogy az ellopott fríz
eladásából befolyt ötmillió dollárt
jól költötték el.
Átment az antilopokat bemutató
terembe, és megcsodálta a remekül
konzervált, gyönyörő állatokat.
Megállt egy dioráma elıtt, mely az
óriás fekete antilop egy immáron
kihalt, angolai változatát, a
Hippoíragus niger varianit mutatta be.
Miközben gyönyörködve nézte a
koromfekete, hófehér mellkasú, hosszú,
hátrahajló szarvú bikát, magában
meggyászolta ezt a pompás állatot,
mely a Quenton-Harper család keze
által múlt ki. Aztán úrrá lett rajta a
józan ész. Végül is, a nélkül a
különös elhivatottságú és szenvedélyő
vadász-győjtı nélkül, aki megölte, a
jövı generációi talán sosem láthatták
volna e királyi megjelenéső állatot.
Átment a következı terembe, melyet
az afrikai elefántoknak szenteltek, és
egy pillanatra megállt a terem közepén
kiállított két elefántagyar elıtt,
melyek akkorák voltak, hogy szinte el
se akarta hinni, hogy valaha egy élı
állat hordozta ıket. Sokkal inkább egy
Dianának, a vadászat istennıjének
szentelt, hellenisztikus templom
márványoszlopainak tőntek. Lehajolt,
hogy elolvassa a nyomtatott magyarázó
szöveget:
Az afrikai elefánt, Loxodonta
africana agyara. Sir Jonathan Quenton-
Harper ejtette el 1899-ben, a Lado
enklávé területén. Bal agyar 131 kg.
Jobb agyar 137 kg. A nagyobbik agyar
hossza 3,45 m. Körmérete 81 cm. Az
eddigi legnagyobb agyar, amit európai
vadász trófeaként számon tarthat.
Az agyar kétszer olyan magas volt,
mint ı, és derékbısége majdnem fele
akkora volt, mint e trófea körmérete.
Miközben átballagott az egyiptomi
terembe, elálmélkodott, milyen
hatalmas és milyen erıs lehetett az az
állat, amely ekkora agyart hordozott.
Hirtelen megtorpant, amint tekintete
a terem közepén álló alakra esett. Ez
II. Ramszesz négy és fél méter magas,
csiszolt, vörös gránitból készült
szobra volt, melyen Ozirisz istenként
ábrázolták. Az isteni uralkodó izmos
lábán elırelépett, és csupán szandált
meg rövid szoknyát viselt. Bal kezében
egy harci íj maradványai voltak
láthatók, a fegyvernek mind alsó, mind
felsı ága hiányzott. Ez volt az
egyetlen sérülés e sok ezer éves
szobron. Ettıl eltekintve tökéletes
állapotban volt – a talapzaton még a
kıfaragó vésıjének nyomai is tisztán
látszottak. A fáraó jobbjában egy
dombormővő pecsét volt, benne a
királyi kartussal. Fenséges fején az
alsó és felsı királyság magas, kettıs
koronáját viselte. Arca nyugodt volt
és titokzatos.
Royan nyomban felismerte a szobrot,
mivel a párja ott állt a kairói múzeum
nagytermében. Útban a szobája felé
naponta elhaladt mellette.
Érezte, hogy elönti a méreg. Ez
egyike volt az ı Egyiptoma legfıbb
kincseinek. Ezt ellopták, elrabolták
hazája egyik megszentelt helyérıl. Ez
a kincs nem ide tartozott. Ez a
hatalmas Nílus folyó partjának kincse
volt. Reszketett az indulattól, ahogy
elırébb lépett, hogy elolvassa a
hieroglifákat.
Középen a királyi kartus
kiemelkedett a dölyfös
figyelmeztetésbıl: „Én vagyok az
isteni Ramszesz, tízezer szekér ura.
Óvakodjatok tılem, ó Egyiptom
ellenségei."
Royan nem fennhangon olvasta a
fordítást; egy halk, mély hang szólalt
meg közvetlenül mögötte, ami
megijesztette. Nem hallott senkit
bejönni. Hirtelen megfordult, és ott
találta a férfit karnyújtásnyira a
háta mögött.
A keze formáját vesztett, kék
kardigánjának zsebébe mélyedt. Az
egyik könyöke lyukas volt. Fakó farmer
volt rajta, és viseletes, de
monogramjával ellátott bársonypapucs -
az a fajta elıkelı kopottság
jellemezte, amit bizonyos angolok
igencsak kedveltek, mivel ezzel
kifejezésre juttathatják, hogy nemigen
törıdnek a megjelenés külsıségeivel.
- Bocsásson meg. Nem akartam
megijeszteni. - Mentegetıdzésképp
tunyán elmosolyodott, és a fogai
vakitóan fehérek voltak, bár kissé
görbék. Aztán arckifejezése hirtelen
megváltozott, amint felismerte Royant.
- Ó, hát maga az. - Valójában
hízelgınek kellett volna tartania,
hogy a férfi emlékezett rá az után a
röpke találkozás után, de ismét
felvillant valami a tekintetében, ami
sértette Royant. Mindazonáltal a férfi
felé nyújtott kezét nem utasíthatta
vissza. - Nick Quenton-Harper -
mutatkozott be. - Ön nyilván Percival
Dixon régi tanítványa. Azt hiszem,
láttam önt a múlt csütörtöki
vadászaton. Ön is hajtó volt, ugye?
A modora barátságos volt és egyenes,
így aztán Royan érezte, hogy
ellenérzése és mérge csillapul,
miközben így válaszolt: - Igen. A
nevem Royan al Simma. Azt hiszem,
ismerte a férjemet, Duraid al Simmát.
- Duraidot! Hát persze, hogy
ismerem. Régi jó barátom. Sok idıt
töltöttünk együtt a sivatagban. Egyike
a legjobbaknak. Hogy van?
- Meghalt. - Nem akarta ilyen
csupaszon és szívtelennek tőnı
merevséggel közölni, de nem volt más
válasz, ami eszébe jutott volna.
- Borzasztóan sajnálom. Nem tudtam.
Mikor és hogy történt?
- Nemrég, három hete. Megölték.
- Jaj Istenem. - Royan látta a férfi
szemében az együttérzést, és eszébe
jutott, hogy mit kellett ennek az
embernek is elszenvednie. - Talán ha
négy hónapja, hogy felhívtam Kairóban.
Mint mindig, akkor is kedves és
elragadó volt. Megtalálták a
gyilkosát?
Royan megrázta a fejét, majd
elfordult, hogy ne kelljen ránéznie és
a férfi ne lássa könnybe lábadó
szemét. - Ez itt egy rendkívüli
győjtemény.
A férfi tudomásul vette a
témaváltást. - Fıként a nagyapámnak
köszönhetı. Evelyn Baring mellett
dolgozott avagy Over Bearing, a
kibírhatatlan, ahogy számtalan
ellensége nevezte. İ volt a britek
embere Kairóban az...
Royan kurtán a szavába vágott. -
Igen, hallottam Evelyn Baringról,
Cromer elsı grófjáról, aki 1883 és
1907 között a brit fıkonzul volt
Egyiptomban. Teljhatalmával ezen
idıszak alatt ı volt hazám
vitathatatlan diktátora. Számtalan
ellenséggel, amint azt ön is mondotta.
Nicholas szeme kissé összeszőkült. -
Percival figyelmeztetett, hogy egyik
legjobb tanítványa volt. Arra azonban
nem hívta fel a figyelmemet, hogy
ilyen erıs nemzeti érzések lakoznak
önben. Nyilvánvalóan nem volt szüksége
rá, hogy lefordítsam önnek a Ramszesz-
feliratot.
- Az én édesapám Gamal Abdel Nasszer
vezérkarához tartozott - dünnyögte.
Nasszer volt az, aki megdöntötte a
bábkirályt, Farúkot, majd végül
megtörte a britek egyiptomi hatalmát.
Elnökként, az angolok erıszakos
felháborodása ellenére, államosította
a Szuezi-csatornát.
- Hah! - kuncogott a férfi. - Tehát
nem ugyanazon az oldalon álltunk. De
azóta a dolgok megváltoztak. Remélem,
most már nem kell ellenségként
viselkednünk.
- Hát persze, hogy nem - helyeselt
Royan. - Duraid rendkívül nagyra
becsülte önt.
- Ahogy én is ıt. - A férfi ismét
témát váltott. – Nagyon büszkék
vagyunk a királyi usébti
győjteményünkre. Van egyegy példányunk
mindegyik fáraó sírjából, az
Óbirodalomtól egészen az utolsó
Ptolemaioszig. Engedje meg, kérem,
hogy megmutassam önnek. – Royan
követte a terem egyik falát egészen
betöltı, hatalmas tárlóhoz. Temérdek
polc volt benne, tele ezekkel a
bábuszerő figurákkal, melyeket azért
helyeztek el a sírokban, hogy
szolgaként, rabszolgaként álljanak a
halott király mellett az
árnyékvilágban.
Nicholas saját kulcsával kinyitotta
a tárló üvegajtaját és benyúlt, hogy
leemelje a kiállított tárgyak közül a
legérdekesebbeket. – Ez itt Maja
usébtija, aki három fáraót is
szolgált, Tutanhamont, Ajt és
Horemhebet. Ez Aj sírjából való, aki
i. e. 1343-ban halt meg.
Odaadta Royannak a szobrocskát, aki
hangosan olvasta a háromezer éves
hieroglifákat, méghozzá oly könnyedén,
mintha csak a reggeli újság fıcímei
lennének. - Maja vagyok, a két
királyság kincstárnoka, én felelek az
isteni fáraó, Aj helyett. Örökké
éljen! - Royan arabul beszélt, hogy
próbára tegye, és a férfi folyékonyan,
könnyed társalgási stílusban,
ugyanazon a nyelven válaszolt neki.
- Úgy tőnik, Percival Dixon igazat
mondott. Maga valóban rendkívüli
diákja lehetett.
Most, hogy belemerültek abba, ami
mindkettıjüket érdekelte, hol arabul,
hol pedig angolul beszéltek, és ez a
kezdeti ellenségesség szőrıs
fullánkjait eltompította, háttérbe
szorította. Lassan körbejárták a
termet, elidıztek minden tárló elıtt,
hogy kézbe vegyék és alaposan
megnézzék a bennük lévı tárgyak
mindegyikét.
Olyan volt ez, mintha visszakerültek
volna abba a régi, évezredekkel
korábbi korba. E tárgyak között az
órák meg a napok lényegtelennek
tőntek, így aztán mindketten
felriadtak, amikor Mrs. Street
visszatért, hogy félbeszakítsa ıket: -
Akkor én elmentem, Sir Nicholas.
Magára hagyhatom, hogy bezárjon és
bekapcsolja a riasztót? A biztonsági
ırök már szolgálatba léptek.
- Mennyi az idı? - Majd Nicholas
válaszolt is saját kérdésére, ahogy
rápillantott rozsdamentes acélból
készült Rolex búvárórájára. - Már öt
óra negyven, hát mi a csoda történt
ezzel a nappal? – Színpadiasan
felsóhajtott. - Menjen csak, Mrs.
Street. Ne haragudjon, hogy ilyen
sokáig itt-tartottuk.
- Ne felejtse el bekapcsolni a
riasztót - figyelmeztette Mrs. Street,
majd Royanhoz fordult. - Rettentı
feledékeny tud lenni, ha elkalandozik
valamelyik vesszıparipáján. - Olyan
nyilvánvaló szeretet sugárzott belıle
munkaadója felé, mint egy elfogult
nagynénibıl.
- Mára már épp elég utasítást kaptam
magától. Menjen szépen haza -
vigyorgott Nicholas, amint
visszafordult Royan felé. - Nem
engedhetem el anélkül, hogy meg ne
mutassak magának valamit, amiben
Duraid is benne volt. Tud még maradni
néhány percet? - Royan bólintott, és a
férfi keze feléje nyúlt, hogy karon
fogja, majd nyomban vissza is hullt.
Az arab világban sértésnek számít, ha
megérintenek egy nıt, még akkor is, ha
csak egy ilyen véletlenszerő
mozdulatról van szó. Royan észrevette
ezt a lovagiasságot és egy kicsit
oldódott merevsége a férfi jó modora
és könnyed stílusa láttán.
A kiállítóterembıl kivezette egy
ajtón át, melyen ez állt:
„Magánterület. Csak a személyzet
részére", majd beléptek a hosszú
folyosó végén lévı szobába.
- Ez az én szentélyem. - Azzal
bevezette. - Bocsássa meg a
rendetlenséget. Az elkövetkezendı évek
során egyszer már tényleg rendet kéne
itt raknom. Mindig a feleségem... -
Hirtelen elhallgatott, és az
íróasztalán álló, ezüst keretes
családi fényképre pillantott. Nicholas
és egy gyönyörő, sötét hajú nı ült egy
tölgyfa árnyékában, a piknikre
terített pokrócon. Két kicsi lány volt
velük, akik feltőnıen hasonlítottak
édesanyjukra. A kisebbik Nicholas
ölében ült, míg a nagyobbik mögöttük
állt és kezében egy Shetland póni
kantárát tartotta. Royan oldalról a
férfire pillantott, és szemében
pusztító, kínzó szomorúságot látott.
Hogy ne hozza zavarba, Royan
elfordult és körülnézett a szobában,
mely szemmel láthatóan a
dolgozószobája és a mőhelye volt.
Tágas, kényelmes szoba, egy férfi
birodalma, mely jól mutatta jellemének
ellentétes vonásait - a könyvek közt
idızı tudóst, szemben a cselekvés
emberével. A könyvek és múzeumi
tárgyak kusza halmai közt orsók és egy
Hardyféle, szétszedhetı
lazachorgászbot hevert. A falon lévı
kampókon viharkabát, egy vászon
puskatok és egy bır N. Q.-H.
monogramos tölténytartó lógott.
Royan felismert néhányat a falon
lógó, bekeretezett képek közül.
Eredeti, tizenkilencedik századi
akvarellek voltak, a skót utazó, David
Roberts képei, és akadt néhány Vivant
Denon is, aki elkísérte Napóleon L'
armée de l' Orient-jel Egyiptomba.
Csodás látképei voltak ezek a
síremlékeknek, melyek még a feltárások
és az újabb kori helyreállítások elıtt
készültek.
Nicholas odament a kandallóhoz és
rádobott egy hasábot a hamvadó tőzre.
Addig piszkálta, míg fellobbant és
lángra kapott, majd intett Royannak,
hogy álljon az elé a függöny elé, mely
a menyezettıl a földig ért, és a szoba
egyik falának felét beborította. Egy
bővész lendületes mozdulatával húzta
meg azt a bojtos zsinórt, mely
szétnyitotta a függönyt, majd
elégedetten felkiáltott: - Nos, ehhez
mit szól?
Royan gondosan szemügyre vette a
falra erısített, csodás féldombormővő
frízt. A részletek gyönyörően
kidolgozottak voltak és az arcvonások
lenyőgözıek, de Royan jól leplezte
csodálatát. Mi több, könnyed,
fesztelen hangnemben kezdett beszélni
a frízrıl.
- Az amorita dinasztia hatodik
királya, Hammurapi, i. e. 1780 körül -
mondta, miközben úgy tett, mintha az
ısi uralkodó finoman vésett vonásait
tanulmányozta volna, majd így
folytatta: - Igen, valószínőleg assuri
palotájának délnyugati zikkuratjából
való. Ebbıl a frízbıl egy párnak
kellett lennie. Ma egyenként úgy
ötmillió dollárt érhetnek. Úgy vélem,
hogy ezeket a mai Mezopotámia
szentséges uralkodójától, Szaddam
Huszeintıl tulajdonította el két
lelkiismeretlen gazember. Úgy hallom,
hogy e fríz párja pillanatnyilag egy
bizonyos Mr. Peter Walsh
győjteményében található, Texasban.
A férfi egy pillanatig döbbenten
meredt rá, majd kipukkant belıle a
nevetés. - A fenébe! Titoktartásra
eskettem meg Duraidot, de ı
nyilvánvalóan beszélt önnek a mi
elítélendıén gonosz kis csínyünkrıl. -
Ez volt az elsı eset, hogy Royan
nevetni hallotta. Oly természetesen
illett hozzá, és jó volt hallani ezt a
szívbıl jövı, ıszinte nevetést.
- Ami a másik fríz jelenlegi
tulajdonosát illeti, abban igaza van -
mondta Royannak még mindig nevetve. -
Az ára azonban hatmillió volt és nem
öt.
- Duraid beszélt nekem a Tibeszti-
hegységben, Csádban és Líbia déli
részén tett látogatásukról - jegyezte
meg Royan, miközben a férfi
megjátszott bőnbánattal csóválta a
fejét.
- Úgy tőnik, nincs titkom ön elıtt.
- Odament egy magas szekrényhez, egy
armoire-hoz, mely a szemközti fal
mellett állt. Egy csodás, intarziás
darab volt, valószínőleg tizenhetedik
századi francia munka. Kinyitotta a
dupla ajtót, és azt mondta: - Ez az,
amit Duraiddal Moammer Kadhafi ezredes
beleegyezése nélkül hoztunk el
Líbiából. - Azzal leemelte az egyik
páratlan szépségő kis bronzmunkát, és
a kezébe adta. A kor zöldes patinája
borította a figurát, mely egy
gyermekét szoptató anyát ábrázolt.
- Hannibál, Hamilcar Barcas fia -
mondta Quenton-Harper -, i. e. 203
körül. Ezeket egy tuareg csapat
találta valamelyik régi táborában, az
észak-afrikai Bagradas folyó mentén.
Hannibál nyilván még az elıtt
rejthette el ıket, mielıtt vereséget
szenvedett a római hadvezértıl,
Scipiótól. Több mint kétszáz
bronztárgy volt a rejtekhelyen, és a
legjobbak közül ötven még mindig az én
birtokomban van.
- A többit eladta? - kérdezte Royan,
miközben a szobrocskát csodálta.
Hangjából némi rosszallás csengett ki,
amikor így folytatta: - Hogy tudott
megválni valamitıl, ami ilyen
gyönyörő?
A férfi bánatosan felsóhajtott: -
Sajnos, kénytelen voltam. Nagyon
szomorú, de az expedíció egy vagyonba
került, így aztán, hogy fedezni tudjam
a költségeimet, a zsákmány egy részét
el kellett adnom.
Odament íróasztalához, és a legalsó
fiókból elıvett egy üveg Laphroaig
maláta whiskyt. Az üveget az asztalra
tette és kirakott mellé két poharat. -
Kísértésbe ejthetem ezzel? - kérdezte,
de Royan megrázta a fejét.
- Hát, igaz, ami igaz, nem csodálom.
Még maguk a skótok is elismerik, hogy
ezt a kotyvalékot csak nulla fok alatt
szabad inni, a hegyek közt,
negyvencsomós sebességő szélviharban,
miután az ember becserkészett és
lelıtt egy tízes szarvasbikát.
Megkínálhatom valami mással,
valamivel, ami sokkal inkább
hölgyeknek való?
- Van kólája? - kérdezte Royan.
- Van, de az aztán valóban nem tesz
jót magának, még rosszabb, mint a
Laphroaig. Az a rengeteg cukor.
Tökéletes méreg.
Royan elvette a poharat, amit
odahozott neki, és viszonozta
köszöntését.
- Az életre! - mondta ı is, majd így
folytatta: - Igaza van. Duraid valóban
beszélt nekem ezekrıl is. - Azzal
visszatette a pun szobrocskát az
armoire-ba, az íróasztalhoz lépett és
a férfi felé fordult. - Önhöz is
Duraid küldött. Halála elıtt mondta
nekem, ez volt az utolsó utasítása.
- Aha! Tehát akkor ez az egész nem
véletlen. Úgy tőnik, én itt valami
titkos, mélységesen bőnös összeesküvés
mit sem sejtı eszköze vagyok. – Az
íróasztallal szemközt álló székre
mutatott. - Üljön le! - utasította. -
Mondjon el mindent!
İ maga, Royan fölé magasodva, az
íróasztal sarkára telepedett le,
miközben jobb kezében a whiskyjét
fogta, és egyik hosszú, farmeres lába
lustán himbálódzott, akár egy pihenı
leopárd farka. Bár mosolygott, még ha
kissé gúnyosan is, átható, zöld
pillantása Royan arcára tapadt. Royan
arra gondolt, hogy ennek a férfinek
nehéz lenne hazudni.
Vett egy nagy levegıt: - Hallott már
egy régi, egyiptomi királynırıl, akit
Lostrisnak hívtak, és a második
átmeneti periódusban, az elsı hikszosz
invázió idején élt?
A férfi egy kissé gúnyosan
felnevetett és felállt: - Á! Akkor mi
most A folyó istene címő könyvrıl
beszélünk, igaz? Odament a
könyvespolchoz, és elıvette a könyvet.
Bár látszott rajta, hogy sokat
forgatták, a borítója még mindig rajta
volt az illusztrációval, mely a vízen
át a piramisok álomszerőén
szürrealisztikus képeit ábrázolta, a
zöld és a rózsaszín vöröses
pasztellárnyalataival. Nicholas
ledobta elé a könyvet az íróasztalra.
- Olvasta? - kérdezte Royan.
- Igen - bólintott rá. - Wilbur
Smith dolgait általában elolvasom.
Szórakoztat. Volt már itt Quenton
Parkban néhány vadászaton.
- Ezek szerint szeret olyan
könyveket olvasni, melyekben sok a
szex és az erıszak? - vágott egy
grimaszt Royan. És errıl a könyvrıl mi
volt a véleménye?
- El kell hogy ismerjem, beugrottam
neki. Miközben olvastam, valahogy
egyfolytában arra vágyhattam, hogy ez
az egész valóban tényeken alapuljon.
Ezért hívtam fel Duraidot. - Nicholas
ismét a kezébe vette a könyvet és a
végére lapozott. - Az író jegyzete
valóban meggyızı volt, de amit nem
tudtam kiverni a fejembıl, az az
utolsó mondat volt. - Hangosan
felolvasta. - Valahol az etióp hegyek
között, a Kék Nílus forrásának
közelében Tainus múmiája még ma is ott
fekszik Mamose fáraó sértetlen, épen
maradt sírjában.
Nicholas már-már dühödten hajította
a könyvet íróasztalára. - Istenem! El
se tudja képzelni, mennyire szerettem
volna, hogy ez igaz legyen. El se
tudja képzelni, mennyire szerettem
volna belevetni magam, hogy
megtaláljam Mamose fáraó sírját.
Beszélnem kellett Duraiddal. Amikor
aztán biztosított róla, hogy ez az
egész csak mese, úgy éreztem magam,
mintha csúnyán rászedtek volna. Olyan
nagy reményeket tápláltam, hogy a
csalódás keserő volt.
- Nem mese - mondott ellent Royan,
majd gyorsan helyesbített -, nos,
legalábbis nem egészen az.
- Értem. Tehát Duraid hazudott
nekem?
- Nem hazudott - védelmezte férjét
hevesen Royan. Mindössze egy kis idıre
még visszatartotta az igazságot. Akkor
még nem állt készen arra, hogy
elmondja önnek a teljes történetet.
Még nem tudott volna választ adni egy
csomó kérdésre, melyekrıl tudta, hogy
biztosan feltenné neki. Akkor akart
eljönni önhöz, amikor elkészült. Az ön
nevét tette az elsı helyre, amikor
összeírta a lehetséges szponzorok
listáját.
- Duraid még nem tudta a válaszokat,
de gondolom, ön már tudja. - A férfi
szkeptikusan mosolygott. - Egyszer már
felültettek. Nem szeretnék másodszor
is bedılni ugyanannak a hihetetlen
történetnek.
- A tekercsek léteznek. Közülük
kilenc most is ott van a kairói múzeum
páncéltermében. Én bukkantam rájuk
Lostris királynı sírjában. - Royan
kinyitotta bırtáskáját és addig
kotorászott benne, míg elı nem
halászott két vékony, csillogó 6x4-es,
színes fényképet. Kiválasztotta az
egyiket, majd odaadta Nicholasnak. -
Ez a sír hátsó falának képe. Ha jobban
megnézi, láthatja az alabástrom
vázákat a fülkében. Ez a kép még az
elıtt készült, hogy kiemeltük volna.
- Nagyon szép felvétel, de bárhol
készülhetett.
Royan elengedte a megjegyzést a füle
mellett és átadta neki a másik képet.
- A tíz tekercs Duraid múzeumi
dolgozószobájában. Gondolom felismeri
a munkaasztal mögött álló két férfit.
Nicholas rábólintott. - Duraid és
Wilbur Smith. – Szkeptikus
arckifejezése megváltozott, zavartan
kétkedıvé, tőnıdıvé vált. - Mi a fenét
próbál itt bemagyarázni nekem?
- Azt a fenét, hogy eltekintve attól
a nagy költıi szabadságtól, amit az
író megengedett magának, mindaz, amit
leírt a könyvében, legalábbis
alapjaiban igaz. Mindazonáltal a
minket leginkább érintı tekercs a
hetedik, pontosan az, amelyet elloptak
azok az emberek, akik a férjemet
megölték.
Nicholas felállt és odament a
kandallóhoz. Rádobott egy újabb
hasábot, és olyan dühödten lökdöste a
piszkavassal, mintha így akarna
megszabadulni indulataitól. Ezután
anélkül, hogy megfordult volna,
beszélni kezdett: - Mi volt a
jelentısége ennek a bizonyos
tekercsnek a többi kilenccel szemben?
- Ez volt az, amely beszámol Mamose
fáraó temetésérıl, és úgy véljük,
megadja azokat az útmutatásokat,
melyek alapján megtalálhatjuk a
sírhelyet.
- Úgy véli, de nem biztos benne? -
fordult váratlanul Royan felé,
miközben a piszkavas, akár valami
fegyver, még mindig ott volt a
kezében. Ebben a hangulatban
kifejezetten ijesztınek látszott. A
szája keskeny, kemény vonallá szőkült,
és a szeme villogott.
- A hetedik tekercs jó része
valamiféle jelrendszerben íródott,
tele van egy csomó, rejtélyes sorral,
talánnyal. Duraiddal épp ezek
megfejtésén dolgoztunk, amikor... -
hirtelen elhallgatott, majd vett egy
nagy levegıt -, amikor meggyilkolták.
- Ha valami ennyire értékes, akkor
nyilván van róla másolata. – Olyan
fenyegetıen nézett rá, hogy Royan
szinte megrémült. Megrázta a fejét.
- Az összes mikrofilmet, a
jegyzeteinket, mindent elloptak az
eredeti tekerccsel együtt. Aztán az a
valaki, aki megölte Duraidot, szépen
visszament kairói lakásunkra és
összezúzta a számítógépemet, amin
rajta volt kutatásunk minden
eredménye.
Nicholas hatalmas csörömpöléssel
behajította a piszkavasat a
szeneskannába, majd visszament az
íróasztalhoz. Tehát egyáltalán nem
rendelkezik semmiféle bizonyítékkal?
Nincs semmi, amibıl kiderülne, hogy
ebbıl bármi is igaz?
- Semmi - helyeselt Royan -,
mindössze az maradt meg, ami itt van.
- Hosszú, vékony mutatóujjával
megütögette a homlokát. – Jó a
memóriám.
A férfi a homlokát ráncolta és
beletúrt sőrő, göndör hajába. - És
akkor miért jött el hozzám?
- Azért jöttem, hogy belevethesse
magát, és megtalálja Mamose fáraó
sírját - mondta neki egyszerően,
kertelés nélkül. - Lenne kedve hozzá?
A férfi hangulata hirtelen
megváltozott. Elvigyorodott, akár egy
pajkos kisdiák. - Pillanatnyilag nem
jut eszembe semmi, amihez nagyobb
kedvem volna.
- Akkor jó lenne, ha maga meg én
lefektetnénk valamiféle
munkaszerzıdést, egy megállapodást -
mondta neki Royan, majd gyakorlatias,
üzletszerő stílusban elırehajolt. -
Elıször hadd mondjam el önnek én, hogy
mit akarok, aztán ugyanúgy ön is
elmondhatja.
Keményen alkudoztak, és hajnali egy
volt, amikor Royan elismerte, hogy
teljesen kimerült. - Már képtelen
vagyok tisztán gondolkodni. Nem
folytathatnánk holnap? - Még mindig
nem jutottak egyezségre.
- Már holnap van - mondta neki
Nicholas. - De tényleg igaza van.
Rettentı figyelmetlen voltam.
Nyugodtan itt aludhat. Végül is van
itt huszonhét hálószobánk.
- Köszönöm, nem. - Royan felállt. -
Hazamegyek.
- Jeges lesz az út - figyelmeztette
a férfi. Aztán, mivel látta Royan
arcán az eltökéltséget, megadóan
felemelte a kezét. - Rendben, nem
erıszakoskodom. Holnap mikor? Tízkor
van egy megbeszélésem az ügyvédeimmel,
de délre biztosan végzünk. Mi lenne,
ha maga meg én együtt ebédelnénk itt,
amolyan munkaebéd lenne? Délután
Gantonban vennék részt egy vadászaton,
de azt lemondom. Ily módon a délutánom
és az estém szabaddá vált, amikor is
örömmel állok a rendelkezésére.

Nicholas másnap délelıtt Quenton


Park könyvtárában találkozott az
ügyvédekkel. A megbeszélés nem volt se
könnyő, se kellemes, de nem is
számított másra. Ez volt az az év,
melyben eddigi világa elkezdett
széthullani körülötte. Valahányszor
eszébe jutott, miként indult ez az év,
fogcsikorgatva gondolt a fáradtság és
figyelmetlenség végzetes pillanatára,
éjfélkor azon a jeges autóúton,
miközben a teherautó vakító
reflektorai egyre csak közeledtek
feléjük.
Még magához se térhetett ebbıl a
szörnyőségbıl, máris ott volt a
következı, kegyetlen csapás. Ez a
Lloyd's biztosítási szindikátus
pénzügyi jelentése volt, a Lloyd'sé,
melynek Nicholas, apjához és
nagyapjához hasonlóan, tagja volt,
bejegyzett „név". A család részesedése
a szindikátus nyereségébıl fél
évszázadon át folyamatos és
tekintélyes jövedelmet biztosított
nekik. Nicholas természetesen
tisztában volt vele, hogy
részarányának megfelelıen, a
szindikátus vesztesége esetén a
kötelezettsége korlátlan. Ezt a
hatalmas felelısséget idáig könnyedén
vette; ugyanis a szindikátusnak ötven
éve nem volt komolyabb vesztesége, nem
volt egészen mostanáig.
A kaliforniai földrengés és az egyik
multinacionális vegyipari cég
környezetszennyezése miatt benyújtott
követelések eredményeként a
szindikátus vesztesége több mint
huszonhat millió font sterlingre
rúgott. Nicholast a veszteségbıl két
és fél millió font terhelte – ennek
egy részét már kiegyenlítették, de a
még hátralévı részt alig valamivel
több mint nyolc hónapon belül kell
kifizetnie - mindazon kegyetlen
meglepetésekkel együtt, amiket még az
elkövetkezendı év tartogathat.
Szinte nyomban ezután a Quenton Park
birtok cukorrépatermését összesen
közel ötszáz hektáron megtámadta a
rhizomania, ez az ırjítı
gyökérbetegség. Az egész odaveszett.
- Legalább két és fél milliót kell
összeszednünk - mondta az egyik
ügyvéd. - Ez nyilván nem jelenthet
különösebb gondot - a ház tele van
értékes tárgyakkal, és mi a helyzet a
múzeummal? Milyen méltányos
árbevételre számíthatunk néhány
kiállítási tárgy eladásából?
Nicholas arca megvonaglott a
gondolatra, hogy eladja a Ramszesz-
szobrot, a bronztárgyakat, Hammurapi
frízét vagy nagy becsben tartott
győjteményének bármely darabját, akár
a házból, akár a múzeumból. Elismerte,
hogy áruk fedezné adósságait, de
valószínőleg nem tudna meglenni
nélkülük. Jószerivel bármi más
megoldásra kapható volt, ha nem kell
megválnia tılük.
- A pokolba is, nem - vágott kurtán
a szavába Nicholas, mire az ügyvéd
hideg tekintettel nézett rá az asztal
túlsó oldaláról.
- Hát, akkor nézzük meg, mi más van
még - folytatta könyörtelenül. - Ott
van a tejgazdaság csordája.
- Szerencsés esetben úgy százezret
kaphatunk érte – dünnyögte Nicholas. -
Már csak két egész négytized milliót
kell összeszednünk.
- És a versenylovai - szólt bele a
társalgásba a könyvelı.
- Mindössze hat lovam van edzésben.
Az újabb kétszázezer. – Nicholas
keserően elmosolyodott. - Akkor már
csak két egész kettı kell. Lassanként
csak összejön.
- A jacht - vetette fel a fiatalabb
ügyvéd.
- Öregebb, mint én - csóválta a
fejét Nicholas -, az isten szerelmére,
még az apámé volt. Valószínőleg el se
tudnák adni. Mindössze szentimentális
értéket képvisel. A vadászpuskáim
sokkal többet érnek.
Mindkét ügyvéd a lista fölé hajolt:
- Á, igen! Itt vannak. Két jó
állapotban lévı, oldalzáras,
hüvelykivetıs Purdey. Becsült értéke
negyvenezer.
- Van néhány használt zoknim és
alsónadrágom is - ismerte be Nicholas.
- Miért nem veszik fel azokat is a
listára?
Az ügyvédek elengedték a fülük
mellett ezt a gúnyolódást. – Aztán ott
van a londoni ház - folytatta az
idısebb ügyvéd zavartalanul, aki már
hozzáedzıdött az emberi szenvedéshez.
- Jó helyen van. Az értéke másfél
millió.
- De nem ebben a pénzügyi helyzetben
- mondott ellent neki Nicholas. - Az
egymillió sokkal reálisabb. - Az
ügyvéd egy jelzést tette a margóra,
mielıtt folytatta volna: -
Természetesen szeretnénk elkerülni,
amennyiben ez lehetséges, hogy a
teljes birtok eladásra kerüljön.
Kemény, nehéz megbeszélés volt,
melyen végül határozott döntésre nem
jutottak, Nicholas pedig dühös volt és
tehetetlennek érezte magát.
Kikísérte az ügyvédeket, majd
felment a család által lakott részbe,
hogy gyorsan lezuhanyozzon és inget
váltson. Aztán utólag, minden
különösebb indok nélkül, még meg is
borotválkozott és egy kis
borotválkozás utáni szert dörgölt az
arcára.
Áthajtott a parkon, és a Range
Rovert a múzeum parkolójában hagyta. A
hó ónos esıvé vált, és mire átért a
parkolón, a haja tele lett hideg
vízcseppekkel.
Royan Mrs. Street irodájában várta.
Úgy tőnt, ez a két nı remekül kijön
egymással. Az ajtó elıtt megállt és
Royan nevetését hallgatta. Ez egy
kicsit javított a közérzetén.
A szakácsnı meleg ebédet küldött át
a fıépületbıl. Úgy tőnt, meggyızıdése,
hogy egy kiadós ebéd valamiképp
kordában tartja ezt a szörnyő idıt.
Volt ott egy levesestálnyi sőrő, erıs
minestrone, egy lancashire-i melegtál,
egy fél üveg burgundi vörös
Nicholasnak és egy kancsónyi frissen
facsart narancslé Royannak. A kandalló
elıtt ettek, miközben az esı csapkodta
az ablakokat.
Evés közben Nicholas megkérte, hogy
mondja el neki Duraid meggyilkolásának
részleteit. Royan nem hagyott ki
semmit, még saját sérülését sem,
amikor blúzának ujját felhúzva
megmutatta bekötözött karját. A férfi
figyelmesen hallgatta, amikor
elmesélte neki, hogyan próbálták
másodszor is megölni a kairói utcán.
- Nincs gyanúsítottja? - kérdezte
tıle, amikor befejezte. - Nem jut
eszébe senki, aki felelıs lehet
mindezért? - De Royan a fejét ingatta.
- Nem volt semmiféle figyelmeztetı
jel, teljesen váratlanul jött -
mondta.
Az ebédet némán fejezték be,
mindketten saját gondolataikba
merültek. Amikor már a kávénál
tartottak, Nicholas azt mondta. - Hát
jó. Akkor most mi legyen az
egyezségünkkel? Közel egy órán át
vitatkoztak.
- Nehéz megegyezni a zsákmány magát
illetı részében mindaddig, amíg nem
tudom, hogy mivel járul hozzá -
tiltakozott Nicholas, miközben újból
teletöltötte kávéscsészéiket. - Végül
is nekem kell finanszíroznom és
vezetnem az expedíciót...
- Kénytelen lesz megbízni bennem és
elhinni, hogy hozzájárulásom az
expedícióhoz értékes lesz, különben
egyszerően nincs zsákmány, ahogy maga
mondja. Mindenesetre, abban biztos
lehet, hogy egy szóval sem mondok
többet mindaddig, amíg nem jön létre a
megállapodás és nem fogunk kezet
fölötte.
- Egy kicsit kíméletlen, nem? --
kérdezte a férfi, mire Royan konokul
elmosolygott.
- Ha nem tetszenek önnek a
feltételeim, akkor van még három név
Duraid listáján - fenyegette meg.
- Rendben - vágott közbe Nicholas
mártír képpel -, elfogadom a
javaslatát. De hogy tudjuk kiszámolni,
hogy az osztozkodásnál egyenlı rész
jusson mindkettınknek?
- Én választom ki az elsı tárgyat
minden régészeti leletbıl, amit
sikerül kimentenünk, maga pedig a
másodikat, és így tovább, egymás után.
- Mi lenne, ha én választanék
elsıként? - nézett Nicholas, egyik
szemöldökét felhúzva, Royanra.
- Dobjunk fel egy érmét - javasolta
Royan, és Nicholas elıhalászott a
zsebébıl egy egyfontos érmét.
- Válasszon! - azzal feldobta a
pénzt, és amíg az a levegıben volt,
Royan azt mondta: - Fej.
- A fenébe! - kiáltotta Nicholas,
amint elkapta az érmét és visszadugta
a zsebébe. - Tehát maga választ
elsıként a zsákmányból, ha egyáltalán
lesz ilyen. - Az asztal felett
nyújtotta kezét Royannak. - Az a
magáé, és azt teheti vele, amit csak
akar. Azt se bánom, ha a kairói
múzeumnak adományozza, ha még mindig
kitart e mellett a betegesen
abnormalis vágya mellett. Áll az alku?
- kérdezte, és Royan kezet fogott
vele.
- Áll! - egyezett bele, majd még
hozzátette: - Társam.
- Hát, akkor lássunk munkához.
Mostantól nincsenek titkok közöttünk.
Mondjon el nekem minden részletet,
amit eddig elhallgatott.
- Hozza ide azt a könyvet - mutatott
Royan A folyó istene ott lévı
példányára, és amíg Nicholas elment
érte, félrelökte a piszkos edényeket.
- Elıször is, végig kell mennünk a
könyvnek azon a részén, amit Duraid
adott ki. - Az utolsó oldalakra
lapozott. - Itt van. Ez az, ahonnan
Duraid összekuszálása kezdıdik.
- Jó szó - mosolygott Nicholas -, de
ha lehet, csak egyszerően. Engem már
így is épp eléggé összekuszált.
Royan még csak el se mosolyodon. -
Ismeri a történetet eddig a pontig.
Lostris királynıt és népét kiőzik
Egyiptomból a hikszoszok a gyızelmes
szekereikkel. Mennek délre, felfelé a
Níluson, mígnem elérik a Fehér- és a
Kék-Nílus összefolyását. Más szóval, a
mai Khartoumot. Mindez nagyjából
megfelel a tekercsek szövegének.
- Emlékszem. Folytassa.
- A folyami gályák rakodóterében
viszik magukkal Lostris királynı
férjének, VIII. Mamose fáraónak
mumifikált holttestét. Tizenkét évvel
korábban, midın a fáraó egy tüdejébe
fúródott hikszosz nyíltól haldoklótt,
megesküdött neki, hogy keres egy
biztonságos temetkezési helyet, ahol
temérdek kincsével együtt eltemetik.
Amikor Khartoumba érnek, a királynı
úgy dönt, végre itt az ideje, hogy
beváltsa férjének tett ígéretét.
Kiküldi fiát, a tizennégy éves Memnon
herceget egy szekérosztaggal, hogy
keressen megfelelı temetkezési helyet.
Memnont elkíséri tanítója, a történet
mesélıje, a fáradhatatlan Taita.
- Rendben, emlékszem erre a részre.
Memnon és Taita megbeszélik a dolgot a
silluk rabszolgákkal, akiket elfogtak,
és tanácsukra úgy döntenek, hogy a
folyó bal oldali ágát követik, avagy
ahogy mi ismerjük, a Kék-Nílust.
Royan bólintott és folytatta a
történetet. - Keletnek tartottak és
félelmetes hegyekkel találták szembe
magukat, melyek oly magasak voltak,
hogy kéklı erıdként írták le ıket.
Eddig amit a könyvben olvasott,
meglehetıs hőséggel követi a tekercsek
szövegének fordítását, ám ezen a
ponton - azzal megütögette a nyitott
könyv lapját - elérkezünk Duraid
elterelı hadmőveletéhez. Leírásában az
elıhegységek...
Mielıtt folytathatta volna, Nicholas
közbevágott: - Emlékszem, amikor
elıször olvastam, arra gondoltam, hogy
ez nem pontos leírása annak a
területnek, ahol a Kék-Nílus elıtőnik
az etióp magasföldrıl. Ott nincsenek
elıhegységek. Ott csak a hegytömb
meredeken emelkedı nyugati fala van. A
folyó úgy búvik ki onnan, akár egy
kígyó a lyukból. Bárki is írta le ezt,
nem ismeri a Kék-Nílus folyását.
- Maga ismeri azt a területet? -
kérdezte Royan, Nicholas pedig nevetve
rábólintott.
- Amikor fiatalabb és még annál is
hülyébb voltam, mint most, kiagyaltam
egy grandiózus tervet, miszerint a
Tanatótól lecsónakázom az Abbai-
szurdokon át Szudánba, a roseiresi
duzzasztóig. Az Abbai a Kék-Nílus
etióp neve.
- Miért akarta ezt végigcsinálni?
- Mert addig még senkinek sem
sikerült. Cheesman ırnagy, a brit
konzul 1932-ben megpróbálta, és
majdnem sikerült a vízbe fúlnia. Arra
gondoltam, hogy készíthetnék egy
filmet, majd írhatnék egy könyvet az
útról, és egy vagyont kereshetnék a
jogdíjakkal. Rábeszéltem apámat, hogy
finanszírozza az expedíciót. Amolyan
ırült kaland volt, ami tetszett neki.
Még csatlakozni is akart az
expedícióhoz. Alaposan tanulmányoztam
az Abbai folyó teljes folyását, és nem
csak térképeken. Vettem magamnak egy
öreg Cessna 180-ast, és végigrepültem
a szurdokon azt az ötszáz mérföldet a
Tanatótól a duzzasztóig. Amint
mondtam, akkor még csak huszonegy éves
voltam, és teljesen ırült.
- Mi történt? - Royan teljesen le
volt nyőgözve. Errıl Duraid sosem
beszélt neki, de pontosan ez volt az a
fajta kaland, amit ebbıl a férfibıl az
elsı pillantásra kinézett.
- Összeszedtem nyolc barátomat
Sandhurstbıl, és a karácsonyi
szünetünket ennek a kísérletnek
szenteltük. Hatalmas fiaskó lett
belıle. Mindössze két napot bírtunk ki
azon a vad, veszedelmes vízen. Legjobb
tudomásom szerint ez a szurdok a föld
legpokolibb sarka. Majdnem kétszer
olyan mély, sebes és sziklás, mint az
arizonai Grand Canyonban a Colorado
folyó. Alig tettünk meg húsz mérföldet
az ötszázból, kajakjainkat darabokra
zúzta. Ott kellett hagynunk minden
felszerelésünket és felmásznunk a
szurdok sziklafalán, hogy ismét
visszajuthassunk a civilizációba.
Egy pillanatra rendkívül komornak
tőnt az arca: - Két embert vesztettem
el. Bobby Palmer vízbe fúlt, Tim
Marshall pedig lezuhant a szikláról.
Még a holttestüket se tudtuk
visszahozni. Még most is ott vannak
valahol. Nekem kellett megmondanom a
szüleiknek... – hirtelen elhallgatott,
ahogy eszébe jutott az a kín, amit
akkor átélt.
- Akadt egyáltalán valaki, akinek
sikerült végighajóznia a Kék-Nílus
szurdokát? - kérdezte Royan, hogy
elterelje a férfi komor gondolatait.
- Igen. Néhány év múlva
visszamentem. Ezúttal nem vezetıként,
hanem a Brit Fegyveres Erık hivatalos
expedíciójának egyik legalacsonyabb
beosztású tagjaként. A hadsereg, a
flotta és a légierı kellett ahhoz,
hogy legyızzük azt a folyót.
Royan riadt áhítattal meredt rá. Ez
az ember ténylegesen végighajózott az
Abbain. Olyan volt, mintha a sors
különös szeszélye vezérelte volna
hozzá. Duraidnak igaza volt.
Valószínőleg nincs a világon még egy
ember, aki felkészültebb és
alkalmasabb lenne a feladatra, ami
rájuk vár.
- Tehát magánál jobban talán senki
sem ismeri a szurdok természetrajzát.
Megpróbálok elmondani önnek néhány
általános utalást, amit Taita megadott
nekünk a hetedik tekercsben. Sajnos, a
tekercsnek pont ez a része sérült, így
Duraiddal kénytelenek voltunk a szöveg
többi része alapján kikövetkeztetni.
Magának meg kell mondania, hogy ez
mennyire egyezik meg az ön által
ismert terep leírásával.
- Hát akkor halljuk - mondta neki
Nicholas.
- Taita is önhöz hasonló módon írja
le a területet, azt mondja, hogy egy
meredeken emelkedı sziklafalból búvik
elı a folyó. A szekereket ott kellett
hagyniuk, mivel nem tudták használni
ıket a kanyon sziklás, meredek
terepén. Málhás lovakat vezetve,
kénytelenek voltak gyalog folytatni
útjukat. Hamarosan a szurdok annyira
meredek és veszélyes lett, hogy a
kecskecsapásokról, amelyen haladtak,
néhány állat a mélyben örvénylı
folyóba zuhant. Ez azonban nem
rettentette vissza ıket, Memnon herceg
parancsára folytatták nehéz, küzdelmes
útjukat.
- Pontosan látom magam elıtt, úgy,
ahogy leírta. Félelmetes egy vidék.
- Ezután Taita azt mondja, hogy egy
sor akadály hárul eléjük, amit
„lépcsıknek" ír le. Duraiddal nem
tudtuk teljes bizonyossággal
eldönteni, mik lehetnek ezek. De a
legjobb tippünk az volt, hogy
vízesések.
- Hát, abban sincs hiány az Abbai-
szurdokban - bólintott rá Nicholas.
- Ez Taita vallomásának legfontosabb
része. Taita azt mondja nekünk, hogy
húsz napig mentek a szurdokban, mígnem
elérkeztek a „második lépcsıhöz". Itt
történt, hogy a herceg egy álom
formájában váratlanul üzenetet kap
halott apjától, miszerint a fáraó ezt
a helyet választotta ki saját
sírjának. Taita azt mondja nekünk,
hogy innen nem mentek tovább. Ha meg
tudnánk állapítani, hogy mi
torpanthatta meg ıket, akkor
meglehetıs pontossággal
meghatározhatnánk, milyen mélyen
hatoltak be a szurdokba.
- Mielıtt innen továbblépnénk,
szükségünk lesz térképekre és
mőholdfelvételekre a hegyvidékrıl,
nekem meg át kell néznem az expedíció
során készült jegyzeteimet és naplómat
- mondta Nicholas. - Referencia-
könyvtáramat igyekszem naprakészen
tartani, úgyhogy itt a múzeum
adattárában kell lennie
mőholdképeknek, és biztosan
megtaláljuk a legfrissebb térképeket
is. Ha ezek léteznek, akkor Mrs.
Street megtalálja nekünk.
Felállt és kinyújtózkodott: - Még az
este elıásom a naplóimat és átolvasom
ıket. A múlt században a dédapám is
vadászott meg győjtött Etiópiában. Azt
tudom, hogy 1890-akárhányban, Debra
Markos közelében átkelt a Kék-Níluson.
Elıkeresem az ı jegyzeteit is. Az
archívumunkban ırizzük.
Lehet, hogy leírt valami olyasmit is
az öregfiú, ami a segítségünkre lehet.
Kikísérte Royant a parkolóba az
öreg, zöld Land Roverhez, és ahogy
Royan begyújtotta a motort, Nicholas a
nyitott ablakon át azt mondta neki: -
Még mindig állítom, hogy jobb lenne,
ha itt maradna a házban. Legalább
másfél óra az út Brandsburyig - az
oda-vissza naponta három órát jelent.
Sok munka vár még ránk, mielıtt
egyáltalán arra gondolhatnánk, hogy
elinduljunk Afrikába.
- Mit gondolnának az emberek? -
kérdezte Royan, miközben felengedte a
kuplungot.
- Sosem érdekelt, mit locsognak az
emberek - kiáltott utána Nicholas. -
Holnap mikor jön?
- Be kell ugranom Yorkba az
orvoshoz. Kiveszi a varratokat a
karomból. Tizenegy elıtt nem érek ide
- dugta ki fejét Royan az ablakon,
hogy visszakiáltson neki.
A szél belekapott sötét hajába.
Nicholasnak mindig is a sötét hajú nık
tetszettek. Rosalind is olyan
titokzatos, keleties típus volt.
Bőntudata volt és hőtlennek érezte
magát, amiért összehasonlította ıket,
de Royan képét nehéz volt kiőznie
magából.
İ volt az elsı nı, aki Rosalind
halála óta felkeltette az
érdeklıdését. Vérének keveredése
vonzotta Nicholast. Eléggé egzotikus
volt ahhoz, hogy felajzza a keleti nık
iránti érdeklıdését, de közben eléggé
angol is volt ahhoz, hogy beszélje
nyelvét és megértse humorát. Mővelt
volt és sokat tudott azokról a
dolgokról, amelyek Nicholast
érdekelték, és csodálta ennek a nınek
a bátorságát, lelkierejét. A keleti
nıket általában születésüktıl fogva
önfeláldozó szerénységre és
szolgálatkészségre nevelték. Ez a nı
azonban egészen más volt.
Georgina felhívta orvosát Yorkban,
hogy megbeszéljen vele egy idıpontot,
amikor kiveszi Royan karjából a
varratokat. Reggeli után indultak a
brandsbury-i házból. Georgina
vezetett, és Magic ott ült közöttük a
pótülésen. Ahogy ráfordultak a falu
utcájára, Royan észrevett egy hatalmas
MAN teherautót, mely ott parkolt a
posta elıtt, de aztán nyomban meg is
feledkezett róla.
Ahogy kiértek az országútra, sőrő
ködfoltok jelentek meg elıttük,
melyekben a látótávolság alig harminc
méter lehetett, de Georgina nem tett
semmiféle engedményt az idıjárásnak,
zörögve, sivítva hajtotta a Land
Rovert teljes sebességgel, ami Royan
legnagyobb örömére még az óránkénti
hatvan mérföld alatt volt.
Válla fölött hátrapillantott az
útra, és látta, hogy a MAN teherautó
követi ıket. Csupán a vezetıfülke
emelkedett az alacsonyan gomolygó
ködtenger fölé, akár egy
tengeralattjáró megfigyelıtornya. De
aztán, miközben nézte, még ezt is
elnyelte a köd. Ismét elırefordult,
hogy anyját hallgassa.
- Ez a kormány egy rakás inkompetens
tökfej. - Georgina hunyorgott a
szájában lógó cigaretta füstjétıl. Fél
kézzel vezetett, miközben másik
kezével Magic hosszú, selymes fülét
simogatta. - Én nem bánom, ha a
miniszterek kábítják egymást, de ha a
nyugdíjam körül kezdenek matatni,
akkor komolyan begurulok. -
Édesanyjának a külképviseleti
szolgálat után járó nyugdíj volt az
egyetlen jövedelme, és az sem volt
valami sok.
- De ıszintén, mami, csak nem azt
akarod, hogy munkáspárti kormány
legyen? - cukkolta anyját Royan.
Édesanyja világéletében megrögzött
konzervatív volt.
Georgina habozott, aztán kikerülte a
választ: - Én csak annyit mondok, hogy
hozzák vissza Maggie-t.
Royan kissé hátrafordult, hogy ismét
visszanézzen a koszos hátsó ablakon. A
teherautó még mindig mögöttük volt,
fenyegetın emelkedett ki a ködbıl és a
kékes kipufogófüstbıl, amit, akár egy
lökhajtásos repülıgép, Georgina
hagyott maga mögött. Eddig a teherautó
hátramaradt, de most hirtelen
felgyorsított és rájuk hajtott.
- Azt hiszem, meg akar elızni -
mondta Royan szelíden Georginának.
A teherautó hatalmas motorháza alig
néhány méternyire volt hátsó
lökhárítójuktól. A hőtırácson ott
díszelgett a krómozott „MAN" márkanév,
és magasabb volt a Land Rovernél, így
Royan a kocsiból nem láthatta a sofır
arcát.
- Mindenki engem akar megelızni -
siránkozott Georgina. - Ez életem
története. - Kitartóan a keskeny út
közepén haladt.
Royan ismét hátrapillantott, és
látta, hogy a teherautó még közelebb
nyomult. Teljesen betöltötte a hátsó
ablakot. A sofır levette a lábát a
gázról, majd ismét fenyegetıen
felpörgette a hatalmas motort.
- Jobb, ha elengeded. Azt hiszem, ez
nem tréfál.
- Hadd várjon! - mordult fel
Georgina a cigarettacsikkel a
szájában. - A türelem erény. Itt
különben sem engedhetem elıre. Egy
keskeny kıhíd következik. Úgy ismerem
az útnak ezt a szakaszát, mint a
tenyeremet.
Abban a pillanatban a teherautósofır
megnyomta a dudáját, és annyira közel
volt, hogy szinte belesüketültek.
Magic felpattant a hátsó ülésre, és
felháborodottan ugatni kezdett.
- Hülye barom - csattan fel
Georgina. - Mi a fenét mővel ez? Írd
fel a rendszámát. Jelenteni fogom a
yorki rendırségen.
- A rendszáma csupa sár. Nem tudom
kivenni, de úgy tőnik, a kontinensrıl
jött. Azt hiszem, német.
Mintha a sofır meghallotta volna
felháborodását, kissé lelassított, és
annyira lemaradt, hogy most mintegy
húsz méternyi távolság volt a két
jármő között. Royan teljesen
hátrafordult, hogy megnézze magának a
sofırt.
- Ez mindjárt más - mondta Georgina
elégedetten. - A nyamvadt bunkója
tanul egy kis modort. - A ködön át
elırekémlelt: - Ott a híd...
Royan most látott fel elıször a
teherautó vezetıfülkéjébe. A sofır
fején sötétkék, gyapjú balaclava sapka
volt, mely csak a szemét, meg az orrát
hagyta szabadon. Ettıl fenyegetıen
gonosznak tőnt.
- Vigyázz! - sikoltotta hirtelen
Royan. - Egyenesen nekünk jön! - A
hatalmas teherautó motorja felbıdült,
és ez a hang olyan volt, mint a
szélvész korbácsolta tenger bömbölése.
Royan egy pillanatig nem látott mást a
csillogó acélon kívül, majd a
teherautó eleje hátulról nekik
csapódott.
Az ütközés ereje félig
hátrarepítette az ülésbıl. Fölhúzta
magát, és látta, hogy a teherautó
felkapta ıket, akár a róka egy
madarat. Vitte elıre a Land Rovert
erıs acélrudjain, melyek a csillogó,
krómozott hőtıt védték.
Georgina keményen küzdött a
kormánnyal, próbálta megtartani
uralmát a kocsi felett, de minden
erıfeszítése hiábavaló volt. - Nem
tudom tartani! A híd! Próbálj meg
kiszállni...
Royan megnyomta biztonsági övének
gombját és az ajtó kilincse után
nyúlt. A híd kıfala rémisztı
sebességgel közeledett feléjük. A Land
Rover tehetetlenül pörgött az úton.
Az ajtó váratlanul kinyílt, de Royan
már nem tudta teljesen kinyitni,
mielıtt a Land Rover nekicsapódott a
híd felhajtóját ırzı masszív
kıoszlopoknak.
A két nı közös erıvel sikított,
amint a kocsi felgyőrıdött, és az
ütközés ereje elıre repítette ıket. A
szélvédı darabokra tört, ahogy
visszapattantak az oszlopokról, a Land
Rover pedig átpördült, amikor lement a
töltésrıl és gurulni kezdett lefelé.
Royan kirepült a nyitott ajtón és
szabadon zuhant tovább. Esését a part
lejtése gyöngítette, de még így is
kiszorult belıle a levegı. Zötykölıdve
legurult a parton, és belepottyant a
híd alatt folyó, jeges vízbe.
Mielıtt a feje is elmerült volna,
azon kapta magát, hogy az ég felé és a
fölötte lévı hídra néz. Egy
villanásnyira látta a teherautót,
mielıtt felbıdülı motorral elhúzott
volna. Két hatalmas pótkocsit
vontatott. A pótkocsik váza magasabb
volt, mint a híd védıkorlátja.
Mindkét pótkocsit a váz kampóihoz
kötözött, nehéz, zöld nylonponyva
borította. Csupán egy pillanatig látta
a hatalmas, vörös cégjelzést a
társaság ráfestett nevével a közelebbi
pótkocsin, ám mielıtt tudata mindezt
rögzíthette volna, a víz alá merült és
a hideg, meg esésének ereje kipréselte
tüdejébıl a levegıt.
Felküzdötte magát a folyó
felszínére, és látta, hogy lejjebb
sodródott. Átázott ruhái akadályozták,
így csak nagy üggyel-bajjal sikerült
kievickélnie a partra, ahol egy fa
ágába kapaszkodva felhúzódzkodott.
Ott térdelt a sárban, miközben
felköhögte a lenyelt vizet és
megpróbálta megállapítani, mennyire
sérült meg az ütközés következtében.
Aztán saját állapotáról teljesen
megfeledkezett, amikor meghallotta
anyja kínjainak szörnyő hangját a
felfordult Land Rover roncsai felıl.
Kétségbeesett igyekezettel
feltápászkodott, és a nedves, fagyos
füvön átbukdácsolva sietett a Land
Roverhez, mely felborulva hevert a
töltés alján. A karosszéria
felgyőrıdött, kiszakadt, és ott, ahol
a sötétzöld festék levált,
átcsillogott a fényes alumínium. A
motor leállt, és az elsı kerekek még
akkor is pörögtek, amikor Royan
odaért.
- Mami! Hol vagy? - kiáltotta, és a
szörnyő hang egy pillanatra se hagyott
alább. A kocsi fémvázába kapaszkodva
vonszolta magát a hang irányába, és
rettegett attól, amit majd ott talál.
Georgina hátával a kocsinak
támaszkodva ült a nedves földön. Lába
egyenesen kinyújtva. A bal lába úgy ki
volt tekeredve, hogy csizmás lábujjai
természetellenes, lehetetlen szögben
néztek a föld felé. Ez a láb nyilván
térdnél, vagy a térd közelében
eltörött.
Nem ez volt Georgina kínjainak oka.
Magic-et az ölében tartotta, és a
reménytelen gyász mozdulatával hajolt
fölé; az a szörnyő hang valahonnan
egészen mélyrıl bugyogott fel belıle.
A spániel mellkasa a fém és a föld
közé szorulva összezúzódott. A nyelve
kilógott utószor mosolygó szája
sarkából, de közben a vér folyamatosan
csöpögött belıle, amit Georgina a
sáljával törülgetett.
Royan leroskadt anyja mellé, és
karjával átölelte a vállát. Még sosem
látta sírni az anyját. Szorosan
magához ölelte és erejével próbálta
lecsöndesíteni anyja bánatának
hangját, de az csak nem akart
enyhülni.
Sejtelme sem volt, mennyi ideig
ültek így együtt. De végül anyja
megnyomorodott lábának látványa és a
feléledı félelem, hogy a teherautó
sofırje esetleg visszajön, hogy
bevégezze dolgát, talpra állította.
Felmászott a parton, majd az út
közepére támolygott, hogy megállítsa a
következı arra járó kocsit.

Nicholason csak akkor lett annyira


úrrá a nyugtalanság, hogy felhívja a
yorki rendırséget, amikor Royan már
két órát késett megbeszélt
találkozójukról. Szerencsére
megjegyezte a Land Rover rendszámát.
Könnyő volt emlékeznie rá. A rendszám
édesanyja nevének kezdıbetőibıl és a
szerencsétlen 13-as számból állt.
Várnia kellett, amíg a rendırnı
ellenırizte a komputerén, majd amikor
ismét vonalban volt, azt mondta: -
Sajnálattal kell közölnöm önnel, uram,
hogy a Land Roverrel ma reggel baleset
történt.
- Mi van a vezetıjével? - kérdezte
Nicholas nyersen.
- A vezetıt és utasát a York Minster
Kórházba szállították.
- Jól vannak?
- Sajnálom, uram. Ezzel kapcsolatban
nem rendelkezem semmiféle
információval.
Nicholas negyven perc alatt ért be a
kórházba, és csaknem ugyanennyi
idejébe telt, míg megtalálta Royant. A
sebészeti osztály nıi kórtermében ült,
anyja ágya mellett. Édesanyja még nem
tért magához az altatásból.
Felnézett, amikor Nicholas megállt
mellette. - Jól van? Mi a fene
történt?
- Az anyám... a lába csúnyán
eltörött. A sebésznek meg kellett
szögelnie a combját... a combcsontot.
- És maga hogy van?
- Csak néhány horzsolás meg
karcolás. Semmi komoly.
- Hogy történt?
- Egy teherautó... lelökött minket
az útról.
- Csak nem szándékosan? - Nicholas
érezte, hogy valami fájó csüggedés fut
végig rajta, ahogy eszébe jutott egy
másik teherautó, egy másik út és egy
szörnyő éjszaka.
- De, azt hiszem, igen. A sofırön
maszk volt, egy balaclava. Hátulról
belénk rohant. Biztos, hogy
szándékosan tette.
- Elmondta a rendıröknek?
Royan bólintott. - Úgy tőnik, a
teherautó lopott volt, jelentették,
hogy eltőnt, amikor a vezetıje kora
reggel, jóval a baleset elıtt megállt
az egyik Little Chef kávézónál. A
sofır német. Nem beszél angolul.
- Immáron harmadszor próbálták
megölni - mondta neki Nicholas
komoran. - Mostantól átveszem az
irányítást.
Kiment a kórház várójába és onnan
telefonált. A megye rendırfınöke
személyes jó barátja volt, csakúgy,
mint a kórház igazgatója.
Mire visszament, Georgina is magához
tért az altatásból. Bár még kissé kába
volt, azért már jól érezte magát,
amikor betolták abba az egyágyas
kórterembe, amit Nicholas intézett el
neki. Néhány perc múlva megérkezett a
ortopédsebész is.
- Szerbusz, Nick, hát te mit keresel
itt nálunk? – üdvözölte Nicholast.
Royant meglepte, hogy társát milyen
sokan ismerik.
Aztán az orvos Georginára fordította
a figyelmét. - Hogy érzi magát?
Összeszedtünk magunknak egy szép kis
nyílt törést. Úgy nézett ki ott benn,
mintha csupa konfetti lenne. Sikerült
szépen összeraknunk, de azért
legkevesebb tíz napot még itt kell
töltenie velünk.
- Rendben, ifjú hölgy - mondta
Nicholas Royannak, amikor eljöttek
Georginától, aki ismét elaludt. - Mi
kéne még ahhoz, hogy sikerüljön
meggyıznöm? A házvezetım már
elıkészített önnek egy szobát a
házban. Többé nem engedem, hogy
magában kóricáljon. Máskülönben
legközelebb, amikor ismét megpróbálják
eltüntetni, esetleg kicsit több
szerencsével járnak.
Royan még túlságosan a történtek
hatása alatt állt ahhoz, hogy vitába
szálljon vele, így aztán engedelmesen
beült a Range Roverbe, és hagyta, hogy
Nicholas elvigye elıször a varratokat
kiszedetni, majd vissza Quenton
Parkba. Amint megérkeztek, Nicholas
felküldte ıt a hálószobájába.
- A szakácsnı majd felviszi önnek a
vacsorát. Legyen szíves bevenni az
altatót, amit a doki adott. Valaki
majd elhozza a holmiját Brandsburybıl,
ha odaadja Mrs. Streetnek édesanyja
házának kulcsát. Addig is, a
házvezetım bekészített a szobájába
valami hálóruhát és egy fogkefét.
Holnap reggelig hallani sem akarok
magáról.
Jó volt, hogy a férfi most átvette
élete irányítását. Az óta az oázisbeli
szörnyő éjszaka óta, most elıször
érezte magát biztonságban.
Mindazonáltal, az önállóság és a
függetlenség egyik utolsó
gesztusaként, az altatókat lehúzta a
vécén. A párnájára készített hálóing
hosszú volt, tiszta selyem és a nyakát
meg az ujját a legfinomabb cambrai
csipke díszítette. Eddig bırét még
sosem érte ilyen fényőzı és érzéki
anyag. Rájött, hogy ez nyilván
Nicholas feleségéé lehetett, és ez a
tudat furcsa érzéseket kavart benne.
Bebújt a baldachinos ágyba, de még az
a hatalmas, magányt árasztó,
túlságosan puha ágybetét és a
szokatlan környezet sem tartotta
vissza túl soká attól, hogy elaludjon.
Reggel egy fiatal szobalány
ébresztette a The Times egy
példányával és egy csésze Earl Grey
teával, majd néhány perc múlva
visszatért Royan útitáskájával.
- Sir Nicholas fél kilenckor várja
az ebédlıben, szeretné, ha együtt
reggeliznének.
Zuhanyozás közben Royan szemügyre
vette meztelen testét a fürdıszoba
egyik falát borító, hatalmas tükörben.
A karján lévı kés ütötte seb mellett,
mely még mindig csak részben gyógyult
be, volt egy sötét zúzódás a combján,
és egy másik, baloldalt a lágyékán meg
a fenekén, melyek már a baleset
következtében keletkeztek. Sípcsontja
csúnyán lehorzsolódott, és most
óvatosan egy bı nadrágot húzott rá,
hogy eltakarja. Egy kicsit bicegve
ment le a fılépcsın, hogy megkeresse
az ebédlıt.
- Kérem, szolgálja ki magát. -
Nicholas felpillantott újságjából,
hogy üdvözölje Royant, aki ott
tétovázott az ajtóban. A férfi a
tálalón sorakozó ételek felé intett.
Miközben Royan rántottat kanalazott
tányérjára, a falon lévı tájképre
pillantott, melyet nyomban felismert.
Egy Constable volt.
- Jól aludt? - kérdezte Nicholas, de
a választ meg se várva, nyomban
folytatta: - Hírt kaptam a
rendırségtıl. Megtalálták a MAN
teherautót, egy Harrogate melletti
pihenıben hagyták. Most alaposan
átvizsgálják, de nem hiszik, hogy
bármit is találnának. Úgy tőnik,
olyasvalakivel van dolgunk, aki tudja,
mit csinál.
- Fel kell hívnom a kórházat -
mondta Royan.
- Én már megtettem. Édesanyja jól
töltötte az éjszakát. Hagytam egy
üzenetet, hogy este meglátogatja.
- Este? - nézett rá szúrós
tekintettel Royan. - Miért olyan
késın?
- Mert addig én szándékozom igénybe
venni az idejét. Szeretném egy kicsit
megdolgoztatni.
Ahogy Royan az asztalhoz ért,
felállt és kihúzta neki a széket.
Royan azon kapta magát, hogy ettıl az
udvarias gesztustól kissé zavarba
jött, de nem szólt egy szót sem.
- Az elsı támadásból, amit maga és
Duraid ellen követtek el az oázisbeli
villában, nemigen következtethetünk
semmire, csupán arra, hogy a gyilkosok
pontosan tudták, mit keresnek és hol
keressék. - Royant zavarta ez a
hirtelen témaváltás. - Mindazonáltal,
gondolkodjunk el egy kicsit a második
merényleten, ami Kairóban történt. A
kézigránát. A miniszteren kívül ki
tudott még arról, hogy aznap délután a
minisztériumba megy?
Royan elgondolkodott, miközben
lenyelte azt a falatnyi tojást, ami a
szájában volt. - Nem tudom biztosan.
Azt hiszem, megmondtam Duraid
titkárnıjének, és talán említettem az
egyik kutatóasszisztensnek.
Nicholas a homlokát ráncolta és
megcsóválta a fejét. Tehát a fél
múzeum tudott róla?
- Hát, valahogy úgy. Sajnálom.
A férfi egy pillanatra eltöprengett:
- Na jó. És ki tudott arról, hogy
elutazik Kairóból? Ki tudta, hogy az
édesanyja házában fog lakni?
- Az adminisztrációról az egyik
tisztviselı hozta ki nekem a diákat a
reptérre.
- Megmondta neki, hogy melyik géppel
megy?
- Nem, biztosan nem.
- Egyáltalán mondta valakinek?
- Nem Azaz... - mondta
elbizonytalanodva.
- Igen?
- Magának a miniszternek a
kihallgatás során, amikor szabadságot
kértem tıle. Nem... ı biztosan nem
lehet - elszörnyedt a gondolattól, és
ez az arcára is kiült.
Nicholas megvonta a vállát: -
Történnek különös dolgok.
Természetesen a miniszter tudott arról
a munkáról, amit maga és Duraid
végzett a hetedik tekercsen.
- Nem ismert minden részletet, de...
igen..., nagy általánosságban tudta,
mire készülünk.
- Rendben. A következı kérdés: teát
vagy kávét? - Töltött egy kis kávét
Royan csészéjébe, majd folytatta: -
Azt mondta, hogy Duraid összeállította
az expedíció lehetséges szponzorainak
listáját. Hátha eszünkbe jut róla
valami, esetleg megkapjuk a
gyanúsítottak gyorslistáját.
- A Getty Múzeum - mondta Royan,
mire Nicholas elmosolyodott.
- Ezt kihúzhatjuk. İk biztosan nem
hajigálnak gránátokat Kairó utcáin. Ki
volt még a listán?
- Gotthold Ernst von Schiller.
- Hamburg. Nehézipar. Fém- és
acélfinomítók. Ásványbányászat,
alapanyag-feldolgozás. - Nicholas
bólintott. - Ki volt a harmadik név a
listán?
- Peter Walsh - mondta Royan. - A
texasi.
- Az az - bólintott Nicholas. - Fort
Worthben él. Gyorsétkeztetési
koncesszió. Csomagküldı szolgálat. -
Nem sok olyan győjtı akadt, aki
anyagilag versenyre kelhetett a nagy
intézményekkel, ha egy jelentıs
régiség megszerzésérıl vagy egy
régészeti feltárás finanszírozásáról
volt szó. Nicholas mindet ismerte,
mivel ebbe a körbe alig néhány tucat,
egymással kölcsönös ellentétben álló
ember tartozott. Legalább egyszer már
mindükkel szembekerült a Sotheby's
vagy a Christie's aukcióin, nem is
szólva az ezeknél kevésbé tiszta
ügyletekrıl, ahol „friss" régiségek
kerültek eladásra. A „friss" jelzı itt
arra vonatkozik, hogy „frissiben
került ki a földbıl".
- Ez két gonosz tekintető haramia.
Ha megéheznének, valószínőleg még a
saját gyerekeiket is felfalnák. Hát
akkor mit meg ne tennének, ha úgy
gondolnák, maga útjukat állja, hogy
eljussanak Mamose fáraó sírjához? Nem
tudja, hogy a könyv megjelenése után
vajon kapcsolatba lépett-e közülük
bármelyik is Duraiddal úgy, ahogyan én
tettem?
- Nem tudom. Lehet.
- Nem hinném, hogy e díszpintyek
közül bármelyiknek is elkerülte volna
a figyelmét egy ilyen jó fogás.
Feltételeznünk kell, hogy mindketten
tudtak róla, min dolgozik Duraid.
Nevüket felírjuk a gyanúsítottak
listájára. - Ezután Royan tányérjára
nézett. - Elég volt? Nem kér még egy
kis tojást? Nem? Jól van, akkor most
menjünk át a múzeumba, és lássuk, mit
talált nekünk Mrs. Street, amivel
munkához láthatunk.
Amikor beléptek Nicholas
dolgozószobájába, Royant lenyőgözte az
a fantasztikus szervezési munka, amit
ilyen rövid idı alatt véghezvitt.
Egész éjjel ezen dolgozhatott, a
szobát egyfajta katonai
fıhadiszállássá alakította. A szoba
közepén egy állványon tábla állt,
melyre egy sor mőholdfelvételt tőztek
fel. Royan odament és tanulmányozni
kezdte ıket, majd vetett egy
pillantást a táblára feltőzött többi
anyagra is.
Egy nagy léptékő térkép mellett,
mely a mőholdképekhez hasonlóan
Délnyugat-Etiópiát ábrázolta, voltak
még ott neves címlisták, felszerelések
és boltok listái, melyeket nyilván
korábbi afrikai expedíciói során is
igénybe vett, néhány lapon
távolságkalkuláció, és egy
elıkalkuláció, mely nagyjából megadta
a költségvetést. A tábla tetején egy
tervezet állt, azzal a címmel, hogy
„Etiópia – Általános információk". Öt
szabványmérető lap volt sőrőn
telegépelve, így aztán nem olvasta át
az egészet, de nagy hatással volt rá
az az alaposság, amivel a férfi
felkészült.
Royan elhatározta, hogy amint lehet,
nyomban áttanulmányozza az egész
anyagot, de most odament a táblával
szemközt felállított két szék
egyikéhez. Nicholas a tábla elıtt
állt, az asztalról felvett egy ezüst
végő lovaglópálcát, és úgy suhogtatta,
mint a tanító a mutatópálcáját.
- Osztály, figyelem! - A táblát
kopogtatta. - Az elsı dolog, amirıl
meg kell gyıznie, az az, hogy képesek
leszünk néhány évezred múltán
megtalálni Taita hőlt nyomát. Elıször
nézzük meg az Abbai-szurdok geográfiai
jellegzetességeit.
Nicholas a mőholdfelvételeken
mutatta, miközben leírta a folyó egyes
szakaszait. - Ezen a részen a folyó
átvágta az áradási bazaltplatót.
Helyenként a szurdok alatti sziklák
szinte merılegesen emelkednek
százhúsz, százötven méter magasra
mindkét oldalon. Ahol az intrúziós
réteg keményebb, vulkanikus eredető
pala, ott a folyó nem tudta erodálni.
Itt a folyó útjában egy sor hatalmas
lépcsı alakult ki. Azt hiszem, helyes
volt a feltevésük, miszerint Taita
„lépcsıi" valójában vízesések.
Az asztalhoz lépett, és kivett egy
fotót az ott lévı, nagy halom papír
közül. - Ezt a képet a hadsereg 1976-
os expedíciója során készítettem.
Legalább lesz valamiféle fogalma
arról, milyenek is ezek a vízesések.
Átadta Royannak a fekete-fehér
képet, melyen a folyó mindkét partján
tornyosuló sziklák emelkedtek a
magasba, a vízesés pedig mintha az
egekbıl zúdulna alá. E vad természet
hatalmas méretei mellett az elıtérben
lévı félmeztelen emberek,
csónakjaikkal együtt aprónak tőntek,
szinte teljesen eltörpültek.
- Sejtelmem se volt róla, hogy ez
ilyen! - Royan tiszteletteljes
áhítattal meredt a képre.
- Ez nem mutatja igazán azt a sivár
elhagyatottságot, amit az ember
odalenn, a szurdok mélyén érez -
mondta Nicholas. - A fotós
szemszögébıl nézve nincs olyan pont,
ahonnan az ember az egészet be tudná
fogni. De azt legalább láthatja, hogy
a vízesés miként állhatta útját egy
csapat egyiptominak, akik
gyalogszerrel vagy legalábbis málhás
lovakkal jöttek felfelé a folyó
mentén. Általában van valamiféle
csapás a katarakták mellett, ami az
idık folyamán elefántok vagy más
vadállatok nyomán alakult ki.
Mindazonáltal sehogy sem lehet átjutni
az ilyen vízeséseken, és azokat a
sziklákat sem lehet megkerülni.
Royan bólintott és Nicholas
folytatta: - Még lefelé haladva is
kötélen kellett leeresztenünk a
csónakokat és a felszerelést minden
egyes vízesésnél. Nem volt könnyő.
- Egyezzünk meg abban, hogy egy
vízesés volt az, ami útjukat állta, és
ezért nem tudtak továbbmenni - nyugat
felıl a második vízesés - mondta
Royan.
Nicholas ismét a kezébe vette a
lovaglópálcát, és Szudán középsı
részétıl, a roseriesi duzzasztó sötét,
V-alakú foltjától követte felfelé a
folyó útját. - A meredek sziklafal a
határ etióp oldalán van, az igazi
szurdok itt kezdıdik. Itt nincsenek se
utak, se városok, mindössze két híd,
az is messze, jóval feljebb. Ötszáz
mérföldön át nincs itt semmi, csupán a
Nílus sebes sodrással zubogó vize és a
kegyetlen, fekete bazaltsziklák. - Egy
pillanatra elhallgatott, hogy Royan
mindezt megemészthesse.
- Ez a föld egyik utolsó, még igazi
vadonja, vadállatokkal és még vadabb
emberekkel. A mőholdképen bejelöltem a
szurdok gyomrában lévı fıbb
vízeséseket. - A pálcával rámutatott a
piros jelölıtollal szépen bekarikázott
pontokra.
- Itt van a kettes számú vízesés, a
szudáni határtól úgy száz-százhúsz
mérföldnyire fölfelé. Mindazonáltal
még sok más tényezıt is számításba
kell vennünk, arról nem szólva, hogy
esetleg a folyó is megváltoztatta
folyását az elmúlt négyezer év során,
amióta Taita barátunk erre járt.
- Nem létezik, egy több mint ezer
méter mély kanyonból nem juthat ki -
tiltakozott Royan. - Szerintem ez még
a Nílust is fogságában tartja, nem?
- Igen, de a tényleges folyómeder
megváltozhatott. Áradáskor a folyó
vízmennyisége és ereje akkora, hogy
azt le se tudom írni magának. A
vízszint húsz méternyire is
megemelkedik, és tíz, vagy még annál
is több csomós sebességgel zúdul alá.
- És ezen maga végighajózott? -
kérdezte hitetlenül Royan.
- Nem az áradás idején. Azt senki és
semmi nem éli túl. Egy pillanatig
mindketten némán meredtek a fényképre
és elképzelték azokat a borzalmakat,
amiket e hatalmas, hosszú folyó vad
tombolása okozhat. Aztán Royan
emlékeztette a férfit: - A második
vízesés?
- Itt van, ahol egy mellékfolyó
ömlik be az Abbai folyóba. A
mellékfolyó a Dandera, mely háromezer
hatszáz méterrıl, a Choke-hegységbıl,
a Sáncai-hegy csúcsa alól ered, itt, a
szurdoktól úgy háromszáz mérföldnyire
északra.
- Emlékszik rá, hogy néz ki az a
pont, ahol az Abbaiba ömlik?
- Több mint húsz éve, hogy ott
jártam, és ráadásul több mint egy
hónapot töltöttünk odalenn a
szurdokban, így aztán az egész
egyetlen rémálommá olvadt. Az
emlékezetet elhomályosítja a sziklák
monoton látványa és e falakat benövı,
sőrő dzsungel, érzékeinket pedig
eltompította a forróság, a rovarok, a
víz dübörgése és az evezık melletti
állandó, lankadatlanul kemény munka.
De furcsa mód a Dandera és az Abbai
összefolyására két okból pontosan
emlékszem.
- Igen? - hajolt elıre mohó
érdeklıdéssel Royan, de a férfi a
fejét rázta.
- Elvesztettünk ott egy embert. A
második expedíció egyetlen áldozatát.
Elszakadt a kötél, és harminc méteres
magasságból leesett. Háttal egy kiálló
sziklára zuhant.
- Sajnálom. De mi volt a másik ok,
ami miatt emlékezett erre a helyre?
- Van ott egy kopt keresztény
kolostor, ami úgy százhúsz méternyire
a folyó szintje felett egy sziklába
épült.
- Ott lenn, a szurdok mélyén? -
Royan hangja hitetlenül csengett. -
Miért építenek pont oda egy kolostort?
- Etiópia a Föld egyik legrégibb
keresztény országa. Több mint
kilencezer temploma és kolostora van,
melyek közül sok található hasonlóan
eldugott, szinte megközelíthetetlen
helyeken a hegyek között. Ezt itt, a
Dandera folyó mellett, Szt. Frumentius
sírjaként tartják számon, ı volt az a
szent, aki Konstantinápolyból, a
Bizánci Birodalomból jött ide a
harmadik század elején, hogy
megismertesse Etiópiát a
kereszténységgel. A legenda szerint
hajótörést szenvedett a Vörös-tenger
partjánál, és Akszumba vitték, ahol
megtérítette Ezana királyt.
- Megnézte a kolostort?
- Egy fenét! - nevetett Nicholas. -
Túlságosan el voltunk foglalva azzal,
hogy életben maradjunk és minél elıbb
kimeneküljünk a szurdok poklából, így
aztán nemigen maradt idınk a
nevezetességek megtekintésére.
Leereszkedtünk a vízeséseken és
folytattuk utunkat lefelé a folyón. A
kolostorból mindössze a folyó egy tóvá
szelídülı, csendes, mély szakasza
fölött a sziklába vájt üregekre
emlékszem, meg a barlanglakó
szerzetesek távoli alakjára, amint
fehér köntösükben a barlangok korlátja
mellett sorakoznak, és szenvtelenül
figyelik, ahogy elhaladunk. Néhányan
felintegettünk nekik, és meglehetısen
barátságtalan viselkedésnek tartottuk,
hogy nem integettek vissza.
- Hogy juthatunk el ide valaha is
egy ilyen nagy felszereltségő folyami
expedíció nélkül? - töprengett Royan
hangosan, miközben kétségbeesetten
meredt a táblára.
- Máris elbátortalanodott? -
vigyorgott rá Nicholas. Várjon, amíg
megismerkedik az odalenn élı
szúnyogokkal. Mielıtt felfalnák,
felkapják és a búvóhelyükre viszik.
- Ne vicceljen - kérte Royan. - Hogy
juthatunk le oda?
- A szerzeteseket a szurdok fölötti
magasföldön élı falusiak látják el.
Nyilván van ott egy kecskecsapás, amin
le lehet jutni a sziklafalról. Azt
mondták nekünk, hogy három nap alatt
lehet leérni a szikla peremétıl a
szurdok gyomrába.
- Letalálna oda?
- Nem, de van néhány ötletem ez
ügyben. Majd késıbb visszatérünk rá.
Elıször is, el kell döntenünk, vajon
mire számíthatunk, mit találhatunk ott
lenn négyezer év múltán.
Várakozásteljesen nézett Royanra. -
Most maga jön. Gyızzön meg. - Átadta
neki az ezüst végő pálcát, majd
lehuppant a másik székbe és összefőzte
a karját.
- Elıször is, vissza kell térnünk a
könyvhöz. - Royan letette a pálcát és
A folyó istene után nyúlt. - Emlékszik
a történet Tanús nevő szereplıjére?
- Hát persze. İ volt Lostris
királynı alatt az egyiptomi sereg
parancsnoka, és az Egyiptom Nagy
Oroszlánja címet viselte. İ vezette az
Egyiptomból való kivonulást is, amikor
a hikszoszok kiőzték ıket.
- Azonkívül, ha hihetünk Taitának, ı
volt a királynı titkos szeretıje, és
legidısebb fiának, Memnon hercegnek az
apja is - bólintott Royan.
- Tanús egy büntetıexpedíció során
hal meg, melyet a hegyek közt élı,
Arkoun nevő, etióp fınök ellen vezet,
és holttestét Taita mumifikálja, majd
hozza vissza a királynınek - folytatta
tovább a történetet Nicholas.
- Pontosan - bólintott rá Royan. -
Ez visz tovább minket ahhoz az
utaláshoz, amit Duraiddal kikotortunk.
- A hetedik tekercsbıl? - Nicholas
szétfőzte a karját és érdeklıdéssel
hajolt elıre.
- Nem, nem a tekercsbıl, hanem
Lostris királynı sírjának feliratából.
- Benyúlt a táskájába, és elıvett egy
újabb fényképet. - Ez a temetkezési
kamra falfestményének egyik
kinagyított részlete, a falnak az a
darabja, mely késıbb levált és örökre
elveszett, amikor felfedeztük az
alabástrom vázákat. Duraiddal úgy
gondoltuk, az a tény, hogy Taita ezt a
feliratot épp a fı helyre, a tekercsek
rejtekhelye fölé tette, jelentıséggel
bír. - Átadta a fényképet Nicholasnak,
aki az asztalról felvett egy nagyítót
és tanulmányozni kezdte.
Miközben a hieroglifákon törte a
fejét, Royan folytatta: - Ha
visszagondol a könyvre, ugye emlékszik
rá, hogy Taita mennyire szerette a
találóskérdéseket meg a szójátékokat,
és milyen gyakran kérkedett azzal,
hogy ı a legnagyobb baojátékos?
Nicholas felnézett a nagyítóról. -
Igen, emlékszem. Véleményem szerint a
bao a sakk elıfutára. Van vagy egy
tucatnyi táblám a múzeum
győjteményében, néhány Egyiptomból
származik, de akad olyan is, mely
Afrika délebbre fekvı részeibıl való.
- Igen, ezzel az elmélettel én is
egyetértek. Mindkét játékban sok a
hasonló cél és szabály, de a bao a
sakk sokkal kezdetlegesebb formája.
Nem sakkfigurákkal, hanem különbözı
fokozatokat képviselı, színes kövekkel
játszák. Nos, azt hiszem, hogy Taita
nem tudott ellenállni a kísértésnek,
hogy találóskérdésekben való
jártasságát és okosságát meg ne
örökítse az utókor számára. Azt
hiszem, annyira magabiztos volt, hogy
szándékosan hagyott hátra a fáraó
sírhelyére vonatkozó utalásokat mind a
tekercsekben, mind pedig a
falfestményeken, melyekrıl azt
állítja, hogy saját kezőleg festette
ıket imádott királynıje sírjának
falára.
- Úgy véli, hogy ez is egyike
azoknak az utalásoknak? - ütögette meg
Nicholas a nagyítóval a fényképet.
- Olvassa - utasította ıt Royan. -
Ez klasszikus hieroglifa - nem olyan
nehéz, mint Taita titkosírásának
rejtélyes jelei.
- „A herceg apja, ki nem az apa, de
hagyomány ırzıje a kék kardnak, mely
megölte" - kezdte akadozva fordítani -
„İrzi örökre kéz a kézben Hápival azt
a kıbe vésett vallomást, mely a herceg
apjához vezet, ki nem az apa, de
hagyomány ırzıje vérnek és hamunak."
Nicholas megrázta a fejét. - Nem,
ennek így nincs értelme - tiltakozott
-, nyilván rosszul fordítottam.
- Ne essen kétségbe. Még csak most
ismerkedett meg Taitával, a bao-
bajnokkal és csavaros agyú
talánygyártóval. Duraiddal hetekig
törtük ezen a fejünket - nyugtatta meg
Royan. - Ahhoz, hogy kibogozzuk, most
térjünk vissza ismét a könyvhöz. Tanús
névleg nem volt apja Memnon hercegnek,
de Lostris királynı kedveseként ı volt
a vér szerinti apa. Halálos ágyán
Memnon hercegnek adta a kék kardot,
mely azt a halálos sebet ejtette rajta
az etióp fınökkel vívott csata során.
Kettejük párviadala részletesen le van
írva a könyvben.
- Igen, amikor elıször olvastam azt
a részt, emlékszem, arra gondoltam,
hogy ez a kék kard lehetett
valószínőleg az egyik legelsı vasból
készült fegyver, és a bronz korában ez
biztosan a fegyvermővesség csodája
lehetett. Herceghez illı ajándék -
töprengett el Nicholas, majd
folytatta. - Tehát „a herceg apja, ki
nem az apa", az Tanús? - Lemondóan
felsóhajtott. - Interpretációját
pillanatnyilag elfogadom.
- Igazán köszönöm, hogy ilyen nagy
bizalommal van irántam - mondta Royan
gúnyosan. - De talán folytassuk Taita
találós kérdésének megfejtését -
Mamose fáraó csupán névleg volt Memnon
apja, de nem vér szerint. Ismét itt az
apa, aki nem az apa. Mamose hagyta a
hercegre Egyiptom kettıs koronáját,
Felsı- és Alsó-Egyiptom vörös és fehér
koronáját - a vért és a hamut.
- Ezt már sokkal könnyebben
lenyelem. És mi van a felirat többi
részével? - Nicholas láthatóan
kíváncsi volt.
- Az a kifejezés, hogy „kéz a
kézben", meglehetısen sokértelmő az
ısi egyiptomi nyelvben. Jelentheti
pusztán azt is, hogy valamihez nagyon
közel, látótávolságon belül.
- Folytassa. Végre felkeltette az
érdeklıdésemet, erre már oda kell
figyelnem - biztatta Nicholas.
- Hápi a Nílus hermafrodita istene,
vagy istennıje, attól függıen, hogy az
adott pillanatban épp melyik nemet
veszi magára. A tekercsekben Taita
Hápit mindvégig a folyó egyik
alternatív neveként használja.
- Tehát, ha összerakjuk a hetedik
tekercset meg a királynı sírjának
feliratát, akkor maga szerint ez mit
jelent? - kérdezte.
- Egyszerően ezt: Tanús a folyó
második vízesésétıl látható helyen
vagy ahhoz nagyon közel van eltemetve.
Egy kıoszlopnak vagy feliratnak kell
lennie a sírjában vagy a sír falán,
mely megmutatja a fáraó sírjához
vezetı utat.
Nicholas összeszorított fogai közt
fújta ki a levegıt. – Kimerültem ettıl
a sok hirtelen következtetéstıl.
Milyen más nyomot tudott még kikutatni
nekem?
- Ez az - mondta Royan és a férfi
hitetlenül meredt rá.
- Ez? Semmi más? - kérdezte, és
Royan megrázta a fejét.
- Hát akkor tegyük fel, hogy eddig
igaza van, nem tévedett. Tegyük fel,
hogy a folyó formája és a környezı
terep alakzata még felismerhetıen
olyan, mint közel négyezer évvel
ezelıtt. Továbbá tegyük fel, hogy
Taita valóban a Dandera folyónál
található második vízeséshez irányít
minket. Akkor, ha már ott vagyunk, mit
keressünk? Ha van ott egy sziklára
vésett felirat, akkor vajon
érintetlenül maradt-e, vagy az
idıjárás, meg a víz mozgása már
lekoptatta?
- Howard Cartert legalább ily
törékeny nyom vezette el Tutanhamon
sírjához - jegyezte meg szelíden
Royan. - Csupán egy kétes eredető
papirusz volt a kezében.
- Howard Carternek mindössze a
Királyok Völgyét kellett átkutatnia.
És még ez is tíz évébe került - vágta
rá Nicholas - Maga meg Etiópiát adja
nekem, egy olyan országot, mely
kétszer akkora, mint Franciaország.
Mit gondol, nekünk mennyi ideig kell
majd keresgélnünk?
Royan hirtelen felállt: - Bocsánat,
de azt hiszem, ideje indulnom, hogy
meglátogassam az édesanyámat a
kórházban. Az nyilvánvaló, hogy itt
csak az idımet vesztegetem.
- Még nincs látogatási idı - mondta
neki Nicholas.
- Külön szobában van - monda Royan,
miközben elindult az ajtó felé.
- Elviszem a kórházba - ajánlotta
fel Nicholas.
- Ne zavartassa magát. Majd hívok
egy taxit - felelte Royan olyan fagyos
hangon, hogy még a levegı is jéggé
vált körülöttük.
- A taxinak legalább egy óra kell,
míg ideér – figyelmeztette Nicholas,
mire Royan megenyhült annyira, hogy
hagyja magát kivezetni a Range
Roverhez. Nicholas csak egy negyedóra
múlva szólalt meg, addig némán ültek a
kocsiban.
- Nekem nem megy valami jól a
bocsánatkérés. Attól tartok, nincs túl
nagy gyakorlatom benne. Egy kicsit
nyers voltam. Nem akartam. A pillanat
izgalmának hatása alatt kissé
elragadtattam magam.
Royan nem válaszolt, így egy perc
múlva még hozzátette: - Beszélnie kell
velem, hacsak nem írásban akarunk
értekezni. Ami viszont meglehetısen
nehézkesen megy ott lenn az Abbai-
szurdokban.
- Az volt a határozott benyomásom,
hogy már nem érdekli a dolog, nem akar
lemenni oda. - A szélvédın át
egyenesen elıremeredt.
- Egy vaddisznó vagyok - helyeselt
Nicholas, és Royan oldalról
rápillantott. Ez lett a veszte.
Nicholas olyan ellenállhatatlanul
vigyorgott, hogy elnevette magát.
- Gondolom, kénytelen leszek ezt a
tényt tudomásul venni. Maga egy
vaddisznó.
- Még társak vagyunk? - kérdezte
Nicholas.
- Pillanatnyilag magán kívül nincs
más vaddisznóm, így azt hiszem, nincs
más választásom.
Nicholas a kórház bejáratánál
kitette. - Háromra visszajövök magáért
- mondta neki, azzal elhajtott York
központja felé.
Nicholas megtartotta egyetemista
korának kis lakását, mely egy
sikátorban volt a yorki székesegyház,
a York Minster háta mögött. Az egész
épület egy kajmán-szigeti társaság
nevén volt, és az ottani titkos
telefon nem ment át egy belsı
központon. Nem lehetett kinyomozni,
hogy ı a tulajdonos. Mielıtt
megismerte volna Rosalindet, a lakás
fontos szerepet játszott társas
életében. Mostanság azonban Nicholas
csupán akkor használta, ha valami
bizalmas vagy titkos ügyet akart
elintézni. Mind a líbiai, mind pedig
az iraki expedíciót itt tervezték és
innen szervezték meg.
Már hónapok óta nem használta a
lakást, hideg volt, a levegı
áporodott, és egyáltalán nem tőnt
kellemesen vonzónak. Egy gyufával
begyújtotta a gáztőzhelyt és
megtöltötte a vízforralót. Egy bögre
gızölgı teával maga elıtt felhívott
egy jersey-i bankot, majd nyomban
ezután egy másik bankot a Kajmán-
szigeteken.
„A bölcs patkány több kijáratot hagy
magának." Ez volt az a családi
irányelv, amit generációkon át
követtek. Mindig legyen egy kis
rejtett tartalék arra az esetre, ha az
emberre hirtelen rászakadna az ég.
Tıkére lesz szüksége az expedícióhoz,
és az ügyvédek már szinte mindent
zároltak.
Megadta a jelszót és a számlaszámát
mindkét bank vezetıjének, és
utasította ıket bizonyos átutalások
végrehajtására.
Az órájára pillantott. Floridában
még kora reggel van, de Alison a
második csöngetésre felvette a
telefont. İ volt az a szıke, csupa
nıiesség dinamó, aki a Global Safarit,
azt a céget mőködtette, mely vadász-
és halászexpedíciókat szervezett a
világ legtávolabbi és legeldugottabb
pontjain.
- Heló, Nick. Több mint egy éve nem
hallottunk magáról. Már az hittük,
hogy nem szeret minket.
- Most egy ideig nem foglalkoztam
ilyesmivel - ismerte el. Hogy mondja
meg az ember valakinek, hogy a
felesége és a két kislánya meghalt?
- Etiópia? - A nıt a kérés
egyáltalán nem lepte meg. Mikor akar
menni?
- Mondjuk a jövı héten?
- Nyilván viccel. Ott csak egy
vadásszal dolgozunk, Nassous
Roussosszal, és ı már két évre elıre
le van kötve.
- Nincs senki más? - erısködött
Nicholas. - Még a nagy esızések elıtt
be kell jutnom és vissza is kell
érnem.
- Milyen trófeára pályázik? -
próbált a nı kibúvót keresni. - Hegyi
nyála? Menelik antilop?
- Egy győjtıútról lenne szó a múzeum
számára, végig az Abbai folyó mentén.
- Ennél többet nem volt hajlandó
elárulni neki.
A nı még egy kicsit köntörfalazott,
majd vonakodva azt mondta: - Ezt mi
nem ajánljuk, ugye megérti. Csupán egy
vadász van ott, aki ilyen rövid idın
belül elviheti, de még azt sem tudom,
egyáltalán van-e tábora a Kék-Nílus
mentén. Orosz, és meglehetısen vegyes
jelentéseket kaptunk róla. Vannak,
akik azt mondják, hogy ex-KGB-s, és
egyike volt Mengisztu pribékjeinek.
Mengisztu volt a „Fekete Sztálin",
aki megfosztotta trónjától, majd
megölte az öreg császárt, Hailé
Szelassziét, és tizenhat évi marxista
önkényuralmával térdre kényszerítette
Etiópiát. Amikor szponzora, a Szovjet
Birodalom összeomlott, Mengisztu
hatalmát megdöntötték és el kellett
hagynia az országot.
- Eléggé elszánt vagyok ahhoz, hogy
akár magával az ördöggel is kiegyezzem
- mondta neki Nicholas. - Megígérem,
hogy amikor visszatérek, nem fogok
panaszt emelni.
- Rendben, akkor nem lesz
visszavágás... - azzal megadott neki
egy nevet és egy addisz-abebai
telefonszámot.
- Imádom, Alison drágám - mondta
neki Nicholas.
- Nem bánnám - mondta a nı, majd
letette a kagylót. Nem számított rá,
hogy könnyő lesz felhívni Addiszt, és
várakozásában nem is csalatkozott. De
végül mégis sikerült. A nı, aki
felvette a kagylót, édes, selypítı
etióp akcentussal beszélt, majd rögtön
folyékony angolra váltott, amikor
Borisz Bruszilovot kérte.
- Pillanatnyilag egy szafarin van -
mondta neki. - Én a felesége, Woizero
Tessay vagyok. - Etiópiában a feleség
nem veszi fel a férje nevét. Nicholas
emlékezett még annyira a nyelvre, hogy
tudja, a név jelentése Nap Hölgy, ami
egy gyönyörő név.
- De ha a dolog szafarival
kapcsolatos, akkor én is segíthetek -
mondta Nap Hölgy.
Nicholas felvette Royant a kórház
bejárata elıtt.
- Hogy van az édesanyja?
- A lába szépen javul, de még mindig
zaklatott Magic a kutyája miatt.
- Szereznie kell neki egy kölyköt.
Az egyik vadıröm remek spánieleket
tenyészt. Majd elintézem. - Egy
pillanatra elhallgatott, aztán finoman
megkérdezte: - Itt tudja hagyni az
édesanyját? Úgy értem, ha Afrikába
megyünk?
- Már beszéltem neki errıl. Az
egyházi körben van egy asszony, aki
odaköltözik hozzá, amíg elég jól nem
lesz ahhoz, hogy ismét ellássa
önmagát.
Royan teljesen felé fordult az
ülésen és az arcát fürkészte.
- Maga ügyködött valamit, amióta
elváltunk - vádolta meg. - Látom az
arcán.
Nicholas az arabok gonosz szem
elleni jelét mutatta: - Allah, óvj meg
engem a boszorkányoktól!
- Ugyan már! - Ez a férfi olyan
könnyedén megnevettette, hogy nem
tudta biztosan, vajon ez jó dolog-e,
vagy sem. Gyerünk, mondja el, mi van a
tarsolyában.
- Várjon, amíg visszaérünk a
múzeumba. - Nem volt hajlandó többet
mondani, így Royan kénytelen volt
megzabolázni türelmetlenségét.
Amint beléptek az épületbe, az
egyiptomi termen át bevezette Royant
az afrikai emlısök termébe és megállt
egy antilopokat bemutató dioráma
elıtt. Ezek a kisebb és közepes mérető
fajták voltak - impala, Thompson és
Grant gazellák, gerenuk és ehhez
hasonlók.
- Madoqua harperii. - Nicholas az
egyik sarokba, egy aprócska állatra
mutatott. - Harper dik-dikje, mely
csíkos dikdik néven is ismertes.
Ez egy nehezen meghatározható kis
állat volt, nem nagyobb egy méretes
vadnyúlnál. Bundája barna volt, és a
lapockáján meg a hátán csokoládébarna
csíkok húzódtak, az orra megnyúlt,
fogásra alkalmas ormánynak tőnt.
- Egy kicsit kusza - adott hangot
Royan óvatosan a véleményének, mivel
nem akarta megbántani a férfit, aki
úgy tőnt, szerfelett büszke erre a
példányra. - Van benne valami
különleges?
- Különleges? - kérdezte csodálattal
a hangjában. - Ez a nı itt azt kérdi,
hogy különleges-e. - Szemét az ég felé
fordította, és Royannak ismét nevetnie
kellett komédiázásán. - Ez az egyetlen
ismert példány, amelyik létezik.
Egyike a föld legritkább
teremtményeinek. Annyira ritka, hogy
valószínőleg mostanra már kihalt.
Annyira ritka, hogy sok zoológus
szerint valójában kétes hitelességő,
azaz soha nem is létezett. Úgy vélik,
hogy szent emlékő dédapám, aki után
elnevezték, tulajdonképpen csak
kiagyalta. Az egyik tudós referencia
utal is arra, hogy esetleg megnyúzott
egy csíkos mongúzt, és addig nyújtotta
a bırt, míg rá nem tudta passzintani
egy közönséges dik-dikre. El tud
képzelni ennél gyalázatosabb vádat?
- Komolyan felháborít ez az
igazságtalanság - nevetett Royan.
- Nagyon helyes, jobb is, ha
felháborítja. Ugyanis Afrikába
megyünk, hogy a Madoqua harperii egy
újabb példányára vadásszunk, és ezzel
megvédjem a család becsületét.
- Nem értem.
- Jöjjön velem, mindent
elmagyarázok. - Visszavezette Royant a
dolgozószobába, és az asztalon lévı
halomból kivett egy piros
szattyánbırbe kötött füzetet. A borító
fakó volt, és a víz meg a trópusi nap
foltokat hagyott rajta, míg a sarkok,
meg a gerinc kopott, viharvert volt.
- Az öreg Sir Jonathan vadászkönyve
- magyarázta, majd kinyitotta. A lapok
közt lévı megfakult, préselt
vadvirágok meg levelek már nyilván
közel egy évszázada ott voltak. A
szöveget megfakult, sárga tintával
készült tollrajzok színesítették,
melyek embereket, állatokat és vad
tájakat ábrázoltak. Nicholas
felolvasta a lap tetején álló dátumot.
7902. február 2. Az Abbai folyó
melletti táborban. Álló nap két
hatalmas elefántbika nyomait követtem.
Nem értem be ıket. Nagyon erıs a
hıség. Embereim kijátszottak.
Felhagytak az üldözéssel és
visszatértek a táborba.
Útban visszafelé észrevettem egy kis
legelészı antilopot a folyóparton,
melyet kis Rigby puskám egyetlen
lövésével elejtettem. Alaposabb
vizsgálat után kiderült, hogy a genus
Madoqa tagja. Mindazonáltal egy olyan
példány, amilyet még sosem láttam,
nagyobb a közönséges dik-diknél, és
teste csíkozott. Hitem szerint e
példány új felfedezés a tudománynak.
Felpillantott a naplóból. - Az öreg
Jonathan dédpapa megadta nekünk a
tökéletes indokot, amiért lemehetünk
az Abbai-szurdokba. – Becsukta a
könyvet, majd így folytatta: - Amint
arra ön is rámutatott, saját
expedíciónk ellátása, felszerelése
több hónapnyi tervezést és szervezést
igényelne, a költségekrıl nem is
beszélve. Ez azt is jelentené, hogy be
kellene szereznünk az etióp kormány
jóváhagyását és engedélyét. Afrikában
az ilyesmi hónapokat, ha nem éveket
jelent.
- Nem hiszem, hogy az etióp kormány
túlzott hajlandóságot mutatna, ha
sejtenék valódi szándékainkat -
helyeselt Royan.
- Másrészt viszont számtalan
törvényes vadász-szafari társaság
mőködik szerte az országban. Ezek
rendelkeznek a szükséges
engedélyekkel, kormány-kapcsolatokkal,
jármővekkel, tábori felszereléssel és
utánpótlással, ami ahhoz kell, hogy az
ember eljuthasson és idızhessen akár a
legeldugottabb, legtávolibb
területeken is. A hatóságok már
hozzászoktak, hogy külföldi vadászok
érkeznek az országba, majd távoznak
ezekkel a társaságokkal, viszont ha
néhány ferengi a saját szakállára
szimatolgat, arra a helyi katonaság
meg mindenki úgy rontana rá, akár egy
feldühödött bivalycsorda.
- Tehát akkor mi úgy fogunk ott
mászkálni, mint két dikdik-vadász?
- Már le is kötöttem a dolgot egy
szafarivezetıvel a fıvárosban, Addisz-
Abebában. A tervem az, hogy egész
vállalkozásunkat három különálló és
pontosan elhatárolt lépcsıben hajtjuk
végre. Az elsı lépcsı lesz ez a
terepbejárás és felderítés. Ha
megtaláljuk a nyomot, amiben
reménykedünk, akkor visszamegyünk a
saját embereinkkel és
felszerelésünkkel. Az lesz a második
lépcsıfok. A harmadik természetesen a
zsákmány kijuttatása Etiópiából, és
eddigi tapasztalataim alapján
biztosíthatom, hogy nem ez lesz
vállakózásunk legkönnyebb része.
- Hogy fogja végrehajtani ezt a... -
kezdte Royan, de a férfi felemelte a
kezét.
- Ne kérdezze, mert most még a
leghalványabb sejtelmem sincs, hogy
miként fogjuk csinálni. Egyszerre
mindig csak egyet.
- Mikor indulunk?
- Mielıtt megmondanám, hogy mikor,
hadd tegyek fel magának még egy
kérdést. A Taita-talány megfejtése -
leírta ezt a jegyzeteiben is,
amelyeket elloptak az oázisból?
- Igen, minden ott volt, vagy a
jegyzetekben, vagy a mikrofilmen.
Igazán sajnálom.
- Tehát a gazemberek elıtt éppoly
szépen ott van ez az egész, ahogy azt
maga elmondta nekem.
- Sajnos, igen.
- Akkor, hogy válaszoljak a
kérdésére, miszerint mikor, azt
mondom, hogy ripsz-ropsz, és minél
ripszebb, annál jobb! Oda kell érnünk
az Abbai-szurdokba, még mielıtt a
versenytársaink megelıznek minket. Már
közel egy hónapja a kezükben van
minden következtetésük és feltevésük.
Ami azt illeti, valószínőleg már úton
is vannak.
- Mikor? - ismételte meg
türelmetlenül Royan.
- Lefoglaltam két helyet a British
Airways nairobi járatán most szombatra
- azaz két nap múlva. Ott átszállunk
az Air Kenya Addiszba tartó járatára,
amivel hétfın, úgy dél körül már ott
is vagyunk. Ma este indulunk Londonba,
az ottani lakásomba. A sárgaláz és a
hepatitis elleni oltásai rendben
vannak?
- Igen, de nincs nálam semmi
felszerelés, és ruhát is alig hoztam
magammal. Elég sietısen kellett
eljönnöm Kairóból.
- Ezt majd Londonban megoldjuk.
Etiópiával az a baj, hogy a
magasföldön hideg van, olyan hideg,
hogy még a bélsár is fagyos tundrává
válik az emberben, a szurdok mélye meg
olyan, mint egy szauna.
Nicholas odament a táblához, és
nekilátott, hogy ellenırizze a
listáján lévı pontokat. - Mindketten
elkezdjük szedni a malária elleni
szert. Olyan területre megyünk, ahol
klorokinolin-rezisztens P. falciparum
szúnyogok vannak, tehát Mefloquinet
adok magának... - Gyors tempóban
futott végig a listán.
- Természetesen az útiokmányai
rendben vannak, különben nem lenne
itt. Etiópiába mindkettınknek vízum
kell, de van egy kapcsolatom, aki ezt
huszonnégy óra alatt elintézi nekünk.
Amint végzett a listával, felküldte
Royant a szobájába, hogy csomagolja
össze azt a néhány személyes holmit,
amit Kairóból magával hozott.
Mire elindultak Quenton Haliból, már
besötétedett, de azért Nicholas
megállt egy órára a York Minster
Kórháznál, hogy Royan elbúcsúzhasson
édesanyjától. Nicholas addig a
szemközti Red Lion pubban várt, és
amikor Royan visszaült mellé a Range
Roverbe, a férfibıl Theakston's Old
Peculiar illat áradt. Kellemes,
élesztıs szag volt, és Royant annyira
megnyugtatta a társasága, olyan
fesztelenül érezte magát mellette,
hogy hátradılt az ülésben és elaludt.
A londoni ház Knightsbridge-ben
volt, de a divatos környék ellenére
közel sem tőnt olyan pompásnak, mint
Quenton Hall, ezért Royan, dacára
annak, hogy csak két napig maradtak,
itt sokkal otthonosabban érezte magát.
Ez alatt az idı alatt Nicholast nem
sokat látta, mivel a férfinek az
indulás elıtt még el kellett intéznie
néhány sürgıs és fontos dolgot, többek
közt fel kellett keresnie néhány
kormányhivatalt a Whitehallban. Egy
halom ajánlólevéllel tért vissza,
amely magas rangú hivatalnokoknak,
brit követségeknek és fımegbízottaknak
szólt Kelet-Afrika-szerte.
- Csak meg kell kérdezni egy angolt
- mosolygott magában Royan. - Olyasmi,
hogy felsı osztálybeli privilégium,
már nem létezik, sıt az országot sem
az urambátyámrendszer irányítja.
Amíg Nicholas távol volt, Royan
vásárolni ment azzal a listával, amit
a férfi adott neki. Még a világ
legbiztonságosabb fıvárosának utcáit
járva is azon kapta magát, hogy válla
fölött hátrapillantgat, és idınként
be-beugrik egy nyilvános vécébe, vagy
egy földalatti-állomásra, hogy
megbizonyosodjék róla, nem követik-e.
- Úgy viselkedsz, mint egy rémült
gyerek a papája nélkül pirongatta
magát.
Mindenesetre, amikor esténként
meghallotta Nicholas kulcsainak
csörgését a zárban, rettentı nagy
megkönnyebbülést érzett, és uralkodnia
kellett magán, nehogy lerohanjon az
üres ház lépcsıin, hogy nyomban
üdvözölhesse.

Szombat reggel, amikor a taxi


kitette ıket Heathrow 4. termináljának
indulási szintjén, Nicholas elismerıen
nézett végig csomagjaikon. Royannak,
bır válltáskáján kívül, csupán
egyetlen puha vászon útitáskája volt,
nem nagyobb az övénél. Vadászpuskája
egy sok utat megjárt bırtokban volt, a
tetején pedig ott díszlett cizellált
monogramja. Egy külön rézborítású
tölténytárba csomagolva száz
sorozatnyi lıszer, és volt még nála
egy bır aktatáska, mely régi,
viktoriánus darabnak tőnt.
- Könnyen, kevés csomaggal utazni az
egyik legnagyobb erény. Isten óvjon
minket a kofferhegyekkel útra kelı
nıktıl - mondta Royannak, miközben
visszautasította egy hordár
szolgálatait és ráhajigált mindent egy
kocsira, melyet saját maga tolt.
Royannak igyekeznie kellett, hogy
lépést tudjon tartani vele, amint
határozottan átvonult a zsúfot
várótermen. Csodálatos módon a tömeg
megnyílt elıtte. Egyik szemére
billentette panamakalapja karimáját,
és rávigyorgott a csomagfeladó pultnál
lévı lányra, mire az csupa kislányos
zavar lett.
Ugyanez történt a repülıgép
fedélzetén. A két stewardess kuncogott
mindenen, amit Nicholas mondott,
szorgalmasan töltögették neki a
pezsgıt, és olyan botrányosan sokat
nyüzsögtek körülötte, hogy ez már
szemmel láthatóan bosszantotta a többi
utast, köztük magát Royant is. De nem
sokat törıdött velük, inkább hátradılt
és élvezte az elsı osztály lehajtható
ülésének szokatlan luxusát és saját,
apró videóképernyıjét. Megpróbált
Richard Gere képernyın megjelenı
gondolataira koncentrálni, de figyelme
egyfolytában vad kanyonok és ısi
sztélék képei felé vándorolt, melyek
lelki szemei elıtt jelentek meg.
Csak amikor Nicholas megbökte, akkor
fordult kissé gıgös tekintettel felé.
A férfi a két ülés közti karfán
felállított egy kis úti sakktáblát, és
most egyik szemöldökét felhúzva,
fejével játékra hívta.
Amikor leszálltak a Dzsomo Kenyatta
reptéren Kenyában, még mindig dúlt
köztük a csata. Két-két játszmával
döntetlenre álltak, de Royannak egy
futó és két gyalog elınye volt a
végsı, döntı játszmában. Kifejezetten
elégedett volt önmagával.
Nairobiban Nicholas két kerti lakot
foglalt le a Norfolk Hotelben. Tíz
perc sem telt bele, hogy Royan
lerogyott az ágyra, máris megszólalt a
telefon, és a hívás a szomszédból,
házi vonalon érkezett.
- Ma este együtt vacsorázunk a brit
fımegbízottal. Régi cimbora. Nem kell
kiöltöznie. El tudna készülni nyolcra?
Az ember élete nem kifejezetten
kényelmetlen, ha ezzel az emberrel
utazgat a világban - gondolta Royan.
Nairobitól Addisz-Abebáig az út
viszonylag rövid volt, és az alattuk
feltáruló táj oly lenyőgözı, hogy
Royan szinte odaragadt az Air Kenya
járatának ablakához. A Mount Kenya
fehér csúcsát ez egyszer nem takarták
felhık, és a hófedte kettıs orom csak
úgy csillogott a napsütésben.
Az északi határvidék kietlen, barna
sivatagainak sivárságát csak a
Marsabit oázist körülölelı zöld dombok
enyhítették, és távolabb, balra a
Turkana-tó, korábbi nevén Rudolf-tó
vize csillogott. A sivatag végül
átadta helyét az ısi
Etiópmagasföldnek, annak a hatalmas
platónak, mely az ország szinte egész
területét uralja.
- Afrikában csupán az egyiptomi
civilizáció régebbi ennél - jegyezte
meg Nicholas, miközben mindketten
kifele bámultak. - Ezek itt már
kulturált népek voltak, amikor mi, az
északi vidéken még cserzetlen
állatbırben jártunk és barlangokban
éltünk. İk már keresztények voltak,
amikor az európaiak még pogányságban
éltek, és régi isteneiket, Pánt és
Dianát imádták.
- Itt már civilizált népek éltek,
amikor Taita, közel négyezer évvel
ezelıtt erre járt - helyeselt Royan. -
A tekercseiben úgy ír róluk, mintha
kulturálisan már-már egyenrangúak
lennének, ami nála meglehetısen ritka
dolog. A régi világ minden más népét
lenézte és a magáénál minden
szempontból alsóbbrendőnek tekintette.
A levegıbıl Ad-disz is olyan volt,
mint a legtöbb afrikai város, keveréke
a réginek és az újnak, a tradicionális
és egzotikus építészeti stílusoknak,
ahol a zsuptetı mellett ott volt a
bádog és az égetett cserép is. A régi
kunyhó, az úgynevezett tukul sárból és
vesszıbıl épült, ívelt falaival
szemben ott vannak a négyszögletes
formák, a többemeletes téglaépületek
geometriai síkjai, a tehetısek modern
lakótömbjei, villái, a kormányzati
épületek és az Afrikai Egységszervezet
hatalmas, zászlódíszes központja.
A környezı vidék jellegzetességét a
magas eukaliptuszültetvények adják,
melyek mindenütt megtalálhatók, és
tőzifaként használják. Sokak számára
ez volt az egyetlen tüzelıanyag e
szegény, háború szaggatta földön,
melyet az évszázadok során fosztogató
seregek pusztítottak, a közelmúltban
pedig idegen politikai tanok tették
ugyanezt.
Nairobi után e magasan fekvı város
levegıje hős volt és édes, amikor
Royan és Nicholas leszállt a
repülırıl, és a felszállópályán át
elindult a terminál felé. Ahogy
beléptek, még mielıtt beállhattak
volna a sorba az útlevélvizsgálathoz,
valaki Nicholas nevét kiáltotta.
- Sir Nicholas! - Mindketten a felé
a magas, fiatal nı felé fordultak, aki
egy táncos kecsességével siklott
feléjük, és sötét, finom vonásain az
üdvözlés mosolya ragyogott. Földig
érı, hagyományos öltözéket viselt, ami
kiemelte mozgásának szépségét.
- Üdvözlöm önöket hazámban,
Etiópiában. Woizero Tessay vagyok. -
Érdeklıdéssel nézett Royanra: - Ön
nyilván Woizero Royan - nyújtotta felé
a kezét, és Nicholas látta, hogy a két
nı nyomban megkedvelte egymást.
- Ha ideadják az útleveleiket, én
elintézem a formaságokat, amíg önök
pihennek egy kicsit a VIP-váróban. Egy
férfi várja ott önt az angol
követségrıl, Sir Nicholas, hogy
üdvözölhesse. Nem tudom, honnan tudta,
hogy ön ideérkezik.
A VIP-váróban csupán egy ember volt.
Jó szabású tropikálöltönyt viselt és a
keresztbe narancssárga, sárga és kék
csíkos, régi Sandhurst-nyakkendıt.
Felállt és nyomban Nicholas elé jött:
- Nicky, hogy vagy? De jó újra látni
téged! Van már vagy tizenkét éve,
igaz?
- Szerbusz, Geoffrey. Sejtelmem sem
volt, hogy téged ide dugtak.
- Katonai attasé. İméltósága
kiküldött eléd, amint megtudta, hogy
együtt voltunk Sandhurstben. -
Geoffrey határozott érdeklıdéssel
nézett Royanra, és Nicholas lemondóan
bemutatta ıket egymásnak.
- Geoffrey Tennant. Legyen óvatos
vele. A legnagyobb kujon az
egyenlítıtıl északra. Fél mérföldes
körzetben egyetlen lány sincs
biztonságban tıle.
- Hé öregem, csak lassan a testtel -
tiltakozott Geoffrey, miközben
láthatóan örült annak a megjegyzésnek,
amivel Nicholas bemutatta. - Kérem,
dr. al Simma, ennek az embernek egy
szavát se higgye el. Notórius
hazudozó.
Geoffrey félrevonta Nicholast, és
gyorsan beszámolt neki az országban
uralkodó helyzetrıl, különös
tekintettel a távoli, kívül esı
területekre. - İ egy kissé nyugtalan.
Nem nagyon tetszik neki az ötlet, hogy
magadban akarsz ott kóborolni. Egy
csomó hitvány alak van lenn a
Gojamban. Mondtam neki, hogy tudsz te
vigyázni magadra.
Woizero Tessay igazán gyorsan
visszaért. - Áthoztam csomagjaikat a
vámon, beleértve a lıfegyvert és a
lıszert is. Ezt itt az ideiglenes
engedélyük. Ezt állandóan maguknál
kell tartaniuk, amíg Etiópiában
tartózkodnak. Itt vannak az útlevelek
- a vízumok lepecsételve és rendben. A
gépünk a Tana-tóhoz egy óra múlva
indul, úgyhogy rengeteg idınk van még
a beszállásra.
- Ha bármikor munkára lenne
szüksége, kérem, keressen fel –
dicsérte meg ügyességét és
szervezıkészségét Nicholas.
Geoffrey Tennant egészen az indulási
kapuig kísérte ıket, ahol kezet
fogtak: - Ha bármit tehetek érted, az
magától értetıdik. Az élen szolgálunk,
Nicky.
- „Az élen szolgálunk?" - kérdezte
Royan, ahogy kisétáltak a várakozó
repülıgéphez.
- A Sandhurst mottója - magyarázta
meg Nicholas.
- Milyen kedves, Nicky - dünnyögte
Royan.
- A Nicholast mindig is
méltóságteljesebbnek és megfelelıbbnek
tartottam - mondta.
- Igen, de a Nicky olyan aranyos.

Magasan, a ritka levegıben a Twin


Otter repülıgép, mely útjuk utolsó,
északnak tartó szakaszán vitte ıket,
hánykolódott abban a felfelé áramló
légmozgásban, mely a lenti hegyek
felıl érte.
Bár közel ötezer méterre voltak a
tengerszint felett, mégis elég közel a
földhöz, hogy tisztán kivehessek a
falvakat és a körülöttük szétszórtan
elterülı, mővelt földeket. Az
évszázadok óta tartó primitív
mezıgazdasági módszerek és a
háziállatok szabályozatlan legeltetése
következtében a föld soványnak,
szegénynek tőnt, a vékony, vöröses
talaj alól kiálltak sziklacsontjai.
Váratlanul a plató, mely fölött
repültek, széthasadt, és egy hatalmas
repedés tátongott elıttük. Mintha a
földanya testét itt egy hatalmas
kardcsapással egészen a zsigerekig
felhasították volna.
- Az Abbai folyó! - hajolt elıre
Tessay, hogy megütögesse Royan vállát.
A szurdok pereme éles és határozott
volt, majd meredeken, több mint
harmincfokos szögben lejtett lefelé. A
plató kopár síkja nyomban átadta
helyét a szurdok fákkal sőrőn benıtt
falának. Látták a sőrő dzsungel fölé
magasodó, sokkarú gyertyatartókra
emlékeztetı, óriás euphorbiákat.
Helyenként a fal beomlott és sziklák
laza görgetege volt, másutt meg
hegyes, tő alakú sziklaszirtek
emelkedtek a magasba, melyeket az
erózió iszonyú erejő mővészete formált
tornyosuló humanoidok és más
fantasztikus lények sziklaszobraivá.
Egyre lejjebb ereszkedtek, mígnem a
gép a szakadék fölött szállt, és a
mélyben, több, mint egy mérföld
hosszúságban már ott csillogott
alattuk a folyó kígyózó vize. A felsı
fal tölcsérszerő formája egy újabb
párkányzatot képezett, amint a Nílus
vize fölött úgy százötven méternyire
elérte a szurdokmély szinte merıleges
szikláit. Odalenn a mélyben, e szörnyő
sziklák közt a folyó hol tószerően
csöndes, hol meg hosszú, sebesen sikló
szakaszokkal tört utat magának a vörös
homokkıben. A szurdok helyenként
negyven mérföld széles volt, másutt
meg
tíz mérföldnél is keskenyebbé szőkült,
de a pompa és az elhagyatottság
sivársága teljes hosszában végtelennek
és örökkévalónak tőnt. Az ember nem
hagyott nyomot rajta.
- Hamarosan maguk is odalenn lesznek
- mondta nekik Tessay olyan áhítatos
hangon, hogy az már szinte suttogásnak
tőnt, és ık mindketten hallgattak. A
szavak feleslegesnek tőntek e vad és
nyers természet közelében.
Szinte megkönnyebbülten figyelték,
amint az északi fal felemelkedik, és a
kéklı afrikai ég elıtt megjelennek a
Chokehegység csúcsain, melyek
magasabbra nyúltak, mint amilyen
magasan törékeny kis gépük repült.
A gép lassan ereszkedni kezdett, és
Tessay, a jobb szárny csúcsa mellett,
lefelé mutatott.
- A Tana-tó - mondta nekik. Széles,
gyönyörő, több mint ötven mérföld
hosszú vízfelület volt, tele sok kis
szigettel, melyek mindegyikén egy-egy
kolostor vagy egy ısi templom állt.
Ahogy a leszálláshoz készülıdve a víz
fölé ereszkedtek, tisztán látták a
szigetek közt a hagyományos,
papiruszkötegekbıl készült kis
csónakjaikon közlekedı, fehér köntöső
szerzeteseket.
Az Otter egy földes leszállópályán
landolt a tó mellett, majd hatalmas
porfelhıt kavarva gördült végig rajta.
Befordult, és a roskatag, zsúpfedeles,
vályogfalú terminál elıtt a pilóta
leállította a motorokat.
A napfény olyan éles volt, hogy
Nicholas keki zubbonya felsı zsebébıl
elıvett egy napszemüveget, és megállt
a gép lépcsıjének tetején, hogy az
orrára biggyessze. A terminál koszos,
fehér falán látta a golyók és
srapnelek ütötte nyomokat, és egy
orosz T35-ös tank kiégett vázát a
főben, közvetlenül a kifutópálya
mellett. Forgótorony-lövegének csöve a
föld felé mutatott, és a fő benıtte
rozsdás hernyótalpait.
A többi utas türelmetlenül
nyomakodott mögötte, lökdösték és
izgatottan hadartak, amint meglátták
az épületet beárnyékoló eukaliptuszfák
alatt várakozó barátaikat és
rokonaikat. Csupán egyetlen jármő
parkolt ott, egy homokszínő Toyota
Land Cruiser. A vezetıülés melletti
ajtón, a kör alakú jelzésbe egy
hosszú, csavart szarvú, hegyi nyála
fejét festették, és alatta a „Szafari
hajtó- vadászat" felirat állt. Egy
fehér férfi ücsörgött a volán mögött.
Amint Nicholas, nyomában a két nıvel
lejött a lépcsın, a vezetı kicsusszant
a kocsiból és nagy léptekkel elindult
feléjük. Egy fakó kakhi szafari-
öltözék volt rajta, magas volt,
szikár, és ruganyos léptekkel járt.
- Negyvenes lehet - saccolta meg
Nicholas a korát rövid, enyhén ıszülı
szakálla alapján. - Kemény fickó -
gondolta. Rövidre nyírt haja
vörösesszıke volt, a szeme pedig
halványkék és gyilkosan fagyos. Arca
egyik oldalán egy ráncos, kifehéredett
forradás futott végig, fel egészen az
orráig, melyet deformált.
Tessay elsıként Royant mutatta be
neki, és a férfi kurtán, kissé mereven
meghajtotta a fejét, amikor kezet
fogtak. - Enchanté - mondta förtelmes
francia kiejtéssel, majd Nicholasra
nézett.
- A férjem, Alto Borisz - mutatta be
Tessay. - Borisz, ı Alto Nicholas.
- Nemigen tudok angolul - mondta
Borisz. - A francia jobban megy.
- Nem sok a különbség - gondolta
Nicholas, de könnyedén elmosolyodott
és azt mondta: - Tehát akkor franciául
fogunk beszélni. Bonjour, Monsieur
Bruszilov. Örülök, hogy megismertem. -
Kezet nyújtott az orosznak.
Borisz kézfogása kemény volt -
túlságosan kemény. A bemutatkozást
valamiféle erıpróbává változtatta, de
Nicholas számított rá. Ismerte ezt a
típust, ezért mélyen fogott, hogy
Borisz ne tudja összenyomni az ujjait.
Nicholas úgy állta a sarat, hogy
közben tunya mosolyán még csak nyoma
sem volt bármiféle erıfeszítésnek.
Borisz engedett elsıként a szorításon,
és halvány szemében egy pillanatra
tisztelet villant.
- Szóval dik-diket akar? - kérdezte
már-már gúnyosan. A legtöbb kliensem
nagy elefántot akar, de legalábbis egy
hegyi nyálát.
- Az egy kicsit sok az én idegeimnek
- vigyorgott Nicholas -, túl nagyok. A
dik-dik nekem tökéletesen megfelel.
- Járt már valaha is odalenn a
szurdokban? - kérdezte Borisz. Orosz
akcentusa annyira úrrá lett a francia
szavakon, hogy nehéz volt megérteni.
- Sir Nicholas egyike volt az 1976-
os expedíció vezetıinek - vágott közbe
kedvesen Royan, és Nicholast
mulattatta ez a váratlan közbelépés.
Royan nyilvánvalóan hamar észrevette a
köztük lévı ellenségességet és nyomban
a segítségére sietett.
Borisz morgott valamit, majd a
feleségéhez fordult. – Meghoztál
mindent, amit rendeltem? - kérdezte.
- Igen, Borisz - felelte Tessay
alázatosan. - Fönn van minden a
repülıgép fedélzetén. - A nı fél tıle,
állapította meg Nicholas, és meglehet,
jó oka van rá.
- Hát, akkor pakoljunk be. Hosszú út
áll elıttünk.

A két férfi a Toyota elsı ülésén


utazott, a nık meg a felszereléssel és
egy halom csomaggal mögöttük. A jó
öreg afrikai protokoll, mosolygott
magában Nicholas: a férfiak elöl, a
nık meg gondoskodjanak magukról.
- Ugye, nem akarja a turista-
menetet? - kérdezte Borisz olyan
hangon, hogy az fenyegetésnek tőnt.
- A turista-menetet?
- A zsilip meg az erımő -
magyarázta. - A portugál híd a szurdok
felett, és az a pont, ahonnan a Kék-
Nílus ered - tette még hozzá. De még
mielıtt válaszolhattak volna,
figyelmeztette ıket: - Ha meg akarják
nézni, akkor csak jóval sötétedés után
érünk a táborba.
- Köszönöm szépen - mondta neki
Nicholas udvariasan -, de én mindezt
már láttam.
- Remek - mondta Borisz és
helyeslését nem rejtette véka alá. -
Akkor tőzzünk innen.
Az út a magas hegyek alatt nyugatnak
fordult. Ez volt a Gojam, a zárkózott
hegylakók földje. Meglehetısen sőrőn
lakott vidék volt, sok magas, sovány
férfi mellett hajtottak el, akik
vállukon keresztbe vetett, hosszú
botjukkal baktattak az út mentén
kecskéik és birkáik mögött. A férfiak
és a nık is shammát viseltek, gyapjú
sálat és bı, fehér lovaglónadrágot,
lábukon pedig nyitott szandált.
Büszke, szép arcú emberek voltak,
sőrő hajukat dús győrőkben viselték,
tekintetük ádáz, akár egy sasé. A
falvakban, melyeken áthajtottak,
láttak néhány fiatal nıt, akik igazán
gyönyörőek voltak. A legtöbb férfi
alaposan fel volt fegyverkezve.
Cizellált, ezüst hüvelyben
kétmarkolatú kardot hordtak magukkal
és AK-47-es szuronyos puskákat.
- Ettıl nagy embernek érzik magukat
- kuncogott Borisz. Nagyon bátornak,
nagyon férfiasnak.
A falvakban mindenütt kör alakú
tukul kunyhók voltak, melyeket
eukaliptusz- és hegyes szizálkender-
ültetvények vettek körül.
Sötétlı, bíborszín viharfelhık
kavarogtak a Choke magas csúcsai
körül, és egy-egy heves záport sodort
feléjük a szél. A hatalmas vízcseppek
ezüstös érmekként gördültek végig a
Land Cruiser szélvédıjén, és az út
pillanatokon belül sártengerré
változott kerekeik alatt.
Az út felháborítóan rossz állapotban
volt; helyenként csupán sziklás
vízmosás, mellyel még a négykerék-
meghajtású Toyota sem tudott
megbirkózni, és Borisz kénytelen volt
saját maga utat törni a sziklás
hegyoldalban. Gyakran semmivel sem
haladtak gyorsabban, mintha gyalog
mentek volna, viszont összevissza
zötykölıdtek, ahogy a kerekek
átvergıdtek a durva, hepehupás
terepen.
- Ezeknek az átkozott feketéknek még
csak eszükbe se jut, hogy megjavítsák
az utakat - morogta Borisz. - Boldogan
élik világukat, akár az állatok. -
Erre egyikıjük se válaszolt, de
Nicholas a visszapillantóban a két
nıre nézett. Arcuk zárkózott volt és
semleges, ha bármelyikıjüket is
bántotta ez a megjegyzés, nem
mutatták.
Ahogy haladtak tovább, az út, amely
már eddig is elég rossz volt, még
rosszabbá vált. Puha, saras felszínét
nehéz jármővek hatalmas kerekeinek
nyoma szaggatta fel.
- Katonai jármővek? - emelte fel
hangját Nicholas, hogy átkiabálja a
záporozó esı zaját, és Borisz morogva
válaszolt.
- Az is. Elég nagy a shufta-
aktivitás a szurdokban – ezek
útonállók meg szakadárok. De ez a nagy
forgalom fıként a bányászati
terepkutatás miatt van. Az egyik nagy
bányászati cég koncessziót kapott
Gojamban, és most vonulnak fel, hogy
megkezdjék a fúrásokat.
- Nem haladtunk el egyetlen civil
jármő mellett sem - jegyezte meg Royan
-, még buszokat sem láttam.
- Épp most jutottunk át hosszú és
harcokkal teli, szomorú történelmük
egy szörnyő korszakán - magyarázta
neki Tessay. - Gazdaságunk a
mezıgazdaságra épül. Egykoron mi
voltunk Afrika éléstára, de miután
Mengisztu magához ragadta a hatalmat,
a legnagyobb szegénységbe taszított
minket. Az éhezést politikai
fegyverként használta. Még most is
szörnyő szegénységben élünk. Csak
kevesen engedhetik meg maguknak azt a
luxust, hogy valamiféle motoros
jármővük legyen. Az emberek zömének az
a legnagyobb gondja, vajon tud-e
egyáltalán enni adni a gyerekeinek.
- Tessay közgazdászdiplomát szerzett
az addiszi egyetemen - kuncogott
Borisz. - Nagyon okos. Tud mindent.
Csak kérdezzenek, majd ı válaszol.
Történelem, vallás, gazdaság - bármit
kérdezhetnek tıle. - Tessay e goromba
megjegyzés után ismét hallgatásba
mélyedt.
A délután közepe felé az esı végre
csillapult, és a nap félénken
kikukucskált a felhık közül. Borisz
egy elhagyatott helyen leállította a
Toyotát. - Egy pislantásnyi pihenı -
jelentette be. - Pisimegálló.
Pipilıhely.
A két lány otthagyta a kocsit és a
sziklák közé ment. Közben át is
öltöztek. Mindkettıjükön shamma volt,
és a vidék jellegzetes
lovaglónadrágja.
- Tessaytıl kaptam ajándékba egy
hagyományos tigré öltözéket - mondta
Royan és megpördült Nicholas elıtt.
- Igazán jól áll - jelentette ki
Nicholas. - Meg aztán, nadrágban
sokkal kényelmesebb is lesz.
A nap már lemenıben volt, amikor az
út egy újabb sziklás völgybe
ereszkedett, ahol meredek, lekoptatott
partjával egy folyó futott végig. A
folyó fölött egy kör alakú, fehér falú
templom állt, melynek nádfedeles
tetején fából készült kopt kereszt
emelkedett a magasba. A templom körül
apró tukuljaival egy kis falu bújt
meg.
- Debra Maryam - jelentette be
elégedetten Borisz -, Szőz Mária
hegye, a folyó pedig a Dandera. Az
embereimet elıreküldtem a nagy
teherautóval. Már nyilván áll a tábor
és várnak minket. Ma éjjel itt
alszunk, és holnap a folyó mentén
megyünk lefelé, a szurdok pereméig.
Borisz emberei a falu mellett, egy
eukaliptuszligetben állították fel a
sátrakat.
- A második sátor a maguké - jelölte
ki helyüket Borisz.
- Az jó lesz Royannak - helyeselt
Nicholas. - Nekem meg szükségem lenne
egy másik sátorra.
- Dik-dik meg külön sátor - meredt
rá halvány, fakó tekintetével Borisz.
- Fantasztikus egy pali maga. Komolyan
elképeszt.
Odakiáltott embereinek, hogy
állítsák fel Nicholas sátrát
közvetlenül a másik mellé.
- Hátha éjjel megjön a bátorsága -
csúfolódott Nicholasszal. - Nem
akarom, hogy túl messzire kelljen
mennie.
A zuhany, ami alatt
megmosakodhattak, egy eukaliptuszfa
alsóbb ágára felakasztott hordó volt,
melyet vászonparavánnal vettek körül.
Elıször Royan fürdött meg, majd egy
fejére tekert, nedves törülközıvel
vidáman, felfrissülve jött vissza.
- Maga jön, Nicky! - kiáltott be
Nicholasnak, amint elhaladt a férfi
sátra mellett. - A víz isteni meleg.
Már teljesen besötétedett, mire
Nicholas lezuhanyozott és átöltözött.
Átment az étkezısátorba, ahol a
társaság többi tagja már letelepedett
a tábori székekre a tőz körül. A két
nı kissé félrehúzódva, csöndesen
beszélgetett, Borisz pedig, lábát az
alacsony asztalra téve, kezében egy
pohárral, kényelmesen elterült
székében.
Az asztalon álló vodkás üveg felé
intett, amint Nicholas belépett a tőz
fény körébe: - Töltsön magának. A jég
ott van a csöbörben.
- Szívesebben vennék egy sört -
mondta neki Nicholas. - Megszomjaztam
az úton. - Borisz vállat vont, majd
odaüvöltött a tábori szolgának, hogy
hozzon egy barna üveget a hordozható
gázhőtıbıl.
- Hadd áruljak el magának valamit,
egy kis titkot. – Rávigyorgott
Nicholasra, és kitöltött magának egy
újabb vodkát. - Olyan állat, hogy
csíkos dik-dik, manapság nem létezik,
ha egyáltalán létezett valaha. Csak az
idejét meg a pénzét pazarolja.
- Helyes - mondta Nicholas szelíden.
- Az én idım és az én pénzem.
- Csak azért, mert valami vén
seggfej lıtt egyet a sötét múltban,
nem biztos, hogy most talál majd még
egyet. Felmehetnénk a
teaültetvényekhez elefántra. Alig tíz
napja három bikát is láttam ott,
egyenként legalább ötvenkilós
agyarral.
Miközben vitáztak, Borisz vodkás
üvegének szintje úgy csökkent, mint a
Nílus vize az áradás végén. Amikor
Tessay szólt nekik, hogy kész a
vacsora, Borisz magával vitte az
üveget; botladozva jutott el az
asztalig. Vacsora közben csupán
annyival járult hozzá a társalgáshoz,
hogy ráförmedt Tessayre.
- Nyers a bárány. Miért nem ügyelsz
rá, hogy a szakács rendesen
elkészítse? Átkozott gorillák,
állandóan a körmükre kell nézni.
- Az ön báránya sincs eléggé
átsülve, Alto Nicholas? kérdezte
Tessay, anélkül, hogy férjére nézett
volna. - Átsüttethetem még egyszer.
- Ez tökéletes - nyugtatta meg ıt
Nicholas. - Én szeretem, ha egy kicsit
rózsaszínes a húsa.
A vacsora végére a vodkás üveg
Borisz könyöke mellett kiürült, és a
férfi arca kivörösödött, felpuffadt.
Szó nélkül felállt az asztaltól, majd
tántorogva, miközben idınként néhány
oldalazó lépéssel nyerte vissza
egyensúlyát, eltőnt sátra irányában a
sötétségben.
- Elnézésüket kérem - mondta nekik
Tessay csöndesen. Csak esténként
ilyen. Napközben nincs vele semmi baj.
Hagyományos orosz szokás, a vodka. -
Vidáman mosolygott; csupán a szeme
volt szomorú.
- Olyan szép az éjszaka, még korai
volna lefeküdni. Nincs kedvük
felsétálni a templomhoz? Nagyon régi
és híres. Az egyik szolgával hozatok
egy lámpást, hogy megcsodálhassák a
falfestményeket.
A szolga megvilágította elıttük az
utat, és a kör alakú épület
portikuszán egy öreg pap várt rájuk,
hogy üdvözölje ıket. Sovány volt, és a
bıre annyira fekete, hogy fogai még
ebben a homályban is világítottak. Egy
csodás, helybéli ezüstbıl készült,
tömör kopt kereszt volt nála, mely
vöröses kalcedonnal és
féldrágakövekkel volt kirakva.
Royan és Tessay térdre hullott
elıtte, hogy áldását kérje. Arcukat
könnyedén meglegyintette a kereszttel
és térdet hajtott fölöttük, miközben
amhara nyelven mormolta el áldását.
Ezután bevezette ıket a templomba.
A falakat csodálatos, alapszínekkel
festett képek díszítették. A lámpás
fényében úgy ragyogtak, akár a
drágakövek. A stíluson erıs bizánci
hatás érzıdött: a szentek szeme nagy
és kissé ferde volt, a fejük felett
pedig hatalmas arany glória ragyogott.
A csillogó aranyszálas anyagokkal és
rézkellékekkel teli oltár fölött a
Szőz szoptatta gyermekét, míg a három
napkeleti bölcs és az angyalok serege
imádattal térdelt elıtte. Nicholas
elıvette zakója zsebébıl Polaroid
gépét és beállította a vakut.
Körbejárta a templomot, és
lefényképezte ezeket a
falfestményeket, mialatt Tessay és
Royan egymás mellett térdelt az oltár
elıtt.
Miután Nicholas végzett a
fényképezéssel, leült a kézzel
faragott padok egyikére és csöndesen
figyelte a két nı elmerült arcát,
melyet a gyertyák arányló fénnyel
vontak be. Megrendítette a pillanat
szépsége.
- Bárcsak nekem is ilyen hitem lenne
- gondolta, mint már eddig is oly
sokszor. - Biztosan vigaszt nyújt a
nehéz idıkben. Bárcsak én is tudnék
így imádkozni Rosalindért és a
lányokért. - Nem bírt tovább benn
maradni, ezért kiment a templom
verandájára, leült és nézte a
csillagos eget.
Ilyen magasságban, a ritka,
kristálytiszta levegıben a csillagok
olyan vakítóan ragyogtak, hogy nehéz
volt felfedezni köztük az egyes
csillagképeket. Egy idı múltán
szomorúsága csillapult. Jó volt ismét
Afrikában lenni.
Amikor a két nı végre elıbukkant a
templom sötét belsejébıl, Nicholas egy
százdirres bankjegyet meg egy róla
készült Polaroid képet adott az öreg
papnak, aki a fényképet a pénznél
láthatóan többre becsülte. Aztán
hármasban, baráti csöndben lesétáltak
a hegyrıl.

- Nicky! - rázta fel Royan. Amikor


felült és bekapcsolta az elemlámpáját,
látta, hogy Royan egy gyapjúsálat
kerített csíkos férfipizsamája fölé,
mielıtt bejött volna a sátrába.
- Mi történt? - kérdezte, de még
mielıtt Royan válaszolhatott volna,
meghallotta a durva, dühödten
gyalázkodó hangot az éjszakában, majd
egy ökölcsapás félreismerhetetlen
hangját, amint emberi húsba, csontba
vágódik.
- Veri a feleségét. - Royan hangja
feszült volt a felháborodástól. - Meg
kell állítania.
Az ütés nyomán fájdalmas kiáltás,
majd sírás hallatszott.
Nicholas habozott. Csak egy bolond
avatkozik be férj és feleség vitájába,
melynek általában az a vége, hogy
kibékülnek, és együttes erıvel
fordulnak ellene.
- Tennie kell valamit, Nicky, kérem.
Vonakodva lerakta a lábát a földre,
majd felállt. Rövid sportnadrágban
aludt, és még azzal se bíbelıdött,
hogy elıkerítse a cipıjét. Royan
szintén mezítláb követte a liget
széléig, az étkezısátoron túlra, ahol
Borisz sátra állt.
Odabenn még mindig égett egy lámpás,
melynek fénye hatalmasra nagyított
árnyakat vetített a sátor
vászonfalára. Látta, hogy Borisz a
hajánál fogva vonszolja a feleségét a
földön, és oroszul üvöltözik vele.
- Borisz! - Nicholasnak háromszor is
kiáltania kellett a nevét, mielıtt az
orosz végre felfigyelt volna, majd
látták árnyékát, amint elengedi
Tessayt, és a sátor bejárati lapja
kicsapódott.
Boriszon mindössze egy alsónadrág
volt. Szikár felsıteste csupa izom,
lapos mellkasa kemény, és vörösesszıke
szır göndörödött rajta. Mögötte
Tessay, két kezét arcára szorítva
hevert a földön és sírt. Meztelen
volt, testének karcsú idomai, akár egy
párducé.
- Mi a fene folyik itt? - kérdezte
Nicholas, miközben kezdett forrni
benne a méreg, ahogy látta ennek a
bájos, szelíd nınek a szenvedését és
megalázottságát.
- Épp leckét adok ennek a fekete
kurvának jó modorból mondta kárörvendı
diadalmassággal Borisz, akinek az arca
még mindig puffadt volt és vörös az
italtól meg az indulattól. - Semmi
közöd hozzá, angol, hacsak nem akarsz
leszurkolni egy kis pénzt, hogy te is
dughass vele. - Gonoszul felnevetett.
- Jól van, Woizero Tessay? -
kérdezte Nicholas, miközben egyenesen
Borisz arcába nézett, mivel nem akarta
a nıt még jobban megalázni azzal, hogy
egy másik férfi is látja
meztelenségét.
Tessay felült, térdét melle elé
húzta, majd mindkét kezével átfogta,
hogy takarja testét.
- Minden rendben, Alto Nicholas.
Kérem, menjen el, mielıtt komoly baj
lenne. - Orrából vér csordult a
szájába, mely rózsaszínre festette
fogait.
- Hallottad a feleségemet, te szaros
angol. Menj innen! Törıdj a magad
dolgával. Menj, mielıtt neked is
megtanítom, hogy mi a jó modor.
Borisz elıretántorodott, és nyitott
tenyerét Nicholas mellkasának nyomta.
Nicholas éppoly simán és könnyedén
mozgott, akár a bika elsı, vad
támadását elkerülı matador. Oldalra
siklott és Boriszt, saját lendületét
kihasználva küldte tovább abba az
irányba, amerre már elindult. Az
orosz, egyensúlyát teljesen elvesztve
tántorgott végig a sátor elıtti nyílt
terepen, míg végül beleütközött az
egyik tábori székbe, és elvágódott a
földön.
- Royan, vigye Tessayt a sátrába! -
adta ki az utasítást halkan Nicholas.
Royan beszaladt a sátorba, és lehúzta
a lepedıt a hozzá legközelebb esı
tábori ágyról. Ráterítette Tessay
vállára, és felsegítette.
- Kérem, ne csinálják ezt -
szipogott Tessay. - Nem tudják, hogy
milyen, amikor ez rájön. A végén még
megsebesít valakit.
Hiába tiltakozott és sírt, Royan
kivonszolta a sátorból, de ekkorra már
Borisz ismét talpon volt. Dühödten
felbıdült, majd felkapta azt a tábori
széket, amelyikben elbotlott. Egyetlen
rántással letépte az egyik lábát, és
megmarkolta.
- Szórakozni akarsz, angol? Jól van,
akkor szórakozzunk! – Rárontott
Nicholasra, miközben a széklábat, mint
valami nindzsa-botot suhogtatta, olyan
erıvel, hogy az szinte sziszegett a
levegıben, amint a feje felé sújtott
vele. Nicholas lebukott, így a bot
elment a feje felett, mire Borisz
megfordult és most felemelt karja
alatt az oldalát célozta meg. Ha
eltalálja, eltöri a bordáit, de
Nicholas ismét kitért elıle.
Óvatosan kerülgették egymást, majd
Borisz ismét támadásba lendült. Ha az
orosz reflexeit nem tompította volna
el a vodka, akkor Nicholas nem
vállalta volna a kockázatot egy ilyen
kaliberő ellenféllel, de Borisz nem
volt igazán ura önmagának. Kitért a
lendülı székláb elıl, azután
kiegyenesedett, és ökle teljes
erejével csapódott Borisz
gyomorszájába, közvetlenül a
szegycsont alatt. Az oroszból egy
hatalmas, erıteljes böfögéssel
kiszorult minden levegı.
A székláb kirepült a kezébıl,
összegörnyedt és a földre rogyott.
Borisz kezét a gyomrára szorítva
hevert összekuporodva a porban,
miközben hörögve, sípolva igyekezett
levegıhöz jutni. Nicholas föléhajolt,
majd halkan, angolul azt mondta neki:
- Ez egyszerően nem megfelelı
viselkedés, öregfiú. A lányokat nem
bántjuk. Kérlek, ez többé ne forduljon
elı.
Felegyenesedett, majd Royanhoz
fordult: - Vigye Tessayt a sátrába, és
tartsa ott. - Ezután új javai
hátrafésülte arcába hullott haját. -
Most pedig, ha nincs komolyabb
ellenvetésük, talán aludhatnánk is egy
kicsit.

Kora reggel ismét esett. Nehéz


vízcseppek doboltak a vásznon és a
villámlás kísérteties ragyogással
világította meg a sátrak belsejét. Ám
mire Nicholas átment az étkezısátorba,
hogy megreggelizzen, az ég már
kitisztult és vidáman ragyogott a nap.
A balzsamos hegyi levegıbıl föld és
gombaillat áradt.
Borisz szívélyesen üdvözölte
Nicholast. - Jó reggelt, angol. Jó kis
murit csaptunk az éjjel. Még most is
nevetek, ha eszembe jut. Nagyon jó
móka volt. Az elkövetkezendı napok
egyikén majd megint iszunk egy kis
vodkát, és akkor megismételjük. -
Aztán átüvöltött a konyhasátorba: -
Hé! Nap Hölgy, hozz valamit enni az új
fiúdnak. Az éjszakai edzéstıl
megéhezett.
Tessay csöndes volt és zárkózott,
miközben a reggelit tálaló szolgákat
felügyelte. Az egyik szeme annyira be
volt dagadva, hogy szinte ki se tudta
nyitni, és a szája felrepedt. Az
étkezés során egyszer sem nézett
Nicholasra.
- Mi máris indulunk - magyarázta
Borisz barátságosan, miközben a
kávéjukat itták. - A szolgák tábort
bontanak és majd követnek minket a
nagy teheratómmal. Egy kis
szerencsével ma éjjel már a szurdok
peremén táborozunk, és holnap
elindulunk lefelé.
Amikor beszálltak a terepjáróba,
Tessay halkan odaszólt Nicholasnak,
mivel Borisz egy pillanatig nem volt
ott, hogy meghallja. - Köszönöm, Alto
Nicholas. De ez nem volt valami bölcs
dolog. Maga nem ismeri ıt. Mostantól
óvatosnak kell lennie. İ nem felejt és
nem is bocsát meg soha.

Debra Maryam faluból Borisz egy


leágazó úton, a Dandera folyó mentén
egyenesen délnek tartott. Az az út,
melyen elızı nap a Tana-tótól jöttek,
fıútvonalként volt jelölve a térképen.
Az is elég rossz volt. Ám ezt az utat,
amelyen most haladtak, csak
mellékútként jelölte a térkép azzal,
hogy „nem minden idıben járható". Hogy
a dolog még nehezebb legyen, úgy tőnt,
azok a nehéz jármővek, melyek a fıutat
felszaggatták, ugyanerre mentek
tovább. Elértek egy pontra, ahol az
egyik hatalmas jármő nyilván
megfeneklett az esıtıl felázott
földben, és mire sikerült
kiszabadulnia, úgy felszántottá az
utat, olyan hatalmas lyukat hagyott
maga után, akár egy bombatölcsér, mely
emlékeztetett az I. világháborús
flandriai csatatereken készült régi
fotókra.
A nap folyamán a Toyota kétszer is
elakadt ezen a borzalmas terepen.
Ilyenkor a nyomukban járó nagy
teherautó megállt, és a szolgák mind
leszálltak hátulról, hogy a Toyotát
kitolják, kiszabadítsák. Még Nicholas
is derékig nekivetkızött és együtt
dolgozott velük a sárban.
- Ha hallgatott volna a tanácsomra -
zsörtölıdött Borisz -, akkor most nem
lennénk itt. Nincs semmiféle vad ott,
ahova menni akar, és út sincs, melyet
valóban annak nevezhetnénk.
Kora délután megálltak a folyó
mellett, hogy megebédeljenek. Nicholas
lement a vízhez, hogy lemossa magáról
a sarat, a délelıtti munka mocskát.
Mindvégig keményen dolgozott, hogy a
kocsi továbbmehessen. Royan követte,
majd letelepedett egy sziklára a víz
fölött, amíg Nicholas levette az
ingét, majd letérdelt a parton és
magára fröcskölte a hegyek hideg
vizét. A folyó vize a vihar után sárga
volt az iszaptól és megduzzadt.
- Azt hiszem, Borisz nem hiszi el a
mesénket a csíkos dikdikrıl -
figyelmeztette Royan. - Tessay azt
mondja, gyanakszik, hogy valami másban
sántikálunk. - Érdeklıdéssel figyelte,
amint a férfi a mellkasát és a
felkarját mosta. Ahol nem érte nap, a
bıre nagyon fehér volt és makulátlan.
A mellkasát sőrő, sötét szır
borította. Royan megállapította
magában, hogy erre a testre jó
ránézni.
- Az a fajta, aki ha lehetısége
nyílna rá, nyomban átkutatná a
csomagjainkat - jegyezte meg Nicholas.
- Ugye nem hozott magával semmit, ami
nyomra vezetné? Semmi papírt, semmi
jegyzetet?
- Csak a mőholdképeket meg a
jegyzetfüzeteimet, melyekben a saját
gyorsírásommal írtam. Azokból nem
jöhet rá semmire.
- Legyen nagyon óvatos, vigyázzon,
hogy mit mond Tessaynek.
- Ugyan, ı egy tündér. Benne igazán
nincs semmi alattomosság - kelt
hevesen új barátnıje védelmére Royan.
- Lehet, hogy rendes, de öreg
haveromnak, Borisznak a felesége, így
elsısorban hozzá tartozik. Akárhogy is
érez iránta, ne bízzon meg
egyikıjükben sem. - Ingében
megtörülközött, majd belebújt és
begombolta. - Menjünk és együnk
valamit.
Ahogy visszaértek a kocsihoz, Borisz
épp a dugót húzta ki egy üveg dél-
afrikai fehér borból. Töltött egy
pohárnyit Nicholasnak. A folyóban
lehőlt, friss volt és zamatos. Tessay
hideg sült csirkével és injera
kenyérrel, az ország lapos, vékony,
élesztı nélküli kenyerével kínálta
ıket. A délelıtti út kemény munkája és
megpróbáltatásai jelentéktelenné
homályosultak, ahogy Royan ott feküdt
Nicholas mellett a főben, és egy
szakállas keselyőt figyeltek, amint
magasan szárnyal fenn a kék égen.
Észrevette ıket, kíváncsian lebegett
fölöttük és fejét lefelé fordítva
nézett rájuk. A szeme körüli feketeség
olyan volt, mintha álarcot viselne,
amilyet az útonállók szoktak, és
jellegzetes, ék alakú farktollai úgy
csapkodtak a szélben, mint egy
hangverseny-zongorista ujjai az
elefántcsontszín klaviatúra felett.
Amikor eljött az indulás ideje.
Nicholas a kezét nyújtotta és
felsegítette. Ez azon ritka pillanatok
egyike volt, amikor fizikai kapcsolat
jött létre közöttük, és Royan a
szükségesnél egykét másodperccel
tovább tartotta a kezét a férfi ujjai
között.
Az út semmivel sem lett jobb, ahogy
közeledtek a szurdok pereme felé, és
órák teltek el ezzel a mindenüket
összerázó zötykölıdéssel. Az út
felkígyózott egy emelkedıre, majd a
túloldalon cikcakkban lejtett lefelé.
Félúton lefelé Borisz oroszul
káromkodott, mert amint kiértek egy
hajtőkanyarból, egy hatalmas dízel
teherautó állt keresztben elıttük úgy,
hogy szinte teljesen elzárta az utat.
Bár már tegnap óta ennek a konvojnak
a nyomában jártak, ez volt az elsı
eset, hogy találkoztak velük, és ez
Boriszt meglepte. Olyan hirtelen
fékezett, hogy utasai csaknem
katapultáltak, de a meredek, saras
lejtın a fék nem volt elég ahhoz, hogy
teljesen megálljának. Borisz kénytelen
volt a legkisebb sebességbe kapcsolni,
és a töltés, meg a teherautó közti
keskeny résbe kormányozni a kocsit.
Royan kinézett a hátsó ülés ablakán
és felpillantott a teherautó magas
oldalára. Egy társaság neve és jelzése
volt skarlátvörössel ráfestve a zöld
alapra.
Ahogy nézte, erıs déja-vu érzése
támadt. Ezt a jelzést nemrég látta
valahol, de emlékezete cserbenhagyta:
képtelen volt felidézni, hogy hol és
mikor. Csak annyit tudott, hogy
életbevágóan fontos lenne, hogy eszébe
jusson.
A teherautó fémváza végigkarcolta a
Toyota oldalát, ahogy sikerült
elaraszolniuk mellette. Borisz
kihajolt az ablakon és öklét rázta a
nagy jármő vezetıje felé.
A sofır helybéli volt, valószínőleg
Addiszban vette fel a teherautó
tulajdonosa. Borisz félreérthetetlen
jelzésén vigyorogva kihajolt a
teherautó fülkéjébıl, és viszonozta az
ökölmutogató üdvözlést, melyet még
megtoldott, mintegy finomításként, egy
felemelt mutatóujjal.
- Szarevı! - üvöltötte Borisz
dühödten, mivel ebben a mutogatósdiban
alulmaradt, de azért nem állt meg. -
Nem is érdemes szóba állni velük. Mit
tudnak ezek? Fekete majmok!
E fárasztó út hátralévı részében
Royan hallgatag volt és visszahúzódó,
felkavarta és nyugtalanította az
érzés, hogy látta már ezt a
cégjelzést, a szárnyas vörös lovat és
körötte a szalagban a társaság nevét:
„PEGAZUS BÁNYÁSZATI TÁRSASÁG".
Ahogy végre közeledtek aznapi útjuk
vége felé, elhaladtak egy jelzıtábla
mellett. A tábla masszív betonba volt
beágyazva, és a feliraton látszott,
hogy szakember, egy címfestı
készítette.
A tábla tetején lévı nyíl jobbra,
egy buldózerrel újonnan vágott út felé
mutatott, és a következı állt rajta:

PEGAZUS BÁNYÁSZATI TÁRSASÁG BÁZIS -


EGY KILOMÉTER MAGÁNTERÜLET ENGEDÉLY
NÉLKÜLI BEHAJTÁS TILOS

A skarlátvörös ló a tábla közepén


ágaskodott széttárt szárnyakkal,
repülésre készen.
Royan most hangosan felszisszent,
ahogy a bizonytalan emlék hirtelen
döbbenetesen világosan megjelent
elıtte. Eszébe jutott, hogy hol látta
legutóbb ezt a repülı lovat. Egy
pillanat alatt ismét egy angol lazacos
folyó jeges vizében volt, miután
kirepült a lefelé gördülı Land
Roverbıl, és feje felett a hídon
átdübörgıit a hatalmas MAN teherautó,
melynek oldalán egy villanásnyira
látta az ágaskodó, vörös lovat.
- Ez ugyanaz! - majdnem hangosan
felkiáltott, de még idıben észbe
kapott, és magába fojtotta. Annak a
borzasztó pillanatnak a rémülete
teljes erıvel visszatért, és azon
kapta magát, hogy zihálva lélegzik, a
szíve pedig olyan sebesen kalapál,
mintha futva tette volna meg az utat.
- Ez nem lehet véletlen -
bizonygatta magában -, és biztosan nem
tévedek. Ugyanaz a cég. Pegazus
Bányászati Társaság.
Zárkózott és zaklatott volt a még
hátra lévı néhány mérföld alatt,
amikor is az út a meredek, sziklás
szakadék pereménél véget ért. Itt
Borisz kiállt a főre és leállította a
motort.
- Eddig lehet kocsival jönni. Ma
éjjel itt táborozunk. A teherautóm
hamarosan ide ér. Amint megérkeznek,
felverik a sátrakat. Holnap már gyalog
megyünk tovább, lefelé a szurdokba.
Ahogy kiszálltak, Royan megrángatta
Nicholas karját: - Beszélnem kell
magával - suttogta sürgetın, majd
követte a férfit, aki a folyópartra
vezette.
Talált egy helyet, ahol lábukat a
mélység fölött lóbálva, egymás mellé
leültek. Mintha a sárga folyó
mellettük érezte volna, hogy mi vár
rá. A hegyek hideg vize felgyorsult,
örvénylett a sziklák közt, erıt
győjtött ahhoz a szédítı ugráshoz,
amivel a tátongó őrbe vetette magát.
Az alattuk lévı szikla egy szinte
merıleges fal volt, mely közel
háromszáz méteres mélységbe zuhant
alá. Olyan magas volt, hogy az esti
fényben a szakadék sötét, titokzatos
helynek tőnt, melynek mélyét az árnyak
és a vízesés zubogó vizének permete
rejtette. Ahogy Royan lenézett,
megszédült. Visszahúzódott a szélérıl,
és azon kapta magát, hogy ösztönösen
Nicholas vallanak támaszkodott. Csak
amikor testük összeért, akkor döbbent
rá, hogy mit csinál, és zavartan,
nyomban elhúzódott.
A Dandera folyó iszapos vize elérte
a szakadék peremét, és ahogy zuhanni
kezdett, csodás módon légiessé
változott. Mint egy könnyő
csipkefüggöny, úgy hullott alá.
Röpködött, akár egy keringızı
menyasszony szoknyája, és szivárvány
játszott fölötte, mintha egy gyöngyös
hímzés verné vissza a fényt. Az egyre
mélyebbre hulló fehér vízpermet
gyönyörő, tünékeny formákat vett fel,
mígnem elérte a csillogó, fekete
sziklafal kiugró alsó peremét, ahol
újabb hófehér felhıvé robbant, majd
végül opálszín fátyollal borította be
a szakadék sötétlı mélyét.
Royannak erıt kellett vennie magán,
hogy tekintetét elfordítsa e lenyőgözı
látványról és gondolatait
visszaterelje a jelen sürgetıbb
gondjaira.
- Nicky, emlékszik rá, beszéltem
magának arról a teherautóról, amely
lelökött minket, engem és az anyámat a
hídról.
- Természetesen. - Döbbenten
fürkészte Royan arcát. Zaklatottnak
tőnik. Mi a baj, Royan?
- Volt egy felirat a teherautó
pótkocsijának oldalán.
- Igen, mondta nekem. Zöld és vörös.
De azt is mondta, nem tudta annyira
megnézni, hogy elovashassa a
cégjelzést.
- Ugyanaz volt, mint azon a
teherautón, amely mellett délután
eljöttünk. Most ugyanabból a szögbıl
láttam, mint akkor, és visszajött. A
vörös Pegazus, a repülı ló.
Nicholas egy darabig figyelmesen
nézett rá: - Egészen biztos benne?
- Igen! - bólintott rá határozottan.
Nicholas a szurdok alattuk elterülı,
csodás panorámáját nézte. A kanyon
túlsó oldala negyven mérföldnyire
volt, de az esıtıl ragyogóan tiszta
levegıben olyan közelinek tőnt, mintha
csak karnyújtásnyira lenne.
- Véletlen? - szólalt meg végül
tőnıdve.
- Gondolja? Akkor ez egy nagyon
furcsa és csodálatos véletlen. A
Pegazus Yorkshire-ben és Gojamban? Ezt
maga elfogadja?
- Hát, nem sok értelme van a
dolognak. Az a teherautó, amelyik
lenyomta magukat, lopott volt...
- Az volt? - kérdezte Royan. -
Biztos ebben?
- Ha nem, akkor halljuk, hogy mire
gondol.
- Ha egy gyilkosságot tervezne,
akkor arra építene, hogy talál majd
egy teherautót egy kávézó elıtt, amit
szép kényelmesen ellophat?
A férfi megrázta a fejét: -
Folytassa.
- Tegyük fel, úgy szervezi a dolgot,
hogy saját teherautóját ott helyezteti
el és a sofır akkor jelenti a lopást,
amikor már jókora elınye van a
rendırséggel szemben.
- Ez elképzelhetı - helyeselt
Nicholas cseppet sem lelkesen.
- Bárki is legyen az, aki megölte
Duraidot és kétszer megpróbált megölni
engem, nyilvánvalóan komoly
erıforrásokkal rendelkezik. Szervezni
és intézkedni tud Egyiptomban és
Angliában. Ráadásul birtokában van a
hetedik tekercs. Nála vannak a
jegyzeteink, minden eddigi munkánk,
fordításunk, ami világosan erre mutat,
ide vezet az Abbai folyóhoz. Tegyük
fel, hogy egy ilyen társaságot
irányít, mint a Pegazus - mi gátolná
meg abban, hogy most hozzánk hasonlóan
ne legyen itt ı is Etiópiában?
Nicholas egy darabig hallgatott.
Felvett egy követ a kiugró
sziklaszirtrıl és elhajította.
Mindketten figyelték, ahogy esik
lefelé, egyre kisebb lesz, mígnem
mélyen alattuk eltőnik a vízpermet
fátyolában.
Aztán Nicholas hirtelen felállt,
Royan keze után nyúlt és felsegítette.
- Gyerünk - mondta.
- Hova?
- A Pegazus bázisára. Elbeszélgetünk
egy kicsit a munkavezetıvel.
Amikor Nicholas beült a Toyotába és
beindította a motort, Borisz dühödten
tiltakozott és futva igyekezett
megakadályozni, hogy elinduljon: - Mit
képzel, hova a pokolba megy?
- Kirándulni. - Nicholas sebességbe
kapcsolt. - Egy óra múlva itt vagyunk.
- Hé, angol, a kocsim! - Rohant,
hogy utolérje ıket, de Nicholas gázt
adott és felgyorsított.
- Számolja fel a bérleti díjat -
vigyorgott Boriszra a visszapillantó
tükörbıl.

Elérték az útjelzıt és ráfordultak a


mellékútra, mely áthaladt a gerincen.
A Pegazus tábor a hegy túloldalán
volt. Nicholas az emelkedı tetején
megállt és föntrıl csöndben szemügyre
vette.
Öt hektárnyi területet
megtisztítottak és elegyengettek. A
tábort szögesdrót biztonsági kerítés
vette körül, melyen mindössze egy zárt
kapu volt. A kerítésen belül, ezek
közül a hatalmas, zöld-vörös dízel
teherautók közül három állt egymás
mellett, szép sorban. Parkolt még ott
több kisebb jármő is meg egy magas
mozgó fúrógép. Az udvar többi része
tele volt mindenféle talaj kutató
felszereléssel és egyéb szükséges
anyagkészlettel. Több halomnyi
fúrószár, acél magszekrény, faládákban
pótalkatrészek és temérdek hatalmas
hordónyi dízel, olaj, meg fúróiszap. A
hordók meg a többi felszerelés olyan
szakszerően és tökéletes rendben
sorakoztak, ami meglepı volt ebben a
vad, sziklás környezetben. Közvetlenül
a kapunál egy kis falu állt, egy
tucatnyi, hullámlemezbıl készült,
félhenger alakú barakk. Ezeket is
katonai precizitással állították fel.
- Nagy és jól szervezett társaság -
jegyezte meg Nicholas. Menjünk le és
nézzük meg, ki vezeti.
A kapuban két fegyveres ır állt, az
etióp hadsereg terepruháját viselték.
Szemmel láthatóan meglepıdtek a
kapuhoz érkezı idegen Land Cruiseren,
majd amikor Nicholas megnyomta a
dudát, az egyik, AK-47-es puskáját
felemelve, gyanakvón odament hozzájuk.
- Az itteni vezetıvel akarok
beszélni - mondta neki Nicholas
arabul, fölényes, parancsoló hangon,
ami az ırt elbizonytalanította és
zavarba hozta.
A katona dünnyögött valamit,
visszament és megtárgyalta a dolgot
társával, majd felemelte a rádió adó-
vevıt, és komoly képpel beszélt bele.
Úgy öt perc telhetett el, miután a
katona befejezte, amikor kinyílt a
legközelebbi barakk ajtaja, és egy
fehér ember lépett ki rajta.
Keki overall volt rajta és egy puha
búrsapka. A szemét sötét napszemüveg
takarta, és bıre napbarnított és
cserzett volt. Alacsony és
tagbaszakadt ember, overallja feltőrt
ujja alól szırös, munkában edzıdött,
vastag karok tőntek elı. Miután
váltott néhány szót a kapu ıreivel,
odament a Toyotához.
- Igen? Mi folyik itt? - kérdezte
vontatott, texasi hanghordozással,
miközben szájából egy kialudt
szivarvég csüngött.
- A nevem Quenton-Harper. - Nicholas
kiszállt a kocsiból és kezét
nyújtotta. - Nicholas Quenton-Harper.
Üdvözlöm.
Az amerikai habozott, majd úgy fogta
meg a felé nyújtott kezet, mintha egy
villamos angolnát kellett volna
megfognia.
- Helm - mondta. - Jake Helm
Abilenebıl, Texasból. Én vagyok itt a
munkavezetı. - A keze egy mesterember
keze volt, hatalmas
bırkeményedésekkel, sebhelyekkel és
zsíros, fekete kosszal a körme alatt.
- Elnézését kérem a zavarásért. Van
egy kis gondom a kocsival. Nem lenne
itt egy szerelıjük, aki megnézné
nekem? - Nicholas megnyerı mosollyal
nézett rá, de a férfi egy fikarcnyit
sem bátorította.
- A társaság ilyesmivel nem
foglalkozik - rázta meg a fejét.
- Természetesen megfizetném a...
- Figyeljen pajtás, azt mondtam,
hogy nem. - Jake kivette szájából a
szivart és gondosan szemügyre vette.
- A társasága - a Pegazus. Meg tudná
mondani nekem, hogy hol van a
központjuk? Ki az ügyvezetı igazgató?
- Sok a dolgom. Csak vesztegeti itt
az idımet. - Helm visszatette a
szivart a szájába, és már épp indulni
akart visszafelé.
- Néhány hétig itt a környéken fogok
vadászni. Nem szeretném, ha egy
eltévedt golyóval veszélyeztetném
bármely alkalmazottuk életét. Tudna
valamiféle felvilágosítást adni arról,
hogy mégis merrefelé dolgoznak?
- Én itt talaj kutatási munkálatokat
vezetek, uram. Nem fogom közhírré
tenni lépéseimet. Erre mérget vehet!
Megfordult és a kapuhoz ment, majd
nyersen néhány utasítást adott az
ıröknek, mielıtt visszament volna az
irodájába.

- Parabolaantenna a tetın - jegyezte


meg Nicholas. – Kíváncsi lennék, vajon
kivel beszél most a mi Jake-ünk.
- Valakivel Texasban? - kockáztatta
meg Royan.
- Nem feltétlenül - mondta Nicholas.
- A Pegazus valószínőleg egy
multinacionális cég. Csak azért, mert
Jake texasi, nem biztos, hogy a fınöke
is az. Attól tartok, ez nem volt
valami tanulságos beszélgetés. -
Beindította a Toyota motorját, majd
visszafordult. - De ha az a gazember,
aki ezt a disznóságot keverte, a
Pegazusnál van, akkor fel fogja
ismerni a nevemet. Jeleztük nekik
érkezésünket. Lássuk hát, mit
ugrasztottunk ki a bokorból.
Mire visszaértek a Dandera folyó
vízeséséhez, látták, hogy Borisz
teherautója megérkezett, a sátrakat
már felverték és a szakács teát fızött
nekik. Borisz közel sem fogadta olyan
szívélyesen ıket, mint szakácsa.
Miközben Nicholas igyekezett
kiengesztelni, mindvégig mogorva
némaságba burkolódzott. Csak miután
már megitta elsı vodkáját, enyhült meg
annyira, hogy ismét megszólaljon.
- Az öszvéreknek itt kellett volna
várniuk minket. Az idı nem számít
ezeknél az embereknél. Amíg nem
érkeznek meg, nem indulhatunk le a
szurdokba.
- Nos, amíg várunk rájuk, legalább
belıhetem a puskámat – jegyezte meg
Nicholas lemondóan. - Afrikában nem
kifizetıdı, ha az ember siet.
Túlságosan kikészíti az idegeket.

Másnap reggel kényelmesen


megreggeliztek, és mivel az öszvérek
még mindig nem voltak sehol, Nicholas
kihozta puskatokját.
Amikor kiemelte a fegyvert zöld
posztóágyából Borisz elvette tıle és
alaposan megnézte.
- Régi puska?
- 1926-ban készült - bólintott
Nicholas. - A nagyapám csináltatta
magának.
- Akkoriban még tudták, hogyan kell
az ilyet csinálni. Ez nem szériában
gyártott ócskaság, mint amiket
manapság dobnak piacra - biggyesztette
ajkát rosszallóan Borisz. – Rövid
Mauser Oberndorf, dupla csövő ismétlı,
gyönyörő! De új csöve van, nem?
- Az eredeti csövet már
tönkrelıtték. Én tetettem rá egy
Shilen-csövet. Száz lépésrıl még egy
szúnyog szárnyát is le lehet lıni
vele.
- 7x57-es kaliber, igaz?
- Ami azt illeti, 275-ös Rigby -
javította ki Nicholas, de Borisz
felhorkant.
- Az pontosan ugyanaz a töltény - ez
csak a maguk angol ırülete, hogy
mindennek más nevet adnak. -
Elvigyorodott. Egy 150 gránumos golyót
másodpercenként 850 méteres
sebességgel repít ki. Jó puska, egyike
a legjobbaknak.
- Sejtelme sincs barátom, hogy
elismerése mit jelent nekem -
dünnyögte Nicholas angolul, Borisz
pedig kuncogott, miközben visszaadta
neki a fegyvert.
- Angol humor! Szeretem a maguk
angol humorát.
Amikor Nicholas tokjába csúsztatott
kis puskájával elindult a táborból,
Royan vele tartott a folyópartra, ahol
segített neki megtölteni két
vászonzsákot fehér, folyami homokkal.
Nicholas elhelyezte ıket egy megfelelı
sziklára, majd szilárd, de azért
formálható támasztékot alakított ki a
puskának.
A nyílt hegyoldalt biztonságos
háttérként használva, elment kétszáz
méternyire és ott felállított egy
kartonból készült, Bisley-típusú
céltáblát. Aztán visszament oda, ahol
Royan várakozott és elhelyezkedett a
szikla mögött, amelyre a fegyvert
tette.
Royant váratlanul érte az elsı lövés
dörrenése ebbıl a kecses, már-már
nıies puskából. Akaratlanul is
összerezzent és csengett a füle.
- Micsoda szörnyő, gonosz egy dolog
ez! - kiáltotta. Hogyan képes rá, hogy
gyönyörő állatokat öljön ezzel a nagy
erejő mordállyal? - kérdezte.
- Puskával - javította ki Nicholas,
miközben távcsövével ellenırizte a
lövést. - Jobban örülne neki, ha egy
kis lıerejő puskát használnék, vagy
egy bottal ütném agyon ıket?
A lövés hét centivel jobbra és öttel
lejjebb csapódott be. Miközben
beigazította a távcsöves célgömböt,
megkísérelte elmagyarázni a dolgot. -
Az etikus vadász megtesz minden tıle
telhetıt, hogy a lehetı leggyorsabban
és legtisztábban öljön, ami azt
jelenti, hogy minél közelebb kell
kerülni a vadhoz, megfelelı lıerejő
fegyvert kell használni és olyan jól
kell célozni, amilyen jól csak tud.
A következı lövése pontosan vonalban
volt, de csak két centivel a tábla
középpontja felett. Azt akarta, hogy
ebbıl a távolságból hét centivel fölé
vigyen. Ismét állított az irányzékon.
- Mordály vagy puska, egyre megy, én
azt nem értem, hogyan akarhatja
szántszándékkal megölni Isten bármely
teremtményét – tiltakozott Royan.
- Nos, ezt nem fogom tudni
elmagyarázni magának. Nyugodtan
célzott, majd tüzelt. Még az irányzék
távcsövén át is látta, hogy a golyó
pontosan hét centivel magasabban
csapódott be.
- Ez egyfajta atavisztikus
késztetésbıl adódik, és nemigen akad
ember, bármily kulturáltnak és
civilizáltnak vallja is magát, aki
ennek létezését teljes egészében
tagadhatná. - Ismét tüzelt. - Akad,
aki ezt a tanácsteremben éli ki, mások
a golfpályán vagy a teniszpályán,
aztán vannak, akik lazacíváskor a
folyókon vagy épp az óceánok mélyén,
és vannak, akik vadásznak.
Harmadszor is elsütötte a fegyvert,
pusztán azért, hogy még egyszer
ellenırizze és megerısítse az elızı
kettıt, majd folytatta: - Ami pedig
Isten teremtményeit illeti, hát azokat
ı nekünk adta. Ön hívı. Idézze nekem
az Apostolok cselekedetei 10. rész 12.
és 13. versét.
- Sajnálom, nem megy - rázta meg a
fejét Royan. - Mondja maga.
- „...mindenféle földi négylábú
állatok, vadak, csúszómászó állatok és
égi madarak" - idézte készségesen
Nicholas. - „És szózat jön ı hozzá:
Kelj fel Péter, öljed és egyél!"
- Jogásznak kellett volna mennie -
nyögött fel Royan tettetett
kétségbeeséssel.
- Vagy papnak - jegyezte meg
Nicholas, majd elindult a céltábláért.
Látta, hogy utolsó három lövése hét
centinyire a középpont felett,
szimmetrikusan, egymást érintve, egy
aprócska rozettát alkot.
Megveregette a kis puska agyát: - Ez
az én drágaságom, Lucrezia Borgia. -
Szépségéért és gyilkos pontosságáért
adta a puskának ezt a nevet.
Visszacsúsztatta a bırtokba, majd
elindultak a tábor felé. Amint feltőnt
szemük elıtt a tábor, Nicholas
megtorpant.
- Látogatók - mondta és a szeméhez
emelte távcsövét. Aha! Sikerült
kiugratnunk valamit a bokorból. Egy
Pegazuskocsi áll ott, és ha nem
tévedek, egyik látogatónk az az
elbővölı abilenei legény. Menjünk és
nézzük meg, mi folyik ott lenn.
Ahogy közeledtek a táborhoz, látták,
hogy egy tucat, vagy tán még annál is
több alaposan felfegyverzett,
egyenruhás katona ácsorog a vörös-zöld
Pegazus-teherautó körül, és Jake Helm
meg egy etióp katonatiszt ül az
étkezısátor ponyvája alatt, ahol is
komoly, elmélyült beszélgetést
folytatnak Borisszái.
Amint Nicholas belépett a sátorba,
Borisz nyomban bemutatta a szemüveges
etióp tisztet. - Tuma Nogo ezredes, a
Gojam déli területének katonai
parancsnoka.
- Örülök, hogy megismertem -
üdvözölte Nicholas, de az ezredes
fittyet hányt udvarias szavaira.
- Az útlevelét és a fegyvertartási
engedélyét akarom látni utasította
Nicholas! arrogánsán, miközben Jake
Helm önelégülten rágcsálta egy
elhamvadt szivar gonoszul bőzlı végét.
- Hát persze, máris hozom - mondta
Nicholas, azzal bement a sátrába és
visszatért az aktatáskájával. Az
ebédlıasztalon kinyitotta, és
rámosolygott a tisztre. - Biztosra
veszem, hogy látni akarja a londoni
külügyminiszter ajánlólevelét meg ezt
itt az addisz-abebai angol
nagykövettıl. Aztán itt van egy másik
a királyi udvarhoz akkreditált etióp
nagykövettıl, és végül ez a firmán az
ön védelmi miniszterétıl, Siyle Abraha
tábornoktól.
Az ezredes döbbenten meredt a
díszes, hivatalos levélpapírfejlécek
és vörös szalagos pecsétek gyönyörő
egyvelegére. Az aranykeretes szemüveg
mögött tekintete bódult és zavart
volt.
- Uram! - pattant fel és
tisztelgett. - Ön Abraha tábornok
barátja? Nem tudtam. Errıl engem senki
sem informált. Elnézését kérem az
alkalmatlankodásért.
Ismét tisztelgett és zavara
félszeggé, esetlenné tette. – Azért
jöttem, hogy figyelmeztessem, a
Pegazus Társaság itt fúrásokat és
robbantásokat is végez. Ez veszélyt
jelenthet. Kérem, legyen óvatos. Meg
aztán, sok útonálló, törvényen kívüli
shufta tevékenykedik ezen a területen.
- Nogo ezredes zavartan kapkodott,
szavait alig lehetett megérteni.
Elhallgatott, majd vett egy mély
lélegzetet, hogy lecsillapítsa magát.
- Tudja, utasítottak, hogy kíséretet
és védelmet biztosítsak a Pegazus
Társaság alkalmazottainak. Ha ön itt-
tartózkodása során bárminemő problémát
észlelne, vagy valamilyen oknál fogva
a segítségemre lenne szüksége, csak
hívnia kell, uram.
- Ez rendkívül kedves öntıl, igazán
lekötelez, ezredes.
- Nem is szeretném tovább
feltartani, uram. - Immáron harmadszor
tisztelgett, majd a texasival együtt
elindult vissza a Pegazus-teherautó
felé. Jake Helm egyetlen szót sem
szólt érkezésük óta, és most is
köszönés nélkül távozott.
Ahogy a teherautó elindult, Nogo
ezredes búcsúzóul még negyedszer is
tisztelgett Nicholasnak a vezetıfülke
ablakából.
- Az ördögbe! - mondta Nicholas
Royannak, miközben egy hanyag
mozdulattal fogadta a tisztelgést. -
Azt hiszem, ez a menet határozottan a
miénk volt. Most már legalább annyit
tudunk, hogy valamilyen oknál fogva
Mr. Pegazus határozottan nem akarja,
hogy köreit zavarjuk. Azt hiszem,
számíthatunk rá, hogy valamilyen
formában hamarosan ismét tiszteletét
teszi.
Visszamentek az étkezısátorhoz, ahol
Borisz ült, és Nicholas azt mondta
neki: - Most már csupán az öszvéreire
várunk.
- Leküldtem három emberemet a
faluba, hogy megkeressék ıket. Már
tegnap itt kellett volna lenniük.
Másnap kora reggel megérkeztek az
öszvérek, hat nagy és erıs állat egy-
egy hajtóval, akik az itt szokásos
lovaglónadrágot és kendıt viselték. A
délelıtt közepére végeztek a
málházással és készen álltak, hogy
elinduljanak lefelé a szurdokba.
Borisz egy pillanatra megállt az
ösvény tetején és lenézett a völgybe.
Ez egyszer úgy tőnt, mintha még ıt is
leigázta, áhítattal töltötte volna el
az elıttük tátongó mélység és a
szurdok vad sziklákkal teli szépsége.
- Most egy másik földre és egy másik
korba lépnek – figyelmeztette ıket
szokatlanul filozofikus hangulatban. -
Azt mondják, hogy ez a csapás kétezer
éves, egyidıs Krisztussal. - Kezét
rosszallóan tárta szét. - A Debra
Maryam-i templom öreg, fekete papja
azt mesélné maguknak, hogy ezen az
úton járt Szőz Mária, midın a
keresztre feszítés után elmenekült
Izraelbıl. - Megcsóválta a fejét. - De
hát ezek az emberek bármit elhisznek.
- Azzal rálépett az ösvényre.
A csapás szorosan a sziklába
kapaszkodott és olyan meredeken
lejtett, az egymást követı
sziklalépcsık oly mélyen voltak, hogy
minden egyes lépésnél ágyékuk és
térdük inai, izmai a végsıkig
feszültek, és gerincoszlopuk
beleremegett. A nehezebb, meredekebb
részeken a kezüket is használniuk
kellett, és már-már úgy másztak
lefelé, mint egy létrán.
Lehetetlennek tőnt, hogy a nehéz
csomagokkal megpakolt öszvérek követni
tudják ıket. A merész állatok azonban
mellsı lábaikat elıre vetve huppantak
le az alattuk lévı sziklalépcsıre,
majd erejüket összeszedve
nekiveselkedtek a következınek. A
csapás annyira keskeny volt, hogy a
duzzadó csomagok egyik oldalon a
sziklafalat súrolták, és másikon pedig
a tátongó mélység felett imbolyogtak.
Amikor az ösvény élesen kanyarogva
elfordult, az öszvérek elıször nem
tudták követni. Tétován meg-
megtorpantak és csak óvatosan
araszolgatva sikerült befordulniuk,
miközben patakzott róluk a veríték a
rémülettıl, és addig forgatták
szemüket, mígnem elıvillant szemük
fehérje. A hajtók vad kiáltozással és
sőrő ostorcsapásokkal nógatták ıket.
Helyenként az ösvény a hegy
belsejébe tért, simára koptatott, vagy
tőforma szirtek mögött haladtak el,
melyeket az idı és az erózió vájt ki
magának a sziklafalból. Ezek a sziklás
átjárók annyira keskenyek voltak, hogy
az öszvéreket le kellett málházni, és
a csomagokat a hajtók vitték át, majd
a túloldalon újból felpakoltak mindent
az öszvérekre.
- Nézze! - kiáltotta döbbenten Royan
és a szakadék felé mutatott. Széttárt
szárnyakkal egy fekete keselyő
emelkedett fel a mélységbıl, szinte
karnyújtásnyira lebegett el mellettük,
majd, mielıtt tovasodródott volna
ijesztıen csupasz, rózsaszín
bırlebernyeges fejét feléjük
fordította és rájuk meredt
kifürkészhetetlen, fekete szemével.
- A völgy forró levegıjének
felhajtóerejét használják a
felemelkedéshez - magyarázta neki
Nicholas. A sziklafalon egy kiálló
szirtre mutatott, mely velük egy
magasságban volt. - Ott van az egyik
fészkük. - Ágak kusza halmaza volt
azon a megközelíthetetlen szirten. Az
idık során a fészekben tanyázó madarak
ürüléke vakító fehér csíkokat festett
az alattuk lévı sziklafalra, és még
ilyen távolról is megcsapta ıket a
rothadó ganéj és a bomló hús szaga.
Egész nap ezen a meredeken zuhanó
ösvényen ereszkedtek lefelé e szörnyő
falon. Már késı délután volt és még
mindig csak félúton voltak, amikor a
csapás ismét élesen elkanyarodott és
meghallották maguk elıtt a vízesés
zúgását. A hang egyre erısödött,
mígnem mennydörgı robajjá változott,
és ahogy megkerültek egy újabb
szirtet, szembe találták magukat a
vízeséssel.
A lezúduló víz szele olyan erıvel
kapta el ıket, hogy kénytelenek voltak
valami fogódzót keresni, amiben
megkapaszkodhattak. A robajló víz
permete benedvesítette felfelé
fordított arcukat, de etióp vezetıjük
ment egyenesen tovább, mígnem már úgy
tőnt, hogy a víz lemossa ıket a még
jócskán alattuk tátongó völgy mélyére.
Aztán a vizek csodálatos módon
megnyíltak elıttük, és ık beléptek e
mögé az áttetszı vízfüggöny mögé egy
mohával borított, csillogóan nedves,
mély üregbe, melyet mérhetetlen hosszú
idın át a víz ereje vájt a sziklába. E
homályos helyre csupán a vízesésen át
jutott be fény, mely zöld volt és
titokzatos, akár egy tenger alatti
barlang.
- Ma éjjel itt alszunk - jelentette
be Borisz és szemmel láthatóan élvezte
meghökkenésüket. A barlang hátsó
részében felhalmozott tőzifára
mutatott és a füsttıl fekete falra a
kıbıl rakott tőzhely fölött. - A lenti
kolostor szerzeteseit ellátó
öszvérhajcsárok már évszázadok óta
használják ezt a helyet.
Ahogy beljebb mentek a barlangba, a
vízesés robaja tompán zúgó háttérzajjá
halkult, és itt már száraz volt a
szikla is a lábuk alatt. Amint a
szolgák meggyújtották a tüzet,
szállásuk meleg, kényelmes, mi több,
romantikus hellyé vált.
Nicholas egy öreg katona
tévedhetetlenségével választotta ki a
legkényelmesebb zugot, és terítette le
hálózsákját egy sarokban, a barlang
hátsó részében, Royan pedig szinte
természetszerőleg helyezte el mellette
saját hálózsákját. Mindketten fáradtak
voltak attól a rendkívüli
erıfeszítéstıl, amit ez a sziklafal
követelt tılük, így aztán vacsora után
barátságos némasággal nyújtóztak el
hálózsákjaikban és nézték a barlang
tetején a tőz fényének játékát.
- Gondoljon csak bele! - suttogta
Royan. - Holnap már az öreg Taita
nyomdokaiban járunk.
- Nem is szólva a Szőz Máriáról -
mosolygott Nicholas.
- Maga egy szörnyő, cinikus alak -
sóhajtott fel Royan. Sıt mi több,
valószínőleg horkol is.
- A személyes tapasztalás nehéz,
rögös útján ezt hamarosan kiderítheti
- mondta neki Nicholas, de Royan
hamarabb elaludt. Egyenletes, finom
lélegzését a víz zaja csaknem
elnyomta. Rég volt már, mikor Nicholas
utoljára egy gyönyörő nı szuszogását
hallotta maga mellett. Amikor már
biztos volt benne, hogy Royan mélyen
alszik, kinyúlt és finoman
megérintette az arcát.
- Szép álmokat, kicsim - suttogta
gyöngéden. - Nehéz nap áll mögötted. -
Sokszor búcsúzott így esténként
kisebbik lányától.

