P. 1
Ókori és keleti nyelvek és írások

Ókori és keleti nyelvek és írások

|Views: 605|Likes:
Published by 東洋學

More info:

Published by: 東洋學 on Jun 09, 2012
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as PDF or read online from Scribd
See more
See less

06/26/2013

pdf

Sections

írta

Ittzés Máté

A görög nyelv és írás[1]

A görög nyelv az indoeurópai nyelvcsaládba tartozik, annak genetikai szempontból
önálló ágát alkotja. Az egyik legfontosabb nyelv az alapnyelv rekonstruálása
szempontjából. A nyelvcsaládon belül, bár ún. kentum nyelv, a szatem nyelvek közé
számító indo-iráni nyelvekhez és az örményhez, ill. a fríghez áll a legközelebb (de
egyikkel sem alkot ún. köztes alapnyelvet). Az újgörög nyelvet a Balkánon beszélt
egyéb nyelvekkel (albán, román, bolgár stb.) számos izoglossza köti össze, de ezek
későbbi, areális eredetűek, vagyis a földrajzi közelségből fakadó szoros kapcsolat miatt
alakultak ki.

A görög morfológiailag alapvetően flektáló (fúziós) nyelv, bár a nyelvfejlődés során
(kiváltképp az újgörögben) egyre több analitikus szerkezet jelenik meg. A szintaktikai
tipológia szempontjából a nominatív (másképpen: akkuzatív) típusú nyelvek közé
sorolható, vagyis a tranzitív és intranzitív igék alanya ugyanazzal az esettel van
kifejezve (nominativus), míg a tranzitív igék tárgya accusativusszal.

Az alábbiakban a görög nyelv több ezer éven át követhető történetéből elsősorban
három nyelvállapotra koncentrálunk: az ógörögön belül a Kr. e. II. évezredből ismert
mykénéi dialektusra és a klasszikus attikai dialektusra, valamint a ma használatos
újgörög köznyelvre. Az újgörögnek az ógörögtől eltérő tulajdonságai a legtöbb esetben
már a hellenisztikus kori, ill. a középgörög nyelvállapotban gyökereznek.

Az ógörög nyelv fonológiailag distinktív zenei hangsúllyal rendelkezett, míg az
újgörögben dinamikus hangsúly van, mely szintén distinktív szerepű. Az ógörög egyik
morfonológiai jellegzetessége, hogy – kisebb mértékben a névszó-, nagyobb mértékben

173

az igeragozásban – sok ponton megőrizte az ie. alapnyelv ablaut-rendszerét. Ugyancsak
kiemelten fontos az ógörög az ie. alapnyelvi laringálisok rekonstruálása szempontjából,
ugyanis pl. mássalhangzók közötti pozícióban (*CHC) a laringálisok eredeti színezetét
egyedül azok ógörög fejleménye őrizte meg (pl. Beekes 1969: 182–185; Rix 1992:
71–72 álláspontja szerint).

A névszóragozásban a nyelv története folyamán végig megőrződött a három
grammatikai nem (hím-, nő-, semlegesnem), azonban az idők folyamán kiveszett a
kettős szám (dualis), és a névszói esetek száma redukálódott. Az ie. alapnyelv 8 esetével
szemben a mykénéiben még 7 eset különböztethető meg (a helyhatározó eset már
beleolvadt a részesesetbe), az I. évezred ógörög dialektusaiban már csak 5 van (ekkorra
eltűnt az önálló eszközhatározó eset és ablativus is), míg az újgörögben 3 (alany-, tárgy-,
birtokos eset), illetve negyedikként a megszólító eset (vocativus) is, de a legtöbb
ragozási típusnál formailag ezek sem különböznek mindig (szinkretizmus). A ragozási
típusok az ógörögben a névszói tövek, míg az újgörögben leginkább a grammatikai nem,
valamint a hangsúly alapján különülnek el. Az eseteket a ragozási típusonként részben
eltérő végződések jelölik. A mutató névmási eredetű határozott névelő a mykénéiben
még nem használatos, csak a homérosi kortól kezdve jelenik meg, és az újgörögben is
megmaradt (ahol az ‗egy‘ számnévvel azonos határozatlan névelő is használatos). Mind
az ó-, mind az újgörögben számos elöljárószó létezik.