Az öszvérhajcsárok már jóval


pirkadat elıtt mozgolódtak, és a
társaság már úton is volt, amint
annyira kivilágosodott, hogy látták a
csapást a lábuk alatt. Midın a nap
elsı sugarai megvilágították a
sziklafal felsı részét, még elég
magasan voltak ahhoz, hogy
madártávlatból lássák a völgyet.
Nicholas félrevonta Royant, és hagyta,
hogy a karaván elhaladjon mellettük.
Keresett egy helyet, ahol leültek,
majd szétnyitotta a mőholdképet.
Kikeresték a fıbb csúcsokat és a táj
jellegzetes jegyeit, hogy
betájolhassák magukat és valamiképp
rendet teremthessenek az alattuk
kavargó táj zőrzavarában.
- Innen nem látjuk az Abbai folyót -
mutatott rá Nicholas. Az mélyebben, a
szurdok legalsó részében van.
Valószínőleg csak akkor pillanthatjuk
meg elıször, amikor már szinte
közvetlenül fölötte vagyunk.
- Ha pontosan határoztuk meg
jelenlegi helyzetünket, akkor a folyó
két patkó alakú kanyarulatot kell hogy
megtegyen ott, a körül a meredek szirt
körül.
- Igen, és a Dandera meg az Abbai
öszefolyása ott van, azokon a
sziklákon túl. - Hüvelykujját
használva, durván bemérte a
távolságot. - Innen úgy tizenöt
mérföldnyire.
- Úgy tőnik, mintha a Dandera az
évszázadok folyamán többször is
megváltoztatta volna folyását.
Legalább két olyan vájatot látok, mely
ısi folyómedernek tőnik. - Lefelé
mutatott: - Ott, és ott. Mostanra már
teljesen benıtte a dzsungel. -
Csüggedtnek tőnt. - Jaj Nicholas, ez
egy olyan hatalmas és zavaros terület.
Hogy fogjuk mi valaha is megtalálni
azt az egyetlen bejáratot egy sírba,
amely valahol itt van elrejtve?
- Sír? Miféle sírról van szó? -
kérdezte Borisz nagy érdeklıdéssel.
Visszajött a csapáson, hogy megkeresse
ıket. Nem hallották lépteit és most
ott állt közvetlenül fölöttük. –
Milyen sírról beszélnek?
- Hát természetesen Szt. Frumentius
sírjáról - mondta neki Nicholas olyan
nyugodtan, mintha egy pillanatig sem
zavarná, hogy kihallgatták ıket.
- Nem a szent nevét viseli odalenn a
kolostor? - kérdezte Royan is hasonló
nyugalommal, miközben összetekerte a
mőholdképet.
- Da. - bólintott rá Borisz és
csalódottnak tőnt, mintha ennél
valamivel érdekesebb dologra számított
volna. - Igen, Szt. Frumentius. De a
sírhoz nem engednek be látogatókat.
Még a kolostor belsıbb részeibe se
lehet bemenni. Oda csak a szerzetesek
léphetnek be.
Levette sapkáját és megvakarta a
koponyáját borító rövid, merev
sörtéket. Olyan hangot adott körme
alatt, mint egy drótkefe. – A héten
lesz a Timkat szertartás, a Tabot
áldásának ünnepe. Nagy izgalom és
nyüzsgés lesz ott lenn. Érdekesnek
fogják találni, de a Szentségek
Szentségébe, a legbelsı szentélybe nem
léphetnek be és nem láthatják a
tényleges sírt sem. Még soha nem
találkoztam egyetlen fehér emberrel
sem, aki megnézhette volna.
Hunyorogva felnézett a napra. -
Tovább kell mennünk. Úgy tőnik, mintha
közel lenne, de még két nap, mire
elérjük az Abbait. Ott lenn nagyon
nehéz a terep. Hosszú gyaloglás ez még
egy híres dik-dik-vadásznak is. -
Boldogan nevetett saját viccén, majd
megfordult, és elindult lefelé az
ösvényen.
Ahogy közeledtek a szikla aljához, a
csapás nem lejtett olyan meredeken, a
lépcsık is laposabbak lettek és
távolabb voltak egymástól. Könnyebben
és gyorsabban haladtak, de a levegı
egészen megváltozott. Már nem a hővös
hegyi levegıt szippantották be, hanem
az Egyenlítı pillesztı, bágyasztó
levegıjét, melyben már benne volt a
mindent elborító dzsungel illata és
lehelete.
- Meleg van! - mondta Royan,
miközben lehámozta magáról a
gyapjúsálat.
- Legalább tíz fokkal melegebb -
mondta Nicholas. Fején át lehúzta régi
katonai zubbonyát, ami felborzolta
göndör haját. - És számíthatunk rá,
hogy még melegebbé válik, mielıtt
elérnénk az Abbait. Még jó kilencszáz
méterrel lejjebb megyünk.
Az ösvény most egy darabig a Dandera
folyót követte. Néha pár száz méterrel
fölötte jártak, máskor meg derékig
voltak a vízben, amint áthaladtak egy-
egy gázlón, és az öszvérek
málháskosaraiba kapaszkodtak, hogy az
ár el ne sodorja ıket.
Aztán a Dandera folyó szurdoka túl
méllyé és meredekké vált ahhoz, hogy
tovább kövessék, mivel meredek
sziklafalak magasodtak a folyó
csöndesebb, sötétlı tóvá szélesedı
szakaszai mentén, így eltávolodtak a
folyótól és egy másik ösvényre tértek,
mely haldokló kígyóként tekergett a
lekoptatott hordalék és a magas, vörös
sziklaszirtek között.
Egy-két mérföldnyivel lejjebb ismét
visszatértek a folyóhoz, melyeknek
jellege megváltozott, amint a sőrő
erdıt szelíden csobogva szelte át.
Lecsüngı liánok söpörték a földet, és
fejüket, amint elhaladtak alatta,
famoha súrolta, mely éppoly ziláltán,
gondozatlanul csüngött alá, akár a
Debra Maryam-i öreg pap szakálla. A
fák tetején cerkófmajmok karattyoltak,
és e titkos helyekre behatoló emberek
láttán megbotránkozva, a
felháborodástól tágra nyílt szemmel
kapták fel fejüket. Egyszer egy nagy
állat csörtetett át a sőrő
aljnövényzeten, és Nicholas Boriszra
pillantott.
Az orosz megrázta a fejét és
nevetett. - Nem angol, nem dik-dik.
Csak kudu.
A hegyoldalon a kudu megállt és
visszanézett. Nagy bika volt, igazán
gyönyörő állat, háromszorosan csavart,
fölül szélesre nyílt, dugóhúzó
szarvval, nyaka alján dús, hosszú szır
díszlett és hegyes füle olyan volt,
akár egy trombita. Borisz halkan
füttyentett és viselkedése hirtelen
megváltozott.
- Azok a szarvak több mint egy
méteresek. A Rowland Wordban nyomban
az élre kerülne. - A nagyvadak
nyilvántartási jegyzékérıl beszélt,
mely a trófeavadászok bibliája volt. -
Nem akarja leszedni, angol? -
Odarohant a legközelebbi öszvérhez,
kihúzta a Rigby puskát tokjából, majd
visszaszaladt és Nicholas felé
nyújtotta.
- Hadd menjen - rázta meg a fejét
Nicholas. - Nekem csak dik-dik kell.
A bika meglendítette fehér
púderpamacs farkát, majd eltőnt a
hegygerincen. Borisz utálkozva
csóválta a fejét és a folyóba köpött.
- Miért akarta ennyire, hogy
megölje? - kérdezte Royan, ahogy
továbbmentek.
- Egy ilyen bejegyzésre érdemes,
gyönyörő szarv fényképe jól mutatott
volna a reklámbrosúráján. Még több
klienst vonzott volna.

Egész nap ezt a kígyózó csapást


követték, majd késı délután
letáboroztak egy irtáson a folyó
fölött, melyen látszott, hogy már sok
karaván vert itt tábort elıttük.
Nyilvánvalónak tőnt, hogy ennek az
útnak a szakaszait a hagyomány
határozta meg: minden utasnak három
teljes napjába került, hogy a vízesés
tetejétıl eljusson a kolostorig, és
mind ugyanazokon a helyeken
táboroztak.
- Elnézést. Itt nincs zuhany -
mondta Borisz klienseinek. Ha meg
akarnak mosdani, akkor fölfelé, az
elsı kanyarulat után van egy
biztonságos, nyugodt szakasz.
Royan könyörgı tekintettel nézett
Nicholasra: - Annyira melegem van és
csupa izzadság vagyok. Megtenné kérem,
hogy ırt áll nekem egy olyan helyen,
ahol meghallja, ha segítségért
kiáltok?
Így aztán Nicholas leheveredett a
mohás parton, közvetlenül a kanyar
alatt, ahonnan nem láthatta, de
hallotta, amint Royan lubickol és
sikongat a víz hideg ölelésében.
Egyszer, amikor megfordította a fejét,
rájött, hogy az áramlat nyilván
lesodorhatta, mert egy pillanatra
felvillant Royan meztelen háta és
fenekének lágy, víztıl csillogó íve.
Bőntudattal telve, gyorsan elfordult,
de megdöbbentette, hogy milyen elemi
erıvel hatott testi vágyaira az a
röpke pillantás, amit a fákon át e
késıi napfényben csillogó, gyönyörő
bırre vetett.
Amikor Royan halkan dúdolva, nedves
haját törülgetve visszafelé jött a
parton, odakiáltott Nicholasnak: -
Maga jön. Akarja, hogy itt maradjak
ırködni?
- Már nagyfiú vagyok. - Megrázta a
fejét, de ahogy Royan elhaladt
mellette, észrevette, hogy a nı szeme
pajkosán megcsillan, és hirtelen
eltöprengett, vajon nem lehet-e, hogy
Royan tökéletesen tisztában van vele,
milyen messzire úszott le, és Nicholas
mennyit láthatott. E gondolat kellemes
izgalommal töltötte el.
Egyedül ment föl a csöndes
folyóöbölhöz, majd, miután levetkızött
végignézett magán és elöntötte a
bőntudat, amint meglátta, hogy izgalma
mily látványosan megmutatkozott.
Rosalind óta egyetlen nı sem volt
ilyen hatással rá.
- Egy finom, hideg fürdı egyáltalán
nem fog ártani neked, fiacskám. -
Farmernadrágját az egyik bokorra
hajította és beugrott a vízbe.

Ahogy vacsora után ott üldögéltek a


tábortőz mellett, Nicholas hirtelen
felkapta a fejét.
- Hallucinálok? - töprengett
fennhangon.
- Nem - nevetett Tessay. - Éneklést
hall. A kolostor szerzetesei jönnek,
hogy üdvözöljenek minket.
Ekkor már látták a hegyoldalon
felfelé kígyózó menet fáklyáinak
villódzását a fák között. Az
öszvérhajcsárok meg a szolgák
énekelve, ritmikusan tapsolva
összegyőltek, hogy köszöntsék a
kolostorból érkezı követséget.
A mély férfihangok szárnyaltak,
aztán szinte suttogássá halkultak,
majd az ének, az afrikai éjszaka
hangja ismét áradni kezdett
gyönyörően, varázsosan. Nicholas
érezte, hogy végigfut a hideg a hátán,
és önkéntelenül megborzongott.
Aztán már látták a szerzetesek fehér
köntösét is, amint lepkeként libbenve
kígyóznak felfelé a fáklyafényben a
csapáson. A tábori szolgák térdre
hulltak, amint e szent emberek közül
az elsı a tábor területére lépett.
Mezítelen lábú, fedetlen fejő, fiatal
akolitusok voltak. İket követték a
hosszú köntöst és magas turbánt viselı
szerzetesek. Soraik oldalra léptek és
szétnyíltak, mintegy díszırséget
alkotva a diakónusok falanxának és a
cifra hímzéső díszruhát viselı,
teljesen felszentelt papoknak.
Mindegyiküknél egy-egy magas rúdra
erısített, helyi ezüstbıl, aprólékos
gonddal kimunkált, cizellált, nehéz
kopt kereszt volt. Ezután ık is, még
mindig énekelve, két sort alkottak,
hogy utat nyissanak annak a
baldachinos gyaloghintónak, amit négy
tagbaszakadt, fiatal akolitus hozott,
majd letett a tábor közepén. A
karmazsinvörös és sárga
selyemfüggönyök megcsillantak a tábor
lámpásainak és a menet fáklyáinak
fényében.
- Oda kell mennünk, hogy köszöntsük
az apátot - súgta oda Borisz
Nicholasnak. - A neve Jali Hora. -
Ahogy odaléptek a hordszékhez, a
függönyöket színpadiasán széthúzták,
és egy magas alak lépett ki belıle.
Tessay és Royan tiszteletteljesen
térdre ereszkedtek és kezüket mellük
elıtt összekulcsolták. Nicholas és
Borisz azonban állva maradtak, és
Nicholas érdeklıdéssel vette szemügyre
az apátot.
Jali Hora csontváz sovány volt.
Köntösének bı redıi alatt a lába olyan
volt, mint két szurokfeketére száradt
dohányszár, és a megereszkedett izmok
meg az összeaszott inak szinte
teljesen deformálták. Zöld és arany
színő köntösét aranyszálak
díszítették, mely csillogott a tőz
fényében. A fején keresztekkel és
csillagokkal hímzett, lapos tetejő,
magas süveget viselt.
Az apát arca koromfekete volt, és
csupa ránc bırén mély árkokat szántott
a kor. Beesett ajkai mögött csupán
néhány fog rejtızött, melyek sárgák és
görbék voltak. A szakálla döbbenetesen
fehéren omlott alá állának öreg
csontjáról, akár a hullámtörın
tajtékot verı, viharos vizek. Egyik
szeme opálosan kék volt a trópusi
trachoma vakságától, de a másik
villogott, akár egy vadászó leopárdé.
Magas, reszketı hangon beszélni
kezdett. - Áldást oszt –
figyelmeztette Borisz Nicholast, és
mindketten tiszteletteljesen
meghajtották fejüket. Valahányszor az
öregember elhallgatott, a papok
énekelve válaszoltak.
Amikor Jali Hora végre végzett az
áldással, lassan körbefordulva
keresztet vetett a négy égtáj felé,
miközben két ministránsfiú, ezüst
füstölıiket vadul lóbálva, átható
tömjénfelhıvel árasztotta el az
éjszakát.
Az áldás után a két nı elırelépett
és letérdelt az apát elıtt. Az öreg
föléjük hajolt és ezüst keresztjével
könnyedén megérintette arcukat,
miközben magas fejhangon kántálva
áldását adta rájuk.
- Azt mondják, hogy az öreg már több
mint száz éves - súgta oda Borisz
Nicholasnak.
Két fehér köntöső debtera egy
afrikai ébenfa zsámolyt hozott, amit
Nicholas sóvárgó tekintettel nézett,
mivel csodásán faragott darab volt.
Úgy vélte, többszáz éves lehet, és
igazán gyönyörően mutatna a múzeum
győjteményében. A két debtera megfogta
Jali Hora könyökét, és szelíden
leültették a zsámolyra. Ezután a köré
győlt társaság letelepedett a földre
és fekete arcukat figyelmesen
fordították felé.
Tessay a lába mellett ült, és amikor
férje beszélt, ı halkan amharára
fordította neki. - Nagy öröm és
megtiszteltetés számomra, hogy ismét
üdvözölhetem önt, szent éltő atyám.
Az öregember bólintott, Borisz pedig
folytatta: - Egy királyi vérbıl
származó, angol nemest hoztam
látogatóba a Szt. Frumentius
kolostorba.
- Hé, álljon meg a menet, öregfiú! -
tiltakozott Nicholas, de ekkorra már
az egész gyülekezet várakozásteljes
érdeklıdéssel fordult felé.
- Most mit csináljak? - kérdezte
Boriszt a szája sarkából, suttogva.
- Mit gondol, miért tett meg az öreg
ekkora utat? – vigyorgott Borisz
gonoszul. - Ajándékot akar. Pénzt.
- Mária Terézia-dollárt? -
érdeklıdött Nicholas, miközben arra a
pénznemre utalt, melyet Etiópiában
több évszázada hagyományosan nagy
becsben tartanak.
- Nem feltétlenül. Változnak az
idık. Jali Hora nagyon örül a jenkik
zöldhasújának is.
- Mennyit?
- Maga királyi vérbıl származó
nemes. Itt fog vadászni ebben a
völgyben. Legalább ötszáz dollárt.
Nicholas arca megrándult, majd
odament az egyik öszvérhez és kivette
táskáját a málháskosárból. Amikor
visszajött, meghajolt az apát elıtt,
és az öreg kinyújtott, rózsaszín
tenyerébe helyezte a bankjegyeket. Az
apát sárga fogcsonkjait elıvillantva
elmosolyodott és röviden szólt néhány
szót.
Tessay lefordította Nicholasnak: -
Azt mondja: „Isten hozta Szt.
Frumentius kolostorában, a Timkat
idején." Jó vadászatot kíván önnek az
Abbai folyó partjainál.
E jámbor társaság komoly hangulata
egy csapásra megváltozott. Szájuk
mosolyra húzódott, nevetni kezdtek és
az apát várakozásteljesen nézett
Boriszra.
- A szent apát azt mondja, hogy
szomjhozó út áll mögöttük - fordította
Tessay.
- A vén ördög szereti a brandyt -
magyarázta Borisz, majd odakiáltott a
tábori szolgának. Megfelelı
szertartásossággal egy üveg brandyt
hoztak elı és letették a tábori
asztalra az apát elé, Borisznak meg
mellé helyezték az üvegnyi vodkáját.
Felköszöntötték egymást, és az apát
lehajtott egy pohárkával, minek
következtében ép szeme könnyekkel telt
meg, hangja pedig fátyolássá vált,
midın egy kérdéssel fordult Royanhoz.
- Azt kérdezi, Woizero Royan, hogy
honnan érkeztél leányom te, ki az
emberek Megváltójának, Krisztusnak
igaz útját követed?
- Egyiptomi vagyok, a régi vallás
hívıje - válaszolt Royan. Az apát és
papjai mind elismerıen, ragyogó arccal
bólogattak.
- Mi, az egyiptomiak és az etiópok
mind fivérek és nıvérek vagyunk
Krisztusban - mondta neki az apát. -
Még maga a kopt szó is Egyiptom görög
nevébıl származik. Több mint
ezerhatszáz éven át az abunát, Etiópia
püspökét a kairói pátriárka nevezte
ki. Ezt csak 1959-ben változtatta meg
Hailé Szelasszié császár, de mi még
mindig Krisztus igaz útját követjük.
Isten hozott, leányom.
Debterája kitöltött neki egy újabb
pohárnyi brandyt, amit az öregember
egyetlen kortyintásra felhajtott. Ez
még Boriszt is lenyőgözte: - Hova megy
ez ebben a sovány, vén, fekete
teknısbékában? – töprengett
fennhangon. Tessay ezt nem fordította
le, csak lesütötte a szemét, és a
fájdalom, amit e szent ember elleni
sértés okozott neki, kiült
madonnaarcára.
Jali Hora Nicholashoz fordult. -
Szeretné megtudni, hogy milyen állatra
óhajt vadászni itt, az ı völgyében -
mondta neki Tessay.
Nicholas megkeményítette magát, majd
rendkívül óvatosan válaszolt. Egy
hosszú pillanatig hitetlenül meredtek
rá, majd az apát vidáman vihorászni
kezdett, és köré győlt papjai
harsányan hahotáztak.
- Dik-dikre! Dik-dikre akar
vadászni! De hát egy akkorka állaton
nincs is semmi hús.
Nicholas hagyta, hogy túljussanak az
elsı döbbeneten, majd elıvette a
múzeum kitömött Moquoda harperü
példányának fényképét. Letette az
asztalra Jali Hora elé.
- Ez nem közönséges dik-dik. Ez egy
szent dik-dik - mondta nekik
rendkívüli hangon, miközben
odabólintott Tessaynek, hogy fordítsa.
- Hadd meséljek el önöknek egy
legendát. - Az a kilátás, hogy egy
vallási felhangokkal is rendelkezı, jó
történetet hallhatnak, elnémította
ıket. Még az apát kezében is megállt a
pohár, mely épp útban volt a szája
felé, és visszatette az asztalra. Ép
szeme Nicholas arcára siklott a
fényképrıl.
- Midın Keresztelı Szent János
haldoklott az éhségtıl a sivatagban -
kezdte Nicholas, mire néhányan a papok
közül keresztet vetettek a szent
nevének hallatán -, már harminc napja
s harminc éjjele, hogy egyetlen
morzsányi étel se érintette ajkait...
- a mese fonalát Nicholas egy kis
idıre megszakította, és részletesen
ecsetelte az éhség kínjait, amit a
szentnek el kellett viselnie, és
hallgatósága élvezettel itta minden
szavát, hisz szerették, ha szent
embereik az erényesség nevében
szenvednek.
- Végül az Úr megkönyörült szolgáján
és egy apró antilopot helyezett el egy
sőrő akáciásban, ahol a kis állat
fennakadt a töviseken. És monda a
szentnek: „Étket készítek neked, hogy
élted meg ne szakadjon. Vedd és edd."
Ahol Keresztelı János megérintette az
apró jószágot, ujjai nyomot hagytak
hátán örök idıkre, melyet utódai is
magukon viselnek. - Hallgatóságát e
történet elnémította és lenyőgözte.
Nicholas átadta a félyképet az
apátnak. - Látja, ott van rajta a
szent ujjainak nyoma.
Az öregember ép szeme elé emelve,
mohón tanulmányozta a képet, majd
végül felkiáltott: - Igaz. A szent
ujjainak nyoma tisztán látható.
Átadta a képet diakónusainak. Azok
az apát jóváhagyásától nekibátorodva
kiáltoztak és csodálták e csíkos
bundájú, meghatározhatatlan lényt.
- Van-e olyan emberei közt, ki
valaha is látott már ilyen állatot? -
kérdezte Nicholas, és a kolostor lakói
egymás után rázták meg fejüket. A
fénykép körbeért, majd átadták a
guggoló akolitusoknak.
Egyikük hirtelen felpattant, a
fényképet lobogtatta és izgatottan
makogott.
- Én láttam ezt a szent lényt! Saját
szememmel láttam. - Fiatal fiú volt,
épp csak kamaszodni kezdett.
A többiek gúnyos hitetlenséggel
kiáltoztak felé. Egyikük kikapta a fiú
kezébıl a képet, majd úgy lobogtatta
felé kötekedve, hogy ne érhesse el.
- A gyermek elméje beteg, gyakran
démonok és rohamok kerítik hatalmukba
- magyarázta szomorúan Jali Hora.
Ügyet se vessenek rá, szegény Tamre!
Tamre szeme vadul csillogott, ahogy
az akolitusok közt rohant, és
kétségbeesetten próbálta
visszaszerezni a képet. Azok azonban
egymásnak adogatták úgy, hogy ne
érhesse el, miközben gúnyolták és
csúfolódtak eszeveszett ugrándozásán.
Nicholas felállt, hogy
közbeavatkozzon. Bántónak találta e
gyengeelméjő fiú ingerlését, ám abban
a pillanatban valami megpattant a fiú
agyában, és úgy zuhant a földre,
mintha egy bunkóval sújtottak volna le
rá. Háta ívbe merevedett, lábai
remegtek, rángatództak, a szeme
fennakadt, csupán a fehérje látszott,
és fehér hab csordult ki vicsorgó
vigyorba torzult ajkai közül.
Mielıtt Nicholas odaérhetett volna
hozzá, négy társa felkapta és elvitte.
Csak távolodó nevetésük hallatszott az
éjszakából. A többiek úgy viselkedtek,
mintha ez mindennapos dolog lenne,
Jali Hora pedig odabólintott
debterájának, hogy töltse meg újból a
poharát.
Késıre járt már, amikor Jali Hora
végre búcsút vett tılük, és diakónusai
besegítették gyaloghintójába. A brandy
maradékát magához vette, és miközben
egyik kezében a félig kiürült üveget
szorongatta, a másikkal áldást
osztott.
- Jó benyomást tett, angol uram -
mondta neki Borisz. – Tetszett neki a
Keresztelı Szent Jánosról szóló
története, de a pénze még ennél is
jobban tetszett neki.

Amikor másnap reggel útnak indultak,


az ösvény egy darabig a folyót
követte. Ám egy mérföldnyi út után a
víz sodrása sebesebb lett, sietve
száguldott át a magas, vörös sziklák
közti keskeny nyíláson, majd egy újabb
vízeséssel zubogott alá.
Nicholas elhagyta a jól kitaposott
csapást, és lement a vízesés széléhez.
Lenézett a jó hatvan méter mély
sziklanyílásba, mely épp csak olyan
széles volt, hogy a dühödt folyó
valahogy átpréselje magát rajta.
Könnyedén átdobhatott volna egy követ
a túloldalra. E szakadékon át azonban
nem vezetett ösvény, nem volt ott
egyetlen pont sem, hol az ember
megvethette volna a lábát, ezért
visszafordult és csatlakozott a
karavánhoz, mely épp akkor tért el a
folyótól, és indult el egy újabb,
fákkal sőrőn benıtt völgybe.
- Valószínőleg egykoron itt
folyhatott a Dandera folyó, még
mielıtt azon a szakadékon át medret
vágott magának. Royan az ösvény magas
falára mutatott, és lábuk alatt a
vízkoptatta, hatalmas, lapos kövekre.
- Azt hiszem, igaza van - helyeselt
Nicholas. - Úgy tőnik, a mészkı
benyomulásos kızet a bazalt és a
homokkı között. Az egész területet
keményen feltörte és felszabdalta az
erózió, meg az állandóan változó
folyó. Biztosra veheti, hogy azok a
mészkısziklák tele vannak forrásokkal
és barlangokkal.
Most a csapás meredeken lejtett a
Kék-Nílus felé, néhány mérföld alatt
több mint négyszázötven métert
ereszkedtek lefelé. A völgy mindkét
oldalát sőrő vegetáció borította, és a
mészkıbıl sok helyütt források
szivárogtak, majd lecsordultak a régi
folyómederbe.
Ahogy ereszkedtek lefelé, egyre nıtt
a forróság, és hamarosan még Royan
keki ingének hátán, a lapockái közt is
megjelentek az izzadság sötét foltjai.
Egy ponton áradó, tiszta víz tört
fel odafönn a hegyoldal egy sőrőn
benıtt területén, mely a patakot
kisebb folyóvá duzzasztotta. Majd a
völgy egy kanyarulata után azt látták,
hogy a patakkal együtt ık is
visszatértek a Dandera fıágához. Ahogy
visszanéztek a szurdokra, látták, hogy
a folyó a szikla egy keskeny hasadékán
át tör elı ismét a szakadékból. A
nyílást körülölelı szikla különös
rózsaszín, csillogóan sima
felgyőrıdés, mely olyan, mintha egy
emberi ajak belsejét, a nyálkahártyát
látnánk.
A szikla színe és anyaga olyannyira
szokatlan volt, hogy ez mindkettıjüket
megdöbbentette. Arcukat felé fordítva
tanulmányozták, miközben az öszvérek
elhaladtak mellettük és lefelé
csattogó patáik zaja meg az emberek
távolodó kiáltásainak visszhangja,
furcsán rezgett át e zárt, fenséges,
földöntúli helyen.
- Úgy néz ki, mint egy irdatlan
vízköpı szörny, mely szájából okádja a
vizet - suttogta Royan, miközben a
hasadékot és azokat a különös
sziklaalakzatokat nézte. - El tudom
képzelni, hogy ez a látvány mit
válthatott ki a Taita és Memnon herceg
vezette ısi egyiptomiakból, ha valaha
is eljutottak erre a helyre. Micsoda
misztikus értelme lehetett számukra
egy ilyen természeti jelenségnek!
Nicholas némán tanulmányozta Royan
arcát. Sötét szeme áhítattól
csillogott, és az arca ünnepélyesen
komoly volt. Ebben a környezetben
Nicholast erısen emlékeztette Quenton
Parkban lévı győjteménye egyik
portréjára. Ez a Királyok Völgyébıl
származó falfestmény egyik részlete
volt, mely egy a Ramszeszek, a XIX-XX.
dinasztia korából való hercegnıt
ábrázol.
- És ezt miért találod olyan
meglepınek? - kérdezte önmagától. -
Ugyanaz a vér folyik az ereiben.
Royan felé fordult. - Hadd
reménykedjem, Nicky. Mondja nekem,
hogy nem álmodtam ezt az egészet.
Mondja, hogy meg fogjuk találni, amit
keresünk, hogy Buraidnak nem egy
csalóka álom miatt kellett meghalnia.
Arcát Nicholas felé emelte, és úgy
tőnt, mintha a veríték finom fátyolán
át ragyogva izzott volna rajta a tüzes
erejő elszántság. Szinte
ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy
Royant a karjába kapja és megcsókolja
nedvesen szétnyíló ajkát, de ehelyett
elfordult és elindult lefelé a
csapáson.
Nem is mert addig hátranézni rá,
amíg le nem csillapodott, és ismét ura
nem lett önmagának. Némán folytatták
útjukat lefelé, és Nicholast annyira
lekötötték saját gondolatai, hogy
váratlanul érte a döbbenetes látvány,
ami hirtelen feltárult elıtte.
Magasan, a sziklafal kiugró részén
álltak a Nílus alsó szurdoka felett.
Alattuk, százötven méteres mélységben
egy hatalmas, vörös sziklás katlan. A
legendás folyó zöld áradatként zúdult
alá a szakadék homályba veszı
mélységébe. Oly mélyen volt, hogy a
napfény el sem jutott odáig. Mellettük
a Dandera folyó csöndesebb vize is
ugyanott indult el a mélység felé,
fehér kócsagtollként örvénylett,
tekergett a szurdok megtévesztı
légáramlataiban. Odalenn a mélyben a
két folyó vize tajtékzón, kavargón,
háborgó habokban egyesült, hatalmas
kerékként zúdult alá ez a súlyos,
olajosan sőrő víz, mely végül
megtalálta útját a szurdokba és
ellenállhatatlan, hatalmas erıvel tört
át.
- Maga ezen csónakkal átkelt? -
kérdezte Royan elképedt áhítattal.
- Akkor még fiatalok és bolondok
voltunk - mondta Nicholas szomorkásán
halvány mosollyal, melyet sok régi
emlék hatott át.
Egy ideig hallgattak. Aztán Royan
halkan azt mondta: - Az ember tisztán
látja, hogy ez miként állíthatta meg
Taitát és hercegét, amint felfelé
jöttek a folyó mentén. - Körülnézett,
majd nyugati irányban lemutatott a
szurdokba. - Az biztos, hogy magából
az alsó szurdokból itt sosem tudtak
feljönni. Nyilván a sziklák tetejének
vonalát követték, melyen most mi is
állunk. - E gondolatra hangja
izgatottá vált.
- Hacsak nem a folyó másik oldalán
jöttek - jegyezte meg Nicholas inger-
kedve, mire Royan képe megnyúlt.
- Erre nem is gondoltam. Hát persze,
elképzelhetı. Hogy fogunk átjutni oda,
ha ezen az oldalon nem találunk
semmit?
- Ezen majd akkor törjük a fejünket,
ha kénytelenek leszünk. Épp elég
nehézséggel kell megküzdenünk anélkül
is, hogy újabbakat keresnénk.
Ezután ismét hallgattak, mindketten
azon töprengtek, hogy milyen hatalmas
és bizonytalanságokkal teli feladatot
vállaltak magukra. Majd Royan erıt
vett magán.
- Hol a kolostor? Nyomát se látom.
- A sziklában, itt a lábunk alatt.
- Odalenn fogunk táborozni?
- Kétlem. Menjünk Borisz után, hogy
megtudhassuk, mi a szándéka.
Követték a katlan szélén futó
csapást, és beérték az öszvérkaravánt
egy olyan ponton, ahol az út kétfelé
ágazott. Az egyik elkanyarodott a
folyótól egy erdıs mélyedés felé, míg
a másik továbbra is a kiugró
sziklaperemet követte.
Borisz ıket várta, és a folyótól
eltávolodó csapásra mutatott. - Van
itt egy jó táborhely fenn a fák
között, legutóbb is ott táboroztam,
amikor idelenn vadásztam.
A tisztásra jó néhány magas
vadfügefa vetett árnyat, és egy tiszta
viző forrás is csobogott rajta. Hogy a
teher minél kisebb legyen, Borisz nem
hozott le sátrakat a szurdokba. Amint
lemálházták az öszvéreket, emberei
nekiláttak, hogy felépítsenek nekik
három szalmatetıs kunyhót és a
forrástól legtávolabb esı helyen egy
latrinát ássanak.
Mialatt ez a munka folyt, Nicholas
intett Royannak és Tessaynek, majd
hármasban nekivágtak, hogy felkeressék
a kolostort. Ahol az ösvény
kettéágazott, Tessay a szikla tetején
futó útra tért, és hamarosan széles,
sziklába vájt lépcsıkhöz értek, mely
lefelé vezetett.
Fehér köntöső szerzetesek egy
csoportja jött felfelé a kılépcsın, és
Tessay egy pillanatra megállította
ıket, hogy néhány szót váltson velük.
Aztán ahogy továbbmentek, azt mondta
Nicholasak és Royannak: - Ma van a
Kátéra, a holnap kezdıdı Timkat ünnep
elıestéje. Nagyon izgatottak. Ez
egyike a vallási év legfontosabb
eseményeinek.
- Minek a tiszteletére van ez az
ünnep? - kérdezte Royan. Ez nincs
benne az egyiptomi egyház naptárában.
- Ez az etióp epifánia, Krisztus
megkeresztelésének ünnepe - magyarázta
Tessay. - A szertartás során a tabotot
leviszik a folyóhoz, hogy újra
megszenteljék és új életre keltsék,
majd az akolitusokat keresztelik meg,
miként Jézus Krisztus lett
megkeresztelve a Keresztelı keze
által.
Mentek lefelé a meredek sziklafalba
vájt lépcsın. A lépcsıfokokat meztelen
lábak vájták és koptatták ki hosszú
évszázadok során. Csak mentek lefelé,
miközben a Nílus, hatalmas katlanában,
úgy száz méternyire alattuk
fortyogott, sistergett és vízpermetet
lövellt feléjük.
Hirtelen egy széles teraszra értek,
melyet emberi kéz vésett ki a szikla
testébıl. A fölé hajló vörös szikla
tetıként borította a kıoszlopokkal
teli teret, melyeket az ısi mesterek
hagytak meg, hogy tartsa és
alátámassza. A hosszú, fedett terasz
belsı falát a mögöttük rejtızı
katakombák számtalan bejárata
tarkította. Hosszú idın át fúrták és
bányászták a sziklát, hogy
kialakíthassák termeit, celláit,
csarnokait, templomait és szent
sírhelyeit annak a szerzetesi
közösségnek, mely már több mint ezer
éve él e sziklába vájt falak között.
A szerzetesek kisebb csoportokban
üldögéltek, végig e hosszú teraszon.
Voltak, akik az egyik diakónust
hallgatták, aki felolvasott nekik egy
szép, színes képekkel teli bibliából.
- Olyan sok köztük az írástudatlan -
sóhajtott fel Tessay. A Bibliát még a
szerzeteseknek is fel kell olvasni és
elmagyarázni, mivel legtöbbjük nem
képes rá, hogy egymaga elolvassa.
- Ilyen volt a konstantini avagy
Bizánci Egyház - mutatott rá csöndesen
Nicholas. - Ez a kereszt és a könyv
egyháza, mely aprólékos és színpompás
szertartásaival manapság a
túlnyomórészt analfabéta világban
maradt fenn.
Ahogy lassan mentek elıre a fedett
teraszon, elhaladtak más csoportok
mellett is, akik precentoraik
vezetésével amhara nyelvő zsoltárokat
és himnuszokat énekeltek. A cellák és
barlangok mélyébıl imát és fohászt
mormoló hangok hallatszottak, és a
levegı tele volt az emberi lét
többszáz éve halmozódó, ezernyi
szagával.
Ebben a szagban fafüst és tömjén,
állott étel és ürülék szaga
keveredett, és érezni lehetett benne a
veríték, az áhítat, a szenvedés és a
betegség szagát. A szerzetesek
csoportjai közt zarándokok is voltak,
akik maguk tették meg az utat, vagy
rokonaik hozták le ıket ide a
szurdokba, hogy könyörögjenek a
szenthez, és gyógyírt kapjanak tıle
betegségükre, szenvedésükre.
Voltak ott vak gyerekek, kik anyjuk
karjában sírtak, és leprások, kiknek
rothadó húsa már levált csontjaikról,
megint mások az álomkór kómájában vagy
valami más, szörnyő trópusi betegség
kínjaitól szenvedtek. Fájdalmas
jajgatásuk és nyöszörgésük
összekeveredett a szerzetesek énekével
és a katlanba zúduló Nílus távoli
morajával.
Végre elértek Szt. Frumentius
barlangkatedrálisának bejáratához.
Kerek nyílás volt, akár egy hal szája,
de a portált csillagokkal,
keresztekkel és a szentek fejével
sőrőn telefestett keret díszítette. A
portrék primitívek voltak, okkersárga
és halvány, barnás árnyalatokkal
festették meg ıket, ami még inkább
kiemelte gyermeki egyszerőségüket. A
szentek szénnel körülrajzolt szeme
hatalmas volt, arcukból pedig
szelídség és nyugalom áradt.
Egy piszkos, zöld bársonyköntöst
viselı diakónus ırizte a bejáratot, de
Tessay mondott neki valamit, mire
elmosolyodott, bólintott és intett
nekik, hogy lépjenek be. A nyílás
alacsony volt, így Nicholasnak le
kellett hajtania a fejét, de ahogy
belépett, nyomban felemelte, hogy
csodálkozva körülnézzen.
A barlang mennyezete oly magasra
nyúlt, hogy eltőnt a homályban. A
sziklafalakat falfestmények
borították, angyalok és arkangyalok
mennyei serege, akik reszkettek és
villództak a gyertyák és az
olajlámpások fényében. A freskókat
részben eltakarta a falak mentén
körben lecsüngı, számtalan hosszú
falikárpit, mely mind mocskos volt a
tömjén kormos füstjétıl, széleik pedig
kopottak és szakadozottak voltak. Az
egyiken Szent Mihály ült egy ágaskodó
fehér lovon, a másikon meg a Szőz
térdelt a kereszt aljában, fölötte
pedig Krisztus halovány teste vérzett
az oldalába döfött római lándzsáktól.
Ez volt a templom külsı hajója. A
túlsó falon egy most nyitva álló,
erıs, kétszárnyú faajtó vezetett a
középsı terembe. Mindhárman elindultak
a kıpadlón, miközben óvatosan
kerülgették a szakadozott rongyokba
öltözött, kínok közt vagy vallási
eksztázisban térdeplı kérelmezıket és
zarándokokat. A lámpások halovány
fényében és a kékes tömjénfüstben
elveszett lelkeknek tőntek, akik egy
örökkévalóságon át sorvadoznak a
purgatóriumot körülölelı sötétségben.
A látogatók elérték azt a három
kılépcsıt, amely felvezetett, a belsı
ajtóhoz, ám ekkor két magas, lapos
tetejő süveget viselı diakónus az
útjukat állta. Az egyik szigorú hangon
mondott valamit Tessaynek.
- Még nekünk sem engedik meg, hogy
belépjünk a qiddistbe, a középsı
terembe - mondta nekik Tessay
sajnálkozva. Emögött van a maqdas, a
Szentségek Szentsége.
Az ırök mellett bekukucskáltak, és a
qiddist homályában épp hogy csak ki
tudták venni a legbelsı szentély
ajtaját.
- Csupán a felszentelt papok
léphetnek be a maqdasba, mivel ott van
a tabot és a szent sírjának bejárata.
Tehetetlenül és csalódottan mentek
át ismét a barlangon, majd vissza a
hosszú teraszon.
Vacsorájukat a csillagokkal teli ég
alatt fogyasztották el. A levegı még
mindig fullasztóan meleg volt, és
hatalmas szúnyogfelhık lebegtek
körülöttük, épp csak olyan távolságra,
hogy ne érezzék a riasztót, amivel
mindnyájan bekenték bırüket.
- Nos, angol, elhoztam oda, ahova el
akart jutni. Most hogy akarja
megtalálni az állatot, amiért ilyen
messzire eljött? - A vodka ismét
harciassá és ellenségessé tette
Boriszt.
- Amint megvirrad, küldje ki a
nyomolvasóit, hogy nézzék át a terepet
lefelé a folyón - mondta neki
Nicholas. - A dik-dik általában kora
reggel és késı délután mozog.
- Maga akarja megtanítani az
öregapját macskára egerészni? - mondta
Borisz a szólásokat kissé
összekeverve. Töltött magának egy
újabb vodkát.
- Mondja meg nekik, hogy keressenek
nyomokat. – Nicholas szántszándékkal
részletezte ilyen aprólékos gonddal
ezt a kérdést. - Valószínőleg a csíkos
változat nyomai nagyjából megegyeznek
a közönséges dik-dik nyomaival. Ha
bármiféle jelzést találnak, csöndben
kell ülniük a sőrőben, hogy kivárják
az állat megjelenését. A dik-dik
kötıdik a saját területéhez. Nemigen
szokott elkószálni a legelıjétıl.
- Da!Da! Megmondom nekik. De maga
mit fog csinálni? A táborban fogja
tölteni a napot a hölgyekkel, angol? –
vigyorgott gúnyosan Borisz. - Egy kis
szerencsével lehet, hogy hamarosan nem
is lesz szüksége a külön kunyhóra? -
Pukkadozott saját szellemességén,
Tessay pedig elkeseredetten felállt,
és azzal a kifogással, hogy
ellenıriznie kell a szakácsot, átment
a konyhakunyhóba.
Nicholas elengedte a füle mellett
ezt a durva jópofáskodást. – Mi pedig
Royannal a Dandera menti bozótost
fésüljük át. Az ott rendkívül ígéretes
dik-dik-elıfordulási helynek tőnik.
Figyelmeztesse embereit, hogy tartsák
távol magukat a folyótól. Nem akarom,
hogy a vad elriadjon.
Másnap reggel még alig pirkadt,
amikor elhagyták a tábort. Nicholas
Rigby puskájával és egy könnyő, egy
napra való csomaggal vezette Royant a
Dandera partján. Lassan mentek,
gyakran meg-megálltak, figyeltek és
füleltek. A sőrőben csak úgy
nyüzsögtek az apró emlısök meg a
madarak.
- Az etiópoknál nincs hagyománya a
vadászatnak, így azt hiszem, a
szerzetesek sosem zavarták meg a
szurdok vadjainak életét. - A
folyópart nedves földjén egy apró
antilop nyomára mutatott. -
Bozótantilop - mondta Royannak. -
Menelik antilopja. Csak itt található.
Nagyon keresett trófea.
- Tényleg azt hiszi, hogy megtalálja
itt dédapja dik-dikjét? Kérdezte
Royan. - Olyan eltökéltnek tőnt,
amikor Borisszal beszélt róla.
- Egyáltalán nem hiszem - vigyorgott
Nicholas. – Szerintem az öreg találta
ki. Inkább Harper mesebeli lényének
kellett volna nevezni. Valószínő, hogy
tényleg egy csíkos mongúz bırét
használta fel. Mi Harperek idınként
azzal jutottunk elırébb e világban,
hogy nem ragaszkodtunk szó szerint az
igazsághoz.
Egy pillanatra megálltak, hogy egy
Tacazze zománcos mézmadarat
figyeljenek, amely a folyópart buja
növényzetében, egy kúszónövény sárga
virágai fölött lebegett. Az aprócska
madár tolla úgy ragyogott, akár egy
smaragdtiara.
- Mindazonáltal ez remek mentségül
szolgál nekünk ahhoz, hogy nyugodtan
átkutassuk a bozótot. -
Visszapillantott, hogy
megbizonyosodjon róla, elég messze
vannak-e már a tábortól, majd
letelepedett egy kidılt fatörzsre és
intett Royannak, hogy üljön le mellé.
- Nos, tisztázzuk magunkban, hogy
valójában mit is keresünk. Hadd
halljam!
- Egy halotti templom maradványait,
vagy a halottak városának romjait,
ahol azok a munkások éltek, akik
Mamose fáraó sírján dolgoztak.
- Bármiféle maradványt, ami
kıfaragásra vagy kıbányászatra utal -
helyeselt Nicholas -, különös
tekintettel valamiféle oszlopra vagy
sírkıre.
- Taita kıtestamentuma - bólintott
Royan. - Vésett vagy faragott
hieroglifáknak kell lenniük.
Elképzelhetı, hogy az idı alaposan
megrongálta, kidılt, esetleg benıtte a
növényzet - nem tudom. Bármi lehet.
Olyan, mintha sötétben, vakon
tapogatódznánk.
- Hát akkor meg mit ülünk itt?
Lássunk neki annak a tapogatódzásnak.
A délelıtt közepe táján Nicholas egy
dik-dik nyomaira bukkant a
folyóparton. Letelepedtek egy nagy fa
törzsénél, és egy darabig csöndesen
üldögéltek az árnyékban, míg végül
sikerült megpillantaniuk egyet ezek
közül az aprócska lények közül. A
közelükben haladt el, ormányszerően
megnyúlt orrát tekergette, kecsesen
lépdelt pöttömnyi patáin,
lecsippentett egy levelet az egyik
alacsonyan lehajló ágról és buzgón
elrágcsálta. A bundája azonban a
szokásos szürkésbarna volt,
egyhangúságát semmiféle csík nem
oldotta.
Miután az állat eltőnt a sőrő
aljnövényzetben, Nicholas felállt. -
Nincs szerencsénk. Ez a közönséges
változat volt suttogta. - Menjünk.
Nem sokkal dél után elérték azt a
pontot, ahol a folyó elıtört a
rózsaszín, már-már hússzínő szikla
hasadékából. Átfésülték ezt a
területet, egészen addig, amíg a
sziklák útjukat nem állták. A szikla
egyenesen az áradatba nyúlt, és a víz
szélén nem volt egy talpalatnyi hely
sem, melyen lábukat megvetve
továbbmehettek volna.
A folyó mentén lefelé visszatértek,
majd átmentek a túlpartra egy
kezdetleges, liánokból és bolyhos
lenkötélbıl készült függıhídon,
melyrıl Nicholas úgy vélte, hogy
valószínőleg a kolostor szerzetesei
építhették. Ismét megpróbáltak lejjebb
jutni a hasadékba. Nicholas még a
vízbe is begázolt, hogy megpróbálja
megkerülni az elsı, rózsaszín
sziklapillért, mely az útjukat állta,
de a sodrás túl erıs volt, csaknem
elvitte ıt a víz. Kénytelen volt
feladni.
- Ha mi nem tudunk itt bejutni,
akkor nagyon valószínő, hogy Taitának
és munkásainak sem sikerült.
Visszamentek a függıhídig és a
vízhez közel találtak egy árnyas
helyet, ahol elfogyaszthatták
ebédüket, amit Tessay csomagolt be
nekik. A déli hıség tikkasztó volt.
Royan a folyóba mártotta
pamutkendıjét, és az arcát törülgette
vele, miközben leheveredett Nicholas
mellé.
Nicholas a hátán feküdt és
távcsövével apránként végignézte a
rózsaszín sziklát. Valami hasadékot
vagy nyílást keresett a sima, csillogó
felületen.
Miközben beszélt, egy pillanatra se
vette el szeme elıl a távcsövet. - A
folyó istene alapján úgy tőnik, hogy
Taita segítséget kért Tanús, Egyiptom
Nagy Oroszlánja és a fáraó
holttestének kicseréléséhez. - Elvette
szeme elıl a távcsövet és Royanra
nézett. - Ezt kissé elképesztınek
találom, mivel az ı korában, az akkori
hit alapján ez botrányos dolog volt.
Valóban így áll a tekercsekben? Taita
tényleg kicserélte a holttesteket?
Royan nevetett és oldalra fordult,
hogy Nicholasra nézzen. – Öreg
cimborájának, Wilburnek túl élénk a
fantáziája. A történet e részének
alapja egyetlen sor, ami a
tekercsekben áll. „Számomra inkább ı
volt a király és nem a fáraó." Royan
ismét a hátára fordult. - Ez jó
példája annak, hogy miért elleneztem a
könyvet. A tényeket és a képzelet
szüleményeit kibogozhatatlanul
összekeverte, egybeötvözte. Ami engem
illet, szerintem Tanús saját sírjában
pihen, csakúgy, mint a fáraó.
- Kár! - sóhajtott fel Nicholas és
visszadugta a könyvet a csomagba. - Ez
egy kedvesen romantikus mozzanat volt,
amit igazán élveztem. - A karórájára
pillantott, majd felállt. - Jöjjön,
szeretnék egy kis terepszemlét tartani
a völgy másik részében. Tegnap,
idefele jövet észrevettem ott néhány
érdekes területet.
Késı délután értek vissza a táborba,
és Tessay kisietett a konyhakunyhóból,
hogy üdvözölje ıket.
- Már alig vártam, hogy
visszatérjenek. Egy érdekes meghívást
kaptunk Jali Korától, az apáttól. Egy
lakomára hívott meg minket a
kolostorba, hogy együtt ünnepeljük a
Katerát, Timkat elıestéjét. A szolgák
már elıkészítették maguknak a zuhanyt,
a víz forró. Épp csak annyi idejük
maradt, hogy átöltözzenek, és máris
indulnunk kell, le a kolostorba.
Az apát fiatal akolitusokat küldött
eléjük, hogy a lakoma termébe kísérjék
ıket. Ezek a fiatalemberek a rövid
afrikai alkony idején érkeztek és
fáklyákat hoztak magukkal, hogy
megvilágítsák az utat.
Royan felismerte köztük Tamrét, az
epilepsziás fiút. Amikor kitüntette a
fiút legmelegebb mosolyával, az
félénken elılépett, és egy csokor
vadvirágot nyújtott át neki, amit a
folyóparton szedett. Royant váratlanul
érte ez a kedves udvariasság, és
gondolkodás nélkül arabul köszönte meg
neki.
- Shukran.
- Taffadali - vágta rá nyomban a
fiú, nyelvtanilag helyesen és olyan
kiejtéssel, amibıl Royan nyomban
tudta, hogy a fiú folyékonyán beszéli
az ı nyelvét.
- Hogyhogy ilyen jól beszélsz
arabul? - kérdezte tıle kíváncsian.
A fiú zavartan lehajtotta a fejét és
azt motyogta: - Édesanyám Massawába, a
Vörös-tenger mellıl való. Ez
gyermekkorom nyelve.
Amikor elindultak a kolostor felé, a
szerzetesfiú úgy követte Royant, akár
egy kiskutya.
Ismét lementek a sziklába vájt
lépcsın, és a fáklyákkal kivilágított
teraszra értek. A keskeny, fedett
folyosó emberekkel volt tele, és ahogy
akolitusokból álló díszkíséretük utat
tört nekik a sokaságon át, fekete
arcok fordultak feléjük, hogy amhara
nyelven köszöntsék ıket, és kezek
nyúltak fel, hogy megérintsék ezeket a
fontos vendégeket.
Az alacsony bejáraton át, fejüket
lehajtva beléptek a katedrális külsı
hajójába. A termet megvilágító
olajlámpások és fáklyák bizonytalan
fényében mintha táncoltak volna a
falfestmények szentjei és angyalai. A
kıpadlót frissen vágott nádból és
kákából készült szınyeg borította,
melynek édes főillata könnyített kissé
a nehéz, füstös levegın. Úgy tőnt,
mintha a kolostor összes szerzetese
ott ült volna keresztbe vetett lábbal
ezen a nedvesen puha szınyegen. A
ferengik kis csoportjának belépését,
üdvözlı kiáltásokkal és hangos
áldással fogadták. Minden egyes ülı
alak mellett ott volt egy flaskónyi
tej, e vidék mézsöre. A boldog,
verítéktıl csillogó arcokon tisztán
látszott, hogy a flaskók már jó
szolgálatot tettek.
A vendégeket elırevezették egy, a
terem közepén, közvetlenül a qiddist
faajtaja elıtt számukra fenntartott
helyre. Kísérıik unszolták ıket, hogy
üljenek le és helyezzék magukat
kényelembe. Amint letelepedtek, egy
újabb, akolitusokból álló csoport
lépett be a terasz felıl fiaskókkal,
melyben tej volt és térdre ereszkedve,
mindegyikük elé letettek egy-egy
agyagból készült fiaskót.
Tessay áthajolt hozzájuk és azt
suttogta: - Hadd kóstolom meg elıbb
ezt a tejet, csak utána igyanak
belıle. Az ital ereje és színe
mindenütt más, és helyenként kegyetlen
lehet. - Fiaskóját megemelve,
egyenesen az edény megnyújtott
nyakából ivott. Miután kortyintott
belıle, elmosolyodott: - Nagyon jó
fızet. Ha óvatosan isszák, nem lesz
semmi bajuk tıle.
A körülöttük ülı szerzetesek
unszolták ıket, hogy igyanak, mire
Nicholas felemelte fiaskóját. A
szerzetesek tapsoltak és nevettek,
miközben ı megkóstolta az italt.
Könnyő volt és kellemes, erısen
érzıdött rajta a vadméz íze és illata.
- Nem rossz! - jelentette ki, de
Tessay figyelmeztette: - Késıbb szinte
biztosra veszem, hogy megkínálják
katikalával. Azzal nagyon vigyázzon!
Erjesztett gabonából fızik, és
pillanatokon belül elveszítheti tıle a
fejét.
A szerzetesek vendégszeretete most
teljes egészében Royan felé fordult.
Nagy hatással volt rájuk az a tény,
hogy kopt keresztény, igaz hívı. Az is
nyilvánvaló volt, hogy szépsége nem
hagyta hidegen e szent élető,
nıtlenségi fogadalmat tett férfiakat.
Nicholas odahajolt hozzá és a fülébe
súgta: - A kedvükért kénytelen lesz
úgy tenni, mintha inna. Emelje a
szájához és nyeljen egyet, különben
nem fogják békén hagyni.
Ahogy Royan felemelte a flaskót, a
szerzetesek boldogan kiáltoztak és
saját, felemelt flaskóikkal
köszöntötték. Royan ismét letette az
üveget, majd odasúgta Nicholasnak.
- Ez finom. Méz íze van.
- Megtörte az absztinenciára tett
fogadalmát! - korholta ıt Nicholas
nevetve. - Igaz?
- Csak egy csöpp volt - ismerte be
-, de nem tettem én soha, semmiféle
fogadalmat.
Az akolitusok sorra letérdeltek a
vendégek elé és egy tálban meleg vizet
nyújtottak feléjük, hogy jobb kezüket
megmosva felkészülhessenek a lakomára.
Hirtelen dobok és zene hangja ütötte
meg fülüket, majd a zenészek
megjelentek a qiddist nyitott
ajtajában. Ezután elhelyezkedtek a
terem oldalfalai mentén, míg a
gyülekezet várakozásteljesen pislogott
a homályos belsı terem felé.
Végül Jali Hora, az idıs apát
megjelent a lépcsı tetején. Hosszú,
karmazsinvörös szaténköntöst viselt, a
vállán pedig aranyszállal hímzett
stóla volt. A fején nehéz, tömör
korona díszelgett. Bár úgy csillogott,
mint az arany, Nicholas tudta, hogy
csak aranyozott réz, és az a sok
különféle színő kı, amivel kirakták,
szinte egészen biztosan üveg és
értéktelen kavics.
Jali Hora felemelte pásztorbotját,
melyen egy díszes, ezüstkereszt
ékeskedett, mire mindenki elnémult, és
súlyos csönd nehezedett a társaságra.
- Most áldást fog mondani - súgta
oda nekik Tessay, és lehajtotta a
fejét.
Jali Hora asztali áldása hosszú volt
és szenvedélyes, vékony fej hangját a
szerzetesek áhítatos válaszai
szakították meg. Amikor végre
befejezte, két, pompás köntöst viselı
debtera lesegítette Jali Hórát a
lépcsın, majd odavezették a rangidıs
diakónusok és papok közé, hogy helyet
foglaljon faragott jimmera zsámolyán.
A szerzetesek vallásos áhítata
ünnepien kedélyes hangulattá
változott, amikor a terasz felıl
belépett az akolitusok menete,
mindegyikük egy szekér kerék mérető,
fonott nádkosarat hozott a fején.
Minden egyes vendégkör közepére
letettek egyet.
Jali Hora jelére, teljesen
egyszerre, egy gyors mozdulattal
leemelték a kosarak fedelét. Vidám
üdvrivalgás hagyta el a szerzetesek
ajkát, mivel minden egyes kosárban
egy-egy lapos réztál volt, tele a
lapos, szürke kovásztalan injera
kenyérrel.
Két akolitus támolygott be a
teraszról, alig bírták el azt a
gızölgı rézüstöt, amely telis-tele
volt wattal, főszeres, kövér
birkaraguval. Mindegyik injera
kenyérrel teli tál fölött megdöntötték
a nagy edényt, és ráloccsintottak a
vörösesbarna folyékony watból, melynek
teteje csillogott a forró zsírtól.
A gyülekezet mohón vetette magát az
ételre. Darabokat tépkedtek le az
injerából, majd felkanalazták vele a
wattot, végül ezt a kis csomagot
betömték nyitott szájukba, mely nyitva
maradt akkor is, amikor elrágták a
falatot. Ezután nagyot kortyintottak a
flaskóból, hogy tejjel utat mossanak,
mielıtt egy újabb, csöpögı wattal teli
csomagot gyömöszölnek a szájukba.
Hamarosan mindenki könyékig zsíros
volt, az állukon csurgóit végig a
zsíros szaft, miközben ettek, ittak és
hangosan nevettek.
A felszolgáló akolitusok egy másik
fajta injera kenyérbıl tettek le
vastag lepényeket minden vendég mellé.
Ez keményebb volt, nem volt olyan
nyers íze, omlósabb és könnyebb volt,
mint az a szürkés, lapos, gumiszerően
nyúlós másik kenyér.
Nicholas és Royan igyekezett úgy
élvezni az ételt, hogy közben ne
kenjék össze magukat, mint a többiek.
Kinézete ellenére a wat egészen finom
volt, és a száraz, sárga injera
segített felitatni a zsírt.
A közös rézedények meglehetısen
hamar kiürültek. Csupán kenyér és zsír
kavargó romjai maradtak az edényekben,
amikor az akolitusok újabb hatalmas
üstökkel tántorogtak be, melyek
ezúttal currys csirke wattal voltak
tele. Ezt aztán a birka maradványaira
löttyintették, és a szerzetesek ismét
nekiestek.
Miközben mohón falták a csirkét, a
flaskókat újból megtöltötték tejjel,
és a szerzetesek hangja egyre
érdesebb, egyre rekedtebb lett.
- Azt hiszem, ebbıl már nem bírok
többet enni - mondta Royan Nicholasnak
émelyegve.
- Hunyja le a szemét és gondoljon
Angliára - tanácsolta neki Nicholas. -
Maga itt az est sztárja. Nem fogják
hagyni, hogy ilyen könnyen megússza.
Amint a csirke elfogyott, a
felszolgálók újabb üstökkel tértek
vissza, melyek ezúttal forró marha
wattal voltak tele. Ezt a birka és a
csirke maradványaira lódították.
A Royannal szemközti szerzetes
flaskója kiürült, és amikor az
akolitus megpróbálta újratölteni,
elhessegette a fiút és azt kiáltotta:
- Katikala!
Ezt azután a többi szerzetes is
átvette. - Katikala! Katikala!
Az akolitusok kisiettek, majd több
tucatnyi üveggel tértek vissza,
melyben gintiszta ital volt, és ehhez
teáscsésze nagyságú réztálkákat adtak.
- Ez az, amitıl jobb, ha óvakodnak -
mondta nekik Tessay. A tálkák
tartalmát Nicholasnak és Royannak is
sikerült titkon a gyékényre
csurgatniuk, de a szerzetesek mind
mohón felhajtották.
- Borisz is kiveszi részét - mondta
Nicholas Royannak. Az orosz képe vörös
volt, izzadt és vigyorgott, akár egy
idióta, miközben felhajtott egy újabb
tálkával.
A katikalától felélénkülve a
szerzetesek egy játékot kezdtek
játszani. Egyikıjük egy jókora darab
injerába marha watot csomagolt, majd
jobb kezébe fogta, és miközben a zsír
csak úgy csurgott a markából, a
mellette ülı szerzeteshez fordult. Az
áldozatnak akkorára kellett tátania a
száját, amekkorára csak tudta, és
figyelmes szomszédja beletömte a
kezében lévı csomagot. A falat persze
akkora volt, amekkora csak elférhet
egy emberi szájban, és az áldozat
azzal, hogy megpróbálja lenyelni, a
fulladásos halál veszélyét vállalja.
Úgy tőnt, a játék szabálya az volt,
hogy a kezét nem használhatja, nem
tömheti be a falatot a saját szájába,
nem csurgathatja végig köntöse elején,
és nem zsírozhatja össze a közelében
ülıket sem. Eltorzult arca, ahogy
fuldokolva, levegı után kapkodva
próbálta lenyelni a falatot, a többiek
féktelen mulatságát szolgálta. Amikor
végre sikerült lenyelnie, jutalmul egy
tálkányi katikalát tartottak ajkához.
Azt várták tıle, hogy tartalmát az
injerába csomagolt étel után küldje.
Jali Hora, akit mostanra már
felhevített a tej meg a katikala, fel-
tápászkodott. Jobb kezében egy csurgó
injera csomagot tartott. Ahogy
bizonytalan léptekkel elindult a
termen át, miközben fényes koronája
félrecsúszott, elıször nem jöttek rá,
mi a szándéka. Az egész társaság
érdeklıdéssel figyelte.
Aztán Royan hirtelen megmerevedett
és elborzadva azt suttogta: - Ne!
Könyörgöm ne! Mentsen meg, Nicky! Ne
hagyja, hogy az megtörténjen velem!
- Ez az ára annak, hogy maga itt a
legfontosabb hölgy mondta neki
Nicholas. Jali Hora meglehetısen
bizonytalan léptekkel közeledett felé.
A kezében lévı falatból a szaft
végigcsurgott alkarján és lecsöpögött
a könyökérıl.
A fal mellett álló zenészek vidám
dallamba kezdtek. Ahogy az apát
billegve, akár egy régi szekér megállt
Royan elıtt, nyekeregtek, sípoltak és
a dobosok ırjöngı ritmusba kezdtek.
Az apát átnyújtotta ajándékát, és
Royan, miközben még egy utolsó,
kétségbeesett pillantást vetett
Nicholasra, szembe nézett az
elkerülhetetlennel. Lehunyta a szemét
és kinyitotta a száját.
Bátorító kiáltások, biztató síp-, és
dobszó segítette, miközben kínlódva,
küszködve igyekezett megrágni. Az arca
rózsássá vált, és a szeme könnyezett.
Volt egy pont, amikor Nicholas azt
hitte, hogy Royannak el kell ismernie
a kudarcot és ki kell köpnie az
egészet a gyékényre. De aztán lassan,
minden erejét összeszedve, apránként
sikerült leküzdenie a falatot, majd
kimerültén hátradılt.
Közönsége tapsolt, rikoltozott,
élvezték a játék minden pillanatát. Az
apát mereven letérdelt elıtte és
átölelte, miközben kishíján
elvesztette a koronáját. Majd anélkül,
hogy kieresztette volna ölelésébıl
Royant, letelepedett mellé.
- Úgy tőnik, ez egy újabb hódítás -
mondta neki Nicholas száraz hangon. -
Azt hiszem, bármelyik pillanatban az
ölébe hullhat, ha nem hajol el és nem
veszi fel a nyúlcipıt.
Royan gyorsan reagált. Kinyúlt,
megragadott egy üveg katikalát meg egy
tálkát és színültig töltötte.
- Fenékig, öregapám! - mondta neki,
és a szájához tartotta a tálkát. Jali
Hora elfogadta a kihívást, de el
kellett engednie Royant ahhoz, hogy a
kezébıl ihassa ki az italt.
Hirtelen Royan olyan vadul
összerándult, hogy azt, ami még a
tálkában maradt, végiglöttyintette az
öregember köntösén. Kifutott a vér az
arcából, és úgy reszketett, mintha
magas láza lenne, miközben Jali Hora
koronájára meredt, ami már-már az öreg
szemére csúszott.
- Mi baj? - kérdezte Nicholas
halkan, de sürgetın, miközben átnyúlt,
hogy megfogja Royan karját. A teremben
senki sem vette észre Royan
nyugtalanságát, de Nicholas már
annyira ráhangolódott, hogy megérezte
a legkisebb hangulatváltásait is.
Royan még mindig hamuszürke arccal
meredt a koronára, a tálka kiesett a
kezébıl, majd lenyúlt és megragadta
Nicholas csuklóját. A férfit
megdöbbentette ereje. Fájt, ahogy a
csuklóját szorította, és ahogy
Nicholas lenézett, látta, hogy Royan
belemélyesztette körmét a húsába és
felsértette a bırét.
- Nézze a koronáját! A követ! A kék
követ! - lihegte. És akkor Nicholas
meglátta, ott volt a színes
üvegdarabok, kavicsok, féldrágakövek,
gránátok és hegyikristályok között.
Akkora volt, mint egy ezüstdolláros,
tökéletes kör alakú, keményre égetett,
simára kidolgozott, kék kerámia
pecsét. A korong közepén egy egyiptomi
harci szekér volt, fölötte pedig egy
törött szárnyú sólyom jellegzetes és
tisztán felismerhetı körvonalai.
Körben a szélén hieroglifákkal vésett
körirat. Csupán néhány pillanat
kellett hozzá, hogy elolvassa:
TÍZEZER SZEKÉR PARANCSNOKA VAGYOK.

ÉN TAITA, A KIRÁLYI FİLOVÁSZMESTER.

Royan kétségbeesetten szeretett


volna kijutni a barlang nyomasztó,
rossz levegıjébıl A wat-csomag, amit
az apát beletömött, erıteljesen
összekeveredett azzal a néhány
kortynyi tejjel, amit lenyelt, és ezt
az érzést csak még elviselhetetlenebbé
tette a piszkos tálakban összeálló
nehéz zsír és a kegyetlen katikala
szaga. A szerzetesek közül néhányan
már okádtak a részegségtıl, és
hányadékuk bőze még szörnyőbbé tette a
tömjénfüsttel teli terem émelyítıén
fojtogató levegıjét.
Mindazonáltal az apát még mindig
minden figyelmét rá összpontosította.
Ott ült mellette, simogatta Royan
csupasz karját és az amhara
szentírásból idézgetett neki; Tessay
már rég felhagyott azzal, hogy
fordítsa. Royan reménykedve nézett
Nicholasra, de a férfi némán,
elmerülten ült és szemmel láthatóan
egyáltalán nem figyelt arra, mi folyik
körülötte. Royan tudta, hogy az apát
koronáján lévı kerámiapecsétrıl
gondolkodik, mivel töprengı tekintete
többször is visszatért rá.
Szeretett volna egyedül maradni
Nicholasszal, hogy megvitathassa vele
ezt a rendkívüli felfedezést. Izgalma
nagyobb volt, mint az a kín, amit
túlterhelt gyomra okozott neki.
Érezte, hogy még az arca is belepirul.
Valahányszor fölpillantott az
öregember koronájára, a szíve
szaporábban vert, és alig bírt erıt
venni magán, hogy ne nyúljon fel, ne
ragadja meg és tépje ki foglalatából
azt a csillogó, kék pecsétet, melyet
szeretett volna közelebbrıl is
szemügyre venni.
Tudta, hogy nem volt bölcs dolog
felhívni a figyelmet erre a
cserépdarabkára, de amikor Boriszra
pillantott, látta, hogy az már rég nem
lát semmit, csupán a kezében lévı
katikalára koncentrál. Végül Borisz
nyújtotta neki azt a mentséget, amit
egészen addig hiába keresett. A férfi
megpróbált felállni, de a lába
összecsuklott alatta. Egészen kecsesen
elırebukott és arccal a zsíráztatta
injera kenyérbe zuhant. Hangos
horkolással hevert ott, Tessay pedig
könyörögve fordult Nicholashoz.
- Alto Nicholas, most mitévı legyek?
Nicholas a földön elterült vadász
meglehetısen csúf látványa felé
fordította tekintetét. A birkaragu
maradványa és kenyérdarabkák
konfettiként ragadtak rövidre nyírt,
vörösesszıke hajába.
- Az a gyanúm, a mesebeli hercegnek
mára ennyi elég volt dünnyögte.
Felállt, Borisz fölé hajolt és
megragadta az egyik csuklóját. Egy
hirtelen rántással ülı helyzetbe
húzta, majd felállította és
tőzoltófogással a vállára emelte.
- Jó éjszakát mindenkinek! - mondta
a szerzetesek gyülekezetének, akik
közt alig akadt olyan, aki még
egyáltalán válaszolni tudott volna.
Ezután a csüngı fejő és lábú Boriszt a
vállára vetve kivitte. A két nınek
sietnie kellett, hogy lépést tudjon
tartani vele, amint megállás nélkül
végigmasírozott a teraszon, majd fel a
kılépcsın.
- Eddig észre sem vettem, hogy Alto
Nicholas ennyire erıs – lihegte
Tessay, mivel a lépcsık magasak
voltak, és erıltetett menetben
haladtak felfelé.
- Én sem - ismerte el Royan. Közben
érezte, hogy nevetséges módon
valamiféle tulajdonosi büszkeség tölti
el, és ahogy közeledtek a tábor felé,
a sötétben elmosolyodott.
- Ne légy már ilyen ostoba -
pirongatta magát. - Ez az ember nem a
tied, hogy így büszkélkedj vele.
Nicholas megszabadult terhétıl,
Boriszt a saját ágyára hajította le a
kunyhójában, majd erısen zihálva
hátralépett, miközben csurgóit a
veríték az arcáról.
- Ez remek recept a szívrohamra -
lihegte.
Borisz felnyögött, átfordult, majd
alaposan végighányta a párnáját és az
ágynemőjét.
- Ezen kellemes hang hallatán,
mindenkinek jó éjt és szép álmokat
kívánok - mondta Nicholas Tessaynek,
azzal kilépett a kunyhóból a meleg,
afrikai éjszakába.
Megkönnyebbülten lélegezte be az
erdı és a folyó illatát, majd Royan
felé fordult, aki megragadta a karját.
- Látta... - tört ki Royan
izgatottan, de Nicholas a szája elé
tette az ujját, miközben
figyelmeztetıen Borisz kunyhója felé
intett, majd Royant a saját kunyhója
felé vezette.
- Látta? - kérdezte Royan, mivel már
nem tudta tovább türtıztetni magát. -
El tudta olvasni?
- „Tízezer szekér parancsnoka
vagyok" - idézte.
- „Én Taita, a királyi
fılovászmester" - fejezte be helyette
Royan. - Itt járt. Jaj Nicky! Itt
járt. Taita itt járt. Ez a bizonyíték,
amit kerestünk. Most már tudjuk, hogy
nem vesztegetjük itt feleslegesen az
idıt.
Lehuppant tábori ágyára, és
elragadtatott boldogsággal, remegve
fonta maga köré a karját. - Mit
gondol, az apát megengedi nekünk, hogy
alaposabban szemügyre vegyük azt a
pecsétet?
Nicholas megcsóválta a fejét: - Nem
hiszem. A korona egyike a kolostor
kincseinek. Szerintem még magának,
legkedvesebb hölgyének se engedné meg.
De különben sem lenne bölcs dolog túl
nagy érdeklıdést mutatni iránta. Jali
Horának nyilvánvalóan sejtelme sincs a
pecsét jelentıségérıl. Arról nem is
szólva, hogy nem akarjuk felhívni rá
Borisz figyelmét.
- Azt hiszem, igaza van. -
Odébbhúzódott az ágyon, hogy helyet
szorítson Nicholasnak. - Üljön le.
A férfi leült mellé és ı
megkérdezte: - Mit gondol, hogy került
ide az a pecsét? Ki találta? Hol, és
mikor?
- Nyugalom, drága lányka. Ez
egyszerre négy kérdés volt, és én
egyikre sem tudom a választ.
- Találgasson! - mondta neki Royan.
- Törje a fejét! Halljuk az ötleteit!
- Jól van - egyezett bele Nicholas.
- A pecsétet Hongkongban gyártották.
Van ott egy kis gyár, mely ezerszám
ontja ezeket. Jali Hora egy luxori
ajándékboltban vette a múlt hónapban,
amikor Egyiptomban nyaralt.
Royan keményen belebokszolt a
karjába. - Ne komolytalankodjon -
mondta neki.
- Halljuk, vajon a maga megoldása
jobb-e - nézett Royanra, miközben a
karját dörgölte.
- Rendben, figyeljen. Taita
elejtette a pecsétet itt a szurdokban,
miközben a fáraó sírján dolgozott.
Háromezer év múltán egy szerzetes,
egyike a kolostor legelsı lakóinak,
rábukkant és felvette. Természetesen a
hieroglifákat nem tudta elolvasni, így
aztán elvitte az apátnak, aki
kijelentette, hogy ez Szt. Frumentius
ereklyéje, és beletetette a koronába.
- És boldogan éltek, míg meg nem
haltak - helyeselt Nicholas. - Nem
rossz.
- Talál benne bármiféle buktatót? -
kérdezte Royan, mire a férfi megrázta
a fejét. - Akkor ez maga szerint is
bizonyítja, hogy Taita valóban itt
volt és bizonyítja azt is, hogy
teóriánk helyes?
- Hogy bizonyítja, az egy kicsit
erıs. Mondjuk inkább azt, hogy abba az
irányba mutat - aggályoskodott
Nicholas.
Royan egészen kitekeredett az ágyon,
hogy egyenesen Nicholas arcába
nézhessen. - Jaj Nicky, olyan izgatott
vagyok. Esküszöm, hogy egy
szemhunyásnyit sem fogok tudni aludni
ma éjjel. Már alig várom a holnapot,
hogy ismét kimehessünk és folytassuk a
kutatást.
A szeme csillogott és az arca
kipirult. Ajka szétnyílt és Nicholas
látta közte nyelvének rózsaszín
hegyét. Ezúttal képtelen volt erıt
venni magán. Lassan Royan felé hajolt,
gyöngéden, megadva neki minden esélyt,
hogy elhúzódjon, ha ki akar térni
elıle. Nem mozdult, de arcán a boldog
ragyogást lassanként nyugtalanság
váltotta fel. Nicholas szemébe meredt,
mintha keresne valamit, valamiféle
biztatásra várna. Amikor ajkuk alig
néhány centinyire volt egymástól,
Nicholas megtorpant, és Royan volt az,
aki megtette az utolsó lépést. İ volt
az, aki ajkukat összezárta.
Elıször lágy volt, épp csak
leheletük keveredett össze, majd egyre
erıteljesebbé, egyre sürgetıbbé vált.
Egy lélegzetelállítóan hosszú
pillanatig szinte felfalták egymást,
Royan ajka lágy volt és édes, akár az
érett gyümölcs. Aztán Royan hirtelen
felnyögött és hatalmas akaraterıvel
kitépte magát Nicholas karjai közül.
Megrendültén, zavartan meredtek
egymásra.
- Ne - suttogta Royan. - Kérlek,
Nicky, még ne. Még nem készültem fel
rá.
Nicholas felemelte a kezét és két
tenyerébe fogta. Majd könnyedén
megcsókolta Royan ujjainak hegyét,
miközben magába szívta a nı bırének
ízét és illatát.
- Reggel találkozunk. - Elengedte a
kezét és felállt. – Korán indulunk.
Légy készen! - mondta, azzal lehajolt,
hogy kiléphessen a kunyhóból.

Amikor Nicholas másnap reggel


öltözködött, a másik kunyhóból
hallotta Royan mocorgását, majd ahogy
halkan fütytyentett az ajtaja elıtt,
Royan felöltözve, lelkes
türelmetlenséggel lépett ki rajta.
- Borisz még nem ébredt fel - mondta
nekik Tessay, miközben felszolgálta
nekik a reggelit.
- Hát, ez nagyon meglep - mondta
Nicholas, anélkül, hogy felemelte
volna tekintetét a tányérjáról.
Royannal egy kissé még mindig kínosan
érezték magukat egymás jelenlétében,
mivel mindkettıjükben elevenen élt,
ahogy elızı este elváltak.
Mindazonáltal, ahogy Nicholas vállára
vetette puskáját meg a csomagot és
elindultak felfelé a völgyben,
mindkettıjük hangulata megváltozott,
tele voltak várakozással.
Már egy órája úton voltak, amikor
Nicholas a válla fölött
hátrapillantott, majd homlokát
összeráncolva óvatosságra intette
Royant. - Követnek minket.
Megfogta Royan csuklóját és behúzta
egy homokkılap mögé. A sziklához
simult és intett Royannak, hogy
kövesse a példáját. Aztán nekikészült,
majd hirtelen elıugrott, hogy
megragadja azt a vézna, magas alakot,
aki koszos, fehér shammában osont
utánuk a völgyön át. Az alak
felüvöltött, majd térdre hullt és
rémülten makogni kezdett.
Nicholas felrántotta a földrıl. -
Tamre! Mi a csodáért követsz minket?
Ki küldött? - kérdezte tıle arabul.
A fiú Royan felé fordította
tekintetét. - Ne, kérem effendi, ne
bántson. Nem akartam rosszat.
- Hagyja azt a gyereket, Nicky. Egy
újabb rohamot fog elıidézni - lépett
közbe Royan. Tamre sietve Royan mögé
osont és védelemért kapaszkodott a
kezébe, miközben Royan válla fölött
úgy lesett Nicholasra, mintha az
életét fenyegetné.
- Nyugalom, Tamre - csillapította
Nicholas. - Nem bántalak, ha nem
hazudsz nekem. De ha hazugságon
kaplak, akkor nem marad bır a hátadon.
Ki küldött utánunk?
- Magamtól jöttem. Nem küldött senki
- pityeregte a fiú. – Azért jöttem,
hogy megmutassam maguknak, hol láttam
a szent állatot, amelyiknek a bırén
ott van a Keresztelı ujjának nyoma.
Nicholas egy pillanatig rámeredt,
majd halkan nevetni kezdett. -
Esküszöm, ez a fiú valóban azt hiszi,
hogy látta a dédpapa dik-dikjét. -
Majd bıszen összevonta a szemöldökét.
- Ne feledd, hogy mi történik, ha
hazugságon kaplak.
- Igazat beszélek, effendi -
szipogta Tamre, és Royan a védelmére
kelt.
- Ne zaklassa. Ártalmatlan. Hagyja
már ezt a szegény gyereket!
- Rendben, Tamre. Adok neked egy
lehetıséget. Vigyél el minket oda,
ahol a szent állatot láttad.
Tamre egy pillanatra se engedte
volna el Royan kezét. Szorosan
kapaszkodott belé, miközben ott
táncolt mellette és vezette ıt, majd
alig száz méter után rémülete
elhalványult és félénken rámosolygott,
ránevetett Royanra.
Egy órán át egyre távolabb vezette
ıket a Dandera folyótól, fel, a völgy
fölé emelkedı magaslatokra, egy tüskés
bozótossal benıtt, kiugró, viharvert
mészkısziklákkal tarkított területre.
A bozót tüskés ágai sőrőn egymásba
fonódtak, és olyan közel voltak a
földhöz, hogy áthatolhatatlannak
tőntek. Tamre azonban egy keskeny,
kanyargós ösvényen vezette ıket, mely
épp csak olyan széles volt, hogy
elkerülhessék a mindkét oldalról
fenyegetı, vörös végő, horogforma
tüskéket. Aztán hirtelen megállt és
Royant is megállította maga mellett.
Szinte a saját lábujja elıtt lefelé
mutatott.
- A folyó! - jelentette be
fontoskodva. Nicholas melléjük lépett,
majd a meglepetéstıl halkan
füttyentett egyet. Tamre széles körben
nyugatnak vezette ıket, majd vissza a
Dandera folyóhoz egy olyan ponton,
ahol medre még mindig a mély
hasadékban volt.
Most a szakadék peremén álltak.
Nyomban látta, hogy bár a sziklás
hasadék csúcsa alig harminc méter
széles volt, a szakadék a perem alatt
kezdıdött. Lenn a mélybıl, a folyó
felszínétıl a sziklafal olyan formán
hasasodott ki, akár egy tejes
agyagflaskó. Aztán ismét
elkeskenyedett, ahogy közeledett a
csúcs felé, ahol most ık álltak.
- A szent állatot ott láttam. -
Tamre a szakadék túloldalára mutatott,
ahol egy, a Danderát tápláló kis
forrás kanyargott elı a tüskés
bozótból. A forrás táplálta azokat a
világoszöld mohazászlókat, melyek a
domború sziklafal szájáról csüngtek
alá és végükrıl lecsöppent a víz a jó
hatvan méterrel mélyebben lévı
folyóba.
- Ha ott láttad, akkor miért hoztál
minket a folyónak erre az oldalára? -
kérdezte tıle Nicholas.
Tamre úgy nézett ki, mint aki
nyomban elsírja magát. - Ez az oldal
könnyebb. A másik oldalon nincs ösvény
a bozóton át. A tüskék felsértették
volna Woizero Royant.
- Ne durváskodjon - mondta neki
Royan, és karjával átölelte a fiú
vállát.
Nicholas vállat vont: - Úgy tőnik,
maguk itt összefogtak ellenem. Hát, ha
már itt vagyunk, akár el is
üldögélhetünk egy darabig, hátha
megjelenik a dédpapa dik-dikje.
Kinézett egy helyet az egyik
szakadék szélén csüngı, elsatnyult fa
árnyékában, majd kalapjával
megtisztította a földet a lehullott
tüskéktıl és helyet csinált maguknak,
ahová leülhetnek. Hátát a tüskés fal
törzsének támasztotta, és Rigbyjét az
ölébe fektette.
Ekkor már elmúlt dél, a hıség
fullasztó volt. Nicholas odanyújtotta
a vizesüveget Royannak, és amíg a nı
ivott, ı Tamréra pillantott és angolul
azt mondta Royannak: - Azt hiszem, itt
a remek alkalom, hogy megtudjuk, vajon
tud-e bármit is a legény Taita
pecsétjérıl a koronában. Teljesen oda
van magáért. Magának bármit elmond,
amit csak tudni akar. Kérdezze ki.
Royan szelíden látott neki, halkan
beszélgetni kezdett a fiúval. Idınként
megsimogatta a fejét, vagy
megveregette, akár egy kiskutyát. Az
elızı esti lakomáról beszélt neki, meg
arról, hogy milyen szép az a földmélyi
templom, milyen régiek a falfestmények
meg a falikárpitok, végül megemlítette
az apát koronáját is.
- Igen. Igen. Az a szent köve -
helyeselt a fiú készségesen. - Szt.
Frumentius kék köve.
- Hogy kerülhetett ide? - kérdezte
Royan. - Te tudod? A fiú zavartnak
látszott: - Nem tudom. Nagyon régi,
tán éppoly régi, mint maga Krisztus, a
Megváltó. A papok ezt mondják.
- Azt ugye nem tudod, hogy hol
találták?
A fiú megrázta a fejét, majd, mivel
annyira szeretett volna Royan kedvébe
járni azt mondta: - Lehet, hogy az
égbıl hullt alá.
- Meglehet. - Royan Nicholasra
pillantott, aki szemét felfelé
forgatta, majd kalapját az arcára
húzta.
- Lehet, hogy amikor Szt. Frumentius
meghalt, odaadta az elsı apátnak -
lelkesedett be Tamre. - De az is
lehet, hogy benne volt a koporsójában,
amikor a sírjába helyezték.
- Ez mind lehetséges, Tamre -
helyeselt Royan. - Láttad már Szt.
Frumentius sírját?
A fiú bőntudatosan körülnézett. -
Csak a felszentelt papok léphetnek be
a maqdasba, a Szentségek Szentségébe
suttogta lehajtott fejjel.
- Te láttad, Tamre - mondta neki
Royan szelíden, miközben megsimogatta
a fejét. Kíváncsivá tette a fiú
bőntudata.
- Nekem elmondhatod. Nem mondom meg
a papoknak.
- Csak egyszer - ismerte be. - A
többi fiú. Beküldtek, hogy érintsem
meg a tabot követ. Megvertek volna, ha
nem teszem meg. Ezt minden új
akolitussal végigcsináltatják.
Összevissza fecsegni kezdett, ahogy
felötlött benne a beavatási próba
szörnyő emléke. - Egyedül voltam.
Nagyon féltem. Már éjfél is elmúlt,
mire a papok mind elaludtak. Sötét
volt. A maqdasban a szent szelleme
kísért. Azt mondták, ha gyarló és
hitvány vagyok, akkor a szent
villámmal sújt le rám.
Nicholas levette arcáról a kalapját
és lassan felegyenesedett. - Szavamra,
a gyerek igazat beszél - mondta
halkan.
- Valóban bent volt a Szentségek
Szentségében. – Aztán Royanra nézett:
- Kérdezze csak tovább. Esetleg
mondhat nekünk valami hasznosat.
Kérdezze Szt. Frumentius sírjáról.
- Láttad a szent sírját? - kérdezte
Royan, mire a fiú élénken rábólintott.
- Bementél a sírba? - Ezúttal megrázta
a fejét.
- Nem. Rácsok vannak a bejárat
elıtt. Csupán az apát léphet be a
sírba a szent születésnapján.
- Benéztél a rácsok között?
- Igen, de nagyon sötét van ott.
Láttam a szent koporsóját. Fából van,
és rá van festve a szent arca.
- Fekete bırő ember?
- Nem - fehér, vörös szakállal. A
festmény nagyon régi. A kép már
egészen elhalványult, és a koporsó
fája korhadt, szétporladt.
- A koporsó a sír padlóján van?
Tamre arca egészen eltorzult a nagy
gondolkodástól, majd miután alaposan
megfontolta a dolgot, megrázta a
fejét. - Nem, egy kıpolcon van a
falban.
- Van még valami, ami eszedbe jut a
szent sírjával kapcsolatban? -
próbálta Royan feleleveníteni a fiú
emlékezetét, de Tamre megrázta a
fejét.
- Nagyon sötét volt, és a rácsok
közt a nyílás egészen kicsi - mondta
bocsánatkérıen.
- Semmi baj, nem érdekes. A sír a
maqdas hátsó falában van?
- Igen, az oltár és a tabot kı
mögött.
- Mibıl van az oltár - kıbıl?
- Nem. Fából, cédrusfából. Vannak
ott gyertyák, meg egy nagy kereszt, és
az apátnak az a sok koronája, meg
kelyhek és pásztorbotok.
- Festve van?
- Nem, faragott képek vannak rajta.
De ezek mások, mint a szent sírjában
lévı képek.
- Miben mások? Mondd el nekem,
Tamre.
- Nem tudom. Az arcok olyan furcsák.
Más a ruhájuk. Meg vannak lovak is. -
Zavartnak tőnt. - Valahogy mások.
Royan még egy darabig próbálkozott,
hogy pontosabb képet kapjon tıle, de a
fiú egyre jobban összezavarodott,
egyre több ellentmondásba keveredett,
ezért Royan taktikát változtatott.
- Mesélj nekem a tabotról - mondta a
fiúnak, de Nicholas elébe vágott.
- Nem, maga meséljen nekem a
tabotról - mondta Royannak. - Ez
ugyanaz, mint a zsidók frigyszekrénye,
a tabernákulum?
Royan felé fordult: - Igen,
legalábbis az egyiptomi egyházban az.
Általában egy ékkövekkel kirakott
dobozban tartják, melyet aranyszállal
hímzett anyagba csavarnak. Az egyetlen
különbség az, hogy a zsidó
tabernákulumban a tíz-parancsolat van
megörökítve, míg a mi egyházunkban
mindig azon templom felszentelésének
szavai, amelyben ırzik. Ez az egyház,
a templom élı szíve.
- Mi a tabot kı? - kérdezte
Nicholas, miközben a homloka is ráncba
futott, annyira figyelt.
- Nem tudom - ismerte el Royan. - A
mi egyházunkban nincs ilyen, hogy
tabot kı.
- Kérdezze meg tıle!
- Mesélj nekem a tabot kırıl, Tamre.
- Ilyen magas és ilyen széles. - A
magasságot kicsivel a válla fölött
jelölte meg, a szélességet pedig
széttárt kezével mutatta.
- És a tabot ezen a kövön áll? -
próbálkozott Royan. Tamre rábólintott.
- Amikor beküldtek, miért azt
mondták, hogy a követ érintsd meg és
ne magát a tabotot - kérdezte
Nicholas, de Royan a fejét csóválva
elhallgattatta.
- Hagyja, hogy én beszéljek. Maga
túl kemény vele. - Azzal ismét a
fiúhoz fordult. - Miért a kı, és nem a
tabotszekrény, ami rajta áll?
Tamre tehetetlenül megvonta a
vállát. - Nem tudom. Egyszerően csak
ezt mondták.
- Hogy néz ki a kı? Azon is vannak
festett képek?
- Nem tudom. - Zaklatottnak tőnt,
hogy nem tudta kielégíteni Royan
kíváncsiságát. Pedig annyira szeretett
volna a kedvében járni. – Nem tudom. A
kı egy anyaggal van letakarva.
Nicholas és Royan döbbenten
összenéztek, majd Royan ismét a fiúhoz
fordult.
- Letakarva? - Royan közelebb hajolt
hozzá. - A kı le van takarva?
- Azt mondják, hogy ezt csak Szt.
Frumentius születésnapján veszi le
róla az apát.
Nicholas és Royan ismét egymásra
meredtek, majd a férfi töprengın
elmosolyodott. - Szívesen megnézném a
szent sírját és a tabot követ - lepel
nélküli állapotában.
- Azzal várnia kell a szent
születésnapjáig - mondta Royan, - és
fel kell magát szenteltetnie. Csak a
papok... hirtelen elhallgatott, és
ismét a férfire meredt. - Csak nem
arra gondol - nem, ugye azt nem?
- Ki, én? - vigyorgott Nicholas. -
Távol álljon tılem ez a gondolat.
- Ha elkapják a maqdasban, apró
darabokra szaggatják.
- Akkor a megoldás a következı: nem
szabad hagyni, hogy elkapjanak.
- Ha bemegy, akkor én is magával
megyek. Hogy fogjuk véghezvinni?
- Hé, lassabban, drága lányka. A
gondolat mindössze tíz másodperce
ötlött fel bennem. Még legjobb
napjaimon is legalább tíz percre van
szükségem ahhoz, hogy elıálljak egy
ragyogó akciótervvel.
Egy darabig mindketten némán
meredtek a szakadékba, majd Royan
halkan azt suttogta: - A letakart kı.
Taita kıtestamentuma?
- Ne mondja ki hangosan - könyörgött
Nicholas, miközben a gonosz szem
elleni jelet mutatta. - Még csak ne is
gondolkodjon hangosan. Az ördög nem
alszik, fülel.
Ezután ismét hallgatásba mélyedtek,
mindketten dühödten törték a fejüket.
Aztán Royan megszólalt: - Nicky, mi
van, ha... - elhallgatott. - Nem, az
nem fog menni. - Megint komor
némaságba süppedt.
A csöndet Tamre izgatott nyikkanása
törte meg: - Ott van. Nézzék!
Mindkettıjüket megzavarta és
megdöbbentette ez a közbeszólás. - Mi?
- kérdezte tıle Royan.
Tamre megragadta Royan karját és
megrázta. Reszketett az izgalomtól. -
Ott van. Én mondtam maguknak. - Másik
kezével a folyó túlpartja felé
mutatott: - Ott a tüskés bozót szélén.
Nem látják?
- Mit? Mit kellene látnunk?
- Keresztelı Szent János állatát. A
megjelölt, szent állatot. Royan a fiú
kinyújtott karjának irányába nézett,
és a túlparton, a sőrő bozót szélén
észrevette, hogy valami lágy, barnásán
elmosódott folt mozog. - Nem is tudom.
Túl messze van...
Nicholas a csomagban matatott, majd
elıvett egy távcsövet. A szeméhez
emelte, beállította, majd halkan
kuncogni kezdett.
- Alleluja! A dédpapa hírneve végre
biztonságban van. Átadta a távcsövet
Royannak. Royan beállította, és
megtalálta azt a kis lényt. Majd száz
méterre volt, de az erıs nagyítású
lencsén át a legapróbb részleteket is
szemügyre vehette.
Majdnem fele akkora volt, mint a
közönséges dik-dik, amit az elızı nap
láttak, és a bundája nem barnásszürke
volt, hanem gyönyörő vörösesbarna.
Mindazonáltal a legfeltőnıbb vonást
azok a jellegzetes, csokoládébarna
sávok adták, melyek a hátán és a
lapockáján húzódtak - öt, egyenlı
távolságra elhelyezett jel, mely
valóban úgy nézett ki, mint egy kéz
ujjainak lenyomata.
- Ez bizony nem más mint a Madoqua
harperii - súgta oda neki Nicholas. -
Bocs dédpapa, hogy valaha is
kételkedtem benned.
A dik-dik félárnyékban állt és az
orrát ráncolta, ahogy beleszimatolt a
levegıbe. A fejét gyanakvó éberséggel
emelte a magasba. Lágy szellı
fujdogált köztük és az állat között,
de idınként egy-egy szeszélyes
szélörvény gyenge emberszagot sodort
felé, amitıl megriadt és éberen
figyelt.
Royan hallotta a puska závárzatának
kattanását, ahogy Nicholas
megtöltötte. Gyorsan leeresztette a
távcsövet és a férfire pillantott. -
Ugye nem fogja lelıni? - kérdezte
tıle.
- Nem, ilyen távolságból nem.
Majdnem száz méter és kicsi a célpont.
Várok, amíg közelebb jön.
- Hogy tehet ilyet?
- Hogy ne tenném? Ezért jöttem ide,
többek között.
- De olyan gyönyörő.
- Ezek szerint nyugodtan
lepuffanthatnám, ha csúnya volna?
Royan nem válaszolt, de ismét a
szeméhez emelte a távcsövet. A
szélirány megváltozhatott, mivel a
dik-dik lehajtotta a fejét, és egy
megbámult főcsomót rágcsált. Majd
ismét felemelte a fejét és kijött a
tüskés bozót tisztására, kecsesen
lépegetett, meg-megállt és
legelészett.
- Menj vissza! - próbálta Royan
puszta akaratával visszaküldeni az
állatot a biztonságba, de az csak
jött, egyre közeledett a szakadék
széléhez.
Nicholas hasra gördült és
elhelyezkedett a fa egyik kiálló
gyökere mögött. Kalapját puha párnává
győrte és arra támasztotta a puskáját.
- Hatvan méter - motyogta magában. -
Ez már tisztességes lövés. Nem, még
egy kicsit. - Az alátámasztott puskát
a gyökéren tartva, a távcsövön át
becélozta az állatot. Aztán felemelte
a fejét, és várta, hogy pontos
lıtávolságon belülre kerüljön.
A dik-dik hirtelen felkapta a fejét,
majd feszülten reszketve megtorpant.
- Valami nem tetszik neki. A fenébe,
nyilván megint megfordult a szél -
mordult fel Nicholas. Abban a
pillanatban a kis antilop futásnak
eredt. Átszáguldott a tisztáson,
vissza, arra, amerrıl jött és eltőnt a
tüskés bozótban.
- Menj, dik-dik, menj! - mondta
Royan elégedetten, Nicholas pedig
felült és mérgesen morgolódott.
- Egyszerően nem tudom, mi
rémiszthette meg. - Aztán az arca
megváltozott és a fejét oldalra
hajtotta. Furcsa, idegen hang
hallatszott a levegıbıl, ami egyre
erısödött - éles, egyre magasabb
kattogás és metszı, sivító sípolás.
- Egy szecskavágó! Mi a fene! -
ismerte fel egybıl a hangot Nicholas.
Kivette a tácsövet Royan kezébıl, az
ég felé fordította, és a szakadék
csipkés szikláinak csúcsa felett
pásztázta a felhıtlen, kék ürességet.
- Ott van ni - mondta komoran, majd
még hozzátette - Bell Jet Ranger -,
mivel a körvonalak alapján felismerte.
- Úgy tőnik, erre jön. Semmi értelme,
hogy felhívjuk magunkra a figyelmet.
Rejtızzünk el!
Royant és a fiút a tüskés fa
szétterülı ágai alá terelte.
- Üljön mozdulatlanul - mondta
Royannak. - Nem létezik, hogy ez alatt
itt észrevegyenek minket.
Távcsövén át figyelte a közeledı
helikoptert. - Valószínőleg az etióp
légierı - mondta halkan. - Nyilván
shufta ırjárat. Borisz és Nogo ezredes
is figyelmeztetett minket, hogy sok
lázadó meg gonosztevı mőködik itt lenn
a szurdokban... – hirtelen
elhallgatott. - Nem. Várjunk csak. Ez
nem katonai gép. A törzse zöld és
vörös, és ott a vörös ló embléma. Nem
lehetnek mások, mint a mi régi
barátaink a Pegazus Bányászati
Társaságtól.
A rotor hangja egyre erısödött, és
Royan már szabad szemmel is ki tudta
venni a repülı ló alakját a gép
törzsén, amint alacsonyan, úgy fél
mérföldnyire elrepült elıttük, majd
elindult lefelé a Nílus mentén.
Egyikıjük se figyelt Tamréra, aki
Royan mögé húzódott és megpróbált
elrejtızni mögötte. Vacogott a foga a
rémülettıl, és a szeme annyira
forgott, hogy már csak a fehérje
látszott.
- Úgy tőnik Jake Helm barátunknak
egy kis sétarepülésre szottyant kedve.
Ha a Pegazusnak bármi köze van Duraid
meggyilkolásához és a maga elleni két
gyilkossági kísérlethez, akkor
számíthatunk rá, hogy mostantól a
sarkunkban lesznek. Pillanatnyilag
olyan helyzetben vannak, hogy kedvükre
ellenırizhetnek minket. - Nicholas még
mindig a helikoptert figyelte a
távcsövén át.
- Olyan tehetetlen, kiszolgáltatott
érzés, ha az ember ellensége fenn van
a levegıben. - Royan ösztönösen
közelebb húzódott Nicholashoz,
miközben ı is fölfelé meredt.
A zöld-vörös gép eltőnt az alsó
szurdok sziklavonulata felett, és a
kolostor felé repült.
- Hacsak nem szórakozásból repked,
akkor valószínőleg a táborunkat keresi
- tippelt Nicholas. - Nyilván a fınök
parancsára, aki szemmel akar tartani
minket.
- Nem lesz nehéz megtalálnia. Borisz
nem sokat tett azért, hogy leplezze
kunyhóinkat - mondta Royan szorongva.
Bújjunk elı és menjünk innen - azzal
felállt.
- Jó terv. - Nicholas már épp
követni akarta, amikor hirtelen
elkapta Royan kezét és visszahúzta. -
Várjunk csak. Jönnek visszafelé.
A motor zaja ismét erısödött. Aztán
a fejük fölé hajló levelek és tüskés
ágak sátrán át megpillantották a
helikoptert.
- Most a folyó mentén halad. Úgy
tőnik még mindig keres valamit.
- Minket? - kérdezte Royan idegesen.
- Ha a fınök parancsára jöttek ki,
akkor lehet – mondta Nicholas. A gép
most nagyon közel volt, és a motor
éles hangjától szinte megsüketültek.
Abban a pillanatban Tamre idegei nem
bírták tovább. Rémülten felüvöltött: -
Ez az ördög, értem jött, hogy
elvigyen. Ments meg engem, Jézus
Krisztus, ments meg engem, Megváltóm!
Nicholas kinyújtotta a kezét, hogy
lecsillapítsa, de nem volt elég gyors.
Tamre kimászott és felpattant. A pokol
tüzétıl rettegve még mindig üvöltött
és végigszáguldott az ösvényen be a
tüskés bozótba, miközben shammájának
szoknyája vékony, csontos lábai körül
röpködött, csillogó fekete arca pedig
hátrafelé fordult, úgy figyelte
rémülten a közeledı gépet.
A pilóta nyomban észrevette és a
helikopter orra feléjük fordulva
süllyedni kezdett. Egyenesen feléjük
tartott és lelassult, ahogy a hasadék
szájához ért. Tisztán látták a
szélvédı mögött a kabinban ülı két
alak fejét. Még mindig lassítva, a gép
pörgı propellerrel ott lebegett a
folyó felett, míg Royan és Nicholas
egészen az ágak közé húzódtak, hogy ne
vegyék észre ıket.
- Ez az amerikai a kutatótáborból. -
Royan a rádió hatalmas fülhallgatója
és a csillogó fekete szemüveg ellenére
felismerte Jake Helmet. A fekete
pilótával együtt, a nyakát nyújtogatva
fürkészte a folyópartot.
- Nem vettek észre minket... - De
alig hogy Nicholas kimondta, Jake Helm
a nyílt hasadékon át egyenesen rájuk
nézett. Bár arckifejezése nem
változott, megütögette a pilóta
vállát, és lemutatott rájuk.
A pilóta addig eresztette le a
gépet, míg már közvetlenül a szakadék
szája fölött, velük egy vonalban
lebegett. Alig harminc méter
választotta el ıket egymástól.
Nicholas már nem próbált elrejtızni,
hátát kényelmesen a fa törzsének
támasztotta. Panamakalapját egyik
szemére billentette, és kurtán
odaintett Jaké Helmnek.
A munkavezetı nem válaszolt az
üdvözlésre. Nyíltan, fenyegetıen
bámult Nicholasra, majd meggyújtott
egy gyufát és a szájában lógó, félig
elszívott szivarhoz tartotta. Az
elhasznált gyufaszálat elpöccintette,
majd egy gomolygó füstpamacsot fújt
Nicholas felé. Továbbra is anélkül,
hogy arckifejezése bármit is változott
volna, szája sarkából mondott valamit
a pilótának.
A helikopter nyomban felemelkedett,
északnak fordult és egyenesen a
szakadék fala, és az ormán elterülı
tábor felé tartott.
- Küldetés teljesítve. Megtalálta,
amit keresett. - Royan felült. -
Minket!
- És nyilván kiszúrta a táborunkat
is. Tudja, hol talál - mondta
Nicholas.
Royan megborzongott és egy
pillanatra összehúzta magát. - Ettıl
az embertıl libabırös leszek. Olyan,
mint egy varangyos béka.
- Ugyan már! - korholta Nicholas. -
Mi baja van azokkal a szegény
varangyos békákkal? - Felállt. - Nem
hiszem, hogy ma még egyszer
szerencsénk lenne dédpapa dik-
dikjéhez. A szecskavágó alaposan
elijesztette. Majd holnap visszajövök
és újra megpróbálom.
- Meg kéne keresnünk Tamrét.
Valószínőleg egy újabb roham kaphatta
el szegény kis kölyköt.
Royan tévedett. A fiút az ösvény
mellett találták. Még mindig
reszketett és sírt, de nem volt
rohama. Hamar megnyugodott, Royannak
sikerült gyorsan lecsillapítania és
szépen követte ıket vissza a táborhoz.
Ám ahogy elérték a szurdokot, a fiú
elosont a kolostor felé.
Aznap este Nicholas még világosban
visszavitte Royant a kolostorhoz.
- Azt hiszem, az alvilágban az ilyen
típusú felderítést nevezik
„terepszemlének" - jegyezte meg
Nicholas, miközben fejüket lehajtva
beléptek a sziklakatedrálisba és
csatlakoztak a külsı teremben tolongó
hívekhez.
- Annak alapján, amit Tamre
elmondott, úgy tőnik, a novíciusok
kivárják, amíg olyan papokra kerül a
szolgálat sora, akikrıl tudják, hogy
ırségben el szoktak szundítani -
mondta neki Royan halkan, miközben egy
kicsit megálltak, hogy az ajtón át
bepillantsanak a középsı terembe.
- Mi nem rendelkezünk ilyen
bennfentes tudással - mutatott rá
Nicholas.
Miközben az ajtót figyelték, látták,
hogy a papok ki-be járkálnak rajta.
- Úgy tőnik, nincs semmiféle
ellenırzés - jegyezte meg Nicholas. -
Nincs jelszó, minden formaság nélkül
átengedik ıket.
- Mi több, név szerint üdvözlik az
ajtóban álló ıröket. Ez egy kis
közösség. Nyilván mindnyájan jól
ismerik egymást.
- Úgy tőnik, semmi esélyem rá, hogy
szerzetesnek öltözve magabiztosan
besétáljak - mondta Nicholas. -
Kíváncsi lennék, hogy mit csinálnak
azzal a betolakodóval, aki e szent
területre lép?
- Talán lehajítják a teraszról a
krokodiloknak a Nílus katlanába -
mondta gonoszkodva Royan. -
Mindenesetre nélkülem nem megy be oda.
Nicholas úgy döntött, most nem
alkalmas az idı arra, hogy vitába
szálljon, inkább igyekezett a nyitott
ajtón át a lehetı legjobban szemügyre
venni mindazt, ami a qiddistbıl
látható.
A középsı terem jóval kisebbnek
tőnt, mint a külsı, ahol ık álltak.
Épp hogy ki tudta venni azokat a
sötétségbe burkolózott
falfestményeket, melyek a falnak azt a
részét borították, amit kívülrıl
látott. A szemközti falon egy újabb
ajtó volt. Tamre elbeszélése alapján
rájött, hogy ez nyilván a maqdas
bejárata lehet. Az ajtónyílást rácsos
kapu zárta el, mely nehéz, sötét
fagerendákból készült, és a
keresztrudak illesztéseit kézzel
kovácsolt vaslapokkal erısítették meg.
Az ajtó mellett mindkét oldalon, a
sziklamennyezettıl a földig hímzett
falikárpitok lógtak, melyek Szt.
Frumentius életébıl vett jeleneteket
ábrázoltak. Az egyiken egy térdelı
gyülekezetnek prédikált, bal kezében a
Bibliát tartotta, jobbját pedig
áldásra emelte. A másik faliszınyegen
épp egy uralkodót keresztelt meg. A
király fején magas aranykorona, olyan,
mint Jali Horáé, a szent fejét pedig
glória övezi. A szent arca fehér, míg
a királyé fekete.
- Politikailag helyes ez? - kérdezte
magától Nicholas, miközben
elmosolyodott.
- Mi olyan mulatságos? - kérdezte
Royan. - Sikerült rájönnie, hogyan
jutunk be oda?
- Nem, arra jöttem rá, hogy még nem
vacsoráztunk. Menjünk!
A vacsoránál Boriszon nyoma sem volt
az elızı esti dorbézolásnak. A nap
folyamán elment a vadászpuskájával és
lıtt egy csomó zöld galambot. Tessay
bepácolta ıket, majd faszén felett
megsütötte.
- Mondja csak, angol, hogy ment ma a
vadászat? Megtámadta magukat az a
veszedelmes csíkos dik-dik? He? He? -
Harsogva nevetett.
- Találtak valamit a nyomolvasói? -
kérdezte Nicholas szelíden.
- Da! Da! Találtak kudut,
bozótantilopot meg bivalyt. Még dik-
diket is találtak, de nem volt csíkja.
Sajnos csík, az nem volt.
Royan elırehajolt és már épp szólni
akart, de Nicholas megrázta a fejét.
Erre ismét becsukta a száját és a
tányérjába nézett, miközben épp az
egyik galamb mellébıl vágott le egy
falatot.
- Nem igazán akarunk magunknak
társaságot holnapra magyarázta neki
Nicholas csöndesen arabul. - Ha
megtudná, akkor mindenképp velünk
akarna tartani.
- A mamája nem tanította meg a jó
modorra, angol? Udvariatlan dolog
olyan nyelven beszélni, amit a többiek
nem értenek. Igyon egy vodkát.
- Igya meg a részemet - ösztökélte
Nicholas. - Tudom, hogy milyen az, ha
valaki egy klasszissal jobb.
A vacsora hátralévı részében Tessay
csak halk, egyszótagos szavakkal
válaszolgatott, amikor Royan
megpróbálta bevonni a beszélgetésbe.
Gyászosan szomorúnak és legyızöttnek
tőnt. Egyszer sem nézett férjére, még
akkor sem, amikor a leghangosabb és
erıszakosan arrogáns volt. A vacsora
végeztével ott hagyták Borisszal a tőz
mellett. Borisz elıtt az asztalon egy
újabb üveg vodka állt.
- Abból, ahogy dönti magába az
italt, úgy tőnik, újabb éjféli
mentıakcióra van kilátás - jegyezte
meg Nicholas, miközben saját kunyhóik
felé mentek.
- Tessay egész nap itt volt vele a
táborban. Elég sok probléma lehet
közöttük. Tessay azt mondta nekem,
amint visszatértek Addisz-Abebába,
elhagyja. Már nem bírja tovább.
- Számomra az a meglepı, hogy
egyáltalán miként keveredhetett
bármiféle kapcsolatba egy ilyen
állattal, mint Borisz. Igazán olyan
szép nı. Nyugodtan válogathatott
volna.
- Vannak olyan nık, akiket vonzanak
az állatok - vonta meg a vállát Royan.
- Gondolom, a veszély izgalma lehet az
oka. Mindenesetre Tessay megkérdezte,
hogy velünk tarthatna-e holnap. Nem
bír ki még egy napot egyedül a
táborban Borisszal. Azt hiszem, most
már komolyan fél tıle. Azt mondja,
hogy ennyire sokat még soha nem ivott.
- Mondja meg neki, hogy jöjjön
velünk - mondta lemondóan Nicholas. -
Minél többen vagyunk, annál vidámabb.
Talán egyszerő számbeli fölényünk is
elég lesz ahhoz, hogy halálra rémítsük
a dik-diket. így legalább nem pazarlom
a lıszert.

Még sötét volt, amikor másnap reggel


hármasban elhagyták a tábort.
Borisznak nyoma sem volt, és amikor
Nicholas kérdezett felıle, Tessay csak
annyit mondott: - Miután maguk
elmentek aludni, megitta, ami még az
üvegben volt. Délnél elıbb nem kerül
elı a kunyhójából. Nem fog hiányolni.
A Rigbyvel a vállán Nicholas
felvezette ıket a lekoptatott
mészkıhegyre, ugyanazt az ösvényt
követte, amelyet Tamre mutatott nekik
az elızı napon. Menet közben Nicholas
hallotta a két nı beszélgetését. Royan
épp azt magyarázta Tessaynek, hogyan
látták meg a csíkos dik-diket, és most
mit terveznek.
A nap már magasan járt, mire elérték
a hasadék szájánál azt a tüskés fát,
és letelepedtek alatta, hogy lesben
várakozhassanak.
- Hogy jut hozzá a tetemhez, ha
sikerül lelınie azt a szegény kis
állatot? - kérdezte Royan.
- Errıl is gondoskodtam, mielıtt
eljöttünk a táborból magyarázta
Nicholas. Beszéltem a nyomolvasók
vezetıjével. Ha lövést hall, akkor
köteleket hoz fel ide és segít nekem
átjutni a túloldalra.
- Hát, én nem szívesen mennék át oda
- meredt le Tessay az alattuk tátongó
mélységbe.
- A sok badarság mellett egy-két
hasznos dologra is megtanítják az
embert a hadseregnél - felelte
Nicholas. Kényelmesen nekitámasztotta
hátát a fa törzsének, és a puskáját,
hogy kéznél legyen, az ölébe fektette.
A két nı a közelében hevert, és
halkan beszélgettek. Hangjuk annyira
halk volt, hogy nemigen juthatott át a
szakadék túloldalára, állapította meg
Nicholas, így meg se próbálta
elhallgattatni ıket.
Arra számított, ha a dik-dik
egyáltalán elıjön, akkor korán fog
mutatkozni. De tévedett. Már dél volt,
és még nyomát se látta. A völgyben
tikkasztóan perzselt a nap. A szakadék
távoli falát hıség kékes fátyola
takarta, amitıl olyan volt, mint egy
töredezett szélő, kék üveg, és a
sziklás gerincek fölött délibáb
táncolt, mely úgy csillogott a tüskés
bozótos felett, akár egy ezüstös tó
vize.
A két nı már rég felhagyott a
beszélgetéssel és álmosan hevert a
rekkenı hıségben. Az egész világ
csöndes volt és tikkadt. Csupán egy
bozótgalamb gyászosan siránkozó hangja
törte meg a csöndet: - A feleségem
meghalt, gyermekeim halottak. Jaj
nekem! Jaj nekem! Jaj nekem! -
Nicholas érezte, hogy szemhéja
elnehezül. Feje akaratlanul is
elırebukott, felemelte, de
pillanatokon belül ismét elbóbiskolt.
Már az álom határán járt, amikor a
közelbıl, a háta mögötti bozót felıl
egy hangot hallott.
Aprócska hang volt, de jól ismerte.
Olyan hang, mely korbácsként csattant
idegein, és álmosságát egy
szemvillanás alatt előzte, ahogy
ereiben száguldott a vér és a torkát
összeszorította a rézíző félelem. Ez
egy AK-47-es automata fegyver
biztonsági zárának fémes kattanása
volt, amint „tüzelı" állásba
helyezték.
Puskáját egy mozdulattal kiemelte az
ölébıl, miközben kétszer átgördült és
úgy fordult, hogy testével takarja a
két nıt, akik mellette feküdtek.
Ugyanakkor a Rigbyt a vállához emelte,
és megcélozta a bozótot, ahonnan a
hangot hallotta.
- Feküdj! - sziszegte oda társainak.
- Tartsák lenn a fejüket!
Ujja a ravaszon volt, és bár ez
gyengécske fegyver volt egy
Kalasnyikovval szemben, mégis készen
állt rá, hogy viszonozza a tüzet.
Nyomban észrevette célpontját és
puskája csövét arra fordította.
Úgy húsz lépésnyire egy ember lapult
a bozótban és automata fegyverét
egyenesen Nicholas arcának szegezte.
Fekete férfi volt, kopott,
szakadozott, terepszín gyakorlóruhát
viselt, és a sapkája is ugyanebbıl az
anyagból készült. Hevederében
bozótvágó kés, kézigránátok,
vizeskulacs és egy gerillaharcos többi
felszerelése.
- Shufta! - gondolta Nicholas. - Egy
igazi profi. Az ilyen nem tréfál,
jobb, ha az ember nem kockáztat. -
Ugyanakkor viszont arra is rájött,
hogy ha meg akarta volna ölni, akkor
már rég halott lenne.
A Rigbyvel az automata fegyver csöve
fölé célzott úgy három centivel,
egyenesen a shufta gyulladt, vörös
jobb szemébe. A férfi összeszőkülı
szemmel vette tudomásul a kihívást,
majd arabul parancsot adott.
- Salim, ügyelj a nıkre. Ha a férfi
megmozdul, lıdd le ıket.
Nicholas oldalról mozgást hallott,
és arra pillantott, miközben szeme
sarkából a shuftát figyelte.
Egy másik gerilla lépett elı a
bozótból. Ugyanúgy volt öltözve, de
csípıjénél egy könnyő, szovjet RPD
gépfegyvert tartott. A fegyver csöve
le volt főrészelve, mivel így jobban
megfelelt a gerillaharc
követelményeinek, a muníció pedig egy,
a nyakába akasztott övön lógott.
Óvatosan közelített, fegyverét
egyenesen a két nıre szegezte.
Nicholas tudta, hogy a férfinek csak
hozzá kell érnie a ravaszhoz, és a két
nıt máris darált hússá aprítja.
Körülöttük a bozótból újabb, lassan
óvakodó léptek zöreje hallatszott. Nem
csak ez a kettı van itt, döbbent rá
Nicholas. Ez egy nagyobb társaság.
Talán ha egy lövést leadhatna a
Rigbyvel, de addigra már Royan és
Tessay halott lenne. És ı is nyomban
követhetné ıket.
Nagyon lassan és megfontoltan
elkezdte leereszteni puskájának a
csövét, mígnem az egyenesen a föld
felé mutatott. Ezután letette a
fegyvert és felemelte a kezét.
- Emeljék fel a kezüket - mondta a
nıknek. - Tegyék pontosan azt, amit
mondanak.
A gerillavezér úgy vette tudomásul a
megadást, hogy felegyenesedett,
miközben pergı nyelvvel, még mindig
arabul beszélt embereihez.
- Vegyétek el a puskát és a
csomagját.
- Mi brit állampolgárok vagyunk -
mondta neki Nicholas hangosan, és a
gerilla döbbenten nézett rá, mivel
arabul beszélt. - Mi egyszerő turisták
vagyunk. Nem katonák. Nem is a kormány
emberei.
- Hallgasson! Fogja be a száját! -
utasította, miközben a gerillaırjárat
többi tagja is elıjött rejtekhelyérıl.
Mindössze öten voltak, legalábbis
Nicholas ennyit számolt, de tudta,
hogy többen is lehetnek még, akik nem
jöttek elı. Nagyon szakszerően
kerítették be foglyaikat. Egy
pillanatra se zárták el egymás
tőzterét, és egy hajszálnyi
lehetıséget sem adtak a szökésre.
Gyorsan megmotozták ıket, hogy nincs-e
náluk más fegyver, majd szorosan
közrefogták és az ösvényre terelték
ıket.
- Hová visznek? - kérdezte Nicholas.
- Nem kérdezısködünk! - Egy AK-47-es
csapódott a lapockái közé olyan
erıvel, hogy majdnem elesett.
- Nyugi, fiúk - dünnyögte halkan
angolul. - Erre igazán nem volt
szükség.
A délutáni forróságban is
kénytelenek voltak végig gyalogolni.
Nicholas a nap állása és a szakadék
távoli falára vetett pillantások
alapján próbált tájékozódni. Rájött,
hogy nyugatnak tartottak, a Nílus
folyását követve, a szudáni határ
felé. Már késı délután volt, és
Nicholas becslése alapján úgy tíz
mérföldet tehettek meg, amikor a völgy
egyik oldalnyúlványához értek. A
lejtıket sőrő erdı borította, és a
három foglyot beterelték a fák közé.
Már a gerillatábor területén jártak
és még mindig nem vették észre.
Ügyesen álcázták, csupán néhány durván
összetákolt fészer és a körben
elhelyezett lıállások. Az ırszemeket
kitőnıen helyezték el és az összes
könnyő gépfegyver mellett volt ember
az egyszemélyes tüzelıállásokban.
Bevezették ıket az egyik fészerbe,
mely a tábor közepén állt. Odabenn
három férfi guggolt egy alacsony
tábori asztalon kiterített térkép
körül. Ezek szemmel láthatóan tisztek
voltak, és nyilvánvaló volt, hogy a
három közül melyik a parancsnok. Az
ırjárat vezetıje, aki elfogta ıket,
ehhez az emberhez lépett,
tiszteletteljesen szalutált, majd
gyorsan beszélni kezdett, miközben
foglyaira mutatott.
A gerillaparancsnok felegyenesedett
és kilépett a napfénybe. Közepes
magasságú férfi volt, de olyan
tekintély sugárzott belıle, hogy ettıl
magasabbnak látszott. Széles vállú,
tagbaszakadt, izmos férfi volt, aki
már kezdett egy kis pocakot ereszteni.
Rövid, göndör szakállát néhány ıszes
szál tarkította, finom arcvonásaival
határozottan jóképő férfi volt.
Bırének árnyalata a rézre és a
borostyánra emlékeztetett. Sötét
szemébıl sugárzott az értelem,
pillantása gyors és nyughatatlan volt.
- Az embereim azt mondják, hogy maga
beszél arabul - mondta Nicholasnak.
- Jobban, mint te, Mek Nimmur -
mondta neki Nicholas. Szóval most egy
csapatnyi bandita és emberrabló
vezetıje vagy? Megmondtam én neked,
hogy sosem jutsz el a mennyországba,
te vén mihaszna.
Mek Nimmur döbbenten meredt rá, majd
mosolyogni kezdett. - Nicholas! Nem
ismertelek meg. Megöregedtél. Tele
vagy ısz hajszálakkal!
Széttárta a karját és megölelte
Nicholast.
- Nicholas! Nicholas! - Mindkét
oldalról megcsókolta az arcát. Aztán
kartávolságra tolta magától és a két
nıre nézett, akik ámulva figyelték a
jelenetet.
- Megmentette az életemet -
magyarázta nekik.
- Pirulásra késztetsz, Mek.
Mek ismét megcsókolta: - Kétszer
mentette meg az életemet.
- Egyszer - szállt vitába vele
Nicholas. - A második véletlen tévedés
volt. Hagynom kellett volna, hogy
lelıjenek.
Mek vidáman felnevetett. - Mennyi
ideje is már ennek, Nicholas?
- Idejét sem tudom, oly rég történt.
- Legalább tizenöt éve - mondta Mek.
- Még mindig a brit hadseregben vagy?
Milyen rangban? Mostanra már
legalábbis tábornoknak kell lenned!
- Csak tartalékos vagyok - rázta meg
a fejét Nicholas. - Már hosszú ideje
visszatértem a civil életbe.
Miközben Mek Nimmur még mindig
Nicholast ölelte, érdeklıdéssel nézett
a két nıre. - Azt amit a
katonáskodásról tudok, zömében
Nicholastól tanultam - mondta nekik.
Tekintete Royanról Tessayre siklott,
majd megpihent az etióp lány sötét,
gyönyörő arcán.
- Én ismerem magát - mondta. -
Évekkel ezelıtt láttam Addiszban.
Akkor még kislány volt. Az apja, Alto
Zemen, nagy és jó ember volt. A
zsarnok Mengisztu meggyilkolta.
- Én is ismerem magát, Alto Mek.
Apám igen nagyra becsülte. Sokan
hisszük úgy, hogy önnek kellene a mi
Etiópiánk elnökének lennie a mostani
helyett. - Kecsesen pukedlizett
elıtte, miközben fejét szerényen, de a
tisztelet elragadóan szép mozdulatával
hajtotta le.
- Hízelgı, hogy ilyen jó véleménnyel
van rólam. - Azzal megfogta Tessay
kezét és felemelte. Ezután ismét
Nicholashoz fordult: - Elnézést ezért
a durva fogadtatásért. Egyikmásik
emberemben egy kissé túlteng a
buzgóság. Tudtam, hogy néhány ferengi
kérdezısködött a kolostorban. De most
már elég ebbıl, itt barátok közt vagy.
Isten hozott.
Mek Nimmur bevezette ıket
fedezékébe, ahová egyik embere
behozott egy koromtól fekete kannát a
tőzrıl, és bögrékbe töltötte ki nekik
a sőrő, fekete kávét.
Nicholasszal elmerültek a falklandi
háborút megelızı idık emlékeiben,
amikor még egymás mellett harcoltak,
Nicholas titkos katonai tanácsadóként,
Mek pedig fiatal, Mengisztu
diktatúrája ellen küzdı
szabadságharcosként.
- De a háborúnak most már vége, Mek
- jelentette ki végül nyomatékosan
Nicholas. - A csata gyızelemmel
végzıdött. Miért vagy még mindig itt
embereiddel a bozótban? Miért nem
hízol és gazdagodsz te is Addiszban,
mint a többiek?
- Addiszban, az ideiglenes
kormányban még vannak ellenségeim,
olyanok, mint Mengisztu. Ha már tılük
is megszabadultunk, akkor befejezem a
bozótharcot.
Ezután Nicholasszal lelkes
beszélgetésbe fogtak, melynek során
olyan mélységben vitatták meg a
bonyolult afrikai politikát, hogy
Royan nem sokat értett belıle, mivel
mit sem tudott azokról a
személyiségekrıl, akikrıl szó volt.
Nemigen tudta követni azokat a
finomságokat sem, amiket a több ezer
éve tartó vallási és törzsi
elıítéletek és türelmetlenség
problémái jelentettek. Ettıl
függetlenül lenyőgözte Nicholas
tudása, hogy mennyire jól érti a
helyzetet, és az, ahogy egy olyan
ember, mint Mek Nimmur, kikéri a
véleményét és meghallgatja a tanácsát.
Végül Nicholas megkérdezte Meket: -
Tehát most már az etióp határon túlra
is kiterjesztettétek a harcot?
Szudánban is mőködtök?
- Szudánban már húsz éve folyik a
küzdelem - mondta Mek. - A déli
keresztények az ıket üldözı, zaklató
északi muzulmánok ellen harcolnak...
- Ezzel én is tisztában vagyok, Mek.
De az nem Etiópia. Az nem a te
háborúd.
- İk is keresztények és szenvednek,
igazságtalanság érte ıket. Én katona
vagyok és keresztény. Hát hogy ne
lenne az én háborúm. – Tessay mohón
itta Mek minden szavát, és most
egyetértıén bólintott, miközben
szemében sötéten, ünnepélyesen
csillogott a hıs iránti imádat.
- Alto Mek Krisztus és az egyszerő
emberek jogainak védelmezıje - mondta
Tessay Nicholasnak, áhítattal teli
hangon.
- És imádja a jó kis csetepatékat -
nevetett Nicholas, azzal
szeretetteljesen vállon bokszolta a
gerillavezért. Ez egy ismerıs mozdulat
volt, mely errefelé könnyen sértı
lehet, de Mek nem bántódott meg, hanem
visszanevetett rá.
- És te mi járatban vagy itt,
Nicholas, ha már nem vagy katona? Volt
idı, amikor te is imádtad a jó kis
csetepatékat.
- Én teljesen megváltoztam. Már nem
harcolok. Azért jöttem az Abbai-
szurdokba, hogy dik-dikre vadásszam.
- Dik-dikre? - meredt rá Mek Nimmur
hitetlenül, majd harsogva nevetni
kezdett. - Na, én ezt nem hiszem. Te
nem azért jöttél. Nem dik-dikrıl van
itt szó. Te készülsz valamire.
- De hát ez az igazság.
- Hazudsz, Nicholas. Sosem tudtál
hazudni nekem. Ahhoz én túlságosan jól
ismerlek. Te készülsz valamire. Majd
elmondod, ha szükséged lesz a
segítségemre.
- És te még mindig segíteni fogsz
nekem?
- Hát persze. Kétszer megmentetted
az életemet.
- Egyszer - mondta Nicholas.
- Az egyszer is elég - mondta Mek
Nimmur.
Miközben beszélgettek, a nap
lenyugodott.
- Ma éjszakára természetesen a
vendégeim - mondta nekik szertartásos
udvariassággal Mek Nimmur. - Holnap
visszakísérem önöket a Szt. Frumentius
kolostornál lévı táborukba. Én is oda
tartok. Embereimmel a kolostorba
megyünk, hogy részt vegyünk a Timkat
ünnepén. Az apát, Jali Hora a barátom
és szövetségesem.
- A kolostor meg nagy
valószínőséggel a rejtett bázisod. A
szerzeteseket használod az ellátmány
meg az értesülések beszerzésére.
Igazam van?
- Túlságosan jól ismersz engem,
Nicholas - csóválta a fejét gyászos
képpel Mek Nimmur. - Szinte mindent
tıled tanultam, úgyhogy miért ne
találhatnád ki a stratégiámat? A
kolostor tökéletes hadmőveleti bázis.
Elég közel van a határhoz... -
hirtelen mosolyogva elhallgatott. - De
neked aztán ezt végképp nem kell
elmagyaráznom.
Mek építtetett embereivel egy
éjszakai fedezéket Nicholas és Royan
számára, és főbıl puha fekhelyet is
készíttetett nekik. Szorosan egymás
mellett feküdtek a hevenyészett tetı
alatt. Az éjszaka fülledt volt, így
aztán egyáltalán nem hiányolták
takaróikat. Nicholasnál volt egy tubus
rovarriasztó krém, hogy
távoltarthassák maguktól a
szúnyogokat.
Miután elhelyezkedtek főágyukon, a
fejük elég közel volt egymáshoz ahhoz,
hogy csöndesen beszélgethessenek.
Amikor Nicholas elfordította a fejét,
látta Mek Nimmur és Tessay sötét
körvonalait, amint még mindig együtt
üldögélnek a tőz mellett.
- Az etióp lányok mások, mint az
arabok, vagy a legtöbb afrikai nı. -
Royan is a másik párt figyelte. -
Egyetlen arab lány se merne így
egyedül maradni egy férfivel.
Különösen akkor, ha már ráadásul
férjnél van.
- Bárhonnan is nézzük, szép pár,
átkozottul jól mutatnak együtt -
jelentette ki Nicholas. - Sok
szerencsét kívánok nekik. Tessaynek
ebbıl mostanság nemigen jutott ki -
épp itt az ideje.
Nicholas megfordította a fejét és
Royan arcába nézett: - És maga, Royan,
maga kicsoda? Egy szemérmes,
engedelmes arab lány, vagy egy
független, öntudatos nyugati?
- Egyrészt még korai, ugyanakkor túl
késı van az ilyen típusú, intim
kérdésekhez - mondta Royan, miközben
megfordult és a hátát mutatta neki.
- Ma este tehát ragaszkodunk a
formaságokhoz! Jó éjszakát, Woizero
Royan.
- Jó éjszakát, Alto Nicholas -
válaszolt Royan, miközben nem fordult
a férfi felé, így Nicholas nem
láthatta, hogy mosolyog.

A gerillamenet másnap már pirkadat


elıtt útnak indult. Teljes harci
rendben meneteltek, felderítık jártak
elıttük, és oldal véd fedezte az
ösvény mindkét oldalát.
- A hadsereg csak nagy ritkán
ereszkedik le ide a szurdokba, de mi
mindig készen állunk, amikor lejönnek
- magyarázta nekik Mek Nimmur. -
Igyekszünk szívélyes fogadtatást
nyújtani nekik.
Tessay Mek Nimmurt figyelte,
miközben az beszélt; valójában egész
reggel, szinte egy pillanatra se vette
le róla a szemét. Most halkan
dünnyögve azt mondta Royannak: -
Igazán nagy ember, olyan férfi, aki
tán ezer éve elıször egyesíthetné
földünket. Oly semminek érzem magam
mellette, és mégis ismét fiatal lány
vagyok, tele örömmel és reménnyel.
Az út vissza a kolostorhoz a teljes
délelıttöt igénybe vette. Amikor a
Dandera folyóhoz értek, Mek Nimmur
embereivel visszavonult az ösvényrıl a
sőrőbe, közben egy felderítıt
elıreküldött. Egyórányi várakozás után
csapatnyi akolitus jött fel a
kolostorból, mindegyik egy-egy nagy
csomagot egyensúlyozott a fején.
Mély tisztelettel üdvözölték Meket,
majd átadták a csomagokat embereinek,
és máris indultak vissza az Abbai
szurdokába.
A csomagokban papi shamma, fejkendı
és szandál volt. Mek emberei levették
terepszín gyakorlóruháikat és
átöltöztek ezekbe az öltözékekbe,
melyek a hitelesség kedvéért mind
viseltesek és piszkosak voltak. A
köntös alatt csupán kézifegyvereiket
vitték magukkal. A többi fegyvert és
felszerelést egy mészkıbarlangban
rejtették el, és otthagytak egy kis
osztagot ırségben.
Egy csapatnyi szerzetesként tették
meg az utolsó néhány mérföldet a
kolostorig, ahol a közösség boldogan
üdvözölte ıket. Itt Nicholas meg a két
nı elvált Mektıl, és elindultak a
meredek ösvényen fölfelé, a
vadfügeligethez. Borisz már várta
ıket, dühösen és tehetetlenül járkált
a táborban.
- Hol a pokolban voltál, asszony? -
mordult rá Tessayre. Csak nem egész
éjjel kurválkodtál?
- Tegnap este eltévedtünk - adta be
azt a történetet Nicholas, amiben Mek
Nimmurral megegyeztek, hogy megırizzék
biztonságát. Borisz nem az az ember,
akiben meg lehet bízni. - Aztán ma
reggel talált ránk egy csapatnyi
szerzetes a kolostorból. İk vezettek
vissza minket.
- És maga lenne a nagy vadász, a
nagy nyomolvasó? gúnyolódott vele
Borisz. - Nincs szüksége rá, hogy én
vezessem, mi? Aztán meg szépen
eltéved, igaz, angol? Most már értem,
hogy miért akar csak dik-diket lıni. -
Röhögni kezdett, de a vidámságnak jele
sem látszott rajta, majd halotthalvány
szemével Tessayre nézett. - Veled majd
késıbb tárgyalok, asszony. Eredj és
nézz az étel után.
A forróság ellenére Nicholas és
Royan is éhes volt. Tessay rövid idın
belül ízletes, hideg ebédet szolgált
fel nekik a fügefák árnyékában.
Nicholas nem kért a borból, amivel
Borisz kínálta.
- Délután ismét ki akarok menni
vadászni. Majd egy teljes napot
veszítettem.
- Akarja, hogy ezúttal fogjam a
kezét, angol? Nehogy ismét eltévedjen?
- Kösz, öregfiú, de azt hiszem,
magam is elboldogulok. Miközben ettek,
Nicholas megbökte Royant: - Az imádója
megérkezett.
Fejével Tamre suta, hórihorgas
alakja felé intett, aki csöndesen
lopakodott be a táborba és most a
konyhakunyhó közelében ült. Amint
Royan ránézett, arcán rajongó, idióta
mosoly jelent meg, fejével biccentett,
miközben félszeg izgalommal
fészkelıdött.
- Én nem megyek magával ma délután -
mondta Royan csöndesen Nicholasnak,
amikor Borisz nem figyelt rájuk. - Azt
hiszem, baj lesz köztük. Itt akarok
maradni Tessayvel. Vigye magával
Tamrét.
- Szavamra, ez aztán a csodálatos
alternatíva. Egész életemben erre a
pillanatra vártam. - De amikor
felvette a puskáját meg a csomagját,
intett a fiúnak, hogy kövesse. Tamre
izgatottan nézett körül, Royant
kereste, de Royan benn volt a
kunyhójában. Végül aztán lassan,
vonakodva követte Nicholast felfelé a
völgybe.
- Vigyél át a folyó túloldalára -
mondta a fiúnak. - Mutasd meg nekem,
hogyan lehet eljutni oda, ahol a szent
állat lakik. - Tamre erre felvidult és
csoszogó ügetéssel vezette át
Nicholast a rózsaszín szikla alatti
függıhídon.
Egy órán át követték az ösvényt, de
aztán az is lassanként elfogyott és az
erózió faragta hegyek között nehéz,
egyenetlen terepbe torkollott. Tamre
rendíthetetlenül ment tovább,
belevetette magát a tüskés bozótba, és
vagy két órán át másztak sziklás
gerinceken és tövisekkel teli
völgyeken át.
- Most már értem, miért nem akartad
erre hozni Royant dünnyögte Nicholas.
Csupasz karját a tüskék felsebezték,
és nadrágja szára vagy egy tucatnyi
helyen szétszakadt. Mindazonáltal az
emlékezetébe véste az utat, és tudta,
hogy minden nehézség nélkül
visszatalálna.
Végül felmásztak egy újabb gerincre,
ahol Tamre megállt és lemutatott a
túloldalon. Nicholas látta alattuk a
hasadékot és azt a kis nyílt tisztást,
ahol a dik-dik-forrás ered. Felismerte
még azt a tövises fát is a Dandera
túlpartján, mely alatt ültek, amikor
Mek emberei meglepték ıket.
Pihent néhány percet, és kortyintott
egy kis vizet a kulacsból, mielıtt
átadta volna Tamrénak. - Ez itt egy
szerzetes, az Isten szerelmére -
nyugtatgatta magát. - Ez a kis
nyomorult csak nem lehet AIDS-es? - De
azért alaposan megtörölgette a kulacs
száját, amikor Tamre visszaadta neki.
Mielıtt elindultak volna lefelé a
lejtın, még egyszer ellenırizte Rigby
puskáját, és lefújta a port a távcsı
lencséjérıl. Aztán ezen keresztül
benézett egy dik-dik mérető sziklát a
lejtı lábánál, miközben a teleszkópot
a legkisebb nagyításra állította. Most
már felkészült rá, hogy a sőrő
bozótban közelrıl adhasson le egy
gyors lövést. Amikor végre
megfelelınek találta, betöltött egy
sorozatot, biztosította a fegyvert,
majd felállt.
- Maradj mögöttem - mondta a fiúnak.
- És mindig azt csináld, amit én.
Lassan elindult lefelé, miközben
néhány lépésenként megmegállt, hogy
ellenırizze a bozótot maga elıtt és
oldalt is, mindkét irányban. Amikor
elérték a forrást, körülötte a föld
nedves volt és puha. Sok állat és
madár járt ide inni. Felismerte a kudu
és a bozótantilop nyomait, de ezek
közt ott volt prédájának apró, szív
alakú nyoma is.
Nesztelenül haladt tovább és a bozót
szélén talált egy trágyadombot,
mellyel a dik-dik szokta megjelölni
saját területét. Az ızsörét mérető
bogyókból álló kupac egyre nagyobb
lett, valahányszor a kis antilop
visszatért erre a helyre.
Mostanra Nicholast már teljesen a
hatalmába kerítette a vadászat.
Korábbi sikertelen próbálkozásai csak
még jobban felajzották. Olyan
erıteljesen összpontosított, mintha
legalábbis egy emberevı oroszlánt
követne. Lépésrıl lépésre óvakodott,
és minduntalan gondosan szemügyre
vette a földet, mielıtt lábát letette
volna, nehogy egy száraz ágra vagy
zörgı levélre lépjen, a szeme pedig
jóval fürgébben mozgott, mint a lába,
észrevett minden mozgást, minden
színárnyalatot a tüskés bozótban.
Fülének rezzenése árulta el a kis
állatot. Félig az árnyékban állt,
vöröses bundája beleolvadt a mögötte
lévı száraz ágakba, és mozdulatlan
volt, mintha mahagónifából faragták
volna. Csupán az az aprócska mozdulat
árulta el. Annyira közel volt hozzá,
hogy Nicholas látta csillogó, onixszín
szemében a visszaverıdı fényt, majd
azt is, amint megnyúlt orrát
nyugtalanul ráncolja. Érezte a
veszélyt, de nem tudta, honnan jön.
Nicholas lassan, fájdalmasan lassan
emelte vállához a Rigbyt. A távcsövön
át egyenként látott minden szırszálat,
ami a felálló fülek és a tırszerően
hegyes kis fekete szarvak közt volt.
Az irányzékot a nyak és a fej
találkozási pontjára fordította.
Szeretett volna minél kevesebb kárt
tenni az állat irhájában, hogy
könnyebb legyen majd kitömni.
- Ez a szent állat. Dicsıség
Istennek és Keresztelı Szent Jánosnak!
- kiáltotta mellette Tamre hangosan,
és szeme elıtt összekulcsolt kézzel
térdre hullt.
A dik-dik, mint valami kis barna
füstpamacs, úgy úszott ki a lencse
látóterébıl, és csak egy halk zizzenés
hallatszott a bozótból, ahogy
elmenekült. Nicholas lassan
leeresztette a puskát és lenézett a
fiúra. Még mindig térdelt és hálaadó
imákat hadart.
- Szép munka. Azt hiszem, Woizero
Royan fogadott fel téged erre - mondta
angolul. Aztán lenyúlt, talpra
rántotta a fiút és arabra váltott. -
Most itt maradsz. Nem mozdulsz innen.
Nem beszélsz. Még levegıt is csak
nagyon-nagyon halkan veszel, amíg
vissza nem jövök érted. Ha egyetlen
kis imát is ki mersz ejteni a szádon,
míg vissza nem tértem, akkor
személyesen gondoskodom róla, hogy
elindulj azon az úton, mely a
mennyország kapujához, Szent Péterhez
vezet. Megértetted?
Egyedül ment elıre, de ekkorra már a
kis antilop alaposan megriadt.
Nicholas még kétszer látta, de épp
csak egy-egy pillanatra azt a
vörösesbarna villanást, amit szinte
teljesen eltakart a bozót. Ott állt és
keserő átkokat szórt a szerzetesfiúra,
miközben hallgatta az apró paták
koppanását a száraz földön, ahogy a
kis állat sebesen, egyre mélyebben
vette be magát a sőrőbe. Végül aznapra
kénytelen volt felhagyni a
vadászattal.
Már jócskán besötétedett, mire
Tamréval visszaértek a táborba. Amint
Nicholas belépett a tőz fénykörébe,
Royan elésietett.
- Mi történt? - kérdezte. - Újból
látta a dik-diket?
- Ne engem kérdezzen. Kérdezze a
cinkosát. Elijesztette. Nagy
valószínőséggel még most is rohan.
- Tamre, remek fiatalember vagy, és
én nagyon büszke vagyok rád - mondta
neki. A fiú ugrándozott, akár egy
kiskutya és boldogan vigyorgott
örömében, hogy Royan megdicsérte, majd
sietıs léptekkel elindult az ösvényen
lefelé, a kolostorhoz.
Royan annyira elégedett volt a
vadászat kimenetelével, hogy saját
kezőleg töltött ki egy whiskyt
Nicholasnak, és odavitte neki,
miközben a férfi fáradtan lerogyott a
tőz mellett.
Nicholas belekóstolt, majd
összerázkódott: - Sose hagyd, hogy egy
antialkoholista töltsön neked. Ilyen
kemény kézzel nyugodtan részt vehetne
egy fatörzslökı versenyben, vagy
elmehetne patkolókovácsnak. - De
azért, kifogásai ellenére, óvatosan
ismét kortyintott egyet.
Royan leült mellé és izgatottan
matatott, de beletelt egy kis idıbe,
mire Nicholas észrevette
nyugtalanságát.
- Mi a baj? Valami nagyon piszkálja
a csırét.
Royan óvatosan Borisz felé
pillantott, aki a tőz túlsó oldalán
ült, majd suttogóra fogta a hangját,
és egészen Nicholashoz hajolva, arabul
beszélt.
- Tessayvel délután lementünk a
kolostorba, hogy meglátogassuk Mek
Nimmurt. Tessay megkért, hogy menjek
vele, arra az esetre, ha Borisz - nos
tudja, hogy mire gondolok.
- Van valami halvány elképzelésem
róla. Maga volt a gardedám. - Nicholas
ismét belekortyintott a whiskybe, majd
felszisszent. Hangosan fújta ki a
levegıt, a hangja pedig egészen
fátyolos volt. - Folytassa - mondta
Royannak.
- Egy bizonyos ponton, még mielıtt
kettesben hagytam volna ıket, a Timkat
ünneprıl beszélgettünk. Az ötödik
napon az apát leviszi a tabotot az
Abbaihoz. Mek azt mondja, hogy van egy
ösvény a sziklában, mely levezet a
vízhez.
- Igen, ezt mi is tudjuk.
- De most jön az érdekes rész - ezt
viszont nem tudja. Mindenki
csatlakozik a menethez, mely levonul a
folyóhoz. Mindenki. Az apát, az összes
pap, az akolitusok, az összes igaz
hívı, még Mek és emberei is mind
lemennek a folyóhoz és ott töltik az
éjszakát is. Egy teljes napon és
éjszakán át a kolostor lakatlan. Üres.
Egy lélek sincs ott.
Nicholas Royanra meredt a pohara
fölött, majd lassan mosolyogni
kezdett: - Nos ez valóban nagyon
érdekes - ismerte el.
- Ne felejtse el, hogy magával
megyek - mondta neki Royan szigorúan.
- Még csak gondolni se merjen arra,
hogy engem kihagy belıle.

Aznap este, vacsora után Nicholas


ismét bement Royan kunyhójába. Ez volt
a táborban az egyetlen hely, ahol
biztosak lehettek benne, hogy maguk
vannak, és nem hallgathatja ki ıket
senki. Mindazonáltal Nicholas ezúttal
nem követte el azt a hibát, hogy Royan
ágyára ült. Míg Royan az ágy végében
kucorgott, Nicholas letelepedett vele
szemben a zsámolyra.
- Mielıtt nekilátnánk a tervek
elkészítésének, hadd tegyek fel egy
kérdést. Gondolt a lehetséges
következményekre?
- Úgy érti, hogy mi történik, ha a
szerzetesek rajtakapnak minket? -
kérdezte Royan.
- A legkevesebb, amire számíthatunk,
hogy kiőznek a völgybıl. Az apátnak
rendkívül nagy a hatalma. A
legrosszabb eset pedig az, hogy
fizikailag is ránk támadnak - mondta
neki Nicholas. - Ez vallásuk egyik
legszentebb helye, és én nem becsülöm
alá e tény fontosságát. Nagy veszély
leselkedhet ránk. Elmehet egészen
odáig, hogy egy kés kerül a bordáink
közé, vagy valami gonosz dolog az
ételünkbe.
- Elidegenítjük magunktól Tessayt
is. İ mélyen vallásos ismerte el
Royan.
- Még ennél is fontosabb, hogy
esetleg Mek Nimmurt is
megbotránkoztatjuk. - Nicholast ez a
gondolat láthatóan elszomorította. -
Nem tudom, mit tenne, de nem hiszem,
hogy barátságunk kiállná ezt a próbát.
Egy darabig mindketten hallgattak,
azt az árat fontolgatták, amit esetleg
fizetniük kell e vállalkozásért. A
csöndet Nicholas törte meg.
- Meg aztán, végiggondolta-e a saját
helyzetét? Végül is, ez a maga
egyháza, amit megszentségtelenítenénk.
Ön hívı keresztény. Képes rá, hogy
igazolja ezt önmaga elıtt?
- Én is gondolkodtam már ezen -
ismerte el Royan. - És nem igazán
örülök neki, de ez valójában nem az én
egyházam. Ez a kopt kereszténység egy
másik ága.
- Szırszálhasogatás?
- Az egyiptomi egyház nem tagadja
meg senkitıl, hogy belépjen, akár a
templom épületének legszentebb
területére is. Nem érzem, hogy engem
kötne az apát tilalma. Úgy érzem, hogy
hívı keresztényként jogom van belépni
a katedrális bármely részébe, ahová
csak a kedvem tartja.
Nicholas halkan füttyentett egyet: -
És még maga mondta nekem, hogy
ügyvédnek kellett volna mennem.
- Kérem Nicky, ne. Az ilyesmivel nem
szokás viccelıdni. Én mindössze annyit
tudok, hogy bármi történjen is, nekem
mindenképp be kell jutnom oda. Még ha
ezzel megsértem Tessayt, Meket és az
egész papságot, akkor is meg kell
tennem.
- Hagynia kéne, hogy én tegyem meg
maga helyett – javasolta Nicholas. -
Végsı soron, én amúgy is egy vén
pogány vagyok. Ilyen alapon ez mit sem
változtat üdvözülésem esélyein. Mert
hogy nincs is rá esélyem.
- Nem - rázta meg fejét Royan
határozottan. - Ha van odabenn valami
felirat vagy ehhez hasonló, akkor azt
nekem látnom kell. Maga egészen jól
olvassa a hieroglifákat, de nem olyan
jól, mint én, a hieratikus írást
viszont egyáltalán nem ismeri. A
szakértı én vagyok - maga csak egy
tehetséges amatır. Szüksége van rám.
Bemegyek magával.
- Rendben. Akkor ezt megbeszéltük -
jelentette ki Nicholas. - Most pedig
lássunk neki a tervezésnek. Jobb lesz,
ha írunk egy listát arról a
felszerelésrıl, amire szükségünk
lehet. Elemlámpa, kés, Polaroid
fényképezıgép, tartalék film...
- Mőnyomópapír és puha ceruza, hogy
lenyomatot vehessünk bármiféle
feliratról - tette hozzá a listához
Royan.
- A fenébe! - csettintett új javai
bosszúsan Nicholas. – Ezt
elfelejtettem, nem hoztam magammal.
- Látja, ezt mondtam. Amatır. Én
viszont hoztam. Késıig beszélgettek,
mígnem Nicholas az órájára pillantott
és felállt.
- Már rég elmúlt éjfél. Ezek szerint
bármelyik pillanatban úritökké
változhatom. Jó éjt.
- Még két nap van addig, amíg a
tabotot leviszik a folyóhoz. Addig
nincs mit tennünk. Mik a tervei?
- Holnap újból kimegyek az után az
átkozott kis Bambi után. Már kétszer
bolondot csinált belılem.
- Én is magával megyek - mondta
Royan határozottan, és ez az egyszerő
kijelentés mérhetetlen örömet okozott
Nicholasnak.
- Feltéve, hogy Tamrét itthon hagyja
- figyelmeztette Royant, miközben
fejét lehajtva kilépett az ajtón.

Az aprócska antilop kilépett a


tüskés bozót sőrőjébıl, és a kora
reggeli napfény megcsillant selymes
bundáján. Szép egyenletesen haladt át
a keskeny tisztáson.
Nicholas légzése felgyorsult az
izgalomtól, ahogy követte puskájának
távcsövén át. Nevetséges, hogy ennyire
izgatott legyen, amikor egy ilyen
szerény kis állatra vadászik, de
korábbi kudarcai felcsigázták.
Mindehhez még hozzájárult az a különös
szenvedély, ami minden igazi győjtıt
vezérel. Amióta elvesztette Rosalindot
és a lányokat, minden energiáját a
Quenton Park-i győjteménybe ölte. Most
hirtelen rendkívül fontossá vált
számára e példány megszerzése.
Mutatóujját könnyedén a ravasznak
támasztotta. Addig nem lı, amíg a dik-
dik meg nem áll. Még ez a lassú tempó
is bizonytalanná teheti a lövést.
Pontosan úgy kell elhelyezni a golyót,
hogy gyorsan megölje, ugyanakkor a
lehetı legkisebb kárt tegye az állat
bırében.
Pontosan ezért töltötte meg a Rigbyt
tömör, fémburkolatú lövedékellel -
olyanokkal, melyek becsapódáskor nem
robbannak, nem ütnek széles sebet, és
a kimeneti nyílásnál sem szaggatnak
nagy lyukat az állat irháján. Ezek a
golyók olyan apró lyukat ütnek, akár
egy ceruza, és ezt a múzeum
állatkitömıi teljesen el tudják
tüntetni.
Érezte, hogy idegei pattanásig
feszülnek, amint rádöbbent, hogy a
dik-dik nem fog megállni a nyílt
terepen. Egyenesen a tisztás
túloldalán lévı, sőrő bozót felé
tartott. Meglehet, hogy ez az utolsó
esélye. Leküzdötte a kísértést, hogy
rálıjön a mozgó célpontra, és
meglehetısen nagy akaraterıre volt
szükség ahhoz, hogy ujját ismét
elvegye a ravaszról.
Az antilop a tüskés bozót falához
ért, ám abban a pillanatban, még
mielıtt eltőnt volna, hirtelen megállt
és apró fejét bedugta az egyik
alacsony bokor sőrőjébe. Az oldalát
mutatta Nicholasnak, miközben
rágcsálni kezdte a halványzöld, friss
leveleket. Az állat feje nem látszott,
így fel kellett hagynia eredeti
szándékával. Az állat lapockája
azonban teljesen szabadon volt.
Nicholas tisztán látta a csont vonalát
a csillogó, vörösesbarna bır alatt. A
dik-dik kissé ferdén állt, így
tökéletes volt a szög ahhoz, hogy a
lapocka mögött pontosan szíven
találja.
A lencse fonálkeresztjét nyugodtan,
pontosan arra a pontra irányította,
majd meghúzta a ravaszt.
A lövés korbácsként hasított bele a
nehéz, forró levegıbe, és az apró
antilop a magasba szökkent, majd amint
földet ért, teljes sebességgel
száguldani kezdett. A tömör golyó, nem
mint egy vadászkés, inkább mint egy
hosszú, egyenes tır, nem ütött
akkorát, hogy a dik-diket feldöntse. A
dik-dik leszegett fejjel, a szívet
átütött golyó okozta, ırjöngı
kétségbeeséssel száguldott el. Már
halott volt, csupán a vérkeringésében
lévı maradék kis oxigén őzte tovább.
- Jaj ne! Ne arra - kiáltott fel
Nicholas, miközben felpattant. Az apró
állat egyenesen a sziklahasadék szája
felé rohant. Vakon kivetette magát az
üres mélységbe és zuhanás közben
megpördült a levegıben, majd eltőnt a
szemük elıl, lezuhant a Dandera folyó
jó hatvan méter mély szakadékába.
- Hát ez rohadt egy balszerencse. -
Nicholas átugrotta a bokrot, ami
mögött elrejtıztek, és odarohant a
szakadék széléhez. Royan követte, és
mindketten a szédítı mélységet
fürkészték.
- Ott van! - mutatott le Royan,
Nicholas pedig rábólintott. - Igen,
látom.
A tetem közvetlenül alattuk hevert
egy kis sziklaszigeten a folyó
közepén.
- Most mihez kezd? - kérdezte Royan.
- Le kell mennem érte. - Nicholas
fölegyenesedett és hátralépett a
peremtıl. - Szerencsére még korán van.
Rengeteg idınk van rá, hogy sötétedés
elıtt végezhessünk. Vissza kell mennem
a táborba, hogy kötelet és segítséget
hozzak.
Már délután volt, mire visszatértek
Borisszal, a két nyomolvasóval és két
állatnyúzóval. Négy köteg
nejlonkötelet hoztak magukkal.
Nicholas kihajolt a szikla fölött és
megkönnyebbülten dünnyögte: - Jó, a
tetem még ott van. Lelki szemeim elıtt
már azt láttam, hogy elmosta a víz. -
Felügyelte a nyomolvasókat, akik a
tisztáson letekerték a kötelet.
- Két kötegre lesz szükségünk, hogy
leérjen a szakadék aljára - becsülte
meg, majd csatlakozott az emberekhez
és gondosan nekilátott, hogy
összekösse és maga ellenırizze a
csomókat. Ezután leeresztette a
kötelet a szikláról, egészen addig,
míg el nem érte a víz felszínét, majd
visszahúzta és kiterjesztett karjával
megmérte.
- Harminc öl. Az ötvenöt méter.
Ilyen magasra nem fogok tudni
visszamászni - mondta Borisznak. - Fel
kell húzniuk az embereivel.
A kötél végét egy hurokkal az egyik
masszív fa törzséhez erısítette.
Ezután ismét alaposan ellenırizte,
megkérte mind a négy embert, a két
nyomolvasót és a két nyúzót, hogy
teljes súlyukkal feszüljenek neki.
- Ennek jónak kell lennie -
jelentette ki, miközben levetkızött,
csak az ingét és keki sortját hagyta
magán, lehúzta bakancsát is. A vállára
vetett kötél végét klasszikus fogással
a lába közé fogta, és a szikla
peremérıl hátrafelé kidılt.
- Egy szárny és egy imádság kell,
semmi több! - mondta, azzal hátrafelé
kiugrott a szakadékba. Az esést úgy
fékezte, hogy fokozatosan engedte
utána válláról a kötelet, combjával
tartotta testét, himbálódzott, akár az
inga, és mindkét lábával elrúgta magát
a sziklafaltól. Gyorsan ment lefelé,
mígnem lába belelógott a sebesen folyó
vízbe, és az áramlat megpörgette a
kötél végén. Néhány méternyi hiányzott
még, hogy elérje azt a kiálló sziklát,
melyen a dik-dik hevert, ezért
kénytelen volt beleugrani a vízbe. A
kötél végét a foga között tartva,
erıteljes karcsapásokkal küzdött a víz
sodrása ellen, hogy úszva sikerüljön
megtennie ezt a kis távolságot.
Felhúzódzkodott a szigetre, majd
néhány pillanatig levegı után
kapkodott, mielıtt megcsodálhatta
volna a gyönyörő kis állatot, amit
lelıtt. Érezte, hogy erıt vesz rajta a
már oly ismerıs szomorúság és
bőntudat, ahogy végigsimított a
csillogó bırön, és szemügyre vette a
tökéletes fejet azzal a rendkívüli
orral. Mindazonáltal, nem most volt
itt az ideje a megbánásnak és a
vadász-lelkiismeret vizsgálgatásának.
A dik-dik négy lábát összefogta és
erısen rákötözte a kötélre, majd
hátralépett és felpillantott. Látta
Borisz arcát, aki lefelé nézett rá.
- Húzzák fel! - kiáltotta, és a
megbeszélt jel szerint, háromszor
megrángatta a kötelet. A nyomolvasókat
nem látta, de a kötél megfeszült, majd
a dik-dik felemelkedett a szigetrıl és
szaggatottan elindult felfelé a
szakadék fala mentén. Nicholas
nyugtalanul figyelte. Volt egy
pillanat, a tetem már az út kétharmad
részéig feljutott, amikor úgy tőnt,
hogy a kötél beakadt, de aztán
kiszabadult és kúszott tovább felfelé
a sziklán.
Végül a dik-dik eltőnt a szeme elıl,
majd hosszú ideig kellett várnia, mire
a kötél vége ismét megjelent a
hasadékban. Borisznak volt annyi esze,
hogy súlyként egy emberi fej nagyságú,
kerek követ kötözött rá, majd a szikla
tetején csüngve figyelte a kötél útját
és jelzett embereinek, merre
irányítsák a kötelet.
Amikor a kötél vége elérte a víz
felszínét, Nicholasnak túl messze
volt. Föntrıl Borisz himbálni kezdte,
míg oda nem lendült Nicholashoz, hogy
elkaphassa. Nicholas egy hurkot kötött
a kötél végére és a hónalja alá
csúsztatta. Aztán felnézett Boriszra.
- Húzzák! - kiáltotta és háromszor
megrángatta a kötelet. A kötél
megfeszült, majd Nicholas
felemelkedett. Pörgött és forgott a
kötél végén. Aztán, ahogy feljebb
emelkedett, közeledett a szakadék
falának kiugró sziklájához, melyet
meztelen lábával védett ki és így
megállította a forgást is. Úgy tizenöt
méternyire lehetett a sziklafal
tetejétıl, amikor hirtelen megállt és
tehetetlenül csüngött a levegıben.
- Mi történt? - kiáltott fel
Borisznak.
- Ez a rohadt kötél beszorult -
kiáltotta vissza Borisz. Látja, hogy
hol akadt meg?
Nicholas felnézett és rájött, hogy a
kötél bepördült a szikla egy hosszanti
repedésébe, valószínőleg ugyanabba,
mely csaknem megállította a dik-diket
is. Az ı súlya azonban csaknem ötször
akkora, mint a kis antilopé, így a
kötél nyilván sokkal mélyebben
nyomódott be a repedésbe.
Ott csüngött a levegıben, alatta
pedig majd harminc méteres mélység
tátongott.
- Próbálja meg kibillenteni magát! -
kiáltott le neki Borisz. Nicholas
engedelmesen elrúgta magát a faltól és
testét mozgatva próbálta meg
kiszabadítani a kötelet. Addig
kínlódott, mígnem a veríték már a
szemébe csörgött, és a kötél véresre
horzsolta a hónalját.
- Nem megy - kiáltott fel Borisznak.
- Próbálják meg nagy erıvel kirántani!
Ezután egy kis szünet következett,
majd látta, hogy a repedés fölött a
kötél megfeszül, akár a vas, amint
odafönn öt erıs férfi minden erejével
nekifeszül. Hallotta a nyomolvasók
munkadalát, amint teljes súlyukkal,
együttes erıvel húzzák a kötelet.
A repedés alatt a kötél nem mozdult.
Keményen beszorult, és ekkor már
tudta, hogy nem fogják tudni
kiszabadítani. Lenézett. Úgy tőnt, a
víz harminc méternél sokkal mélyebben
van alatta.
- A zuhanó emberi test végsebessége
óránként kétszáznegyven kilométer -
figyelmeztette önmagát. Ilyen
sebességnél a víz olyan, mint a beton.
- Az én sebességem még nem lesz
ekkora, amikor leérek, igaz? –
próbálta nyugtatni magát.
Ismét felnézett. Odafönn az emberek
még mindig teljes erejükkel és
súlyukkal húzták a kötelet. Abban a
pillanatban a nejlon kötél egyik
szálát elvágta a sziklarepedés éles
széle, és kezdett kibomolni, akár egy
hosszú, zöld féreg.
- Állj! Ne húzzák! - rikoltotta
Nicholas. - Hagyják abba! – De most
már Boriszt sem látta. İ is beállt a
nyomolvasók közé, hogy még nagyobb
erıvel húzhassák a kötelet.
A második szál is levált,
szétfoszlott. Most már csupán egyetlen
szál tartotta.
Rádöbbent, hogy az is bármely
pillanatban elszakadhat. - Borisz, te
kétbalkezes barom, ne húzd már! - De a
hangja nem ért fel az oroszig, és
ekkor egy pukkanással, mintha egy
pezsgısdugó repült volna ki, a kötél
harmadik és egyben utolsó szála is
elszakadt.
Nicholas zuhant lefelé, miközben a
szétszakadt kötél szabad vége a feje
fölött repkedett. Mindkét karját
egyenesen felfelé lendítette, hogy
irányítani tudja röptét, és lábát
megfeszítve teste ívben hajlott, hogy
lábfeje érje elsıként a víz felszínét.
Eszébe jutott az alatta lévı sziget.
Vajon sikerül-e elkerülnie a vörös
szikla kiálló agyarait, vagy belezuhan
és altestének minden csontját
darabokra zúzzál Nem mert lenézni,
hogy kiderítse, mivel így esésének
iránya megváltozhat és megpördülhet a
levegıben. Ha nem függılegesen
csapódik a vízbe, akkor összezúzhatja
a bordáit, vagy elpattan a
gerincoszlopa.
Az esés sebességétıl úgy érezte,
mintha a gyomra a torkába nyomult
volna, és vett még egy utolsó mély
levegıt, mielıtt lába a vízbe
csapódott volna. Az ütés ereje
döbbenetes volt. Végigszáguldott
gerincoszlopán, egészen a koponyájáig
úgy, hogy fogai összecsattantak, és
fénylı csillagok villództak a szeme
elıtt. A folyó elnyelte. Egyre
mélyebbre süllyed, de még mindig olyan
sebességgel, hogy amikor a folyómeder
sziklás fenekére ért, lába akkorát
zökkent, hogy csípıje is beleremegett.
Érezte, hogy a térde megroggyan, és
azt hitte, hogy mindkét lába eltörött.
A becsapódás ereje kiszorította
tüdejébıl a levegıt, így a légszomj
volt az, ami arra késztette, hogy
elrugaszkodjon a fenéktıl, és ekkor,
legnagyobb megkönnyebbülésére rájött,
hogy mindkét lába sértetlen. Sípolva,
köhögve tört a felszínre, és ekkor
vette észre, hogy mindössze egy
testhossznyival kerülte el a szigetet.
Mindenesetre ekkorra az áramlat már
jócskán elsodorta onnan.
Taposta a sebesen száguldó vizet,
majd pislogva kinyitotta a szemét és
gyorsan körülnézett. A szakadék fala
gyorsan siklott el mellette, és
sebességét úgy tíz csomó körülinek
becsülte - ami elég gyors ahhoz, hogy
csontját törje, ha egy sziklának
sodródik. Ahogy erre gondolt, egy
újabb kis sziget villant el mellette,
olyan közel, hogy szinte megérinthette
volna. A hátára fordult és lábát
elırenyújtotta, hogy kivédhesse, ha
egy újabb szikla kerülne az útjába.
- Most aztán végig kell menned -
mondta magának komoran. – Innen csak
egy kiút van, ha végigmész az aljáig.
Megpróbálta kiszámítani, milyen
messze lehet attól a ponttól, ahol a
folyó a rózsaszín kıíven át kizúdul a
hasadékból, mennyit kell még úsznia.
Legalább három, vagy négy mérföld,
és a folyó jó háromszáz méteres
mélységbe zúdul alá. Nyilván sebes
sodrású szakaszok, esetleg vízesések
lehetnek még addig elıttem -
állapította meg. - Innen nem néz ki
valami biztatónak a dolog. Azt
mondanám, három az egyhez az esélyed
arra, hogy átjuss, anélkül, hogy ne
hagynál némi bırt és húscafatot magad
után a sziklákon.
Felnézett. A sziklafalak mindkét
oldalról annyira behajoltak, hogy
helyenként szinte összezáródtak a feje
felett. A kék égbıl csupán egy keskeny
csík látszott, odalenn a mélység
nyirkos volt és homályos. Az idık
folyamán a víz kivájta a sziklát,
ahogy utat tört magának.
- Átkozott szerencse, hogy ez most
épp a száraz évszak. Milyen lehet itt
lenn az esıs évszakban? - tőnıdött.
Felnézett és a feje fölött úgy öt-hat
méternyire látta az áradó folyó
vízszintjének jelét a sziklafalon.
Ennek láttán összeborzadt, majd
ismét lenézett és az elıtte álló
folyószakaszra összpontosított.
Mostanra már normálisan lélegzett és
ellenırizte magán a sérüléseket.
Megkönnyebbülten állapította meg, hogy
néhány horzsolástól meg egy kis
térdficamtól eltekintve nem sérült
meg. A végtagjai megfelelıen mőködtek,
és amikor oldalra úszott néhány
tempót, hogy elkerüljön egy újabb
sziklát, érezte, hogy még fájó térde
sem hagyja cserben.
Fokozatosan ráébredt, hogy valami új
hangot hall a kanyonban. Ez valami
tompa dübörgés volt, ami egyre
erısödött, ahogy sebesen sodródott
tovább. A szakadék falai egymásra
hajoltak, a folyó egészen keskenyre
szőkült, és a sodrás felgyorsult,
mintha vizét összepréselték,
összeszorították volna. A tompa
dübörgés immár mennydörgı hanggá
erısödött, mely fülsiketítıén
visszhangzott a kanyonban.
Nicholas átfordult és minden erejét
beleadva úszott a sodráson át
keresztbe, amíg el nem érte a
legközelebbi sziklafalat. Igyekezett
valamiféle fogódzót keresni, valamit,
amiben megkapaszkodhat, de a sziklát
simára koptatta a folyó.
Kétségbeesetten markolászó keze
lecsúszott róla, és a folyó a fejében
bömbölt. Látta, hogy körülötte a víz
felszíne lapos lesz és sima, akár az
üveg. Mint amikor egy ugrásra készülı
ló hátracsapja a fülét, a folyó is
elıre érezte, mi vár rá.
Nicholas ellökte magát a
sziklafaltól, hogy amennyire csak
lehet, megpróbáljon mozgásteret
biztosítani magának és lábát ismét
elıre, a sodrás irányába fordította.
Hirtelen a levegı megnyílt alatta és
kirepült az őrbe. Körülötte mindenütt
tajtékzó, habzó vízfelhı töltötte be a
teret, és egyensúlyát elveszítve úgy
repült az áradattal, akár egy levél. A
zuhanás mintha sosem akart volna véget
érni, a gyomra szinte egészen a
bordáihoz tapadt. Aztán ismét teljes
erıvel becsapódott, és mélyen a víz
felszíne alá merült.
Nyomban elindult fölfelé, és
hirtelen, torkában sípoló lélegzettel
ismét a felszínre bukott. A szeme tele
volt vízzel, de azért látta, hogy a
vízesés alatt örvénylı víz fogságában
van. A víz forgott, örvénylın
kavargott, méltóságteljesen támadt
önmagára.
Ahogy megfordult, elıször látta a
vízesés magas, fehérlı falát, mely
lesodorta magával, majd még mindig
forogva látta azt a keskeny kijáratot,
melyen át a víz folytatja ırjöngı
útját lefelé ebbıl a medencébıl.
Pillanatnyilag azonban biztonságban
volt itt a vízesés alatti, csöndesen
örvénylı vízben. Az áramlat a medence
fala felé, a lezúduló víz ernyıje alá
sodorta. Kinyúlt és megkapaszkodott
egy a sziklafal repedésébıl kinıtt,
mohos páfrányban.
Itt végre pihenhetett egy kicsit, és
végiggondolhatta helyzetét.
Mindazonáltal nem tartott soká, hogy
rájöjjön, a szakadékból csupán
egyetlen módon juthat ki, úgy, ha
követi a folyó útját, és vállalja a
kockázatot, bármi is álljon elıtte.
Számíthat zuhatagokra, ha nem egy
újabb vízesésre, olyanra, mint az,
amelyik itt dübörög mellette.
Bárcsak ki lehetne jutni valahogy
fölfelé a falon! Felnézett, de nyomban
el is csüggedt, ahogy szemügyre vette
a feje fölött mintegy katedrálisként
összehajtó, magas falat.
Miközben felfelé meredt, megakadt
valamin a szeme. Valamin, ami
túlságosan szabályos, túlságosan
rendezett volt ahhoz, hogy természetes
legyen. Sötét jelzések futottak
felfelé vízszintesen, kettıs sorokban
a sziklafalon, egészen a víz
felszínétıl a fal közel hatvan
méternyi magasan lévı pereméig.
Elengedte a páfrányt és kutyaúszással,
lassan odaevickélt ahhoz a helyhez,
ahol ezek a jelek a vízhez értek.
Ahogy odaért, rájött, hogy ezek
olyan tíz centis mélyedések, melyeket
merılegesen vájtak a falba. A két sor
egymástól kétszer olyan távol volt,
mint kiterjesztett karja, és az egyik
sor mélyedései vízszintesen pontosan
egy vonalban voltak a másik sorban
lévı szomszédjukkal.
Ahogy bedugta a kezét a hozzá
legközelebb esı nyílásba, érezte, hogy
könyékig beledughatja a karját. Ez a
nyílás, lévén az áradási szint alatt
helyezkedett el, sima volt és szélei
lekoptak, de ahogy fölnézett a falon a
vízjel fölé, látta, hogy azok sokkal
tisztábban megırizték eredeti
formájukat. Széleik élesek és
szögletesek voltak.
- A mindenit, milyen öregek lehetnek
ezek, hogy ennyire elkoptak? -
álmélkodott. - És hogy a fenébe jutott
le ide bárki is, hogy bevágja ıket?
Megkapaszkodott a hozzá legközelebb
esı mélyedésben, és tanulmányozni
kezdte a sziklafalba vájt rendszert. -
Miért vállalná bárki is ezt a rettentı
nagy munkát? - Hiába törte a fejét,
nem jutott eszébe semmi, ami
indokolná. - Kik csinálhatták? És mit
akartak itt lenn? - Ez a rejtély
izgalmasan titokzatos volt.
Aztán hirtelen valami máson akadt
meg a szeme. Egy kör alakú mélyedés
volt a sziklában, pontosan a két
mélyedéssor között, a legmagasabb
vízszint vonala felett. Onnan lentrıl
tökéletesen kereknek tőnt - egy újabb
forma, amit nem a természet alkotott.
Továbbevickélt, próbált egy olyan
helyet keresni, ahonnan tisztábban
láthatja. Valamiféle sziklába vésett
jelnek tőnt, erısen emlékeztetett
azokra a jelekre, amiket még az
ókorban véstek a Nílust szegélyezı
lapos, fekete kövekre Asszuánnál, az
elsı katarakta alatt, hogy mérhessék a
folyó vizének áradási szintjét. De itt
a fény túl gyönge volt, és a látószög
sem volt megfelelı, hogy biztos
lehessen benne, vajon tényleg emberi
kéz alkotta-e, nem beszélve arról,
hogy elolvassa, vagy akár csak
felismerje azt a feliratot, vagy
betőt, ami esetleg ott lehet e jelben.
Abban a reményben, hogy esetleg
sikerül közelebb kerülnie hozzá,
megpróbált a mélyedések segítségével
felmászni. Nagy erıfeszítések árán, e
vájatokat kéz- és lábtámaszként
használva, sikerült kiemelkednie a
vízbıl. De a mélyedések túl nagy
távolságra voltak egymástól, így aztán
nagy csobbanással visszaesett és még
több vizet nyelt.
- Nyugi, fiacskám - még ki is kell
úsznod innen. Nincs értelme kimeríteni
magad. Majd visszajössz ide valamelyik
nap, hogy alaposabban szemügyre vehesd
azt az akármit ott fenn.
Ekkor döbbent csak rá, hogy milyen
közel áll a teljes kimerüléshez. Ez a
víz, mely a Choke-hegységbıl érkezett,
még mindig hideg volt, ırizte magában
a magas csúcsok havának emlékét.
Annyira fázott, hogy már a foga is
vacogott.
- Nem állsz távol a hipotermiától.
Addig kell kijutnod innen, amíg még
van hozzá erıd.
Kelletlenül ellökte magát a
sziklafaltól, és a felé a keskeny
nyílás felé évickélt, melyen át a
Dandera folyó ismét rohanvást
igyekezett, hogy csatlakozzon Nílus
anyjához. Érezte, ahogy az áramlat
elkapja, magával sodorja, és akkor nem
úszott tovább, hagyta, hogy a víz
vigye.
- Az ördög hullámvasútja! - mondta
magának. - Csak száguld, rohan a
mélybe le, s hogy hol áll meg, nem
tudja senki se.
Az elsı zuhatagok megviselték. Olybá
tőnt, sosem jut a végére, de aztán
egyszerre csendesebb vizekre
sodródott. A hátán lebegett,
kihasználta ezt a kis pihenıt és
felfelé nézett. Fény alig szőrıdött be
ide, mivel feje fölött a sziklák
szinte teljesen összezárultak. A
levegı nyirkos volt, sötét és bőzlött
a denevérektıl. Nemigen maradt azonban
ideje arra, hogy környezetét
tanulmányozza, mivel elıtte a folyó
ismét robajlón bömbölni kezdett.
Lelkileg felkészült a tajtékzó víz
támadására, majd lezúdult a következı
meredek zuhatagon.
Egy idı múlva már nem tudta követni,
vajon milyen messze sodródhatott és
hány kataraktát sikerült túlélnie.
Folyamatosan csatázott a hideg, a
vízzel teli tüdı fájdalma ellen,
küzdött feszülı izmaival és túlságosan
igénybe vett inaival. A folyó
rángatta, marcangolta.
Hirtelen megváltozott a fény. A
magas sziklák mélyének homálya után ez
olyan volt, mintha keresıreflektorral
világítottak volna egyenesen a
szemébe, és érezte, hogy a folyó
ereje, kegyetlen vadsága csillapul.
Belepislogott a vakító napfénybe, majd
hátranézett, és látta, hogy a
rózsaszín ív alatt a folyó egy ismerıs
szakaszához ért, melyet már Royannal
felderítettek. Közeledett a kötélbıl
készült függıhídhoz, és épp csak annyi
ereje maradt, hogy ernyedten a híd
alatti, fehér homokkal borított kis
partszakasz felé evickéljen. Egy
bolyhos, megtépázott kötéldarab a
vízre lógott, amit sikerült elkapnia,
ahogy elsodródott mellette, és ennek
segítségével a part felé lendítette
magát. Megpróbált teljesen kimászni,
de arccal a homokba zuhant és kihányta
azt a sok vizet, amit lenyelt. Olyan
jó érzés volt, hogy minden erıfeszítés
nélkül, nyugodtan heverhet, pihenhet.
Testének alsó része még a vízben
maradt, de nem volt már se ereje, se
kedve ahhoz, hogy kivonszolja magát.
- Élek - álmélkodott, majd olyan
állapotba került, mely félúton volt
valahol az álom és az eszméletlenség
között.
Sejtelme sem volt, vajon mennyi
ideig heverhetett így, de amikor azt
érezte, hogy egy kéz rázza a vállát és
egy hang halkan szólongatja, mérges
lett, hogy pihenését megzavarják.
- Effendi, ébredjen! Keresik. A
gyönyörő Woizero keresi magát.
Nicholas hatalmas erıfeszítéssel
felemelkedett, majd lassan felült.
Tamre térdelt fölötte, vigyorgott és a
fejét csóválta.
- Kérem, effendi, jöjjön velem. A
Woizero a túloldalon kutatja át a
folyópartot. Sír és a nevét kiáltozza
- mondta neki Tamre. Nicholas még soha
nem találkozott ilyen emberrel, aki
képes rá, hogy az arca nyugtalanságot
tükrözzön, ugyanakkor vigyorogni
tudjon. Nicholas a fiú mögé nézett és
látta, hogy már késı délutánra jár az
idı, mivel a nap kövéren, vörösen
izzott a szakadék száján.
Nicholas, még mindig a homokban
ülve, ellenırizte önmagát, hogy számba
vehesse sérüléseit. Fájt minden izma,
a lábán meg a karján mély karcolások
és horzsolások, de törött csontot nem
talált. És bár volt egy fájdalmas púp
oldalt a fején, ott, ahol egy
sziklának ütıdött, az agya tiszta
volt.
- Segíts fel! - mondta Tamrénak. A
fiú vállát Nicholas hóna alá
csúsztatta, oda, ahol a kötél
felsebezte, majd nekiveselkedett és
talpra állította. Kettesben
felküzdötték magukat a partról az
ösvényre, majd lassan átbicegtek a
himbálódzó hídon.
Alig ért át a túlpartra, amikor
közvetlen közelbıl egy boldog kiáltás
hallatszott.
- Nicky! Jaj édes Istenem! Hát
megmenekültél! - Royan futott lefelé
az ösvényen és átölelte. -
Rettenetesen kétségbe voltam esve. Azt
hittem, hogy... - hirtelen
elhallgatott, majd Nicholast
kartávolságnyira tolta magától és
végignézett rajta. - Jól vagy? Azt
hittem, hogy összezúzott testtel
találunk rád...
- Ismerhetsz - vigyorgott rá
Nicholas és igyekezett, hogy ne
sántikáljon. - Daliás vagyok és
golyóálló, avagy csalánba nem üt a
mennykı. Ilyen könnyen nem fogsz
megszabadulni tılem. Az egészet csak
azért csináltam, hogy ezt az ölelést
kicsikarjam belıled.
Royan sietve elengedte. - Nehogy
bármit is belemagyarázz ebbe. Én
mindig kedves vagyok az összevert
kiskutyákkal meg a többi állattal. -
Mosolya azonban cáfolta szavait.
Mindenesetre jó egy darabban
viszontlátni, Nicky.
- Hol van Borisz? - kérdezte
Nicholas.
- A nyomolvasókkal lejjebb fésüli át
a folyópartot. Azt hiszem, már alig
várja, hogy megtalálja a holttestedet.
- Mit csinált a dik-dikemmel?
- Nyilván nem eshetett komolyabb
bajod, ha most ez a legfıbb gondod. A
nyúzok levitték a táborba.
- A fenébe! Magamnak kell
felügyelnem a zsákmány nyúzását és a
bır kikészítését. A végén még
tönkreteszik! - Karjával átfogta Tamre
vállát. - Gyerünk, fiacskám! Lássuk,
tudok-e ügetni.
Nicholas tudta, hogy ebben a
melegben a kis antilop teteme gyorsan
bomlásnak indul, és a szır kihullik az
irhából, ha nem kezelik le nyomban.
Már így is túl sok idı telt el, és egy
kitömésre szánt irha elıkészítése
hosszadalmas és nagy gyakorlatot
igénylı munka.
Már besötétedett, mire bebicegtek a
táborba. Nicholas arabul a nyúzókért
kiáltott.
- Ya, Kif! Ya, Salin! - és miután
futva elıjöttek kunyhóikból, Nicholas
nyugtalanul megkérdezte: - Elkezdtétek
már?
- Még nem, effendi. Elıször
vacsoráztunk.
- Ez egyszer a falánkság erénnyé
magasztosult. Hozzá ne nyúljatok, amíg
én ott nem vagyok. Amíg várakoztok,
kerítsetek egy gázlámpát! - Bebicegett
kunyhójába, olyan gyorsan, amennyire
csak a fájdalom engedte. Levetkızött,
merkurokrómmal lekezelte látható
sérüléseit és tiszta, száraz ruhát
vett fel, majd addig turkált a
táskájában, míg meg nem találta azt a
feltekert tasakot, amiben a kései
voltak, aztán átsietett a
nyúzókunyhóba.
A butángázlámpa vakító fehér
fényében épp csak az elsı vágással
végzett a dik-dik lábának belsı
oldalán és végig a hasán, amikor
Borisz lépett be a kunyhóba.
- Jólesett az úszás, angol?
- Kifejezetten üdítı volt, köszönöm
- mosolygott Nicholas. - Nem hiszem,
hogy vissza akarná szívni szavait,
amiket az én csíkos dik-dikemrıl
mondott, igaz? - kérdezte szelíden. -
Ilyen átkozott állat nem létezik, azt
hiszem, valami ehhez hasonlót mondott.
- Olyan, mint egy patkány. Egy igazi
vadász nem vacakol ilyen szeméttel -
mondta Borisz nagyképően. - Nos angol,
most, hogy megvan a patkánya, talán
vissza is mehetnénk Addiszba?
- Három hetet fizettem. Ez az én
szafarim. Akkor megyünk, amikor én
mondom - közölte vele Nicholas. Borisz
morgott valamit az orra alatt, majd
kihátrált a kunyhóból.
Nicholas gyorsan dolgozott. Kései
különlegesek voltak, kifejezetten arra
tervezték ıket, hogy megkönnyítsék az
ilyen finom munkát, és rendszeresen
meg-megélesítette ıket egy kerámia
fenıkövön, míg olyan éle nem lett,
hogy ha csak hozzáért, egy könnyed
mozdulattal máris leborotválhatta a
szırt alkarjáról.
A lábakat úgy kellett megnyúzni,
hogy az apró paták rajta maradjanak a
bırön. Mielıtt befejezte volna a
munkának ezt a részét, egy újabb alak
jelent meg a kunyhóban.
Papi shamma és fej kendı volt rajta,
és amíg meg nem szólalt, Nicholas nem
ismerte fel benne Mek Nimmurt.
- Hallom, Nicholas, hogy már megint
kerested magadnak a bajt. Csak azért
jöttem, hogy megbizonyosodjam róla,
vajon élsz-e még. A kolostorban az a
hír járta, hogy vízbe fulladtál, bár
én tudtam, hogy ez nem lehetséges.
Neked nem szokásod csak úgy meghalni.
- Remélem, igazad van, Mek -
nevetett rá Nicholas. Mek leguggolt
vele szemben. - Add ide az egyik
késedet, és én majd befejezem itt a
patákat. Gyorsabban megy, ha segítek.
Nicholas szó nélkül odaadta neki az
egyik kést. Tudta, hogy Mek meg tudja
csinálni, hisz évekkel ezelıtt ı
tanította meg rá. Ha ketten dolgoznak
az irhán, sokkal gyorsabban megy.
Minél hamarabb lekerül a bır, annál
kisebb az esély, hogy bomlásnak indul.
Figyelmét most a fejre fordította.
Ez volt a mővelet legkényesebb része.
A bırt úgy kell lefejteni, mintha egy
kesztyőt húznánk le, és a szemhéjat,
az ajkakat, meg az orrcimpát belülrıl
kell óvatosan lenyúzni. Talán a fület
volt a legnehezebb egy darabban
leemelni a porcogóról. Egy darabig
egyetértı némasággal dolgoztak, végül
Mek törte meg a csöndet.
- Mennyire ismered ezt a te
oroszodat, Borisz Bruszilovot? -
kérdezte.
- Akkor találkoztam vele elıször,
amikor kiszálltam a repülıbıl. Egy
barátom ajánlotta.
- Nem lehet valami jó barát. - Mek
felnézett és az arca komor volt. -
Azért jöttem, Nicholas, hogy
figyelmeztesselek, vigyázz vele.
- Hallgatlak - mondta Nicholas
csöndesen.
- '85-ben elkaptak Mengisztu
pribékjei. Addisz mellett, a Kari Marx
börtöntáborban tartottak fogva.
Bruszilov volt ott az egyik vallató.
Akkoriban még a KGB-nek dolgozott. A
kedvenc fogása az volt, hogy annak a
férfinak vagy nınek, akit vallatott, a
fenekébe dugta egy kompresszor
nyomócsövét és kinyitotta a csapot.
Úgy felfúvódtak, akár egy luftballon,
aztán a beleik szétdurrantak. - Egy
pillanatra elhallgatott, amíg átment a
túloldalra, hogy a másik patához
fogjon. - Nekem sikerült
megmenekülnöm, még mielıtt engem is
vallatóra foghatott volna. Amikor
Mengisztu elmenekült, visszavonult és
áttért a vadászatra. Nem tudom, hogy
vehette rá Woizero Tessayt, hogy
hozzámenjen, de ismervén ezt az
embert, nem hiszem, hogy sok
választása lehetett volna ebben az
ügyben.
- Ami azt illeti, voltak gyanúim
vele kapcsolatban - ismerte el
Nicholas.
Egy darabig megint hallgattak, majd
Mek odasúgta neki: - Azért jöttem,
hogy megmondjam neked, lehet, hogy
kénytelen leszek megölni.
Ezután egyikıjük sem szólt egy szót
sem, mígnem Mek végzett a négy
patával. Ekkor felállt. - Manapság az
élet bizonytalan, Nicholas. Ha esetleg
sietısen kéne távoznom, és nem lenne
módom elbúcsúzni tıled, akkor van
valaki Addiszban, aki továbbítja nekem
az üzenetedet, ha bármikor szükséged
lenne rám. A neve Maryam Kidane
ezredes, a Honvédelmi Minisztériumban.
İ jó barát. A fedınevem Fecske. Fogja
tudni, hogy kirıl beszélsz.
Gyorsan megölelték egymást. - Isten
legyen veled! mondta Mek, azzal
csöndesen elhagyta a kunyhót. Az
éjszaka elnyelte köntösbe burkolt
alakját, és Nicholas sokáig nézett
utána az ajtóból, majd megfordult és
befejezte a munkát.
Késıre járt, mire bedörzsölte a bır
minden centijét kısó és kabra-oldat
keverékével, hogy kikészítse és
megvédje a húsbogár és más rovarok meg
baktériumok pusztításától. Végül
nedves oldalával felfelé leterítette a
kunyhó padlójára, és rakott még kısót
a nyers részekre.
A kunyhó falait dróthálóval
erısítették meg, hogy távoltartsák a
hiénákat. Ezeknek az ocsmány
állatoknak bármelyike egy pillanat
alatt eltüntetheti az irhát.
Ellenırizte, hogy az ajtó dróthálója
biztosan be legyen zárva, mielıtt
fogta a lámpát és elindult az
étkezıkunyhó felé. A többiek már
órákkal azelıtt megvacsoráztak és
aludni tértek, de Tessay otthagyta
neki a vacsorát és az etióp szakács
gondjaira bízta. Nicholas nem vette
észre, hogy mennyire éhes, míg meg nem
érezte az étel szagát.

Másnap reggel Nicholas izmai annyira


merevek voltak, hogy úgy bicegett el a
nyúzókunyhóig, akár egy vénember.
Elıször ellenırizte az irhát, friss
sót szórt rá, majd utasította Kifet és
Salint, hogy temessék el a koponyát
egy hangyabolyba, ahol a rovarok
eltávolítják a még rajta lévı húst, és
megtisztítják a koponyaüreget. Ezt a
módszert jobbnak tartotta a koponya
kifızésénél.
Miután elégedetten látta, hogy
zsákmánya jó állapotban van, lement az
étkezıkunyhóba, ahol Borisz
szívélyesen üdvözölte.
- Na angol. Akkor most már megyünk
Addiszba, da? Itt már nincs mit
csinálnunk.
- Maradok, hogy fényképeket
készíthessek a kolostorban a Timkat
szertartásról - mondta neki Nicholas.
- Aztán lehet, hogy még vadásznék egy
Menelik bozótantilopra is. Ki tudja?
Megmondtam már. Akkor megyünk, amikor
én akarom.
Borisz rosszkedvőnek tőnt. - Maga
megırült, angol. Miért akar itt
maradni ebben a hıségben, hogy
megnézze ezeket az embereket, meg a
mumbo-jumbo bálványukat?
- Ma horgászni fogok, holnap pedig
megnézzük a Timkatot.
- Nincs is horgászbotja -
ellenkezett Borisz, de Nicholas
kinyitott egy kis összetekert
vászontasakot, ami nem volt nagyobb,
mint egy nıi táska, és megmutatta neki
a benne lévı négyrészes Hardy Smuggler
botot.
Az asztalon át Royanra nézett: -
Velem tart fegyverhordozóként? -
kérdezte.
Elindultak a folyó mentén, felfelé a
függıhídhoz, ahol Nicholas
összeszerelte a botot, majd egy legyet
erısített a horogra.
- Fenséges csali. - Felmutatta, hogy
Royan is megcsodálhassa. - A halak a
világon mindenütt imádják,
Patagóniától Alaszkáig. Hamarosan
megtudjuk, hogy vajon itt, Etiópiában
is ilyen népszerőek-e.
Royan a part tetejérıl figyelte,
amint Nicholas kivetette a zsinórt,
majd röptében tekert rajta, amint a
súlytalan legyet a folyó közepe felé
irányította, aztán puhán a víz
felszínére ejtette úgy, hogy az
könnyedén lebegett a fodrozódó vízen.
Amikor másodszor vetette ki a horgot,
a légy alatt örvényleni kezdett a víz.
A bot vége élesen meghajolt, az orsó
feljajdult, és Nicholas felkurjantott.
- Megvagy, szépségem!
Royan elnézı mosollyal figyelte a
part tetejérıl. Lelkes izgalmában
olyan volt, akár egy kisfiú.
Mosolygott, hogy sérülései milyen
csodálatos módon begyógyultak, és már
egyáltalán nem bicegett, ahogy leföl
rohangált a folyóparton, hogy
kifárassza a halat. Tíz perc múlva
kihúzta, a hal úgy ragyogott, akár a
frissen vert arany, és olyan hosszú
volt, mint a karja, ahogy csapkodott,
vergıdött a parton.
- Sárga hal - mondta Royannak
diadalmasan. - Pompás. Remek reggeli
lesz belıle holnap.
Fölmászott a partra és lehuppant
Royan mellé a főbe. - A horgászat csak
jó kifogás volt, hogy lerázzam
Boriszt. Azért jöttünk ide, hogy
elmeséljem, mit találtam tegnap ott
fenn. - A hídon túl magasodó,
rózsaszín kıívre mutatott. Royan
felkönyökölt és figyelmes arccal
nézett rá.
- Természetesen nem tudom
megmondani, hogy van-e bármi köze a mi
kutatásunkhoz, de odabenn valaki
dolgozott. - Elmondta, hogy néznek ki
azok a bevésett mélyedések, amiket a
kanyon falában talált. - A hasadék
szájától egészen a vízig érnek.
Azokat, amelyek az áradási vízszint
jele alatt vannak, a víz erısen
kikoptatta. A följebb lévıket nem
értem el, de amennyire láttam, a
föléjük ívelı szikla megvédte ıket az
esıtıl és a széltıl; mint egy
tornáctetı. Úgy tőnik, megırzıdtek
eredeti állapotukban, ellentétben a
lejjebb lévıkkel.
- És mire következtethetünk ebbıl? -
kérdezte Royan.
- Arra, hogy nagyon régiek - felelte
Nicholas. - A bazalt rendkívül kemény.
Nagyon hosszú idınek kellett eltelnie
ahhoz, hogy a víz ennyire elkoptassa.
- Mit gondolsz, mi célt szolgáltak
azok a lyukak?
- Hát, nem is tudom - ismerte el
Nicholas.
- Lehetséges, hogy valamiféle
állványzat rögzítıpontjai voltak? -
kérdezte Royan, és Nicholas lenyőgözve
nézett rá.
- Jó ötlet. Nagyon is lehetséges -
helyeselt.
- Mi más lehet még?
- Rituális jelek - mondta. -
Valamiféle vallási motívum.
Elmosolyodott, ahogy Royan kétkedı
arcára nézett. - Egyetértek, nem
valami meggyızı.
- Rendben, akkor gondoljuk végig az
állványzat ötletet. Miért emelne bárki
is egy állványzatot egy ilyen helyen?
Leheveredett a főre, letépett egy
főszálat és elgondolkodva rágcsálni
kezdte.
Nicholas megvonta a vállát. - Hogy
rögzítsen egy létrát, vagy valami más
szerkezetet, amivel lejuthat a
szakadék mélyére.
- Mi más oka lehet?
- Más nem jut eszembe.
Egy idı múlva Royan megrázta a
fejét. - Nekem se. - Kiköpte szájából
a fődarabot. - Ha ez volt az ok, akkor
igen csak komoly dologról lehetett
szó. Annak alapján, amit elmondott, ez
egy tekintélyes szerkezet lehetett,
amit arra terveztek, hogy sok ember,
vagy valami nehéz anyag súlyát is
elbírja.
- Észak-Amerikában az indiánok
építenek ilyen horgászemelvényeket a
vízesések fölé, hogy hálóval foghassák
ki a lazacot.
- Volt ezekben a vizekben valaha is
valamiféle nagy halvándorlás? -
kérdezte Royan, mire Nicholas megint
csak vállat vont.
- Erre senki sem tudja a választ.
Meglehet, valamikor régen - ki tudja.
- Ez minden, amit odalenn láttál?
- Magasan, fönn a falon, matematikai
pontossággal a két bevésett
mélyedéssor között volt valami, ami
úgy tőnt, mintha egy féldombormő
lenne.
Royan hirtelen felült és mohón
meredt rá. - Tisztán láttad? Felirat
volt rajta, vagy valamiféle rajz?
Milyen volt a vesét stílusa?
- Nincs ilyen szerencsénk. Túl
magasan volt és odalenn nagyon kevés a
fény. Még abban sem vagyok biztos,
vajon nem a sziklafal egy természetes
hibájáról, hiányosságáról van-e szó.
Royan csalódottsága szinte kézzel
fogható volt, de rövid hallgatás után
megkérdezte: - Volt még valami más is?
- Igen - vigyorgott Nicholas. -
Rengeteg, rengeteg víz, ami nagyon,
nagyon, nagyon sebesen folyik.
- Mit kezdjünk ezzel a te
állítólagos féldombormőveddel? –
kérdezte Royan.
- Cseppet sem rajongok az ötletért,
de vissza kell mennem oda, hogy
alaposabban szemügyre vehessem.
- Mikor?
- Holnap Timkat. Az egyetlen
esélyünk arra, hogy bejussunk a
katedrális maqdasába. Utána majd
megtervezzük, hogyan derítsük fel a
szurdokot.
- Kezdünk kifutni az idıbıl, Nicky,
pont akkor, amikor a dolgok valóban
izgalmassá válnak.
- Ezt mondd még egyszer! - dünnyögte
Nicholas. Royan az ajkán érezte a
férfi leheletét, mivel arcuk olyan
közel volt egymáshoz, mint az
összeesküvıké, vagy két szeretıé, és
ekkor döbbent rá saját szavainak
kétértelmőségére. Felpattant és
lesöpörte nadrágjáról a port meg a
főszálakat.
- Mindössze egy halad van egy ekkora
tömegnek. Most vagy nagyon jó
véleménnyel vagy magadról, vagy jobb,
ha nyomban visszamégy horgászni.
A két debtera, akit kísérıül
rendeltek melléjük, megpróbált utat
törni nekik a tömegben. Mindazonáltal,
alig értek a lépcsı aljára, a tömeg
elnyelte kísérıiket, eltőntek a szemük
elıl. Nicholas és Royan is elszakadt a
másik pártól.
- Maradj mellettem - mondta Nicholas
Royannak, miközben keményen fogta a
karját és a vállával próbált utat
törni maguknak. Szépen húzta maga után
Royant. Természetesen szántszándékkal
rendezte úgy a dolgot, hogy a
tolongásban elveszítsék Boriszt és
Tessayt, ami sikerült is, pontosan
úgy, ahogy tervezte.
Végre egy olyan helyhez értek, ahol
Nicholas szilárdan megtámaszthatta
hátát a terasz egyik kıoszlopánál, így
a tömeg nem sodorhatta el. Meg aztán,
innen jól látta a barlangkatedrális
bejáratát is. Royan nem volt elég
magas ahhoz, hogy átlásson az elıtte
álló férfiak feje fölött, ezért
Nicholas felemelte a lépcsı korlátjára
és az oszlopnál tartotta. Royan a
vállába kapaszkodott, mivel a
korlátról egyenesen a Nílusba
zuhanhatott volna.
A hívık halk, monoton hangon
kántáltak, miközben egymástól
függetlenül egy tucatnyi kisebb
zenekar játszott, szóltak a dobok és
csörögtek a sistrumok. Mindegyik
zenekar mellett ott volt saját
patrónusa, egy-egy pompás köntöső
fınök, a maga hatalmas, tarkabarka
ernyıjének árnyékában.
A levegı tele volt izgalommal és
várakozással, ami majdnem oly erısen
érzıdött, mint a hıség és a bőz.
Fokozatosan növekedett, ahogy
erısödött és hangosabbá vált az ének,
a tömeg pedig himbálódzni, hullámzani
kezdett, mintha egyetlen organizmus,
valami groteszk, élettıl lüktetı amıba
lenne.
A katedrálisból váratlanul
rézharangok csendülése hallatszott,
amire nyomban száz tülök és harsona
válaszolt. A lépcsı tetejérıl puskák
sortüze hangzott, amint a fınökök
testırei a levegıbe lıttek
fegyvereikkel.
Némelyiküknél automata fegyver volt,
így aztán az AK-47esek csattogása
összekeveredett a régi, elöltöltıs
puskák dörrenésével. Kékes lıporfüst
lebegett a gyülekezet fölött, és a
szikláról visszapattanó golyók
elzúgtak a szurdok fölött. Az
asszonyok sikoltoztak és jajongtak, és
ez a hang vérfagyasztóan kísérteties
volt. A férfiak arca izzott a vallásos
szenvedély lángjától. Térdre hulltak,
és kezüket rajongó imádattal emelték a
magasba, miközben énekeltek és Isten
áldásáért kiáltoztak. Az asszonyok
kicsinyeiket a magasba emelték, és a
vallási szenvedély könnyei csordultak
végig sötét orcáikon.
A föld alatti templom kapujában
papok és szerzetesek menete jelent
meg. Elöl jöttek a debterák hosszú,
fehér köntösben, ıket követték az
akolitusok, akiket most fognak
megkeresztelni a folyó mellett. Royan
felismerte Tamrét, hosszú, nyurga
alakja egy fejjel kimagaslott a többi
fiú közül. Royan integetett neki a
tömeg feje fölött, és Tamre
észrevette, szemérmesen elvigyorodott,
majd követte a debterákat a folyó felé
vezetı ösvényen.
Ekkorra már lassanként leszállt az
est. A katlan mélyét árnyak
homályosították el, és az ég úgy
borult fölé, mint valami bíborszín
baldachin, melyen már megjelentek az
elsı, fénylı csillagok. Az ösvény
elején egy réz parázstartó égett.
Ahogy a papok egymás után elhaladtak
mellette, fáklyáikat a lángokba
tartották, majd midın fellobbant,
magasra emelték.
Akár a megolvadt lávafolyam, a
fáklyafényes menet elkezdett lefelé
kígyózni a sziklafalról, és a papok
gyászos énekét meg a dobok hangját
visszhangozták a túlparti sziklák.
A keresztelésre indulókat a
felszentelt papok követték cifra
köntöseikben a kıkapun át, ezüstbıl és
csillogó rézbıl készült, körmeneti
kereszteket vittek, meg hímzett
selyemlobogókat, melyeken a
mártíromságot szenvedett szentek
kínjait és elragadtatott örömmámorát
ábrázolták. Rázták csengettyőiket,
fújták sípjaikat, izzadtak és
énekeltek, mígnem a sötét arcokból
csak a szemek fehérje villant.
Mögöttük a legpompásabb köntöst és
magas, ékkövekkel kirakott fejdíszt
viselı két pap hozta a tabotot. A
frigyszekrényt karmazsinvörös anyaggal
takarták le, mely a földig ért, mivel
ez túlságosan szentséges ahhoz, hogy
profán tekintetek
megszentségtelenítsék.
A hívık az imádat újabb rohamával
vetették magukat a földre. Még a
fınökök is arccal a terasz piszkos
kövére borultak, és néhányan sírtak
hitük szenvedélyes mámorában.
A menetet Jali Hora zárta, a fején
most nem a kék köves korona volt,
hanem egy másik, sokkal pompázatosabb
alkotás, az epifánia korona, nagy
tömeg csillogó fém meg szikrázó hamis
kı, mely mind túl nehéznek tőnt ahhoz,
hogy vékony, öreg nyaka elbírja. Két
debtera fogta a könyökét és
irányította bizonytalan lépteit a
lépcsın, mely levezetett a Nílushoz.
Ahogy a menet haladt lefelé, a
lépcsı tetejéhez legközelebb lévı
hívık felálltak, fáklyáikat
meggyújtották a parázstartóban, majd
elindultak lefelé az apát után. A
teraszon is mindenki megmozdult, hogy
kövesse a menetet, így a terasz
kezdett kiürülni, és Nicholas is
leemelte Royant a korlátról.
- Addig kell bejutnunk a templomba,
amíg elég ember van itt ahhoz, hogy
fedezzen minket - suttogta. Megfogta
Royan kezét, a másik kezével meg
fotóstáskája szíját markolta és
csatlakozott a teraszon mozgolódó
emberekhez. Hagyta, hogy
elıresodorják, de közben az
emberáradaton át egyfolytában a
templom bejárata felé oldalazott.
Elıttük a tolongásban látta Boriszt és
Tessayt is, de ık nem vették észre, és
ı gyorsan összehúzta magát, hogy
véletlenül se tőnjön fel nekik.
Ahogy Royannal elérték a templom
külsı termének kapuját, eltávolodtak a
tolongástól, majd finoman behúzta
Royant az alacsony bejáraton át a
templom homályos, elhagyatott
belsejébe. Gyorsan körülpillantott,
hogy megbizonyosodjon róla, valóban
csak maguk vannak, és az ırök már nem
állnak ott a belsı kapu mellett. Aztán
az oldalfal mellett gyors léptekkel
odasietett, ahol a korommal
szennyezett, földig érı falikárpit
lógott le a mennyezetrıl. Felemelte a
nehéz gyapjúszövet redıit, behúzta
mögé Royant, majd hagyta, hogy a
szınyeg visszahulljon és
mindkettıjüket elrejtse.
Épp idıben érkeztek, mert alig hogy
a falhoz lapultak, és a kárpit
visszahullt eléjük, a qiddist felıl
közeledı léptek zaját hallották.
Nicholas kilesett a szınyeg mögül és
négy fehér ruhás papot látott, akik
áthaladtak a külsı termen, majd ahogy
elhagyták a templomot, a fıkaput
bezárták maguk után. Súlyos puffanás
hallatszott, amikor a zárógerendát
kívülrıl a helyére billentették, és
ezután mélységes csönd töltötte el a
barlangot.
- Erre nem számítottam - suttogta
Nicholas. - Éjszakára bezártak minket.
- Így legalább biztos, hogy nem
fognak megzavarni - felelte Royan
élénken. - Nyomban munkához is
láthatunk.
Elıóvakodtak rejtekhelyükrıl, majd a
külsı termen át qiddist bejáratához
surrantak. Itt Nicholas egy pillanatra
megállt és kezét figyelmeztetın Royan
karjára tette. - Ettıl fogva tiltott
területen járunk. Jobb lesz, ha én
elıremegyek és felderítem a terepet.
Royan határozottan megrázta a fejét.
- Nem fogsz itthagyni. Én is megyek. -
Nicholas jobbnak látta, ha nem
vitatkozik.
- Hát, akkor menjünk. - Nicholas
elindult fel a lépcsın és belépett a
középsı terembe.
Ez kisebb és alacsonyabb volt, mint
a külsı. A falikárpitok itt
gazdagabbak voltak és az állapotuk is
sokkal jobb volt. A csupasz padlón
csupán a piramis alakú, itteni fából,
kézzel faragott keretek álltak, rajtuk
pedig olajban úszó lámpabéllel egy sor
rézlámpás pislákolt. Fényük nagyon
gyönge volt, így a mennyezet és a
terem rejtett zugai homályban
maradtak.
Miközben áthaladtak a termen a
maqdast elzáró kapuk felé, Nicholas
elıvett két elemlámpát a
fotóstáskájából és az egyiket odaadta
Royannak. - Új elemek vannak benne
mondta neki -, de feleslegesen nem
kell égetni. Lehet, hogy egész
éjszakára itt ragadunk.
Megálltak a legbelsı szentély ajtaja
elıtt. Nicholas gyorsan szemügyre
vette. Az ajtószárnyakon vésett képek
voltak, melyek Szt. Frumentiust
ábrázolták glóriával a feje fölött,
amint jobb kezét áldásra emeli.
- Primitív zár - dünnyögte -, több
száz éves lehet. Akár egy kalapot is
behajíthat az ember a hevederpánt és a
nyelv közé. – Kezét ismét a táskába
csúsztatta és kivett egy Leatherman-
szerszámot.
- Ügyes kis dolog ez. Sok mindenre
jó, az ember kiszedheti a követ a ló
patájából, de kinyithat vele akár egy
szeméremövet is.
Letérdelt az erıs vaszár elé és
kinyitotta a szerszám egyik pengéjét.
Royan izgatottan figyelte, majd
összerezzent, amikor a zárnyelv egy
kattanással hátracsúszott.
- Ifjúkori eltévelyedés? - kérdezte.
- A betörés is egyike e sokoldalú
tehetségnek?
- Ez maradjon csak az én titkom -
azzal fölállt és vállát nekifeszítette
az egyik ajtószárnynak. A kenetlen
zsanérok felnyögtek, és Nicholas épp
csak annyira nyitotta ki, hogy
beférjenek rajta, majd nyomban
visszacsukta.
Ott álltak egymás mellett a maqdas
küszöbén, és néma áhítattal
pillantottak körül.
A legbelsı szentély egy apró kamra
volt, sokkal kisebb, mint amekkorának
bármelyikıjük is képzelte. Nicholasnak
tizenkét lépés elég lett volna, hogy
átérjen rajta. A boltíves mennyezet
annyira alacsony volt, hogy
lábujjhegyre állva, kinyújtott
ujjainak hegyével elérte a tetejét.
A padlótól fölfelé, a falak mentén
polcok álltak, melyeken a hívık
ajándékai és adományai sorakoztak,
bizánci stílusú ikonokon a
Szentháromság és a Szőzanya, díszes
ezüstkeretben. Volt ott jó pár
szenteket és uralkodókat ábrázoló
szobrocska, csillogó fémbıl készült
medalionok és koszorúk, edények,
tálak, ékkıvel kirakott dobozok,
sokágú gyertyatartók. A bennük égı
fogadalmi gyertyák reszketı fénye
világította meg a szentélyt.
Ócskaságok és igazi kincsek rendkívüli
győjteménye volt ez, gyönyörő, értékes
mőtárgyak és ízléstelen limlomok
kavalkádja, amit az évszázadok során
az etióp uralkodók és törzsfık
adományoztak a kolostornak.
A szentély közepén állt a cédrusfa
oltár, szárnyaira a jelenések, a
teremtés, a kísértés, az Édenbıl való
kiőzetés és az utolsó ítélet
látomásszerő jeleneteit vésték. Az
oltárterítı nyers selyembıl készült
csipke volt, a kereszt és a kehely
pedig szépen megmunkált, nehéz
ezüstbıl készült. Ott csillogott a
gyertyafényben az apát koronája,
melynek közepén Taita kék
kerámiapecsétje ékeskedett.
Royan odament az oltárhoz és
letérdelt elıtte. Fejét lehajtotta, és
imádkozott. Nicholas tisztelettudóan
várakozott a küszöbön, amíg Royan fel
nem állt, majd csatlakozott hozzá.
- A tabot kı! - mutatott Nicholas az
oltár mögé, és egymás mellett lépkedve
elindultak felé. A maqdas hátsó
részében egy arany- és ezüstszállal
hímzett, nehéz damaszttal letakart
tárgy állt. A lepel alatt látszó
körvonalak alapján látták, hogy
elegáns forma, az arányai kellemesek,
embermagasságú, de karcsú talapzat.
Mindketten körbejárták a mohón
tanulmányozták a letakart formát, de
vonakodtak megérinteni, vagy leemelni
róla a leplet, mert attól féltek, hogy
várakozásuk alaptalannak bizonyul, és
reményeik úgy omlanak össze, miként az
örvénylı víz zúdul alá a Nílus
katlanába. A mindkettıjüket hatalmába
kerítı feszültséget Nicholas törte meg
azzal, hogy a tabot kıtıl a szentély
hátsó falának rácsos kapuja felé
fordult.
- Szt. Frumentius sírja! - mondta,
és odament a rácshoz. Royan is mellé
lépett, és együtt kukucskáltak be a
kortól megfeketedett fa négyszögletes
nyílásán át. Odabenn sötét volt.
Nicholas bedugta elemlámpáját az egyik
kis nyíláson és felkapcsolta.
Az elemlámpa fényében a sír
szivárványként ragyogó színpompája
annyira elkápráztatta a szemüket, hogy
beletelt néhány pillanatba, míg
hozzászoktak, és akkor Royan hangosan
felszisszent.
- Ó, édes Istenem! - Reszketni
kezdett, mintha magas láza lenne, és
az arca elsápadt, ahogy kifutott
belıle minden vér.
A koporsó a sírkamra hátsó falában
lévı kıpárkányon helyezkedett el.
Kívülre a benne fekvı férfi hasonmását
festették. Bár már erısen megkopott, a
festék jórészt lepattogzott róla, a
halott férfi halvány arca és vöröses
szakálla még mindig tisztán kivehetı
volt.
Nem ez volt Royan elképedésének
egyetlen oka. A koporsó mellett és
fölött a falat bámulta. Színek
kavalkádja tárult a szeme elé azon a
falon, melynek minden négyzetcentijét
renkívül kifinomult és mesterien
kidolgozott falfestmény borította,
amit csodálatos módon nem tépáztak meg
az eltelt évezredek.
Nicholas áhítatos némasággal
pásztázta végig elemlámpája fényével,
és Royan úgy kapaszkodott a karjába,
mintha máskülönben elesne. Éles
körmeit belemélyesztette Nicholas
húsába, de a férfi észre se vette a
fájdalmat.
Hatalmas csaták jeleneteit látták és
harci gályákat, melyek az örök folyó
kék vizén vívták meg szörnyő harcukat.
Aztán voltak ott vadászjelenetek is,
vízilovakat és hosszú, ragyogó agyarú,
hatalmas elefántokat üldöztek. Másutt
meg tolldíszes, vértbe öltözött
regimentek dühödt, vérszomjas csatája
látszott. Szekérhadosztályok vágtattak
és támadtak egymásra ezeken a keskeny
falakon át, miközben saját vad
száguldásuk pora félig eltakarta ıket.
Minden egyes falfestmény elıterét
egy magas, hısi alak uralta. Az
egyiken íját feszítette meg, a másikon
bronzkardját lendítette magasba.
Ellenségei porba hullottak elıtte és ı
eltiporta ıket, vagy levágott fejüket
győjtötte csokorba, akárha virágott
szedne.
Nicholas egymás után világította meg
e csodás mővészi alkotásokat, majd
megállt a központi falmezın, mely a
korhadó, szétesı koporsó fölötti fal
teljes felületét beborította. Itt
ugyanaz az istenszerő alak száguldott
harci szekéren. Az egyik kezében íj, a
másikban pedig dárdákat tartott. A
feje fedetlen volt, sőrő aranyló haja,
akár egy oroszlán sörénye lebegett
mögötte a vágta szelében. Arca nemes
volt és büszke, tekintete egyenes és
fékezhetetlenül átható.
Az alatta lévı felirat klasszikus
egyiptomi hieroglifa volt. Royan síri
hangon, suttogva fordította le.

Egyiptom Nagy Oroszlánja.


Százezer Legjobbja

Dicsıség Aranyának Birtokosa

Fáraó Társa

Minden Istenek Harcosa

örökké élj!

Royan keze reszketett Nicholas


karján, hangja elcsuklott, majd elfúlt
a visszafojtott érzelmektıl. Még sírt
is egy kicsit, aztán megrázta magát,
miközben sikerült visszanyernie
önuralmát.
- Ismerem ezt a mővészt - mondta
halkan. - Öt évet töltöttem munkája
tanulmányozásával. Bárhol felismerném.
- Vett egy nagy levegıt. - Teljes
bizonyossággal mondhatom, hogy közel
négyezer évvel ezelıtt Taita, a
rabszolga festette ezeket a falakat,
és tervezte ezt a sírt.
A halott férfi nevére mutatott,
melyet a koporsó párkánya felett a
kıbe véstek.
- Ez nem egy keresztény szent sírja.
Évszázadokkal ezelıtt egy akkori pap
bukkanhatott rá, és tudatlanságában
saját vallásának tulajdonítva,
birtokba vette. - Reszketegen ismét
egy mély levegıt vett. – Oda nézz! Az
ott Tanus Harreb úr, az egyiptomi
seregek fıparancsnoka, Lostris
királynı szeretıje, Memnon herceg, a
késıbbi Tamose fáraó vér szerinti
atyjának pecsétje.
Ezután mindketten némák voltak,
belevesztek felfedezésük csodájába.
Végül Nicholas törte meg a csöndet.
- Akkor minden igaz. A hetedik
tekercs titkai mind itt vannak
elıttünk, ha megtaláljuk hozzá a
kulcsot.
- Igen - mondta Royan halkan. - A
kulcs. Taita kı testamentuma. -
Visszafordult a tabot kı felé, és
lassan, szinte félve közeledett hozzá.
- Képtelen vagyok rá, hogy
megtegyem, Nicky. Rettegek, hogy nem
az, amit remélünk. Csináld te!
Nicholas egyenesen odament az
oszlophoz és egy bővész mozdulatával
lerántotta róla a damasztleplet.
Meredten nézték a márványos mintázatú,
rózsaszín gránitoszlopot, amit
Nicholas leleplezett. Úgy száznyolcvan
centi magas lehetett, alul az
alapterülete kilencszáz négyzetcenti
körül, mely fokozatosan vékonyodott,
és a csúcsán lévı talapzat már fele
akkora volt. A gránitot simára
csiszolták, majd televésték.
Royan elırelépett és megérintette a
hideg követ, ujjaival úgy simította
végig a hieroglifákat, miként egy vak
ember olvassa a Braille-írást.
- Taita hozzánk írt levele -
suttogta, miközben hosszú, karcsú,
kissé remegı mutatóujjával simította
körbe a sőrőn vésett írásjelek között
a törött szárnyú sólyom rajzát. -
Közel négyezer éve írta, és ez azóta
is itt vár ránk, hogy elolvassuk és
megértsük. Nézd, hogy írta alá! -
Royan lassan körüljárta a
gránitoszlopot, egymás után szemügyre
vette mind a négy oldalt, miközben
mosolygott és bólogatott, majd
elgondolkodva ráncolta homlokát, a
fejét csóválta, aztán megint
mosolygott, mintha egy
szerelmeslevelet olvasna.
- Olvasd fel nekem - kérte Nicholas.
- Számomra ez túl bonyolult -
felismerem a jeleket, de nem értem,
nem tudom követni a szöveget.
Magyarázd el nekem.
- Ez Taita. - Royan nevetett, az
áhítat és a csodálat végre átadta
helyét az izgalomnak. - Szokás szerint
most sem tagadja meg önmagát, megint
homályos és hóbortos. - Olyan volt,
mintha egy szívének kedves, de
bosszantó öreg barátról beszélne. - Az
egész versben van és valószínőleg ez
megint egyike az ı saját, titkos
jelrendszerének. - Kiválasztott egy
hieroglifasort és ujjával követte,
miközben fennhangon olvasta: - A
keselyő hatalmas szárnyakon emelkedik
fel, hogy köszöntse a napot. A sakál
üvölt és saját farkába mar. A folyó a
föld felé folyik. Vigyázz te, ki
háborgatod e szent helyet, különben
megismered az istenek haragját!
- Ez badarság, halandzsa. Nincs
semmi értelme – tiltakozott Nicholas.
- De igen, van értelme. Amit Taita
mond, annak mindig van értelme, ha
egyszer az embernek sikerül eljutnia
oda, hogy követni tudja ravasz,
nyakatekert gondolkodását. - Egyenesen
Nicholas felé fordult. – Ne vágj már
olyan savanyú képet, Nicky. Arra ne
számíts, hogy Taitát úgy olvashatod,
akár egy vezércikket a The Timesban.
Egy talányt adott fel nekünk, aminek a
megfejtése hetekig, esetleg hónapokig
tartó munkát jelent.
- Nos, egy dolog biztos. Nem
maradhatunk itt a maqdasban hetekig
vagy hónapokig, hogy kibogozzuk.
Lássunk munkához.
- Elıször a fényképek. - Royan gyors
és gyakorlatias lett. - Utána pedig
nyomatot vehetünk a kırıl.
Nicholas letérdelt a fotóstáska
mellé, hogy kinyissa redınyzárát. -
Elıször csinálok két tekercs színeset,
aztán meg a Polaroidot használom, így
lesz mivel dolgoznunk, amíg elı nem
hívatjuk a színeseket.
Royan ellépett az útjából, amíg
térdelve körbejárta az oszlopot és a
megfelelı szögben tartotta a gépet,
hogy ne torzítsa el a térhatást. Mind
a négy oldalról egy-egy sorozat képet
készített különbözı blendenyílással és
exponálási idıvel.
- Ne használd fel az összes filmet –
figyelmeztette Royan. Készítenünk kell
néhány felvételt a sír falairól is.
Nicholas engedelmesen odament a
rácsos kapuhoz és tanulmányozni kezdte
a zárat. - Ez egy kicsit bonyolultabb,
mint a külsı kapu. Ha megpróbálok
bejutni ide, lehet, hogy egy kicsit
megrongálom és nyoma marad. Szerintem
nem éri meg azt a kockázatot, hogy
emiatt esetleg leleplezıdünk.
- Rendben - egyezett bele Royan. -
Akkor csináld a rács nyílásán át.
Nicholas minden tıle telhetıt
megtett, hogy a képek a lehetı
legjobban sikerüljenek, a rácson át
kinyújtott karral bedugta a
fényképezıgépet és a fókuszt becslés
alapján állította be.
- Ennyi - mondta végül Royannak. -
Akkor most jön a Polaroid. - Gépet
váltott és az egészet megismételte, de
ezúttal Royan egy kis mérıszalagot
tartott az oszlop mellé, hogy a
fokbeosztás alapján megkapják a
méretarányokat.
Ahogy kijöttek a képek, mindet
odaadta Royannak, hogy ellenırizze a
minıséget. Egyszer-kétszer, amikor a
gép vakuja túlexponálta a képet, vagy
túl homályosra sikerült, esetleg
valami más okból nem volt elégedett,
megkérte Nicholast, hogy ismételje meg
azt a felvételt.
Közel kétórányi munka után volt egy
teljes sorozat Polaroid képük, így
aztán Nicholas elrakta a gépeket és
elıvette a mőnyomó papírt. Közösen
ráfeszítették az oszlopra, majd
ragasztószalaggal rögzítették. Ezután
Nicholas elkezdte a tetején, Royan
pedig az alján. Fekete rajzszénnel
dörgölték rá a tiszta papírra a
vésetek pontos formáját és alakját.
- Megtanultam már, hogy ez mennyire
fontos, ha az embernek Taitával van
dolga. Ha nem tudsz az eredetivel
dolgozni, akkor rendelkezned kell egy
pontos másolattal. Néha a véset
legapróbb részlete is teljes egészében
megváltoztathatja a szöveg értelmét és
jelentését. Nála mindennek több rétege
és rejtett mélysége van. Olvashattad A
folyó istenében, hogy önmagát tartja a
szójátékok és talányok par excellence
mesterének és a bao valaha élt
legnagyobb játékosának. Nos, a
könyvnek ez a része feltétlenül
helytálló. Bárhol is legyen most,
tudja, hogy a játék elkezdıdött és
élvezettel figyeli minden lépésünket.
El tudom képzelni, ahogy magában
kuncog, és gúnyos örömmel dörgöli
össze a kezét.
- Mintha kissé elragadott volna a
képzelet, drága leányzó. Nicholas
folytatta a munkát. - De azért értem,
hogy mit akarsz ezzel mondani.
A jelek körvonalainak átmásolása a
tiszta papírra fáradságos, monoton
munka volt és az órák csak teltek,
amint négykézláb vagy hétrét görnyedve
dolgoztak az oszlopon. Végül Nicholas
hátralépett és fájó hátát
masszírozgatta.
- Hát ennyi. Kész vagyunk.
Royan is felállt. - Mennyi az idı? -
kérdezte, mire Nicholas ránézett az
órájára.
- Hajnali négy. Jobb lesz, ha most
gyorsan rendet csinálunk.
Ellenıriznünk kell mindent, nehogy
látogatásunknak bármi nyoma maradjon.
- Van még valami - mondta Royan,
miközben letépte az egyik papír
sarkát. Odament vele az apát
koronájához. A papírdarabkát gyorsan
ráragasztotta a korona közepén lévı
kék kerámiapecsétre, és rádörgölte a
törött szárnyú sólyom rajzát.
- Hogy szerencsénk legyen -
magyarázta Nicholasnak, amint
visszament, hogy segítsen neki a
hosszú papírcsíkokat összehajtogatni
és visszatenni a táskába. Ezután
összeszedték a ledobált
ragasztódarabkákat meg a filmek
papírját, amelyeket Nicholas menet
közben a kılapokra hajigált.
Mielıtt ismét letakarták volna a
gránitoszlopot a damaszttal, Royan
végigsimította a kıbe vésett
feliratokat, mintha örökre búcsúzna
tılük. Aztán odabólintott Nicholasnak.
A férfi ráterítette az anyagot az
oszlopra, majd elrendezte a redıket
is, minden olyan legyen, ahogy
találták. A rézzel körbevett ajtó
küszöbérıl még egyszer végignéztek a
maqdason, majd Nicholas résnyire
kinyitotta az ajtót.
- Menjünk! -- Royan átpréselte magát
a keskeny nyíláson, majd Nicholas is
követte ıt a qiddistbe. Mindössze
néhány percre volt szüksége ahhoz,
hogy a zár nyelvét a helyére
csúsztassa.
- Most hogy jutunk ki a fıkapun? -
kérdezte Royan.
- Nem hiszem, hogy feltétlenül arra
kell mennünk. A papoknak nyilván van
egy bejáratuk a lakrészük felıl a
qiddistbe.
Nemigen láttam, hogy a fıkaput
használták volna. - Megállt a terem
közepén, és figyelmesen körülnézett. -
Ezen az oldalon kell lennie, ha
egyenesen a szerzetesek lakrészéhez
vezet... hirtelen egy elégedett
dünnyögéssel elhallgatott. - Aha!
Tisztán látszik, hogy az évszázadok
során lábuk hol koptatta ki a padlót.
- A teremnek az oldalfal melletti
részére mutatott, ahol a simára
koptatott kövek egészen bemélyedtek. -
És nézd csak piszkos ujjaik nyomát a
falikárpiton! - Gyorsan odament a
kárpithoz és egyik redıjét félrehúzta.
- Úgy van, ahogy gondoltam. - Az anyag
egy keskeny ajtónyílást rejtett. -
Gyere.
Egy, az élı sziklán átvezetı, sötét
folyosóban találták magukat. Nicholas
végigvilágított rajta elemlámpájával,
de az égıt kezével eltakarta, hogy
csak annyi fényt adjon, amennyire
feltétlenül szükségük van. - Erre.
A folyosó derékszögben kanyargott,
és elöl, egészen homályosan valamiféle
világosság látszott. Nicholas
kikapcsolata az elemlámpát és vezette
tovább Royant.
Itt már állott ételszag és áporodott
testszag érzıdött, és elhaladtak egy
szerzetes ajtó nélküli sziklacellája
elıtt. Nicholas bevilágított. A kopár
cellában nem volt senki. A falon egy
fakereszt lógott, alatta pedig egy
alacsony ágy állt. Ez volt a teljes
berendezés. Elhaladtak még vagy egy
tucatnyi hasonló cella mellett, szinte
teljesen egyformák voltak.
A folyosó következı fordulója után
Nicholas megtorpant. Arcát enyhe
légmozgás csapta meg és szájában
érezte a friss levegı ízét. - Erre -
suttogta.
Sietıs léptekkel mentek tovább,
mígnem Royan hirtelen megragadta a
vállát és megállította.
- Mi... - kezdte Nicholas, de Royan
megszorította a vállát, hogy
elhallgattassa. Akkor már ı is
hallotta, emberi hang volt, mely
hátborzongatóan visszhangzott végig a
folyosó labirintusán.
Aztán furcsa, kísérteties kiáltás
hallatszott, egy kínok közt vergıdı
lélek sikolya és zokogása. Óvatosan
osontak tovább, szerettek volna
kimenekülni innen, még mielıtt
felfedezik ıket, de ahogy haladtak
elıre, a hangok egyre erısödtek.
- Közvetlenül elıttünk -
figyelmeztette Royant suttogva
Nicholas. - El kell surrannunk elıtte.
Most már látták a cella bejáratán át
a folyosóra ömlı, halovány, sárga
lámpafényt. Egy újabb szívtépı nıi
sikoly visszhangzóit végig a folyosón,
mire mindketten megdermedtek.
- Ez nıi hang. Mi folyik itt? -
suttogta Royan, de Nicholas a fejét
csóválva csendre intette, miközben
óvatosan haladtak tovább.
El kellett menniük a kivilágított
cella ajtó nélküli bejárata elıtt.
Nicholas hátával a szemközti falnak
lapulva oldalazott felé. Royan a
karjába kapaszkodva követte.
Benéztek a cellába, ahonnan ismét
felhangzott a nı sikolya, de ezúttal
egy férfihanggal keveredett. Ez egy
szavak nélküli duett volt, tele a
szenvedély vad kínjával, mely túl
heves ahhoz, hogy némán elviseljék.
Szemük elıtt egy meztelen pár feküdt
az alacsony ágyon. A nı
szétterpesztett lábbal feküdt és
felemelt térde közt tartotta a férfi
csípıjét. Karjával szorosan ölelte a
férfi hátát, melyen minden izom
megfeszült és verítéktıl csillogott.
Vadul mélyedt a nıbe, feneke hullámzón
olyan erıvel tört elıre, akár egy
hatalmas, fekete faltörı kos.
A nı feje egyik oldalról a másikra
gördült, miközben egy újabb sikoly
tört elı torkából. Ez már úgy tőnt,
túl sok volt a fölötte lévı férfinak
is ahhoz, hogy elviselje,
felemelkedett, akár egy ágaskodó
kobra, miközben medencéje még mindig a
nıhöz tapadt, de a háta ívben
meghajlott, mint egy felajzott harci
íj. Egymás után többször is görcsösen
összerándult. Hátul a lábán inai
pattanásig feszültek, és hátán az
izmok úgy remegtek és ugráltak, mintha
különálló élılények lennének.
A nı kinyitotta a szemét és
egyenesen rájuk nézett, amint
dermedten álltak az ajtóban, de nem
látta ıket, mert szenvedélyének ereje
elvakította. Szeme üvegesen meredt
elıre, amint a fölötte lévı férfi
arcába sikoltott.
Nicholas elhúzta Royant és
végigosontak a folyosón, míg ki nem
értek az elnéptelenedett, üres
teraszra. A lépcsı aljánál megálltak,
hogy belélegezzék az éjszaka hővösen
édes levegıjét, melyben a Nílus illata
érzıdött.
- Tessay az övé lett - suttogta
Royan.
- Legalábbis ma éjszakára - mondta
Nicholas.
- Nem - szállt szembe vele Royan. -
Te is láttad Tessay arcát, Nicky. İ
most már Mek Nimmurhoz tartozik.
A hajnal már rózsásan borszínőre
festette a hegylánc cakkos, csipkézett
gerincét, amikor a táborba értek és
elváltak Royan kunyhójának ajtajában.
- Hulla fáradt vagyok - mondta
Nicholasnak. - Ez az izgalom túl sok
volt nekem. Délnél elıbb ne is keress.
- Okos gondolat. Aludj csak addig,
amíg kedved tartja. Szeretném, ha
sziporkázóan friss és éles szemő
lennél, amikor nekilátunk az anyagnak,
amit az éjjel győjtöttünk.
Mindazonáltal még távolról sem volt
dél, amikor Nicholast Legmélyebb
álmából verte fel Borisz durva
üvöltése, ahogy beviharzott a
kunyhójába.
- Angol, ébresztı! Beszélnünk kell.
Ébresztı ember, ébredj már fel!
Nicholas átfordult, majd kinyújtotta
karját a szúnyogháló alól, és a
karórája után tapogatódzott. - A
francba, Bruszilov! Mi a fenét akar?
- A feleségem! Nem látta a
feleségemet?
- Hát mi közöm van nekem a maga
feleségéhez?
- Eltőnt! Nem láttam tegnap este
óta.
- Azok után, ahogy bánt vele, ez
cseppet sem meglepı. Most pedig menjen
innen és hagyjon aludni.
- Megszökött a kurvája azzal a
fekete rohadékkal, Mek Nimmurral.
Mindent tudok róluk. Ne is próbálja
meg takargatni, angol. Tudok én
mindenrıl, ami itt folyik. Maga csak
fedezni próbálja - ismerje el!
- Takarodjon innen, Borisz! Ne
próbáljon meg belekeverni a piszkos
magánéletébe!
- Láttam magát és azt a shufta
szemétládát, amint a nyúzókunyhóban
beszélgettek egyik este. Ne is
próbálja tagadni, angol. Maga is
nyakig benne van ebben az egészben.
Nicholas egy mozdulattal felhajtotta
a szúnyoghálót és kiugrott az ágyból.
- Legyen szíves és ügyeljen a
nyelvére, amikor velem beszél, maga
nagydarab ökör.
Borisz az ajtó felé hátrált. -
Tudom, hogy megszökött vele. Egész
éjjel kerestem ıket a folyónál.
Elmentek és eltőnt velük a legtöbb
embere is.
- Ez Tessaynek csak javára válik. A
változatosság kedvéért végre némi
ízléssel választott férfit magának.
- Azt hiszi, hagyom, hogy ez a kurva
megússza ezt a dolgot? Akkor téved,
nagyot téved. Utánuk megyek és
mindkettıjüket megölöm. Tudom, hogy
merre tartanak. Ne gondolja, hogy
hülye vagyok. Mindent tudok Mek
Nimmurról. Én voltam az elhárítás
vezetıje... - Hirtelen elhallgatott,
amint rádöbbent, hogy mit mondott. -
Hasba lövöm és hagyom, hogy az a kurva
Tessay végignézze a haláltusáját.
- Ha Mek Nimmur nyomába ered, akkor
én arra fogadok, hogy nem fog
visszatérni.
- Maga nem ismer engem, angol. Egyik
este elvert, amikor egy üveg vodka
volt bennem, ezért aztán azt hiszi,
hogy velem könnyő elbánni, da? Nos,
Mek Nimmur majd meglátja, hogy milyen
könnyő elbánni velem.
Borisz kivharzott a kunyhóból.
Nicholas sortja fölé egy inget húzott,
majd utánament.
Borisz saját kunyhójában volt, ahol
behajigált néhány lényeges holmit egy
könnyő csomagba. Most épp töltényeket
tett be 30/06-os vadászpuskájának
tárába.
- Hagyja futni ıket, Borisz -
tanácsolta neki Nicholas immáron
sokkal nyugodtabb hangon. - Mek kemény
fickó nem is lehetne keményebb -, és
legalább ötven harcos van vele. Elég
öreg már ahhoz, hogy tudja, egy nıt
nem lehet erıvel megtartani. Hagyja,
hadd menjen!
- Nem akarom én megtartani. Meg
akarom ölni. A szafarinak vége, angol.
- Egy bırre főzött kulcsot hajított a
földre Nicholas lába elé. - A Land
Cruiser kulcsai. Egyedül is
visszatalál innen Addiszba. Itthagyom
négy legjobb emberemet, hogy
gondoskodjanak magáról és fogják a
kezét. A nagy teherautót hagyja itt
nekem. Miután Addiszba ért, a Land
Cruiser kulcsait hagyja a
nyomolvasómnál, Alynál. İt mindig
tudom, hogy hol keressem. Elküldöm
majd a pénzét, amivel a rövidítés
miatt tartozom. Ne féljen – becsületes
ember vagyok.
- Hogy is kételkedhettem volna
ebben? - mosolygott Nicholas. -
Viszlát, öregfiú. Sok szerencsét.
Szüksége is lesz rá, ha Mek Nimmurral
akar megküzdeni.
Borisznak jó néhány óra hátránya
volt üldözöttéivel szemben, ezért
amint elhagyta a tábort, könnyő
futásnak eredt lefelé az ösvényen,
mely becsatlakozott a nyugat felé, a
szudáni határnak tartó fıcsapásba.
Könnyed, ruganyos tartással futott,
akár egy sportoló.
- Úgy tőnik, a vodka ellenére még
mindig jó formában van. – Nicholas
akaratlanul is elismerıen nézett
utána. - De kíváncsi lennék, vajon
mennyi ideig képes tartani ezt a
sebességet?
Ezután megfordult, hogy visszamenjen
és aludjon még egy kicsit, de ahogy
elhaladt Royan kunyhója mellett, Royan
kidugta a fejét. - Mi volt ez a
kiabálás? Azt hittem, hogy megint egy
kis nézeteltérésed támadt Borisszal.
- Tessay lelépett. Borisz rájött,
hogy Mekkel ment el, és most üldözıbe
vette ıket.
- Jaj, Nicky! Nem tudjuk
figyelmeztetni ıket?
- Semmi esélyünk rá, de amennyiben
Mek agya nem lágyult meg, akkor számít
rá, hogy Borisz a nyomába ered. Ami
azt illeti, szerintem talán még
reménykedik is benne, mert így végre
lehetısége nyílik rá, hogy rendezze a
számlát. Nem, Meknek nincs szüksége
rá, hogy segítsünk neki. Menj vissza
aludni!
- Most nemigen tudnék aludni.
Teljesen fel vagyok pörgetve. A tegnap
esti Polaroidokat nézegettem. Taita
szépen eláraszt minket. Gyere és nézd
meg ezt.
- Hadd aludjak még egy órácskát! -
könyörgött tréfásan Nicholas.
- Most nyomban, ha nem még hamarabb
- nevetett Royan.
Kunyhójában a tábori asztalra voltak
kirakva a Polaroidok meg a
lekopírozott másolatok, és Royan
intett Nicholasnak, hogy üljön le
mellé.
- Miközben te csak aludtál, akár egy
mormota, nekem sikerült elırébb
jutnom. - Kitett négy Polaroidot
egymás mellé és föléjük helyezte
hatalmas nagyítóját. Ez egy
összecsukható lábú, profi
térképészszerkezet volt, mely alatt a
fénykép minden részlete tisztán
látszott. – Taita a sztélé minden
oldalát az év egy-egy évszakáról
nevezte el - tavasz, nyár, ısz és tél.
Mit gondolsz, mit akarhatott ezzel?
- Megszámozta az oldalakat?
- Én is pontosan erre gondoltam -
helyeselt Royan. - Az egyiptomiak a
tavaszt tekintették minden új élet
kezdetének. Ezzel megmondta nekünk,
hogy milyen sorrendben olvassuk a
táblákat. Ez itt a tavasz. – Kiemelte
az egyik fényképet.
- Négy szabvány idézettel kezdıdik,
ami a Halottak könyvébıl való. -
Felolvasta a nyitó rész elsı néhány
sorát: - Én vagyok az elsı szellı mely
lágyan lengedez az örökkévalóság sötét
vize felett. Én vagyok a felkelı nap.
A legelsı fénysugár. Fehér tollpihe a
hajnal fuvallatában. Én vagyok Re.
Mindenek kezdete, örökké élek. Sosem
halok meg. - Kezében a nagyítóval
Royan Nicholasra nézett. – Amennyire
látom, alapvetıen nem különbözik az
eredetitıl. Ösztönöm azt súgja, hogy
ezt most egy idıre tegyük félre.
Bármikor visszatérhetünk rá.
- Hát, akkor kövessük ösztöneidet -
javasolta Nicholas. Olvasd a következı
részt.
Royan a fénykép fölé helyezte a
nagyítót. - Nem nézek rád, amíg ezt
olvasom. Taita, ha éppolyan
hangulatban van, idınként világiasan
szókimondó, mint Rabelais.
Mindenesetre, így szól: Az istennı
leánya sóvárog anyja teste után.
Üvölt, akár egy nıstény oroszlán,
midın hozzá siet. A hegyekbıl szökken
alá, hatalmas fogai fehérek. Ö a világ
szajhája. Vaginájából hatalmas
áradatok ömlenek. Vaginája seregnyi
férfit nyelt el. Kéjvágya elemészti a
kıfaragókat és a kınek megmunkálóit.
Vaginája egy nyolckarú polip, mely
felfalt egy istent.
- Hőha! - kuncogott Nicholas. - Ez
aztán a zaftos szöveg, igaz? -
Elırehajolt, hogy szemügyre vegye
Royan arcát, aki még mindig
elfordította a fejét. - Óh, leányzó,
mily rózsás az orcád. Csak nem
pirultál el?
- A skót akcentusod cseppet sem
meggyızı - mondta neki Royan fagyosan,
miközben még mindig nem nézett rá. -
Ha befejezted, hogy az én rovásomra
humorizálj, akkor mit gondolsz, mit
jelent az, amit az imént olvastam?
- Eltekintve attól, ami nyilvánvaló,
halvány sejtelmem sincs.
- Szeretnék mutatni neked valamit. -
Royan felállt, és a fényképeket meg a
papírtekercseket visszarámolta az
oldalzsákba. - Fel kéne húznod a
bakancsodat. Teszünk egy kis sétát.
Egy órával késıbb ott álltak a
függıhíd közepén, és szelíden
himbálództak a Dandera folyó sebes
vize felett.
- Hápi a Nílus istennıje. És ez a
folyó tán nem az ı lánya, ki
vágyakozva siet hozzá, hegytetıkrıl
szökken alá, üvölt, akár egy nıstény
oroszlán, és fogai tajtéktól fehérek?
- kérdezte Royan.
Némán meredtek a rózsaszín kıív
felé, melyen át a folyó lezúdult, és
Nicholas arcán buja mosoly jelent meg.
- Azt hiszem, tudom, hogy mi a
következı, amit mondani fogsz. Nekem
ez volt az elsı gondolatom, amikor a
hasadékra néztem. Te azt mondtad, hogy
olyan, mint egy vízköpı szörny szája,
de nekem más képzetem támadt.
- Erre csak annyit mondhatok, hogy
rendkívüli hölgyismerıseid lehetnek -
mondta Royan, majd a szájához kapott.
- Hoppá! Nem akartam ilyet mondani.
Éppoly undorító vagyok, mint te meg
Taita.
- A munkásokat ez nyelte el! -
Nicholas hangja kezdett izgatottabbá
válni. - A kıfaragókat meg a kı
megmunkálóit!
- Mamose fáraó isten volt. A folyó
felfalt egy istent – elnyelte kövén
át. - Royan is éppoly izgatott volt. -
Be kell vallanom, hogy nem jutott
volna eszembe ez az asszociáció, ha
nem fedezted volna fel az üreg
belsejét és nem találod meg azokat a
mélyedéseket a falban. - Megrázta
Nicholas karját. - Nicky, be kell
jutnunk oda. Jobban meg kell néznünk
azt a féldombormővet, amit az üreg
falán találtál.
- Ez némi felkészülést igényel -
mondta Nicholas habozva. - Alaposan
össze kell erısítenem a köteleket, ki
kell találnom valamiféle
felvonószerkezetet és be kell
tanítanom Alyt meg a többi embert,
nehogy megismétlıdjön a múltkori kis
fiaskóm. Legkorábban holnap reggelre
tudunk felkészülni, hogy
megkísérelhessük.
- Hát, akkor csak láss neki! Nekem
épp elég elfoglaltságot ad addig a
sztélé fordítása. - Aztán hirtelen
elhallgatott és felnézett az égre. -
Hallgasd csak! - suttogta.
Nicholas félrehajtotta a fejét s így
a folyó moraján túl meghallotta a
levegıben sivítva zakatoló rotorok
hangját.
- A francba! - csattant fel. - Azt
hittem, már megszabadultunk a
Pegazustól. Gyere! - Megragadta Royan
karját és lerángatta a hídról. Amikor
földet értek, Nicholas leugrott a
partra, és Royan követte. Bekúsztak a
híd lecsüngı szegélye alá.
Csöndben ültek a fehér, homokos
parton és figyelték, amint a Jet
Ranger helikopter sebesen közeledik,
majd a hegyek fölött, a rózsaszín
sziklákon túl visszafordul. Ezúttal a
pilóta nem vette észre ıket, mivel
elfordult, és a szakadék vonala mentén
körözött. Hirtelen a motor hangja
drámaian megváltozott, magasabb lett,
ahogy a pilóta elkezdte felemelni a
gépet.
- Úgy hangzik, mintha visszafelé
indulna, hogy leszálljon a hegyekben -
mondta Nicholas, miközben kimászott a
híd alól. - Sokkal jobban erezném
magam, ha nem szaglásznának itt
állandóan.
- Nem hiszem, hogy túlzottan
nyugtalankodnunk kellene miattuk -
mondta Royan. - Még ha közük is lenne
Duraid gyilkosaihoz, akkor is jóval
elıttük járunk. Nyilvánvaló, hogy még
nem ismerték fel a kolostor és a
sztélé jelentıségét.
- Remélem, hogy igazad van. Most
pedig menjünk vissza a táborba. Nem
szabad hagynunk, hogy még egyszer a
szakadék környékén lássanak minket.
Túlságosan gyakori véletlen lenne,
hogy valahányszor erre járnak, mindig
itt találnak minket.

Míg Royan a kunyhójába ment és a


fényképek meg a lemásolt vésetek
fölött elmélkedett, addig Nicholas a
nyomolvasókkal meg az állatnyúzókkal
dolgozott. A nejlonkötél szálakra
bontott végét a második köteghez
erısítette, hogy egyetlen, százötven
méteres kötelet kapjon. Ezután
szétszedte a fızıkunyhó vászontetejét,
felhasogatta, majd a széleket
összevarrta, és egy függıülést
készített. A kötél végeibıl egy hámot
csinált, amit a vászonülés négy
sarkához erısített.
Mivel nem hozott magával csigasort,
ezért rudakból összeállított egy durva
állványzatot, amit kinyújthat a szirt
peremérıl, s így a kötél nem akadhat
be a kiálló sziklákba. A kötél egy
hornyon át fog futni, amit forró
vassal fúrt be a központi gerenda
végébe. Fızızsírral kente meg.
Már a délután közepén jártak, mire
végzett az elıkészületekkel. Ezután
Royant a táborban hagyta, és
kötélkötegekkel meg az állványzat
rúdjaival megrakodva, emberei élén
visszament az ösvényen arra a helyre,
ahol leereszkedett a szakadékba, hogy
felhozza a dik-diket. Onnantól a
szikla pereme mentén lefelé haladtak a
folyón. Nehéz volt, mivel a tüskés
bozót mindent benıtt, és helyenként
késüket kellett használniuk, hogy utat
vágjanak maguknak.
Nicholast a vízesés hangja vezette.
Ahogy haladtak lefelé a folyó mentén,
ez a hang egyre erısödött, mígnem a
szikla már szinte remegett lábuk alatt
a lezúduló víz robajától. Végül,
amikor Nicholas kihajolt és lenézett,
a mélyben látta a habzón felvillanó
permetfelhıt.
- Ez az a hely - dünnyögte
elégedetten, majd arabul elmagyarázta
Alynak, hogy mit akar.
Nicholas, hogy meghatározhassa,
pontosan hol kell felállítania az
állványt, beleült a vászonülésbe és
leeresztette magát a sziklafal mentén
hat méternyire, ahol a kiálló
sziklarész kezdıdött. Addig a pontig
meg tudta akadályozni, hogy a
nejlonkötél a sziklához dörzsölıdjön,
de innen azért túllátott a kidudorodó
részen is.
Háttal csüngött a vízesés és a folyó
közel ötven méter mélyen lévı, sziklás
medencéje felett és végre meglátta a
sziklafalon két sorban futó
mélyedéseket. A féldombormővet azonban
a szikla befelé hajló része még így is
eltakarta a szeme elıl. Jelzett
Alynak, és az emberek felhúzták.
- Az állványt egy kicsit lejjebb
kell felállítanunk - mondta és
irányította ıket, amint kivágták a
sőrő bozótost, mely teljesen elzárta a
útjukat. Aztán hirtelen felkiáltott: -
A mindenit! - Letérdelt, hogy
alaposabban szemügyre vegye a szikla
peremét, amit a sőrő növényzet eddig
eltakart. - Itt is vannak további ki
vésett mélyedések.
Ezek, ellentétben a lentiekkel,
melyeket a kidudorodó szikla
megvédett, sokkal jobban ki voltak
téve az elemek pusztító hatásának, így
erısen megkoptak. Csupán halovány
nyomuk maradt a sziklában, de Nicholas
biztos volt benne, hogy ezek a
bevágások is az ısi állványzat
rögzítési pontjai voltak. Saját
állványukat ugyanezen a részen
helyezték el és a hosszú rudat
kitolták a szakadék fölé.
Összeszerelték és egy kötelekbıl, meg
könnyebb rudakból álló, egyszerő
tartószerkezettel biztosították.
Amikor ezzel elkészültek, Nicholas
kimászott a végére, hogy kipróbálja és
ellenırizze, majd átfőzte a kötél
végét azon a hornyolt nyíláson, amit
készített. Az egész szerkezet
masszívnak és biztonságosnak tőnt.
Ennek ellenére megkönnyebbült, amikor
visszamászott, és ismét szilárd talaj
volt a lába alatt.
Felállt és a tüskés bozótos fölött
látta, hogy a lemenı nap haragosan
izzó fénye vörösre festi a láthatárt.
- Mára ennyi elég lesz - döntötte
el. - A többi már várhat holnapig.
Másnap reggel még sötét volt, amikor
Nicholas és Royan már fenn voltak és
kávét ittak a tábortőz mellett. Aly és
emberei a közelükben, saját tüzük
mellett guggoltak, csöndesen
beszélgettek és köhécseltek, miközben
az aznapi elsı cigarettájukat szívták.
A vállalkozás, úgy tőnt, megragadta
képzeletüket. Sejtelmük sem volt, hogy
miért kell másodszor is leereszkedni a
szakadékba, de a két ferengi
lelkesedése és izgalma ragályos volt.
Amint eléggé kivilágosodott ahhoz,
hogy lássák az utat, Nicholas ismét
felvezette kis csapatát a hegyekbe. Az
emberek amhara nyelven vidáman
beszélgettek, miközben sietıs
léptekkel törtek át a tüskés
bozótoson, és akkor értek a szikla
peremére, amikor a völgy keleti fala
fölött felkelt a nap. Nicholas elızı
nap betanította az embereket, Royannal
a fél éjszakát azzal töltötték, hogy
aprólékosan végigmentek a terv minden
részletén, így mindenki tudta a
feladatát, nyomban neki is láttak,
hogy felkészüljenek a leereszkedésre.
Nicholas sortra vetkızött, a lábán
pedig teniszcipı volt, de ezúttal
hozott magával egy öreg rögbimezt,
hogy odalenn melegen tartsa. Miközben
ezt magára húzta, megmutatta Royannak
azt a vízszintesen kidolgozott részt,
amit a tömör sziklából véstek ki.
Royan gondosan szemügyre vette. -
Nagyon nehéz biztosat mondani róla, de
azt hiszem, igazad van. Ez
valószínőleg emberi kéz munkája.
- Ha meglátod a lentebb lévıket, már
nem lesznek kétségeid. A kiálló
sziklapárkány alatti résznek az
idıjárás viszontagságai nemigen
ártottak, és a mélyedések szinte
tökéletesen megmaradtak - helyesebben
egészen addig, míg el nem érik a
legmagasabb vízszint vonalát - mondta
Royannak, miközben beült a függıülésbe
és kilendült a sziklafalon túlra.
Ahogy ott csüngött az állvány végén,
jelzett Alynak, és az emberek
leeresztették ıt a szurdokba. A kötél
simán csúszott a bezsírozott nyíláson
át.
Nyomban látta, hogy jól mérte fel a
helyzetet, és pontosan a két
mélyedéssor közt ereszkedett lefelé.
Aztán szembekerült azzal a rejtélyes
körrel a sziklafalon, de majdnem öt
méternyire volt tıle, és tarkabarka
zuzmó nıtte be, mely elszínezte a
sziklát és részben el is takarta, így
még mindig nem lehetett biztos benne,
vajon nem csupán egy természetes hiba
vagy törés az, amit lát. Elhaladt
mellette és folytatta útját lefelé,
ahogy Aly és csapata lassan eresztette
föntrıl a kötelet.
Amikor elérte a víz felszínét,
kicsúszott az ülésbıl és beugrott. A
víz nagyon hideg volt. Lihegve taposta
a vizet, amíg teste meg nem szokta.
Ezután háromszor megrángatta a
kötelet, hogy jelezzen Alynak.
Miközben a vászonülés felemelkedett,
odaúszott a medence oldalához és
megkapaszkodott az egyik bevésett
mélyedésben. Már elfelejtette, milyen
homályos és hideg a szakadék alja, és
milyen magányosnak érzi itt magát az
ember.
Hosszas várakozás után hátrahajtotta
a fejét, és figyelte, amint Royan a
nejlonkötél végén, a függıülésben
csüngve, lassan forogva megjelenik a
kidudorodó sziklapárkány mellett.
Lenézett, és vidáman integetett
Nicholasnak.
- Minden elismerés ennek a lánynak -
vigyorgott. - Nemigen rezel be. -
Szeretett volna valami biztatót
felkiáltani neki, de tudta, hogy
hiábavaló, mivel a vízesés robaja
elnyomott minden más hangot, így aztán
megelégedett annyival, hogy
visszaintegetett neki.
Félúton lefelé látta, hogy Royan
hevesen rángatja a jelzıkötelet. Alyt
figyelmeztették, hogy számítson erre,
ezért az ülés nyomban megállt. Ezután
hátrahajolt az ülésben, csupán bal
kezével kapaszkodott, miközben
jobbjával Nicholas távcsöve után
nyúlt, mely a nyakában lógott. Teste
valami lehetetlen szögbe tekeredett,
ahogy a távcsövet a szeméhez tartotta,
és egy kézzel próbálta beállítani a
lencsét. Nicholas látta, hogy nyilván
nehezen tudja kivenni a falon lévı kör
alakú jelet, mivel a távcsı vele és a
székkel együtt himbálódzott és közben
lassan forgott is.
Nicholasnak úgy tőnt, hogy Royan
nagyon hosszú ideig küszködött ott a
kötél végén, de valószínőleg csupán
néhány perc lehetett. Aztán hirtelen
elengedte a távcsövet, ami visszahullt
mellkasára, és fejét hátravetve
rikoltott egyet, amit Nicholas harminc
méternyire alatta, a vízesés robaján
túl is tisztán hallott. Boldogan
kalimpált a lábával és szabad kezével
izgatottan integetett Nicholasnak,
miközben Aly ismét elkezdte ereszteni
a kötelet. Továbbra is érthetetlenül
kiáltozott, miközben olyan ragyogó
arccal nézett le Nicholasra, hogy
attól mintha még a szurdok
katedrálisszerő homálya is világosabbá
vált volna.
- Nem hallak - üvöltött fel neki, de
a vízesés legyőrte minden
próbálkozásukat.
Royan fészkelıdött az ülésben,
kiabált és vadul gesztikulált, aztán a
másik kezével is elengedte a hámot, és
még jobban kihajolt, hogy lássa
Nicholast, miközben a függıülés
pörgött vele. Még hat méternyire volt
a víztıl, amikor kis híján teljesen
elvesztette egyensúlyát, és hátrafelé
majdnem kiesett.
- Óvatosan - üvöltött fel neki
Nicholas. - Az a távcsı Zeiss.
Kétezret adtam érte a zürichi duty-
freeben.
Ezúttal hangja eljuthatott Royanhoz,
mivel kislányosan ráöltötte a nyelvét.
Mozdulatai azonban óvatosabbak lettek.
Amikor lába már csaknem elérte a
vizet, jelzett a kötélen, mire az ülés
megállt és Royan ott lógott másfél
méternyire tıle, a víz felett.
- Mit találtál? - kiáltott oda neki
Nicholas.
- Igazad volt, te csodálatos ember!
- Emberi kéz mőve? Felirat? El
tudtad olvasni?
- Igen, igen és igen, mindhárom
kérdésre! - Diadalmasan vigyorogva
cukkolta Nicholast.
- Ne dühíts! Mondd már meg!
- Taita hatalmas egója ismét
felülkerekedett. Nem tudta megállni,
hogy alá ne írja munkáját. - Royan
felnevetett.
- Itthagyta nekünk az aláírását - a
törött szárnyú sólymot!
- Hát ez csodás! Eszméletlenül
csodás! - lelkesedett Nicholas.
- Bizonyítéka annak, Nicky, hogy
Taita itt járt. Hogy azt a kartust
bevéshesse, nyilván egy állványzaton
állt. Az elsı tippünk helyes volt. Az
a mélyedés, amibe most kapaszkodsz,
része volt a létrájának, ami a szurdok
aljába vezetett.
- Igen, Royan, de miért? - kiáltott
vissza neki. - Miért jött le ide
Taita? Nem látni semmi nyomát
bányászatnak vagy bármiféle
építkezésnek.
Mindketten körülnéztek a homályos
üregben. A kis mélyedéssoroktól
eltekintve a fal ép volt, sima és
sértetlen mindenütt, egészen addig,
míg el nem tőnt a sötét víz mélyén.
- Esetleg a vízesés alatt? -
kiáltotta oda neki Royan.
- Nincs egy beugró a sziklában? Át
tudsz menni oda? Nicholas
elrugaszkodott a sziklától és a
robajlón lezúduló víz felé úszott.
Félúton az áramlat elragadta és minden
erejét össze kellett szednie, hogy
tovább úszhasson vele szemben. Heves
karcsapásokkal és erıs lábtempókkal
sikerült elérnie a vízesés közelebbi
részén egy kiálló, sima, algától síkos
sziklát.
A víz átzúdult feje felett, de ı a
sziklalépcsın oldalazva, óvatosan
haladt a vízesés közepe felé. Félúton
a víz maga alá győrte. Elszakította
ingatag kapaszkodójától és pörgetve,
hajigálva visszasodorta a medencébe. A
tószerően csöndes víz közepén bukott a
felszínre, és ismét minden erejét
latba kellett vetnie, hogy átúszva a
sodráson, megszabaduljon az áradat
örvénylı szorításából és elérje a fal
alatti, pangó vizet. Megkapaszkodott a
mélyedésben és zihált, akár egy
fújtató.
- Semmi? - kiáltott oda Royan.
Megrázta a fejét, mivel addig
képtelen volt válaszolni, míg ki nem
fújta magát. Végre sikerült levegıhöz
jutnia: - Semmi. A vízesés mögött
tömör sziklafal van. - Ismét levegı
után kapkodott, majd csúfondárosan
megkérdezte: - Mi lenne a következı
fényes ötlete, asszonyom?
Royan egy darabig hallgatott, és
Nicholas örült ennek a kis pihenınek.
Aztán ismét odakiáltott neki. - Nicky,
milyen mélyre mennek le ezek a
mélyedések?
- Láthatod - mondta neki -, idáig,
itt kapaszkodom benne.
- És mi van a víz alatt?
- Ne beszélj ostobaságokat, asszony.
- Kezdett fázni és ingerültté válni. -
Hogy a fenébe lehetnének ilyen rések a
víz alatt?
- Nézd meg! - kiáltotta oda neki
Royan csaknem ugyanolyan ingerülten.
Nicholas szánakozva csóvált meg a
fejét, majd vett egy nagy levegıt.
Miközben a mélyedésbe kapaszkodott,
teljesen kinyújtotta és megfeszítette
testét és lábait. Aztán feje a víz alá
merült és lenyúlt egészen addig,
ameddig lábujjával elért.
Hirtelen levegı után kapkodva,
döbbent arccal a felszínre bukott. – A
mindenit! - kiáltotta. - Igazad van!
Odalenn van egy újabb mélyedés!
- Nem szívesen emlékeztetlek rá, de
én megmondtam. Nicholas még ilyen
távolságból is látta Royan arcán a
büszke elégedettséget.
- Mi vagy te? Valamiféle boszorkány?
- Ezután elhallgatott és szemét
kétségbeesetten az ég felé fordította.
- Tudom, hogy most mit fogsz kérni
tılem.
- Meddig mennek le a mélyedések? -
kiáltotta oda mézesmázos hangon. -
Lebuknál a kedvemért, drága Nicky?
- Ez az - mondta Nicholas. - Tudtam.
Beszélni fogok a szakszervezeti
bizalmimmal. Ez rabszolgamunka.
Mostantól sztrájkolok.
- Kérlek, Nicky!
Ott csüngött a vízben és kifújta
tüdejébıl a levegıt, majd beszívta,
hyperventillálta önmagát, hogy
véráramát oxigénnel töltse meg, és
ezzel víz alatti állóképességét a
legszélsı határig kiterjessze. Végül
teljesen kipréselte a levegıt
tüdejébıl, majd egy hatalmas
lélegzetet vett, hogy szinte
belefájdult a mellkasa, aztán még
egyszer beszívta a levegıt, hogy
tüdejét teljes egészében friss levegı
töltse meg. Így aztán fejjel lefelé a
víz alá bukott, lába kiállt a vízbıl,
majd hagyta, hogy súlya levigye.
A fal mellett fejjel lefelé lebegve
kinyúlt és a következı mélyedés után
tapogatott. Megtalálta és ennek
segítségével gyorsította merülését,
miközben húzta magát lefelé.
Megtalálta a következı mélyedést, és
továbbmerült. A mélyedések úgy
száznyolcvan centinyire voltak
egymástól - az egy tengerészeti
mérıegységnek felelt meg. Ennek
alapján pontosan kiszámíthatta, hogy
milyen mélyen van.
Csak úszott lefelé, és megtalálta a
következı mélyedést, majd az ezután
következıt. Négy sornyi mélyedés, jó
hét méternyire a víz alatt. A füle
pattogott és recsegett, ahogy a nyomás
kipréselte a levegıt az Eustach-
kürtökbıl.
Csak ment lefelé és megtalálta az
ötödik mélyedést is. Tüdejében a
levegı most már a felszíni
mennyiségnek közel a felére
sőrősödött, és ahogy csökkent a
felhajtóerı, annál gyorsabban és
könnyebben ereszkedett lefelé.
A szeme nyitva volt, de odalenn a
víz sötét volt és zavaros. Csupán a
falnak azt a részét tudta kivenni,
mely közvetlenül az arca elıtt volt.
Látta, amint megjelenik elıtte a
hatodik mélyedés, és megkapaszkodott
benne, majd tétovázott.
- Már több mint tíz méter mélyen
vagyok és a fenéknek még semmi nyoma -
gondolta. Egykoron, amikor még a
hadseregnél versenyszerően őzte a
szigonyos halászatot, le tudott
merülni tizennyolc méter mélyre és egy
teljes percig ott is maradt. De akkor
fiatalabb volt és fizikai erınléte
tökéletes.
- Csak még egy mélyedés - ígérte
magának -, aztán felmegyek. – A
mellkasa lüktetni kezdett és égett a
levegı hiányától, de azért keményen
ellökte magát kapaszkodójától és
mélyebbre merült. Látta, amint az
alatta lévı homályból halványan
feldereng a hetedik mélyedés.
- Egészen lementek az aljáig -
döbbent rá elképedve. Hogy a fenébe
csinálta ezt Taita? Akkor még nem volt
búvárfelszerelés. – Megmarkolta a
mélyedést, és egy pillanatig
tétovázott, mert nem tudta eldönteni,
vajon megkockáztassa-e, hogy
továbbmegy. Tudta, hogy ereje már-már
a végsı határhoz ért. Kezdett
fuldokolni a légszomjtól és mellkasa
görcsbe rándult.
- A pokolba is, még egy utolsót! - A
feje szédülni kezdett és elöntötte az
eufória különös ragyogása. Felismerte
a veszély jeleit, és végignézett a
testén. A zavaros homályon át látta,
hogy bıre csupa ránc és redı a víz
nyomásától. Több mint két atmoszférás
nyomás nehezedett rá és kegyetlen
erıvel nyomta mellkasát. Az agya már
oxigénhiánnyal küszködött és Nicholas
vakmerınek, sebezhetetlennek érezte
magát.
- Csak még egyszer a sőrőjébe, drága
barátaim – gondolta megrészegülve, és
még lejjebb ment.
- Nyolc és az orvos kopog. -
Ujjaival kitapintotta a nyolcadik
mélyedést. Gondolatai most már kezdtek
zavarossá válni: - Nyolcas szám, enyém
a lány.
Megfordult, hogy elinduljon fölfelé,
de ekkor lába megérintette a meder
fenekét. - Tizenöt méter mély -
döbbent rá még ilyen zavaros, kótyagos
állapotban is. - Túl soká húztam.
Vissza kell jutnom. Levegıhöz kell
jutnom.
Épp nekikészülıdött, hogy
elrugaszkodjon a fenéktıl, amikor
valami megragadta a lábát és keményen
a sziklafalhoz rántotta.
- Nyolckarú polip! - gondolta, mivel
eszébe jutott Taita sora a sztélérıl:
- Vaginája egy nyolckarúpolip, mely
felfalt egy istent.
Megpróbálta elrúgni magát, de lábát
olyan erı fogta, mintha egy tengeri
szörny karja szorítaná; valami hideg,
alattomos ölelés tartotta fogságában.
- Taita nyolckarú polipja. Szavamra!
Ezt szó szerint értette. Elkapott.
A falnak szorult, nekinyomódott
tehetetlenül. Elöntötte a rémület, és
ahogy ez végigszáguldott vérén, előzte
oxigénhiánytól szenvedı agya
hallucinációit. Rádöbbent, hogy mi
történt vele.
- Nem polip. Ez a víz nyomása. -
Ilyet egyszer már átélt. Egy
hadgyakorlat során, amikor a Loch
Arran-i generátorok turbináinak
beeresztınyílásai közelében
alámerültek, egyik búvártársa, akivel
össze volt kötve, besodródott ebbe a
rettentı szivóerıbe. Társát a bemenet
rácsa magához szívta, és annyira
nekicsapódott, hogy bordáinak
szilánkjai átdöfték mellkasát és
megannyi apró tırként meredeztek
fekete neoprén gumiruhájából.
Csak hajszálon múlt, hogy Nicholas
nem jutott ugyanerre a sorsra. Az
mentette meg, hogy úgy egy méternyire
volt társától, s így nem került bele
teljesen a turbinabemenet vizének
hatalmas erejő sodrásába. Ennek
ellenére egyik lába eltörött, és a
hadsereg két másik búvárjának ereje
kellett ahhoz, hogy kiszabadítsák az
áramlat heves szorításából.
Ezúttal levegıje már alig van, és
nincs itt egyetlen búvár sem, aki
segíthetne neki. A szikla egy keskeny
nyílása, egy víz alatti alagút szája,
egy a sziklafalba fúrt víz alatti akna
szívta magába.
Felsıtestét nem kerítette hatalmába
ennek az erıs áramlatnak a veszedelmes
hatása, de a lábát könyörtelenül
megragadta. Tisztában volt vele, hogy
a nyílás környéke élesen
körülhatárolt, olyan egyenes és
szögletes, mintha egy kımőves által
kivésett áthidaló volna. És ez a
nyílás szívta magába.
Kezét kitárva igyekezett
megkapaszkodni, hogy ellenálljon
erejének, de ujjai elcsúsztak a szikla
sima, síkos felületén.
- Hát ez lesz az - gondolta. - Ez
lesz az a nagy csapás, ami elıl nem
tudsz kitérni. - Begörbített ujjakkal
kapaszkodott, és érezte, hogy körme
leszakad, letörik, ahogy a sziklához
dörzsölıdik. Aztán keze hirtelen
beletalált az utolsó mélyedésbe, mely
pontosan az ıt fogva tartó akna fölött
volt.
Most legalább már volt egy pont,
amiben megkapaszkodhatott. Két kézzel
csimpaszkodott a mélyedésbe, miközben
küzdött a víz húzóereje ellen. Minden
maradék erejét és bátorságát
összeszedve küzdött ellene, de
lassanként már mindkettıbıl kifogyott.
Addig erılködött, mígnem érezte, hogy
karjának izmai pattanásig feszülnek,
nyakán az inak acéldrótként
duzzadoznak, és érezte, hogy a fejében
valami nyomban megpattan. Annyit
azonban elért, hogy teste nem csúszott
tovább ebbe az alattomos aknába.
- Még egyszer - gondolta. - Csak még
egyszer próbáld meg! - És tudta, hogy
ez minden, ennél többre már nem is
futja. Levegıjét már mind
felhasználta, csakúgy, mint bátorságát
és elszántságát. Szédült, kavargott a
feje és sötét árnyak homályosították
el látását.
Valahonnan benseje legmélyébıl
szedte össze végsı tartalékait, és
addig húzta magát, míg fejében a
sötétség fénylı színkavalkáddá robbant
szét, és hullócsillagok, meg
sziporkázó tőzijáték fényei
vakították. De csak húzta tovább.
Érezte, hogy lába lassan megmozdul
kifelé és a víz szorítása gyengül,
ezért még egyszer nekiveselkedett,
olyan erıvel, melynek létezését
önmagában még csak nem is sejtette.
Aztán hirtelen kiszabadult és egybıl
nyomult felfelé, de már túl késı volt.
A sötétség elöntötte a fejét és
fülében olyan hang zúgott, mint a
vízesés bömbölı robaja a szakadékban.
Fuldoklott. Minden tartaléka kimerült.
Nem tudta hol van, mennyire lehet a
víz felszínétıl, csak azt tudta, hogy
már nem sikerülhet. Bevégeztetett.
Amikor végül a felszínre bukott, nem
tudott róla, annyi ereje sem maradt,
hogy fejét kiemelje a vízbıl és
levegıt vegyen. Ott hevert arccal
lefelé, akár egy vízzel teli tetem és
haldoklott.
Aztán érezte, hogy Royan ujjai
hátulról megmarkolják a haját, és
hideg levegı éri az arcát, ahogy
kiemelte a fejét.
- Nicky! - sikoltotta Royan. -
Lélegezz, Nicky, lélegezz! Nicholas
kinyitotta a száját és víz, nyál, meg
elhasználódott levegı folyt ki rajta,
majd fuldokolva levegı után kapkodott.
- Még élsz! Ó, hál' Istennek. Olyan
sokáig voltál lenn. Azt hittem
megfulladtál.
Ahogy köhögve, szaggatottan kapkodta
a levegıt és lassanként magához tért,
valahogy homályosan rájött, Royannak
be kellett ugrania a vízbe, hogy a
segítségére siessen.
- Olyan sokáig voltál lenn. Ez
hihetetlen. - Royan a víz fölött
tartotta Nicholas fejét, miközben
másik kezével a falban lévı mélyedésbe
kapaszkodott. - Most már rendbe fogsz
jönni. Rendbe kell jönnöd. Csak egy
kis pihenésre, nyugalomra van
szükséged. Minden rendben lesz.
Elképesztı volt, hogy Royan hangja
mennyi bátorságot öntött belé. A
levegı finom volt, édes, és érezte,
hogy lassanként visszatér az ereje.
- Most pedig fel kell juttatnunk
téged - mondta neki Royan. – Még
néhány perc, hogy összeszedhesd magad,
aztán besegítelek az ülésbe.
Átúszott Nicholasszal a víz fölött
himbálódzó üléshez, és jelzett a
föntieknek, hogy eresszék le a vízre.
Ezután szétnyitotta a vásznat, hogy
Nicholas becsúsztathassa a lábát.
- Jól vagy, Nicky? - kérdezte
nyugtalanul. - Tarts ki, amíg felérsz
a szikla tetejére. - Royan a hám
oldalköteleire helyezte Nicholas
kezét. - Kapaszkodj erısen!
- Nem hagyhatlak itt lenn - motyogta
Nicholas erıtlenül.
- Nem lesz semmi bajom - nyugtatta
meg Royan. - Csak küldesd le értem
Alyval az ülést.
Amikor már félúton járt fölfelé,
lenézett Royanra, akinek a feje a
sötét vízen lebegett. Olyan nagyon
aprónak, magányosnak tőnt, és az arca
megrendítıen sápadt volt.
- Bátor! - Nicholas hangja annyira
gyönge és rekedt volt, hogy maga is
alig ismert rá. - Igazán bátor vagy. -
De már túl magasan volt ahhoz, hogy
szavai elérjenek Royanhoz.
Miután Royant is felhúzták a
szakadékból, Nicholas utasította Alyt,
hogy szedjék szét az állványt és
rejtsék el a bozótban. Ezt ugyanis a
helikopterrıl nyomban észrevennék, és
nem szerette volna felkelteni Jake
Helm kíváncsiságát.
Nem volt olyan állapotban, hogy
segíteni tudott volna az embereknek,
egy tüskés fa árnyékában feküdt, és
Royan vigyázott rá. Megrémítette, hogy
ez a csaknem vízbe fúlás milyen sokat
kivett belıle. Az elszenvedett
oxigénhiány miatt irtóztatóan fájt a
feje. Sajgott a mellkasa, és hasogató
fájdalmat érzett, valahányszor levegıt
vett: abban a nagy erılködésben valami
biztosan elszakadt vagy megrándult.
Lenyőgözte Royan türelme. Egyetlen
kérdést sem tett fel neki arról, hogy
mit talált a hasadék mélyén, és
szemmel láthatóan sokkal jobban
érdekelte Nicholas hogyléte, mint
kutatásuk elıremenetele.
Amikor Royan felsegítette, és
elindultak vissza a tábor felé,
Nicholas olyan mereven és nehézkesen
mozgott, akár egy öregember. Sajgott
testének minden izma és ina. Tudta,
hogy idıre van szükség ahhoz, hogy a
szöveteiben felhalmozódott tejsav és
nitrogén felszívódjon és eltőnjön.
Amint a táborba értek, Royan a
kunyhójába vezette, és sürgött-forgott
körülötte, miközben elhelyezte a
szúnyogháló alatt. Ekkorra már
Nicholas sokkal jobban érezte magát,
de ezt a tényt elfelejtette közölni
Royannal. Olyan jó érzés volt, hogy
ismét van egy nı mellette, aki törıdik
vele, gondoskodik róla. Royan hozott
neki néhány aszpirint és egy bögre
gızölgı, erısen cukros teát. Azt már
egy kicsit meg is játszotta, amikor
erıtlen hangon kért még egy bögrével.
Royan az ágya mellett ült és féltı
gondoskodással figyelte, amint issza.
- Jobb? - kérdezte, amikor Nicholas
befejezte.
- Kettı az egyhez az esély arra,
hogy életben maradok mondta neki, és
Royan elmosolyodott.
- Látom rajtad, hogy jobban vagy.
Már kezd visszatérni a szín az
arcodba. Azt ugye tudod, hogy
rettenetesen megijesztettél.
- Bármire képes vagyok, hogy
felhívjam magamra a figyelmedet.
- Most, miután megállapodtunk abban,
hogy életben maradsz, meséld el nekem,
hogy mi történt. Miféle baj ért ott
lenn a víz mélyén?
- Amit valójában tudni akarsz, az
az, hogy mit találtam odalenn. Igaz?
- Azt is - ismerte el Royan.
Ezután Nicholas elmondott neki
mindent, hogy mit talált, és hogyan
kapta el egy víz alatti akna
betorkollása. Royan szó nélkül
hallgatta, és amikor Nicholas
befejezte, egy darabig még azután sem
szólt, csak homlokát ráncolva,
elmélyülten gondolkodott.
Végül felnézett Nicholasra. - Úgy
érted, hogy Taita le tudta vinni
azokat a kıbe vésett mélyedéseket
egészen a medence aljáig, tizenöt
méterre a víz felszíne alá? - És
amikor Nicholas rábólintot, ismét
hallgatásba mélyedt. - Hogy a fenébe
tudta ezt megcsinálni? Te mit gondolsz
errıl?
- Lehet, hogy négyezer évvel ezelıtt
a vízszint alacsonyabb volt. Lehetett
esetleg egy aszályos év, amikor a
folyó kiszáradt, és így bejuthatott
oda. Mit szólsz hozzá?
- Nem rossz - ismerte el Royan -, de
akkor minek kellett neki megépítenie
azt az állványzatot? Miért nem a
kiszáradt folyómedret használta? Meg
aztán biztos, hogy a hely vonzerejét
Taita számára a folyó jelentette. Ha a
meder száraz lett volna, akkor ez a
hely is éppolyan, mint bármelyik ebben
a szurdokban. Nem, érzésem szerint az
a tény, hogy ennyire
megközelíthetetlen, volt a fı, ha nem
az egyetlen oka annak, hogy itt
dolgozott.
- Azt hiszem, igazad van - helyeselt
Nicholas.
- Tehát, ha a folyóban volt víz, még
ha a legalacsonyabb szinten is, mint
most, akkor hogy véshette be azokat a
mélyedéseket a víz alatt? És mi
értelme van egy állványzatnak a víz
alatt?
- Nem tudom. Sejtelmem sincs -
ismerte el Nicholas.
- Jól van, akkor ezt most tegyük
félre. Térjünk vissza ahhoz az
aknához, amely csaknem beszippantott
téged. Van valami elképzelésed, hogy
mekkora lehet ez a nyílás?
Nicholas megrázta a fejét. - A
sötétség szinte teljes odalenn. Még
egy méternyire sem láttam.
- Ez a nyílás pontosan a két
mélyedéssor között volt?
- Nem, nem egészen - mondta
elgondolkodva a férfi.
- Egy kicsit oldalra. A lábammal
elérteni a medence alját és épp el
akartam rugaszkodni, amikor elkapott.
- Akkor ez egészen a medence alján
van és az állványzattól kissé lefelé,
a folyás irányában. Azt mondod, hogy
ez a bemenet négyszögletes
kiképzésőnek tőnt?
- Ebben nem vagyok egészen biztos -
ne felejtsd el, alig láttam. De ez
volt a benyomásom.
- Elképzelhetı, hogy ez is emberi
kéz munkája - esetleg egy vízelvezetı
akna a medence oldalában?
- Lehetséges - mondta kissé
vonakodva Nicholas. - Másrészt viszont
az is könnyen elképzelhetı, hogy ez
egy természetes törés abban a
rétegben, melybe a folyó vize
elfolyik.
Royan felállt és elindult kifelé,
mire Nicholas megkérdezte:
- Hova mész?
- Csak egy pillanat. Átmegyek a
kunyhómba, hogy idehozzam a
jegyzeteimet meg a sztélé anyagát.
Nyomban itt vagyok.
Amikor visszatért, leült a földre
Nicholas ágya mellé és lábát azzal a
tipikus, nıies hajlékonysággal húzta
maga alá. Miközben szétterítette maga
körül papírjait, Nicholas felhúzta a
szúnyogháló szélét és lenézett rá,
hogy lássa, mit csinál.
- Tegnap, amíg te az állvánnyal
voltál elfoglalva, sikerült
megfejtenem a sztélé „tavasz"
oldalának zömét. - Royan úgy
fordította jegyzetfüzetét, hogy
Nicholas is lássa azokat az oldalakat,
melyeknél felütötte. - Ezek még csak
az elıkészítı jegyzeteim. Látni fogod,
hogy több helyre kérdıjeleket írtam -
például itt és itt. Itt nem vagyok
biztos a fordításban, vagy Taita
valami új, különös jelet használt.
Ezekkel késıbb még foglalkoznom kell.
- Értem - mondta Nicholas, és Royan
folytatta.
- Ezek a részek, melyeket zölddel
emeltem ki, szokásos idézetek a
Halottak könyvébıl. Vegyük például ezt
itt: „A világmindenség körökbıl áll, a
napkorong-isten, Re. Az ember élete
egy kör, mely a méhben kezdıdik és a
sírban végzıdik. A szekérkerék köre
elıre jelzi a kígyó halálát, melyet
abroncsa zúz össze."
- Igen, felismerem ezt az idézetet -
mondta Nicholas.
- Másrészt viszont a szövegnek azok
a részei, melyeket sárgával emeltem
ki, eredeti Taita-szövegek, vagy
legalábbis nem a Halottak könyvébıl,
illetve bármely más, általam ismert
forrásból vett idézetek. Ez a bekezdés
az, amelyre külön szerettem volna
felhívni a figyelmedet.
Mutatóujjavai követte azt a részt,
amit hangosan felolvasott: - ,Az
istennı lánya megfogant. Teherbe
ejtette az, aki magtalan. İ viselte
saját ikerhúgát. A magzat örökre saját
méhében rejtezik. Ikertestvére nem
születik meg soha. Sosem látja meg Re
fényét. Sötétségben él mindörökké.
Nıvére méhében vılegénye tartja
örökkévaló nászban. A meg nem
született iker lesz arája az istennek,
ki ember volt. Sorsuk összefonódott.
Örökké élnek. Sosem halnak meg."
Royan felpillantott a
jegyzetfüzetbıl. - Amikor ezt elıször
olvastam, megelégedtem azzal, hogy az
istennı lánya a Dandera folyó, amint
ebben már mi is megállapodtunk. Abban
is egészen biztos voltam, hogy az
isten, aki egykoron ember volt,
nyilván a fáraó. Mamosét csak akkor
avatták istenné, amikor Egyiptom
trónjára lépett. Elıtte ember volt.
Nicholas bólintott. - A magtalan
nyilvánvalóan maga Taita. Hisz
többször is utal arra a tényre, hogy
eunuch volt. Most azonban – mondta
Nicholas -, ha van valami új ötleted
ezzel a titokzatos ikerhúggal
kapcsolatban, akkor halljuk.
- A folyó ikertestvére nagy
valószínőséggel egy mellékág vagy egy
villa alakú elágazás lehet, igaz?
- Á, tudom már, hogy mire akarsz
kilyukadni. Ezzel azt akarod mondani,
hogy az akna az ikertestvér. Lenn a
szurdok mélyén, ahol sosem látja meg
Re fényét. Taita, a magtalan
kijelenti, hogy ı az apa, vagyis így
közli velünk, hogy ı az építész.
- Pontosan, és a folyó
ikertestvérével örökre
összeházasította Mamose fáraót. Ha
mindezt összerakjuk, akkor arra a
következtetésre jutottam, hogy sosem
találjuk meg Mamose fáraó sírjának
helyét, amíg alaposan meg nem
vizsgáljuk azt az aknát, mely csaknem
megölt.
- Mit javasolsz, hogy csináljuk? -
kérdezte Nicholas, de Royan megvonta a
vállát.
- Én nem vagyok mérnök, Nicky. Ezt
rád hagyom. Én mindössze annyit tudok,
hogy Taita valamit kimódolt, hogy
megcsinálhassa - nem csupán lejutott
oda, de dolgozott is odalenn. Ha
helyesen értelmezzük a sztélét, akkor
nagyszabású bányászati és egyéb
munkálatokat folytatott a medence
aljában. Ha ı meg tudta csinálni,
akkor nem látom okát, hogy mi miért ne
tudnánk megtenni.
- Ó! - akadékoskodott Nicholas. -
Taita zseni volt. Ezt is gyakorta
elismétli. Én viszont csak egy vén
kuli vagyok.
- Mindenemet rád tettem fel, Nicky.
Ugye nem hagysz cserben?