Az ige paradigmája mindvégig rendkívül összetett. Az aspektus a fő dimenzió:
megkülönböztethető imperfektív és perfektív aspektus (elnevezésük: imperfectum, ill.
aoristos), valamint az eredetileg (így az ógörögben is) állapotot kifejező perfectum. Az
ógörögben mindhármat (imperf., aor. és perf.) igetövek jelzik, az újgörög azonban a
perfectumot analitikus szerkezetekkel fejezi ki. Az ógörögben az igeidő (praesens,
praeteritum, futurum) és igemód (indicativus, coniunctivus, optativus, imperativus)
kategóriák csak korlátozottan kombinálhatók, és valójában egy paradigmatikus
dimenziót alkotnak. Az újgörög az igemódokat a különböző igeidőkkel kapcsolódó
analitikus simuló szókkal érzékelteti. Ugyancsak analitikus az újgörög futurum képzése
a ζα particulával.

Az ógörögben három igenem alakult ki: az activum, a medium (amely azt fejezi ki,
hogy az alany valamilyen módon érintett is a tőle kiinduló cselekvésben, tehát a maga
erejéből, a maga érdekében vagy magán hajtja végre) és a belőle önállósuló passivum,
amely csak az aoristosban és a futurumban különbözik formailag is a mediumtól. Az

174

újgörögben a medium és passivum ismét egybeolvad (mediopassivum). Az igenemen
kívül a szám és személy kategóriáit is a személyvégződés jelöli.

A múlt időt egy prefixum (az ún. augmentum) is jelölheti (amely egyike a görögöt az
örmény, fríg és indo-iráni nyelvekkel összekötő izoglosszáknak), ez azonban csak a Kr.
e. I. évezred folyamán vált kötelező morfémává, az újgörögben viszont már csak akkor
használatos, ha hangsúlyos. Mind az ó-, mind az újgörög a személyragozott igealakokon
túl számos igenévvel is rendelkezik, azonban az infinitivus mint önálló kategória az
újgörögben eltűnt.

Mind az ó-, mind az újgörögben a szórend alapvetően szabad, azonban bizonyos tendenciák
megfigyelhetők. Az ógörögben az alany többnyire megelőzi az igei állítmányt (SV), mint ahogy a tárgy is
leggyakrabban az igei állítmány előtt helyezkedik el (OV). Ezekhez a jelöletlen típusokhoz képest az
eltérést pragmatikai, stilisztikai, olykor prozódiai okok magyarázzák. Az újgörögben az SVO és a VSO a
tipikus szórend.

Nyelvtörténet és nyelvváltozatok

A görög nyelvet i. e. 2000 körültől fogva beszélték és beszélik a mai Görögország
területén, ahova a görögök a Balkán-félsziget északi részéről települtek be. A II.
évezred végén a különböző görög törzsek eljutottak Ciprusra, az Égei-tenger szigeteire
és Kis-Ázsia partvidékére, majd a i. e. 8–7. századi görög gyarmatosítás során a
Mediterráneum távolabbi területein (pl. Szicília, Dél-Itália, Fekete-tenger partjai,
Hispánia partvidéke) is megtelepedtek. Nagy Sándor hódításai nyomán a görög nyelv
(az ekkorra kialakult ún. koiné) a birodalom hivatalos nyelveként (egyfajta „lingua
franca‖-ként) Elő-Ázsiában is elterjedt, egészen Indiáig. Az ókor végétől a középkor
folyamán a görög nyelvű területek ismét jórészt a görög szárazföldre és az Égeikumra,
valamint Kis-Ázsia nyugati és északi partvidékére korlátozódtak, a politikai és
kulturális központ Bizánc volt. Az újgörög nyelv napjainkban a Görög és a Ciprusi
Köztársaság államnyelve, az Európai Unió egyik hivatalos nyelve. Ezen kívül jelentős
görög kolóniák találhatók szerte a világon. Magyarországon a görög nemzeti kisebbségi
nyelv.

A görög nyelv történetének és nyelvváltozatainak bemutatása során az alábbiakban
csupán a legfontosabb tényezőket emeljük ki.

175

A görög nyelv történetét a következő korszakokra szokás tagolni (a korszakhatárok
természetesen nem húzhatók meg élesen):

1. ógörög: i. e. 4. sz.-ig:
a) archaikus kor: 6. sz.-ig,
b) klasszikus kor: 5–4. sz.;
2. hellenisztikus-császárkori görög (koiné): i. e. 4. sz. – i. sz. 5–6. sz.;
3. középgörög: 6–16. sz.:
4. újgörög: 16. sz.-tól napjainkig.

A görög nyelv első írásos emlékeitől fogva erős dialektális tagolódást mutat. Az i. e. I.
évezredből irodalmi szövegekből és feliratokról számos dialektust ismerünk, melyeket
négy nagy csoportba szokás sorolni: ión-attikai, aiol, arkado-ciprusi, nyugat-görög (ez
utóbbin belül dór és északnyugat-görög). Ezek viszonya, elsősorban az aiol pozíciója
mind a mai napig élénk vita tárgyát képezi. Az egyik elmélet szerint az ión-attikait és az
arkado-ciprusit a dél-görög, az aiolt és a nyugat-görögöt az észak-görög név alatt
foglalhatjuk össze. Nem sorolható be egyik csoportba sem a Kis-Ázsia déli partvidékén
használt pamphyliai dialektus.

Dialektális tagozódást, ha nem is olyan mértékűt, mint az I. évezredben,
feltételezhetünk már az i. e. II. évezred közepén is. A lineáris B táblákról ismert és az
évezred végére kihalt mykénéi egyik későbbi dialektusnak sem őse, de a legtöbb közös
vonást közülük az arkado-ciprusival mutatja. A mykénéi valójában egy beszélt
dialektusok felett álló, meglepően egységes kancelláriai nyelvhasználati forma volt.
Ennek ellenére bizonyos fonológiai és morfológiai különbségek alapján a
dokumentumokban két korabeli beszélt dialektus nyomai is kitapinthatók (E. Risch
nyomán ún. „normál‖ és „speciális‖ mykénéi).

Az archaikus és a klasszikus korban a nyelvjárások irodalmi műnemekhez és
műfajokhoz is kapcsolódtak. A Homéros nyomán kialakult epikus nyelv elsősorban ión
elemeket tartalmazott, de korábbi rétegeiből aiol elemeket is őrzött. A próza nyelve
először szintén az ión volt, majd a klasszikus kortól az attikai. A kardalköltészet dór
alapú volt, a líra pedig sok aiol elemet tartalmazott. Az epikus nyelv hatása Homéros, „a

176

Költő‖ tekintélye nyomán a legtöbb műfajban és irodalmi nyelvben megjelenik. Egyik
esetben sincs szó „tiszta‖ dialektusokról, és mindenhol számolnunk kell hiperdialektális
jellegzetességekkel is.

A makedón uralkodók, II. Philippos és Nagy Sándor birodalmuk hivatalos nyelvéül –
presztízse miatt – az attikai dialektust választották, amely terjedése során számos más
dialektusból (legfőképpen az iónból) származó elemmel is gazdagodott. Így alakult ki a
nyelvjárások felett álló hellenisztikus kori koiné (‗köz/ös/‘ /ti. nyelv/), amely az ókor
végére lényegében véve kiszorította a többi dialektust. A koinéra megy vissza
valamennyi közép- és újgörög nyelvjárás (a cakon kivételével, ami egy dór dialektus
kései utóda).