Nem volt szüksége feszült figyelemre


és nagy bozótismeretre ahhoz, hogy
kövesse ezt a nyomot. Akiket üldözött,
nemigen tettek bármiféle
óvintézkedést, hogy eltüntessék maguk
után a nyomokat. Meglehetısen nyíltan
haladtak az Abbai-szurdokon átvezetı
fı csapáson egyenesen nyugat felé, a
szudáni határ irányába. Mek Nimmur
útban volt visszafelé, saját erıdje
felé.
Borisz úgy számolta, hogy körülbelül
tizenöt-húsz ember lehet vele. Nehéz
volt pontosan megállapítani, mivel az
ösvényen a nyomok fedték egymást, és
persze nyilván vannak felderítıi, akik
elıtte járnak, illetve oldalról
fedezik. Kell lennie hátvédnek is,
akik hátulról biztosítják.
Jó tempóban haladnak, de egy ekkora
csapat nem tarthatja sokáig az elınyét
egyetlen üldözıvel szemben. Biztos
volt benne, hogy egyre jobban behozza
hátrányát. Úgy vélte, hogy négyórányi
elınyük lehetett, de a legfrissebb
nyomok alapján már alig kétórányira
járhattak elıtte.
Anélkül, hogy megállt volna,
lehajolt, hogy felvegyen valamit az
ösvényrıl. Miközben kocogott tovább,
szemügyre vette. Egy ág volt, egy a
csapás mellett növı kussagga-sagga
növény lágy, fiatal hajtása. Az elıtte
járó emberek egyike végigsúrolhatta,
ahogy elhaladt mellette, és letörött.
Ennek alapján Borisz meglehetısen
pontosan meghatározhatta, hogy
mennyivel van mögöttük. A szurdokban
perzselı a forróság, és a lágy hajtás
épphogy fonnyadni kezdett. Még
közelebb volt hozzájuk, mint gondolta.
Egy kicsit lelassított, és közben
végiggondolta a következı lépést. A
völgynek ezt a részét meglehetısen jól
ismerte. Az elızı évben e terep nagy
részét bejárta egy amerikai klienssel,
aki Walia ibexre vadászott. Közel egy
hónapot töltöttek azzal, hogy
átfésüljék ezeket a vízmosásokat és
fás hasadékokot, míg végül sikerült
leteríteniük egy hatalmas, öreg kost,
mely már egészen fekete volt a kortól,
és csavaros, hátrahajló szarva akkora
volt, hogy a Rowland Ward
rekordkönyvben a világon a tizedik
legnagyobbként tartják számon.
Tudta, hogy két-három mérföldnyire a
Nílus egy újabb patkó alakú
kanyarulatba kezd dél felé és
visszafordul. A fı csapás a folyót
követte, mivel hatalmas, meredek
sziklák ırizték a folyó hurkának
közepén emelkedı területet.
Mindazonáltal lehetséges volt átvágni
ezt a csücsköt. Borisz már megtette,
amikor a sebesült ibexet követték.
Az amerikai vadász nem ölte meg -
golyója túl hátul találta el a kost,
így nem érte a szív-tüdı üreget, hanem
a belekbe fúródott. A megsebesített
vadkecske a magaslatok felé tartott
egy, a kıszirtek közt megbúvó
rejtekösvényen. Borisz és az amerikai
követték felfelé a hegyen át. Borisz
emlékezett rá, hogy az az ösvény
milyen veszélyes, mennyire alattomos
volt, ám ahogy a hegy túloldalán
ereszkedni kezdett, közel tíz
mérföldet vágott le az útból.
Ha ismét rátalálna erre a
kecskecsapásra, akkor minden esélye
megvan rá, hogy Mek Nimmur elé
kerüljön és lesben várhassa a
túloldalon. Ez hatalmas elınyt
biztosít majd neki. A gerillavezér
üldözıre számít és nem rajtaütésre.
Nyilván hátulról biztosítja magát
nagyobb erıkkel, és nagyon valószínő,
hogy Borisz nem tudott volna úgy
elosonni a hátvéd mellett, hogy leendı
áldozatai errıl tudomást ne
szerezzenek.
Másrészt viszont az a tény, hogy
elébük kerül, a kezébe adja az
irányítást, így ı választhatja ki a
számára legmegfelelıbb terepet.
Ahogy az ösvény és a Nílus fı
folyása kezdett dél felé fordulni, a
feje fölötti magasabb területeket
figyelte, kereste az ismerıs
tájékozódási pontokat. Még fél
mérföldet sem tett meg, amikor
megtalálta. Itt volt egy törés a sötét
sziklák vonalán, egy sőrő erdıvel
benıtt hasadék a fekete bazaltfalon.
Megállt és letörölte a verítéket
arcáról meg nyakáról. - Túl sok vodka
- dünnyögte -, kezdesz elpuhulni. - Az
inge olyannyira átázott, mintha
megmártózott volna a folyóban.
A puskát áttette a másik vállára, és
távcsövét felemelve végigpásztázta az
erdıs hasadék oldalált. Meredeknek és
megmászhatatlannak tőnt, de aztán
észrevett egy satnya kis fát, mely egy
keskeny kis repedésbıl nıtt ki. Olyan
volt, akár egy japán bonsai,
deformálódott, kitekeredett törzzsel,
meggyötört ágakkal.
A Walia ibex e fölött a fa fölött
állt a sziklapadon, amikor az amerikai
tüzelt. Lelki szemei elıtt Borisz még
most is látta, ahogy a vadkecske háta
meggörbül, amikor a golyó eltalálja,
majd megpördül és felszáguld a
sziklára. A távcsövet finoman fölfelé
mozdította, és sikerült kivennie annak
a keskeny, felfelé hajló sziklapadnak
az ívét.
- Da, da. Ez az a hely. - Ismét
anyanyelvén gondolkodott. Igazi
könnyebbség volt ez az elmúlt napok
után, amikor a franciával meg az
angollal kellett küszködnie.
Mielıtt elindult volna felfelé,
elhagyta az ösvényt és lemászott a
simára koptatott kövekkel teli lejtın
a folyóhoz. Letérdelt a Nílus partján,
majd mindkét kezét a vízbe merítve
benedvesítette rövidre nyírt haját, és
nyakáról meg arcáról lemosta az
izzadságot. Kiitta és újratöltötte
vizesüvegét, majd addig ivott, mígnem
hasa annyira megtelt vízzel, hogy
szinte fájt. Ezután kiöblítette az
üveget és újból megtöltötte. A hegyen
nincs víz sehol. Végül kalapját is a
folyóba merítette, majd ázottan
visszatette a fejére, és csak úgy
csörgött belıle a víz az arcába meg a
nyakába.
Visszamászott az ösvényre és lassan,
a földet tanulmányozva haladt elıre
száz lépésnyit. Egy helyen egy
hatalmas görgetegkı csaknem teljesen
elzárta az ösvényt. Az elıtte járó
emberek kénytelenek voltak átlépni
ezen az akadályon a mögötte lévı,
púderszerően finom porba. Lábnyomaik
tökéletesen látszottak.
A legtöbb férfin izraeli típusú,
cikcakkos talpú bakancs volt, és a
hátul lévık eltiporták az élen járók
nyomait. Féltérdre kellett
ereszkednie, hogy alaposan szemügyre
vehesse ıket, mire sikerült kivennie
egy sokkal kisebb és finomabb nyomot,
egy nı könnyebb lépteinek nyomát.
Részben elfedte a többi, jóval nagyobb
férfi lábnyom, de a cipıorr nyoma
tisztán látszott, és a mintázat
alapján egy puha gumitalpú, Bata
teniszcipıtıl származott. Ezer közül
is felismerte volna.
Egészen megkönnyebbült attól a
tudattól, hogy Tessay még mindig a
csoporttal van, és szeretıjével együtt
nem tértek át egy másik ösvényre. Mek
Nimmur ravasz volt és agyafúrt.
Egyszer már kicsúszott Borisz
markából. De ezúttal nem fog sikerülni
neki! Az orosz indulatosan megrázta a
fejét: ezúttal nem.
Ezután figyelmét ismét a nıi
lábnyomra fordította. Gyötrelmes
fájdalom hasított végig rajta, ahogy
ránézett. Dühe teljes erıvel
visszatért. Nem a nı iránti érzései
foglalkoztatták. A szerelem és a vágy
nála nem számított, fel se merült
benne. A nı a tulajdona volt, amit
elloptak tıle. Számára csupán ennek a
sértésnek volt jelentısége. Ez a nı
elhagyta és megalázta, ezért most meg
kell halnia.
Az öles gondolatára ismét
végigszáguldott vérén a régi izgalom.
Az öles volt mindig is az ı szakmája
és hivatása, de akárhányszor is
gyakorolta tudását, az izgalom nem
enyhült, nem tudott betelni vele,
mindig ugyanolyan élvezetet nyújtott
neki. Talán ez volt az egyetlen igazi
élvezet, mely tisztán és múlhatatlanul
megmaradt neki - még a vodka sem
halványította, gyengítette el, mint
azt a szeretkezés élvezetével tette.
Az asszony megölése nagyobb élvezetet
fog nyújtani neki, mint amekkorát
egykoron a vele való közösülés
jelentett.
Az elmúlt néhány évben csak az
alsóbbrendő állatokra vadászott, de
sosem felejtette el, hogy milyen érzés
üldözni és megölni egy emberi lényt,
különösen egy nıt. El akarta kapni Mek
Nimmurt, de még inkább az asszonyt.
Mengisztu elnök idején, amikor az
elhárítás vezetıje volt, az emberei
jól ismerték ízlését, és mindig
kiválasztották számára a csinosakat.
Most csupán egyetlen dolgot bánt, hogy
ezúttal gyorsan kell megtennie. Most
nem húzhatja el és nem nyújthatja el
az élvezet kéjes gyönyörét. Nem úgy
mint korábban, amikor órákig, néha
napokig is eltartott.
- Kurva - mondta ki fennhangon,
miközben belerúgott a porba és
eltiporta Tessay halvány lábnyomát,
eltüntette, miként ıt magát fogja. -
Nyomorult, fekete kurva.
Ezután újult erıvel és elszántsággal
hagyta el az ösvényt és mászott
felfelé az elkorcsosult fához, fel a
sziklához, ahonnan a kecskecsapás
indul.
Pontosan ott, ahol várta, rátalált a
csapásra, és elindult rajta felfelé.
Minél magasabbra mászott, annál
meredekebb lett. Gyakran mindkét
kezére szüksége volt, hogy felhúzza
magát egy emelkedın, vagy hogy
átjusson egy keskeny átjárón.
Amikor elsı ízben mászott fel erre a
hegyre, egy sebesült ibex vérnyomait
követte, de most nem vezették ıt ezek
a vércseppek, így kétszer is elvétette
az utat és zsákutcába futott, egy
szikla vágta el az útját. Az úttalan
szakadéktól kénytelen volt
visszaoldalazni, míg meg nem találta a
helyes csapást. Mindkét esetben
tisztában volt vele, hogy idıt veszít,
és Mek Nimmur továbbjuthat, még
mielıtt elvághatta volna az útját.
Egyszer felvert egy kis csapat
vadkecskét, mely félúton a szirt
tetejéhez, egy sziklapadon pihent.
Szökkenve száguldottak fel a sziklára,
mintha madarak lennének és nem olyan
állatok, melyeket köt a gravitáció
törvénye. Egy hatalmas hím vezette
ıket, mely lobogó szakállával és
hosszú, csavart szarvával mutatta
Borisznak a pontos utat a szirt
tetejére.
Ujjbegyérıl leszakadt a bır, ahogy
felvonszolta magát az utolsó, meredek
csúcsra, de végül felért a tetejére,
és anélkül, hogy fejét akár egy
pillanatra is felemelte volna,
átvergıdött a láthatáron. Mérföldekrıl
tisztán láthatja bárki a porcelánkék
ég hátterében mozgó emberalak
körvonalait. A gerinc vonalán haladt,
mígnem talált egy kis csoportnyi
szanszevériát, melynek felálló, hegyes
levelei fedezékül szolgáltak és
eltakarták, míg távcsövével
végigpásztázta a hatszáz méternyire
alatta elterülı völgyet.
Ebbıl a magasságból a Nílus, mint
valami széles, csillogó kígyó
tekeredett be patkó alakú
kanyarulatának elsı fordulójába,
miközben felszínét zuhatagok és
sziklás zátonyok fodrozták. Partjai
mentén a magasba törı bazaltsziklák,
akárha egy pusztító, trópusi forgószél
korbácsolta, viharos tenger zajgó
hullámfalai lettek volna. Az egész táj
reszketve táncolt a hıségben, miközben
a nap sugarai egy hóhér pallosaként
sújtottak le e vörös sziklás tájra,
mely a forróságtól kimerültén vetette
alá magát tüzes erejének.
Bár a levegı reszketve, délibábként
táncolt távcsövének lencséi elıtt,
Borisznak mégis sikerült rálelnie a
folyó mellett haladó, durva csapásra,
melyet végigkövetett a völgyön addig a
pontig, ahol a kanyarulat elrejtette.
Elhagyatott volt, emberi jelenlétnek
semmi nyoma, de ı tudta, zsákmánya
rejtızködve úgy mozog, hogy ne legyen
szem elıtt. Nem tudta, vajon hol
járhatnak, meddig jutottak el - csupán
annyit tudott, hogy sietnie kell, ha a
hegy túloldalán el akarja vágni az
útjukat.
Mióta elhagyta a folyót, elsı ízben
ivott egy kevesett kulacsából. Most
döbbent rá, hogy a forróságtól és a
fárasztó hegymászástól mennyire
kiszáradt. Ilyen körülmények között
egy ember, ha nem jut vízhez, órákon
belül halott. Ezért cseppet sem
meglepı, hogy idelenn a szurdokban
szinte nincs is állandó emberi
település.
Amikor elhagyta a csúcsot, mintha
újjászületett volna, nyomban elindult,
hogy átvágjon a hegy gerincén. Még egy
mérföldnyit sem tett meg, amikor
hirtelen kiért a sziklacsúcsra a
túloldalon. Még egy óvatlan lépés és a
semmibe lépve a háromszáz méteres
mélységbe zuhant volna. Ismét a gerinc
mentén haladt, míg rátalált egy
fedezéket is biztosító
megfigyelıpontra, ahonnan
végigpásztázhatta az alatta lévı
területet.
A folyó ugyanolyan volt - széles,
tele zőrzavaros, fehéren fodrozódó
zuhatagokkal, és most vissza, felé
rohant, amint a patkó alakú kanyarulat
túloldalán a folyó visszafordult. Az
ösvény továbbra is közvetlenül a
parton haladt, csak ott tért el, ahol
útját állták a meredek parti sziklák
és a Nílus vizébıl kiemelkedı tőhegyes
kövek.
A szurdok kietlen elhagyatottságában
nem mozdult semmi, csupán a vadul
száguldó vizet és a hıség délibábjának
szakadatlan táncát látta. Tudta, hogy
Mek Nimmur nem mozoghatott olyan
gyorsan, hogy már jóval elıtte
túljutott volna ezen a ponton; így
nyilván még valahol a patkó alakú
kanyarulatban jár.
Borisz ismét ivott egy keveset, és
közel félórányit pihent. Ennyi épp
elég volt ahhoz, hogy teljesen
összeszedje és ismét erısnek érezze
magát. Azon tanakodott, vajon nyomban
lemenjen-e és felállítsa leshelyét az
ösvény mentén, de végül úgy döntött,
hogy inkább a magaslaton marad, míg
meg nem látja ıket.
Gondosan ellenırizte a puskáját,
megnézte, hogy mászás közben a távcsı
nem állítódott-e el, majd kiürítette a
tárat és megvizsgálta az öt töltényt.
Az egyik rézhüvely horpadt volt és
elszínezıdött, ezért elhajította, majd
elıvett helyette övébıl egy másikat és
azt töltötte be. Ezután behelyezte a
tárat és biztosította a fegyvert.
Puskáját félretette, amíg átizzadt,
nedves zokniját tisztára cserélte és
gondosan visszafőzte bakancsát. Ilyen
körülmények között csak egy zöldfülő
kockáztatna meg egy felhólyagzott
lábat, mivel órákon belül elfertızıdne
és elgennyesedne.
Ivott még egy keveset, majd felállt
és 30/06-ját a vállára vetette.
Imigyen felkészülve bármire, amit a
vadászat istennıje útjába sodor,
elindult a gerinc mentén, hogy útját
állja a fegyveres csapatnak.
Távcsövén át minden
megfigyelıpontról végigfürkészte alant
a völgyet, ám áldozatait egyszer sem
sikerült megpillantania, és a délután
gyorsan telt. Már épp aggódni kezdett,
hogy Mek Nimmur valahogy észrevétlen
elcsúszott mellette, hogy valami
titkos gázlón átkelt a folyón, vagy
egy rejtett völgyön át egy másik
ösvényen haladt, amikor a forróságtól
elnémult levegıben egy panaszos,
gyászos kiáltást hallott. Felnézett.
Két vörös kánya körözött a folyóparti
tüskés bozót egy bizonyos része
fölött.
A sárga csırő kánya egyike Afrika
leggyakoribb hulladékevıinek. Szoros
szimbiózisban él az emberrel,
hulladékából táplálkozik, összeszedi
hátrahagyott szemetét, falvai,
ideiglenes táborhelyei fölött köröz,
lesi ételmaradékait, és türelmesen
kivárja, hogy valaki leguggoljon a
bozótban, majd miután az ember
elvégezte dolgát, nyomban lecsapjon és
amolyan egyetemes köztisztasági
vállalkozóként azonnal eltakarítsa
ürülékét is.
Borisz távcsövén át figyelte ezt a
két madarat, amint tunyán lebegnek a
forró levegıben, és a folyóparti
bozótosnak mindig ugyanazon része
fölött köröznek. Sajátos módon
kormányozták magukat hosszú, villás
farkukkal, hol egyik, hol másik
oldalra mozdították, miközben
szárnyukkal ráfeküdtek az enyhe
fuvallatra. Tisztán látszott
világossárga csırük, amint fejüket
lefelé fordítva figyelték a bozótot.
Borisz fagyosan elmosolyodott. - Da!
Nimmur korán letáborozott. Lehet, hogy
a hıség és ez a tempó túl kemény új
asszonyának, vagy talán azért állt
meg, hogy egy kicsit eljátsszon vele.
Addig ment a magaslaton, mígnem
lenézvén, a bozótnak pontosan abba a
részébe látott. Hiába fürkészte
távcsövén át, emberi jelenlétnek a
legkisebb jelét sem látta. Közel két
óra múltán már kezdett
elbizonytalanodni eredeti
feltevésében. Csupán a kányapár
jelenléte szolgált bizonyítékul, mivel
a két madár letelepedett egy fa
tetejére, mely a bozótnak a fölé a
része fölé emelkedett. Bíznia kellett
benne, hogy az ott rejtızködı
embereket figyelik.
Nyugtalanul felpillantott a napra.
Már lemenıben volt és kezdte
elveszíteni kegyetlen erejét. Aztán
ismét lenézett a völgybe.Közvetlenül e
bozótszakasz alatt a folyó bemélyedt.
Vize itt csöndes volt, már-már egy kis
lagúna. Amikor a folyó vize megduzzad,
ezt a rész nyilván elönti, de most egy
kis sávnyi kavicsos partszakasz volt
látható. Több hatalmas görgetegkı is
volt ezen a parton, melyek a fölé
magasodó sziklából szakadtak le.
Néhány a parton hevert, de akadt olyan
is, mely begördült a folyóba és félig
a víz alá merült. A legnagyobb akkora
volt, mint egy kunyhó, hatalmas,
kerek, sötétlı sziklatömeg.
Miközben épp ezt nézte, váratlanul
egy ember lépett elı a bozótból.
Borisz pulzusa szaporább lett,
miközben figyelte, ahogy a férfi
lemászik az egyik kisebb sziklára,
majd onnan leugrik a kavicsos partra.
Letérdelt a víz mellett és
vászonvödrét vízzel töltötte meg, majd
visszamászott és ismét eltőnt a
bozótban.
- Á! A hıség még nekik is sok.
Inniuk kell és ez elárulja ıket. Ha
nincsenek a madarak, sosem tudtam
volna meg, hogy itt vannak. –
Kelletlen elismeréssel, halkan
csettintett.
- Nimmur óvatos ember. Nem csoda,
hogy ilyen sokáig életben maradt.
Szigorúan ellenırzi a dolgokat. Vízre
azonban még neki is szüksége van.
Borisz távcsövén át figyelt,
miközben megpróbálta kitalálni Mek
Nimmur következı lépését. - Sok idıt
vesztegetett el itt azzal, hogy
elrejtızött a forróság elıl. Amint egy
kicsit hővösebb lesz, nyilván ismét
útra kel. Éjjel fog továbbmenni -
döntötte el magában, és ismét a napra
nézett. - Még három óra van
sötétedésig. Nekem még azelıtt kell
cselekednem. Sötétben nehéz lenne
kiválasztanom célpontjaimat.
Mielıtt felállt, visszahúzódott a
nyílt gerincrıl. Lejjebb ment a
hegyoldalon, míg egy meredek sziklafok
el nem takarta Mek Nimmur ırszemei
elıl. Ezután elindult lefelé. Itt nem
volt kecskecsapás, ezért saját magának
kellett utat törnie, de néhány
sikertelen kísérlet után talált egy
szelídebb lejtéső sziklapadot, melyen
viszonylag könnyedén jutott le. Amikor
leért a szurdok aljába, alaposan
szemügyre vette a terepet, hogy
vészhelyzetben ismét rátaláljon. Ez
remek menekülési útvonal volt, és
tudta, hogy hamarosan szüksége lesz
rá, mert keményen üldözıbe veszik.
Több mint egy órájába került, hogy
lejusson, és tudta, hogy kezd kifutni
az idıbıl. Elérte a vízparti ösvényt
és elindult rajta vissza, Mek Nimmur
tábora felé. Most már sietnie kellett,
de még így is gondosan ügyelt rá, hogy
ne hagyjon nyomot. Mindig a csapás
szélén haladt, és csak kövekre lépett,
melyeken nem maradt nyom utána. Ám
óvatossága ellenére, kis híján beléjük
ütközött.
Alig tette meg az elsı kétszáz
métert, amikor valahol hátul a
tudatában rögzítette egy halvány
szárnyú seregély halk, gyászos
füttyét, és csaknem figyelmen kívül
hagyta, ám ekkor agyában megszólaltak
a vészcsengık. Ezt ilyenkor nem
hallhatja. A seregély ezt a különös
hívó hangot csak hajnalban adja ki,
amikor elhagyja a magas sziklák közt
lévı fészkét. Most viszont késı
délután volt a forróságtól reszketı
szurdok mélyén. Úgy gondolta, hogy ez
az egyik ırszem jelzése, aki épp felé
tart az ösvényen. Mek Nimmur csapata
elindult.
Borisz azonnal cselekedett.
Villámgyorsan leosont az ösvényrıl és
visszafutott arra, amerrıl jött, míg
el nem érte annak a kis ösvénynek a
kezdetét, melyen lejött a szikláról.
Visszamászott épp csak addig, hogy
átláthassa a folyóparti csapást.
Mindazonáltal rájött, hogy sokat
vesztett abból az elınybıl, amire a
hegyen való átkelés közben számított.
Ez itt nem volt túl ideális helyzet a
rajtaütéshez, és menekülési útvonala
is tisztán látható volt, nyitva állt
az ellenséges fegyverek tőzterében -
szerencséje lesz, ha sikerül feljutnia
a csúcsra. De az a gondolat, hogy
bosszújával felhagyjon, még csak fel
sem merült benne. Amint célpontjai
megjelennek fegyvere távcsövében,
nyomban lı ebbıl az állásból.
Mindazonáltal azt elismerte magában,
hogy Mek Nimmur meglepte. Borisz nem
számított rá, hogy útnak indul, még
mielıtt a nap lenyugszik. Arra
készült, hogy kényelmesen
elhelyezkedik a bozótosban lévı
táborhely fölött, és két nyugodt, jól
célzott lövést adhat le, még mielıtt
menekülni kényszerül.
Az is benne volt tervében, hogy
miután Mek Nimmurt leterítette,
emberei már nem fognak oly nagy
buzgalommal a nyomába eredni. Borisz
úgy képzelte, hogy futva vonul vissza,
megáll minden jól védhetı, erıs
tüzelési ponton, lead néhány lövést,
leterít egyet-kettıt közülük, és
óvatos körültekintéssel vonul vissza
mindaddig, míg végül elmegy a kedvük
attól, hogy tovább üldözzék, ezért
futni hagyják.
Ez most mind megváltozott. Kénytelen
lesz megragadni az elsı kínálkozó
alkalmat - szinte biztos, hogy mozgó
célpontra kell lınie -, és amint
leadta a lövést, nyomban láthatóvá
válik a sziklán felfelé haladó, nyílt
ösvényen. Az egyetlen elınye, hogy
vadászpuskája rendkívül pontos
fegyver, míg Mek Nimmur emberei AK-47-
es gyorstüzeléső puskákkal vannak
felszerelve, melyek nagy távolságra
hírhedten pontatlanok, különösen
ezeknek a shuftáknak a kezében.
Megfelelı kiképzéssel az afrikai
törzsek harcosai a világ legkiválóbb
harci egységeivé válhatnának.
Rendelkeznek minden ehhez szükséges
képességgel, kivéve egyet - hírhedten
rossz céllövık.
A földhöz lapulva hasalt, és alatta
a szikla annyira forró volt a naptól,
hogy még ruháján át is égette. Hátáról
levette a zsákját és maga elé rakta,
hogy puskáját megtámaszthassa és
biztosan célozhasson. Miközben a
fegyver távcsövébe nézett, igyekezett
minél kényelmesebb helyzetet felvenni,
és becélzott egy kis sziklát a
fıcsapáson, majd a csövet jobbra,
balra mozgatva, ellenırizte, hogy a
teljes íven tiszta legyen a tőztere.
Miután meggyızıdött róla, hogy ez a
lehetı legjobb állás, amit ilyen rövid
idı alatt találhatott, letette a
fegyvert és felmarkolt egy kis földet.
Finoman az arcára dörgölte, így sápadt
bırén a veríték nyomban sárrá
változott, és eltőnt az a csillogás,
amit egy éber ırszem már messzirıl
észrevesz. Az utolsó dolog, amit még
ellenırzött, az a nap állásának szöge
volt, nehogy visszatükrözıdjön
távcsövének lencséjérıl, vagy a
fegyver bármely fém részérıl. Kinyúlt
és az egyik cserje ágát maga mellé
húzta úgy, hogy árnyéka a fegyverre
vetüljön.
Végül elhelyezkedett a puska mögött,
tusát a vallanak támasztotta, majd
megpróbált lassú, mély lélegzeteket
venni, hogy pulzusa lelassuljon és
teljesen kitisztuljon a feje. Nem
kellett sokáig várnia. Ismét hallotta
azt a madárfüttyöt, de ezúttal
közelebbrıl. A csapás túloldaláról,
lejjebb, a folyópart felıl nyomban
válasz is érkezett rá.
- Az oldalvédnek nem lesz könnyő
dolga megtartani helyzetét ezen a
terepen. - Örömtelenül elvigyorodott,
arcán egy halálfej torz grimasza
jelent meg. - Fel fog borulni a rend,
helyenként összetorlódnak majd, másutt
meg szétszakadnak. - Miközben erre
gondolt, egy ember jelent meg a
csapáson a kanyarban, úgy ötszáz
méternyire pontosan elıtte.
Borisz a távcsı nagyítólencséjén át
szemügyre vette. Tipikus afrikai
gerilla, egy shufta szakadozott,
kifakult, terepszín katonai, illetve
részben civil öltözékben, zsákjával,
vizeskulaccsal, lıszerrel és
gránátokkal felszerelve, AK fegyverét
maga elıtt tartva óvakodott elıre.
Amint kiért a kanyarból, nyomban
megállt és a csapás mellett egy kı
mögé kuporodott, hogy fedezékben
legyen.
Egy hosszú percen át figyelte az
elıtte fekvı terepet, feje lassan
fordult egyik oldalról a másikra. Egy
pillanatra úgy tőnt, mintha egyenesen
Boriszra meredne, aki lélegzetét
visszafojtva, olyan mozdulatlanul
hevert ott, mint a mellette lévı
szikla. Végül azonban a shufta
felegyenesedett, és kezével intett a
többieknek, akiket Borisz még nem
láthatott. Ezután futólépésben ment
elıre a csapáson. Alig tett meg ötven
métert, megjelentek mögötte a többiek,
akik egymástól egyenlı távolságot
tartva vonultak, akár a gyöngyszemek
egy füzéren. Ezt a sort nem lehetne
végigpásztázni még egy elıkészített
helyzetben lévı RPD-vel sem.
- Remek! - ismerte el Borisz. - Ezek
válogatott emberek. Mek nyilván saját
kezőleg szedte össze ıket. - A fegyver
távcsövén át figyelt, gondosan
szemügyre vett minden egyes arcot,
ahogy a látóterébe került, Mek Nimmurt
kereste közöttük. Most már heten
vonultak a csapáson, de vezetıjüknek
még mindig semmi nyoma. Az élen lévı
férfi egy vonalba került Borisszal,
majd elhaladt mellette. Az oldalvéd
két tagja osont el közvetlenül alatta,
alig tizenkét lépésnyire tıle zörrent
meg halkan a bozót. Olyan
mozdulatlanná merevedett, akár egy
kıdarab és hagyta elmenni ıket. A
többiek jókora távolságot tartva,
gyorsan haladtak el leshelye elıtt.
Néhány perccel azután, hogy az utolsó
is elment, úgy tőnt, mintha a szurdok
kihalt lenne, emberi jelenlétnek nem
volt semmi nyoma. Aztán újabb óvatos
mozgásra lett figyelmes.
- A hátvéd - dünnyögte Borisz
halkan. - Mek a nıt hátul tartja. Az
új játékszere. Rettentıen vigyáz rá.
Finoman kibiztosította a puskát,
ügyelt rá, nehogy az idegen fémes hang
felverje a forró csöndet.
- Jöhetnek - suttogta magában. -
Elıször Meket szedem le. Semmi
élvezkedés, nincs fejlövés. Egyenest a
mellkas közepébe. A nı majd megdermed,
amint a palija el vágódik. Belıle
hiányoznak egy harcos reflexei, így
aztán nyugodtan, minden sietség nélkül
adhatom le a második lövést. Ilyen
távolságból nem lehet elvéteni.
Pontosan a két csinos kis csöcse közé
lövök. - A vér és az erıszakos halál
képe, szemben Tessay szépségével és
kecsességével, szexuálisan is
felvillanyozta. - Esetleg még sikerül
leszednem egyet a többiek közül is. De
erre nemigen számíthatok. Ezek az
emberek jók. Sokkal valószínőbb, hogy
még mielıtt a nıt megölhetném, ık már
rég fedezékbe vetették magukat.
Figyelte a hátvéd tagjainak arcát,
ahogy egyenként, megfelelı távolságot
tartva elhaladtak távcsöve elıtt.
Mindannyiszor érezte, amint szíve a
csalódottságtól összerándul. Végül
hárman voltak az ösvényen, egyenletes,
begyakorlott futólépésben haladtak el
mellette. De Mek és a nı nem volt
sehol. A hátvéd eltőnt az ösvényen és
mozgásuk apró hangjai is beleolvadtak
a csendbe. Borisz egymaga feküdt ott a
kıpadon, a szíve hangosan zakatolt, és
a csalódottság savanyú íze kaparta a
torkát.
- Hol vannak? - gondolta keserőn. -
Hol a pokolban van Mek? – És saját
kérdésére a nyilvánvaló válasz nyomban
fel is ötlött benne. Más ösvényen
mentek. Mek ırjáratát használta
csaliként, hogy elterelje a figyelmét.
Karóráját figyelve nyugodtan várt öt
percet, arra az esetre, ha netán még
újabb emberek jönnének az ösvényen. Az
agya lázasan zakatolt. Az utolsó
határozott pont, ahol Tessay
jelenlétét regisztrálta, az a patkó
alakú kanyarulat elıtt volt az
ösvényen, ahol a lábnyomát látta.
Ez órákkal ezelıtt volt, és ha
Mekkel meglógtak elıle, akkor most
bárhol lehetnek. Mek akár egy teljes
napnyi, vagy tán még annál is nagyobb
elınyre tehetett szert - Borisznak meg
legalább ennyi idejébe telhet, hogy
ismét a nyomukra bukkanjon. Mivel
érezte, hogy kezdik elönteni a düh
hullámai, le kellett hunynia a szemét,
hogy valamiképp megırizze józan eszét.
Tudta, hogy most tisztán kell
gondolkodnia, nem ronthat neki a
problémának úgy, mint egy megsebzett
bivaly. Tisztában volt vele, hogy ez
egyik gyöngesége: nagyon erısen kell
uralkodnia magán.
Amikor ismét kinyitotta a szemét,
haragja lehőlt és célszerővé vált.
Pontosan tudta, hogy mit kell tennie,
és azt is, hogy milyen sorrendben. A
legelsı feladat az, hogy visszafelé
átfésülje és ellenırizze a csapást.
Meg kell találnia azt a pontot, ahol
Mek elvált a shufta fı egységétıl.
A bozóton át leóvakodott a kıpadról
a nyílt ösvényre. Még mindig vigyázott
rá, hogy ne hagyjon nyomot, de gyorsan
haladt felfelé a folyó mentén vissza a
bozótnak ahhoz a pontjához, ahová a
forróság elıl a shufta csapat
behúzódott. Elsıként azt vette észre,
hogy a kányák elmentek. De ezt nem
tartotta bizonyítéknak arra nézve,
hogy a bozót teljesen kiürült volna,
ezért óvatosan körözni kezdett
körülötte. Elıször a túloldalon, a
befelé vezetı ösvényt vizsgálta meg.
Bár a nyomok immáron több órásak
voltak, azért elég tiszták ahhoz, hogy
olvasson belılük.
Hirtelen megtorpant az ösvény
közepén és érezte, hogy feláll a szır
a karján, sıt végigfut a hideg a
hátán, amint az ösvény porában látszó
nyomra mered. Rádöbbent, hogy besétált
Mek csapdájába. Ott volt elıtte a Bata
teniszcipı nyoma.
Mek meg a nı bement a bozótba és még
nem jött ki onnan. Most is odabenn
vannak, és Borisznak az a rettentı
balsejtelme támadt, hogy Mek ebben a
pillanatban is figyeli ıt AK fegyvere
távcsövén át. Míg így állt a nyom fölé
hajolva, kinn a nyílt terepen, Borisz
teljesen védtelen volt.
Akár egy macska, bevetette magát az
ösvény mellett magasodó drótfőbe,
miközben puskáját lövésre készen
tartotta.
Percekbe telt, míg szívverése ismét
lelassult, akkor lopva, összegörnyedve
megint felemelkedett és nagyon
óvatosan megkerülte a bozótnak ezt a
részét. Minden idegszála megfeszült,
akár egy gitár húrja, halvány szeme
nyugtalanul cikázott egyik oldalról a
másikra. Ujja a 30/06-os ravaszán
volt, miközben a fegyver csövével
lassan körözött, akárha egy kobra feje
lett volna, mely készen áll, hogy
bármely irányba lecsapjon.
Elindult a folyópart felé, ahol a
zuhatagok zaja elnyom minden egyéb
neszt, amit mozgásával csaphat. Ám,
amikor már-már elérte annak a kunyhó
nagyságú kınek a fedezékét, amit még a
hegygerincrıl vett észre, ismét
megmerevedett. Egy hangot hallott,
mely a Nílus vizének zaján át is
eljutott hozzá - ez a hang itt és most
annyira képtelennek tőnt, hogy egy
pillanatig kételkedett saját
hallásában. Ez egy nı nevetése volt,
édes és tisztán csengı, akár egy
szellıtıl megmozduló kristálycsillár
csilingelı hangja.
A hang lentrıl, a görgetegkövön
túlról, a folyópartról jött. A kı felé
kúszott, azzal a szándékkal, hogy
fedezékként és megfigyelıpontként
használja, ahonnan beláthatja az
alatta elterülı partszakaszt. Ám még
mielıtt elérte volna, egy nagy
csobbanást hallott, amint valami nehéz
tárgy csapódott a víz felszínéhez,
majd egy izgatott nıi sikkantást, mely
játékos volt, ugyanakkor kihívó is.
Ahogy elérte a követ, mindvégig
védelmezı fedezékében maradva elırébb
óvakodott, hogy beláthassa az alatta
elterülı, kavicsos partot. Aztán,
amint óvatosan kikémlelt a kı sarka
mögül, a szeme elkerekült a
döbbenettıl. Alig tudta elhinni azt,
amit látott. Ekkora ostobaságot nem is
mert volna feltételezni egy olyan
emberrıl, mint Mek Nimmur. Ez a kemény
férfi, a kipróbált harcos, aki túlélt
húsz évnyi, véres bozótháborút, most
úgy viselkedett, mint egy eszement,
szerelmes kamasz.
Mek Nimmur elküldte embereit, hogy
egyedül cicázhasson új szeretıjével.
Borisz nem siette el a dolgot,
teljesen biztos akart lenni benne,
hogy ez valóban nem egy neki
felállított, rafinált csapda. Ez túl
váratlannak, túl szépnek tőnt ahhoz,
hogy igaz legyen. Szeme gondosan
átkutatta a partot mindkét irányba,
vajon nem rejtıznek-e valahol
fegyveresek, majd fagyosan
elmosolyodott.
- Hát persze, hogy egyedül vannak.
Mek sosem engedné, hogy emberei
Tessayt így lássák, meztelenül. -
Mosolya egyre szélesebb lett, amint
rádöbbent rendkívüli szerencséjére. -
Nyilván meghibbant. Nem jött rá, hogy
követni fogom? Vagy azt hitte, hogy
már elég messze jár elıttem ahhoz,
hogy ennyire eleresztheti magát? Vajon
lehet-e a világon ostobább és
rövidlátóbb bármi is egy meredezı
dákónál? - gondolta Borisz kárörvendı
boldogsággal.
A pár levetkızött és ruháikat a nagy
kı árnyékában, a part szürke
bazaltkövein hagyták. Együtt
lubickoltak a folyó csöndes vizében,
nem messze a fısodrástól. Mindketten
anyaszült meztelenek voltak. Mek
Nimmur válla széles volt, a háta csupa
izom, a feneke pedig kemény és feszes.
Mellette Tessay karcsú volt, akár egy
nádszál, a dereka vékony, a csípıje
törékenyen keskeny. Bırének színe
olyan, akár a vadméhek méze. Teljesen
elmerültek egymásban, szemük és fülük
a világon semmi mást nem fogott fel.
- Nyilván hagyott hátra néhány
embert, hogy hátulról biztosítsák -
tételezett fel némi józanságot Borisz
Mekrıl. Egy pillanatig sem
számíthatott rá, hogy elébe kerülök az
ösvényen. Azt hiszi, hogy teljes
biztonságban van. Nézd ezt a bolondot
- duzzadozott a kárörömtıl Borisz,
amint Mek üldözıbe vette a lányt, és
az hagyta magát elkapni.
Összeölelkezve zuhantak a sekély
vízbe, majd egymás száját keresték,
amikor nevetve ismét a felszínre
buktak, miközben gyönyörő sötét
arcukról csörgött a víz, és bennük
testesült meg a csodás férfiasság és a
megkapóan szép nıiesség, ık voltak az
afrikai Ádám és Éva, amint egy
pillanatra elmerültek saját kis
gondtalan paradicsomukban.
Borisz erıvel fordította el róluk
tekintetét és arrafelé nézett, ahol
ruháik hevertek elhagyatottan a
parton. Mek AK puskája is ott hevert
gondatlanul terepszín zubbonyán, alig
néhány lépésnyire attól a helytıl,
ahol Borisz állt. A nyílt terepen át
villámgyorsan ott termett, felvette az
AK-t, kivette a tölténytárat és a
zsebébe rakta, majd kipattintotta a
sorozatot a tölténytartóból és hagyta,
hogy a kavicsra repüljön, ezután a
kiürített fegyvert visszatette a
zubbonyra és gyorsan visszatért a nagy
kı árnyékába. Mek és Tessay mindebbıl
semmit sem látott.
Borisz ott állt csöndesen a szikla
mögött és figyelte ıket, amint a
folyóban játszadoznak. Már-már
gyermekdednek tőntek a nagy
szerelemtıl, és attól, ahogy annyira
elmerültek egymásban.
Tessay végül kibontakozott Mek
ölelésébıl és kiment a vízbıl. Hosszú
lábain pajkosán futva jött fel a
kavicsos partra, nedvesen csillogó
mellei rezegve himbálództak minden
egyes lépésnél, miközben válla fölött
hivogatóan nézett vissza a férfire.
Mek követte ıt, csillogott a víz
széles mellkasának sőrőn göndörödı
szırzetén és súlyos, hatalmas nemi
szervén.
Elkapta Tessayt, még mielıtt
ruháikhoz ért volna, és a nı játékosan
hadakozott egy kicsit karjai között,
mígnem Mek szája a szájára nem tapadt.
Ezután teljesen átadta magát neki.
Mek, miközben csókolta, kezét
végigfuttatta Tessay hátán és nedvesen
csillogó fenekén. A nı szorosan a
férfihoz simult és lábát szétvetve
kitárta elıtte combját, hogy a férfi
felfedezhesse testének titkait.
Felnyögött a vágytól, midın Mek keze
finoman megmarkolta altestét.
Borisz érezte, hogy dühe valamiféle
perverz, voyeur izgalommal keveredik,
miközben azt nézi, miként teszi
magáévá feleségét egy másik férfi.
Érezte, hogy pokoli érzelmek bugyognak
fel benne. Ágyéka megtelt, szinte
fájdalmasan megmerevedett az
izgalomtól, ugyanakkor úgy tombolt
benne a düh, mint mikor egy vékony
faágat tépáz a viharos erejő szél.
A szerelmesek térdre hulltak.
Miközben egy pillanatra sem engedték
el egymást, Tessay hátradılt és a
férfit magára húzta.
Borisz hangosan odakiáltott: -
Istenemre, Mek Nimmur, sosem tudod,
meg milyen nevetségesen nézel ki így,
amint csupasz hátsófeled a levegıbe
emelkedik.
Mek villámgyorsan reagált, akár egy
leopard, melyet vadászat közben
meglepnek. Egyetlen gyors mozdulattal
átpattant és az AK-47-es után nyúlt.
Bár Borisz 30/06-jával felkészülten
várta, hátul a nyakát célozta meg,
amikor odakiáltott neki, Mek annyira
gyors volt, hogy felkapta az AK-t és
máris Borisz hasának szegezte, még
mielıtt az orosz egyáltalán
megmozdulhatott volna. Mek meghúzta a
ravaszt, abban a pillanatban, amit a
fegyver csöve egyenesen a célra
irányult.
Az ütıszeg hasztalan kattanással
csapódott az üres tölténytárnak, és a
két férfi, egymásra szegezett
fegyverrel, a kavicsos parton át
egymásra meredt. Tessay meztelenül
kucorgott ott, ahol Mek hagyta, sötét
szeme nedvesen csillogott a
fájdalomtól és az iszonyattól, ahogy
férjét figyelte, miközben rádöbbent,
hogy Mek meg fog halni.
Borisz halkan, rekedten kuncogott. -
Hova akarod, Mek? Mit szólnál hozzá,
ha lelıném annak a mocskos, fekete
szerszámodnak a fejét most, amíg még
így feláll?
Mek Nimmur tekintete ellenfele
arcáról a hegyek felé villant, és
Borisz rájött, hogy helyesen gondolta.
Mek elhelyezett odafönn néhány embert,
de azok nem figyelték a partot, amíg
parancsnokuk átadta magát
szenvedélyének.
- Ne izgulj miattuk. Mindketten rég
halottak lesztek, mire a gorilláid
leérnek ide, hogy megmentsenek. -
Borisz ismét kuncogott. - Én ezt
nagyon élvezem. Nekünk egyszer már
volt egy találkozónk, de te nem
tartottad be. Rá se ránts ez így még
jobb mulatság lesz. - Tudta, hogy nem
valami bölcs dolog ez a halogatás egy
ilyen emberrel, mint ez. Mek
elkövetett egy hibát és nem valószínő,
hogy még egyszer hibázik. Most kéne
nyomban szétlınie a fejét és akkor
maradna még néhány perce Tessayre is.
De túl erıs volt a kísértés arra, hogy
kiélvezze a káröröm gyönyörét.
- Jó hírem van számodra, Mek. Néhány
másodperccel tovább fogsz élni.
Elıször ezt a kurvát ölöm meg és
hagyom, hogy végignézd. Remélem te is
éppúgy fogod élvezni, ahogy én. -
Óvatosan elıjött a kı mögül és Tessay
felé oldalazott, aki ott hevert
összekucorodva a kavicsos parton.
Felesége félig elfordult felıle és
megpróbálta mellét meg ágyékát
eltakarni kezével, mely ehhez túl
kicsi és túl finom volt. Miközben
közelített a nıhöz, Borisz mindvégig
Meket figyelte.
A veszélyt Mek jelentette, ezért
szemét egy pillanatra sem vette le
róla. Ez volt a hiba. Alábecsülte az
asszonyt.
Míg Tessay úgy tett, mintha
szégyenlısen elfordulna tıle, combja
közt lenyúlt, és talált egy kerek,
vízkoptatta követ, mely szépen
belefért apró öklébe. Hirtelen
kiegyenesítette karcsú testét, és
minden erejét összeszedve, férje feje
felé hajította. Borisz a szeme
sarkából észrevette a mozdulatot, és
karját felemelte, hogy védje a fejét.
A kı, mely közelrıl és meglepı
erıvel repült, nem talált célba. A
feje helyett Borisz felemelt
könyökének csapódott. Borisz ingujja a
bicepszéig fel volt tekerve, így semmi
sem enyhítette a nekicsapódó kı
erejét; behajtott karja feszes volt és
a vékony bır is megfeszült a csont és
az ízület találkozási pontján. A
könyökcsont feje elpattant, akár az
üveg, és Borisz felüvöltött a gyötrı
kíntól. Keze akaratlanul is szétnyílt,
mutatóujja lerándult a ravaszról
anélkül, hogy elég ereje lett volna
elsütni a fegyvert, mellyel Mek hasára
célzott.
Mek felpattant, és még mielıtt
Borisz a puskát másik kezébe foghatta
volna, eltőnt a hatalmas kı mögött.
Bal kezével Borisz a puska tusát
Tessay feje felé lendítette és
hátralökte ıt a homokba. Aztán a
csövet a torkának nyomta és a földre
szegezte vele, miközben dühödten
ordított. - Megölöm, te fekete
szemétláda! Ha kell a kurvád, akkor
jobb, ha idejössz érte! - A fájdalom,
amit szétzúzott könyöke okozott,
rekedtté, kegyetlenné tette a hangját.
Valahonnan a kı mögül Mek Nimmur
hangja hallatszott élesen és tisztán,
amint egyetlen szót kiált amhara
nyelven, melyet a környezı sziklák
visszavertek. Ezután angolul beszélt:
- Az embereim egy pillanat alatt itt
vannak. Engedd el a nıt és akkor
megkímélem az életedet. De nyúlj hozzá
csak egyetlen ujjal, és könyörögni
fogsz a halálodért.
Borisz Tessay fölé hajolt, és ép
karját a nyaka köré fonva felrántotta.
A puskát is ugyanabban a kezében
tartotta a nı válla fölött. Sérült
karjának keze annyira helyrejött, hogy
kezelni tudta vele a ravaszt.
- Halott lesz már, jóval azelıtt,
hogy az embereid ideérnének -
kiáltotta vissza, miközben kezdte
elvonszolni Tessayt a nagy kı
közelébıl. - Gyere és szerezd vissza
magad, Mek. Itt van, ha akarod.
Karját még szorosabbra vonta Tessay
nyaka körül, addig fojtogatta, mígnem
az asszony küszködve kapkodta a
levegıt és körmét Borisz karjába
mélyesztve, hosszú, vöröslı csíkokat
hagyott napbarnította bırén.
- Hallgasd csak! Összezúzom azt a
csinos kis nyakát. Hallod, hogy
fuldoklik? - Még erısebben préselte
össze Tessay nyakát, hogy a kín
hangjait kényszerítse ki belıle.
Borisz a kınek azt a sarkát
figyelte, ahol Mek eltőnt. Ugyanakkor
folyamatosan hátrált a közelébıl, hogy
kellı mozgásteret biztosítson magának.
Az agya zakatolt mivel tudta, hogy
innen nem menekülhet. Jobb karját alig
tudta használni, és Mek shufta társai
túl sokan voltak. A nıt elkapta, de a
férfit is akarta. Ez volt a legtöbb,
amiben reménykedhetett -
mindkettıjüket meg kell ölnie,
mindkettıjüket.
Egy kiáltást hallott, egy idegen
hangot fentrıl a lejtı felıl. Mek
emberei közeledtek. Most már
kétségbeesett. Meket nem tudja
elıcsalogatni; már vagy két perce nem
hallotta se a hangját, se a mozgását.
Elvesztette - mostanra már bárhol
lehet.
- Túl késı - döbbent rá Borisz. -
Nem kaphatom el. Csak a nıt. De ezt
nyomban el kell intéznem. - Tessayt
térdre kényszerítette, fölé hajolt, és
karjának szorítását kissé elcsúsztatta
a nyakán.
- Isten veled, Tessay - recsegte a
fülébe. Karizmait megfeszítette és
érezte, hogy a nı nyakcsigolyája
pattanásig feszül. Már csupán egy
csöppnyi nyomás kell és vége.
- Neked befellegzett - suttogta,
azzal nekilátott, hogy még egyet
szorítson rajta. Hosszú idı
tapasztalata alapján ismerte azt a
hangot, amikor a csigolya megpattan,
és már felkészült rá, várta azt a
reccsenést, mint mikor egy zöld gally
letörik, és már-már érezte a
tehetetlenné váló holttest súlyát.
Aztán hátulról valami olyan erıvel
csapódott rá, hogy úgy érezte, mintha
ez az erı végigszáguldott volna
gerincoszlopán és összeroppantotta
volna bordáit. Az erı és a csapás
iránya egyaránt váratlan volt.
Lehetetlennek tőnt, hogy Mek Nimmur
ilyen gyorsan, ilyen messzire jutott
volna. El kellett hagynia a kı
védelmét és a bozóton át körbekerült.
Most hátulról támadt Boriszra.
Támadása olyan kegyetlen volt, hogy
Borisz Tessay nyaka köré fonódó karja
engedett. Tessay sípolón, fuldoklón
levegıhöz jutott, majd kisiklott
Borisz fogásából. Borisz megpróbált
megfordulni a puskával, de Mek ismét
rávetette magát, megragadta a puskát,
és megpróbálta kitekerni Borisz
kezébıl.
Az orosz ujja még a ravaszon volt,
és a fegyver elsült, amikor a csı Mek
arcával volt egy vonalban. A detonáció
egy pillanatra elkábította, és
elengedte a puskát, miközben csüngı
füllel hátratántorodott.
Borisz elhátrált tıle, miközben a
fegyverével kínlódott, ki akarta
nyitni a puskazárat, hogy egy újabb
töltényt juttasson a tölténytárba, de
megnyomorodott jobb karja miatt
mozdulatai nehézkesek és ügyetlenek
voltak. Mek összeszedte magát és fejét
lehajtva támadt rá a kavicsos parton
át. Teljes súlyával rohant neki
Borisznak, és a puska kirepült az
orosz kezébıl. Egymásnak feszülı
mellkassal pörögtek, forogtak,
kísérteties valcert, haláltáncot
jártak, próbálták átvetni egymást, az
elınyért birkóztak, mígnem
megbotlottak és hátrafelé a vízbe
zuhantak.
Ahogy a felszínre buktak, még mindig
dulakodtak, forgatták egymást, hol az
egyik volt fölül, hol a másik,
rémisztı paródiája volt ez annak a
szeretkezésnek, amit alig néhány perce
még Borisz figyelt. Öklüket használva,
nekifeszülve, egymást gáncsolva
viaskodtak a sekély vízben. De
valahányszor a vízbe estek, a part
lejtése egyre beljebb kényszerít ette
ıket, mígnem már derékig ért nekik a
víz, és a Nílus fıárama hirtelen
elkapta és lefelé sodorta
mindkettıjüket. Még mindig össze
voltak akaszkodva, fejük ott úszott
hánykolódva a vízben, hadonászó karjuk
fehéren habzó tajtékot vert, miközben
az ısi düh hangján bömböltek egymásra.
Tessay hallotta a bozótoson át futva
közeledı embereket, akiket Mek hívott
le. Felkapta shammáját és magára
húzta, ahogy futva igyekezett eléjük.
Amint közülük az elsı felhúzott AK-
jával a kavicsos partra ugrott, Tessay
amhara nyelven kiáltott rá.
- Ott! Mek a vízben. Az orosszal
küzd. Segítsetek neki! Végigrohant
velük a parton. Amint egy vonalba
értek a folyó közepén lévı két
férfivel, az egyik ember megállt és
rájuk szegezte AK-ját, de Tessay
nekirohant és a fegyver csövét
felütötte.
- Te bolond! - kiáltott rá mérgesen.
- Mi van, ha Meket találod el?
Felpattant az egyik folyó menti
görgetegkı tetejére és szemét
beárnyékolta, hogy nem vakítsa a
lenyugvó nap vízrıl visszatükrözıdı
ragyogása. Gyomorszája görcsbe
rándult, ahogy meglátta, hogy
Borisznak sikerült Mek mögé kerülnie
és egy fél járomfogással szorítja a
nyakát. Mek fejét akarta a víz alá
nyomni. Mek úgy hadakozott
szorításában, akár egy horogra akadt
lazac, miközben besodródtak a folyó
egy keskeny, fehéren örvénylı
szakaszába.
Tessay leugrott a szikláról és
futott tovább lefelé a parton a
következı pontig, ahonnan csupán
tehetetlenül nézhette ezt a küzdelmet.
Borisz még mindig a víz alatt
tartotta Mek fejét, miközben elérték
ennek a keskeny, meredek
folyószakasznak az elejét. Ahogy egyre
gyorsabban sodródtak, mindkét oldalról
félelmetes, fekete sziklák villantak
el mellettük. Mek erıs ember volt és
Borisznak minden maradék erejét össze
kellett szednie ahhoz, hogy lenn
tarthassa, de tudta, hogy már nem
bírja sokáig. Hirtelen Mek
hátrarántotta magát és a feje egy
pillanatra kiemelkedett a vízbıl.
Gyorsan levegıt vett, még mielıtt
Borisz ismét lenyomta volna, de úgy
tőnt, ez a kis levegı elég volt ahhoz,
hogy ereje megújuljon.
Borisz kétségbeesetten nézett elıre,
ahogy sebesen közeledtek az erıs
sodrású, meredek szakasz végéhez. Itt
újabb sziklák emelkedtek ki a vízbıl.
Borisz kiszemelt egy hatalmas, fekete
követ, melyen a víz majd egy méter
magasra emelkedı hullámokkal csapott
át. Erejének maradékával arrafelé
kormányozta Mek testét.
Repültek lefelé a meredeken száguldó
vízen, melynek végén a hatalmas
sziklatömb várta ıket, mint valami
lesben álló tengeri szörnyeteg. Borisz
addig viaskodott Mekkel, mígnem
sikerült ıt maga elé fordítania. Úgy
tervezte, hogy szemközt ütközzenek a
sziklának, és Mek teste fogja fel az
ütés erejét.
Az utolsó pillanatban, még mielıtt a
kınek csapódtak volna, Mek kiemelte a
fejét, és amíg tüdejét megtöltötte az
értékes levegıvel, meglátta a sziklát,
majd nyomban felismerte a veszélyt.
Egyetlen heves erıfeszítéssel lebukott
a víz alá és bukfencezve átfordult.
Ezt olyan erıvel és olyan váratlanul
hajtotta végre, hogy Borisz képtelen
volt ellenállni. Ösztönösen tovább
szorította Mek nyakát és háton
sodródott elıre, mígnem helyzetük
megcserélıdött. Most Meknek sikerült
Boriszt önmaga és a szikla közé
helyezni, így, amikor nekicsapódtak,
az ütés teljes ereje Boriszt érte.
Borisz jobb válla úgy összeroppant,
akár egy dió az acél diótörıben. Bár a
feje még a víz alatt volt, az
irtóztató kíntól felüvöltött és a
tüdeje megtelt vízzel. Karja lehullott
Mek nyakáról, és elsodródott tıle.
Majd, amikor ügyetlenül kapálódzva,
akár egy vízbe pottyant rovar
felszínre emelkedett, jobb karja két
helyen is össze volt zúzva, ép
karjával erıtlenül lapátolt, miközben
vízzel teli tüdeje zihált és sípolt.
Mek mindössze néhány méternyivel
mögötte bukott a felszínre. Gyorsan
körülnézett, miközben levegı után
kapkodott és szinte nyomban észrevette
Borisz fejét, majd néhány hatalmas
karcsapással mögé úszott.
Borisz annyira rossz állapotban
volt, hogy még csak nem is sejtette,
mi lehet Mek szándéka, amíg az
hátulról meg nem ragadta a gallérját,
majd úgy megtekerte, mintha egy
nyakszorítóval fojtogatnák. Mek másik
kezével a víz alatt hátulról
megragadta Borisz széles bırövét, és
mintegy kormányrúdként használva, a
következı sziklazátony felé
fordította, mely körül habzón
örvénylett a víz.
Vízzel teli tüdejével Borisz
megpróbált sértı szidalmakat zúdítani
rá. - Szemétláda! Fekete disznó!
Mocskos... - De hangját szinte nem is
lehetett hallani a sebesen rohanó
folyó zúgásán és az elıttük lévı
sziklanyúlványok körül örvénylı víz
robaján át. Mek fejjel irányította a
sziklának és feszülı karizmainak
rándulásán érezte, amint Borisz
koponyája nekicsapódott. Borisz teste
nyomban elernyedt, feje lekókadt, és
végtagjai olyan lazák és tehetetlenek
lettek, akár az áramlat sodrásában
lebegı hínár szálai.
Ahogy hánykolódva átsodródtak a
folyó következı, nyílt szakaszára,
Mek, mivel még mindig fogta hátulról
Borisz gallérját, kiemelte az orosz
arcát a vízbıl. Egy pillanatra még ıt
is elöntötte az iszonyat e sérülés
láttán. Borisz homloka behorpadt. A
bır sértetlen maradt, de volt a
koponyáján egy mély horpadás, melybe
Mek bele tudta volna nyomni a
hüvelykujját. Borisz szeme kidülledt,
kinyomódott üregébıl, akár egy
viharvert játékbabáé.
Mek az élettelen testet
megfordította a vízben és most csupán
néhány centiméternyirıl meredt a
törött fejre. Felnyúlt, ujja hegyével
megérintette a koponya benyomódott
részét és érezte a csontszilánkokat a
bır alatt.
Az összezúzott fejet ismét a víz alá
nyomta és lenn is tartotta, miközben
az áramlaton át, oldalazva a part felé
evickélt. Borisz már nem tanúsított
semmiféle ellenállást, de Mek azért a
víz alatt tartotta a fejét ez alatt a
Nílust átszelı, hosszú, kínkeserves
úszás alatt.
- Hogy öl meg az ember egy
szörnyeteget? - gondolta bıszen. -
Egy, a szívén átdöfött karóval kéne
eltemetnem egy keresztútnál. -
Ehelyett azonban vagy ötvenszer is
vízbe fojtotta, majd a folyó következı
kanyarulatánál kisodródtak a partra.
Meket emberei ott várták.
Támogatták, amikor a lába összerogyott
alatta, majd felsegítették a partra.
Amikor nekiláttak, hogy kihúzzák
Borisz holttestét a folyóból, Mek
nyomban leállította ıket.
- Hagyjátok meg a krokodiloknak.
Azután, amit országunkkal és népünkkel
tett, nem érdemel jobbat. - Még mérge
és győlölete ellenére sem akarta, hogy
Tessaynek látnia kelljen ezt az
összeroncsolt fejet. Tessay nem tudott
lépést tartani a férfiakkal, de most
már ott jött a parton és közeledett
felé.
Egyik embere visszalökte Borisz
holttestét a folyó sodrába, majd,
ahogy lebegve távolodott, lekapta
válláról AK puskáját és beleeresztett
egy sorozatott. Golyók szaggatták fel
a vizet Borisz feje körül és
belecsapódtak a hátába. Lyukakat
szaggattak nedves ingén és véres
húsdarabok repültek ki belıle. A többi
ember a parton harsogva nevetett, majd
ık is beszálltak ebbe a lövöldözésbe
és beleeresztettek egy-egy tárat az
élettelen testbe. Mek még csak
kísérletet sem tett rá, hogy
megakadályozza ıket. Néhányuknak
közeli hozzátartozói haltak iszonyatos
halált az orosz keze által. A holttest
saját vérének rózsaszín felhıjében
fetrengve átfordult és egy pillanatra
Borisz kidülledt, halvány szeme az
égre meredt. Aztán lesüllyedt a víz
alá.
Mek lassan felállt és Tessay elé
ment. A karjaiba vette, és miközben
magához szorította, halkan ezt
suttogta a fülébe: - Minden rendben.
Soha többé nem bánthat téged. Vége.
Most már az én asszonyom vagy -
örökre!
Amióta Borisz és Tessay elmentek a
táborból, már nem kellett ügyelniük a
biztonságra, Nicholas és Royan már nem
kényszerült rá, hogy Royan kunyhójába
húzódjon, amikor a sír felkutatásáról
beszéltek.
Nicholas áthelyezte
fıhadiszállásukat az étkezıkunyhóba,
és a tábor személyzete készített nekik
egy másik nagy asztalt, amire
kiteríthették mőholdképeiket, az
összes térképet, meg a többi anyagot,
amit összegyőjtöttek. A szakács
állandó kávéellátmányt biztosított
nekik a konyhából, míg papírjaikba
merültek, megtárgyalták mindazt, amit
Taita medencéjében fedeztek fel, és
minden teóriát, ami bármelyikıjükben
felötlött, bármily túlzottnak, vagy
elképesztınek tőnt is.
- Sosem bizonyosodhatunk meg róla,
vajon azt az aknát Taita csinálta-e,
vagy a természet alkotta, amíg vissza
nem megyünk oda a megfelelı
felszereléssel.
- Miféle felszerelésrıl beszélsz? -
kérdezte Royan.
- Önálló scuba felszerelésre és nem
oxigén-belélegeztetısre. Bár a
haditengerészet oxigénes felszerelése
sokkal könnyebb és jobban össze van
tömörítve, de tíz méternél nagyobb
mélységben, ami egy atmoszféra víz
nyomásának felel meg, nem használható.
Ennél mélyebben a tiszta oxigén
halálossá válik. Használtál valaha is
önálló lélegzı-készüléket?
Royan bólintott. - Amikor Duraiddal
nászúton voltunk egy üdülıhelyen, a
Vörös-tenger partján. Vettem néhány
órát, és vagy háromszor-négyszer
lemerültem a nyílt vízen, de sietve
hozzátenném, hogy nem vagyok valami
járatos benne.
- Ígérem, hogy nem küldelek le oda -
mosolygott Nicholas -, de azt hiszem,
immáron biztonsággal kijelenthetjük,
hogy elegendı bizonyítékot találtunk
mind Tanus sírjában, mind pedig Taita
medencéjében ahhoz, hogy
elkerülhetetlenül szükségessé váljon e
vállalkozás második fázisának
elindítása.
Royan egyetértıleg bólintott. -
Sokkal nagyobb felszereléssel, és némi
szakértıi segítséggel kell
visszatérnünk. De legközelebb már nem
térhetünk vissza a turista sportember
szerepében. Milyen lehetséges indokot
találhatnánk ki visszatértünkre, ami
nem szólaltatja meg az etióp
bürokrácia fejében a riasztócsengıket?
- Olyan emberrel beszélsz, aki már
nem hivatalosan, sıt meglehetısen
hivatlanul meglátogatta azokat az
elbővölı fickókat, Kadhafit és
Szaddámot egyaránt. Etiópia ezekhez
képest olyan lesz, mint egy vasárnapi
iskola piknikje.
- Mikor kezdıdnek a nagy esızések
odafenn a hegyekben? – kérdezte meg
hirtelen Royan.
- Igen! - Nicholas arca komollyá
vált. - Ez itt a nagy lutri. Az
embernek csak meg kell néznie a
legmagasabb vízszint jelét Taita
medencéjének falán, hogy valamelyes
képet kapjon arról, milyen lehet
odalenn, amikor a folyó árad. -
Belelapozott zsebnaptárába. -
Szerencsére még van egy kis idınk -
nem sok, de elég. Gyorsan kell
mozognunk. Minél elıbb haza kell
mennünk, mert csak ott tudok nekilátni
a második szakasz megtervezésének.
- Máris összecsomagolunk és
mehetünk.
- Igen, azt kéne tennünk. De nagy
szégyen lenne, ha nem használnánk ki
minden pillanatot, amit itt töltünk,
ha már megtettük ezt a nagy utat. Azt
hiszem, azért maradhatunk még néhány
napot, hogy ellenırizhessem néhány
ötletemet Taita medencéjével meg azzal
az aknával kapcsolatban, hátha sikerül
némiképp felkészültebben összeszedni
mindazt, amire visszatértünkkor
szükségünk lehet.
- Te vagy a fınök.
- Szavamra, mily kellemes ezt egy
hölgy szájából hallani.
Royan bőbájosan elmosolyodott. -
Élvezd csak ki a pillanatot -
tanácsolta neki -, nem biztos, hogy ez
még egyszer elıfordul. – Aztán arca
ismét komollyá változott. - Miféle
ötleteid vannak?
- Ami felmegy, annak le is kell
jönnie, ami bemegy, annak ki is kell
jönnie - mondta titokzatosan. - A
víznek, ami ekkora nyomással ömlik be
abba az aknába, valahova mennie kell.
Hacsak nem csatlakozik valamiféle
földalatti vízrendszerhez, mely így
jut el a Nílusba, de akkor a felszínre
is kell jönnie, olyan helyen, ahol meg
is találhatjuk.
- Folytasd - mondta Royan.
- Egy dolog biztos. Abba az aknába a
medencébıl senki sem jut be. Az a
nyomás ott halálos. De ha megtaláljuk
a kimenetet, akkor a másik végérıl
esetleg felderíthetjük.
- Ez egy fantasztikus lehetıség. -
Royan elismerıen nézett rá, majd a
mőholdképek felé fordult. Nicholas
azonosította és egy körrel bejelölte
rajta a kolostort. Bejelölte a folyó
körülbelüli útját is a hasadékon át,
bár a szurdok maga túl keskeny volt és
túlságosan benıtte a bozót ahhoz, hogy
ez látszódjék egy ilyen kis léptékő
képen, még ha erıs nyagyítólencsén át
nézik is.
- Itt van az a pont, ahol a folyó
belép a hasadékba – mutatott rá Royan.
- És itt van az a kis oldalsó völgy,
mely felé az ösvény elkanyarodik.
Rendben?
- Rendben - bólintott rá Nicholas. -
Mire akarsz kilyukadni?
- Idefele jövet megjegyeztük, hogy
esetleg ez a völgy lehetett a Dandera
folyó eredeti medre, és hogy úgy
tőnik, mintha új medret vágott volna
magának a hasadékon át.
- Úgy van - helyeselt Nicholas. -
Hallgatlak.
- A terep ezen a ponton nagyon
meredeken zuhan a Nílus felé, igaz?
Nos, emlékszel rá, hogy útban lefelé a
száraz völgybe átkeltünk egy kisebb,
de még így is meglehetısen tekintélyes
folyón? Úgy tőnt, az a folyó
valahonnan a völgy keleti oldalából
bukkan elı.
- Rendben, most már értelek. Ezzel
azt akarod mondani, hogy ez lehet az
akna kifolyása. Hát te aztán ördögien
okos kis nıszemély vagy.
- Mindössze tıkét kovácsolok a te
géniuszodból. - Szerényen lesütötte a
szemét és szempillája alól nézett fel
Nicholasra. Bohóckodott, de a
szempillája hosszú volt, sőrő és
felfelé göndörödött, a szeme pedig
olyan színő volt, akár az égetett méz,
melynek mélyén apró, arányló pöttyök
világítottak. Ilyen közelrıl ez a
szempár megzavarta Nicholast.
Felállt és azt mondta: - Mi lenne,
ha odamennénk és megnéznénk?
Nicholas elment a kunyhójába a
fotóstáskáért meg a könnyő napi
csomagért, és amikor visszatért, Royan
már készen állt az indulásra. De nem
volt egyedül.
- Látom, magaddal hozod a kísérıdet
is - jegyezte meg lemondóan.
- Hacsak nem vagy olyan kegyetlenül
durva, hogy elküldöd. – Royan
biztatóan rámosolygott Tamréra, aki
ott állt mellette és vigyorgott,
bólogatott meg a vállát húzogatta
boldogságában, hogy imádott bálványa
társaságában lehet.
- Hát, jól van - adta meg magát
Nicholas anélkül, hogy küzdött volna.
- Hadd jöjjön velünk ez a szegény kis
ördög.
Tamre elıttük caplatott az ösvényen,
mocskos shammája verdeste hosszú,
vékony lábait, miközben egy amhara
zsoltár ismétlıdı refrénét kántálta és
szinte percenként visszanézett, hogy
megbizonyosodjon róla, Royan még
mindig követi. Nehéz menet volt végig,
fel a völgybe, és a déli hıség egészen
elgyöngítette ıket. Bár úgy tőnt,
Tamréra ez egyáltalán nem volt
hatással, a másik kettırıl szakadt a
veríték és sötét foltokban ütött át
ingükön, mire elérték azt a pontot,
ahol a folyó beomlott a völgybe.
Hálásan ültek le egy akácialiget
árnyékában és amíg pihentek, Nicholas
távcsövével végigpásztázta a völgy
oldalát.
- Hogy érzi magát, miután kissé
megfürdettem? - kérdezte Royan.
- Vízálló - dünnyögte Nicholas -,
minden elismerésem Herr Zeissnek.
- Mit látsz odafenn?
- Nem sokat. Túl sőrő a bozót. Fel
kell kutyagolnunk oda. Sajnálom.
Odahagyták az árnyékot, és
elindultak fölfelé a völgy oldalában a
tőzı napon. A folyó lépcsızetes
zuhatagokon át zúdult lefelé, és
mindegyiknek az alján egy-egy csöndes,
tóvá szélesedı kis szakasz volt. A
bozót benıtte a partokat, buja volt és
zöld, ahol a növények gyökerei elérték
a vizet. Seregnyi fekete-sárga
pillangó táncolt a csendes vizek
felett, és egy fekete-fehér
barázdabillegetı járırözött a
mohalepte sziklákon, hosszú farkát
elıre-hátra mozgatta, mintha egy
metronóm mutatója lenne.
Az emelkedın félúton felfelé
megálltak az egyik csöndes szakasz
mellett, hogy pihenjenek, és Nicholas,
kalapját légycsapóként használva,
fogott egy barna-sárga színő szöcskét.
A rovart a vízbe lökte, és amint az
erıtlenül kapálódzva sodródott a
kijárat felé, egy hosszú, sötét árny
emelkedett fel a mélybıl. A víz
örvényleni kezdett, majd tükörként
megvillant egy pikkelyes, ezüstszín
has, és a szöcske eltőnt.
- Legalább öt kilós - sopánkodott
Nicholas. - Miért nem hoztam magammal
a botomat?
Tamre Nicholas közelében guggolt a
víz partján, és akkor hirtelen
felemelte a kezét, majd kinyújtotta.
Szinte azon nyomban az egyik körözı
pillangó letelepedett az ujjara. Ott
ücsörgött, miközben finoman mozgatta
bársonyos, feketesárga szárnyait.
Döbbenten meredtek rá, mivel olybá
tőnt, mintha a rovar a parancsára
szállt volna le. Tamre kuncogott, majd
Royannak nyújtotta a pillangót. Amikor
Royan kinyújtotta a kezét, a fiú
szelíden belehelyezte tenyerébe ezt a
csodás kis teremtményt.
- Köszönöm Tamre. Ez gyönyörő
ajándék. Az én ajándékom neked pedig
az, hogy szabadon eresztem. - Száját
összecsücsörítve gyöngéden ráfújt,
hogy elröpüljön. Figyelték, amint a
pillangó magasan a víz fölé emelkedik,
Tamre pedig össze-csapta a kezét és
boldogan nevetett.
- Furcsa - dünnyögte Nicholas. - Úgy
tőnik, mintha valami különleges
empátiával rendelkezne a vadon minden
élılénye iránt. Azt hiszem, Jali Hora,
az apát meg sem próbálja kordába
fogni, hanem hagyja, hadd tegye, amit
egyszerő képzeletének vágya diktál.
Különleges bánásmód ez egy
elvarázsolt, bolondos lélekkel, ki más
dallamot hall és arra táncol. El kell
ismernem, hogy akaratom ellenére egyre
inkább kedvelem a fiút.
Mindössze tizenöt méternyit kellett
még följebb menniük és elérték a
forrást. Volt ott egy alacsony, vörös
homokkıszikla, egy grotto bejárata,
melynek lábánál tört elı a folyó.
Magát a bejáratot sőrőn, függönyként
nıtte be a páfrány, és Nicholas
letérdelt, hogy félrehúzza és belessen
az alacsony nyíláson.
- Mit látsz? - kérdezte mögötte
Royan.
- Nem sokat. Sötét van idebenn, de
úgy tőnik, még jó darabig megy befelé.
- Túl nagy vagy ahhoz, hogy beférj.
Jobb, ha engem engedsz oda.
- Jó kis hely ez egy vízi kobrának -
jegyezte meg Nicholas. - Temérdek a
béka, amit megehet. Biztos, hogy be
akarsz menni?
- Azt én egy szóval sem mondtam,
hogy akarok. - Royan leült a parton,
amíg kifőzte a cipıjét, majd
beleereszkedett a vízbe. A combja
közepéig ért, és az áramlattal szemben
elég nehezen haladt elıre.
Egészen össze kellett görnyednie,
hogy bemászhasson a grotta elırenyúló
teteje alá. Ahogy egyre beljebb ment,
csupán a hangja hallatszott.
- A barlang egyre alacsonyabb.
- Légy óvatos, drága leány. Ne
kockáztass.
- Igazán hálás lennék, ha nem hívnál
„drága leánynak". Hangja furcsán
visszhangzott a barlang bejáratából.
- Nos, végül is mindkettı vagy, lány
is, meg drága is. És ahhoz mit szólsz,
ha „ifjú hölgynek" hívlak?
- Azt se, kérem. A nevem Royan. -
Ezután egy darabig csönd volt, majd
ismét kikiáltott. - Csak eddig tudok
menni. Itt az egész valamiféle aknává
szőkül.
- Aknává? - kérdezte Nicholas.
- Nos, legalábbis egy durván
négyszögletes nyílássá.
- Gondolod, hogy ez emberi kéz
munkája?
- Képtelenség megállapítani. A víz
olyan erıvel jön ki, mintha egy
fürdıkád csapjából zubogna. Tömény
sugárban ömlik.
- Semmi jele valamiféle kıfejtésnek?
Szerszámnyomok a sziklában?
- Semmi. Sima, lekoptatta a víz, és
alga meg moha borítja.
- Beférne egy ember abba a nyílásba,
mármint úgy értem, ha víz nyomása nem
lenne?
- Ha az illetı pigmeus, vagy törpe.
- Vagy gyerek? - vetette fel
Nicholas.
- Vagy gyerek - helyeselt Royan. -
De ki küldene be ide egy gyereket?
- Az ókorban gyakran használtak
gyerek rabszolgákat. Taita is
megtehette.
- Ne mondj ilyet. Lerombolod
Taitáról kialakult jó véleményemet -
mondta neki Royan, miközben hátrált
kifelé a grotto bejáratából. Páfrány-
és mohadarabkák voltak a hajában, és
deréktól lefelé teljesen átázott a
ruhája. Fenekének körvonala tisztán
átütött nedves nadrágján. Nicholasnak
kényszerítenie kellett magát, hogy ne
legeltesse szemét a látványon.
- Tehát arra a következtetésre
jutottunk, hogy az akna egy
természetes üreg a mészkıben, és nem
ember készítette alagút?
- Ezt én nem mondtam. Nem. Én azt
mondtam, hogy nem lehetek biztos
benne. Lehet, hogy igazad van.
Használhattak gyerekeket az alagút
kiásásához. Végül is, az ipari
forradalom idején is használták ıket a
szénbányákban.
- De arra nincs mód, hogy az
alagutat errıl az oldalról
felderítsük?
- Lehetetlen. - Royan indulatos
volt. - A víz hatalmas nyomással zúdul
ki. Megpróbáltam bedugni a karomat az
aknába, de nem volt hozzá elég az
erım.
- Kár! Valami megcáfolhatatlan
bizonyítékban reménykedtem, vagy
legalábbis egy újabb nyomban. - Leült
Royan mellé a partra és zsákjában
kotorászott. Royan fürkészın nézett
rá, amikor elıvett egy kis fekete,
galvanizált mőszert, majd kinyitotta a
tetejét.
- Aneroidbarométer - magyarázta. -
Minden jó hajós hord magával ilyet. -
Egy pillanatig tanulmányozta a
mőszert, majd feljegyezte a leolvasott
értéket.
- Magyarázd meg - mondta Royan.
- Azt akarom megtudni, vajon ez a
forrás alacsonyabb szinten van-e, mint
az akna bejárata Taita medencéjében.
Ha nem, akkor ezt a lehetıséget
nyugodtan kihúzhatjuk a listánkról.
Nicholas felállt. - Ha készen állsz,
akkor mehetnénk tovább.
- Hova?
- Hát, természetesen Taita
medencéjéhez. Le kell olvasnunk a
mőszert odafenn is, hogy
megállapíthassuk a két pont közti
szintkülönbséget.
Amint Tamre megtudta, hogy hova
tartanak, rövidebb utat mutatott
nekik, így kevesebb mint két óra alatt
jutottak el a forrástól a Taita
medencéje fölötti sziklafal tetejére.
Amíg pihentek egy keveset, Royan
megjegyezte: - Úgy tőnik Tamre ideje
jó részét a bozótban tölti. Ismer
minden ösvényt és vadcsapást. Kitőnı
vezetı.
- Borisznál mindenesetre jobb -
helyeselt Nicholas, miközben
elıhalászta barométerét és leolvasta
az értéket.
- Rendkívül elégedettnek tőnsz. -
Royan figyelte az arcát, miközben a
mőszert tanulmányozta.
- Megvan rá minden okom - mondta
neki Nicholas. - Számításba véve az
alattunk lévı szikla ötvenöt méteres
magasságát, plusz még a medence
tizenöt méteres mélységét, az akna
bejárata még mindig több mint harminc
méterrel magasabban van, mint a
kijárat a páfrányos grottódnál a
gerinc túloldalán.
- Ami azt jelenti?
- Ami azt jelenti, nagy a
valószínősége annak, hogy a két
vízfolyás egy és ugyanaz. Itt van a
bemenet Taita medencéjébe, és a te
grottódnál folyik ki.
- Hogy a fenébe csinálhatta ezt meg
Taita? – töprengett Royan. - Hogy
jutott le a medence fenekére? Te vagy
itt a mőszaki tótumfaktum. Mondd meg
nekem, te hogy csinálnád.
Nicholas vállat vont, de Royan nem
tágított. - Arra gondolok, hogy
nyilván van valamiféle bevett módja az
ilyesminek, valami szokásos gyakorlat
a víz alatti munkákra. Hogy építik meg
egy híd pilléreit, hogy teszik le egy
gát alapjait, vagy... vagy... vagy
hogy építette meg maga Taita azt az
aknát a Nílus szintje alatt, hogy
mérhesse a folyó áramlásának
vízmennyiségét? Emlékszel arra a
leírásra A folyó istenében, amit a
hidrográfjáról ad?
- Az ilyen esetekben szokásos
gyakorlat, hogy építenek egy
jászolgátat - mondta Nicholas
egykedvően, majd hirtelen elhallgatott
és Royanra meredt. - Szavamra, te
aztán tényleg fantasztikus vagy. Egy
gát! Mi van, ha ez a vén gazember
Taita gátakkal zárta el ezt az egész
átkozott folyót!
- Lehetséges ez?
- Kezdem azt hinni, hogy Taita
esetében bármi lehetséges.
Természetesen korlátlan számú emberi
munkaerı állt a rendelkezésére, és ha
meg tudta építeni a hidrográfot
Asszuánnál a Níluson, akkor nagyon jól
értette és tisztában volt a
hidrodinamika alapelveivel. Végül is,
a régi egyiptomiak élete teljes
egészében összefonódott a folyó
idıszakos áradásaival és a
felgyülemlett vízzel való
gazdálkodással. Annak alapján, amit az
öregrıl eddig megtudtunk, úgy tőnik,
hogy ez nagyon is lehetséges.
- Hogyan tudnánk ezt bebizonyítani?
- Úgy, ha megtalálnánk a gát
maradványait. Irtóztatóan nagy munka
kellett ahhoz, hogy feltartóztassa a
Dandera folyót. Jó esélyünk van rá,
hogy ennek néhány bizonyítéka
fennmaradt.
- Hol építhette fel ezt a gátat? -
kérdezte Royan izgatottan. - Vagy
inkább úgy tenném fel a kérdést, ha
neked kellene megcsinálnod, akkor hová
építenéd?
- Egyetlen természetes hely van erre
- vágta rá nyomban Nicholas. - Az a
pont, ahol a csapás elhagyja a folyót,
kerülıt tesz a völgybe, a folyó pedig
bezubog a hasadékba. Fejük szinte
egyszerre fordult, és mindketten a
folyón felfelé néztek.
- Akkor meg mire várunk? - kérdezte
Royan és felpattant. – Menjünk és
nézzünk körül!
Izgatottságuk ragályos volt, és
Tamre kuncogva táncolt elıttük a
csapáson, tüskés bozóton át, végig a
völgyön addig a pontig, ahol a
folyóhoz ért. A nap már nem perzselt
annyira, amikor ismét ott álltak a
vízeséseknél, ahol a Dandera folyó
beleveti magát a hasadék szájába, hogy
megkezdje száguldásának utolsó
szakaszát, melynek végén a Nílusba
torkollik.
- Ha Taita itt egy gátat emelt... -
Nicholas széles karmozdulattal
mutatott végig a szurdok száján -...,
akkor elterelhette a folyót ide, az
oldalsó völgybe.
- Ez lehetségesnek tőnik - nevetett
Royan. Tamre pedig vele kuncogott, bár
egy szót sem értett abból, amit
beszéltek, mégis rettentı jól érezte
magát.
- Szükségem lenne egy szintezı
látcsıre, hogy a terep lejtését
pontosan megállapítsam. Ez így nagyon
csalóka, de puszta szemmel, úgy, ahogy
mondod, valóban lehetségesnek tőnik. -
Kezével beárnyékolta a szemét és
felnézett a vízesés két oldalán
emelkedı meredek szirtekre. Két,
kapuként magasba ívelı mészkıszirt,
melyen át a folyó bömbölve zúdul alá.
- Szeretnék felmászni oda, hogy
tisztább képet kapjak a terep
szerkezetérıl. Benne vagy?
- Csak próbálj meg visszatartani -
mondta neki Royan kihívóan, majd
nyomban elindult felfelé. Nehéz volt
felmászni, helyenként a mészkı
elporladt, veszélyesen mállott.
Mindazonáltal, amikor felértek a
keleti kapu csúcsára, jutalmul
csodásán beláthatták az alattuk fekvı
területet.
Egyenesen észak felé a szakadék
meredek falként emelkedett a magasba a
maga kıcsipkés oromzatával. Fölötte és
mögötte álomszerő képként tárultak
eléjük az újabb hegyvonulatok, a Choke
magas csúcsai, melyek egy gém kék
tolldíszeként ragyogtak az afrikai ég
távoli, még tisztább kékje elıtt.
Körülöttük mindenütt a szurdok
terméketlen, eróziós tája látszott,
taréjos hegygerincek, szirtek és
sziklapadok, legalább ötven különféle
árnyalat, volt köztük hamuszürke,
fehér, vagy fekete, mint egy bivaly
bıre, vagy épp vörös, akár a szívébıl
kicsorduló vér. A part menti bozót
zöld volt, veszedelmesen élénkzöld,
akár egy mamabakígyó egy fa tetején,
míg a víztıl távolabb a bozót szürke
volt és kiégett, a sziklás gerincek
mentén pedig régóta aszály súlytotta
fák csupasz körvonalai meredeztek,
megkínzott ágaik feketén tekeregtek a
kéklı ég elıtt.
- A pusztulás képe - suttogta Royan,
ahogy körülnézett -, megszelídítetlen
és megszelídíthetetlen. Nem csoda,
hogy Taita ezt a helyet választotta.
Minden betolakodót taszít és
eltántorít.
Ezután egy darabig mindketten
hallgattak, elnémította ıket a táj
lenyőgözı vadsága, de amint kiheverték
a megerıltetı hegymászást,
lelkesedésük nyomban visszatért.
- Nos, innen jól átláthatod -
mutatott le Nicholas az alattuk
elterülı völgyre. - Tisztán látszik a
vízválasztó a völgy elágazásánál.
Innen láthatod a terep természetes
lejtését. Ott, a szurdoknak attól az
oldalától az alattunk lévı pontig a
legkeskenyebb. Ez egy szoros, melyen a
folyó átpréseli magát - természet adta
hely egy gát emelésére. - Megpördült
és tılük balra mutatott lefelé. – Nem
kell sok ahhoz, hogy az ember
átterelje a folyót a völgybe. Aztán ha
befejezted azt, amit a hasadékban
csinálni akartál, akkor még kevesebb
erıfeszítésedbe kerül áttörni a gát
falát és hagyni, hogy a folyó ismét
visszatérjen eredeti medrébe.
Tamre mohón figyelte arcukat, fejét
mindig afelé fordította, aki épp
beszélt, nem értett semmit, de
tükörként utánozta Royan
arckifejezését. Ha Royan bólintott, ı
is bólintott, ha Royan a homlokát
ráncolta, ı is úgy tett, és ha Royan
elmosolyodott, a fiú boldogan kuncogni
kezdett.
- Ez egy nagy folyó. - Royan
megcsóválta a fejét, miközben Tamre is
jobbra-balra ingatta sajátját és
rendkívül bölcs képet vágott. - Milyen
metódust használhatott? Földgátat? Azt
biztosan nem?
- Az egyiptomiak öntözımővei sok
helyütt földbe vágott csatornákból és
földgátakból álltak - tőnıdött
Nicholas. - Másrészt viszont, ha
szikla állt rendelkezésükre, akkor
széles körben használták. Kiváló
kıfaragók voltak. Láttad az asszuáni
kıfejtıket.
- Hát, itt a szurdokban nemigen van
fedı földréteg - mutatott rá Royan. -
Viszont rengeteg a szikla. Olyan ez
itt, mint egy geológiai múzeum. Itt
aztán minden létezı kızet
megtalálható.
- Egyetértek - mondta Nicholas. -
Földfal helyett Taita nagy
valószínőséggel kıfalat húzott és
sziklával töltötte fel. Ilyen típusú
gátakat emeltek már jóval ezelıtt az
ısi egyiptomiak. Ha ez a helyzet,
akkor van esély rá, hogy ennek nyomai
fennmaradtak.
- Rendben. Akkor dolgozzunk ezzel a
hipotézissel. Taita sziklatömbökbıl
épített gátat, majd dolga végeztével
áttörte. Hol találhatnánk meg ennek
maradványait?
- Az adott területen kell
elkezdenünk a keresést – felelte
Nicholas. - Ott a szurdok szorosánál.
Aztán onnan a folyó mentén lefelé kell
folytatnunk.
Ismét lemásztak a lejtın, miközben
Tamre kiválasztotta a Royan számára
legkönnyebb útvonalat és meg-megállt,
hogy intsen neki, valahányszor Royan
megtorpant, vagy egy pillanatra
megállt, hogy kifújja magát. A völgy
szorosánál bukkantak ki, ott álltak a
sziklás folyóparton és nézelıdtek
maguk körül.
- Milyen magas lehetett az a fal? -
kérdezte Royan.
- Nem túl magas. De erre sem tudok
pontos választ adni, amíg nem mértem
be a szinteket. - Egy kicsit följebb
mászott a sziklafalon. Ott aztán
leguggolt és fejét elıre-hátra
forgatta, elıször végignézett a
völgyön, majd a vízesés felé fordult,
ahol a folyó a hasadékba zúdul alá.
Háromszor változtatta meg helyzetét,
mindannyiszor néhány lépésnyit feljebb
ment. Minél magasabbra mászott, a
szikla annál meredekebb lett. Végül
már egészen bizonytalanul csüngött
rajta, de elégedettnek látszott. Aztán
lekiáltott Royannak.
- Azt mondanám, hogy körülbelül ez
lehetett a magasság, ahol most állok.
Ilyen magas lehetett a gátfal. Ez
szerintem úgy négy és fél méter lehet.
Royan még mindig a parton állt, most
megfordult és a folyó túlpartja felé
bámult, megpróbálta felmérni a
távolságot, hogy milyen messze van az
ott magasodó mészkıszikla.
- Durván harminc méter széles
lehetett - kiáltott fel Nicholasnak.
- Nagyjából annyi - helyeselt
Nicholas. - Temérdek munka, de nem
lehetetlen.
- Taita nem olyan ember volt, akit a
méretek vagy a nehézségek
megrémítettek. - Tölcsért formált a
kezébıl és felkiáltott Nicholasnak. -
Ha már ott vagy fenn, nem látod
valamiféle jelét a munkálatoknak? A
gát falát Taitának valamiképp
rögzítenie kellett a sziklához.
Nicholas végigmászott a sziklán,
mindvégig ugyanazon a szinten maradt,
mígnem már szinte a vízesés fölött
volt és nem tudott továbbmenni. Ezután
lecsúszott oda, ahol Royan és Tamre
várták.
- Semmi? - kérdezte Royan, és
Nicholas megrázta a fejét.
- Semmi, de arra azért igazán nem
számíthatsz, hogy négyezer év múltán
bármi is megmaradhatott. Ezek a
sziklák mindvégig ki voltak téve a
szél és az idıjárás pusztításának. Azt
hiszem, a legjobb, amit tehetünk, hogy
a gátfal megmaradt kıtömbjei után
nézünk, melyek elsodródhattak, amikor
Taita áttörte és ismét elárasztotta a
hasadékot.
Elindultak lefelé a völgyben, ahol
Royan rábukkant egy nagy kıdarabra,
mely más fajtának tőnt, mint a
környezı sziklák. Méretre akkora volt,
mint egy régimódi hajókoffer. Bár az
aljnövényzet félig benıtte, a felsı
részén - ez volt leginkább kitéve az
elemeknek - a sarok határozottan
derékszögő volt. Odahívta Nicholast.
- Ezt nézd meg - ütögette meg a
követ büszkén Royan. - Mit szólsz
hozzá?
Nicholas lemászott mellé és kezével
végigsimított a kıdarab kiálló
felületén. - Lehetséges - mondta
ismét. - De ahhoz, hogy biztosak
lehessünk, meg kéne találnunk a
vésınyomokat, ahol az egykori kıfaragó
elkezdte a fejtést. Amint azt te is
tudod, elıször egy lyukat vésett a
kıbe, majd addig feszítette, míg el
nem hasadt.
Mindketten alaposan átvizsgálták a
kı kilátszó felületét, és bár Royan
talált egy kis mélyedést, amirıl
kijelentette, hogy megkopott vésınyom,
Nicholas ennek valószínőségét csupán
négy a tízhez becsülte.
- Kezdünk kifutni az idıbıl -
mondta, miközben próbálta Royant
elcsalogatni leletétıl -, és még nagy
területet kell bejárnunk.
Vagy fél kilométer hosszan
átkutatták a völgyet, és akkor
Nicholas lefújta. - Még a legnagyobb
áradat sem tud ilyen messzire
elsodorni egy kıtömböt. Menjünk vissza
és nézzük meg, hogy a vízesés nem
mosott-e be valamit a hasadékba.
Visszamentek a Dandera folyó
partjára és átfésülték egészen a
vízesésig. Nicholas átkukucskált a
hasadék száján.
- Itt nem olyan mély, mint lejjebb -
jelentette ki. – Szerintem még harminc
méter sincs.
- Gondolod, hogy le tudnál menni
oda? - kérdezte Royan bizonytalanul. A
mélységbıl vízpermet szállt az
arcukba, és üvölteniük kellett, hogy a
víz robaján túl meghallják egymás
hangját.
- Kötél nélkül nem megy, és kell még
néhány izmos ember is, aki visszahúz
onnan. - Felkapaszkodott a peremre és
távcsövével lenézett a vízesés alatti
medencébe. Egy halom különálló szikla
volt odalenn - kis, gömbölyő
sziklatömbök és egy-két jóval nagyobb
darab. Akadtak szögletesek is, és
egyiket-másikat némi képzelıerıvel
akár négyszögletesnek is lehetett
nevezni. Felszínüket azonban simává
koptatta a zubogó víz, és nedvesen
csillogtak. Ügy tőnt, részben
mindahány a víz alatt van, vagy épp
eltakarta a vízpermet felhıje.
- Nem hiszem, hogy innen föntrıl
bármire is juthatnánk, és ıszintén
szólva nem sok kedvem van lemenni oda
- legalábbis ma este nem.
Royan leült mellé, és térdét,
karjával átölelve, a mellkasához
szorította. Csüggedt volt. - Tehát
semmiben sem lehetünk biztosak. Vajon
épített-e Taita gátat a folyón, vagy
sem?
Nicholas természetes mozdulattal
fogta át Royan vállát, hogy
megvigasztalja, és Royan egy pillanat
múlva ernyedten Nicholasnak dılt.
Mindketten némán meredtek lefelé a
hasadékba. Végül Royan szelíden
elhúzódott tıle és felállt.
- Azt hiszem, indulnunk kéne vissza
a táborba. Mennyi ideig tart az út?
- Legalább három óra. - Nicholas is
felállt. – Igazad van. Besötétedik,
még mielıtt visszaérnénk, és ma éjjel
nincs holdvilág.
- Fura, hogy milyen fáradtnak érzi
magát az ember egy ilyen csalódás után
- mondta és nyújtózott egyet. -
Legszívesebben itt nyomban lefeküdnék
és elaludnék Taita egyik kıtömbjén. -
Hirtelen elhallgatott és Nicholasra
meredt. Nicky, honnan vette ıket?
- Honnan vett mit? - nézett rá
Nicholas döbbenten.
- Hát nem látod? Rossz irányból
közelítjük meg. Mostanáig azt
próbáltuk kideríteni, hogy mi történt
a tömbökkel. Ma reggel említetted az
asszuáni kıfejtıket. Nem azzal kéne
inkább foglalkoznunk, hogy honnan
hozta Taita a tömböket a gáthoz,
mintsem azzal, hogy mi történt velük
azután?
- A kıfejtı! - kiáltott fel
Nicholas. - Szavamra, igazad van. A
kezdet kell, és nem a vég. A kıfejtıt
kellene keresnünk, és nem a gátfal
maradványait.
- Hol kezdjük?
- Abban reménykedtem, hogy majd te
megmondod. Hangosan felnevetett, mire
Tamréból nyomban kibuggyant az
egyetértı kacagás. Mindketten a fiúra
néztek.
- Azt hiszem Tamrénál, hőséges
vezetınknél kellene kezdeni – mondta
Royan, és megfogta a fiú kezét. -
Figyelj rám, Tamre. Nagyon figyelj! -
A fiú engedelmesen félrehajtotta a
fejét és Royan arcába meredt, miközben
megpróbálta összeszedni tévelygı
figyelmének minden morzsáját.
- Egy olyan helyet keresünk, ahonnan
a négyszögletes kövek származnak. - A
fiú zavartnak tőnt, ezért újból
megpróbálta. - Nagyon régen voltak itt
emberek, akik kivágták a sziklát a
hegyekbıl. Valahol itt a közelben, és
hagytak ott egy hatalmas üreget. Talán
még most is hever ott néhány
négyszögletes tömb abban az üregben?
A fiú arca hirtelen kitisztult, és
üdvözült mosoly ömlött szét rajta. - A
Jézus-kı! - kiáltotta boldogan.
Felpattant anélkül, hogy elengedte
volna Royan kezét. Megmutatom a Jézus-
kövemet. - Azzal vonszolni kezdte maga
után Royant, ahogy sebesen nekiindult
a völgynek.
- Várj, Tamre! - kérlelte Royan. -
Ne ilyen gyorsan. – De mindhiába.
Tamre csak vágtatott tovább, és ahogy
futott, egy amhara himnuszt kezdett
énekelni. Nicholas sokkal nyugodtabb
tempóban követte, és egy negyed
mérföld után beérte ıket.
Ott találta Tamrét térden, homlokát
a völgy sziklafalához nyomta, szemét
szorosan lehunyta, miközben
imádkozott. Royant is lehúzta maga
mellé.
- Mi a fenét csináltok? - kérdezte
Nicholas, ahogy odalépett hozzájuk.
- Imádkozunk - mondta neki Royan
kimérten. – Tamre utasítása.
Imádkoznunk kell, csak azután mehetünk
oda a Jézus-kıhöz.
Elfordult Nicholastól, lehunyta a
szemét, kezét összekulcsolta a szeme
elıtt, majd halkan imádkozni kezdett.
Nicholas, egy kicsit távolabb tılük,
letelepedett egy kerek kıre. -
Gondolom, ez nem árthat - vigasztalta
magát, miközben letelepedett, hogy
megvárja ıket.
Aztán Tamre hirtelen felpattant, és
szédítı kis táncba kezdett, a karjával
csapkodott és addig pörgött-forgott,
míg egészen felkavarta a port maga
körül. Aztán megállt és éneklı hangon
azt mondta: - Megtörtént. Bemehetünk a
Jézuskıhöz.
Ismét megragadta Royan kezét és a
sziklafalhoz vezette. Úgy tőnt, mintha
Nicholas szeme láttára mindketten
köddé váltak volna, mire ı kissé
riadtan felállt.
- Royan! - kiáltotta. - Hol vagy? Mi
történik itt?
- Erre, Nicky. Gyere erre!
Nicholas odament a falhoz és
döbbenten felkiáltott: - A mindenit!
Ezt, ha egy évig keressük, akkor se
találtuk volna meg.
A sziklafal begyőrıdött önmagába,
így a bejárat tökéletesen rejtve
maradt. Nicholas belépett a nyíláson,
miközben felpillantott a falakra, majd
harminc lépést se tett és egy nyitott
amfiteátrumba ért, mely legalább száz
méter széles volt és tetıként az ég
feszült fölé. Falai tömör sziklák
voltak, és Nicholasnak egyetlen
pillantás elég volt ahhoz, hogy lássa,
ez ugyanaz a csillámpala, mint a tömb,
amit Royan talált odalenn a völgyben.
Az nyilvánvaló volt, hogy az üreget
az élı szikla kifejtésével
mélyítették, és a fejtési szintek
lépcsıje egészen a fal tetejéig ért. A
mélyedések, ahonnan a tömböket
kihasították, még mindig tisztán
látszottak, mély, szabályos derékszögő
lépcsık maradtak utánuk. Néhány satnya
bokor és cserje bizonytalanul
megkapaszkodott e rések egyikébe-
másikába, de a külszíni kıfejtıt nem
nıtte be, és Nicholas láthatta a
felhalmozott gránittömböket, melyek
szanaszét hevertek a fejtés alján.
Annyira lenyőgözte ez a felfedezés,
hogy nem talált szavakat. Csak állt
ott a bejáratnál és fejét lassan
forgatta egyik oldalról a másikra,
miközben megpróbálta teljes egészében
magába szívni ezt a látványt.
Tamre Royant a kıfejtı közepére
vezette, ahol egymagában hevert egy
hatalmas tömb. Nyilván az egykori
emberek le akarták szállítani a
völgybe, mivel ez teljesen kész volt,
egy befejezett, tökéletes,
négyszöglető kıtömb volt.
- A Jézus-kı! - kántálta Tamre,
miközben letérdelt a tömb elıtt, és
lehúzta maga mellé Royant is. - Jézus
vezérelt ide engem. Amikor elıször
jöttem ide, láttam, amint itt állt
ezen a kövön. Hosszú, fehér szakálla
volt, a szeme pedig jóságos és
szomorú. - Keresztet vetett, majd
belekezdett az egyik zsoltárba,
miközben teste a dal ritmusára
mozgott, hajladozott.
Ahogy Nicholas csöndesen mögéjük
lépett, látta a bizonyítékát annak,
hogy Tamre rendszeresen látogatja ezt
a szent helyet. A Jézus-kı az ı saját
oltára volt, és megrendítı kis
ajándékai úgy hevertek ott, ahogy
letette ıket. Volt ott régi tej-
flaskó, néhány égetett agyagedény,
szinte mind repedt és törött. Rég
elfonnyadt, kiszáradt vadvirágcsokrok
árválkodtak bennük. Voltak ott más
kincsek is, amiket Tamre összegyőjtött
és oltárára helyezett -
teknısbékapáncél, tarajos sül tüskéje,
egy kézzel faragott fakereszt színes
rongydarabkákkal díszítve,
babszemekbıl főzött szerencsegyöngyök
és állat- meg madárszobrocskák, amiket
a folyó kék agyagjából formált.
Nicholas csak állt és nézte, amint
azok ketten térden állva imádkoznak az
egyszerő oltár elıtt. Mélyen
meghatották a fiú hitének bizonyítékai
és az a gyermeki bizalom, amivel
idehozta ıket, erre a helyre.
Végül Royan felállt és Nicholashoz
lépett. Ezután kettesben lassan
körbejárták a kıfejtıt. Nem sokat
beszéltek, és akkor is csak suttogva,
mintha egy katedrálisban vagy valami
szent helyen lennének. Royan
megérintette Nicholas karját és
rámutatott valamire. Jó néhány
szögletes tömb hevert még eredeti
helyén, a kıfejtı falában. Nem voltak
még teljesen kihasítva sziklaanyjuk
testébıl, mint megannyi magzat,
melyeknek köldökzsinórját az ókori
kıfaragók sosem vágták át.
Tökéletesen látszott, hogy milyen
módszert használtak e régi kor
kıfejtıi. Itt szépen nyomon követhette
az ember a munka különbözı fázisait,
attól, ahogy a mester bejelölte a
tömböket, az ék beverésén, a hasadási
vonalak kivésésén át egészen addig,
amíg a kész terméket kiemelik a
falból, és készen áll, hogy
leszállítsák a gáthoz.
A nap közben lenyugodott, és már
szinte teljesen sötét volt, mire
körbeértek és ismét a kıfejtı
bejáratánál álltak. Leültek az egyik
kész tömbre, Tamre pedig a lábukhoz
telepedett, akár egy kiskutya és arcát
Royan felé emelte.
- Ha lenne farka, még csóválná is -
mosolygott Nicholas.
- Soha nem élhetünk vissza a
bizalmával, és semmiképp nem
szentségteleníthetjük meg ezt a
helyet. İ ezt a saját templomává
tette. Nem hiszem, hogy valaha is
elhozott ide egyetlen élı lelket is.
Ugye, megígéred nekem, hogy bármi
történjen is, ezt mi mindenkor
tiszteletben tartjuk?
- Ez a legkevesebb, amit megtehetek
- mondta Nicholas. Aztán Tamréhoz
fordult és azt mondta neki: - Nagyon
jó dolgot tettél azzal, hogy elhoztál
minket ide a te Jézus-kövedhez. Nagy
örömet szereztél vele. És nagy örömet
szereztél vele a hölgynek is.
- Most már tényleg indulnunk kéne
vissza a táborba mondta Royan,
miközben felnézett a fölöttük látszó
kis darabka égre. A lenyugvó nap
utolsó sugarainak fényében már
bíborszín volt és indigókék.
- Nem hiszem, hogy ez bölcs dolog
lenne - mondta Nicholas. - Mivel ma
éjjel nem világít a hold, a sötétben
bármelyikünk könnyedén kitörheti a
lábát. Ez pedig olyasvalami, ami itt
nem ajánlatos. Egy hétbe is
beletelhet, mire eljutunk egy olyan
helyre, ahol megfelelı orvosi
ellátásban részesülünk.
- Az a terved, hogy itt alszunk? -
kérdezte Royan meglepetten.
- Miért ne? Pillanatok alatt tüzet
gyújtok, vacsorára meg itt van nálam
egy túlélési csomag - tudod csináltam
én már ilyesmit máskor is! Aztán itt
van veled a kísérıd, úgyhogy nem eshet
folt a tisztességeden sem. Akkor meg
miért ne?
- Tényleg, miért is ne? - nevetett
fel Royan. - És így holnap kora reggel
még alaposabban szemügyre vehetjük a
kıfejtıt.
Nicholas felállt, hogy tőzifát
győjtsön, de aztán megtorpant és
felnézett az égre. Royan is hallotta
azt az immáron oly ismerıs, zakatoló
fütyülést a levegıben.
- Már megint a Pegazus helikopter -
jelentette be teljesen fölöslegesen
Nicholas. - Szeretném tudni, mi a
fenében sántikálhatnak ilyenkor?
Mindketten felmeredtek az egyre
sőrősödı sötétségbe, és figyelték a
fejük felett háromszáz méternyi
magasságban elhaladó gép pirosán,
zölden és fehéren villogó navigációs
fényeit, amint dél felé, a kolostor
irányába tartott.
Nicholas rakott egy kis tüzet a
kıfejtı bejáratához legközelebb esı
sarokban, és ahogy körülülték, három
részre osztotta a túlélési csomagban
lévı száraz élelmet. Majd az édes,
ragacsos koncentrátumot leöblítették a
kulacsában lévı vízzel.
A tőz kísértetiesen tükrözıdött a
kıfejtı falán és megnövelte a mozgó
árnyakat. Amikor egy kecskefejı
trillázó sikolya hangzott fel magasan,
a fal tetején lévı rejtekébıl, ez a
hang oly rémisztınek tetszett, hogy
Royan megborzongott és közelebb
húzódott Nicholashoz.
- Szeretném tudni, vajon valahol,
ott a túloldalon Taita tisztában van-e
azzal, hogy mekkorát haladtunk elıre
mondta Royan. - Az az érzésem, hogy
mostanra már egy kissé nyugtalanná
tettük. Már kibogoztuk a talánynak az
elsı részét, amit feladott nekünk, és
fogadni mernék, nem számított rá, hogy
ez bárkinek is sikerülhet.
- A következı lépés, hogy lejussunk
a medence fenekére. Itt aztán tényleg
játszmaelınye van a vén gazembernek.
Reményeid szerint mit találhatunk
odalenn?
- Nem szívesen mondanám ki - felelte
Royan. - Hátha elkiabálom és ránk
hozom a balszerencsét.
- Én nem vagyok babonás. Nos, nem
igazán. Mondjam ki helyetted? -
ajánlotta fel, mire Royan elnevette
magát és bólintott. Nicholas
folytatta: - Abban reménykedünk, hogy
megtaláljuk Mamose fáraó sírjának
bejáratát. Nem újabb utalásra, találós
kérdésre, vagy valami elterelı
manıverre bukkanunk. Az igazi sírra.
Royan keresztbe tette ujjait. -
Ajkaidról egyenest Isten fülébe
jusson! - Ezután arca ismét komollyá
vált. - Szerinted milyenek az
esélyeink? Úgy értem, arra, hogy a
sírt érintetlenül találjuk?
Nicholas megvonta a vállát. - Erre a
kérdésre majd akkor válaszolok, ha
lejutottunk a medence aljára.
- És azt hogy csináljuk? Elvetetted
az önálló légzıkészülék használatát.
- Nem tudom - vallotta be Nicholas.
- Ezt most még egyszerően nem tudom.
Lehet, hogy esetleg lejuthatunk oda
egy sisakos, teljes
búvárfelszereléssel.
Royan hallgatott, miközben az
elıttük álló, látszólag lehetetlen
feladaton töprengett.
- Fel a fejjel! - Nicholas átölelte
a vállát, és Royan nem húzódott el
tıle. - Azért van valami vigasztaló is
ebben az egészben. Ha Taita ennyire
megnehezítette a dolgunkat, akkor
ugyanígy megnehezítette azokét is,
akik elıttünk próbálkoztak. Azt
hiszem, ha a sír valóban odalenn van,
akkor nincs sírrabló, aki bennünket
megelızhetett.
- Ha a sír bejárata a medence
aljában van, akkor az a leírás, amit a
tekercsben adott, szándékosan
félrevezetı. Azt az információt, ami
végül eljutott hozzánk, egyszer
elferdítette Taita, aztán Duraid és
végül Wilbur Smith. Nekünk most meg
kell találnunk az utat ezeknek a
szándékos félrevezetéseknek a
labirintusán át.
Egy darabig ismét hallgattak, majd
Royan elmosolyodott a tőz fényében, és
arcán fellángolt a várakozásteljes
izgalom.
- Jaj Nicky! Ez egy olyan izgalmas
kihívás. - Aztán hangja egy oktávval
lejjebb ereszkedett. - De van rá mód?
Egyáltalán lehetséges bejutni oda?
- Majd kitalálunk valamit.
- Mikor?
- A megfelelı idıben. Még nem
gondoltam végig teljes egészében.
Abban azonban biztos vagyok, hogy
óriási mennyiségő tervezést és kemény
munkát igényel.
- Ezek szerint még mindig benne
vagy? - kérdezte Royan és arra várt,
hogy a férfi megerısítse. Tudta, hogy
egymaga sosem tudná véghezvinni. - A
vállalkozás nehézségei nem
rémisztenek?
Nicholas kuncogott. - El kell
ismernem, nem számítottam rá, hogy
Taita ezzel a vadászattal ennyire
megdolgoztat minket. Én úgy képzeltem,
hogy egyszerően csak fel kell nyitnunk
egy kıfallal elzárt bejáratot és miden
ott vár ránk, mint Howard Carterre,
amikor besétált Tutanhamon sírjába.
Mindazonáltal, hogy válaszoljak a
kérdésedre, igen, a nehézségek
rémisztenek - de a pokolba is, most
már nincs, ami megállíthatna! Orromat
megcsapta a dicsıség szaga, és szemem
elıtt az arany csillogása lebeg.
Mialatt beszélgettek, Tamre
lekuporodott a porba a tőz túloldalán,
és shammáját a fejére húzta. Pihenését
nyilván álmok és látomások
zavarhatták, mivel idınként mormogott,
nyüszített, vagy épp kuncogott.
- Kíváncsi lennék, vajon mi járhat
ebben a szegény, tébolyult agyban,
milyen látomások jelenhetnek meg a
szeme elıtt - suttogta Royan. - Azt
mondja, hogy itt látta Jézust a
kıfejtıben, és biztos vagyok benne,
valóban hiszi is, hogy látta.
Hangjuk egyre halkabb és egyre
álmosabb lett, ahogy a tőz lassanként
elhamvadt, és Royan, mielıtt Nicholas
vállára dılve elaludt volna, még azt
dünnyögte: - Ha Mamose fáraó sírja a
folyó vize alatt van, akkor a víz már
bizonnyal mindent tönkretett.
- Nem hinném, hogy Taita megépítette
volna a gátat és amint azt a
tekercsekben írja, eltölt tizenöt évet
azzal, hogy megépítse a sírt csak
azért, hogy szántszándékkal elárassza,
megfossza királyát múmiájától és
elpusztítsa kincseit - dünnyögte
Nicholas, miközben Royan haja
csiklandozta az arcát. - Nem, így
lehetetlenné tette volna, hogy a fáraó
föltámadhasson a túlvilágon, és minden
munkáját teljes egészében
megsemmisíti. Azt hiszem, Taita
mindezt számításba vette.
Royan közelebb bújt hozzá, és
elégedetten felsóhajtott.
Egy kicsit késıbb Nicholas halkan
azt mondta: - Jó éjszakát, Royan - de
Royan nem válaszolt, mélyen és
egyenletesen lélegzett. Nicholas
elmosolyodott és finoman megcsókolta
Royan feje búbját.
Nicholas nem tudta biztosan, mi
ébresztette fel. Beletelt néhány
pillanatba, amíg magához tért, és
rájött, hogy még mindig a kıfejtıben
van. Nem volt hold az égen, de a
csillagok oly közel ragyogtak a
földhöz, és olyan nagyok, kövérek
voltak, akár egy fürt érett szılı.
Fényükben látta, hogy Royan közben
lecsúszott és most ott fekszik
mellette a földön.
Óvatosan felállt, nehogy
felébressze, majd az elhamvadt tőztıl
távolabb ment, hogy kiürítse
hólyagját. Az éjszaka halálosan
csöndes volt. Nem hallatszott egyetlen
éjjeli madár kiáltása sem, és a többi
éjszakai lény is néma volt. Körülötte
a sziklákból még sugárzott az elızı
nap melege.
Hirtelen megismétlıdött a hang, ami
felébresztette. Halk és távoli zúgás
volt, melyet a sziklák visszhangoztak,
így nem tudta pontosan megállapítani,
milyen irányból jön. De afelıl, hogy
milyen hang ez, nem voltak kétségei.
Épp elégszer hallotta már élete során.
Egy automata fegyver távoli hangja
volt, szinte bizonyos, hogy egy AK-47-
esé, és nem elhúzott, hosszú
sorozatok, hanem három rövid, melyhez
szakértelem és jókora gyakorlat kell.
Biztos volt benne, hogy az, aki lıtt,
jól kiképzett profi.
Csuklóját a csillagok felé
fordította, hogy órájának
foszforeszkáló számlapja felfogja
fényüket, és látta, hogy alig néhány
perccel múlt hajnali három.
Csak állt ott és sokáig fülelt, de a
lövés nem ismétlıdött meg. Végül
visszament oda, ahol Royan feküdt, és
ismét letelepedett mellé.
Mindazonáltal csak felületesen és
szaggatottan aludt, felfelriadt és
fülelt, nem hall-e újabb lövéseket az
éjszakából.
Royan akkor kezdett ébredezni,
amikor a keleti égen megjelentek a
hajnal elsı citrom- és narancssárga
fényei, és amíg reggelire megették a
túlélési csomag maradékát, Nicholas
mesélt neki arról a zajról, mely az
éjszaka felébresztette.
- Gondolod, hogy esetleg Borisz
lehetett? - kérdezte Royan. -
Utolérhette Meket és Tessayt.
- Erısen kétlem. Borisz már napokkal
ezelıtt elment. Mostanra már jócskán
hallótávolságon kívül van, olyan
messzirıl a nehéz fegyverek hangja sem
hallatszik el idáig.
- Mit gondolsz, akkor meg ki
lehetett?
- Sejtelmem sincs. De nem tetszik
nekem ez a dolog. Jobb lesz, ha miután
még egyszer szemügyre vettük a
kıfejtıt, nyomban indulunk vissza a
táborba. Pillanatnyilag amúgy sincs
már mit tennünk ezen a szinten. Az
lesz a legokosabb, ha szedjük a
sátorfánkat és hazamegyünk.
Amint kellıképpen kivilágosodott,
ellıtt egy tekercs filmet, hogy
megörökítse a kıfejtıt. Hogy jól
látszódjanak az arányok, Royan odaállt
a fal mellé, ahol a még kifejtetlen
tömbök hevertek. Ahogy lassanként
belemelegedett a fotómodell szerepébe,
bohóckodni kezdett Nicholasnak.
Felmászott a legnagyobb tömbre és
ripacskodott, egyik kezét Marilyn
Monroe-pózban tette a feje mögé.
Amikor végül elindultak lefelé a
völgybe, a kolostor felé, mindketten
diadalittasak voltak, és sikerük
rendkívül beszédessé tette ıket.
Élénken társalogtak, csak úgy
záporoztak belılük az ötletek és
terveket szıttek e csodás felfedezések
további kiaknázására. Mire a szakadék
alsó végén lévı, rózsaszín sziklákhoz
értek, már jócskán benne jártak a
délelıtben. Ott egy kis csoportnyi
szerzetessel találkoztak, akik a
kolostor felıl jöttek felfelé a
csapáson.
Már messzirıl is világosan látszott,
hogy távollétük alatt valami
rettenetes dolog történt: a
szerzetesek fájdalmas jajongásától
végigfutott a hideg Royan hátán. Ez
volt a gyász, a halál és a katasztrófa
hírének egyetemes hangja Afrikaszerte.
Ahogy közeledtek hozzájuk, látták,
hogy a szerzetesek egy-egy marék port
vesznek föl a csapásról és siránkozva,
jajongva a fejükre szórják.
- Mi ez, Tamre? - kérdezte Royan a
fiútól. - Menj és tudd meg, hogy mi
történt! - Tamre szerzetestestvérei
elé futott. Megálltak az ösvény
közepén és sírva, erısen
gesztikulálva, magas, éles hangon
beszélni kezdtek. Aztán Tamre
visszafutott hozzájuk.
- Az embereik a táborban. Valami
szörnyőség történt. Az éjjel rossz
emberek jöttek. A szolgák közül sokan
meghaltak - sikoltotta.
Nicholas megragadta Royan kezét. -
Gyerünk! - mondta határozott, éles
hangon -, tudjuk már meg, hogy mi
folyik itt.
Az utolsó mérföldnyi utat a táborig
futva tették meg, és arra értek oda,
hogy szerzetesek egy másik csoportja
győlt össze valami körül a
konyhakunyhó elıtt. Nicholas
félrelökte ıket és utat tört magának
elıre. Ott aztán megtorpant, hirtelen
elgyöngült, elszorult a szíve és arcán
a veríték az iszonyattól fagyossá
változott. Döngicsélı, kék legyek
felhıje alatt hevert a szakács és
három további tábori szolga véres
holtteste. A kezüket hátrakötözték és
térdre kényszerítették ıket, mielıtt
hátulról, egészen közelrıl fıbe
lıtték.
- Ne nézz oda! - figyelmeztette
Nicholas, amint Royan mellé lépett.
De Royan nem hallgatott a tanácsra,
és megállt mellette. – Jaj édes
Istenem! Úgy mészárolták le ıket, mint
a marhákat a vágóhídon. - Felfordult a
gyomra, émelyegni kezdett.
- Ez a magyarázata annak a
gépfegyver hangnak, amit a múlt éjjel
hallottam - mondta Nicholas komoran. -
Aly és Kif nincsenek itt. Hol vannak?
- Felemelte a hangját és arabul
kiáltott, miközben a tömeg felé
fordult. - Aly, hol vagy?
A nyomolvasó elırefurakodott. - Itt
vagyok, effendi. A hangja reszketett
és az arca elkínzott volt. Ingének
elején vérfoltok látszottak.
- Hogy történt? - ragadta meg
Nicholas a karját, hogy megtámassza és
erıt adjon neki.
- Az éjjel fegyveresek jöttek.
Shufta. Belıttek a kunyhókba, ahol
aludtunk. Semmi figyelmeztetés. Csak
lıttek.
- Hányan voltak? Kik voltak? -
kérdezte Nicholas.
- Nem tudom, hányan voltak. Sötét
volt. Én aludtam. Elfutottam, amikor a
lövöldözés elkezdıdött. Mind shufta
volt, banditák, gyilkosok. Hiénák és
sakálok - nem volt semmi okuk arra,
amit tettek. Ezek az emberek itt a
fivéreim, a barátaim voltak. – Sírni
kezdett, könnyei végigcsordultak az
arcán.
Royan émelyegve, iszonyattal telten
elfordult. A kunyhójába ment és az
ajtóban megtorpant. A kunyhót
átkutatták. Táskái tartalmát a földre
borították. Az ágyát szétszedték, a
matracot a sarokba hajították. Mintha
alvajáró lenne egy rémálomban, úgy
ment át a kunyhón és emelte fel azt a
vászon iratgyőjtıt, amiben a papírjait
tartotta. Kifordította és megrázta,
üres volt. A mőholdképek, a térképek,
az sztélérıl kopírozott összes
másolata, a Polaroidok, amiket
Nicholas készített Tanús sírjában -
minden eltőnt.
Royan felemelte az ágyat és a
helyére állította. Leült rá és
megpróbálta összeszedni a gondolatait.
Össze volt zavarodva és ez az egész
rettentıen megrázta. Azoknak a
konyhakunyhó elıtt kiterített, véres,
golyószaggatta holttesteknek a képe
kísértette, és így nemigen tudott
összpontosítani, világosan
gondolkodni.
Nicholas viharzott be a kunyhójába
és gyorsan körülnézett. - Ugyenezt
csinálták nálam is. Átkutattak
mindent. Eltőnt a puskám és minden
papírom. De legalább az útlevelek, meg
az utazási csekek nálam voltak a
csomagban... - Hirtelen elhallgatott,
ahogy meglátta az üres vászontartót,
ami Royan lába elıtt hevert. -
Elvitték a...
- Igen! - vágott a kérdés elében
Royan. - Elvitték az összes kutatási
anyagot, még a Polaroidokat is. Hál'
Istennek, hogy a még elı nem hívott
tekercsek nálad vannak. Ismét
megtörtént minden, ugyanúgy, ahogy
akkor Duraiddal meg velem. Nem vagyunk
biztonságban tılük még itt sem, még a
vadon legeldugottabb csücskében sem. -
Hangja kezdett hisztérikussá válni.
Felpattant az ágyról és odarohant
Nicholashoz.
- Jaj Nicky, mi történt volna, ha
tegnap éjjel mi is a táborban vagyunk?
- Hevesen átölelte Nicholast és teljes
erıvel kapaszkodott belé. - Akkor most
mi is odakinn hevernénk a napon
véresen, és körülöttünk is legyek
dönögnének.
- Nyugalom, drágám. Nem kell nyomban
elhamarkodott következtetéseket
levonni. Lehetett ez egy véletlen
rablótámadás is.
- Akkor miért lopták el a
papírjainkat? Mi értéke lenne egy
közönséges shufta számára a kopírozott
másolatoknak meg a Polaroidoknak?
Merrefelé tartott a Pegazus helikopter
a támadás elıtt? Minket akartak
elkapni, Nicky. Bármikor
visszatérhetnek, és mi most már
fegyvertelenek, teljesen védtelenek
vagyunk.
- Rendben, egyetértek veled abban,
hogy pillanatnyilag meglehetısen
sebezhetıek vagyunk. Bölcs dolog lenne
a lehetı leghamarabb kijutni innen.
Egyébként sincs már semmi értelme,
hogy tovább maradjunk. Már amúgy se
tehetnénk többet. - Átölelte Royant és
szelíden megrázta. - Bátorság!
Kimenekítünk mindent, amit csak tudunk
ebbıl a nagy felfordulásból és máris
indulunk vissza a jármővekhez.
- És mi lesz a halottakkal? - Royan
hátralépett, minden erejét összeszedve
elfojtotta könnyeit, és igyekezett
ismét úrrá lenni magán. - Hányan
maradtak életben az embereink közül?
- Aly, Salin és Kif megmenekült.
Amint a lövöldözés elkezdıdött,
kirohantak kunyhóikból és belevetették
magukat a sötétségbe. Már szóltam
nekik, hogy készüljenek, mert nyomban
indulunk. Beszéltem az egyik rangidıs
pappal. İk majd gondoskodnak a
halottak eltemetésérıl, és amint
tudják, jelentik a dolgot a
hatóságoknak. De azzal ık is
egyetértenek, hogy a támadás ellenünk
irányult, és még mindig veszélyben
vagyunk, ezért a lehetı leghamarabb el
kell mennünk innen.
Egy órán belül készen álltak az
indulásra. Nicholas úgy döntött, hogy
a tábor felszerelését és Borisz
személyes holmiját Jali Hora gondjaira
bízzák. Az öszvérekre könnyő málha
került, és úgy tervezte, hogy
erıltetett menetben igyekeznek minél
elıbb kijutni a szurdokból.
Az apát szerzeteseket rendelt
melléjük, hogy elkísérjék ıket a
szurdok meredek falának tetejéig. -
Csupán a valóban istentelen emberek
merészelnek megtámadni titeket, amíg a
kereszt védelme alatt álltok -
magyarázta.
Nicholas a nyúzókunyhóban találta a
csíkos dik-dik kiszáradt bırét és
fejét. Összetekerte és az egyik öszvér
hátára szíjazta, majd parancsot adott
a megcsappant létszámú karaván
indulására.
Tamre beügyeskedte magát azon
szerzetesek közé, akikbıl a kísérı
csoport állt. Szorosan Royan nyomában
járt, ahogy elindultak a csapáson,
miközben az elsı mérföldön át
elkísérte ıket a kolostor közösségének
siránkozása és búcsúszavai.
Kegyetlen volt a forróság, ahogy a
nap delelıjére hágott. A levegı meg se
mozdult, hogy legalább valamicske
enyhülést hozzon, és a völgy falai
magukba szívták a nap iszonyú
forróságát, majd visszahányták rájuk,
amint nehézkesen vánszorogtak felfelé
a meredek emelkedın. Verítéküket
nyomban felszárította, amint az
izzadságcsepp átszivárgóit pórusaikon,
és nyomukban fehér sókristályok
jelentek meg bırükön, ruhájukon. Az
öszvérhajcsárokat őzte a félelem, és
gyilkos tempót diktálva ügettek
állataik mögött, miközben egy hegyes
bottal döfködték az öszvérek heréit,
hogy a lehetı leggyorsabban
haladjanak.
A délután derekára megtették reggeli
útjukat és ismét visszaértek Taita
gátjának feltehetı helyszínére.
Nicholas és Royan egy lélegzetnyi
pihenıt tartott, fejüket a folyóba
merítették és arcukról, nyakukról
lemosták a sót meg az izzadságot.
Aztán ott álltak együtt a vízesés
felett, és röpke búcsút vettek a
szakadéktól, melyben valahol ott
rejtızött minden álmuk és reményük.
- Vajon mennyi idı múlva térhetünk
vissza? - kérdezte Royan.
- Nemigen tehetjük meg, hogy túl
hosszú ideig távol maradjunk - mondta
neki Nicholas. - Hamarosan beállnak a
nagy esızések, a hiénák pedig szagot
kaptak és már itt gyülekeznek.
Mostantól minden nap számít,
létfontosságú lehet minden óra, amit
elvesztegetünk.
Royan lemeredt a hasadékba, és
halkan azt mondta: - Még nem gyıztél,
Taita. A játéknak nincs vége.
Mindketten megfordultak és követték
az öszvéreket a csapáson, fel a
szurdok falának csúcsa felé. Aznap
este nem álltak meg a folyó melletti
hagyományos táborhelyen, hanem mentek
tovább még jó néhány mérföldnyit,
mígnem a sötétség megállásra késztette
ıket. Meg se próbáltak kényelmes
tábort verni. Vacsorára watba
mártogatott injera kenyeret ettek,
amit a szerzetesek hoztak magukkal egy
nagy edényben. Ezután Nicholas és
Royan leterítette összegöngyölt
matracukat a köves földre, majd egy-
egy málhát párnaként a fejük alá téve,
a kimerültségtıl pillanatokon belül
mélyen aludt.
Másnap reggel, amíg a pirkadat
elıtti sötétségben felmálházták az
öszvéreket, ittak egy bögrényi erıs,
keserő, etióp kávét. Aztán ismét
nekivágtak a csapásnak.
Ahogy a felkelı nap megvilágította
elıttük a szurdok meredek falait, oly
közelinek tőntek, hogy szinte
megérinthették volna ıket, és Nicholas
azt mondta Royannak, aki hosszú
léptekkel haladt mellette: - Ha ilyen
tempóban haladunk, délutánra elérjük a
meredély lábát, és jó esélyük van rá,
hogy a vízesés mögötti barlangban
tölthetjük az éjszakát.
- Ez azt jelenti, hogy néhány nappal
lerövidítjük az utat és már valamikor
holnap a teherautóknál lehetünk.
- Nagyon valószínő - mondta
Nicholas. - Nem bánnám, ha már kint
lennénk innen.
- Olyan ez, mint egy csapda -
helyeselt Royan, miközben a mindkét
oldalon föléjük magasodó, sziklás,
egyenetlen terepet nézte, mely
beékelte ıket a Dandera folyó keskeny
völgyébe. - Gondolkodtam néhány
dolgon, Nicky.
- Halljuk a következtetéseidet.
- Nincs semmiféle következtetés,
csupán néhány rendkívül zavaró
gondolat. Tegyük fel, hogy a
Pegazusnál van valaki, aki érti is a
birtokába jutott másolatokat és
Polaroidokat. Milyen reakciót válthat
ki belılük, ha rájönnek, hogy
kutatásunk során mennyit haladtunk
elıre?
- Nem valami örömteli gondolatok -
értett egyet vele Nicholas. - Másrészt
viszont nemigen tehetünk semmit
ellene, míg vissza nem jutunk
civilizációba, mindössze annyit, hogy
nyitva tartjuk a szemünket és
megırizzük józan értelmünket. A
fenébe, még a kis Rigby puskám sincs
nálam. A lehetı legkönnyebb célpont
vagyunk.
Úgy tőnt, hogy Aly, az
öszvérhajcsárok és a szerzetesek is
ugyanezen a véleményen voltak, mivel
egy pillanatra se lassítottak a
tempón. Már dél volt, mire
engedélyeztek maguknak egy rövid
pihenıt, hogy kávét fızzenek és
megitassák az öszvéreket. Amíg az
emberek tüzet raktak, Nicholas kivette
a málhából távcsövét, és elindult,
hogy felmásszon a sziklás lejtın. Nem
sokat haladt még felfelé, amikor
visszapillantott, és látta, hogy Royan
mászik utána. Bevárta.
- Fel kellett volna használnod az
idıt, hogy egy kicsit pihenj - mondta
neki szigorúan. - A hıguta itt komoly
veszély.
- Egyszerően nem hagyhatom, hogy
csak úgy egymagad elkóborolj. Tudni
akarom, hogy miben sántikálsz.
- Csak egy kis felderítés. Az kéne,
hogy felderítık járjanak elıttünk, és
ne csak így vakon haladjunk elıre a
csapáson. Ha jól emlékszem, most jön a
legrosszabb terep. Csak Isten tudja,
hogy mi vár ott ránk.
Csak mentek fölfelé, de a csúcsra
lehetetlenség volt feljutniuk,
megmászhatatlan, merıleges sziklák
állták útjukat. Nicholas kiválasztotta
e sziklák alatt a legjobb pontot,
ahonnan távcsövével szemügyre vehette
az elıttük álló völgy lejtıit. A terep
pontosan olyan volt, amilyen
emlékezetében. Ahogy közeledtek a
meredély lábához, egyre egyenetlenebb,
egyre zordabb lett, akár az óceán,
mely megérezvén a szárazföld
közelségét, rémületében megduzzad,
magasra tör, mielıtt partot érve
millió darabra törik. A csapás
szorosan a folyó mentén haladt. A
folyópart keskeny folyosója fölé hajló
sziklákat a szél és az idıjárás
alakította furcsa, fenyegetı formákká,
melyek egy régi Disney-rajzfilm gonosz
boszorkányának várára emlékeztették az
embert. Volt egy pont, ahol vörös
homokkı pillér nyúlt be a csapás fölé,
és arra kényszerítette a folyót, hogy
megkerülje, a csapás pedig annyira
elkeskenyült, hogy ott egy megpakolt
öszvérrel igen nehéz dolog bevenni a
kanyart úgy, hogy le ne zuhanjanak a
partról a folyóba.
Nicholas alaposan szemügyre vette
távcsövén át a völgy mélyét. Nem
talált semmit, ami gyanúsnak vagy
visszásnak tőnt, így aztán fejét
felfelé fordította és végigpásztázta a
sziklákat meg a sziklák tetejét.
Abban a pillanatban Aly hangja
hallatszott a völgybıl, amint kiáltása
végigvisszhangzott a lejtın: -
Siessen, effendi! Az öszvérek készen
állnak az indulásra!
Nicholas leintett neki, de távcsövét
még egyszer felemelte, hogy
végigpásztázza az elıttük álló
terepet. Hirtelen egy fényes
villanásra lett figyelmes - egy röpke,
vakító fény, mint egy heliográf
jelzése. Minden figyelmét a sziklának
arra a pontjára összpontosította,
ahonnan ez eredt.
- Mi az? Mit láttál? - kérdezte
Royan.
- Nem is tudom. Lehet, hogy semmi -
mondta, anélkül, hogy elvette volna
szeme elıl a távcsövet.
Visszatükrözhetett egy fényes
fémfelület, vagy egy másik távcsı
lencséje, esetleg egy mesterlövész
puskájának csöve - gondolta. Másrészt
viszont egy kis csillámkı vagy egy
darabka hegyikristály is
visszatükrözheti így a nap fényét, de
még az áloé vagy más pozsgás, fényes
levelő növény is. Még néhány percig
figyelte azt a pontot, majd Aly hangja
szállt fel ismét hozzájuk.
- Siessen, effendi. Az
öszvérhajcsárok nem várnak! Nicholas
felállt. - Rendben. Semmi. Menjünk. –
Megfogta Royan karját, hogy átsegítse
a nehéz szakaszon, majd elindultak
lefelé. Abban a pillanatban kövek
zörgése hallatszott feljebb a
lejtırıl, mire Nicholas megállította
Royant és karját megfogva csendre
intette. Vártak és a látóhatárt
kémlelték.
Aztán hirtelen két hosszú, csavart
szarv jelent meg a csúcson, és alatta
egy öreg kudu bika feje, mely
trombitaforma füleit elırehajlította,
és lebernyegének széle lebegett a
forró, könnyő szellıben. Közvetlenül
fölöttük megtorpant a szikla peremén,
de nem vette észre ıket. A kudu
hátrafordította a fejét, és abba az
irányba meredt, amerrıl jött. Az állat
hozzájuk közelebb esı szemében
megvillant a nap fénye, és fejtartása,
meg testének riadt, feszes merevsége
világossá tette, hogy valami
megzavarta.
Így állt ott egy hosszú pillanatig,
majd, még mindig anélkül, hogy
Nicholast és Royant észrevette volna,
felhorkant, aztán nyomban felszökkent
és teljes sebességgel elszáguldott. A
gerinc mögött eltőnt szemük elıl, és
vad vágtájának zaja lassanként a
csöndbe veszett.
- Valamitıl rettenetesen megrémült.
- Mitıl? - kérdezte Royan.
- Bármi lehetett - talán egy leopárd
- felelte, és elbizonytalanodott,
ahogy tétován lenézett a lejtın. Az
öszvérkaraván meg a szerzetesek már
elindultak a folyóparti csapáson.
- Mit kéne tennünk? - kérdezte
Royan.
- Fel kéne derítenünk az elıttünk
lévı területet - persze ha lenne rá
idınk, ami nincs. - A karaván gyorsan
távolodott. Ha nem indulnak nyomban
utánuk, akkor fegyvertelenül magukra
maradnak. Nem volt semmi konkrét
dolog, melynek alapján cselekedhetett
volna, és mégis, nyomban döntenie
kellett.
- Gyerünk! - Ismét megfogta Royan
kezét, és bukdácsolva lecsúsztak a
lejtın. Amint elérték a csapást,
futásnak eredtek, hogy beérjék a
karaván végét.
Most, hogy a menetben voltak,
Nicholas újból a fölöttük lévı
területre fordíthatta figyelmét és
alaposan szemügyre vehette. A
fenyegetıen föléjük hajló sziklák
félig eltakarták az eget. Baljukon a
folyó hangos, csobogó zaja elmosott
minden más hangot.
Nicholas nem érzett igazi
vészhelyzetet. Azzal büszkélkedett,
hogy képes elıre megérezni a veszélyt,
ez egy hatodik érzék, mely már eddig
is többször megmentette az életét. Ezt
magában amolyan korai vészjelzı
rendszernek nevezte, ami most nem
jelzett semmit. Számtalan magyarázata
lehetett annak a sziklaormon tükrözıdı
fénynek és a kudu bika viselkedésének.
Mindazonáltal egy kicsit még mindig
feszült volt, és teljes figyelmét a
felettük lévı magaslatoknak szentelte.
Egy kis barna foltot látott átlibbenni
a szikla tetején, ami aztán pörögve
hullott lefelé – egy száraz levél a
szeszélyes, meleg szellı fuvallatán.
Apró és jelentéktelen volt ahhoz, hogy
bármiféle veszélyt jelentsen, de azért
szemével egykedvően követte.
A barna levél pörögve bukfencezett
lefelé, mígnem könnyedén megérintette
az arcát. Kezét mintegy reflexszerően
emelte fel és elkapta. Ujjai közt
megdörgölte a barna darabkát, miközben
arra számított, hogy zizegve
szétmorzsolódik. Ehelyett az anyag
lágy volt és hajlékony, már-már zsíros
tapintású.
Szétnyitotta a tenyerét és
alaposabban szemügyre vette. Nyomban
látta, hogy nem levél az, amit a
kezében tart, hanem egy darabka
leszakadt, barna, áttetszı zsírpapír.
Hirtelenjében az összes korai
vészjelzıje megszólalt. Nem pusztán
arról volt szó, hogy abszurdnak tőnt e
papírdarab váratlan megjelenése e
világtól elzárt helyen. Nyomban
felismerte e különleges papírtípus
anyagát és minıségét. Az orrához
emelte, és megszagolta. A salétrom
szúrós szaga marta a torkát.
- Gelignit! - kiáltott fel hangosan.
Nyomban felismerte a szagát.
A gelignitet a Semtex és a plasztik
robbanóanyagok korában katonai célokra
már nemigen alkalmazták, de széles
körben használták a bányászatban és az
ásványkutatásnál. Általában a fapor és
nátrium-nitrát alapba helyezett
zselatindinamit rudakat csomagolták
ebbe a jellegzetes, barna zsírpapírba.
Bevett szokás, hogy mielıtt a
detonátort elhelyezik a rúd végén,
leszakítják a papír sarkát, hogy
láthatóvá váljon a benne lévı
melaszbarna robbanóanyag. Egykoron
elég gyakran használta ahhoz, hogy a
szagát sose felejtse el. Az agya most
száguldva zakatolt. Ha valaki vár
rájuk és a sziklát alágelignitezte,
akkor az a villanás, amit látott,
eredhetett a robbanóanyagot összekötı
rézdrótokról, vagy a felszerelés egy
másik elemén csillant meg a napfény.
Ha ez így van, akkor a robbantó ebben
a pillanatban is itt lapulhat valahol
fenn, készen arra, hogy lenyomja a
robbantószerkezet dobozának karját. A
kudu bika pedig a rejtızködı emberek
elıl menekülhetett.
- Aly! - üvöltötte a karaván
elejére: - Állítsd meg ıket!
Forduljatok vissza!
Futni kezdett a karaván eleje felé,
de a szíve mélyén tudta, hogy már túl
késı. Ha volt ott fenn a sziklán
valaki, akkor az Nicholas minden
lépését figyeli. Nicholas még csak nem
is remélhette, hogy sikerül eljutnia a
menet élére, ott visszafordíthatja az
öszvéreket ezen a keskeny csapáson,
majd biztonságban visszahozhatja ıket,
még mielıtt... Hirtelen megtorpant és
visszanézett Royanra. A legfıbb
gondja, hogy ıt biztonságban tudja.
Megfordult, visszafutott hozzá és
megragadta a karját.
- Gyerünk! Le kell jutnunk a
csapásról!
- Mi van, Nicky? Mit csinálsz? -
Royan ellenkezett, próbálta kihúzni a
karját Nicholas szorításából.
- Késıbb elmagyarázom - csattant rá
durván Nicholas. - Most csak bízz
bennem. - Néhány lépésnyit még
vonszolnia kellett, mielıtt Royan
megadta magát és futni kezdett vele
vissza, arra, amerrıl jöttek.
Még tizenöt méternyit se tettek meg,
amikor a szikla felrobbant. A hatalmas
robbanás olyan erıvel sodorta a
levegıt, hogy meginogtak. A hang
fájdalmas csattanással hasított át
koponyájukon és azzal fenyegetett,
hogy átszakítja dobhártyájukat. A
robbanás fı ereje átsöpört felettük,
nem egyetlen robbanás volt, hanem egy
hosszú, elnyújtott detonáció, mint
amikor a mennydörgés közvetlenül az
ember fölött csattan. Annyira
elkábultak, olyan erıvel tört rájuk,
hogy megszédültek, egymásnak
tántorodtak és már azt sem tudták,
merre menekülnek.
Nicholas karjával megragadta Royant
és átölelte, hogy megtámassza, majd
hátranézett. Látta, hogy robbanások
egész sorozata szökken a magasba a
szikla gerincén. Föld, por és törmelék
magas, táncoló szökıkútjai törtek fel,
szigorú koreográfia szerint, egymás
után perdültek a magasba, akárha egy
pokoli tánckar táncosai lennének.
Még e pillanat iszonyatában is el
kellett ismernie azt a szakértelmet,
amivel a lignitet elhelyezték. Itt egy
igazi robbantómester dolgozott. A
magasba szökı törmelékoszlopok
lassanként visszaszálltak, és csak
finom, sárgásbarna porfelhıt hagytak
maguk után, mely a tiszta, kék ég felé
gomolygott, és egy pillanatra úgy
tőnt, mintha a pusztítás véget ért
volna. Aztán kezdtek megváltozni a
szikla körvonalai.
Elıször a sziklafal kezdett lassan
kifelé dılni. Nicholas látta, amint
hatalmas repedések jelennek meg
felszínén, majd szétnyílnak, akár egy
gúnyos száj. Sziklalapok omlottak
össze és lassan egymásra csúsztak,
akár egy mélyen bókoló óriás asszony
egymásra hulló selyem szoknyái. A
szikla felnyögött, megrepedt és
morajlott, ahogy az egész szirt
zuhanni kezdett a mélybe, a folyó
felé.
Nicholast megdermesztette e szörnyő
látvány, és mintha agyát is
megbénította volna a robbanás.
Rendkívüli erıfeszítésébe került, hogy
gondolkodjék és cselekedjék. Látta,
hogy a robbanás középpontja a csapáson
lejjebb, az öszvér karaván elejének
közelében volt. Tamre ott állt Aly
mellett. İk Royannal a karaván végén,
a sereghajtók voltak. A sziklán a
robbantó nyilvánvalóan arra várt, hogy
egyenesen a robbanó csapda
epicentrumába érjenek, de kénytelen
volt elıbb elindítani, amikor látta,
hogy visszafelé futnak, és rájött,
hogy felismervén a veszélyt, el
akarnak menekülni.
De még így sem voltak biztonságban -
a fölöttük meginduló földcsuszamlás
periferikus erejének vonalába
kerültek. Nicholas még mindig fogta
Royant, ahogy felmeredt a lefelé
zuhanó sziklafalra, miközben
kétségbeesetten számolni kezdett.
Dermedt döbbenettel nézte, amint a
lezúduló sziklahullám átsöpör elıtte a
csapáson, és embert, öszvért felkapva,
magával sodorja ıket, le a folyóba.
Elnyelte ıket, mint valami félelmetes
szörny, majd mindet porrá zúzta
borotvaéles, vörös sziklaagyaraival.
Még a sziklaáradat dübörgı robaján át
is hallotta az emberek és az állatok
rémült sikolyát.
A pusztulás hulláma közeledett a
csapásnak ahhoz a pontjához, ahol
Royannal álltak. Ha közvetlenül a
robbanás alatt vannak, akkor a
többiekhez hasonlóan nekik se sok
esélyük maradt volna, de ahogy
végigfutott a sziklán, a pusztító erı
szétoszlott. Másrészt viszont Nicholas
rádöbbent, nincs semmi reményük, hogy
futva elkerüljék maradék erejét, és
az, ami rájuk zúdul, még mindig épp
elég pusztító lesz.
Nem volt rá idı, hogy elmagyarázza
Royannak, mit kell tenniük - csupán
másodpercek maradtak a cselekvésre. A
karjába kapta és leugrott vele a
partról a folyó felé. Szinte nyomban
elvesztette lába alól a talajt és
együtt zuhantak, gördültek lefelé, de
úgy kilenc méternyire ott volt egy
kiálló, ház nagyságú szikla. Ahogy
elérték a felsı oldalát, zuhanásukat
megállította.
Mindketten félig kábák voltak, de
Nicholas talpra állította Royant, és
bevezette a sziklafal által védett
részbe. Volt itt egy mélyedés, melybe
bekúsztak és meglapultak. Testüket a
sziklafalnak nyomták és mindketten
visszafojtották lélegzetüket, amint az
elsı szikladarab pattogva, mint valami
óriási gumilabda gördült feléjük a
gravitáció hatására egyre gyorsabban,
mígnem olyan erıvel csapódott
menedéküknek, amitıl a tömör szikla,
melyhez teljesen odalapultak, úgy
rezgett és rezonált, akár egy
katedrális harangja, és a lezúduló
golyóbis magasra szökkent fejük
fölött, majd röptében még megpördült,
mielıtt a folyóba zuhant volna. Oly
magas hullámot csapott mindkét parton,
mintha vihar korbácsolta volna fel a
vizet.
De ez pusztán csak elıfutára volt
annak a kavargó örvénynek, ami most
zúdult le rájuk. Olybá tőnt, mintha a
fél hegy rájuk omlott volna. Valahány
sziklatömbrıl, mely menedékükbe
csapódott, temérdek hegyes, éles
szilánk pattant le, és a levegı, amit
belélegeztek, finom fehér porral és a
szikrázó flintkı kénes bőzével telt
meg. Ez az irdatlan zuhatag a fejükre
hullott, vagy felhalmozódott menedékük
elıtt, és elszabadult kis szilánkok,
apró kavicsok záporoztak rájuk.
Nicholas Royan fölé mászott, hogy
testével megvédje. Egy lepattanó kı
oldalról olyan erıvel súrolta a fejét,
hogy a füle is csengeni kezdett, de
összeszorította a fogát és leküzdötte
azt a késztetést, hogy fejét felemelje
és felnézzen. Érezte, hogy valami
meleg, csiklandó érzés kígyózik elı
rövid hajából a jobb füle mögött.
Végigkúszott az arcán, mint valami élı
dolog, és csak amikor a szája sarkához
ért, akkor érezte meg azt a fémesen
sós ízt, amibıl rájött, hogy egy
vércsík.
A finom por teljesen belepte ıket,
és annyira irritálta a torkukat, hogy
fuldokolva köhögtek ebben a hatalmas,
dübörgı földindulásban. A por
beszőrıdött a szemükbe, így
kénytelenek voltak szemhéjukat
lecsukni és összeszorítani.
Egy hatalmas, tehervagon mérető
szikla szökkent fel magasra a
levegıbe, majd a közelükben lezuhant.
A becsapódás erejétıl a föld olyan
hevesen megemelkedett, hogy Royan
rekeszizmát, akire ráadásul még
Nicholas súlya is ránehezedett, akkora
ütés érte, hogy tüdejébıl kiszorult a
levegı és úgy érezte, mintha bordái
összezúzódtak volna.
Aztán a föld és a szikla záporozása
lassanként alábbhagyott. A hatalmas,
legördülı kövek becsapódása
búvóhelyükre egyre ritkábbá vált. A
finom por, amit belélegeztek, szép
lassan leereszkedett. A dübörgés
fokozatosan megszőnt, mígnem csupán a
megülepedı kı és föld csúszásának,
siklásának hangja és odalenn a folyó
mormolása hallatszott.
Nicholas nagyon óvatosan végre
felemelte a fejét és megpróbálta
lepislogni szempillájáról a port.
Royan megmozdult alatta, és ı hátrébb
mászott, hogy Royan felülhessen.
Egymásra meredtek. Az arcukba ivódott
antimonfehér por olyan volt, mint egy
kabuki maszk, a hajuk is csupa por
volt, akár a tizennyolcadik századi
francia arisztokraták rizsporos
parókája.
- Vérzel - suttogta Royan a portól
és a rémülettıl fátyolos hangon.
Nicholas az arcához emelte a kezét,
majd ránézett arra a por és vér
keverékébıl összeállt masszára. - Csak
egy karcolás - mondta. - Te hogy vagy?
- Azt hiszem, kificamíthattam a
térdemet. Éreztem valamit, amikor
leestünk. De nem hiszem, hogy komoly
lenne. Csak egy egész kicsit fáj.
- Akkor mindketten hihetetlenül
szerencsések vagyunk mondta neki
Nicholas. - Egy ilyet senki sem élhet
túl.
Royan fel akart állni, de Nicholas,
kezét a vállára téve visszatartotta. -
Várj! Fölöttünk az egész lejtı mozgott
és még nem ülepedett meg, bizonytalan.
Hagyjunk még neki egy kis idıt. Van
még ott fenn meglazult szikla, és az
egy darabig még legördülhet. –
Nicholas levette nyakáról skótmintás
selyemkendıjét és odaadta Royannak. -
Meg aztán, azt sem akarjuk... - De
meggondolta magát és nem fejezte be a
mondatot.
Miközben Royan megtörülgette az
arcát, reszketı hangon megkérdezte: -
Belekezdtél valamibe, hogy meg
aztán...?
- Meg aztán, azt sem akarjuk, hogy
azok a rohadékok ott fenn megtudják,
akadnak túlélıi is a kis
tőzijátékuknak. Mert ha észrevesznek
minket, nyomban lejönnek, hogy
átvágják a torkunkat és ezzel
bevégezzék a munkát. Sokkal jobb, ha
azt hiszik, hogy szándékuknak
megfelelıen, mi is beadtuk a kulcsot.
Royan rámeredt. - Gondolod, hogy még
mindig ott vannak fenn és figyelnek
minket?
- Erre mérget vehetsz - felelte
Nicholas komoran. – Nyilván teljesen
el vannak telve önmaguktól, amiért
végre sikerült megszabadulniuk tıled.
Nem szeretnénk épp most kidugni a
fejünket, csak elrontanánk vele az
örömüket.
- Honnan tudtad elıre, hogy mi fog
történni? - kérdezte Royan. - Ha nem
vonszoltál volna el... - A hangja
elvékonyodott.
Nicholas néhány szóval elmagyarázta
neki, hogyan hullott a kezébe a
gelignit csomagolópapírjának
darabkája. - A világ legegyszerőbb
dolga kiválasztani egy csapás vagy egy
bánya sziklájának legkeskenyebb
részét... - Hirtelen elhallgatott,
amint halkan, de félreismerhetetlenül
meghallották egy motor, majd a
felszállásra készülıdı helikopter
rotorjainak egyre magasabb sivítását.
- Gyorsan - szólt rá élesen Royanra.
- Lapulj a szikla alá olyan szorosan,
amilyen szorosan csak tudsz. -
Visszanyomta Royant a nagy kı
fedezékébe. - Lapulj le! - Amikor
Royan szó nélkül engedelmeskedett,
Nicholas mellé feküdt és álcázásul a
körülöttük heverı törmelékbıl magukra
halmozott, amennyit csak tudott.
- Feküdj nyugodtan. Ne mozdulj,
bármi történjen is. Ott feküdtek és
hallgatták a helikopter hangját, amint
a fejük fölött körözött. Le-föl
repkedett a völgyben, szinte
közvetlenül a folyó felett. Volt egy
pillanat, amikor pontosan a fölé a
sziklapad fölé ért, melyen ık
feküdtek, és a rotorok szele csaknem
elsodorta mindkettıjüket.
- Túlélıket keresnek - mondta
Nicholas komoran. - Ne mozdulj. Még
nem vettek észre minket.
- Ha figyeltek minket a robbanás
elıtt, akkor egyenesen ide jöhettek
volna - suttogta Royan. - Úgy tőnik,
összezavarodtak.
- Nyilván szem elıl tévesztettek
minket abban a porban, amikor
megindult a kılavina és a szikla
leomlott. Nem tudják biztosan, hol
lehetünk. - A helikopter hangja a
folyó mentén lassan távolodott, és
Nicholas azt mondta Royannak: -
Megkockáztatom, hogy egy pillanatra
kikukkantok, csak hogy biztosak
lehessünk benne, ez is a Pegazus mőve
volt nem mintha olyan sok szecskavágó
nyüzsögne ezen a tájékon. Tartsd lenn
a fejed!
Nicholas lassan, óvatosan felemelte
a fejét, és egyetlen pillantás elég
volt ahhoz, hogy megerısítse
feltevését. Fél mérföldnyire felfelé a
Pegazus Jet Rangere körözött a folyó
felett. A gép lassan távolodott tıle,
de Nicholas így, ebbıl a szögbıl nem
láthatott át a pilótafülke
szélvédıjén. Ám ebben a pillanatban a
motor hangja megváltozott, ahogy a
pilóta magasabb fordulatszámra
kapcsolt, hogy fölemelkedjen.
A gép függılegesen felemelkedett,
majd északnak fordult, és Nicholas egy
pillanatra láthatta utasait. Jake Helm
ült az elsı ülésen a pilóta mellett,
mögött pedig Nogo ezredes. Mindketten
lefelé meredtek a folyóvölgybe, de a
helikopter másodperceken belül
felemelkedett velük, majd a gerincen
túl, egyenesen a szurdok meredek fala
felé repültek, és a motor hangja
lassanként elhalt, a csöndbe veszett.
Nicholas kimászott a kı alól és
felsegítette Royant is.
- Most már semmi kétség. Pontosan
tudjuk, hogy kikkel van dolgunk. Helm
és Nogo volt a szecskavágóban. Szinte
biztos, hogy Helm helyezte el a
robbanóanyagot, és valószínőleg Nogo
vezette azokat az embereket, akik
tegnap éjjel lerohanták a táborunkat.
Mindegyik azt a munkát végzi, amihez a
legjobban ért - mondta Nicholas. - Ez
megerısíti feltevésünket. Bárki legyen
is a Pegazus tulajdonosa, ı áll e
mögött az egész mögött. Helm és Nogo
csupán a végrehajtók.
- De Nogo az etióp hadsereg tisztje
- tiltakozott Royan.
- Isten hozott Afrikában. - Nicholas
nem mosolygott, amikor ezt mondta. -
Itt minden eladó, ha jól megfizetik,
beleértve a kormányhivatalnokokat és a
hadsereg tisztjeit is. Arcát úgy
összeráncolta, hogy a rátapadt por
meglazult és lehullt. - Most
mindenesetre a legfıbb gondunk az,
hogy kijussunk ebbıl a szurdokból,
vissza a civilizációba.
Felnézett a lejtıre. Fölöttük a
csapás megsemmisült, eltőnt a leomlott
sziklák alatt. - Ezen az úton már nem
jutunk vissza - mondta Royannak és
megfogta a kezét. Ám amikor Royan a
bal lábára nehezedett, felszisszent és
súlyát gyorsan áthelyezte a jobb
lábára.
- A térdem! - Aztán bátran
elmosolyodott. - Semmi baj, rendbe
jön.
Mindazonáltal erısen bicegett, ahogy
nagy nehezen lemásztak a folyóhoz,
miközben mindvégig attól rettegtek,
hogy mozgásuk egy újabb kıomlást
indíthat el. Végül a part alatt
lejutottak a vízbe, mely derékig ért.
Royan Nicholas mögött állt és
kimosta a koponyáján lévı sebbıl a
vért, meg a port. - Nem vészes -
mondta Nicholasnak. - Nem kell
összevarrni.
- Van nálam Betadine a csomagban -
mondta Nicholas. Elıhalászta, Royan
pedig bekente a sebet a sárgásbarna
fertıtlenítıvel, majd bekötötte a
selyemsállal.
- Rendben. - Megveregette Nicholas
vállát.
- Istennek hála a menetzsákért -
jegyezte meg Nicholas, miközben
behúzta a cipzárt. - Legalább néhány
létfontosságú dolog nálunk van. Most
pedig a következı feladatunk az, hogy
körülnézzünk, nincsenek-e még túlélık.
- Tamre! - kiáltott fel Royan.
Nehézkesen végigbukdácsoltak a
parton. A folyót sok helyütt
eltorlaszolta a szirtrıl lezúdult föld
meg a hatalmas szikladarabok.
Idınként, a mélyebb helyeken
kénytelenek voltak hónaljig a vízbe
gázolni, és ilyenkor Nicholas a feje
fölé emelte csomagját. A laza
sziklatörmelék veszélyesen bizonytalan
volt és megindult alattuk, amikor
megpróbáltak kimászni a vízbıl, hogy
megkeressék a karaván többi tagját.
Megtalálták két szerzetes
holttestét, mindkettıjüket összezúzta
és félig betemette az omladék. Még
csak meg se próbálták kiásni ıket. Az
egyik öszvér égnek meredı lábbal
hevert elıttük, testének többi részét
teljesen belepte a kıtörmelék. A
málha, ami a hátán volt, szétnyílt és
tartalma szanaszét szóródott. A dik-
dik összetekert bıre és feje
beágyazódott a saras iszapba. Nicholas
kikaparta és a hátizsákjára szíjazta
ıket.
- Még több súly, amit vinned kell -
figyelmeztette Royan.
- Alig egy kiló, de megéri - felelte
Nicholas. Arrafelé tartottak, ahol a
csapáson utoljára látták Tamrét és
Alyt. Bár közel egy órán át keresték
ıket, egyikıjüknek sem bukkantak a
nyomára. Fölöttük a lejtı teljesen le
volt tarolva: nyers, lezúdult föld,
hatalmas, szétzúzott sziklák, tövestıl
kiszaggatott bokrok és fák, melyek
aprófává hasadtak.
Royan felmászott olyan magasra,
amilyen magasra csak sérült lába
engedte, és kezét tölcsérként a szája
elé téve kiáltozni kezdett: - Tamre!
Tamre! Tamre! - Kiáltása
végigvisszhangzott a völgyön és a
sziklafalak visszaverték hangját.
- Azt hiszem, a fiúnak vége -
kiáltott fel neki Nicholas. - Már egy
órája keressük. Ha ki akarunk jutni
innen, akkor több idıt nem szánhatunk
rá. Itt kell hagynunk.
Royan, mintha meg se hallotta volna,
csak ment tovább a leomlott sziklák
között, a laza omladék meg-megindult a
lába alatt és Nicholas látta, hogy a
térde komoly fájdalmat okoz neki.
- Tamre! Válaszolj - kiáltotta Royan
arabul. - Tamre! Hol vagy?
- Royan! Most már elég lesz. Csak
még jobban tönkreteszed a térdedet.
Ezzel mindkettınket veszélybe sodorsz.
Add fel!
Abban a pillanatban mindketten
hallottak egy halk nyögést valahonnan
feljebbrıl a lejtın. Royan mászni
kezdett a hang irányába, miközben
szinte ugyanannyit visszacsúszott,
amennyit elırejutott, de végül felért
és az iszonyattól felkiáltott.
Nicholas lehajította a zsákját és
utánamászott. Amikor mellé ért, ı is
térdre hullt.
Tamrét a görgeteg a földnek
szegezte. Az arca szinte
felismerhetetlen volt. A hús
felhasadt, leszakadt róla és a legtöbb
helyen hiányzott a bır is. Royan az
ölébe emelte a fiú fejét, és
ingujjával próbálta kitörölni a koszt
az orrából, hogy szabadabban
lélegezhessen. A szája sarkából vér
szivárgott, és amikor ismét
felnyögött, újult erıvel bugyogott ki
belıle. Royan megpróbálta letörülni,
de csak szétkente az állán.
Testének alsó részét az omlás maga
alá temette, és Nicholas megpróbálta
leszedni róla a szikladarabokat; de
szinte nyomban rájött, hogy hiábavaló.
Egy biliárdasztal mérető szikladarab
hevert rajta. Több tonnányit nyomott,
és minden bizonnyal összezúzta a
gerincét és a medencéjét. Egyetlen
ember képtelen segítség nélkül akár
csak megmozdítani is egy ekkora súlyt.
De még ha lehetséges lenne is,
mindenféle mozgatás zúzó hatása csak
tovább növelné Tamre kínjait és
iszonyú sérüléseit.
- Csináljunk valamit, Nicky -
suttogta Royan. - Tennünk kell érte
valamit.
Nicholas Royanra nézett és a fejét
ingatta. Royan szemét elöntötték a
könnyek, majd szemhéján áttörve,
esıcseppek ként öntözték Tamre felfelé
fordított arcát, és a vért rózsaszínné
oldották, olyan lett a színe, mint a
rosé boré.
- Nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel
és hagyjuk meghalni tiltakozott. Ahogy
Tamre meghallotta a hangját,
kinyitotta a szemét és egyenesen az
arcába nézett.
Véres szája mosolyra húzódott, és ez
a mosoly sugárzóvá tette poros,
összezúzott arcát. - Ummee! -
suttogta. - Te vagy az én anyám. Olyan
kedves vagy. Szeretlek, anyám.
Szavai megszakadtak, ahogy teste
görcsösen megmerevedett. Arca
eltorzult a kíntól és halk, fojtott
kiáltás tört fel a torkából, aztán
teste elernyedt. Eltőnt a merevség a
vállából és a feje oldalra gördült.
Royan csak ült ott, fogta a fiú
fejét és halkan, de keservesen sírt,
mígnem Nicholas megérintette a kezét
és szelíden azt mondta: - Meghalt,
Royan.
Royan bólintott. - Tudom. Épp csak
addig tartott ki, hogy elbúcsúzhasson
tılem.
Nicholas hagyta még egy kicsit
gyászolni, aztán halkan azt mondta
neki: - Mennünk kell, drágám.
- Igazad van. De olyan nehéz
itthagyni ıt. Soha nem volt senkije.
Annyira magányos volt. Az anyjának
nevezett. Azt hiszem, valóban
szeretett engem.
- Én biztosan tudom - mondta neki
Nicholas, miközben kiemelte ölébıl a
halott fiú fejét és felsegítette. -
Menj le és várj meg ott. Megpróbálom
betemetni, amennyire csak tudom.
Nicholas összefőzte Tamre kezét a
mellkasán, majd ujjait a nyakában lógó
ezüstkeresztre helyezte. Aztán
óvatosan sziklatörmeléket halmozott
rá, befedte a fejét, hogy a varjak meg
a keselyők ne férhessenek hozzá.
Lesiklott oda, ahol Royan várt rá a
vízben, és a csomagját a vállára
vetette.
- Tovább kell mennünk - mondta
Royannak.
Royan kézfejével letörülte könnyeit
és bólintott. - Most már indulhatunk.
A folyóban gázoltak fölfelé,
keményen meg kellett küzdeniük az
ellenük dolgozó áramlattal. A
sziklaomlás félig eltorlaszolta a
folyómedret, és a víz a maradék résen
át nyomakodott elıre. Amikor végre
elérték a parton azt a pontot, ahova a
kılavina már nem ért el, kimásztak a
folyóból, és addig kúsztak felfelé a
meredek parton, míg ki nem értek az
ösvénynek arra a részére, mely
érintetlenül megmaradt.
Egy pillanatra megálltak, hogy
összeszedjék magukat és visszanéztek.
A folyó vize a sziklaomlás alatt
vörösesbarna volt az iszaptól. Még ha
a szerzetesek odalenn a kolostorban
nem hallották volna a robbanást, a víz
színe akkor is riasztani fogja ıket és
elindulnak, hogy megnézzék, mi
történt. Megtalálják majd a
holttesteket, és leviszik, hogy
tisztességgel eltemethessék ıket. Ez a
gondolat egy kis vigaszt nyújtott
Royannak, amint elindultak az
ösvényen, melyen még két napnyi nehéz
út állt elıttük.
Royan most már erısen bicegett, de
valahányszor Nicholas segíteni próbált
neki, lesöpörte magáról a kezét. -
Nincs semmi baj. Csak egy kicsit
merev. - Nem hagyta, hogy Nicholas
megvizsgálja a térdét, hanem konokul
haladt tovább elıtte.
A nap hátralévı részében jórészt
némán gyalogoltak. Nicholas
tiszteletben tartotta Royan bánatát és
hálás volt hallgatagságáért. Az, hogy
Royan képes volt úgy csöndben maradni,
hogy közben a körülötte lévık ezt nem
érezték elidegenedésnek vagy
visszahúzódásnak, egyike volt azon
tulajdonságainak, melyekért csodálta.
Késı délután váltottak néhány szót,
amikor rövid pihenıt tartottak az
ösvény mellett.
- Az egyetlen vigaszuk most az, hogy
a Pegazus azt hiszi, a sziklaomlás
szépen maga alá temetett minket is,
így nem fogják fárasztani magukat,
hogy ismét a keresésünkre induljanak,
így nyugodtan mehetünk elıre, és nem
kell azzal vesztegetnünk az idıt, hogy
elıbb felderítsük a terepet - mondta
Nicholas Royannak.
Aznap éjjel a szurdok meredélye
alatt táboroztak, közvetlenül az
elıtt, hogy az ösvény elindult volna
felfelé a merıleges sziklafal
tetejére. Nicholas az ösvénytıl
távolabb, egy fával sőrőn benıtt
vízmosásba vezette Royant, és csak egy
kis tüzet rakott, melyet úgy takart,
hogy az ösvény felıl ne látszódjon.
Itt végre Royan beadta a derekát és
megengedte Nicholasnak, hogy
megvizsgálja a térdét. Csupa zúzódás
volt, jócskán megduzzadt és forró volt
a tapintása. - Erre nem lenne szabad
rálépned - mondta neki Nicholas.
- Van más választásom? - kérdezte
Royan, és erre Nicholas nem tudott mit
felelni. A kulacsból megnedvesítette a
selyemsálját, és bekötözte Royan lábát
olyan erısen, amilyen erısen csak
merte, nehogy elszorítsa a
vérkeringést. Táskájában talált egy
üveg Brufent, és bevetetett Royannal
kettıt ebbıl a gyulladáscsökkentıbıl.
- Máris jobb - mondta Royan.
Megosztották a csomagban lévı utolsó
túlélési adagot, miközben a tőz fölé
hajoltak és csöndesen beszélgettek, de
az átélt megrázkódtatás lesújtó hatása
még mindig érzıdött rajtuk.
- Vajon mi lesz, ha felérünk a
csúcsra? - kérdezte Royan.
- A jármővek ott lesznek, ahol
hagytuk ıket? Vajon ott lesznek-e még
azok az emberek, akiket Borisz
ırségként hagyott fenn? Mi lesz, ha
ismét a Pegazus embereibe ütközünk?
- Egyik kérdésedre sem tudok
válaszolni. Kénytelenek leszünk
egyenként szembenézni mindegyik
problémával akkor, amikor felmerül.
- Van egy dolog, amit nyomban meg
akarok tenni, amint Addisz-Abebába
érünk - jelentem Tamre és a többiek
lemészárlását az etióp rendırségnek.
Azt akarom, hogy Helm és bandája
megfizessen azért, amit elkövetett.
Nicholas egy darabig hallgatott,
mielıtt válaszolt volna.
- Nem tudom, hogy ez valóban bölcs
dolog lenne-e – kockáztatta meg végül.
- Ezt hogy érted? Szemtanúi voltunk
a gyilkosságnak. Nem hagyhatjuk, hogy
büntetlenül megússzák.
- Csak arra gondolj, hogy vissza
akarunk még térni Etiópiába. Ha most
csapunk egy nagy hőhót, akkor az egész
völgy tele lesz katonai egységekkel
meg rendırökkel. Ez nyomban véget is
vethet minden további
próbálkozásunknak, hogy megoldjuk
Taita rejtvényét és megtaláljuk Mamose
sírját.
- Ez eszembe sem jutott - mondta
Royan elgondolkozva. De ez akkor is
gyilkosság volt és Tamre...
- Tudom, tudom - csillapította
Nicholas. - De van annál biztosabb
módja is annak, hogy bosszút álljunk a
Pegazuson, mint átadni ıket az etióp
igazságszolgáltatásnak. Vedd csak egy
pillanatra számításba a tényt, hogy
Nogo Helmmel dolgozik. Láttuk ıket
együtt a helikopterben. Ha a Pegazus
megvásárolhatta magának a hadsereg
egyik ezredesét, akkor ki más állhat
még a szolgálatukban? A rendırség? A
hadsereg vezetıje? A kormány tagjai?
Ezt most még nem tudhatjuk.
- Ez sem jutott az eszembe - ismerte
el Royan.
- Mostantól gondolkodjunk afrikai
módra, és vegyünk példát Taitáról.
Hozzá hasonlóan nekünk is
fondorlatosnak, agyafúrtnak kell
lennünk. Az lenne a legideálisabb, ha
úgy tudnánk kijutni az országból, hogy
mindenkit abban a tudatban hagynánk, a
kılavina maga alá temetett minket, így
visszatérésünk a szurdokba sokkal, de
sokkal könnyebb lenne. Sajnos, nem
hiszem, hogy ezt ilyen könnyen
megúsznánk. De mostantól olyan
ravaszul dörzsöltnek és óvatosnak kell
lennünk, amennyire a körülmények
megengedik.
Royan sokáig meredt a táncoló
lángokba, majd felsóhajtott és
megkérdezte: - Azt mondtad, jobb módja
is van annak, hogy bosszút álljunk a
Pegazuson. Mire gondoltál?
- Hát, egyszerően csak arra, hogy az
orruk elıtt visszük ki innen Mamose
kincseit.
Royan e hosszú, kegyetlen nap során
most nevetett fel elıször. -
Természetesen igazad van. Bárki legyen
is a Pegazus tulajdonosa, az biztos,
hogy olyan kétségbeesetten akarja
megszerezni ıket, hogy ezért még ölni
is képes. Reménykedjünk benne, hogy ha
megfosztjuk tıle, az legalább akkora
fájdalmat okoz majd neki, mint
amekkora fájdalmat ı okozott nekünk.
Mindketten annyira fáradtak voltak,
hogy már világosodott, amikor másnap
reggel felébredtek. Ahogy Royan
megpróbált felállni, nyomban
felnyögött és visszahuppant. Nicholas
odament hozzá, és Royan nem
tiltakozott, amikor csupasz lábát az
ölébe vette.
Levette róla a kötést, és az arca
elkomorult, amikor meglátta Royan
térdét. Csaknem a duplájára dagadt és
szilvakék, meg lilás színben játszott,
akár az érett szılı. Ismét
benedvesítette a sálat és visszarakta
a térdére a kötést. Beadta neki az
utolsó két Brufent, majd felsegítette.
- Milyen? - kérdezte nyugtalanul, és
Royan tett néhány bicegı lépést, majd
nagy bátran rámosolygott.
- Rendben lesz, biztos vagyok benne,
hogy hamarosan bejáródik, és akkor
eltőnik ez a merevség.
Nicholas felnézett a meredélyre.
Ilyen közel a sziklafal tövéhez, a
magasság kisebbnek tőnt, de jól
emlékezett az út minden kínkeserves
lépésére. Lefelé jövet egy teljes
napig tartott.
- Hát persze. - Bátorítóan Royanra
mosolygott, és karon fogta. -
Támaszkodj rám. Olyan lesz, mintha a
parkban sétálnánk.
Egész délelıtt kínlódva másztak
felfelé. Mintha az ösvény minden egyes
lépéssel meredekebbé vált volna. Royan
egy szóval sem panaszkodott, de az
arca hamuszürke volt és csurgott róla
a veríték a fájdalomtól. Már dél volt,
és még nem érték el a vízesést, amikor
Nicholas megállította Royant, hogy
pihenjen. Nem volt mit enniük, de
Royan mohó szomjúsággal ivott a
kulacsból. Nicholas nem akarta kimérni
neki az ivóvízadagot, de maga csupán
egyetlen kortynyit ivott belıle.
Amikor Royan megpróbált felállni,
hogy továbbmenjenek, felszisszent és
olyan hevesen megtántorodott, hogy
elesett volna, ha Nicholas nem kapja
el.
- A francba! A francba! A francba! -
káromkodott Royan elkeseredetten. -
Megint bemerevedett.
- Semmi baj - mondta Nicholas
vidáman, miközben táskájából a
létfontosságú dolgokon kívül mindent
kirámolt.
A dik-dik-bırt azért megtartotta,
szoros labdává göngyölte és
begyömöszölte a zsákba. Ezután
visszacsatolta a derekára, majd
vidáman elvigyorodott. - Amilyen
vékonyka kis jószág vagy. Nosza,
pattanj fel a hátamra.
- Nem cipelhetsz fel oda. - Royan
felnézett az ösvényre, mely olyan
meredeken emelkedett, akár egy létra,
és elborzadt.
- Errıl az állomásról csak ez a
vonat indul - mondta Nicholas, és
lehajolt, hogy Royan a hátára
mászhasson. Royan felkapaszkodott.
- Nem gondolod, hogy el kéne
hajítanod a dik-dik-bırt? - kérdezte
Royan.
- Ilyesmi még véletlenül se jusson
eszedbe! - mondta, azzal elindult
felfelé.
Keservesen lassú és nehéz menet
volt. Egy idı múlva Nicholasnak már
nem maradt levegıje arra, hogy
beszéljen, csak vánszorgott fölfelé,
kitartó konok némasággal. Az inge
teljesen átázott az izzadságtól, de
Royant egy cseppet sem zavarta ez a
meleg nedvesség, mely blúzán
átitatódva a bıréhez ért, és az erıs,
férfias illat sem. Sıt, inkább
megnyugtatta, biztonságot adott neki.
Nicholas félóránként megállt,
letette Royant a földre, majd
csöndesen, csukott szemmel feküdt
mindaddig, míg légzése ismét
egyenletessé nem vált. Akkor
kinyitotta a szemét és Royanra
vigyorgott.
- Halihó, Ezüstvirág! -
Feltápászkodott, majd elırehajolt,
hogy Royan felmászhasson.
Ahogy telt a nap, tréfái egyre
erıltetettebbek és egyre gyatrábbak
lettek. Késı délutánra a tempó már
csak kimerült vánszorgás volt, és a
nehezebb pontokon meg kellett állnia,
hogy összeszedje minden erejét,
mielıtt feljebb lép a meredek
sziklalépcsın. Royan úgy próbált
segíteni neki, hogy a legmeredekebb
helyeken lemászott a hátáról és a
vállára támaszkodott, amíg
felküzdötték magukat, de még ez a
lélegzetvételnyi pihenı sem jelentett
sokat, mivel Royan tudta, hogy a férfi
erejének végsı tartalékait égeti fel.
Egyikük sem tudta igazán értékelni
teljesítményüket, amikor a következı
kanyar után ott volt elıttük a
vízesés, mely fehér csipkefüggönyként
omlott a csapásra. Nicholas
betámolygott a vízfüggöny mögötti
barlangba és letette Royant. Aztán
lerogyott a földre, akár egy holttest.
Sötét volt már, amikor végre annyira
összeszedte magát, hogy kinyitotta a
szemét és felült. Amíg pihent, Royan
összeszedett néhány fadarabot abból,
amit a szerzetesek felhalmoztak és
sikerült egy kis tüzet gyújtania.
- Remek lány vagy - mondta neki
Nicholas. - Ha valaha is házvezetınıi
munkára lenne szükséged...
- Ne tégy ilyen csábító ajánlatot. -
Odasántikált hozzá és megnézte fején a
sebet. - Szépen, egészségesen
hegesedik mondta neki, aztán hirtelen,
csak úgy ösztönösen keblére ölelte
Nicholas fejét és kisimította
homlokából poros, izzadságtól
összetapadt haját.
- Jaj Nicky! Hogy tudom én valaha is
visszaadni neked azt, amit ma értem
tettél?
Épp egy léha válaszra nyílt volna
Nicholas ajka, de még ilyen
legyöngülten, összetörtén is volt
annyi esze, hogy lenyelte. Nem volt
olyan állapotban, hogy akár csak
kísérletet is tegyen bármiféle, ennél
intimebb kapcsolatra, így aztán ott
maradt Royan ölelésében, élvezte a nı
testének közelségét, de nem merte
megkockáztatni, hogy akár csak egy
apró mozdulattal is elriassza.
Végül Royan szelíden elengedte, és
leült. - Legnagyobb sajnálatomra,
uram, a házvezetı ma nem szolgálhat
fel önnek füstölt lazacot és pezsgıt
vacsorára. De mit szólna egy bögrényi
tiszta, tápláló hegyi forrásvízhez?
- Azt hiszem, ennél azért többre is
futja. - Elıvette táskájából az
elemlámpát, és fényénél keresett a
barlang kövei közt egy kerek,
tenyerébe illı darabot. Ezt a jobb
kezébe fogta, majd a lámpa
fénycsóvájával végigpásztázta a
barlang tetejét. Nyomban
szárnycsapkodás hallatszott és a
sziklapadokon elült a szirti galambok
rémült turbékolása. Nicholas, miközben
az elemlámpa fényével el vakította
ıket, óvatosan elhelyezkedett alattuk.
Az elsı dobással sikerült egy párt
eltalálnia, és a két galamb panaszos
hangokat hallatva ott verdesett a
földön, miközben a csapat többi tagja
heves szárnycsapkodások közepette
kirepült az éjszakába. Nicholas
lecsapott a vergıdı madarakra, és egy
gyakorlott mozdulattal kitekerte a
nyakukat.
- Mit szólsz egy jó szaftos, ropogós
sült galambhoz? - kérdezte Nicholas.
Royan fél könyökére támaszkodva
feküdt, Nicholas pedig szemben ült
vele keresztbe vetett lábbal, és
mindketten egy-egy galambtetem
vörösesbarna és szürke tollak
tépkedték. Royan akkor sem
finnyáskodott, amikor a madarak
kibelezésére került a sor, amint azt
sok nı tette volna hasonló esetben.
Ez, meg az a sztoikus nyugalom, amivel
egész nap viselte a hegymászással járó
küzdelmeket, csak tovább öregbítette a
jó véleményt, ami Nicholasban
kialakult róla. Többszörösen is
bizonyságát adta már bátorságának és
annak, hogy nem riad vissza semmitıl.
Royan iránti érzései napról napra
nıttek és erısödtek.
Miközben Royan arra összpontosított,
hogy kitépkedje a madár mellének
ráncos bırébıl az utolsó tollpihéket,
azt mondta: - Most már semmi kétség,
hogy az az anyag, amit a tábor
lerohanásakor elvittek, a Pegazus
kezében van.
- Én is épp erre gondoltam -
bólintott Nicholas -, és a vízesések
fölötti bázisukon lévı antennából
tudjuk, hogy van mőhold-
összeköttetésük is. Szinte biztosra
vehetjük, hogy Jake Helm már elküldte
a telefaxot a nagy embernek, bárki
legyen is az.
- Tehát nála van a Tanus sírjában
lévı sztélé minden részlete. Azt már
tudjuk, hogy a hetedik tekercs is a
birtokában van. Ha ı maga nem
egyiptológus szakember, akkor nyilván
fizet valakinek, aki az. Egyetértesz?
- Szerintem maga is tudja olvasni a
hieroglifákat. Azt hiszem, egy mohó,
sóvár győjtıvel állunk szemben.
Ismerem ezt a típust. Az ilyeneknél ez
már nem is szenvedély, hanem rögeszme.
- Én is ismerem ezt a típust. -
Royan rámosolygott Nicholasra. - Ebben
a pillanatban is van itt egy, aki nem
ezer mérföldnyire ül tılem.
- Touché! - nevetett Nicholas és
megadóan felemelte a kezét. - De nálam
ez a fertızés sokkal enyhébb, mint
másoknál, akiket meg is tudok nevezni.
Vegyük például azt a másik két nevet
Duraid listájáról.
- Peter Walsh és Gotthold von
Schiller - sorolta Royan.
- Nos, ez a kettı gyilkos győjtı -
erısítette meg Nicholas. - Biztosra
veszem, hogy bármelyikük tétovázás
nélkül ölni is képes azért, hogy
megszerezze magának Mamose fáraó
kincseit.
- De amennyire én tudom, mindketten
milliárdosok, legalábbis dollárban
számolva.
- Hát nem érted? A pénznek ehhez
semmi köze. Ha egyszer sikerült
megkaparintaniuk, még álmukban sem
jutna eszükbe, hogy akár egyetlen
darabot is eladjanak belıle. Elzárják
mindet egy föld alatti páncélterembe,
hogy rajtuk kívül élı lélek többé
rájuk se nézhessen. Bezárkózva,
egymaguk gyönyörködnek benne - ez
egyfajta bizarr önkielégítı
szenvedély.
- Kissé furcsa ennek a szónak a
használata erre az esetre –
tiltakozott Royan.
- De szabatos, errıl biztosíthatlak.
Ez egy szexuális dolog, egy kényszer,
mint a kéjgyilkosok esetében.
- Én imádok mindent, ami egyiptomi,
de nem hiszem, hogy valaha is, akár
csak egy pillanatra ilyen vágyat,
ilyen érdeklıdést éreztem volna ezek
iránt a tárgyak iránt.
- Ne feledkezz meg róla, hogy itt
nem hétköznapi emberekkel van dolgunk.
Gazdagságuk megengedi nekik, hogy
minden vágyukat kielégítsék. Minden
normális, természetes emberi vágyra
hamarosan ráunnak, megcsömörlenek
tıle. Övék lehet bármi, amit csak
akarnak. Minden férfi, minden nı.
Megszerezhetnek maguknak bármilyen
tárgyat, kielégíthetnek bármiféle
perverziót, legyen az legális vagy
sem. Végül keresniük kell valami
olyasmit, ami soha, senki másnak nem
lehet. Ez az egyetlen dolog, ami még
örömet okozhat nekik és felébreszti
bennük a régi, mámoros izgalmat.
- Tehát, bárki is álljon a Pegazus
mögött, egy ırülttel van dolgunk? -
kérdezte Royan halkan.
- Ennél jóval többrıl van szó -
javította ki Nicholas. Egy rendkívül
gazdag és hatalmas fanatikussal, akit
rögeszméje annyira a hatalmában tart,
hogy nincs, ami megállítsa.

Reggelire a hideg sült galamb


maradékából eszegettek. Aztán, amíg
egyikıjük diszkréten elvonult a
barlang hátsó felébe és elfordította a
tekintetét, a másik meztelenre
vetkızött és megmosakodott a vízesés
alatt.
A szurdok forrósága után a víz
jéghideg volt. Olyan erıvel ömlött
rájuk, mintha egy tőzoltó fecskendıbıl
jönne. Royan ép lábán ugrált a zuhatag
alatt, miközben nyüszített és levegı
után kapkodott, majd a hidegtıl kékké
váltán, libabırösen lépett ki alóla.
Ettıl függetlenül felfrissítette, és
így még mocskos, izzadságtól bőzlı
ruhái ellenére is erıt adott neki,
hogy nekivágjon a csúcsra vezetı
keserves vánszorgás utolsó
szakaszának.
Mielıtt kijöttek volna a barlangból,
ismét szemügyre vették egymás
sérüléseit. Nicholas feje szépen
gyógyult, de Royan térde semmivel sem
volt jobb, mint elızı nap. A zúzódások
élénk vörösesbarnává színezıdtek, akár
a bomlásnak indult máj, és a duzzanat
mit sem lohadt. Nicholas nemigen
tudott segíteni rajta, mindössze
annyit tehetett, hogy a sállal ismét
bekötözte, rögzítette.
Végül Nicholas kénytelen volt
elismerni vereségét és letett róla,
hogy a táskát, meg az összetekert dik-
dik-bırt tovább cipelje. Tudta, hogy
erıtartaléka a végéhez közeledik, és
rájött, bármily könnyőek is legyenek
ezek a holmik, minden plusz súly, amit
ma magával visz, azt jelentheti, hogy
nem éri el a csúcsot, hanem valahol az
ösvényen rogy össze. Mindössze a három
mőanyag dobozba zárt filmtekercset
vette magához. Csupán ezeken voltak
megörökítve a Tanus sírjában talált
sztélé hieroglifái. Nem merte
megkockáztatni, hogy elveszítse ıket,
ezért mindhármat keki ingének
begombolható zsebébe tette. A táskát
és a bırt bedugta a barlang hátsó
falának egyik repedésébe azzal a
határozott szándékkal, hogy
legközelebb visszajön értük.
Így aztán elindultak az út túlsó,
egyben legkimerítıbb szakaszán.
Induláskor Royan a saját lábán ment,
de erısen rátámaszkodott Nicholas
vállára. Az elsı óra elteltével
azonban a térde nem bírta tovább a
megterhelést, és Royan leroskadt egy
sziklára az ösvény mellett.
- Szörnyő nyőg vagyok csak a
nyakadon, ugye?
- Szálljon fel, hölgyem! Egy ilyen
kicsinek itt mindig jut hely.
Nicholas, Royannal a hátán, akinek
sérült lába mereven elırenyúlt,
keservesen mászott felfelé, de most
még lassabban haladtak, mint az elızı
napon. Nicholas kénytelen volt egyre
rövidebb idıközönként megállni, hogy
egy kicsit pihenjen. A könnyebb
emelkedıknél Royan lemászott a hátáról
és fél lábon ugrált mellette, miközben
egyik kezével a vállát fogta. Aztán
egyszer csak lerogyott, és Nicholasnak
talpra kellett állítania, majd ismét
felhúzta ıt a hátára.
Az út kezdett rémálommá válni, már
mindketten elvesztették az
idıérzéküket. Az órák egyetlen hosszú,
szőnni nem akaró kínná olvadtak. Aztán
már volt egy pont, amikor a
szomjúságtól, a kimerültségtıl és a
fájdalomtól legyengülten, émelyegve
hevertek egymás mellett az ösvényen.
Kulacsuk már egy órával azelıtt
kiürült és az ösvénynek ezen a
szakaszán sehol sincs víz - addig nem
ihatnak, amíg fel nem érnek a csúcsra,
ahol az ösvény ismét találkozik a
Dandera folyóval.
- Menj tovább és hagyj itt -
suttogta Royan rekedten. Nicholas
nyomban felült és döbbenten meredt rá.
– Ne beszélj butaságokat. Nélküled nem
megy, szükségem van a nehezékre.
- Már nem lehet túl messze a csúcs -
makacskodott Royan. – Borisz
embereivel visszajöhetsz, és azok majd
segítenek felvinni engem.
- Ha még egyáltalán ott vannak, és
addig nem talál rád a Pegazus. -
Nicholas egy kissé bizonytalanul
felállt. - Felejtsd el. Ezt az utat,
akár tetszik, akár nem, végigcsinálod
velem. - Azzal talpra állította
Royant.
Nicholas hangosan számoltatta vele a
megtett lépéseket, és minden századik
után megállt pihenni. Aztán
belekezdett a következı százba,
miközben Royan két kézzel kapaszkodott
a nyakába és halkan a fülébe számolta
a lépéseket. Mintha az egész
világmindenség arra a talpalatnyi
földre szőkült volna össze, mely
közvetlenül a lába elıtt volt. Többé
már nem látták az egyik oldalon
magasodó sziklafalat, sem azt a mély
szakadékot, mely az ösvény másik
oldalán tátongott. Amikor Nicholas
megtántorodott, vagy hirtelen rántott
egyet rajta, és a térdébe belehasított
a fájdalom, Royan lehunyta a szemét és
nagyon igyekezett, nehogy a hangja
elárulja, miközben folyamatosan
számolt tovább.
Amikor Nicholas pihent, a
sziklafalnak támaszkodott, nem mert
lefeküdni, mivel attól félt, a lábai
már nem engedelmeskednének és nem
tudna felállni. Nem merte Royant se
letenni a földre. Az az erıfeszítés,
amivel ismét fel kellett volna
emelnie, túl sok volt neki. Erre már
nem futotta az erejébıl.
- Csaknem besötétedett - suttogta
Royan a fülébe. - Itt meg kell állnod
éjszakára. Mára elég volt. Teljesen
tönkreteszed magad, Nicky.
- Még százat - dünnyögte Nicholas.
- Nem, Nicky. Tegyél le!
Feleletként Nicholas vállával
ellökte magát a sziklafaltól, és
tántorogva elindult felfelé.
- Számolj! - utasította.
- Ötvenegy, ötvenkettı -
engedelmeskedett Royan. Aztán a
kaptató hirtelen olyan élesen
megváltozott a lába alatt, hogy
majdnem elesett. Az ösvény egyenessé
vált, már nem emelkedett, ı meg, mint
egy részeg csak emelte lábát, hogy
fellépjen a következı sziklalépcsıre,
mely nem létezett.
Megtántorodott, aztán visszanyerte
az egyensúlyát. Ott állt imbolyogva a
meredély peremén, meredten bámult bele
a szürkületbe, és elıször el se akarta
hinni, amit látott. Fények
világítottak a homályból, és arra
gondolt, hogy már kezd hallucinálni.
Aztán emberi hangokat hallott, mire
megrázta a fejét, hogy kitisztuljon,
és visszarángassa magát a valóságba.
- Jaj, édes Istenem. Sikerült. Fönn
vagyunk a csúcson, Nicky. Ott vannak a
jármővek. Megcsináltad, Nicky.
Sikerült!
Nicholas szólni akart, de a torka
annyira összeszorult, hogy nem jött ki
hang a száján. Tántorogva megindult a
fények felé, és Royan gyönge hangon
kiáltozni kezdett a hátán.
- Segítsenek! Kérem, segítsenek
nekünk! - Elıször angolul, aztán
arabul. - Kérem, segítsenek nekünk!
Döbbent kiáltások, majd futó lábak
zaja hallatszott. Nicholas lassan
leroskadt a felföld puha füvébe és
hagyta, hogy Royan lecsússzon a
hátáról. Amhara nyelven beszélı, sötét
alakok győltek köréjük, majd
barátságos kezek ragadták meg
mindkettıjüket és félig vitték, félig
meg vonszolták ıket a fények felé.
Aztán egy elemlámpa fénye világított
Nicholas arcába, majd egy nagyon angol
hang azt mondta: - Heló, Nicky! Milyen
kellemes meglepetés. Azért jöttem le
ide Addiszból, hogy megkeressem a
holttestedet. Én ugyanis azt
hallottam, hogy meghaltál. Mintha
kissé elkapkodott hír lett volna, nem?
- Heló, Geoffrey! Igazán rendes
tıled, hogy vállaltál ennyi
fáradságot.
- Úgy nézem, egy csésze tea nem
ártana neked. Kissé elcsigázottnak
tőnsz - mondta Geoffrey Tennant. -
Eddig még nem vettem észre, hogy a
szakálladban vörösesszıke és ıszes
szálak is vannak. Mővészien
megalkotott borosta. Rendkívül
divatos. Ami azt illeti, egészen jól
áll.
Nicholas ekkor döbbent rá, hogy
nézhet ki rongyosán, borotválatlanul,
mocskosán és a kimerültségtıl
elgyötörtén.
- Emlékszel dr. al Simmára? Egy
kicsit rosszalkodik a térde.
Megtennéd, hogy a gondjaidba veszed?
Ezután a lábai felmondták a
szolgálatot, és Geoffrey Tennant kapta
el, mielıtt elvágódott volna.
- Tarts ki, öregfiú! - Odavezette
egy vászon támlás tábori székhez, és
féltı gondossággal leültette. Royannak
is hoztak egy széket.
- Letta chai hapa! - adta ki
Geoffrey az Afrikában élı angolok
egyetemes utasítását, és perceken
belül túlédesített, gızölgı teával
teli bögréket nyomott a kezükbe.
Nicholas Royanra emelte a bögréjét.
- Egészségünkre. Nincs is hozzánk
hasonló!
Mindketten nagyokat kortyintottak,
leforrázták a nyelvüket, de a koffein
és a cukor áramütésként hatott a
vérkeringésükre.
- Most már tudom, hogy életben
maradok - sóhajtott fel Nicholas.
- Nem szeretnék tolakodó lenni,
Nicky, de nem mondanád el, hogy mi a
fene folyik itt? - kérdezte Geoffrey.
- Mi lenne, ha te mondanád el nekem?
- hárított Nicholas. Idıre volt
szüksége, hogy felmérje a helyzetet.
Mennyit tud Geoffrey, és ki mondta el
neki? Geoffrey nyomban teljesítette
kérését.
- Az elsı dolog, ami a fülünkbe
jutott, az volt, hogy azt a te fehér
haverodat, azt a Bruszilovot a szudáni
határ közelében halászták ki a
folyóból, és csupa lyuk volt, annyi
golyót eresztettek bele. A krokik meg
a farkashalak elcsemegézgettek a
képén, így aztán a határ menti
rendırök a pénzes övében lévı
dokumentumok alapján azonosították.
Nicholas Royanra pillantott és
szemöldökét összehúzva óvatosságra
intette.
- Mi akkor láttuk utoljára, amikor
egymaga elindult egy felderítı
expedícióra - magyarázta Nicholas. -
Valószínőleg ugyanazzal a shufta
bandával futhatott össze, akik négy
napja, éjjel lerohanták a táborunkat.
- Igen, arról is hallottunk. Nogo
ezredes itt rádión jelentette
Addisznak.
Eddig egyikıjük sem ismerte fel
Nogót a sok ember között. Csak amikor
elırelépett a tábori lámpák fényébe,
Royan akkor merevedett meg, és arcán
olyan győlölet futott át, hogy
Nicholas lopva átnyúlt és megfogta a
kezét, nehogy valamiképp elszólja
magát. Royan egy pillanat alatt úrrá
lett magán, és az arca se árult el
semmit.
- Nagy megkönnyebbülés számomra,
hogy itt láthatom, Sir Quenton-Harper.
Szerzett nekünk néhány aggodalommal
teli napot - mondta Nogo.
- Elnézést kérek - mondta Nicholas
udvariasan.
- Kérem, uram, én nem akartam
megsérteni. Csupán arról van szó, hogy
jelentést kaptunk a Pegazus Bányászati
Társaságtól, hogy dr. al Simmával
együtt egy véletlen baleset, egy
robbanás áldozatai lettek. Én is jelen
voltam, amikor Mr. Helm, a társaság
munkavezetıje figyelmeztette önöket,
hogy robbantásokat hajtanak végre a
szurdokban.
- De maga... - fakadt ki Royan
keserően, mire Nicholas keményen
megszorította a kezét, hogy
elhallgattassa.
- Valószínőleg saját
gondatlanságunknak köszönhetjük,
miként erre volt szíves emlékeztetni
minket. Ettıl függetlenül, dr. al
Simma megsérült, és mindkettınket
kellıképpen megrázott ez a baleset.
Ami még ennél is fontosabb, az az a
tény, hogy jó néhány ember, a tábor
személyzete és a kolostor
kíséretünkben lévı szerzetesei
életüket vesztették a shufta támadás,
illetve a robbantás következtében.
Amint visszaérünk Addiszba, a
történtekrıl részletesen beszámolok a
hatóságoknak.
- Nagyon remélem, nem gondolja, hogy
bármiféle felelısség... - kezdte Nogo,
de Nicholas a szavába vágott.
- Hát persze, hogy nem. Ez
egyáltalán nem az ön hibája. Ön
figyelmeztetett minket a szurdokban
fennálló shufta veszélyre. Nem volt
jelen, így természetesen egyiket sem
tudta megakadályozni. Ki merem
jelenteni, hogy ön a lehetı
legpéldásabban teljesítette a
kötelességét.
Nogo arcán látszott a
megkönnyebbülés. - Ön igazán kegyes,
hogy ezt mondja, Sir Quenton-Harper.
Nicholas még egy pillanatig
tanulmányozta az arcát. Fémkeretes
szemüvege mögött rendkívül nyájas
fiatalembernek tőnt, aki csupa
aggodalom, és annyira szeretne a
kedvében járni. Egy pillanatra
Nicholas csaknem elhitte, hogy
tévedett, és valaki más ülhetett a Jet
Rangerben, mely keselyőként körözött a
kıomlás felett és a holttestüket
kereste.
Nicholas a lehetı legbarátságosabb
mosolyt erıltette az arcára. -
Rendkívül hálás lennék, ha megtenne
nekem egy szívességet, ezredes.
- Természetesen - vágta rá
készségesen Nogo. - Bármit.
- A Dandera vízesése alatti
barlangban hagytam egy táskát és az
egyik vadásztrófeámat. A táskában
vannak az útleveleink és az utazási
csekkjeink. Rendkívül hálás lennék, ha
le tudná küldeni oda egyik emberét és
felhozatná nekem.
Mialatt elmagyarázta Nogónak, hol
találják a holmiját, egyfajta perverz
élvezetet nyújtott neki, hogy
potenciális gyilkosát ilyen
lényegtelen feladattal bízza meg.
Ezután ismét a barátjához fordult, így
Nogo nem vehette észre a szemében
megvillanó, bosszúszomjas győlöletet.
– Hogy jöttél ide, Geoffrey?
- Egy kis géppel Debra Maryamba. Van
ott egy sürgısségi leszállópálya. Nogo
ezredes ott várt ránk, és a hadsereg
dzsipjével hozott el minket idáig -
magyarázta Geoffrey. - A pilóta meg a
gép ott vár ránk Debra Maryamban.
Geoffrey egy pillanatra elhallgatott
és pocsék amhara nyelvtudásával a
tábor személyzetéhez beszélt, majd
ismét Nicholashoz fordult. -
Intézkedtem, hogy készítsenek egy
forró fürdıt neked és dr. al Simmának.
Azután vacsora, és egy nagy alvás, ami
csodákat tesz. Holnap már vissza is
repülhetünk Addiszba. Nem látom semmi
akadályát, hogy legkésıbb holnap
estére már ott is legyünk.
Megütögette Royan vállát, miközben
vágyakozó érdeklıdését atyáskodóan
jóindulatú mosoly mögé rejtette. - Meg
kell hogy mondjam, nagy örömömre
szolgál, hogy nem kellett lemennem és
végigbóklásznom az Abbai-szurdokot,
hogy magukat, kettıjüket megtaláljam.
Úgy hallom, hogy meglehetısen
utálatos, kegyetlen része ez a
világnak.

- Nem haragszik meg, dr. al Simma,


ha én ülök elıre? Rendkívül
udvariatlan dolog ez tılem, de repülés
közben hajlamos vagyok rá, hogy erıt
vegyen rajtam a mai de air. Ha, ha! -
magyarázta Geoffrey Royannak, mialatt
arra vártak, hogy három kisfiú
lehajtsa a kecskéket a Debra Maryam-i
leszállópályáról. Ezalatt Nicholas
begyőrte az összetekert dik-dikbırt a
hátsó utasülés alá. Nogo egyik
ırmestere éjjel megtette az utat
lefelé a meredélyen és a reggelinél
már át is adta neki a táskát meg a
bırt.
Nogo feszesen tisztelgett, amint a
gép hatalmas porfelhıt kavarva
elindult a kifutón. Nicholas
mosolyogva integetett neki az ablakon
át, miközben azt dünnyögte: - A
francba veled, Nogo, a jó büdös
francba.
Amikor a pilóta végre felemelte a
kis Cessna 260-at a durva, füves
kifutópályáról, a látóhatár az Abbai-
szurdok felett valamiféle kozmikus
mérető gombaföldre emlékeztetett,
hatalmas viharfelhık nyúltak fel a
sztratoszférába. Alattuk a levegı úgy
örvénylett, akár a viharzó tenger, és
könyörtelenül dobálta ıket a hátsó
ülésen. Úgy tőnt, Geoffrey sem volt
sokkal jobb helyzetben ott elöl.
Nagyon csöndes volt és nem mutatott
semmiféle érdeklıdést beszélgetésük
iránt.
Elızı este nem nyílt rá lehetıségük,
hogy négyszemközt beszéljenek, mivel
hol Geoffrey, hol pedig Nogo
hallótávolságon belül volt. Most
összedugták fejüket, és mivel a motor
zaja elnyomta hangjukat, Geoffrey
pedig saját háborgó gondolataiba
mélyedt, végre kiagyalhatták közös
történetüket.
Geoffrey világosan a tudtukra adta,
hogy az addiszi brit nagykövet egy
cseppet sem volt elragadtatva attól a
kellemetlenségtıl, amit ık okoztak
neki. Úgy tőnt, hogy eltőnésük
bejelentése óta egy sor fax érkezett a
Whitehallból. Ráadásul az etióp
rendırfınök is csak arra várt, hogy
kihallgathassa ıket. Vigyázniuk kell,
nehogy véletlenül is belekeverjék Mek
Nimmurt Borisz Bruszilov
meggyilkolásának ügyébe, ugyanakkor
semmiképp nem szabad a Pegazus
éberségét riadókészültséggé éleszteni.
Arra már rájöttek, hogy ezek gyorsan
reagálnak, és valószínőleg halálos
csapást mérnének rájuk, ha felmerülne
akár a leghalványabb gyanúja is annak,
hogy tudják, ki a másik játékos Taita
játékában.
A legfontosabb azonban az, hogy ne
kerüljenek szembe az etióp
hatóságokkal, ne adjanak nekik okot,
hogy visszavonják vízumukat és
kiutasítsák ıket az országból.
Megállapodtak, hogy tudatlanságot
tettetnek és eljátsszak az ártatlan
áldozatokat, akik mit sem sejtve olyan
eseményekbe csöppentek, melyeket még
csak nem is értenek.
Mire Addisz-Abebába értek,
történetük készen állt, és alaposan be
is gyakorolták. Amint a Cessna megállt
a repülıtér épülete elıtt és a pilóta
leállította a motort, Geoffrey nyomban
életre kelt és zöldes színe ellenére,
rendkívül lelkesen segítette le Royant
a géprıl.
- Természetesen a rezidencián
szállnak meg - mondta nekik. - A
szállodák ebben a városban olyan
borzalmasak, hogy arra még gondolni se
szabad, és ı rendelkezik egy
féligmeddig elfogadható szakáccsal meg
egy egészen tőrhetı borospincével.
Majd szerzek valami ruhát
mindkettıjüknek. A nejem nagyjából
ugyanaz a méret lehet, mint ön, dr. al
Simma, Nickynek meg szükség esetén jó
lesz az én holmim is. Hál' Istennek
van egy tartalék szmokingom. Ugyanis ı
hajlamos kissé túlzott jelentıséget
tulajdonítani a formaságoknak.
A brit nagykövet rezidenciáját még a
régi császár, Hailé Szelasszié
uralkodása alatt, Mussolini inváziója
elıtt, az 1930-as években építették. A
város külsı részén helyezkedett el és
a gyarmati építészet jobbik fajtájának
szép példája volt, zsúptetıvel és
széles, nagy tornácokkal. A gyep,
melyet egy seregnyi kertész gondozott,
hatalmas volt és jól mutatott benne a
ponzéciák élénk vöröse. A kúria
sértetlenül megúszta a forradalmat és
az azt követı szabadságharcot is.
A bejáratnál Geoffrey átadta ıket
egy hosszú, hófehér shammát viselı,
etióp inasnak, aki felvezette ıket
egymásba nyíló hálószobáikba, a
második emeletre. Nicholas hallotta,
ahogy a szomszédban Royan a fürdıvizét
ereszti, miközben ı maga már saját
csordultig telt kádjában egy szódás
whiskyt szopogatott és nagylábujjával
a csapot tekergette. Aztán az orvos
hangjának duruzsolása hallatszott, aki
ellátta Royan térdét.
Geoffrey szmokingja derékban bı
volt, az ujja, meg a nadrág szára
pedig túl rövid, a cipıje szorította,
ráadásul, ahogy megnézte magát a
tükörben, Nicholas rádöbbent, hogy már
igencsak ráférne egy hajvágás is.
- Hát ez ellen már nincs mit tenni -
állapította meg lemondóan, majd
bekopogott Royan ajtaján.
- A mindenit! - kiáltott fel, ahogy
Royan ajtót nyitott. Sylvia Tennant
egy zöld koktélruhát adott kölcsön
neki, ami csodásán kiemelte Royan
olajbarna bırét. Megmosta a haját is,
ami most szabadon omlott a vállára.
Nicholas érezte, amint pulzusa
felgyorsul, akár egy kamaszé az elsı
randevún, és jót nevetett önmagán.
- Remekül nézel ki - mondta neki és
komolyan is gondolta.
- Köszönöm, uram - nevetett vissza
rá Royan -, és meg kell hogy mondjam,
ön is pompásan fest. Megkérhetném,
hogy nyújtsa a karját?
- Abban reménykedtem, hogy
lecipelhetlek. Tudod, a szokás
hatalma.
- Azok az idık már elmúltak - mondta
Royan faragott ébenfa botját
suhogtatva, amit az inastól kapott. A
fájós térde oldalán támaszkodott rá.
Ahogy elindultak a hosszú folyosón,
Royan suttogva megkérdezte: - Hogy
hívják a házigazdánkat?
- İ Brit Felsége Nagykövete, Sir
Oliver Bradford NKI.
- Ez ugye valamelyik lovagrend
kitüntetésének rövidítése? - kérdezte
Royan.
- Nem - javította ki Nicholas -, ez
annak a rövidítése, hogy Nevezz Kérlek
Istennek.
- Borzasztó vagy! - kuncogott Royan,
majd ismét elkomolyodott. - Sikerült
elküldenéd a faxot Mrs. Streetnek?
- Nyomban az elsı kísérletre, és
vissza is jelzett. Azt üzeni neked,
hogy szálem, és megígérte, hogy
villámgyorsan megszerzi az
információkat a Pegazusról.
Kellemes, enyhe volt az este, és Sir
Oliver a tornácon várt, hogy
üdvözölhesse vendégeit. Geoffrey
elıresietett, hogy bemutassa ıket. A
nagykövetnek sőrő, fehér bozontos haja
volt és vörös arca. Geoffrey elıre
figyelmeztette ıket, hogy milyen ember
és miként vélekedik a kellemetlenkedı
turistákról, de ellenséges komorsága
nyomban halványulni kezdett, amint
megpillantotta Royant.
Geoffreyn és Sylvia Tennanten kívül
még vagy egy tucatnyi vendég volt, és
Sir Olivér karon fogta Royant, majd
körbevezette, hogy bemutassa. Nicholas
a nyomukba kullogott, immáron
beletörıdve abba a ténybe, hogy Royan
a legtöbb férfire ilyen hatással van.
- Engedje meg, hogy bemutassam Obeid
tábornokot, a rendırfınököt - mondta
Sir Olivér. Az etióp rendırségi erık
vezetıje magas, nagyon sötét bırő,
nyájas férfi volt, és rendkívül
elegáns kék díszegyenruhájában. Royan
keze fölé hajolt.
- Azt hiszem, nekünk holnap délelıtt
találkozónk van. Nagy örömmel nézek
elébe.
Royan bizonytalanul Sir Olivérre
pillantott. Neki errıl senki sem
szólt.
- Obeid tábornok szeretne egy kicsit
többet megtudni öntıl és Sir
Nicholastól arról, ami az Abbai-
szurdokban történt - magyarázta Sir
Oliver. - Vettem magamnak a bátorságot
és a titkárommal megbeszéltem ezt a
találkozót.
- Pusztán egy rutinkihallgatásról
van szó, errıl biztosíthatom
mindkettıjüket, dr. al Simma és Sir
Nicholas, ígérem, rövid lesz, nem
fogjuk hosszasan feltartani önöket.
- Természetesen megteszünk mindent,
amit csak tudunk, hogy a segítségére
lehessünk - mondta neki Nicholas
udvariasan. - Hány órára vár minket?
- Úgy rémlik, hogy délelıtt
tizenegykor találkozunk, amennyiben ez
megfelel önöknek.
- A lehetı legcivilizáltabb idıpont
- helyeselt Nicholas.
- A sofıröm tíz harminckor ott lesz
és elviszi önöket a rendırség
parancsnokságára - ígérte meg Sir
Oliver.
A vacsoránál Royan Sir Oliver és
Obeid tábornok között ült. Csinos
volt, elbővölı, és mindkét férfi
rendkívüli figyelmet szentelt neki.
Nicholas rájött, kénytelen lesz
hozzászokni, hogy Royan társaságát más
férfiakkal is meg kell osztania; túl
hosszú idın át teljesen kisajátította.
Ami Nicholast illeti, neki az asztal
túlsó végén Lady Bradford társaságát
kellett elviselnie. Férjének második,
harminc évvel fiatalabb felesége volt,
erıs londoni akcentussal beszélt, és
még ennél is erısebben érzıdött rajta
valami közönségesség, a festett, szıke
sörényével meg hihetetlen mérető
kebleivel, melyek szinte kifolytak
flitterekkel díszített
décolletageából. Egy öregember
bolondériája - állapította meg magában
Nicholas. Úgy tőnt, hogy az asszony
szeret az angol arisztokrácia
genealógiájának szakértıjeként
tetszelegni más szóval megrögzött
sznob. Alaposan kikérdezte Nicholast
ıseirıl, ragaszkodott hozzá, hogy
generációkra visszamenıleg feltárja
elıtte családfáját.
Végül átszólt férjének az asztal
túloldalára: - Sir Nicholas a Quenton
Park tulajdonosa. Tudtad ezt, drágám?
- Majd ismét Nicholashoz fordult. - A
férjem szenvedélyes vadász.
Sir Oliver kellıképpen el volt
ragadtatva felesége
intelligenciájától. - Quenton Park,
hé? A minap olvastam róla egy cikket a
Shooting Timesban. Van ott egy
hajtóvadászatuk, amit úgy hívnak, hogy
„Magas bükkös". Igaz?
- „Magas fenyves" - javította ki
Nicholas.
- Itt vannak talán Anglia
legtökéletesebb madarai. Legalábbis
ezt mondják - lelkesedett Sir Oliver
és mohón, várakozásteljesen nézett
Nicholasra.
- Hát, én nem tudom - tiltakozott
szerényen Nicholas. – De meglehetısen
büszkék vagyunk rájuk. Legközelebb,
amikor otthon van, el kell jönnie egy
vadászatra - természetesen az én
vendégem.
Attól a pillanattól kezdve Sir
Oliver Nicholas iránti viselkedése
drámaian megváltozott. Nyájas lett,
csupa buzgó gondoskodás, sıt még odáig
is elment, hogy leküldte az inast egy
üveg 1954-es Laffite-ért.
- Jó benyomást tettél - dünnyögte
Geoffrey savanyú képpel. - İ nem
pazarolja akárkire az 1954-est, csupán
néhány kiválasztottra.
Már éjfél is elmúlt, mire
Nicholasnak végre sikerült
megszabadulnia háziasszonyától, és
kimenekítette Royant Sir Oliver és
Obeid tábornok karmai közül.
Elvezette, támogatta Royant, amint
elbővölıen bicegett mellette, miközben
elkerülte Geoffrey Tennant sokatmondó
és tőnıdı pillantását, aztán elérték
az elsı lépcsıfordulót.
- Nos, határozottan te voltál az est
fénypontja – mondta Royannak.
- Lady Bradford meg úgy dorombolt
neked, akár egy macska – lendült
ellentámadásba Royan, és Nicholas
örömmel fedezte fel hangjában a
féltékenység halovány felhangjait.
Ezek szerint nem ı volt az egyetlen,
aki így érzett.
Az ajtó elıtt Royan elejét vette
minden problémának azzal, hogy az
arcát nyújtotta, és Nicholas szőzies
csókot nyomott rá.
- Azok a keblek! - dünnyögte Royan.
- Aztán nehogy rémálmaid legyenek. -
Azzal becsukta maga mögött az ajtót.
Egészen vidám volt, amikor saját
szobája ajtajához lépett, de ahogy
kinyitotta az ajtót, nyomban meglátta
a küszöb mellett heverı borítékot.
Nyilván a vacsora alatt csúsztatta be
az egyik szolga az ajtó alatt. Gyorsan
feltépte a borítékot és széthajtotta a
benne lévı lapokat. Arckifejezése
megváltozott, ahogy átfutotta, majd
kijött a szobájából, visszament Royan
ajtajához és bekopogott.
Egy pillanat múlva résnyire kinyílt
az ajtó, és Royan kikukkantott. Látta
tekintetében a zavart, ezért
igyekezett sietve eloszlatni Royan
gyanakvását.
- Válasz a faxomra. - Felmutatta
neki a papírokat. – Fogadóképes vagy?
- Egy pillanat. - Royan becsukta az
ajtót, majd néhány másodperc múlva
ismét kinyitotta. - Gyere be - mondta
neki.
Az italokra mutatott. - Kérsz egy
elalvás elıttit?
- Azt hiszem, szükségem van rá. Most
már tudjuk, hogy ki vezeti a Pegazust.
- Mondd! - utasította Royan, de
Nicholas szép nyugodtan kitöltött
magának egy whiskyt, majd a válla
fölött hátramosolygott Royanra. -
Neked is töltsék egy szódát?
- A fenébe is, Nicholas Quenton-
Harper - dobbantott zoknis lábával. -
Ne merészelj tovább kínozni. Ki az?
- Amikor megismertelek, egy
tisztelettudó kis arab lány voltál.
Olyan, aki elismeri a férfiúi faj
felsıbbrendőségét. Most meg mit hall
az ember. Azt hiszem, elrontottalak.
- Azt hiszem, nekem meg
figyelmeztetnem kell téged, hogy a
tőzzel játszol - próbált meg elnyomni
egy mosolyt Royan. - Mondd már,
kérlek, Nicky.
- Ülj le - mondta neki Nicholas, és
ı is leült a szemközti fotelbe.
Széthajtogatta a faxot és felnézett
Royanra. - Mrs. Street gyorsan
dolgozott. A faxomban azt javasoltam
neki, hogy hívja fel a
tızsdeügynökömet a Cityben. A
greenwich-i idıhöz képest három órával
elırébb vagyunk, így aztán még
sikerült az irodájában érnie.
Mindenesetre megszerzett minden
információt, amit kértem tıle.
- Hagyd ezt abba Nicky, különben
letépem a pruszlikomat, sikoltozni
kezdek és óriási botrányt csapok.
Mondd már!
Nicholas a papírlapokat zizegtette,
majd olvasni kezdett.
- A Pegazus Bányászati Társaságot
jegyzik a sydneyi tızsdén,
Ausztráliában, húszmilliós
tıkerészesedéssel...
- Ne menj végig az összes részleten
- könyörgött Royan.
- Csak annak az embernek a nevét
mondd.
- A Pegazus hatvanöt százalékban a
Valhalla Bányászati Társaság tulajdona
- folytatta tovább Nicholas
rendületlenül -, és a fennmaradó
harmincöt százalék tulajdonosa az
osztrák Anaconda Ércbányászati
Társaság.
Royan már feladta, hogy tovább
vitázzon vele, helyette elırehajolt
székében és merev tekintettel
figyelte.
- Mind a Valhalla, mind pedig az
Anaconda teljes egészében a HI-
konszern, a Hamburgi Iparvállalatok
tulajdona. A HI összes részvénye a von
Schiller család letétje, melynek
egyedüli kezelıi Gotthold Ernst von
Schiller és a felesége Ingemar.
- Von Schiller - ismételte meg a
nevet halkan Royan, miközben még
mindig Nicholasra meredt. - Rajta volt
Duraid listáján a lehetséges
szponzorok között. Nyilván olvasta
Wilbur Smith könyvét - azt tudom, hogy
németre lefordították. Valószínőleg,
hozzád hasonlóan, ı is kapcsolatba
lépett Duraiddal. De ıt Duraid tagadó
válasza nyilván nem tántorította el
olyan könnyen, mint téged.
- Én is így képzelem - bólintott
Nicholas. - Egyszerő dolog egy kicsit
körülszimatolni a kairói múzeumban, és
nyomban kiderült, hogy Duraid meg te
valami nagy fogáson dolgoztok. A
többit meg már nagyon is jól tudjuk.
- De hogy tudta a Pegazust ilyen
gyorsan áttelepíteni Etiópiába? -
kérdezte Royan.
- Ez egy véletlen, szerencsés húzás
volt von Schiller részérıl - az ördög
szerencséje. Geoffrey azt mondja, hogy
a Pegazus megszerezte a feltárandó
rézbányák koncesszióját Mengisztu
elnöktıl öt évvel ezelıtt, még mielıtt
távozni kényszerült. Von Schiller már
itt volt a helyszínen, még mielıtt
egyáltalán bármit is hallott volna a
tekercsekrıl. Csupán annyit kellett
tennie, hogy a bázisát lentrıl,
északról, ahol addig dolgoztak,
áthelyezte az Abbai-szurdok
meredélyére, hogy bármikor hasznot
húzhasson az újabb fejleményekbıl.
Valószínőleg ki fog derülni, hogy Jake
Helm egyike a legkeményebb,
legmocskosabb specialistáinak, akit
elküldhet a világ bármely pontjára,
ahol valamiféle elsimítandó problémája
akad. Az nyilvánvaló, hogy Nogo is a
zsebében van. Egyenesen a karjukba
táncoltunk.
Royan eltőnıdött. - Ez így szépen
össze is áll. Amint Helm jelentette
gazdájának érkezésünket, von Schiller
nyilván parancsot adott arra a shufta
támadásra a táborunk ellen. Jaj, édes
Istenem, hogy én mennyire győlölöm.
Még sosem láttam, de jobban győlölöm,
mint amilyen győlöletre bárki és bármi
ellen valaha is képesnek hittem magam.
- Nos, most már legalább tudjuk,
hogy kivel van dolgunk.
- Nem egészen - mondta tétován
Royan. - Von Schillernek biztosan volt
egy embere Kairóban. Valaki, aki belsı
ember.
- Hogy hívják a miniszteredet? -
kérdezte Nicholas.
- Nem - tiltakozott nyomban Royan. -
Nem, Atalan Abou Sin, ı nem lehet.
Ismerem, amióta az eszemet tudom. Maga
a megtestesült tisztesség, a becsület
védıbástyája.
- El se tudod képzelni, hogy mondjuk
egy olyan százezer dolláros kenıpénz
mennyire megrendítheti még a
legtökéletesebben felépített bástya
alapjait is - jegyezte meg Nicholas
csöndesen, és ez megrendítette Royant.

Kettesben reggeliztek. Sir Olivér


már egy órával korábban elment a
hivatalába, Lady Bradford pedig még
nem kelt fel, hogy köszöntse a tiszta,
hővös felföldi reggelt.
- Alig aludtam valamit az éjjel,
egyfolytában Atalanon törtem a fejem.
Jaj Nicky, még a gyanúját se bírom
elviselni annak, hogy esetleg köze
lehet Duraid meggyilkolásához.
- Ne haragudj, hogy elrontottam az
éjszakádat, de minden szempontot
figyelembe kell vennünk - próbálta
megnyugtatni Royant, majd témát
váltott. - Már épp elég idıt
elvesztegettünk itt. A Pegazus elıtt
pillanatnyilag szabad a pálya. Haza
akarok menni, hogy megszervezhessem
expedíciós erıinket a visszatéréshez.
- Szeretnéd, ha elintézném a
helyfoglalásunkat a légitársaságnál? -
állt fel nyomban Royan. - Megyek és
keresek egy telefont.
- Elıbb fejezd be a reggelidet.
- Már végeztem. - Azzal elindult az
ajtó felé, Nicholas pedig utánaszólt.
- Nem csoda, hogy ilyen sovány vagy.
Úgy tudom, az anorexia nervosa nem épp
a legkellemesebb módja a távozásnak. -
Majd vett magának még egy szelet
pirítóst és megkente lekvárral.
Royan tizenöt percen belül vissza is
tért. - Holnap délután három
harminckor. A Kenya Airwayszel
Nairobiba és még aznap este tovább a
British Airwayszel a Heathrow-ra.
- Szép munka. - Nicholas megtörölte
szalvétájával a száját és felállt. -
Már vár ránk a kocsi, ami elvisz
minket a rendırség parancsnokságára,
hogy beszélhessünk új imádóddal, Obeid
tábornokkal. Menjünk.
Az épület elıtt egy rendırtiszt várt
rájuk, aki egy külön bejáraton át
kísérte be ıket a parancsnokságra.
Galla felügyelıként mutatkozott be, és
a lehetı legnagyobb tiszteletet
tanúsította, ahogy bevezette ıket a
rendırfınök irodájába.
Amint beléptek, Obeid tábornok
felállt és íróasztalát megkerülve
eléjük ment, hogy üdvözölje ıket.
Kedves volt, csupa nyájasság, ahogy
Royan körül sürgölıdött, miközben
bevezette ıket külön fogadószobájába.
Amint helyet foglaltak, Galla
felügyelı kitöltötte nekik apró
tálkákba az elmaradhatatlan keserő
feketekávét.
Egy rövid ideig tartó, udvarias
társalgás után a tábornok nyomban a
tárgyra tért. - Ígéretemhez híven nem
szeretném a kelleténél hosszasabban
igénybe venni az idejüket. Az itt
jelen lévı Galla felügyelı fogja
lejegyezni vallomásukat. Elıször is
Bruszilov ırnagy eltőnésével és
halálával szeretnék foglalkozni.
Feltételezem, önök is tisztában vannak
vele, hogy korábban az orosz KGB
tisztje volt.
A kihallgatás hosszabb lett, mint
gondolták. Obeid tábornok alapos volt,
de mindvégig rendkívül udvarias
maradt. Végül vallomásukat egy
rendırségi gyorsíró legépelte, majd
miután átolvasták és aláírták, a
tábornok kikísérte ıket egészen a
bejáratig, ahol a kocsijuk várakozott.
Nicholas rájött, hogy ez rendkívül
megtisztelı kegynek számít.
- Ha bármit tehetek önökért, ha
bármire szükségük lenne, kérem ne
tétovázzanak, nyugodtan forduljanak
hozzám. Rendkívül nagy örömömre
szolgált, hogy megismerhettem önt, dr.
al Simma. Remélem, hamarosan ismét
vendégül láthatjuk itt Etiópiában.
- Balszerencsénk ellenére, nagyon
élveztem az önök gyönyörő országát -
mondta Royan kedves mosollyal. - Nincs
kizárva, hogy még hamarabb viszontlát
minket, mint gondolná.
- Milyen elragadó ember - jegyezte
meg Royan, amint helyet foglaltak Sir
Oliver Rollsában. - Igazán
megkedveltem.
- Úgy tőnik, ez kölcsönös - mondta
Nicholas.
Royan szavai mintegy jóslatként
váltak valóra. Másnap reggel két
egyforma, névre szóló borítékot
találtak a helyükön az étkezıben,
amikor lementek reggelizni.
Nicholas kinyitotta a sajátját,
miközben kávét rendelt a bokáig érı
shammát viselı pincértıl, és ahogy
olvasni kezdte a levelet, az
arckifejezése megváltozott.
- Hé! - kiáltott fel. - Úgy tőnik
még annál is mélyebb hatással voltunk
a kék ruhás fiúkra, mint gondoltuk.
Obeid tábornok ismételten látni akar.
- Hangosan felolvasta a levelet: „A
mai nap folyamán, délig bezárólag,
köteles megjelenni a rendırség
parancsnokságán." – Nicholas halkan
füttyentett. Határozott nyelvezet.
Semmi kérem vagy köszönöm.
- Az enyém is ugyanaz - pillantott
Royan a hivatalos rendırségi fejléccel
ellátott szövegre. - Szerinted ez mi a
fenét jelenthet?
- Hamarosan megtudjuk - mondta neki
Nicholas. - Kissé vészjóslóan cseng.
Asszem, a szerelemnek vége.
Ezen a reggelen, amikor megérkeztek
a rendırség parancsnokságához, nem
várta ıket a fogadóbizottság. Az ır a
külön bejárattól visszaküldte ıket az
általános hivatali helyiségbe, ahol
hosszú és kissé zavaros beszélgetést
folytattak az ügyeletes tiszttel, aki
csak egészen alapfokú angol
nyelvtudással rendelkezett. Korábbi
afrikai tapasztalatai alapján Nicholas
tudta, hogy jobb, ha nem veszti el a
türelmét, sıt még csak jelét se
mutatja az ingerültségnek. Végül a
tiszt suttogva hosszas
telefonbeszélgetést folytatott valami
ismeretlen személlyel, melynek nyomán
a szemközti fal mellett álló kemény
fapad felé intett.
- Maguk várni. Ember jön hamar.
A következı negyven perc során
ülıhelyüket más kérelmezık,
folyamodók, panasztevık és piti
bőnözık színes választékával kellett
megosztaniuk. Akadt köztük néhány, aki
erıteljesen vérzett valamely
ismeretlen személy támadása
következtében, másrészt viszont voltak
olyanok is, akik meg voltak
bilincselve.
- Úgy tőnik, csillagunk leáldozóban
van - jegyezte meg Nicholas, miközben
egy zsebkendıt nyomott az orra alá.
Világosan érzıdött, hogy a mellettük
ülık közül néhányan egy ideje nem
kerültek szorosabb kapcsolatba a
szappannal meg a vízzel. - A VIP-
bánásmódnak már nyoma sincs.
Negyven perc múltán Galla felügyelı,
aki elızı nap oly megkülönböztetett
tisztelettel kezelte ıket,
átpillantott a válaszfalon és
fölényesen intett nekik.
Figyelmen kívül hagyta Nicholas felé
nyújtott kezét és átvezette ıket az
egyik hátsó szobába. Nem kínálta ıket
hellyel, viszont fagyos hangnemben a
következı szavakkal fordult
Nicholashoz. - Önt felelısség terheli
egy, a tulajdonát képezı lıfegyver
elvesztéséért.
- Így van. Amint azt már tegnapi
vallomásomban elmondtam...
Galla felügyelı a szavába vágott. -
A gondatlanságból elveszített
lıfegyver komoly kihágásnak számít -
mondta szigorúan.
- Esetemben szó sincs
gondatlanságról - jelentette ki
Nicholas.
- A lıfegyvert ırizetlenül hagyta.
Meg se próbálta elzárni egy
biztonságos páncélszekrénybe. Ez pedig
gondatlanság.
- Tisztelettel megjegyzem felügyelı
úr, hogy az Abbaiszurdokban feltőnı
hiány mutatkozik páncélszekrényekbıl.
- Gondatlanság - ismételte meg
Galla. - Bőnös gondatlanság. Honnan
tudhatnánk, vajon a fegyver nem
került-e a kormánnyal szemben álló
elemek kezébe?
- Ezzel azt akarja mondani, hogy
valamely ismeretlen személy
megdöntheti a kormányt egy 275-ös
Rigbyvel? - mosolygott Nicholas.
Galla felügyelı ezt a megjegyzést
eleresztette a füle mellett, és
íróasztalának fiókjából elıvett két
iratot. - Kötelességem kiadni önnek és
dr. al Simmának ezen kiutasítási
rendeleteket. Huszonnégy órájuk van
rá, hogy elhagyják Etiópiát, ezen idı
leteltével mindketten tiltott
bevándorlóknak számítanak.
- Dr. al Simma nem vesztett el
semmiféle fegyvert - mutatott rá
szelíden Nicholas. - Ami azt illeti,
legjobb tudomásom szerint, élete során
még a legenyhébb mérvő gondatlanságot
sem tanúsította. - És ezt a
megjegyzését is figyelmen kívül
hagyták.
- Kérem, írják itt alá, hogy a
dokumentumokat átvették és a benne
foglaltakat tudomásul vették.
- Beszélni szeretnék Obeid
tábornokkal, a rendırfınökkel – mondta
Nicholas.
- Obeid tábornok ma reggel ellenırzı
körútra ment az északi
határterületekre. Csak néhány hét
múlva tér vissza Addisz-Abebába.
- Amikor is mi már szépen
visszatértünk Angliába?
- Pontosan - mosolyodott el elsı
ízben Galla felügyelı, ajka fagyos,
önelégült vigyorra húzódott. - Kérem,
írják alá itt és itt.
- Mi történt? - kérdezte Royan,
ahogy a sofır kinyitotta neki a Rolls
ajtaját és ı beült Nicholas mellé. -
Ez az egész annyira váratlan, annyira
hirtelen történt. Az egyik pillanatban
mindenki imád minket, a következıben
meg lerugdosnak a lépcsın.
- Akarod tudni, hogy szerintem mi
történt? - kérdezte Nicholas, majd
anélkül, hogy megvárta volna Royan
válaszát, folytatta: - Nem Nogo az
egyetlen, aki a Pegazus zsebében ül.
Huszonnégy óra leforgása alatt Obeid
kapcsolatba lépett von Schillerrel, és
megkapta a parancsot.
- Tudod, hogy ez mit jelent, Nicky?
Ez azt jelenti, hogy nem térhetünk
vissza Etiópiába. És így Mamose sírja
számunkra elérhetetlenné válik. -
Nicholasra meredt, és hatalmas fekete
szemébıl csak úgy sugárzott a rémült
kétségbeesés.
- Amikor Duraiddal Irakba meg
Líbiába mentünk, emlékezetem szerint
egyikınknek sem volt meghívólevele se
Szaddamtól, se Kadhafitól.
- Úgy tőnik, mintha el lennél
ragadtatva attól, hogy várhatóan meg
kell szegned a törvényt - mondta Royan
vádlón. - Csupa öntelt vigyor a képed.
- Végül is, csupán az etióp
törvényrıl van szó - mutatott rá
Nicholas. - Azt meg ugye, nem kell
túlságosan komolyan venni.
- Aztán amibe behajítanak, az is egy
etióp börtön lesz. És azt kénytelen
leszel majd komolyan venni.
- Te is - vigyorgott Nicholas -, már
ha elkapnak minket.
- Afelıl biztosak lehettek, hogy ı
már hivatalosan panaszt tett az elnöki
hivatalnál - mondta nekik Geoffrey,
amikor kivitte ıket a reptérre. -
Mondhatom, hogy ez az egész ügy a
legteljesebb mértékben felháborította.
Kiutasítás meg ehhez hasonló
disznóságok. Hát ilyet még életemben
nem hallottam.
- Ne izgasd magad, öregfiú - mondta
neki Nicholas. Ami azt illeti,
egyikünknek sem áll szándékában
visszatérni ide. így aztán nem történt
semmi.
- De az elv. Hogy egy prominens brit
alattvalót úgy kezeljenek, mint egy
közönséges bőnözıt. Semmi tisztelet. -
Felsóhajtott. – Néha azt kívánom,
bárcsak száz évvel korábban születtem
volna. Akkor nem kellett volna
lenyelnünk egy ilyen felháborító
képtelenséget. Egyszerően kiküldtünk
volna egy ágyúnaszádot.
- Valahogy így, Geoffrey, de kérlek,
ne hagyd, hogy ez ennyire kihozzon a
sodrodból.
Mialatt a Kenya Airways pultjánál a
jegyüket kezelték, Geoffrey úgy
keringett körülöttük, mint a macska a
kicsinyei körül. Csupán kézipoggyászuk
volt, két kis olcsó nejlon útitáska,
amit aznap reggel vettek a piacon.
Nicholas a dik-dikbırt összegöngyölte
és betekerte egy hímzett shammába,
amit szintén a piacon vásárolt.
Geoffrey megvárta, míg beszállásra
szólítják ıket és integetett nekik,
miután átmentek a sorompón, ám ezen
érzelmes búcsú elsısorban Royannak és
nem Nicholasnak szólt.
A helyük a szárny mögött volt, és
Royan az ablak mellé ült. A kenyai
légitársaság gépe beindította a
motorokat és lassan elhaladt a reptér
épülete elıtt. Nicholas épp a
stewardessszel vitatkozott, aki azt
akarta, hogy a bíborszín nejlon
táskába rejtett értékes dik-dik bırét
helyezze el a fejük fölött lévı, zárt
csomagtartóban, Royan pedig kikémlelt
a kis ablakon, hogy felszállás közben
még egy utolsó pillantást vessen
Addiszra.
Royan hirtelen megmerevedett és
miközben továbbra is kinézett az
ablakon, megragadta Nicholas karját.
- Nézd! - sziszegte olyan dühödt
hangon, hogy Nicholas áthajolt, hogy
lássa mi izgatta fel ennyire.
- Pegazus! - kiáltotta Royan, és
arra a sugárhajtású Falcon gépre
mutatott, mely épp begördült és
megállt a reptér épületének túlsó
oldalánál. A kis kecses repülıgép zöld
volt, és magas farkának végén tisztán
látszott az ágaskodó, skarlátvörös ló.
Miközben az ablakon át figyelték, a
zöld Falcon törzsén az ajtó lenyílt,
és a gurulópályán várakozó kis
fogadóbizottság várakozásteljesen
nyomult elıre, hogy üdvözöljék a gép
ajtajában megjelenı utasokat.
Közülük az elsı egy alacsony,
elegáns tropikálöltönybe öltözött
férfi volt, a fején fehér panama
szalmakalappal. Alacsonysága ellenére
parancsoló tekintély és magabiztosság
áradt belıle, a hatalom aurája vette
körül. Az arca sápadt volt, mintha
valahonnan az északi télbıl érkezett
volna, és ez nagyon kirítt ebbıl a
környezetbıl. Az álla kemény volt és
akaratos, az orra feltőnıen nagy, és
sötét, kiugró szemöldöke alól átható
tekintettel nézett a világra.
Nicholas nyomban felismerte. Épp
elégszer látta a Sotheby's meg a
Christie's aukcióin. Nem az a fajta
ember, akit könnyedén el lehet
felejteni.
- Von Schiller! - kiáltott fel,
amint a német uralkodói tekintettel
végigpillantott azokon az embereken,
akik a kifutón várták.
- Olyan, mint egy bántam harci kakas
- dünnyögte Royan -, vagy egy ágaskodó
kobra.
Von Schiller megemelte
panamakalapját, és könnyed, atletikus
léptekkel lefutott a Falcon lépcsıjén,
mire Nicholas csöndesen azt mondta: -
Az ember nem is hinné, hogy már
csaknem hetvenéves.
- Úgy mozog, mint egy negyvenes -
helyeselt Royan. Nyilván festeti a
haját meg a szemöldökét - látod,
milyen sötét.
- A mindenit! - döbbent meg
Nicholas. - Nézd csak, ki van itt,
hogy üdvözölje.
A napfény kitüntetéseken és
rangjelzéseken csillant meg. Egy
magas, kék egyenruhás alak lépett elı
a fogadóbizottságból, majd kezét
tiszteletteljesen sapkájának csillogó
bır ellenzıjéhez emelte, mielıtt
megfogta és szívélyesen megrázogatta
von Schiller kezét.
- Egykori imádód, Obeid tábornok.
Nem csoda, hogy nem tudott találkozni
velünk. Túl elfoglalt volt.
- Nézd, Nicky - szisszent fel Royan.
Már nem a lépcsı alján álló két embert
nézte, akik még mindig egymás kezét
fogták és élénken társalogtak.
Figyelme teljes egészében a Falcon
lépcsıjének teteje felé irányult, ahol
egy másik, fiatalabb férfi jelent meg.
Hajadonfıtt volt, és Nicholas egy fakó
arcot látott meg sőrő, sötét, hullámos
hajat.
- Még életemben nem láttam. Ki ez? -
kérdezte Royantól.
- Nahoot Guddabi. Duraid
asszisztense volt a múzeumban. Most
pedig a helyébe lépett, ı kapta meg a
munkáját.
Ahogy Nahoot elindult lefelé a
Falcon lépcsıjén, az ı gépük
végiggördült a reptér épülete elıtti
gurulópályán és ráfordult a fı
kifutóra, így már nem láthatták a
Pegazus gépe mellett gyülekezı kis
csoportot. Mindketten hátradıltek
ülésükben és egy hosszú pillanatig
egymásra meredtek. Nicholasnak jött
meg elıbb a hangja.
- Boszorkányszombat. Összegyőltek a
gonoszok. Szerencsénk volt, hogy
szemtanúi lehettünk. Most már legalább
egészen világos, kikkel állunk
szemben.
- Von Schiller irányítja a bábokat -
helyeselt Royan, és hangja fojtott
volt a dühtıl meg az iszonyattól. - De
Nahoot Guddabi a vadászebe. Nyilván
Nahoot bérelte fel a gyilkosokat
Kairóban, majd ránk szabadította ıket.
Jaj Istenem, Nicky, hallanod kellett
volna ıt a temetésen, amint arról
szónokolt, hogy mennyire csodálta, meg
tisztelte Duraidot. Ez a mocskos,
gyilkos képmutató!
Mindketten hallgattak, amíg a
repülıgép felszállt és elérte a
repülési magasságot, majd Royan
csöndesen azt mondta: - Természetesen
igazad volt Obeidet illetıen. İ is a
lehetı legmélyebben benne van Schiller
zsebében.
- Meglehet, hogy egyszerően csak az
etióp kormány képviselıjeként van
jelen, hogy tiszteletteljes
fogadtatásban részesítsen egy fontos
külföldi koncessziótulajdonost,
olyasvalakit, akitıl azt remélik, hogy
mesés rézbányákat tár fel szegénység
sújtotta országukban és mindnyájukat
gazdaggá teszi.
Royan határozottan megrázta a fejét.
- Ha ez ilyen egyszerő volna, akkor a
kormány egyik miniszterét küldték
volna ki és nem a rendırfınököt. Nem,
Obeidbıl is éppúgy bőzlik az alattomos
árulás, mint Nahootból.
Az, hogy most életnagyságban látta
férje gyilkosait, feltépte Royan
gyászának és fájdalmának félig
begyógyult sebét. Ezek a keserő
érzések oly tőzzel égették bensejét,
mint mikor a bozóttőz emészti el egy
üreges fa törzsét. Nicholas tudta,
hogy nem olthatja el ezt a tüzet,
mindössze abban reménykedhetett, hogy
egy kis idıre elterelheti róla Royan
figyelmét. Csöndesen beszélt hozzá,
sötét gondolatait a halálról és a
bosszúról afelé a kihívás felé
fordította, amit Taita játéka és az
eltőnt sírral kapcsolatos talány
jelentett.
Mire Nairobiban átszálltak és másnap
reggel földet értek Heathrow-n, már
felvázolódott elıttük a terv, hogyan
térjenek vissza a Nílus-szurdokba, és
hogyan derítsék fel a hasadékban Taita
medencéjét. Bár Royan a felszínen
ismét a régi volt, nyugodt és vidám,
Nicholas tudta, hogy veszteségének
fájdalma továbbra is ott bujkál a
felszín alatt.

Olyan korán szálltak le Heathrow-n,


hogy még nem állt sor az
útlevélvizsgálatnál, és mivel
csomagjuk nem volt, nem kellett
eljátszaniuk a szokásos rulettjátékot
a szállítószalagnál - megérkeztek-e a
bıröndök, vagy sem?
Nicholas, a hóna alatt nejlontáskába
göngyölt dik-dikbırrel, másik karján
pedig a bottal sántikáló Royannal
olyan ártatlanul ballagott át a vám
zöld folyosóján, mintha a Sixtusi
kápolna egyik kerubja lenne.
- Vakmerı és szemérmetlen vagy -
súgta oda neki Royan, miután minden
gond nélkül átjutottak. - Ha ilyen
meggyızıen hazudsz a vámosoknak, akkor
vajon én megbízhatom-e benned?
Szerencséjük nem hagyta el ıket. A
taxiknál sem volt sor, így aztán alig
egy órával a leszállás után már ott
voltak Nicholas knightsbridge-i háza
elıtt. Hétfı reggel volt és még csak
nyolc óra harminc.
Amíg Royan zuhanyozott, Nicholas egy
esernyıvel lement a sarki főszereshez,
hogy hozzon valami ennivalót. Aztán
megosztoztak a reggeli elkészítésén,
Royan a pirítóst csinálta, Nicholas
pedig a specialitását, a főszeres
omlettet.
- Nyilván komoly szakmai segítségre
lesz szükséged, amikor visszamegyünk
az Abbai-szurdokba - jegyezte meg
Royan, miközben hagyta, hogy a vaj
beleolvadjon a forró pirítósba.
- Már meg is van a megfelelı ember.
Dolgoztam már vele mondta Nicholas. -
A haditengerészet egykori mérnöke. A
búvárkodás és a víz alatti építkezések
szakértıje. Már visszavonult, és egy
kis parasztházban él Devonban.
Gyanítom, hogy híján lehet a kápének
és rettenetesen unatkozik. Úgy vélem,
kapva kap bármilyen alkalmon, mely
enyhít ezen körülmények bármelyikén.
Amint befejezték a reggelit,
Nicholas azt mondta Royannak: - Én
elmosogatok. Te meg vidd el a
sztélérıl készült filmet elıhívatni. A
Harrodsszal szemben, a Boots egyik
üzletében egy óra alatt megcsinálják.
- Hát ezt nevezem aztán tisztességes
munkamegosztásnak jegyezte meg Royan
engedékeny hangon. - Neked itt a
mosogatógép, odakinn pedig megint
esik.
- Rendben - nevetett Nicholas. -
Hogy könnyebb legyen lenyelni a keserő
pirulát, kölcsönadom az esıkabátomat.
Amíg elıhívják a filmeket, addig
vehetsz magadnak néhány ruhát azok
helyett, amelyek odavesztek a
sziklaomlásnál. Nekem le kell
bonyolítanom néhány nagyon fontos
telefonhívást.
Amint Royan elment, Nicholas
letelepedett az íróasztalához egy
jegyzetfüzettel meg a telefonnal.
Elsıként Quenton Parkot hívta, ahol is
Mrs. Street próbálta palástolni,
mennyire örül, hogy fınöke ismét
itthon van.
- Az íróasztalán legalább egy
méternyi magas posta várja a
visszatértét. Zömében számlák.
- Kész öröm, mi?
- Az ügyvédek egyfolytában a
nyakamra járnak, és Mr. Markham a
Lloyd'stól naponta telefonál.
- Legyen jó kislány, és egyikıjüknek
se mondja meg, hogy visszajöttem. -
Nicholas pontosan tudta, hogy mit
akarnak tıle - ugyanazt, amit az ıt
kitartóan keresık általában: pénzt.
Ebben az esetben nem egyszerően egy
ötszáz fontos számláról volt szó, amit
elfelejtett kifizetni a szabónak,
hanem két és fél millió fontról. –
Valószínőleg jobb is lesz ha Yorkban
maradok és nem megyek haza Quentonba –
mondta Mrs. Streetnek. - A lakásban
nem fognak megtalálni.
Adósságait agyának hátulsó rejtekébe
számőzte és az elıtte álló feladatokra
koncentrált. - Kéznél van a ceruzája
meg a jegyzetfüzete? Jól van, a
következıket szeretném, ha megtenné.
Tíz percen át diktált, majd Mrs.
Street visszaolvasta neki. - Rendben.
Akkor legyen szíves, lásson neki.
Estére otthon vagyunk. Dr. al Simma
meghatározatlan ideig marad. Kérje meg
a házvezetıt, hogy készítse elı a
számára a második hálószobát a
lakásban.
Ezután a devoni számot hívta, és
amíg kicsengett, elképzelte a szikla
tetején álló, átépített ırházat, mely
a szürke, viharzó, téli tengerre
nézett. Daniel Webb valószínőleg hátul
lehet a mőhelyben, ahol vagy élete
nagy szerelmét, az 1935-ös Jaguárját
bütyköli, vagy lazaccsalikat kötöz a
horgokra. A pecázás a másik nagy
szenvedélye, az, ami eredetileg
összehozta ıket.
- Halló? - Daniel hangja óvatos volt
és gyanakvó. Nicholas szinte látta
maga elıtt kopasz fejét, mely szeplıs,
akár egy bíbictojás és telefont
markoló, munkától sebes, szırös kezét.
- Árkász, lenne egy munkám a
számodra. Benne vagy?
- Hova megyünk, ırnagy? - Bár már
három éve nem hallotta, mégis nyomban
felismerte Nicholas hangját.
- Sok napsütés, táncoló lányok. A
fizetség ugyanaz, mint a múltkor.
- Benne vagyok. Hol találkozunk?
- A lakásban. Emlékszel rá, ahol a
múltkor. Holnap. Hozd magaddal a
logarlécedet. - Nicholas tudta, hogy
Danny nem sokra tartja ezeket az
újmódi zsebszámológépeket.
- A Jag még mindig jó formában van.
Kora reggel indulok, úgyhogy ebédre
már oda is érek.
Nicholas letette a kagylót, és még
két hívása volt: az egyik a jersey-i
bankba, a másik pedig a Kajmán-
szigetekre. Vésztartaléka mindkét
számlán alaposan megcsappant. Az
expedíció költségvetése, amit Royannal
a repülıgépen kidolgoztak,
kétszázharmincezer volt. De tudta,
hogy mint minden költségvetés, ez is
optimista.
- Mindig adj hozzá még ötven
százalékot - figyelmeztette önmagát. -
Ami azt jelenti, mire végzünk, a
szekrény teljesen kiürül.
Reménykedjünk és imádkozzunk, hogy
Taita nem ugrat minket.
Megadta a vonatkozó jelszót a bankok
számlakezelıinek és utasította ıket,
hogy utalják át az adott összegeket a
folyószámlájára, hogy nyomban
hozzáférhetık legyenek.
Még két hívást kellett
lebonyolítania, mielıtt elindul
Yorkba. Minden tervük ezeken állt vagy
bukott, és a kapcsolat, melyen át
elérhette ezeket az embereket, legjobb
esetben vérszegény, rosszabb esetben
illuzórikus volt.
Az elsı szám foglaltat jelzett. Még
ötször próbálkozott, és minden esetben
az az idegesítı, magas hang pittyegett
a fülébe. Még egyszer megpróbálta és
ezúttal sikerrel járt, egy megnyugtató
nyugati akcentus szólt bele a
kagylóba.
- Jó napot. Itt a Brit Nagykövetség.
Miben állhatok rendelkezésére? -
Nicholas az órájára pillantott. Az
idıeltolódás három óra. Addiszban már
délután van.
- Itt Sir Nicholas Quenton-Harper
beszél az Egyesült Királyságból. Tudná
kérem kapcsolni Mr. Geoffrey
Tennantot, a katonai attasét?
Geoffrey szinte nyomban a vonalban
volt. - Drága öregem. Szóval sikerült
rendben hazaérned. Irigyellek.
- Gondoltam, megnyugtatlak. Tudtam,
hogy álmatlan éjszakáid leszenek
miattam.
- Hogy van az elragadó dr. al Simma?
- Szeretetteljes üdvözletét küldi.
- Bárcsak hihetnék neked - sóhajtott
fel drámaian Geoffrey.
- Egy nagy szívességre kérlek,
Geoff. Ismered Maryam Kidane ezredest
a Honvédelmi Minisztériumban?
- Elsırangú fickó - vágta rá nyomban
Geoffrey. - Jól ismerem. Épp a múlt
szombaton teniszeztem vele. Ördögi a
fonákja.
- Kérlek, mondd meg neki, hogy
sürgısen lépjen velem kapcsolatba. -
Megadta Geoffreynak a yorki lakás
számát. - Mondd meg neki, hogy egy
ritka, etióp fecskefaj ügyében
keresem, a múzeum győjteményébe kell.
- Már megint a gyanús kis ügyleteid,
Nicky. Hát nem volt elég, hogy
kirúgtak Etiópiából úgy, hogy a lábad
se érte a földet? Most meg ritka
madarakban kereskedsz, valószínőleg az
elsı helyen áll a CITES-jegyzékben.
Veszélyeztetett faj.
- Megteszed nekem, Geoff?
- Hát persze. Az élen szolgálunk,
öregfiú. Én mindig a balek vagyok.
- Ezzel leköteleztél, az adósod
vagyok.
- Na nem csak ezért. Még legalább
egy tucat másért is.
A következı hívás már nem volt ilyen
sikeres. A Nemzetközi Tudakozó egy
máltai számot adott meg neki. A
telefon az elsı kísérletre bátorítóan
kicsöngött.
- Vedd már fel, Jannie - könyörgött
suttogva, de a hatodik csöngetés után
egy üzenetrögzítı válaszolt.
- Ön az Africair Services
központjával beszél. Pillanatnyilag
senki sem tudja fogadni hívását.
Kérem, hogy a sípoló hang után adja
meg nevét és telefonszámát, és hagyjon
egy rövid üzenetet. Amint tudjuk,
visszahívjuk. Köszönöm. Ez
félreismerhetetlenül Jannie Badenhorst
erıteljes dél-afrikai akcentusa volt.
- Jannie. Itt Nicholas Quenton-
Harper. Az a te lerobbant, vén Herced
fel tud még szállni? Ez a munka jó
móka. Mi több, a pénz se rossz. Hívj
fel az angliai lakásban. Nem kell
elkapkodni. Tegnap vagy tegnapelıtt
sincs késı.
Alighogy befejezte az utolsó
beszélgetést, Royan már meg is nyomta
a csengıt, és Nicholas leszaladt a
lépcsın.
- Az idızítésed tökéletes - mondta
Royannak, aki a hidegtıl rózsaszínné
vált orral lépett be és lerázta a
vizet az esıkabátról, amit
kölcsönadott neki. - Elıhívattad a
filmet?
Royan a kabát zsebébıl elıhúzta a
sárga csomagot és diadalmasan
meglóbálta.
- Zseniális fotós vagy - mondta
Nicholasnak. – Tökéletesek lettek.
Szabad szemmel is el tudom olvasni a
sztélé minden írásjelét. Megint
játékban vagyunk Taitával.
Szétterítették a csillogó
fényképeket Nicholas íróasztalán és
gyönyörködtek bennük.
- Másolatokat is készíttettél. Egy-
egy sorozat mindkettınknek. Remek -
mondta Nicholas elismerıen. - A
negatívokat pedig elhelyezzük a bankom
széfjében. Még egyszer nem
kockáztathatjuk meg, hogy elveszítsük.
Royan hatalmas nagyítójával
egyenként végignézte a képeket és
kiválogatta a sztélé mind a négy
oldaláról készült, legtisztább
felvételeket.
- Ezek lesznek a munkakópiáink. Nem
hiszem, hogy igazán hiányozni fognak a
kırıl kopírozott másolataink. Ezek
tökéletesen megfelelnek. - Hangosan
felolvasott egy kiragadott részletet a
hieroglifákból. - „A kobra kitekeredik
és felemeli ékköves csuklyáját.
Szemében a hajnal csillagjai
ragyognak. Fekete, sikamlós nyelve
háromszor csókolja meg a levegıt." -
Az arca kipirult az izgalomtól. -
Szeretném tudni, vajon mit mondhat
nekünk Taita ezzel a sorral. Jaj
Nicky, olyan izgalmas, hogy ismét
nekiláthatunk a rejtély megfejtésének!
- Ezt most hagyd - utasította
Nicholas szigorúan. - Ismerlek. Ha
egyszer belekezdesz, akkor egész
éjszaka ittragadunk. Gyerünk,
pakoljunk be a Range Roverbe. Hosszú,
nehéz út áll elıttünk Yorkig, és az
Autóklub szerint csúszósak az utak,
ráadásul még fagyni is fog. Egy kicsit
más az idı, mint az Abbai-szurdokban.
Royan felegyenesedett és szépen
kupacba szedte a fényképeket. - Igazad
van. Néha hajlamos vagyok
belefeledkezni. Felállt. – Mielıtt
elindulnánk, megengeded, hogy
hazatelefonáljak?
- A haza alatt, ha jól értem,
Kairóra gondolsz.
- Elnézést. Igen, Kairóra. Duraid
családját...
- Kérlek! Semmi szükség a
magyarázkodásra. Itt a telefon.
Parancsolj. Ha végeztél, odalenn
várlak a konyhában. Mindkettınknek
szükségünk van egy csésze teára,
mielıtt útnak indulunk.
Royan félóra múlva ment le a
konyhába, az arca csupa bőntudat volt
és egyenesen megmondta Nicholasnak: -
Sajnos, azt hiszem, megint csak gondot
okozok. Egy vallomással tartozom.
- Ki vele - mondta Nicholas.
- Haza kell mennem Kairóba - mondta,
és Nicholas döbbenten nézett rá. -
Csak néhány napra - tette hozzá
sietve. - Duraid fivérével beszéltem.
Maradt néhány ügye Duraidnak, amit el
kell intéznem.
- Nem tetszik, hogy egyedül akarsz
visszamenni oda - csóválta a fejét
Nicholas -, azután, ami legutóbb
történt.
- Ha helyes a teóriánk, akkor a
veszély Nahoot Guddabi volt, és ı most
Etiópiában van. így valószínőleg
biztonságban leszek.
- Nekem ez akkor sem tetszik. Te
vagy a kulcs Taita játékában.
- Hálásan köszönöm, uram - mondta
Royan megjátszott felháborodással. -
Tehát ez az egyetlen ok amiért nem
szeretnéd, ha eltennének láb alól?
- Hát, ha már így sarokba szorítasz,
kénytelen vagyok elismerni, hogy
meglehetısen megkedveltem a
jelenlétedet.
- Észre se veszed és már vissza is
jöttem. Meg aztán, lesz neked épp elég
dolgod, amíg távol vagyok.
- Gondolom, úgysem tudlak
visszatartani - dünnyögte Nicholas. -
Mikor akarsz indulni?
- Van egy járat ma este nyolckor.
- Hát, ez egy kicsit hirtelen jött.
Úgy értem, épp hogy megérkeztünk -
próbálkozott meg még egy utolsó,
gyenge tiltakozással, majd megadta
magát. - Kiviszlek a reptérre.
- Nem, Nicky. Heathrow nem esik útba
neked. Majd felülök a vonatra.
- Ragaszkodom hozzá.