Az i. e. 1. sz.-ban az ún. atticista irányzat a klasszikus attikai dialektus utánzását tette a nyelvhasználatban
követendő példává. Ennek hatására az írott és a beszélt nyelv egyre inkább eltávolodott egymástól. Ez a
diglosszia azóta is végigkíséri a görög nyelv fejlődését. Az 1820-as évektől, a görög állam
megalakulásától fogva a nyelvi kérdés politikai színezetet is kapott. Hivatalos nyelvvé először a tudatosan
archaizáló, purista írott nyelv, a katharevusza (‘tiszta /nyelv/‘) vált a beszélt népnyelvvel, a dimotikivel
(‘népi /nyelv/‘) szemben. A dimotiki az 1880-as években a szépirodalom nyelve lett, de csupán 1976-ban
vált a görög állam hivatalos nyelvévé.

A nyelv szövegemlékei

A görög nyelven fennmaradt irodalom igen gazdag. Ógörög nyelvű irodalmi szövegek
elsősorban a középkori szöveghagyomány útján, valamint papiruszleletekről (pl. a lírai
művek nagy hányada kizárólag ilyen úton) ismertek számunkra. A legkorábbi
fennmaradt irodalmi mű Homéros Ilias-a, az i. e. 8. sz.-ból. Ettől kezdve napjainkig
gyakorlatilag folyamatosan rendelkezünk görög nyelvű irodalmi szövegemlékekkel.

Ógörög nyelvű nem irodalmi szövegek elsősorban feliratokról (betűírással az i. e. 8.
sz.-tól kezdve; népgyűlési határozatok, fogadalmi feliratok, ostrakonok, törvényfeliratok
stb.) és papiruszokról (i. e. 4. sz.-tól; levelek, hivatalos iratok stb.) ismertek. Óriási
mennyiségű felirat került napvilágra az egész görög nyelvterületről, amelyek nagyon
fontosak a dialektusok tanulmányozása szempontjából is. A két legkorábbi betűírásos
görög felirat az ún. Nestór-kupa és az ún. Dipylon-váza felirata (i. e. 8. sz.), mindkettő
verses formájú.

177

A lineáris B-vel írt mykénéi szövegek többsége az i. e. 14–13. sz.-ból való, többnyire
agyagtáblákon maradtak fenn, és a különböző mykénéi kori palotaközpontok
adminisztratív-gazdasági dokumentumait tartalmazzák.

Írásrendszer

Három írásrendszer ismert, amelyet a görög nyelv lejegyzésére használtak.

Az első a kb. i. e. 1420–1180 között a mykénéi lejegyzésére használt lineáris B
szótagírás. A lineáris B a máig megfejtetlen nyelvet hordozó, 18–15. században használt
krétai lineáris A-ból (mely a krétai hieroglif /piktografikus/ írásból kifejlődött ún.
proto-lineáris írás utóda) vagy egy ahhoz nagyon közeli írástípusból alakult ki. A
lineáris B írás használata a mykénéi civilizáció eltűnésével együtt megszűnt.

A lineáris B alapját mintegy 90 szótagjel képezi, melyek túlnyomó többsége V és CV
értékű. Emellett használatos csaknem 150-féle ideogramma, valamint szám- és
mértékegységjelek is. Az írásjelek felsorolását ld. itt és itt.

A lineáris B orthográfiája csak meglehetősen pontatlanul alkalmas a görög nyelvű
szövegek rögzítésére. Ennek oka az, hogy az az írás, amiből kialakult, nem a görög
nyelv lejegyzésére szolgált, hanem egy olyan nyelv lejegyzésére, amely a görögtől
lényegesen eltérő fonémarendszerrel és fonotaktikai megszorításokkal rendelkezett.

A lineáris B nem különbezteti meg a rövid és hosszú magánhangzókat, nem jelöli a
mássalhangzók geminációját és gyakran a diftongusok siklóhang elemét sem.
Ugyancsak nem különbözteti meg a kétféle likvidát (/l/ és /r/),és a zárhangok
képzésmód szerinti három típusát (zöngétlen és zöngés aspirálatlan, zöngétlen aspirált),
kivéve a dentális sorban, ahol is a zöngés aspirálatlan /d/ jelölésére külön szótagjelek
léteznek (pl. <ka> /ka/ /ga/ /kh

a/, de <ta> /ta/ /th

a/ ~ <da> /da/). Nem jelöli szótagzáró
pozícióban a likvidákat (/l/ /r/), nazálisokat (/m/ /n/) és az /s/ spiránst, ez utóbbit szó
elején mássalhangzó előtt sem. Ugyancsak nem jelöli a /h/ hangot (kivéve az <a2> /ha/
dublettet) és általában a szóvégi mássalhangzókat. A fent említetteken kívüli többi
szótagzáró mássalhangzó és a szóeleji mássalhangzócsoportok visszaadása többnyire ún.
„néma―magánhangzó („dead vowel―) segítségével történik (pl. <a-re-ku-tu-ru-wo>

178

/Alektru(w)ōn/), ritkábban a néhány ún. komplex (CCV) szótagjellel (pl. <pte-re-wa>
/ptelewās/). Az írás balról jobbra halad, a szavakat rendszerint egy rövid függőleges
vonás választja el.

Lineáris B írású táblákról fotókat többek között ld. itt, itt, valamint itt.

A második írástípust (az ún. ciprusi szótagírást) elsősorban a ciprusi görög dialektus
(ill. néhány feliraton a megfejtetlen ún. eteokyprosi nyelv) lejegyzésére használták az i.
e. 11. századtól nagyjából a 2. századig főként Ciprus szigetén (ill. néhány környező
helyen). A legtöbb felirat a 7–4. századból való. Ez az írástípus a Cipruson használt (és
megfejtetlen nyelvet hordozó) ún. kypro-minósi írások első változatának az utóda,
amely maga valószínűleg a krétai hieroglif írásra vezethető vissza. A ciprusi
szótagírásnak két alváltozata létezett: a Ciprus egészén elterjedt közönséges változat
mellett volt egy nyugat-ciprusi (paphosi) is.

A ciprusi szótagírás kb. 55–60 szótagjelből áll (ezeket ld. itt és itt), melyek V és CV
értékűek. Nem használ ideogrammákat, tehát tiszta szótagírás. A lineáris B-hez
hasonlóan nem különbözteti meg a zárhangok képzésmód szerinti fajtáit (különbség,
hogy ezt a dentálisok esetében sem teszi), ugyanakkor az /l/ és /r/ likvidákat igen. Jelöli
a diftongusok mindkét elemét, a szótagzáró és szóvégi mássalhangzókat (kivéve a
szóvégi /n/-t) és a szó eleji /s/-t is, ez utóbbi esetekben „néma―magánhangzó
segítségével. Az írás iránya és a jelek pontos alakja lokális különbségeket mutat.

A mássalhangzó-kapcsolatok eltérő jelölését a két szótagírásban a következő példa
szemléltetheti: a /spermatos/ ‗mag‘ sing. gen. alakot a ciprusi szótagírásban
<se-pe-re-ma-to-se>-nak írják, míg a lineáris B-ben ez <pe-ma-to>-ként lenne írandó.

Ciprusi szótagírással írt feliratokról készült képek találhatók itt és itt.