Hétfı este nem túl nagy a forgalom,


így amint kijutottak a városból,
akadálytalanul haladtak. Az utat még
könnyebbé tette élénk beszélgetésük,
amikor is Nicholas beszámolt azokról a
telefonbeszélgetésekrıl, melyeket
Royan távollétében folytatott.
- Remélem, hogy Maryam Kidane révén
hamarosan ismét kapcsolatba léphetek
Mek Nimmurral. Az egész terv Meken áll
vagy bukik. Nélküle a legelsı lépést
sem tehetjük meg Taita bao-tábláján.
Kitette Royant Heathrow indulási
oldalának bejáratánál. - Hívj fel
holnap reggel Kairóból, hogy tudjam,
jól vagy-e és mikor jössz vissza. A
lakásban leszek.
- A hívást a hívott fél fizeti -
figyelmeztette Royan, miközben csókra
nyújtotta az arcát. Aztán kicsusszant
az ülésbıl és becsapta maga mögött az
ajtót.
Ahogy Nicholas elindult, a
visszapillantóban figyelte Royant, aki
olyan volt, mint egy törékeny,
elhagyott gyermek, és hirtelen erıt
vett rajta a melankólia és a veszteség
érzése. Aztán váratlanul valami új,
nyugtalanító érzés kerítette a
hatalmába. Megszólalt a vészjelzı
rendszere. Valami kellemetlen dolog
készül. Valami gonoszság történik,
amikor Royan Egyiptomba ér. Egy újabb
veszélyes fenevad szökött meg a
ketrecbıl, hogy ott ólálkodjon a
sötétben és csak az alkalomra várjon,
hogy lecsaphasson, de még túl korai,
hogy Nicholas felismerje színét vagy
formáját.
- Kérlek, ne hagyd, hogy bármi
történjen vele - mondta ki hangosan,
de azt nem tudta, hogy könyörgése
kinek szól. Arra gondolt, hogy
visszafordul és ráveszi Royant,
maradjon vele, de ehhez semmi joga, és
tudta, hogy Royan nem fog
engedelmeskedni. A fizikai erıszaktól
eltekintve, nincs semmi más mód arra,
hogy akaratát rákényszerítse. Hagynia
kell, hogy elmenjen.
- De nekem ez egy cseppet sem
tetszik - ismételte meg újra.
Személyi titkára és a többi ember,
akik neki dolgoztak, pontosan tudták,
mit vár tılük. Minden úgy volt, ahogy
megkövetelte. Gotthold von Schiller
elismerıen nézett körül a fémbarakk
belsejében. Helm remek munkát végzett
az alatt az idı alatt, ami a
rendelkezésére állt, hogy a bázist
elıkészítse fınöke érkezésére.
Magánlakosztálya a hosszú,
szétszerelhetı épület felét foglalta
el. Spártai volt, de steril tisztaság
és rend uralkodott. Ruhái a
szekrényben lógtak, és pipereholmija
meg a gyógyszerei a fürdıszobában
voltak szép rendben kitéve. Saját
konyhája tökéletesen fel volt szerelve
és el volt látva a megfelelı
mennyiségő és minıségő alapanyaggal.
Saját kínai szakácsa együtt utazott
vele a Falconon, és hozott magával
mindent, amire szüksége lehet, hogy
gazdája bármilyen kívánságát
kielégíthesse.
Von Schiller vegetáriánus volt, nem
dohányzott és nem ivott. Húsz évvel
ezelıtt még híres nagyevı volt, aki
szerette a Fekete-erdı kiadós, bıséges
ételeit, a Rajna-völgy borait és Kuba
erıs, sötét dohányát. Akkoriban kövér
volt, elhízott, vastag tokája hájasan
csüngött alá gallérjára. Most viszont
kora ellenére karcsú volt, egészséges
és életerıs, akár egy agár.
Élete alkonyán nem annyira fizikai
érzékeinek, mint inkább a szellem és
az érzelmek élvezeteinek hódolt.
Sokkal többre becsült egy élettelen
tárgyat, mint egy élılényt, legyen az
ember vagy állat. Egy kıdarab, melyet
több ezer éve holt kıfaragók faragtak,
sokkal inkább felizgatta, mint akár a
legszebb fiatal nı lágy, meleg teste.
Szerette a rendet és a fegyelmet. Az
emberek és az események feletti
hatalma jobban táplálta testét, mint
bármiféle étel. A hatalom és gyönyörő,
egyedülálló tárgyak birtoklása volt a
szenvedélye most, hogy teste már
lassanként kimerült és állati vágyai
elvesztették vonzerejüket.
Annak a hatalmas, felbecsülhetetlen
értékő antik kincsgyőjteménynek, amit
felhalmozott, minden egyes darabját
mások fedezték fel. Most volt a
legutolsó esélye arra, hogy valamit ı
fedezzen fel, ı törje fel a fáraó
sírjának pecsétjét, és ı legyen az
elsı ember, aki négyezer év múltán
megpillantja mindazt, amit a sír rejt.
Talán ez volt számára a halhatatlanság
igazi reménye, és nem volt olyan ár,
legyen az arany vagy emberélet, amit
meg ne adott volna érte. Már meghalt
néhány ember ezért a szenvedélyért, és
ha további áldozatok kellenek, az sem
érdekelte. Nincs olyan magas ár, amit
ez meg ne érne.
Belenézett abba a hatalmas tükörbe,
ami az ágyával szemközti falon lógott.
Lesimította sőrő, erıs, sötét haját.
Természetesen festve volt, de ez
egyike volt még néhány megmaradt
hiúságának. Ezután átment lakrésze
szınyegtelen fapadlóján és kinyitotta
annak a hosszú tanácsteremnek az
ajtaját, ami a fıhadiszállása lesz az
elkövetkezendı napokban.
Az ott ülı személyek szolgai módon,
alázatos képpel nyomban felálltak. Von
Schiller nagy léptekkel a hosszú
asztal fı helyéhez vonult és fellépett
arra a szınyeggel borított farönkre,
amit a titkárnıje helyezett oda. Ez a
rönk elkísérte mindenhová. Huszonhárom
centiméter magas volt. Errıl az
emelvényrıl nézett le von Schiller
azokra a férfiakra és arra az egy
nıre, akik rá vártak. Nyugodtan nézett
végig rajtuk, és hagyta, hogy még egy
darabig ácsorogjanak. Rönkjén állva
magasabb volt mindegyiküknél.
Elıször Helmre nézett. A texasi már
több mint egy évtizede dolgozott neki.
Tökéletesen megbízható, fizikailag és
szellemileg egyaránt erıs, és szó
nélkül, mindenféle aggály nélkül
teljesít minden parancsot. Von
Schiller szinte mindenben rá
támaszkodott. Elküldhette a világon
bárhová, Zairétıl Queenslandig, az
Északi-sarkkörtıl az Egyenlítı párás
dzsungeléig, Helm elvégzi a munkát a
lehetı legkisebb felhajtással és
zömében mindenféle kellemetlen
következmény nélkül. Könyörtelen volt,
de diszkrét, és ismerte gazdáját, akár
egy jó vadászkutya.
Helmrıl a nıre nézett. Utte Kemper
volt a személyi titkára. İ szervezte
és irányította életének minden
részletét, az ételtıl a farönkig, a
gyógyszerektıl a társadalmi
elfoglaltságokig. Nem volt olyan nı
vagy férfi, aki a színe elé került
volna anélkül, hogy azt elızıleg
titkárnıjével meg ne beszélte volna. İ
volt a kommunikációs szakértıje is. Az
a rengeteg elektronikus felszerelés,
ami a barakk egyik falát teljesen
elfoglalta, az ı birodalma volt. Utte
olyan csalhatatlan ösztönnel találta
meg útját az éteren át, mint egy
hazatérı galamb. A gépírás és a
morzejelek régi tudományától a
rádiózásig és egyéb kommunikációs
módszerekig bármire átváltott, és von
Schiller nem ismert senkit, se férfit,
se nıt, aki boszorkányos ügyességét
akár csak megközelítette volna. Nıként
a legtökéletesebb korban volt, karcsú,
szıke, és ferde vágású zöld szemével
széles pofacsontjával emlékeztetett a
fiatal Dietrichre.
Von Schiller felesége, Ingemar már
húsz éve magatehetetlen, és életében
Utte Kemper lépett be abba az őrbe,
ami a nyomában maradt. De Utte a
számára több volt mint titkárnı, vagy
akár feleség.
Amikor megismerte, Utte magas
beosztást töltött be a német nemzeti
telekommunikációs hálózat technikai
részlegében, ugyanakkor gyakran
szerepelt pornószínésznıként nem a
pénzért, hanem azért, mert élvezte ezt
a munkát. Azok a videofelvételek,
melyek akkoriban készültek róla, von
Schiller számára egyiptomi
régiséggyőjteménye után a
legértékesebbek voltak. Helmhez
hasonlóan Utténak sem voltak
skrupulusai. Nem volt semmi, amit meg
ne tett volna, vagy meg ne engedett
volna neki, hogy megtegye, hagyta,
hogy kielégítse vele legbizarrabb
vágyait is. Amikor Utte videóit nézte,
és közben Utte néhány hasonló dolgot
csinált neki, ı volt az egyetlen nı,
aki még most is el tudta juttatni az
orgazmusig. Ám ez is hónapról hónapra
ritkább lett, és minden egyes
szexuális roham, amit még sikerült
kicsiholnia a férfi öregedı testébıl,
egyre erıtlenebbé vált.
Utte felállította már maga elıtt a
felvevıkészülékét. Ez is egyike volt
sokrétő feladatainak, hogy pontosan és
teljes egészében rögzítsen minden
tárgyalást és megbeszélést. Ezután von
Schiller két megbízható
alkalmazottjáról az asztal mellett
álló másik két férfi felé fordította
tekintetét.
Nogo ezredessel aznap reggel
találkozott elıször, midın lelépett a
Jet Ranger helikopterrıl, mely Addisz-
Abebából hozta ide, a Nílus-szurdok
meredélyének csúcsán lévı bázisra. Nem
sokat tudott róla, csupán annyit, hogy
Helm választotta, és eddig elégedett
volt vele. Ami von Schillert illeti, ı
azért nem volt annyira lenyőgözve
tıle. Volt már olyan, amit
elügyetlenkedett. Nogo megengedte,
hogy Quenton-Harper és az egyiptomi nı
átcsússzanak a karmai között. Miután
egész életében dolga volt Afrikával,
von Schiller nemigen bízott meg a
feketékben, jobban szeretett
európaiakkal dolgozni. Mindazonáltal
azzal tisztában volt, hogy Nogo
szolgálatai pillanatnyilag
nélkülözhetetlenek. Végül is, ı a déli
Gojam katonai parancsnoka. Semmi
kétség, amint teljesítette a célt,
amiért felfogadták, el lehet intézni.
Helm majd gondoskodik róla. Neki az
ilyen apró részletekkel nem kell
foglalkoznia.
Von Schiller most az asztal mellett
álló utolsó férfira nézett. Még egy,
aki pillanatnyilag nélkülözhetetlen.
Nahoot Guddabi volt az, aki felhívta a
figyelmét a hetedik tekercs
létezésére. Úgy tőnik, valami angol
író írt egy regényesített változatot a
tekercsekbıl, de von Schiller sosem
olvas regényeket, se németül, se azon
a négy idegen nyelven, melyeket
tökéletesen beszél. Nahoot nélkül nem
szerzett volna tudomást Taita
tekercseinek létezésérıl, és akkor
valószínőleg észrevétlen átsiklott
volna élete nagy lehetıségén.
Az egyiptomi nyomban felkereste,
amint Duraid al Simma befejezte a
tekercsek fordítását, és fény derült
egy eddig fel nem jegyzett fáraó
sírjának létezésére. Azóta állandó
kapcsolatban álltak, és amikor al
Simma és felesége nagyon nekilendült,
kutatásaik kezdtek túlzottan
elırehaladni, felbérelte Nahootot,
hogy szabaduljon meg tılük és vigye el
neki a hetedik tekercset.
Ez a tekercs volt most
győjteményének legfényesebb csillaga,
mely többi kincsével együtt
biztonságban volt a hegyek közt álló
Schlossnak, az ı menedékének,
sasfészkének betonból és acélból
épült, föld alatti páncéltermeiben.
Ennek ellenére, az, hogy Nahootot
választotta arra a rendkívül kényes
feladatra, hogy megszabadítsa ıt al
Simmától és feleségétıl, tévedésnek
bizonyult. Erre a feladatra egy profit
kellett volna küldenie, de Nahoot
bizonygatta, hogy ı is meg tudja
csinálni, és jó pénzt kapott egy olyan
munkáért, amit ennyire elpuskázott.
Idıvel majd tıle is meg kell
szabadulni, de pillanatnyilag von
Schillernek nagy szüksége van rá.
Az nem volt kérdéses, hogy Nahoot
sokkal jobban ért az egyiptológiához
meg a hieroglifák olvasásához, mint
maga von Schiller. Végül is Nahoot
élete javát ezek tanulmányozásával
töltötte, míg von Schiller csupán
amatır volt, aki ráadásul viszonylag
rövid ideje foglalkozott ilyen
lelkesen ezzel a témával. Nahoot úgy
olvasta a tekercseket és ezt az új
anyagot, amihez most jutottak, mintha
egy barátja levele lenne, míg von
Schillernek törnie kellett a fejét
minden egyes jelen, és gyakran kellett
referenciakönyveihez fordulnia. De még
így sem tudta kihámozni a szöveg
jelentésének finomságait. Nahoot
segítsége nélkül még csak reménye se
lehetne rá, hogy megoldja a rejtélyt,
amivel Mamose sírjának felkutatása
állította szembe.
Ez volt a csapat, mely most
összegyőlt elıtte és arra várt, hogy
elkezdjék a megbeszélést. - Kérem,
foglaljon helyet, Fraulein Kemper -
mondta végre. - Önök is, uraim.
Lássunk neki!
Von Schiller állva maradt rönkjén az
asztalfın. Élvezte a mindenki fölé
magasodás érzését. Alacsonysága a
megaláztatás forrása volt iskolás kora
óta, amikor is társai a „Tökmag"
gúnynevet ragasztották rá.
- Fraulein Kemper mindent rögzít,
ami itt ma délután elhangzik. Nyomban
kioszt önöknek egy dossziényi
dokumentumot, melyet a megbeszélés
befejeztével ismételten összegyőjt.
Szeretném egészen világossá tenni,
hogy ezen anyagok közül semmi sem
hagyhatja el ezt a helyiséget. Mindez
rendkívül bizalmas, és egyedül rám
tartozik. Megkövetelem ezen utasításom
legszigorúbb betartását.
Ahogy Utte kiosztotta a dossziékat,
von Schiller egymás után ránézett
arra, aki épp kezébe kapta.
Arckifejezése világossá tette, hogy
milyen büntetés vár arra, aki bármely
utasítását megszegi.
Ezután von Schiller kinyitotta az
elıtte fekvı dossziét. Ott állt és két
öklére támaszkodva fölé hajolt.
- Dossziéjukban másolatokat találnak
azon Polaroid fényképekrıl, melyeket
Quenton-Harper táborában találtunk.
Kérem, most ezeket nézzék.
Mindenki kinyitotta a saját
dossziéját.
- Megérkezésünk óta dr. Nahootnak
lehetısége nyílt rá, hogy
áttanulmányozza ıket, és azon a
véleményen van, hogy hitelesek, a
fényképeken látható sztélé eredeti,
ısi egyiptomi munka, mely szinte
bizonyosan a második átmeneti
korszakban, úgy i. e. 1790 körül
készült. Van valami, amit ehhez hozzá
kíván tenni, doktor?
- Köszönöm, Herr von Schiller. -
Nahoot kenetteljesen mosolygott, de
sötét szemébıl nyugtalanság, idegesség
áradt. Volt valami hideg szenvtelenség
az öreg németben, ami megrémítette. Az
égvilágon semmiféle érzelmet nem
mutatott, amikor utasította Nahootot,
hogy intézkedjék Duraid al Simma és
felesége megöletését illetıen. Ekkor
döbbent rá, hogy a tigris hátán
lovagol. - Csupán némi megszorítással
élnék e kijelentést illetıen. Azt
mondtam, hogy a fényképeken látható
sztélé eredetinek tőnik. Természetesen
addig nem állíthatok határozottan
semmit, amíg nem áll módomban elsı
kézbıl megvizsgálni magát a követ.
- Ezt a módosítást tudomásul vettem
- bólintott von Schiller -, és épp
azért győltünk itt össze, hogy
megtaláljuk a módját, miként
juthatnánk hozzá a sztéléhez, hogy ön
alaposan megvizsgálhassa és véleményt
nyilváníthasson róla. Kezébe vette a
csillogó fényképmásolatot, amit Utte
reggel készített az eredetirıl a
szomszédos barakk laboratóriumának
sötétkamrájában. A fényképezés is
egyike volt sokirányú tehetségének és
jártasságának, így természetesen
rendkívül szakszerő munkát végzett.
Azok a Polaroid képek, melyeket Helm
juttatott el hozzá Hamburgba,
elmosódottak, eltorzultak voltak, de
még így is elégségesek ahhoz, hogy
hanyatthomlok átszelje a
kontinenseket. Most pedig itt tartotta
a kezében ezeket a tiszta, tökéletes
színekben pompázó másolatokat és olyan
izgalom vett erıt rajta, mely már-már
fojtogatta.
Miközben mindenki hallgatott, ı
olyan szeretettel cirógatta a képet,
mintha éppenséggel az a tárgy lenne a
kezében, amit ábrázol. Ha ez eredeti,
miként ösztönösen tudta, hogy az,
akkor már egyedül ez megérte azt a
temérdek idıt, pénzt és életet, amit
mostanáig ráköltött. Csodás kincs volt
ez, mely tökéletesen illett a már
győjteményében ékeskedı eredeti
hetedik tekercs mellé. A sztélé
négyezer év múltán olyan jó állapotban
volt, ami rendkívüli. Olyan hevesen
vágyott rá, ahogyan hosszú élete során
szinte csak egy-két dologra.
Rendkívüli erıfeszítést igényelt, hogy
ezt a mindent elsöprı vágyat elnyomja
és figyelmét az elıtte álló feladatra
összpontosítsa.
- Doktor, amennyiben ez a sztélé
eredeti, meg tudná mondani,
helyesebben van valami javaslata arra
nézve, vajon hol helyezkedhet el,
merrefelé kezdjük a kutatást?
- Úgy vélem, hogy nem szabad a
sztélét izoláltan kezelnünk, Herr von
Schiller. Nézzük a többi Polaroidot
is, amit Nogo ezredes megszerzett, és
Fraulein Kemper oly ügyesen lemásolt
nekünk. - Nahoot félretette azt a
bizonyos képet, és kiválasztott egy
másikat az elıtte fekvı dossziéból. –
Például ezt.
A többiek is gyorsan végiglapozták
dossziéjukat, hogy kikeressék ugyanazt
a képet.
- Ha alaposabban szemügyre veszik
ennek a képnek a hátterét, akkor
láthatják, hogy a sztélé mögött a
homályban valamiféle fal van, ami egy
barlang vagy üreg falának tőnik.
Felpillantott von Schillerre, aki
bátorítóan bólintott. - Aztán látszik
itt valamiféle rácsos ajtó is. -
Nahoot félretette a képet és
kiválasztott egy másikat. – Most pedig
ezt nézzék. Ezen a képen egy másik
tárgy látható. Úgy hiszem, ez egy
falfestmény, melyet vagy egy vakolt
falra, vagy egy barlang csupasz
sziklafalára festettek, és
feltehetıleg egy ebbıl kivájt sírról
van szó. Úgy tőnik, hogy annak a
kapunak a rácsán át készült, melyre
már a sztélérıl készült elsı kép
kapcsán rámutattam. Ennek a
falfestménynek a stílusa szinte
bizonyosan egyiptomi, illetve
egyiptomi hatás érzıdik rajta. Ami azt
illeti, erısen emlékeztet engem azokra
a falfestményekre, melyek Lostris
királynı sírját díszítik Felsı-
Egyiptomban, azt a sírt, melybıl az
eredeti Taita-tekercsek kerültek elı.
- Igen. Igen. Folytassa! - biztatta
von Schiller.
- Rendben. Ha a rácsos kaput
összekötı tényezınek tekintjük, akkor
minden okunk megvan feltételezni, hogy
a sztélé és a falfestmények egy és
ugyanazon barlangban vagy sírban
találhatók.
- Ha ez így van, akkor vajon milyen
utalásaink vannak arra nézve, hogy hol
készítette Quenton-Harper ezeket a
Polaroid felvételeket? - Von Schiller
dühödten ráncolta a homlokát, ahogy
egyenként végignézett rajtuk.
Mindnyájan igyekeztek elkerülni
átható, kék tekintetét.
- Nogo ezredes - választotta ki a
többiek közül von Schiller -, ez a
maga országa. Behatóan ismeri a
terepet. Halljuk tehát az ön, e témára
vonatkozó gondolatait.
Nogo ezredes megrázta a fejét. - Ez
az ember, ez az egyiptomi... - a
jelzıt megvetıen használta - téved. Ez
nem egy egyiptomi sír a fényképeken.
- Hogy mondhat ilyet? - támadt neki
Nahoot mérgesen. Mit tud ön az
egyiptológiáról? Én huszonöt éven
át...
- Várjon! - némította el von
Schiller ellentmondást nem tőrı
hangon. - Hadd fejezze be. - Nogóra
nézett. - Folytassa, ezredes!
- Egyetértek azzal, hogy nem tudok
semmit az egyiptomi sírokról, de
ezeket a képeket egy keresztény
templomban készítették.
- Mitıl ilyen biztos ebben? -
kérdezte Nahoot keserően, miután
szakmai tekintélyét így
megkérdıjelezték.
- Hadd mondjam el elıször is
önöknek, hogy engem tizenöt évvel
ezelıtt pappá szenteltek. Késıbb,
miután kiábrándultam a
kereszténységbıl és az összes többi
vallásból, elhagytam az egyházat és
katona lettem. Ezt csak azért mondtam
el, hogy tisztában legyenek vele,
tudom, mit beszélek. - Fölényes
gúnnyal mosolygott Nahootra, mielıtt
folytatta volna. - Nézzék meg ismét
ezt az elsı képet, hogy a háttérben a
falon, a rácsos kapu sarkának
közelében egy emberi kéz körvonalai és
egy stilizált hal látható. Ezek a kopt
egyház szimbólumai. Az ország összes
templomában és katedrálisában
megtalálhatják.
Mindenki ugyanennek a képnek a
kezében lévı példányára meredt, de
egyikıjük sem mert véleményt
nyilvánítani, amíg von Schiller meg
nem szólalt.
- Igaza van - mondta von Schiller
halkan. - Ott van, ahogy mondta, a kéz
és a hal.
- Arról azonban biztosíthatom
önöket, hogy a hieroglifák a sztélén,
a falfestmények és a fakoporsó mind
egyiptomi védte magát makacsul Nahoot.
- Erre az életemet teszem.
Nogo megrázta a fejét és ismét
vitázni kezdett. - Tudom, hogy mit
beszélek...
Von Schiller felemelte a kezét és
mindkettıjüket elnémította, míg
végiggondolta a problémát. Végül
valamiféle döntésre jutott.
- Nogo ezredes, mutassa meg nekem a
mőholdfelvételen azt a helyet, ahol
Quenton-Harper tábora volt, ahonnan
ezeket a Polaroidokat szerezte.
Nogo felállt, megkerülte az asztalt
és megállt von Schiller mellett. A
mőholdkép fölé hajolt és mutatóujjával
rámutatott egy pontra, melytıl nem
messze a Dandera folyó a Nílusba
ömlött. A kép egykoron Quenton-Harper
tulajdona volt, és a tábora elleni
támadás során zsákmányolták. Számos
színes jelölés volt rajta, melyet Nogo
feltevése szerint maga az angol
rajzolt be jelölıtollal.
- Itt volt, uram. Láthatja, hogy
Quenton-Harper zölddel karikázta be
ezt a helyet.
- Most pedig azt mutassa meg nekem,
hogy hol van a legközelebbi kopt
templom.
- Nos, Herr von Schiller, az itt van
rögtön mellette. Quenton-Harper ezt is
bejelölte piros tintával. Mindössze
egy mérföldnyire van a táborhelytıl.
Szt. Frumentius kolostora.
- Hát akkor itt a válasz. - Von
Schiller még mindig komoran ráncolta a
homlokát. - Kopt és egyiptomi
szimbólumok együtt. A kolostor.
Mindnyájan rámeredtek, és egyikıjük
sem merte megkérdıjelezni
következtetését.
- Azt akarom, hogy kutassák át a
kolostort - mondta halkan. -
Vizsgáljanak át minden helyiséget,
minden négyzetcentiméternyi falat. -
Ismét Nogóhoz fordult. - Be tudja
vinni oda az embereit?
- Természetesen, Herr von Schiller.
Már van egy megbízható emberem a
kolostorban - egy szerzetes, akit én
fizetek. Ezenkívül itt a Gojamban még
érvényben van a statárium. Én vagyok a
katonai parancsnok. Teljes körő
felhatalmazásom van, hogy átkutassak
bármit, ahol gyanúm szerint lázadók,
szakadárok vagy banditák
rejtızködhetnek.
- Emberei belépnek egy templomba,
hogy teljesítsék kötelességüket? -
kérdezte Helm. - Önnek személy szerint
nincsenek vallási skrupulusai?
Hozhatja úgy a szükség - hogy is
fogalmazzam -, hogy megszentelt
helyeket kell megszentségteleníteniük.
- Elmondtam már önöknek, hogy én
feladtam a vallást más, világiasabb
elvek és hit kedvéért. Külön élvezetet
okoz majd számomra, hogy
elpusztíthatok olyan babonás és
veszélyes szimbólumokat, melyekre
minden bizonnyal szép számmal bukkanok
majd Szt. Frumentius kolostorában. Ami
pedig az embereimet illeti, csak
muzulmánokat és animistákat viszek
magammal, akik ellenségei a keresztnek
és mindannak, amit jelképez.
Személyesen vezetem majd ıket.
Biztosíthatom, hogy e tekintetben nem
lesznek nehézségek.
- Hogy fogja ezt megmagyarázni
Addisz-Abebában a feletteseinek? Nem
szeretném, ha bármi módon kapcsolatba
hozhatnának a kolostor elleni akcióval
- mondta von Schiller.
- Az addiszi fıparancsnokság
utasított, hogy tegyek meg minden
lehetséges lépést az Abbai-szurdokban
mőködı szakadár lázadók
visszaszorítására. Bármikor
igazolhatom a kolostor átkutatásának
indokoltságát.
- A sztélét akarom. Akarom, bármi
áron. Megértett, ezredes?
- Tökéletesen megértettem, Herr von
Schiller.
- Amint azt már nyilván tudja,
bıkezően bánok azokkal, akik jól
szolgálnak engem. Hozza el nekem jó
állapotban, és én tisztességgel
megjutalmazom. Ha bármi segítségre van
szüksége, beleértve a Pegazus
felszerelésének és személyi
állományának használatát, forduljon
Mr. Helmhez.
- Ha használhatnánk a helikopterét,
azzal rengeteg idıt megtakaríthatnánk.
Holnap levihetem az embereimet, és ha
az a kı a kolostorban van, akkor
holnap este már át is adhatom önnek.
- Kitőnı. Vigye magával dr.
Guddabit. Fésülje át a terepet, nincs-
e ott egyéb érték is és fordítson le
minden feliratot vagy bevésést, amit a
kolostorban talál. Kérem, lássák el ıt
is katonai egyenruhával. Úgy kell
kinéznie, mintha ı is osztagának egyik
katonája lenne. Nem szeretném, ha a
késıbbiekben bármiféle vádaskodás
kapcsán a nevem felmerülhetne.
- Holnap reggel nyomban indulunk,
amint eléggé kivilágosodott ahhoz,
hogy felszállhassunk. Azonnal neki is
látok az akció megszervezésének. -
Tuma Nogo tisztelgett von Schillernek,
majd buzgó türelmetlenséggel kivonult
a barakkból.
Bár Nogo ezredes sosem járt sem a
qiddistben, sem a maqdasban, gyakran
felkereste a Szt. Frumentius
kolostort. Ennél fogva teljes
egészében tisztában volt az elıtte
álló feladat nagyságával, és azzal is,
hogy várhatóan milyen hatást vált ki a
szerzetesekbıl és a gyülekezetbıl
erıszakos behatolása területükre.
Ráadásul ismert számtalan hasonló
sziklakatedrálist az ország más
részein. Ami azt illeti, ıt magát a
híres Lalibelela katedrálisban
szentelték fel, így pontosan tudta,
milyen labirintust rejthetnek ezek a
föld alatti telepek.
Úgy számolta, legalább húsz emberre
lesz szüksége, hogy biztosítani tudja
és átkutathassa a katedrálist, továbbá
kivédhesse az apát és szerzetesei
felháborodott bosszúját. Személyesen
választotta ki legjobb embereit.
Közülük egy sem volt finnyás.
Hajnal elıtt két órával
felvonultatta ıket, és a reflektorok
vakító fényében, a Pegazus-tábor
biztonságában, körültekintı
eligazítást tartott. Az eligazítás
után minden embernek egyenként ki
kellett lépnie, hogy elismételje a rá
vonatkozó parancsot, így akarta
biztosítani, nehogy véletlenül is
félreértés történjen. Ezután gondosan
ellenırizte fegyvereiket és
felszerelésüket.
Tuma Nogo fájdalmasan tisztában volt
saját vétkével, hogy hagyta az angolt
meg az egyiptomi nıt elmenekülni, és
tisztán érezte a veszélyt abban,
ahogyan Herr von Schiller viselkedett
vele. Nemigen voltak illúziói arra
nézve, milyen következményekkel járna,
ha ismét kudarcot vallana. Az alatt a
rövid idı alatt, amióta megismerte
Gotthold von Schillert, megtanulta, mi
az a félelem, úgy félt tıle, ahogy még
papként sem félt soha se Istentıl, se
ördögtıl. Rájött, hogy ez a rajtaütés
jó alkalom, hogy kiköszörülje a
csorbát, és rendezze helyzetét ez
elıtt a félelmetes kis német elıtt.
A Jet Ranger indulásra készen állt,
a pilóta a helyén, a motorok
begyújtva, a rotorok már lustán
pörögtek, de ez nem elég ahhoz, hogy
elvigyen ennyi embert teljes
felszereléssel. Négyszer kell
fordulnia, hogy leszállítsa
mindnyájukat a szurdokba, a
gyülekezési pontra. Nogo az elsı
csoporttal ment, és magával vitte
Nahoot Guddabit is. A helikopter a
Dandera partján, három mérföldnyire a
kolostortól, egy tisztáson tette ki
ıket, ugyanazon a helyen, melyet akkor
használtak, amikor lerohanták Quenton-
Harper táborát.
Ez a terület épp elég messze volt a
kolostortól ahhoz, hogy a Jet Ranger
zaja ne riassza a szerzeteseket. Még
ha meg is hallják, Nogo arra
számított, hogy mostanra már annyira
hozzászoktak a gép gyakori
felszállásaihoz, hogy ebbıl nem
következtetnek semmiféle veszélyre.
Az emberek ott várakoztak a sötétben
némán, Nogo még a dohányzást sem
enedélyezte nekik, míg a gép
leszállítja a többi katonát. Amikor az
utolsó menet is megérkezett, Nogo
felsorakoztatta különítményét, majd
egyes sorban vezette le ıket a folyó
menti ösvényen. Mind képzett
dzsungelharcos volt, remek fizikai
kondícióban, így gyorsan és
céltudatosan haladtak elıre az
éjszakában. Csupán Nahoot volt puhány
városi, aki fél mérföld után már
lihegve, sípolva nyüszített egy kis
pihenıért. Nogo bosszúállóan
elmosolyodott, ahogy Nahoot szánalmas,
suttogó könyörgését hallgatta, akit
közben a mögötte haladó emberek
könyörtelenül löködtek tovább.
Nogo úgy idızítette érkezését a
kolostorhoz, hogy az egybeessen a
hajnali zsolozsmával, az
istendicsıítéssel, a nap kezdetével.
Embereit futólépésben vezette le a
sziklalépcsın. Fegyvereiket magasra
emelték, felszerelésüket gondosan
elnémították, hogy ne csörögjön, ne
nyikorogjon semmi, és gumitalpú
ejtıernyıs bakancsuk nem csapott semmi
zajt a kövön, ahogy végigsiettek a
kihalt kolostoron a föld alatti
katedrális bejáratához.
Odabentrıl monoton ének és dobok, a
szertartás hangjai hallatszottak,
melyeket idınként megszakított az
istentiszteletet vezetı apát magasabb,
éles hangja. Nogo ezredes egy
pillanatra megállt odakinn az ajtó
elıtt, emberei pedig kettesével
felsorakoztak mögötte. Nem volt
szükség a parancsra, mivel az
eligazításon pontosan tisztázták az
akció minden részletét. Egy pillanatig
végignézett emberein, majd
odabólintott hadnagyának.
A templom külsı terme üres volt,
mivel a szerzetesek a középsıben, a
qiddistben győltek össze. Nogo,
különítményével a nyomában,
villámgyorsan áthaladt a külsı hajón.
Aztán felfutott a lépcsın a qiddist
kétszárnyú faajtajához, mely nyitva
állt. Ahogy belépett, emberei legyezı
alakban kifutottak mogulé, majd
gyorsan elhelyezkedtek a qiddist
oldalfalai mentén és felhúzott,
automatára állított fegyvereikkel,
elıreszegezett szuronyokkal tartották
sakkban a térdeplı gyülekezetet.
Mindez olyan csöndben, olyan gyorsan
történt, hogy beletelt néhány percbe,
mire a szerzetesek lassanként
észrevették az idegeneket szent
helyiségükben. Az éneklés meg a dobszó
fokozatosan elhallgatott, és a sötét
arcok nyugtalanul fordultak a
fegyveresek felé. Csupán Jali Hora, az
idıs apát nem vette észre, hogy valami
gondosz dolog történik. Annyira
elmerült az áhítatban, hogy továbbra
is ott térdelt a maqdas, a Szentségek
Szentségének ajtaja elıtt, és reszketı
hangja egy elveszett lélek magányos
kiáltása volt.
A csöndben Nogo ezredes a terem
közepére ment, miközben elrugdosta az
útjába kerülı, térdelı szerzeteseket.
Amikor Jali Hora mögé ért, megragadta
az öreg sovány, fekete vállát és
durván a földre lökte. Az arannyal
futtatott korona lerepült ezüstfehér
fejérıl és rezes csörrenéssel gurult
végig a kılapokon.
Nogo otthagyta ıt elterülve, és a
fehér shammába öltözött szerzetesek
felé fordult, majd ellentmondást nem
tőrı hangon, amhara nyelven szólt
hozzájuk.
- Azért vagyok itt, hogy átkutassam
ezt a templomot és a kolostor többi
épületét, mivel felmerült a gyanú,
hogy szakadár lázadók és más
gonosztevık találtak itt menedéket.
Egy pillanatra elhallgatott és gıgös,
fenyegetı tekintettel nézett végig a
riadtan meglapuló szent embereken. -
Figyelmeztetnem kell mindenkit, hogy
bármiféle kísérlet, mellyel
megpróbálják megakadályozni embereimet
kötelességük teljesítésében,
banditizmusnak, gonosztettnek,
provokációnak minısül. Az ilyet
erıszakkal törjük le.
Jali Hora térdre emelkedett, majd
megkapaszkodott az egyik hímzett
faliszınyegben és lassan felhúzta
magát. Miközben még mindig a szüzet és
a gyermeket ábrázoló falikárpitba
kapaszkodott, nagy erıfeszítések árán
sikerült összeszednie magát.
- Ez itt megszentelt terület -
kiáltotta meglepıen tiszta és erıs
hangon. - Mi arra vagyunk hivatottak,
hogy szolgáljuk és imádjuk a
mindenható Istent, aki az Atya, a Fiú
és a Szentlélek.
- Csend! - bıdült rá Nogo.
Kicsatolta csípıjén lógó
pisztolytáskáját és kezét fenyegetıen
a benne lévı Tokarev pisztoly
markolatára tette.
Jali Hora nem törıdött a
fenyegetéssel. - Mi itt szent élető
emberek vagyunk Isten házában. Nincs
itt shufta. Nincs köztünk egyetlen
törvényszegı sem. A magasságos Isten
nevében kérlek, felszólítalak, hogy
távozz, hagyj minket magunkra
imádságainkkal, Istenünkkel és ne
szentségtelenítsd meg...
Nogo elıhúzta pisztolyát, és még
ugyanazzal a mozdulattal,
visszakézbıl, kegyetlenül az apát
arcába csapott a fegyver fekete
acélcsövével. Jali Hora szája
felszakadt, akár egy érett gránátalma
burka; vöröslı lé csordult összezúzott
ajkaiból és elöntötte szakadozott
bársony ornátusának elejét. Halk,
elborzadó nyögés futott végig a
térdelı szerzetesek sorain.
A kárpitba kapaszkodva Jali Hora
továbbra is talpon maradt, de erısen
tántorgott és imbolygott. Ismét szóra
nyitotta felhasadt ajkait, de csak
valami magas károgás jött ki rajta,
akár egy haldokló varjúból, miközben
vére csillogó cseppekben csöpögött
szájáról.
Nogo nevetett és kirúgta az öreg
alól a lábát. Jali Hora úgy roskadt
össze, mint egy halom szennyes ruha és
saját vérében, nyálában, nyögve hevert
a kövön.
- Hol van most a te Istened, te vén
bábuin? Bömbölj csak neki olyan
hangosan, amilyen hangosan csak tudsz,
de az sosem fog válaszolni neked -
kuncogott Nogo.
Pisztolyával magához intette
hadnagyát a templom túloldaláról. Az
otthagyott hat embert, hogy ırizzék a
szerzeteseket, négyet az ajtónál, és
egyet-egyet az oldalfalaknál. A
többiek meg felsorakoztak mögötte és
követték a maqdas bejáratához.
Az ajtók zárva voltak. Nogo
türelmetlenül rázta meg az ısrégi
lakatot. - Nyisd ki, de nyomban, te
vén varjú! - kiáltotta Jali Horának,
aki még mindig nyöszörögve, sírva
hevert a földön.
- Olyan szenilis, hogy már nem fogja
fel - csóválta a fejét a hadnagy. -
Teljesen elment az esze, ezredes. Nem
érti a parancsot.
- Akkor betörjük - rendelkezett
Nogo. - Nem vesztegethetjük tovább az
idıt. Lelıni a lakatot. A fa már
teljesen elkorhadt.
A hadnagy engedelmesen az ajtóhoz
lépett és intett embereinek, hogy
álljanak távolabb. AK-47-esével
megcélozta az ajtó fa keresztrúdját és
egy hosszú, folyamatos sorozatot
eresztett bele.
Por, fa- és kıszilánkok repültek
felhıként a levegıben, és friss, sárga
forgács szóródott a kövezetre. A
fegyver hangja és a visszapattanó
lövedékek sivítása fülsiketítı volt a
visszhangos qiddistben, és a
szerzetesek jajongtak, üvöltöttek,
befogták fülüket, szemüket
térdeltükben. A hadnagy hátralépett a
szétlıtt ajtótól. A kovácsoltvas
hevederpánt ferdén állt, és az ezt
megtámasztó famunka szinte teljesen át
volt lıve.
- Betörni! - adta ki a parancsot
Nogo, és öt embere elırefutott, majd
nekifeszítette vállát a
megereszkedett, lógó ajtónak. Együttes
erejük hatására recsegı, repedı hang
hallatszott, és most már a szerzetesek
is visítani kezdtek. Néhányan
betakarták fejüket shammájuk
szoknyájával, hogy ne kelljen
végignézniük ezt a szentségtörést;
mások körmüket mélyesztették arcukba,
melynek nyomán hosszú, véres csíkok
szabdalták fel bırüket.
- Még egyszer! - üvöltötte Nogo,
mire emberei újból nekirohantak az
ajtónak, és vállukat együttes erıvel
feszítették neki. A lakat kiszakadt,
mire a katonák belökték a tömör ajtót,
majd belestek mögé, a maqdas homályos
zugaiba. A termet csupán néhány
füstölgı olaj lámpás világította meg.
Most hirtelenjében ezeknek a nem-
keresztényeknek sem akaródzott
átlépniük e szent hely küszöbét. Egyik
se mozdult, még Tuna Nogo se, annak
ellenére, hogy oly nagy hangon,
dacosan bizonygatta hitetlenségét.
- Nahoot! - válla fölött hátranézett
a teljesen bepiszkolódott, még mindig
izzadó egyiptomira. - Ez most már a
maga dolga. Herr von Schiller azt az
utasítást adta, hogy találja meg
azokat a dolgokat, amik kellenek
nekünk. Jöjjön ide!
Ahogy Nahoot elırelépett, Nogo
megragadta a karját és belökte az
ajtón. - Lépj be oda, ó Próféta
követıje! A keresztény istenek
szentháromsága nem árthat neked.
Nyomban Nahoot után belépett ı is a
maqdasba és elemlámpájával
körbevilágított az alacsony teremben.
A fénysugár végigtáncolt a fogadalmi
ajándékok polcain, megcsillant az
üvegdarabokon, meg a drágaköveken, a
réz-, az aranymeg az ezüsttárgyakon.
Megpihent a magas cédrusfa oltáron,
megvilágította a vízkereszti koronát
meg a kelyheket, és visszatükrözıdött
az áldoztató edényrıl meg a magas,
ezüst kopt keresztrıl.
- Az oltár mögött - kiáltott fel
izgatottan Nahoot. A rácsos kapu! Ez
az a hely, ahol a Polaroidok
készültek.
Elszakadt az ajtóban tétovázó
csoporttól és átviharzott a termen.
Megragadta a rácsokat, akár egy
életfogytiglani börtönre ítélt rab és
belesett köztük.
- Ez a sír. Fényt ide! - A hangja
magasan szólt, olyan volt, mint egy
hisztérikus sikoly.
Nogo odafutott mellé és útközben
szinte súrolta a damaszttal letakart
tabot követ. A kapu rácsain át
bevilágított elemlámpájával.
- A könyörületes Istenre és a ı
Prófétájának örökkévaló leheletére -
Nahoot hangja a sikolyból suttogásba
roskadt -, ezek az ókori írnok
falfestményei. Ez a rabszolga, Taita
munkája. - Royanhoz hasonlóan ı is
nyomban felismerte a stílust és a
technikát. Taita ecsetkezelése annyira
jellegzetes, tehetségét nem
homályosította el az idı.
- Ki kell nyitni ezt a kaput! -
Nahoot hangja ismét a magasba
emelkedett, éles lett és türelmetlen.
- Emberek, ide! - reagált nyomban
Nogo, és a katonák az ısi építményhez
győltek, majd elıször megpróbálták
puszta erıvel kiszakítani a barlang
falából. Szinte nyomban világossá
vált, hogy ez hiábavaló erıfeszítés,
így aztán Nogo leállította ıket.
- Átkutatni a szerzetesek lakrészét!
- utasította hadnagyát. - Keressetek
nekem szerszámokat, hogy kinyithassuk.
A beosztott tiszt kisietett a
terembıl és magával vitte a katonák
zömét is. Nogo elfordult a kaputól és
nekilátott, hogy szemügyre vegye a
maqdas többi részét.
- A sztélé! - recsegte. - Herr von
Schiller elsısorban azt a követ
akarja. - Az elemlámpa fényénél
végigpásztázta a termet. - Milyen
szögbıl készült az a Polaroid?...
Hirtelen elhallgatott, és a lámpa
fényét a damaszttal letakart tabot
kıre irányította, melyen a bársonnyal
borított frigyszekrény állt.
- Igen - kiáltott fel válla mellett
Nahoot. - Ez az.
Tuma Nogo néhány lépéssel az
oszlopnál termett és megragadta a
frigyszekrény aranyrojtos takaróját.
Lerántotta. A frigyszekrény egy
egyszerő, faragott, olajfa ládikó
volt, és a fa csillogó patináját az
évszázadok során hozzáért papi kezek
kölcsönözték neki.
- Primitív babona - motyogta
megvetıen Nogo, majd két kézzel
megfogta és a barlang falához vágta. A
fa széthasadt, és a ládikó teteje
kinyílt. Egy halom feliratos
agyagtáblácska ömlött ki belıle a
barlang kövezetére, de se Nogo, se
Nahoot nem törıdött ezekkel a
megszentelt tárgyakkal.
- Húzza le a leplet! - biztatta
Nogót Nahoot. - Húzza le a leplet a
kırıl!
Nogo megrántotta a damaszt sarkát,
de az alulról valahol beakadt az
oszlop egyik sarkába. Türelmetlenül,
minden erejét összeszedve nekifeszült,
és az öreg, foszladozó anyag halk
reccsenéssel elhasadt.
Taita kıtestamentuma, a jelekkel
televésett sztélé a szemük elé tárult.
Még Nogót is lenyőgözte ez a
felfedezés. Kezében a széthasadt
anyaggal elhátrált.
- Az a kı, ami a fényképeken volt -
suttogta. - Herr von Schiller ezt
akarta megtalálni. Gazdag emberek
vagyunk.
Kapzsi szavai megtörték a varázst.
Nahoot elırerohant és térdre vetette
magát a sztélé elıtt. Mindkét karjával
átölelte, akár egy szeretı, akit túl
hosszú idın át fosztottak meg
kedvesétıl. Halkan sírt, és Nogo
döbbenten nézte az arcán
szégyentelenül lecsurgó könnyeket. Ami
Nogót illeti, ıt csak az ezzel járó
jutalom nagysága érdekelte. Soha nem
hitte volna, hogy van ember, aki ilyen
mélységes vágyat érez egy élettelen
tárgy iránt, különösen olyasvalami
iránt, ami ennyire földhöz ragadt,
mint ez az egyszerő kıoszlop.
Még akkor is ugyanebben a pózban
voltak, Nahoot a sztélé elıtt térdelt,
akár egy áhítatos hívı, Nogo pedig
csöndesen ácsorgott mögötte, amikor a
hadnagy sietve visszatért a barlangba.
Talált valahol egy rozsdás, durva,
fanyelő csákányt.
Érkezése kizökkentette révületébıl a
két férfit, és Nogo nyomban kiadta a
parancsot: - Betörni a kaput!
Bár a kapu nagyon régi volt, a
korhadt fa törékeny, mégis több ember
folyamatos erıfeszítése kellett ahhoz,
hogy a támasztékokat kiszaggassák a
sziklabarlang falába ágyazott
alapjukból.
Végül a nehéz kapu mégiscsak
elıredılt. A munkások félreugrottak,
ahogy hatalmas csattanással a
kövezetre zuhant, és nyomában olyan
porfelhı emelkedett a magasba, amely
elhomályosította a lámpások és az
elemlámpa fényét.
Nahoot volt az elsı, aki belépett a
sírba. Átrohant a gomolygó
porfüggönyön, és ismét térdre vetette
magát az ısi, porladozó fakoporsó
mellett.
- Fényt ide! - kiáltotta
türelmetlenül. Nogo mögé lépett és a
zseblámpával a koporsóra világított.
A férfi portréi háromdimenziósak
voltak, nemcsak a koporsó oldalán, de
a tetején is. Világosan látszott, hogy
a mővész ugyanaz, aki a
falfestményeket készítette. A fölsı
portré kitőnı állapotban volt. Egy
élete virágában lévı férfit ábrázolt,
erıs, büszke arca, akár egy farmeré
vagy katonáé, a tekintete pedig
nyugodt és tiszta. Jóképő férfi volt,
fejét sőrő, szıke fürtök borították,
és a festmény olyan tökéletes volt,
mintha olyasvalaki festette volna, aki
jól ismerte és szerette ıt. Úgy tőnt,
a mővésznek sikerült megragadnia
jellemét, majd ezután kiemelkedı
erényeit magasztalta.
Nahoot a portréról felnézett a sír
falán lévı feliratra. Hangosan
felolvasta, majd, még mindig
könnyeivel küszködve ismét a koporsóra
nézett és elolvasta a szıke hadvezér
képe alá festett kartust.
- Tanus, Harrab úr. - A hangja
elcsuklott a feltörı érzelmektıl majd
hangosan nyelt egyet és megköszörülte
a torkát. - Ez pontosan megegyezik a
hetedik tekercs leírásával.
Megtaláltuk a sztélét és a koporsót.
Ezek hatalmas, felbecsülhetetlen
értékő kincsek. Herr von Schiller
boldog lesz.
- Bárcsak hihetnék abban, amit mond
- mondta Nogo kétkedve. - Herr von
Schiller veszélyes ember.
- Eddig remek munkát végzett -
biztosította ıt Nahoot. Most már csak
az maradt hátra, hogy a sztélét meg a
koporsót kivigyük a kolostorból a
helikopterhez és elszállítsuk a
Pegazus táborába. Ha ezt meg tudja
csinálni, akkor maga nagyon gazdag
ember lesz. Olyan gazdag, hogy ekkora
gazdagságról még álmodni sem mert.
Ennyi ösztönzés elég volt Nogónak.
Lelkesen felügyelte embereit, akik
porfelhıt kavarva dolgoztak a sztélé
alapja körül, ástak és kiemelték a
körülötte lévı kılapokat. Végül
sikerült kiszabadítaniuk a sztélé
alapját és kiemelték abból a
helyzetbıl, melyben közel négyezer
éven át állt.
Csak miután már kiemelték, akkor
döbbentek rá a kı súlyára. Bármilyen
karcsú volt is, a tömör kı legalább
fél tonnányit nyomott. Nahoot
visszament a qiddistbe, és a kuporgó
szerzetesekre ügyet se vetve
leszaggatott vagy egy tucatnyit a
vastag, gyapjú falikárpitokból, majd a
katonákkal bevitette a maqdasba.
A sztélét és a koporsót is
becsomagolta a nehéz, durva szövéső
gyapjúba. Ez az anyag erıs volt, akár
a vitorlavászon, és az embereknek,
akik vitték, biztos fogást adott. Tíz
jól megtermett katona kellett ahhoz,
hogy megemeljék és elvihessék a
sztélét, míg a fakoporsót, összeaszott
tartalmával hárman is elbírták, így
kíséretül mindössze hét fegyveres
maradt szabadon. Ezután a súlyos
terhet cipelı menet elindult a
Szentségek Szentségének szétroncsolt
ajtaján át a zsúfolt, középsı terembe,
a qiddistbe.
Amint az összegyőlt szerzetesek
rájöttek, hogy mit visznek el tılük,
felháborodott mormogás, siránkozás és
figyelmeztetı kiáltások hangzottak fel
a kuporgó, szent emberek soraiból.
- Csöndet! - üvöltötte Nogo. - Csend
legyen! Hallgattassátok már el ezeket
a barmokat.
Az ırök elıregázoltak az
embertömegben és csizmával,
puskatussal tisztítottak utat az
üvöltözı szerzetesek közt a rablott
kincsnek, hogy a tántorgó teherhordók
kijussanak. A hangzavar egyre nagyobb
lett, a szerzetesek egymást biztatva
üvöltöztek, tiltakoztak, vallásos
felháborodásukat dühöngı ırjöngéssé
korbácsolták. Néhányan, dacolva az
üvöltve kiadott paranccsal, miszerint
ülve kell maradniuk, felpattantak.
Egyre közelebb nyomultak a
fegyveresekhez, egyenruhájukat
markolászták, kántáltak és növekvı
győlölettel, kihívóan tolongtak
körülöttük.
E zőrzavar kellıs közepén, hirtelen
ismét megjelent Jali Hora kísérteties
alakja. A szakálla és a köntöse csupa
vér volt, vérben forgó tekintete
tébolyultan meredt elıre. Szétroncsolt
szájából egy hosszú, elnyújtott
kiáltás szakadt fel. A táncoló
szerzetesek sorai megnyíltak elıtte,
és ı sovány lábai közt verdesı
szoknyájával úgy rontott neki
egyenesen Nogo ezredesnek, akár egy
életre kelt madárijesztı.
- Vissza, te vén bolond! -
figyelmeztette Nogo, és felemelte
puskájának csövét, hogy elhárítsa.
Jali Hora már olyan messze járt,
hogy földi korlátok nem kötötték. Még
csak meg se torpant, hanem egyenesen
belerohant a szurony hegyébe, amit
Nogo a hasa felé tartott.
A tőhegyes acél átdöfte tarka
köntösét, és oly könnyedén szaladt be
alatta húsába, mint a szigony egy
vergıdı hal testébe. A szurony hegye a
háta közepén jelent meg ismét, átbökte
bársony köntösét és rózsaszínné vált
az öregember vérétıl. Jali Hora az
acélra tőzve tekergett, vergıdött és
véres ajkait egy iszonytató sikoly
hagyta el.
Nogo megpróbálta kihúzni belıle a
szuronyt, de az apát nedvesen tapadó
belei fogva tartották az acélt, és
amikor Nogo keményebben rántotta meg,
Jali Hora úgy hánykódott, akár egy
bábu, a karja verdesett, lábai pedig
rugdosva iszonyú táncot jártak.
Csupán egyféleképpen lehet egy így
beszorult szuronyt kiszabadítani. Nogo
az AK-47-es tüzelési módját „egyetlen
lövés"-re állította. Elsütötte a
fegyvert.
A lövés zaját Jali Hora teste
tompította, de még így is akkorát
dörrent, hogy egy pillanatra
elnémította a szerzetesek hangos
kiáltozását. A nagy sebességő golyó
végigszáguldott a szurony vonalán. A
hangsebességnél háromszor gyorsabb
volt, és a nyomában keletkezı
hidrosztatikus lökéshullámok péppé
roncsolták az öregember beleit, húsát
folyékonnyá tették. Megszőnt a
szívóhatás, mely a szuronyt fogva
tartotta, és a lövés ereje lerepítette
Jali Hora tetemét a szurony hegyérıl,
egyenesen a mögötte tolongó
szerzetesek karjaiba.
A feszült, természetellenes csönd
még egy pillanatig kitartott, majd
darabokra tört, amint az iszonyattól
feldühödött szerzetesek kórusa még
hangosabban rázendített. Olyan volt,
mintha egyetlen gondolat, egyetlen
ösztön vezérelné ıket. Akár egy
csapatnyi fehér madár, úgy vetették
magukat a fegyveresekre, lerohanták
ıket azzal a szándékkal, hogy
megtorolják a gyilkosságot. Saját
életükkel mit sem törıdtek, puszta
kézzel csaptak le rájuk, begörbített
ujjakkal kaptak a szemük felé és
megragadták a rájuk irányított puskák
csövét. Néhányan még a szuronyok
pengéjét is megmarkolták puszta kézzel
és a borotvaéles acél átvágta húsukat,
inaikat.
Egy kis ideig úgy tőnt, hogy a
katonákat legyızi, eltiporja a puszta
létszámfölény, ám ekkor azok, akik a
sztélét meg a koporsót vitték,
terhüket letették és lekapták
vállukról fegyverüket.
A szerzetesek túl közel tolongtak
hozzájuk ahhoz, hogy lıni tudjanak,
ezért kénytelenek voltak szuronyaikkal
helyet csinálni maguknak, hogy
fegyverüket használni tudják. Nem
kellett sok hozzá, mivel az AK-47-es
csöve rövid, így közelrıl is
bevethetı. Elsı sorozataikat
csípımagasságban, közvetlen
lıtávolságból eresztették beléjük,
akárha kaszával vágtak volna rendet.
Minden golyó célba ért, a teljes
fémhüvelyő lövedékek szinte
akadálytalanul hatoltak át az egyik
ember testén, hogy aztán megöljék a
mögötte állót is.
Ekkorra már minden katona, fegyverét
félkörben mozgatva tüzelt, és a golyók
úgy záporoztak a szerzetesek tömött
soraira, mint mikor egy kertész fehér
árvácskákkal teli virágágyást locsol.
Amint egy huszonnyolc sorozatos tár
kiürült, kikapták, és helyére egy új,
teli tárat helyeztek.
Nahoot meglapult egy kidılt oszlop
mögött, mely védıpajzsként szolgált
neki. A fegyverek ropogása
megsüketítette és teljesen
összezavarta. Körülnézett és nem akart
hinni a szemének, mely tanúja volt a
mészárlásnak. Ilyen közelrıl a 7.62-es
sorozat lövedékei iszonyatosak, úgy
söpörnek le egy kart vagy lábat,
mintha fejszével vágták volna le, csak
sokkal nagyobb koszt hagynak maguk
után. Ha valaki a hasába kapja, az úgy
kibelez egy embert, mintha csak egy
hal lenne.
Nahoot látta, amint az egyik
szerzetest homlokon találják.
Koponyája vér és agyszövetek
felhıjében szétrobbant, és a
fegyveres, aki rálıtt, nevetett,
miközben tovább tüzelt. Mindnyájukat
hatalmába kerítette a pillanat
ırülete. Mint egy falkányi nekivadult
kutya, mely prédáját üldözi, csak
tüzeltek, töltöttek, majd megint
tüzeltek.
Az elsı sorban lévı szerzetesek
megfordultak, hogy meneküljenek, és
belerohantak a mögöttük állókba.
Együtt küszködtek a kíntól és a
rémülettıl üvöltve, míg egy újabb
golyózápor végig nem söpört rajtuk,
mely megölte vagy megnyomorította
ıket, és rázuhantak halomban heverı
halott vagy haldokló társaikra. A
terem padlóját mintegy szınyegként
borították el a halottak és a
sebesültek. A záporozó golyók elıl
menekülni próbáló szerzetesek
eltorlaszolták az ajtót, saját,
vergıdı, fehér ruhás testük zárta el
az utat, és most a katonák, akik a
qiddist közepén álltak, fegyvereiket e
csapdába esett embertömeg felé
fordították. A golyók beléjük
csapódtak és ık úgy zuhantak a földre,
akár az erdı fái a szélviharban. Most
már a sikoltás nemigen hallatszott; az
egyetlen hang a fegyverek csattogása
volt.
Eltelt néhány perc, mire a fegyverek
is elhallgattak, és akkor már csak a
sebesültek sírása és nyöszörgése
hallatszott.
A termen kék ködként ült meg a
fegyverek füstje, és a lıpor égett
szaga érzıdött mindenütt. Még a
katonák nevetése is elnémult, amint
körülnéztek és látták, milyen hatalmas
vérengzést vittek véghez. A terem
padlóját elborították a testek, melyek
shammája vöröslı vérfoltokkal volt
tele, és alattuk a kövezet is
piroslott a frissen kifolyt vértıl,
melyben ékszerként csillogtak az üres
rézhüvelyek.
- Tüzet szüntess! - adta ki Nogo
kissé megkésve a parancsot. - Fegyvert
vállra! Rakományt felvenni! Elıre,
indulj!
Parancsnokuk hangja magukhoz
térítette ıket, fegyverüket vállukra
vették, majd lehajoltak, hogy
felemeljék súlyos, kárpitba burkolt
terhüket. Aztán tántorogva elindultak,
bakancsuk vérben gázolt, holttesteken
bukdácsoltak, és vonagló vagy már
ernyedten heverı testeken lépkedtek
át. A lıporfüst és a vér szagától, a
golyók szaggatta, szétnyílt testek és
a kiomló belek látványától émelyegve
haladtak át a termen.
Amikor az ajtóhoz értek és
letántorogtak a lépcsın a templom
kihalt, külsı termébe, Nahoot még
ezeknek a harcedzett veteránoknak az
arcán is megkönnyebbülést látott, hogy
végre kiszabadultak a bőzlı kriptából.
Nahootnak ez túl sok volt. Még
legiszonyúbb rémálmában sem látott
ehhez hasonló szörnyőségeket.
Odatámolygott a terem oldalfalához
és megkapaszkodott az egyik gyapjú
faliszınyegben; aztán zihálva
öklendezni kezdett és szája keserő
epével telt meg. Amikor ismét
körülnézett, teljesen egyedül volt,
csupán egy sebesült szerzetes
vonszolta magát felé a kıpadlón,
akinek a gerincét lıtték át és
megbénult lábai élettelenül siklottak
utána, miközben, akár egy csiga, véres
csíkot hagyott maga után a köveken.
Nahoot felsikoltott és visszahıkölt
a sebesült szerzetestıl, majd
megpördült és kimenekült a templomból,
végigfutott a Nílus-szurdok fölötti
oszlopos folyosón a katonák után, akik
már a kılépcsıkön vitték felfelé
terhüket. Annyira eszét vesztette az
iszonytató rémülettıl, hogy még a
közeledı helikopter hangját se
hallotta, csak akkor, amikor
közvetlenül a feje fölött körözött
ezüstként csillogó pörgı rotorjával.

Gotthold von Schiller a barakk


ajtaja elıtt állt Utte Kemperrel, aki
egy lépéssel mögötte várakozott. A Jet
Ranger pilótája már elıre leadta a
jelentést rádión, így minden készen
állt értékes rakományának fogadására.
A helikopter halovány porfelhıt kavart
a leszállóhely fölött, amint
leereszkedett a földre. Hosszú,
kárpitba csomagolt terhe nem fért be a
kabinba, ezért a gép talpaihoz
erısítették. Amint a talpak földet
értek, és a pilóta csökkentette a
motor fordulatszámát, Jake Helm egy
tucatnyi ember élén nyomban ott
termett, hogy meglazítsák a
nejlonhevedereket, és leemeljék a
nehéz csomagot. Az overallos munkások
csapata közös erıvel a barakkhoz vitte
a sztélét, majd óvatosan bevitték az
ajtón. Helm mindvégig mellettük volt
és rövid parancsokat osztogatott.
A tanácsteremben már csináltak neki
helyet, a hosszú asztalt egészen a
falhoz tolták. A sztélét rendkívül
óvatosan letették, majd percekkel
késıbb Tanus, Egyiptom Nagy
Oroszlánjának koporsója is mellé
került.
Helm nyersen elküldte az embereket,
majd becsukta és bereteszelte mögöttük
az ajtót. Csupán négyen maradtak a
helyiségben. Nahoot és Helm a sztélé
mellett guggolt, készen arra, hogy
kicsomagolják a gyapjú faliszınyegbıl.
Von Schiller Uttéval a sztélé
tetejénél állt.
- Kezdhetjük? - kérdezte Helm
halkan, miközben von Schiller arcát
nézte, mint egy hőséges kutya a
gazdáját.
- Óvatosan - figyelmeztette von
Schiller fojtott hangon. – Nehogy
bármi is megsérüljön. - Homloka
verejtékben úszott és az arca nagyon
sápadt volt. Utte védelmezın közelebb
lépett hozzá, de von Schiller még csak
felé sem nézett. Meredten bámulta a
kincset, ami a lába elıtt hevert.
Helm kinyitotta a zsebkését és
átvágta a csomagolást tartó, bojtos
zsinórt. Ahogy ezt von Schiller
figyelte, légzése egyre hangosabbá
vált. Torkából olyan érdes hang tört
elı, mint egy olyan emberébıl, aki már
a tüdıtágulás utolsó stádiumában van.
- Igen - suttogta rekedten -, így
kell ezt csinálni. - Utte Kemper
fınöke arcát figyelte. Mindig ilyen
volt, amikor valami jelentıs tárggyal
gyarapította régiségeinek
győjteményét.
Olyan volt, mintha egy roham, egy
komoly szívroham határán lenne, de
Utte tudta, hogy a szíve olyan erıs,
akár egy bivalyé.
Helm most az oszlop csúcsához jött
és óvatosan egy kissé behasította az
anyagot. Késének hegyét ebbe a
hasítékba helyezte, majd lassan, mint
egy cipzárat, végighúzta lefelé, az
oszlop alja felé. A kés borotvaéles
volt, és ahogy az anyag lehullt,
feltárult alatta a feliratos kı.
A veríték már patakokban folyt von
Schiller bırén. Álláról nagy
csöppekben hullott le keki zubbonyára.
Halkan felnyögött, amint meglátta a
kıbe vésett hieroglifákat. Utte
figyelte, miközben saját izgalma is
nıttön-nıtt. Pontosan tudta, hogy mire
számíthat, amikor a férfit az
érzelmeknek ilyen rohama keríti
hatalmába.
- Nézze ezt itt, Herr von Schiller.
- Nahoot az obeliszk mellett térdelt
és ujjával a törött szárnyú sólyom
körvonalait mutatta. - Ez itt Taita, a
rabszolga aláírása.
- Eredeti? - kérdezte von Schiller,
egy nagyon beteg ember ingerült,
sípoló hangján.
- Eredeti. Az életemet teszem rá.
- Még arra is sor kerülhet -
figyelmeztette von Schiller. A szeme
olyan kemény ragyogással csillogott,
akár két halovány zafír.
- Ennek az oszlopnak a feliratait
közel négyezer évvel ezelıtt vésték -
ismételte meg Nahoot makacsul. - Ez
pedig itt a írnok valódi pecsétje. -
Könnyedén, gördülékenyen fordítani
kezdte a jeleket, miközben arca szinte
vallásos eksztázisban égett: -
„Anubisz, a sakálfejü, a sírvilág
istene mancsában tartja a vért, a
zsigereket, a csontokat, a tüdıt és a
szívet, melyek különálló részeim. Úgy
mozgatja ıket, akár a köveket a bao-
táblán, végtagjaim számlálóként
szolgálnak neki, a fejem pedig a nagy
bika a hosszú táblán..."
- Elég! - parancsolta von Schiller.
- Erre késıbb is épp elég idınk lesz.
Most menjenek. Hagyjanak magamra.
Vissza ne jöjjenek, amíg nem küldök
magukért.
Nahoot döbbentnek tőnt, ahogy
bizonytalanul feltápászkodott. Nem
számított rá, hogy diadalának
pillanatában ilyen váratlanul
elküldik. Helm intett neki, és
mindketten sietve a barakk ajtajához
mentek.
- Helm - szólt utána rekedten von
Schiller -, gondoskodjanak róla, hogy
senki ne zavarjon.
- Természetesen, Herr von Schiller.
- Kérdı tekintettel pillantott Utte
Kemperre.
- Nem - mondta von Schiller. - İ
marad.
A két férfi elhagyta a helyiséget,
és Helm gondosan becsukta maga mögött
az ajtót. Utte átment a szobán és
ráfordította a kulcsot. Aztán hátát az
ajtónak támasztva, hátra dugott kézzel
von Schiller felé fordult.
Tömör, hegyes melleit elırenyomta.
Mellbimbói tisztán látszottak a vékony
pamutblúz alatt, keménnyé merevedtek,
akár a márvány.
- A jelmezt? - kérdezte. - Akarja a
jelmezt? - Az ı hangja is fátyolos,
feszült volt. Legalább annyira élvezte
ezt a játékot, mint von Schiller.
Átment a szobán és egy ajtón át
eltőnt saját lakrészében. Amint
kiment, von Schiller vetkızni kezdett.
Amikor már anyaszült meztelen állt a
szoba közepén, ruháit egy sarokba
hajigálta és az ajtó felé fordult,
melyen át a nı vissza fog térni.
Aztán hirtelen ott állt az ajtóban,
és von Schiller felszisszent, ahogy
meglátta ezt az átalakulást. Szoros
fonatokból álló egyiptomi parókát
viselt, azon pedig az ureuszt, egy
diadémot a csuklyás kobrafejjel, mely
mereven ágaskodott a homloka fölött. A
korona eredeti volt, éppoly régi, mint
maga az idı - von Schiller ötmillió
német márkát fizetett érte.
- Én az ısi, egyiptomi Lostris
királynı reinkarnációja vagyok -
dorombolta Utte. - A lelkem
halhatatlan. A testem ellenáll a múló
idınek. - Egy hercegnı sírjából
származó arany szandált viselt meg
karkötıket és egy pár fülbevalót
ugyanabból a sírból. Mind valódi
királyi hagyaték.
- Igen. - Von Schiller hangja
elfúlt, és az arca olyan sápadt volt,
akár a halál.
- Engem semmi sem pusztíthat el.
Örökké élek – mondta a nı. Szoknyája
áttetszı, sárga selyem volt, melyet
drágakövekkel kirakott, aranyból
készült öv fogott össze.
- Örökké - ismételte meg von
Schiller.
Utte deréktól fölfelé meztelen volt.
Hatalmas keblei fehérek voltak, akár a
tej. Mindkét kezét a melle alá
helyzete.
- Kebleim fiatalok és bársonyosan
simák maradtak négyezer éven át -
dorombolta. - Felajánlom ıket neked.
Utte kilépett az arany szandálból,
lába karcsú volt és formás. Sárga
szoknyájának hasítékát elıl
szétnyitotta, és úgy tartotta, hogy
alteste látható legyen. Minden
mozdulata lassú volt és kiszámított.
Ügyes színésznı volt.
- Ez az örök élet ígérete. - Jobb
kezét sőrő, mézszínő
szeméremszırzetére tette. - Felajánlom
neked.
Von Schiller halkan felnyögött és
kipislogta a szemébe csurgó verítéket,
miközben mohón figyelte Uttét.
Lassan, buján himbálta csípıjét,
akár egy győrőibıl kitekeredı kobra.
Lábát széttette és széttárta combjait.
Ujjával kitárta hüvelyét.
- Ez az örökkévalóság kapuja.
Megnyitom elıtted.
Von Schiller hangosan felnyögött.
Akárhányszor is ismételték már el ezt
a rítust, mindig hatással volt rá.
Mint aki révületbe esett, úgy indult
el a nı felé. Teste sovány volt,
aszott, akár egy ezeréves múmiáé.
Mellkasán a szır ezüstösen
göndörödött, beesett hasa csupa ránc
és redı volt, de szeméremszırzete sőrő
és sötét, akár a haja. Hímvesszıje
hatalmas volt, aránytalanul nagy ahhoz
a sovány, öreg testhez képest, melyen
himbálódzott. Ahogy a nı lassan
közeledett felé, megtelt és a hajlása
is megváltozott, a fonnyadt fityma
magától elmozdult és feltárult alatta
a hatalmas, bíborszínő makk.
- A sztélére - hörögte. - Gyorsan! A
kıre.
Utte megfordult és feltérdelt a
kıre, miközben válla fölött figyelte,
amint a férfi mögé lép. A feneke kerek
volt és fehér, akár két strucctojás.

Helm és emberei késı éjszakáig


dolgoztak a Pegazus mőhelyében,
faládákat készítettek, hogy
biztonságosan elhelyezhessék bennük a
sztélét meg a koporsót. Másnap
hajnalban már mindkettı fenn volt az
egyik hatalmas teherautón, gumival
voltak kipárnázva, és leszíjazták ıket
a külön e célra készült
tartóállványokra.
Saját javaslatára Nahoot a teherautó
hátsó részében utazott Addisz-Abebába,
ami több mint harmincórás, hosszú és
fárasztó utat jelentett. A Pegazus
Falconja a repülıtér betonján állt,
amikor a poros teherautó kigördült a
biztonsági kapun és leparkolt
mellette.
Von Schiller és Utte Kemper a
társaság helikopterén tették meg az
utat. Obeid tábornok is velük volt.
Azért jött ki a reptérre, hogy au
revoirt mondjon nekik és szerencsés
utat kívánjon.
Mialatt a faládákat felpakolták a
sugárhajtású gépre, Obeid az ott
várakozó vámtiszttel beszélt. Az
lepecsételte a két ládányi „Geológiai
minta" kiszállítására vonatkozó
iratokat, majd diszkréten távozott.
- A rakodást befejeztük, készen
állunk, hogy elindítsuk a motorokat,
Herr von Schiller - mondta a Pegazus
egyenruhás fıpilótája és tisztelgett.
Von Schiller kezet fogott Obeiddel
és felkapszkodott a lépcsın. Utte és
Nahoot Guddabi követték. Nahoot szeme
alatt a karikák még a szokottnál is
mélyebbek és sötétebbek voltak. Az
utazás már szinte teljesen
kimerítette, de a faládákat egy
pillanatra sem vesztette volna szem
elıl.
A Falcon felemelkedett a hegyek fölé
a vakító, tiszta égbe és északnak
tartott. Néhány pillanattal azután,
hogy a pilóta kikapcsolta az övek
becsatolására vonatkozó jelzést, Utte
Kemper dugta be szép, szıke fejét a
pilótafülke ajtaján és a fıpilótához
fordult: - Herr von Schiller szeretné
tudni a várható érkezést.
- Számításaim szerint 21 órakor
szállunk le Frankfurtban. Kérem,
közölje Herr von Schillerrel, rádión
már értesítettem a fıirodát, azzal az
utasítással, hogy érkezésünkkor a
reptéren készen álljon minden a
továbbszállításra.
A Falcon a tervezett idınél néhány
perccel korábban landolt, majd
begördült a cég tulajdonát képezı
hangárba. Azok a vezetı beosztású, a
vám- és a bevándorlási hatóságot
képviselı tisztviselık, akik várták
ıket, régi ismerısök, mindig kéznél
voltak, ha a Falcon valami különleges
szállítmánnyal érkezett. Miután
végeztek a formalitásokkal, a Falcon
kis bárpultjánál ittak egy snapszot
Gotthold von Schillerrel, és közben
diszkréten zsebre tették a maguk
borítékát, melyeket a kristálypoharak
mellett, a bárpulton találtak.
Az éjszaka hátralévı részének javát
a hegyek felé vezetı úton töltötték.
Von Schiller sofırje végig követte a
jeges, kanyargós hegyi úton a fedett
Pegazus-teherautót, melyet
rakományával együtt egy pillanatra sem
tévesztett szem elıl. Hajnali ötkor
behajtottak a Schloss kıkapuján, ahol
is a vadaskertben fél méteres volt a
hó. Maga a kastély sötét, kıcsipkés
oromzatával és keskeny, csúcsíves
ablakaival olyan volt, mintha Bram
Stoker regényeibıl került volna ide.
Mindazonáltal, még ezen a korai órán
is az inas és a teljes személyzet
kéznél volt, hogy üdvözölje gazdáját.
Herr Reeper, von Schiller
győjteményének kezelıje és
legmegbízhatóbb asszisztense is ott
várt, készen arra, hogy a két faládát
levigyék a páncélterembe.
Tiszteletteljes áhítattal emelték ki
ıket a villás emelıvel, majd lementek
velük a külön erre a célra beszerelt
lifttel.
Amíg kicsomagolták a ládákat, von
Schiller visszatért saját lakrészébe,
mely az északi toronyban volt.
Megfürdött, majd elfogyasztott egy
könnyő reggelit, amit kínai szakácsa
készített. Amikor végzett, bement
felesége hálószobájába. Még gyöngébb
volt, még rosszabb állapotban volt,
mint mikor utoljára látta. A haja már
teljesen fehér, az arca beesett és
viaszszínő. Elküldte az ápolónıt és
gyöngéden megcsókolta felesége
homlokát. A rák lassanként elemészti,
de ı volt két fiának anyja, és a maga
módján von Schiller még mindig
szerette.
Egy órát töltött vele, majd átment
saját hálószobájába és aludt négy
órát. Az ı korában ennél több alvásra
nem volt szüksége, még akkor sem, ha
nagyon fáradt volt. A délután közepéig
dolgozott Uttéval és két másik
titkárnıvel, amikor kincstárnoka
felszólt a házi telefonon, hogy
odalenn a páncélteremben készen
állnak.
Von Schiller és Utte együtt mentek
le a lifttel, majd amikor az ajtó
kinyílt, Herr Keeper és Nahoot várt
rájuk. Von Schillernek csak egy
pillantást kellett vetnie arcukra és
máris látta, hogy mindkettı odáig van
az izgalomtól, alig várják, hogy
elújságolhassák híreiket.
- Elkészültek a röntgenfelvételek? -
kérdezte von Schiller, miközben
végigsietett a páncélterembe vezetı,
föld alatti folyosón.
- Az asszisztensek elkészültek -
mondta neki Reeper. Kitőnı munkát
végeztek. A lemezek igazán
csodálatosak. Ja, wunderbar!
Von Schiller alapítványa tartotta
fenn a klinikát, így bármilyen
kívánsága volt, azt királyi
parancsként kezelték. Az igazgató
leküldte legmodernebb, hordozható
röntgenkészülékét és két asszisztenst,
hogy elkészítsék a felvételeket Harrab
úr múmiájáról, meg az egyik vezetı
radiológust, hogy értelmezze azokat.
Reeper behelyezte mőanyag kártyáját
a páncélterem acélajtajának zárjába,
és az ajtó halk, pneumatikus
szisszenéssel kinyílt. Mind
félreálltak, hogy von Schiller
léphessen be elsıként. Von Schiller
egy pillanatra megállt az ajtóban, és
körülpillantott a hatalmas
páncélteremben. Ez az élvezet sosem
tompult. Épp ellenkezıleg, mintha
egyre erısebbé vált volna,
valahányszor belépett.
A falak két méter magasan acélból és
betonból épültek, és fel volt szerelve
az összes elektronikus védelmi
berendezéssel, amit emberi elme valaha
is kiötlött. De ebbıl semmi sem
látszott, amikor végignézett a lágy
fénnyel megvilágított, elegánsan
berendezett, fı kiállító termen. A
belsı teret Európa legkiválóbb
belsıépítészei tervezték és
alakították ki. Az uralkodó szín a kék
volt. A győjtemény minden egyes
darabja külön tárlókban volt
elhelyezve, úgy, hogy a lehetı legjobb
oldalát mutassa.
Az éjszínkék bársonypárnákon
mindenütt arany és drágakövek
ragyogtak. Rafináltan elrejtett
spotlámpák fénye világította meg a
fényesen csillogó alabástromot és
követ meg a ragyogó elefántcsontot és
obszidiánt. Csodálatos szobrok álltak
itt. E teremben összegyőlt az ısi
istenek panteonja: Thot, Anubisz,
Hápi, Szét és a dicsı háromság,
Ozirisz, Ízisz és a fiú, Hórusz.
Kifürkészhetetlen szemük most is
éppúgy pillantott a világra, miként
végignézték a korábban elvonuló korok
hosszú menetét.
Ideiglenes talpazatán, a terem
közepén, a legfontosabb helyen állt e
rendkívüli győjtemény legújabb
darabja, Taita magas, kecses kı
testamentuma. Von Schiller megállt
mellette és megcirógatta a simára
csiszolt követ, mielıtt továbbment
volna a másik terembe.
Itt feküdt két bakon Tanus, Harrab
úr koporsója. Egy fehér köpenyes
radiológusnı téblábolt hátulról
megvilágított táblája elıtt, melyre a
röntgenfelvételeket csíptették. Von
Schiller egyenesen ehhez a táblához
ment, és a rajtuk lévı, foltokkal teli
képeket vizsgálgatta. A fakoporsó
körvonalain belül tisztán látszott a
mellén keresztbe tett kézzel fekvı
emberi alak. Ez emlékeztette ıt egy
középkori katedrálisban lévı szarkofág
tetejére vésett, régi lovag képmására.
- Mit tud nekem mondani a testrıl? -
kérdezte a radiológust, anélkül hogy
ránézett volna.
- Férfi - mondta a nı határozottan.
- Jócskán középkorú. Halálakor ötven
fölött és hatvanöt alatt volt. Kis
termető. Minden jelenlévı arca
megrándult és von Schillerre néztek.
Úgy tőnt, mintha nem vette volna észre
ezt a kirívó megjegyzést. - Öt foga
hiányzik. Egy felsı frontfog, egy
szemfog és három zápfog. A
bölcsességfogak nem törtek át. A
megmaradt fogak zöme erısen szuvas.
Krónikus bilharciafertızés jelei jól
láthatók. Feltehetıleg
kisgyermekkorban gyermekbénuláson
esett át, bal lábán sorvadás. - A
radiológusnı öt percen át sorolta
megállapításait, majd így fejezte be:
- A halál feltehetı oka egy szúrt seb
a mellkas jobb felsı részén. Dárda
vagy nyíl. A bemeneti szög alapján
arra következtetek, hogy a dárda vagy
a nyíl hegye átdöfte a jobb oldali
tüdıt.
- Van még valami? - kérdezte von
Schiller, amikor a nı elhallgatott. A
radiológus habozott, majd folytatta.
- Herr von Schiller, nyilván
emlékszik rá, hogy már jó néhány
múmiát vizsgáltam meg önnek. Ebben az
esetben a bemetszéseket, melyeken át a
zsigereket eltávolították, úgy tőnik,
sokkal szakszerőbben, sokkal szebben
végezték el, mint a többi holttesten.
Úgy tőnik, hogy a beavatkozást végzı
egyén tanult orvos volt.
- Köszönöm. - Von Schiller most
Nahoot felé fordult. Van valami, amit
hozzá akar tenni ezen a ponton?
- Csupán annyit, hogy ez a leírás
nem egyezik meg azzal, amit a hetedik
tekercs halála idıpontjában Tanusról,
Harrab úrról ad.
- Amennyiben?
- Tanus magas volt. Sokkal
fiatalabb. Nézze a koporsóban lévı
portrékat.
- Folytassa - szólította fel von
Schiller.
Nahoot odalépett a
röntgenfelvételekhez és rámutatott
több tömör, sötét tárgyra, melyek a
testet díszítették. Mindnek tisztán
látszottak a körvonalai.
- Ékszerek - mondta. - Amulettek.
Karkötık. Melldíszek. Több nyaklánc.
Győrők, fülbevalók. De ami a
leglényegesebb Nahoot a halott
homlokát övezı, sötét körre mutatott
-, az ureusz korona. A szent kígyó
körvonalai egészen tisztán
felismerhetık a kötés alatt.
- Mit akar ez jelenteni? - Von
Schiller döbbent volt.
- Ez nem egy közember, még csak nem
is egy nemes holtteste. Túl nagy a
díszítmények száma. De mind közt a
legjelentısebb az ureusz korona. Ezt
csakis a királyi család viselte. Úgy
hiszem, hogy ez itt egy királyi múmia.
- Lehetetlen - csattant fel von
Schiller. - Nézze meg a koporsón lévı
feliratot. Meg azokat, amiket a sír
falára festettek. Világos, hogy ez itt
egy egyiptomi hadvezér múmiája.
- Ezzel kapcsolatban van itt valami,
Herr von Schiller. Van egy lehetséges
magyarázat. A könyvben, amit egy angol
írt meg, és a címe A folyó istene, van
egy érdekes gondolat, miszerint Taita,
a rabszolga kicserélte a két múmiát,
Mamose fáraóét és jó barátjáét,
Tanusét.
- Miféle földi oka lehetett erre? -
Von Schiller kétkedınek tőnt.
- Nem földi, hanem spirituális,
természetfölötti oka volt rá. Taita
azt akarta, hogy a túlvilágon barátja
használhassa és birtokolja a fáraó
minden kincsét. Ez volt az utolsó,
legvégsı ajándéka barátjának.
- És maga ezt elhiszi?
- Nem mondom, hogy nem hiszem. Van
még egy tény, mely úgy tőnik,
alátámasztja ezt a teóriát. A
röntgenfelvételek alapján eléggé
nyilvánvaló, hogy a koporsó túl nagy a
benne lévı testnek. Számomra
nyilvánvalónak tőnik, hogy ezt egy
nagyobb embernek készítették. Igen,
Herr von Schiller, én úgy hiszem, hogy
rendkívüli esélyünk van rá, hogy ez
itt egy királyi múmia.
Von Schiller arca hamuszürkévé vált,
miközben hallgatta. Izzadságcseppek
gyöngyöztek a homlokán, és a hangja
rekedt, fojtott volt, amikor
megkérdezte:
- Egy királyi múmia?
- Nagy a valószínősége.
Von Schiller lassan közeledett a
bakon álló, lezárt koporsóhoz, majd
meredten nézte a halott portréját a
koporsó tetején.
- Mamose arany ureusza. A fáraó
személyes ékszerei. Reszketett a keze,
ahogy a koporsó tetejére tette. - Ha
ez így van, akkor ez a lelet még
legmerészebb reményeinket is
túlszárnyalja.
Von Schiller nagy levegıt vett, hogy
kissé lecsillapítsa magát. - Nyissák
ki a koporsót. Csomagolják ki Mamose
fáraó múmiáját.
Ez aprólékos, fáradságos munka volt.
Nahoot sokszor végzett már ilyen
feladatot, de soha nem egy ilyen
illusztris személyiség, egy egyiptomi
fáraó földi maradványain.
Nahootnak elıször meg kellett
állapítania, hogy hol vannak a
koporsófedél illeszkedési pontjai a
festék alatt. Amikor ezzel megvolt,
lekapirgálhatta az ısi fénymázt és
ragasztót, ami a fedelet a helyén
tartotta. Nagyon óvatosan kellett
dolgoznia, hogy a lehetı legkisebb
kárt okozza: maga a törékeny koporsó
is felbecsülhetetlen érték volt. Ez a
munka két teljes napot vett igénybe.
Amikor a koporsófedél már szabad
volt és készen álltak rá, hogy
leemeljék, Nahoot üzent von
Schillernek, aki végrehajtó-bizottsági
ülést tartott fiaival és a társaság
többi igazgatójával odafönn a
könyvtárban. Von Schiller nem volt
hajlandó bemenni a városba erre az
ülésre: egyszerően nem bírta ki, hogy
távol legyen legújabb kincsétıl. Amint
megkapta Nahoot üzenetét, nyomban
elnapolta az ülést a következı
hétfıig, és igazgatóit meg utódait
minden teketória nélkül elküldte.
Ezután, anélkül, hogy kikísérte volna
ıket várakozó limuzinjaikhoz, nyomban
lesietett a páncélterembe.
Nahoot és Keeper egy könnyő
állványzatot szerelt a koporsó fölé,
melyrıl két csigasor csüngött alá.
Amint von Schiller belépett a
páncélterembe, Keeper elküldte
asszisztenseit. Csupán ık hárman
lesznek szemtanúi a koporsó
felnyitásának.
Keeper a koporsó fejrészéhez
állította von Schiller szınyeggel
borított rönkjét, hogy miközben ık
dolgoznak, von Schiller már
beláthasson a koporsóba. Az öregember
errıl a magaslatról bólintott oda
nekik, hogy elkezdhetik. A két csiga
kerekei kattogtak, hol az egyik, hol a
másik, ahogy Keeper és Nahoot finoman
húzták a kötelet. Halk reccsenés, majd
a hasadó fa hangja hallatszott, amire
von Schiller arca összerándult.
- Ez csak a ragasztó maradéka, ami
még tartotta a fedelet – nyugtatta meg
Nahoot.
- Folytassák! - utasította ıket von
Schiller, mire újabb tizenöt centivel
megemelték a tetıt, míg végül ott
függött a levegıben a koporsó fölött.
Az állványzat nejlongörgıkön állt,
mely simán gurult a mozaikpadlón. A
koporsótetıvel együtt elgurították az
útból az egészet.
Von Schiller bekémlelt a nyitott
koporsóba. Arca döbbentté vált. Arra
számított, hogy egy szépen bepólyált
emberi alakot lát majd, amint ott
fekszik nyugodtan a hagyományos
temetkezési pózban. Ehelyett a koporsó
belseje tele volt tömve összevissza
hányt vászonkötéssel, ami a testet
teljes egészében eltakarta a szeme
elıl.
- Mi a fene... - kiáltott fel von
Schiller döbbenten. Kezét kinyújtotta,
hogy kivegyen egy maréknyit ebbıl a
régi, elszínezıdött pólyából, de
Nahoot megállította.
- Ne! Ne nyúljon hozzá - kiáltotta
izgatottan, majd nyomban bocsánatot
kért. - Elnézést, Herr von Schiller,
de ez fantasztikus. Ez erısen
alátámasztja azt a teóriát, hogy a
holttesteket kicserélték. Azt hiszem,
elıbb tanulmányoznunk kéne, mielıtt
tovább folytatnánk a kigöngyölést.
Természetesen az ön engedélyével, Herr
von Schiller.
Von Schiller habozott. Izgatott
volt, hogy minél elıbb megtudja, mi
van ezek alatt az ócska, régi rongyok
alatt, de rájött, hogy fontos most az
óvatosság és a körültekintés. Egyetlen
elsietett mozdulat helyrehozhatatlan
kárt okozhat. Felegyenesedett és
lelépett rönkjérıl.
- Helyes - dünnyögte. Sötétkék,
kétsoros zakójának szivarzsebébıl
elıhúzott egy zsebkendıt, és letörölte
az arcáról az erısen gyöngyözı
verítéket. A hangja reszketett, amikor
megkérdezte: - Lehetséges? Lehet, hogy
ez maga Mamose?
Ahogy zsebkendıjét nadrágja zsebébe
dugta, kissé csodálkozva vette észre,
hogy fájdalmas merevedése van.
Zsebében lévı kezével elhelyezte, hogy
hasához simuljon. - Vegyék ki azt a
szabadon lévı pólyát!
- Ha megengedi, Herr von Schiller,
elıször fényképeznünk kéne - javasolta
Keeper tapintatosan.
- Természetesen - egyezett bele
nyomban von Schiller. Mi tudósok
vagyunk, régészek, nem közönséges
fosztogatók. Készítsék el a
fényképeket.
Lassan dolgoztak, és von Schillernek
ez a késlekedés tantaluszi kínokat
okozott. Idelenn a páncélteremben az
ember nem érzékelte az idı múlását, de
amikor az immáron ingujjra vetkızött
von Schiller arany karórájára
pillantott, döbbenten látta, hogy
közben beesteledett, és már kilenc óra
is elmúlt. Levette nyakkendıjét és a
zakója mellé hajította a padra, majd
ismét a munkára összpontosított.
Az ısi kötések tömege alól
fokozatosan elıbukkant egy emberi test
alakja, de már éjfél is elmúlt, mire
Nahoot a rendetlenül behajigált régi
anyag utolsó kis csomóját is
lefosztotta a múmia törzsérıl.
Pislogtak, ahogy megcsillant az arany,
mely épp csak látható volt a pólya
egyenletes rétegei alatt, amit
aprólékos gonddal, gyakorlott kézzel
tekertek a holttestre a balzsamozók.
- Eredetileg természetesen még több
masszív külsı koporsónak is lennie
kellene. Ezek azonban hiányoznak,
csakúgy, mint a maszk. Azok nyilván az
eredeti szarkofágban vannak és Tanus
testét takarják a még feltárásra váró
királyi sírban. Nekünk itt csupán a
királyi múmia belsı pólyája és díszei
maradtak.
Hosszú csipeszekkel nekilátott, hogy
legöngyölje a pólya felsı rétegét,
miközben von Schiller a rönkjén állt,
dünnyögött és türelmetlenül toporgott.
- Mamose királyi házának melldísze -
suttogta tiszteletteljes áhítattal
Nahoot. A hatalmas ékszer tündöklın az
ívlámpák fénye alatt. Csak úgy
vakított a kék lazúrkı, a vörös
kalcedon és az arany, mely befedte a
múmia egész mellkasát. A központi
motívum egy repülı keselyő volt, mely
szélesre tárt szárnyakkal tört a
magasba és karmai közt tartotta a
király arany kartusát. Csodás
mestermunka volt, és maga a kompozíció
lenyőgözı.
- Most már semmi kétség - suttogta
von Schiller. - A kartus bizonyítja a
test kilétét.
Következı lépésként a király kezét
göngyölték ki, melyet a hatalmas
melldísz fölött kulcsoltak össze.
Hosszú, finom ujjai voltak és mind
tele sok-sok csodálatos győrővel.
Halott kezével fogta hatalmának
jelképeit, a jogart meg a korbácsot,
és amikor ezeket meglátták, Nahoot
ujjongani kezdett.
- A királyság jelképei. Újabb
bizonyíték arra, hogy ez Mamose, a
nyolcadik, az ısi Egyiptom Felsı- és
Alsó-királyságának uralkodója.
Ekkor odalépett a király még
bepólyált fejéhez, de von Schiller
megállította. - Azt hagyja utoljára! -
parancsolta. - Még nem készültem fel
rá, hogy a fáraó arcára nézzek.
Így aztán Nahoot és Keeper
figyelmüket a király testének alsó
része felé fordították. Ahogy
rétegenként emelték le róla a pólyát,
úgy került elı egymás után az
amulettek tömege, melyeket a
balzsamozók helyeztek el a pólya
alatt, hogy varázserejükkel
megvédelmezzék a halottat. Volt köztük
arany, faragott drágakı és ragyogó
színekben pompázó kerámia, a formája
mindnek csodálatos - ott volt a levegı
minden madara, a föld minden
teremtménye és a Nílus vizeinek minden
hala. Egyenként, in situ fényképezték
le az amuletteket, mielıtt
kiszabadították és a munkaasztalon
lévı tálcán a megfelelı számozású
rekeszbe helyezték.
A fáraó lába éppoly kicsi és finom
volt, mint a keze, és minden egyes
lábujja drágaköves győrőkkel volt
tele. Most már csak a feje volt
elfedve, és mindkét férfi kérdı
tekintettel fordult Von Schiller felé.
- Már nagyon késı van, Herr von
Schiller - mondta Keeper -, ha esetleg
szeretne már lepihenni...
- Folytassák! - hangzott a nyers
utasítás, így aztán két oldalról a
múmia fejéhez léptek, míg von Schiller
továbbra is ott állt közöttük az
emelvényen.
A király arca fokozatosan, négyezer
év múltán elıször tárult fel a világ
elıtt. Vékony szálú, ritkás haja még
mindig vörös volt a hennától, amivel
még élete során festették be. Illatos
gyantával kezelt bıre most is oly
feszes volt, akár a csiszolt
borostyán. Az orra vékony volt és
horgas. Ajkai puha, szinte álmodozó
mosolyra húzódtak, így jól látszott az
az őr is, melyet hiányzó frontfoga
hagyott.
A gyanta rátapadt szempillájára is,
így olyan volt, mintha könnyektıl
volna nedves, és szemhéja csak félig
volt lecsukva. Úgy tőnt, mintha még
mindig ott ragyogna benne az élet, és
csak amikor von Schiller közelebb
hajolt, akkor döbbent rá, hogy az ısi
szemüregben azok a porcelánkorongok
csillogtak, melyeket a balzsamozás
során helyeztek az üresen tátongó
szemgödrökbe.
A fáraó homlokán ott volt a szent
ureusz korona. A kobrafejnek még most
is tökéletes volt minden része. A lágy
fém nem kopott meg, nem volt rajta egy
horzsolás sem. A kígyó hátrahajló
méregfogai hegyesek voltak, és hosszú,
villás nyelve ott tekergett köztük.
Szemei csillogó, kék üvegbıl
készültek. A csuklyás mérges kígyó
alatt egy aranylemezre volt rávésve
Mamose királyi kartusa.
- Kérem azt a koronát! - Von
Schiller hangja fojtott volt a
szenvedélytıl. - Vegyék le, hogy a
kezembe vehessem!
- Lehet, hogy nem tudjuk levenni
anélkül, hogy megsértenénk a királyi
múmia fejét - tiltakozott Nahoot.
- Ne vitatkozzon velem! Tegye, amit
mondtam!
- Máris, Herr von Schiller - adta
meg magát Nahoot. De idıbe telik, míg
sikerül kiszabadítani. Ha Herr von
Schiller most szeretne lepihenni, majd
informáljuk, amint sikerült
meglazítani a koronát, és készen
állunk, hogy leemeljük önnek.
Az arany diadém erısen hozzátapadt a
király homlokának gyantával átivódott
bıréhez. Ahhoz, hogy le tudják venni,
Nahootnak és Reepernek elıbb ki
kellett emelniük a testet a
koporsóból, majd ráfektették arra a
rozsdamentes acél halotti ágyra, mely
a király testére várt. Aztán egy külön
erre a célra készített oldószerrel meg
kellett lágyítani, majd eltávolítani a
gyantát. Ez a mővelet pontosan olyan
hosszadalmas volt, miként azt Nahoot
elıre megmondta, de végül sikerrel
jártak.
Az arany ureuszt, akárha koronázásra
készítenék elı, egy kék bársonypárnára
helyezték. A páncélterem fı
helyiségében letompították a fényeket
és úgy rendezték, hogy mindössze
egyetlen spotlámpa fénye világítsa meg
a koronát. Ezután mindketten
felmentek, hogy szóljanak von
Schillernek.
Nem hagyta, hogy a két régész is
vele tartson, amikor visszament a
páncélterembe, hogy megtekintse a
koronát. Csak Utte Kemper volt vele,
amikor kinyitotta a páncélterem
páncélajtaját és a súlyos ajtó
nesztelenül kinyílt.
Ahogy beléptek a páncélterembe, von
Schiller szeme nyomban megakadt a
bársonypárnán csillogó koronán.
Azonnal asztmatikusán sípolni
kezdett, megragadta Utte kezét, majd
úgy megszorította, hogy a nı ízületei
belereccsentek, és felnyögött a
fájdalomtól. De ez a fájdalom
felizgatta. Von Schiller
levetkıztette, majd a fejére tette a
koronát, és meztelenül befektette a
nyitott koporsóba.
- Én vagyok az élet ígérete -
suttogta Utte az ısi koporsóból. -
Enyém a halhatatlanság fénylı arca.
Von Schiller nem nyúlt hozzá. Ott
állt meztelenül a koporsó fölött, és
szenvedélytıl duzzadó pénisze úgy
meredezett hasa alatt, mintha külön,
önálló életet élne.
Utte lassan végigcsúsztatta kezét
saját testén, majd, ahogy
vénuszdombjához ért, ünnepélyesen
kántálta: - Örökké élj!
Mamose koronájának csodás hatása
minden kétséget kizáróan
bebizonyosodott. Gotthold von
Schillerre eddig még soha nem hatott
így semmi. Utte szavai nyomán ugyanis
péniszének bíborló makkja magától
kitört, spermájának ezüstösen csillogó
folyama kicsordult és Utte lágy, fehér
hasára freccsent.
Utte Kemper háta megemelkedett a
nyitott koporsóban és saját
orgazmusának kéjes szenvedélyétıl
vonaglott.

Royannak úgy tőnt, mintha nem néhány


hétig, hanem éveken át távol lett
volna Egyiptomtól. Csak most döbbent
rá, hogy mennyire hiányoztak neki a
város zsúfolt, nyüzsgı utcái, a bazár
csodás illatai, az ételek és a
főszerek finom szaga meg a müezzinek
hangos kiáltása, amint imára szólítják
a hívıket a mecsetek csipkés
tornyaiból.
Azon az elsı reggelen, amikor
elhagyta gizai lakását, még sötét
volt, és mivel sérült térde még mindig
duzzadt volt és fájt, botjára
támaszkodva bicegett végig a Nílus-
parton. Figyelte, ahogy a hajnal arany
és rézszín ösvényeket vág a folyó
vizén és lángba borítja a felukkák
háromszöglető vitorláit.
Ez egy egészen más Nílus volt, mint
az, amit Etiópiában ismert meg. Ez nem
az Abbai, hanem az igazi Nílus. Itt
szélesebb volt, lassabb, és
iszapszagát ismerte, szerette. Ez volt
az ı folyója és az ı földje. Úgy
érezte, elszántsága, hogy megtegye,
amiért hazajött, most még erısebbé
vált. Kételyei elcsitultak,
lelkiismerete megnyugodott. Ahogy
elfordult a folyótól, erısnek érezte
magát, és biztos volt önmagában, meg
abban, amit meg kell tennie.
Felkereste Duraid családját. Meg
kellett magyaráznia nekik váratlan
távozását és érthetetlenül hosszú
távollétét. Sógora elıször hővös és
merev volt vele, de miután a felesége
sírni kezdett és megölelte Royant,
majd a gyerekek is mind körbe vették -
mindig is ı volt kedvenc ammahjuk -, ı
is megenyhült, sıt annyira
megengesztelıdött, hogy felajánlotta
neki, kocsival kiviszi az oázisba.
Amikor Royan elmagyarázta, hogy
egyedül akar lenni, amikor felkeresi a
temetıt, már annyira felengedett, hogy
imádott Citroenjét is kölcsönadta
neki.
Ahogy ott állt Duraid sírja mellett,
orrában érezte a sivatag illatát és a
forró fuvallat ott motozott a hajában.
Duraid szerette a sivatagot. Royan
örült neki, hogy itt pihen, és
mostantól már mindig ilyen közel lehet
hozzá. A sírkı egyszerő volt és
hagyományos: csupán a neve és az
évszámok álltak a kereszt vonala
alatt. Letérdelt a sír mellé és egy
kicsit rendbe szedte, kicserélte az
elfonnyadt, száraz virágcsokrokat
azokra, amelyeket Kairóból hozott
magával.
Aztán sokáig üldögélt mellette
csöndesen. Nem mondott elıre kitervelt
beszédet, csak gondolatban járta végig
azt a sok szép, csöndes pillanatot,
amit együtt töltöttek el. Emlékezett
férje kedvességére, megértésére és
arra a biztonságra, melegségre, amit
szeretete adott. Bántotta, hogy ı ezt
sosem tudta ily mértékben viszonozni,
de tudta, hogy ezt Duraid elfogadta és
megértette.
Royan remélte, hogy azt is
megértette, miért jött most vissza
ide. Ez volt az elválás. Azért jött,
hogy elbúcsúzzon tıle. Meggyászolta,
és bár mindig emlékezni fog rá, örökre
benne marad, mégis eljött az ideje,
hogy továbblépjen. Itt volt az ideje,
hogy Duraid elengedje ıt. Amikor végül
kijött a temetıbıl, úgy ment el, hogy
vissza se nézett.
A hosszabb úton ment, a tó déli
partján, hogy ne kelljen elhaladnia a
kiégett villa mellett; nem akarta,
hogy bármi is emlékeztesse annak az
éjszakának az iszonyatára, amelyen
Duraid meghalt, így aztán már
besötétedett, mire visszaért a
városba, és a család egészen
megkönnyebbült, amikor végre
megjelent. Sógora háromszor is
körbejárta a Citroent, hogy
ellenırizze, nem sérült-e meg valahol
a festés, és csak ezután kísérte be a
házba, ahol a felesége lakomával várta
ıket.
Atalan Abou Sin, a miniszter, akivel
Royan feltétlenül találkozni akart,
nem tartózkodott Kairóban, hivatalos
látogatáson volt Párizsban, így aztán
három napot kellett várnia
visszatértéig, amit jórészt a
múzeumban töltött, mivel tudta, hogy
Nahoot Guddabi nincs Kairóban, ezért
aztán biztonságban érezte magát. A
múzeumban sok barátja volt, akik
örültek, hogy újra látják és
elmeséltek neki mindent, ami távolléte
alatt történt.
Ideje többi részét a múzeum
olvasótermében töltötte, ahol ismét
átnézte a Taita-tekercsekrıl készült
mikrofilmet, hátha talál valamit, ami
korábban elkerülte a figyelmét. Volt
egy rész a második tekercsen, amit
alaposan átolvasott és részletesen
kijegyzetelt. Most, miután az a
lehetıség, hogy Mamose fáraó sírját
érintetlenül találja, hihetıvé és
valóságossá vált, felcsigázta
érdeklıdését, hogy mit találhat a
sírban.
A második tekercsnek arra a részére
összpontosított, melyben Taita, az
írnok beszámol arról, miként kereste
fel a fáraó a holtak városának
mőhelyeit, ahol temetkezési kincseit
készítették és halmozták fel a
hatalmas templom falai közt, melyet
saját balzsamozására építtetett. Taita
szerint egyenként látogatták végig a
mőhelyeket, elıször a fegyvertárat,
ahol a csaták és a vadászatok
felszereléseit győjtötték össze, majd
a bútorkészítı mőhelyt, melyben a
legfinomabb kézmővesremekek készültek.
A szobrászok termében Taita leírja,
miként dolgoznak az istenek szobrain
és hogyan készülnek magának a
királynak életnagyságú másai, melyek
élete különbözı tevékenységei
közepette örökítik meg, hogy majdan
ott sorakozzanak azon a hosszú,
kövezett úton, mely a holtak városából
a Királyok Völgyében lévı sírhoz
vezet. Ebben a mőhelyben a kıfaragók
javában dolgoztak a hatalmas
gránitszarkofágon is, mely az idık
végezetéig nyújt majd otthont a király
múmiájának. Mindazonáltal, Taita
késıbbi beszámolói alapján, kincseinek
ezt a részét tekintve a történelem
csúf tréfát őzött Mamose fáraóval,
mivel ezeket a súlyos, ormótlanul nagy
köveket hátra kellett hagyniuk a
Királyok Völgyében, amikor az
egyiptomiaknak a hazájukat lerohanó,
elözönlı hikszoszok elıl menekülniük
kellett, és ık a Níluson délnek
indultak a Kúsnak nevezett földre.
Ahogy Royan figyelmét arra a
beszámolóra fordította, amit az írnok
az aranymővesek termérıl adott, erısen
mellbe vágta a kifejezés, amit a fáraó
arany halotti maszkjának leírásakor
használt. „Ez volt a csúcs, e
mővészeti ág alkotásainak tetıpontja.
Az eljövendı korok egy napon majd
megcsodálhatják tündöklı ragyogását."
Royan álmodozva pillantott fel a
mikrofilmrıl és azon tőnıdött, vajon
nem tekinthetık-e próféciának az ısi
írnok szavai. Lehet, hogy neki szánja
a sors, hogy egyike lehessen azoknak,
akik megcsodálhatják az arany halotti
maszk tündöklı ragyogását? Lehet, hogy
ı lesz az, aki közel négyezer év
múltán elsıként tekint rá? Vajon
megérintheti ezt a csodát, kezébe
veheti, hogy végül azt tegye vele,
amit a lelkiismerete diktál?
Taita beszámolóját olvasva Royan
átélte az ısi szenvedést és mélyen
együttérzett azokkal az emberekkel,
akik akkor éltek. Végsı soron ezek az
emberek - idıben bármily távol is
legyenek tıle - az ı népe, ık az ısei.
Kopt egyiptomiként egyenes
leszármazottuk volt. Talán épp ez az
empátia volt a legfıbb oka annak,
amiért már gyerekként elhatározta,
életét annak szenteli, hogy e régmúlt
idık embereit és életüket
tanulmányozza.
Ettıl függetlenül, bıven akadt még
más gondolkodnivalója is ez alatt az
idı alatt, amíg Atalan Abou Sin
visszatértére várt. Többek között
tisztáznia kellett magában Nicholas
Quenton-Harper iránti érzéseit is.
Amióta felkereste a kis oázisbeli
temetıt és megbékélt Duraid emlékével,
Nicholasszal kapcsolatos gondolatai új
irányt vettek és más hangsúlyt kaptak.
Oly sok mindenben volt még
bizonytalan, és oly sok nehéz döntést
kellett még meghoznia. Képtelenség
volt eleget tenni minden tervének és
vágyának anélkül, hogy ne kelljen
feláldoznia érte valami mást, ami
legalább oly fontos lett volna a
számára.
Amikor végre elérkezett az idıpont,
hogy Atalan fogadta, nagyon nehezen
szánta rá magát, hogy elmenjen hozzá.
Mint valami holdkóros, úgy bicegett át
a bazáron, miközben botjával óvta
sérült térdét és szinte nem is
hallotta a portékáikat kínáló
kereskedık kiáltozását. Bırszíne és
európai öltözéke alapján azt hitték
róla, hogy turista.
Olyan sokáig habozott, vajon
megtegye-e ezt a visszavonhatatlan
lépést, hogy majd egy órát késett.
Szerencsére ez itt Egyiptom volt, és
Atalan arab, aki az idınek nem
tulajdonít akkora jelentıséget, mint
Royannak az a része, amely a nyugati
világból származott.
A miniszter szokás szerint most is
elızékeny volt és kedves. Ma, saját
irodájának meghittségében kényelmesen
öltözött, fehér disdasát viselt, és a
fején a hagyományos fejkendıt. Meleg
kézfogással üdvözölte Royant. Ha
Londonban lettek volna, akkor talán
még az arcát is megcsókolja, de itt
Keleten az ilyesmi elképzelhetetlen,
itt egy férfi a saját feleségén kívül
más nıt nem csókol meg, és a feleségét
is csak otthonukban, akkor, amikor
egymaguk vannak.
Átvezette Royant külön
fogadószobájába, miközben titkára apró
csészékben sőrő feketekávét szolgált
fel neki, majd továbbra is ott maradt,
hogy megırizze a beszélgetés
illendıségét. Néhány kedveskedı bók és
a kötelezı udvarias beszélgetés után,
Royan végre kerülı úton, burkoltan
rátérhetett jövetele fı céljára.
- Az elmúlt néhány napot zömében a
múzeumban töltöttem, dolgoztam az
olvasóteremben. Közben találkoztam
néhány régi kollégámmal, és döbbenten
hallottam, hogy Nahoot visszavonta
jelentkezését, nem pályázza meg az
igazgatói posztot.
Atalan felsóhajtott: - Az unokaöcsém
idınként rendkívül önfejő. Az állás az
övé volt, de az utolsó pillanatban
azzal jött ide hozzám, hogy
felajánlottak neki egy állást
Németországban. Én megpróbáltam
lebeszélni. Elmondtam neki, hogy
számára, aki a Nílus völgyében nıtt
fel, nem lesz valami kellemes az
északi klíma. Aztán elmondtam neki,
hogy oly sok minden van az életben,
mint például a haza meg a család, amit
pénzzel sosem lehet pótolni. De... -
és Atalan kifejezésteljes mozdulattal
tárta szét a kezét.
- Akkor most kit választott az
igazgatói poszt betöltésére? -
kérdezte Royan olyan ártatlansággal,
ami a minisztert nem tévesztette meg.
- Még állandó jellegő kinevezés nem
született. Most, hogy Nahoot
visszalépett, nincs senki, aki erre az
állásra automatikusan szóba jöhet.
Lehet, hogy kénytelenek leszünk
nemzetközi pályázatot kiírni. Ami
engem illet, nagyon elszomorítana, ha
egy külföldi kapná meg, bármily
magasan képzett legyen is.
- Kegyelmes uram, beszélhetnénk
négyszemközt? - kérdezte Royan és
jelentıségteljesen az ajtóban
tébláboló titkár felé pillantott.
Atalan egy pillanatig habozott.
- Természetesen. - Intett
titkárának, hogy hagyja el a szobát,
majd, miután a férfi kiment és
becsukta maga mögött az ajtót, Royan
felé hajolt és hangját halkabbra
fogta. - Mi az, amit szeretne
megbeszélni velem, kedves hölgyem?
Royan egy óra múlva távozott. A
miniszter egészen az irodája elıtti
liftajtóig kísérte.
Ahogy kezet fogott Royannal, hangja
halk volt és mézédes: - Akkor
hamarosan találkozunk, insallah.
Amikor az egyiptomi légitársaság
járata leszállt Heathrow-n, és Royan
az érkezési csarnokból kilépve beállt
a taxira várakozók sorába, úgy érezte,
mintha Kairóhoz képest itt legalább
tizenöt fokkal hidegebb lett volna.
Vonata késı délután egy borongós,
ködös, hideg Yorkba érkezett. Az
állomásról felhívta a számot, amit
Nicholas adott meg neki.
- Te bolond lány - szidta Nicholas.
- Miért nem tudattad velem, hogy már
úton vagy? Elmentem volna érted a
reptérre.
Royant meglepte, mennyire örül, hogy
ismét láthatja a férfit, és mennyire
hiányzott neki, miközben figyelte,
ahogy Nicholas kiszáll a Range
Roverbıl és hosszú lábain nagy
léptekkel elindul felé. Hajadonfıtt
volt és világosan látszott, hogy
legutóbbi találkozásuk óta még nem
sikerült kibékülnie a borbéllyal.
Sötét haja borzas, szélfútta volt,
halántékának ezüstös tincsei a fülére
omlottak.
- Hogy van a térded? - üdvözölte
Royant. - Még mindig vinni kell téged?
- Most már sokkal jobb. Lassanként
itt az ideje, hogy a botot elhajítsam.
- Hirtelen vágyat érzett rá, hogy
karjával átölelje a férfi nyakát, de
aztán, az utolsó pillanatban mégis
visszafogta magát, és csupán hideg,
rózsásbarna arcát nyújtotta csókra.
Nicholasnak jó szaga volt - bır és
valami főszeres, borotválkozás utáni
szer keveréke, az eleven férfiasság
illata.
A kocsiban Nicholas még egy
pillanatig késlekedett, mielıtt
beindította volna a motort, és az
utcáról beáradó fényben Royan arcát
tanulmányozta.
- Rettentı elégedettnek tőnik
magával, hölgyem. Mint a macska, aki
tejszínbe pottyant.
- Egyszerően csak jó volt látni a
régi barátokat - mosolygott Royan -,
de azt el kell ismernem, hogy Kairó
mindig feldob.
- Vacsora az nincs. Arra gondoltam,
hogy megállunk egy pubnál. Mit szólnál
egy marhahússal töltött vesepudinghoz?
- Szeretném meglátogatni anyámat.
Olyan lelkiismeretfurdalásom van. Még
azt sem tudom, hogyan gyógyul a lába.
- Tegnapelıtt beugrottam hozzá. Jól
van. Imádja az új kiskutyát. Képzeld
csak el, úgy hívja, hogy Taita!
- Igazán kedves vagy - úgy értem,
hogy vetted a fáradságot és
meglátogattad.
- Kedvelem anyádat. İ egyike még a
régi, jó embereknek. Manapság már
nemigen teremnek ilyenek. Azt
javaslom, hogy kapjunk be valamit,
aztán fogunk egy üveg Laphroaig-t és
elmegyünk hozzá.
Már elmúlt éjfél, mire kiléptek
Georgina házából. Keményen igazságot
szolgáltatott annak a maláta-
whiskynek, amit Nicholas vitt neki, és
most a konyhaajtóban állva intett
búcsút nekik, miközben új kiskutyáját
dús keblére szorítva, kissé imbolyogva
állt begipszelt lábán.
- Rossz hatással vagy anyámra -
mondta neki Royan.
- Ki van rossz hatással, kire? -
tiltakozott Nicholas. – Egyik-másik
viccétıl bizony még a Stilton is
sötétebbé válik.
- Hagynod kellett volna, hogy vele
maradjak.
- Ott van neki Taita társaságnak.
Arról nem is szólva, hogy most nekem
van szükségem rá, hogy kéznél legyél.
Még rengeteg munka vár ránk. Alig
várom, hogy megmutathassam, mit
végeztem, mialatt te Egyiptomban
kódorogtál.
Quenton Park gondnoka elıkészítette
Royannak a hálószobát a yorki
székesegyház mögött megbúvó lakásban.
Ahogy Nicholas felvitte táskáit a
lépcsın, a második fordulóban lévı
hálószoba ajtaja mögül hangos horkolás
hallatszott, és Royan kérdın nézett
rá.
- Árkász Webb - mondta Nicholas. - A
csapat legújabb tagja. A saját
mérnökünk. Holnap majd megismered, és
azt hiszem, kedvelni fogod. Horgász.
- És ennek mi köze van ahhoz, hogy
kedvelni fogom-e?
- A legjobb emberek mind horgásznak.
- A jelenlévık kivételek - nevetett
Royan. - Te Quenton Parkba mész?
- A házat mostanság széles ívben
elkerülöm. - Megrázta a fejét. - Nem
szeretném, ha híre kelne, hogy
visszajöttem Angliába. Van néhány
fickó a Lloyd'snál, akikkel
pillanatnyilag nem szívesen
beszélnénk. A kis hálószobában leszek
a legfelsı emeleten. Csak hívj, ha
szükséged van rám.
Amikor Royan magára maradt,
körülnézett az apró, tarkabarka
szobában, melynek volt egy saját,
babaházba illı fürdıszobája, és a
kétszemélyes ágy szinte az egész
szobát betöltötte. Eszébe jutott a
férfi megjegyzése, miszerint hívja, ha
szüksége lenne rá és Royan épp
felnézett a mennyezetre, amikor
hallotta, hogy Nicholas ledobja egyik
cipıjét a padlóra.
- Ne kísérts - suttogta. Orrában
érezte még a férfi illatát, és
emlékezett rá, milyen érzés volt,
ahogy szikár, kemény teste izzadságtól
nedvesen nyomódott az övéhez, amikor a
hátán vitte fel az Abbai-szurdokból. A
szomjazó vágy olyasvalami volt, amire
évek óta nem gondolt. Most azonban
egész lényét kezdte fenyegetıen a
hatalmába keríteni.
- Elég legyen már ebbıl, leányom -
szidta meg önmagát, majd elindult,
hogy vizet eresszen a kádba.

Másnap reggel Nicholas, útban lefelé


bezörgetett Royan ajtaján.
- Gyerünk, Royan! Itt a való élet.
És az élet sürget. Odakinn még
koromsötét volt és Royan halkan
felnyögött, majd megkérdezte: - Hány
óra? - De Nicholas addigra már elment,
csak valahonnan lentrıl hallotta
homályosan, hogy a „The Big Rock Candy
Moutain"-t fütyüli.
Royan ránézett a karórájára, majd
ismét felnyögött. – Fél hétkor fütyül
azután, amit tegnap éjjel anyuval
közösen mőveltek a Laphroaig-val. Hát
ez hihetetlen. Ez az ember tényleg egy
szörnyeteg.
Húsz perccel késıbb a konyhában
találta Nicholast, amint egy sötétkék
horgászszvettérben, farmerben és egy
henteskötényben ügyködik.
- Légy oly drága és szeletelj
pirítósnak valót három személyre. -
Nicholas az elektromos pirító mellett
lévı barna vekni felé intett. - Az
omlett öt percen belül kész.
Royan a konyhában lévı másik férfire
nézett. Középkorú ember volt, a válla
széles, ingujja izmos bicepsze fölé
tekerve, és a feje olyan kopasz volt,
akár egy ágyúgolyó.
- Heló - mondta Royan -, Royan al
Simma vagyok.
- Elnézést. - Nicholas habverıjével
a férfi felé intett. İ Danny - Dániel
Webb, baráti körében csak Árkászként
ismeretes.
Danny megbízhatónak tőnı, hatalmas
markában egy kávéscsészével felállt. -
Örülök, hogy megismertem, Miss al
Simma. Tölthetek önnek egy csésze
kávét? - A feje búbja szeplıs volt, és
Royan észrevette, hogy mennyire kék a
szeme.
- Dr. Al Simma - javította ki
Nicholas.
- De kérem, hívjon csak Royannak -
vágott közbe gyorsan Royan -, és igen,
jól esne egy csészével.
Reggeli közben még csak említés sem
esett sem Etiópiáról, sem Taita
játékáról, Royan ette az omlettjét és
tisztelettudóan hallgatta Árkász
szenvedélyes értekezését arról, hogyan
lehet legyes horgászbottal
vitorláshalat fogni, miközben Nicholas
könyörtelenül kellemetlenkedett,
belekötött szinte minden
kijelentésébe. Az egészen nyilvánvaló
volt, hogy jó barátok, és Royan úgy
vélte, valahogy csak megszokja
horgászzsargonjukat.
Amint végeztek a reggelivel,
Nicholas a kávéskannával a kezében
felállt. - Hozzátok a bögréiteket és
kövessetek!
Royant bevezette az elülsı
nappaliba. - Van egy meglepetésem a
számodra. Az embereim a múzeumban
éjjel-nappal dolgoztak, hogy
elkészüljenek vele.
Miközben lendületes mozdulattal
kinyitotta a nappali ajtaját, egy
fanfar hangját utánozta: - Tararará!
A középsı asztalon ott állt a csíkos
dik-dik teljesen kitömött modellje,
melynek fejét a hegyes szarv koronázta
és az a csíkos bır takarta testét,
amit Nicholas csempészett be
Afrikából. Annyira életszerő volt,
hogy Royan, amint közeledett hozzá,
egy pillanatra azt hitte, hogy nyomban
leugrik az asztalról és elrohan.
- Jaj Nicky. Ez csodálatos lett! -
Elismerıen járta körül. - A mővésznek
sikerült rendkívül pontosan
megragadnia.
A kitömött állat élénken idézte fel
benne a szurdok hıségét és a bozót
szagát, miközben szomorú nosztalgiával
gondolt erre a gyönyörő, finom kis
lényre. Üvegszemei megtévesztıén élık
és csillogóak voltak, ormányszerő
orrának vége pedig nedvesnek tőnt,
mintha nyomban mozgatni kezdené, hogy
beleszimatoljon a levegıbe.
- Én is azt hiszem, hogy pompás
lett. Örülök, hogy egyetértesz velem.
- Megcirógatta a sima, puha irhát.
Royan érezte, hogy ez nem az a
pillanat, amikor elronthatja kisfiús
örömét. – Amint megoldottuk Taita
fejtvényét, szándékomban áll
dolgozatot írni róla a Természetrajzi
Múzeumnak, ugyanazoknak a fickóknak,
akik a dédpapát hazugnak nevezték.
Helyreállítom a család becsületét. -
Felnevetett, majd egy porvédıt
terített a kitömött dik-dikre. Ezután
óvatosan felemelte az asztalról és
berakta a szobának egy olyan sarkába,
ahol nincs útban, így nem eshet baja.
- Ez volt az elsı meglepetés, amit
neked tartogattam. De most jön az
igazi. - A fal mellett álló kanapéra
mutatott. - Ülj le. Nem szeretném, ha
ámulatodban hanyatt vágódnál.
Royan elmosolyodott ezen a
badarságon, de azért engedelmesen
odament a kanapé távolabbik végéhez és
lábát maga alá húzva letelepedett.
Árkász Webb zavartan ült le a másik
végére, szemmel láthatóan feszélyezte,
hogy Royan ennyire közel van hozzá..
- Most pedig beszéljünk arról,
hogyan jutunk be abba a hasadékba a
Dandera folyón - kezdte Nicholas. -
Árkásszal egyfolytában errıl
beszéltünk az alatt az idı alatt, amíg
távol voltál.
- Meg a pecázásról, erre fogadni
merek - vigyorgott Royan Nicholasra,
akin látszott, hogy rajtakapták.
- Nos, mindkét témának köze van a
vízhez. Ez szolgál mentségemül. - Arca
most már komolyra vált. - Emlékszel,
beszéltünk arról a lehetıségrıl, hogy
Taita medencéjét esetleg különálló
légzıfelszerelés segítségével derítsük
fel, és én elmagyaráztam neked ennek
nehézségeit.
- Igen, emlékszem - mondta Royan. -
Azt mondtad, hogy a víz alatti nyílás
nyomása túl nagy, ezért jobb lenne, ha
valami más módszert találnánk, amivel
lejuthatunk oda.
- Így van. - Nicholas titokzatosan
mosolygott. - Nos, Árkász máris
kiérdemelte azt a csillagászati
díjazást, amit ígértem neki -
hangsúlyoznám, ígértem, de még nem
fizettem ki. İ elıállt egy másik
megoldással.
Most már Royan is komollyá vált és
kihúzta maga alól a lábát. Letette a
földre, könyökét a térdére helyezte és
állat két kezébe támasztva,
figyelmesen elırehajolt.
- Nyilván annak a nagy eszének
kellett a hely, ezért hullott ki a
haja. Úgy értem, hogy ez igazán
szellemes, kitőnı gondolat. Bár ott
volt nekünk is az orrunk elıtt és
mégse jutott eszébe egyikünknek sem.
- Hagyd ezt abba, Nicky - mondta
neki Royan fenyegetıen -, már megint
kezded.
- Segítek egy kicsit, megadom a
kezdı lépést. - Nicholas elengedte a
füle mellett Royan fenyegetését, és
vidáman tovább cukkolta. – Néha a régi
módszer a legjobb. Ennyit segítek.
- Ha ennyire bölcs vagy, akkor
hogyhogy még nem ostromlod a világhír
csúcsait? - kezdte Royan, majd
hirtelen elhallgatott, ahogy a
megoldás felrémlett benne. - A régi
módszer? Úgy érted, hogy ugyanaz, amit
Taita csinált? Ugyanúgy jutunk el a
medence fenekére mindenféle
búvárfelszerelés nélkül?
- Istenemre! Azt hiszem, rájött! -
utánozta meggyızıen Nicholas Rex
Harrisont.
- Egy gát. - Royan összecsapta a
kezét. - Azt javasoljátok, hogy
emeljünk gátat a folyón ugyanott, ahol
Taita építette meg a maga gátját
négyezer évvel ezelıtt?
- Rájött! - nevetett Nicholas. -
Hát, a mi leányzónkat bizony nem
ejtették a fejére! Mutasd meg neki a
rajzaidat, Árkász!
Árkász Webb még csak meg se próbálta
palástolni, mennyire elégedett
önmagával, amikor a fallal szemközti
táblához lépett. Royan észrevette ezt,
de nemigen fordított figyelmet rá,
mígnem a férfi végre lehúzta a tábla
takaróját és büszkén bemutatta a
rátőzött illusztrációkat.
Royan nyomban felismerte azoknak a
fényképeknek a nagyításait, melyeket
Nicholas készített a Dandera folyónál,
Taita gátjának feltételezett helyén,
meg azokat, melyek abban az ısi
kıfejtıben készültek, amit Tamre
mutatott meg nekik. Mind alaposan tele
volt firkálva vastag, fekete
jelölıtollal írt számításokkal és
vonalakkal.
- Az ırnagy megadta nekem a folyóágy
ezen pontjának becsléssel
megállapított dimenzióit, és
kiszámította azt a magasságot is,
ameddig a falat kell felvinnünk, hogy
a vizet korábbi medrébe terelhessük.
Természetesen tekintettel voltam arra
is, hogy ezek a számítások hibásak
lehetnek. De még ha ez a hibaérték
harmincszázalékos, úgy hiszem, a terv
akkor is kivitelezhetı azzal a nagyon
is korlátozott felszereltséggel, ami
ott a rendelkezésünkre áll.
- Ha az ısi egyiptomiak meg tudták
csinálni, akkor ez neked gyerekjáték
lesz, Árkász.
- Kedves tıled, hogy ezt mondod,
ırnagy, de a „gyerekjáték" véleményem
szerint nem a legmegfelelıbb szó erre.
Ezután a fényképek mellé tőzött
rajzok felé fordult, és Royan látta,
hogy ezek annak az építménynek a
tervrajzai és különbözı nézetei,
melyek a fényképek és Nicholas
becslései alapján készültek.
- Egy gát megépítésének számtalan
különbözı módszere van, de manapság
ezeknek zöme azon alapul, hogy széles
körben alkalmazzuk a vasbetont és
rendelkezünk nagy hatásfokú
földmunkagépekkel. Tudomásul vettem,
hogy ezeknek a modern segédeszközöknek
az elınyét ott nem élvezhetjük.
- Csak jusson eszedbe Taita -
figyelmeztette ıt Nicholas. Buldózerek
nélkül is megcsinálta.
- Ezzel szemben viszont az
egyiptomiaknak valószínőleg korlátlan
számú rabszolga állt a
rendelkezésükre.
- Rabszolgát, azt én is ígérhetek
neked. Avagy annak modern
megfelelıjét. Korlátlan számban? Nos,
azt talán nem.
- Minél több munkaerıt tudsz
prezentálni, annál hamarabb tudom
átterelni neked a folyót. Az ugye
mindnyájunk számára világos, hogy
ennek még az esıs évszak beállta elıtt
meg kell lennie.
- Legfeljebb két hónapunk van. -
Nicholas felhagyott a
komolytalankodással. - Ami a munkaerıt
illeti, a Szt. Frumentius
szerzetesközösségének segítségére
számítok, és rájuk fogok támaszkodni.
Még dolgozom egy hihetı teológiai
indokláson, ami meggyızné ıket, hogy
részt vegyenek a gát építésében.
Aligha dılnének be annak, hogy mi
Jeruzsálem helyett Etiópiában találtuk
meg a Szent Sírt.
- Te megszerzed nekem a munkaerıt,
és én megépítem a gátadat - dörmögte
Árkász. - Miként azt már te is
mondtad, a régi módszer a legjobb.
Szinte bizonyosra veszem, hogy az
ókoriak az eredeti gát alapozásaként a
rızsehenger és a jászolgát rendszerét
használhatták.
- Elnézést - vágott közbe Royan. -
Rızsehenger? Nekem nincs mérnöki
végzettségem.
- Én vagyok az, akinek elnézést kell
kérnie - próbálkozott meg Árkász
valamiféle esetlen lovagiassággal. -
Hadd mutassam meg a rajzaimat. - A
tábla felé fordult. - Ez a Taita fickó
valószínőleg hatalmas bambuszkosarakat
fonatott és azokat helyezte be a
folyóba, majd kıvel meg sziklával
töltötte meg ıket. Ezt hívják
rızsehengernek. - A táblán lévı
tervrajzokra mutatott. - Ezután
valószínőleg nyers faanyagot használt,
hogy körbe falakat emeljen ezek közé a
rızsehengerek közé - ez a jászolgát.
Ezeket aztán szintén kıvel meg földdel
töltethette meg.
- Most már nagyjából értem - mondta
Royan kissé bizonytalan hangon -, de
végsı soron, valójában nem is olyan
fontos, hogy én minden részlettel
tisztában legyek.
- Így igaz! - helyeselt Árkász
lelkesen. - Bár az ırnagy biztosított
róla, hogy a helyszínen bıségesen van
faanyag, azért én mégis azt terveztem,
hogy a rızsehengerekhez dróthálót
használok, és embereket arra, hogy
ezeket a hálókat telerakják kıvel meg
egyéb töltıanyaggal.
- Drótháló? - kérdezte Royan. - Hol
akar maga dróthálót keríteni az Abbai-
völgyben?
Árkász már épp válaszolni kezdett,
de Nicholas elébe vágott. - Nyomban
rátérek erre is. Hagyd, hogy Árkász
befejezze az elıadását. Ne rontsd el
az örömét. Beszélj Royannak a
kıfejtıben lévı kırıl. Az tetszeni fog
neki.
- Bár a gátat ideiglenes
építményként terveztem, azért
biztosítanunk kell, hogy addig
mindenképp tartani tudja a folyót,
amíg csoportunk tagjainak szükségük
van rá, hogy biztonságban
dolgozhassanak abban a víz alatti
alagútban, mely a lejjebb fekvı,
csendes szakasz medencéjébıl
- Mi Taita medencéjének hívjuk -
mondta neki Nicholas, és Árkász
bólintott.
- Biztosnak kell lennünk, hogy a gát
nem szakad át, amíg emberek vannak
odabenn. Azt hiszem, mondanom se kell,
hogy milyen következményekkel járna,
ha ez megtörténne.
Egy pillanatra elhallgatott, hogy a
másik kettı is belegondolhasson ebbe a
lehetıségbe. Royan könnyedén
megborzongott és karját átfogva
összehúzta magát.
- Nem valami szívderítı gondolat -
helyeselt Nicholas. Tehát az a terved,
hogy felhasználod a kıtömböket? -
ösztökélte Árkászt.
- Úgy van. Tanulmányoztam a
kıfejtıben készült fényképeket.
Észrevettem, hogy több mint százötven
kész vagy csaknem elkészült gránittömb
hever ott, és kiszámítottam, ha ezekét
együtt használjuk az acélhálóból
készült hengerekkel, meg a fa
töltıfalazattal, akkor ez szilárd
alapot ad a fı gátfalnak.
- Azok a tömbök egyenként is több
tonnásak - mutatott rá Royan. - Hogy
fogja onnan elszállítani ıket? -
Aztán, ahogy Árkász már épp kinyitotta
a száját, hogy elmagyarázza, Royan
meggondolta magát. - Ne! Ne
válaszoljon! Ha azt mondja, hogy ez
lehetséges, akkor én elhiszem magának.
- Lehetséges - biztosította róla
Árkász.
- Taita is megcsinálta - mondta
Nicholas. - Mi pontosan úgy fogjuk
csinálni, ahogy ı. Gondolom, ez
örömödre szolgál. Végül is egyike volt
távoli elıdeidnek.
- Nagyon jól tudod, hogy így van.
Furcsa mód, ez tényleg örömet okoz
nekem. - Rámosolygott Nicholasra. -
Azt hiszem, ez jó ómen. Mikor kezdjük?
- Már elkezdtük - mondta neki
Nicholas. - Árkásszal már
megrendeltünk minden eszközt és
felszerelést, amit magunkkal viszünk.
Még a hengerekhez való dróthálót is
méretre vágattuk egy közeli kis
üzemben. Hála a recessziónak, a gépeik
ott álltak kihasználatlanul.
- Naponta lejártam a mőhelyükbe,
hogy ellenırizzem a vágást meg a
csomagolást - szólt közbe Árkász. - A
rakomány fele már úton van. A többi
pedig még a hét vége elıtt elindul.
- Árkász már ma délután utazik, hogy
felügyelje a rakodást. Nekünk még van
néhány sürgıs elintéznivalónk, aztán a
hét végén mi is utánamegyünk. Tudod,
nem számítottam rá, hogy ilyen hamar
visszatérsz Kairóból - mondta
Nicholas. - Ha tudtam volna, akkor úgy
intézem, hogy mindnyájan együtt
repülhessünk Vallettába.
- Vallettába? - nézett rá döbbenten
Royan. - Mármint Máltába? Én azt
hittem, hogy Etiópiába megyünk.
- Máltán van Jannie Badenhorst
bázisa.
- Jannie kicsodáé?
- Badenhorst. Africair.
- Most már tényleg nem tudlak
követni.
- Az Africair egy légi
szállítmányozási társaság, melynek van
egy öreg, egykoron a Királyi Légierı
kötelékébe tartozó Herculese, és ezt
Jannie meg a fia, Fred vezeti. A
telephelyük Máltán van. Ez egy stabil,
pragmatikus kis állam - nincs afrikai
politika, nincs korrupció -, és mégis
ez a kapuja a legtöbb közel-keleti,
Afrika északi felén található
célállomásnak, ahol Jannie és Fred
zömében ügyködik. Fı foglalkozásuk,
hogy szeszt csempésznek az iszlám
államokba, ahol ez természetesen
tiltott áru. İ a mediterrán területek
Al Caponéja. Az alkoholcsempészet nagy
üzlet a világnak ezen a táján, de
elvállal más munkákat is. Duraiddal is
innen vitt minket Jannie Líbiába,
amikor kiruccantunk egy kicsit a
Tibeszti-hegységbe. Jannie fog levinni
minket az Abbaihoz.
- Nicky, nem szeretnék ünneprontó
lenni, de te meg én most nemkívánatos
személyek vagyunk Etiópiában. Lehet,
hogy ez az aprócska tény elkerülte a
figyelmedet? Hogy akarsz visszajutni
oda?
- A hátsó kapun - vigyorgott
Nicholas -, ahol az én jó öreg
cimborám, Mek Nimmur a kapuır.
- Kapcsolatba léptél Mekkel?
- Tessayvel. Úgy tőnik, most ı Mek
közvetítıje. Szerintem Mek sokat nyert
vele. Tessaynek megvannak a megfelelı
kapcsolatai, és könnyedén, feltőnés
nélkül közlekedhet Khartoumban vagy
Addisz-Abebában, vagy másutt, ahol
Meknek kellemetlen, sıt veszélyes
lenne mutatkoznia.
- Nahát! - Royan láthatóan le volt
nyőgözve. - Te aztán nem tétlenkedtél.
- Nem mindenki engedheti meg
magának, hogy egy kicsit elruccanjon
Kairóba, ha épp úgy hozza kedve -
mondta neki élesen Nicholas.
- Csak még egy aprócska kérdés. -
Royan elengedte a füle mellett ezt a
gúnyos megjegyzést, bár rájött, hogy
könnyed mosolya ellenére, távolléte
nyilvánvalóan bosszantotta Nicholast.
- Mek tud Taita játékáról?
- Részletesen nem - rázta meg a
fejét Nicholas. - De sejt valamit, és
különben is tudom, hogy benne
megbízhatom. Nicholas egy pillanatig
habozott, majd folytatta. - Tessay
nagyon óvatos volt, amikor telefonon
beszéltem vele, de úgy tőnik, hogy
valamiféle támadás érte a Szt.
Frumentius kolostort. Jali Horát és
vagy harminc-negyven szerzetest
lemészároltak és ellopták a templom
szent relikviáinak jó részét.
- Jaj Istenem, nem! - Royan
láthatóan megrendült. - Ki képes
ilyesmit elkövetni?
- Ugyanazok, akik meggyilkolták
Duraidot, és téged is megpróbáltak már
háromszor eltenni láb alól.
- A Pegazus.
- Von Schiller - mondta Nicholas.
- Akkor ezért mi vagyunk felelısek -
suttogta Royan. - Mi vezettük el ıket
a kolostorhoz. A Polaroidokon,
melyeket elloptak tılünk, amikor
lerohanták a táborunkat, ott volt a
sztélé meg Tanus sírja. Von
Schillernek nem kellett látnoknak
lennie ahhoz, hogy rájöjjön, hol
készítettük ıket. Így most még több
vér tapad a kezünkhöz.
- A fenébe is, Royan, miért lennél
te felelıs von Schiller ırültségéért?
Nem hagyom, hogy ezért önmagadat
büntesd. – Nicholas hangja éles volt
és dühös.
- Mi kezdtük el ezt az egészet.
- Ezzel nem értek egyet, de azt
elismerem, hogy csakis von Schiller
lehet az, aki kirámoltatta a Szt.
Frumentius maqdasát. A sztélé meg a
koporsó most már minden bizonnyal a
győjteményéhez tartozik.
- Jaj Nicky, olyan bőntudatom van.
Nem gondoltam volna, hogy ekkora
veszélybe sodorjuk azokat az egyszerő,
jámbor keresztényeket.
- Le akarod fújni az egészet? -
kérdezte Nicholas könyörtelenül.
Ezen Royan egy kis ideig komolyan
elgondolkodott, majd megrázta a fejét.
- Nem. Talán, amikor visszamegyünk,
némiképp kárpótolhatjuk a
szerzeteseket azzal, amit Taita
medencéjének fenekén találunk.
- Remélem - helyeselt buzgón
Nicholas. - Nagyon remélem.

A hatalmas Hercules C-Mkl


négymotoros, légcsavaros gázturbinás
repülıgépnek valamiféle poros,
meghatározhatatlan barna színe volt,
és a gép törzsén az azonosítást
szolgáló betők szinte kivehetetlenül
elhalványultak. Africair jelzés nem
látszott sehol a gépen, és
meglehetısen elnyőttnek,
gondozatlannak tőnt, ami ékesszólóan
bizonyította, hogy csaknem negyvenéves
volt, és félmillió óránál jóval többet
repült már az elıtt is, hogy Jannie
Badenhorst birtokába került volna.
- Fel tud ez még repülni? - kérdezte
Royan, ahogy meglátta az elhagyatottan
álldogáló gépet a vallettai reptér
egyik eldugott sarkában. Lelógó
hasával olyan benyomást keltett, mint
egy szomorú, öreg utcanı, aki
váratlanul teherbe esett, s így
kénytelen volt felhagyni
mesterségével.
- Jannie szándékosan hagyja, hogy
így nézzen ki - nyugtatta meg
Nicholas. - Azokon a helyeken, ahová ı
repül, jobb, ha az ember nem vonzza az
irigy tekinteteket.
- Ez úgy tőnik, sikerült is neki.
- De mindketten, Jannie és Fred is
elsı osztályú gépészek. A Nagy Dolly
motorját prímán rendben tartják.
- Nagy Dolly?
- Dolly Parton. Jannie egy sóváran
lelkes rajongó. - A taxi, szerény
poggyászukkal együtt, a hangár ajtaja
elıtt tette ki ıket, és Nicholas
kifizette a sofırt, amíg Royan
anokrákja zsebébe dugott kézzel
vacogott a Földközi-tenger hideg
szelében.
- Ott van Jannie. - Nicholas egy
nagydarab, olaj foltos, barna overallt
viselı alakra mutatott, aki épp lefele
jött a Hercules rakterébıl. Ahogy
meglátta ıket, leugrott a
rakodóponkról.
- Heló öregem! Már kezdtem lemondani
rólatok - mondta, ahogy cammogva
közeledett feléjük a reptér betonján.
Úgy nézett ki, mint egy rugbyjátékos,
mivel fiatal korában az is volt, és
enyhe bicegése is egy régi, pályán
szerzett sérülésbıl maradt vissza.
- Késve indultunk Heathrow-ról.
Sztrájkol a francia légi irányítás. A
külföldi utazások örömei - mondta neki
Nicholas, majd bemutatta Royant.
- Gyertek, ismerkedjetek meg az új
titkárnımmel - hívta ıket Jannie. -
Lehet, hogy még egy kávét is ad
nektek.
Átvezette ıket a hangár ajtajába
vágott kis ajtón, be a kongó, hatalmas
térbe. A bejárat mellett volt egy kis
irodafülke, melynek ajtaján az állt:
„Africair", és mellette a társaság
emblémája, egy szárnyas csatabárd.
Mara, Jannie új titkárnıje egy máltai
hölgy volt, aki mindössze néhány évvel
volt fiatalabb nála. A szépség és a
fiatalság hiányát nála a mellbıség
pótolta.
- Jannie szereti az érett nıket,
akik elınyükre nézve rendesen el
vannak eresztve - dünnyögte oda
Nicholas a szája sarkából Royannak.
Mara kávét adott nekik, miközben
Jannie átnézte a repülési tervet
Nicholasszal.
- Kissé bonyolult - mentegetıdzött.
- Mondanom sem kell, hogy kénytelenek
vagyunk idınként kicsit kitérni,
lebukni. Moammer Kadhafi
pillanatnyilag nem repes értem,
úgyhogy jobb, ha véletlenül se repülök
át a területe felett. Egyiptomon át
repülünk, de ott nem szállunk le. - Az
íróasztalán szétteregetett térképeken
mutatta meg repülési útvonalukat.
- Lesz egy hangyányi gond Szudán
felett. Van ott egy kis polgárháború.
- Rákacsintott Nicholasra. -
Mindazonáltal az északi kormány nem a
világ legmodernebb radaraival van
felszerelve. Egy csomó leselejtezett
orosz ócskaság. Baromi nagy terület,
és Freddel már megtaláltuk a tiszta
foltokat. Mindvégig gondosan
elkerüljük a fı katonai megfigyelı-
berendezéseket.
- Mennyi a repülési idınk? -
kérdezte Nicholas.
Jannie vágott egy grimaszt. - Nagy
Dolly nem egy kifejezett sprinter, és
épp most meséltem el neked, hogy
nemigen tudunk a rövid úton menni.
- Mennyi? - makacskodott Nicholas.
- Freddel beszereltünk ágyakat meg
egy konyhát, úgyhogy a repülés során
otthoni kényelembe helyezhetitek
magatokat. Sapkáját hátratolta és
megvakarta a fejét, mielıtt
bevallotta: - Tizenöt óra.
- Kibír ennyit Nagy Dolly a
levegıben? - kérdezte Nicholas.
- Plusz tartályok. Hetvenegyezer
kiló üzemanyag. Még azzal a
rakománnyal is eljutunk oda s vissza,
amit bepakoltatok, anélkül, hogy
üzemanyagot kéne felvennünk. - Szavait
a hatalmas, gördülve kinyíló
hangárajtó zaja szakította meg, melyen
át egy jókora teherautó hajtott be. -
Ez Fred és Árkász lesz. - Jannie
felhörpintette maradék kávéját és
meglapogatta Marát. Az asszony
kuncogott, és keblei úgy rázkódtak,
akár a hómezı, mielıtt a lavina
megindul.
A teherautó a hangár túlsó felében
állt meg, ahol már rakodásra készen
állt minden felszerelés szépen
összekészítve és becsomagolva. Amikor
Fred kimászott a vezetıfülkébıl,
Jannie bemutatta ıt Royannak.
Ugyanolyan volt, mint az apja, csak
fiatalabb kiadásban, derékban már ı is
kissé megvastagodott, és nyílt,
paraszti arcával az ember inkább
karrui birkapásztornak, mint hivatásos
pilótának nézte.
- Ez az utolsó rakomány - kerülte
meg a teherautó elejét Árkász, és
kezet fogott Nicholasszal. - Minden
kész, hogy elkezdjük a rakodást.
- Holnap már hajnali négy elıtt fel
akarok szállni, így optimális idıben
érkezhetünk meg a holnap esti
randevúra - vágott közbe Jannie. -
Hát, van még egy kis dolgunk, ha még
aludni is akarunk egy keveset indulás
elıtt. - A berakodásra váró raklapok
felé mutatott. – Be akartam szervezni
néhány helybéli fickót, hogy
segítsenek a rakodásnál, de Árkász
hallani se akart róla.
- Nagyon helyes - bólintott rá
Nicholas. - Minél kevesebben tudunk
róla, annál jobb. Akkor essünk neki!
A rakomány elıre fel volt pakolva az
acél raklapokra, melyekre erıs
nejlonkötéllel rögzítették, és
mindegyik védıhálóba volt burkolva.
Harminchat megrakott raklap, és
mindegyikhez tartozott egy
vászoncsomag az ejtıernyıkkel. Két
menetre volt szükség ahhoz, hogy ezt a
hatalmas rakományt át tudják
szállítani Afrikába.
Royan a gépelt rakományjegyzékrıl
hangosan olvasta az egyes raklapok
tartalmát, miközben Nicholas
mindegyiket ellenırizte. Nicholas és
Árkász gondosan kiválogatták azokat a
tételeket, melyekre hamarabb van
szükség, így azok kerültek az elsı
menetbe. Csak amikor meggyızıdött
róla, hogy minden raklap teljes és
minden részletében rendben van, akkor
jelzett Frednek, aki a villás emelıt
kezelte. Fred az emelı karjait
becsúsztatta a raklap nyílásába,
felemelte, majd kihajtott vele a
hangárból, fel a rakodóponkon a
Herculesbe.
A hatalmas gép rakterében Jannie és
Árkász segített Frednek minden egyes
raklapot pontosan ráhelyezni a
görgıkre, majd gondosan leszíjazták. A
rakomány utolsó darabja, mely a
fedélzetre került, egy kis traktor
volt, elejére szerelt munkagéppel.
Árkász egy yorki használtcikk-
kereskedésben találta és miután
alaposan ellenırizte, kijelentette,
hogy „jó fogás". Ezt most ı maga
vezette fel a rakodóponkon, majd
szeretı gyengédséggel leszíjazta a
görgıkre.
A traktor majd egyharmadát tette ki
a rakomány súlyának, de ez volt az
egyetlen tétel, amit Árkász
létfontosságúnak tartott ahhoz, hogy a
gát földmunkáit a Nicholas által
elıírt idıpontig befejezhesse. Úgy
számolta, öt ejtıernyıre lesz szükség
ahhoz, hogy a nehéz traktor épségben
érjen majd földet. Az üzemanyag persze
újabb problémát jelent, és a második
szállítmány jó része az ejtıernyıs
ledobást kibíró, speciális tartályokba
töltött dízel üzemanyagból fog állni.
Már elmúlt éjfél, mire az elsı
szállítmány rakodásával elkészültek. A
második szállítmányba kerülı raklapok
a hangár fala mellett várták Nagy
Dolly visszatérését. Most aztán teljes
figyelmüket a sziget specialitásaiból
álló búcsúlakomának szentelhették,
amit Mara tett eléjük az Africair apró
irodájában.
- Igen - mondta nekik Jannie -,
ráadásul jó szakács is – azzal
szeretetteljesen megszorongatta Marát,
aki hatalmas kebleit épp a vállán
pihentette, ahogy áthajolt, hogy ismét
telerakja Jannie tányérját
tintahallal.
- Szerencsés repülést! - emelte fel
vörös Chiantival telt poharát
Nicholas.
- A bevetés elıtt nyolc órával
búcsút mondok az üvegnek -
mentegetıdzött Jannie, aki Coca-
Colával koccintott.
Ruhástól feküdtek le, hogy néhány
órát aludjanak a fedélzet
válaszfalához erısített ágyakon, de
Royannak úgy tőnt, mintha mindössze
néhány perc telt volna el, amikor
máris felébredt a két pilóta csöndes
hangjára, akik épp a felszállás elıtti
ellenırzést fejezték be, majd süvítve
beindultak a hatalmas, légcsavaros
gázturbinás hajtómővek. Miközben
Jannie rádión beszélt az
irányítótoronnyal, Fred kigurult az
indulási pontra, a három utas pedig
lekászálódott az ágyáról és
becsatolták magukat az utastér
oldalában lévı, lehajtható ülésekbe.
Nagy Dolly felemelkedett az éjszakai
égbe, és a sziget halványuló fényei
hamarosan eltőntek a szemük elıl.
Aztán már csak a sötétlı tenger
látszott alattuk, és fölöttük fényesen
szikráztak a csillagok. Royan
megfordult és a kabin halovány
fényében Nicholasra mosolygott.
- Nos Taita, ismét pályán vagyunk az
utolsó menetre. A hangja feszült volt
az izgalomtól.
- Van egy jó oldala is, hogy
kénytelenek vagyunk így visszaosonni.
Így a Pegazusnak is idıbe telik, míg
rájön, hogy mi ismét az Abbai-
szurdokban vagyunk. - Nicholas derősen
elégedettnek tőnt.
- Reméljük, hogy igazad van. - Royan
felemelte jobb kezét és keresztbe
tette ujjait. - Épp elég gondunk lesz
azzal is, amit Taita tartogat
számunkra, úgyhogy nem bánnám, ha egy
darabig még nyugtunk lenne a
Pegazustól.

- Már útban vannak Etiópia felé -


jelentette ki határozottan von
Schiller.
- Hogy lehetnénk biztosak ebben,
Herr von Schiller? - kérdezte Nahoot.
Von Schiller dühödten nézett rá. Az
egyiptomi rettenetesen idegesítette,
és már kezdte bánni, hogy felfogadta.
Nahoot nemigen jutott elıre a
kolostorból elhozott sztélé
feliratainak megfejtésével.
Maga a fordítás nem jelentett
leküzdhetetlen nehézséget. Von
Schiller meg volt gyızıdve róla, hogy
ezt a munkát, Nahoot segítsége nélkül,
maga is meg tudta volna oldani, csak
idıre és hatalmas referencia-
könyvtárának használatára lett volna
szüksége. Zömében értelmetlen
rigmusokból és a szövegbe nem illı,
lehetetlen párversekbıl állt. A sztélé
egyik oldalán lévı betők és jelek
tömege egyáltalán nem állt
összefüggésben a másik három oldalon
található szöveggel.
Bár Nahoot nem volt hajlandó
elismerni, nyilvánvaló volt, hogy az
ezek mögött rejtızı jelentés zömében
homályban maradt elıtte. Von Schiller
türelme már-már a végét járta. Elege
volt abból, hogy Nahoot kifogásait meg
a soha valóra nem váltott ígéreteit
hallgassa. Most már alázatos,
behizelgı hangjától egészen a szomorú,
karikás szeméig minden, ami vele
kapcsolatos, kezdte bosszantani. De
különösen győlölte ezt a dühítı
szokását, hogy megkérdıjelezte
Gotthold von Schiller minden
kijelentését.
- Obeid tábornok pontosan informálni
tudott engem repülési útirányukról és
a járatokról, amikor elhagyták Addisz-
Abebát. A lehetı legegyszerőbb dolog
volt odaküldeni biztonsági embereimet
a reptérre, amikor megérkeztek
Angliába. Sem Harper, sem a nı nem
olyan, akiket akár még tömegben is
szem elıl téveszthet az ember. Az
embereim követték a nıt Kairóba...
- Elnézését kérem, Herr von
Schiller, de miért nem intéztette el,
ha pontosan követni tudta minden
mozdulatát?
- Dummkopf! - förmedt rá élesen von
Schiller. - Azért, mert most már
sokkal valószínőbbnek tőnik, hogy ı
lesz az, aki elvezet engem a sírhoz,
és nem maga.
- De uram, én már megtettem... -
tiltakozott Nahoot.
- Maga nem tett semmit és nem is
csinált semmit azon kívül, hogy
mentségeket talált ki saját kudarcára.
Hála magának, a sztélé továbbra is
rejtély maradt - szakította félbe
megvetıen von Schiller.
- Nagyon nehéz...
- Hát persze, hogy nehéz. Ezért
fizetem. Ha könnyő lett volna, akkor
magam is megoldom. Ha ez valóban
azokat az utasításokat tartalmazza,
melyek nyomán eljutunk Mamose fáraó
sírjához, akkor az írnok, Taita
nehéznek is szánta.
- Ha kaphatnék még egy kis idıt, azt
hiszem már nagyon közel járok hozzá,
hogy megtaláljam a kulcsot a...
- Nincs több idı. Hát nem hallotta,
amit épp az imént mondtam - Harper már
útban van vissza az Abbai-szurdokba.
Tegnap éjjel indultak Máltáról egy
bérelt repülıgéppel, melyet jókora
rakománnyal pakoltak meg. Az embereim
nem tudták megállapítani, hogy miféle
rakományról van szó, csupán annyit,
hogy volt közte néhány földmunkára
való eszköz meg egy traktor. Számomra
ez csupán egyetlen dolgot jelenthet.
Kiderítették, hogy hol helyezkedik el
a sír, és most visszajönnek, hogy
feltárják.
- Megszabadulhat tılük, amint a
kolostorba érnek. - Nahoot élvezettel
harapott rá erre a gondolatra. - Nogo
ezredes majd...
- Miért kell nekem egyfolytában
ismételnem önmagamat? csattant fel
élesen von Schiller és kezével az
asztalra csapott. - İk a mi legjobb
biztosítékunk rá, hogy megtaláljuk
Mamose sírját. A legkevésbé sem
akarom, hogy bármi bántódásuk essék. -
Fenyegetıen Nahootra meredt. – Magát
most nyomban visszaküldöm Etiópiába.
Ott talán még hasznát veszem. Mert
hogy itt már semmi haszna.
Nahoot sértettnek tőnt, de volt
annyi esze, hogy nem vitatkozott
tovább. Csak ült mogorván, miközben
von Schiller folytatta: - Visszamegy a
bázisra és Helm parancsnoksága alá
helyezi magát. Az utasításokat tıle
fogja kapni, de vegye olybá, mintha
egyenesen tılem kapta volna.
Megértette?
- Igen, Herr von Schiller - motyogta
duzzogva Nahoot.
- Semmilyen módon ne avatkozzon
Harper és a nı dolgába. Még azt sem
szabad megtudniuk, hogy maga a
táborban van. A Pegazus-geológuscsapat
végzi tovább szokásos munkáját. - Egy
pillanatra elhallgatott és fagyosan
elmosolyodott, majd folytatta: -
Igazán szerencsés dolog, hogy Helm
valóban rábukkant egy meglehetısen
ígéretesnek tőnı galenitrétegre, mely,
amint azt maga is tudhatja, az az érc,
melybıl az ólmot nyerik. Folytathatja
a kutatást ezekben a rétegekben, és ha
valóban olyan ígéretesek, mint tőnnek,
akkor az egész vállalkozása szép
nyereséget hoz.
- Pontosan mi lesz a feladatom? -
kérdezte meg Nahoot.
- Maga csak szépen várakozik. Készen
áll, hogy kihasználhassunk minden
eredményt, amit Harper elér.
Mindazonáltal maga széles teret ad
neki. Nem riasztja semmiféle
helikopteres repülgetéssel, és nem
közelíti meg a táborát sem. Nincs több
éjszakai támadás. Bármilyen lépést
tesz, azt elıször velem kell
tisztáznia, ismétlem, elıször velem
beszél, és csak azután cselekszik.
- Ha ilyen megkötöttségek mellett
kell dolgoznom, akkor honnan fogom
tudni, hogy mire jutott Harper meg a
nı?
- Nogo ezredesnek már van egy
megbízható embere, egy kéme a
kolostorban. İ fog informálni minket
Harper minden lépésérıl.
- És velem mi lesz? Mi lesz az én
dolgom?
- Maga értékeli azokat az
információkat, amiket Nogo begyőjt.
Maga ismeri a régészeti módszereket.
Meg fogja tudni ítélni, hogy mit akar
Harper, és meg tudja mondani, vajon
sikerrel járt-e.
- Értem - motyogta Nahoot.
- Ha lehetséges volna, magam mennék
vissza az Abbaiszurdokba. De nem
lehetséges. Idıbe telhet, talán
hónapok is kellenek ahhoz, hogy Harper
jelentısebb eredményt érjen el. Maga
mindenkinél jobban tudhatja, hogy az
ilyesmihez idı kell.
- Howard Carter tíz évig dolgozott
Thébában, mire megtalálta Tutanhamun
sírját - mutatott rá rosszmájúan
Nahoot.
- Remélem, hogy ez nem fog ilyen
soká tartani - mondta von Schiller
fagyosan. - Ha mégis így lenne, akkor
nagyon valószínő, hogy magának már nem
lesz semmi köze a kutatáshoz. Ami
engem illet, egy sor fontos tárgyalás
vár rám itt Németországban, továbbá a
társaság éves általános győlése.
Ezeket nem mulaszthatom el.
- Akkor egyáltalán nem jön vissza
Etiópiába? - vidult fel Nahoot, hogy
megszabadulhat von Schiller baljós,
fenyegetı hatalmától.
- Megyek, amint van számomra ott
valami. Magára hagyatkozom, hogy
eldöntse, mikor van már szükség a
jelenlétemre.
- Mi legyen a sztélével? Talán...
- Dolgozik tovább a fordításon -
elızte meg ellenvetéseit von Schiller.
- Magával visz Etiópiába egy teljes
sorozatot a fényképekbıl, és amíg ott
van, folytatja tovább a munkát.
Elvárom, hogy a mőholdon át hetente
egyszer jelentést tegyen, mit végzett,
mennyit haladt elıre.
- Mikor akarja, hogy induljak?
- Nyomban. Ha lehet, még ma.
Beszéljen Fraulein Kémperrel. Majd ı
elintéz mindent, ami az utazáshoz
szükséges.
Nahoot most tőnt elıször boldognak e
megbeszélés során.
Nagy Dolly egyenletesen haladt
délkelet felé, és nemigen akadt bármi,
ami enyhítette volna a repülés
unalmát. Épp akkor hasadt a hajnal,
amikor átrepültek az afrikai partoknak
azon az elhagyatott, sivatagos részén,
melyet Jannie épp ez okból választott.
Amint a szárazföld fölé értek,
éppannyi érdekesség tárult szemük elé,
mint amikor a tenger fölött repültek.
Kopár, barna és kietlen sivatag terült
el alattuk mindenfelé.
Rendszertelen idıközönként
hallották, amint Jannie a
pilótafülkében a légi irányítással
beszél, de mivel csak a beszélgetés
egyik felét hallották, sejtelmük sem
volt, vajon melyik és milyen
nemzetiségő állomás lehetett. Jannie
idınként felhagyott azzal a
megjátszottan erıs akcentussal beszélt
angollal és arabra váltott. Royant
meglepte, hogy milyen folyékonyán
beszéli, de lévén búr, a torokhangok
nyilván nem jelentettek problémát
neki. Még a különbözı akcentusokat, a
líbiai és egyiptomi dialektusokat is
meggyızıen utánozta, ahogy áthazudta
magát a sivatag felett.
Az elsı néhány órát Árkász azzal
töltötte, hogy a gát tervrajzai fölé
hajolt; aztán, mivel már nem tudott
tovább dolgozni, amíg nincsenek meg a
pontos területi mérések, felkuporodott
az ágyára egy olcsó, főzött regénnyel.
A szerencsétlen író nem tudta túl soká
lekötni a figyelmét. A nyitott könyv
az arcára pottyant, és a lapok
zizegtek, valahányszor hosszan,
hangosan hortyogott.
Royan is az ágyán kuporgott, vele
szemközt Nicholas, kettıjük között
pedig a sakktábla, mígnem erıt vett
rajtuk az éhség és átvonultak a
hevenyészett konyhába. Itt Royan
alárendelt szerepet vállalt magára és
kenyeret szeletelt, kávét készített,
míg Nicholas egy sor szendvics
megalkotásával bizonyította a
konyhamővészetben való jártasságát. Az
ételt, a pilótaülések mögött
ücsörögve, a pilótafülkében
megosztották Jannie-vel és Freddel.
- Még egyiptomi terület fölött
vagyunk? - kérdezte Royan.
Jannie teli szájjal kimutatott Nagy
Dolly bal szárnyának csúcsa felé. -
Ötven tengeri mérföldnyire ott van
Wadi Halfa. Itt esett el az apám 1943-
ban. A Hatodik Dél-afrikai
Hadosztályban szolgált. Ezt a helyet
mindenki csak a Wadi Pokolnak hívta. -
Ismét harapott egy hatalmasat a
szendvicsébıl. - Én nem is ismertem az
öregemet. Freddel egyszer leszálltunk
itt. Megpróbáltuk megkeresni a sírját.
– Sokatmondóan megvonta a vállát. -
Pokoli nagy terület. Rengeteg a sír. A
legtöbb jeltelen.
Egy darabig senki sem szólt. Csak
majszolgatták a szendvicseiket és
elmerültek saját gondolataikban.
Nicholas apja is harcolt a sivatagban
Rommel ellen. İ szerencsésebb volt,
mint Jannie apja.
Nicholas Royanra pillantott. Az
ablakon át meredten nézte
szülıföldjét, és valami olyan
szenvedély sugárzott pillantásából,
ami megdöbbentette Nicholast. Zömében
nem tudott ellenállni a kísértésnek,
hogy olyan angol lányként gondoljon
rá, amilyen az anyja volt. Csak ritkán
adódott olyan pillanat, mint ez a
mostani, amikor élesen tudatára
ébredt, hogy Royan lényének létezik
egy másik oldala is.
Úgy tőnt, nem vette észre Nicholas
fürkészı pillantását. Teljesen
elmerült önmagában. Nicholas szerette
volna tudni, vajon mire gondolhat -
milyen sötét és titokzatos gondolatok
lappanghatnak a fejében. Eszébe
jutott, hogy Etiópiából való
visszatértük után miként ragadta meg
Royan a legelsı alkalmat, hogy Kairóba
siessen, és ismét az akkori
nyugtalanság vett erıt rajta.
Eltöprengett, vajon nincsenek-e itt
olyan, elıtte rejtve maradt érzelmi
kötelékek, melyek esetleg erısebbek
annál a lojalitásnál, amelyet biztosra
vett. Ekkor döbbent rá, hogy mindössze
néhány rövid hetet töltöttek együtt,
és eltekintve attól az erıs
vonzerıtıl, amit Royan gyakorolt rá,
valójában nem sokat tud róla.
Abban a pillanatban Royan megrezzent
és gyorsan felé fordult. Mindketten
ott szorongtak a bal oldali ablaknál,
és most alig harminc centirıl meredtek
egymás szemébe. Mindössze néhány
másodperc volt, de az, amit Royan
szemében látott, a bőntudat, vagy
valami más érzés árnyai, cseppet sem
segítettek eloszlatni rossz
elıérzetét.
Royan ismét Jannie-hoz fordult, és
válla fölött elırehajolva megkérdezte:
- Mikor repülünk át a Nílus felett?
- A határ túloldalán. A szudáni
kormány minden figyelmét a messzi
délen lévı lázadókra összpontosítja.
Itt északon van néhány szakasza a
folyónak, amely teljesen elhagyatott.
Hamarosan egészen leereszkedünk, hogy
a szudániak Khartoum körüli
radarállomása ne láthasson minket.
Átcsúszunk a résen.
Jannie felemelte ölébıl a táblájára
tőzött repülési térképet, és úgy
tartotta, hogy Royan is lássa. Egyik
vastag, tömpe ujjával megmutatta neki
a tervezett útvonalat. Kék
zsírkrétával volt berajzolva: - Nagy
Dolly már olyan gyakran tette meg ezt
az utat, hogy hozzá se kéne érnem a
kormányhoz, már magától is
megcsinálná, igaz-e, öreglány? –
Gyöngyéd szeretettel megveregette a
mőszerfalat.
Két órával késıbb, amikor Royan és
Nicholas már ismét az utastérben
sakkozott, Jannie beszólt nekik a
mikrofonon: - Semmi baj, emberek. Nem
kell pánikba esni. Most egy kicsit
csökken a magasságunk. Gyertek elıre,
ha látni akarjátok a mősort.
Becsatolt övekkel ültek a lehajtható
székekben, és Fred fantasztikus
bemutatót tartott nekik
mélyrepülésbıl. Az ereszkedés olyan
gyors volt, hogy Royan úgy érezte,
mintha kiesnének az égbıl, és a gyomra
valahol odafönn maradt volna úgy
kilencezer méteren. Fred alig néhány
méternyire a sivatag fölött
kiegyenlítette Nagy Dollyt, olyan
alacsonyan voltak, mintha nem is
repülnének, hanem egy nagy sebességő
buszon utaznának. Fred finoman emelte
át a gépet a sárgásbarna, napperzselte
terep egyenetlenségein, könnyedén
suhant el a fekete sziklaszirtek
felett, és egészen oldalra fordulva
kerülte meg az idınként útjukat álló,
szélfútta dombokat.
- Hét és fél perc múlva repülünk át
a Nílus felett - csapott rá Jannie a
kormányra erısített stopperórára. - És
ha nem navigáltam el teljesen a gépet,
akkor ott, ahol áthaladunk,
közvetlenül alattunk egy cápa formájú
szigetnek kell lennie.
Ahogy a stopper mutatója közeledett
a megadott idıponthoz, felvillant
alattuk a folyó szélesen elterülı,
csillogó vize. Royan egy pillanatra
egy zöld szigetet is látott, melynek
csúcsában néhány nádtetıs kunyhó állt,
és a keskeny parton egy tucatnyi,
fatörzsbıl kivájt kenu hevert.
- Nos, az öregnek még mindig egészen
jól megy - jegyezte meg Fred. - Néhány
ezer mérföldet még megtesz, mielıtt
lecseréljük.
- Csak ne öregezz itt, te kis pimasz
pisis. Van még egy-két jó fogásom,
amit eddig be sem mutattam.
- Majd megkérdezzük Marát. - Fred
szeretetteljesen vigyorgott rá apjára,
miközben a gépet bedöntötte, ahogy
délnyugat felé fordult, és a gép
szárnyának vége annyira közel került a
földhöz, hogy szétriasztott egy
tevecsordát, mely a gyéren növı,
tüskés bokrokon legelészett. Dübörögve
vágtattak szanaszét a síkon, nyomukban
fehér porfelhı lebegett, akár egy
menyasszonyi ruha uszálya.
- Még három óra a randevúig -
pillantott fel Jannie a térképbıl. -
Pontosan! Úgy negyven perccel
naplemente elıtt landolunk. Ennél jobb
nem is lehet.
- Akkor jobb, ha átöltözöm a
túraruhámba. - Royan visszament az
utastérbe, kihúzta táskáját az ágy
alól és eltőnt a vécében. Amikor húsz
perccel késıbb kilépett, már keki
nadrágszoknya és pamut felsı volt
rajta.
- Ezt a bakancsot gyaloglásra
találták ki. - Igazolásként dobbantóit
egyet.
- Remek. - Nicholas az ágyáról
figyelte Royant. - De mi a helyzet
azzal a térddel?
- Elvisz, ameddig kell - mondta
Royan védekezın.
- Ez azt jelenti, hogy megfosztatom
az élvezettıl, hogy a hátamon
vigyelek?
Az etióp hegyek oly finoman jelentek
meg a keleti láthatáron, hogy Royan
észre sem vette, amíg Nicholas rá nem
mutatott a vakítóan kék afrikai égen
kirajzolódó, halványkék körvonalakra.
- Mindjárt megérkezünk. - Az órájára
pillantott. - Menjünk fel a
pilótafülkébe.
Ahogy a szélvédın át figyeltek, nem
láttak maguk elıtt semmiféle
jellegzetes tájékozódási pontot - csak
a hatalmas, barna szavannát, melynek
egyhangúságát csupán az akáciák fekete
foltjai törték meg.
- Még tíz perc - jelezte Jannie. -
Lát valaki valamit? Senki sem
válaszolt, mindnyájan elıremeredtek.
- Öt perc.
- Ott van! - mutatott át válla
felett Nicholas. - Az ott a Kék-Nílus
folyása. - Távolabb sötét vonalként
jelent meg elıttük a tüskés fák sőrőbb
ligete. - És ott a folyóparti,
elhagyatott cukornádırlı malom
kéménye. Mek Nimmur azt mondja, hogy a
leszállóhely úgy három mérföldnyire
van a malomtól.
- Ha így van, akkor jó, mert a
térképen nincs rajta – dünnyögte
Jannie. - Egy perc és elérjük a
megadott koordinátákat. - A stopperóra
lassú ketyegésével telt le a perc.
- Még mindig semmi... - Fred
hirtelen elhallgatott, ahogy egy vörös
láng csapott fel közvetlenül elıttük a
földrıl és elhúzott Nagy Dolly orra
elıtt. A pilótafülkében mindenki
megkönnyebbülten elmosolyodott.
- Hajszálpontosan - veregette meg
Nicholas elismerıen Jannie vállát. -
Magam sem tudtam volna jobban.
Fred pár száz méternyit lejjebb
ereszkedett és száznyolcvan fokos
fordulatot tett. Most már két jelzıtőz
égett odalenn a síkon – az egyik
fekete füstöt, a másik pedig fehér
füstoszlopot eregetett a csöndes esti
égre. Csak amikor már egy
kilométernyire voltak, akkor tudták
kivenni a benıtt, rég nem használt
leszállópálya vonalát. A hevenyészett
Roseires leszállót húsz évvel ezelıtt
az a társaság építette, mely a
KékNílus mellett öntözéssel
próbálkozott cukornádat termeszteni.
De Afrika ismét gyızelmet aratott, a
társaság a feledés homályába merült,
és sírfeliratként csupán ezt a
halovány jelet hagyta maga után a
síkon. Mek Nimmur ezt a távoli,
elhagyatott helyet választotta
randevújuk helyszínéül.
- Fogadóbizottság sehol - mormogta
Jannie. - Mit akartok, mit csináljak?
- Csak közelíts tovább - mondta neki
Nicholas. - Kell itt lennie egy másik
jelzırakétának - Á, ott van! - A
kifutó túlsó végén, egy facsoportból
emelkedett a magasba, és fényénél most
elıször pillantottak meg emberi
alakokat e lakatlan, kopár vidéken. Az
utolsó pillanatig fedezékben maradtak.
- Ez Mekre vall! Nyugodtan szállj
le!
Ahogy Nagy Dolly a landolás után
gurult, megjelent elıttük a hepehupás,
gödrökkel teli kifutópálya vége, és
felbukkant egy terepszínő
gyakorlóruhába öltözött alak. Két
tárcsával jelzett nekik, hogy
guruljanak be a két legmagasabb fa
közé.
Jannie leállította a motorokat, és
válla fölött hátravigyorgott rájuk. -
Nos, gyerekek, úgy tőnik, ez is
sikerült!
Még onnan a magasból, Nagy Dolly
pilótafülkéjébıl is tisztán fel
lehetett ismerni Mek Nimmur parancsoló
alakját, ahogy elılépett az akáciafák
fedezékébıl. Csak most vették észre,
hogy a fákat terepszín háló takarta; a
levegıbıl ezért nem látták nyomát
semmiféle emberi jelenlétnek. Amint a
rakodóponkot leeresztették, Mek Nimmur
nagy léptekkel megindult felfelé.
- Nicholas! - A két férfi
összeölelkezett, és miután Mek két
hangos csókot nyomott Nicholas arcára,
kartávolságnyira tolta magától és a
viszontlátás örömével tanulmányozta az
arcát. - Tehát igazam volt! Szokás
szerint már megint töröd valamiben a
fejed. Ez nem egyszerő dik-dik-
vadászat volt, ugye?
- Hogy hazudhatnék egy régi
barátnak? - vonta meg a vállát
Nicholas.
- Ez sosem jelentett különösebb
gondot neked - nevetett Mek -, de
igazán örülök, hogy lesz egy kis közös
mulatságunk. Mostanság rettentı
unalmas errefelé az élet.
- El tudom képzelni! - bokszolta meg
vállát szeretetteljesen Nicholas.
Egy karcsú, kecses alak jött fel Mek
után a gépre. Az olajzöld
gyakorlóruhában Nicholas nem ismerte
fel, amíg Tessay meg nem szólalt.
Vászon ejtıernyıs bakancs volt a
lábán, és a fején egy katonai sapka,
amitıl egészen fiúsnak tőnt.
- Nicholas! Royan! Isten hozott! -
kiáltotta Tessay. A két nı legalább
oly lelkesen ölelte meg egymást, mint
az imént a férfiak.
- Ugyan már, Madárkáim! -
tiltakozott Jannie. - Ez itten nem
Woodstock. Nekem még ma éjjel vissza
kell érnem Máltára. Szeretnék még
sötétedés elıtt felszállni.
Mek villámgyorsan kézbe vette a
lerakodást. Emberei nyomban ott
nyüzsögtek a fedélzeten és a görgıkön
kézi erıvel tolták elıre a raklapokat,
míg Árkász beindította imádott
traktorát, és a rakományt levitte vele
a ponkon, be az akácialigetbe, a
terepszín háló alá. Ennyi erıs kéz
segítségével gyorsan ment a munka,
Nagy Dolly raktere kiürült, mire a
láthatáron fáradtan lenyugodott a nap,
és a táj minden színét magába
olvasztotta a rövid afrikai alkony.
Jannie és Nicholas még egy utolsó,
gyors megbeszélést tartott a
pilótafülkében, míg Fred a felszállás
elıtti ellenırzést végezte. Még
egyszer végigmentek a terveken és a
rádiókapcsolat jelzésein.
- Akkor négy nap múlva - mondta
Jannie és röviden kezet fogtak.
- Hadd menjen már, Nicholas -
üvöltött fel lentrıl Mek. Hajnal elıtt
át kell érnünk a határon.
Nézték, ahogy Nagy Dolly elgurul a
kifutópálya végéig, majd megfordul. A
motorok hangja felbıdült és a gép
száguldva, hosszú porfelhıt húzva maga
után jött vissza, majd a fejük fölé
emelkedett. Jannie a gép szárnyaival
búcsút intett nekik, és a nagy gép
navigációs fények nélkül, akár egy
fekete denevér, beleolvadt a sötétedı
égbe, majd szinte azon nyomban el is
tőnt a szemük elıl.
- Gyere ide. - Nicholas leültette
Royant az akácia alatt. - Nem
szeretném, ha ez a térd ismét
megtréfálna minket. Combja közepéig
feltolta Royan nadrágját, és miközben
rugalmas pólyát tekert a térdére,
amennyire csak tudta, igyekezett
leplezni, hogy ez mekkora élvezetet
jelent neki. Örömmel látta, hogy a
zúzódás már szinte teljesen
elhalványult és a duzzanat teljesen
lelohadt.
Finoman megtapogatta. Ujjai alatt
Royan bıre bársonyos volt és alatta a
húsa kemény és meleg. Felnézett és
Royan arcából kiolvasta, hogy ezt a
bizalmas meghittséget, hozzá
hasonlóan, ı is élvezi. Ahogy
pillantásuk találkozott, Royan
könnyedén elpirult és gyorsan
lesimította nadrágja szárát.
Ezután felpattant és azt mondta: -
Tessayvel rengeteg a lemaradásunk -
azzal odasietett barátnıjéhez.
- Egy teljes szakaszt hagyok itt,
hogy ırizzék a felszereléseteket -
magyarázta Mek Nicholasnak, ahogy
Tessay magával vitte Royant. - Csak
egy egészen kis csapattal megyünk a
határig. Nem hiszem, hogy bármi
probléma adódna. Pillanatnyilag ebben
a szektorban szinte egyáltalán nincs
ellenséges tevékenység. Délen nagy
harcok folynak, de itt minden csöndes.
Ezért választottam ezt a helyet a
randevúra.
- Milyen messze van az etióp határ?
- kérdezte Nicholas.
- Öt órányi gyaloglás - mondta Mek.
- Átcsúszunk az egyik csatornánkon,
miután lement a hold. A többi emberem
az Abbai-szurdok bejáratánál vár.
Holnap még virradat elıtt kell
találkoznunk velük.
- És onnan a kolostorig?
- Még két nap - felelte Mek. - Épp
idıben érünk oda, hogy elkapjuk, amit
kövér barátod ledob nekünk a kövér
gépérıl.
Ezután megfordult és még kiadta az
utolsó parancsot a szakaszvezetınek,
aki Roseires-ben marad, hogy ırizze a
felszerelést. Majd összehívta azt a
hat embert, akik a védıkíséretet adják
a határig. Mek felosztotta köztük a
málhát. A legfontosabb darabot, mely
egy könnyő, modern katonai típusú
rádió volt, maga Nicholas vitte.
- A táskáitok túl nehezek. Át kell
rámolni ıket - mondta Mek Nicholasnak
és Royannak. Így aztán a táskákat
kiürítették és tartalmukat beletömték
abba a két vászon oldaltáskába, amit
Mek adott nekik. Két embere vállára
kapta a katonai oldalzsákokat, és
eltőnt a sötétségben.
- Ugye, azt nem akarja hozni! -
meredt Mek döbbenten a teodolit
hatalmas, vaskos lábaira, melyet
Árkász vett le az egyik raklapról.
Árkász nem beszélt arabul, így aztán
Nicholas tolmácsolt nekik.
- Árkász azt mondja, hogy ez egy
érzékeny mőszer. Nem hagyhatja, hogy a
repülıgéprıl dobják le. Azt mondja, ha
ez megsérül, akkor nem tudja elvégezni
a munkáját.
- Ki fogja ezt vinni? - kérdezte
Mek. - Az embereim közt zendülés törne
ki, ha ilyesmire próbálnám meg rávenni
ıket.
- Mondd meg ennek a bakafántoskodó
szarházinak, hogy én magam viszem. -
Árkász méltóságteljesen kihúzta magát.
- Nem is hagynám, hogy ezek a
nagydarab, esetlen marhák akár
egyetlen ujjal is hozzányúljanak. -
Felemelte a csomagot, a vállára tette,
majd egyenes háttal elvonult.
Mek öt perc elınyt adott az
elıırsnek, majd bólintott.
- Most már mehetünk.
Harminc perccel azután, hogy Nagy
Dolly felemelkedett, ık is elhagyták a
leszállópályát és elindultak kelet
felé a sötét, néma síkon. Mek kemény
iramot diktált. Úgy tőnt, mintha neki
meg Nicholasnak olyan lenne a szeme,
mint a macskáé, gondolta Royan, ahogy
közvetlenül a nyomukban járt. Láttak a
sötétben, és csupán egy-egy suttogva
elhangzó figyelmeztetésük mentette meg
Royant attól, hogy belepottyanjon egy
gödörbe, vagy átessen egy sziklahalmon
ebben a vak sötétségben. Ha netán
mégis megbotlott, úgy tőnt, Nicholas
mindig kéznél van, hogy hátranyúljon
és erıs kezével elkapja.
Teljesen némán, fegyelmezetten
vonultak. Csupán amikor óránként öt
percet pihentek, akkor ült le Nicholas
és Mek szorosan egymás mellé, és abból
a néhány csöndes szóból, amit Royan
meghallott, rájött, hogy Nicholas az
Abbai szurdokba való visszatértük okát
magyarázza el részletesen. Többször is
hallotta, amint Nicholas „Mamose" és
„Taita" nevét ejti ki, majd Mek mély
hangján hosszasan, alaposan
kikérdezte. Aztán ismét talpon voltak
és mentek elıre az éjszakában.
Egy idı múltán Royan már nem
érzékelte a távolságot, nem tudta,
mekkora utat tettek meg. Csupán az
óránkénti pihenık jelezték neki az idı
múlását. A fáradtság lassanként
öntötte el minden tagját, mígnem már
odáig jutott, hogy minden egyes lépés
külön erıfeszítésébe került. A bakancs
ellenére a térde fájni kezdett.
Idınként érezte, hogy Nicholas
megérinti a karját és átsegíti a
nehezebb, egyenetlen terepen. Máskor
meg hirtelen megtorpantak, mert
elölrıl suttogó figyelmeztetés
érkezett. Ilyenkor csöndesen álltak és
feszült idegekkel vártak a sötétben,
mígnem egy újabb suttogás nyomán ismét
elindultak, ugyanabban az erıltetett
iramban. Egyszer megérezte a száraz,
meleg, éjszakai levegıben a folyó
hővös, iszapszagú kipárolgását, és
tudta, hogy nagyon közel lehetnek a
Nílushoz. Anélkül, hogy egyetlen szó
is elhangzott volna, megérezte az
elıtte haladó emberek feszültségét, és
testtartásuk, meg az, ahogy a
fegyverüket fogták, óvatos éberségre
utalt.
- Most megyünk át a határon - súgta
a fülébe halkan Nicholas, és a
feszültség ragályos volt. Royan
megfeledkezett a fáradtságról, és
fülében hallotta vérének hangos
dobolását.
Ezúttal nem álltak meg a szokásos
pihenıre, hanem még egy órán át
folytatták útjukat, mígnem érezte,
hogy az emberek hangulata lassanként
megváltozik. Valaki halkan
felnevetett, és lépteik is könnyebbé
váltak, ahogy haladtak tovább a
foszforeszkáló keleti ég felé.
Hirtelen a távoli hegylácok sötét
körvonalai fölött megjelent a növekvı
hold sarlója.
- Minden rendben. Átértünk - mondta
Nicholas rendes hangon. - Isten hozott
ismét Etiópiában! Hogy vagy?
- Jól.
- Én is fáradt vagyok - vigyorgott
rá Nicholas a holdfényben. - Hamarosan
letáborozunk és pihenhetünk. Már nincs
messze.
Nicholas persze hazudott: csak
mentek, mentek tovább, mígnem Royan
már legszívesebben sírva fakadt volna.
Aztán hirtelen ismét meghallotta a
folyó hangját, a Nílus halk, rohanó
csobogását, miközben lassanként
megvirradt. Hallotta, amint Mek elöl a
rájuk váró emberekkel beszél, majd
Nicholas levezette ıt az ösvényrıl,
leültette, és letérdelt elé, hogy
kifőzze a bakancsát.
- Remekül helyt álltál. Igazán
büszke vagyok rád - mondta, miközben
levette a zokniját és megnézte, nincs-
e hólyag a lábán. Ezután levette a
kötést a térdérıl. Kissé megdagadt és
Nicholas gyakorlott, mozdulattal
megmasszírozta. Royan halkan
felsóhajtott: - Ne hagyd abba. Ez
olyan jó.
- Adok neked egy Brufent a
gyulladásra. - Elıásta csomagjából a
tablettákat és puha zubbonyát
leterítette neki a földre, hogy
lefeküdhessen. - Sajnálom, de a
hálózsákok a többi holmi közt
maradtak. Addig le kell mondanunk a
kényelemrıl, amíg Jannie le nem dobja
nekünk.
Nicholas odanyújtotta neki a
vizeskulacsot, és amíg Royan lenyelte
a tablettát, felnyitott egy életmentı
élelmiszeradagot.
- Nem az a kifejezett ínyenckonyha.
- Beleszimatolt a csomagba. - A
seregben ezt patkánycsomagnak hívtuk.
- Royan úgy aludt el, hogy szája még
félig tele volt az íztelen hússal, meg
a mőanyagszerő sajttal.
Amikor Nicholas egy bögre forró,
édes teával felébresztette, látta,
hogy késı délutánra jár az idı. A
férfi ott ült mellette és ı is saját
bögréjébıl iszogatott, miközben minden
egyes korty között hangosan fújdogálta
a forró italt.
- Nyilván örülni fogsz, hogy Mek
most már teljesen képben van.
Beleegyezett, hogy segít nekünk.
- Mit mondtál neki?
- Épp eleget ahhoz, hogy fenntartsam
az érdeklıdését. - Nicholas
elvigyorodott. - Ez a fokozatos
feltárás elmélete. Soha ne mondj el
egyszerre mindent, a dolgokat
apránként kell beadagolni. Tudja, hogy
mit keresünk és azt is, hogy gátat
emelünk a folyón.
- És mi lesz az emberekkel, akik a
gát építésén dolgoznak?
- A szerzetesek a Szt. Frumentiusban
megtesznek bármit, amit mond nekik. İ
itt nagy hıs.
- És mit ígértél neki cserébe?
- Odáig még nem jutottunk.
Megmondtam neki, hogy sejtelmünk
sincs, mit fogunk találni, mire
nevetni kezdett és azt mondta, hogy
megbízik bennem.
- Hát nem ostoba ez a fiú?
- Én azért nem egészen így
jellemezném Mek Nimmurt - dünnyögte
Nicholas. - Azt hiszem, ha eljön az
ideje, tudatni fogja velünk, hogy mi
az ára az együtt-mőködésének. - Abban
a pillanatban felnézett. - Épp rólad
beszéltünk, Mek.
Mek nagy léptekkel közeledett
feléjük, majd leguggolt Nicholas
mellé.
- És mit mondtatok rólam?
- Royan azt mondja, hogy egy
szívtelen nyomorult vagy, amiért egész
éjjel ilyen erıltetett menetre
kényszerítetted.
- Nicholas elrontja magát. Csak
figyeltem, hogy mit nyüzsgött össze
maga körül - kuncogott. - Én azt
mondom, hogy bánj velük keményen. A
nık azt szeretik. - Majd ismét
komolyra vette a szót. - Igazán
sajnálom Royan. A határ mindig nehéz
rész. Majd meglátja, hogy azért nem
vagyok ilyen szörnyeteg, most, hogy
ismét hazai földön vagyunk.
- Igazán hálásak vagyunk mindazért,
amit értünk tesz. Ünnepélyes
komolysággal hajtotta félre a fejét.
- Nicholas régi barátom, és
remélem, hogy magát meg új barátomnak
tekinthetem.
- Rettentıen le vagyok sújtva.
Tessay tegnap este elmondta, hogy
valami nagy baj történt a kolostorban.
Mek arca elkomorult, és ahogy
dühödten megrángatta rövid szakállát,
egy kis szırpamacsot tépett ki saját
állából. - Nogo meg a gyilkosai. Ez is
egy példa arra, hogy mi az ami ellen
harcolunk. Megmenekültünk Mengisztu
zsarnokságától, hogy aztán újabb
rémségekbe taszítsanak minket.
- Mi történt, Mek?
Tömören, de élénk színekkel
ecsetelve írta le a vérengzést, meg a
kolostor kincseinek elrablását. -
Semmi kétség, hogy Nogo volt. Minden
egyes szerzetes, aki valamiképp
megmenekült, jól ismeri.
Haragja túl lángoló volt ahhoz, hogy
magába fojtsa, így aztán hirtelen
felpattant. - A kolostor nagyon sokat
jelent a Gojamban élı embereknek.
Engem is itt keresztelt meg maga Jali
Hora. Az apát meggyilkolása és a
templom megszentségtelenítése
felháborító, gyalázatos gaztett. -
Sapkáját a fejébe csapta. - Most pedig
indulnunk kell. Az elıttünk álló út
meredek és nehéz.

Most, hogy már túljutottak a


határon, biztonsággal mehettek nappal
is. A második nap a szurdok mélyében
haladtak. Itt nem voltak kifutó
dombok: olyan volt, mintha egy
hatalmas vár tornyába léptek volna be.
A hatalmas, középsı hegyvonulat falai
mindkét oldalon majd ezerháromszáz
méter magasba nyúltak, és a mélyben
kígyózó folyó teljes hosszában
zugokkal és habzó zuhatagokkal volt
tele. Délben Mek megállította a
menetet, hogy megpihenjenek egy
ligetben a folyó mellett. Homokos
folyópart volt alattuk, melyet a
bástyaként fölé magasodó sziklákról
legördült, hatalmas kövek takartak.
İk öten, egymástól kissé
elkülönülten ücsörögtek. Árkász még
mindig neheztelt a teodolit miatt,
amin Mekkel összezördültek, így aztán
tudatosan távol tartotta magát. A
nehéz mőszert úgy tette le, hogy szem
elıtt legyen és feltőnıen közel ült
hozzá. Mek és Tessay furcsán
csöndesnek és zárkózottnak tőntek,
mígnem Tessay hirtelen kinyúlt és
megragadta Mek kezét.
- El akarom mondani nekik - tört ki
belıle ösztönösen. Mek egy pillanatra
elfordult a folyótól, majd bólintott.
- Miért ne? - vonta meg végül a
vállát.
- Azt akarom, hogy tudják -
makacskodott Tessay. - İk ismerték
Boriszt. Meg fogják érteni.
- Akarod, hogy én mondjam el nekik?
- kérdezte Mek halkan, miközben még
mindig fogta a kezét.
- Igen - bólintott Tessay -, jobb,
ha tıled hallják.
Mek egy darabig hallgatott, amíg
összeszedte mondanivalóját, majd
elkezdte azon a mély, dörmögı hangon,
de nem nézett rájuk, hanem mindvégig
Tessay arcába meredt.
- Az elsı pillanatban, amint
megláttam ezt az asszonyt, tudtam,
hogy ı az, akit Isten nekem szánt.
Tessay közelebb húzódott hozzá.
- Tessayvel mi fogadalmat tettünk
egymásnak a Timkat éjjelén, és Isten
bocsánatát kértük, majd
asszonyomként magammal vittem.
Tessay Mek hatalmas, izmos vállára
hajtotta a fejét.
- Az orosz a nyomunkba eredt. Itt
talált ránk, pontosan ezen a helyen.
Megpróbált mindkettınket megölni.
Tessay lenézett a partra, ahol Mek
és ı csaknem meghaltak, és
beleborzongott az emlékbe.
- Megküzdöttünk - mondta Mek
egyszerően -, aztán amikor már halott
volt, hagytam, hogy a testét magával
vigye a folyó.
- Tudtuk, hogy meghalt - mondta
nekik Royan. - A követségen hallottuk,
hogy a rendırség lejjebb, a határ
közelében talált rá. De azt nem
tudtuk, hogyan történt.
Egy darabig mindnyájan hallgattak,
majd Nicholas törte meg a csöndet: -
De szerettem volna látni! Nyilván
pokoli küzdelem volt. – Bámulattal
csóválta meg a fejét.
- Az orosz jó volt. Örülök, hogy
többé nem kell harcolnom vele -
ismerte el Mek, és felállt. - Ha most
elindulunk, akkor még sötétedés elıtt
a kolostorhoz érhetünk.
Mai Metemma, a Szt. Frumentius
újonnan választott apátja fogadta ıket
a kolostor folyóra nézı teraszán. Nem
sokkal volt fiatalabb Jali Koránál, ı
is magas volt, fejét ezüstös haj
övezte, és a kék koronát viselte, hogy
illı tisztelettel fogadhasson egy
olyan rendkívüli vendéget, mint Mek
Nimmur. Miután a vendégek megfürödtek
és egy órányit pihentek a nekik
elıkészített cellákban, a szerzetesek
értük jöttek, hogy átvezessék ıket a
tiszteletükre rendezett lakomára.
Amikor a tejesflatskókat már
harmadszor töltötték újra, és az apát
meg a szerzetesek hangulata
felengedett, Mek suttogni kezdett az
öregember fülébe.
- Idézze csak fel Szent Frumentius
történetét - hogyan vetette Isten a
viharkorbácsolta tengerrıl a mi
partjainkra, hogy elhozhassa nekünk az
igaz hitet?
Az apát szeme megtelt könnyel. -
Szent teste itt nyugodott a mi
maqdasunkban. Aztán jöttek a barbárok
és ellopták tılünk az ereklyét, földi
maradványait. És itt maradtunk apa
nélkül, árván, akár a gyermekek.
Elvették az okot, amiért ez a templom
és a kolostor megépült - siránkozott.
- Többé nem jönnek ide a zarándokok
Etiópia minden tájáról, hogy sírjánál
imádkozzanak. Az Egyház is elfelejt
minket. Nekünk végünk. A kolostor az
enyészeté, és szerzeteseink messze
szállnak, akár a hullott levél a
szélben.
- Amikor Szent Frumentius Etiópiába
jött, nem volt egyedül. Volt vele egy
másik keresztény is a bizánci
anyaszentegyháztól - emlékeztette ıt
Mek halk, vigasztaló dörmögéssel.
- Szent Antónia. - Az apát tejes
flaskója után nyúlt, hogy csillapítsa
fájdalmát.
- Szent Antónia - helyeselt Mek. - İ
hamarabb halt meg, mint Szent
Frumentius, de éppoly szent volt, mint
fivére.
- Szent Antónia is nagy szent ember
volt, kiérdemelte szeretetünket és
hódolatteljes tiszteletünket. - Az
apát ismét nagyot húzott a flaskóból.
- Isten útjai kifürkészhetetlenek,
igaz? - rázta meg fejét Mek, elámulva
a világegyetem mőködésének csodáján.
- Az ı útjai mélyek, s ez számunkra
örök titok marad, nem kételkedhetünk
benne és meg sem érthetjük soha.
- És mégis könyörületes,
megjutalmazza mindazokat, kik ıszintén
hisznek benne.
- İ csupa könyörület. - Az apát
szemébıl kicsordult a könny és
végigfolyt az arcán.
- Ön és kolostora fájdalmas
veszteséget szenvedett. Szent
Frumentius szentséges ereklyéjét
elvitték innen - s ó jaj, vissza sosem
kerül. De mi van, ha Isten egy másikat
küld helyette? Mi van, ha elküldené
Szent Antónia szentséges testét?
Az apát könnyein át felnézett rá, és
arca hirtelen megfontolttá vált. - Az
valódi csoda lenne.
Mek Nimmur karjával átölelte az
öregember vállát és halkan suttogott a
fülébe, mire Mai Metemma abbahagyta a
sírást és figyelmesen hallgatta.

- Megszereztem neked a munkásokat -


mondta Mek Nicholasnak, ahogy másnap
reggel elindultak felfelé a völgybe.
- Mai Metemma megígérte, hogy két
napon belül száz embert ad nekünk, és
a következı hét során még ötszázat.
Bőnbocsánatot nyújt mindazoknak, akik
önként jelentkeznek munkára a gátnál.
Megmenekednek a purgatórium tüzétıl,
ha részt vesznek egy ilyen dicsı
vállalkozásban, mint Szent Antónia
szentséges maradványainak felkutatása.
Mindkét nı megtorpant és rámeredt.
- Mit ígértél annak a szegény
öregembernek? - kérdezte Tessay.
- Egy testet ahelyett, melyet Nogo
elrabolt a templomból. Ha valóban
megtaláljuk a sírt, akkor abból Mamose
múmiája a kolostort illeti.
- Galád dolog ilyesmit csinálni -
csattant fel Royan. – Csalással veszi
rá, hogy segítsen nekünk.
- Ez nem csalás - villant fel Mek
sötét szeme a vádra. - Az ereklye,
mely elveszett, nem Szent Frumentius
teste volt, és mégis több száz éven át
megfelelt a célnak, összetartotta a
szerzetesek közösségét és ide vonzotta
a keresztényeket az ország minden
tájáról. Az, hogy most már nincs, a
kolostor létét fenyegeti. Elveszett az
ok, amiért továbbra is
fennmaradhatnának.
- Ezért aztán maga megkísérti ıket
egy hamis ígérettel! - Royan még
mindig mérges volt.
- Mamose fáraó teste minden ízében
éppoly autentikus, mint az, amely
számukra elveszett. Mit számít, hogy
ez egy régi egyiptomi és nem egy régi
keresztény teste, mindaddig, amíg a
hit középpontjaként szolgál, és általa
a kolostor esetleg további ötszáz éven
át fennmaradhat?
- Azt hiszem, van abban valami, amit
Mek mond - közölte véleményét
Nicholas.
- Mióta vagy te ilyen nagy
szakértıje a kereszténységnek? Te
ateista vagy - rivallt rá Royan, mire
Nicholas felemelte a kezét, mintha egy
nagy ütést akarna kivédeni.
- Igazad van. Egyáltalán, mit szólok
én ebbe bele? Vitassátok csak meg ti
ezt a kérdést Mekkel. Én meg megyek és
megvitatom a gátépítés teóriáit Árkász
Webbel. - Azzal elırebaktatott a sor
elejére és odacsapódott mérnöke mellé.
Idırıl idıre hallotta háta mögül a
túlfőtött hangokat és elvigyorodott.
Ismerte Meket, de már kezdett tisztába
jönni a hölggyel is. Csodás lenne
látni, hogy végül is ki gyız ebben a
vitában.
A délután közepe táján értek a
hasadék felsı részéhez, és amíg Mek
táborhelyet keresett, Nicholas nyomban
elvitte Árkászt a folyó elkeskenyedı
részéhez, közvetlenül a fölé a pont
fölé, ahol a víz lezúdul a mélybe.
Mialatt Árkász felállította a
teodolitot, Nicholas fogta a kalibrált
szintezıt. Árkász határozott
kézjelekkel utasítgatta le-föl a
sziklán, miközben mindvégig a teodolit
lencséjébe nézett, Nicholas pedig
ingatagon állt a bizonytalan terepen
és igyekezett a rudat egyenesen
tartani, hogy Árkász pontosan
bemérhesse.
- Rendben! - ordította Árkász a
huszadik után. - Most pedig menj a
folyó túlsó oldalára.
- Remek! - ordította vissza
Nicholas. - Mit akarsz, repüljek vagy
ússzak?
Nicholas fölgyalogolt három
mérföldnyit a folyó mentén a gázlóig,
ahol a csapás keresztezte a Dandera
folyót, majd a kusza part menti
növényzeten át visszaverekedte magát
addig a pontig, ahol a szemközti
parton Árkász heverészett az árnyékban
és cigarettázott.
- Nehogy már megszakadj! - kiáltotta
át neki a folyó túlsó oldalára.
Már csaknem besötétedett, mire
Árkász bemért mindent, amit akart, és
Nicholas elıtt még ott volt a hosszú
visszaút a gázlón át. Az utolsó
mérföldet már teljes sötétségben tette
meg, csupán a tábortőz lángjának fénye
irányította. Kimerülten bebotorkált a
táborba és elhajította a szintezıt.
- Most jobban teszed, ha azt mondod
nekem, hogy megérte – mordult rá
Árkászra, aki fel se nézett
logarlécérıl. Átjavított rajzain
dolgozott egy kis butánlámpás vakító
fénye mellett.
- A becslésed egészen jó volt -
gratulált Nicholasnak. - A folyó
harminchét és fél méter széles azon a
kritikus ponton ott a vízesés felett,
ahol az építményt akarom elhelyezni.
- Mindössze annyit akarok tudni,
hogy össze tudsz-e itt ütni egy gátat,
vagy sem.
Árkász elvigyorodott és ujját
végighúzta az orrán. - Te idehozod az
én nyamvadt tragacsomat, és én magát a
rohadt Nílust is elzárom neked.
Miután megvacsoráztak - egy újabb
patkánycsomagból -, Royan a tőz
túloldaláról Nicholasra pillantott.
Amikor sikerült elkapnia a tekintetét,
a fejével intett neki. Ezután felállt
és feltőnés nélkül kisétált a
táborból, miközben egyszer
visszanézett, hogy megbizonyosodjon
róla, Nicholas követi-e. Nicholas
elemlámpával világította meg az
ösvényt, ahogy óvatosan mentek
visszafelé a gát kijelölt helyéhez,
majd kerestek egy vízre nézı nagy
követ, melyre leülhettek.
Nicholas kikapcsolta a lámpát, és
egy darabig némán üldögéltek, amíg
szemük hozzászokott a halovány
csillagfényhez, majd Royan suttogva
azt mondta: - Volt idı, amikor azt
hittem, hogy soha nem térek vissza ide
- hogy mindez csak álom volt, és Taita
medencéje nem is létezett.
- Számunkra talán nem is fog, a
kolostor szerzeteseinek segítsége
nélkül. - hangja kérdı volt.
- Te és Mek Nimmur gyıztetek -
kuncogott Royan halkan. -
Természetesen el kell fogadnunk a
segítségüket. Mek érvei rendkívül
meggyızıek voltak.
- Tehát beleegyeztél, hogy jutalmul
megkapják Mamose múmiáját?
- Beleegyeztem, hogy bármilyen
múmiát találunk, az az övék, persze ha
találunk egyáltalán - pontosított. -
Annak alapján, amit tudunk, lehet,
hogy Mamose igazi múmiája az volt,
amelyet Nogo ellopott.
Nicholas karja egészen természetesen
siklott Royan vállára, Royan pedig egy
pillanat múlva kényelmesen a férfinak
támaszkodott.
- Jaj Nicky, annyira félek és
annyira izgatott vagyok. Félek, hogy
minden reményünk hiábavaló és izgatott
vagyok, vajon megtaláljuk-e Taita
játékának nyitját. - Arcát a férfi
felé fordította, és Nicholas az ajkán
érezte Royan leheletét.
Gyöngéden megcsókolta. Aztán
visszahúzódott, miközben ajkán még ott
érezte Royan ajkának melegét és a
csillagfényben az arcát figyelte.
Royan még csak kísérletet sem tett
arra, hogy elhúzódjon. Sıt, inkább
felé hajolt és most ı csókolta meg a
férfit. Elıször csak egy higgadt,
testvéri csók volt, a száját gyorsan
összezárta. Nicholas jobb kezét
hátulról Royan fejéhez emelte, ujjait
a hajába fúrta és arcát még
szorosabban nyomta maga felé. İ
szétnyitotta száját és Royan még
mindig csukott ajkait halk, kissé
neheztelı hang hagyta el.
Nicholas lassan, kéjesen nyitotta
szét Royan ajkait, mire a tiltakozás
végre lecsendesült és nyelve mélyen,
mohón fürkészte a másik titkait. Royan
most halkan, elégedetten felnyögött,
akár az anyja csecsén csüngı kiscica
és karjával átölelte Nicholast. Erıs,
hajlékony ujjai Nicholas hátát
gyúrták, szája immáron teljesen
megnyílt a férfi csókja elıtt, és
nyelve örvénylett, fürgén siklott
Nicholas nyelve körül.
Ekkor Nicholas másik kezét a testük
közé csúsztatta és egészen övig
kigombolta Royan blúzát. Royan kissé
hátrahajolt ölelésében, hogy
megkönnyítse neki. Mámorító örömmel
vette észre, hogy keblei csupaszok a
vékony pamutblúz alatt. Az egyiket
kezébe vette: kicsi volt és kemény,
épphogy betöltötte tenyerét. Amikor
finoman megcsippentette mellbimbóját,
az megmerevedett ujjai közt, akár egy
apró, érett eper.
Abbahagyta a csókot és fejét Royan
mellére hajtotta. Royan halkan
felnyögött és kezével vezette lejjebb
a férfi fejét. Amikor a mellbimbót a
szájába vette, Royan felszisszent és
másik kezének körmét belemélyesztette
Nicholas hátába, akár egy simogatásra
válaszoló cica. Egész teste hullámzott
Nicholas ölelésében, majd egy idı
múlva eltolta a férfi száját. Nicholas
egy pillanatig azt hitte, hogy
elutasítja, de Royan csak odébb tolta
a fejét és másik mellbimbóját is a
szájába helyezte. Ismét felszisszent,
ahogy Nicholas beszívta.
Royan mozdulatai egyre
szenvedélyesebbek lettek, lépést
tartottak Nicholas növekvı vágyával.
Nem tudta tovább türtıztetni magát, a
keki nadrágszoknya alatt felnyúlt és
kezét Royan gömbölyödı vénuszdombjára
tette. Ekkor Royan egy gyors, ruganyos
mozdulattal elszakadt tıle és
felpattant. Elhátrált, miközben
nadrágszoknyáját lesimította és
reszketı ujjakkal begombolta a blúzát.
- Sajnálom, Nicky. Annyira
szeretném, jaj Istenem, el se tudod
képzelni, hogy mennyire. De... -
megrázta a fejét, miközben erısen
lihegett -, még ne. Kérlek Nicky,
bocsáss meg nekem. Én két világ közt
vergıdöm. Az egyik felem annyira
szeretné, de a másik nem engedi meg
nekem...
Nicholas felállt és testvérien
megcsókolta. - Nem kell siettetni. A
jó dolgokra érdemes várni - mondta,
miközben szája épp csak érintette
Royan ajkait. - Gyere! Most szépen
hazaviszlek.

Másnap reggel még sötét volt, amikor


a papok elsı munkára toborzott
csapata, akiket Mai Metemma ígért,
szép sorban jöttek felfelé a völgyben.
Éneklésük ébresztette a tábort, és
mindenki álmosan bújt elı zsúptetejő,
hevenyészett menedékébıl, hogy
köszöntse a szent emberek hosszú
sorát.
- Szentséges egek - ásított Nicholas
-, olyan, mintha egy új keresztes
hadjáratot indítottunk volna. Az
éjszaka közepén kellett indulniuk a
kolostorból, hogy ilyen korán itt
legyenek. - Elment, hogy megkeresse
Tessayt, és amikor megtalálta, azt
mondta neki: - Ezennel kineveztetett
hivatalos tolmácsnak. Árkász egy szót
sem beszél se arabul, se amhara
nyelven. Maradjon a közelében.
Amint kivilágosodott, Mek és
Nicholas elhagyta a tábort, hogy
megfelelı ledobóhelyet keressenek.
Délre mindketten úgy látták, hogy
csupán egyetlen lehetıségük van: magát
a völgyet kell használniuk. Az ıket
körülvevı sziklás gerincekhez képest a
völgy talaja egyenletes volt és
viszonylag kevés akadály állta
útjukat. Fontos volt, hogy olyan
helyet válasszanak, mely a lehetı
legközelebb van a gát építésének
helyszínéhez, mivel minden egyes
mérföld, melyen át a felszerelést kézi
erıvel kell elcipelni, rengeteg idıt
és energiát von el magától a munkától.
- Az idı a legfontosabb tényezı -
mondta Nicholas Meknek, ahogy másnap
reggel ott álltak a kiválasztott
területen. Mostantól az esızésekig
minden nap számít.
Mek felnézett az égre. - Imádkozz
Istenhez, hogy késın jöjjön az esı.
Egy mérföldnyire lefelé a folyótól,
egy olyan szakaszon jelölték ki a
ledobás területét, ahol a völgy a
legszélesebb volt és a hegyek közti
résen át jól megközelíthetı. Jannie-
nak egyenesen kell berepülnie, majd öt
mérföldön kiegyenlíteni a gépet teljes
fékszárnnyal és lenyitott
rakodóponkkal.
- Jó nehéz dolga lesz - jegyezte meg
Mek, ahogy végignéztek a környezı
sziklás lejtıkön és komoran magasodó
szirteken. - Tud ez a te kövér barátod
repülni?
- Repülni? Hisz félig madár - mondta
neki Nicholas. Lementek a völgybe,
hogy ellenırizzék a jelzıfüstöt és a
jelzések elhelyezését. Jelzésként
kvarckıbıl kirakott kereszteket raktak
le a völgy közepén, melyek a levegıbıl
is jól láthatók. Árkász fenn volt a
völgy középsı részén. Jól látták az ég
elıtt kirajzolódó alakját, ahogy
járkál és elhelyezi jelzıfüstjeit,
melyek a ledobási területhez való
közeledést jelzik.
Amikor Nicholas megfordult és a
másik irányba nézett, látta a két nıt,
akik a völgy túlsó végén, egy sziklán
ültek. Árkász már segített nekik
elhelyezni a jelzıfüstöket. Ezek adják
majd a terület túlsó határát, és
megmutatják Jannienak, hol kell
kiemelkednie a völgybıl.
Ezután Nicholas ismét Mek emberei
felé fordította figyelmét, akik épp
végeztek a vakító fehér kvarcjelek
elhelyezésével. Amint ezek mind a
helyükre kerültek, Mek elrendelte a
terület kiürítését. Ezt követıen, a
rádiót cipelve felmásztak Árkászhoz a
völgy tetejénél lévı magaslatra. Mek
segített Nicholasnak kifeszíteni az
antennát. Aztán Nicholas bekapcsolta,
és gondosan beállította az erısítıt,
mielıtt megnyomta volna a mikrofont.
- Nagy Dolly! Gyere, Nagy Dolly! -
Hívta Nicholas, de csak zümmögı,
sípoló zörejek hallatszottak.
- Nyilván késnek. - Nicholas
igyekezett a lehetı legjobban leplezni
aggodalmát. - Jannie az elsı menetben
Máltából egyenesen ide jön. Aztán az
elsı adag után visszamegy a Roseires-
nél lévı bázisodra, és felveszi a
második rakományt. Egy kis
szerencsével mindkét rakomány még
holnap délelıtt lenn lesz.
- Ha jön egyáltalán a kövér -
jegyezte meg Mek.
- Jannie profi - dörmögte Nicholas.
- Jönni fog. - A szájához emelte a
mikrofont: - Nagy Dolly! Hallasz?
Vége.
Tíz percenként hívta az üres,
visszhangos csendet. Valahányszor
hívása válasz nélkül maradt, lelki
szemei elıtt szudáni MiG vadászgépek
jelentek meg irányított lövedékeikkel,
és az öreg Hercules lángolva zuhant a
föld felé.
- Gyere, Nagy Dolly! - könyörgött,
és végre egy gyenge, sercegı hang
úszott be a fülhallgatójába. - Fáraó.
Itt Nagy Dolly! Érkezés negyvenöt perc
múlva. Hallgatlak. - Jannie adása
rövid volt. Túl öreg róka volt ı már a
csempész-szakmában ahhoz, hogy
ellenséges füleknek idıt adjon rá,
hogy bemérhessék helyzetét.
- Nagy Dolly. Négy ötöt vettem.
Fáraó készen áll. - Nicholas Mekre
vigyorgott. - Úgy tőnik, végül
mégiscsak beindulunk.
Mek hallotta meg elsıként. A füle a
harci zajokhoz szokott. Ezen a
vidéken, ha életben akarsz maradni,
nem árt, ha jóval elıbb hallasz meg
egy gépet a levegıbıl, még azelıtt,
hogy megérkezik. Nicholas már nem volt
tréningben, így majd öt perccel késıbb
hallotta meg a szurdok szikláiról
furcsán visszhangzó légcsavarok
jellegzetes berregését. Nem lehetett
pontosan megállapítani az irányt, de
szemüket beárnyékolva mindnyájan
nyugat felé meredtek.
- Ott van - egyenlített Nicholas,
amint észrevette az apró sötét foltot,
mely olyan alacsonyan volt, hogy
szinte beleolvadt a meredély mögötte
emelkedı falába. Odabólintott
Árkásznak.
Árkász odarohant a jelzıfüstökhöz és
rövid ideig matatott körülöttük. Ahogy
elhátrált, sőrő körömvirágsárga füst
szállt fel belılük, majd lomhán úszni
kezdett az enyhe szellıben. A füst
megmutatja Jannie-nak a szél erejét és
irányát, ugyanakkor beirányítja a
ledobás területére.
Nicholas szeméhez emelte távcsövét
és a keskeny völgy túlsó vége felé
nézett. Látta, hogy Royan és Tessay is
a jelzıfüstök körül buzgólkodik.
Hirtelen karmazsinvörös füstfelhık
hömpölyögtek a magasba, és a két nı
visszafutott eredeti helyére, majd
mindketten az eget kémlelték.
Nicholas halkan beleszólt a
mikrofonba. - Nagy Dolly. Füst fenn
van. Látod?
- Igen. Látlak. Amit ti kapni
fogtok, azért igazán hálásak lehettek.
- Jannie dél-afrikai akcentusa tisztán
hallható volt, ahogy egy vidám
káromkodást nyögött be az éteren át.
Figyelték, ahogy a közeledı gép
egyre nagyobb lesz, mígnem úgy tőnt,
mintha szárnyai betöltenek a fél eget,
majd alakja megváltozott, ahogy
hatalmas fékszárnyait és hasa alatt a
ponkot leeresztette. Nagy Dolly
sebessége olyan drámaian lelassult,
hogy úgy tőnt, mintha valami
láthatatlan szálon csüngne alá a
magasan tündöklı afrikai napból.
Lassan megfordult, élesen bedılt,
ahogy Jannie egy vonalba hozta a
füstjelekkel, majd lejjebb ereszkedett
és még lejjebb, egyenesen arrafelé,
ahol ık álltak.
A gép kegyetlenül felbıdült.
Mindhárman lebuktak, ahogy elszállt
felettük, méghozzá olyan alacsonyan,
hogy úgy érzıdött, nyomban lesöpri
ıket a gerincrıl. Nicholas egy
pillanatra látta Jannie-t, amint
lefelé néz a pilótafülkébıl, majd
arcán széles mosollyal felemeli egyik
kezét és kurtán leinteget, azzal már
el is húzott mellettük.
Nicholas felegyenesedett és
figyelte, ahogy Nagy Dolly
méltóságteljesen lehúzódik a völgy
közepére. Kiesett belıle az elsı
raklap és zuhant a föld felé, mígnem
az utolsó pillanatban hirtelen kinyílt
az ejtıernyı, akár egy menyasszonyi
csokor. A nehéz konténer zuhanása
nyomban lelassult. Lengett és
himbálódzott, majd másodpercek múlva,
hatalmas, sárga porfelhıt kavarva,
olyan zajjal ért földet a völgyben,
hogy azt még odafenn a gerincen is
hallották. Ezután két újabb rakomány
pottyant ki belıle, és ezek is egy
pillanatig ott csüngtek a levegıben
ejtıernyıiken, mielıtt a földnek
csapódtak volna.
Nagy Dolly motorjai felbıdültek, és
az orra megemelkedett, ahogy a
karmazsinvörös füstfelhı fölött
elhaladva felfelé tört, majd
kiemelkedett a völgy halálos
csapdájából. Egy széles kör után ismét
visszatért és leereszkedett a második
menetre. Ismét raklapok potyogtak ki
belıle, ahogy elhúzott a kvarcjelzések
fölött, majd a völgy végén megint
felemelkedett és szinte súrolta a
tőhegyes sziklákat, melyeknek karmai
felhasították volna.
Jannie hatszor ismételte meg ezt a
veszélyes manıvert és minden
alkalommal három, nehéz szögletes
rakományt dobott le. Ott hevertek
szanaszét végig a völgyben, és
lepelként borult rájuk saját
ejtıernyıjük fehér selyme.
Ahogy Jannie az utolsó kör után
emelkedni kezdett, hangja Nicholas
fülhallgatójában visszhangzott. - Ne
menj el, Fáraó! Visszajövök! - Aztán
Nagy Dolly beemelte hasába a ponkot,
mint mikor egy idıs hölgy húzza fel
buggyos bugyogóját, majd elszállt
nyugat felé.
Nicholas és Mek lerohant a völgybe,
ahol a szerzetesek már fecsegtek és
nevetgéltek a raklapok körül. Gyorsan
a kezükbe vették a szervezést,
csapatokra osztották az embereket és
irányították ıket, ahogy szortírozták
és elvitték a csomagokat.
Nicholas és Árkász úgy tervezte,
hogy a raklapok olyan sorrendben
érkezzenek, ahogy tartalmukra szükség
van. Az elsın konzervek, szárított
ételek és személyes holmijaik meg a
tábori felszerelés volt, együtt
azokkal a kis kényelmet jelentı
dolgokkal, amiket Nicholas
megengedett, beleértve a szúnyoghálót
és egy láda maláta-whiskyt.
Megkönnyebbülten látta, hogy az
értékes ládából semmi sem szivárog:
egyetlen üveg sem tört el.
Árkász gondjaiba vette az építkezési
anyagokat meg a gépeket, a nehéz
felszerelést. Utasításai alapján, amit
Tessay közvetített, ezeket
elvonszolták, kézi erıvel elvitték az
ısi kıfejtıbe, ugyanis itt raktározzák
majd mindaddig, amíg az építési
területen szükség nem lesz rájuk.
Rájuk sötétedett, amikor a raklapok
feléhez még hozzá sem nyúltak, ott
hevertek, ahová leestek. Ezek mellé
Mek fegyveres ırséget állított, majd
kimerülten fölbaktattak a völgybıl a
táborba.
Aznap este, miután egy kis whisky
meg egy tisztességes vacsora
melegítette a gyomrát, a feje felett
szúnyogháló volt, alatta pedig egy
vastag szivacsmatrac, Nicholas
mosollyal az arcán merült álomba.
Elindultak egy jó kezdet felé.
A hajnali zsolozsmát tartó
szerzetesek éneke ébresztette fel: -
Itt aztán nincs szükség vekkerre -
nyögött fel, majd lebotorkált a
folyóhoz mosakodni és borotválkozni.
Ahogy a nap bearanyozta a meredély
kıcsipkéit, Mekkel már fenn voltak
ırhelyükön és a nyugati eget
fürkészték. A terv szerint Jannie az
éjszakát Roseires-nél töltötte,
ezalatt Mek emberei segítettek neki
bepakolni azt a szállítmányt, amit
elsı útjuk után hagytak ott, amikor
Máltáról megérkeztek. Ez volt az akció
egyik sebezhetı, gyenge pontja. Bár
Mek biztosította ıket, hogy a
területen pillanatnyilag szinte nincs
katonai jelenlét, mégis, nem kell
több, csak a szudáni kormány egyetlen
eltévedt ırjárata, mely belebotlik
Nagy Dollyba, amíg az lenn van a
földön, és máris dugába dıl minden
tervük, kész a katasztrófa, így aztán
megkönnyebbülten dobbant meg a szívük,
amikor meghallották az ismerıs
berregést, ahogy a sziklák visszaverik
a légcsavarok hangját.
Nagy Dolly ismét irányba fordult,
hogy az elsı menetben végighúzzon a
völgy felett, és ahogy átrepült a
kvarckereszteken, a hatalmas sárga
munkagép esett ki rakterébıl. Nicholas
ösztönösen visszafojtotta lélegzetét,
amint figyelte hogy zuhan lefelé, majd
megtorpan, mert ejtıernyıjének kötelei
hirtelen megrándulnak. Vadul
himbálódzott a levegıben, jojózott a
nejlonköteleken, és a szerzetesek a
csodálattól és az izgalomtól
felüvöltöttek, amint figyelték
földetérését. Hatalmas porfelhı szállt
a magasba ahogy becsapódott.
Árkász Nicholas mellett állt,
nyögdécselt és eltakarta a szemét,
hogy ne kelljen néznie a levegıbe
emelkedı porfelhıt. - Bassza meg! -
mondta tompa hangon.
- Ez parancs, vagy pusztán egy
kérés? - kérdezte Nicholas, de nem
volt igazán derős.
Miután az utolsó raklap is földet
ért, és a gép teljes sebességgel
emelkedett fölfelé, Nicholas rádión
odaszólt Jannie-nek.
- Ezer köszönet, Nagy Dolly.
Szerencsés utat!
- Insalláh! Ha Isten is úgy akarja!
- szólt vissza Jannie.
- Majd hívlak, ha jönni kell értünk.
- Várom a hívást. - Nagy Dolly
távolodott. - Kéz- és lábtörést!
- Hát akkor - csapta hátba Nicholas
Árkászt. - Menjünk le és nézzük meg,
van-e még traktorod.
A megrongálódott sárga gép az
oldalán feküdt és ömlött belıle az
olaj, akár a vér egy szíven lıtt
dinoszauruszból.
- Te nyugodtan elmehetsz. Csak hagyj
itt nekem segítségnek egy tucatnyit
ezek közül a fekete fickók közül –
mondta neki Árkász olyan szomorúan,
mintha kedvese sírja mellett állna.
Árkász nem tért vissza a táborba
vacsorára, így Tessay leküldött neki
egy tál watot és egy kis injera
kenyeret, hogy azért egyen valamit,
amíg dolgozik. Nicholas fontolgatta,
hogy lemegy és felajánlja, hogy segít
a megrongálódott traktor javításában,
de aztán meggondolta magát. Keserő
tapasztalatból tudta, hogy vannak
olyan idıszakok, amikor Árkász nem
szereti, ha zavarják, és ez most épp
egyike azoknak.
A kora hajnali sötétségben a tábort
fényszórók vakító fénye világította
meg, és a hegyek visszaverték a
felbıdülı dízelmotor hangját. Kopasz
feje búbjáig olajosán és koszosan,
beesett szemmel, de diadalmasan
vezette be Árkász a táborba a sárga
traktort, miközben a vezetıülésrıl
kiáltozott nekik.
- Minden rendben, nimfák és
gazfickók! Ki az ágyból! Gyerünk gátat
építeni!
Még két teljes napjukba került, mire
összeszedték a völgyben szanaszét
heverı raklapokat és bevitték a
raktárként szolgáló, ısi kıfejtıbe.
Itt aztán a Nicholas és Árkász által
még Angliában összeírt jegyzék
alapján, gondosan elhelyezték. Nagyon
fontos volt, hogy pontosan tudják, mit
hol találnak, és szükség esetén
nyomban hozzá is férjenek. Eközben
Árkász a gát építési területén
dolgozott, kijelölte az alapokat,
számtalan fakarót vert le a
folyóparton és elvégezte az utolsó
méréseket is hosszú acél
mérıszalagjával.
Amíg ezek az elımunkálatok
tartottak, Nicholas figyelte a
szerzetesek teljesítményét és
lassanként személyesen is megismerte
ıket. Ki tudta választani közülük a
vezetésre alkalmasakat, a
legintelligensebb, legkészségesebb
embereket. Azt is meg tudta
állapítani, kik azok, akik beszélnek
arabul, vagy egy kicsit angolul. Mind
közül a legígéretesebbnek egy Hansith
Sherif nevő szerzetes tőnt, akit
Nicholas közvetlen segítıként és
tolmácsként vett maga mellé.
Miután a táborban már berendezkedtek
és baráti kapcsolatot alakítottak ki a
szerzetesekkel, Mek Nimmur félrevonta
Nicholast úgy, hogy a két nı is
hallótávolságon kívül legyen.
- Mostantól az én feladatom az
építési terület biztosítása. Készen
kell állnunk, hogy megakadályozhassunk
egy újabb lerohanást, amilyet elızı
táborod ellen hajtottak végre, illetve
egy olyan vérengzést, amilyen a Szent
Frumentiusban volt. Nogo és gyilkosai
még mindig itt vannak valahol. Nem
kell nekik sok, hogy meghallják, ismét
visszatértél a szurdokba. És amikor
jön, én várni fogom.
- Hát egy AK-47-sel jobb helyzetben
vagy, mint egy csákánnyal - helyeselt
Nicholas. - Csak Tessayt hagyd itt
velem. Szükségem van rá.
- Nekem is - mosolygott Mek és
bánatosan csóválta a fejét. - Most
kezdek rájönni, hogy mennyire. Vigyázz
rá helyettem. Minden este visszajövök,
hogy ellenırizzem.
Mek bevitte embereit a bozótba és
védelmi állásba helyezte ıket a csapás
mentén és a tábor körül. Amikor
Nicholas felnézett a munkájából,
gyakran vette észre Mek ırségének
egyegy tagját a tábor körüli
magaslatokon. Megnyugtató érzés volt
tudni, hogy ott vannak.
Mindazonáltal Mek, ígéretéhez híven,
minden este visszatért a táborba, és
éjszakánként Nicholas gyakran hallotta
Tessayvel közös menedékükbıl mély,
dörmögı nevetését, melyet asszonya
édes, ezüstös kacagása kísért.
Ilyenkor Nicholas éberen feküdt, és
Royanra gondolt a szomszédos
kunyhóban, mely oly közel, mégis
rettentı távol volt tıle.
Az ötödik napon megérkezett a Mai
Metemma által nekik toborzott,
háromszáz munkásból álló második
különítmény, és ez meglepte Nicholast.
Afrikában ritkán mőködnek így a
dolgok. Soha, semmi nem szokott az
ígért idı elıtt történni.
Eltöprengett, vajon pontosan mit
mondhatott Mek az apátnak, de aztán
úgy döntött, hogy nem igazán akarja
tudni, mivel most már megkezdıdhetnek
a fı építési munkálatok.
Ezek az emberek nem szerzetesek
voltak, mivel a Szent Frumentius már
kiadta a maga embereit a szent
munkára, hanem falusiak, akik a
meredély fölötti hegyvidéken éltek.
Mai Metemma a bőnbocsánat ígéretével
és a pokol tüzének fenyegetésével
kényszerítette ıket.
Nicholas és Árkász ezt a munkaerıt
harmincfıs csapatokra osztotta, és
mindegyik élére egy-egy kiválasztott
szerzetest állítottak munkavezetınek.
Fizikai felépítésük alapján gondosan
osztályozták ıket, úgy, hogy a
nagydarab, keménykötéső embereket mind
egy csoportba győjtötték, ık adták az
építkezés rohamosztagát, míg a kisebb,
vékonyabb, de szívós munkásokat olyan
feladatokra oszthatták be, melyeknél
nincs olyan nagy szükség a nyers,
fizikai erıre.
Nicholas kiötlött egy nevet
mindegyik csapatnak - Bivalyok,
Oroszlánok, Fejszék és így tovább. Ez
alaposan igénybe vette képzelıerejét,
de fel akarta ébreszteni büszkeségüket
és elsısorban saját érdekében szerette
volna a csapatokat versengésre
buzdítani. Felvonultatta ıket a
kıfejtıben, ahol minden egyes csapat
élén újonan kinevezett, egyházi
munkavezetıje állt. Emelvényként az
egyik ısi kıtömböt használta és Tessay
fordított neki, amint szívélyes
szónoklattal üdvözölte ıket, elmondta
nekik, hogy ezüst Mária Terézia-
dollárban fogják kapni fizetésüket. A
szokásos bér háromszorosát ígérte
nekik.
Eddig az emberek komoran,
rezignáltán hallgatták, de hangulatuk
erre szemlátomást megváltozott.
Egyikük sem számított rá, hogy
fizetést kap munkájáért, és legtöbbjük
azt fontolgatta, hogyan tudna minél
elıbb megszökni és hazamenni. Most
azonban Nicholas nem csupán pénzt
ígért nekik, hanem ezüstdollárt.
Etiópiában az elmúlt kétszáz év során
a Mária Terézia-dollárt tekintették az
egyetlen igazi pénznek. Ez okból még
mindig az eredeti, 1780-as dátummal és
az öreg császárnı tokás képmásával
verték, akinek hatalmas kebleit félig
fedetlenül hagyta a mély décolletage.
Egyetlen ilyen érmét értékesebbnek
tartottak, mint egy egész zsáknyit
abból az értéktelen, zörgı papírból,
amit az addiszi rezsim adott ki. Hogy
kifizethesse a munkabért, Nicholas
ezekbıl az ezüstpénzekbıl egy egész
ládányit helyezett el az elsı
raklapon, amit Jannie ledobott.
Miközben hallgatták, mennyei mosoly
öntötte el arcukat, ébenfekete
képükbıl elıvillantak vakító, fehér
fogaik. Valaki énekelni kezdett, és
mind dobogott, táncolt és Nicholast
éltette, amint csapatostul elvonultak,
hogy beálljanak a sorba szerszámukért.
Csákányokkal, lapátokkal felszerelve,
egyes sorban vonultak felfelé a
völgyben az építési területhez,
miközben még mindig énekeltek és
táncoltak.
- Szent Nicholas - nevetett Tessay.
- Mikulás bácsi. Soha többé nem
felejtik el.
- Még az is lehet, hogy ereklyeként
megıriznek és egy kolostort építenek
föléd - mondta Royan mézédesen.
- Azt azonban nem tudják, hogy
minden egyes dollárt kemény munkával
fognak megkeresni.
Ettıl fogva a munka már akkor
elkezdıdött, amikor eléggé
kivilágosodott ahhoz, hogy látni
lehessen, és csak akkor hagyták abba,
amikor már annyira sötét volt, hogy
nem lehetett folytatni. Az emberek
minden este fáklyafény mellett tértek
vissza átmeneti szállásukra és túl
fáradtak voltak ahhoz, hogy
énekeljenek. Nicholas mindennek
ellenére szerzıdést kötött a
hegyvidéki falvak vezetıjével, hogy
naponta lássák el ıket egy
vágómarhával. Asszonyok jöttek le
minden reggel a csapásokon, maguk
elıtt hajtották az állatot és fejükön
hatalmas tejes edényeket
egyensúlyoztak.
Az ezt követı napok során senki sem
szökött meg Nicholas kis munka-
seregébıl.
Emelıs traktorának magas ülésén
ülve, Árkász a hidraulikus karokkal
felemelte az elsı háló hengert. A
hatalmas kövekkel megrakott
dróthálócsomag több tonnányit nyomott,
és az építési területen minden munka
leállt, ahogy az emberek a Dandera
folyó partjára győltek, hogy
megnézzék. Az emberek döbbenten
felhördültek, ahogy a hengert magasan
tartva Árkász lassan leereszkedett a
sárga traktorral a meredek parton,
majd belehajtott a vízbe. Az áramlat
zokon vette e durva támadást és
haragosan örvénylett a magas hátsó
kerekek körül, de Árkász még mélyebbre
nyomult.
A parton összegyőlt tömeg kantálva,
tapsolva buzdította, amikor a víz már
elérte a gép hasát és sziszegve szállt
fel a gızfelhı az olajteknı forró
acéljáról. Árkász rögzítette a
fékeket, majd leeresztette a nehéz
hengert az áradatba, mielıtt
visszatolatott volna a partra. Az
emberek vadul megéljenezték, annak
ellenére, hogy az elsı henger nyomban
elsüllyedt, és csupán egy örvény
jelezte helyét a folyó felszínén. A
következı henger már ott állt készen.
A traktor odadöcögött hozzá, leengedte
acélkarjait és oly gyöngéden emelte
fel, akár egy édesanya piciny
gyermekét.
Nicholas odakiáltott a
munkavezetıknek, hogy csapataikat
vigyék vissza és folytassák a munkát.
Az emberek hosszú sora vonult felfelé
a völgyben, meztelenek voltak, csupán
ágyékkötıjük fehérlett rajtuk. Erısen
izzadtak a szurdok hıségében, bırük
csillogott, akár a szénbányában
frissen lefejtett antracit.
Mindegyikük töltıanyaggal teli
kosarakat cipelt a fején, amit
bezúdítottak az elıkészített
hengerekbe. Aztán üres kosaraikkal
lementek a hegyrıl, vissza a
kıfejtıbe. Amint egy-egy henger
megtelt, egy másik csapat ráhelyezte a
dróthálóból készült tetıt, és erıs,
nyolcas huzallal lezárták.
- Húsz dollár jutalom annak a
csapatnak, amelyik a legtöbb kosarat
tölti meg! - ordította Nicholas.
Ujjongva felkiáltottak és
megsokszorozták erıfeszítésüket, de
még így sem tudtak lépést tartani
Árkász gépével. Kıpilléreit mesterien
helyezte el, a part menti sekély
vízbıl kiindulva úgy tette le a kıvel
teli hengereket, hogy mindegyik
közvetlenül a szomszédja mellé került,
és így egymást kölcsönösen támogatva
beékelıdtek a falba.
Elıször nemigen látszott az
eredmény, de ahogy a masszív zátony
egyre növekedett a víz felszíne alatt,
a folyó dühödten kezdett válaszolni. A
víz hangja megváltozott, a halk
csobogás tompa morajlássá nıtt, ahogy
dühödten tépte, szaggatta Árkász
falát.
Hamarosan megjelent a víz felszínén
a kıvel teli hengerek teteje, és a
folyó, korábbi szélességének felére
szőkült. A víz immáron kegyetlenné,
vaddá változott. Erıs, zöld áradatként
zúdult át a résen és szinte
észrevétlen kúszott egyre feljebb a
parton, ahogy az akadály
megtorpantotta, visszaszorította. A
folyó zaklatta, gyötörte a gát
alapjait, bele-belemart, hogy
megkeresse a gyönge pontokat, és a
munka lelassult, ahogy a víz szintje
megemelkedett.
Eközben a folyó menti erdıben
javában dolgoztak a favágók, és
Nicholas arca mindannyiszor
fájdalmasan összerándult, amikor egy-
egy hatalmas fa nyögve, sikoltva, akár
egy élı, érzı lény kidılt. Önmagát
természetvédınek tartotta, és némelyik
fának évszázadok kellettek ahhoz, hogy
ezt a vastagságot elérje.
- Akarod azt a rohadt gátadat, vagy
inkább a szép kis fáidat választod? -
kérdezte tıle Árkász bıszen, amikor
Nicholas a füle hallatára sopánkodott.
Nicholas elfordult, anélkül, hogy
válaszolt volna.
Kezdtek már mindnyájan belefáradni a
szakadatlan munkába. Idegeik már-már
pattanásig feszültek, rosszkedvőek,
ingerlékenyek voltak. A munkások közt
már többször is elıfordult egy-egy
gyilkos küzdelem, és Nicholas
mindannyiszor kénytelen volt a
meglendülı csákányok közt
szétválasztani a küzdı feleket.
Lassanként egyre jobban
összeszorították a folyót ágyában,
ahogy a gát a part felıl növekedett,
és elérkezett az idı, amikor a munkát
át kellett helyezni a túlpartra. A
teljes munkaerı együttes erejére volt
szükség ahhoz, hogy a part mentén egy
új utat építsenek a gázlóig. A
traktort kézi erıvel bevitték a vízbe,
majd száz ember nekifeszült a
vontatókötélnek, és amíg áthúzták,
magas hátsó kerekei forogtak,
pörögtek, habossá verték a víz
felszínét.
Ezután a túlparton is építeniük
kellett egy utat, vissza a gátig.
Kivágták azokat a fatörzseket, melyek
útjukat állták, és emelırudakkal
megemelték a hatalmas görgetegköveket,
hogy a traktor átjusson. Miután
sikerült elérniük vele az építési
területet, errıl az oldalról is
elkezdték ugyanúgy letenni a kıvel
teli hengereket.
A két fal fokozatosan, naponta
néhány méternyit közeledett egymáshoz,
és ahogy a köztük lévı rés szőkült,
úgy emelkedett a vízszint és lett a
folyó egyre vadabb, ami megnehezítette
a munkát.
Közben a gáttól fölfelé kétszáz
méternyire a Sólymok és a Skorpiók
munkálkodtak. Ez a két csapat a
kivágott fatörzsekbıl tutajt ácsolt. A
hatalmas gerendákat úgy dolgozták
össze, hogy rácsot alkossanak. Efölé
nehéz PVC-borítást tettek, hogy
vízálló legyen; majd erre, mint egy
hatalmas szendvics, újabb fatörzsekbıl
ácsolt rácsozat került. Az egészet
erıs bálázóhuzallal kötözték össze.
Végül e rácsrendszer egyik végére
jókora kınehezékeket erısítettek.
Árkász a kınehezékeket úgy helyezte
el, hogy csak az egyik oldal legyen
nehéz, s így a tutaj szinte
függılegesen lebeg majd a vizén, egyik
vége a folyó fenekét súrolja, a másik
pedig a víz felszíne fölé emelkedik.
Az elkészült tutaj méretei pontosan
illeszkedtek a gát két fala közti
résbe. Amíg a fal és a tutaj
munkálatai folytak, addig Árkász
kövekkel teli acélháló hengereket
halmozott fel a gát alatt mindkét
parton.
Három teljes munkacsapat, az
Elefántok, a Bivalyok és a
Rinocéroszok, a legnagyobb és
legerısebb férfiak csapatai dolgoztak
keményen a völgy felsı végén. Egy mély
csatornát ástak, melybe majd a folyót
terelhetik.
- Ebben a maga nagymenı mérnökében,
Taitában fel se merült ez a kis
rafinált finomság - büszkélkedett
Árkász Royannak, ahogy ott álltak az
árok szájánál. - Ez azt jelenti, hogy
a folyó vízszintjét mindössze
száznyolcvan centivel kell
megemelnünk, hogy befolyjon a
csatornába és onnan a völgybe. Enélkül
bı hatméternyit kéne a vízszintet
megemelnünk ahhoz, hogy a folyót
elterelhessük.
- Lehet, hogy négyezer éve a folyó
vízszintje más volt. Royan furcsa
lojalitással kelt a rég halott
egyiptomi védelmére. - De az is
meglehet, hogy ı is ásott egy
csatornát, csak annak nyomait az idı
már eltüntette.
- Az tutira ki van zárva - dünnyögte
Árkász. - Annak a kis palimadárnak ez
egyszerően meg se fordult a fejében.
Arca önelégült volt és magabiztos. -
Azt hiszem, ez egy pont a mi javunkra
Mr. Taitával szemben.
Royan elmosolyodott magában. Furcsa
volt látni, hogy ez a gyakorlatias,
két lábbal a földön álló Árkász is a
távoli múltból érkezı, személyesen
neki szóló kihívásnak érezte ezt az
egészet. İt is magával ragadta Taita
játéka.
Se fenyegetéssel, se mennyei
jutalommal nem lehetett a
szerzeteseket rábírni, hogy vasárnap
dolgozzanak. Szombat esténként egy
órával korábban befejezték a munkát,
és elindultak lefelé, a völgyön át a
kolostorba vezetı ösvényen, hogy
másnap az áldozáson idıben ott
legyenek. Bár Nicholas morgott és
szidta ıket, amiért elmennek, titkon,
a többiekhez hasonlóan ı is
megkönnyebbült, hogy végre egy kicsit
pihenhet. Mind fáradtak voltak, és
legalább egyszer kimaradt a hajnali
zsolozsmaéneklés, ami kora reggel, már
négykor ébresztette ıket.
Így aztán szombat este mind
megfogadták egymásnak, hogy másnap
sokáig alszanak, de a szokás hatalma
Nicholast megint csak ébren találta
ugyanazon gonosz, hajnali órán.
Képtelen volt ágyában maradni és mire
a mosakodásból visszatért a folyótól,
már Royan is felkelt és fel volt
öltözve.
- Kávét? - Royan levette a tőzrıl az
edényt és töltött neki egy bögrével.
- Borzalmasan aludtam az éjjel -
vallotta be Royan. – Valami szörnyő,
nevetséges álmom volt. Mamose sírjában
voltam és eltévedtem az átjárók
labirintusában. A sírkamrát kerestem,
ajtókat nyitogattam, de embereket
találtam minden helyiségben, ahová
benéztem. Duraid dolgozott az
egyikben, felnézett és azt mondta: „Ne
feledd a négy bika szabályát. Kezdd az
elején." Annyira valóságos volt,
annyira elevennek tőnt. Oda akartam
menni hozzá, de az ajtó az orrom elıtt
becsukódott, és tudtam, hogy soha
többé nem látom. Könnyek öntötték el a
szemét, mely csillgott a tábortőz
fényében.
Nicholas megpróbálta elterelni a
gondolatait errıl a fájdalmas
emlékrıl. - És kik voltak a többi
helyiségben? - kérdezte.
- A következıben Nahoot Guddabi
volt. Gonoszul nevetett és azt mondta:
„A sakál őzi a napot", majd feje
átváltozott Anubisz, a sírkertek
sakálistenének fejévé, és csaholt meg
ugatott. Annyira megrémültem, hogy
elfutottam.
Royan kortyintott egyet a kávéjából.
- Ez az egész értelmetlen és butaság,
de a következı helyiségben von
Schiller volt, aki a levegıbe
emelkedett, csapkodott a szárnyaival
és azt mondta: „A keselyő felszáll és
a kı ledıl." Annyira győlöltem,
annyira szerettem volna megütni, de
akkor eltőnt.
- És ezután felébredtél? -
találgatott Nicholas.
- Nem. Volt még egy szoba.
- És abban ki volt?
Royan lesütötte a szemét és a hangja
el vékonyodott, erıtlen lett: - Te -
mondta.
- Én? És mit mondtam? - Nicholas
mosolygott.
- Nem mondtál semmit - suttogta
Royan, és annyira elvörösödött, hogy
ez nyomban kíváncsivá tette Nicholast.
- Akkor mit csináltam? - Még mindig
mosolygott.
- Semmit. Vagyis, nem tudom
elmondani neked. - Az álom olyan
elevenen, olyan valóságosan tért
vissza, hogy látta maga elıtt a férfi
meztelen testének minden részletét,
még a szaga és maga az érzés is
visszatért. Éppoly sebezhetınek érezte
magát, mint álmában.
- Mondd el! - makacskodott Nicholas.
- Nem! - Royan gyorsan, zavartan és
még mindig pirulva felállt és
megpróbálta eltaszítani magától a
látomást.
Elızı éjjel fordult elı vele elıször
életében, hogy így álmodott egy
férfirıl, és elsı ízben tapasztalt
teljes orgazmust álmában. Reggel
amikor felébredt, a pizsamanadrágja
teljesen át volt ázva.
- Itt van elıttünk egy teljes nap
munka nélkül - buggyant ki belıle. Ez
volt az elsı gondolat, ami az eszébe
jutott.
- Épp ellenkezıleg. - Nicholas is
felállt. - Még meg kell szerveznünk a
kijutást innen. Amikor itt lesz az
ideje, valószínőleg kissé sietısen
kell majd távoznunk.
- Nem bánod, ha veled tartok? -
kérdezte Royan.
Két csapat, a Bivalyok és az
Elefántok - mindössze munkavezetıik
hiányoztak - teljes létszámban vártak
rájuk a kıfejtıben. A munkások között
ebben a két csapatban volt a hatvan
legerısebb ember. Nicholas lepakolta
az egyik raklapról a lapos, felfújható
Avon csónakokat. Mindegyik levegı
nélkül, szépen össze volt hajtogatva,
az evezık pedig a csomagokhoz
erısítve. Ezeket a jármőveket
speciálisan gyors sodrású folyókra
tervezték, és mindegyik elbírt
tizenhat fınyi legénységet meg egy
tonnányi rakományt.
Nicholas irányításával rákötözték a
nehéz csomagokat a teherhordó rudakra,
melyeket e célból vágtak ki. Mindegyik
hosszú rúd végénél öt-öt ember volt,
és a csónakokat középre helyezték, így
a teher könnyebb volt. Friss tempóban
elindultak a csapáson, és amint az
egyik csoport elfáradt, a másik már
ott volt, hogy átvegye. A váltást úgy
hajtották végre, hogy közben meg se
álltak, az új tehervivık vállukat
menet közben csúsztatták a rúd alá, a
kimerült csapat pedig kilépett.
Nicholas a rádiót egy ütés- és
vízálló, üveggyapot dobozban vitte.
Egy ilyen értékes mőszert semmiképp
nem bízott volna egy teherhordóra.
Royannal ott ügettek a karaván mögött,
és a munkadal refrénjét - amit a
teherhordók énekeltek, miközben vitték
lefelé a nehéz rakományukat a
kolostorhoz - együtt énekelték velük.
Mai Metemma a Szt. Frumentius-
templom elıtti teraszon várt, hogy
üdvözölje ıket. Levezette ıket a
sziklából kivájt lépcsın a vízpartra,
mely hatvan méterrel volt a kolostor
alatt. Itt egy keskeny sziklapad volt,
melyet a Nílus vize ostromolt, és a
magasból alázúduló vízesés permete úgy
hullott rájuk, mint a sőrőn szitáló
esı. A fenti forróság és perzselı
napsütés után itt a szurdok mélyén
hideg volt és mindent elöntött a
nyirkos homály. A fekete sziklákról
csurgott a víz, és a sziklapad,
amelyen álltak, nedves, csúszós volt a
lábuk alatt.
Royan megborzongott, ahogy figyelte
a száguldó folyó hatalmas örvényeit,
melyek a mély sziklamedence körül
kavarogtak, majd a folyó a szurdok
keskeny torkán át száguldott tovább
nyughatatlan útján északnak, Egyiptom
felé.
- Ha tudtam volna, hogy ezen az úton
akarsz hazatérni... Tétován, kétkedve
meredt a folyóra.
- Hát, ha te jobb szeretnél gyalog
menni, részemrıl semmi akadálya -
mondta neki Nicholas. - Némi
szerencsével lesz egy kis plusz
cipelnivalónk. A folyó a menekülés
logikus útvonala.
- Gondolom, igazad van, de akkor sem
tőnik valami csábítónak. - Royan
letört egy darabot a sziklapadon
megakadt kusza uszadékfából és
behajította a folyóba. Nyomban
elragadta a víz, majd egy állóhullám a
hátára vette ott, ahol valami víz
alatti akadály a magasba
kényszerítette a folyót.
- Milyen sebes ez az áramlat? -
kérdezte Royan fojtott hangon,
miközben az uszadékfa darabkáját
elnyelte a mélység.
- Hát nem lehet több nyolc-kilenc
csomónál - mondta neki Nicholas
könnyedén -, de ez semmi. A folyó még
nagyon alacsony. Csak várd ki, amíg
elkezd esni odafönn a hegyekben és
akkor aztán igazán látsz majd itt
vizet. Remek mulatság lesz. Sokan
komoly pénzeket fizetnek érte, hogy
egy ilyen folyón utazhassanak. Imádni
fogod.
- Kösz - mondta Royan száraz hangon.
- Már alig várom.
Tizenöt méterrel a sziklapad felett,
ahová a Nílus legmagasabb vízszintje
sem ér fel, volt egy kis üreg - az
epifániaoltár. Réges-rég a szerzetesek
vágták ezt a mély folyosót a sziklába,
mely egy tágas, gyertyával
megvilágított teremben végzıdött, ahol
a szőz kifakult bársonyköntöst viselı,
fél életnagyságú szobra állt a
gyermekkel a karján. Mai Metemma
áldását adta rá, hogy itt raktározzák
el hajóikat, melyeket az egyik
oldalfal mellett halmoztak fel. Miután
a teherhordóik elmentek, Nicholas
megmutatta Royannak, hogyan kell
mőködtetni a gyorskioldó fogantyút, és
hogy lehet a palackokkal percek alatt
felfújni a hajókat. A rádiós dobozt és
kis életmentı csomagját egy mőanyag
fóliába csomagolta és betette az egyik
csónak csomagjába, hogy könnyen
hozzáférjen majd, amikor legközelebb
sürgısen szüksége lesz rá.
- Ugye, te is végig szándékozod
csinálni ezt a kéjutazást? - kérdezte
nyugtalanul Royan. - Ugye, nem azt
tervezed, hogy magamban küldesz le a
folyón?
- Jobb, ha te is tudod, mindez
hogyan mőködik - mondta neki. - Ha a
dolgok kezdenének kissé keménnyé
válni, és ideje kereket oldanunk,
lehet, hogy szükségem lesz a
segítségedre, amikor a csónakokat
vízre tesszük.
Amikor visszamentek a lépcsın a
melegbe és a napsütésbe, Royan
bizonytalan hangulata megváltozott. -
Még dél sincs, úgyhogy itt van még
elıttük a nap nagyobbik része.
Menjünk, nézzük meg ismét Taita
medencéjét - javasolta, és Nicholas
engedékenyen vállat vont.
A Bivalyok és az Elefántok
elkísérték ıket egészen a csapás
elágazásáig. Itt a csapatok elindultak
vissza a gáthoz és kiáltozva,
rikoltozva vettek búcsút Nicholastól
és Royantól.
Még az alatt a rövid idı alatt is,
amióta utoljára itt jártak, az ösvényt
benıtte a buja aljnövényzet és szinte
járhatatlanná vált. Nicholas kénytelen
volt hosszú késével utat vágni
maguknak, és minduntalan kusza, tüskés
ágak alatt kellett bujkálniuk. Már a
délután közepe felé jártak, amikor
végre átmentek a magas gerincen és
ismét ott álltak a sziklán,
közvetlenül Taita medencéje felett.
- Úgy tőnik, mintha mi jártunk volna
itt utoljára - mondta Nicholas
megkönnyebbült hangon. - Nem látom
jelét, hogy utánunk itt bármiféle
látogatók lettek volna.
- Talán vártál valakit?
- Az ember sosem tudhatja. Von
Schiller veszedelmes alak és dolgozik
itt neki néhány kedves fiú. Helm az,
aki engem nyugtalanít, és volt egy
olyan rossz érzésem, hogy esetleg
eljött ide egy kicsit körülszaglászni.
Azért alaposabban körülnézek.
Gyorsan végigment az egész
területen, hívatlan vendégek nyomait
kereste. Aztán visszament a szakadék
szájához, ahol Royan ült és lehuppant
mellé.
- Semmi - ismerte el. - Úgy tőnik,
még mindig mienk a pálya.
- Amint Árkász odafönn eltorlaszolja
a folyót, ez lesz itt a fı mőködési
területünk, igaz? - kérdezte Royan.
- Igen, de még mielıtt Árkász
végezne a gáttal, szeretnék itt
felállítani egy gyors tábort, és
felhozni ide a kıfejtıbıl minden
eszközt és felszerelést, amire idefönn
szükségünk lesz, hogy kéznél legyenek,
amikor elkezdjük a medence feltárását.
- Hogy jutunk le a medencébe? A
folyómedren át, amikor már száraz?
- Gondolom, használhatnánk útként a
kiszáradt folyóágyat, és lejöhetnénk a
gát alól, vagy fentrıl, a kolostortól
a rózsaszín sziklákon át.
- De te nem így tervezed, igaz? -
kérdezte Royan.
- Még ha nincs is benne víz, a
folyómeder akkor is hosszú kerülı.
Bármelyik oldaláról indulunk is a
szakadéknak, az jó három-négy
mérföldes út, ráadásul meglehetısen
nehéz terep. – Szomorkásan
elvigyorodott. - E téma szakértıjével
állsz szemben. Én ezen a nehéz úton
jöttem le és nemigen szeretném
megismételni. Legalább öt meredeken
lejtı sziklafalra és kiemelkedı
torlaszra emlékszem, amin átsodródtam.
- Akkor milyen jobb ötleted van? -
kérdezte Royan.
- Ez nem az én ötletem - mondta. -
Valójában Taita ötlete. Royan
kikukucskált a sziklapad fölött. -
Ezzel azt akarod mondani, hogy egy
állványzatot akarsz építeni éppúgy,
ahogy ı tette?
- Ami megfelelt Taitának, az
megfelel nekem is - ismerte el
Nicholas. - Az öregfiú valószínőleg
alaposan átgondolta azt az
alternatívát, hogy a folyóágyat
használja-e, és végül elvetette az
ötletet.
- És mikor kezdesz el dolgozni az
állványzaton?
- Egyik csapatunk feljebb a
szurdokban már vágja a bambuszrudakat.
Holnap el is kezdjük felhordani ıket.
Egyetlen napot sem veszíthetünk. Amint
a gát elkészül, a lehetı leghamarabb
le kell jutnunk a száraz medencébe.
Mintha csak szavainak akarna nagyobb
súlyt adni, egy távoli, tompa morajlás
hallatszott, mire mindketten arra
fordították a fejüket és riadtan
néztek fel a meredélyre. Úgy
százhatvan kilométernyire északra, a
meredély falának éles, kék
körvonalaira telepedve, akár egy
halovány, lavírozott szépianyomat,
tornyosuló viharfelhık gyülekeztek a
magasban. Egyikıjük sem szólt róla, de
mindketten tisztában voltak vele,
milyen baljósán gyülekeznek azok a
viharfelhık a távoli hegyekben.
Nicholas az órájára pillantott, majd
felállt. - Ideje indulni, ha még
sötétedés elıtt vissza akarunk érni a
táborba.
A kezét nyújtotta Royannak és
felsegítette. Royan leporolta a
ruháját, majd odalépett a kanyon
szárnyának peremére.
- Ébredj, Taita! Már a sarkadban
vagyunk - kiáltott le a feneketlen
homályba.
- Ne provokáld. - Nicholas megfogta
a karját és visszahúzta onnan. - A vén
gazember már így is épp elég gondot
okozott nekünk,
A favágók, a gáttól felfelé
otthagyták a Dandera partján jó néhány
nagy fa tönkjét. Árkász ezekhez
erısítette azokat az erıs
drótköteleket, melyeket kifeszített a
folyó felett. Ezekre a drótkötelekre
szerelt fel egy ügyes csigasort. A fı
kötél visszafutott, és
hozzáerısítették a traktor
vonóhorgához. Ezután kihúztak még
mindkét partra egy-egy sodronykötelet,
melyek mellett a Bivalyok és az
Elefántok álltak készenlétben, hogy
kezeljék. Az egyik csapatot Nicholas
irányította, a másikat pedig Mek
Nimmur. Mek az építkezésnek ennél a
kritikus részénél lejött a hegyekbıl,
hogy segítsen nekik. A hatalmas
fatörzsekbıl ácsolt rácsozat már ott
volt a folyó szélén, félig a vízben.
Súlyosan megterhelve a jókora
kınehezékekkel, egy olyan ormótlan
nagy építmény volt, melyet csak
együttes erıfeszítéssel képesek a
helyére manıverezni. Árkász, szemét
összehúzva tanulmányozta a kitőzést,
majd lefelé nézett a félig kész gát
felé. A hengerekbıl álló fal a folyó
két partja felıl nyúlt be, de közepén
a rés jó hat méter volt és most a
teljes víztömeg ezen zúdult át.
- Egy dolog van, amit nagyon nem
akarunk, hogy ez a rohadt dugó
elszabaduljon és nekicsapódjon az
átkozott falnak – figyelmeztette
Nicholast és Meket. - Különben jó nagy
darabot elvesztünk abból, amit idáig
elértünk. Azt akarom, hogy szépen,
lágyan fogjuk meg és kényelmesen
ültessük be a résbe. Van kérdés? Ez az
utolsó alkalmatok rá, hogy
kérdezzetek. Mindnyájan ismeritek a
jelzéseket.
Árkász szívott még egyet
cigarettáján, majd a csikket
bepöccintette a folyóba. Aztán gyászos
képpel azt mondta: - Rendben, uraim.
Aki utolsónak ér a vízbe, az egy
nyámnyila alak.
Embereikhez képest Nicholas és Mek
túl voltak öltözve keki sortjukban. A
többiek mind anyaszült meztelenek
voltak. Amikor kiadták a parancsot,
mind derékig begázolt a vízbe és
elfoglalta helyét a vastag kötelek
mellett.
Mielıtt Nicholas is követte volna
ıket a vízbe, még egyszer körülnézett.
Reggelinél Royan ártatlan képpel
kölcsönkérte tıle a távcsövét. Most
már tudta, hogy miért. Tessayvel
együtt ott ücsörögtek a szurdok felett
az egyik magaslaton. Mialatt Nicholas
figyelte ıket, látta, amint Royan
átadja a távcsövét Tessaynek. E
sorsdöntı mővelet egyetlen pillanatát
se hagynák ki.
Nicholas visszafordult és ránézett a
hatalmas, meztelen férfiak sorára,
majd vágott egy grimaszt és azt
motyogta: - Szavamra, akad itt
egynéhány mintapéldány. Csak abban
reménykedhetem, hogy Royan nem fog ez
ügyben összehasonlítani minket.
Árkász fölkapaszkodott a sárga
traktorra, és a motor hatalmas
dízelfüstöt eregetve felbıdült. Egyik
kezét ökölbe szorítva a feje fölé
emelte, és Nicholas továbbította a
parancsot csapatának: - Kötelet
megfeszíteni!
A munkavezetı elismételte amhara
nyelven, mire az emberek
nekifeszültek. Árkász a traktort a
legkisebb sebességbe tette, és lassan
elindult elıre. A kötelek
megfeszültek, a csigák kerekei
nyikorogtak, és a fából ácsolt
rácsozat csúszni kezdett lefelé a
parton, be a folyóba. A nehezékkel
megterhelt oldala nyomban elsüllyedt
és a fenéknek ütıdött, míg a
könnyebbik vége magasan a víz fölött
lebegett. Lassan húzták befelé, míg
végül már függılegesen állt a vízben.
Az áramlat belekapott és sodorni
kezdte egyenesen a gátfalak felé. A
sebessége riasztóan megnıtt. A traktor
felbıdült és fekete füstöt eregetett,
ahogy Árkász hátramenetbe kapcsolt és
a kötéllel hátrahajtott. A meztelen
fekete férfiak csapatai pedig csak
húzták és énekeltek - néhányan már
nyakig a vízbe kényszerültek, miközben
erejüket megfeszítve húzták a kötelet.
A rácsozat az áramlatra merılegesen
egyensúlyba került, és immáron sokkal
nyugodtabb tempóban hagyták, hogy a
két fal közt tátongó rés felé
sodródjon. Ahogy kezdett az egyik part
felé fordulni, Árkász felemelte jobb
karját és széles ívben körözött vele.
Nyomban reagáltak, Mek csapata a
túlparton engedett a kötélen,
Nicholasé pedig a másikon felvette. A
rácsozat ismét egy vonalba került a
nyílással.
- Jól van, fiúk. Megszőnik a lyuk -
üvöltötte Árkász, és most már az
áramlat teljes ereje túl sok volt,
hogy ellenálljanak neki. Mindkét
csapatot berántotta a folyóba, néhány
embernek a feje is víz alá került,
ezek elvesztették a fogást és
kapálódzva úszni kezdtek. Ellenben
azoknak az embereknek, akik még meg
tudták vetni a lábukat, sikerült
annyira lelassítaniuk a rácsozatot,
hogy az ne tudjon elszabadulni és ne
csapódjon neki a gátnak. Szilárdan
beült a résbe, akár egy mamutdugó egy
óriás fürdıkádjába, és az áramlatot
elzárta.
Míg az emberek a partra vergıdtek,
testük nedvesen csillogott a
napfényben, Árkász ledobta a kötelet a
vonóhorogról, majd felbıdülı motorral
s a legnagyobb sebességgel hajtott
végig a parton. Ahogy elhaladt
mellette, Nicholas megkapaszkodott
benne és fellendült Árkász ülése mögé.
- Gyorsan meg kell támasztani,
mielıtt a rácsozat átszakad -
rikoltotta Árkász.
Nicholas a magas géprıl jól látott
és egy pillanat alatt felmérhette a
helyzetet. A gát tartott, de épp hogy
csak. A rácsozat és a fal közti
réseken számtalan helyen sugárban
ömlött be a víz. A rácsok közti PVC-
lapokra nehezedı nyomás óriási volt. A
folyó teljes ereje ránehezedett, így
aztán begörbült, meghajlott, akár egy
vár kapurostélya, melyet faltörı
kossal döngetnek.
Árkász felemelte a partra készített
hengerek egyikét és behajtotta a
folyóágyba a gát alá. A víz folyása
térdig érı csordogálássá apadt. A fal
minden kis hézagán sugárban lövellt át
a víz, és most már a kıvel teli
hengerek is áteresztették; a víz
megtalálta az útját a szorosan
összerakott kövek között.
Ahogy a traktor nehézkesen döcögve
haladt a fal mögött az egyenetlen
folyóágyban, Nicholast és Árkászt
teljesen eláztatták ezek a vízsugarak.
Olyan volt, mintha hideg zuhany alatt
dolgoztak volna. Árkász közvetlenül a
feszülı rácsozat mögé hajtott és
nekitámasztotta a nehéz hengert.
Ezután hátramenetbe kapcsolt,
visszament a partra és felvette a
következı hengert. Lassanként egy
egész támfalat emelt a rácsozat
mögött, lejtısen helyezte el a
hengereket, mígnem ez a védıtorlasz
éppoly erıs nem lett, mint maguk az
oldalsó gátfalak.
Nicholas leugrott a traktorról és a
többit Árkászra hagyta, míg ı
felrohant a csatornához, amit a
csapatok ástak a völgy felsı részén. A
munkások zöme már itt tolongott az
árok partjainál, és Nicholas látta,
hogy Royan meg Tessay is ott áll már
az izgatott tömeg elsı sorában.
Nicholas odafurakodott Royan mellé,
aki megragadta a kezét. - Sikerült,
Nicky! A gátfal tart.
Miközben figyelték, a gátfalnál
megakasztott víz szintje azalatt is
szemmel láthatóan emelkedett. Míg az
emberek csevegtek, nevettek és
buzdították a vizet, a folyó ott
hullámzott, verdesett a csatorna
bejáratánál.
Ötven ember szerszámot ragadott és
beugrott a csatornába. Porfelhı szállt
fel, ahogy ellapátolták a földet, hogy
a víz elsı kis erecskéjét bevezessék a
csatornába. A parton állók lelkesen
kiáltoztak és énekeltek, hogy
buzdítsák ıket, és a folyóvíz vékonyka
kígyóként utat talált a csatornába. Az
ásókkal és csákányokkal felszerelt
emberek elıtte futottak, hogy tovább
csalogassák. Valahányszor a víz
akadályba ütközött és megtorpant,
nyomban nekiestek és eltávolították a
torlaszt.
Végül a vékony erecske megérezte a
lejtést, ahogy a völgy megnyílt
elıtte. A csörgedezı víz csermellyé
nıtt, majd sebes patakká. Megújult
erejével kimélyítette a csatornát, és
a mögötte lévı folyó teljes erejével
betört.
A csatornában álló emberek
felkiáltottak a rémülettıl, mivel
mindez oly hirtelen és olyan heves
erıvel történt, majd hanyatt-homlok
másztak felfelé a csatorna oldalán.
Néhányan azonban nem voltak elég
gyorsak és az áradat elsodorta ıket,
miközben kapálódzva segítségért
kiáltottak. A parton lévı emberek
mellettük futottak, köteleket vetettek
be nekik, majd ázottan, sárosan
kihúzták ıket.
Most már a folyó bömbölve vágtatott
át a csatornán és betört a völgybe,
ahol ismét felfedezte régi útját,
melyet több ezer éve elhagyott. Közel
egy órán át álltak a parton és
figyelték, azzal a különös varázzsal
tartotta fogva ıket, amivel a zajgó,
tajtékzó víz az embert mindig
elbővöli. Lépésrıl lépésre kellett
hátrálniuk, ahogy a folyó fokozatosan
elmosta lábuk alól a partot.
Végül Nicholas erıt vett magán és
visszament Árkászhoz, aki még mindig a
gátfalat támogatta. Mostanra már egy
lejtıs torlaszt emelt a gát száraz
oldalán, az alsó sorban négyesével
álltak a kıvel teli hengerek, majd
fölfelé fokozatosan kevesebb került és
a támfal a teteje felé egyre
keskenyebb lett. Pillanatnyilag a gát
biztonságos volt, a sérülékeny
rácsozatot nehéz, kıvel teli kosarak
támasztották meg, és a csatornán át a
völgybe elfolyó víz csökkentette a rá
nehezedı nyomást.
- Gondolod, hogy ez tartani fog? -
fürkészte Royan gyanakvó szemmel az
építményt.
- Remélem, egészen addig, míg el nem
kezdıdnek az esızések. - Nicholas
elhúzta onnan. - Nem akarunk itt már
több idıt elpazarolni. Ideje
fölmennünk, hogy elkezdjük a munkát
Taita medencéjében.
Követték az új, általuk alkotott
folyó partját végig a hosszú völgyön.
Idınként kénytelenek voltak feljebb
kerülni a lejtın, mivel a víz
helyenként elmosta, elöntötte a régi
csapást. Végül elérték azt a pontot,
ahol az a patak keresztezte útjukat,
mely a pillangós forrásból eredt,
ahova még Tamre vitte el ıket. Egy
pillanatra megálltak a parton, és
Nicholas meg Royan szótlanul egymásra
nézett. A patak kiszáradt.
Elfordultak, majd a kiürült patakmeder
mentén mentek felfelé, mígnem felértek
arra a sziklapadra, melybıl a
pillangós forrás fakadt. A barlangot
még mindig buja, zöld páfrányok vették
körül, de most olyan volt, mint egy
koponya szemgödre, üres és sötét.
- A forrás elapadt! - suttogta
Royan. - A gát kiszárította. Ez a
bizonyíték arra, hogy a forrást Taita
medencéje táplálta. Azzal, hogy
eltereltük a folyót, megszőnt,
megöltük. - A szeme fényes volt és
csillogott az izgalomtól. - Gyerünk!
Ne lopjuk már itt a napot. Menjünk fel
Taita medencéjéhez.
Nicholas ment le elsıként Taita
medencéjébe. Ezúttal rendes ülıkéje
volt és egy megfelelı módon felszerelt
csiga segítségével ereszkedett le a
szikláról. Ahogy a benyúló sziklánál
kilendült, a szék olyan ügyetlenül
ütıdött neki a sziklafalnak, hogy jobb
kezének hüvelykujja a szék fája és a
fal közé szorult. A fájdalomtól
felkiáltott, majd, amikor sikerült
kiszabadítani, látta, hogy a bır az
ízületnél teljesen lehorzsolódott és a
belıle szivárgó vér a lábára csöppent.
Fájt, de nem volt komoly a sérülés,
így aztán alaposan kiszivta. Továbbra
is vérzett, de most nem volt ideje
ellátni a sebet.
A benyúló sziklán már túljutott, és
most sötéten, taszítóan tátongott
alatta a szakadék. Tekintetét
ellenállhatatlanul vonzotta magára a
falon lévı rajz, mely pontosan a két
függıleges mélyedéssor közé volt
bekarcolva. Most, hogy tudta, mit
keres, tisztán ki tudta venni a
megcsonkított sólyom körvonalait. Ez
felvidította és lelkesedést öntött
belé. Mióta jó egy hónapja
elmenekültek a szurdokból, folyton
kísértette az az érzés, hogy mindezt
csak képzelték, Taita kartusa pusztán
hallucináció volt, és amikor
visszatérnek, a sziklafalat simának,
érintetlennek találják, nem lesz rajta
semmi. De volt, ott volt a jelzés és
az ígéret.
A lába alatt lekémlelt a szurdok
mélyére és nyomban látta, hogy a
medence fölötti vízesésbıl csupán egy
vékonyán csörgedezı erecske maradt. Az
a víz folyt még le a simára koptatott,
meredek, fekete sziklafalon, mely
átszivárgott följebb a gátfal résein
és megmaradt még a homokpadoknál, meg
a magasabban fekvı medencékben.
Alatta, a hatalmas medence
vízszintje drasztikusan lecsökkent. A
sziklafalon jól látszott a korábbi
vízszint még nedves jele. A sziklafal
tizenöt méternyi, korábban víz alatt
lévı része tárult most a szeme elé.
Újabb nyolc pár bevésett mélyedés lett
láthatóvá. Melyekhez egykoron
kénytelen volt leúszni, most ott
voltak elıtte tisztán és szárazon.
Mindazonáltal a medence nem száradt
ki teljesen. Mélyebb volt, mint
lejjebb a kimenet, így a gravitáció
által nem ürülhetett ki. Közepén, egy
keskeny sziklapadtól körülvéve még
mindig ott feketéllett a víz. Nicholas
erre a sziklapadra ért le, és kiszállt
az ülıkébıl. Furcsa érzés volt szilárd
talajon állni itt, ahol legutóbb az
életéért küzdött és csaknem vízbe
fúlt.
Felnézett a hasadéknak arra a
részére, ahová a nap sugarai még
behatoltak. Olyan volt, mintha egy
bánya aknájának mélyén lenne,
megborzongott, ahogy csupasz karján
érezte a nyirkos, hideg levegı
fuvallatát, és valami kísérteties
érzés rántotta össze gyomorszáját.
Megrángatta a kötelet és visszaküldte
az ülıkét, majd oldalazva elindult a
csúszós sziklapadon a fal felé, ahol
feltőnıen látszott a sötétlı
mélyedések sora a világosabb kövön.
Most már látta annak a nyílásnak a
formáját is, mely magába szívta, és
sötét, síkos torka csaknem elnyelte.
Most is csaknem teljesen a víz alatt
volt, egy mélyebben fekvı sarokban,
ahol a medence vize visszaáramlott a
sziklába. A felszínen mindössze a
felsı íve volt látható, egy, a lefelé
haladó mélyedésekhez képest eltolt
bejáratnak. A többi továbbra is víz
alatt maradt.
A sziklapad egyre keskenyebb lett,
ahogy óvatosan haladt a szikla lába
mentén, mígnem háta végre a kıhöz ért,
így aztán a sziklafalhoz simulva
haladt tovább, miközben lábujjai már a
vízben voltak. Végül aztán már nem
juthatott tovább anélkül, hogy ne
kellett volna belemennie a vízbe. Nem
tudta megállapítani, vajon milyen mély
lehet a víz, mely zavaros volt és egy
cseppet sem bizalomgerjesztı.
Miközben még mindig igyekezett a
lábát szárazon tartani, leguggolt a
keskeny sziklapadon és annyira
kihajolt, hogy már-már elvesztette
egyensúlyát. Egyik kezével
megtámaszkodott a falon, a másikkal
meg a részben víz alatt lévı nyílás
felé nyúlt.
A nyílás szája éppoly sima volt,
ahogy emlékezett rá, és megint csak
úgy tőnt neki, hogy túlságosan
szögletes és egyenes ahhoz, hogy ne
emberi kéz mőve legyen. Ahogy ingujját
feltekerte, észrevette, hogy sérült
hüvelykje még mindig vérzik, de nem
törıdött vele, hanem mélyen benyúlt a
vízbe. Lefelé markolászott, a nyílás
széleit próbálta kitapogatni. Amit
érzett, az durván faragott kıtömbökre
emlékeztette, ezért még mélyebbre
nyúlt, és a víz már bicepsze feléig
ért.
Hirtelen valami gyors és súlyos
élılény kavarta fel a sötét vizet
közvetlenül az arca elıtt, mire
reflexszerően kikapta a kezét a
vízbıl. Az a valami követte karját
egészen a felszínig és hosszú,
tőhegyes tépıfogaival csapkodott
csupasz húsa felé, majd egy pillanatra
látta a fejét is, mely éppoly gonosz
és kegyetlen volt, akár egy
barracudahalé. Ösztönösen rájött, hogy
nyilván sérült ujjának vére vonzotta
ide.
Felpattant és a keskeny sziklapadon
inogva fogta a karját. Csupán az állat
egyetlen foga ért hozzá, de az úgy
felhasította a bırét, akár a borotva,
és jobb karján, alul most egy keskeny,
hosszú sebbıl friss vér csöpögött
lábához a medence vizébe.
A fekete víz nyomban életre kelt,
kavargóit, bugyogott az ırjöngve
vonagló vízi lényektıl. Nicholas
hátával egészen a sziklafalnak lapult
és egyre növekvı iszonyattal meredt le
rájuk. Csak homályosan tudta kivenni
alakjukat, olyan kígyószerőek és
hosszúak voltak, némelyikük olyan
vastag, mint a vádlija, és a bırük
csillogóan fekete.
Egyikük kidugta a fejét a
sziklapadra és csattogtatta a fogát. A
szeme hatalmas volt és csillogott,
pofája hosszú, állkapcsában pedig
akkora fogak sorakoztak, hogy
kinyúltak és túlértek vékony száján.
Az egész állat majd két méter hosszú
lehetett, és teste úgy csapkodott,
akár egy korbács, ahogy igyekezett még
magasabbra fellendíteni magát a
sziklapadra, miközben Nicholas csupasz
lába után kapott. Az undortól és az
iszonyattól felkiáltott, majd
hátraugrott és bukdácsolva, tocsogva
igyekezett biztonságosabb helyre
jutni. Vérzı kezét szorongatva
visszanézett. A gonosz fej már eltőnt,
de a víz még mindig kavargott a
karcsú, kígyószerő lényektıl.
- Angolna! - döbbent rá Nicholas. -
Óriás trópusi angolnák.
Természetes, hogy a vér felizgatta
ıket. A vízszint süllyedése miatt itt
ragadtak és olyan sokan zsúfolódhattak
össze ezen a kis területen, hogy
valószínőleg már felfalták az összes
halat, ami táplálékukul szolgál.
Mostanra már nagyon éhesek lehetnek. A
szakadékban megmaradt vízfoltokban
nyilván mindenütt hemzsegnek ezek a
félelmetes lények. Csak hálás
lehetett, amiért legutóbb, amikor itt
úszott, nem sérült meg, és vére nem
került a medence vizébe.
Levette nyakából a pamutkendıt és
bekötözte vele sérült kezét. Az
angolnák halálos veszedelmet
jelentenek, amíg itt vannak meg se
lehet kísérelni a szikla nyílásának
felderítését. De Nicholas már azon
töprengett, hogyan lehetne
megszabadulni tılük, és hogyan lehetne
megközelíteni a még víz alatt lévı
nyílást.
A nyüzsgés lassanként lecsendesült
és a víz felszíne ismét nyugodt volt.
Nicholas felnézett és a lefelé
ereszkedı faülés alatt Royan karcsú,
formás lábát látta.
- Mit találtál? - kiáltott le neki
Royan izgatottan. - Van ott valami
alagút... - Aztán hirtelen
elhallgatott, amint meglátta a vért
Nicholas ruháján, és kezén a kötést.
- Jaj Istenem! - kiáltott fel. – Mit
csináltál? Megsérültél? Mennyire
súlyos? - Lába földet ért a sziklán
Nicholas mellett, mire kicsusszant az
ülésbıl és gyengéden megfogta a férfi
sérült kezét. - Mi történt?
- Nem olyan komoly, mint amilyennek
látszik - nyugtatta meg. - Sok a vér,
de nem mély a seb.
- Hogy sérültél meg? - makacskodott
Royan. Válaszként Nicholas letépte a
véres kendı egyik sarkát.
- Figyelj! - mondta Royannak, majd
kis golyóvá győrte és behajította a
vízbe.
Royan felsikoltott a rémülettıl,
amikor a víz kavarogni kezdett a
gyorsan cikázó, hosszú lényektıl.
Egyikük kicsapott és irtóztató teste
félig ott vonaglott a sziklapadon,
majd visszatoccsant a vízbe. Ezüstösen
csillogó nyálkát hagyott maga után a
fekete kövön.
- Taita itt hagyta ırként vérebeit,
hogy eltávolítsanak, elriasszanak
minket - jegyezte meg Nicholas. -
Elıbb gondoskodnunk kell ezekrıl a
szépségekrıl, csak azután
vizsgálhatjuk meg a víz alatti
bejáratot.
A bambuszállványzatot, amit Árkász
és Nicholas épített a sziklafalon,
azokban a mélyedésekben rögzítették,
melyeket közel négyezer éve vágtak a
sziklába. Taita valószínőleg
háncskötéllel kötözhette össze a
szerkezetet, de Árkász erıs,
galvanizált drótot használt, és így az
állványzat elég szilárd lett ahhoz,
hogy sok ember súlyát elbírja. A
Bivalyok élı láncot alkotva adogatták
le kézrıl kézre az anyagokat és a
felszerelést.
Az egyik legelsı darab, ami a mélybe
ért, egy hordozható Honda EM-500-as
generátor volt. Árkász összekötötte a
világítással, amit közben már
felszerelt a szikla aljában. A kis
benzinmotor simán, csöndesen mőködött,
de az az energia, amit fejlesztett,
valóban lenyőgözı volt. A fények még
az üreg legtávolibb sarkából is
előzték az árnyakat, és a mély
sziklamedence fényárban úszott, akár
egy színpad.
A hangulat nyomban megváltozott.
Mindenki vidámabb és bizakodóbb lett.
Az állványzaton láncot alkotó emberek
nevettek és izgatottan beszélgettek,
ahogy Royan mászott lefelé, hogy
csatlakozzék Árkászhoz és Nicholashoz,
akik a víz mellett álltak.
- Most, miután már tudjuk, hogy
mőködik, kapcsoljuk ki ezt a
világítást -rendelkezett Nicholas.
- Akkor olyan sötét és komor lesz
itt minden - tiltakozott Royan.
- Spórolni kell az üzemanyaggal -
magyarázta Nicholas. - Itt nincs
benzinkút a sarkon. Mindössze kétszáz
liter a tartalékunk, és bár a kis
Honda meglehetısen gazdaságos, azért
jobb, ha óvatosak vagyunk. Nem
tudhatjuk, mennyi ideig lesz
szükségünk rá az alagútban.
Royan lemondóan vállat vont, és
amikor Árkász kikapcsolta a
generátort, az üreg ismét a homály és
az árnyak birodalmává lett. Royan a
sötét vízre nézett, és arca grimaszba
rándult.
- És mihez kezdesz ezekkel a te
szörnyőséges kis kedvenceiddel? -
kérdezte, miközben Nicholas bekötözött
jobb kezére pillantott.
- Árkásszal kidolgoztunk egy tervet.
Elıször arra gondoltunk, hogy egy
vödörlánccal megpróbáljuk teljesen
kiüríteni a medencét. De még annyi víz
jön lefelé a folyóágyból, hogy ez
meglehetısen nehézkes megoldás lenne.
- Ha napi huszonnégy órán át
dolgozunk a vödrökkel, akkor is
legfeljebb az áramlat utánpótlásával
tudnánk szembeszállni – dünnyögte
Árkász. - Bárcsak az ırnagynak eszébe
jutott volna hozni egy nagy sebességő
szivattyút...
- Még én se gondolhatok mindenre,
Árkász. Azt ötlöttük ki, hogy építünk
egy kis jászolgátat a víz alatti
nyílás körül és azt merjük ki
vödrökkel.
Royan hátrébb állt és figyelte a
készülıdést. Fél tucatnyi üres
dróthálóhengert hoztak le az állványon
és elhelyezték a kis tó szélén. Itt
aztán félig megtöltötték kövekkel,
melyeket az emberek följebb, a
folyóágyból győjtöttek. Mindazonáltal
ezeket a hengereket nem töltötték úgy
tele, mert akkor nehéz lett volna
mozgatni ıket. Idelenn nem volt
traktor, így kénytelenek voltak a
hagyományos kézi erıt használni.
Maradt még épp annyi a sárga PVC-
fóliából, ami elég volt ahhoz, hogy
körbevegyék és vízállóvá tegyék vele a
hengereket.
- És mi lesz az angolnáiddal? -
Royant megbénították ezek az
irtóztató, undorító lények, ezért
mindvégig a lehetı legtávolabb
tartotta magát a víz szélétıl. -
Egyetlen emberedet se küldheted be
ide!
- Csak figyelj és tanulj -
vigyorgott rá Nicholas. – Tartogatok
egy kis meglepetést a te kedvenc
halaidnak.
Miután a jászolgát építésének
elıkészületeivel végeztek, Nicholas
kiürítette az üreget, Royant, Árkászt
és az összes embert felküldte az
állványzaton. İ maradt ott egyedül a
víz szélén, vállán a zsákkal, melyben
azok a robbanógránátok voltak,
melyeket Mek Nimmurtól kunyerált.
Ott tétovázott, mindkét kezében egy-
egy gránáttal. - Hét másodperces
késleltetés - figyelmeztette magát. –
Quenton-Harper száraz csalija. Sokkal
hatásosabb, mint az óriás szuper
csali!
Kibiztosította a gránátokat, majd
nagy ívben behajította ıket a víz
közepébe. Ezután gyorsan megfordult és
elrohant az üreg legtávolabbi sarkába.
Arccal a sziklafal felé fordulva
letérdelt és mindkét kezével befogta a
fülét.
Szemét szorosan lehunyta és
felkészült. Alatta a szikla
megremegett, és a robbanások kétszeres
lökéshulláma gyors egymásutánban
futott át rajta, olyan erıvel, hogy
mellkasa szinte behajlott és elállt a
lélegzete. A zárt szakadékban
mennydörgésszerő volt a detonáció, de
a fülét védte, és a mély víz
tompította a robbanás zaját. A víz két
helyen szökıkútként lövellt a magasba,
és feje fölött a sziklának csapódott.
Onnan az egész rázubogott, és a ruhája
teljesen átázott.
Amikor már a visszhangok is
elhaltak, felállt. Hallása nemigen
károsodott, és a kiadós hideg
zuhanytól eltekintve, más baja nem
esett. Ahogy visszament a kis tó
szélére, a víz mozgástól reszketett.
Jó néhány hatalmas angolna csapkodott,
vergıdött a víz színén és felvillant
fehér hasuk, ahogy vonaglottak.
Közülük sok már nem élt, szétrobbant
hassal, élettelenül lebegtek a vizén,
de akadtak olyanok is, amelyek csupán
elkábultak a robbanástól. Mivel
Nicholas tudta, milyen szívósan
ragaszkodnak az élethez, gyanította,
hogy hamarosan magukhoz térnek, de
pillanatnyilag nem jelentenek
veszélyt.
Felüvöltött a szikla tetejére. -
Minden rendben, Árkász. Küldd le ıket!
Az emberek sorban jöttek le az
állványon, és ámuldoztak, hogy micsoda
pusztítást végeztek a gránátok a
vízben. Ott álltak a parton és
nekiláttak, hogy kihalásszák a döglött
angolnákat.
- Megeszitek ıket? - kérdezte
Nicholas az egyik szerzetestıl.
- Nagyon finom! - mondta a szerzetes
és már elıre élvezte az ételt, ahogy
megdörgölte a hasát.
- Elég legyen már ebbıl, ti falánk
gazfickók! - Árkász visszahajtotta
ıket dolgozni. - Rakjuk azokat a
hengereket a helyükre, még mielıtt
magukhoz térnek és nekilátnak, hogy ık
egyenek meg titeket.
Nicholas egy bambuszrúddal megmérte
az akna elıtti víz mélységét, és
látta, hogy jócskán ellepne egy
embert, így aztán kénytelenek voltak a
hengereket begurítani, majd a
feltöltést akkor fejezték be, amikor
már a helyükön voltak. Ez nehéz,
fáradságos munka volt, csaknem két
napot vett igénybe, de végül
elkészültek azzal a félkör alakú
vízfogóval, amivel körülvették a víz
alatti bejáratot és elválasztották ezt
a területet a medence többi részétıl.
A Bivalyok bırvödrökkel és agyag
tejes edényekkel nekiláttak, hogy
átmerjék a vizet a jászolgát
túloldalára. Nicholas és Royan néma
izgalommal figyelte, ahogy a vízszint
egyre csökken és fokozatosan feltárul
elıttük a sziklában lévı nyílás.
Hamarosan látták, hogy csaknem
négyzet alakú, úgy három méter széles
és két méter magas lehet. Oldalt és
fölül a nyíláson átáramló víz
lekoptatta, de ahogy csökkent a
vízszint, már látták a szépen
kifaragott kıtömbök maradványait,
melyekkel valószínőleg egykoron
lezárták a nyílást. Négy sor még most
is úgy állt a nyílás küszöbén, ahogy
azt a rég volt kımővesmester
elhelyeze, de a többit sok évezred
áradása kiszaggatta és besodorta a
mögötte lévı alagútba, melyet részben
eltorlaszolt.
Nicholas lelkes kíváncsisággal
mászott le a jászolgát falai közé. Még
nem volt teljesen üres, de már nem
bírt tovább türelmetlenségével. A víz
térdig ért, ahogy bemászott a nyíláson
és puszta kézzel próbálta meg
elmozdítani a sziklatörmeléket.
- Az biztos, hogy ez valamiféle akna
- kiáltott vissza, és most már Royan
se tudta tovább türtıztetni magát.
Lesiklott, lecsúszott a gát falai
közé, és berontott a nyíláson Nicholas
mellé.
- Ott egy akadály! - kiáltott fel
csalódottan Royan. - Taita ezt
szándékosan csinálhatta?
- Meglehet - mondta Nicholas. - De
ezt nehéz lenne megmondani. Sok
törmelék és uszadék kerülhetett be ide
magából a folyóból is, de az is lehet,
hogy feltöltötte az alagutat maga
mögött, amikor jött kifelé.
- Rettentı sok munka lesz legalább
annyira megtisztítani, hogy megtudjuk,
hová vezet ez a folyosó. - Royan
hangjából eltőnt az izgalom.
- Sajnos, én is azt hiszem -
erısítette meg Nicholas. - Ennek a
törmeléknek minden darabját kézi
erıvel kell eltüntetnünk, és nemigen
marad idınk a tisztességes régészeti
feltárás finomságaira. Épp csak
beleturkálhatunk. - Felmászott, majd
lenyúlt, hogy Royant is felsegítse. -
De legalább van jó világításunk -
tette hozzá. - így több mőszakban,
éjjelnappal dolgozhatnak az emberek,
míg át nem jutunk.

- Gátat emeltek a Dandera folyón -


mondta Nahoot Guddabi, és Gotthold von
Schiller döbbenten meredt rá.
- Gátat a folyón? Biztos ebben? -
kérdezte.
- Igen, Herr von Schiller. Jelentést
kaptunk a Harper táborában lévı
kémünktıl. Több mint háromszáz ember
dolgozik neki a szurdokban. És ez még
nem minden. Ejtıernyıvel hatalmas
mennyiségő felszerelést és ellátmányt
dobtak le neki. Olyan az egész, mint
egy katonai hadmővelet. Kémünk szerint
még valami földgépe is van, valamiféle
traktor, amit szintén bejuttatott.
Von Schiller az asztal túloldalán
Jake Helmre nézett, hogy megerısítse,
és Helm bólintott. - Igen, Herr von
Schiller. Igaz. Harper temérdek pénzt
költhetett. Maga a repülı kibérelése
is legalább ötven lepedıjébe
kerülhetett.
Von Schiller azóta, amióta megkapta
a sürgıs mőholdüzenetet, mely
Frankfurtból ide szólította, most
érezte elıször, hogy megmoccan benne
az igazi szenvedély. Egyenesen Addisz-
Abebába repült, ahol a Jet Ranger már
várta, hogy lehozza ide az Abbai-
szurdok feletti magaslaton álló
Pegazusbázisra.
Ha ez igaz, és Helm szavában nem
kételkedett, akkor Harper valami
rettentı fontosságú dologra bukkant.
Kinézett a barakk ablakán arra, ahol a
Dandera folyik lefelé a tábor alatti
völgybe. Ez nagy folyó. Ekkora
mennyiségő vizet gáttal eltorlaszolni
meglehetısen drága és nehéz dolog
lehet egy ilyen elhagyatott, távoli
helyen, ilyen primitív körülmények
között - nem olyasvalami ez, amit az
ember könnyedén megtesz anélkül, hogy
ne lenne kilátása valami jelentıs
eredményre.
Vonakodó csodálattal ismerte el az
angol teljesítményét.
- Mutassa meg nekem, pontosan hol
helyezte el a gátját! - adta ki az
utasítást, és Helm megkerülte az
asztalt majd megállt mellette. Von
Schiller a rönkjén állt, így szeme egy
magasságban volt a másik férfi
szemével.
Helm a mőholdkép fölé hajolt és
gondosan bejelölte a gát helyét. Egy
percig mindketten ezt tanulmányozták,
majd von Schiller megkérdezte: - Maga
ezt mire véli, Helm?
Helm megrázta a fejét, és
bivalyvállai közé húzta a nyakát.
- Csak találgatni tudok.
- Hát akkor találgasson - mondta von
Schiller, de Helm még mindig
tétovázott.
- Folytassa!
- Vagy át akarja vinni a vizet
lejjebb, egy másik területre, hogy
kimosson egy réteget, aranyrögöket,
vagy nemesfémbıl készült tárgyi
leletekrıl, esetleg épp a sírterület
fölötti részrıl akarja lemosatni a
földréteget...
- Ez egyáltalán nem valószínő! -
vágott közbe von Schiller.
- Ez az ásatásnak meglehetısen
eredménytelen és igen költséges módja
lenne.
- Ez szerintem is nagyon erıltetett.
- Nahoot alázatos udvariassággal
helyeselt von Schillernek, de senki
még csak rá se nézett.
- Mi a másik feltevése? - nézett von
Schiller fenyegetıen Helmre.
- Csupán egy ok jut még eszembe,
amiért gátat emelhet a folyón, és az
az, hogy elérjen valamit, ami a víz
alatt van. Valamit, ami a folyó
medrében lehet.
- Ez sokkal logikusabbnak tőnik -
töprengett el von Schiller, majd
figyelmét ismét a fényképre
fordította. - Mi van itt a gát alatti
részen?
- A folyó itt egy mély, keskeny
hasadékba ömlik. - Helm rámutatott
arra a pontra. - Közvetlenül a gátja
alatt. A hasadék úgy nyolc mérföld
hosszú lehet, egészen addig a pontig,
közvetlenül a kolostor felett.
Helikopterrel már átrepültem felette,
és járhatatlannak tőnik, mégis... -
hirtelen elhallgatott.
- Igen, folytassa! Mégis - mi?
- Egy alkalommal, amikor e fölött a
terület fölött repültünk, ott találtuk
Harpert és a nıt a hasadék fölötti
magaslaton. Itt voltak, ezen a helyen.
- A fényképre mutatott, és von
Schiller elırehajolt, hogy alaposabban
szemügyre vegye.
- Mit csináltak ott? - kérdezte,
anélkül, hogy felnézett volna.
- Semmit. Csak ücsörögtek ott a
szikla tetején a hasadék felett.
- De a maga jelenlétével tisztában
voltak?
- Természetesen. Helikopterrel
voltunk. Hallották közeledtünket.
Figyeltek minket, Harper még
integetett is.
- Így aztán nyomban abbahagyhatták,
bármit is csináltak, amikor
meghallották a helikoptert?
Von Schiller olyan sokáig
hallgatott, hogy már kényelmetlenül
fészkelıdni kezdtek és egymásra
pillantgattak. Amikor végre
megszólalt, az annyira váratlan volt,
hogy Nahoot összerezzent.
- Harpernek szemmel láthatóan oka
van azt hinni, hogy a sír a gát alatt,
a szurdokban található. Mikor és hogy
lépnek kapcsolatba a kémükkel, aki
Harper táborában van?
- Harper élelmiszere egy részét
innen a magaslaton lévı falvakból
kapja. Az asszonyok vágómarhát
hajtanak le, hogy etethesse embereit,
és tejjel teli edényeket is visznek le
nekik. Emberünk a visszatérı
asszonyokkal küldi jelentéseit.
- Jól van! Jól van! - intette
csendre von Schiller. - Nem vagyok
kíváncsi az élete történetére. Én
mindössze annyit akarok tudni, hogy
Harper a gát alatti hasadékban
dolgozik-e. Mennyi idı alatt tudjuk
ezt kideríteni?
- Legkésıbb holnaputánra - ígérte
neki Helm.
Von Schiller most Nogo ezredeshez
fordult, aki a tárgyalóasztal túlsó
végén ült. Eddig nem szólt egy szót
sem, csak figyelt és csöndben
hallgatta a többieket.
- Hány embere van felvonultatva ezen
a területen? - kérdezte von Schiller.
- Három teljes század, több mint
háromszáz ember. Mind remekül képzett.
Sok köztük a harcedzett veterán.
- Hol vannak? Mutassa meg nekem a
térképen!
Az ezredes odament mellé. - Az egyik
század itt van, a másik Debra Maryam
faluban állomásozik, a harmadik század
pedig a meredély lábánál, készen arra,
hogy elırenyomuljon és megtámadja
Harper táborát.
- Azt hiszem, most kéne megtámadnia.
Söpörje ki ıket, még mielıtt feltárnák
a sírt... - szólt közbe ismét Nahoot.
- Fogja be a száját - csattant rá
von Schiller, anélkül, hogy ránézett
volna Nahootra. - Majd szólok, ha
szükségem van a véleményére.
Egy darabig még a térképet
nézegette, majd megkérdezte Nogót: -
Hány embere van ennek a
gerillaparancsnoknak, mi is a neve,
annak, aki szövetségre lépett
Harperrel?
- Mek Nimmur nem gerilla. Bandita,
és hírhedt shufta terrorista -
helyesbített Nogo indulatosan.
- Az egyik ember szabadságharcosa a
másik ember számára terrorista -
jegyezte meg von Schiller száraz
hangon. - Hány ember áll a
parancsnoksága alatt?
- Nem sok. Kevesebb, mint száz,
talán ha ötven. Mind Harper táborát és
a gátat ırzi.
Von Schiller bólintott magának,
miközben a fülcimpáját tépkedte. -
Hogy tért vissza Harper és bandája
Etiópiába? - töprengett. - Azt tudom,
hogy Máltából repült el, de az nem
lehetséges, hogy a repülıgép le tudott
volna szállni ide, a szurdokba.
Leugrott rönkjérıl és peckesen a
barakknak ahhoz az ablakához ment,
melybıl a teljes panoráma feltárult
alatta. Lemeredt a szurdok mélye felé,
és a távolság kékes füstbe burkolta a
sziklákat, az egyenetlen, szaggatott
hegycsúcsokat és vad fennsíkokat.
- Hogy jutottak be anélkül, hogy a
hatóságok észrevették volna ıket?
Ejtıernyıvel, úgy, ahogy a
felszerelése?
- Nem - mondta Nogo. - Informátorom
szerint Mek Nimmurral jött be néhány
nappal azelıtt, hogy a felszerelését
ledobták neki.
- Akkor honnan jöttek? - tőnıdött
von Schiller. - Hol van a legközelebbi
leszállópálya, ahol egy nagy gép is
landolhat?
- Ha Mek Nimmurral jött, akkor
szinte biztos, hogy Szudánból. Nimmur
ugyanis onnan indítja akcióit. Sok
régi, elhagyott leszállópálya van a
határ közelében. A háború - vonta meg
vállát kifejezıen Nogo -, a hadseregek
egyfolytában mozognak és a háború már
húsz éve tart.
- Szudánból? - Von Schiller
megkereste a határt a térképen. -
Akkor nyilván a folyó mentén surrantak
be.
- Szinte biztosra vehetı - helyeselt
Nogo.
- Akkor éppily biztosra vehetı, hogy
Harper ugyanezen az úton szándékszik
elmenekülni. Azt akarom, hogy a Debra
Maryamnál lévı századát hozza le ide,
és ide. A folyó mindkét partjára a
kolostor alatt. Olyan helyzetben kell
lenniük, hogy megakadályozhassák
Harpert, hogy elérje a szudáni határt,
ha épp arra akarna sietve távozni.
- Igen. Jó! Értettem. Jó taktika -
bólintott rá Nogo kárörvendıen,
miközben a szeme csillogott szemüvege
lencséje mögött.
- Aztán azt akarom, hogy a többi
emberét hozzza le ide a meredély
lábához. Mondja meg nekik, hogy
kerüljék el Mek Nimmur embereit, de
álljanak készen, hogy amint szólok,
villámgyorsan elırenyomuljanak,
elfoglalják a gát területét és a gát
alatt elzárják a hasadékot.
- És ez mikor lesz? - kérdezte Nogo.
- Továbbra is gondosan figyelemmel
kísérjük minden lépését. Amint sikerül
felfedeznie valamit, elkezdi kihozni a
tárgyi leleteket. Akad majd néhány
ezek között, mely túl nagy lesz ahhoz,
hogy elrejtse. Az informátora tudni
fog róla. Ez lesz az a pillanat,
amikor megtámadjuk.
- Most kéne megtámadnia, Herr von
Schiller - tanácsolta neki Nahoot -,
még mielıtt felnyitná a sírt.
- Ne legyen már ilyen idióta -
förmedt rá von Schiller. - Ha túl
korán csapunk le, akkor esetleg sosem
tudjuk meg, amit ı már nyilvánvalóan
kiderített a sír hollétérıl.
- Kényszeríthetnénk...
- Ha életem során bármit is
megtanultam, akkor az az, hogy egy
ilyen embert, mint Harper, kényszerrel
nem lehet rábírni semmire. Van egy
bizonyos fajta angol - emlékszem rá az
utolsó háborúból... - Hirtelen
elhallgatott és elkomorult. - Nem.
Nagyon nehéz emberek. Most nem szabad
kapkodnunk. Amint Harper felfedez
valamit a hasadékban, akkor jön el az
ideje, hogy lecsapjunk. - A komor
ráncok eltőntek arcáról és helyükön
egy fagyos kis mosoly jelent meg. -
Most a kivárás következik.

A törmelék amivel az aknát


kitöltötték, nem volt olyan szorosan
rakva, hogy teljesen útját állja a
víznek is. Ha így lett volna, akkor
Nicholast sosem szippatja be az
áramlat, ahogy akkor tette, amikor
elıször merült le itt a mélybe. Az
elzárás nem volt tökéletes, rések
voltak ott, ahol a nagy kövek
megakadtak, vagy ott, ahol egy
besodródott fatörzs az alagút teljes
szélességében keresztbe beszorult.
Ezeken a részeken a víz megtalálta a
gyenge pontokat és azokat folyamatosan
nyitva is tartotta.
Mindazonáltal a törmeléknek
évszázadok álltak a rendelkezésére,
hogy összeálljon, úgyhogy csak
megfeszített, kemény munkával lehetett
szétfeszíteni. A tisztítási
munkálatokat tovább nehezítette, hogy
kevés volt a hely. A Bivalyok közül
egyszerre mindössze három-négy
hatalmas férfi dolgozhatott az
aknában. A csapat többi tagja láncban
adogatta ki a kiemelt törmeléket.
Nicholas óránként váltotta az
embereket. Több volt a munkásuk, mint
amennyi kellett, és a gyakori váltás
azt jelentette, hogy az aknában
dolgozók mindig pihentek, erısek
voltak, tele tetterıvel, hogy
megkaphassák azokat a jutalom
ezüstdollárokat, amiket Nicholas ígért
a leggyorsabban haladóknak. Nicholas
minden mőszakváltásnál eltőnt az
alagútban Árkász mérıszalagjával és
lemérte, mennyit jutottak elıre.
- Harminchat és fél méter! Ez szép
munka, Bivalyok mondta Hansith
Sherifnek, a munkavezetı szerzetesnek,
majd figyelte a lába mellett
csörgedezı vizet. Az alagút még mindig
változatlan szögben folyamatosan
lejtett. Visszanézett a medence felé,
és most, a reflektorok fényében
tisztán látszott a falak szabályos,
szögletes alakja. Nyilvánvaló volt,
hogy az alagutat egy mérnök tervezte,
és a felügyelete mellett épült.
Figyelmét most ismét a földre
fordította és nézte a víz folyását,
miközben megpróbálta megállapítani,
milyen mélyen lehetnek a folyó eredeti
szintje alatt.
- Huszonöt, harminc méter lehet -
becsülte meg. - Nem csoda, hogy a
nyomás az alagút bejáratánál csaknem
összezúzott... – hirtelen
elhallgatott, ahogy tekintete megakadt
egy szokatlan formájú töredéken a lába
mellett a sárban. Lehajolt és
felvette. Aztán odavitte az egyik
fényszóróhoz és alaposan szemügyre
vette. Ahogy két ujja közt dörgölte,
vigyorogni kezdett.
Tocsogva igyekezett vissza az
alagútban, majd így kiáltott: - Royan!
- A töredéket diadalmasan lóbálva
megkérdezte: Na és ez szerinted
micsoda?
Royan a jászolgát falán ült, lenyúlt
és kikapta a tárgyat Nicholas kezébıl.
- Jaj, édes Szőzanyám! Hol találtad
Nicky?
- Ott hevert a sárban. A folyosón,
pontosan ott, ahol az elmúlt négyezer
évet töltötte. Ahol Taita egyik
munkása leejtette és eltörött,
valószínőleg akkor, amikor a
rabszolgahajcsár háta mögött lopva egy
kis bort kortyintott.
A törött cserépdarabot Royan
figyelmesen a fény felé tartotta. -
Igazad van, Nicky - kiáltott fel. - Ez
egy borosedény darabja. Nézd a lefelé
szélesedı nyakat és a tölcsérszerő
tetejét. De ha mégis kétségünk lett
volna, akkor ez a fekete égetés a
perem körül pontosan a mi
periódusunkra datálja. Nem régebbrıl
származik, mint idıszámításunk elıtt
kétezerbıl.
Royan a törött cserépdarabot
szorongatva leugrott a sárba és
mindkét karját Nicholas nyaka köré
fonta.
- Újabb bizonyíték, Nicky. Szorosan
Taita nyomában vagyunk. Nem lehetne
egy kicsit gyorsítani a folyosó
tisztítását? Már a vén gazember
nyakában lihegünk.
A következı mőszak közepe táján egy
izgatott kiáltás hallatszott az
alagútból, és Nicholas berohant a
munkaterületre.
- Mi történt Hansith? - kérdezte
arabul a munkavezetı szerzetestıl. -
Miért kiabálsz?
- Átjutottunk, effendi. - Hansith
Sherif rávigyorgott, a foga csak úgy
világított fekete, iszapos, sártól
piszkos képébıl. Nicholas izgatottan
utat tört magának a munkások között.
Kiemeltek egy hatalmas, kerek követ,
és mögötte ott volt a nyílás.
Elemlámpájával bevilágított, de a
fekete ürességen kívül nemigen látott
többet.
Visszalépett, és megveregette a
szerzetes hátát. - Szép munka volt
Hansith. Egy dollár jutalom minden
egyes embernek a csapatban. De azért
dolgozzanak tovább! El kell tüntetni
innen azt a sok törmeléket. - Ezt
azonban nem volt olyan könnyő
végrehajtani, mint kimondani. Még két
mőszak váltotta egymást, mire az aknát
sikerült teljesen megtisztítaniunk.
Nicholas és Royan csak ekkor léphetett
az alagút végén lévı üreg küszöbére.
- Mi történt itt? Mi okozhatta ezt?
- kérdezte Royan döbbent hangon, ahogy
Nicholas elemlámpájával bevilágított
az üres térbe.
- Azt hiszem, ez itt egy omlás
lehetett. Valószínőleg egy törés
futott végig itt és itt a
sziklarétegen. - Nicholas észrevette a
repedéseket az üreg tetején.
- Úgy gondolod, hogy az aknán
átáramló víz mosta ki? - kérdezte
Royan.
- Én azt mondanám, igen. - Nicholas
a lámpa fénysugarát lefelé fordította.
- Az akna padlója is kizuhant.
A szikla beroskadt elıttünk, és
helyén egy mély lyuk tátongott. Három-
méternyire tılük a lyuk vízzel volt
tele, egy nagy kerek medence, mely
függıleges sziklafalakkal van
körülvéve. Fölötte beroskadt a
mennyezet is, így most az egyenetlen
szikla magas kupolaként emelkedett
fölé, és a medence túloldalát, mely
úgy harminc méternyire, vagy tán még
annál is messzebb lehetett tılük,
teljes homály borította.
Olybá tőnt, ez az akadály másként
nem küzdhetı le, csak úgy, ha bemennek
a vízbe. Nicholas odakiáltott
Hansithnak, hogy hozzon egyet az
állványzathoz használt hosszú
bambuszrudakból. A rúd kilenc méter
hosszú volt, és végig kellett
manıverezniük vele az alagúton.
Nicholas a rúddal próbálta megmérni a
mélységet, lenyomta, amennyire csak
tudta, a zavaros vízbe.
- Feneketlen. - Megcsóválta a fejét.
- Tudod, mire gondolok? - Kihúzta a
rudat és visszaadta Hansithnak.
- Mondd! - buzdította Royan.
- Azt hiszem, hogy ez a természetes
törés az, ami elvezeti a vizet a hegy
túloldalára, ahol a pillangós
forrásnál tör ismét a felszínre. A
folyó kivájta magának saját útját.
- Akkor ez miért nem száradt ki? -
Royan kétkedve nézett le az alattuk
lévı medencére.
- Valószínőleg az akna U alakban
fordul. A víz ugyanúgy megállt az akna
tetején, mint egy vécécsészében.
Nicholas, elemlámpájának fényével
vizsgálgatta a medence vizét. Royan az
irtózattól és az undortól felkiáltott,
ahogy a fény hatására egy hatalmas
angolna száguldott fel a víz
felszínére.
- Ezek az undorító lények! - Royan
ösztönösen hátrébb lépett. - Nyilván
az egész folyó tele van velük.
A hosszú, sötét árny gyorsan
körbeúszta a medencét, majd éppoly
hirtelen, ahogy megjelent, eltőnt a
mélyben.
- Ha igazad van, és Taita
folyosójának ez a része beomlott,
akkor az alagút folytatásának a
túloldalon kell lennie. Royan ujjával
a medence másik oldala felé mutatott,
és Nicholas felemelte a lámpáját, hogy
abba az irányba világítson.
- Nézd Nicky! - kiáltotta Royan. -
Ott van.
A sötét, négyszögletes nyílás a
medence túloldaláról ásított feléjük.
- Hogy jutunk át oda? - kérdezte
Royan kétségbeesetten.
- Hát, erre nem könnyő válaszolni. A
francba! - káromkodta el magát szívbıl
Nicholas. - Ez megint jó néhány
napunkba kerül, amit nemigen
engedhetünk meg magunknak. Valamiféle
hidat kell építenünk rá.
- Miféle hidat?
- Hívjátok le ide Árkászt. Ez az ı
asztala.
Árkász ott állt a víznyelı szélén és
komoran meredt a túlpartra.
- Pontosan - dünnyögte. - Hány olyan
felfújható csónakod van bespájzolva?
- Ezt gyorsan felejtsd el Árkász! -
Nicholas a fejét rázta. A csónakjaimra
te nem teszed rá azt a hatalmas,
mocskos mancsodat.
- Ahogy tetszik. - Árkász lemondóan
tárta szét a kezét. - Ez lett volna a
legkönnyebb és leggyorsabb módja.
Lehorgonyzol egy csónakot középen és
építesz rá egy átjárópallót. Szükségem
van valamire, ami jól fennmarad a
vizén...
- Baobab - csettintett ujjával
Nicolas. - Az tökéletesen megfelel
erre a célra. Ha a baobabfa jól
kiszárad, olyan könnyő, mint a
balsafa. Legalább olyan jól lebeg a
vizen, mint az én felfújható
csónakjaim.
- Temérdek baobab nı itt a hegyekben
- helyeselt Árkász. Úgy tőnik, ebben a
völgyben is szinte minden második fa
egy rohadt baobab.
Háromszáz méternyire a szikla
csúcsától ott volt az Adansonia
digitala egy hatalmas példánya. Sima
kérge olyan volt, mintha egy, a
dinoszauruszok korából ittmaradt,
hatalmas hüllı bıre lenne.
Elképesztıen vastag volt - húsz
kinyújtott karú ember is kevés lett
volna ahhoz, hogy körülérje. A felsı
ágak csupaszok és girbegurbák,
tekeredettek voltak, olybá tőnt,
mintha a fa már száz éve elpusztult
volna. Csupán a nehéz, bársonyos héjú
hüvelyek bizonyították, hogy még él;
sőrőn csüngtek a felsı ágakon,
szétpattantak, hogy szétszórják fekete
magvaikat, melyeket sőrő, fehér,
borkıszerő anyag borított.
- A zuluk azt mondják, hogy Nkulu
Kulu, a Nagy Szellem fordítva,
gyökereivel felfelé ültette el a
baobabokat, hogy megbüntesse - mondta
Royannak Nicholas, miközben felnéztek
a fa hatalmas, szétterülı ágaira.
- Miért tett volna ilyet vele? -
kérdezte Royan. - Mi lehetett az a
nagy rosszaság, amit szegény, öreg
baobab elkövetett?
- Azzal kérkedett, hogy ı az erdı
legmagasabb és legerısebb fája, ezért
aztán Nkulu Kulu úgy döntött, hogy ad
neki egy kis leckét alázatból.
Az egyik hatalmas ág saját súlyától
letört és most ott hevert a sziklás
talajon a törzs alatt. A fa fehér volt
és fibrózus, akár a parafa. Nicholas
irányítása mellett a favágók kezelhetı
méretővé vágták. Miután az anyagot az
aknafolyosón levitték a víznyelıhöz,
Árkász a törzs felvágott darabjait
összeerısítette és a vízre helyezte.
Olyan volt a tó tetején lebegve, mint
egy töltésút. Mindkét végét a
sziklához rögzítette, majd
bambuszrudakból egy átjárópallót
helyezett rá. A baobab rönkökbıl álló
híd magasan kiemelkedett a vízbıl és
bár himbálódzott, ingott, azért
könnyedén elbírta egyszerre egy
tucatnyi ember súlyát.
Nicholas volt az elsı, aki átment a
víznyelı túloldalára. Egy durván
összeeszkábált létrát helyezett a
függıleges parthoz, majd fölmászott a
medence túloldalán a folyosó
folytatásához. Royan szorosan a
nyomában volt.
Ott álltak mindketten az akna
folytatásának bejáratában, és amint
Nicholas bevilágított elemlámpájával,
nyomban észrevették, hogy a szerkezet
megváltozott. Ezt a részt már nem
mosta ki, nem koptatta le annyira az
átzúduló folyóvíz. A fı áramlat
nyilván elszivárgott a víznyelın át. A
méretek ugyanazok voltak, három méter
széles, két méter magas, de a
négyszögletes forma sokkal pontosabb.
Bár a falak és a mennyezet durva volt,
akár egy bányában, itt már tisztán
látszottak a formát kialakító
szerszámok nyomai. Az alagút padlója
durván megmunkált kılapokkal volt
kikövezve.
Az alagútnak ez a része is teljes
egészében víz alatt állt, mivel
alacsonyabban helyezkedett el, mint a
gát felépítése elıtt a folyó
természetes vízszintje. Lábuk alatt a
kövek nedvesek, nyálkásak voltak, még
nem volt elég idejük, hogy a
visszavonuló víz nyomán kiszáradjanak.
Az alagút tetejébıl és falain csurgott
a nedvesség, a levegı nyirkos volt,
hideg és áporodott iszapszag
terjengett.
Árkászra vártak, hogy kihúzza a
világítás kábeleit az átjáró felett.
Felszerelte a lámpákat és felkapcsolta
ıket. Nyomban láthatták, hogy elıttük
az akna olyan húszfokos szögben
emelkedni kezdett.
- Most már láthatod, miben
mesterkedett itt ez a vén gazember
Taita. Jócskán levitt minket a folyó
szintje alá, hogy olyan hosszan és
olyan mélységben áraszthassa el az
alagutat, amit senki sem bír
végigúszni. Most pedig ismét elindul
felfelé - mutatta Nicholas Royannak.
Elindultak elıre, lassan mentek
felfelé az emelkedı aknán, és Nicolas
hangosan számolta a lépéseket.
- Száznyolc, százkilenc, száztíz...
- hirtelen ott volt elıttük a folyó
mostani, alacsony vízállása. Tisztán
látszott a száraz vonal az alagút
falán. Lábuk alatt a kı is száraz
volt, itt már nem borította az a
csúszós nyalka. Ötven lépéssel odébb
elhaladtak a folyó magas vízállásának
jele mellett, mely éppoly tisztán
vésıdött be a kövezetbe és a falakba.
Ezen túl az alagút sosem volt
elárasztva, a falak ugyanolyan
állapotban voltak, ahogy négyezer
évvel ezelıtt az egyiptomi rabszolgák
hagyták. A bronzvésık nyomai éppoly
tisztán látszottak, mintha csak néhány
nappal ezelıtt kerültek volna ide.
Mindössze három méternyire attól a
ponttól, amit a folyó vize valaha is
elért, egy kı pihenıt találtak. Itt a
padló kiegyenlítıdött, majd az alagút
élesen visszafordult.
- Szenteljünk egy percet annak, hogy
úgy gondolunk minderre, mint a mérnöki
tudomány bravúrjára. - Nicholas
megfogta Royan karját és
visszamutatott az alagútba. - Taita
ezt a pihenıt, melyen most állunk,
pontosan a folyó legmagasabb vízállása
fölé helyezte. Hogy tudta ezt ennyire
pontosan kiszámolni? Nem volt szintezı
látcsöve, és csupán a
legkezdetlegesebb mérıeszközök álltak
a rendelkezésére. És mégis ennyire
precízen kiszámolta. Fantasztikus egy
munka.
- Nos, a tekercsekben egyfolytában
ismételgeti nekünk, hogy ı zseni.
Gondolom, most már kénytelenek leszünk
elhinni neki. – Royan kihúzta a karját
Nicholas keze alól. - Menjünk tovább.
Látnom kell, mi van a kanyar után -
sürgette.
Egymás mellett fordultak be a
száznyolcvan fokos kanyarban, és
Nicholas magasra emelte a kézilámpát,
melynek vezetéke ott kígyózott
mögöttük az alagútban. Ahogy
bevilágította maguk elıtt az utat,
Royan hangosan felkiáltott és
megragadta Nicholas szabad kezét.
Mindketten megdermedtek az ámulattól.
Taita az emelkedı kanyarját a drámai
hatás miatt tervezte. Az akna alsóbb
része, melyen eddig áthaladtak, durva
és elnagyolt volt, a falak
egyenetlenek, kidolgozatlanok, a
mennyezet göröngyös és repedezett.
Taita annyira pontosan kiszámolta a
vízszinteket, hogy tudta, az akna
alsóbb szintjei víz alá kerülnek, és a
víz tönkreteszi munkáját, így a
díszítésre nem is pazarolt energiát.
Most egy széles lépcsısor állt
elıttük. Olyan szögben emelkedett,
hogy a pihenırıl, amin álltak, a
tetejét nem láthatták. Minden egyes
lépcsıfok olyan széles volt, mint maga
az alagút, és egy-egy tenyérnyit
emelkedett. Márványos, simára csiszolt
gnejszbıl készültek és olyan precízen
illeszkedtek, hogy a kötés helye
szinte nem is látszott. Az alagút itt
háromszor olyan magas volt, mint az
alsóbb részeken és a mennyezet
arányai, boltozata tökéletes volt. A
falakat és az ívelt mennyezetet
csodás, kék gránittömbök alkották,
melyek lenyőgözı pontossággal és
szimmetriával kapcsolódtak egymáshoz.
Az egész maga volt a kımővesség
mestermőve, fenséges és baljósán
csodálatos. Ebben az elıcsarnokban
benne volt az ismeretlen ígérete és
fenyegetése is. Egyszerősége,
dísztelensége még lenyőgözıbbé tette.
Royan finoman megrángatta Nicholas
kezét, és egyszerre léptek fel az elsı
lépcsıfokra. Finom porréteg borította,
olyan puha és fehér, akár a hintıpor.
A por finom felhıként gomolygott
térdük körül, majd elült, ahogy
haladtak tovább felfelé. Eltompította
az elektromos lámpa éles fényét, amit
Nicholas magasra emelt jobb kezében
tartott.
Ahogy mentek felfelé, a lépcsısor
teteje fokozatosan a szemük elé
tárult. Royan körmeit Nicholas
tenyerébe mélyesztette, ahogy látta,
mi vár rájuk. A lépcsı egy újabb,
kiegyenlített pihenıben végzıdött,
mellyel szemben egy négyszögletes
ajtónyílás hívogatta ıket. Felléptek a
pihenıre és megálltak az ajtó elıtt.
Egyikük sem tudta szavakba önteni ezt
a páratlan pillanatot: mintha egy
örökkévalóságig álltak volna ott
csöndben és erısen markolták egymás
kezét.
Nicholas végül elszakította
tekintetét az ajtóról és lenézett
Royanra. Saját érzéseinek tükörképét
látta Royan arcán, és a szeme oly
tőzzel csillogott, mintha valami heves
szenvedély lobbantotta volna lángra.
Nem volt más élı ember, akivel
Nicholas szerette volna megosztani ezt
a pillanatot. Azt kívánta, bárcsak
örökké tartana.
Royan felé fordította a fejét és
ránézett. Mélyen, ünnepélyes
komolysággal meredtek egymás szemébe.
Mindketten tisztában voltak vele, hogy
ez életük egyik csúcspontja, mely soha
többé nem ismétlıdhet meg. Royan még
jobban szorította Nicholas kezét, majd
ismét az elıttük lévı ajtóra nézett.
Fehér folyami agyaggal vonták be, és
felszíne elefántcsont színővé érett. E
sima felületen nem volt egyetlen
repedés, egyetlen folt sem, olyan
volt, akár egy gyönyörő szőz
makulátlan tiszta bıre.
Tekintetük mohón tapadt a fehér
agyaggal fedett felület közepén
domborodó két pecsétre. A felsı
formája megegyezett a királyi
kartuséval, a kiemelkedı négyszög,
körülötte pedig a szkarabeusz, az a
szent bogár, mely az örökkévalóság
nagy körforgását jelenti.
Royan ajkai hangtalanul formálták a
szavakat, amint a hieroglifákat
olvasta. - „A Mindenható. Az Isteni.
Az egyiptomi Alsó- és Felsı Királyság
Uralkodója. Hórusz isten kísérıje.
Ozirisz és Izisz által szeretett.
Mamose, örökké éljen!"
E csodás királyi pecsét alatt volt
egy kisebb, egy egyszerőbb, sólyom
formájú pecsét, melynek törött szárnya
színes mellére csüngött, és a felirat
a következı volt: „Én, Taita a
rabszolga, teljesítettem parancsodat,
isteni Fáraó." A sérült sólyom alatt
egyetlen hieroglifasor volt, melyben
egy szigorú figyelmeztetés állt:
„Idegen! Az istenek figyelnek. Ha
megzavarod a király örök nyugalmát, az
életeddel fizetsz!"
Az ajtón lévı pecsétek feltörése
jelentıs esemény, és dacára annak,
hogy a közelgı esıkig hátralévı idı
rohamosan fogyott, egyikük sem volt
hajlandó könnyelmően belefogni. Meg
kell tenniük mindent, hogy
folyamatosan rögzítsék minden
felfedezésüket, és a bejutáskor a
lehetı legkisebb kárt okozzák. Egy
teljes napot szenteltek hátralévı,
értékes idejükbıl a sír feltörésének
elıkészületeire. Nicholas elsıdleges
gondja természetesen a sírterület
védelmének biztosítása volt. Megkérte
Mek Nimmurt, hogy állítson fegyveres
ırt a víznyelınél lévı hídhoz, és azon
túl tilos a bemenet. Csupán Nicolas,
Royan, Árkász, Mek, Tessay és a négy,
Nicholas által kiválasztott szerzetes
mehetett át a hídon.
Hansith Sherif többször is
bizonyította rátermettségét az alsóbb
alagút megtisztításánál. Mivel
fizikailag erıs, szolgálatkész és
intelligens ember volt, Nicholas elsı
számú asszisztensévé lépett elı.
Hansith vitte a fotóállványt és a
tartalék fényképezıgépet, mialatt
Nicholas a bevezetı alagutat és a
lepecsételt ajtót fényképezte. Három
tekercs filmet használt fel, hogy
biztosan teljes dokumentációval
rendelkezzenek a még feltöretlen
pecsétrıl és az ajtó körüli részrıl.
Csak amikor már elkészült a
fotózással, akkor engedte meg Nicholas
Hansithnak és a másik három
szerzetesnek, hogy felhozzák a sír
feltöréséhez szükséges szerszámokat.
Árkász felhozta a Honda generátort
egészen a víznyelıig, hogy a távolság
miatti feszültségesést minél kisebbre
csökkentse. Ezután felszerelte a
reflektorokat a lépcsısor tetején lévı
pihenınél és a bevakolt ajtónyílás
fehér felülete felé irányította ıket.
Amikor összegyőltek a küszöb elıtt,
mindnyájan komolyak és megfontoltak
voltak. Dacára annak, hogy a sír
négyezer éves volt, mégiscsak
megszentség-telenítésnek számít az,
amit most el akartak követni. Royan
lefordította Árkásznak, Meknek és
Tessaynek a lepecsételt ajtó
hieroglifáinak figyel-meztetését, és
ezt egyikıjük sem fogta fel
könnyelmően.
Nicholas bejelölte a négyszögletes
nyílást, amit a bevakolt felületen át
akart vágni. Ez elég nagy volt ahhoz,
hogy beférjenek rajta, de benne volt a
királyi kartus és Taita megnyomorított
sólyompecsétje is. Szerette volna
ezeket egy darabban kiemelni, hogy
érintetlenül megırizhesse ıket. Lelki
szemei elıtt már látta, amint kiemelt
helyet foglalnak el a Quenton Park-i
múzeumban.
Nicholas a nyílás jobb felsı
sarkánál kezdte. Elıször egy hosszú,
tőhegyes árt használt szondaként. Az
ár hegyét belenyomta a száraz agyagba,
majd megmozgatta, hogy megpróbálja
kideríteni, mi van a felület alatt.
Hamar rájött, hogy a vakolat finoman
összeszıtt nádlécezésre került.
- Ez nagyban megkönnyíti a dolgunkat
- mondta Royannak. - A nád segít
egyben tartani a vakolatot, így nem
fog megrepedni vagy letöredezni.
Az ár végét egyre mélyebbre nyomta,
míg végül az ellenállás megszőnt, és a
szerszám simán végigfutott.
- Tizenöt centi - mondta, ahogy a
szerszámon megmérte az ajtó
vastagságát. - Taita sosem dolgozik
felületesen, igaz? Ez nem könnyő
munka.
Nicholas továbbra is az árral
dolgozott, befúrta a megjelölt nyílás
mind a négy sarkát. Ezután hátralépett
és intett Hansithnak, hogy vigye oda a
nehéz, nyolccentis kézifúrót, amivel
megnagyobbíthatja. Ez az a fajta fúró
volt, amit télen a halászok
használnak, hogy léket vágjanak a tó
jegén.
Amint a fúró átért, Nicholas
türelmetlenül félretolta Hansithot, és
belesett a lyukon. Odabenn minden
sötét volt, de a résen át megcsapta az
ısi levegı gyenge fuvallata. Az illat
száraz volt, halott és fanyar, a
régmúlt korok szaga.
- Mit látsz? - kérdezte könyöke
mellıl Royan.
- Fényt! Adjátok ide a lámpát! -
mondta Nicholas, majd miután Árkász a
kezébe adta, a nyíláshoz emelte.
- Mondd már! - táncolt mellette
Royan a türelmetlenségtıl. - Most mit
látsz?
- Színeket - suttogta Nicholas. - A
legcsodálatosabb, leírhatatlanul szép
színeket. - Hátralépett, majd Royant a
derekánál fogva felemelte, és úgy
tartotta, hogy a résen át belásson.
- Gyönyörő! - kiáltott fel Royan. -
Olyan gyönyörő!
Árkász felszerelte az erıs,
strapabíró ventilátort, mely
cirkuláltatja majd a levegıt az
aknában, Nicholas pedig elıkészítette
a láncfőrészt. Amikor Nicholas
elkészült, adott Royannak a por ellen
egy védıszemüveget meg egy
védımaszkot, majd segített neki
feltenni. Ezután még két viasz
füldugót is betetetett vele.
Mielıtt elindította volna a
láncfőrészt, a többieket visszaküldte
egészen a víznyelıig. Ebben a zárt
térben a főrész kipufogógáza meg a
por, együtt a benzinmotor zajával,
elviselhetetlen lesz, de ettıl
eltekintve, azt akarta, hogy az
áttörés pillanatában csak Royan legyen
vele.
Miután magukra maradtak, Nicholas a
legnagyobb sebességre kapcsolta a
ventilátort, majd felrakta saját
maszkját, védıszemüvegét és bedugta a
fülét. Meghúzta a láncfőrész
motorjának indítózsinórját, és a gép,
kékes füstöt eregetve, beindult.
Nicholas nekigyürkızött és a forgó
főrészlapot belenyomta a fúróval ütött
lyukba. Úgy vágta át a vastag, fehér
vakolatot és mögötte a lécezést, akár
egy kés az esküvıi torta cukormázát. A
főrész vágóélét óvatosan végigvitte a
bejelölt vonalon.
A vakolat fehér pora felhıként
szállt a levegıben. Látótávolságuk
másodperceken belül alig egy
méternyire szőkült. Nicholas kitartóan
vágta tovább lefelé, végig a jobb
oldalon, majd alul keresztbe és
fölfelé a bal oldalon. Végül átvágta
fölül is, és amikor a négyszögletes
kis ajtó, saját súlyánál fogva kezdett
elıredılni, gyorsan leállította a
láncfőrészt és letette.
Royan elıreugrott, hogy segítsen
neki, és a kavargó por és füstfelhıben
együtt támasztották meg a
négyszögletes vakolatdarabot, hogy ne
zuhanjon a kövezetre, ne törjön millió
darabra. Finoman kiemelték a
nyílásból, és a még mindig érintetlen
pecsétekkel a pihenı oldalfalának
támasztották.
A nyitott átjáró, amit a nyílásba
vágtak, egy sötétlı négyzet volt.
Nicholas állított a reflektoron, hogy
bevilágítson, de a por még túl sőrő
volt ahhoz, hogy bármit is lássanak
abból, ami odabenn volt. Nicholas
bemászott az átjárón. A sőrő porfelhı
annyira elhomályosított mindent, hogy
ezen még a lámpák fénye sem tudott
áthatolni.
Egy lépést sem tett elıre, hanem
nyomban visszafordult, hogy átsegítse
Royant. Elismerte Royan jogát ahhoz,
hogy e felfedezés minden pillanatában
osztozzon vele. Ott álltak csöndesen a
fal túloldalán és várták, hogy a
ventilátor megtisztítsa a levegıt.
Lassan oszlani kezdett a por, és
elsıként a lábuk alatt lévı padlóra
lettek figyelmesek.
Ez már nem kıvel, hanem sárga,
fényesre csiszolt achátlapokkal volt
burkolva, melyeket oly ügyesen
illesztettek össze, hogy annak helyét
egyáltalán nem lehetett látni. Olyan
volt, mintha egyetlen csodálatos lap
lenne lehelyezve, melynek csillogását
csupán a rátelepedett, hintıpor
fiomságú porréteg homályosította el.
Ahol léptük felkavarta ezt a
porréteget, elıcsillant alóla az achát
a reflektorok fényében.
Aztán, ahogy körülöttük a porfelhı
elvékonyodott, a homályon át
lassanként csodálatosan ragyogó színek
és formák jelentek meg elıttük. Royan
levette arcáról a védımaszkot és az
achátpadlóra ejtette. Nicholas követte
példáját, és belélegezte a benn rekedt
ısi levegıt. Ez a levegı évezredeken
át mozdulatlan volt, a régiség illata
áradt belıle, egy bebalzsamozott
holttest vászon-pólyájának dohos,
áporodott szaga.
Most, hogy már a gyilkos por elült,
egy hosszú, egyenes folyosó nyílt meg
elıttük, melynek végét homály és
sötétség takarta. Nicholas
visszafordult a nyílás felé és
kinyúlt, majd állványával együtt
beemelte a reflektort. Gyorsan
beállította, hogy teljes hosszában
megvilágítsa az elıttük húzódó
folyosót.
Ahogy elindultak elıre, régi istenek
képmásai vették körül ıket.
Fenyegetıen nézték a betolakodókat a
falakról és hatalmas, ellenséges
szemekkel figyelték ıket föntrıl, a
magas mennyezetrıl. Nicholas és Royan
lassan haladt. Lépteik zaját
tompította az achátlapokra rakódott
por, meg az a por, mely még a
levegıben volt. A visszaverıdı fénytıl
mindez olybá tőnt, mintha valami
földöntúli, álomszerő, ragyogó háló
borulna rájuk.
Feliratok borították a falak és a
magas mennyezetek minden egyes
centiméterét. Hosszú idézetek voltak
ott az összes misztikus írásból, a
Lélegzet könyvébıl, a Pilonok
könyvébıl és a Bölcsesség könyvébıl.
Másutt meg Mamose fáraó életének földi
történetét beszélték el a hieroglifák,
és dicsıítették azon erényeit,
melyekért az istenek megszerették.
Ezután következett az elsı abból a
nyolc szentélybıl, melyek a hosszú
halotti folyosó falából nyíltak. Ez az
elsı Ozirisz szentélye volt. Egy kör
alakú terem, melynek ívelt falát az
istent dicsıítı szövegek díszítették,
fülkéjében pedig egy kis Ozirisz-
szobor állt tollas fejdísszel a fején,
és onixszból meg hegyikristályból
készült szemével olyan
kérlelhetetlenül meredt rájuk, hogy
Royan megborzongott. Nicholas kinyúlt
és megérintette az isten lábát.
Egyetlen szót mondott: - Arany!
Aztán felnézett a föléjük tornyosuló
falfestményre, mely a falat és a
boltozatos mennyezet felét borította
fölöttük és körülöttük. Egy újabb,
hatalmas képmása volt Ozirisz atyának,
a Túlvilág istenének, akinek arca zöld
volt, állszakállt viselt, mellkasán
keresztbe tett kezében tartotta a
korbácsot és a pásztorbotot, fején ott
volt tollas fejdísze, homlokán pedig
az ágaskodó kobra. Félelemmel és
áhítattal pillantottak fel rá. Ahogy a
lámpa fénye imbolygott a még kavargó
porban, úgy tőnt, mintha az isten
élettel telne meg, és a szemük láttára
megmozdulna és lebegne.
Nem idıztek hosszasan az elsı
szentélyben, mivel a folyosó ment
tovább, egyenesen, akár a nyíl,
célpontja felé. Folytatták útjukat. A
következı szentély az istennıé volt.
Ízisz aranyszobra ült fülkéjében a
trónon, mely jelképe volt. Keblén a
kisded Hóruszt táplálta. A szeme
elefántcsont és kék lazúrkı volt.
Falfestményei borították a fülkéjét
körülölelı falakat. Ott volt ı, az
anya, hatalmas szeme éjfekete
festékkel kihúzva, és fején ott
díszlett a napkorong meg a szent tehén
szarvai. A falat körülötte hieroglifás
szimbólumok borították, oly ragyogók,
hogy szinte világítottak, akár egy
csapatnyi szentjánosbogár; mert ı az,
kinek száz különbözı neve van. Többek
közt Ászt, Net és Baszt. De ı volt
Ptah, Szelket, Mereszgert és
Renenutet. Ezen nevek mindegyike egy-
egy hatalmat jelölt, mert az istennı
szentsége és jótét aurája tovább élt,
míg a legtöbb régi isten lassanként
eltőnt, mivel nem maradt hívı, ki
ismételgette és életben tartotta volna
e misztikus neveket.
Az ókori Bizáncban és késıbb, a
keresztény Egyiptomban a régi istennı
erényeit, szimbólumait átörökítették
Szőz Máriára. Az a kép, amin a kisded
Hóruszt szoptatja, fennmaradt a
Madonnát és a gyermeket ábrázoló
ikonokon. Imigyen az istennı Royan
lényének egészére hatott, ereiben
ıseinek keveredett vére folyt, mely
elismerte Íziszt és Máriát is,
szívében az eretnekség és az igazság
egyszerre, kibogozhatatlanul volt
jelen, így aztán érezte magában
bőnösségét és ugyanakkor a vallásos
lelkesedést is.
A következı szentélyben a
szentháromság utolsó tagjának,
Hórusznak sólyomfejő aranyszobra állt.
Jobb kezében a harci íjat tartotta,
baljában pedig az ankh volt, mivel
élet és halál az ı kezében van. A
szeme vörös kalcedon volt.
A szobrot más megjelenési formáinak
képei vették körül: a gyermek Hórusz
ízisz keblén, majd Hórusz, mint az
ifjúság istene, Harpokratész, büszke,
karcsú és gyönyörő, amint egyik ujját
a rituális mozdulattal állához
illeszti és szandálos lábával, rövid,
merev szoknyájában elıre lép. Aztán
Hórusz, a sólyomfejő, helyenként
oroszlántesttel, másutt egy ifjú
harcos testével, és fején dél és észak
egyesített, nagy koronáját viseli.
Alatta a következı felirat állt:
„Hatalmas Isten, az Ég Ura, hatalma
mindenek felett, Legnagyobb ı az
istenek között, kinek ereje
gyızedelmeskedett isteni atyja,
Ozirisz ellenségei felett."
A negyedik szentélyben Széth állt, a
fı gonosz, az erıszak és a viszály
istene. A teste aranyból készült, de a
feje egy fekete hiéna feje volt.
Az ötödik szentélyben a halottak és
a sírkertek istene, Anubisz a
sakálfejő volt. İ van jelen a
balzsamozásnál, és az ı feladata
megvizsgálni a nagy mérleg nyelvét,
midın az elhunyt szíve megmérettetik.
Ha a mérleg serpenyıi pontosan egy
vonalban állnak, akkor a halottat
érdemesnek nyilvánították, de ha a
mérleg kibillent, ellene szólt, akkor
Anubisz odahajította a szívét a
krokodilszörnyeknek, és azok
felfalták.
A hatodik szentélyt az írás
istenének, Thotnak szentelték. Az
istent íbiszfejjel ábrázolták, és
kezében ott volt íróvesszıje. A
hetedik szentélyben a szent tehén,
Hathor állt, mind a négy patáján,
foltos teste fekete-fehér volt, és
pofája jóságosan emberi, de hatalmas,
trombita alakú fülekkel. A nyolcadik
szentély volt a legnagyobb és mind
közt a legpompásabb, mivel ez Ámon-
Réé, minden teremtés atyjáé volt. İ
volt a nap, a hatalmas, arányló
korong, melybıl a lefelé hulló, arany
sugarak eredtek.
Nicholas itt egy pillanatra megállt
és visszanézett a hosszú folyosón. Az
a nyolc szent szobor már önmagában is
olyan kincset jelentett, mely
vetekedett bármivel, amit Howard
Carter és Lord Carnavon fedezett fel
Tutanhamon sírjában. Szíve mélyén
érezte, hogy pénzben kifejezhetı
értékükön még gondolkodni is durva
ostobaság. Az igazság azonban az volt,
hogy e rendkívüli mőalkotások közül
akár egy is elegendı lenne, hogy
sokszorosan is kifizethesse belıle
adósságait. Ám ezt a gondolatot
elhessegette, és visszafordult, hogy
ismét a folyosó túlsó végén lévı,
tágas terem felé nézzen.
- A temetkezési kamra - dünnyögte
áhítattal Royan. A sír.
Ahogy haladtak elıre, az árnyak
visszavonultak, mintha a rég halott
fáraó szelleme sietne vissza végsı
nyughelyére. Most már beláttak a
sírba. Falain még az eddigieknél is
csodásabb falfestmények ragyogtak. Bár
már oly sokat néztek végig, szemük és
érzékeik még mindig nem tompultak, nem
fáradtak bele e pazar bıségbe.
Egyetlen, megnyújtott alak
emelkedett a magasba a terem túlsó
falán, majd a mennyezeten át
meghajolt. Ez volt a hajlékony, kecses
Nut istennı, amint épp megszüli a
napot. Arányló sugarak ömlöttek ki
nyitott méhébıl, melyek fénnyel
árasztották el a fáraó szarkofágját,
és új életet adott a halott királynak.
A királyi szarkofág a terem közepén
állt, egy hatalmas gránittömbbıl
kifaragott, masszív koporsó volt. Hány
rabszolgának kellett vajon küszködnie
ezzel a kıtömeggel, hogy végighozzák a
föld alatti folyosókon? - tőnıdött
Nicholas. Lelki szemei elıtt szinte
megjelentek a lámpafényben csillogó
izzadt testek, és hallotta az irdatlan
koporsó súlya alatt csikorgó fagörgık
hangját.
Ezután Nicholas lenézett a
koporsóba, és kedélye nyomban
megváltozott, amint rádöbbent, hogy a
szarkofág üres. A masszív gránittetıt
kiemelték helyébıl és oly vadul lökték
félre, hogy keresztben elrepedt, és
most két darabban hevert a koporsó
mellett.
Lassan lépkedtek elıre, nyelvükön a
csalódottság keserő íze keveredett a
porral, míg bele nem láttak a nyitott
szarkofágba. Csupán a négy kanopusz
edény törött darabkái hevertek benne.
Ezeket alabástromból faragták, hogy
elhelyezzék benne a király zsigereit,
máját és többi belsı szervét. Az
edények tetejét a síron túli világ
isteneinek és mesés lényeinek fejei
díszítették.
- Üres! - suttogta Royan. - A király
teste eltőnt.
Az elkövetkezendı napok során,
mialatt lefényképezték a
falfestményeket, és becsomagolták a
halotti folyosó nyolc istenének és
istennıjének szobrait, Royan és
Nicholas arról beszéltek, arról
vitáztak, vajon hogyan tőnhetett el a
királyi múmia a szarkofágból.
- A sír kapuján a pecsétek
érintetlenek voltak - mutatott rá
ismételten Royan.
- Valószínőleg erre is van
magyarázat - mondta neki Nicholas. –
Maga Taita vitte el a kincseket és a
testet. A hetedik tekercsben többször
is siránkozik azon, hogy ekkora
kincset így elpazarolnak. Rámutat,
hogy mindezt hasznosabb lenne a nemzet
és a nép védelmére, táplálására
fordítani.
- Nem, ennek nincs értelme - szállt
vitába vele Royan -, miért emelt volna
gátat a folyón, ásott volna alagutat a
medence alatt és építette volna meg
ezt a pontosan megtervezett, mővészi
sírt, ha utána elvitte innen és
megsemmisítette a király múmiáját.
Taita mindig logikus ember volt. A
maga módján mélységesen tisztelte
Egyiptom isteneit. Ez megmutatkozik
minden írásában. Sosem sértette volna
meg azokat a vallási tradíciókat,
melyekben oly erısen hitt. Nekem ebben
a sírban valahogy nem stimmel valami -
nem csak a test rejtélyes, már-már
fesztelenül fölényes eltőnése. A
falakon lévı festményekkel és
feliratokkal sincs rendben valami.
- Ami a hiányzó holttestet illeti,
egyetértek veled, de mi az, ami
szerinted illogikus a díszítményekben?
- kérdezte Nicholas.
- Nos, elıször is a festmények. -
Royan egy lendületes mozdulattal Ízisz
képe felé intett. - Nagyon szépek, a
klasszikus mővészet egy jelentıs
tagjának munkája, de közhelyszerő és
erısen stilizált, ami a formát és a
színválasztást illeti. Az alakok
merevek, lélektelenek - nem mozognak,
nem táncolnak. Hiányzik belılük a
lángelme szikrája, ami oly tisztán
megmutatkozott Lostris királynı
sírjában, ahol az eredeti tekercsek
voltak elrejtve alabástrom vázáikban.
Nicholas elgondolkodva vizsgálgatta
a falfestményeket. - Értem, mire
gondolsz. Még a kolostorban, a Tanus
sírjában lévı falfestmények is más
kategóriát jelentenek.
- Pontosan! - mondta Royan hevesen.
- Azok Taita festményei voltak. Ezek
nem azok. Ezeket valamelyik kulija
készítette.
- És mi van a feliratokkal, azokban
mi nem tetszik?
- Hallottál már olyan sírról, ahol a
falon nincs egyetlen részlet sem a
Halottak könyvébıl, vagy hogy nem
ábrázolják a halott személy útját a
hét pilonon át, melyen túl a
paradicsomi boldogság földjére jut.
Nicholas döbbentnek tőnt; ez eszébe
se jutott. Szó nélkül otthagyta
Royant, visszament a hosszú folyosón,
látszólag azért, hogy felügyelje a
szent szobrok csomagolását, de
valójában idıre volt szüksége, hogy
átgondolja mindazt, amit Royan
mondott.
Mielıtt Nicholas eljött volna
Angliából, gondoskodott róla, hogy a
szurdokba ledobott felszerelés
sérülékenyebb, törékenyebb darabjait
kemény, fémbıl készült lıszeres
ládákba csomagolják. Ezen ládák
mindegyikén vízhatlan gumitömítés volt
és erıs emelı rögzítés. Az eredetileg
benne lévı holmikat polisztirén
csomagolással védték és párnázták ki.
Amikor távoznak Etiópiából, a
felszerelést hátrahagyják, de a
ládákat a csomagolóanyaggal együtt
gondosan megırizték, hogy ezekben
vihessék vissza azokat a kincseket,
amelyeket a sírban találhatnak.
A szent szobrok közül hat szépen
belefért a ládákba, ellenben Hathor, a
tehén, és a sátáni Széth túl nagynak
bizonyult. Nicholas azonban
észrevette, hogy nem egy darabból
készültek. A fejeket le lehetett
emelni, és Hathor patás lábait
facsapok rögzítették a testhez, ám
ezek már szinte teljesen elporladtak.
Különálló részeikre szedve még ezt a
két nagy szobrot is be tudták
csomagolni a fémládákba.
Nicholas figyelte Hansithot, amint
épp Széth kegyetlen, fekete gyantával
bevont, ébenfa fejét helyezi be az
egyik ládába. Aztán egy idı múlva
visszament oda, ahol Royan az üres
szarkofág fölötti falon lévı
feliratokon dolgozott.
- Jól van. Egyetértek. Igazad van,
hogy hiányoznak a Halottak könyvébıl
vett feliratok. Ez valóban furcsa. De
mi máshoz kezdhetnénk ezzel, mint hogy
elfogadjuk egy olyan rejtélyként,
melyet sosem fogunk tudni megfejteni.
- Nicky, van itt még más is. Ez nem
minden. Érzem ezt minden sejtemmel,
minden idegszálammal. Valami elkerülte
a figyelmünket.
- Én csak egy férfi vagyok, hogyan
is kételkedhetnék a nıi ösztön
megérzéseiben?
- Ne fölényeskedj itt nekem! -
csattant rá Royan. - Mennyi idım van
még, hogy dolgozzam a sztélé
feliratain?
- Egy, maximum két heted. Nekem meg
kell szerveznem a találkát Jannie-val.
Ott kell lennünk a roseires-i
leszállópályánál, amikor megérkezik,
hogy felvegyen minket. Ez olyan
randevú, amire mindenképp pontosan
kell megérkeznünk.
- Te jó ég! Azt hittem, ezt már rég
lerendeztétek. Hogy lépsz innen
kapcsolatba Jannie-val?
- Az igazat megvallva, egészen
egyszerően - mosolygott Nicholas. -
Van egy nyilvános telefon a Debra
Maryam-i postahivatalban. Tessay
szabadon mozoghat bárhol a Gojamban.
Néhány szerzetes kíséretében felmegy a
meredélyre és felhívja Geoffrey
Tennant az addiszi brit
nagykövetségen. Geoffreyval már
mindent megbeszéltem. İ majd átadja az
üzenetet Jannie-nak.
- És Tessay megteszi ezt neked?
Nicholas bólintott. - Beleegyezett,
hogy holnap felmegy Debra Maryamba.
Jannie-nak minél elıbb meg kell kapnia
az üzenetet, hogy lehetıleg elegendı
ideje legyen felkészülni a Máltából
való indulásra. Rendkívül pontosan
kell idızítenünk, mivel mindnyájunknak
egyszerre kell megérkezni a
leszállópályához. Bajt hozhat bármely
fél számára, ha ott kell üldögélnie és
várakoznia Roseires-ben, amíg a másik
megérkezik.
- Április elsején hajnalban - adta
meg Nicholas Tessaynek az üzenetet. -
Mondja meg Jannie-nak, hogy bolondok
napján ott leszünk. Ez könnyő, ezt nem
lehet elfelejteni.
Figyelték, ahogy Tessay az ıt kísérı
szerzetesekkel elindul a csapáson, és
Royan csöndesen megkérdezte Mek
Nimmurt: - Nem félti így egyedül
elengedni?
- Tud vigyázni magára, és az egész
Gojamban ismerik, szeretik.
Biztonságban van, amennyire bárki is
biztonságban lehet egy veszélyes
vidéken. - Mek nézte Tessay karcsú,
egyre távolodó alakját a shammában és
a bı szárú nadrágban.
- Bárcsak vele mehetnék, de... - Mek
megvonta a vállát. Royan hirtelen
felkiáltott: - Jaj, van valami, amire
meg akartam kérni, és elfelejtettem. -
Otthagyta Nicholast meg Meket, és
futásnak eredt, miközben kiáltozott a
másik nı után. Hangja visszaszállt
Nicholashoz, aki ott állt és figyelte.
- Tessay! Várj! Gyere vissza!
Tessay megfordult és bevárta Royant.
Ahogy a két nı ott állt és
beszélgetett, Nicholas nem nézte
tovább ıket, hanem megfordult és a
meredély távoli körvonalait fürkészte.
Gyomra kissé görcsbe rándult, ahogy
látta, hogy a hegycsúcsok fölött a
viharfelhık egyre sőrősödtek és sokkal
fenyegetıbbnek tőntek, mint néhány
nappal azelıtt. Az esızések kezdete
most már nagyon gyorsan közeledett.
Eltöprengett, vajon marad-e annyi
idejük, amennyit reméltek, mielıtt a
gát átszakad és az emelkedı víz kiőzi
ıket a szurdokból.
Ezután ismét visszanézett az
ösvényre, épp idejében ahhoz, hogy
lássa, amint Royan átad valamit
Tessaynek, aki rábólint és berakja
nadrágja zsebébe. Végül a két nı
megölelte egymást, és Tessay ismét
elindult. Royan ott állt az ösvény
közepén és figyelte, amíg Tessay a
völgy kanyarulata után el nem tőnt a
szeme elıl. Ezután lassan visszament
oda, ahol Nicholas várta.
- Mi volt ez? - kérdezte Nicholas,
de Royan csak rejtélyesen mosolygott.
- Lánytitok. Van néhány dolog,
melyekrıl jobb, ha ti, durva férfiak
nem tudtok. - Ám amikor Nicholas
kérdın felvonta szemöldökét, Royan
beadta a derekát és megmondta: -
Tessay megkéri Geoffrey Tennantot,
hogy küldjön egy üzenetet anyunak,
hogy jól vagyok. Nem akarom, hogy
nyugtalankodjon miattam.
Ahogy lemásztak az állványzaton a
Taita medencéje melletti sziklapadon
felállított átmeneti táborba, Nicholas
arra gondolt, milyen különös véletlen,
hogy Royannál már ott volt kéznél
édesanyja telefonszáma, amit nyomban
oda is tudott adni Tessaynek, és
eltöprengett, vajon mitıl lett
hirtelen ilyen sürgıs Royannak, hogy
tudassa anyjával hollétét. - Jó lenne
tudni, valójában min töri a fejét -
tőnıdött. - Amikor Tessay visszatér,
majd megpróbálom finoman kiszedni
belıle.
Royan szíve szerint inkább a sírban
táborozott volna, hogy egyfolytában
ott legyen a feliratok között,
melyeken dolgozott, de Nicholas
ragaszkodott hozzá, hogy a szabad
levegın aludjanak, a sziklapadon, mely
a lehetı legközelebb volt a feltárási
területhez. - A sír dohos levegıje,
szinte biztos, hogy egészségtelen –
mondta Royannak. - A barlangbetegség
komoly veszélyt jelent az ilyen régi,
zárt helyeken. Azt mondják, hogy ebbe
halt bele Howard Carter néhány embere
is, akik Tutanhamon sírjában
dolgoztak.
- A barlangbetegséget azok a
gombaspórák okozzák, melyek a denevér
ürülékében tenyésznek - mondta Royan.
Mamose sírjában nincsenek denevérek.
Taita ezt gondosan lezárta.
- Tedd meg a kedvemért! - könyörgött
neki Nicholas. Nem dolgozhatsz odabenn
napokon át. Szeretném, ha naponta
legalább néhány órára kijönnél a
sírból.
Royan vállat vont. - De csak neked
teszem meg ezt a szívességet -
egyezett bele, ám ahogy leértek az
állványzat aljára, mindössze egy futó
pillantást vetett új hálóhelyére, majd
ment egyenesen a jászolgáthoz és be, a
sírba vezetı alagútba.
A lépcsı tetején, a sír vakolattal
lezárt bejáratánál lévı pihenıt
alakították át maguknak mőhellyé.
Royan szétterítette rajzait,
fényképeit és referenciakönyveit a
durva, kézzel kinagyolt, széles
deszkaasztalon, melyet Hansith
készített neki. Árkász egy reflektort
helyezett a hevenyészett munkaasztal
fölé, így tisztességes világítás
mellett dolgozhatott. A pihenı egyik
fala mellett halmozták fel a lıszeres
ládákat, melyekben a nyolc szent
szobor volt. Nicholas ragaszkodott
hozzá, hogy leleteiket olyan helyen
tárolják, ahol biztonságosan tudják
ırizni. Mek fegyveresei továbbra is
huszonnégy órán át ırizték a víznyelın
átvezetı utat.
Amíg Nicholas a hosszú folyosó
falait és az üres sírkamrát
fényképezte, Royan az asztala mellett
ült és órákon át a papírjaiba merült,
jegyzetelt és számításokat végzett.
Idınként felfelpattant, és a bejáratba
vágott nyíláson át kirohant a hosszú
folyosóra, hogy alaposabban szemügyre
vegyen egy-egy részletet a festett
falon.
Ilyenkor Nicholas mindig
felegyenesedett fotóállványa mögül és
elnézı gyöngédséggel figyelte. Royan
annyira elmerült, hogy úgy tőnt,
teljesen megfeledkezett róla és
mindenkirıl, aki körülötte volt.
Nicholas még sosem látta ilyennek, és
teljesen lenyőgözte Royan
koncentrálóképességének ereje és
mélysége.
Amikor már szünet nélkül tizenöt
órája dolgozott, Nicholas kiment érte
a pihenıre, és Royan tiltakozása
ellenére, az alagúton át kivezette a
sziklapadra, ahol meleg étel várta
ıket. Miután Royan evett, Nicholas
bevitte ıt kunyhójába és ragaszkodott
hozzá, hogy Royan lefeküdjön
felfújható matracára.
- Most pedig aludni fogsz, Royan -
parancsolt rá.
Nicholas arra ébredt, hogy hallja,
amint Royan kióvakodik a szomszédos
kunyhóból, majd a sziklapadon át
halkan a sír bejáratához lopakodik. Az
órájára nézett, majd hitetlenül
felnyögött, amikor látta, hogy
mindössze három és fél órát aludtak.
Gyorsan megborotválkozott, majd
bekapott egy darab pirított injera
kenyeret és felhajtott egy csésze
teát, mielıtt követte volna Royant a
sírba.
Ott találta a hosszú folyosón, annak
a szentélynek a fülkéje elıtt, melyben
Ozirisz szobrocskája állt. Annyira el
volt merülve, hogy nem is hallotta,
amint Nicholas mögé lépett, így aztán
ijedten összerezzent, amikor a férfi
megérintette a karját.
- Megijesztettél - mondta neki Royan
szemrehányóan.
- Mit nézel ilyen elmerülten? -
kérdezte Nicholas. – Mit találtál?
- Semmit - vágta rá gyorsan, majd
egy pillanat múlva azt mondta: - Nem
is tudom. Csak egy ötlet.
- Halljuk! Mi jár a fejedben?
- Egyszerőbb, ha megmutatom. -
Kivezette Nicholast a pihenın álló
asztalához, majd jegyzeteit gondosan
összerendezte, mielıtt ismét beszélni
kezdett.
- Az elmúlt néhány napban azzal
foglalkoztam, hogy végigmentem a Tanus
sírjában talált sztélé anyagán, és
kigyőjtöttem azokat az idézeteket,
amelyeket felismertem és tudtam, hogy
valamelyik misztikus írásból való, a
Lélegzet könyvébıl, a Pilonok
könyvébıl, és Thol könyvébıl, majd
ezeket mind egy oldalra tettem. -
Tizenöt oldalt mutatott, amit szép,
apró betőivel jegyzetelt tele. - Ez
mind ısi anyag, egyik sem Taita által
fogalmazott szöveg. Ezeket most egy
idıre félretettem.
Lerakta az elsı jegyzetfüzetet és
kezébe vette a következıt. – Ez itt
mind a sztélé negyedik oldaláról való.
Ezekbıl semmit sem ismerek, de úgy
tőnik, hogy számok és jelek hosszú
listája. Talán valamiféle rejtjel? Nem
vagyok biztos benne, de ezzel
kapcsolatban van néhány ötletem, amire
még késıbb visszatérek.
- Ez pedig itt - mutatta Nicholasnak
a következı jegyzetfüzetet - mind
friss anyag, olyan, amire nem
emlékszem, hogy bárhol is olvastam
volna a klasszikus, ókori szövegek
között. Ez zömében, ha nem teljes
egészében, eredeti Taitaanyag kell
hogy legyen. Ha hagyott nekünk még
nyomot, akkor úgy hiszem, hogy annak
itt, ebben a részben kell lennie.
Nicholas elvigyorodott: - Mint az az
idézet, mely az istennı rózsaszín nemi
szerveit írja le. Arra gondolsz?
- Biztosra vettem, hogy azt nem
felejted el. - Royan könnyedén
elpirult és nem nézett fel, eltökélten
a füzetbe meredt. - Nézd ezt az
idézetet a sztélé harmadik lapjáról,
arról az oldalról, melyet Taita ısznek
nevezett el. Ez volt a legelsı,
amelyre felfigyeltem.
Nicholas elırehajolt és hangosan
olvasta a hieroglifákat: - A hatalmas
isten, Ozirisz a kezdı lépést a négy
bika szabályát alkalmazva teszi meg.
Az elsı pilonnál a tábla
megváltoztathatatlan törvényei mellett
tesz tanúságot. - Felnézett Royanra. -
Igen, emlékszem erre az idézetre.
Taita itt a baora utal, arra a
játékra, amit a vén gazember olyan
szenvedélyesen szeretett.
- Úgy van. - Royan kissé zavartnak
tőnt. - De emlékszel arra is, amikor
elmondtam neked egy álmot, melyben
ismét Duraidot láttam, aki a sír egyik
kamrájában ült?
- Emlékszem - Nicholas kuncogott
Royan zavarán. Mondott valamit a négy
bikalépés szabályáról? Most netán az
álmok általi jövendölések birodalmába
lépünk?
Royant határozottan bosszantotta
Nicholas komolytalansága. – Mindössze
arra szerettem volna utalni, hogy a
tudatalattim feldolgozta az idézetet
és elıállt egy megoldással, amit az
álomban Duraid mondott ki. Nem tudnál
legalább egy pillanatra komolyan
viselkedni?
- Ne haragudj - mondta bőnbánóan
Nicholas. - Emlékeztess csak, mit is
mondott Duraid.
- Álmomban azt mondta nekem: Ne
feledd a négy bika szabályai! Kezdd az
elején!
Nem vagyok valami nagy szakértıje a
bao játéknak. Mit akart ezzel mondani?
- A játék szabályai és finomságai az
ókor homályába vesztek. De, amint azt
te is tudod, a tizenegyediktıl a
tizenhetedik dinasztiáig terjedı
korszak sírjaiban a temetkezési
tárgyak közt találtunk néhány
baotáblát is, melyek alapján csupán
feltételezhetjük, hogy a sakk egy
korábbi formája volt. - Royan
nekilátott, hogy felvázolja a
jegyzetfüzet üres hátsó oldalára.
- A fatábla elrendezése olyan volt,
mint egy sakktábláé, nyolc sor
mélyedés keresztben és nyolc
hosszában, így. - Gyors, gyakorlott
kézzel rajzolta golyóstollával a
vonalakat. - A játékot színes kövekkel
játszották, melyeket elıre
meghatározott szabályok alapján
mozgattak. Most nem megyek bele a
részletekbe, de a négy bika szabálya a
Taita kaliberő nagymesterek
közkedvelt, gambitszerő nyitólépése
volt. Ennek az volt a lényege, hogy
feláldozott bizonyos köveket, hogy a
legmagasabb értékő köveket az elsı
mélyedésben halmozhassa fel, ahonnan
uralhatja a tábla fontos, középsı
részeit.
- Nem vagyok biztos benne, hogy
tudom, merre tartunk, de azért vezess
tovább. Figyelek. - Nicholas a
lehetıségekhez képest igyekezett
leplezni értetlenségét.
- Ez itt a tábla elsı mélyedése -
mutatott vázlatára Royan, mintha egy
szellemileg visszamaradott gyermeknek
magyarázna. - A kezdet, a játék eleje.
Duraid azt mondta: Kezdd az elején!
Taita azt mondta: A hatalmas isten,
Ozirisz megteszi a kezdı lépést.
- Még mindig nem tudlak követni -
rázta meg a fejét Nicholas.
- Gyere velem. - Royan a
jegyzetfüzettel a kezében, az ajtón
vágott nyíláson át visszavezette
Ozirisz szentélyéhez. A nyitó lépés. A
kezdet.
Megfordult és végignézett a
folyosón. - Ez itt az elsı szentély.
Összesen hány szentély van itt?
- Három a szentháromságnak, aztán
Széth, Thot, Anubisz, Hathor és Ré -
sorolta fel. - Az összesen nyolc.
- No de ilyet! - nevetett Royan. - A
fiú tud számolni! Hány mélyedés van
egy sorban a baotáblán?
- Nyolc keresztben és nyolc
hosszában... - hirtelen elhallgatott
és Royanra meredt. - Gondolod,
hogy...?
Royan nem válaszolt, hanem
kinyitotta a jegyzetfüzetet. - Ezek
itt mind számok és különálló jelek -
értelmes szó nem jön ki belılük.
Semmilyen módon nem állnak
kapcsolatban egymással, csupán annyi
biztos, hogy a felsorolt számok közül
egy sem nagyobb nyolcnál.
- Azt hittem, hogy végre értem, de
most megint elvesztettem a fonalat.
- Ha egy mai sakkjátszma leírása
valakinek négyezer év múlva a kezébe
kerülne, akkor mit kezdene vele? -
kérdezte Royan. – Vajon nem számok és
különálló jelek sorának tartaná? Nem
nehéz egy kicsit a felfogásod? Mintha
megkukultál volna.
- Jaj, uramisten! - derült fel
Nicholas arca. - Hölgyem, ön zseni!
Taita baot játszik velünk.
- És ez itt az elsı pilon, ahol a
játék elkezdıdik - mutatott Royan a
szentélyre. - Ez az a hely, ahol a
hatalmas isten, Ozirisz megteszi a
kezdı lépést. Innen, az elejérıl kell
elkezdenünk és elindulnunk a szent
baotáblán. Itt kell hárítanunk
nyitólépését.
Egy darabig mindketten nézelıdtek a
szentélyben, alaposan szemügyre vették
az ívelt falakat és a magas,
boltozatos mennyezetet, majd Nicholas
törte meg a csöndet. - Megkockáztatom,
hogy rendkívül nehéz felfogásúnak és
kukának nevezz, de feltehetnék egy
kérdést? Hogy a pokolba játszunk egy
olyan játékot, melynek még a
szabályait sem ismerjük?

Nogo ezredesbıl csak úgy áradt a


magabiztosság és fontosságának tudata,
ahogy von Schiller hívó szavára nagy
büszkén bevonult a tárgyalóterembe.
Nahoot Guddabi nagy buzgón ügetett
mögötte, azzal az eltökélt szándékkal,
hogy nem hagyja magát kizárni a
fejleményekbıl. Igyekezett ı is
fontosnak és magabiztosnak tőnni, de
igazság szerint érezte, hogy helyzete
rendkívül ingatag, és valamiképp
bizonyítania kéne gazdája elıtt.
Von Schiller épp levelet diktált
Utte Kempernek, de amint beléptek a
terembe, gyorsan felállt és fellépett
szınyeggel borított rönkjére.
- Tegnapra ígért jelentést nekem -
csattant rá Nogóra, miközben Nahootot
figyelemre se méltatta. - Nem tudott
meg semmit ettıl a szurdokban lévı
informátorától?
- Elnézését kérem, hogy így
megvárakoztattam, Herr von Schiller. -
Nogo mellénye nyomban kisebb lett erre
az éles lerohanásra, és nyugtalan,
ideges lett. A német megrémisztette. -
Az asszonyok egy nappal késıbb tértek
vissza Harper táborából. Ezek a
vidékiek nagyon megbízhatatlanok. Az
idı náluk nemigen számít.
- Igen, igen. - Von Schiller
türelmetlen volt. - Tisztában vagyok
fekete testvéreinek gyarlóságaival, és
meg kell jegyezzem, hogy ön sem
teljesen ment ezektıl, Nogo. De
mondja, mi hire van a számomra!
- Harper hét napja elkészült a
gáttal és nyomban lejjebb költöztette
táborát egy új helyre, a hasadék
fölötti magaslatokra. Aztán valamiféle
bambuszlétrát épített le, a hasadékba.
Informátorom szerint valami üreget
tisztítanak meg a kiürült medence
aljában...
- Egy üreget? Miféle üreget? - Von
Schiller belesápadt, ahogy ezt
meghallotta, és homlokán gyöngyözni
kezdett a veríték.
- Jól van, Herr von Schiller? -
rémült meg Nogo. A német nagyon
rosszul nézett ki, olyan volt, mintha
nyomban összeesne.
- Tökéletesen jól vagyok - kiáltott
rá von Schiller. - Miféle üreg ez?
írja le nekem!
- Az asszony, aki az üzenetet hozza,
egy ostoba paraszt. Nogo
kényelmetlenül érezte magát,
feszengett, nehezen viselte von
Schiller vallatását. - Mindössze
annyit mondott, hogy amikor a folyó
vize leapadt, ott volt egy üreg az
alján, tele kıvel meg törmelékkel, és
ezt eltakarították.
- Egy alagút! - Nahoot nem tudta
tovább türtıztetni magát. - Ez
biztosan a sír bevezetı alagútja.
- Maradjon csöndben! - fordult felé
von Schiller dühödten. – Nincs semmi
tény, ami alátámasztaná
feltételezését. Hagyja, hadd fejezze
be Nogo. - Azzal ismét az ezredeshez
fordult. - Folytassa! Halljam az
egészet!
- Az asszony azt mondja, hogy az
üreg végén egy barlang van. Amolyan
sziklaszentély, a falakon képek...
- Képek? Miféle képek?
- Az asszony azt mondja, hogy
szentek képei. - Nogo elítélı,
rosszalló mozdulatot tett. - Rendkívül
tudatlan asszony ez. Ostoba...
- Keresztény szentek? - kérdezte von
Schiller.
Nahoot közbevágott: - Az nem
lehetséges, Herr von Schiller. Én
mondom önnek, Harper megtalálta Mamose
sírját. Most már gyorsan kell
cselekednie.
- Nem figyelmeztetem még egyszer,
maga szerencsétlen kis senki! -
förmedt rá von Schiller. - Hallgasson!
Ismét Nogóhoz fordult. - Volt még
más is a barlangban? Mondjon el
mindent, amit az asszonytól hallott.
- Szentek képei és szobrai. - Nogo
széttárta a kezét. - Sajnálom, Herr
von Schiller, de ezt mondta. Tudom,
hogy ez az egész badarság, de az
asszony ezt mondta nekem.
- Majd én eldöntım, hogy mi a
badarság és mi nem - mondta neki von
Schiller. - És mit mondott, mi történt
a szentek szobraival?
- Harper dobozokba csomagolta ıket.
- Kihozta ıket a szentélybıl?
- Nem tudom, Herr von Schiller. Az
asszony nem mondta. Von Schiller
lelépett rönkjérıl és járkálni kezdett
le-föl a barakkban, miközben
háborodottan motyogott magában.
- Herr von Schiller... - kezdte
Nahoot, de a német csöndre intette.
Végül megállt Nogo elıtt és felmeredt
rá.
- Találtak múmiát, egy holttestet a
szentélyben? - kérdezte.
- Nem tudom, Herr von Schiller. Az
asszony nem mondta.
- Hol van? - Von Schiller annyira
izgatott volt, hogy belekapaszkodott
Nogo egyenruhájának zubbonyába, és
lábujjhegyre állva, egészen a képéhez
nyomta az arcát. - Hol ez az asszony?
Hagyta elmenni? - Apró nyálcseppek
repültek Nogo arcába, és ı pislogva
megpróbált elhajolni, de von Schiller
keményen markolta.
- Nem, uram. Még itt van. Nem
akartam behozni ıt ide, mert...
- Bolond. Maga itt másodlagos
információkat ad nekem. Hozza ide, de
nyomban. Személyesen akarom
kikérdezni. Eltaszította magától
Nogót. - Menjen és hozza be!
Nogo percek múlva visszatért, és
egyik karjánál fogva egy asszonyt
vonszolt be a szobába. A nı fiatal
volt, és az arcán éktelenkedı, kék
tetoválások ellenére, csinos. A férjes
asszonyok hosszú, fekete köntösét és
kendıdíszét viselte, a csípıjén egy
csecsemı csüngött.
Amint Nogo elengedte a karját, a
földre csúszott és rémülten
nyüszített. A gyerek együttérzıen vele
sivított, orrlyukait fehér, rászáradt
takony dugaszolta el. Az asszony
reszketı kézzel szétnyitotta felül
köntösét, elıhalászta egyik tejtıl
duzzadó mellét és mellbimbóját a
gyerek szájába nyomta. A kicsi és
anyja rémült tekintettel meredt von
Schillerre.
- Kérdezze meg tıle, hogy találtak-e
a szentélyben koporsót vagy egy szent
holttestet - adta ki az utasítást von
Schiller, miközben utálkozva méregette
a nıt.
Nogo egy percig kérdezgette, majd
megrázta a fejét. – Holttestrıl nem
tud semmit. Nagyon ostoba. Nem is igen
érti, amit mondok neki.
- Kérdezze a szentek szobrairól! Mit
csinált velük Harper? Most hol vannak?
Kivitte ıket a szentélybıl?
Miután egy újabb hosszú beszélgetést
folytatott a nıvel, Nogo ismét
megrázta a fejét. - Nem. Azt mondja,
hogy a szobrok még a szentélyben
vannak. A fehér ember dobozokba
csomagolta ıket és katonák ırzik.
- Katonák? Miféle katonák?
- Mek Nimmur katonái, azé a shufta
parancsnoké, akirıl már beszéltem
önnek. Még mindig Harperral van.
- Hány doboz van? - Von Schiller
türelmetlenségében odament a földön
ülı nıhöz és csizmája sarkával
noszogatta. Hány szobor?
Az asszony rémülten felsikoltott és
elhúzódott tıle. Ugyanakkor, arcán
undorral von Schiller is eltávolodott
tıle.
- Gott im Himmel! - Zsebébıl
elıhúzta a zsebkendıjét és orrához,
szájához nyomogatta. - Bőzlik, akár
egy állat. Kérdezze meg tıle, hogy
hány doboz van.
- Nem sok - fordította Nogo -, talán
öt, de nem több, mint tíz. Nem tudja
pontosan.
- Milyen méretőek? Mekkorák?
Amikor Nogo feltette a kérdést, az
asszony karjának hosszát mutatta. Von
Schiller csalódottsága világosan kiült
az arcára.
- Ilyen kevés és ennyire
jelentéktelen. - Elfordult az
asszonytól, majd odament a barakk dél
felé nézı ablakához, és a meredély
peremén túl, lemeredt a szurdok
vadonjába. - Ha az, amit ez az élılény
mond, igaz, akkor Harper még nem
találta meg Mamose kincsét. Többnek
kéne lennie, sokkal többnek.
Nogo ismét a nıvel beszélt, a nyelve
gyorsan pörgött, majd visszafordult
von Schillerhez. - Azt mondja, hogy
Harper társaságának egyik tagja
elhagyta a szurdokbeli tábort és Debra
Maryamba ment.
Von Schiller hirtelen visszafordult
az ablaktól és rámeredt. -
Társaságának egyik tagja? Melyik?
- Egy etióp nı. Mek Nimmur ágyasa.
Egy nı, akit ez az asszony Woizero
Tessaynek nevez. Én ismerem. Egy orosz
vadász felesége volt, mielıtt Mek
Nimmur kurvája lett.
Von Schiller átrohant a szobán és
köntösénél fogva megragadta az
asszonyt. Olyan vadul rántotta fel,
hogy a csecsemı kicsúszott az asszony
kezébıl és üvöltve a földre esett.
- Kérdezze meg tıle, hogy hol van
most az a nı – utasította Nogót.
Az anya kirántotta magát a német
szorításából, és a földön mászva
próbálta felvenni és megnyugtatni
visító gyermekét. Nogo megragadta és
lekevert neki egy csattanós pofont,
hogy rá figyeljen. Kisbabáját melléhez
szorította és elhadarta a választ.
- Nem tudja - ismerte el Nogo. - Úgy
hiszi, hogy még Debra Maryamban lehet.
- Vigye ki innen ezt a mocskos
szukát! - biccentett fejével von
Schiller az asszony és gyereke felé.
Nogo kivonszolta ıket a barakkból.
- Mit tud még errıl a nırıl, Mek
Nimmur nıjérıl? – kérdezte enyhültebb
hangon, amikor Nogo visszatért.
- Az egyik addisz-abebai nemesi
családból származik, vérrokona Rasz
Tafari Makonnennek, a régi császárnak,
Hailé Szelassziénak.
- Ha ı Mek Nimmur nıje, és egyenesen
Harper táborából jön, akkor ı
válaszolni tud azokra a kérdésekre is,
melyekre ez a másik élılény nem
tudott.
- Ez igaz, Herr von Schiller. De
lehet, hogy nem akarja elmondani
nekünk.
- Nekem kell az a nı - mondta von
Schiller. - Hozza ide! Helm majd
kezelésbe veszi. Biztosra veszem, hogy
neki sikerül jobb belátásra térítenie.
- Ez a nı fontos személyiség. A
családja nagyon befolyásos. – Nogo egy
pillanatra elgondolkodott. - Másrészt
viszont egy hírhedt banditával
érintkezik. Ez már épp elegendı ok
arra, hogy idehozzam. Kiküldök egy
osztagot az egyik legmegbízhatóbb
tisztemmel, hogy nyomban tartóztassa
le. - Habozott. - Ha a nıt
kihallgatjuk, akkor jobb lenne, ha
többé nem térne vissza addiszi
barátaihoz. Bajt hozhatnak
mindnyájunkra. Még önre is, Herr von
Schiller.
- Mit javasol? - kérdezte von
Schiller.
- Miután megválaszolt az ön
kérdéseire, azt hiszem, egy kis
balesetnek kell történnie - mondta
Nogo.
- Tegye, amit jónak lát - utasította
von Schiller. - A részleteket önre
bízom, de gondoskodjék róla, hogy ha
meg kell szabadulnunk a nıtıl, akkor
az rendesen meglegyen. A kontár
munkából már elegem van. – Ahogy ezt
mondta, Nahoot Guddabira nézett, aki
lesütötte a szemét és dühösen
elvörösödött.

Csaknem két teljes napot töltöttek


el a hosszú folyosón, Ozirisz
szentélyénél. Egyetlen ókori hívı sem
tanulmányozta olyan mohón a falakra
írt szöveget, mint Nicholas és Royan,
és a hatalmas isten színpompás
falfestményét sem vették még szemügyre
ilyen aprólékos figyelemmel.
Felváltva olvasták hangosan Tanus
sztéléjének azon részleteit, melyeket
Royan kiválasztott és leírt
jegyzetfüzetébe, végül már annyiszor
elismételték, hogy mindketten kívülrıl
tudták az idézeteket. Míg az egyik
hangosan olvasott, addig a másik
teljes figyelmét a falakra
összpontositotta és igyekezett
felfedezni valamiféle kapcsolatot.
- Szerelmem egy flaskó hideg víz a
sivatagban. Szerelmem lobogó, mely
kibomlik a szellı fuvallatára.
Szerelmem az újszülött csecsemı elsı
kiáltása - olvasta Nicholas.
Royan felnézett rá onnan, ahol
figyelmesen guggolva nézte a
szentélyt, és elmosolyodott. - Taita
helyenként igazán aranyos, nem? -
mondta. - Olyan romantikus.
- Figyelj, az isten szerelmére! Ez
itt nem verselemzı óra. Nekünk ennél
jóval komolyabb dolgunk van.
- Barbár! - dünnyögte Royan, de
azért visszafordult a feliratok felé.
- Próbáljuk meg ezt - adta ki az
utasítást Nicholas, majd felolvasta: -
Ezernyi kapcsolódás völgyében
heverünk, anya gyermekéhez, férfi
nıhöz, barát a baráthoz, tanár
tanítványához, nem a nemhez kötıdik.
- Ma délelıtt immáron harmadszor
választod ki ezt az idézetet. Mi az,
ami ilyen erıs hatással van rád? - Nem
nézett fel Nicholasra, de nyakának
barnasága hátul vörösesebb árnyalatú
lett.
- Elnézést! Azt hittem, talán ezt is
olyan romantikusnak találod, mint a
másikat - motyogta. - Akkor próbáljuk
meg ezt. Szenvedtem és szerettem.
Kiálltam szelet és vihart. A
nyílvesszı keresztüldöfte húsomat, de
nem ártott nekem. Elkerültem a hamis
utat, mely elıttem áll. A
rejteklépcsön mentem fel az istenek
székhelyére.
Royan kissé hátrébb gördült a sarkán
és végignézett a hosszú folyosón. -
Esetleg ebben lehet valami. A hamis
út, mely elıttem áll. A rejteklépcsö?
- Azt hiszem, egy kicsit már
erılködünk. Ráharapunk még a legkisebb
szúnyogra is, akár egy éhes pisztráng.
Royan felállt, és izzadságtól nedves
tincseit elsimította homlokából. -
Jaj, Nicky. Ez annyira elcsüggeszt.
Még azt sem tudjuk, hol kezdjük.
- Fel a fejjel, leányzó! - játszotta
meg Nicholas azt a vidámságot, amit
egyáltalán nem érzett. - Elkezdjük az
elején, miként azt barátod, Taita
mondta, hogy tennünk kell. Hadd
próbáljam meg veled most megint ezt. -
Kezét a szívére tette, akár egy
viktoriánus színész és érzelmes hangon
szavalta: A keselyő hatalmas
szárnyakon emelkedik fel, hogy
köszöntse a napot...
Royan halkan nevetett bohóckodásán,
majd tekintete, Nicholas válla fölött,
ismét a falra tévedt. Hirtelen
összerezzent.
- A keselyő! - bukott ki a száján,
és Nicholas mögött a falra mutatott.
Nicholas megpördült és abba az
irányba meredt, amerre Royan mutatott.
Ott volt a keselyő, ott volt a madár
csodálatos képe, kegyetlen szeme
dühödten meredt rájuk, és sárga csıre
kampós volt, hegyes. Szárnyait
szélesre tárta, és minden egyes tolla
ékszerként csillogó színek pompájával
ragyogott. Olyan magas volt, mint
Nicholas, de szétterjesztett szárnyai
a fél falat beborították. Mindketten
meredten néztek, majd Royan felemeltek
a tekintetét a magas mennyezetre.
Megérintette Nicholas karját, majd
intett neki, hogy ı is nézzen fel.
- A nap! - suttogta. Ré aranyló
napkorongját festették a mennyezet
legmagasabb részére. Sugarai minden
irányba szétágaztak, de közülük az
egyik a fal ívét követte és
leereszkedett, hogy fényével beborítsa
a keselyő képét.
- A keselyő felemelkedik, hogy
köszöntse a napot – ismételte el
Royan. - Ezt Taita szó szerint értené?
Nicholas közelebb lépett a
falfestményhez és aprólékosan
megvizsgálta, majd kezét végigfuttatta
szárnyain, le a hasán, egészen a
kegyetlen, hajlott karmokig. A festék
alatt a vakolat sima volt. Nem volt
semmiféle kiemelkedı rész, semmi
rendellenesség.
- A fej, Nicky. Nézd csak a madár
fejét! - Felugrott, próbálta elérni,
de ujjai nem értek célt, mire
kétségbeesett hangon fordult
Nicholashoz. - Csináld te - te sokkal
magasabb vagy nálam.
Nicholas csak ekkor vette észre,
hogy a reflektor fényében a madár
fejének egyik oldalán halovány árnyék
látszik, és ahogy megérintette,
rájött, hogy a fej dombormő, kissé
kiemelkedik a falból. Ujjaival
végigsimitotta a fejet, és érezte,
hogy a csır is a dombormő része.
- Nem érzel valami illeszkedést a
vakolat alatt? – kérdezte Royan.
Nicholas megrázta a fejét. - Nem.
Sima. Úgy tőnik, mintha ez az egész a
fal része lenne.
- A keselyő felemelkedik, hogy
köszöntse a napot - makacskodott
Royan. - Nem érzel semmiféle mozgást?
Próbáld meg felfelé, a nap képe felé
nyomni.
Nicholas a kidomborodó fej alá
helyezte tenyerét és nyomni kezdte
felfelé. - Semmi! - morogta.
- Ott van már közel négyezer éve. -
Royan tehetetlenségében egyik lábáról
a másikra ugrált. - A fenébe is,
Nicky, ha van ott mozgó rész, akkor az
mostanra már nyilván merevvé vált.
Erısebben! Nyomd erısebben!
Nicholas közelebb lépett a falhoz,
hogy közvetlenül alatta legyen, és
mindkét kezét a kiemelkedı fal alá
tette. Lassanként minden erejével
nekifeszült. Nyakán kidagadtak az
erek, arcát elöntötte a vér, amitıl a
színe mély, haragos vörössé vált.
- Még erısebben! - könyörgött neki
Royan, de Nicholas karja ernyedten
lehullt, és hátralépett.
- Nem. - Hangja rekedt volt az
erıfeszítéstıl. - Ellenáll. Meg se
mozdul.
- Emelj fel! Hadd nézzem meg!
- A legnagyobb örömmel. Bármit, csak
hogy buja mancsomat rád lehessem. -
Royan mögé lépett és mindkét karjával
átfogta a derekát, majd addig emelte,
míg Royan el nem érte a madár fejét.
Royan ujjai hegyével gyorsan
végigtapogatta, majd halk, diadalmas
kiáltás szakadt ki belıle.
- Nicky! Valamit elindítottál. A fej
körül a festék mindenütt
megrepedezett. Érzem. Emelj
magasabbra!
Nicholas felnyögött az erılködéstıl,
de még vagy harminc centivel feljebb
emelte.
- Igen, határozottan! - kiáltotta
Royan. - Valami megmozdult. A fej
fölött is van egy hajszálrepedés a
falon. Nézd csak meg te is!
Nicholas a bejárat elıtti pihenırıl
behozott egy üres lıszeres ládát és
letette a keselyő képe alá. Amikor
fellépett rá, feje a keselyő szemével
került egy magasságba.
Arckifejezése megváltozott. Gyorsan
a zsebébe nyúlt és elıvette rugós
kését. Kinyitotta a pengét és
óvatosan, a fej körvonala mentén
végighúzta. Miközben dolgozott, apró
festék és vakolatdarabok potyogtak le.
- Valóban úgy néz ki, hogy a fej egy
különálló rész - ismerte el.
- Nézd meg a tetején, fölötte a
falon. Ott, a napsugár mentén. Nem
látsz egy hosszanti repedést a
vakolaton?
- Ami azt illeti, igazad van -
ismerte el. - De ha ezt megpróbálom
felnyitni, akkor tönkreteszem a
falfestményt. Akarod, hogy mégis
nekilássak?
Royan egy pillanatig habozott. -
Amikor a folyó megemelkedik, a sírt
ismét elárasztja a víz, úgyhogy
mindenképp elveszítjük. Érdemes
megkockáztatni. Csináld, Nicky!
Nicholas a kés hegyét belenyomta a
finom repedésbe és óvatosan
megforgatta. Egy tenyérnyi festett
vakolat hullott ki a falból és porrá
tört az achát padlón.
Nicholas belesett abba a kis üregbe,
ami a nyomában maradt a falon.
- Úgy tőnik, mintha valamiféle
horony vagy vajat lenne a falban -
mondta. - Teljes hosszában
megtisztítom. - Az üregbıl kiindulva,
óvatosan dolgozott, és újabb
vakolatdarabok hullottak a földre.
Royan tüsszögött a portól, de el nem
ment volna onnan. Apró törmelékdarabok
ültek meg a hajában, akárha konfetti
lett volna.
- Igen - mondta végül Nicholas. -
Van itt egy függıleges vajat.
- A repedés mentén vésd le a
vakolatot a keselyő feje körül -
utasította Royan, mire Nicholas
megtörülte a pengét nadrágja szárában
és ismét nekiesett a falnak.
- Kibontottam - mondta végül. - Úgy
tőnik, a fejnek itt végig kell
siklania a vájaton. Én mindenesetre
megpróbálom. Állj hátrébb, hogy legyen
helyem.
Mindkét tenyerét a keselyő feje alá
tette és felfelé nyomta. Royan ökölbe
szorította a kezét és még az arca is
fintorba torzult az együttérzı
erıfeszítéstıl.
Halk, csikorgó hang hallatszott,
majd a fej döcögve megindult felfelé a
kibontott vájatban. Elérte a nyílás
tetejét, és Nicholas leugrott a
ládáról. Mindketten várakozásteljesen
meredtek a különálló fejre, mely
immáron torz volt, mivel a rajta lévı
festett vakolat megsérült,
lepattogzott.
Hosszú, lélegzet-visszafolytott
várakozás után Royan csüggedten azt
suttogta: - Semmi! Nem történt semmi.
- És a sztélérıl vett idézet többi
része – emlékeztette ıt Nicholas. -
Volt ott még más is, nemcsak a keselyő
meg a nap.
- Igazad van. - Royan mohón
izgalommal nézett végig a falon. - A
sakál üvölt és saját farkába mar.
Royan reszketı ujjal mutatott
Anubisz, a temetık sakálfejő istenének
apró, egészen jelentéktelen alakjára a
megcsonkított keselyővel szemközti
falon. Ott állt Ozirisz tornyosuló
képének lábánál, és alig volt nagyobb,
mint Ízisz férjének, Hórusz apjának
győrőkkel ékes, felékszerezett nagy
lábujja.
Royan odafutott a falhoz és amint
megérintette Anubiszt, nyomban érezte,
hogy ez a kép is kiemelkedik a falból.
Minden erejével nekifeszült az apró
alaknak, és megpróbálta elfordítani
elıször az egyik, majd a másik
irányba.
- A sakál saját farkába mar -
lihegte, miközben küszködött vele. -
El kell fordulnia a farka felé!
- Vigyázz, majd én! - Nicholas
szelíden elhúzta onnan Royant, majd
letérdelt az isten fekete fejő képe
elıtt. Ismét rugós bicskájának
pengéjét használta, hogy levakarja a
vakolatot meg a vastag festékréteget a
kiemelkedı kép körül.
- Úgy tőnik, mintha valamiféle
kemény fából faragták volna ki, majd
bevakolták - mondta Royannak, miközben
késének hegyével próbálta
megállapítani a figura anyagát és
szerkezetét.
Amikor végül teljesen
körbetisztította, megpróbálta az
óramutató járásával megegyezıen
elfordítani, és hangosan nyögött az
erılködéstıl.
- Nem megy! - adta fel végül.
- Az ısi Egyiptomban nem ismerték az
óralapot - emlékeztette ıt Royan
izgatottan. - A másik irányba! Fordíts
a másik irányba!
Amikor Nicholas az óramutató
járásával ellentétesen próbálkozott,
ismét egy recsegı, csikorgó hang
hallatszott a fal mögül. Az apró
figura lassan elfordult kezei között,
míg végül a fekete fej lefelé, a sárga
kövezet felé mutatott.
Mindketten jócskán elhátráltak a
faltól és várakozásteljesen nézték, de
egy újabb, hosszas várakozás után most
már Nicholas is elcsüggedt.
- Nem tudom, minek kéne történnie,
de bármi is az, nem történik -
dünnyögte utálkozva.
- Itt van még az idézet utolsó része
- suttogta Royan. A folyó a föld felé
folyik. Vigyázz te, ki háborgatod a
szent helyet, különben megismered az
istenek haragját!
- A folyó? - kérdezte Nicholas. -
Miként azt Árkász mondaná, én nem
látok itt semmiféle átkozott folyót.
Royan még csak el sem mosolyodott a
külvárosi szóhasználaton. Inkább a
feliratok és képek bıségét fürkészte,
mely beborított körülöttük minden
falat. Aztán meglátta.
- Hápi! - Hangja éles volt az
izgalomtól. - A Nílus istene! A folyó!
Magasan a falon, egy vonalban a
hatalmas isten, Ozirisz fejével, a
folyó istene nézett le rájuk. Hápi
hermafrodita volt, nıi keblekkel és
lelógó hasa alatt kiálló, férfi nemi
szervvel. Vízilófejének hatalmasra
tátott szájából elıtőnnek óriási,
ívelt agyarai.
Egy halom lıszeres ládára állva,
Nicholasnak kinyújtott karral sikerült
elérnie Hápi képét. Ahogy
megérintette, ujjongva felkiáltott: -
Ez is kiemelkedik.
- A folyó a föld felé folyik -
kiáltott fel neki Royan. Lefelé kell
elmozdulnia. Próbáld meg, Nicky!
- Adj nekem annyi idıt, hogy a
széleket megtisztíthassam. - Ismét
késének hegyével kaparta körbe az
istent, majd megnézte alatta a
vakolatot, és egy újabb hosszanti
vájatot talált, mely a padló felé
futott.
- Most már készen állok, hogy
megpróbáljam. - Összecsukta a kését és
visszadugta a zsebébe. - Tartsd vissza
a lélegzetedet és mondj értem egy kis
imát - utasította Royant.
Mindkét kezét az isten képére
helyezte és elkezdte egyenletesen
húzni lefelé. Fokozatosan egyre
nagyobb erıvel húzta, míg végül már
teljes súlyával rácsimpaszkodott. Meg
se mozdult.
- Nem mőködik - dünnyögte.
- Várj - mondta Royan. - Én is
felmegyek.
Royan felmászott mögé a dobozokra,
és mindkét karját a nyaka köré fonta.
- Csimpaszkodj rá - mondta
Nicholasnak.
- Gondolom, minden apróság segíthet
- helyeselt, miközben Royan felemelte
a lábát és teljes súlyával
ránehezedett.
- Megmozdult! - kiáltotta Nicholas.
Hápi képe hirtelen megindult a keze
alatt és éles, csikorgó hanggal zuhant
le, egészen a vajat aljáig.
Nicholas keze lecsúszott a sima,
lekerekített formáról, amint az
keményen a vajat végének ütközött. A
dobozhalom összedılt alattuk, és
mindketten hátraestek a folyosó
padlójára. Royan még mindig Nicholas
nyakába kapaszkodott, és ahogy a férfi
elvesztette az egyensúlyát, Royan
súlya hátrarántotta. Mindketten ott
hevertek összegabalyodva az achát
padlón. Nicholas felkászálódott és
felhúzta Royant is.
- Mi történt? - kérdezte Royan
lihegve, miközben szinte eszelıs
tekintettel nézett fel a tönkretett
Hápi alakra, majd körbe a folyosó
falaira.
- Semmi - mondta Nicholas. - Semmi
nem mozdult.
- Lehet, hogy van még egy... -
kezdte Royan, majd hirtelen
elhallgatott, mivel hallottak valamit
föntrıl, a mennyezeten túlról.
Mindketten döbbenten meredtek felfelé,
hirtelen nyugtalanság, rémült izgalom
vett erıt rajtuk. Valami súlyos mozgás
hallatszott a magas, vakolt
mennyezeten túlról.
- Mi ez? - suttogta Royan. - Van ott
fönn valami. Úgy hangzik, mintha
valamiféle élı dolog lenne.
Egy óriás mozgott odafönn,
ébredezett négyezer éves álmából és
közben nyújtózkodott, forgolódott.
- Ez egy...? - Nem tudta befejezni a
kérdést. Lelki szemei elıtt megjelent
a kép, amint maga a hatalmas isten
mozdul meg sziklába rejtett termében,
kinyitja azt a fenyegetı, félelmetes,
ferde vágású szemét, és fél könyökére
emelkedik, hogy megnézze ki zavarta
fel örök álmából.
Aztán egy újabb hang hallatszott,
egy reccsenı, morajló hang, mint
amikor egy hatalmas mérleg karjai
lassan lengenek, ahogy az egyensúly
változik. Elıször halk volt, aztán
egyre erısödött, ahogy a mozgás
lendülete nıtt, mint amikor elindul a
lavina. Aztán egy hatalmas dörej
hallatszott, mintha ágyút sütöttek
volna el.
Egy repedés jelent meg végig a
folyosó mennyezetén. Porfelhı
gomolygott be a repedésen, majd
lassan, akár egy rémálom, kezdett
beomlani fölöttük a mennyezet.
Mindketten megdermedtek a babonás
iszonyattól és képtelenek voltak
elszakítani pillantásukat arról a
lassú, elkerülhetetlen folyamatról,
ahogy a mennyezet rájuk zuhan.
Vakolatdarab csapódott Nicholas
felfelé fordított arcába, belevágódott
a képébe, felhasította a bırét és
tántorogva a falnak taszította. A
megrázkódtatás és a fájdalom végre
magához térítette.
- A figyelmeztetés! - csúszott ki a
száján. – Taita figyelmeztetése. Az
istenek haragja. - Odaugrott Royan
mellé és megragadta a kezét: - Futás!
- Azzal megindult és húzta Royant maga
után. - Taita valami álcázott csapdát
rejtett a tetıbe!
Rohantak vissza a folyosón a
lepecsételt bejáratba vágott nyílás
felé. Kı- és vakolatdarabok záporoztak
rájuk, és olyan por gomolygott a
folyosón, hogy szinte semmit se
láttak. Fejük felett a tompa moraj
egyre hangosabb dörejjé vált, ahogy a
tetı fokozatosan beszakadt. Nem mertek
hátranézni, miközben a lezúduló kövek
robaja egyre fenyegetıbben közeledett
feléjük, lehet, hogy utoléri és maga
alá temeti ıket, még mielıtt elérnék a
nyílást.
Royan vállát súrolta egy durva
szikladarab, mely akkora volt, mint a
feje, és az ütéstıl megroggyant alatta
a lába. Elesett volna, ha Nicholas nem
kapja el egyik karjával és nem
vonszolja tovább a folyosón. A por
annyira elhomályosította elıttük a
folyosót, hogy a négyszögletes nyílás,
mely egyetlen esélyük volt a
menekülésre, teljesen elveszett a
fojtogató porfelhıben.
- Csak gyere tovább! - kiáltott
Royanra. - Már majdnem ott vagyunk. -
Ahogy ezt kimondta, egy hatalmas
vakolatdarab zuhant a reflektor
állványára. A folyosó nyomban teljes
sötétségbe merült.
Mivel Nicholas semmit sem látott,
elıször ösztönösen megállt volna, hogy
megpróbálja betájolni magát. De
körülöttük mindenütt egyre sőrőbben és
egyre gyorsabban hullott a tetı
törmeléke. Tudta, hogy bármelyik
pillanatban az egész tetı rájuk
zuhanhat és maga alá temetheti,
összezúzhatja ıket. Így aztán megállás
nélkül futott tovább és vonszolta maga
mögött Royant a sötétben. Teljes
sebességgel rohant neki a bejárat
falának, és az ütés ereje kiszorította
belıle a levegıt. Most a gomolygó
porfelhın át meglátta, épphogy csak ki
tudta venni a négyszögletes nyílást,
amit hátulról homályosan megvilágított
a lépcsı tetején, a pihenın égı lámpa.
Miközben hátrafelé tántorgott,
Royant derékon kapta és felemelte.
Áthajította a nyíláson, és hallotta,
hogy felkiált, amint lezuhan a földre
a túlsó oldalon. Egy újabb
törmelékdarab csapódott hátulról a
fejének és térdre esett. Érezte, hogy
eszméletének határán imbolyog, de
azért mászott elıre, miközben
kétségbeesetten markolászott, mígnem
keze hozzáért a nyílás érdes széléhez.
Kezével megkapaszkodott, és épp
sikerült átkínlódnia magát a nyílás
peremén, amikor mögötte az egész
folyosó teteje hatalmas robajjal
beomlott.
Royan térden kuporgott a lépcsı
felsı pihenıjén. Most, hogy ismét
látott a lámpafényben, négykézláb
elindult Nicholas felé.
- Jól vagy? - lihegte. Vékonyka
vércsík kígyózott végig az arcán, mely
a haja tövénél lévı sebbıl szivárgott.
Sötét, csillogó utat vágott azon a
fehér poron át, mely vastagon ült
Royan arcán.
Nem válaszolt, csak nagy nehezen
feltápászkodott és Royant is felhúzta
maga mellé. - Nem maradhatunk itt -
recsegte, miközben épp egy sőrő, fehér
porfelhı gomolygott ki a nyíláson, ami
fojtogatta ıket és a reflektorok
fényét halovány pislákolássá
homályosította.
- Nem biztonságos. - Elhúzta Royant
a nyílástól. - Ez az egész beomolhat.
- A hangja érdes volt, rekedt, torkát
teljesen kiszárította, összeszorította
a por.
Elvonszolta Royant a lépcsı
tetejéig, majd támolyogva, bukdácsolva
megindultak lefelé, aztán lábuk
csúszkálni kezdett, amint az algával
bevont kövekhez értek. A gomolygó
porfelhın át homályosan megjelent
elıttük Árkász szögletes, erıs alakja.
- Mi az átkozott istennyila folyik
itt? - bıdült el megkönnyebbülten,
amint meglátta ıket.
- Jó lenne, ha segítenél! -
kiáltotta oda neki Nicholas. Árkász
karjába kapta Royant és együtt
futottak vissza az alagúton, még a
víznyelınél is csak egy pillanatra
álltak meg, hogy levegıt vegyenek.

A Debra Maryam-i postahivatal


aprócska épület volt a templom mögötti
poros utcában, vakolatlan,
kiégetetlen, nyers téglafalakkal.
Galvanizált fémteteje úgy csillogott a
hegyvidéki napsütésben, akár a tükör.
A nyilvános telefonnak egy fülkében,
az épületen kívül kellett volna
lennie. Mindazonáltal a készülék már
réges-rég eltőnt onnan - ellopták,
szétverték, de sokkal valószínőbb,
hogy a hadsereg szerelte le, hogy ne
használhassák a politikai szakadárok
meg a lázadók.
Tessay számított erre, szinte egy
pillanatra sem méltatta a
telefonfülkét, mielıtt bevonult volna
abba a kis helyiségbe, ami a fı
postahivatal volt. Parasztok és
falusiak tarkabarka tömege állt sorba
odabenn, hogy szép kényelmesen
elintézhessék dolgukat az idısödı
postamesterrel, az egyetlen
személlyel, aki a rácsozott pult
mögött ült. Az ügyfelek némelyike
leterítette köpenyét a földre és
berendezkedett a hosszú várakozásra,
mialatt elbeszélgettek egymással,
dohányoztak, gyerekeik pedig ott
hancúroztak, négykézlábaztak
körülöttük.
E türelmesen várakozó tömegbıl
szinte mindenki nyomban felismerte
Tessayt, amint belépett a helyiségbe.
Még azok is, akik a délelıtt javát már
a sorban töltötték és most a pultnál
álltak, tiszteletteljesen köszöntötték
és félreálltak, hogy a sor elejére
engedjék. A két évtizedig tartó
afrikai szocializmus ellenére a vidéki
népesség feudális ösztönei még mindig
erısek voltak. Tessay nemesi vér, így
ez a kedvezmény megilleti.
- Köszönöm, barátaim. - Tessay rájuk
mosolygott és megrázta a fejét. - Ez
igazán kedves tıletek, de én kivárom a
soromat.
A visszautasítás zavarba hozta,
kínosan érintette ıket, majd, amikor
az öreg postamester is áthajolt a
pulton, hogy a többiekhez csatlakozva
ragaszkodjon e kedvezményhez, az egyik
idısebb asszony megragadta Tessay
karját, és erıvel elıre vezette.
- Jézus és minden szentek áldjanak
meg téged Woizero Tessay - üdvözölte a
postamester tiszteletteljesen
összecsapva a kezét. – Isten hozott
Debra Maryamban. Mi az, amit nemes
hölgyem kíván?
A postahivatal minden ügyfele Tessay
köré tömörült, nehogy akár egy apró
részletet is elmulasszanak.
- Szeretnék telefonálni Addiszba -
mondta Tessay, mire a tömeg halk
zsongással kommentálta a dolgot. Ez
szokatlan és valóban fontos ügy lehet.
- Odavezetem a telefonközponthoz -
mondta neki a postamester fontoskodva,
és az alkalomhoz illıen feltette
hivatali kék sapkáját. Kijött a pult
mögül és kiabálva odébb parancsolta a
többi ügyfelet, félrelökdöste ıket,
hogy utat csináljon Nap Hölgynek.
Ezután átvezette ıt az épület hátsó
szobájába, ahol a telefonközpont egy
apró, vécényi fülkében volt.
Tessay, a postamester és a többi
ügyfél közül annyian, ahányan csak
befértek, benyomultak az apró szobába.
A telefonközpontos csaknem elájult a
megtiszteltetéstıl, hogy a gyönyörő
Tessay számára és jelenlétében
dolgozhat, ezért aztán úgy üvöltött
fejhallgatójának mikrofonjába, mint
egy zászlóaljat parancsoló
törzsırmester.
- Most már hamarosan bejön! -
mosolygott sugárzón Tessayre. - Még
egy kicsit kell várni. Utána máris
lehet beszélni az addiszi brit
nagykövetséggel.
Tessay, aki tudta, hogy mit jelent a
kicsit kell várni, visszavonult a
postahivatal elülsı tornácára, és
ételért meg flaskókért küldetett a
falu tejboltjába. Megvendégelte az ıt
kísérı szerzeteseket meg Debra Maryam
lakosságának felét egy vidám pikniken,
amíg arra várt, hogy hívását vagy fél
tucatnyi, ısrégi falusi központon át
kapcsolják a fıvárosba. Hála a tejnek,
kíséretének hangulata már magasra
csapott, amikor egy óra múlva a
postamester kirohant, hogy közölje
vele, sikerrel jártak, és a hívott fél
ott várja a vonal túlsó végén, a hátsó
szobában.
Tessay, a szerzetesek és vagy ötven
falusi követte a postamestert vissza a
központba, ahol aztán fecsegve mind
bezsúfolódtak az apró fülkébe. Akik
már nem fértek be, ott tolongtak a
postahivatal külsı helyiségében.
- Itt Geoffrey Tennant beszél. - A
felsı osztálybeli, mővelt angol
akcentus alig hallatszott a
távolságtól és a vonal zörejeitıl.
- Mr. Tennant, itt Woizero Tessay.
- Már vártam a hívását. - Geoffrey
hangja könnyedebb és derősebb lett,
amint rájött, hogy egy csinos lánnyal
beszél. Hogy van, drágám?
Tessay átadta neki Nicholas
üzenetét.
- Mondja meg Nickynek, olybá veheti,
hogy már el is van intézve - vette az
üzenetet Geoffrey, majd elbúcsúzott és
letette a kagylót.
- Most pedig - fordult a
postamesterhez Tessay -, egy újabb
hívást kérek Addiszba - az egyiptomi
nagykövetséget.
A hallgatóság örömtelien
felzsongott, amikor rájöttek, hogy a
mulatságnak még nincs vége. Mindenki
visszatért a tornácra, ahol újabb
tejadagokkal és csevegéssel ütötték
agyon az idıt.
A második hívás kapcsolása még
tovább tartott, és már elmúlt öt óra,
amikor Tessay végre beszélhetett az
egyiptomi kulturális attaséval. Ha
Tessay nem találkozott volna vele
egyszer az addiszi diplomáciai körök
állandó koktélpartijainak egyikén, és
nem tett volna rá olyan mély
benyomást, talán most nem is fogadta
volna a hívását.
- Szerencséje volt, hogy ilyen késın
még itt ért – mondta Tessaynek. -
Általában fél ötkor zárunk, de itt
most épp az Afrikai Egységszervezet
egyik találkozója folyik, úgyhogy ma
tovább dolgozom. Egyébként miben
állhatok rendelkezésére, Woizero
Tessay?
Amint kimondta a rangját és a nevét
annak a kairói személyiségnek, akinek
Royan üzenete szólt, a férfi fölényes,
vállveregetı stílusa drámaian
megváltozott, és nyomban ömlengıen,
lelkesen szolgálatkész lett.
Részletesen lejegyzett mindent, amit
Tessay mondott, majd megkérte, hogy
ismételje meg és betőzze le neki az
emberek és a helyek neveit. Végül,
hogy Tessay ellenırizhesse,
visszaolvasott neki mindent, amit
lejegyzett.
Aztán, e hosszú beszélgetés végén, a
férfi halkabbra fogta a hangját, és
bizalmaskodva azt mondta: - Nagyon
elszomorított, amikor hallottam a
közelmúltban bekövetkezett súlyos
veszteségérıl, Nap Hölgy. Bruszilov
ezredes olyan ember volt, akit én igen
nagyra tartottam. Esetleg amikor
visszatér Addiszba, megtisztelne
azzal, hogy valamelyik este együtt
vacsorázik velem?
- Hogy ön milyen kedves és figyelmes
- Tessay hangja mézédes volt. - Igazán
örömömre szolgálna, ha ismét
találkozhatnék elbővölı feleségével. -
Azzal Tessay letette a kagylót,
miközben a férfi még zavarosan valami
beismerésfélét meg annak tagadását
makogta.
Ekkorra a nap már lement égi,
gomolygó kumulusz várának felhıfalai
mögé, és esıszag érzıdött a levegıben.
Túl késı volt ahhoz, hogy Tessay aznap
este elinduljon lefelé a meredélyrıl,
így megkönnyebbült, amikor Debra
Maryam falu vezetıje elküldte hozzá
egyik tizenéves lányát, és megkérte,
hogy töltse az éjszakát vendégként az
otthonában.
A fınök háza volt a legszebb a
faluban, nem olyan kör alakú tukul,
hanem egy rendes, négyszögletes
téglaépület, fém tetıvel. Felesége és
lányai lakomát készítettek Tessay
tiszteletére, melyre meghívták a falu
elıkelıségeit és a templom papjait is.
így aztán már éjfél is elmúlt, mire
Tessaynek sikerült bejutnia a nagy
hálószobába, melyet a fınök és
felesége kiürített, hogy fontos
vendégüket méltóképp helyezhessék el.
Mielıtt Tessay elaludt volna, még
hallotta a hullámlemezbıl készült
tetın kopogó, súlyos esıcseppeket. Ez
megnyugtató hang volt, bár futólag
eszébe jutott a gát odalenn a
szurdokban, és remélte, hogy ez a
zápor csupán elıfutára és nem a
kezdete a nagy esızéseknek.
Amikor jóval késıbb felriadt, az esı
már elállt. Függöny nélküli ablakán
túl a holdfénytelen éjszaka csöndes
volt, csupán egy gazdátlan korcs kutya
vonyított valahol a faluban. Tessay
eltöprengett, vajon mi ébreszthette
fel, és hirtelen elöntötte a fenyegetı
vész rossz elıérzete, mely Mengisztu
uralmának öröksége, amikor bármely
hang az éjszakában arra
figyelmeztetett, hogy közelegnek a
biztonsági szolgálat emberei. Ez az
érzés olyan erıs volt, hogy képtelen
volt ismét elaludni. Csöndesen
kióvakodott ágyából és a sötétben
öltözni kezdett. Úgy döntött, hogy
hívja szerzeteseit, és még sötétben
elindulnak vissza az ösvényen. Csak ha
már ismét Mek Nimmur mellett van,
akkor érezheti magát biztonságban.
Épphogy felhúzta nadrágját, és az
ágy alatt a szandálját kereste, amikor
távolról meghallotta a teherautó
motorjának hangját. Az ablakhoz ment
és fülelt. A levegıt lehőtötte az esı,
és érezte, hogy megcsapja a hideg
csupasz karját és mellkasát.
A motor hangjából ítélve úgy tőnt,
hogy a jármő dél felıl, a folyóparti
úton közeledik a faluhoz. Gyorsan
jött, és Tessayben egyre erısödött a
nyugtalanság. A falusiak beszéltek a
szerzetesekkel, így most már köztudott
volt, hogy ı Mek Nimmur asszonya.
Meket körözték. Hirtelen nagyon
sebezhetınek és magányosnak érezte
magát.
Gyorsan magára húzta gyapjú
shammáját, és belebújt szandáljába.
Ahogy óvatosan kiosont a szobából,
hallotta a fınök horkolását az elülsı
szobából, ahová feleségével együtt
kiköltöztek, hogy átadhassák neki
hálóhelyüket. Elindult a rövidke
átjárón a konyha felé. A tőz a
tőzhelyben már elhamvadt, de azért ki
tudta venni a döngölt padlón alvó
szerzetesek alakját. Fejükre húzott
shammában, teljesen letakarva hevertek
ott, akár egy sor holttest a
boncasztalokon. Letérdelt a hozzá
legközelebb fekvı mellé és megrázta,
de a szerzetes nyilván a kelleténél
több tej élvezetével egészítette ki a
vacsorát, mert nemigen lehetett
felébreszteni.
A teherautó hangja most már sokkal
hangosabban és sokkal közelebbrıl
hallatszott, Tessay nyugtalansága
pedig pánikká növekedett. Rájött, hogy
vészhelyzetben a szerzetesek
valószínőleg nem sok segítséget
jelentenének neki, így aztán felállt,
és a sötétben tapogatódzva, gyorsan
elindult a hátsó ajtó felé.
A teherautó most már ott volt
közvetlenül a ház elıtt. Reflektorai
bevilágítottak az elülsı ablakon és
egy pillanatra megvilágították az
átjárót is. Hirtelen a motor hangos
robaja halkabb mormolásra váltott,
ahogy a sofır lassított, majd Tessay
hallotta a fékek csikorgását és a
kavicsok reccsenését a kerekek alatt.
Aztán kiáltozás és lábdobogás
hallatszott, amint az emberei
leugráltak a teherautó hátsó részébıl.
Tessay félúton a kis konyhában
megdermedt és fejét félrehajtva
fülelt. Aztán hirtelen valaki hangosan
dörömbölt a gyenge bejárati ajtón, és
egy vérfagyasztóan ismerıs kiáltás
hallatszott: - Kinyitni! Államvédelem!
Nyissák ki az ajtót! Senki sem
hagyhatja el a házat!
Tessay a hátsó ajtó felé rohant, de
a sötétben megbotlott az elızı esti
lakoma után ott maradt, piszkos
edényekkel teli, alacsony asztalban.
Lezuhant a földre, és a tálak meg a
tejes flaskák hangos csattanással
törtek szét a padlón. A ház elıtt lévı
férfiak nyomban nekivetették vállukat
a bejárati ajtónak és leszakították a
zsanérjairól. Kiáltozva, bútorokat
törve nyomultak be a házba, miközben
elemlámpáik fénye mellett átkutatták
az elülsı szobákat. Riadt, zavarodott
motyogás hallatszott, ahogy a fınök és
családja ébrenlétre vergıdött, majd
gumibotok és puskatusok puffantak,
amit a fájdalom és a rémület sikolyai
követtek.
Tessay elérte a hátsó ajtót és
kétségbeesetten igyekezett kinyitni. A
házban dübörgı katonák hallatán az
idegességtıl ügyetlenné váltak az
ujjai. Ott kínlódott a zárral. Eközben
mindvégig hallotta az udvarban futó
embereket, akik azt az utasítást
kapták, hogy vegyék körül a házat.
Végre sikerült kinyitnia az ajtót.
Odakinn sötét volt, a terep
ismeretlen, úgyhogy nem tudta, merre
fusson, de hallotta a folyó hangját a
közelbıl.
- Ha sikerülne elérnem a partot -
gondolta, azzal az udvaron át futásnak
eredt.
Ahogy elindult, nyomban egy
elemlámpa fénye vakította el, és egy
durva hang elbıdült: - Ott van!
Ha eddig bármi kétsége lett volna,
hogy ıt üldözik-e, most nyomban
eloszlott, és a lámpa fényében úgy
menekült, akár egy megriasztott nyúl.
Úgy csaholtak a nyomában, akár egy
csapatnyi kopó. Elérte a folyópartot
és lefelé, jobbra fordult. Egy
pisztoly dördült el mögötte és ı
lebukott, ahogy a golyó elsüvített a
feje felett.
- Ne lıjetek, ti babuinok! -
harsogott egy parancsnoki hang. - Ki
akarjuk hallgatni.
Az elemlámpa fényében fehér shammája
úgy villant fel, akár a gyertyaláng
körül repkedı éjjeli lepke szárnya.
- Megállítani! - kiáltotta a háta
mögött a tiszt. - Ne hagyjátok
elmenni!
De Tessay olyan gyors volt, akár egy
gazella, könnyő, szandálos lába csak
úgy repült az egyenetlen terepen, míg
a nehéz felszereléssel felfegyverzett
katonák csak botladoztak mögötte.
Bátorsága szárnyra kapott, amint
észrevette, hogy távolodik tılük.
Üldözıi egyre jobban lemaradtak
mögötte, és már elérte az elemlámpa
effektív hatótávolságának határát,
amikor belerohant egy rozsdás,
szögesdrót kerítésbe. Három drótsor
nyomódott testének alsó részébe, a
térdénél, a csípıjénél és a
rekeszizmánál. A felsı szál
kiszorította tüdejébıl a levegıt, és a
hegyes szögek ruháját áthasítva
belenyomódtak a testébe. Úgy fennakadt
rajtuk, akár egy hal a hálón, és ott
csüngött, tehetetlenül vergıdve. Durva
kezek ragadták meg és húzták le a
drótokról, ı meg sírva fakadt
kétségbeesésében és a fájdalomtól,
mivel az éles szögesdrót felhasította
a bırét. Az egyik katona megragadta a
csuklóját és hátratekerte a lapockája
közé, miközben szadista élvezettel
nevetett, amikor Tessay fájdalmában
felkiáltott.
Ekkor érkezett meg a tiszt lihegve.
Túlsúlyos volt és még a hővös éjszakai
levegın is erısen megizzadt. Kövér
arcán gyöngyözött a veríték és
csillogott az elemlámpák fényében.
- Ne bántsd, te nagy marha -
lihegte. - Nem bőnözı. Egy elıkelı
hölggyel állsz szemben. Hozzátok a
kocsihoz, de tisztelettudóan bánjatok
vele.
Egy-egy férfi mindkét oldalról
megfogta a karját és úgy vitték a
kocsihoz, hogy a lába szinte nem is
érte a földet, majd fellökték a
vezetıfülke ülésére az egyenruhás
sofır mellé. A kövér tiszt nehézkesen
felmászott utána, és Tessay ott
találta magát szorosan beékelve a két
férfi közt. A katonák felkapaszkodtak
a teherautó hátsó részébe, és a sofır
felpörgette a motort, majd felengedte
a kuplungot.
Tessay halkan sírdogált, és a tiszt
oldalról rápillantott. Látta, hogy a
férfi arckifejezése szelíd és
együttérzı, tökéletesen ellentétes
cselekedeteivel.
- Hová visznek? - kérdezte Tessay
halkan, miközben igyekezett
visszatartani könnyeit. - Mi rosszat
tettem?
- Azt a parancsot kaptam, hogy
vigyem Nogo ezredeshez, a területi
parancsnokhoz, hogy kihallgathassák a
Gojamban folyó shufta tevékenységgel
kapcsolatban - mondta neki a tiszt,
miközben rázkódtak és zötykölıdtek a
hepehupás úton.
Egy darabig mindketten hallgattak,
majd a tiszt halkan megszólalt
angolul: - A sofır csak amharául
beszél. El akartam mondani önnek, hogy
ismertem az édesapját, Alto Zement. Jó
ember volt. Nagyon sajnálom, ami itt
ma éjjel történik, de én csak egy
hadnagy vagyok. Teljesítenem kell a
parancsot.
- Megértem, hogy ez nem önön múlik,
és nem is hibáztatható érte.
- A nevem Hammed. Amennyiben
módomban áll, segítek önnek. Alto
Zemen miatt, az ı emlékéért.
- Köszönöm, Hammed hadnagy. Most
nagy szükségem van barátokra.
Amíg arra vártak, hogy az omlás pora
elüljön, és a még meglazult sziklák
leessenek vagy rögzüljenek, Nicholas
ellátta azokat a kisebb sérüléseket,
melyek Royant érték. Volt egy nem túl
mély vágás a halántékán, alig több,
mint egy horzsolás. Nicholas látta,
hogy ezt nem kell összevarrni.
Fertıtlenítette, majd gyorstapaszt
tett rá. Ellenben a vállán, amire a
szikla rázuhant, csúnya zúzódás volt.
Ezt alaposan bedörzsölte árnika
krémmel.
Saját zúzódásainak kezelésébıl már
közel sem csinált ekkora ügyet. Alig
egy órával az omlás után készen állt,
hogy visszamenjen az alagútba.
Utasította Royant és Árkászt, hogy
maradjanak a víznyelı fölötti átjárón,
majd egyedül ment fel a lépcsı tetején
lévı pihenıre. Egy bambuszrudat vitt
magával meg egy kézilámpát, melyet a
Honda generátorra kapcsoltak.
Nicholas a lehetı legnagyobb
óvatossággal haladt elıre, és menet
közben az alagút tetejének gyenge
pontjait próbálta kifürkészni. Amint a
pihenıre ért, nyomban látta, hogy a
sziklaomlás szétzúzta mindazt, ami még
megmaradt a sír bejáratának eredetileg
lepecsételt, vakolt ajtajából. A
lıszeresládák, melyekben a nyolc
szentélybıl való szobrok voltak,
feldıltek és szanaszét szóródtak,
némelyiküket teljesen maga alá temette
a lezúdult törmelék. Nicholas
összeszedte ıket, majd egyenként
kinyitotta mindet, hogy ellenırizze
tartalmukat. Legnagyobb
megkönnyebbülésére a fémládák erısek,
ellenállók voltak, így a bennük lévı
értékes szobrok nem sérültek meg.
Egyenként visszavitte mindet az
átjáróig, ahol átadta ıket Árkásznak.
Amikor elindult vissza a sír elıtti
pihenıre, Royan makacskodott, hogy ı
is vele tart. Nicholas még egy újabb
sziklaomlás rémisztı lehetıségének
ecsetelésével sem tudta eltántorítani.
A rommá dılt folyosó láttán Royanon
úrrá lett a mindent elsöprı
kétségbeesés.
- Teljesen elpusztult - suttogta. -
Azok a csodás mőalkotások mind semmivé
lettek. Nem tudom elhinni, hogy Taita
ezt így akarta.
- Nem is - helyeselt gyászos arccal
Nicholas. - Neki az volt a terve, hogy
szépen útnak indít minket a hét
pilonon át a boldog vadászmezıkre. És
a fenébe is, majdnem sikerült neki.
- Rettentı kemény munka lesz mindezt
eltakarítani innen – mondta Royan.
- Mi a csodáról beszélsz? - fordult
Royan felé ıszinte rémülettel
Nicholas. - Megmentettük a szobrokat,
és azt hiszem, hogy ennél többet nem
is remélhetünk. Most pedig itt az
ideje, hogy mentsük, ami még menthetı
és tőnjünk el innen.
- Tőnjünk el innen? Megırültél? -
támadt neki Royan dühödten. - Elment
az eszed?
- A szobrok legalább fedezik a
kiadásainkat - magyarázta Nicholas -,
és talán még marad is valami, amin
osztozkodhatunk a megállapodásunk
szerint.
- Csak nem akarod most feladni,
amikor már ennyire közel vagyunk? -
Royan hangja élessé vált a
felháborodott izgalomtól.
- A folyosó romba dılt... - kezdte
mérsékeltebb, ésszerőbb hangon
Nicholas, de Royan idegességében a
lábával dobbantott és kiabálva
Nicholasba fojtotta a szót.
- A sír még mindig itt van. A fenébe
is, Nicky, Taita nem ment volna el
idáig, ha nem lenne. Most már nagyon
közel vagyunk - ezért küldte ránk ezt
a figyelmeztetést. Hát nem érted? Most
már komolyan szorongatjuk. Nem
adhatjuk fel most, amikor a díj már
csaknem a kezünkben van.
- Royan, térj már észre!
- Nem! Nem! Te térj észre. - Nem
volt hajlandó Nicholasra hallgatni. -
Nyomban neki kell látni a folyosó
megtisztításának. Tudom, hogy a
bejárat már nyitva van. Csak annyit
kell tennünk, hogy eltakarítjuk innen
ezt a felfordulást, és biztosra
veszem, hogy a törmelék mögött, amit
Taita szándékosan zúdított ránk, ott
lesz a sír igazi bejárata.
- Azt hiszem, az az ütés, ami a
fejedet érte, meglazíthatott odabenn
néhány kereket. - Lemondóan felemelte
a kezét. De mi értelme vitába szállni
egy ırült nıszeméllyel? Eltakarítunk
annyit ebbıl az omladékból, hogy lásd,
nincs itt már semmi, amit
feltárhatnál.
- A por lesz a legnagyobb gondunk -
vizsgálgatta Árkász a folyosó
eltorlaszolt bejáratát, amikor
megmondták neki, hogy mi a szándékuk.
- Amint hozzányúlunk ehhez a
törmelékhez, nyomban hatalmas porfelhı
vesz majd körül minket - sokkal
nagyobb, mint amivel a mi kis
ventilátorunk elbír.
- Jól van - mondta Nicholas élénken.
- Akkor be kell nedvesíteni az
egészet. Két sor ember végig az
alagúton egészen a víznyelıig. Az
egyik lánc adogatja a vizesvödröket, a
másik pedig visszafelé az omlás
törmelékét.
- Ez rengeteg munka - harapta be
felsı ajkát panaszosan Árkász.
- Kemény munkára szerzıdtél -
emlékeztette ıt Nicholas. Most nincs
idı siránkozásra.
A szerzetesek, akik még mindig meg
voltak gyızıdve róla, hogy az Úr
dolgán munkálkodnak, boldogan
vállalták ezt az új feladatot.
Énekeltek, miközben egyik oldalon a
vakolat- és szikladarabokat adogatták,
a másikon pedig az agyagedényeket,
melyekbe a víznyelıbıl merítették a
vizet. Nicholas a sziklaomlásnál
dolgozott a Hansith vezette
Bivalyokkal. Nehéz, piszkos és
veszélyes munka volt, mivel minden
egyes törmelékdarabot be kellett
vizezni, mielıtt kiemelték és
hátraadogatták. A lépcsın hamarosan
folyt az iszapos víz, és veszedelmesen
csúszóssá vált. A leomlott szikla laza
volt, bizonytalan, és még mindig
fennált a veszélye egy újabb omlásnak.
Miután ilyen sok ember dolgozott
ezen a szők, zárt helyen a folyosón,
meg az alagútban, ez meghaladta a kis
ventilátor erejét, és a levegı állt,
meleg volt és nyomott. Az emberek
ágyékkötıre vetkıztek, és testük
verítéktıl csillgott. A törmeléket,
amit hátraadogattak végig az alagúton,
a víznyelıbe hajították. Még ez a
rengeteg anyag sem változtatott a
fekete víz szintjén. A mélység
nyomtalanul elnyelt mindent.
Nicholas nehezen viselte ezt a
zsúfoltságot, nem bírta a nyirkos
levegıt és klausztrofóbiás érzése
támadt, így aztán az elsı mőszak
váltásakor, ha csak néhány percre is,
de ki kellett menekülnie a friss
levegıre. Még Taita medencéjének
sötét, félelmetes szakadéka is
megkönnyebbülést jelentett a föld
alatti munka bezártsága után. Ahogy
fölmászott a jászolgát falán a medence
melletti sziklapadra, Mek Nimmur várt
rá.
- Nicholas! - Mek jóképő, sötét arca
komor volt. - Visszajött már Tessay
Debra Maryamból? Tegnap meg kellett
volna érkeznie.
- Én nem láttam, Mek. Azt hittem,
veled van.
Mek megrázta a fejét. - Csak meg
akartam bizonyosodni róla, hogy nem
tért vissza anélkül, hogy az embereim
észrevették volna.
- Igazán sajnálom, Mek. Amikor
felküldtem a meredélyre, nem
gondoltam, hogy bármiféle veszély
leselkedhet rá.
- Ha számitottam volna bármiféle
veszélyre, akkor nem engedtem volna el
- mondta Mek. - Már kiküldtem néhány
embert a keresésére.
Ám az a tény, hogy Tessay nem
érkezett vissza, tovább növelte
Nicholas nyugtalanságát. Az ezt követı
napok során, miközben a hosszú
temetkezési folyosó megtisztítása
jóval lassabban haladt, mint szerette
volna, Tessay egyfolytában ott
motoszkált az agyában.
Royan éppannyi idıt töltött odalenn,
mint Nicholas, és mindketten
ugyanolyan piszkosak, mocskosak és
sárosak voltak, mint a Bivalyok, akik
mellettük dolgoztak. Royan
meggyászolta a darabokra tört
falfestmény minden egyes darabkáját.
Mielıtt elvitték volna, hogy
behajítsák a víznyelıbe, Royan
megpróbálta összeszedni azokat a
részeket, melyeken még érintetlenül
megmaradt a festmények néhány
jelentısebb részlete. Talált egy
vakolatdarabot, amelyen egyben
megmaradt Ízisz gyönyörő feje, és egy
másikat, melyen megırzıdött Thot, az
írás istenének teljes alakja. A
festmények zöme azonban reménytelenül
elpusztult, nem lehetett volna
restaurálni ıket, így aztán szomorúan,
de hagyta, hogy a víznyelıbe
kerüljenek.
A hosszú folyosón elvesztették
idıérzéküket, nem volt különbség a
nappal és az éjszaka között, így aztán
mindig meglepıdtek, amikor a sírt
elhagyva, Taita medencéjének szakadéka
fölött azon a keskeny sávon csillagok
ragyogtak az égen, vagy épp a vakító
afrikai nap perzselt a felhıtlen
kékségbıl. Csak akkor aludtak és
ettek, amikor ezt testük megkövetelte,
hisz az órák múlása itt mit sem
számított.
Miután aludtak néhány órát a medence
melletti táborban, ismét beléptek a
sírba, és épp a víznyelı fölötti
átjárón voltak, amikor az alagúton át
egy kiáltás visszhangja jutott el
hozzájuk. Nyomban kérdések és válaszok
zsivaja támadt, és az alagút felsıbb
szintjein dolgozó emberek izgatott
kiáltozása hangzott.
- Hansith talált valamit - kiáltotta
Royan. - A fenébe, Nicky, mondtam,
hogy maradnunk kellett volna... -
Royan futásnak eredt, és Nicholas
sietve követte.
Ahogy kiértek a folyosó elıtti
pihenıre, az tele volt félmeztelen,
izgatottan beszélgetı, gesztikuláló
munkásokkal. Nicholas, Royannal a
sarkában, utat tört magának. Rájöttek,
hogy Hansith megtisztította a
folyosót, egészen addig, ahol egykoron
Ozirisz szentélye állt. Fölöttük a
tetı teljesen beszakadt, és az
összetört achátpadlón, a törmelék
között Nicholas észrevette annak a
mechanizmusnak a maradványait, amit
Taita a mennyezett fölött helyezett
el. Ez volt az, amely elıidézte az
omlást, amikor a szerkezetet mőködésbe
hozták. Ennek fı része egy hatalmas
kıkerék volt, mely emlékeztetett egy
malomkerékre és több tonnányit
nyomott. Nicholas megállt, hogy
futólag szemügyre vegye.
- Amikor az ember A folyó istenét
olvassa, rájön, hogy Taita a kerék
megszállottja volt - mondta Royannak.
- Szekérkerék, vízkerék, és most itt
van ez, ami nyilván álcázott
csapdájának a lendítıkereke volt.
Amikor meghúztuk a karokat,
kibillentettük az ékeket, melyek ezt a
hatalmas monstrumot a helyén
tartották. Amint forogni kezdett,
lezúdult az összes kı, amit a folyosó
mennyezete fölött felhalmozott. -
Felpillantott az összezúzott
mennyezetre.
- Ne most, Nicky! - Royan alig bírt
magával a türelmetlenségtıl. - A
kiselıadást késıbbre halasztjuk. Nem
Taita csapdája miatt lett Hansith
olyan izgatott. Valami mást talált.
Gyerünk!
Átfurakodtak az összetömörült
munkások között, míg oda nem értek
Hansith magas alakjához.
- Mi történt? - kiáltott át a fejek
fölött Nicholas. - Mit találtál,
Hansith?
- Ide, effendi! - kiáltott vissza
Hansith. – Jöjjön gyorsan!
Odafurakodtak és megálltak az
eltorlaszolt folyosó végén, a
szerzetes mellett.
- Ott! - mutatta Hansith büszkén.
Nicholas letérdelt a szentély
darabokra tört maradványai közé. A
megrepedt sziklafalon volt még néhány
festett vakolatdarabka. Az omlásból
Hansith kihúzott egy nagy kıdarabot és
a mögötte lévı résre mutatott.
Nicholas bekukucskált és érezte, hogy
pulzusa felgyorsul. A folyosó
oldalában egy nyílás volt. Elsı
pillantásra látta, hogy ez egy másik,
a hosszú folyosóra merıleges alagút
bejárata. A hatalmas isten vakolatra
festett képe rejtette.
Ahogy áhítattal nézett befelé,
megérezte karján Royan kezét és arcán
meleg leheletét. - Ez az, Nicky.
Mamose igazi sírjának bejárata. A
folyosó csak blöff volt. Taita
elterelı manıvere. Ez az igazi sír.
- Hansith! - hívta Nicholas a
szerzetest, érzelemtıl fátyolos
hangon. - Embereiddel tisztítsd ki ezt
a bejáratot.
Ahogy a munkások kimozdították a
sziklákat, Nicholas és Royan ott
álldogáltak közvetlenül mögöttük és
figyelték, amint a bejárat formája
feltárul elıttük. Sötét, négyszögletes
nyílás volt, ugyanolyan mérető, mint a
víznyelıtıl idáig vezetı alagút, azaz
három méter széles és két méter magas.
Az áthidaló és a keret gyönyörően
kifaragott és megmunkált kı volt, és
ahogy Nicholas bevilágított lámpájával
a nyílásba, látta, hogy egy lépcsısor
vezet felfelé.
Átvitték a vezetékeket és a
világítást erre a folyosóra és
elhelyezték ennél a bejáratnál, ám,
amikor Nicholas rálépett az elsı
lépcsıfokra, ott találta Royant maga
mellett.
- Én is jövök - mondta Royan
határozottan.
- Lehet, hogy ez csak egy álcázott
csapda – figyelmeztette Nicholas. -
Nincs kizárva, hogy Taita már lesben
áll az elsı kanyar mögött.
- Ne is próbálkozzon! Ezzel nem ér
el semmit, uram! Veled megyek.
Lassan mentek felfelé a meredek
lépcsıkön, egy pillanatra mindegyiken
megálltak, hogy alaposan szemügyre
vegyék a falakat és a következı
lépcsıfokot. Lentrıl a huszadik lépcsı
után egy újabb pihenıhöz értek.
Mindkét oldalon egy-egy ajtónyílás
volt. Mindazonáltal elıttük a lépcsı
is ment tovább felfelé.
- Merre? - kérdezte Nicholas.
- Menjünk tovább fölfelé - sürgette
Royan. - Ezeket az oldalfolyosókat
késıbb is megnézhetjük.
Óvatosan mentek tovább fölfelé.
Újabb húsz lépcsı után egy ugyanolyan
pihenıhöz értek, melynek mindkét
oldalán ugyanúgy egy-egy ajtónyílás
volt és a lépcsı is folytatódott
tovább.
- Csak menj tovább felfelé -
utasította Royan anélkül, hogy
megvárta volna Nicholas kérdését.
Újabb húsz lépcsı után egy újabb
pihenı következett, hasonló
oldalfolyosókkal és tovább emelkedı
lépcsıkkel.
- Ennek semmi értelme - tiltakozott
Nicholas, de Royan megbökte a hátát.
- Menjünk csak tovább felfelé -
mondta Royan és Nicholas nem
tiltakozott tovább. Áthaladtak egy
újabb pihenın, majd még egyen, és
mindegyik ugyanolyan volt, mint az
elıbbiek.
- Végre! - kiáltott fel Nicholas,
amikor elérték a lépcsısor tetejét,
kétoldalt ott volt a megszokott
ajtónyílás, de elıttük már csak egy
csupasz fal meredt. - Eddig tart.
- Hány pihenı volt? - kérdezte
Royan. - Összesen mennyi?
- Nyolc - felelte Nicholas.
- Nyolc - helyeselt Royan. - Ez a
szám már igazán ismerıs, nem?
Nicholas megfordult és Royanra
meredt a lámpafényben. - Úgy érted,
hogy...
- Úgy értem, hogy nyolc szentély
volt a hosszú folyosón, itt ez a nyolc
pihenı, és a baotábla nyolc mélyedése.
Ott álltak némán, határozatlanul a
legfelsı pihenın és tétován
nézelıdtek.
- Rendben - mondta végül Nicholas -,
ha olyan átkozottul okos vagy, akkor
azt mondd meg, hogy most merre
menjünk.
- Egyedem-begyedem, tengertánc -
szavalta Royan. - Próbáljuk meg a jobb
oldalit.
Nem jutottak messzire a jobb oldali
folyosón, amikor egy T elágazáshoz
értek - egy csupasz fal és mindkét
oldalon egy-egy teljesen egyforma
folyosó.
- Menjünk ismét jobbra - javasolta
Royan, és arra mentek. Ám, amikor
elérkeztek a következı T elágazáshoz,
Nicholas megállt és Royan felé
fordult.
- Ugye, tudod, hogy mi történik itt?
- kérdezte. - Ez Taita egyik újabb
trükkje. Útvesztıbe vezetett minket.
Ha nem lenne itt a vezeték, akkor már
eltévedtünk volna.
Royan zavart, kába arccal nézett
vissza arra az útra, amelyrıl jöttek,
majd végig a még ismeretlen, jobb és
bal oldali folyosókon.
- Amikor Taita ezt építette, nem
sejthette elıre az elektromosság
korát. Arra számított, hogy a
sírrablók is ugyanúgy lesznek
felszerelve, mint ı volt. Gondold csak
el, milyen lehet itt bennragadni a
vezeték nélkül, melynek nyomán
visszatalálunk oda, ahonnan jöttünk -
mondta Nicholas halkan. Képzeld el,
hogy csak egy olajlámpással
világítasz. Képzeld csak el, amikor az
olaj kiég, te itt állsz elveszetten,
teljes sötétségben.
Royan összeborzadt és megragadta
Nicholas karját. - Ez ijesztı! -
suttogta.
- Taita kezd keményen játszani -
mondta Nicholas halkan. – Már csaknem
megszerettem az öregfiút. De most kezd
megváltozni a véleményem róla.
Royan ismét megborzongott. - Menjünk
vissza - suttogta. - Nem lett volna
szabad csak úgy, ész nélkül bejönnünk
ide. Vissza kell mennünk, hogy
alaposan végiggondoljuk és kidolgozzuk
a tervet. Még nem vagyunk felkészülve.
Az az érzésem, hogy veszélyben vagyunk
- úgy értem, hogy komoly veszélyben,
olyanban, mint ott a hosszú folyosón.
Ahogy elindultak visszafelé a
tekergıs, kanyargós úton és szedték
fel a vezetéket lefelé a lépcsın,
lépésrıl lépésre nıtt bennük a
kísértés, hogy futásnak eredjenek.
Royan szorosan kapaszkodott Nicholas
karjába. Mindkettıjüknek úgy tőnt,
mintha valami intelligens, veszélyes
lény ólálkodna mögöttük a sötétségben,
követné, figyelné ıket és csak a
megfelelı pillanatra várna.
A katonai teherautó visszahajtott
Debra Maryam falun keresztül, majd
ráfordult arra az útra, mely a Dandera
folyó mentén haladt az Abbai-szurdok
meredélye felé.
- Ez nem a hadsereg
fıhadiszállásához vezetı út - mondta
Tessay Hammed hadnagynak, aki erre
kényelmetlenül fészkelıdni kezdett
mellette az ülésen.
- Nogo ezredes nem a fıhadiszálláson
van. Azt a parancsot kaptam, hogy egy
másik helyre vigyem.
- Errefelé csak egy másik hely van -
mondta Tessay. - A külföldi
talajkutató társaság, a Pegazus
tábora.
- Nogo ezredes ezt használja
elıretolt bázisként a völgyben lévı
shufta elleni kampány során -
magyarázta a hadnagy. - Azt a
parancsot kaptam, hogy ide hozzam
magát, ebbe a táborba, mert most itt
tartózkodik.
Ezután egyikıjük sem szólt többet
hosszú, hepehupás zötykölıdés során.
Már csaknem dél volt, amikor elérték a
meredély szélét és ráfordultak arra az
elágazásra, melyen végül elérték a
Pegazus táborát. A kapuban álló
terepszín ruhás ırök tisztelegtek,
amikor felismerték Hammedet. A
teherautó behajtott a kapun, majd a
táboron belül megállt a hosszú barakk
elıtt.
- Kérem, itt várjon. - Hammed
kiszállt, bement a barakkba, de néhány
perc múlva már vissza is jött.
- Kérem, jöjjön velem, Nap Hölgy. -
Kínban volt és zavartnak tőnt,
képtelen volt Tessay szemébe nézni,
amikor lesegítette a fülkébıl. A
barakk ajtajához kísérte, majd
félreállt, hogy elıre engedje.
Tessay körülnézett a ritkásan
berendezett helyiségben és rájött,
hogy ez nyilván a társaság
adminisztrációs központja lehet. A
hosszú tárgyalóasztal szinte végigérte
a szobát, és az egyik oldalfal mellett
irattartó szekrények, meg két
íróasztal állt. A csupasz falakat csak
a környék térképe és néhány mőszaki
vázlat, diagram díszítette. Két férfi
ült az asztal mellett, és Tessay
nyomban felismerte mindkettıt.
Nogo ezredes felnézett rá, a
tekintete hideg volt a fémkeretes
szemüveg mögött. Mint mindig, magas,
vékony alakján az egyenruha most is
makulátlan volt, de a feje fedetlen.
Gesztenyebarna barettje ott hevert
elıtte az asztalon. Jake Helm
összefőzött karral dılt hátra székén.
Rövidre vágott hajával elsı
pillantásra olyan volt, mint egy
kölyök. Csak amikor Tessay alaposabban
szemügyre vette, akkor látta, hogy a
bıre cserzett, és feltőntek neki a
szarkalábak is a férfi szeme körül.
Nyitott nyakú ing és csaknem fehérre
fakult vászonfarmer volt rajta.
Díszes, ezüst övcsatja indián munka
volt, rajta egy vad musztángfej.
Pamutingének ujja fel volt tekerve
duzzadó bicepszéig.
Egy kialudt, olcsó, holland
manillaszivar csonkját rágcsálta, és
kellemetlenül bőzlött az erıs
dohányszagtól.
- Rendben, hadnagy - küldte el Nogo
Hammedet amhara nyelven. - Várjon
odakinn. Majd hívom, ha szükségem van
magára.
Amint Hammed elhagyta a helyiséget,
Tessay megkérdezte: - Miért
tartóztattak le, Nogo ezredes?
Egyik férfi sem vett tudomást a
kérdésrıl. Mindketten kifejezéstelen
tekintettel néztek Tessayre.
- Követelem, hogy tudassák velem
ezen önkényeskedı bánásmód okát -
makacskodott Tessay.
- Ön egy hírhedt terrorista bandával
vállalt közösséget - mondta Nogo
halkan. - Tevékenysége alapján immáron
ön is shuftának minısül.
- Ez nem igaz.
- Birtokháborítást követett el egy
ásványkutatási koncesszió területén az
Abbai-völgyben - mondta Helm. - Maga
és társai bányászati tevékenységbe
kezdtek egy olyan területen, mely
ehhez a társasághoz tartozik.
- Nem folyik ott semmiféle
bányászati tevékenység – tiltakozott
Tessay.
- Minket errıl másként informáltak.
Bizonyítékunk van rá, hogy gátat
emeltek a Dandera folyón...
- Nekem ahhoz semmi közöm.
- Tehát nem tagadja, hogy a gát
létezik?
- Semmi közöm hozzá - ismételte meg
Tessay. - Én nem vagyok tagja
semmiféle terrorista csoportnak, és
nem vettem részt semmiféle bányászati
tevékenységben.
Ezután mindkét férfi hallgatott.
Nogo beírt valamit az elıtte lévı
jegyzetfüzetbe. Helm felállt és lassan
átıdöngött az ablakhoz, Tessay jobb
válla mögé. A csönd addig nıtt, míg
végül Tessay már nem bírta tovább. Bár
tudta, hogy ez része az idegek
háborújának, amit ellene folytatnak,
mégis meg kellett törnie a csöndet.
- Az éjszaka jó részét egy katonai
teherautóban töltöttem - mondta. -
Fáradt vagyok és szükségem lenne rá,
hogy kimehessek a mosdóba.
- Ha a szükség nagyon sürgeti, akkor
nyugodtan elvégezheti a dolgát ott,
ahol most áll. Se Mr. Helm, se én nem
fogunk megsértıdni – kuncogott
meglepıen kislányosan Nogo, de közben
nem nézett föl jegyzetfüzetébıl.
Tessay a válla fölött az ajtó felé
pillantott, de Helm odament,
elfordította a kulcsot a zárban, majd
kivette és a zsebébe csúsztatta.
Tessay tudta, hogy nem szabad
gyengeséget mutatnia ez elıtt a kettı
elıtt, és bár fáradt volt, félt és
fájt a hólyagja, önbizalmat,
magabiztosságot tettetve odament a
legközelebbi székhez. Kihúzta az
asztal alól és könnyedén leült.
Nogo felnézett és elkomorult. Nem
számított rá, hogy a nı így fog
reagálni.
- Ön ismeri a shufta banditát, Mek
Nimmurt - mondta hirtelen vádlón.
- Nem - mondta Tessay fagyosan. - Én
a demokratikus vezetıt, a hazafi Mek
Nimmurt ismerem. İ nem shufta.
- Maga az ágyasa, a kurvája.
Természetes, hogy ezt mondja. Tessay
megvetıen elfordult tıle, mire a férfi
hangja élesen megemelkedett. - Hol van
Mek Nimmur? Hány embere van? A nı
tartása megzavarta, kezdett ideges
lenni.
Tessay válaszra se méltatta, és Nogo
dühödten meredt rá. - Ha nem hajlandó
együttmőködni, akkor kénytelen leszek
erıteljesebb módszereket alkalmazni,
hogy választ kapjak a kérdéseimre -
fenyegette meg.
Tessay elfordult székén és kibámult
az ablakon. Az ezt követı hosszú
csöndben Jake Helm átment a szobán,
majd odament a Nogo mögötti ajtóhoz,
mely a barakk hátsó helyiségeibe
vezetett. Belépett és becsukta maga
mögött az ajtót. A barakk falai
vékonyak voltak, így Tessay hallotta a
mormogó hangokat a másik szobából. A
hanglejtés és a hanghordozás nem volt
se angol, se amhara. Odabenn valami
idegen nyelven beszéltek. Tessay arra
gondolt, hogy Helm most nyilván
instrukciókat kap felettesétıl, aki
nem akar mutatkozni, nehogy ı esetleg
késıbb felismerje.
Néhány perc múlva Helm visszatért és
becsukta, de nem zárta be maga mögött
az ajtót. Odabólintott Nogónak, aki
nyomban felállt. Mindketten odamentek
Tessayhez és megálltak elıtte.
- Azt hiszem, mindnyájunknak jobb
lesz, ha a lehetı leggyorsabban véget
vetünk ennek az ügynek - mondta Helm
halkan. - Akkor maga mehet a
fürdıszobába, én meg mehetek
reggelizni.
Tessay felemelte az állat és dacosan
rámeredt, de nem válaszolt.
- Nogo ezredes megpróbált
észérvekkel hatni. İt megkötik
hivatali pozíciójának bizonyos
viselkedési szabályai. Szerencsére
engem ilyesmi nem korlátoz. Én most
fel fogom tenni magának ugyanazokat a
kérdéseket, amelyeket ı, de ezúttal
válaszolni is fog rájuk.
Kivette az elhamvadt szivart a
szájából és szemügyre vette a végét.
Ezután a csonkot a szoba egyik sarkába
hajította, és kivett egy lapos
pléhdobozt a farzsebébıl. A dobozból
kiemelt egy hosszú, fekete
manillaszivart, majd gondosan
megnyújtotta, addig tartotta elıtte a
gyufát, míg a szivar egyenletesen
parázslani nem kezdett. Ezután
orrfacsaró dohányfüstfelhıt eregetve
eloltotta a gyufát és megkérdezte:
- Hol van Mek Nimmur?
Tessay vállat vont, elfordult és
kinézett a barakk oldalsó ablakán.
Váratlanul, anélkül, hogy erre
elıtte bármiféle jel utalt volna,
nyitott tenyérrel képen vágta Tessayt.
Kegyetlen ütés volt, olyan erıvel
csattant, hogy Tessay feje átfordult a
másik oldalra. Aztán, még mielıtt
Tessay magához térhetett volna, a
férfi keze ismét lendült és ököllel
állón vágta. A feje ismét
visszabillent a másik irányba és
lerepült a székrıl.
Nogo fölé hajolt, megragadta karját
és hátracsavarta. Visszaemelte Tessayt
a székre és mögötte állt. Olyan
döbbenetes erıvel markolta, hogy
Tessay érezte, amint felkarján
megsérül a bıre a férfi ujjai alatt.
- Én nem érek rá itt vesztegetni az
idıt - mondta Helm csöndesen, miközben
kivette szájából az égı szivart és
parázsló végét nézegette. - Kezdjük
elölrıl. Hol van Mek Nimmur?
Tessay úgy érezte, mintha ezeknek a
kegyetlen ütéseknek a nyomán bal
fülében megrepedt volna a dobhártyája.
Nem hallott jól, zúgott a füle. Fogai
félig belenyomódtak húsába és szája
lassanként megtelt saját vérével.
- Hol van Mek Nimmur? - ismételte
meg Helm, miközben közelebb hajolt
hozzá. - Miért emeltek gátat a barátai
a Dandera folyón?
Tessay összegyőjtötte a szájában a
vért, meg a nyálat, majd hirtelen Helm
arcába köpte.
Helm vadul hátrahıkölt és tenyerével
törülte ki szemébıl a véres szennyet.
- Tartsa erısen! - mondta Nogónak és
megragadta Tessay blúzát. Egyetlen
mozdulattal derékig letépte róla, és
Nogo kuncogva elırehajolt a válla
fölött, hogy megnézze a melleit. Ismét
felkuncogott, amikor Helm Tessay egyik
mellét a kezébe fogta és két ujjal
megcsippentette a mellbimbóját. Sötét
bíborszínő volt, akár az eperfa érett
gyümölcse.
Helm addig csipkedte körmével Tessay
mellbimbóját, míg a bır felszakadt és
egy vércsepp csordult végig
hüvelykujján. Ekkor másik kezével
kivette szájából az égı szivart, és
addig fújta parázsló végét, míg az fel
nem izzott.
- Hol van Mek Nimmur? - kérdezte, és
a szivart Tessay melléhez közelítette.
- Mit csinálnak a Dandera folyón?
Tessay iszonyatos rémülettel meredt
az egyre közeledı, égı szivarra, és
megpróbált elhúzódni tıle. Nogo
azonban hátulról keményen fogta. A
kíntól hangosan felsikoltott, amint
Helm a parázsló szivarvéget a
mellbimbójához érintette, és az
érzékeny bır kezdett felhólyagzani.

- Tél - mondta Royan, miközben


kiterítette a Tanus sírjában talált
sztélé negyedik oldalának nagyítását a
reflektor vakító fényében. - Ezen az
oldalon vannak Taitának azok a jelei,
melyeket én a baotáblán való lépések
megjelölésének tartok. Az egészet nem
értem, de kizárásos alapon arra a
következtetésre jutottam, hogy az elsı
jel valószínőleg valamelyik oldalt,
vagy ahogy Taita nevezi, valamelyik
várat jelöli.
Megmutatta jegyzetfüzetében azokat
az oldalakat, melyeken számításait
végezte.
- Nézd csak, az ülı bábuin az északi
vár, a méh a déli, a madár a nyugati
és a skorpió a keleti. - Megmutatta
neki ugyanezeket a szimbólumokat a
sztélérıl készült fényképen is. -
Aztán a második és a harmadik jel egy-
egy szám - azt hiszem, hogy ezek a
sorokat és a mélyedéseket jelölik.
Ilyen módon követhetjük képzeletbeli
vörös köveinek lépéseit. A vörös a
legnagyobb értékő szín a táblán.
- És mi van azokkal a verssorokkal,
amelyek az egyes jelsorozatok között
vannak? - kérdezte Nicholas. - Mint
például ez itt az északi szélrıl, meg
a viharról?
- Ezekben nem vagyok biztos.
Amennyire Taitát ismerem,
elképzelhetınek tartom, hogy ez csak
ködösítés. İ nem az a fajta, aki
éppenséggel megkönnyíti az életünket.
Lehet, hogy van jelentıségük ezeknek a
soroknak, de ennek megfejtésére csak
akkor van reményünk, ha saját
köveinkkel végigmegyünk a táblán.
Nicholas egy darabig Royan jeleit,
számításait tanulmányozta, majd
szomorúan elvigyorodott. - Képzeld
csak el, mennyire távoli volt az a
lehetıség, hogy bárki is képes lesz
dekódolni azokat az utasításokat,
amiket hátrahagyott. Az elsı
követelmény az volt, hogy a kutatónak
ismernie kell mindkét dokumentumot, a
hetedik tekercset és Tanus sztéléjét,
mielıtt egyáltalán esélye lenne rá,
hogy megfejtse, megtalálja a kulcsot,
mely a sírhoz vezet.
Royan felnevetett - ez a hang
mélyrıl jött és elégedett volt. -
Igen, nyilván azt hitte, hogy
tökéletes biztonságban van. Hát most
majd meglátjuk, Taita mester.
Meglátjuk, hogy valójában mennyire
voltál okos. - Aztán kijózanodott és
ismét gyakorlatiassá vált, felnézett a
kılépcsıre, mely Taita útvesztıjébe
vezetett.
- Most pedig meg kell néznünk, vajon
a számításaim és a teóriám illik-e
Taita építészetének kemény köveire és
falaira. De hol kezdjük?
- Az elején - javasolta Nicholas -,
az isten nyitja meg a játékot. Taita
ezt mondta nekünk. Ha elkezdjük itt,
Ozirisz szentélyében, a lépcsı
aljánál, akkor ez talán kijelölné
számunkra képzeletbeli baotábláját.
- Én is ugyanerre gondoltam -
helyeselt nyomban Royan. Tegyük fel,
hogy ez itt Taita táblájának északi
vára. Akkor a négy bika szabályával
innen indítunk.
Lassú és fárasztó munka volt, ahogy
megpróbálták beleélni magukat az ısi
írnok gondolatvilágába azzal, hogy az
általa négyezer évvel ezelıtt épített
folyosók és alagutak labirintusát
fürkészték. Ezúttal sokkal
körültekintıbben és felkészültebben
indultak el a labirintusba. Nicholas
telerakta a zsebét száraz, fehér
folyami iszappal, és ezekkel, akár egy
tanító a krétával, felírta a kıfalakra
az alagutak minden egyes leágazását és
elágazását. Azokat a jelzéseket,
amelyeket a sztélé tél oldalán
találtak, mintegy útjelzésként
használta, nemcsak azért, hogy
eligazodjanak az útvesztıben, hanem
azért is, hogy összekapcsolhassák
azzal a modellel, amit Royan rajzolt
meg jegyzetfüzetében.
Úgy találták, hogy elsı feltevésük,
miszerint Ozirisz szentélye a tábla
északi vára, helyesnek bizonyult, és
boldogan remélték, hogy ezzel, mint a
megoldás kulcsával, már egyszerő dolog
lesz végigkövetni a játékot egészen a
befejezésig. Ám reményeik hamarosan
darabokra törtek, amikor rájöttek,
hogy Taita nem egy egyszerő,
konvencionális, kétdimenziós táblában
gondolkodott. Hozzáadott még egy
harmadik dimenziót is a képlethez.
Nem az Ozirisz szentélyébıl induló
lépcsı volt az egyetlen kapcsolat a
nyolc pihenı között. A pihenıkbıl
kiinduló folyosók mind enyhén
lejtettek, vagy emelkedtek. Ahogy az
egyik ilyen alagút tekervényeit és
kanyarulatait követték, nem érzékelték
azt a tényt, hogy közben a másik
szintre kerültek. Aztán hirtelen ismét
kilyukadtak a központi lépcsınél, de
egy szinttel feljebb, mint ahonnan
elindultak.
Csak álltak ott és rémült
hitetlenséggel meredtek egymásra.
Royan szólalt meg elsıként. - Még
véletlenül sem volt olyan érzésem,
hogy felfelé tartunk - suttogta. - Ez
az egész sokkal bonyolultabb és
összetettebb, mint ahogy elıször
feltételeztem.
- Ez valahogy úgy lehet felépítve,
mint ahogy egy bonyolult szénatom
modelljét szerkesztik meg - helyeselt
Nicholas ámuló tisztelettel. - Mind a
nyolc szint több irányból is össze van
kapcsolva egymással. İszintén szólva
félelmetes.
- Most már van némi fogalmam, hogy
azok a különálló jelek mit
jelenthetnek - dünnyögte Royan. - Ezek
jelölik a szinteket. Újból át kell
gondolnunk az egész koncepciót.
- Háromdimenziós bao, amit rejtélyes
szabályok alapján kell játszani.
Milyen esélyünk van ellene? - csóválta
a fejét szomorúan Nicholas. - Amire
most igazán szükségünk lenne, az egy
komputer. Taita nem ok nélkül
hivalkodott erényeivel. A vén huligán
tényleg egy matematikai zseni volt. -
Nicholas visszavilágított a lámpával
arra az alagútra, amelybıl jöttek. -
Még ha az ember tudja, valójában akkor
sem lehet észrevenni, hogy a padló
szintje lejtene. És mindezt úgy
tervezte és építette meg, hogy még a
logarléc, vagy egy alkoholos
vízszintjelzı sem volt a farzsebében.
Ez az útvesztı rendkívüli, elképesztı
mérnöki munka.
- A rajongók klubját késıbb is
megalakíthatod - mondta Royan. - Most
azonban kezdjük el újra átrágni azokat
a számokat.
- Felhozom a világítást, meg az
asztalokat ide, a lépcsı középsı
pihenıjére - értett egyet Royannal
Nicholas. – Azt hiszem, a tábla
közepérıl kell kiindulnunk. Lehet,
hogy ez segít nekünk abban, hogy a
szemünk elé képzeljük. Pillanatnyilag
ugyanis alaposan összezavart.
A szobában csak egyetlen hang
hallatszott, a földön, saját vérében
és vizeletében kuporgó nı halk sírása.
Tuma Nogo a hosszú tárgyalóasztal
mellett ült, és rágyújtott egy
cigarettára. A keze kissé remegett, és
úgy nézett ki, mintha émelyegne.
Katona volt és végigélte Mengisztu
terrorját. Kemény ember volt,
hozzászokott már az erıszakhoz és a
kegyetlenséghez, de az, aminek az
imént szemtanúja volt, még ıt is
megrázta. Most már tudta, hogy von
Schiller miért bízott meg annyira
Helmben. Ebben a férfiban nem volt
szinte semmi emberi.
A szoba túloldalán a kis mosdóban
Jake Helm mosta a kezét. Finnyásan
megtörülte, majd a ruháján lévı
foltokat itatgatta a törülközıvel,
ahogy visszament és megállt Tessay
mellett.
- Nem hiszem, hogy van még valami,
amit elmondhatna nekünk – mondta
nyugodtan. - Nem hiszem, hogy bármit
is elhallgatott volna.
Nogo lepillantott a nıre és látta
azokat az élénkvörös égési sebeket a
mellén, meg az arcán, mintha valami
szörnyő himlı fekélyesedı, gennyedı
kiütéseivel lenne tele. A szeme csukva
volt, a szempillája leégett. Sokáig
kitartott. Csak amikor Helm az égı
szivart a szemhéjához érintette, akkor
adta meg magát és hadarta el a
válaszokat Helm kérdéseire.
Nogónak háborgott a gyomra, de
megkönnyebbüléssel gondolt arra, hogy
mégsem kellett szétfeszítenie a nı
szemhéját, miként arra Helm
utasította, és nem kellett
végignéznie, amint Helm elnyomja égı
szivarját a nı könnyes szemgolyóján.
- Ügyeljen rá! - utasította Helm,
miközben letekerte ingujját. - Kemény
nı. Ne kockáztasson semmit.
Helm elment mellette a barakk túlsó
végén lévı ajtóhoz. Az ajtót nyitva
hagyta, és Nogo hallotta a hangjukat,
de németül beszéltek, így nem értett
egy szót sem. Azt viszont értette már,
hogy von Schiller miért nem akart
jelen lenni a kihallgatáson. Nyilván
tudta, Helm hogyan dolgozik.
Helm visszajött a szobába és
odabólintott Nogónak. - Rendben.
Végeztünk vele. Tudja, hogy mi a
dolga.
Nogo idegesen felállt és kezét az
oldalán lévı pisztolytáskára tette.
- Itt? - kérdezte. - Most?
- Ne ırüljön már meg! - csattant rá
Helm. - Vigye el innen. Vigye
messzire. Aztán küldjön be ide
valakit, hogy eltakarítsa ezt a
disznóólat. - Helm sarkon fordult és
visszament a hátsó szobába.
Nogo összeszedte magát és odament a
barakk ajtajához. Széles ívben
elkerülte azt a helyet, ahol Tessay
feküdt, nehogy összemocskolja vászon
ejtıernyıs bakancsát.
- Hammed hadnagy! - kiáltott ki az
ajtón.
Hammed és Nogo felállították
Tessayt. Egyikıjük se szólt egy szót
se, mindketten levertek, már-már
szelídek voltak, ahogy felsegítették
rá széttépett, véres ruháját. Hammed
elfordította tekintetét Tessay
meztelen testérıl, az égésekrıl és más
sérülésekrıl, melyek elcsúfították
csillogó, borostyánszín bırét. A
hadnagy Tessay vállára tette a
shammát, és az ajtó felé vezette.
Amikor Tessay megbotlott, elkapta a
könyökénél fogva, hogy el ne essen.
Majd levezette a lépcsın a
teherautóhoz, miközben Tessay úgy
mozgott, akár egy nagyon öreg asszony.
Beült az ülésre és összeégetett,
duzzadt arcát a kezébe temette.
Nogo egy fej mozdulattal magához
rendelte Hammedet és félrevonta.
Csöndesen beszélt hozzá, és Hammed
arcára, miközben a parancsot
hallgatta, rettenet ült ki. Egy ponton
tiltakozni kezdett, de Nogo vadul
ráförmedt, mire némán rágni kezdte
alsó ajkát.
- Ne felejtse! - ismételte meg Nogo.
- Jó messze minden falutól.
Gondoskodjék róla, hogy ne legyen
szemtanú. Amint visszatért, nyomban
jelentést kérek.
Hammed kihúzta magát és tisztelgett,
mielıtt visszament a teherautóhoz és
felmászott Tessay mellé az ülésre.
Kurta parancsot adott a sofırnek,
azzal kihajtottak a táborból, és a
Debra Maryam felé vezetı útra tértek.
Tessay annyira össze volt zavarodva,
és olyan nagy fájdalmai voltak, hogy
teljesen elvesztette idıérzékét. Félig
eszméletlen volt, dülöngélt az ülésen,
amikor az út egy különösen hepehupás
szakaszához értek, és a feje ernyedten
gördült hol egyik, hol másik vállára.
Az arca annyira feldagadt, hogy külön
erıfeszítésébe került a szemhéját
szétnyitni, arra gondolt, hogy látása
megromlott, hogy meg fog vakulni. De
aztán rájött, hogy a nap már lement,
és besötétedett. Nyilván az egész
napot a barakkban töltötte Helmmel.
Enyhe megkönnyebbülést érzett, hogy
megégett szemhéján kívül a szemének
nem lett komolyabb baja. Legalábbis
még látott. Kinézett a szélvédın és a
reflektorok fényében látta, hogy
ismeretlen úton járnak.
- Hová visznek? - dünnyögte. - Ez
nem a faluba vezetı út.
Hammed hadnagy összeroskadva ült
mellette és nem válaszolt. Ezután
Tessay ismét visszahanyatlott a
fájdalom és a kimerültség kábulatába.
Tessay egy hirtelen rándulásra riadt
fel, amikor a teherautó váratlanul
lefékezett, és a sofır leállította a
motort. Durva kezek rángatták ki a
fülkébıl a reflektorok vakító fényébe.
Kezét a háta mögé rántották, és egy
nyers bırszíjjal összekötözték.
- Ez fáj - nyöszörgött Tessay. -
Belevág a csuklómba. Már minden erejét
és bátorságát felhasználta. Teljesen
össze volt törve, nyomorultul érezte
magát és már nem volt ereje küzdeni.
Az egyik katona megrántotta
összekötözött csuklóját és
letaszította az útról. Két másik
követte, mindkettınél ásó volt. Volt
annyi holdfény, hogy lássa azt az
eukaliptuszligetet úgy száz méternyire
az úttól, és pontosan oda vezették.
Lelökték az egyik fa tövébe, és a
férfi, aki összekötözte a csuklóját,
ott állt fölötte, hanyagul rászegezett
puskával, miközben másik kezében egy
cigaretta égett. A másik kettı lerakta
fegyverét és ásni kezdett. Úgy tőnt,
egyáltalán nem foglalkoznak vele, az
afrikai labdarúgó-bajnokságról
beszéltek, melyet Lusakában tartanak,
és megtárgyalták, hogy milyen esélye
van az etióp csapatnak arra, hogy a
döntıbe jusson.
Beletelt egy kis idıbe, mire Tessay
megzavarodott agyába belenyilallott,
hogy ezek itt egy sírt ásnak neki.
Sebes szája kiszáradt, egy csöpp nyál
sem maradt benne, amint
kétségbeesetten körülnézett, hogy
megkeresse Hammed hadnagyot. De a
hadnagy a teherautónál maradt.
- Kérem - suttogta ırének, de
mielıtt bármi mást mondhatott volna, a
férfi fájdalmasan hasba rúgta.
- Elhallgass! - Olyan gorombán szólt
rá, ahogy csak egy állatra vagy a
legalacsonyabb rangú emberre szoktak,
és ahogy Tessay ott feküdt
összegörnyedve a földön, rájött, hogy
ezeknek hiába könyörög. Teljesen
elöntötte a gyengeség és a beletörıdı
lemondás, majd azon kapta magát, hogy
halkan, reménytelenül sírdogál a
sötétben.
Amikor duzzadt szemhéját kissé
megemelve ismét felnézett, elég erıs
volt a holdfény ahhoz, hogy lássa, a
sír már olyan mély, hogy a két férfit,
akik még mindig ástak, már nem látta.
Egy-egy lapátnyi föld repült ki a
gödörbıl, majd szétterült a mellette
növekvı halmon. İre magára hagyta egy
pillanatra és odaıgyelgett a gödör
széléhez. Belenézett, majd helyben
hagyta.
- Rendben. Ez már elég mély.
Hívjátok a hadnagyot.
A két katona kimászott a sírból,
összeszedték szerszámaikat és
fegyvereiket, majd elhagyták a ligetet
és lassan elballagtak a sötétségbe.
Barátságosan beszélgettek, miközben a
várakozó teherautó felé mentek, és
Tessayt magára hagyták ırével.
Tessay ott feküdt a félelemtıl és a
hidegtıl vacogva, miközben ıre a sír
mellett guggolt és pöfékelve szívta
cigarettáját. Tessay arra gondolt, ha
föl tudna állni, akkor belerúghatná a
sírba és elmenekülhetne be a fák közé.
De amikor megpróbált felülni,
mozdulatai lassúak, merevek voltak, és
kezét, lábát egyáltalán nem érezte.
Megpróbálta kényszeríteni magát, hogy
megmozduljon, de abban a pillanatban
meghallotta a teherautó felıl közeledı
Hammed hadnagyot és kétségbeesetten
visszaroskadt.
Hammed kezében egy elemlámpa volt.
Bevilágított vele a sírba.
- Jól van - mondta hangosan. - Ez
elég mély lesz.
Kikapcsolta az elemlámpát és az
ırhöz fordult: - Szemtanúk nincsenek.
Menj vissza a teherautóhoz és ott
várj. Amikor meghallod a lövéseket,
gyere vissza a többiekkel, hogy
segítsetek betemetni a gödröt.
Az ır vállára vette fegyverét és
eltőnt a fák között. Hammed várt, amíg
a férfi jócskán hallótávolságon kívül
került, akkor odament Tessayhoz és
felsegítette. Aztán a liget szélére
taszította, és Tessay érezte, hogy a
férfi a ruháján matat. Megpróbált
rácsapni, de a keze még mindig hátra
volt kötözve.
- A shammáját akarom. - Lehúzta
Tessay válláról a fehér gyapjúköpenyt,
majd a sír széléhez ment vele.
Beugrott a gödörbe, és Tessay
hallotta, hogy küszködik valamivel
odalenn.
Csak a hangja ért el hozzá, amint
halkan beszél neki. - Látniuk kell itt
valamit. Egy testet...
Visszamászott Tessay mellé, zihálva
lihegett az erıfeszítéstıl, majd mögé
lépett. Csuklói közt Tessay egy hideg
fém érintését érezte, aztán a férfi
nekilátott, hogy elvágja a bırszíjat.
Tessay érezte, amint kötelékei
lehullanak és felszisszent a
fájdalomtól, ahogy elgémberedett
kezébe visszatért a vér.
- Mit csinál? - suttogta
megzavarodva. Belenézett a sírba, és
látta halovány shammáját, mely úgy
volt elrendezve, mintha egy test
heverne ott. - Most meg fog...
- Kérem ne beszéljen - utasította ıt
a hadnagy halkan, miközben megfogta a
vállát és visszavezette a fák közé.
- Feküdjön le ide! - Lenyomta
Tessayt, és teljesen elnyúlva, arccal
a földre fektette. Aztán nekilátott,
hogy hullott leveleket és ágakat
halmozzon rá.
- Maradjon itt! Ne próbáljon meg
elfutni. Ne mozduljon és ne szóljon,
amíg el nem mentünk.
Elemlámpáját a levélhalomra
villantotta, hogy ellenırizze,
sikerült-e jól elrejtenie, majd
otthagyta, visszasietett a sír mellé
és menet közben kinyitotta a
pisztolytáskáját. Két egymást követı
pisztolylövés dörrent az éjszakában,
oly hangosan és oly váratlanul, hogy
Tessay a rémülettıl összerezzent, és
szíve hevesen zakatolt.
Aztán hallotta Hammed kiáltását: -
Gyerünk emberek! Végezzünk már ezzel a
dologgal!
A katonák visszacsıdültek a ligetbe,
és Tessay hallotta lapátjaik hangját,
meg a sírba hulló rögök tompa
puffanását.
- Nem látom, hogy mit csinálok,
hadnagy - panaszkodott az egyik. - Hol
az elemlámpája?
- Az embernek nincs szüksége fényre
ahhoz, hogy betemessen egy gödröt -
mordult rá Hammed. - Igyekezzünk. Jól
letiporni azt a laza földet. Nem
akarom, hogy bárki is rábukkanjon erre
a helyre.
Tessay csöndesen feküdt, és próbált
erıt venni a remegésén, amely egész
testét rázta. Végül a lapátolás
lassanként megszőnt, és Tessay ismét
Hammed hangját hallotta.
- Ez már megteszi. Ellenırizni,
nehogy ittmaradjon bármi is! Vissza a
teherautóhoz!
Lépteik és hangjuk lassanként
elhalt. Tessay a távolból hallotta,
ahogy zakatolva beindul a motor. A
reflektorok bevilágítottak a fák közé,
ahogy a teheruató tolatott, majd
megfordult és elindult abba az
irányba, amerrıl jöttek.
Még jóval azután is, hogy a motor
hangját már teljesen elnyelte a
messzeség, Tessay a levelek alatt
feküdt. Egyfolytában reszketett a
hidegtıl, és csöndesen sirdogált a
kimerültségtıl, a fájdalomtól és a
megkönnyebbültségtıl. Aztán lassan
lelökte magáról az ágakat meg a
leveleket, és elmászott a legközelebbi
fa törzséhez. A fába kapaszkodva
felállt, majd ott állt gyengén,
imbolyogva a sötétben.
Csak ekkor öntötte el a bőntudat. -
Elárultam Meket gondolta émelyegve. -
Mindent elmondtam ellenségeinek.
Figyelmeztetnem kell. Vissza kell
jutnom hozzá, hogy figyelmeztessem.
Ellökte magát a fa törzsétıl, és a
sötétségen át az út felé kezdett
botorkálni.
Az egyetlen módja, hogy
meggyızıdjenek róla, vajon helyesen
fejtették-e meg Taita kódjait, az
volt, ha a felsorolás szerint
végigjátszanak minden lépést.
Rendkívül óvatosan haladtak át az
útvesztı alagútjain, megtették a
lejegyzett lépéseket és Nicholas fehér
krétával felírta a megfelelı jeleket a
falra.
Tizennyolc lépés volt a sztélé tél
elnevezéső lapján. Annak alapján,
ahogy Royan elıször értelmezte a
jeleket, ezek közül tizenkettıt meg
tudtak tenni. Ezután azonban
zsákutcába kerültek, egy üres fal állt
elıttük és a következı lépést már
sehogy sem tudták megtenni.
- A fenébe! - rúgott bele Nicholas a
falba, és amikor ennek nem volt semmi
hatása, még egy darab krétát is
hozzávágott. - Bárcsak a kezem közé
kerülne ez a vén pokolfajzat! A
kasztrálás lenne a legkisebb gondja.
- Elnézést. - Royan kisimította
szemébe hullott haját. Azt hittem, jól
értelmeztem. Nyilván a második
oszlopban lévı számok lehetnek. Meg
kell fordítanunk ıket.
- Elölrıl kell kezdenünk - nyögött
fel Nicholas.
- A legelejérıl - helyeselt Royan.
- Honnan fogjuk tudni, ha végül
sikerülne helyesen megoldanunk? -
kérdezte Nicholas.
- Ha az utalásokat követve egy
gyıztes kombinációhoz érünk, a sakk-
matt bao megfelelıjéhez, pontosan a
tizennyolcadik lépésben. Ezt követıen
nem lesz logikus lépés, így
feltételezhetjük, hogy helyesen
fejtettük meg.
- És mit találunk majd, ha valaha is
eljutunk ebbe a helyzetbe?
- Majd megmondom, ha odaértünk. -
Royan édesen elmosolyodott. - Fel a
fejjel Nicky! Ez még nem olyan nagy
baj, éppcsak egy kicsit fáj.
Royan felcserélte Taita jelzéseinek
második és harmadik számát, az elsıt
vette a mélyedés számának a másikat
meg a sor számának. Ezúttal mindössze
öt lépést tudtak megtenni, majd
elakadtak és nem tudtak továbbmenni.
- Talán helytelen az a feltevésünk,
hogy a harmadik jel a szintváltozást
jelenti? - monta Nicholas. - Kezdjük
elölrıl, és legyen ez a második érték.
- Nicky, tudod, hogy hány lehetséges
kombináció adott, ha az embernek van
három változója? - Most már Royan is
kezdett meginogni. – Taita a játék
mélyreható ismeretét feltételezi.
Nekünk épp csak halvány elképzeléseink
vannak, hogyan is játszhatták. Olyan
ez, mintha egy nagymester próbálná
elmagyarázni egy kezdınek a király
indiai védelmének finomságait.
- Oroszul! - színezte tovább a
hasonlatot Nicholas. - Ezen a szinten
nem jutunk semmire, ha kapkodunk. Kell
lennie valami más megközelítési módnak
is. Menjünk végig ismét azokon az
epigrammákon, melyeket Taita a jelek
közé szúrt be.
- Rendben. Én olvasom, te pedig
hallgatod. - Royan a jegyezetei fölé
görnyedt. - A gond az, hogy egy
árnyalatnyi különbség a fordításban
megváltoztathatja az egész jelentést.
Taita imádta a szójátékokat, és a
szójáték egyetlen szó hatásán múlik.
Ha csak egy szó értelmét kicsavarjuk,
vagy elferdítjük, a szójáték értelme
máris elveszett.
- Azért csak próbáljuk meg -
biztatta Nicholas. - Ne feledd, hogy
azelıtt Taita se játszott
háromdimenziós táblán. Ha hagyott
nekünk valami nyomot, akkor annak a
sztélé legelején kell lennie.
Koncentrálj az elsı néhány jelsorra és
a köztük lévı epigrammákra.
- Jó, akkor próbáljuk meg így -
egyezett bele Royan. Az elsı jelsor a
méh, melyet az ötös és a hetes szám,
meg a sistrum követ.
Nicholas elvigyorodott. - Rendben,
ezt már annyit hallottam, hogy sosem
fogom elfelejteni. Mi jön utána?
- Az elsı idézet. - Royan
végigfuttatta ujját a hieroglifákon. -
Ami megnevezhetı, az ismerhetı. Aminek
nincs neve, az csak érezhetı.
Vitorlázom, miközben a dagály mögöttem
és a szél az arcomba fúj. Ó szerelmem,
édes ízedet érzem ajkaimon.
- Ez minden? - kérdezte Nicholas.
- Igen, ezután már a következı
jelsor jön. A skorpió, a kettes és a
hármas szám, majd ismét a sistrum.
- Csak lassan! Lassan! Egyszerre
csak egyet. Mit hámozhatunk ki abból,
hogy „vitorlázom" és „szerelmem"?
Így aztán addig küszködtek,
próbálták megfejteni a sztélé
szövegét, míg a szemük már égett és
nem tudták, hogy nappal van-e, vagy
éjszaka. Végül Árkász hangja hívta
vissza ıket a valóságba. A
lépcsıházban visszhangzott. Nicholas
felállt az asztal mellıl,
kinyújtózkodott és ránézett az
órájára.
- Nyolc óra, de azt nem tudom
biztosan, hogy reggel, vagy este.
Aztán megriadt, ahogy Árkász jött
felfelé a lépcsın, és látta, hogy
kopasz feje nedvesen csillog, az inge
pedig teljesen átázott.
- Mi történt veled? - kérdezte
Nicholas. - Beleestél a víznyelıbe?
Árkász tenyerével megtörülte az
arcát. - Hát senki sem mondta nektek?
Odakinn rohadtul esik az esı.
Mindketten rémült iszonyattal meredtek
rá.
- Ilyen hamar? - suttogta Royan. -
Úgy volt, hogy csak néhány hét múlva
kezdıdik.
Árkász vállat vont. - Úgy látszik
elfelejtettek szólni az idıjárás-
felelısnek.
- Már beállt? - kérdezte Nicholas. -
Hogy néz ki a folyó? Elkezdett már
emelkedni a vízszint?
- Ezért jöttem, hogy elmondjam
nektek. Felmegyek a gáthoz a
Bivalyokkal. Rajta akarom tartani a
szemem. Amint úgy látom, hogy nem
biztonságos, leküldök értetek egy
futárt. Ha ezt teszem, akkor nincs
vita. Ki innen, de gyorsan. Ez azt
jelenti, hogy arra számítok, a gát
bármelyik pillanatban átszakadhat.
- Hansithot ne vidd magaddal -
mondta neki Nicholas. Szükségem van rá
idelenn.
Miután Árkász elment és a munkások
zömét magával vitte az alagútból,
Royan és Nicholas komolyan egymásra
nézett.
- Gyorsan fogy az idınk, és Taita
még mindig itt tart minket az
útvesztıben - mondta Nicholas. - Egy
dologra figyelmeztetnem kell téged.
Amikor a folyó emelkedni kezd...
Royan nem hagyta, hogy befejezze. -
A folyó! - kiáltott fel. – Nem a
tenger! Tévesen fordítottam. Úgy
olvastam, hogy „dagály". Arra
gondoltam, hogy Taita a tengerre utal,
de azt kellett volna mondanom, hogy
„áramlat". Az egyiptomiak nem tettek
különbséget a két szó között.
Mindketten visszarohantak az
asztalhoz és Royan jegyzetfüzeteihez.
- Az áramlat mögöttem és a szél
arcomba fúj változtatta meg az
idézetet Nicholas.
- A Níluson - lelkesedett Royan -,
az uralkodó szél északi, és az áramlat
dél felıl jön. Taita arccal északnak
állt. Az északi vár.
- Mi pedig úgy gondoltuk, hogy észak
szimbóluma a bábuin - emlékeztette ıt
Nicholas.
- Nem! Tévedtem. - Royan arca
lángolt a lelkesedés tüzétıl. - Ó,
szerelmem, édes ízedet érzem ajkaimon.
Méz! A méh! Felcseréltem észak és dél
szimbólumát.
- Mi van kelettel és nyugattal? Ott
mit találunk? - Nicholas is megújult
lendülettel tért vissza a szöveghez. -
Bőneim vörösek, akár a kalcedon.
Megkötnek, akárha bronzláncok
szorítanának. Tőzzel égetik szívemet,
és én az Esthajnalcsillag felé
fordítom szemem.
- Nem értem...
- Az égetik" téves fordítás -
hebegte izgatottan Nicholas. Helyesen
úgy hangzik, hogy „marják". A skorpió
az Esthajnalcsillag felé néz. Az
Esthajnalcsillag mindig nyugaton van.
A skorpió a nyugati vár és nem a
keleti.
- Megfordítottuk a táblát - pattant
fel izgatottan Royan. Akkor most
játsszuk így!
- Még mindig nem határoztuk meg a
szinteket - adott hangot
ellenvetésének Nicholas. - A sistrum a
magasabb szint, vagy a három kard?
- Most, ez után az áttörés után már
csak ez a két változó maradt. Vagy
igazunk van, vagy nem. Elıször
megcsináljuk úgy, hogy a sistrum a
felsıbb szint, és ha nem megy, akkor
megcsináljuk fordítva.
Most már sokkal könnyebben ment. Az
útvesztı bonyolultsága már nem volt
olyan félelmetes. Minden sarkon, az
alagutak minden leágazásánál és T
elágazásánál ott voltak Nicholas
krétajelei. Gyorsan haladtak a
bonyolult kanyarokon és tekervényeken
át, izgalmuk egyre magasabbra hágott,
amint minden egyes lépéskombináció
megtétele után azt látták, hogy az út
még mindig nyitva áll elıttük.
- A tizennyolcadik. - Royan hangja
remegett. - Szoríts mindkét kezeddel.
Ha ez nyitott sorba visz minket, akkor
ezzel az ellenfél déli várát
fenyegetjük, és akkor ez már sakk.
Royan vett egy nagy levegıt, majd
hangosan olvasta. - A madár. Hármas és
ötös szám. Az alsóbb szint jelével, a
három karddal.
Lelépték, áthaladtak az útvesztı
ereszkedı szintjének öt
keresztezıdésén, helyzetüket minden
elágazásnál a fal kıtömbjeire írt
krétajelek alapján állapították meg.
- Ez az! - mondta Nicholas, majd
megálltak és körülnéztek.
- Nincs semmi kirívó ezen a helyen.
- Royan hangjából keserő csalódottság
áradt. - Legalább ötvenszer elmentünk
már itt. Éppolyan, mint bármely más
forduló.
- És ez pontosan az, amit Taita
akart. A pokolba is! Nyilván nem állt
szándékában kitenni ide a jelzıpóznát
azzal, hogy „X jelzi a helyet", igaz?
- Akkor most mit csináljunk? -
nézett Royan Nicholasra, és ez egyszer
teljesen tanácstalannak tőnt.
- Olvasd fel a sztélé utolsó
epigrammáját.
Royan kezében volt a jegyzetfüzet. -
A mi Egyiptomunk fekete és szentföldje
bı termést ad. Ráhúzok szamaram
horpaszára és az eke fatüskéje feltöri
a szőzföldet. Elültetem a magot és
leszüretelem a szılıt és learatom a
kalászt. Ha eljön az ideje, bort iszom
és kenyeret eszem. Követem az évszakok
ritmusát és gondozom a földet.
Royan felnézett Nicholasra. - Az
évszakok ritmusa? Itt a sztélé négy
odalára utalna? A föld? - kérdezte és
a lába alatt lévı kılapokra nézett. -
A munka jutalmának ígérete a földbıl
jön? Talán a lábunk alatt? - kérdezte.
Nicholas dobbantott lábával a
kılapokon, de a hang tompa volt és
tömör. - Csak egy módja van annak,
hogy megtudjuk. - Felemelte hangját,
mely furcsán visszhangzóit végig a
labirintuson. - Hansith! Gyere le ide!
Árkász sárga traktorának magas
ülésén ült az esıben, és szívélyes
lelkesedéssel átkozta a Bivalyok
csapatát, abban a biztos tudatban,
hogy egyetlen szót sem értenek goromba
sértéseibıl. Az esı szakaszos
rohamokban érkezett a magas hegyek
felıl. Ez még nem az igazi esıs évszak
sőrő, mindent elmosó csapadéka volt.
Mindazonáltal a folyó kitartóan
emelkedett, és a színe piszkos
kékesszürkévé vált attól az iszaptól
és hordaléktól, amit fentrıl hozott
magával.
Tudta, hogy a komoly áradás még nem
kezdıdött meg. A mennydörgés, mely
akár egy vadászó oroszlánfalka,
végigmorajlott a hegycsúcsok fölött,
még csak elıjátéka volt a hatalmas égi
zuhatagnak, mely hamarosan
bekövetkezik. Bár a folyó már Árkász
gátjának tetejét nyaldosta és üvöltve
száguldott azon az átjárón, melyet az
oldalsó völgy felé vágott, azért még
sikerült kordában tartani.
Bivalyai újabb kosarakat raktak meg
töltelékanyaggal, felhasználták az
utolsó acélhálókat is, melyek még a
kıfejtıben voltak. Amint egy elkészült
és lezárták, Árkász a traktor
markolójával felemelte és lehajtott a
Dandera partjáról. Megerısitette a
gátfal gyenge pontjait és nekilátott,
hogy egy újabb sort emeljen. Árkász
teljes egészében tisztában volt azzal
a mindent elsöprı erıvel, amit a folyó
jelent, ha egyszer elkezd átzúdulni a
gátfal tetején. Ha ez megtörténik,
akkor már nincs semmi, ami
ellenállhatna neki. Úgy sodor el egy
sziklákkal megtöltött rızsehengert,
mintha csak egy baobabág lenne. Csupán
egyetlen rés a falon, és az egész
ledıl, leomlik. Nem voltak illúziói
azzal kapcsolatban, hogy a folyó
milyen sebesen tudja befejezni
végzetes munkáját.
Tudta, hogy nem szabad megvárnia,
míg az elsı repedés megjelenik a
gátfalon, annál hamarabb kell
figyelmeztetnie Nicholast és Royant
odalenn a szakadékban. Ha a fal
megindul, akkor már túl késı lenne,
mivel a folyó könnyedén megelızhet
bármely futárt, akit értük küld.
Rendkívül pontos ítéletre van szükség,
jól kell idızítenie, és szemét
összehúzta, mivel ismét megeredt az
esı és ferdén vágott az arcába.
Ösztöne azt súgta, hogy most kéne
kihívni ıket a szakadékból a víz már
kevesebb mint harminc centire volt a
gátfal tetejétıl.
Mindazonáltal tudta, hogy Nicholas
tajtékozna, ha idı elıtt kéne
kiürítenie a munkaterületet, és ezzel
minden erıfeszítése semmivé válna.
Árkász tisztában volt azzal a rettentı
nagy veszéllyel, amit Nicholas
vállalt, és az irdatlan nagy, nyomorba
döntı költségekkel is, ami ahhoz
kellett, hogy idáig eljusson. Mielıtt
elhagyták volna Angliát, Nicholas
célzott rá, hogy milyen szorult anyagi
helyzetbe került. Árkász ugyan nem
egészen értette ezt a bonyolult
helyzetet, sem a felelısséget, amit az
jelent, ha az ember bejegyzett „név" a
Lloyd'snál, de a brit sajtó sokat írt
a dologról, így biztos volt abban, ha
ez a vállalkozás kudarcba fullad,
akkor Nicholas legközelebb már a
csıdbíróság elıtt találja magát - és
Nicholas a barátja volt.
A zápor elvonult, és a vakító, forró
napsugár áttört az alacsonyan ülı
felhıtarajok mögül. Úgy tőnt, a
folyóban áradó vízmennyiség nem
csökkent, de legalább a gátfalnál nem
emelkedett tovább a vízszint.
- Adok neki még egy órát -
dünnyögte, miközben sebességbe
kapcsolta a traktort és leereszkedett
a parton, hogy elhelyezzen még egy
hengert.
Nicholas vállvetve dolgozott együtt
Hansith csapatával, ahogy nekiláttak,
hogy felszedjék az útvesztı legalsó
szintjének burkolóköveit. A kılapok
közti illesztés annyira szoros volt,
hogy még bontóvassal is csak nehezen
tudták szétfeszíteni. Hogy idıt
takarítsanak meg, Nicholas azt a nehéz
döntést hozta, hogy a kutatás
pusztító, romboló módszerét kell
alkalmazniuk. A csapat négy legerısebb
emberét házilag gyártott
bontókalapáccsal, fanyelekre erısített
vasércdarabokkal állította be a kövek
feltörésére, hogy aztán könnyebben
kiemelhessék ıket. Lelkiismeret-
furdalása volt a kár miatt, amit az
ásatási területen okozott, de így
sokkal gyorsabban haladt a munka.
Az emberek jókedve és lelkesedése
kezdett erısen lohadni. Túl hosszú
ideje dolgoztak már az útvesztı
nyomasztó zártságában, és mindegyikük
tisztában volt vele, hogy feljebb, a
szurdokban már emelkedik a folyó
szintje, és azt is tudták, milyen
halálos veszedelmet jelent az a
hatalmas víztömeg. Az arcuk komor
volt, és nemigen nevettek, nem is
ugratták már egymást. De ami sokkal
inkább nyugtalanította Nicholast, az a
tény volt, hogy ennek a mőszaknak a
kezdetén Hansith bejelentette az elsı
szökéseket. Tizenhat embere nem jelent
meg, hogy felvegye a munkát. Éjjel
csöndesen összetekerték takaróikat,
összeszedtek minden értéket, vagy
szerszámot, amit a tábor körül
találtak, és a sötétség leple alatt
elosontak.
Nicholas tudta, hogy semmi értelme
bárkit is utánuk küldeni, túl nagy az
elınyük, már nyilván félúton lehetnek
a meredély csúcsa felé. Ez Afrika, és
Nicholas tudta: most, hogy a rothadás
elkezdıdött, gyorsan tovább fog
terjedni.
Nicholas egyfolytában tréfált,
szórakoztatta ıket, nem hagyta, hogy
valódi érzéseibıl bármit is
megsejtsenek. Vállvetve dolgozott,
verítékezett mellettük a feltáráson,
hogy megpróbálja összetartani ıket. De
tudta, ha ezek alatt a kılapok alatt
nem találnak valamit, ami
érdeklıdésüket, várakozásukat ébren
tartja, akkor meglehet, másnap arra
ébred, hogy még a szerzeteseknek és a
hőséges Hansithnak is hőlt helyét
találja.
A kılapokat az útvesztı sarkánál
kezdte kiemelni és onnan kezdve az
alagút mindkét folyosóján dolgoztak.
Kezdett elcsüggedni, ahogyan egymás
után törték fel kalapáccsal a
burkolóköveket és alattuk csupán a
kemény sziklaréteget találták, semmi
jelét bármiféle illesztésnek vagy
nyílásnak.
- Nem tőnik valami reményteljesnek -
dünnyögte Royannak, amikor rövid
szünetet tartott, hogy igyon a
vizesflaskából.
Royan sem tőnt boldognak, amint az
egyik flaskából vizet öntött Nicholas
kezére, hogy lemoshassa arcáról a
verítéket és a rátapadt piszkot.
- Lehet, hogy tévedtem a szintekre
vonatkozó szimbólumoknál - mondta. -
Ez a trükk jellemzı Taitára, olyan
kombinációkat dolgoz ki, melyek
mindkét irányba logikus megoldást
adnak. - Egy pillanatig habozott,
mielıtt Nicholas tanácsát kérte volna.
- Gondolod, hogy el kéne kezdenem
dolgozni a kombináció másik
megoldásának...
Kérdését Hansith ordítása szakította
félbe: - A Boldogságos Szőz nevére,
effendi, jöjjön gyorsan!
Mindketten megpördültek. Royan a
nagy sietségben leejtette a flaskót,
mely a lába mellett összetört. Mintha
észre se vette volna, hogy csurom víz
lett a lába, csak futott oda, ahol
Hansith állt, ütésre kész
kalapácsával.
- Mi az... - de nyomban
elhallgatott, amint mindketten
meglátták, hogy a kılapok alól Hansith
egy újabb, megmunkált kövekbıl álló
réteget tárt fel.
Ezek szépen le voltak fektetve az
alagút egyik falától a másikig,
besüllyesztették ıket a környezı
sziklákba, és olyan egyenes kötéssel
illeszkedtek egymáshoz, akár a kés
éle. Oldaluk sima volt és dísztelen,
nem volt rajtuk semmiféle vesét, vagy
jelzés.
- Mi ez, Nicky? - kérdezte Royan.
- Vagy egy újabb réteg burkolat,
vagy egy, a padlóban lévı nyílás
borítása - mondta izgatottan. - Addig
nem tudjuk meg, amíg ki nem emelünk
közülük egyet.
A kıtömbök túl vastagok és nehezek
voltak ahhoz, hogy primitív
kalapácsaikkal feltörjék, bár Hansith
megtett minden tıle telhetıt. Végül
kénytelenek voltak az elsıt körülásni
és úgy kiemelni. Öt ember kellett
hozzá, hogy az egyik végénél fogva
kiemelhessék alapjából.
- Egy nyílás van alatta. - Royan
térdre ereszkedett, hogy belessen a kı
helyén maradt őrbe. - Valamiféle
nyitott akna!
Miután az elsı kıtömböt sikerült
kimozdítani, a többihez, mely elzárta
a négyszögletes nyílást, már
könnyebben hozzáfértek. Amikor már az
összesét kivették, Nicholas
bevilágított a lámpával a sötét
aknába. Az alagút egyik falától a
másikig ért és olyan magas volt, hogy
még Nicholas is kiegyenesedhetett azon
a negyvenöt fokos lépcsın, mely lefelé
vezetett.
- Egy újabb lépcsısor - lelkendezett
Nicholas. - Most már biztos, hogy ez
lesz az, ennek kell lennie. Mostanra
már Taita is belefáradhatott ebbe a
sok hamis nyomba.
A munkások mögöttük tolongtak. Komor
hangulatuk ennek az új felfedezésnek,
és annak biztos tudatnak a hatására,
hogy ezzel újabb jutalom
ezüstdollárosokat kerestek, teljesen
elpárolgott.
- Lemegyünk? - kérdezte Royan. -
Tudom, hogy óvatosnak kellene lennünk
és ellenırizni kéne, nem vár-e újabb
csapda ránk, de nagyon szorít az idı,
Nicky.
- Igazad van, mint mindig. Eljött az
ideje annak, amikor már nem
fontolgathatunk, egyszerően mennünk
kell.
- Az óvatosságot szögre akasztjuk -
mondta Royan nevetve és megfogta
Nicholas kezét. - Menjünk le együtt.
Egymás mellett lépegettek lefelé,
mindig csak egy lépcsıfokot, miközben
a lámpát magasra tartották, és az
árnyak visszahúzódtak elılük.
- Odalenn egy terem van - kiáltott
fel Royan.
- Raktárhelyiségnek tőnik - mi az a
sok tárgy felhalmozva a fal mellett?
Több száz lehet belılük. Koporsók,
szarkofágok? - A sötét árnyak szinte
emberinek tőntek, egymás mellett, szép
sorban álltak a négyszögletes terem
falai mentén.
- Nem, azok ott az egyik oldalon,
azt hiszem, gabonáskosarak - mondta
Royan, ahogy felismerte ıket. - Azok
meg ott, a másik oldalon borosamforák.
Valószínőleg valamiféle ajándék a
halottnak.
- Ha ez egyike a sír raktárainak -
mondta Nicholas izgalomtól feszült
hangon -, akkor most már nagyon közel
vagyunk a sírhoz.
- Igen! - kiáltott fel Royan, - Nézd
- ott egy másik ajtónyílás, ennek a
raktárnak a túloldalán. Világíts oda a
lámpával!
A fénysugár kiemelte azt a
négyszögletes nyílást, mely épp
szemben volt velük, ennek a lenti
teremnek a túloldalán. Hívogató volt,
vonzotta ıket, szinte csábította.
Csaknem futva mentek le az utolsó
néhány lépcsıfokon a nádkosarakkal és
agyagkancsókkal teli helyiségbe. Ám
ahogy elérték a raktár padlójának
szintjét, mintha egy láthatatlan
akadályba ütköztek volna, mely
megtorpantotta ıket és mindketten
hátratántorodtak.
- Úristen! - kapott Nicholas a
torkához, és a hangja olyan volt,
mintha fojtogatták volna. - Vissza!
Vissza kell mennünk.
Royan lassan térdre rogyott,
miközben ı is küszködve kapkodott
levegı után.
- Nicky! - próbált sikoltani, de a
levegı megakadt tüdejében. Úgy érezte,
mintha egy acélhurok venné körbe a
mellkasát, és ahogy egyre összébb
szorul, úgy préseli ki belıle a
levegıt.
- Nicky! Segíts! - Royan fuldoklott,
akár egy partra vetett hal. Minden erı
kiment végtagjaiból, látása gyengült,
elhomályosult. Nem volt ereje
felállni.
Nicholas fölé hajolt és megpróbálta
felemelni, de már ı is csaknem
ugyanolyan gyönge volt. Érezte, hogy
lábai rogyadoznak, és már saját súlyát
se bírja tartani.
- Négy perc - gondolta
kétségbeesetten fuldokolva. Mindössze
négy percünk van. Négy perc az
agyhalál és az örök feledés. Levegıhöz
kell jutnunk.
Hátulról Royan hónalja alá
csúsztatta a karját, és a mellénél
összefőzte a kezét. Ismét megpróbálta
felemelni, de az ereje teljesen
cserbenhagyta. Hátrálni kezdett a
lépcsı felé, melyen lefelé oly
könnyedén futottak, de most minden
lépés rendkívüli erıfeszítést
igényelt. Royan már elvesztette az
eszméletét. Tehetetlenül csüngött
karjai között. Lába ernyedten követte
a kıpadlón, ahogy Nicholas vonszolta
hátrafelé. Nicholas sarka nekiütıdött
a legalsó lépcsıfoknak és majdnem
hanyatt esett. Irtóztató
erıfeszítéssel sikerült visszanyernie
egyensúlyát, és elkezdte felfelé
vonszolni Royant, akinek lába
élettelenül csúszott, zötyögött a
lépcsıfokokon. Nicholas Hansithért
akart kiáltani, hogy segítsen, de nem
volt már annyi levegı a tüdejében,
hogy akár egy hangot is ki tudott
volna préselni magából.
- Ha most elejted, akkor meghalt -
mondta magának, és újabb öt lépcsıvel
feljebb küszködte magát, miközben
tüdeje kétségbeesetten zihált, hogy
hozzájusson az értékes levegıhöz, de
mindhiába. Ereje lassanként teljesen
elszivárgott, látása elhomályosult,
eltorzult.
- Hadd lélegezzek! - könyörgött. -
Kérlek, Istenem, hadd vegyek levegıt!
Csodálatos módon, mintegy egyenes
válaszként imájára, érezte, hogy
életet jelentı oxigén jut be ziháló
torkán át testébe, és tüdeje megtelik.
Nyomban érezte, hogy ereje visszatér,
szorosabbra vette a fogást Royan
mellkasa körül, majd felemelte. Karjai
közt Royan testével feltántorgott a
még hátralévı lépcsıkön, majd az akna
szájánál elterült az alagút kılapjain,
Hansith lába mellett.
- Mi a baj, effendi? Mi történt
magával és a hölggyel? Nicholasnak nem
volt annyi levegıje, hogy
válaszolhasson neki. Royant lefektette
a szájon át történı lélegeztetés
helyzetébe, majd ütögetni kezdte az
arcát.
- Gyerünk! - könyörgött neki. -
Szólalj meg! Beszélj hozzám!
Nem jött válasz, így aztán Royan
fölé térdelt és nyitott száján át
fújta bele a levegıt, mígnem szeme
sarkából látta, hogy Royan mellkasa
lassanként megemelkedik.
Ezután visszahúzódott, amíg háromig
számolt. – Kérlek drágám, kérlek,
lélegezz! - Semmi szín nem volt Royan
sárgás, halottnak tőnı arcában.
Ismét fölé hajolt, száját a szájára
szorította és addig töltötte Royan
tüdejét saját levegıjével, míg végül
érezte, hogy megmozdul alatta.
- Ez az, drágám - mondta neki. -
Lélegezz! Lélegezz a kedvemért!
A következı lélegzetvételnél Royan
eltolta magától és támolyogva,
bizonytalanul felült, majd a
nyugtalanul fölé hajoló arcokra
meredt. A fekete arcok közt észrevette
Nicholas sápadt arcát.
- Nicky! Mi történt?
- Nem tudom biztosan - de bármi volt
is, majdnem mindketten ottmaradtunk.
Hogy érzed magad?
- Olyan volt, mintha valami
láthatatlan kéz torkon ragadott és
fojtogatott volna. Képtelen voltam
levegıt venni, aztán minden
elsötétült.
- Nyilván valamiféle gázzal van tele
a folyosó alsó szintje. Még két percig
sem voltál eszméletlen - nyugtatta meg
Royant. - Négy perc oxigénhiány kell
ahhoz, hogy beálljon az agyhalál.
- Rettenetesen fáj a fejem. - Royan
a halántékához nyomta ujjait. -
Hallottam a hangodat, ahogy hívtál.
Azt mondtad, hogy „drágám". - Royan
lesütötte a szemét.
- Csak egy kis nyelvbotlás volt. -
Nicholas felsegítette, és Royan
megingott, egy pillanatra nekidılt,
így puha, meleg melle nekinyomódott
Nicholas mellkasának.
- Megint csak köszönetet mondhatok,
Nicky. Most már oly sokkal vagyok
adósod, hogy ezt sosem leszek képes
visszafizetni.
- Biztosra veszem, hogy kiötlünk
majd valamit. Royan hirtelen tudatára
ébredt, hogy az emberek figyelik,
ezért elhúzódott Nicholastól. - Miféle
gáz lehet? És hogy került oda?
Gondolod Nicky, hogy ez is Taita egy
újabb trükkje volt?
- Nagy valószínőséggel valamiféle
bomlás gázai - mondta Nicholas. -
Mivel a folyosó alsóbb szintjein
ragadt, nyilván olyan, amely nehezebb
a levegınél. Gondolom, valószínőleg
szén-dioxid, bár lehet valami olyasmi
is, mint mondjuk a metán. Azt hiszem,
a metán is nehezebb a levegınél, igaz?
- Ezt Taita szándékosan csinálta? -
Már kezdett a szín visszatérni Royan
arcába és rohamosan javult az
állapota.
- Nem tudom, de azok a korsók és
kosarak gyanúsak. Erre a kérdésre csak
akkor tudok válaszolni, ha sikerült
megvizsgálnom a tartalmukat. -
Gyöngéden megérintette Royan arcát. -
Hogy vagy? Hogy van a fejed?
- Jobban. Most mit csinálunk?
- Kitisztítjuk a gázt a kamrából -
mondta Nicholas -, méghozzá a lehetı
leghamarabb.
Kivett egy gyertyát a biztonsági
segélycsomagból, hogy ellenırizze a
gáz szintjét az aknában. Jobb kezében
az alacsonyan tartott gyertyával,
lépésrıl lépésre haladt lefelé a
lépcsın. A gyertyaláng fényesen
lobogott, táncolt a levegı mozgására,
ahogy Nicholas ment lefelé. Aztán
hirtelen, alulról a hatodik lépcsın a
láng sárga lett, majd elaludt.
A falon krétával megjelölte a
szintet, majd felkiáltott Royannak,
aki az akna tetejénél állt: - Nos, az
legalább biztos, hogy nem metán. Még
itt vagyok. Nyilván szén-dioxid lesz.
- Ez rendkívül meggyızı teszt -
nevetett Royan. - Ha felrobban, akkor
metán.
- Hansith, hozd le a ventilátort -
kiáltott fel Nicholas a nagydarab
szerzetesnek.
Nicholas, lélegzetét visszatartva,
mintha csak egy légzıcsıvel úszna a
víz alatt, levitte a ventilátort a
legalsó lépcsıig, majd letette a terem
padlójára. A sebességet a legnagyobbra
állította, majd nyomban visszafordult
és fölment az aknában addig, míg a
krétajel fölé nem került és ott vett
egy nagy levegıt.
- Mennyi ideig tarthat, míg a gáz
kitisztul onnan? - kérdezte Royan
nyugtalanul, miközben az órájára
nézett.
- Tizenöt percenként ellenırzöm majd
a gyertyával. Egy órába telt, mire a
gáz annyira szétoszlott, hogy
lemehetett a kamrába, és ott is
levegıt vehetett. - Ezután Nicholas
szólt Hansith-nak, hogy hozzon le egy
köteg tőzifát és rakjon tüzet a
kıpadló közepén, hogy a levegı
felmelegedjen és gyorsabban
cirkuláljon.
Amíg Hansith ezzel foglalatoskodott,
Nicholas és Royan megvizsgálta az
egyik kosarat, mely a fal mellett
állt.
- Alattomos vén gazember! -
dünnyögte Nicholas félig dühödten,
félig csodálattal. - Úgy tőnik, hogy
ez trágya, fő és hullott levél
keveréke, ugyanaz, mint a komposzt.
Átmentek a másik oldalra,
leborították az egyik agyagkorsót és
szemügyre vették a port, ami
kiszóródott belıle. Nicholas
belemarkolt, ujjai közt szétdörgölte,
majd óvatosan megszagolta.
- Porrá tört mészkı! - dünnyögte. -
Bár már rég kiszáradt és nincs semmi
szaga, Taita valószínőleg valamiféle
savval itatta át. Talán ecettel
csinálta, de még a vizelet is
megteszi. Ez lebontotta a mészkövet,
és közben szén-dioxid keletkezett.
- Tehát akkor ez is egy szándékos
csapda volt - kiáltott fel Royan.
- Bár sok ezer évvel ezelıtt élt,
úgy tőnik, Taita tökéletesen tisztában
volt a bomlás folyamatával. Tudta,
hogy ezekbıl a keverékekbıl milyen
gázok keletkeznek. Sokirányú
tehetségének, amivel egyfolytában
dicsekszik, nyilvánvalóan része volt a
kémia is, ügyes vegyész volt.
- Mi több, azzal is tisztában volt,
hogy huzat vagy bármiféle légmozgás
híján ezek a nehéz, inert gázok
korlátlan ideig megmaradnak itt a
terem alján - helyeselt Royan. -
Véleményem szerint ezt az aknát egy U
csapdaként tervezte. Fogadok, hogy a
folyosó ismét emelkedni fog... -
ujjával a túlsó falon lévı, titokzatos
ajtónyílás felé mutatott -, ami azt
illeti, már innen is látom a
lépcsıket.
- Hamarosan kiderül, igazad van-e -
mondta Nicholas -, mivel most pontosan
oda megyünk - fel azokon a lépcsıkön.
Árkász kıhalmokat helyezett el a víz
szélén, hogy folyamatosan
ellenırizhesse a folyó szintjét. Úgy
figyelte ıket, akár egy tızsdeügynök
az árfolyamjelzı szalagját. Már hat
óra telt el az utolsó zivatar óta. A
völgy fölötti felhıket szétoszlatta a
forró, vakító napsütés, de az északi
horizonton továbbra is sőrőn
tornyosultak. A hatalmas, szürkésbarna
viharfelhık baljósán, fenyegetın
emelkedtek a magasba, mintegy saját,
óriási hegyláncot alkotva, melyek
mellett eltörpültek az alattuk
elterülı hegyek. Odafönn, a fennsíkon
bármelyik pillanatban ömleni kezdhet
az esı. Árkász azon töprengett, hogy
ha ez megtörténik, vajon mennyi ideig
tarthat, míg az áradat eléri ıket itt,
az Abbai-szurdokban.
Mereven lekászálódott a traktorról
és lement a partra, hogy szemügyre
vegye a kıjelzéseket. Az elmúlt óra
során a vízszint csaknem harminc
centit apadt. Erıt kellett vennie
magán, nehogy túlságosan elöntse az
optimizmus - végül is a folyónak
mindössze tizenöt perc kellett ahhoz,
hogy ugyanennyit emelkedjen. A
végkifejlet elkerülhetetlen. Az esızés
el fog kezdıdni. A folyó megárad. A
gát átszakad. Lefelé, a gátfal felé
nézett és lemondóan megcsóválta a
fejét.
İ mindent megtett, ami csak
lehetséges, hogy ezt a pillanatot
késleltesse. Több mint egy méterrel
megemelte a gátfalat és még egy sorral
megtámasztotta, hogy erısebb legyen.
Ennél többet már nem tud tenni, most
már csak annyi maradt, hogy vár.
Ahogy felmászott a partra, gépének
sárga acéljához támaszkodott fáradtan
és a Bivalyok csapata felé nézett,
akik úgy hevertek a folyóparton, akár
egy csatatér áldozatai. Két teljes
napon át dolgoztak, hogy
feltartóztassák a vizet, és mostanra
teljesen kimerültek. Tudta, hogy nem
kérheti ıket újabb erıfeszítésre; a
folyó következı támadása már legyőri,
elárasztja ıket.
Látta, hogy néhány ember megmozdul
és felül, arcukat felfelé, a folyó
felsı folyása felé fordítják. Valami
felkeltette az érdeklıdésüket.
Felmászott a traktorra és beárnyékolta
a szemét. A meredély felıl Mek Nimmur
félreismerhetetlen, zömök és erıteljes
alakja jött lefelé, terepszín
gyakorlóruhájában. Két
századparancsnoka kísérte.
Mek már távolról üdvözölte. - Hogy
tart a gátad? - kiáltotta oda arabul,
amit Árkász nem értett. - Hamarosan
esni kezd a hegyekben. Túl soká már
nem fogod tudni tartani. - Közben
azonban az ég meg a folyó felé
mutatott, amit Árkász is nyomban
megértett.
Árkász leugrott a géprıl, hogy
üdvözölje, meleg szívélyesseggel
fogtak kezet. Felismerték egymásban az
erıt és a szakmai tudást, amit
mindketten csodáltak.
Mek megragadta századparancsnokának
karját, aki beszélt angolul, és a
férfi ismét belecsöppent immár
megszokottá vált tolmácsszerepébe.
- Nem csupán az idıjárás az, ami
nyugtalanít - közölte vele bizalmasan,
halk hangon Mek, és a tolmács
közvetítette az információt Árkásznak.
- Jelentést kaptam, hogy
kormánycsapatok vonulnak fel és
helyezkednek támadó pozícióba
ellenünk. A felderítés szerint egy
teljes zászlóalj jön lefelé Debra
Maryamból, és egy másik a Szent
Frumentius kolostor alól jön felfelé
az Abbai folyó mentén.
- Bekerítı hadmozdulat, mi? - mondta
Árkász.
Mek a fordítást hallgatta, majd
komoran rábólintott. – Jókora számbeli
fölényben vannak, és nem tudom, meddig
leszek képes feltartóztatni ıket,
amikor támadásba lendülnek. Az én
embereim gerillák. Mi nem vagyunk
berendezkedve szabályos ütközetekre.
Mi amolyan bolhaháborút vívunk.
Lecsapunk, csípünk és eltőnünk. Azért
jöttem, hogy figyelmeztesselek,
készülj fel, hogy szükség esetén
azonnal vissza tudj vonulni.
- Miattam nem kell izgulnod -
dörmögte Árkász. - Remek sprinter
vagyok. A százméteres a specialitásom.
Inkább Nicholas és Royan okozhat
fejtörést, ott vannak lenn abban az
átkozott nyúlkotorékukban.
- Épp hozzájuk tartok, de közben meg
akartam szervezni a visszavonulást. Ha
harc közben elvágnának minket
egymástól, Nicholas a csónakokat a
kolostorban helyezte el. Ott
gyülekezünk.
- Rendben, Mek... - Árkász
elhallgatott, mindhárman az ösvény
felé néztek, ahol a parton lévı
emberek közt ismét izgalom támadt. -
Mi történt?
- Az egyik ırjáratom jön vissza -
Mek összehúzta a szemét. - Nyilván
valami új fejlemény van. - Aztán
elhallgatott, amikor rádöbbent, hogy
Árkász nem érti, majd arca
megváltozott, amikor felismerte azt az
apró, karcsú alakot, akit ırjáratának
emberei egy durván összeeszkábált
hordágyon hoztak.
Tessay látta, amint felé fut, és
erıtlenül felült a hordágyon. Az
emberek letették a földre, Mek pedig
letérdelt a hordágy mellé és mindkét
karjával átölelte. Egy hosszú percen
át némán ölelték egymást. Aztán Mek
gyöngéden két kezébe fogta Tessay
arcát és feldagadt, meggyötört,
sebekkel teli vonásait vizsgálgatta.
Néhány égési seb elfertızıdött, és a
szemét csak résnyire tudta kinyitni
duzzadt szemhéja miatt.
- Ki tette ezt veled? - kérdezte Mek
halkan.
Tessay érthetetlenül motyogott
fekete hegekkel teli szájával. -
Elérték, hogy...
- Ne! Ne beszélj - gondolta meg
magát Mek, mivel Tessay alsó ajkán a
seb felrepedt, és friss vér buggyant
ki belıle, mely rubinként ragyogott a
bırén.
- El kell mondanom neked -
makacskodott Tessay szaggatottan
suttogva. - Elérték, hogy elmondjak
nekik mindent. Hogy hány embered van.
Hogy te meg Nicholas mit csináltok
itt. Mindent. Ne haragudj Mek.
Elárultalak.
- Ki volt az? Ki tette ezt veled?
- Nogo és az amerikai, Helm - mondta
Tessay, és bár Mek oly gyöngéden
ölelte, akár egy apa újszülött
gyemekét, a tekintete félelmetes volt.

Az alagút alsó termébıl végre


kitisztult a gáz. Hansith tüze
fényesen, egyenletesen égett a padló
közepén, a felszálló meleg levegı
elsodorta az ártalmas kigızölgéseket,
szétoszlott az útvesztı felsıbb
szintjein, ahol a tisztább, oxigéndús
levegıvel keveredve elvesztette
mérgezı hatását. Ekkorra Royan már
teljesen kiheverte a gázmérgezés
fizikai nyomait, de önbizalma
megrendült, és hagyta hogy Nicholas
menjen elıre a lépcsın, mely a terem
túloldaláról indult felfelé.
- Ez a tökéletes gázcsapda -
mutatott rá Nicholas, amint óvatosan
haladtak felfelé. - Semmi kétség,
Taita pontosan tudta, hogy mit csinál,
amikor az alagútnak ezt a részét
megépítette.
- Biztosan arra számított, hogy
korának bármely betolakodója mostanra
már elbukott valamelyik ördögi trükkje
által, vagy eltévedt az útvesztıben,
vagy feladta és visszafordult - érvelt
Royan.
- Arról próbálsz meggyızni, hogy ez
volt Taita utolsó védelmi vonala, és
már nem tartogat számunkra több
kellemetlen meglepetést? Errıl van
szó? - kérdezte Nicholas, miközben még
egy lépcsıvel feljebb lépett.
- Nem. Az igazat megvallva,
önmagamat próbáltam meggyızni, de nem
sok sikerrel. Én már egy fikarcnyit
sem bízom benne. Mostanra már
megtanultam, hogy Taitától csakis a
legrosszabbra számíthatok. Tudom, hogy
a tetı bármelyik pillanatban rám
szakadhat, vagy megnyílik alattunk a
padló és valami tüzes kemencébe, vagy
tán még annál is rosszabb helyre
pottyanunk.
Negyven lépcsı vezetett le az alsó
terembe, és az a lépcsı, melyen most
mentek felfelé, tökéletes tükörképe
volt a másiknak. Ugyanolyan szögben
emelkedett, és a lépcsıfokok mélysége
és szélessége is megegyezett. Ahogy
fejük a negyvenedik lépcsıfok fölé
emelkedett, Nicholas végigpásztázta a
lámpával azt a tágas, kiegyenlített,
boltozatos helyiséget, mely eléjük
tárult. Szemük káprázott a szinek és
minták kavalkádjától, minden oly élénk
és gyönyörő volt, akár az esı után
virágba boruló sivatag. A falakat
festmények borították, a boltozatos
mennyezet pedig pazar volt, a
kivitelezés is csodálatos.
- Taita! - kiáltott fel Royan
reszketı, elcsukló hangon. Ezek az ı
festményei. Nincs még egy hozzá
hasonló mővész, össze sem lehet
hasonlítani senkivel. Bárhol
felismerném a munkáját.
Ott álltak a legfelsı lépcsıfokon és
ámulattól eltelve pillantottak körül.
Ezekhez mérten a hosszú folyosó
falfestményei halványnak,
mesterkéltnek tőntek, pontosan olyan
cifra hamisítványoknak, amelyek
valójában voltak. Ez egy nagy mester,
egy idıtlen zseni munkája volt, akinek
mővészete ma is éppúgy elbővöl és
magával ragad, mint négyezer évvel
ezelıtt.
Lassan, szinte önkéntelenül
lépdeltek elıre a boltozatos teremben.
Mindkét oldalon apró fülkék
sorakoztak, akár egy keleti bazár
bódéi. Mindegyik fülke bejáratát egy
magas oszlop ırizte, mely egészen a
mennyezetig ért. Mindegyik oszlop egy-
egy szobor volt, az istenek
panteonjának valamely tagját
ábrázolta. Ezek tartották,
támasztották alá a magas, boltozatos
mennyezetet.
Ahogy egy vonalba értek az elsı
fülkével, Nicholas megállt és
megszorította Royan karját.
- A fáraó kincseskamrái - suttogta.
A fülkék, a padlótól a mennyezetig,
tele voltak szebbnél szebb, csodálatos
dolgokkal.
- A bútorraktár. - Royan hangja
éppoly áhítatos volt, mint Nicholasé,
ahogy felismerte a székek, zsámolyok,
ágyak és kerevetek formáját. Odament a
legközelebbi fülkéhez és megérintette
a királyi trónt. A kartámla tekergı
bronzkígyókból és lazúrkıbıl készült.
A lábak egy oroszlán aranyból készült
mancsai voltak. Az ülıkét és a
háttámlát vadászjelenetek díszítették,
és a magas háttámla fölé aranyszárnyak
emelkedtek.
A trón mögött még temérdek pompás
bútor volt elhelyezve. Láttak egy
ráccsal takart kerevetet, melynek
oldalai ébenfából és elefántcsontból
készültek és páratlan szépségő, áttört
faragványok díszítettek. De volt ott
még több tucatnyi más tárgy is,
legtöbbjük részekre szedve, így nem
lehetett tudni, hogy mik valójában.
Nemesfémek és színes kövek olyan
bısége ragyogott rajtuk, hogy egyetlen
pillantással nem is lehetett mindezt
befogadni. A fülkék a terem mindkét
oldalán tömve voltak ezzel a
csodálatos győjteménnyel. Royan
elámulva ingatta a fejét, miközben
Nicholas vezette ıt tovább. A fülkéket
elválasztó falfelületeket a Halottak
könyvébıl vett táblák díszítették, a
fáraó pilonokon átvezetı útját
jelenítették meg, a veszélyeket, a
próbákat, a démonokat és szörnyeket,
melyek útja során leselkednek rá.
- Ezek azok a képek, melyek
hiányoztak a hosszú folyosó álsírjából
- mondta Royan. - De nézd csak meg a
király arcát. Egy igazi, élı embert
látsz. Ezek tökéletes királyi portrék.
A mellettük lévı falfestmény azt a
jelenetet ábrázolta, amikor a hatalmas
isten, Ozirisz kézen fogva vezeti a
fáraót, és megvédelmezi a körülöttük
tolongó szörnyektıl, melyek csak arra
várnak, hogy felfalhassák. Itt a
király arca olyan volt, amilyen
valójában lehetett, egy kedves,
szelíd, meglehetısen gyönge ember
arca.
- Nézd az alakokat! - értett egyet
vele Nicholas. - Ezek nem merev
fabábuk, melyek mindig jobb lábukkal
lépnek elıre. Ezek itt valódi férfiak
és nık. Anatómiailag tökéletesek. A
mővész értette a perspektivikus
ábrázolást, és alaposan tanulmányozta
az emberi testet.
A következı két fülkéhez értek és
egy pillanatra megálltak, hogy
benézzenek.
- Fegyverek - mondta Nicholas. -
Nézd meg azt a szekeret!
A szekér oldallapjait aranylevelek
díszítették, melyek elkápráztatták a
szemet. A lószerszám, a hám olyan
volt, mintha csak a lóra várna, hogy
csatába indulhassanak, és a magas
kerekek mögött az oldallapokhoz
erısített tegez tele volt
nyílvesszıkkel és dárdákkal. Az
oldallapokra Mamose kartusát
festették.
E mellett a lenyőgözı jármő mellett
harci íjak voltak felhalmozva,
melyeket elektrumból, bronzból és
aranyból készült húrral szereltek fel.
Rengeteg elefántcsont markolata tır és
csillogó, bronzpengéjő kard sorakozott
még. Aztán többkötegnyi lándzsa és
dárda. Bronzpajzsok harci jelenetekkel
és az isteni Mamose nevével díszítve.
Voltak ott krokodilbırbıl készült
sisakok és mellvértek, és Egyiptom
híres regimentjeinek egyenruhájába
öltöztetve, rendjelekkel díszítve
sorakoztak a fal mellett a király
fából készült szobrai.
Ahogy mentek tovább a folyosón,
újabb festmények és falfestmények közt
haladtak, melyek a király életét és
halálát jelenítették meg. Látták,
amint lányaival játszik és karjában
ringatja újszülött fiát. Látták
halászni, vadászni, solymászni,
tanácskozni minisztereivel és
nomarchészeivel, enyelegni
feleségeivel és ágyasaival, lakomázni
a templom papjaival.
- Micsoda krónikája ez a régi korok
életének - suttogta áhítattal Royan. -
Eddig még nem bukkantak olyan leletre,
ami ezt akár csak megközelítette
volna.
Világosan látszott, hogy a képeken
megjelenı személyek rajza élı
emberekrıl készült. Valódi, élı,
lélegzı férfiak és nık voltak, minden
arc, minden arckifejezés más volt,
melyet a mővész éles szemmel ragadott
meg és sok humorral, hatalmas
emberséggel ábrázolt.
- Az ott nyilván maga Taita -
mutatott rá Royan az eunuch
önarcképére az egyik központi képen. -
Kíváncsi lennék, vajon élt-e a mővészi
szabadsággal, vagy valóban ilyen
nemes, ilyen gyönyörő volt?
Megálltak egy pillanatra, hogy
megcsodálják ellenfelük, Taita arcát,
és belenéztek fürkészı, intelligens
szemébe. Olyan mesteri volt a mővész,
hogy miközben alaposan szemügyre
vették, a képen lévı arc is éppoly
élénk kíváncsisággal tekintett rájuk,
mint ık rá. Apró, titokzatos mosoly
játszott Taita ajkain. A festményt
lakkszerő fixálóanyaggal kenték le,
így tökéletesen megırzıdött, olyan
volt, mintha csak elızı nap festették
volna. Taita ajkai nedvesnek tőntek és
szeme lágyan, elevenen csillogott.
- A bıre világos és a szeme kék! -
kiáltott fel Royan. Bár a vörös haj
szinte biztos, hogy hennával festett.
- Hátborzongató dolog arra gondolni,
hogy bár évezredekkel ezelıtt élt,
mégis majdnem sikerült megölnie minket
- mondta Nicholas halkan.
- Vajon hol születhetett? Errıl nem
ír a tekercsekben. Talán
Görögországban vagy Itáliában? Esetleg
valamelyik germán törzsbıl származott,
vagy viking vér csörgött az ereiben?
Ezt sosem tudjuk meg, mivel
valószínőleg ı maga sem ismerte
származását.
- Ott van ismét a következı képen -
mutatta Nicholas lejjebb a csarnokban,
ahol ismét megjelent az eunuch
félreismerhetetlen arca, amint ott
térdel a tömegben, hogy hódoljon a
trónon ülı fáraó és királynıje elıtt.
– Akárcsak Hitchcock, úgy tőnik, ı is
szeret megjelenni saját alkotásaiban.
Elhaladtak kincsekkel teli fülkék
mellett, melyek tömve voltak
alabástrom-, ezüst- és aranyberakásos
bronztányérokkal, serlegekkel,
tálakkal, fényesre csiszolt
bronztükrökkel, értékes selyem-,
vászon- és gyapjúanyagok báláival,
melyek már rég kusza, megfeketedett,
felismerhetetlen formájú halmokká
enyésztek. A falakon, melyek
elválasztották ezeket a fülkéket a
következıktıl, a hikszoszok elleni
csata elevenedett meg, mely a fáraó
halálát jelentette, a hikszosz király
nyila a mellkasába fúródott. Aztán a
következı képen már Taita, az orvos
hajolt fölé sebészszerszámaival, amint
kiveszi a nyílvesszı vértıl maszatos
szakállát, mely mélyen a húsába
fúródott.
Ezután olyan fülkékhez értek,
melyekben több száz cédrusfa láda volt
elhelyezve. A ládák mindegyikére
ráfestették Mamose királyi kartusát,
és a király öltözködésének különbözı
jeleneteivel díszítették ıket: az
egyiken a szemét húzták ki fekete
festékkel, a másikon az arcát
festették fehér antimonnal és
élénkvörös arcfestékkel, majd volt
olyan, melyen borbélyai borotválták és
szolgái öltöztették.
- Ezek közül a ládák közül néhány a
királyi kozmetikumokat rejti -
dünnyögte Royan -, és itt lehet a
fáraó ruhatára is. Nyilván vannak itt
öltözékek, melyeket a túlvilági élet
különbözı alkalmain kell viselnie. Úgy
szeretném kipakolni és szemügyre venni
mindet.
A következı képek a király
menyegzıjét ábrázolták, melyen
feleségül vette az ifjú szüzet, Taita
úrnıjét. Lostris királynı arcának
minden részletét szeretettel festették
meg. A mővész gyönyörködött
szépségében, eltúlozta, minden egyes
ecsetvonása cirógatta csupasz kebleit,
és oly hosszasan idızött erényein, míg
végül megalkotta a tökéletes
nıiességet.
- Mennyire szerette ıt Taita -
dünnyögte Royan, és hangjából irigység
csendült. - Jól látszik ez minden
egyes ecsetvonásán.
Nicholas finoman elmosolyodott és
karját Royan vállára tette.
Több száz faláda volt még a
következı fülkékben is. Tetejükön a
király miniatőr képe volt, felékítve
minden ékszerével ujjain, lábujjain
temérdek győrő, mellkasa mellérmekkel
teli, karján arany karperecek
ragyogtak, csuklóján karkötık. Az
egyik portrén az egyesített Egyiptom
két királyságának kettıs koronáját
viselte, a vörös és a fehér koronát,
homloka: a keselyő- és a kobrafejjel.
Egy másikon a kék harci korona volt a
fején, a harmadikon a Nemes korona,
melynek aranyból és lazúrkıbıl készült
szárnyai befedték a fülét.
- Ha ezen ládák mindegyike a
fedelükön lévı kincset tartalmazza...
- Nicholas hirtelen elnémult, képtelen
volt folytatni a gondolatot. Egy ilyen
gazdagság lehetısége rémisztı volt, és
a képzelet megtorpant mérhetetlen
nagysága elıtt - Emlékszel rá, hogy
mit írt Taita a tekercsekben? „Net
hiszem, hogy eddig egyszerre, ennyi
kincset valaha is felhalmoztak volna
egy helyen"? - kérdezte tıle Royan. -
Úgy tőnik, hogy ez még mind itt van,
egyetlen drágakı, egyetlen morzsányi
arany sem hiányzik belıle. Mamose
kincse érintetlen.
A kincstár után volt még egy
polcokkal teli fülke, melyeke az
usébti figurák sorakoztak: babák,
melyek zöldmázas, kerámiafigurák
voltak, vagy cédrusfából faragták
ıket. Egy egész seregnyi apró szobor,
férfiak és nık, minden féle szakma és
foglalkozás képviselıi. Voltak köztük
papok, írnokok, jogászok, orvosok,
kertészek, földmővesek, pékek és
sörfızık, szolgálólányok, táncosnık,
varrónık és mosónık, katonák,
borbélyok és egyszerő munkások.
Mindegyiknek ott volt a kezében
foglalkozása szerszáma,
elengedhetetlen kelléke. Ezek
elkísérik a királyt a túlvilágra és
ott dolgoznak a fáraó helyett,
elılépnek, hogy elvégezzenek bámily
szolgálatot, amennyiben erre a többi
isten a királyt felszó-lítja.
Végül Nicholas és Royan e mesés
csarnok végére ért, ahol egy sor
magas, szabadon álló háló állta
útjukat, melyek egykoron finom, fehér
vászonból voltak, de mostanra már a
bomlás szalagokra, csíkokra foszlatta
ıket és koszosak, kopottak voltak,
akár egy régi pókháló. Ám azok a
csillogó arany csillagok és rozetták,
melyek ezeket a függönyöket
díszítették, még mindig ott csüngtek
rajta, akár a halász hálóján fennakadt
hal. Ezen a légies, selyempamacsokból
és arányló csillagokból álló hálón át
halványan látták egy újabb ajtónyílás
körvonalait.
- Ez lesz az igazi sír bejárata -
suttogta Royan. - Most már csupán egy
vékony fátyol van köztünk és a király
között.
Egy kicsit tétováztak a bejárat
elıtt, valami furcsa érzés kerítette
hatalmába ıket, mintha vonakodtak
volna megtenni ezt a végsı lépést.

Régi harcosként Mek Nimmur már


látott és kezelt minden elképzelhetı
sérülést, ami egy embert a csatatéren
érhet. Kis gerillacsapatában nem volt
orvos, de még egy egészségügyis sem.
Mek maga látta el a legtöbb sérülést,
ezért elsısegélycsomagja mindig kéznél
volt.
Embereivel bevitette Tessayt az
egyik kunyhóba, a kıfejtı közelében,
és mivel itt a magas fő eltakarta
ıket, levette róla széttépett, rongyos
ruháit, majd lekezelte sérüléseit.
Fertıtlenítette az égéseket meg a
horzsolásokat, és a legcsunyábbakra
tiszta, tábori kötést tett. Ezután
gyöngéden a hasára gördítette, és
letörte a széles hatáskörő
antibiotikumokkal elıre feltöltött,
egyszer használatos fecskendı tőjének
védıampulláját.
Tessay összerándult a tőszúrásra, és
Mek azt mondta: - Nem vagyok valami jó
orvos.
- Nekem viszont más nem is kellene.
Jaj Mek! Azt hittem, hogy többé már
nem látlak. Ettıl jobban féltem, mint
a haláltól.
Mek segített neki felöltözni abba a
több számmal nagyobb tartalék ruhába,
egy pólóba meg gyakorlóöltözékbe, amit
a csomagjából vett elı. A zubbony
ujját felhajtotta, minden mozdulata
rendkívül gyöngéd volt. A keze most
egy szeretı, és nem egy katona keze
volt.
- Rettentı csúnya lehetek - suttogta
Tessay duzzadt, fekete sebekkel teli
ajkaival.
- Gyönyörő vagy -- mondta Mek. --
Nekem te mindig gyönyörő leszel. -
Óvatosan, nehogy a nyílt égési
sebekhez nyúljon, megérintette Tessay
arcát.
Abban a pillanatban lövést
hallottak. Még halk volt, távoli, az
esık északi szele sodorta magával.
Mek nyomban felállt. - Elkezdıdött.
Nogo végre támad.
- Ez az egész az én hibám. Elmondtam
neki...
- Nem - mondta neki Mek
határozottan. - Nem a te hibád. Azt
tetted, amit tenned kellett. Ha nem
teszed meg, akkor még ennél is
csúnyábban elbántak volna veled. Akkor
is megtámadtak volna minket, ha nem
mondasz el nekik semmit.
Fogta hevederövét és a derekára
csatolta. Távolról hallották a
becsapódó aknavetı lövedékek
robbanását.
- Most már mennem kell - mondta Mek
Tassaynek.
- Tudom. Ne aggódj miattam.
- Én mindig aggódni fogok miattad.
Ezek az emberek levisznek téged a
kolostorba. Az a gyülekezési hely. Ott
várj rám. Nem reménykedhetem abban,
hogy sokáig fel tudom tartóztatni
Nogót. Túl erıs. Hamarosan visszajövök
hozzád.
- Szeretlek - suttogta Tessay. -
Örökké várni fogok rád.
- Az én asszonyom vagy - mondta neki
Mek mély, lágy hangján, majd fejét
lehajtva kiment a kunyhóból és eltőnt
Tessay szeme elıl.

Amikor Nicholas megérintette a háló


keretét, még ettıl a kis mozdulattól
is apró anyagdarabkák szakadtak ki
belıle és lehulltak a padló
kılapjaira. Az anyagba tapadt
aranydíszítés csilingelt a kövön. Most
már volt egy nyílás a függönyön, mely
elég nagy volt ahhoz, hogy átlépjenek
rajta. Ott találták magukat a belsı
ajtónyílás elıtt. Az egyik oldalon a
hatalmas isten, Ozirisz ırizte,
mellkasán keresztezett kezében a
korbácsot és a pásztorbotot tartotta.
A szemközti oldalon a felesége, Ízisz
állt holdkoronával és a szarvakkal a
fején. Szemük üresen meredt az
örökkévalóságba, és arcuk derősen
nyugodt volt. Nicholas és Royan
elhaladt e három és fél méter magas
szobrok között, és végre ott találták
magukat Mamose igazi sírjában.
A boltozatos mennyezetet és a
falakat borító festmények itt egészen
más minıséget képviseltek - mind
formális volt és a klasszikus mővészet
szabályait követte. A színek
sötétebbek, komorabb árnyalatúak
voltak, és a minták sokkal
bonyolultabbak. Maga a kamra kisebb
volt, mint ahogy várták; épp csak
akkora, hogy elférjen benne az isteni
Mamose fáraó hatalmas
gránitszarkofágja.
A szarkofág mellmagasságig ért.
Oldallapjait féldombormővek
díszítették, a fáraó és más istenek
életének jelenetei elevenedtek meg
rajtuk. A kıbıl készült fedılap a
fekvı király életnagyságú alakját
formázta. Nyomban látták, hogy még
mindig az eredeti helyén van, mivel az
agyagpecsétek, amivel Ozirisz papjai
lezárták a fedılapot, érintetlenek
voltak. A sírt még sosem háborgatták.
A benne lévı múmia zavartalanul feküdt
itt az eltelt évezredek során.
De nem ez volt az, ami
megdöbbentette ıket. Volt itt két
tárgy, ami nem illett az egyébként
klasszikusan tökéletes sírba. A
szarkofág tetején egy hatalmas harci
íj feküdt. Majdnem olyan hosszú volt,
mint amilyen magas Nicholas, és húrját
teljes hosszában rátekert, csillogó
elektrum borította, az aranynak és az
ezüstnek egy olyan ötvözete, melynek
képlete még valamikor az ókorban
elveszett, a feledés homályába merült.
A másik tárgy, melyet sosem tettek
be egy királyi sírba, a szarkofág
lábánál állt. Ez egy apró emberi alak
volt, egy usébti figura. Egyetlen
pillantás elég volt ahhoz, hogy
lássák: e kis faragott szobor mővészi
minıséget képviselt, és mindketten
nyomban felismerték a vonásait.
Mindössze néhány perce látták ezt az
arcot a síron kívül, a csarnok falára
festve.
Mintha Taita tekercseinek szavai
visszhangoztak volna a sír falai
között és szentjánosbogárként lebegtek
volna a szarkofág fölött:

Amikor utoljára álltam meg a királyi


szarkofág mellett, minden munkást
kiküldtem. Én leszek a legutolsó, ki
elhagyja a sírt, és utánam a bejáratot
lezárjuk.

Amikor magamra maradtam, kinyitottam


a magammal hozott csomagot. Kivettem
belıle a hosszú íjat, a Lantanát.
Tanus úrnım után nevezte el így, és én
csináltam neki. Ez az utolsó ajándék,
amit kettınktıl kapott. Rátettem
koporsójának lezárt köfedelére.

A csomagban volt még valami. Az a


fából készült usébti figura, amit én
faragtam. Letettem a szarkofág
lábához. Miközben faragtam, három
réztükröt állítottam fel, hogy minden
szögbıl tanulmányozhassam vonásaimat,
s így hő képmásom legyen. A bábu egy
aprócska Taita volt.

Talapzatára a következı szavakat


véstem...

Royan letérdelt a koporsó lábánál és


felvette az usébti figurát.
Tiszteletteljesen megfordította a
kezében és szemügyre vette a figura
talapzatára vésett hieroglifákat.
Nicholas letérdelt mellé. - Olvasd
fel nekem - mondta.
Royan halkan engedelmeskedett. - A
nevem Taita. Orvos vagyok és költı.
Építész vagyok és filozófus. A barátod
vagyok. Majd én felelek helyetted.
- Tehát mindez igaz - suttogta
Nicholas.
Royan visszatette az usébti figurát
pontosan oda, ahol találta, majd, még
mindig térdelve, Nicholas felé
fordult.
- Ilyen pillanatot még soha nem
éltem át - suttogta. - Szeretném, ha
sosem érne véget.
- Ez sosem ér véget, drágám -
felelte Nicholas. - Te meg én még csak
most kezdünk bele.
Mek Nimmur figyelte, ahogy jönnek, a
hegy lejtıjének alján haladtak. Egy
bozótharcos gyakorlott szeme kellett
hozzá, hogy észrevegye mozgásukat a
sőrő bozótban, a tövises cserjék közt.
Ahogy felbecsülte erejüket, rémült
döbbenet nyilallott belé. Ezek elit
csapatok, a háború hosszú évei
edzették ıket harcosokká. Egykoron
együtt küzdött velük Mengisztu
zsarnoksága ellen, és valószínőleg
azok közül az emberek közül odalenn
sokat ı maga képzett ki. És ezek most
ellene jönnek. Ilyen a háború és az
erıszak körforgása ezen a meggyötört
kontinensen, ahol a végeláthatatlan
küzdelmet egyfolytában táplálták az
ısi törzsi ellentétek, az új korszak
politikusainak kapzsisága és
korruptsága és ehhez párosuló,
idejétmúlt ideológiájuk.
De ez most nem az okfejtések
pillanata, gondolta, keserően, és
megpróbálta minden gondolatát az
alatta kialakuló csata taktikájára
fordítani. Igen! Ezek az emberek
nagyon jók. Már abból is látszott,
ahogy elırenyomultak, úgy lopakodtak a
bozóton át, akár a szellemek. Tudta,
hogy minden egyes emberre, akit
sikerült észrevennie, legalább egy
tucat másik jut, akik láthatatlanok
maradtak.
- Egy századnyi haderı - gondolta,
és végigpillantott saját kis csapatán.
Tizennégy ember a sziklák közt, csak
abban reménykedhetnek, hogy addig
sikerül kemény csapást mérniük
ellenfelükre, amíg rendelkeznek a
meglepetés erejével, majd gyorsan
visszavonulnak, mielıtt Nogo belıhetne
aknavetıit a hegytetırıl.
Felnézett az égre és eltőnıdött,
vajon Nogo bevonta-e a légierıt is.
Harmincöt perc a repülési ideje egy
olyan szovjet típusú Tupoljev
bombázónak az addiszi légi bázisról,
és már szinte érezte is a napalm édes
szagát a párás szélben és látta a
feléjük gördülı, mindent letaroló
lángfelhıket. Ez volt az egyetlen
dolog, amitıl az emberei igazán
rettegtek. De itt most nem lesz
légicsapás - ezúttal nem, döntötte el
magában. Nogo és a fizetı gazdája, az
a német von Schiller a zsákmányt
akarta abból a sírból, amit Nicholas
Quenton-Harper fedezett fel a
szurdokban. Nem akarnak ık osztozkodni
azokkal a pénzes politikai fejesekkel
ott Addiszban. Nem akarják felhívni a
kormány figyelmét magukra, meg az ı
kis privát kampányukra itt az Abbai-
szurdokban.
Ismét lenézett a lejtıre. Az
ellenség szépen mozgott elıre,
felvonultak a hegy körül, hogy
keresztezzék a Dandera folyó mentén
haladó csapást. Hamarosan fel kell
küldeniük egy járırt, hogy oldalról
biztosítsa a továbbhaladásukat. Igen,
ott vannak. Nyolc, nem, tíz ember
levált az elırenyomulás fıirányától,
és alatta jönnek óvatosan, felfelé a
lejtın.
- Hagyom, hogy egészen közel érjenek
- döntötte el. - Szeretném mindet
elkapni, de ez túl vérmes remény.
Megelégszem néggyel vagy öttel is, és
az se baj, ha ottmarad néhány
üvöltözve a bozótban. - Kegyetlen
vigyor jelent meg az arcán. - Mi sem
őzi ki jobban a bajtársból a harci
szellemet, mint egy hassérüléses ember
sivítása, ez arra készteti ıket, hogy
inkább lehúzzák a fejüket.
Átnézett a sziklákkal teli lejtıkre
és látta, hogy könnyő RPD gépfegyvere
tökéletesen van elhelyezve ahhoz, hogy
pásztázni tudja elırenyomulásukat.
Szalim, a géppuskás mővészként bánt
fegyverével. Meglehet, hogy sikerül
akár ötnél többet is kiiktatniuk.
- Majd meglátjuk - gondolta Mek -,
de jól kell idızíteni. Látta, hogy
közvetlenül alatta, a sziklavonulaton
egy hasadék tátong.
- Nyilván nem akarják majd kitenni
magukat annak, hogy a nyílt, fedezék
nélküli sziklaszakaszon haladjanak át
- következtetett. - Valószínőleg
errefelé fognak felzárkózni, hogy
átosonjanak a hasadékon. Az lesz a
pillanat.
Visszanézett az RPD-re. Szalim ıt
figyelte, a jelzésére várt. Mek ismét
lenézett a lejtın.
- Igen - gondolta. - Kezdenek
felzárkózni. A bal oldalon az a nagy
egység már kimozdult helyzetébıl. Az a
kettı meg középütt már kezd a hasadék
felé tendálni.
Nogo embereinek terepszín öltözéke
tökéletesen beleolvadt a bozótosba,
fegyvereik csövét meg rongyokba,
terepszín hálókba tekerték, hogy a
napfényt ne verjék vissza. Szinte
láthatatlanok voltak a bozótban;
csupán mozgásuk és bırszínük árulta el
ıket. Most már olyan közel voltak,
hogy Mek idınként már szemük
fehérjének csillanását is észrevette,
de még mindig nem sikerült megtalálnia
a gépfegyveresüket.
Azt elsıre el kell hallgattatnia. -
Á, igen – gondolta megkönnyebbülten. -
Ott van. A jobbszárnyon. Csaknem
elkerülte a figyelmemet.
A férfi alacsony volt és zömök, a
válla széles, a karja pedig hosszú,
akár egy majomé, és a gépfegyvert
könnyedén hozta a csípıjén. Egy
szovjet gyártmányú 7.62 mm-es RPD
volt.
A széles vállon átvetett
tölténytárban a rézlövedékek
csillanása árulta el a férfit.
Mek egy kicsit lejjebb hasalt a
fedezékül szolgáló szikla tövénél.
AKM-jét gyorstüzelésre állította, és
arcát a fegyver falusára helyezte. Ez
saját fegyvere volt. Egy addiszi
fegyvermőves beszabályozta neki, a
csövet becsiszolta és üvegszállal
ágyazta be a tusba. Mindez azért volt
szükséges, hogy növeljék a célzási
pontosságát ennek a pontatlan harci
fegyvernek. Még így sem volt
mesterlövészpuska, de ezeknek a
változtatásoknak a révén számíthatott
rá, hogy minden száz méterrıl leadott
lövése öt centiméteres szórási
pontossággal ér célba.
A férfi, aki az RPD-t hozta felfelé
a lejtın, most már mindössze ötven
méternyire volt alatta. Mek jobbra
pillantott, hogy megbizonyosodjék
róla, a másik három a hasadék felé
tart-e, ahol Szalim egyetlen
sorozattal leszedheti ıket; aztán
becélozta az RPD gépfegyveres hasát,
célpontként az övcsatját használta, és
tüzelt, leadott egy hármas sorozatot.
Az AKM erısen felfelé húzott és a
hármas dörrenés belehasított
dobhártyájába, de Mek látta, hogy
lövedékei célt értek, szép sorban
emelkedtek felfelé a férfi törzsén. Az
elsı mélyen a hasát érte, a második a
gyomorszáját, a harmadik pedig a
nyakát. A férfi megpördült, karja
rángatódzva a levegıbe emelkedett,
majd hátrazuhant és eltőnt a sőrő
aljnövényzetben.
Mek emberei mindenünnen tüzeltek.
Szerette volna tudni, vajon Szalimnak
hányat sikerült elsıre leszednie, de
már nem volt mit nézni. Az ellenség
mind egy szálig fedezékbe vonult.
Halvány lıporfüsttıl kéklett a levegı,
ahogy viszonozták a tüzet, és a bozót
reszketett, rázkódott a torkolattőz
dörejétıl meg a visszarúgó
fegyverektıl.
Majd a tőzharc zajában, a sziklákról
visszapattanó golyók süvítése
közepette egyikük felüvöltött.
- Eltaláltak. Allah nevére kérlek,
segítsetek! – Kiáltása kísértetiesen
visszhangzott, és az ellenséges tőz
érezhetıen lanyhult. Mek újabb tárat
helyezett AKM-jébe.
- Énekelj, kis madaram. Énekelj! -
dünnyögte kíméletlenül.

Nicholas, Hansith és még nyolc férfi


együttes erejére volt szükség ahhoz,
hogy fel tudják emelni a kıszarkofág
tetejét. A súlya alatt tántorogva,
óvatosan lehelyezték a sír fala mellé.
Ezután Royan és Nicholas felállt a
szarkofág talapzatára és belenézett.
Odabenn, a kıhöz pontosan
illeszkedve egy hatalmas fakoporsó
feküdt. Ennek a tetején is a fáraó
alakja volt. Halotti testtartásban,
mellkasán keresztezett kezében a
korbáccsal és a pásztorbottal
ábrázolták. Az aranyozott koporsót
féldrágakı-berakással díszítették. A
király másának arckifejezése derősen
nyugodt volt.
Kiemelték a koporsót a szarkofágból,
és ez könnyebb volt, mint a kı
fedılap. Nicholas óvatosan
felhasította az aranyozott pecsétet és
a keményre száradt gyantaréteget, mely
a koporsó fedelét rögzítette. Ebben
egy újabb koporsót találtak, mely
tökéletesen illett az elızıbe, majd,
miután ezt is kinyitották, egy újabb
koporsóra bukkantak. Olyan volt ez,
mint azok az orosz babák, melyekben,
ha szétnyitjuk ıket, mindig egy
kisebbet találunk.
Végül összesen hét koporsó volt,
mindegyik egyre díszesebb, egyre
gazdagabban ékesített, mint az azt
megelızı. A hetedik koporsó alig
valamivel volt nagyobb, mint egy
ember, és aranyból készült. A csillogó
fém ezernyi tükörként verte vissza a
lámpák fényét, és vakító sugarai
bevilágítottak a sír minden zugába.
Amikor végül kinyitották az
aranykoporsót, azt látták, hogy
virágokkal van tele. A szirmok már
elszáradtak, kifakultak, így aztán
színük olyan volt, mint a szépiafesték
színe. Illatuk már réges-rég
elenyészett, így csupán az ódonság
átható szaga csapta meg orrukat. A
szirmok már olyan szárazak,
papírszerőek voltak, hogy amint
hozzáértek, nyomban szétporladtak. A
kifakult virágok alatt egy réteg
rendkívüli finomságú vászon hevert;
egykoron minden bizonnyal hófehér
volt, de mostanra már a kor
megbarnította, és a virágok kicsorduló
levének foltjai tarkították. A lágyan
redızött anyag alatt ismét az arany
csillogását látták.
A koporsó két oldalán állva,
Nicholas és Royan visszahajtotta a
hálófinomságú vásznat. Halkan reccsent
és szakadt ujjaik között, akár a
selyempapír, de amint sikerült
lefejteniük, akaratlanul is
felszisszentek a csodálattól, amikor
meglátták a fáraó halotti maszkját.
Csupán egy árnyalattal volt nagyobb,
mint egy ember feje, de minden
részletében tökéletes. A fáraó
vonásait örök idıkre megırizte ez a
rendkívüli mőalkotás. Néma csodálattal
meredtek a fáraó obszidiánból és
hegyikristályból készült szemébe, és a
fáraó szomorúan, szinte vádlón nézett
vissza rájuk.
Hosszú idı telt el, mire bármelyikük
is annyi bátorságot és önbizalmat
győjtött, hogy leemelje a múmia
fejérıl. Ám, amikor megtették, újabb
bizonyítékát találták annak, hogy az
ókorban kicserélték a király és
katonai parancsnokának, Tanusnak a
holttestét. Az elıttük fekvı múmia
számára szemmel láthatóan túl kicsi
volt ez a koporsó. Részben letekerték
róla pólyáját és bepréselték a koporsó
belsejébe.
- Egy királyi múmia pólyája alá több
száz varázserejő tárgyat és amulettet
helyeznek el - suttogta Royan. - Ez
nem egy király, hanem egy nemes
egyszerően bepólyált holtteste.
Nicholas leemelte a kötés belsı
rétegét a halott fejérıl, mely alól
sőrő, tömött hajfonat tárult szemük
elé.
- Mamose fáraóról a csarnok falán
lévı portrék alapján kiderült, hogy
haját hennával festette - dünnyögte
Nicholas. És nézd ezt.
A fonat színe olyan volt, mint
Afrika szavannáinak füve télen, arany
és ezüst.
- Most már semmi kétség. Ez itt
Tanus teste. Tanusé, aki Taita barátja
és a királynı szeretıje volt.
- Igen - helyeselt Royan, és szeme
könnyektıl volt fátyolos. - İ az igazi
apja Lostris fiának, aki aztán idıvel
Tamose fáraó lett, és ıse nagy
királyok egész sorának. Tehát ez az az
ember, kinek vére végig ott folyik az
ısi Egyiptom történetében.
- Ily módon legalább oly hatalmas
volt, mint bármelyik fáraó - mondta
Nicholas csöndesen.
Royan tért hamarabb magához. - A
folyó! - kiáltotta éles hangon, - Nem
hagyhatjuk, hogy mindez ismét
eltőnjön, és a folyó eltemesse.
- De abban sem reménykedhetünk, hogy
mindet sikerül kimenekítenünk. Túl sok
ez. Hatalmas mennyiségő kincs van itt.
A mi idınk pedig már csaknem lejárt,
úgyhogy ki kell választanunk a
legszebb és legfontosabb darabokat, és
bepakolnunk a ládákba. Csak Isten a
tudója, vajon maradt-e legalább erre
idınk.
Így aztán eszeveszett tempóban
dolgoztak, hogy kihasználják a még
rendelkezésükre álló maradék idıt. A
szobrok, a falfestmények, a bútorok,
fegyverek, az ünnepi lakomák
eszközeinek és a ruhatárnak a
kimenekítésére még csak gondolni sem
tudtak. A hatalmas, aranyozott
szekérnek is ott kell maradnia azon a
helyen, ahol négyezer éven át állt.
Az aranymaszkot levették Tanus
fejérıl, de a múmiát benne hagyták a
legbelsı koporsóban. Ezután Nicholas
elküldetett Mai Metemmáért. Az öreg
apát húsz szerzetessel jött, hogy
átvegye annak az ısi szentnek a
relikviáit, melyet segítségéért neki
ígértek. Tiszteletteljesen, lassú,
mély énekszó mellett vitték Tanus
koporsóját új, végsı pihenıhelyére a
kolostor maqdasába.
- Az öreg hıssel legalább
tisztelettel bánnak - mondta Royan
halkan. Ezután körülnézett a sírban. -
A lelıhelyet nem hagyhatjuk itt így,
széthajigált koporsókkal és
koporsófedelekkel – tiltakozott Royan.
- Olyan, mintha sírrablók jártak volna
itt.
- Sírrablók, hisz mi pontosan azok
is vagyunk - mosolygott rá Nicholas.
- Nem, mi régészek vagyunk - vágott
vissza hevesen Royan -, és meg kell
próbálnunk ennek megfelelıen
viselkedni.
Így aztán visszahelyezték egymásba a
hat megmaradt koporsót, majd ezeket a
nagy szarkofágba, végül visszatették
rá a tömör kılapot is. Csak ezután
engedte meg Royan, hogy kiválogassák
és becsomagolják azokat a kincseket,
amelyeket magukkal visznek.
Minden kétséget kizáróan a halotti
maszk volt az egész sírban a
leggyönyörőbb darab. Szépen bele is
fért az egyik ládába, Taita fából
készült usébtijével együtt, majd
Styrofoammal kitöltötték a fennmaradó
helyet, hogy ezek a mőkincsek teljes
biztonságban legyenek. Royan vízálló
viaszkrétával ráírta a tetejére:
„Maszk és Taitausébti."
A végsı válogatás szükségképpen
kapkodó és felületes volt. Nem tudták
felnyitni a csarnok fülkéiben
felhalmozott cédrusfa ládák
mindegyikét. Maguk a festett és
aranyozott ládák is felbecsülhetetlen
értékő tárgyi leletek voltak, így a
nekik kijáró tisztelettel kellett
volna bánni velük. Végül úgy
döntöttek, hogy a fedeleken lévı
illusztrációkat veszik alapul. Nyomban
kiderült, hogy ezek valóban a ládák
tartalmának pontos leltárát,
lajstromát adják. Abban a ládában,
melyen a fáraó fejét a kék harci
korona ékesítette, valóban a koronát
találták egy aranyozott bırpárnán, ami
tökéletesen illeszkedett és védte a
rajta lévı kincset.
Még ez alatt a rövid idı alatt is,
ami a rendelkezésükre állt, szinte
beleszédültek a temérdek, lenyőgözı
tárgyba, ami a szemük elé tárult,
ahogy kiválogatták és kinyitották a
cédrusfa ládákat. Nemcsak a kék korona
volt ott, hanem az egyesült
királyságok vörös és fehér koronája,
meg a pompás Nemes korona is, és
mindhárom olyan csodálatos állapotban
maradt meg, mintha csak aznap reggel
emelték volna le a fáraó homlokáról.
Kezdettıl fogva elsıdleges szempont
volt, hogy csak olyan leletek jöhettek
szóba, amelyek beleférnek a
lıszeresládákba. Ha túl nagy, akkor
bármily értékes, bármekkora a
történelmi jelentısége, le kell
mondaniuk róla és itt kell hagyniuk a
sírban. Szerencsére a királyi
ékszereket tartalmazó cédrusfa ládák
közül sok kényelmesen belefért a
fémládákba úgy, hogy nem csupán
tartalmukat, de magukat a ládákat is
magukkal vihették. Mindazonáltal a
nagyobb tárgyakat, a koronákat meg a
hatalmas ékkövekkel kirakott, arany
mellérmeket újra kellett csomagolniuk.
Ahogy megteltek a lıszeresládák,
levitték ıket a lepecsételt ajtó
elıtti pihenıre, készen arra, hogy
onnan kivihessék a sírból. A hosszú
folyosó nyolc istenszobrát tartalmazó
ládákkal együtt összesen negyvennyolc
ládát csomagoltak be és vettek
lajstromba, amikor meghallották Árkász
félreismerhetetlen akcentusát a lépcsı
felıl.
- İrnagy, hol a pokolban vagy?
Tovább már nem szarakodhatsz itt.
Gyerünk, öregem! Húzd innen a beled,
de gyorsan. A folyó már árad, és a gát
bármelyik pillanatban átszakadhat.
Árkász jött rohanvást fel a lépcsın,
de még ı is megtorpant a csodálattól
és az áhítattól, amint elıször
pillantotta meg Mamose fáraó
temetkezési csarnokának pompáját.
Beletelt néhány percbe, míg magához
tért a döbbenettıl és ismét régi,
prózai önmaga lett.
- Komolyan beszélek, ırnagy! Itt
percekrıl, nem órákról van szó. Annak
a rohadt gátnak mindjárt annyi.
Ezenfelül, Mek a hasadék felsı
részénél, a hegyek közt harcol. Még
Taita medencéjében, a szikla aljánál
is hallani a lövéseket. Neked és
Royannak ki kell jönni innen, méghozzá
gyorsan, és nem tréfálok!
- Rendben, Árkász. Már megyünk is.
Menj vissza a lépcsı aljánál lévı
terembe. Láttad ott lenn azokat a
lıszeresládákat? – Árkász bólintott,
mire Nicholas gyorsan folytatta.
Cipeltesd ki innen ıket az emberekkel.
Vigyétek le a kolostorhoz. Szeretném,
ha te felügyelnéd a dolognak ezt a
részét. Mi majd a többivel utánatok
megyünk.
- Ne piszmogj már itt, ırnagy. Az
életed többet ér, mint ez a halom régi
szar. Máris indulj kifelé!
- Jól van, megyünk már, Árkász. De
Royan elıtt ne nevezd ezt egy halom
régi szarnak. Ha meghallja, komoly
bajnak nézhetsz elébe.
Árkász vállat vont. - Ne mondd, hogy
nem figyelmeztettelek. - Azzal
megfordult és elindult lefelé a
lépcsın.
- Tudod, hogy hol vannak elrejtve a
csónakok - kiáltott utána Nicholas. -
Ha elıbb érnél oda, mint én, fújd fel
ıket és a ládákat rögzítsd le. Máris
megyünk utánad.
Abban a pillanatban, hogy Árkász
elment, Nicholas végigrohant a
csarnokon oda, ahol Royan még mindig a
kincseken dolgozott.
- Ennyi! - kiáltott rá. - Nincs több
idınk. Gyerünk kifelé.
- Nicky, nem hagyhatjuk itt...
- Kifelé! - Nicholas megragadta
Royan karját. - Azonnal mennünk kell.
Hacsak nem akarsz állandó jellegő
lakhelyként osztozni Tanusszal ezen a
síron.
- Nem lehetne, hogy csak...
- Nem, te ırült nıszemély! Azonnal!
A gát bármelyik pillanatban
átszakadhat.
Royan kitépte magát Nicholas
szorításából és felmarkolta a lábánál
lévı, nyitott ládában maradt
ékszereket, és nekilátott, hogy
betömködje ıket a zsebeibe.
- Ezeket nem hagyhatom itt.
Nicholas a derekánál fogva
megragadta és a vállára kapta Royant.
- Megmondtam, hogy komolyan beszélek -
mondta fenyegetın, majd végigfutott
vele a csarnokon.
- Nicky! Tegyél le! - Royan dühödten
rúgkapált, de Nicholas csak futott
vele tovább lefelé, a lépcsı alján
lévı terembe.
Hansith és emberei már az utolsó
néhány megrakott lıszeres ládát vitték
felfelé a terem túlsó oldalán. A
ládákat fejükön könnyedén
egyensúlyozva, fürgén mentek felfelé a
lépcsın.
Itt Nicholas ismét letette Royant. -
Megígéred, hogy most már jól viseled
magad? Ez nem játék. Ez már halálosan
komoly - valóban halálosan, ha idelenn
ragadunk.
- Tudom. - Royan arca bőnbánó volt.
- Csak egyszerően nem bírtam
elszakadni, annyi mindent otthagyni.
- Ebbıl elég! Menjünk! - Nicholas
megragadta a kezét és maga után
vonszolta. Az elsı néhány lépés után
Royan kirángatta a kezét és komolyan
futni kezdett, még le is hagyta
Nicholast, úgyhogy pár lépéssel elıtte
érte el a lépcsı tetejét.
A hordárok még terhükkel megrakodva
is tempósan haladtak. Ahogy beérték a
hosszú, sietısen haladó sort, Nicholas
és Royan, hála a sarkokon lévı
jeleknek, úgy jutottak le a központi
lépcsın a rommá dılt hosszú folyosóig,
hogy mindenütt jó irányba fordultak,
sehol se tévedtek el. Árkász a
lepecsételt ajtó romjainál várt és
megkönnyebbülten felnyögött, amikor a
hordárok közt meglátta ıket.
- Mintha azt mondtam volna neked,
hogy igyekezz és készítsd elı a
csónakokat - kiáltott rá Nicholas.
- Nem mertem megbízni benned,
tartottam tıle, hogy valami állati
baromságot csinálsz. - Árkász
szerencsétlen képet vágott. - Meg
akartam bizonyosodni róla, hogy nem
lıdörögsz itt tovább.
- Igazán meg vagyok hatva, Árkász. -
Nicholas belebokszolt a vállába, majd
mindketten futni kezdtek a bevezetı
alagúton és átcsattogtak a víznyelı
fölötti hídon.
- Hol van Mek? - lihegte Nicholas
Árkász hátába, aki elıtte kocogott. -
Láttad Tessayt?
- Tessay visszajött. Irtóztató
kalandban volt része. Elég rossz
bırben van. Piszkosul elbántak vele.
- Mi történt? - kérdezte Nicholas
rémülten. - Hol van?
- Úgy tőnik, von Schiller
gorillájának a kezébe került, és
eszméletlenül összeverték. Mek emberei
most viszik le a kolostorba. Ott fog
várni ránk a csónakoknál.
- Hála Istennek - dünnyögte
Nicholas, majd hangosabban
megkérdezte: - És mi van Mekkel?
- Megpróbálja feltartóztatni Nogo
támadását. Egész délelıtt
fegyverropogást, gránátokat meg
aknavetık hangját hallottam. Ö is
visszavonul és a csónakoknál vár ránk.
Az alagút utolsó néhány méterét már
bokáig érı sárban és vízben tették
meg, végül átmásztak a jászolgát falán
Taita medencéjének sziklapadjára.
Nicholas felnézett és látta, hogy
Hansith hordárai egy-egy lıszeresládát
cipelve másznak felfelé a
bambuszállványzaton a szikla tetejére.
Abban a pillanatban egy hang ütötte
meg a fülét, amit nyomban felismert.
Félrehajtotta a fejét és fülelt, majd
komoran azt mondta Royannak: -
Lövések! Mek kivágja magát, de rohadt
közelrıl jön.
- A táskám! - indult Royan a zsúppal
fedett kunyhó felé a szikla lábánál. -
El kell hoznom a holmimat.
- Nem lesz szükséged a
szépítıszereidre, se a pizsamádra, az
útleveled meg nálam van. - Nicholas
megragadta a karját és
visszafordította ıt a bambuszlétra
felé. - Ami azt illeti, pillanatnyilag
egyetlen dologra van szükséged, hogy
jókora távolság legyen közted és Nogo
ezredes között. Gyerünk, Royan!
Felmásztak a bambuszállványzaton és
amikor felértek a szikla tetejére,
Royan döbbenten vette észre, hogy bár
a föld nedves volt lába alatt a nemrég
elvonult záportól, a nap magasan járt
és forrón sütött. Teljesen elvesztette
idıérzékét odalenn a sír hideg,
homályos folyosóin, így most arcát a
nap felé fordította és hálásan itta
magába a napsugarakat egy pillanatig,
amíg Nicholas ellenırizte a
teherhordókat, hogy meggyızıdjön róla,
mind kijutottak a hasadékból.
Árkász a sor elején haladt a tüskés
erdıségen átvezetı ösvényen, ıt
követték egymás után a teherhordók.
Nicholas és Royan megvárta, míg minden
ember elindult az ösvényen, majd maguk
is sereghajtóként beálltak az oszlop
végére. A csata zaja most már
rémisztıén közelrıl hallatszott. Úgy
tőnt, mintha a hasadék peremén, alig
fél mérföldnyire, közvetlenül mögöttük
folyna a küzdelem. Az automata
fegyverek kelepelése erıt és
rugalmasságot kölcsönzött a
teherhordók lábának, és az egész
csapat sebesen igyekezett vissza az
erdın át a kolostor felé vezetı fı
csapásra, mielıtt Nogo elıretörése
elvágná útjukat.
Mielıtt az ösvények
keresztezıdéséhez értek volna, egy kis
csapatba ütköztek, akik egy hordagyat
vittek. İk is a kolostor felé
tartottak. Nicholas azt hitte, hogy
Mek egyik sebesült gerilláját viszik.
Amikor beérte ıket, akkor is beletelt
néhány pillanatba, míg felismerte
Tessay duzzadt, összeégett arcát.
- Tessay! - hajolt fölé. - Ki tette
ezt veled?
Tessay egy sérült gyerek hatalmas,
sötét szemével nézett fel rá és
akadozó, szaggatott szavakkal elmondta
neki.
- Helm! - bukott ki Nicholasból. -
De szeretném, ha az a nyomorult a
kezeim közé kerülne. - Abban a
pillanatban Royan beérte ıket és
rémülten felsikoltott, amint meglátta
Tessay arcát. Nyomban a gondjaiba
vette.
Nicholas váltott gyorsan néhány szót
az egyik hordágyvivıvel, akit ismert.
- Mezra, mi történik odaát?
- Nogo a szurdok keleti része felıl
vonultatta fel erıit.
Átkaroló hadmozdulat, úgyhogy
visszavonulunk. Ilyen típusú harcra
nem vagyunk felkészülve.
- Tudom - jegyezte meg Nicholas
komoran. - A gerilláknak állandó
mozgásban kell lenniük. Hol van Mek
Nimmur?
- A hasadék keleti oldalán vonul
vissza. - Miközben Mezra válaszolt,
ismét hallották a megújuló tüzelést a
hátuk mögött. - Ez ı! – bólintott
Mezra. - Nogo keményen nyomja.
- Mi a parancsod?
- Hogy vigyem a Nap Hölgyet a
csónakokhoz és ott várjak Mek
Nimmurra.
- Rendben! - mondta Nicholas. - Mi
is veletek megyünk.
A Jet Ranger alacsonyan,
mélyrepüléssel szállt, egy pillanatra
sem emelkedtek a fennsík fölé. Helm
tudta, hogy Mek Nimmur shuftái RPG-kel
és aknavetıkkel vannak
felfegyverkezve. Jól képzett emberek
kezében ezek a fegyverek halálosak egy
olyan lassan szálló és fegyvertelen
légi jármő ellen, mint a Jet Ranger. A
pilóta csak úgy védekezhetett, hogy a
terepet fedezékül használva
kacskaringózott a völgyben és így egy
pillanatra se került tiszta
célpontként az aknavetık szeme elé.
Bár az esıfelhık már egészen mélyen
voltak az Abbai-szurdok felett, a
helikopter jóval alattuk volt.
Mindazonáltal egy-egy váratlan
szélroham veszélyesen meglökte a
gépet, és nehéz esıcseppek csapódtak
hangosan a szélvédı üvegnek. A pilóta
egészen elıredılt székében, a
biztonsági öv vállszíján támaszkodva,
erısen koncentrált, mivel veszélyes
volt ez a mélyrepülés ilyen rossz
idıjárási viszonyok között. Helm a
jobb oldali ülésben, a pilóta mellett
ült. Von Schiller és Nahoot Guddabi a
hátsó ülésen foglalt helyet, és
mindketten a nyakukat nyújtogatva,
idegesen lestek ki az oldalsó ablakon,
ahogy a völgy sőrő erdıvel benıtt
lejtıi oly közel suhantak el
mellettük, hogy látszólag meg is
érinthették volna.
A rádió szinte percenként szólalt
meg recsegve, és ık hallották Nogo
embereinek tömör adásait a földrıl,
amint az aknavetık támogatását kérik,
vagy épp jelentették egy objektum
elfoglalását. A pilóta fordította le
nekik az érthetetlen rádióüzeneteket,
hátrafordult székében, hogy elmondja
von Schillernek: - Erıs tőzharc folyik
a hasadék teteje mentén, de a shufta
már menekül. Nogo jól irányítja
haderejét. Épp most őztek ki egy erıs
ellenséges egységet a tılünk keletre
fekvı hegyoldalból - ujjával a gép bal
oldala felé mutatott -, és ık
aknavetıkkel erıs tőz alatt tartják a
menekülı shuftát.
- Elérték már azt a helyet a
hasadékban, ahol Quenton-Harper
dolgozott?
- Ezt nem tudom biztosan. A helyzet
egy kissé zavaros. A pilóta a
következı arab nyelvő rádióadást
hallgatta. - Azt hiszem, ez maga Nogo
volt.
- Hívja fel nekem! - utasította
Helmet elırehajolva von Schiller. -
Kérdezze meg tıle, hogy biztosították-
e már a sír területét.
Helm átnyúlt és felemelte a
mőszerfal alatti kampón lógó
mikrofont. - Rózsaszirom, itt
Bismarck. Hallasz?
Egy kis ideig csönd volt, csak
zörejek hallatszottak, majd Nogo
hangja, aki angolul beszélt. -
Hallgatlak, Bismarck.
- Biztosította már az elsıdleges
célterületet? Vége.
- Igen, Bismarck. Minden biztosítva.
Ellenállás letörve. Most küldök le
embereket a létrán, hogy megtisztítsák
a munkaterületet.
Helm hátrafordult székében, hogy von
Schillerre nézzen.
- Nogo emberei már benn vannak a
hasadékban. Mi is berepülhetünk és
leszállhatunk.
- Mondja meg neki, hogy addig
egyetlen emberét se engedje be a
munkaterületre, amíg én oda nem érek -
adta ki az utasítást von Schiller
mereven, de arca diadalmas volt.
- Én akarok elsıként belépni oda.
Ezt értesse meg vele. Mialatt Helm
továbbította utasításait Nogónak, von
Schiller megütögette a pilóta vállát.
- Mennyi idı alatt érjük el a
célterületet?
- A repülési idı körülbelül öt perc,
uram.
- Körözzön a terület felett, amikor
odaér. Ne szálljon le, amíg meg nem
gyızıdtünk róla, hogy Nogo valóban az
ellenırzése alatt tartja-e.
A pilóta sebességet kapcsolt és a
rotorok hangmagassága megváltozott. A
helikopter lelassult és a levegıben
lebegett, miközben a pilóta lefelé
mutatott.
- Mi az? - követte von Schiller a
férfi mozdulatát. - Mit lát?
- A gát - mondta Helm. - Quenton-
Harper gátja. Rettentı nagy munkát
végzett odalenn.
A széles, megfékezett vízfelület
szürkén és fenyegetıen csillogott az
esıfelhık alatt, beszennyezte a
felföldrıl alázúduló víz. A
mellékcsatornába vezetett víz fehéren,
dühödten tajtékzott végig a hosszú
völgyön.
- Teljesen elhagyatott! - mondta
Helm. - Harper minden embere
visszavonult.
- Mi az a sárga tárgy ott a parton?
- kérdezte von Schiller.
- A földmunkagép. Emlékszik rá? Az
informátorom beszélt róla.
- Ne pazaroljuk itt tovább az idıt -
adta ki a parancsot von Schiller. -
Itt már nincs semmi látnivaló.
Menjünk!
Helm megütögette a pilóta vállát és
intett neki, hogy menjen tovább.
Árkász az ösvény elágazásánál várta
be ıket, ott, ahol az elterelt folyó
zúgva ömlött végig a völgyön, és az
eredeti csapást egy hosszú szakaszon
teljesen elmosta. A teherhordók sora
hosszan elnyúlt a völgyön át, és
mindegyik egy-egy lıszeresládát
egyensúlyozva a fején, óvatosan
lépdelt a víz fölé emelkedı, magasabb
részeken.
Tessay hordágya csaknem a sor végén
volt, kétoldalt Royan és Nicholas
kísérte, hogy megtámasszák, ha az
ösvény durvább, egyenetlenebb részéhez
érkeztek.
- Hol van Hansith? - kiáltott oda
Nicholas Árkásznak, miközben szemét
beárnyékolva figyelte az elıtte haladó
embereket, a nagydarab szerzetes
feltőnı alakját kereste a karaván élén
haladók között.
- Én azt hittem, veled van -
kiáltott vissza Árkász. - Nem láttam,
mióta elhagytuk a hasadékot.
Nicholas megfordult és visszanézett
arra, amerrıl jöttek, a tüskés
erdıségen áthaladó ösvényre.
- A fenébe - dünnyögte. - Nem
mehetünk vissza, hogy megkeressük.
Kénytelen lesz egymaga átjutni a
kolostorhoz.
Abban a pillanatban meghallották a
rotorok halk ismerıs zakatolását a
forró, párás levegıbıl, a lassan
lefelé ereszkedı felhık tömege alól.
- A Pegazus szecskavágó! Úgy
hallatszik, mintha von Schiller
egyenesen Taita medencéje felé
tartana. Nyilván mindvégig pontosan
tudta, hol dolgozunk - mondta Nicholas
keserően. - Nem vesztegeti az idıt.
Olyan, akár egy keselyő, mely nyomban
lecsap a friss tetemre.
Royan is felfelé, a hang irányába
nézett, és próbálta kivenni a
helikopter alakját a fekete felhık
között. Az arca kipirult a sietıs
menettıl, az izzadságtól összetapadt
hajtincsek hullottak homlokába. - Ha
azok a disznók bejutnak a mi sírunkba,
akkor az a legirtóztatóbb
megszentségtelenítése lesz egy szent
helynek - mondta dühösen.
Nicholas hirtelen átnyúlt a hordágy
felett és megfogta a karját. - Te menj
le a kolostorhoz Tessayvel. Majd
késıbb utánatok megyek. - Mielıtt
Royan tiltakozhatott volna, vagy
bármilyen kérdést tehetett volna fel
neki, ı már nagy léptekkel odament
Árkászhoz.
- A két nıt a gondjaidra bízom,
Árkász. Vigyázz rájuk.
- Hova mész, Nicky? - lépett mögé
Royan, és meghallotta, amit Árkásznak
mondott. - Mit akarsz csinálni?
- Csak egy kis aprómunka. Nem fog
soká tartani.
- Ugye, nem akarsz visszamenni oda?
- kérdezte Royan rémülten. - Megölnek,
vagy még annál is rosszabb történhet
veled. Láttad, hogy mit tett Helm
Tessayvel...
- Ne izgulj miattam, kedvesem -
nevetett Nicholas, és még mielıtt
Royan rájött volna, hogy mire készül,
egyenesen szájon csókolta. Miközben
Royan még mindig zavarban volt és
szégyellte magát ezért a jelenetért
ennyi ember elıtt, Nicholas szelíden
eltolta magától.
- Vigyázz Tessayre. A csónakoknál
találkozunk. Mielıtt Royan tovább
tiltakozhatott volna, már meg is
fordult és hirtelen, hosszú léptekkel
oly sebesen indult meg felfelé a völgy
durva, egyenetlen terepén, hogy
Royannak már semmi esélye nem maradt,
bármi módon visszatartani.
- Nicky! - sikoltotta
kétségbeesetten, de Nicholas úgy tett,
mintha nem hallotta volna, csak ment
tovább az elterelt folyó mentén
felfelé, vissza a gáthoz.
A Jet Ranger követte a folyó
tekervényes medrét a gát alatt.
Idınként egyenesen bepillanthattak a
magas sziklák közti keskeny résen át a
hasadék homályos mélyére, mely
mostanra szinte teljesen kiszáradt,
csupán helyenként villantak meg az
összezsugorodott, csöndes vízfoltok.
- Ott vannak! - mutatott egyenesen
elıre Helm. Egy kis embercsoport
látszott a hasadék peremén.
- Gyızıdjön meg róla, hogy nem
shufta! - Von Schiller hangjában
félelem volt.
- Nem az! - nyugtatta meg ıt Helm
hangosan. - Felismerem Nogót és az a
magas ott mellette, a fehér shammában
a szerzetes, Hansith Sherif, az
informátorunk. - A motor zaját
túlkiabálva odaszólt a pilótának. -
Berepülhet és leszállhat. Ott! Nogo
int, beirányítja!
Abban a pillanatban, ahogy a
helikopter talpa földet ért, Nogo és
Hansith, mindketten odafutottak.
Lesegítették von Schillert az
utastérbıl és gyorsan kituszkolták a
még forgó rotorok alól.
- Embereim biztosították a területet
- nyugtatta meg Nogo.
- Leőztük a shuftát a völgybe, a
folyó felé. Ez az ember itt Hansith
Sherif, aki Harper mellett dolgozott a
sírban. Ismeri az alagútrendszer
minden centiméterét.
- Beszél angolul? - nézett fel von
Schiller türelmetlen izgalommal a
magas szerzetesre.
- Egy kicsit - felelt neki maga
Hansith.
- Remek! Remek! - nézett rá sugárzó
arccal von Schiller.
- Mutassa nekem az utat. Követem.
Gyerünk oda Guddabi, itt az ideje,
hogy megdolgozzon azért a pénzért,
amit fizetek magának.
Hansith gyorsan az állványzat
tetejéhez vezette ıket, ahol von
Schiller megtorpant és idegesen nézett
le a hasadék komor, homályba veszı
mélységébe. A bambuszváz gyengének,
rozogának tőnt, a szakadék pedig
mélynek és félelmetesnek. Von Schiller
már épp azon a ponton volt, hogy
tiltakozzék, amikor mögötte Nahoot
Guddabi nyöszörögni kezdett.
- Ugye nem azt akarja, hogy itt
másszunk le? Rémülete nyomban erıt
öntött von Schillerbe és élvezettel
támadt rá. - A sírt csak így lehet
megközelíteni. Menjen lefelé ez után
az ember után. Én közvetlenül maga
mögött leszek. Amikor Nahoot habozott,
Helm kérges kezét a lapockái közé
nyomta és elıretaszította.
- Gyerünk, indulás! Csak fecsérli az
idıt.
Nahoot vonakodva elindult lefelé az
állványzaton a szerzetes után, és von
Schiller követte ıt. A
bambuszszerkezet rázkódott,
himbálózott súlyuk alatt, és a mélyben
ott tátongott a sziklás szakadék, de
végül leértek és ott álltak a kıpadon,
Taita medencéje mellett. Csak álltak
ott és áhítatos csodálattal
bámészkodtak.
- Hol az alagút? - kérdezte von
Schiller, amint ismét levegıhöz
jutott, és Hansith intett neki, hogy
kövesse a kis jászolgát falához.
Itt von Schiller megállt és
hátranézett Helmre meg Nogóra. – Azt
akarom, hogy maguk maradjanak itt és
ırködjenek. Én Guddabival és ezzel a
szerzetessel bemegyek a sírba. Hívatom
magukat, amennyiben szükségem lenne a
jelenlétükre.
- Szívesebben mennék önnel, Herr von
Schiller, hogy megvédjem, ha... -
kezdte Helm, de az öregember
fenyegetıen nézett rá.
- Tegye, amit mondtam! - majd
Hansith támogatásával mereven
lemászott a jászolgát falán az alagút
szájához. Nahoot Guddabi szorosan a
nyomában volt.
- Világítás? Honnan jön az áram? -
kérdezte von Schiller.
- Van itt egy gép - magyarázta
Hansith, és abban a pillanatban
meghallották valahol elıttük a
generátor halk mormogását. Egyikıjük
sem szólt egy szót sem, ahogy mentek
Hansith után az alagút bevezetı
szakaszán, míg el nem érték a víznyelı
sötétlı vize felett lévı hidat.
- Ez egy nagyon primitív építmény -
dünnyögte Nahoot, és nyugtalanságát
végre felváltotta a szakmai
érdeklıdés. – Nem emlékeztet egyetlen
egyiptomi sírra sem, amit valaha is
láttam. Azt hiszem, félrevezettek
minket. Ez nagy valószínőséggel
valamiféle helybéli etióp munka.
- Túl korán ítélkezik -
figyelmeztette von Schiller. - Várjon,
míg meglátjuk mindazt, amit ez az
ember mutat nekünk.
Von Schiller egyik kezével Hansith
vállára támaszkodott, amint áthaladt
az imbolygó, baobabfából készült
pontonon, majd a túloldalon
megkönnyebbülten mászott ki a partra.
Elindultak felfelé az alagút emelkedı
szakaszán, majd elhaladtak a magas
vízszint jele mellett.
Amint a falak szerkezete
megváltozott, és feltőntek a sima,
szépen megmunkált kövek, Nahoot
megjegyezte: - Á! Elıször csalódott
voltam. Azt hittem, rászedtek minket,
de most már látom az egyiptomi hatást.
Elérték a beomlott folyosó elıtti
pihenıt, melyen a Honda generátor
állt. Mostanra von Schillert és
Nahootot megizzasztotta az erıfeszítés
és mindketten remegtek az izgalomtól.
- Ez egyre ígéretesebbnek tőnik -
lelkendezett Nahoot. Von Schiller a
vakolt ajtó pecsétjére mutatott,
melyek ott álltak az egyik oldalfal
mellett, ahol Nicholas és Royan hagyta
ıket. Nahoot térdre hullt mellettük és
izgatottan szemügyre vette ıket, majd
reszketı hangon felkiáltott.
- Mamose kartusa és az írnok, Taita
pecsétje! - Csillogó szemmel nézett
fel Schillerre. - Most már nem lehet
semmi kétség, ígéretemhez híven
elvezettem önt a sírhoz.
Von Schiller egy pillanatig meredten
nézett rá, még a szava is elállt ettıl
a szemérmetlen, öntelt pimaszságtól.
Majd undorodva felhorkant és
elırehajolt, hogy az ajtónyíláson át
beleshessen a hosszú folyosóra.
- Ezt tönkretették! - kiáltott fel
rémült iszonyattal. - A sírt
megsemmisítették.
- Nem, nem! - nyugtatta meg ıt
Hansith. - Erre jöjjenek. Van itt
mögötte még egy alagút.
Ahogy óvatosan lépkedtek a
törmelékek és a maradványok között,
Hansith szaggatott, akadozó
angolsággal elmondta nekik, hogyan
omlott be a folyosó teteje, és ı,
Hansith, miként talált rá a romok
alatt az igazi bejáratra.
Nahoot szinte lépésenként megállt,
hogy szemügyre vegye és felkiáltson
azoknak a festett vakolatdarabkáknak a
láttán, melyek túlélték a mennyezet
beomlását. - Ez valami lenyőgözı
lehetett. A legmagasabb rendő
klasszikus munka...
- Ennél többet is mutathatok. Sokkal
többet - ígérte nekik Hansith, és von
Schiller rámordult Nahootra.
- Hagyjuk most már ezt a romba dılt
részt. Kifutunk az idıbıl. Sietnünk
kell egyenesen a temetkezési kamrába.
Hansith felvezette ıket a
rejteklépcsın a bao útvesztıjébe, majd
a tekervényeken és a kanyarokon át le,
a legalsó szintre.
- Harper és az a nı hogy a csudába
juthatott át ezen? – csodálkozott von
Schiller. - Olyan ez, akár az üregi
nyulak kotoréka.
- Egy újabb rejteklépcsı! - Nahoot
ámult és dadogott az izgalomtól, ahogy
lementek a gázcsapdába, ahol az
amforák évezredeken át álltak
háborítatlanul, majd elindultak az
utolsó lépcsın a temetkezési csarnok
felé.
Most már mindketten elámultak a
pompás falfestmények és a hatalmas,
fenséges istenszobrok láttán, melyek a
csarnokot ırizték. Ott álltak egymás
mellett, mintha földbe gyökerezett
volna a lábuk és dermedt áhítattal
néztek körül.
- Ilyesmire még álmomban sem
számítottam - suttogta von Schiller. -
Ez túlszárnyalja minden reményemet.
- A szobák mindkét oldalon
kincsekkel vannak tele - mutatott
végig a csarnokon Hansith. - Olyan
dolgok vannak itt, amiket még álmukban
sem láttak. Harper csak nagyon keveset
tudott magával vinni – néhány apróbb
dobozt. Halomnyi holmit, temérdek
ládát hagyott itt.
- Hol van a koporsó? Hol a holttest,
ami a sírban volt? - kérdezte von
Schiller.
- Harper a testet az
aranykoporsójában az apátnak adta.
Átvitték a kolostorba.
- Nogo hamarosan visszaszerzi
nekünk. Emiatt ne nyugtalonkodjék,
Herr von Schiller - mondta eki Nahoot.
Mintha ez az ígéret széttörte volna
a varázslatot, ami eddig fogva
tartotta ıket, elindultak elıre,
elıször lassan, majd mindketten
futásnak eredtek. Von Schiller öreg,
merev lábain betántorgott a
legközelebbi raktárkamrába, és ahogy
végigpillantott a halomnyi kincsen,
kuncogott, akár egy gyerek a
karácsonyi ajándékok között. -
Hihetetlen!
Lerángatott egy cédrusfa ládát a
legközelebbi halomról és reszketı
ujjakkal feltépte a tetejét. Amikor
meglátta, hogy mi van benne, elállt a
szava. Ott térdelt a láda elıtt, majd
csöndesen sírni kezdett attól az
elsöprı erejő érzelemtıl, melyet
szavakkal nem lehet kifejezni.
Nicholas arra a tényre épített, hogy
Nogo emberei a sziklák tetején
haladnak Taita medencéje felé, így
szabad útja lesz az elterelt folyó
mentén a gátig. Nem is tett különösebb
óvintézkedéseket, hogy akár véletlenül
is beléjük fusson, csupán néhány
percenként egy-egy pillanatra megállt,
hogy füleljen és elırekémleljen.
Tudta, hogy nagyon kevés ideje maradt.
Nem várhatta el a többiektıl, hogy a
csónakoknál várjanak rá és
veszélyeztessék az életüket az ı
hóbortja miatt.
Két ízben automata fegyver ropogását
hallotta távolról, a hasadék
irányából, Taita medencéje felıl.
Mindazonáltal a kockázat, amit
vállalt, megérte, mivel úgy jutott el
a gáthoz, hogy közben egyszer sem
futott össze Nogo katonáival. De azért
nem kísértette tovább a szerencséjét.
Mielıtt nyíltan a gáthoz ment volna,
felmászott a fölötte lévı hegyoldalra
és szemügyre vette a területet.
Ezalatt legalább kipihente azt a
kemény futást a völgybıl, és
ellenırizte, hogy Nogo nem hagyott-e
ırséget a gátnál, bár ami azt illeti,
ezt nem tartotta valószínőnek.
Látta, hogy a sárga traktor még
mindig ott volt fenn a parton, a
gátfal mögött, ugyanott, ahol Árkász
hagyta. Emberi jelenlétnek azonban
nyomát se látta, nem volt ott egyetlen
fegyveres etióp ır sem.
Megkönnyebbülten felnyögött, majd
ingujjával kitörölte a szemébe
csörgött izzadságot.
Puszta szemmel is jól látta, hogy a
víz már a fal tetejét csapdosta és
áttört a hengerek közti réseken és
hézagokon.
Ám onnan, ahol állt, úgy tőnt, hogy
a gátfal még mindig jól tart, és
legalább harminc centit kell még
emelkednie a vízszintnek ahhoz, hogy a
feltartóztatott folyó legyızze.
- Jól van, Árkász - gondolta
vigyorogva. - Remek munkát végeztél.
Nicholas a folyó vízszintjét és a
feltartóztatott víz állapotát
tanulmányozta. A hegyek felıl az
áramlat sokkal erısebb volt, mint
akkor, amikor legutóbb itt járt. A
folyóágy színültig megtelt, és néhány
part menti fa meg bokor, melyeket már
részben elöntött, hajlongott és
bólogatott, ahogy a sebes áradat
beléjük kapott. Az áradó víz
komorszürke volt, gyors és ellenséges,
örvénylın kavargott a gát elıtti
széles szakaszon, mielıtt megtalálta
útját a csatorna felé, majd üvöltve
zúdult le, akár egy ketrecébıl
kiengedett vadállat, fehéren
tajtékzott, amint megérezte a völgy
meredek lejtését.
Ezután a szurdok meredélye felé
pillantott. Sötét, fenyegetı felhık
borították és teljesen eltakarták
szeme elıl az északi láthatárt. Abban
a pillanatban egy széllökés süvített
át felette, hideg volt, az esı
fenyegetı elıjelét hordozta magában.
Ennél több buzdításra már nem is volt
szüksége, nyomban elindult a lejtın
lefelé a gáthoz, nagy sietségében
csúszkált és botladozott. Mielıtt
leért volna a lejtı aljára, a
széllökés hideg esıvé változott.
Csípıs, szúrós esıcseppek csapódtak
arcába és átázott inge a testére
tapadt.
Odaért a traktorhoz és felmászott a
vezetıülésre. Egy pillanatra pánikba
esett, amikor azt hitte, hogy Árkász
esetleg kivette a kulcsot az ülés
alatti rejtekhelyrıl. Néhány
másodpercig kotorászott, mígnem ujjai
ráakadtak, és megkönnyebbülten
felsóhajtott.
- Árkász, egy pillanatig közel
álltál a halálhoz. Saját kezőleg
törtem volna ki a nyakadat.
Bedugta a kulcsot a gyújtás zárába,
és a melegítési pozícióra fordított,
majd várt, hogy a mőszerfalon a piros
fény zöldre váltson.
- Gyerünk! - dünnyögte
türelmetlenül. Az a néhány másodperc
egy egész emberöltınek tőnt. Aztán
felvillant a zöld fény és ı gyújtásra
fordította a kulcsot.
A motor elsıre beindult, és Nicholas
boldogan füttyentett: - Árkász, jeles.
Minden meg van bocsátva.
Idıt hagyott a gépnek, hogy a motor
elérje az optimális hımérsékletet, és
amíg várt, az esı miatt szemét
összehúzva végignézett a fölötte lévı
hegyoldalon, mivel attól tartott, hogy
a motor hangja esetleg riasztotta Nogo
gerilláit és már zúdulnak is lefelé,
hogy rárontsanak. Az esımosta
magaslatokon azonban nyoma sem volt
emberi mozgásnak, életnek.
A traktort a legalacsonyabb
sebességre kapcsolta és elindította
lefelé a parton. A gát mögött, a fal
repedésein átjutott víz épp csak a
kerékagyig ért. A traktor zötykölıdve
tört utat magának a hordalékkövekkel
teli folyóágyban. A meder közepén
Nicholas megállította a gépet, hogy
alaposan szemügyre vehesse a gátfal
innensı oldalát és megkeresse a
leggyengébb részét. Aztán
szembefordult a fal középsı részével,
annál a pontnál, ahol Árkász a
fatörzsekbıl készült tutajt többsornyi
rızsehengerrel támasztotta meg.
- Ne haragudj, tudom, hogy kemény
munka volt megépíteni - kért elnézést
Árkásztól, miközben a traktor
acélmarkolóját a megfelelı magasságba
és szögbe állította, hogy aztán
nekironthasson a gátfalnak. Addig
ráncigálta a kiválasztott hengert,
hátratolatott, majd ismét nekiment,
míg végül sikerült a markolóval
alányúlnia és kirángatnia. Kihúzta,
majd lehajította a nehéz
acélhálóhengert a vízesésen túlra,
aztán visszahajtott és újabb támadásba
lendült.
Lassan ment a munka. A víz nyomása
annyira beékelte a hengereket a falba,
hogy csaknem tíz percébe került, mire
sikerült a második kosarat is
kiszabadítania. Miután ezt is
áthajította, rápillantott az
üzemanyag-mutatóra a traktor
mőszerfalán és elcsüggedt. Üres
jelzésen állt. Árkász nyilván
elmulasztotta feltölteni: vagy azért,
mert kimerítette üzemanyag-tartalékát,
vagy azért, mert amikor otthagyta, nem
számított rá, hogy még használni
fogják.
Miközben Nicholas erre gondolt, a
motor, üzemanyag híján köhögni
kezdett. Élesen visszafordult, olyan
szögben, hogy a tankban maradt dízel
elıreloccsanjon. A motor köhintett még
egyet, majd a hangja kitisztult és
ismét simán, erıteljesen járt.
Nicholas gyorsan sebességet váltott és
visszasietett a falhoz.
- Nincs már idı a finomkodásra -
gondolta bıszen. Mostantól jön a nyers
erı és az izom.
Két újabb henger elmozdításával
sikerült hozzáférhetıvé tennie a tutaj
egyik sarkát. Ez volt a fal sebezhetı
pontja. A hidraulikus kart beállítva,
a markolót a legmagasabb pontig
emelte. Aztán óvatosan, centinként
eresztette lejjebb, míg bele nem
akasztotta a torlasz legvastagabb
fatörzsének végébe. Lezárta a
hidraulikát, majd a traktort
hátramenetbe kapcsolta és fokozatosan
egyre nagyobb gázt adott, mígnem a
motor felbıdült és sőrő, kék
dízelfüstöt eregetett.
Meg se mozdult. A fa erısen be volt
akadva és a falat szilárdan tartották
az egymásba ékelıdött hengerek meg a
mögötte lévı víz hatalmas nyomása.
Nicholas kétségbeesetten, teljes
erıvel adta a gázt. A hatalmas kerekek
pörögtek, megugrottak a
hordalékköveken, miközben magas
szökıkútként lövellt alóla a víz a
levegıbe és meglazult sziklákat,
kavicshordalékot köpült ki a
folyómederbıl.
- Gyerünk! - könyörgött a gépnek
Nicholas. - Gyerünk! Meg tudod
csinálni.
A motor ismét akadozni kezdett,
mivel már nem jutott üzemanyaghoz.
Köpködött, köhögött és csaknem leállt.
- Kérlek! - rimánkodott neki
Nicholas fennhangon. Csak még egyszer.
Mintha meghallotta volna, a motor
ismét begyulladt, pár pillanatig
egyenetlenül járt, majd hirtelen ismét
teljes erıvel felbıdült.
- Ez az szépségem! - rikkantotta
Nicholas, ahogy zötyögve nekilódult a
falnak.
Mintha ágyú dörrent volna, a fatörzs
elpattant, és a felsı vége kirepült a
falból, a helyén pedig egy hosszú,
mély rés maradt, melyen át a folyó
sőrő, sötétszürke sugárban zúdult be
diadalmasan.
- És ím áttört! - kiáltotta
Nicholas, miközben leugrott a
vezetıülésrıl. Tudta, annyi ideje már
nem maradt, hogy kivezesse a traktort
a folyómederbıl. Saját lábán
gyorsabban mozgott.
Az ár elkapta a lábát és megpróbálta
kihúzni alóla. Olyan volt, mint azok a
gyerekkori rémálmok, amikor szörnyek
üldözték, és a lába, minden
erıfeszítése ellenére alig mozdult,
csak nagyon lassan, mint egy lassított
felvételen. A válla fölött
visszapillantott, és abban a
pillanatban a gátfal középsı része
átszakadt, kirepült, ahogy a tomboló
víz áttörte. Kínlódva tett még néhány
lépést a part felé, mielıtt a mély,
féktelen áradat elkapta. Tehetetlenül
vergıdött a szilaj víz szorításában.
Magával sodorta, át a vízesésen, le,
le a mélybe, a hasadék éhes gyomrába.
- Ez itt a fáraó királyi korbácsa és
pásztorbotja - kiáltotta von Schiller
olyan hangon, mely heves volt,
ugyanakkor érzelmektıl elhaló, amint
kiemelte ıket a cédrusfa ládából.
- És ez itt az álszakálla meg az
ünnepi melldísze. - Nahoot ott térdelt
mellette a sír kövén, Ozirisz hatalmas
szobra alatt. A pillanat csodája,
midın Egyiptom mesés kincseit
vizsgálgatták, elfeledtette velük
egymás iránti ellenérzésüket.
- Ez minden idık legnagyobb
régészeti felfedezése - suttogta von
Schiller reszketı hangon. Elıhúzta
zsebébıl zsebkendıjét és felitatta
vele arcáról az izgalom lecsorduló
verítékét.
- Évekig tartó munka lesz - mondta
neki Nahoot komolyan. - Ezt a
hihetetlen győjteményt katalogizálni
és értékelni kell. Ezt mindenki a von
Schiller-győjteményként fogja ismerni.
A neve örök idıkre fennmarad. Olyan
ez, mint az egyiptomiak álma a
halhatatlanságról. Az ön neve sosem
merül majd feledésbe. Örökké élni fog.
Mámoros elragadtatottság futott át
von Schiller arcán. Erre a lehetıségre
nem gondolt. Eddig a pillanatig eszébe
sem jutott, hogy kincsét bárkivel is
megossza, kivéve bizonyos értelemben
Utte Kempert, de Nahoot szavai
felkeltették benne az örökkévalóság
régi, lehetetlen álmát. Esetleg
intézkedhetne, hogy a nagyközönség
számára is hozzáférhetı legyen - de
természetesen csak a halála után.
Aztán eltaszította magától a
kísértést. Nem fogja lealacsonyítani
ezt a kincset azzal, hogy közszemlére
teszi, a közelébe enged mindenféle
gyülevész népséget. Ezt egy fáraó
temetésére halmozták fel. Von Schiller
már látta magát a fáraó modern
megfelelıjeként.
- Nem! - mondta Nahootnak
indulatosan. - Ez az enyém, mind az
enyém. Amikor meghalok, velem jön
mind, az összes. Már megtettem az erre
vonatkozó intézkedéseket, benne van a
végrendeletemben. A fiaim tudni
fogják, hogy mit kell tenniük. Mindez
velem lesz, az én saját síromban. Az
én királyi síromban.
Nahoot rémült döbbenettel meredt rá.
Csak ebben a pillanatban jött rá, hogy
az öregember ırült, hogy
megszállottsága elvette az eszét. De
az egyiptomi tudta, hogy most semmi
értelme vitába szállni vele - késıbb
majd talál valami módot rá, hogy
megmentse ezt a csodálatos győjteményt
a feledés, egy másik sír homályától,
így aztán a színlelt hódolat
belenyugvásával hajtotta meg fejét.
- Igaza van, Herr von Schiller.
Ennél megfelelıbb módon nem is
rendelkezhetett volna felıle. Ön
igazán kiérdemelte a temetésnek ezt a
formáját. Mindazonáltal, a
legfontosabb gondunk most az, hogy
mindezt biztonságban kimenekítsük
innen. Helm figyelmeztetett minket a
veszélyre, amit a folyó jelent,
mármint hogy a gát átszakadhat. Ide
kell hívnunk ıt és Nogót. Nogo
embereinek ki kell vinniük mindent a
sírból. A helikopterrel felvihetjük a
kincseket a Pegazus-táborba, ahol majd
gondosan becsomagolom ıket, hogy
biztonságban szállíthassa el
Németországba.
- Igen. Igen. - Von Schiller
feltápászkodott, mivel hirtelen
megrémítette a gondolat, hogy ettıl a
csodálatos kincstıl megfoszthatja az
áradó folyó. - Küldje el a szerzetest,
mi is a neve, Hansith, küldje el, hogy
hívja ide Helmet. Azonnal jöjjön ide.
Nahoot felpattant. - Hansith! -
kiáltotta. - Hol van?
A szerzetes a temetkezési kamra
bejáratánál várt, imádkozva térdelt az
üres szarkofág elıtt, melyben eddig a
szent teste pihent. Most a vallásos
meggyızıdés és a kapzsiság közt
vergıdött. Amikor meghallotta a nevét,
mélyen térdet hajtott, majd
felemelkedett és visszasietett von
Schillerhez és Nahoothoz.
- Vissza kell mennie a vízhez, ahol
a többieket hagytuk... kezdte Nahoot
kiadni az utasítást, de hirtelen
furcsa, zaklatott kifejezés futott át
Hansith sötéten jóképő arcán, és kezét
felemelve csöndre intett.
- Mi van? - kérdezte Nahoot dühösen.
- Mi az, amit hall? Hansith megrázta a
fejét. - Maradjon csöndben! Figyeljen!
Nem hallja?
- Nincs semmi... - kezdte Nahoot, de
aztán elhallgatott és sötét szemét
elöntötte a rémület.
Egészen finom hang volt, puha, akár
a nyári szellı sóhaja, andalító és
halk.
- Mit hall? - kérdezte von Schiller.
A hallása már régesrég megromlott, és
ez a hang messze volt attól, amit öreg
füle még képes volt felfogni.
- Víz! - suttogta Nahoot. - Csobogó
víz!
- A folyó! - kiáltotta Hansith. -
Elárasztja az alagutat! Megpördült és
ruganyos, könnyed mozgással
végigszáguldott a temetkezési
csarnokon.
- Idebenn ragadunk! - sikoltotta
Nahoot és a szerzetes után rohant.
- Várjon meg - ordította von
Schiller és megpróbálta követni ıket.
De hamarosan lemaradt a két jóval
fiatalabb ember mögött.
A szerzetes azonban mindkettıjüknél
jócskán elırébb járt, ahogy kettesével
rohant a gázcsapdából felfelé vezetı
lépcsın.
- Hansith! Jöjjön vissza!
Parancsolom - kiáltozta nyomában
Nahoot kétségbeesetten, de csupán egy
villanásnyira pillantotta meg a
szerzetes fehér köntösét, amint az
átszáguldott a labirintus elsı
tekervényén.
- Guddabi, hol van? - visszhangzott
végig a kıfolyosókon reszketegen von
Schiller hangja. Nahoot azonban nem
válaszolt neki, csak futott tovább
abba az irányba, amerre hite szerint a
szerzetes ment, és úgy haladt át az
útvesztı elsı kanyarján, hogy egy
pillantást sem vetett a falon lévı
krétajelre. Úgy vélte, Hansith rohanó
lépteit hallja maga elıtt, de mire
befordult a harmadik kanyarulatba, már
tudta, hogy eltévedt.
Megállt, miközben a szíve hevesen
zakatolt, és a rémület keserő íze
mardosta a torkát.
- Hansith! Hol van? - sikoltotta
ırjöngve.
Válaszként von Schiller hangját
hallotta, mely furcsán visszhangzott a
folyosókon át: - Guddabi! Guddabi! Ne
hagyjon itt!
- Hallgasson! - sikoltotta Nahoot. -
Maradjon csöndben, maga vén bolond!
Erısen lihegett és vére a fülében
dübörgött, miközben megpróbált
fülelni, hátha meghallja Hansith
lábának dobogását. De csupán a folyó
hangját hallotta. Az a halk, zúgó hang
mintha a körülötte lévı falakból áradt
volna.
- Ne! Ne hagyjon itt! - sikoltotta,
majd, anélkül, hogy tudta volna, merre
induljon, fejvesztett rémülettel
rohanni kezdett az útvesztıben.
Hansith nem vétette el az utat,
biztosan haladt a kanyargós,
tekervényes útvesztıben, és a szörnyő
halál rémülete őzte a lábait. Ám a
központi lépcsı tetején kificamította
a bokáját és elesett. Görögve,
zötykölıdve, egyre gyorsabban zuhant
lefelé a meredek aknában, majd a
lépcsı aljára érve elterült a hosszú
folyosó achátkövezetén. A zuhanástól
megrendültén, zúzódásokkal tele, nagy
nehezen feltápászkodott és megpróbált
továbbfutni. A lába azonban ismét
összecsuklott alatta, és ı újból a
földön találta magát. A bokája csúnyán
kificamodott, nem tudott ráállni.
Mindazonáltal másodszor is
feltápászkodott és egyik kezével a
megrongálódott falnak támaszkodva
bicegett végig a folyosón.
Amikor elérte az ajtónyílást és
kimászott rajta a pihenıre, a
generátor mellé, a víz hangja
hallatszott végig az alagúton. Most
már sokkal hangosabb volt - mély,
visszhangzó mormogás, mely már-már
elnyomta a generátor halk, diszkrét
zümmögését.
- Édes Jézus és Szőz Mária,
mentsetek meg! - könyörgött, miközben
tántorogva botorkált az alagúton és
még kétszer elesett, mielıtt elérte
volna az alsóbb szintet.
Térden állva elırekémlelt, és az
alagút tetején világító lámpák
fényében meglátta a víznyelıt. Elıször
alig ismerte fel, annyira
megváltozott. A vízszint elérte az
alagút kövezetét, melyen Hansith
elterült. Már színültig megtelt, egy
hatalmas, kavargó örvény volt, és a
bezúduló vizet szinte éppoly gyorsan
nyelte el a rejtett kivezetı, mint
amilyen gyorsan a túlsó végén, az
alagút száján át beomlott. A ponton
híd összekuszálódva már félig víz
alatt volt, és himbálódzva,
megmegdılve, ágaskodva küzdött utolsó
kötelékei ellen, akár egy betöretlen
ló a kötıféken.
Taita medencéjébıl bömbölı folyóként
tört utat magának a víz az alagút
túlsó ágában, a víznyelı másik
oldalán. Az alagutat egyre gyorsabban
árasztotta el, már a fal feléig ért,
de Hansith tudta, hogy a sírból csak
erre juthat ki. Minden pillanatnyi
késedelem azt jelenti, hogy az áradat
egyre erısebb lesz.
- Arra kell kijutnom innen. - Ismét
feltápászkodott. Elérte a híd elsı
pontonját, de az olyan vadul
himbálózott, hogy felegyenesedve nem
mert átmenni rajta. Négykézlábra
ereszkedett és rátámaszkodott erre az
ingatag építményre, majd sikerült
egyik pontontól a másikig vonszolnia
magát.
- Kérlek Istenem és Szent Mihály,
segítsetek! Ne hagyjatok így meghalni!
- könyörgött fennhangon. Átért a
víznyelı túloldalára és az alagút
durván megmunkált falán valami
kapaszkodó után kutatott.
Végül ujjai hegyével sikerült
megkapaszkodnia és kivonszolta magát
az alagút szájáig, ám itt az aknán át
bezúduló víz elkapta testének alsó
részét. Egy pillanatig ott csüngött, a
tomboló víz odaszegezte, képtelen volt
megmozdulni, egy lépést se tudott
tenni elıre. Tudta, ha elveszti
kapaszkodóját, akkor a víz
visszasodorja a víznyelıhöz és ı
eltőnik abban a szörnyő, fekete
mélységben.
A feje felett az alagút tetején
sorakozó égık még mindig fényesen
világítottak, így szinte tisztán látta
Taita medencéjét is, ahol a
bambuszállványzaton felmenekülhet a
szakadék sziklájának tetejére.
Mindössze hatvan méterre volt tıle.
Összeszedte minden erejét és a tomboló
vízzel szemben húzta magát elıre,
miközben kezével mindig újabb,
bizonytalan kapaszkodót keresett.
Körmei leszakadtak, ujjbegyeirıl az
éles sziklák letépték a húst, de ı
csak haladt kitartóan elıre.
Végre meglátta maga elıtt a Taita
medencéjébıl beszivárgó, nappali
világosságot. Már csak tizenkét méter
volt hátra, és hatalmas
megkönnyebbüléssel, boldogan döbbent
rá, hogy most már sikerül kijutnia az
akna halálos csapdájából. Aztán egy új
hang ütötte meg a fülét, egy durvább,
sokkal kegyetlenebb bömbölés, amint az
átszakadt gát teljes áradata lezúdul a
vízeséssel Taita medencéjébe. Nyomban
megtalálta az alagút bejáratát,
hatalmas erejő hullámként csapott be,
a folyosót a mennyezetig elöntötte,
kitépte a világítást és Hansithot a
sötétségbe taszította.
Az áradat olyan erıvel csapódott
neki, mintha nem csupán víz, hanem egy
kıomlás sziklája lenne, és ezzel már
nem tudott szembeszállni. Bizonytalan
kapaszkodójától elszakította,
elsodorta, hátrafelé taszította,
sebesen vitte visszafelé az aknán,
melyen oly hatalmas erıfeszítések árán
sikerült idáig jutnia, majd
belehajította a víznyelıbe. Az ırjöngı
víz pörgette, forgatta. A sötétség és
a rémület annyira összezavarta, hogy
már azt sem tudta, merre van föl és
merre van le, bár ez amúgy sem
számított, hisz ilyen erejő sodrással
szemben úgysem tudott volna úszni.
Aztán a víznyelı teljes erejével
megragadta, gyorsan és mélyen
szippantotta be. A ránehezedı víz
nyomása kezdte összezúzni. Az egyik
dobhártyája szétpattant, és ahogy
kinyitotta a száját, hogy kínjában
felsikoltson, a víz száján át a
tüdejébe nyomult. Az utolsó dolog,
amit még érzett, az volt, ahogy a
sebesen száguldó víz teljes erejével a
víznyelı falának vágja, és jobb válla
szilánkokra törik. Vízzel teli
tüdejével sikítani már nem tudott, de
hamarosan, vele együtt, a fájdalom is
a feledés örök homályába merült.
Holttestét sebesen sodorta végig a
víz a föld alatti aknán, miközben az
éles sziklák szétroncsolták,
megcsonkították, így, mire a hegy
túloldalán, a pillangós forrásnál
ismét a felszínre került, már nem
maradt belıle semmi felismerhetıen
emberi. Onnan e szétszaggatott
maradványok bekerültek az elterelt
Dandera folyóba, hogy végül a Kék-
Nílus szélesebb, méltóságteljesebb
vizébe jussanak.
A gátfal résén át bezúduló víz
felkapta a sárga traktort, és a
vízesés zuhataga úgy hajította le a
hasadékba, akár egy aprócska
játékszert. Nicholas egy pillanatra
maga alatt látta a levegıben. Ahogy
zuhant lefelé, menet közben rádöbbent,
ha a gépen marad, akkor most alá
került volna, és a rázuhanó traktor
összezúzza. Ahogy a hatalmas gép a
medence vizébe zuhant, majd eltőnt,
habtól fehér szökıkút csapott a
magasba.
Nicholas követte, szabadon esett,
még azt is sikerült elérnie, hogy a
feje legyen felül és a lába alul,
miközben sebesen siklott le a
vízesésen. Az áradat, ami magával
sodorta, tompította az esését, így,
ahelyett, hogy a fenék kiemelkedı
köveinek csapódott volna, a száguldó
áradattal hánykolódva sodródott
tovább. Ötven méterrel lejjebb bukott
a felszínre, nedves haját hátravetette
a szemébıl és gyorsan körülpillantott.
A traktor eltőnt, elnyelte a vízesés
aljánál lévı mélység, de elıtte egy
kis sziklasziget emelkedett ki a folyó
közepén. Vagy egy tucatnyi csapással
odaúszott és megkapaszkodott egy
kiálló sziklában. Onnan felnézett a
hasadék meredek falaira és eszébe
jutott, amikor legutóbb került itt
hasonlóan szorult helyzetbe. Az a
büszke diadalmámor, amit a gát
szétzúzása és a fáraó sírjának
elárasztása keltett benne, egybıl
semmivé foszlott.
Tudta, hogy nem képes megmászni a
feje fölé nyúló, csúszós, simára
koptatott sziklákat, melyeken nem
talál semmiféle kapaszkodót. Ehelyett
fontolóra vette az esélyét, hogy
visszaküzdi magát a vízesés lábához.
Onnan úgy tőnt, mintha valamiféle
kürtı vagy hasadék vezetne fölfelé a
vízmosás keleti oldalán, amely esetleg
amolyan lépcsızetes járóaknaként
szolgálhatna, de kemény és veszélyes
dolog lesz megmászni.
A vízesésnél lezúduló víz mennyisége
nem volt akkora, mint amennyire
számított, tekintettel a gát mögött
lévı hatalmas víztömegre. Közben
rájött, hogy a hengerekbıl álló fal
java még a helyén maradhatott, és ez
az áramlat csupán az a víz, ami a fal
közepén, az általa ütött résen át jut
be. Az ott maradt rızsehengerek, saját
súlyuknál fogva, nyilván még tartják
magukat. Mindazonáltal arra is rájött,
hogy túl sokáig már nem tarthatnak, a
folyó hamarosan félresöpri ıket, és
teljes erıvel tör át. így hát
elvetette az ötletet, hogy
visszaússzon a vízesés lábához.
- Valahogy ki kell kerülnöm az
útjából - gondolta kétségbeesetten,
miközben elképzelte, amint elkapja az
irtóztató áradat, ami biztos, hogy
bármelyik pillanatban lezúdulhat. - Ha
valahol el tudnám érni az oldalát és
esetleg találnék egy sziklapadot,
akkor felmásznék és az áradat fölé
kerülhetnék. - De tudta, hogy ez
reménytelen vállalkozás. Egyszer már
végigúszta ezt a kanyont, anélkül,
hogy a csúszós falon akár egyetlen
kapaszkodót is talált volna.
- Talán elıtte ússzak? - gondolta. -
Soványka esély, de az egyetlen. -
Lerúgta bakancsát és összeszedte
minden erejét. Épp elakart rugaszkodni
ideiglenes menedékétıl, amikor
meghallotta, hogy odafönn átszakadt a
gátfal.
Hatalmas, dörrenı robaj hallatszott,
az elpattanó, széttörı fatörzsek
reccsenése, és az üres
szemetesedényként szétrepülı, súlyos
hengerek csikorgása, majd hirtelen
rémisztı, szinte tömör hullámként
csapott át a szürke víz a vízesés
tetején, és egy egész falnyi
törmeléket és hulladékot sodort
magával.
- Jaj anyám! Túl késı. Itt jön a
java!
Ellökte magát a sziklától és lefelé
fordult, úszott minden erejével,
hatalmas rúgásokkal, és a karja oly
vadul mozgott, akár egy cséphadaró.
Hallotta a közeledı hullám bömbölését
és a válla fölött hátrapillantott.
Sebesen jött, faltól falig betöltötte
a hasadékot, majdnem öt méter magas
volt, és taréja a tetején elıre
hajlott. Felvillant agyában egy
ifjúkori kép, amint arra vár, hogy
meglovagolja a St. Vincent-foki
hírhedt hullámot, ott vár, és látja,
amint felemelkedik mögötte,
feltornyosul ez a hatalmas vízfal,
mely akkora, akár egy hegy, és mindent
elsöprı.
- Lovagold meg! - mondta magának,
miközben próbálta kiszámítani a
megfelelı pillanatot. - Csípd el, akár
egy hullámlovas!
Erısen kapaszkodott, markolta a
vizet, próbált minél nagyobb
sebességre szert tenni, hogy
feljuthasson a vízfal tetejére.
Érezte, amint megragadja, és olyan
erıvel emelte fel, hogy a gyomra
hirtelen megemelkedett, aztán már fenn
is volt a hullámtaréjon. Hátát ívbe
hajlítva, karját a háta mögé főzve,
felvette a hullámlovasok klasszikus
testtartását, és ott volt a hullám
tetején, feje enyhén lefelé hajlott,
felsıteste kinn volt a vízbıl,
miközben lábával irányította magát. Az
elsı néhány rémisztı másodperc után
rádöbbent, hogy sikerült meglovagolnia
és még valamelyest irányítani is tud;
riadalma alábbhagyott, és helyébe
valamiféle vad lelkesedés lépett.
- Húsz csomó! - becsülte meg a
sebességét a kanyon falának mellette
elsuhanó, elmosódott képei alapján.
Ellavírozott a közelebbi faltól, a
hullám tetején siklott, hogy a
közepére kerüljön. Magával ragadta a
hullám, a sebesség meg a veszély
mámorító izgalma.
A megemelkedett vízszint eltüntette
a hasadék veszélyes, kés élességő
szikláit, s így tisztán
elszáguldhatott fölöttük.
Kiegyenlítıdtek, simábbak lettek a
vízesések meg a zuhatagok, így
Nicholas nem zuhant, hanem simán
lesiklott az alattuk lévı mélyebb
szakaszra, miközben néhány gyors
karcsapással és lábtempóval mindvégig
a hullám tetején maradt.
- A fenébe! Ez aztán a móka! -
nevetett fel hangosan. Mások
fizetnének érte. Ez még a legvadabb
ugrásokat is veri.
Az elsı mérföld elıtt a hullám
kezdte elveszíteni alakját és
lendületét, ahogy lassanként
szélesebben terült el a kanyonban.
Hamarosan nem lesz elég ereje hozzá,
hogy ebben a hullámlovashelyzetben
fenntartsa. Nicholas gyorsan
körülnézett. Nem messze tıle, vele egy
vonalban lebegett a gátfal egy
maradványa, egy fatörzs abból a
tutajból, amivel Árkász eltömítette a
két fal közötti nyílást.
Odalavírozott ehhez a masszív
fadarabhoz. Jó kilenc méter hosszú
volt és mélyen lebegett az árban, háta
úgy emelkedett ki a vízbıl, akár egy
bálnáé. Ágait a favágók épp csak
ledurvázták, és az ágmaradványok
biztos fogást adtak. Nicholas
felhúzódzkodott a fatörzsre, hason
feküdt rajta, arccal a folyás
irányába, miközben lába a vízbe
lógott. Gyorsan visszanyerte a
lélegzetét és érezte, hogy ereje
teljes egészében visszatér.
Bár már kisimult és hullámalakját
elvesztette, az áradat így is irdatlan
sebességgel száguldott lefelé a
hasadékban.
- Még mindig alig valamivel tíz
csomó alatt - becsülte meg a
sebességet. - Amint ez becsap Taita
medencéjébe, ıszinte részvétem von
Schillernek meg a gorilláinak, akik
vele vannak a sírban. Az
elkövetkezendı négyezer évre ott is
maradnak. - Fejét hátravetette és
diadalmasan nevetett. - Bejött! A fene
essen belém, ha nem jött be úgy, ahogy
akartam.
Hirtelen abbahagyta a nevetést,
mivel érezte, hogy a fatörzs irányt
változtat és a kanyon egyik fala felé
sodródik.
- Ajjaj! Újabb probléma.
A fatörzs egyik oldalára gördült, és
erıteljes lábtempókkal próbálta meg
irányítani. Ormótlan lélekvesztıje
szót fogadott neki, miközben erısen
himbálódzott az áramlatban. Nehézkes
kormányzás volt ez, és erıtlen ahhoz,
hogy teljes egészében elkerülje az
ütközést, de nem csapódott teljes
erıvel a sziklafalnak, csupán súrolta,
és a lendület ismét visszasodorta a
fıfolyásba.
Percrıl percre nıtt az önbizalma és
egyre ügyesebb lett.
- Le tudok úszni rajta egészen a
kolostorig! - kiáltott fel boldogan. -
Ilyen sebesség mellett pedig akár
hamarabb is odaérhetek a csónakokhoz,
mint Árkász és Royan.
Ahogy elırenézett, felismerte a
hasadéknak azt a részét, ahol most
átszáguldott.
- Ez a Taita medencéje fölötti
kanyar. Egy-két percen belül ott is
leszek. Az állványzatot mostanra már
valószínőleg elmosta a víz.
Olyan magasan húzódzkodott fel a
fadarabra, amilyen magasra csak tudott
anélkül, hogy felborítaná az
egyensúlyát, és a vizet szemébıl
kipislogva elıremeredt. Látta, hogy a
Taita medencéje feletti vízesés
száguldva közeledik felé, ezért
összeszedte magát és felkészült a
zuhanásra.
A sebesen rohanó víz hosszú, sima
zuhataga megnyílt elıtte, és még
mielıtt lerepült volna, vethetett egy
pillantást az alatta elterülı sziklás
medencére. Nyomban látta, hogy
elhamarkodottan ítélt. A
bambuszállványzatot még nem mosta el a
víz, bár erısen megrongálta. Az alsó
rész már eltőnt, de a felsı része
imbolyogva csüngött a sziklán, épp
csak érintette a száguldó víz
felszínét. Himbálódzott, lengedezett,
ahogy az áramlat belekapott, és alig
hitt a szemének, amikor észrevette,
hogy legalább két ember csüng
kétségbeesetten az ingatag szerkezet
csattogó rúdjai között. Mindketten a
szikla teteje felé igyekeztek.
A pillanatnak ebben a töredékében
Nicholas észrevette, hogy egy
fémkeretes szemüveg csillan a
vörösesbarna barett alól, és rájött,
hogy a szikla tetejéhez közelebb lévı
férfi Nogo. Aztán Nogónak sikerült
felérnie az állványzat tetejére és
eltőnt a sziklán. Ez volt az utolsó
pillantás, amire Nicholasnak még ideje
maradt, mielıtt fatörzse elérte a
zuhatagot, majd egyre növekvı
sebességgel, meredek szögben
száguldott lefelé. A fatörzs hegye
szinte függılegesen zuhant a medence
vizébe és beszőrıdött a fenékbe, minek
következtében Nicholas csaknem
rúdugrást hajtott végre, de erısen
markolta kapaszkodóját, így lassanként
sikerült ismét egyenesbe jutnia.
Néhány pillanatra a fatörzs elakadt
a vízesés alatti örvényben, de az
áramlat szinte azon nyomban ismét
elragadta, és egyre gyorsabban siklott
át Taita medencéjén, fenségesen, akár
egy fából készült csatahajó.
Nicholasnak ismét volt egy
lélegzetvételnyi ideje, mely alatt
körülpillanthatott a medencében.
Nyomban látta, hogy a sír bevezetı
alagútja már víz alá került, és a
sziklafalnál látható vízszint alapján
már legalább tizenöt méternyire volt a
víz alatt. A gyızelem mámoros érzése
öntötte el. A sírt ezúttal is sikerült
megóvni a sírrablók fosztogatásától.
Ezután ismét felnézett a
bambuszállványzat viharvert
maradványaira, melyek félrecsúszva,
ısi vájataikból félig kitépve lógtak a
sziklafalon, és látta, hogy roncsain
még mindig ott csimpaszkodik egy másik
férfi. Jó hat méternyire volt a
vízszint felett, és úgy tőnt, mintha
megdermedt volna, akár egy macska a
szél csupálta fa magas ágai közt.
Abban a pillanatban Nicholas rájött,
hogy fatörzse veszélyesen himbálódzik
a folyó szorításában és a lecsüngı
állványzat felé fordul. Épp azon volt,
hogy megpróbálja visszakormányozni,
amikor a magasban kapaszkodó férfi
feje felé fordult. Nicholas látta,
hogy fehér ember, arca halovány
foltként világított a kanyon
homályában, majd egy pillanat múltán,
amikor felismerte, heves győlölet
hasított belé.
- Helm! - kiáltotta. - Jake Helm.
Lelki szemei elıtt megjelent Tamre,
az epilepsziás fiú, amint összezúzva
fekszik a sziklaomlás alatt, és látta
maga elıtt Tessay összeégetett arcát.
A düh és a győlölet egyre nagyobb
lánggal lobogott benne, így aztán,
ahelyett, hogy a fatörzset
elirányította volna az álványzattól,
megfordította és a szikla felé
lendítette. Egy lélegzetelállító
pillanatig Nicholas azt hitte, hogy
elvéti, de aztán a fatörzs a falhoz
ért és hegyes vége belecsapódott,
ráakaszkodott a bambusz lelógó végére.
A fa súlya és lendülete
ellenállhatatlan volt. A bambuszrudak
recsegve elpattantak, akár a száraz
aprófa, majd az egész roskatag
építmény kiszakadt a falból és
rázuhant a fatörzsre. Helm is
kirepült, majd az állványt elengedve,
lábbal lefelé, a fatörzs közelében
zuhant a vízbe. Mélyen lement a
felszín alá. Amíg a víz alatt volt,
Nicholas lovaglóülésbe helyezkedett a
fán és megragadott egy bambuszrudat,
melyet az állványzatból tört le és ott
úszott mellette.
A fatörzs a megáradt folyó egy
kisebb örvényébe került és most lassan
forogni kezdett az áramlás fıvonalán
kívüli, pangó vizén. Nicholas még
mindig biztosan ült a fán. Méricskélte
a bambuszt, elıre-hátra lengette, akár
egy baseballütıt. Majd a válla fölé
emelte, így várta, hogy Helm
felbukkanjon.
Egy másodperc múlva a texasi feje a
felszínre tört. Szeme szorosan csukva
volt, lihegve vizet köpött ki száján,
majd megpróbált levegıt venni.
Nicholas a rúddal megcélozta a fejét,
majd minden erejét beleadva
meglendítette, ám abban a pillanatban
Helm kinyitotta a szemét, és látta a
felé közeledı csapást.
Oly gyors volt, akár egy vízisikló,
fejét elgördítette a lesújtó bunkó
alól, így az szıke fejét csupán
oldalról súrolta. A lendülettıl
Nicholas elvesztette az egyensúlyát
és, még mielıtt visszanyerhette volna,
Helm egy nagy levegıt vett és ismét a
víz alá merült.
Nicholas másodszor is ütésre készen
várakozott, a homályos vizet kémlelte,
miközben dühösen morgott magára,
amiért az elsı csapást elvétette és
elvesztette azt az elınyt, amit a
meglepetés ereje jelent. Nem voltak
illúziói, tudta, mibe megy bele most,
mikor Helm már tisztában van a
helyzetével.
Csak teltek a másodpercek, és
ellenfelének nyomát se látta, mire
Nicholas nyugtalanul hátranézett, hogy
megpróbálja megállapítani, hol
bukkanhat majd fel. Egy hosszú percen
át nem történt semmi. Idegesen
leeresztette a bunkót és fogást
váltott, hogy éles, törött végével
bármely irányba döfhessen.
Hirtelen érezte, hogy bal bokáját a
víz alatt fájdalmas erıvel
megragadják, és még mielıtt
megkapaszkodhatott volna, hogy
ellenálljon, lerántották a fatörzsrıl
és háttal a vízbe zuhant. Ahogy merült
lefelé, érezte, hogy Helm ujjai az
arcát markolásszák. Nicholas
megragadta az egyik ujjat és hátrafelé
csavarta, és miközben az ujjat nyomta
a csukló felé, érezte, hogy reccsen
egy nagyot. A kificamított ízület
kínja azonban felvillanyozta Helmet,
és akár egy óriás polip, izmos hosszú
karját Nicholas nyaka köré tekerte.
Egy pillanatra mindketten a
felszínre buktak, gyorsan nagy levegıt
vettek, majd Helm hátranyomta Nicholas
fejét, akinek a víz nyitott szájába
ömlött. Nyakán erısödött a szorítás,
és érezte a gerincére nehezedı
nyomást. Gyilkos szorítás volt. Ha
Helmnek biztos fogása lett volna,
akkor már kifejthette volna azt az
utolsó, aprócska nyomást, ami elég
lett volna ahhoz, hogy Nicholas
gerince elpattanjon. Nicholas azonban
folyamatosan a nyomóerı irányába
mozgott, így meggátolta Helmet, hogy
teljes erejét kifejthesse. Ahogy
átfordult, ott látta maga elıtt Helm
arcát, melyet felnagyított és
eltorzított a piszkos, szürke víz. Ez
az arc iszonytatónak és gonosznak
tőnt.
Ahogy Helm fölé gördült, Nicholas
mindkét kezét a másik derekára
kulcsolta és keményen tartotta, majd
jobb térdét Helm lába közé emelve,
keményen az ágyékába rúgott.
Térdkalácsán érezte, hogy pontosan
célba talált. A nemi szerv telt volt
és gumiszerően rugalmas. Helm
összerándult, és enyhült a szorítás
Nicholas nyakán. Ezt a pillanatot
használta ki Nicholas, lenyúlt és
megragadta Helm sérült heréit, majd
kegyetlenül megtekerte. Ott látta
néhány centinyire maga elıtt a másik
fájdalomtól eltorzuló arcát, majd Helm
ellökte magát Nicholastól, elengedte a
nyakát és lenyúlt, hogy mindkét
kezével megragadja a csuklóját.
Ismét a felszínre jöttek, nem messze
a mellettük úszó fatörzstıl, és
Nicholas rájött, hogy az áramlat ismét
elkapta ıket, most a folyó fısodrában
közelednek Taita medencéjének kijárata
felé. Nicholas elengedte Helm golyóit,
és másikkezével egy ütést mért az
arcára, de túl közel voltak egymáshoz,
így az ütésnek nem volt ereje.
Lecsúszott Helm arcáról, és ezúttal
Nicholas próbálta meg kinyújtott
karját Helm nyaka köré fonni. A texasi
a válla közé húzta a fejét és
kisiklott a fogásból. Aztán hirtelen,
villámgyorsan, akár egy lecsapó
vipera, elırehajolt és fogait
belemélyesztette Nicholas állába.
A meglepetés teljes volt és a
fájdalom kínzó, amint Helm fogai a
húsába mélyedtek. Nicholas felkiáltott
és Helm szeme felé kapott, megpróbálta
körmeit a másik szemhéjába nyomni. De
Helm szorosan összezárta a szemét és
fogait még mélyebbre fúrta,
olyannyira, hogy Nicholas vére
kibuggyant és már Helm szája sarkából
szivárgott.
A fadarab még mindig mellettük
úszott, néhány centire volt Helm feje
mögött. Nicholas megragadta a texasi
füleit és megforgatta ıt a vízben. İ
átlátott Helm feje fölött, Helm
viszont nem láthatott. A fatörzsbıl
kiállt egy durva göcsört ott, ahol
fejszével egy ágat vágtak le róla.
Ferde vágás volt, így élesen
meredezett. A fájdalom könnyei
homályosították el Nicholas szemét, de
azért Helm fejének hátsó részét az
éles göcsörttel egy vonalba hozta.
Éreze, hogy Helm fogai már szinte
teljesen átharapták az állat. Úgy
belemart alsó ajkába, hogy a vér már-
már teljesen elöntötte Nicholas
száját. Helm gyötörte, jobbra-balra
rángatta a fejét, akár egy pitbull az
arénában, hamarosan kitép egy véres
falatot Nicholas húsából.
Nicholas a fájdalom és a
kétségbeesettség minden erejével
elırelendült, és felsıtestének meg két
kezének segítségével, mellyel Helm
füleit markolta, ellenfelének fejét az
éles fagöcsörtre vágta. A fa hegyes
vége pontosan Helm koponyaalapjánál a
gerincoszlop két csigolyája közé
talált és úgy csúszott be, akár egy
szög, miközben részben átszakította a
gerincagyat. Helm állkapcsa
szétpattant és görcsbe rándult.
Nicholas elhúzódott tıle, állából egy
darabka hús szabadon lógott és ömlött
a vér a mély, egyenetlen sebbıl.
Helm úgy fennakadt a fán, akár a
nyers hús a hentes kampóján. Végtagjai
rángatództak, arcizmai görcsösen
vonaglottak. Szemhéja reszketett és
ugrált, akár egy epilepsziásnak, és
szemgolyója befordult koponyája felé
úgy, hogy csak a fehérje látszott,
mely groteszk mód villogott a hasadék
homályában.
Nicholas felhúzódzkodott a fatörzsre
a texasi teste mellé, és ott csüngött
lihegve, miközben állából vércseppek
csöpögtek mellkasára. A fatörzs lassan
forogni kezdett az egyenlıtlen
súlyelosztás miatt, és Helm kezdett
lecsúszni a fakampóról. A bıre olyan
hanggal szakadt le, mint a szétváló
selyem, és gerinccsigolyája érdesen a
fának dörzsölıdött. Aztán a test végre
mozdulatlanná vált, arccal a vízbe
esett és süllyedni kezdett.
Nicholas nem hagyta, hogy ilyen
könnyen megússza. - Legyünk csak
egészen biztosak felıled, drága
fiacskám - csikorogta felduzzadt,
vérzı szájával. Vért és nyálat köpött
ki szájából, miközben kinyúlt és
hátulról megragadta Helm gallérját,
majd arccal lefelé, a fatörzs alatt a
víz alá nyomta. Sebességük egyre nıtt
a kanyon utolsó szakaszán, de Nicholas
konokul tartotta Helmet a víz alatt,
hogy kioltsa belıle az élet utolsó
szikráját is, mígnem az áramlat
kitépte kezébıl a tetemet, és ı nézte,
amint lassan elnyeli a szürke, zavaros
víz.
- Átadom az üdvözletedet Tessaynek -
kiáltott utána Nicholas, ahogy a
holttest elmerült. Ezután minden
figyelmét a fatörzs egyensúlyára
fordította, és arra, hogy sikerüljön
rajta maradnia a folyó száguldó
sodrában. Végül a rózsaszín
sziklakapukon át kivetıdött a Dandera
folyó alsó szakaszára. Ahogy
elsodródott a kötélfüggıhíd alatt,
lecsúszott a fatörzsrıl és sebesen
elindult a nyugati part felé, miközben
nagyon is tudatában volt, hogy alig
fél mérföldnyire van a Nílusba ömlı
folyó kegyetlenül nagy zuhatagától.
A parton ülve letépett egy csíkot
igének aljából. Amennyire csak tudta,
bekötözte sérült állat, és hátul a
feje mögött rögzítette. A vér
átszivárgott a vékony, nedves vásznon,
de megszorította a kötést, és a vérzés
lassanként elállt.
Bizonytalanul felállt és átverekedte
magát a folyót szegélyezı, sőrő
bozótoson, míg végül elérte a
kolostorhoz levezetı ösvényt, melyen
mezítláb bicegett le. Csupán egyszer
állt meg, amikor messzirıl, a hasadék
fölötti szikla felıl meghallotta a
felszálló helikopter hangját.
Visszanézett. - Úgy tőnik, Tuma
Nogónak sikerült kijutnia onnan. De
kár! Szeretném tudni, vajon mi történt
von Schillerrel meg az egyiptomival -
motyogta komoran, miközben sérült
arcát tapogatta. - Most már legalább
egyikıjük sem jut be a sírba, hacsak
nem emelnek újabb gátat a folyón.
Aztán hirtelen egy másik gondolat
merült fel benne.
- Úristen, mi van, ha von Schiller
már benn volt, amikor a folyó
megindult? - Kuncogni kezdett, majd
megcsóválta a fejét. - Ez túl szép
lenne. Az igazság gyızelme sohasem
ilyen tiszta. - Ismét megcsóválta a
fejét, de a mozdulatra kegyetlenül
fájni kezdett a sebe. Egyik kezét
bekötözött állára szorította, majd
ismét elindult lefelé, aztán sietve
ügetni kezdett, amint elérte a
kolostorhoz vezetı, kövezett utat.

Nahoot Guddabi az útvesztı egyik


sarkánál egyenesen von Schillerbe
ütközött. Furcsamód, az öregember
jelenléte, dacára annak, hogy ebben a
válságos helyzetben nem sokat
jelentett, mégis megnyugtatta, és páni
rémületét, mely azzal fenyegetett,
hogy bármely pillanatban teljesen úrrá
lesz rajta, megfékezte. Hansith nélkül
az útvesztı kísértetiesen magányos
hely volt. Itt bármely emberi társaság
áldást jelentett.
Egy pillanatig úgy kapaszkodtak
egymásba, mint az erdıben eltévedt
gyerekek.
Von Schillernél még most is ott volt
a kincs néhány darabja, amit akkor
vizsgálgattak, amikor Hansith pánikba
esett és elrohant. Egyik kezében a
fáraó arany pásztorbotját, a másikban
pedig a szertartások díszes korbácsát
tartotta.
- Hol a szerzetes? - rikácsolta von
Schiller. - Miért rohant el és hagyott
itt engem? Meg kell találnunk a
kivezetı utat, maga idióta! Hát nem
fogja fel, hogy milyen veszélyben
vagyunk?
- Hogy várhatja el tılem, hogy
tudjam az utat... - kezdte Nahoot
dühösen, majd hirtelen elhallgatott,
amint észrevette a krétajeleket von
Schiller válla fölött a falon és végre
rájött jelentıségükre.
- Ez az! - kiáltott fel
megkönnyebbülten. - Harper, vagy az al
Simma némber megjelölték nekünk.
Jöjjön! - A jelzéseket követve
elindult az alagútban. Mindazonáltal,
mire a központi lépcsıhöz értek, már
közel egy óra telt el azóta, hogy
Hansith otthagyta ıket. Ahogy
lesiettek a lépcsın a hosszú
folyosóra, a folyó zaja mindent
betöltı, surrogó sziszegéssé
növekedett, akárha egy alvó sárkány
szuszogott volna.
Nahoot futásnak eredt, és von
Schiller mögötte tántorgott, öreg
lábait a félelem még jobban
elgyöngítette.
- Várjon! - kiáltott Nahoot után,
aki elengedte füle mellett az
öregember könyörgését, és fejét
lehajtva átbújt a vakolt ajtón vágott
nyíláson. A pihenın a generátor még
mindig szépen zümmögött, de Nahoot még
csak rá se pillantott, ahogy sietve
elindult a lejtıs alagutat megvilágító
lámpák fényében.
Még mindig futva befordult a
következı sarkon, majd hirtelen
megtorpant, amint észrevette, hogy az
alatta lévı szakaszt már elöntötte a
víz, egészen a megmunkált kıtömbökön
lévı, ókori vízszint jelig. A
víznyelınek és a pontonhídnak már
nyoma sem volt. Tizenöt méternyi vagy
tán még annál is mélyebb víz alá
kerültek.
A Dandera folyó, mely évezredeken át
volt ırzıje a sírnak, most ismét
szolgálatba lépett. Sötéten és
kérlelhetetlenül zárta le a sír
bejáratát, miként négyezer éven át
tette.
- Allah! - suttogta Nahoot. - Allah
könyörülj rajtunk! Von Schiller
fordult be az alagút sarkán és megállt
Nahoot mellett. Mindketten rémült
iszonyattal meredtek az elárasztott
aknára. Aztán von Schiller lassan
leroskadt a fal mellett.
- Elvesztünk - suttogta, mire Nahoot
halkan vinnyogva felnyögött és térdre
hullt. Majd magas, éneklı orrhangon
imádkozni kezdett. Ez a hang
felbıszítette von Schillert.
- Ez nem segíthet rajtunk. Hagyja
abba! - A jobb kezében lévı aranyozott
korbáccsal végighúzott Nahoot
elırehajló hátán. Nahoot felkiáltott
fájdalmában és elmászott von Schiller
mellıl.
- Valahogy ki kell jutnunk innen. -
Von Schiller hangja már nyugodt volt.
Parancsoláshoz szokott ember volt, és
most átvette az irányítást.
- Lennie kell egy másik útnak, ami
kivezet innen – jelentette ki. -
Megkeressük. Ha van egy kivezetı
nyílás, akkor éreznünk kell a
légáramot. - A hangja egyre
határozottabban és magabiztosabban
csengett. - Igen! Ezt fogjuk tenni!
Kapcsolja ki azt a ventilátort, és
megpróbáljuk kideríteni, hogy van-e
bármiféle légmozgás.
Nahoot buzgón reagált erre a
határozott, parancsoló hangra és
visszasietett, hogy kikapcsolja a
ventilátort.
- Vegye elı az öngyújtóját - mondta
von Schiller. – Ezeket összesodorjuk
és meggyújtjuk. - Azokra a papírokra
és fényképekre mutatott, melyeket
Royan hagyott az ajtónyílás melletti
kecskelábú asztalon. A füst alapján
kideríthetjük a légáramot.
Az elkövetkezendı két óra során
végigjárták a sír minden szintjét és a
magasra tartott, égı papírok füstjének
mozgását figyelték. Az alagutakban
sehol sem bukkantak még egy aprócska
légmozgásra sem, végül visszamentek az
elárasztott aknához és kétségbeesetten
meredtek az útjukat álló csöndes,
fekete vízre.
- Ez az egyetlen út - suttogta von
Schiller.
- Kíváncsi lennék, vajon a szerzetes
erre menekült-e ki mondta Nahoot,
ahogy leroskadt a fal mellett.
- Nincs más út.
Egy darabig hallgattak; nehéz volt
megítélni az idı múlását a sírban.
Most, hogy a folyó már elérte saját
szintjét, nem volt több vízmozgás az
aknában, és a víznyelın átfutó áramlat
halk, távoli hangja csak növelte a
csöndet. Ebben a nagy némaságban
tisztán hallották saját lélegzésüket.
Végül Nahoot szólalt meg. - Az
üzemanyag a generátorban lassanként
kifogy, tartalékot pedig nem láttam...
Arra gondoltak, mi történik majd, ha
a kis üzemanyagtartály kiürül. Az
eljövendı sötétségre gondoltak.
Von Schiller hirtelen felkiáltott: -
Ki kell mennie az aknán át, hogy
segítséget hozzon. Megparancsolom,
hogy induljon.
Nahoot hitetlenül meredt rá. - Több
mint száz méterre van a kijárat, és
árad a folyó.
Von Schiller felpattant és
fenyegetıen állt Nahoot felett. - A
szerzetes erre jutott ki. Ez az
egyetlen út. Végig kell úsznia az
alagúton, hogy eljusson Helmhez és
Nogóhoz. Helm tudni fogja, mi a
teendı. Majd ı kitalálja, hogyan
vigyen ki innen.
- Maga ırült - hátrált el tıle
Nahoot, de von Schiller követte.
- Megparancsolom!
- Háborodott vénember! - Nahoot
megpróbált feltápászkodni, de von
Schiller meglendítette a nehéz arany
korbácsot és váratlanul akkora csapást
mért Nahoot arcára, hogy az
hátraesett, ajka felhasadt, és két
elülsı foga kitörött.
- Maga megırült! - nyöszörögte. -
Ezt nem teheti... de von Schiller
újból és újból meglendítette a nehéz
korbácsot, mely felszaggatta Nahoot
arcát, vállát, áthasította vékony
pamutingét.
- Megölöm! - rikoltotta neki von
Schiller, miközben csakúgy záporoztak
rá az ütések. - Ha nem engedelmeskedik
nekem, megölöm.
- Hagyja abba! - nyüszítette Nahoot.
- Ne, kérem, hagyja abba. Megteszem,
csak hagyja már abba.
Elmászott von Schillertıl, és addig
vonszolta magát az alagút kövén, míg
végül már derékig a vízben ült.
- Adjon idıt, hogy felkészüljek -
könyörgött.
- Induljon máris! - nézett rá
fenyegetın von Schiller, miközben
magasra emelte a korbácsot. - Nagyon
valószínő, hogy az alagútban talál még
benn szorult levegıt. Át fog jutni.
Induljon!
Nahoot kezével vizet merített és az
arcába locsolta, hogy lemossa a vért,
ami az egyik mély sebbıl folyt.
- Le kell vennem a ruhámat, a
cipımet - nyüszítette, hogy még egy
kis idıt csikarhasson ki, de von
Schiller nem engedte ki a vízbıl.
- Ott is megteheti, ahol van -
utasította, miközben meglóbálta a
korbácsot. Másik kezében a nehéz arany
pásztorbotot tartotta. Nahoot
rádöbbent, ha azzal sújt le rá,
széttörheti a koponyáját.
Nahoot ott állt a térdig érı vízben
és fél lábon ugrált, ahogy lehúzta a
cipıjét. Aztán lassan, vonakodva
alsónadrágra vetkızött. Vállán a
korbácsütések mély sebeket hagytak, és
a szivárgó vér vörös kígyóként siklott
végig a hátán.
Tudta, hogy le kell csillapítania
ezt az ırült vénembert. Lemerül a víz
alá, egy kis darabon elúszik, majd
megkapaszkodik az alagút oldalfalában
addig, amíg tart a levegıje, aztán
visszaúszik.
- Induljon! - üvöltött rá von
Schiller. - Csak az idıt fecsérli. Ne
higgye, hogy kiengedem.
Nahoot mélyebbre gázolt, míg a víz
már a melléig ért. Egy pár percre
megállt, mialatt mélyeket lélegezve
teleszívta magát levegıvel. Aztán
visszatartotta lélegzetét és a víz alá
merült. Von Schiller ott állt a víz
szélén és meredten nézett lefelé, de a
fekete, fenyegetı felszínt látta,
alatta semmit. A lámpafényben
látszott, hogy Nahoot vére pirosra
festi a vizet.
Lassan múltak a percek, aztán
hirtelen erısen kavarogni kezdett a
víz, és egy emberi kar emelkedett a
sötétlı felszínre, a kéz és az ujjak
mintegy esdeklın nyúltak ki. Aztán
lassan ismét a mélybe merült.
Von Schiller egészen elırehajolt: -
Guddabi! - kiáltotta mérgesen. - Mit
szórakozik ott?
Egy újabb örvény kavarta fel a
vizet, majd valami, akár egy tükör
villant fel a mélybıl.
- Guddabi! - csattant fel von
Schiller ingerülten.
Mintha a hívásra válaszolna, Nahoot
feje a felszínre bukott. A bıre
viaszsárga volt, mintha minden vér
kifutott volna belıle, és tátott szája
valami iszonyú, néma sikolyra nyílt.
Körülötte csakúgy habzott a víz,
mintha hatalmas halak egész raja
táplálkozna a mélyben. Ahogy von
Schiller értetlenül meredt rá, Nahoot
feje körül valami sötétlı hullám
emelkedett fel és rózsavörösre
festette a víz felszínét. Egy
pillanatig von Schiller nem jött rá,
hogy ez nem más, mint Nahoot vére.
Aztán meglátta azokat a hosszú,
kígyózó árnyakat, melyek cikázva
tekeregtek Nahoot körül, és tépték,
marcangolták a húsát. Nahoot ismét
felemelte a kezét, és könyörgıen von
Schiller felé nyújtotta. A karját már
félig felfalták, mély, félhold alakú
harapások nyoma tátongott a
megcsonkított karon.
Von Schiller felsikoltott az
iszonyattól, és elhátrált a víztıl.
Nahoot hatalmas sötét szeme vádlón
meredt rá. Von Schillert nézte, és
valami vad, cseppet sem emberi, károgó
hang hagyta el feszülı torkát.
Miközben von Schiller nézte, az
egyik hatalmas, trópusi angolna
kidugta fejét a víz felszínére, tátott
szájában üvegszilánkként csillantak
meg fogai, melyeket Nahoot nyakába
mélyesztett. Nahoot még csak meg sem
próbálta letépni magáról ezt a szörnyő
lényt. Már túl messze járt. Csak
meredt von Schillerre, miközben az
angolna a nyakába kapaszkodva
tekergeti, kígyózott és iszamos
győrőkbe csavarta magát.
Aztán Nahoot feje lassanként ismét
elmerült. A víz még hosszú perceken át
kavargott a mélyben zajló mozgástól,
és idınként felcsillant egy-egy
kígyózó, hosszú hal. Aztán a víz
felszíne fokozatosan lecsillapult, oly
csöndes és nyugodt lett, akár egy
fekete üveglap.
Von Schiller megfordult és futni
kezdett, futott vissza a lejtıs aknán,
el a pihenı mellett, ahol a generátor
még mindig csöndesen duruzsolt, vakon
igyekezett a lehetı legmesszebb
kerülni attól a szörnyő víztıl. Nem
tudta hova, merre tart, csak ment
elıre az egymást követı folyosókon. A
központi lépcsı aljánál nekirohant a
fal sarkának, amitıl elszédült és az
achátkövezetre esett, majd csak feküdt
ott zokogva, miközben egy hatalmas,
bíborvörös dudor nıtt a homlokán.
Egy idı múlva nehézkesen
föltápászkodott, és botorkálva
elindult felfelé a lépcsın. Teljesen
összezavarodott, elvesztette minden
irányérzékét, agya lassanként
megbomlott, az iszonyat és a félelem
megtébolyította. Ismét elesett és
négykézláb mászott tovább az útvesztı
következı sarkáig. Csak ott tudott
ismét talpra állni, majd tántorogva
ment tovább.
A meredek akna, mely Taita
gázcsapdájába vezetett, úgy nyílt meg
lába elıtt, hogy észre se vette.
Lezuhant a lépcsın, lábát és mellkasát
felsebezte, összezúzta. Aztán ismét
felállt, tántorogva átszédelgett az
amforákkal teli helyiségen, fel a
túloldali lépcsın, majd beért a
festett csarnokba, mely Mamose fáraó
sírjába vezetett.
Ziláltan, eszelıs tekintettel,
tébolyultan már a csarnok feléig
tántorgott el, amikor a világítás
elhalványult, sárgás izzássá fakult.
Aztán ismét visszanyerte fényét, amint
a generátor felszippantotta
üzemanyagtartályának utolsó cseppjeit.
Von Schiller a csarnok közepén
megtorpant és kétségbeesetten nézett
fel az égıkre. Tudta, hogy mi
következik. Még néhány percig a lámpák
fényesen, vidáman világítottak, majd
ismét elhalványultak, megfakultak.
Aztán ránehezedett a sötétség, akár
egy szemfödél súlyos, bársony redıi.
Ez a sötétség oly erıs, oly teljes
volt, mintha valóban súlya, anyaga
lett volna. Szinte szájában érezte a
sötétség ízét, amint az testébe
nyomult és fojtogatta.
Vakon, ırjöngve, a feketeségben
minden irányt elvesztve ismét rohanni
kezdett. Fejjel valami kıbe ütközött
és kábán újból a földre zuhant.
Érezte, amint vére melegen csordul
végig az arcán és nem kapott levegıt.
Nyöszörgött, zihált, majd lassan,
ahogy oldalán feküdt,
összegömbölyödött, akár egy magzat az
anyaméhben.
Eltöprengett, vajon mennyi ideig
tart majd, hogy meghaljon, és lelke
bele-sajdult, mert tudta, hogy
napokig, akár még hetekig is
eltarthat. Kissé megmozdult, közelebb
húzódott ahhoz a kıhöz, aminek
nekiütközött. A sötétségben nem
tudhatta, hogy Mamose nagy szarkofágja
volt az, mely menedéket nyújtott neki.
Így hevert a sír sötétségében, ahol
egy uralkodó temetkezési kincsei
vették körül, és várta saját lassú,
elkerülhetetlen halálát.

A Szt. Frumentius kolostor teljesen


kiürült. Ahogy a szerzetesek
meghallották a szurdokon
végigvisszhangzó fegyverropogást és a
csata zaját, összeszedték kincseiket
és elmenekültek.
Nicholas végigfutott a kolostor
hosszú, kihalt teraszán, majd a lépcsı
tetején egy pillanatra megállt, hogy
kifújja magát, mielıtt elindult volna
lefelé a Nílushoz és az
epifániaszentélyhez, ahová a
csónakokat rejtette. Lihegve fürkészte
az alatta elterülı medence homályát,
ahová a napfény csak ritkán jut el, de
a kettıs vízesés ezüstös permetének
felhıje eltakarta elıle a mélységet.
Nem tudta, vajon Árkász és Royan
odalenn várnak-e rá, vagy esetleg
valami baj érte ıket útközben a
csapáson.
Megigazította állán a rongyos,
vérfoltos kötést, majd elindult
lefelé. Aztán meghallotta Royan
hangját valahonnan lentrıl, az ezüstös
vízpára alól, amint a nevén szólítja
és sebesen rohan felfelé a csúszós,
nyálkás lépcsıkön.
- Nicholas! Jaj, hála Istennek! Már
azt hittem, nem jössz. Ölelı karjaiba
rohant volna, amikor meglátta a
kötést, meg vértıl maszatos arcát,
mire megtorpant és rémülten meredt rá.
- Jézus Mária! - suttogta. - Mi
történt veled, Nicky?
- Csak egy kis összetőzés Jake
Helmmel. Mindössze egy kis karcolás,
de a csókolózás pillanatnyilag nem a
legerısebb oldalam – motyogta
Nicholas, miközben a kötéssel az állán
megpróbált vigyorogni. – Az üdvözlést
egy kis idıre el kell halasztanunk.
Egyik karjával átölelte Royan vállát
és csaknem kibillentette
egyensúlyából, ahogy megfordította,
hogy elinduljanak lefelé a lépcsın.
- Hol vannak a többiek?
- Mind itt vannak - mondta Royan. -
Árkász és Mek a hajókat pumpálják és
rakodnak.
- Tessay?
- Biztonságban van.
Az utolsó lépcsıszakaszon már
bukdácsolva értek le a szentély alatti
mólóra. A Nílus három métert
emelkedett, amióta Nicholas legutóbb
itt állt. A folyó áradt, haragos volt,
iszapos és sebes. A vízpára felhıin át
alig tudta kivenni a túlpart szikláit.
Az öt Avon csónak a szélén volt.
Négy már teljesen felfújva, az utolsó
pedig hullámzott és duzzadozott, ahogy
engedték bele a tartályból a sőrített
levegıt. Mek és Árkász a lıszeres
ládákat pakolták be a már kész
csónakokba és zöld, nejlon
rakományvédı hálók alatt rögzítették.
Árkász felnézett Nicholasra, és a
döbbenet komikus kifejezése jelent meg
nyílt, ıszinte arcán: - Mi a jó büdös
franc történt a képeddel?
- Majd elmesélem - ígérte meg neki
Nicholas, és megfordult, hogy
megölelje Meket.
- Köszönöm, öreg barátom - mondta
ünnepélyes komolysággal. - Az embereid
remekül küzdöttek, és engem is
megvártatok. - Nicholas a sebesült
gerillák felé pillantott, akik a
szikla lábánál feküdtek. - Mekkora a
veszteség?
- Három halott és ez a hat sebesült.
Rosszabb is lehetett volna, ha Nogo
emberei keményebben nyomulnak elıre.
- Ez is túl sok - mondta Nicholas.
- Egy is az - helyeselt Mek
mogorván.
- Hol van a többi embered?
- Útban a határ felé. Épp csak
annyit tartottam itt, ahányan a
csónakokhoz kellenek. - Mek levette a
kötést Nicholas álláról. Royan
felszisszent, amikor meglátta, de Mek
vigyorogni kezdett.
- Úgy tőnik, mintha egy cápa rágott
volna meg.
- Úgy van, az volt - helyeselt
Nicholas.
Mek vállat vont. - Legalább egy
tucat öltés kell bele. Odakiáltott
egyik emberének, hogy vigye oda neki a
zsákját.
- Bocs, de nincs érzéstelenítı -
figyelmeztette Nicholast, miközben
lenyomta az egyik csónak tükörlapjára
és egyenesen az üvegbıl öntötte rá a
fertıtlenítıt.
Nicholas fájdalmasan felszisszent. -
Csíp, mi? - mondta nyájasan. - De várd
csak ki, amíg elkezdem összevarrni.
- Ezt a kedvességet beróják majd a
neved mellé a nagy könyvbe - mondta
neki Nicholas, és Mek gonoszkodó
pillantással bontott fel egy steril
készletet.
Ahogy Mek a seben dolgozott, a
széleket összenyomta és feszesre húzta
a szálat, csöndesen beszélt, úgy, hogy
csak Nicholas hallhassa. - Nogo
legalább egy teljes századnyi emberrel
ırizteti lefelé a folyót. A
felderítıim azt mondják, hogy
fedezékben vannak a folyó mindkét
partján húzódó ösvényeken.
- Arról ugye nem tud, hogy
csónakjaink vannak, amivel a folyón
menekülhetünk? - kérdezte Nicholas
összeszorított foggal.
- Nem hiszem, hogy tudná, de elég
sokat tud minden eddigi lépésünkrıl.
Lehet, hogy informátora volt a
munkásaid között. – Mek egy pillanatra
elhallgatott, amíg átszúrta a tőt
Nicholas húsán, majd folytatta: - És
Nogónak még ott van a helikopter is.
Amint ez a felhı felszakad,
észrevesznek minket a folyón.
- A folyó az egyetlen menekülési
útvonalunk. Imádkozzunk, hogy az idı
ilyen pocsék maradjon.
Mire Mek elkötötte az utolsó csomót
is és gyorstapasszal leragasztotta
Nicholas állát, Árkász végzett az
utolsó csónak felfújásával és
berakodásával.
Mek négy embere felvitte Tessay
hordágyát az egyik csónakra. Mek
felsegítette ıt a fedélzetre és
elhelyezte a fedélzeten egy olyan
helyre, ahol a biztonsági övek a keze
ügyében voltak. Aztán otthagyta
Tessayt és lesietett sebesült
embereihez, hogy ıket is a csónakokba
segítse. A legtöbbjük fel tudott menni
a saját lábán, de kettıt vinni
kellett.
Ezután visszament Nicholashoz. -
Látom, megtaláltad a rádiódat -
mondta, miközben az üveggyapot tartóra
nézett, melyet Nicholas a vállára
vetett.
- Enélkül nagy bajban lennénk. -
Nicholas szeretettel ütögette meg a
tartót.
- Én átveszem a parancsnokságot a
csónakon, amelyiken Tessay van.
- Rendben! - mondta Nicholas. -
Royan velem jön a vezércsónakra.
- Jobb lenne, ha hagynád, hogy én
vezessek - mondta Mek.
- Mit tudsz te az ilyen sebes
folyamon való hajózásról? - kérdezte
Nicholas. - Én vagyok az egyetlen, aki
ezen a folyón valaha is végigment.
- Az húsz évvel ezelıtt volt -
mutatott rá Mek.
- Sokkal jobb vagyok most, mint
akkor voltam – vigyorgott Nicholas. -
Ne vitatkozz, Mek. Te leszel mögöttem,
Árkász meg téged követ. Vannak az
embereid között olyanok, akik elég jól
ismerik a folyót ahhoz, hogy
irányítsák a másik két csónakot?
- Minden emberem ismeri a folyót -
mondta Mek, majd hangos kiáltással
kiadta a parancsot. Mindenki ahhoz az
Avonhoz rohant, amelyet kijelöltek
neki. Nicholas átemelte Royant
csónakjuk peremén, majd segített
embereinek a hajót a sziklás partról
vízre tenni. Amint a csónak teljes
egészében a vizén lebegett, bemásztak,
és minden ember megragadott egy
evezıt.
Ahogy nekifeszültek, Nicholas
nyomban látta, hogy legénységének
minden tagja igazi hajós, Mek nemhiába
büszkélkedett velük. Erısen, de simán
húztak, és a felfújható, könnyő hajó
sebesen elindult a Nílus fı folyásán.
Az Avonokat tizenhat fıre tervezték,
és csak könnyen voltak megterhelve. A
lıszeresládák, melyekbe a sírban
talált leleteket csomagolták, nagynak
tőntek, de nem voltak nehezek, és egy
tucatnyi embernél több egyik csónakban
sem volt. Egyikük sem merült mélyre,
így könnyő volt kezelni és irányítani
ıket.
- Veszélyes vizek várnak ránk -
mondta Nicholas komoran Royannak. -
Végig, egészen a szudáni határig. - A
kormánylapát mellett ült, a hajó hátsó
részében, ahonnan jól látott elıre.
Royan a lábánál kuporgott és erısen
kapaszkodott az egyik biztonsági övbe,
miközben igyekezett, hogy ne legyen az
evezısök útjában.
Átvágtak azon az áramlaton, mely a
vízesés alatti szürke kımedencét mosta
ki, és Nicholas vonalba állt azokkal a
keskeny földnyelvekkel, melyek közt a
folyó nyugatnak ment. Felnézett az
égre és a permetezı vízpárán át látta,
hogy a bíborszín esıfelhık alacsonyan
járnak. Mintha rároskadtak volna a
magas sziklák csúcsaira.
- Kezd a szerencse mellénk szegıdni
- mondta Royannak. – Ilyen idıben még
a helikopterrel sem találhatnak ránk.
Rolexére pillantott, melynek
üveglapján vízcseppek gyöngyöztek. -
Van néhány óránk sötétedésig. A folyó
jó néhány mérföldjét magunk mögött
hagyhatjuk, mielıtt az éjszaka
megállásra kényszerítene.
Hátranézett és látta, hogy a kis
flottilla többi hajója himbálódzva jön
utána. Az Avonok fényvisszaverı, sárga
színe ragyogóan kiemelkedett még a
szurdok ködös homályából is.
Összeszorított öklét az elırehaladás
jelére emelte, mire a következı
csónakban Mek megismételte a
mozdulatot és szakállán át
rávigyorgott Nicholasra.
A folyó elragadta ıket és ık
átsiklottak a Nílus keskeny, kanyargós
szőkületébe. Az evezısök leálltak és
hagyták, hogy a folyó vigye ıket.
Mindössze annyit tehettek, hogy a
nehéz pillanatokban segítettek
Nicholasnak átkormányozni a hajót, és
mindvégig ott voltak készenlétben a
szegélydeszkák mellett.
A szurdokban a megemelkedett víz sok
sziklazátonyt ellepett, de
jelenlétüket tisztán mutatták az
állóhullámok, illetve a köztük lévı
keskeny sávban fehéren tajtékzó víz.
Az áradó folyó mindkét parton magasra
ért, csapkodta a szurdok mélyének
szikláit. Ha egy Avon felborul, vagy
akár a legénység egyetlen tagja is a
vízbe zuhan, ezen a folyón nem lehet
megállni, hogy a túlélıket felvegyék.
Nicholas magasan állt és a nyakát
nyújtogatta. Jó elıre ki kellett
néznie az útvonalat, és ha egyszer
elindult, akkor annak megfelelıen
kellett a hajót végigkormányoznia.
Minden azon múlt, hogy átlátja-e a
folyót és jól ítéli-e meg az adott
szakaszt. Már nem volt edzésben, így
aztán gyomorszájánál ott érezte a
félelem kemény szorítását, amikor a
hosszú kormánylapáttal átirányította a
hajót a folyó elsı, sebesen zubogó
szakaszán.
Száguldva siklottak le, miközben
Nicholas a kormánylapát finom
mozdulataival tartotta egyenesben a
hajó orrát, majd leértek az aljára, és
a többi csónak is szép sorban követte
ıket.
- Hát ez semmiség! - nevetett fel rá
Royan.
- Ne mondj ilyet! - könyörgött neki
Nicholas. - A baj nem pihen, még
meghallhatja. - Azzal ismét vonalba
állt a következı zuhataggal, mely
rémisztı sebességgel száguldott
feléjük.
Nicholas átkormányozta a hajót két
kiálló szikla közt, majd
nyílegyenesen, egyre nagyobb
sebességgel száguldottak lefelé a
zuhatagon. Amikor már félúton voltak
lefelé, Nicholas csak akkor vette
észre azt a magas állóhullámot
alattuk, melyen át a folyó magasra
szökkent. Elfordította a
kormánylapátot, hogy megpróbálja
megkerülni, de a folyó keményen fogta
ıket.
Akár egy kerítés fölött átugrató
vadász, úgy emelkedtek fel az
állóhullám tetejére, majd émelyítı
imbolygással zuhantak lefelé a
túloldalon a mély hullámvölgybe. Az
Avon meghajolt középen, az orra szinte
a tatját érintette, ahogy megpróbált
átjutni a folyó felszínének ezen a
vályúszerő mélyedésén.
A legénység tagjai egymásra
zuhantak, és védpszíj nélkül, illetve
ha nem markolja olyan erısen a
kormánylapát rúdját Nicholas is
kirepült volna. Royan hasra vágta
magát a fedélzeten és minden erejével
belekapaszkodott a biztonsági övbe.
Ahogy a rugalmas Avon a magasba
pattant, egy hatalmas rúgással
visszanyerte eredeti alakját, majd egy
pillanatra a levegıben tétovázott és
csaknem felbillent, mielıtt
visszacsapódott volna.
A legénység egyik tagja kirepült a
hajóból és ott evickélt mellettük,
ugyanolyan sebesen, mint a száguldó
Avon, így társai ki tudtak hajolni
érte és visszahúzták a csónakba. A
lıszeres ládákban lévı rakomány is
felborult, elcsúszott, de a hálók
megóvták ıket attól, hogy akár egyet
is elveszítsenek.
- Ezt miért csináltad? - kiáltott rá
Royan Nicholasra. - Épp akkor, amikor
már kezdtem megbízni benned.
- Csak próba volt - kiáltott vissza
neki Nicholas. – Kíváncsi voltam, hogy
valójában mennyire vagy bátor és
kemény.
- Beismerem, hogy gyáva vagyok -
mondta Royan. - Semmi szükség rá, hogy
ezt megismételd.
Nicholas visszanézett és látta, hogy
Mek hajója ugyanúgy zuhan le a
hullámvölgybe, mint ık, de a következı
hajónak már elég ideje volt rá, hogy
kikerülje és oldalt elcsússzon
mellette.
Ismét elırenézett, és teljes lénye
eggyé vált a folyó háborgó, vad
vizével. Világa összeszőkült és a
szurdok magas szikláira korlátozódott,
ahogy minden erejét összeszedve
harcolt, hogy a száguldó Avont
átkormányozza közöttük. Nem tudta,
hogy a felszálló vízpermet vagy az esı
marta-e arcát, sérült állát és repült
szinte vízszintesen a szemébe, amitıl
félig vakon haladt. Idınként mindkettı
egyszerre támadt.
Egy órával késıbb Nicholas ismét
rosszul mérte fel a következı
zuhatagot, és oldalra billentek,
csaknem felborultak. A legénység két
tagja a vízbe repült. Finoman
kormányozva, miközben áthajoltak a
csónak peremén, az egyiket sikerült
kihúzniuk a folyóból, de a másik egy
sziklának csapódott, még mielıtt
elérték volna. A férfi a víz alá
merült, majd ismét felbukkant. Nem
szóltak egy szót sem, nem is siratták,
mivel mindnyájan túlságosan el voltak
foglalva azzal, hogy saját maguk
életben maradjanak.
Egyszer Royan a vízcseppek kopogásán
és a folyó bömbölésén át felkiáltott
Nicholasnak: - Helikopter! Hallod?
Nicholas félig süketen felpillantott
a sziklák csúcsain terpeszkedı,
szürkén hasasodó, kövér felhıkre, és
egészen halkan sikerült kivennie a
rotorok fütyülı, zakatoló hangját.
- A felhı fölött van! - kiáltott
vissza Royannak, miközben kézfejével
kitörölte szemébıl a folyó és az esı
vizét. - Itt észre nem vehetnek
minket.
Az afrikai éj leszálltát siettették
a mélyen ülı, sötét felhık. A sőrősödı
sötétségben, minden átmenet nélkül egy
újabb veszély leselkedett rájuk. Az
egyik pillanatban még sebesen és
akadálytalanul haladtak a folyó egy
sima szakaszán, a következıben azonban
megnyílt elıttük a víz, és már a
levegıben repültek. Mintha egy
örökkévalóságig tartott volna ez a
zuhanás, pedig nem volt több mint
kilenc méter, és a vízesés aljára
érve, ember és csónak összegabalyodva
lebegett odalenn, a folyónak ezen a
csendesebb darabkáján. Itt a folyó egy
pillanatra megtorpant, hogy megújuljon
és összeszedje minden erejét a
következı ırült rohamra, lefelé a
szurdokon.
Az egyik Avon felborult - még e
csónak rendkívül stabil teste sem
bírta ki a hatalmas zuhanást a
vízesésen. A többi csónak legénysége
összeszedte magát és átevezett, hogy
kihúzza a vízbıl a túlélıket és
megmentse az evezıket meg a többi, még
a víz színén lebegı felszerelést. Csak
közös erıvel sikerült
visszafordítaniuk a felborult Avont,
és mire sikerült, addigra csaknem
teljesen besötétedett.
- Számoljátok meg a ládákat! -
kiáltotta Nicholas. – Hányat
vesztettünk?
Alig merte elhinni szerencséjét,
amikor Árkász visszakiáltott: - Mind a
tizenegy a fedélzeten. Mind ép és
sértetlen. - A védıhálók jól
tartottak. İk azonban mindnyájan,
férfiak és nık egyaránt kimerültek
voltak, teljesen átáztak és vacogtak a
hidegtıl. Bármiféle kísérlet, hogy
sötétben továbbmenjenek, kész
öngyilkosság lenne. Nicholas Mekre
nézett, aki a hozzá legközelebb lévı
csónakban volt és megrázta a fejét.
- Van egy kis csöndes víz a szikla
sarkánál. - Mek a széles folyószakasz
vége felé mutatott. - Esetleg találunk
ott horgonyzóhelyet éjszakára.
Egy elsatnyult, de szívós kis fa
nıtt a szikla egyik függıleges
repedésében, ezt használták a
kikötéshez, jó erısen rákötöztek egy
kötelet. Ezután összeerısítették a
csónakokat, és berendezkedtek
éjszakára. Nem volt lehetıségük meleg
ételt vagy italt magukhoz venni, így
be kellett érniük egy kis
szuronyvéggel kikanalazott konzervvel
meg néhány falatnyi átnedvesedett
injera kenyérrel.
Mek átmászott saját csónakjából és
Nicholas mellé kucorodott, karjával
átölelte a vállát és halkan a fülébe
beszélt.
- Létszámellenırzést tartottam. Még
egy embert vesztettünk, amikor
átmentünk ezen a vízesésen. Most már
nem fogjuk megtalálni.
- Nem csinálom valami jól - ismerte
el Nicholas. - Talán holnap mégis
neked kéne vezetned.
- Nem a te hibád - szorította meg
Mek a vállát. - Ennél jobban senkinek
se ment volna. Ez az utolsó vízesés
volt az... - elnémult és mindketten a
lezúduló víz robaját hallgatták a
sötétben.
- Milyen messzire jutottunk? -
kérdezte Nicholas. - Mennyi van még
hátra?
- Szinte lehetetlenség megmondani,
de azt hiszem, úgy félúton lehetünk a
határhoz. Valamikor holnap délutánra
oda kell érnünk.
Aztán egy darabig hallgattak, majd
Mek megkérdezte: - Hányadika van ma? A
napok annyira egymásba folytak.
- Ezzel én is így vagyok. - Nicholas
úgy fordította a karóráját, hogy a
maradék kis fényben még láthassa
világító számlapját. - Te jó ég! Már
harmincadika van mondta.
- A repülınek holnapután kell
megérkeznie értetek a Roseires
melletti leszállóra.
- Április elsején - mondta Nicholas.
- Odaérünk?
- Erre a kérdésre neked kell
válaszolnod - vigyorgott rá Mek, de
cseppet sem volt vidám. -
Elképzelhetı, hogy kövér barátod
esetleg késik?
- Jannie profi. Sosem késik - mondta
Nicholas. Ezután ismét hallgattak,
majd Nicholas megkérdezte: - Miután
Roseiresbe értünk, mit akarsz, mi
legyen a részeddel? - Nicholas
belerúgott az egyik ládába. - Magaddal
akarod vinni?
- Elindítunk titeket kövér
barátoddal, de utána lóhalálában kell
futnunk Nogo elıl. Nem akarok plusz
terhet vinni magammal. Vidd el a
részemet. Add el helyettem - szükségem
van itt a pénzre, hogy tovább
folytathassam a küzdelmet.
- Megbízol bennem?
- A barátom vagy.
- A barátokat a legkönnyebb átverni
- nem számítanak rá - mondta neki
Nicholas, mire Mek hátba verte és
kuncogott.
- Aludj egy kicsit. Holnap még
kemény evezés vár ránk. Mek felállt az
Avonban, mely szelíden himbálódzott,
ahogy az áramlat ringatta. - Aludj
jól, cimbora - mondta, azzal átmászott
a másik csónakba, ahol Tessay már várt
rá.
Nicholas az Avon puha, sőrített
levegıvel töltött peremének
támasztotta a hátát, és Royant a két
karja közé vette. Royan a térde között
ült, hátával Nicholas mellkasának
dılt, és reszketett átázott ruháiban.
Egy idı múlva reszketése
alábbhagyott, és ezt dünnyögte: -
Remekül beválsz melegvizes palacknak.
- Ez is egyik oka annak, hogy
igényeljék állandó jelenlétemet -
mondta és megsimogatta Royan nedves
haját. Royan nem válaszolt, de
közelebb bújt hozzá, majd légzése
hamarosan lelassult, és kimerülten
elaludt.
Bár Nicholas fázott, tagjai merevek
voltak, a válla fájt, és a tenyere
csupa hólyag volt a kormánylapáttal
vívott küzdelem nyomán, mégsem tudott
olyan könnyen elaludni, mint Royan.
Most, hogy már fenyegetıen közel volt
az idı, amikor Roseires-be, a
leszállópályára érnek, más gondok
nyugtalanították, mint egyszerően a
folyón való hajózás, vagy hogy
átverekedje magát Nogo emberein.
Ezeket az ellenfeleket egybıl
felismerte és küzdhetett ellenük; de
más is volt itt, amivel hamarosan
szembe kell néznie.
Royan megmozdult karjai között és
motyogott valamit, amit Nicholas nem
értett. Álmodott és álmában beszélt.
Gyöngéden megfogta, és Royan ismét
megnyugodott. Már maga is kezdett
elbóbiskolni, amikor Royan ismét
megszólalt, de ezúttal egészen
tisztán. - Sajnálom Nicky. Kérlek ne
győlölj érte. Nem hagyhattam, hogy...
- szavai ismét elmosódtak, így a
többivel megint csak nem tudott mit
kezdeni.
Most már teljesen éber volt, Royan
szavai csak növelték kétségeit és
gyanúját. Az éjszaka hátralévı
részében csak rövid idıszakokra aludt
el, és pihenését akkor is álmok
gyötörték, melyek legalább oly
aggasztóak voltak, mint amilyenek
Royan álmai lehettek.
A pirkadat elıtti sötétségben
szelíden felrázta Royant. Royan
nyöszörgött és csak lassan, vonakodva
ébredezett.
Lenyeltek néhány falatot az elızı
estérıl maradt hideg ellátmányból.
Aztán, amint annyira kivilágosodott a
szurdokban, hogy már látták a víz
felszínét és az elıttük álló
akadályokat, eloldozták a köteleket,
és a csónakok elindultak lefelé az
áramlattal. A folyó elleni csata
kezdıdött elölrıl.
A mélyen ülı felhıtakaró még mindig
töretlen volt, és idınként egy-egy
zápor is átsöpört fölöttük. Csak
mentek elıre egész délelıtt, és
lassanként a folyó kezdett szelídülni.
Az áramlat már nem volt olyan gyors és
veszedelmes, a partok nem voltak olyan
magasak és egyenetlenek.
A délután közepe felé járhattak, a
felhıtakaró még mindig zárt volt a
fejük felett, amikor ismét a folyó egy
olyan szakaszához értek, ahol a víz
meredek partfalak és földnyúlványok
közt kanyargott, és újabb zuhatagok
következtek. Lehet, hogy Nicholas
mostanra már gyakorlottabb volt, mivel
minden baj nélkül jutottak át rajtuk,
és Nicholasnak úgy tőnt, hogy az
egymás után következı, fehéren habzó
zuhatagok egyre szelídebbé váltak.
- Azt hiszem, most már túljutottunk
a nehezén - mondta Royannak, aki ott
ült alatta a fedélzeten. - A folyó
lejtése, esése határozottan enyhébb.
Azt hiszem, kezd ellaposodni, ahogy
közeledünk a szudáni síkhoz.
- Milyen messze van még Roseires? -
kérdezte Royan.
- Nem tudom, de már nem lehetünk
messze a határtól. Nicholas és Mek a
flottillát szép sorban, egymáshoz
közel tartotta, hogy a kiáltva kiadott
parancsot a többiek is meghallják, és
minden csónakot a parancsnokságuk
alatt tarthassanak.
Nicholas a következı széles kanyar
külsı része felıl a mélyebb vizek felé
kormányzott és ahogy átjutott, látta,
hogy az elıtte lévı folyószakasz
teljesen nyíltnak, zuhatagoktól és
zátonyoktól mentesnek tőnik.
Megnyugodott és Royanra mosolygott.
- Mit szólnál egy ebédhez vasárnap,
a Dorchester Grillben? Ott kapni a
legjobb marhasültet Londonban.
Úgy látta, mintha valamiféle árny
suhant volna át Royan tekintetén,
mielıtt vidáman mosolyogva válaszolt
volna: - Jól hangzik.
- Aztán hazamehetünk és
lekuporodhatunk a tévé elé, hogy
megnézzük A nap mérkızését, vagy
esetleg eljátszhatjuk a mi kis
mérkızésünket.
- Igazán otromba vagy - nevetett
Royan -, de csábítóan hangzik.
Épp fölé akart hajolni, hogy
megcsókolja és élvezhesse, amint Royan
ismét elpirul, amikor az orra elıtt
meglátta azokat az apró, fehér
szökıkutakat, melyek a víz felszínébıl
törtek elı és sebesen közeledtek felé.
Aztán pillanatok múltán meghallotta az
automatafegyver kattogását, a szovjet
RPD jellegzetes hangját.
Egybıl Royanra vetette magát, saját
testével védte, miközben hallotta Mek
üvöltését a mögötte lévı csónakból.
- Tüzet viszonozz! Lenn tartani a
fejüket!
Emberei ledobták az evezıket és
felkapták fegyvereiket. A kanyar belsı
íve felé tüzeltek, arra, amerrıl a
támadás jött.
A támadók tökéletes fedezékben
voltak a sziklák és a bozót mögött,
így nem volt határozott célpont, amire
lıhettek. Mindazonáltal egy ilyen
lesbıl történı támadás esetén
létfontosságú, hogy a lehetı
legerısebb zárótüzet adják, mivel így
az ellenség kénytelen lenn tartani a
fejét, s már nem tud olyan pontosan
célozni.
Nem messze Royan fejétıl egy golyó
hasított át az Avon nejlonján, majd
becsapódott az egyik fémládába.
Hajójuk oldala egyáltalán nem nyújtott
védelmet a fegyverek rájuk zúduló tüze
ellen. Legénységük egyik tagját a
fején találták el. A lövedék úgy vágta
le a koponyája tetejét, mintha egy
lágytojás héja lett volna, és a férfi
a vízbe zuhant. Royan sokkal inkább az
iszonyattól, mint a félelemtıl
sikoltott fel, mialatt Nicholas
felkapta a halott fegyverét és a part
felé fordulva kiürítette a tárat,
rövid, hármas sorozatokkal pásztázta
végig a bozótot, ahol a támadók
rejtıztek.
Az Avon még mindig száguldott lefelé
az áramlattal, céltalanul
kacskaringózott, mivel a
kormánylapátját elengedték, és így
elvesztette az irányt. Egy percükbe
sem telt, hogy a lesben álló ellenség
elıtt elsodródjanak és a folyó
következı kanyarában eltőnjenek a
szemük elıl.
Nicholas ledobta a kiürült fegyvert
és átkiáltott Meknek:
- Jól vagy?
- Egy embert eltaláltak - kiáltott
vissza Mek. - Nem túl súlyos.
Minden csónak jelentette a
veszteségét: összesen egy halott és
három sebesült volt. A sebesültek
közül egyiknek sem volt súlyos az
állapota, és bár három csónakjukat
átlyukasztották, a hajók teste vízálló
rekeszekbıl állt, így továbbra is
magasan kiemelkedtek a vízbıl.
Mek Nicholas mellé kormányozta
Avonját és átszólt neki.
- Már kezdtem azt hinni, hogy
sikerült meglógnunk Nogo elıl.
- Ezúttal könnyen megúsztuk - mondta
neki Nicholas. Valószínőleg megleptük
ıket. Nem számítottak rá, hogy a vizen
jövünk.
- Hát, mostantól már nem tudjuk
meglepni. Fogadni merek, hogy épp
rádión adják le. Nogo pontosan tudja,
hol vagyunk, merre tartunk. -
Felnézett a felhıre. - Csak abban
reménykedhetünk, hogy ez a felhı nem
oszlik szét és ilyen alacsonyan marad.
- Mennyire lehetünk még a szudáni
határtól?
- Nem tudom pontosan, de most már
csak néhány órányira.
- İrzik az átkelıt? - kérdezte
Nicholas.
- Nem. Nincs ott semmi. Csak az üres
bozót mindkét oldalon.
- Reméljük, hogy üres is marad -
dünnyögte Nicholas.
Alig harminc perccel a tőzharc után
ismét hallották a helikoptert. A
felhık fölött szállt, és ahogy
figyelték, mindvégig láthatatlanul
elhúzott a fejük felett, a folyó
mentén lefele tartott. Húsz perccel
késıbb ismét hallották, ekkor az
ellenkezı irányból jött, majd
nemsokára, továbbra is a felhık
felett, lefele repült.
- Mi a fenére készül Nogo? -
kiáltott át Mek Nicholasnak.
- Úgy hangzik, mintha a folyó felett
tartana ırjáratot, de nem tud a felhık
alá kerülni.
- Szerintem embereket szállít le,
hogy elvágjon minket. Most már tudja,
hogy csónakkal vagyunk, és azt is
tudja, hogy csakis egy irányba
mehetünk. Nogo nem az a fajta, akinek
egy nemzetközi határ különösebb gondot
okozna. Még az is meglehet, mostanra
már rájött, hogy Roseires felé
tartunk. A folyó mentén ez a
legközelebbi elhagyott leszállópálya.
Lehet, hogy ott vár majd ránk, ahol
partra akarunk szállni.
Még közelebb kormányozta az Avont és
átdobott egy kötelet, amivel
összekötötték a két hajót, így aztán
normál hangerıvel tudtak beszélgetni.
- Nem tetszik ez nekem, Nicholas,
így szép egyenesen ismét a karjukba
sétálunk. Mit javasolsz?
Nicholas egy hosszú percen át
töprengett. - Nem ismered fel a
folyónak ezt a szakaszát? Nem tudod
pontosan, hol vagyunk?
Mek megrázta a fejét. - Mindig jól
elkerüljük a folyót, amikor átlépjük a
határt, de amint odaérünk, Roseires
öreg cukornádmalmát felismerem. Az a
folyón feljebb, úgy három mérföldnyire
van a leszállópályától.
- Elhagyatott? - kérdezte Nicholas.
- Igen. Nincs ott senki húsz éve,
amióta a háború elkezdıdött.
- Ezzel a felhıvel itt a fejünk
fölött, egy óra múlva sötét lesz -
mondta Nicholas. - A folyó most már
lassabb és nem is olyan veszélyes.
Megkockáztathatjuk, hogy sötétben is
továbbmegyünk. Erre Nogo biztosan nem
számít. Esetleg a sötétség leple alatt
megléphetünk elıle.
- Ez a legjobb ötleted? - kuncogott
Mek. - Mint terv, nekem ez úgy
hangzik, mintha azt mondanád, hunyjuk
le a szemünket, aztán lesz ami lesz,
reméljük a legjobbakat.
- Nos, ha valaki meg tudná mondani,
hogy hol a pokolban vagyunk, és Jannie
holnap mikor érkezik, akkor esetleg
elı tudnék állni egy ennél
határozottabban körvonalazott
megoldással - vigyorgott vissza rá
Nicholas. - Addig azonban kénytelen
vagyok az ösztöneimre hagyatkozni és
vakon repülni.
Mindannyian feszültek voltak,
idegeik már-már megpattantak, ahogy
eveztek tovább a korai szürkületben, a
vastag felhıtakaró alatt, az esıben. A
legénység még a sőrősödı sötétségben
is maga mellett tartotta felhúzott,
lövésre kész, mindkét part felé
irányított fegyvereit, hogy bármely
pillanatban nyomban viszonozhassák a
tüzet.
- Biztos, hogy már órákkal ezelıtt
átléptük a határt – kiáltotta oda Mek
Nicholasnak. - Az öreg cukornádmalom
már nem lehet messze.
- Hogy fogod megtalálni a sötétben?
- Ott vannak a parton egy régi kı
rakodógát maradványai, ahonnan a
folyami hajók egykoron a cukrot
szállították Khartoumba.
Hirtelen szállt le az éj, és
Nicholas megkönnyebbült, amint a
folyópartok homályba vesztek, és a
sötétség eltakarta ıket az ellenség
szeme elıl. Amint teljes lett a
sötétség, a csónakokat összekötötték,
nehogy elsodródjanak egymástól és
hagyták, hogy a folyó csöndesen vigye
ıket, miközben szorosan a jobb part
mellett haladtak. Annyira közel, hogy
többször is megfeneklettek, akkor
néhány embernek ki kellett másznia,
hogy visszatolja a hajókat a mélyebb
vízre.
Roseires gátjának kıpillérei olyan
váratlanul bukkantak fel elıttük, hogy
Nicholas vezérhajója nekik csapódott.
Mindazonáltal a legénység készen állt,
nyomban kiugrottak a mellig érı vízbe,
és partra húzták a csónakot. Mek
azonnal a parton termett húsz
emberével, és szétszórta ıket a folyó
menti, elgazosodott cukornádföldeken,
hogy biztosítsák a területet, és
megakadályozzák, hogy Nogo emberei
váratlanul rájuk támadjanak.
Zőrzavar volt, és jóval nagyobb zaj,
mint amit Nicholas biztonságosnak
érzett, amikor a flottilla többi
hajója is partot ért, majd nekiláttak,
hogy kivigyék a sebesülteket és
kipakolják a lıszeresládákból álló
rakományt. Nicholas a hátán vitte ki
Royant a partra, majd visszagázolt
Tessayért. Tessay mostanra már sokkal
erısebb volt. Az út során
rákényszerített pihenés segített, hogy
összeszedje magát, így most már
segítség nélkül állt fel az Avon
fedélzetén, majd felkapaszkodott
Nicholas hátára, aki a partra vitte.
Amikor már száraz talaj volt a lába
alatt, Nicholas hagyta, hogy Tessay
lecsússzon a hátáról, majd halkan
megkérdezte tıle: - Hogy érzed magad?
- Most már rendbe jövök, köszönöm,
Nicholas.
Nicholas megfogta Tessayt, hogy
visszanyerhesse egyensúlyát, majd
gyorsan megkérdezte: - Eddig még nem
volt alkalmam megkérdezni. Mi van
Royan üzenetével, amire megkért, hogy
intézd el neki Debra Maryamból?
Sikerült átadnod?
- Hát persze - felelte Tessay
gyanútlanul. - Megmondtam Royannak,
hogy átadtam az üzenetét Moussadnak az
Egyiptomi Követségen. Nem mondta?
Nicholas arca megrándult, mintha egy
övön aluli ütés érte volna, de
mosolygott és a hangja továbbra is
közömbösen könnyed maradt. – Nyilván
megfeledkezett róla. Különben sem
fontos. De azért köszönöm, Tessay.
Abban a pillanatban Mek lépett elı a
sötétségbıl és érdes hangon suttogta:
- Akkora itt a zaj, mint egy
tevepiacon. Nogo öt mérföldrıl is
meghall minket. - Gyorsan átvette az
irányítást és megszervezte a parti
osztagot.
Miután az utolsó lıszeresládát is
kirakodták, a csónakokat bevontatták a
cukornádföldre, és kihúzták a
szelepeket, hogy leeresszék a hajókat.
Aztán kipréselt cukornádszárat
halmoztak rájuk. Továbbra is sötétben
mozogtak, elosztották a
lıszeresládákat Mek emberei között.
Árkász két ládát kapott a hóna alá.
Nicholas egyik vállára a rádiót, a
másikra pedig a mentıcsomagot vetette,
és a fején egyensúlyozta azt a ládát,
amelyben a fáraó aranymaszkja és a
Taita-usébti volt.
Mek felderítıket küldött elıre, hogy
átfésüljék a leszállópályához vezetı
utat, nehogy az ellenség lesbıl rajtuk
üssön. Ezután a menet élére állt, a
többiek pedig libasorban követték a
nehéz, teljesen benıtt úton. Még egy
mérföldet sem tettek meg, amikor a
felhık hirtelen felszakadtak és
elıtőnt a holdsarló meg a csillagok,
ami elég fényt adott, hogy az éjszakai
ég hátterében meglássák a rommá lett
malom kéményét.
De a holdfény ellenére lassan
haladtak, többször is meg kellett
állniuk, mivel a sebesülteket cipelı
hordágy vivık csak nehezen tudtak
lépést tartani velük. Mire a
leszállópályához értek, hajnali három
is elmúlt, és a hold már lenyugodott.
A lıszeresládákat a kifutó végénél
ugyanabba az akácialigetbe rakták,
ahová megérkezésükkor a gátépítés
felszereléseit és a sárga traktort
rejtették.
Bár ekkorra már mindnyájan fáradtak
és kimerültek voltak, Mek felállította
a tábor körül az ırséget. A két nı a
sebesülteket látta el egy kis
ernyızött tőz fényénél, miközben
teljesen kimerítették Mek elsısegély-
felszerelését.
Árkász azt az egyetlen elemlámpát
tartotta, amelyben még mőködtek az
elemek, hogy álcázott fénye mellett
Nicholas felállíthassa a rádiót és
kihúzhassa az antennát. Nicholas
rettentıen megkönnyebbült, amikor
kinyitotta az üveggyapottal bélelt
tokot, és azt látta, hogy bár
megmerült a Nílus vizében, a tok
gumitömítése jól tartott, a rádió
száraz maradt. Amikor bekapcsolta,
kigyulladt a jelzılámpa. Rövidhullámú
frekvenciára hangolta, és bejött a
nairobi rádió kora reggeli adása.
Yvonne Chaka Chaka énekelt; Nicholas
szerette a hangját és a stílusát. Most
azonban gyorsan kikapcsolta, hogy óvja
az elemet, majd hátát egy akácia
törzsének támasztotta, hogy
megpróbáljon pihenni egy keveset,
mielıtt kivilágosodik. Ám az álom
elkerülte - az érzés, hogy elárulták,
és a harag túl erısen tombolt benne.

Tuma Nogo figyelte, amint a nap


hatalmas, tüzes feje lassanként
kiemelkedik elıttük a Nílusból.
Egészen mélyen repültek a víz fölött,
hogy a szudáni katonai radarállomások
ne érzékelhessék ıket. Tudta, hogy
Khartoumban van egy radarállomás, ahol
esetleg még ilyen távolságból is
észrevehetik ıket. A szudániakkal
feszült volt a kapcsolat, így aztán
gyors és heves reagálásra
számíthatott, ha felfedeznék, hogy
megsértette a határt.
Nogo most egy összezavarodott,
gondterhelt ember volt. A Dandera
folyó szurdokában történt összeomlás
óta minden ellene játszott.
Elvesztette összes szövetségesét. Míg
el nem tőntek, nem is tudta, mennyire
hozzászokott ahhoz, hogy Helmre és von
Schillerre támaszkodjon. Most teljesen
magára maradt, és már sok hibát
követett el.
De mindennek ellenére eltökélte,
hogy követi a szökevényeket és
lerohanja ıket, bármennyire is be kell
ehhez nyomulnia a szudániak
területére. Az elmúlt néhány hét során
fokozatosan megvilágosodott elıtte,
fıként von Schiller és az egyiptomi
kihallgatott beszélgetéseibıl, hogy
Harper és Mek Nimmur rendkívüli értékő
kincs birtokában van. Ennek méreteit
nemigen tudta elképzelni, de azt
hallotta, hogy mások több tízmillió
dollárról beszélnek. Még egymillió
dollár is akkora összeg volt, amit
agya nemigen tudott befogadni, de volt
valami halvány sejtése arról, mit
jelenthet ez földi javakban, milyen
birtokokat, nıket és fényőzést
vásárolhat rajta.
Legalább ilyen hosszú ideig tartott,
amíg rádöbbent, hogy most, miután von
Schillernek és Helmnek nyoma veszett,
ez a kincs egyedül az övé lehet; már
nem volt senki, aki útját állhatta
volna, csak a menekülı shufta, Mek
Nimmur vezetésével meg az angol. És ı
többszörös túlerıvel meg egy
helikopterrel rendelkezik.
Ha sikerülne a szökevényeket
elkapnia és megállítania, akkor, Nogo
biztosra vette, hogy könnyedén
megsemmisítené ıket. Túlélık nem
maradhatnak, egyetlenegy se, nehogy
bárki is hírét vigye a történteknek
Addiszba. Miután Mek, az angol meg a
követıik halottak, már egyszerő dolog
lesz a zsákmányt helikopterrel
kicsempészni az országból. Volt egy
ember Nairobiban és egy másik
Khartoumban, akikkel már korábban is
üzletelt; csempészett elefántcsontot
meg hasist vettek tıle. İk majd
tudják, miként lehet a zsákmányt a
legjobban piacra dobni, bár mindkettı
rendkívül sötét és fondorlatos alak.
Azt már eldöntötte, hogy nem egy
emberre bízza a dolgot, hanem
megosztja a kockázatot, így, még ha az
egyik elárulná vagy átverné...
Agya most hirtelenjében ismét
másfelé cikázott, és élvezettel
ízlelgette a rendkívüli gazdagság
gondolatát, meg azt, hogy mi mindent
vehet majd meg magának. Szép ruhái,
autói, földjei, jószága és nıi lesznek
- fehér nık, feketék, barnák, minden
nı, akire kedve szottyan, egy új nı,
akár élete minden napjára. Hirtelen
leállította mohó ábrándozását. Elıször
azonban rá kell jönnie, hová tőntek a
szökevények.
Nem jött rá, hogy Harper és Mek
Nimmur felfújható csónakokat rejtett
el valahol a kolostorban. Hansith
errıl a tényrıl nem informálta. İk
Helmmel arra számítottak, hogy gyalog
próbálnak majd kijutni, így aztán
minden terv, mely azt a célt
szolgálta, hogy elkapják ıket, még
mielıtt elérnék a szudáni határt, ezen
a feltevésen alapult. Helm utasítására
a határ közelében, ott, ahol
feltevésük szerint Mek Nimmur
átkelhet, felállított egy tartalék
üzemanyagtöltıt, ahol feltölthetik a
helikoptert. Enélkül már rég fel
kellett volna hagynia az üldözéssel.
Nogo a folyópart nyugat felé vezetı
ösvényein helyezte el embereit és még
csak eszébe sem jutott, hogy magát a
folyót ırizze. Egészen véletlen volt,
hogy egyik ırjárata épp olyan
helyzetben volt, ahonnan észrevehette
a folyón lefelé száguldó sárga
csónakokból álló flottillát.
Mindazonáltal nem volt elég idejük rá,
hogy elıkészítsenek egy hatékony
támadást és csupán röviden tüzelhettek
a csónakokra addig, amíg a következı
kanyarban el nem tőntek. Nem sikerült
komolyabb kárt tenniük egyik csónakban
sem - legalábbis nem eleget ahhoz,
hogy megállítsák ıket.
A századparancsnok nyomban jelentést
tett rádión errıl az összetőzésrıl Mek
Nimmurral, és Nogo elkezdte
átszállítani embereit a szudáni
határhoz, hogy elvághassák a flottilla
útját. Sajnos a Jet Rangerbe egyszerre
csak hat teljesen felfegyverzett ember
fért be, így a szállítás meglehetısen
idıigényes dolog volt. Az éj leszállta
elıtt csupán hatvan emberét sikerült a
megfelelı állásba eljuttatnia.
Egész éjjel attól félt, hogy a
flottilla észrevétlen elsiklik
mellette, így aztán, amint megvirradt,
ismét a levegıben voltak. Szerencsére
éjszaka a felhı felszakadt. A fejük
felett volt még néhány gomolyfelhı, de
most már egészen alacsonyan
szállhattak a folyó felett, hogy Mek
Nimmur flottillájának nyomait
kutassák.
Elıször visszafelé szálltak a folyó
mentén, a határ etióp oldalán, egészen
addig a pontig, ahol Harperre és Mek
Nimmurra tüzet nyitottak. Semmi nyomát
nem látták a csónakoknak, ezért Nogo
arra kényszerítette a pilótát, hogy
forduljon vissza, lépje át a határt és
kutassák át a Nílus szudáni szakaszát.
Nogo azonban mindössze annyira tudta
rávenni pilótáját, hogy a Nílus
mentén, mintegy hatvan tengeri
mérföldnyire hatoljon be szudáni
területre, amikor is a pilóta
fellázadt. Dacára a Tokarev
pisztolynak, amit Nogo a fejéhez
nyomott, a pilóta 180 fokos szögben
visszafordította a helikoptert és a
folyó mentén egyenesen visszarepült.
Mostanra Nogo már tudta, hogy
legyızték és túljártak az eszén.
Elkeseredetten tépelıdött a pilóta
mellett a helikopter elsı ülésén,
hátha sikerül kitalálnia, vajon mi
történt azokkal, akiket üldözött.
Látta Roseires elhagyatott
cukornádmalmának a kora reggeli égbe
nyúló, magas kéményét és mérgében
fenyegetıen meredt rá. Nemrég haladtak
el a malom mellett lefelé menet.
- Forduljon be az északi part felé!
- utasította a pilótát, és a férfi
habozott, majd rápillantott, mielıtt
engedelmeskedett volna.
Egyenesen az épület felett szálltak
el, alacsonyabban, mint a kémény. A
gyáron nem volt tetı, az ablakok pedig
üres négyszögek voltak a romos falak
között. A cukorfinomító üstöket meg a
gépeket húsz évvel korábban már
leszerelték, és Nogo most
belenézhetett üres vázukba. A pilóta
egy helyben lebegett, amíg Nogo
körülkémlelt, de itt nem volt olyan
hely, ahol bárki is elrejtızhetett
volna, így aztán megrázta a fejét.
- Semmi! Elvesztettük ıket. Irány
vissza, fölfelé.
A pilóta felemelte a gép orrát és a
folyó felé fordult, ezúttal rendkívül
készségesen engedelmeskedett a
parancsnak. Ahogy a helikopter
meredeken befordult, Nogo egyenesen a
folyót szegélyezı, elgazosodott
cukornádföldekre nézett, amikor valami
világossárga villanás ütötte meg a
szemét.
- Várjon! - kiáltott bele a
mikrofonba. - Van ott valami. Menjen
vissza!
A helikopter az ültetvény fölött
lebegett, miközben Nogo sürgetıen
mutogatott lefelé. - Le! Tegyen le
minket.
Amint a gép talpai földet értek, hat
alaposan felfegyverzett katona
vetıdött ki a hátsó fülkébıl, majd
pillanatokon belül kirohantak és
védelmi állásba helyezkedtek. Nogo
kimászott az elsı ajtón, majd befutott
az elgazosodott, magas cukornád közé.
Egyetlen pillantás elég volt. A sárga
csónakokat leengedték, összehajtották
és sietısen befedték. Körülöttük a
földet bakancsos lábak tapodták le. A
nyomok a folyótól távolodva, befelé
vezettek. Akik ezeket a nyomokat
hagyták, súlyos terhet cipeltek, mivel
lábuk mélyen besüppedt a puha, homokos
talajba.
Nogo visszarohant a helikopterhez és
bedugta fejét a fülke nyitott ajtaján.
- Van itt a közelben egy
leszállópálya? - kiáltotta oda a
pilótának, aki megrázta a fejét.
- A térképen nincs feltüntetve.
- Kellett itt lennie egynek. A
cukorırlınek biztosan volt
leszállópályája.
- Ha volt is, az már nyilván hosszú
évek óta nem mőködik.
- Megtaláljuk - jelentette ki Nogo.
- Mek Nimmur nyomai elvezetnek minket
oda. - Egybıl kijózanodott. - De több
embert kell idehoznom. A nyomok
alapján legalább ötven shufta van Mek
Nimmurral.
Embereit otthagyta a cukorırlınél és
visszarepült a határhoz, hogy az üres
hátsó fülkében ideszállítsa az elsı
egységnyi erısítést.

- Nagy Dolly! Gyere, Nagy Dolly! Itt


Fáraó. Hallasz? - adta le az elsı
hívást napkelte elıtt Nicholas.
- Ha ismerem Jannie gondolkodását,
és ismernem kell, akkor ezt a
berepülést úgy tervezte, hogy még
sötétben történjen, és akkor érjen
ide, amikor már elég világos van
ahhoz, hogy lássa a leszállópályát és
landolni tudjon.
- Ha egyáltalán jön a Kövér Ember -
pontosított Mek Nimmur.
- Jönni fog - mondta Nicholas
magbiztosan. - Jannie még sosem ejtett
át. - Benyomta a mikrofont és újra
hívta: - Nagy Dolly! Gyere, Nagy
Dolly, vétel.
Csak a légköri zavarok zümmögtek
halkan, és Nicholas óvatosan
visszahelyezte a készüléket. Tizenöt
percenként hívta, miközben mindnyájan
a készülék köré győltek az akáciafák
árnyékában.
Royan hirtelen felpattant és
izgatottan felkiáltott: - Itt van.
Hallom Nagy Dolly motorjait.
Figyeljetek!
Nicholas és Mek kirohant a nyílt
terepre, arcukat fölfelé, északnak
fordították.
- Ez nem a Hercules - kiáltott fel
hirtelen Nicholas. - Ez egy másik gép.
- Azzal délnek, a folyó felé fordult.
- Különben is, rossz irányból jön.
- Igazad van - helyeselt Mek. - Ez
egyetlen motor és nem rögzített
szárny. Hallatszanak a rotorok.
- A Pegazus helikoptere - kiáltott
fel Nicholas keserően. Már megint a
nyakunkon vannak.
Miközben füleltek, a rotorok hangja
távolodott. Nicholas láthatóan
megkönnyebbült. - Elkerültek minket.
Nem szúrhatták ki az Avonokat.
Visszasereglettek az akáciák
fedezékébe, és Nicholas ismét hívta
Jannie-t a rádión, de válasz nem
érkezett.
Húsz perccel késıbb ismét hallották
a visszatérı Jet Ranger hangját és
nyugtalanul figyelték.
- Megint elment - mondta Nicholas
egy idı múlva, de aztán húsz perc
elteltével megint csak hallották.
- Nogo ott valamire készül - mondta
Mek nyugtalanul.
- Mit gondolsz, mire? - Nicholasra
is átragadt a hangulata. Ha Mek
aggódik, akkor általában van is miért
aggódni.
- Nem tudom - ismerte el Mek. -
Talán Nogo kiszúrta az Avonokat, és
most hozza be az embereit, mielıtt a
nyomunkba eredne. - Kiment a nyílt
terepre és erısen fülelt, majd
visszament Nicholashoz, aki a rádió
fölött görnyedt.
- Csak hívd folyamatosan - mondta. -
Én kimegyek az elıretolt állásokba,
hogy az embereim biztosan
feltartóztassák Nogót, ha megindul.
Az elkövetkezendı három óra során a
helikopter le-föl repkedett a Nílus
mentén, de a további fejlemények
hiánya elaltatta éberségüket, és
Nicholas már szinte fel sem pillantott
a rádióról, amikor meghallotta a
rotorok távoli zaját. Hirtelen
megreccsent a rádió, és Nicholas
ijedten összerezzent.
- Fáraó! Itt Nagy Dolly. Hallasz?
Nicholas hangjából csakúgy áradt
áradt a megkönnyebbültség, amikor
válaszolt: - Itt Fáraó. Hadd hallom
édes szavaidat, Nagy Dolly!
- Repülési idı a jelzett helyig egy
óra harminc perc Jannie akcentusa
félreismerhetetlen volt.
- Túláradó örömmel várunk! - mondta
neki lelkesen Nicholas.
Helyére tette a mikrofont és sugárzó
arccal nézett a két nıre: - Jannie már
úton van, és itt lesz...
Hirtelen elhallgatott, a mosoly
lehervadt arcáról és a helyére rémület
ült ki. A folyó felıl az AK-47-ek
jellegzetes, gyors kattogása
hallatszott, amit néhány másodperccel
késıbb egy becsapódó gránát robbanása
követett.
- Ó a francba! - nyögött fel. -
Gondolhattam volna, ez túl szép volt
ahhoz, hogy sokáig tartson. Nogo
megérkezett.
Ismét felemelte a mikrofont és
kifejezéstelen hangon beszélt bele. -
Nagy Dolly! Rossz fiúk érkeztek a
helyszínre. Forró talajról kell
távozni.
- Kapaszkodj a koronádba Fáraó! -
úszott feléjük Jannie hangja a
légkörön át. - Jövök.
Az elkövetkezendı fél óra során a
folyó menti csata zaja egyre
erısödött, mígnem a kézifegyverek
kattogása szinte folyamatossá vált,
fokozatosan közeledett a leszállópálya
túlsó vége felé. Világos volt, hogy
Mek emberei, akik túl gyéren szóródtak
szét a leszállópálya folyó menti
végénél, kénytelenek hátrálni Nogo
katonáinak elırenyomulása elıl. És
húsz percenként újból és újból
hallatszott a visszatérı helikopter
hangja, amint újabb embereket
szállított át, hogy növelje a nyomást
Mek vékonyka védelme ellen.
Nicholason és Árkászon kívül nem
maradt épkézláb ember az
akácialigetben, mivel a többiek mind
kimentek védeni a tábor területét. İk
ketten a liget széléhez vitték a
ládákat, ahonnan sietve bepakolhatnak
majd, amint a Hercules leszállt.
Nicholas a ládák tetején, a Royan
írásával feltüntetett tartalom alapján
csoportosította a rakományt. A halotti
maszkot és a Jaita-usébth tartalmazó
láda kerül elsıként a fedélzetre,
aztán a három korona: a kék harci
korona, a Nemes korona és az egyesült
Alsó- és Felsı-Egyiptom királyságainak
vörös és fehér koronája. E három láda
értéke jóval meghaladta az összes
többi ládában lévı kincs együttes
értékét.
Miután a rakomány rendben volt,
Nicholas végigment a sebesültek
között, és egyenként beszélt
mindegyikkel. Elıször is megköszönte
nekik a segítséget meg az áldozatot,
amit hoztak, majd felajánlotta nekik,
hogy kiviszi ıket innen a Herculesen
oda, ahol megfelelı orvosi ellátást
kapnak. Mindegyiküknek megígérte, ha
elfogadják ajánlatát, akkor
gondoskodik róla, hogy felépülésük
után visszajuthassanak Etiópiába.
Heten - azok, akiknek sérülése nem
volt túl komoly és a saját lábukon
jártak - nem voltak hajlandók elhagyni
Mek Nimmurt. Lojalitásuk megható
bizonyítéka volt annak, hogy emberei
mennyire becsülik, milyen nagyra
tartják Meket. A többiek vonakodva
végül beleegyeztek, hogy evakuálják
ıket, de csak azután, hogy Tessay
közbelépett és Nicholas ígéretét a
saját szavával is határozottan
megtámogatta. Ezután Nicholas és
Árkász elvitte ıket a ligetnek arra a
pontjára, ahol Jannie majd megállítja
Nagy Dollyt a berakodáshoz.
- És te? - kérdezte Nicholas
Tessayt. - Te is velünk jössz? Még
meglehetısen rossz állapotban vagy.
Tessay nevetett. - Amíg meg tudok
állni a két lábamon, addig nem hagyom
el Mek Nimmurt.
- Meg nem értem, mit eszel ezen a
vén gazemberen – nevetett vele
Nicholas. - Beszéltem Mekkel. Azt
akarja, hogy a részét vigyem magammal.
Pillanatnyilag nem áll módjában, hogy
plusz terhet cipeljen magával.
- Igen, tudom. Mi ezt megbeszéltük
Mekkel. Szükségünk van a pénzre, hogy
folytathassuk itt a harcot.
Tessay hirtelen elhallgatott és
ösztönösen lebukott, amint egy
rémisztı robbanás hasított
dobhártyájukba, és a liget szélének
közelében hatalmas porfelhı emelkedett
a levegıbe.
Srapnelek süvítettek el fejük
felett, és letört ágak, levelek
hullottak rájuk.
- Szőz Máriám! Mi volt ez? -
kiáltott fel Tessay?
- Ötcentis aknavetı - mondta
Nicholas. Meg se moccant, egyetlen
mozdulatot se tett, hogy lebukjon,
fedezékbe bújjon. - Ez inkább csak
ugat, de nem harap. Nogo nyilván az
utolsó fordulóval hozta be.
- Mikor ér ide a Hercules?
- Felhívom Jannie-t és megkérdezem.
Ahogy Nicholas átbaktatott a
rádióhoz, Tessay odasúgta Royannak: -
Ti angolok mindig ilyen hidegvérőek
vagytok?
- Engem ne kérdezz - bennem több az
egyiptomi, és rettenetesen be vagyok
ijedve. - Royan könnyedén
elmosolyodott és karjával átölelte
Tessayt. - Hiányozni fogsz, Nap Hölgy.
- Talán legközelebb kellemesebb
körülmények közt találkozhatunk. -
Tessay felé fordította a fejét és
gondolkodás nélkül megpuszilta, mire
Royan szorosan magához ölelte.
- Remélem, hogy így lesz. Teljes
szívembıl remélem. Nicholas a
mikrofonba beszélt. - Nagy Dolly, itt
Fáraó. Most hol jársz?
- Fáraó, húsz perc elınyben vagyunk,
sietünk. Sült babot vacsoráztál, vagy
aknatőz az, amit a háttérben hallok?
- Olyan szellemes vagy, hogy ezzel
színpadon lenne a helyed – mondta
Nicholas. - A rossz fiúk ellenırzik a
leszálló déli végét. Észak felıl
gyere. Nyugati szél, úgy ötcsomós.
Szóval bármerrıl is jössz, mindenképp
oldalszéllel számolj.
- Rendben, Fáraó. Hány utas lesz és
mekkora a rakomány?
- Hat fı evakuálás, plusz három. A
rakomány ötvenkét láda, körülbelül egy
negyed tonna.
- Hát, ennyiért nemigen volt érdemes
ilyen messzire eljönni, Fáraó.
- Nagy Dolly, ügyelj, van egy másik
gép is a körzetben. Egy Jet Ranger
helikopter. A színe zöld és vörös.
Ellenséges, de fegyvertelen.
- Rendben, Fáraó. Cél elıtt ismét
hívlak.
Nicholas visszament a két nıhöz,
akik a sebesültek mellett várakoztak.
- Most már nem tart soká - mondta
nekik vidáman. Fel kellett emelnie a
hangját, hogy hallható legyen a
felrobbanó aknák és a kézifegyverek
gyors kattogásának zajában.
- Épp annyi idınk van még, hogy
megigyunk egy csésze teát - mondta.
Rádobott néhány ágat az éjszakai tőz
parazsára, majd kis életmentı
csomagjában kutatott az utolsó
filteres tea után, miközben Árkász
visszatette a füsttıl fekete
vízforralót az éledezı lángokra.
Csak egy bögréjük volt. - Elıször a
lányok - mondta Nicholas és
átnyújtotta Royannak. Ivott belıle egy
kortyot és leforrázta a száját.
- De jó! - sóhajtott fel, majd
félrehajtotta a fejét. – Ezúttal
biztos, hogy Nagy Dollyt hallom.
Nicholas fülelt, majd bólintott. -
Azt hiszem igazad van. Felállt és
odament a rádióhoz. - Nagy Dolly. Már
hallunk.
- Öt perc múlva landolunk, Fáraó.
Onnan, ahol állt, Nicholas
végignézett a hosszú leszállópályán.
Mek emberei hátráltak, szétoszlottak,
eltőntek a tüskés bozótosban, akár a
füst, miközben visszafelé, a folyó
irányába lıttek. Nogo most már
keményen nyomta ıket.
- Igyekezz, Jannie - dünnyögte
magában, majd, ahogy visszafordult a
két nı felé, az arca már ismét nyugodt
volt. - Még rengeteg idınk van, hogy
megigyuk a teát. Nehogy már pocsékba
menjen.
Nagy Dolly motorjainak robaja most
már erısebb volt, mint a lövések zaja.
Aztán hirtelen láthatóvá lett, és
olyan alacsonyan jött, hogy úgy tőnt,
mintha súrolná a fák koronájának
tetejét. Nagy Dolly hatalmas volt.
Szárnyainak fesztávolsága akkora, hogy
a keskeny, gazzal benıtt kifutópálya
egyik oldalától a másikig ért. Jannie
röviden tette le, és nyomában hosszú,
barna porfelhı emelkedett a levegıbe,
ahogy a motorok lökıerejét a
fékezéshez visszafordította.
Nagy Dolly egyenesen elhúzott a sőrő
akácialiget mellett, és Jannie
leintett nekik a magas pilótafülkébıl.
Abban a pillanatban, hogy kellıképp
lecsökkent a sebessége, rálépett a
lábfékre és a lábkormányrúdra. Nagy
Dolly teljes hosszában megpördült és
hatalmas robajjal jött visszafelé,
miközben rakodóponkja már kezdett
kinyílni, még mielıtt odaért volna
hozzájuk.
Fred a rakodótér nyílásában állt és
nyomban lerohant, hogy segítsen
Árkásznak meg Nicholasnak felvinni a
hordagyakon a sebesülteket. Néhány
perc alatt felvitték ıket, majd
nekiláttak berakodni a ládákat. Még
Royan is beállt segíteni, az egyik
könnyebb ládát melléhez szorítva
imbolygott felfelé a ponkon.
Egy akna robbant úgy százötven
méternyire a földön álló Hercules
mögött, majd fél perc múltán egy
második, mely mindössze száz méterrel
vétette el.
- Ezek voltak a belövések - mordult
fel Nicholas, miközben felkapott két
ládát és a hóna alá csapva felrohant
velük a ponkon.
- Most már becéloztak minket -
kiáltotta Fred. - Ki kell menni innen.
Hagyjátok a maradék rakományt.
Menjünk! Gyerünk!
Már csak négy láda volt az akáciafák
hatalmas ágai alatt, és Nicholas meg
Árkász az utasítással mit sem törıdve,
visszarohant. Hónuk alá vágták a
ládákat és visszaszáguldottak. A ponk
már kezdett felemelkedni és Nagy Dolly
motorjai felbıdültek, ahogy elindult,
hogy kigördüljön. Áthajították az
emelkedı ponk vége felett a ládákat,
majd felugrottak, hogy
megkapaszkodjanak és felhúzzák
magukat. Nicholas ért fel elsınek és
lenyúlt, hogy behúzza Árkászt.
Amikor visszanézett, Tessay
aprócska, magányos alakját látta az
akáciák alatt.
- Add át üdvözletemet és
köszönetemet Meknek! - üvöltötte le
neki.
- Tudod, hogy léphettek kapcsolatba
velünk - kiáltotta vissza Tessay.
- Viszlát, Tessay. - Royan hangja
beleveszett a hatalmas motorok
robajába, és a por, amit visszafújt,
egyenesen Tessay felé szállt, így az
kénytelen volt eltakarni az arcát és
hátat fordítani. A ponk hidraulikus
szerkezete szisszenve bezárult, és
Tessay eltőnt a szemük elıl.
Nicholas átölelte Royan vállát és
végigtuszkolta a tágas rakodótéren,
majd lenyomta az egyik lehajtható
ülésre a pilótafülke bejárata elıtt.
- Csatold be magad! - mondta
Royannak, majd felszaladt a lépcsın a
pilótafülkébe.
- Már azt hittem, itt akarsz maradni
- üdvözölte ıt barátságosan Jannie,
miközben a tekintetét egy pillanatra
sem emelte fel a vezérlıpultról. -
Kapaszkodjatok! Megyünk.
Nicholas keményen megfogta a
pilótaülés háttámláját, ahogy Jannie
és Fred felváltva állítottak a
szabályozókon, hogy minél gyorsabban
elérjék a legnagyobb sebességet,
miközben Nagy Dolly egyre gyorsabban
száguldott a pályán.
Jannie válla fölött Nicholas látta a
terepszín tábori öltözékő emberek
homályos alakját a bozótosban, a
kifutópálya végén. Közülük néhányan
lıttek a feléjük száguldó, hatalmas
repülıre.
- Ezek a játékpuskák nemigen ártanak
neki - dünnyögte Jannie. – Nagy Dolly
bátor, kemény öreg hölgy. - Azzal a
levegıbe emelte a gépet.
Elhúztak a földön lévı ellenséges
csapatok feje fölött, majd Jannie
megemelte a gép orrát, és elindultak
felfelé.
- Üdvözlök mindenkit a fedélzeten,
köszönöm, hogy az Africairt
választottátok. Legközelebb Máltában
szállunk le - mondta vontatott
hanghordozással Jannie, majd hangja
élesen megemelkedett. - Ajjaj! Honnan
a csudából került ide ez a kis
légypiszok?
Egyenesen elıttük, a Jet Ranger
emelkedett ki a Nílus-parti, sőrő
bozótosból. A szög, ahogy a helikopter
felfelé ment, azt jelentette, hogy a
közeledı Hercules nincs a pilóta
látószögében, így aztán csak
emelkedett fölfelé, egyenesen az ı
útjukba.
- Mindössze százötven méteren és
száztíz csomón a mutató -
figyelmeztette apját üvöltve Fred a
jobb oldali ülésrıl. - Túl alacsony a
forduláshoz.
A Jet Ranger annyira közel volt,
hogy Nicholas tisztán látta Tuma Nogót
az elsı ülésen, ahogy szemüvege
visszaveri a napfényt, akár egy vak
ember szeme, és arca szájtátott
rémületté dermed, amint meglátja a
feléjük közeledı hatalmas gépet. A
pilóta a lehetı legutolsó pillanatban
pánikszerően alábukott gépével, hogy
megpróbálja elkerülni a közeledı
Hercules orrát. Lehetetlennek tőnt,
hogy elkerüljék az ütközést, de a
helikopter pilótájának sikerült
annyira bedöntenie jóval kisebb és
könnyebben manıverezhetı gépét, hogy
már csaknem a hátára fordult.
Átcsúszott a Hercules hasa alatt, és
Jannie gépének pilótafülkéjében szinte
meg se érezték, amint a két gép törzse
könnyedén összeért.
A helikopteren azonban az ütközés
akkorát lendített, hogy orral
egyenesen az alig százhúsz méternyire
lévı föld felé fordult. Miközben Nagy
Dolly továbbrepült, egyenletesen,
nyugodtan emelkedett fölfelé, addig a
Jet Ranger pilótája keményen küzdött,
hogy megpróbáljon úrrá lenni vadul
zuhanó gépén. Hatvan méternyire a föld
felett az az örvénylés, amit a
Hercules két erıs, T56-A-15-ÖS,
légcsavaros gázturbinás, egyenként
4900 lóerıs hajtómőve lövellt hátra,
olyan erıvel érte a helikoptert, akár
egy lavina.
Mint egy hulló levelet az ıszi
szélvihar, úgy sodorta el a
helikoptert, mely vadul pörögni
kezdett és amikor becsapódott a
földbe, motorjai még teljes erıvel
sivítottak. Becsapódáskor a gép teste
úgy összegyőrıdött, akár a fızésnél
használt alufólia, és Nogo már halott
volt, még mielıtt az
üzemanyagtartályok felrobbantak, és a
Jet Ranger lángoló tőzgolyóvá vált.
Amint Jannie elérte a biztonságos
manıverezéshez szükséges magasságot,
Nagy Dollyt északnak fordította, így a
szárnyak fölött visszanézhettek
Roseires mögöttük elmaradó
leszállópályájára. Az égı
helikopterbıl felemelkedı,
szurokfekete, sőrő füstoszlopot az
enyhe nyugati szél magával sodorta.
- Ugye azt mondtad, hogy ezek voltak
a rossz fiúk? – kérdezte Jannie. - Hát
akkor inkább ık, mint mi?
Amint Jannie ráállította Nagy Dollyt
az északi irányra, és alacsonyan
szálltak a nyílt, kietlen szudáni
síkság felett, Nicholas visszament a
fı fedélzeti térbe.
- Helyezzük kényelembe a
sebesülteket - mondta. Árkász és Royan
kicsatolták biztonsági öveiket és
visszamentek vele, hogy gondoskodjanak
a sebesültekrıl, akik ott hevertek
hordagyaikon, ahová a Roseires-bıl
való sietıs távozáskor gyorsan
berakták ıket.
Egy idı múlva Nicholas otthagyta
ıket és elırement a jól felszerelt kis
konyhába. Kinyitott néhány
leveskonzervet, majd nagy szeleteket
vágott azokból a friss kenyerekbıl,
amiket a hőtıben talált. Amíg a teavíz
felforrt, elıkereste kis életmentı
csomagját és kivette belıle azt a kis
mőanyag tokot, melyben gyógyszereit
tartotta. Az egyik fiolából öt fehér
tablettát rázott ki a tenyerébe.
A fallal elválasztott konyhában a
tablettákat porrá törte, majd teát
töltött két bögrébe és a port
belekeverte. Royanban épp elég angol
vér volt ahhoz, hogy soha ne legyen
képes visszautasítani egy bögre forró
teát.
Miután levest és vajas pirítóst
adtak a sebesülteknek, Royan hálásan
vette el bögréjét Nicholastól. Amíg
Árkásszal a teájukat kortyolgatták,
Nicholas visszament a pilótafülkébe és
áthajolt Jannie ülésének támlája
fölött.
- Mennyi idı az egyiptomi határ? -
kérdezte.
- Négy óra húsz perc - mondta
Jannie.
- Van bármiféle mód arra, hogy
elkerüljük az egyiptomi légteret? -
érdeklıdött Nicholas.
Jannie hátrapördült székében és
döbbenten meredt rá. - Gondolom,
tehetünk egy kitérıt nyugatnak,
Kadhafi területe felett. Persze ez hét
órával növeli a repülési idıt, és
valószínőleg kifogyna az üzemanyagunk,
végül pedig kénytelenek lennénk
kényszerleszállást végrehajtani
valahol a Szaharában. - Egyik
szemöldökét kérdın felhúzva nézett
Nicholasra. - Mondd csak fiacskám, mi
inspirálta neked ezt a hülye kérdést?
- Csak egy kósza gondolat volt -
mondta Nicholas.
- Hát akkor ne csak kósza legyen,
hanem tekintsd halva születettnek -
tanácsolta neki Jannie. - Ezt a
kérdést többé hallani sem szeretném.
Nicholas a vállára csapott. - Hát,
akkor verd is ki a fejedbıl.
Amikor visszament az utastérbe,
Árkász és Royan két, a fı válaszfalhoz
rögzített, lehajtható ágyon ült. Royan
kiürült teásbögréje a földön, a lába
mellett. Nicholas leült mellé és Royan
felnyúlt, hogy megérintse állán a
vérfoltos kötést.
- Jó lenne, ha hagynád, hogy ezt
lekezeljem. - Royan fürge ujjai
hősítették forró, gyulladt bırét,
ahogy egy alkoholos vattacsomóval
megtisztította a varratokat, majd
tiszta tapaszt tett rá. Nicholas erıs
lelkiismeret-furdalást érzett, ahogy
alávetette magát Royan
gondoskodásának.
Mindazonáltal Árkászon mutatkozott
elsıként az altatós tea hatása.
Csödesen hátradılt, lehunyta a szemét,
majd halk horkolás kezdte rezegtetni
ajkait. Percek múlva Royan is
szenderegve dılt Nicholas vállának.
Amikor már mélyen aludt, Nicholas
gyöngéden lefektette és lábát felrakta
az ágyra. Aztán betakarta. Royan még
csak meg se mozdult, és Nicholasnak
egy pillanatra kétségei támadtak a
tabletták erısségét illetıen.
Ezután finoman megcsókolta Royan
homlokát. - Hogy is tudnálak győlölni?
- kérdezte tıle halkan. - Bármit is
tettél.
Bement a vécébe és bezárta az ajtót.
Rengeteg ideje volt. Árkász és Royan
még órákig alszanak, és Jannie meg
Fred remekül elvan a pilótafülkében,
Dolly Parton-szalagokat hallgatnak az
audiórendszeren.
Amikor Nicholas végre befejezte, a
karórájára pillantott és rájött, hogy
közel két órájába került. Lecsukta a
vécé tetejét és gondosan megmosta a
kezét. Azután még egyszer alaposan
körülnézett a kis fülkében és
kinyitotta az ajtót.
Árkász és Royan még mindig mélyen
aludt a lehajtható ágyakon. Elırement
a pilótafülkébe, mire Fred lehúzta
fülhallgatóját a nyakába, és
rávigyorgott.
- A Nílus vize. Az mérgezı. Az
elmúlt néhány órát a klotyóba zárkózva
töltötted. Meg vagyok lepve, hogy
egyáltalán maradt még valami belıled.
Nicholas elengedte füle mellett Fred
csipkelıdését és áthajolt Jannie
ülésének támláján. - Hol vagyunk?
Jannie vaskos mutatóujjavai a
térképre bökött, amit kiálló pocakján
egyensúlyozott. - Már majdnem
túljutottunk mondta elégedetten. - Egy
óra húsz perc az egyiptomi határ.
Nicholas ott ácsorgott Jannie széke
mögött, mígnem Jannie felmordult és
leemelte a mikrofont. - Ideje
elkezdeni a mősort.
- Halló, Abu Szimbel Közeledı! -
mondta az Öböl-államok akcentusával. -
Itt Zulu Whiskey Uniformis öt nulla
nulla.
Ezután az egyiptomi
irányítótoronyból hosszas csönd
következett. Jannie morgott. - Biztos
egy bige van vele a toronyban. Idıre
van szüksége, hogy felhúzhassa a
nadrágját.
Az Abu Szimbel-i irányítótorony az
ötödik hívásra válaszolt. Jannie
belekezdett kipróbált és jól bevált
rutinjába, tökéletes hétköznapi
arabsággal játszotta meg a
tudatlanságot.
Öt perc múlva Abu Szimbel utat
jelzett neki észak felé, azzal az
utasítással, hogy „jelentkezzék ismét
Asszuán körzetében".
Egy újabb órán át nyugodtan
repültek, de Nicholas idegei percrıl
percre jobban megfeszültek.
Hirtelen, minden elızetes
figyelmeztetés nélkül, egy ezüstös
villanás jelent meg elıttük, amint egy
alóluk jövı vadászgép húzott fel
meredeken az orruk elıtt. Jannie a
meglepetéstıl és a méregtıl
felkiáltott, amint két másik harci
repülı lıtt fel nyílegyenesen alóluk,
annyira közel, hogy sugárhajtásuk
örvénye meglökte Jannie gépét.
Mindnyájan felismerték a típust.
MiG-21-ek voltak, az egyiptomi légierı
felségjelével, és hátranyilazott
szárnyaik alatt légi célpont elleni
lövedékek fürtjei csüngtek
fenyegetıen.
- Azonosítatlan repülıgép! -
kiáltott Jannie a mikrofonjába. -
Ütközési vonalban van. Közölje
hívójelét!
Mindnyájan a nyakukat nyújtogatták
és meredten néztek ki a pilótafülke
törhetetlen üvegén át. Magasan
fölöttük látták, amint a három MiG
vadászgép alakzatban köröz az afrikai
ég kékjén.
- ZWU 500. Itt a Vörös Vezér az
egyiptomi légierıtıl. Aláveti magát az
utasításaimnak?
Jannie kétségbeesett arccal nézett
hátra Nicholasra. - Itt valami gubanc
van. Hogy a pokolba bukkantak ránk?
- Jobb, ha csinálod, amit mond, apu
- tanácsolta neki Fred szerencsétlen
képpel -, különben mindnyájunkat a
levegıbe repít.
Jannie tehetetlenül vállat vont,
majd gyászos hangon szólt bele a
mikrofonba. - Vörös Vezér. Itt ZWU
500. Együttmőködünk. Kérem, közölje
szándékát.
- Az új irány 053. Hajtsa végre
azonnal!
Jannie keletnek fordította Nagy
Dollyt, majd a térképre pillantott.
- Asszuán! - mondta fájdalmasan. -
Ezek az egyipók Asszuánba visznek
minket. A francba, ennyi erıvel akár
jelezhetem is az asszuáni toronynak,
hogy sebesültek vannak a fedélzeten.
Nicholas visszament Royan ágyához és
felrázta. Bizonytalanul állt a lábán,
még érzıdött rajta az altató hatása,
ahogy eltámolygott a vécé felé.
Mindazonáltal, amikor tíz perc múlva
ismét elıkerült, a haja meg volt
fésülve és élénknek tőnt, teljesen
magához tért, nyoma sem volt annak az
enyhe altatónak, amit a teájával
megivott.
Ismét itt volt elıttük a Nílus és a
két partján elterülı város, Asszuán,
mely az elsı katarakta és a nagy
duzzasztógátak közé szorított víz
alatt húzódott meg. A Kitchener-sziget
úgy úszott az áramlat közepén, akár
egy zöld hal.
Amint az asszuáni reptér katonai
irányítója megadta utasításait Jannie-
nak, Nagy Dolly nyugodt méltósággal
ereszkedett lefelé és állt rá az
egyenesre, hogy leszálljon a kifutóra.
A MiG gépek, melyek a sivatagtól idáig
terelték ıket, már nem látszottak, de
jelenlétüket a magasban elárulták azok
a tömör rádióadások, melyekben
foglyaikat átadták a földi
irányításnak.
Nagy Dolly átszállt a reptér
védıfala felett, majd földet ért, és
az irányító utasította ıket: - Elıször
forduljon jobbra a gurulópályán.
Jannie engedelmeskedett, majd, ahogy
lefordult a fı kifutóról, egy kis
jármő áll ott, a tetején angol és arab
nyelvő felirattal: „FOLLOW ME."
A jármő elvezette ıket egy sor
álcázott betonhangár elıtt, ahol keki
overallba öltözött földi személyzet
jelezte nekik tárcsákkal, hova
álljanak be. Amint Jannie lefékezett
és Nagy Dolly megállt, nyomban négy
félhernyótalpas harci jármő száguldott
oda, és lıtornyukat rájuk irányítva,
körülvették a hatalmas repülıgépet.
A rádióirányítás által adott
utasításoknak megfelelıen Jannie
leállította a motorokat és
leeresztette a gép hátsó ponkját. A
leszállás óta a pilótafülkében nem
szólt senki egy szót sem. Ott álltak
egy kupacban és szerencsétlen képpel
kémleltek ki a fülke ablakán.
Váratlanul, fegyveres motorosok
kíséretében egy fehér Cadillac hajtott
be a reptér kapuján, nyomában egy
katonai mentı és egy háromtonnás
szállítójármő, melyek közvetlenül a
Hercules rakodóponkjánál álltak meg. A
sofır kipattant, kinyitotta az ajtót,
és utasa kilépett a kocsiból a késı
délutáni napsütésbe. Az nyomban
látszott, hogy tekintélyes ember,
viselkedése méltóságteljes és nyugodt.
Könnyő tropikálöltönyt, fehér cipıt,
panamakalapot és napszemüveget viselt.
Ahogy elindult felfelé a ponkon, ahol
ık öten várakoztak, két férfi titkára
követte.
Levette sötét szemüvegét és
becsúsztatta a szivarzsebébe. Ahogy
felismerte Royant, elmosolyodott és
megemelte a kalapját: - dr. Al
Simma... Royan! Hát megcsinálta.
Gratulálok! - Megfogta Royan kezét és
melegen megrázta, majd Royan kezét
továbbra is a kezében tartva,
egyenesen Nicholasra nézett.
- Ön nyilván Sir Nicholas Quenton-
Harper. Már nagyon vártam, hogy
megismerhessem. Kérem, bemutatna
minket egymásnak, Royan?
Royan nem tudta elviselni Nicholas
vádló pillantását, miközben azt
mondta: - Hadd mutassam be
ınagyméltóságát, Atalan Abou Sint, az
egyiptomi kormány kulturális és
idegenforgalmi miniszterét.
- Ez igazán kedves tıled - mondta
Nicholas fagyosan. Micsoda váratlan
megtiszteltetés, miniszter úr.
- Szeretném kifejezni az elnök és az
egyiptomi nép köszönetét, amiért
visszajuttatta az országnak ezen
értékes relikviákat, melyek ısi, ám
dicsı történetünk emlékei. - Tett egy
mozdulatot, mely felölelte az összes
lıszeres ládát.
- Kérem, szót sem érdemel - mondta
Nicholas, de tekintetét egy pillanatra
sem vette le Royanról. Royan félig
elfordította az arcát és nem nézett
rá.
- Épp ellenkezıleg, nagyon is sokat
érdemel mindaz, amit tett, Sir
Nicholas. - Abu Sin mosolya finom
volt, sima és elbővölı. – Tökéletesen
tisztában vagyunk vele, hogy ön
mekkora költségeket vállalt ezen
expedíció érdekében, és nem
szeretnénk, ha e rendkívül nagylelkő
gesztus okán veszteség érné. Dr. al
Simma tájékoztatott, hogy az expedíció
önnek negyedmillió fontjába került. -
Belsı zsebébıl elıvett egy borítékot
és Nicholas felé nyújtotta.
- Ez az Egyiptomi Központi Bank
által kiállított bankutalvány.
Visszavonhatatlan és beváltható bárhol
a világon. 250 000 font sterlingrıl
állították ki.
- Igazán nagylelkő öntıl, kegyelmes
uram. - Nicholas hangja csupa irónia
volt, amint becsúsztatta a borítékot
felsı zsebébe. - Feltételezem, ezt dr.
al Simma javasolta?
- Természetesen - mosolygott sugárzó
arccal Abou Sin. – Royan rendkívül
nagyra becsüli önt.
- Csakugyan? - dünnyögte Nicholas,
miközben még mindig kifejezéstelen
tekintettel meredt Royanra.
- Mindazonáltal, elismerésünknek
ezen aprócska jelét maga az elnök
javasolta. - A miniszter csettintett
ujjával, mire egyik titkára elılépett
egy bır borítású éremdobozzal, melyet
kinyitott, mielıtt átadta volna Abou
Sinnek.
A vörös bársonypárnácskán egy
csodálatos kitüntetés feküdt, egy
aprószemő gyöngyökkel és kicsiny
gyémántokkal kirakott csillag. A
csillag közepén egy hátsó lábain
ágaskodó, arany oroszlán volt.
Abou Sin kiemelte a csillagot a
dobozból, és Nicholas felé lépett. -
Az Egyiptom Nagy Oroszlánja Rend elsı
fokozata jelentette be, majd a
skarlátvörös szalagot Nicholas nyakába
helyezte. A csillag ott tündökölt
Nicholas izzadságtól, portól és a
Nílus iszapjától mocskos ingén.
Ezután a miniszter félreállt és
intett a ponk alján vigyázzban álló
ezredesnek. Azon nyomban egyenruhás
férfiak rohantak fel fegyelmezett
rendben a ponkon. A katonák
nyilvánvalóan már elıre megkapták a
parancsot. Elıször a sebesült etiópok
hordágyait vitték le.
- Igazán örülök, hogy pilótája
rendkívül bölcsen elıre értesített
minket, hogy sebesültek vannak a
fedélzeten. Biztosíthatom, hogy a
létezı legjobb ellátásban fognak
részesülni - ígérte Atalan Abou Sin,
miközben a sebesülteket levitték a
várakozó mentıbe.
Ezután a katonák visszatértek, és a
lıszeresládákat kezdték levinni a
géprıl. Odalenn pedig szépen
felpakolták ıket a háromtonnásra. Tíz
percen belül Nagy Dolly raktere
csupasz lett, teljesen kiürült.
Vízhatlan vászonponyvát borítottak és
kötöztek rá a megpakolt teherautóra.
Állig felfegyverzett motoroskíséret
vette körül, amint a kis konvoj
szirénázva eldöngetett.
- Hát akkor, Sir Nicholas. - Abou
Sin udvariasan nyújtotta felé a kezét,
amit Nicholas rezignáltán fogadott. -
Sajnálom, hogy ily módon hátráltattam
utazását. Tudom, nyilván már alig
várja, hogy folytathassa, ezért nem
tartóztatom tovább. Van esetleg
valami, amit megtehetek önért, mielıtt
távozik? Van elegendı üzemanyaguk?
Nicholas Jannie-ra pillantott, aki
megvonta a vállát. - Van benne bıven.
Köszönöm, uram.
Abou Sin ismét Nicholashoz fordult:
- Úgy tervezzük, hogy a luxori múzeum
mellé egy új szárnyat emelünk, és
abban fogjuk elhelyezni ezeket a
Mamose fáraó sírjában talált
leleteket, melyek visszakerültek
Egyiptomba. Kellı idıben személyes
meghívást fog kapni Mubarak elnöktıl,
hogy díszvendégként legyen jelen a
múzeum megnyitásán. Dr. al Simma,
akirıl ön is biztosan tudja, hogy az
Ókori Történettudományi Intézet új,
kinevezett igazgatója, fogja kezelni a
múzeumot. Biztosra veszem, hogy
örömmel vezeti majd végig önt a
kiállításon, midın visszatér közénk.
A miniszter odabólintott Árkásznak
és a két pilótának.
- Isten önökkel - mondta, azzal
elindult lefelé. Royan is megindult,
de Nicholas halkan utánaszólt.
- Royan! - Royan megmerevedett, majd
fejét lassan hátrafordította és a
leszállás óta elsı ízben nézett
vonakodva Nicholas szemébe.
- Ezt nem érdemeltem meg - mondta,
majd fájdalmas érzelemmel hasított
belé a felismerés, hogy Royan halkan
sírdogál. Az ajka remegett és könnyek
csordultak végig lassan az arcán.
- Sajnálom, Nicky - suttogta -, de
tudnod kellett, hogy én nem vagyok
tolvaj. Ez Egyiptomé és nem a mienk.
- Ezek szerint akkor mindaz, ami
köztünk történt, és igaznak hittem,
pusztán hazugság volt? - kérdezte
könyörtelenül Nicholas.
- Nem! - mondta Royan. - Én... -
majd hirtelen elhallgatott és a
mondatot nem fejezte be. Lerohant a
ponkon a napsütésbe, ahol a sofır
nyitva tartotta neki a limuzin hátsó
ajtaját. Anélkül, hogy visszanézett
volna, becsúszott az ülésre Abou Sin
mellé, és a Cadillac elindult, majd a
kapun át elhajtott.
- Húzzunk innen a francba, mielıtt
ezek az egyipók meggondolnák magukat -
mondta Jannie.
- Igazán remek ötlet - mondta
Nicholas keserően.
Miután ismét a levegıbe emelkedtek,
az asszuáni irányítótorony szabad utat
biztosított neki észak felé, a
Földközitenger irányába. Mind a
négyen, Jannie, Fred, Árkász és
Nicholas ott voltak együtt a
pilótafülkében, és a jobb szárny
csúcsa mellett figyelték a Nílus
hosszú, zölden kígyózó vonalát.
Hosszú ideig nemigen beszéltek.
Egyszer Jannie csöndesen azt mondta: -
Gondolom, a pénzemnek most már búcsút
inthetek.
- Én igazándiból nem is a pénzért
jöttem - mondta Árkász -, de azért egy
kis fizetség is jól jött volna.
Babynek új gumik kellenének.
- Kér valaki egy csésze teát? -
kérdezte Nicholas, mintha semmit sem
hallott volna.
- Az jól jönne - mondta Jannie. -
Nem annyira jól, mint a hatvan lepedı,
amivel tartozol nekem, de azért most
ez is jól fog esni.
Átrepültek El-Alamein csatatere
fölött, és még hatezer méteres
magasságból is ki tudták venni azt a
kettıs emlékmővet, amit a
szövetségesek és a németek halottaik
emlékére emeltek. Aztán már a tenger
kéksége terült el elıttük.
Nicholas várt, amíg az egyiptomi
part elmaradt mögöttük, majd halkan,
hosszan felsóhajtott.
- Ó, ti kicsiny hitőek - mondta
nekik vádlón. - Mikor vertelek én
valaha is át benneteket? Mindenki
teljes egészében megkapja a pénzét.
Mindnyájan hosszasan és meredten
néztek rá, majd Jannie hangot adott
kétségeiknek. - Hogyan? - kérdezte.
- Árkász, segítenél nekem? - hívta
Nicholas és elindult lefelé a lépcsın.
Jannie képtelen volt uralkodni
kíváncsiságán, így átadta a gép
irányítását Frednek. Követte a két
angolt le, a fedélzeti vécéhez.
Árkász és Jannie az ajtóból
figyelték, amint elıveszi a kombinált
Leatherman szerszámot a zsebébıl és
leemeli a kémiai vécé burkolatát.
Jannie elvigyorodott, amint Nicholas
nekilátott, hogy kicsavarozza a
rejtekhely lemezét. Nagy Dolly
csempészgép volt, és ezek az aprócska
módosítások bizonyították azt a
rengeteg munkát, amivel Jannie és Fred
átalakították, hogy alkalmas legyen
erre a feladatra. Számtalan ilyen kis
rejtekhely volt ügyesen beépítve a
motorházba és a gép törzsének más
részeibe is.
Amikor Líbiából repültek vissza, a
Hannibál-bronzok épp ebben a titkos
rekeszben, e mögött a lap mögött
rejtıztek. Az, hogy a lap a vécé háta
mögött helyezkedett el, nagyon
valószerőtlenné tette, hogy az iszlám
követıi közül bárki is tüzetesebben
meg akarna vizsgálni egy ilyen
tisztátalan helyet.
- Tehát ezért voltál benn olyan
sokáig - nevetett Jannie, miközben
Nicholas kiemelte a lapot. A vigyor
elhalványult a képén, ahogy Nicholas
benyúlt az üregbe és óvatosan kihúzott
onnan egy rendkívüli tárgyat. - Te jó
ég, mi ez?
- Az ısi Egyitom kék harci koronája
- mondta Nicholas. Átadta Árkásznak. -
Tedd le az ágyra, de óvatosan bánj
vele.
Ismét benyúlt a rekeszbe: - Ez pedig
a Nemes korona. Odaadta Jannie-nek.
- És ez a két királyság vörös és
fehér koronája. Ez meg Mamose fáraó
halotti maszkja. És végül, de nem
utolsósorban az írnok, Taita usébtije.
A múltnak ezek a csodás emlékei ott
feküdtek a lehajtható ágyon, ık meg
csak álltak és áhítattal meredtek
rájuk.
- Segítettem már kicsempészni neked
kıfrízeket meg kis bronzszobrokat -
mondta Jannie halkan. - De ehhez
hasonlót még soha.
- De - csóválta a fejét Árkász - mi
van azokkal a lıszeresládákkal, amiket
az egyipók Asszuánban lepakoltak?
Azokban mi volt?
- A vécébe való vegyi anyagból öt
négy és fél literes üveg - mondta
Nicholas -, plusz fél tucat tartalék
oxigénpalack, hogy meglegyen a súly
is.
- Szóval kicserélted ıket -
vigyorgott rá sugárzó arccal Árkász. -
De honnan a pokolból tudtad, hogy
Royan csıbe akar húzni minket?
- Igaza volt, amikor azt mondta,
hogy ı nem tolvaj. Ez a móka sehogy
sem illett a jelleméhez. İ ehhez
túlságosan - kereste a megfelelı
szavakat -, túlságosan egyenes és
becsületes. Cseppet sem hasonlít a
jelenlévıkre.
- Hálás köszönet a bókért - mondta
Jannie száraz hangon -, de talán ennél
több okot is adott neked a gyanúra.
- Hát persze. - Nicholas felé
fordult. - Elıször akkor kezdtem
gyanakodni, amikor elsı ízben tértünk
vissza Etiópiából, és ı nyomban
elhúzta a csíkot Kairóba. Akkor már
sejtettem, hogy készül valamire. De
egészen biztos csak akkor lettem,
amikor megtudtam, hogy Tessay révén
üzenetet juttatott el az addiszi
egyiptomi követségre. Akkor már
világos volt, hogy riasztotta ıket,
így aztán tudták, mikor repülünk
vissza.
- Az álnok kis kurvája - hahotázott
Jannie.
- Vigyázz a nyelvedre! - mondta
Nicholas kimérten. - İ egy jóravaló,
tisztességes, a hazáját szeretı, ifjú
hölgy, meleg szívő és...
- Jó, jó! - kacsintott Jannie
Árkászra. - Kérlek, bocsásd meg ezt a
kis nyelvbotlást.

Az ókori Egyiptom nagy koronái közül


csupán kettı volt kitéve a csillogó
diófa tárgyalóasztalra. Nicholas két
eredeti római mellszobor fejére
helyezte ıket, melyeket attól a
kereskedıtıl kért kölcsön, akivel
állandó üzleti kapcsolatban állt itt
Zürichben. Leengedte a redınyöket a
tizedik emeleti ablakokon és úgy
állította be a világítást, hogy a
koronák a lehetı legjobb fényhatásban
tündököljenek. A privát tárgyalóterem,
melyet erre a célra bérelt ki, a Bank
Leu épületében volt, a
Bahnhofstrassén.
Míg egymagában várakozott meghívott
vendégére, még egyszer ellenırizte az
elıkészületeket, és nem talált benne
hibát. Odament az egyik falon lévı
hosszú tükörhöz és megigazította régi
Sandhurst-nyakkendıjének csomóját. A
varratokat már kivették az állából.
Mek Nimmur elsırendő munkát végzett, a
heg szép, tiszta volt. Öltönyét Savile
Row-i szabója készítette, ezért finom,
halvány csíkos volt, és épp annyit
hordta már, hogy elérte a lezser
buggyosság megfelelı fokát.
Öltözékének egyetlen csillogó darabja
az a cipı volt, amit a St. James
Streeten, Lobbnál csináltatott.
Halkan megszólalt a házitelefon, és
Nicholas felemelte a kagylót.
- Egy bizonyos Mr. Walsh óhajtja
látni, Sir Nicholas mondta az irányító
lentrıl a bank elıcsarnokából.
- Kérje meg, hogy fáradjon fel.
Nicholas az elsı csöngetésre
kinyitotta az ajtót, és Walsh
barátságtalanul nézett rá a küszöbrıl.
- Remélem, nem csak az idımet
vesztegeti, Harper. Egészen Fort
Worthbıl kellett iderepülnöm. -
Mindössze harminc óra telt el azóta,
hogy Nicholas felhívta ıt texasi
ranchán. Walsh valószínőleg nyomban
bepattanhatott a sugárhajtású gépébe,
hogy ilyen hamar ideért.
- Nem Harper. Quenton-Harper -
mondta Nicholas.
- Jól van, akkor Quenton-Harper. De
elég legyen már ebbıl a sok dumából -
mondta Walsh mérgesen. - Mit tud
mutatni nekem?
- Én is örülök, hogy ismét
találkozunk, Mr. Walsh - állt félre
Nicholas. - Kérem, fáradjon be.
Walsh nagy léptekkel vonult a
szobába. Magas volt, a válla csapott,
a képe petyhüdt és ráncos, az orra
pedig horgas. Háta mögött
összekulcsolt kezével olyan volt, mint
egy egerészölyv a kerítésoszlopon. A
Forbes magazin szerint a vagyona
tisztán 1,7 milliárd dollár.
Két férfi követte ıt a szobába, és
Nicholas mindkettıjüket felismerte. A
régiségkereskedık világa nagyon kicsi,
és igazi beltenyészet. Egyikıjük a
dallasi egyetem ókortörténeti
tanszékének professzora. Az intézet
Walsh alapítványa volt. A másik pedig
az Egyesült Államok egyik legnagyobb
tekintélyő és tudású
régiségkereskedıje.
Walsh olyan váratlanul torpant meg,
hogy hátulról mindketten belérohantak,
de úgy tőnt, ı ezt észre sem vette.
- Azt a! - mondta halkan, és
szemében felcsillant a fanatizmus
lángja. - Ezek hamisítványok?
- Éppannyira, mint a Hannibál-
bronzok meg a Hammurapi-féldombormő,
amit tılem vett - mondta Nicholas.
Walsh úgy közelítette meg a
kiállított tárgyakat, mintha egy
katedrális oltára lenne, ı maga pedig
az érsek.
- Ezek nyilván egészen frissek -
suttogta. - Különben tudnék róluk.
- Frissen kerültek elı a földbıl -
erısítette meg Nicholas. Maga az elsı,
aki látja ıket.
- Mamose! - olvasta Walsh a Nemes
korona ureuszának kartusáról. - Akkor
igaz a szóbeszéd. Megnyitott egy új
sírt.
- Hát, ha egy közel négyezer éves
sírt újnak nevezhetünk. Walsh és
tanácsadói a döbbenettıl sápadtan és
szótlanul győltek az asztal köré.
- Hagyjon magunkra, Harper! - mondta
Walsh. - Majd hívom, amikor kész
vagyok ismét beszélni magával.
- Sir Nicholas - emlékeztette az
amerikait. Nicholas tudta, hogy most
már ı van nyeregben.
- Kérem, hagyjon magunkra, Sir
Nicholas - könyörgött Walsh.
Egy óra múlva Nicholas
visszaballagott a tárgyalóterembe. A
három férfi az asztal mellett ült és
képtelen volt elszakadni a két
hatalmas koronától. Walsh odabólintott
kísérıinek, akik felálltak és
engedelmesen, de vonakodva vonultak ki
a szobából.
Amint az ajtó becsukódott, Walsh
nyersen megkérdezte:
- Mennyi?
- Tizenöt millió USA dollár -
felelte Nicholas.
- Az egyenként hét és fél.
- Nem, egyenként tizenöt. A kettı
együtt harmincmillió. Walsh megpördült
székében. - Teljesen megırült, vagy
mi?
- Vannak, akik így gondolják -
mosolygott Nicholas.
- Osszuk el a különbséget - mondta
Walsh. - Huszonkettı és fél.
Nicholas megrázta a fejét. - Nincs
alku.
- Legyen már ésszerő, Harper!
- Az ésszerőség sosem tartozott a
bőneim közé. Sajnálom. Walsh felállt.
- Én is sajnálom. Talán majd
legközelebb, Harper.
Kezét összekulcsolta a háta mögött
és nagy léptekkel az ajtóhoz vonult.
Ahogy kinyitotta, Nicholas utánaszólt.
- Mr. Walsh!
A férfi mohón visszafordult. - Igen?
- Legközelebb hívjon csak
Nicholasnak, én meg majd Péternek
hívom, ahogy az régi barátok közt
szokás.
- Ez minden, amit mondani akar?
- Hát persze. Mi mást akarnék még
mondani? - Nicholas döbbent arcot
vágott.
- A francba - mondta Walsh, és
visszament az asztalhoz. Lehuppant a
székére. - Hogy a franc essen magába!
Felsóhajtott, majd ajkát
lebiggyesztette és megkérdezte.
- Rendben. Hogy akarja?
- Két visszavonhatatlan
bankutalványt kérek. Egyenként tizenöt
millióról.
Walsh felemelte a házitelefon
kagylóját, és azt mondta: - Kérem,
mondja meg Monsieur Montfleurinek, a
fıkönyvelıjüknek, hogy fáradjon föl
hozzám - adta ki az utasítást gyászos
hangon.

Nicholas Quenton Park-i


dolgozószobájának íróasztala mellett
ült. A szemközti fal faburkolatát
bámulta. Bár a faburkolat eredetileg
az egyik katolikus apátságból
származott, melyet VIII. Henrik
oszlatott fel 1536-ban, és a nagyapja
vette közel száz évvel ezelıtt, most
újonnan került ebbe a környezetbe.
Íróasztalának lapja alá nyúlt és
megnyomta az elektronikus
irányítórendszer rejtett gombját. A
burkolat egy része szép simán,
csöndesen félresiklott, és feltárult
mögötte egy, a falba épített,
golyóálló üvegtárló. Ugyanakkor a
mennyezetre szerelt spotlámpák
automatikusan bekapcsoltak, és fényük
a tárlóban lévı tárgyakat világította
meg. A lámpákat úgy helyezték el, hogy
visszatükrözıdı fényük ne zavarja a
szemet, és a kettıs korona meg Mamose
arany halotti maszkja így teljes
pompájában táruljon fel.
Whiskyt töltött egy kristálypohárba,
és miközben kortyolgatta, élvezte a
birtoklás borzongató mámorát. De egy
idı múlva tudta, hogy valami hiányzik.
Felvette az íróasztalról Taita
usébtijét, és úgy beszélt hozzá,
mintha magával a modellel beszélne.
- Te ismerted a magányosság valódi
jelentését, igaz? – kérdezte halkan. -
Te tudtad, mi az szeretni valakit, aki
sosem lehet a tiéd.
Letette a szobrocskát, és felemelte
a telefont. Egy nemzetközi hívás
számát tárcsázta, majd a harmadik
csöngetésre felvette egy férfi, aki
arabul beszélt.
- Itt az Ókori Történettudomány
igazgatósága. Parancsoljon!
- Tudná nekem kapcsolni dr. al
Simmát? - kérdezte ugyanazon a
nyelven.
- Kérem, tartsa a vonalat. Máris
kapcsolom!
- Dr. al Simma. - Royan hangja
elektromos bizsergésként futott végig
a gerincén.
- Royan - mondta Nicholas, és érezte
Royan döbbenetét az ezt követı hosszú
csöndben.
- Te! - suttogta. - Nem hittem, hogy
valaha is hallok még rólad.
- Csak azért hívtalak, hogy
gratuláljak a kinevezésedhez.
- Átvertél - mondta Royan. -
Kicserélted három láda tartalmát.
- Miként azt egy bölcs ember
egykoron mondta, a barátokat a
legkönnyebb átverni - nem számítanak
rá. Neked mindenkinél jobban kell
tudnod ennek igazságát, Royan.
- Persze eladtad ıket. Hallottam
olyasmit suttogni, hogy Peter Walsh
húszmilliót fizetett értük.
- Harmincmilliót - helyesbített
Nicholas. - De csak a kékért meg a
Nemesért. A vörös és fehér korona meg
a halotti maszk itt fekszik elıttem,
most is, ahogy veled beszélek.
- Akkor most kifizetheted a Lloyd's
biztosítási veszteségeidet. Ez nyilván
nagy megkönnyebbülést jelent.
- Nem fogod elhinni, de a Lloyd's
szindikátus, ahol is bejegyzett „név"
vagyok, végül sokkal jobb eredménnyel
zárt, mint azt elıre sejteni lehetett,
így aztán mégsem mentem csıdbe.
- Miként az anyám mondaná: „Ez már
döfi!"
- A felét már elküldtem Mek
Nimmurnak és Tessaynek.
- Az legalább jó ügyet szolgál. - A
hangja ellenségesen csengett. - Ez
minden, amiért hívtál?
- Nem. Van még valami, ami esetleg
megmulattat. A kedvenc íród, Wilbur
Smith beleegyezett, hogy megírja a
történetünket, megírja a sír
felfedezésének történetét. A könyvnek
A hetedik tekercs címet adja. A jövı
év elején kell megjelennie. Majd
küldök neked egy dedikált példányt.
- Remélem, hogy ezúttal nem keveri
össze a tényeket mondta Royan száraz
hangon.
Egy darabig mindketten hallgattak,
majd Royan törte meg a csöndet: -
Tengernyi munka hever itt elıttem, ha
nincs más, akkor...
- Ami azt illeti, van.
- Igen?
- Szeretném, ha hozzám jönnél
feleségül.
- Hallotta, hogy Royan felszisszen,
majd hosszas hallgatás után
megkérdezte: - Miért akarnál egy ilyen
hihetetlenül valószerőtlen dolgot?
- Mert rájöttem, hogy mennyire
szeretlek.
Royan egy darabig ismét hallgatott,
majd vékonyka hangon azt mondta: -
Rendben.
- Hogy érted azt, hogy „Rendben"?
- Úgy értem, hogy hozzád megyek.
- Miért egyeznél bele valamibe, ami
ilyen hihetetlenül valószerőtlen? -
kérdezte Nicholas.
- Mert rájöttem, hogy mindennek
ellenére én is mennyire szeretlek.
- Délután 5.30-kor van egy Air
Egypt-járat Heathrow-ról. Ha hajtok,
mint egy ırült, talán sikerül
elcsípnem. De meglehetısen késın érek
Kairóba.
- Akármilyen késı is legyen, ott
várlak a reptéren.
- Már indulok is! - Nicholas letette
a kagylót és az ajtóhoz ment, de aztán
hirtelen visszafordult, és felkapta az
íróasztalról a Taita-usébtit.
- Gyere, te vén gazember. -
Diadalmasan felnevetett. - Hazaviszlek
nászajándékként.
EPILÓGUS

A parti úton sétáltak a mályvaszín


estében. Alattuk ott folyott az örökké
zöld Nílus, lassan és
kifürkészhetetlenül sodorta magával
régmúlt korok titkait. A luxori
Ramszesztemplom romjai alatt, a
folyónak azon a pontján, ahol egykoron
Mamose fáraó hatalmas bárkája állt
Taitával és imádott úrnıjével az
orrában, egy kis idıre megálltak és a
gátfalnak támaszkodtak. A sötétedı
dombokat nézték a folyó túlpartján.
Az idı már rég elmosta a temetkezési
templomot és Mamose hatalmas köves
útját, melynek alapjain más királyok
építették fel saját emlékmőveiket. Még
senki emberfia nem talált rá arra a
sírra, melyben sosem pihent, de
nyilván közel lehetett ahhoz a rejtett
sziklanyíláshoz, melyen át Duraid al
Simma lépett be Lostris sírjába, ahol
is rábukkant Taita tekercseire az
alabástrom vázákban.
Mind a négyen hallgattak a sőrősödı
alkonyaiban, és ez az igaz barátság
közös csöndje volt. Figyelték, amint
egy kirándulóhajó úszik el elıttük
felfelé a folyón, fedélzetén turisták
tolongtak, akiket e titkokkal teli
folyó még a Kairótól tíz napja tartó
utazás után is kíváncsi várakozással
töltött el. Mutogatták egymásnak a
nagy pilonokat és Ramszesz templomának
feliratokkal teli falait, miközben
izgatott hangjuk aprónak,
jelentéktelennek tőnt a sivatagi este
csöndjében.
Aztán Royan belekarolt Tessaybe és a
két nı elırement. Gyönyörő pár voltak,
karcsúak, fiatalok, bırük mézszínő,
nevetésük vidám és édes, sötét hajukat
fel-felborzolta a szaharai levegı
perzselı fuvallata. Nicholas és Mek
Nimmur követte ıket, és miközben
ugratták egymást, mindegyikük saját
asszonyát figyelte gyöngéd
szeretettel.
- Szóval, most már te is egyike vagy
az addiszi nagykutyáknak, és most már
te is, a kemény férfi, a bozótharcos,
szépen átmentél politikusba. Szinte el
sem tudom hinni, Mek.
- Van idı, amikor harcolni kell, és
eljön az ideje a békekötésnek is. -
Mek ebben a pillanatban komolyan
beszélt, de Nicholas továbbra is
finoman csipkedte.
- Látom, most, hogy politikus
lettél, neked is be kell gyakorolnod a
kliséket meg a lapos közhelyeket. -
Nicholas könnyedén belebokszolt a
karjába. - De hogy csináltad, Mek?
Hogy lett a koszos shufta banditából
egyetlen hatalmas húzással védelmi
miniszter?
- A kék korona eladásából származó
pénz segített egy keveset. Megadta
nekem azt a kezdı lökést, amire
szükségem volt - ismerte el Mek -, de
pontosan tudták, hogy nélkülem, ha én
nem vagyok jelölt, demokratikus
választásokat sosem tarthatnak. Végül
már ık törték magukat, hogy tagja
legyek a kormánynak.
- Nekem csak egy bajom van ezzel az
egésszel, hogy átadtad nekik azt a sok
gyönyörő, nehezen megszerzett dohányt
- mondta gyászosan Nicholas. - A
fenébe is, Mek, tizenöt millió dezsı
nem esik le az embernek minden nap.
- Nem adtam át nekik - javította ki
Mek. - Az államkincstárba került, ahol
rajta tarthatom a szemem, hogy végül
mi történik vele.
- Tizenöt milcsi akkor is nagy
zsozsó - sóhajtott fel Nicholas. -
Igyekszem, de sehogy sem tudok
megbékélni ekkora pazarlással, azt
viszont el kell ismernem, hogy remekül
választottad ki az elnökhelyettes-
jelöltet, akivel együtt akarsz indulni
az elnökválasztáson.
Mindketten Tessay karcsú hátára és
sőrőn göndörödı, fekete fürtjeire
néztek, amint ott lépkedett elıttük,
fehér szoknyája alól elıvillanó,
formás lábain.
- Meglehet, hogy téged nem tartalak
megfelelı védelmi miniszternek, de azt
látom, hogy Tessay igazán elbővölı
kulturális és idegenforgalmi
minisztere az ideiglenes kormánynak.
- Elnökhelyettesként még lenyőgözıbb
lesz majd, miután augusztusban
megnyerjük a választásokat - jósolta
meg elıre könnyedén Mek, és abban a
pillanatban Royan a válla fölött
hátranézett rájuk.
- Most átmegyünk a túloldalra -
kiáltott oda nekik. Nicholas annyira
elmerült, hogy észre se vette, szemben
állnak a luxori Régészeti Múzeum új
szárnyával. A két nı bevárta ıket,
majd szétváltak és mindketten saját
férjükbe karoltak.
Átmentek a széles sugárúton,
kerülgették a lassan csattogó, ló
vontatta egyiptomi bérkocsikat, és
Nicholas lehajolt, majd ajkával
végigsimította Royan arcát. - Meg kell
hogy mondjam, ön igazán gyönyörőséges,
Lady Quenton-Harper.
- Pirulásra késztet, Sir Nicky -
kuncogott Royan. - Tudod, még mindig
nem szoktam hozzá, hogy így hívjanak.
Átértek a fıút túloldalára, és
megálltak a múzeum új szárnyának
bejárata elıtt. A lejtıs tetıt magas
oszlopok tartották, a karnaki templom
miniatőr másolatai. A falakat erıs,
sárga homokkı tömbökbıl építették,
maga az épület pedig sima és egyszerő
volt. Egyszerősége, tiszta vonalai
tették lenyőgözıvé.
Royan odavezette ıket a múzeum
bejáratához, melyet a nagyközönség
elıtt még nem nyitottak meg. Az elnök
hétfın repül ide a hivatalos
megnyitóra, és Mek meg Tessay az etióp
kormány képviselıiként voltak
hivatalosak a megnyitó ünnepségre. Az
ajtóban az ırök tiszteletteljesen
szalutáltak Royannak, és sietve
kinyitották a nehéz, rézveretes
ajtókat, hogy beengedjék ıket.
Odabenn csönd volt és hővös, a
légkondicionálókat gondosan
szabályozták be, hogy megóvják ezeket
az ısi tárgyakat. A tárlókat
beleépítették a homokkı falakba, és a
világítás is finoman, mesterien volt
megoldva. Mamose csodás temetkezési
kincseit a lehetı legjobb fényben,
mővészi szépségükben mutatták meg. A
kiállítási tárgyak, melyeket szépségük
és régészeti fontosságuk alapján
növekvı sorrendben helyeztek el,
csillogtak, szikráztak kék szaténnal
bélelt rekeszeikben, mely Mamose fáraó
királyi kékje volt.
A négy látogató csöndes áhítattal
haladt el a tárlók mellett, hangjuk
halk volt és visszafogott, amikor
feltettek egy-egy kérdést Royannak. A
csodálat és a bámulat tartotta ıket
bővöletében. Az utolsó terem bejárata
elıtt egy pillanatra megálltak, ez
volt az, ahová e csillogó győjtemény
legrendkívülibb, legértékesebb
darabjai kerültek.
- Ha arra gondolok, hogy ez csak kis
része annak a kincsnek, ami még most
is ott van Mamose fáraó sírjában, a
Dandera folyó vize által lezárt sírban
- suttogta Tessay. - Ez annyira
izgalmas, hogy már alig várom e kaland
folytatását.
- El is felejtettem mondani nektek!
- kiáltott fel Mek, és diadalmas
vigyora alapján nyilvánvaló volt, hogy
egyáltalán nem felejtette el, csupán a
megfelelı pillanatra várt, hogy
elırukkolhasson a hírrel. - A
Smithsonian intézet hivatalosan is
megerısítette anyagi támogatását a
Dandera folyón ismét felépítendı gát
költségeinek fedezésére, hogy újból
megnyithassuk a sírt. Ez az intézet és
a két ország, Egyiptom és Etiópia
kormányainak közös vállalkozása lesz.
- Csodálatos hír - kiáltott fel
Royan boldogan. - A sír maga a világ
egyik legnagyobb régészeti területe
lesz és hatalmas bevételi forrást
jelent majd az etióp turizmus...
- Ne ilyen gyorsan - vágott a
szavába Mek. - Van egy feltételük,
amit a szerzıdésben kikötöttek.
Royan elszontyolodott. - És mi a
feltételük?
-Ragaszkodnak hozzá, Royan, hogy te
irányítsd a feltárás munkálatait.
Royan boldogan csapta össze a kezét,
majd tettetett komolyságot erıltetett
az arcára. - Nekem is van egy
feltételem, mielıtt elfogadnám -
mondta.
- És mi lenne az? - kérdezte Mek.
- Hogy az ásatásra én jelölhessem ki
saját asszisztensemet. Mek harsogó
hahotára fakad. - Mindnyájan tudjuk,
hogy ki lesz az. - Azzal hátba verte
Nicholast. - Csak ügyelj rá, hogy
egyetlen lelet se tapadjon hozzá
azokhoz a ragacsos kis ujjaihoz! -
figyelmeztette Royant.
Royan átölelte Nicholas derekát. -
Teljesen megváltozott, jó útra tért,
és ennek végsı bizonyítékát nyomban
meg is mutatom nektek. - Továbbra is
férjéhez simulva bevezette ıket az
utolsó terembe.
Mek és Tessay megtorpant a
bejáratnál és néma áhítattal meredtek
a terem közepén álló, golyóálló
üveggel borított tárlóra. Alsó- és
Felsı-Egyiptom egyesített
királyságának vörös és fehér koronája
volt benne, mellette pedig, a
mennyezetrıl rávilágító spotlámpák
fényében, ott csillogott Mamose fáraó
arany halotti maszkja.
Mek végül magához tért a
döbbenettıl. Lassan odament a tárló
elülsı lapjához és lehajolt, hogy
hangosan felolvassa, ami a rászerelt
réztáblán állt: „A kiállítás számára
állandó jelleggel kölcsönözte Sir
Nicholas és Lady Quenton-Harper."
Megfordult és hitetlenül meredt
Nicholasra. - És még te piszkáltál,
amiért átadtam a kék korona eladásából
származó pénzt! – mondta vádlón. -
Hogy vitt rá a lélek, hogy így átadd a
részedet a zsákmányból, Nicholas?
- Hát, nem volt könnyő - ismerte el
sóhajtva Nicholas -, de egy finom és
kényes ultimátummal szembesültem, amit
olyasvalakitıl kaptam, aki jelen
pillanatban nincs épp több millió
kilométerre tılem.
- Azért nem kell túlzottan sajnálni
ezt a szegény fiút - mondta Royan
nevetve. - Szép kis summácska van még
bedugva neki egy svájci bankba Peter
Walsh pénzébıl, ami a Nemes korona
eladásából származik. Képtelen voltam
rávenni, hogy mindent átadjon.
- Elég legyen már az otthoni ügyek
nyilvános feltárásából - mondta
Nicholas határozottan. - A nap már rég
lement. Itt az ideje egy pohár
whiskynek. Azt hiszem, láttam egy üveg
Laphroaigt a hotel bárjában. Menjünk
és nézzük meg, hogy nem tévedtem-e.
Karon fogta Royant és elvezette, a
másik kettı meg követte ıket, miközben
vidáman kuncogtak Nicholas zavarán.
Tisztelt Olvasó!

Májusban megjelenik Wilbur Smith új


könyve

A MÁGUS

A történet Egyiptomban játszódik és


kapcsolódik

A folyó istene

és A hetedik tekercs

kötetekhez.

Kellemes olvasást kíván a kiadó !

You might also like