A harmadik írástípus a hangjelölő görög betűírás. Ez az írásrendszer valamikor az i. e.
9. században jött létre egy észak-sémi (főníciai) mássalhangzó-jelölő írás adaptációjával,
melynek során a görög nyelv lejegyzéséhez szükségtelen mássalhangzójelek
magánhangzó értéket kaptak, ill. a legtöbb területen néhány új betűt is az alfabétumhoz
illesztettek. A görög betűírás az 5–4. századig (a nyelvjárási határokkal nem mindig

179

korreláló) lokális variánsokat mutat, melyek elsősorban a betűk formájában és a
kiegészítő betűk hangértékében térnek el egymástól, és amelyeket a Kirchhoff 1887-es
munkájában szereplő térkép alapján ún. zöld, piros és kék (világos- és sötétkék)
alfabétumokra szokás felosztani (pl. : kék /kh

/, piros /k/+/s/; a zöld ábécékben nincs
ilyen betű). Athénban i. e. 403–2-ben vették át a „világoskék―attikai helyett a
„sötétkék―kelet-ión (milétosi) ábécét, ami aztán a 4. századra az egész görög világban
egyeduralkodóvá vált. Alapvetően ez az alfabétum használatos – apró változásokkal –
egészen a mai napig, és az alábbiakban is ezt értjük az (ó)görög alfabétumon.
Ugyanakkor egy dél-itáliai „piros―görög alfabétumból (ahol a -nek /ks/ hangértéke
volt) származik etruszk közvetítéssel a latin ábécé. Az i. sz. 9. századi bizánci unciális
íráson alapszik a cirill írás, de a görög betűírás hatása a kopt, a Wulfila-féle gót, az
örmény és a glagolita írásban is kimutatható.

Az írás iránya a sémi eredetnek megfelelően először inkább jobbról balra halad, ezt
követően gyakori az ún. bustrophédon, amelyben soronként váltakozik az írás iránya,
majd az i. e. 6. századtól kezd túlsúlyba kerülni a balról jobbra történő írás.

Eredetileg ún. scriptio continua volt használatban, bár archaikus kori feliratokon olykor
– de akkor sem mindig következetesen – két vagy három egymás feletti pont választja el
a szavakat vagy szócsoportokat. Csak a hellenisztikus kortól terjedt el lassan az
interpunkció, valamint a mellékjelek használata a hangsúly (éles, tompa, hajtott
„ékezet―)és a hehezet (erős és gyenge) jelölésére. A hivatalos újgörög helyesírásban
1981-től a hehezetet egyáltalán nem jelölik, és egyetlen hangsúlyjelet használnak, de
csupán többszótagos szavaknál.

Sokáig csak „nagybetűs―írás létezett, csak a bizánci kortól kezdődően jelent meg az a
minuscula írás, amin a manapság használatos nyomtatott görög írás alapul. A kérdőjel
helyett pontosvessző, kettőspont és pontosvessző helyett az ún. felpont használatos.

A görög betűk (a számértékben való használattól /ún. milétosi számrendszer/ eltekintve)
alapvetően fonémákat jelölnek, kivételt az a néhány eset jelent, amikor
fonémakapcsolatokat. Ez utóbbi érvényes pl. az ógörögben a <μ> /ks/, <ς> /ps/, <δ>
/zd/ betűkre (az utóbbi az újgörögben azonban már /z/ hangértékű). Másfelől az
ógörögben a <γ>, amely /g/ hangértékű, veláris zárhangok és nazálisok előtt a [ŋ]
allofón jelölésére is szolgál (pl. Συίγμ ['sph

iŋks], gen. Συηγγόο [sph

iŋ'gos]). Vannak
továbbá mind az ó-, mind az újgörög korban olyan hangok, amelyeket betűkapcsolat
(digráf) jelöl (pl. ógr. attikai <νπ> az i. e. 4. sz.-ban már biztosan /u:/ hangértékben). Az

180

ún. digamma, ami a /w/ félhangzót jelölte, az ión-attikai alfabétumokban nem
használatos, mivel a fonéma maga is korán eltűnt ezeknek a dialektusoknak a
fonémaállományából. Az /s/ jelölésére ma két allográf használatos: szó végén <ο>,
máshol <σ>.

Végig a görög betűírás használata során – az időről időre változó kiejtés ellenére – a
hagyományőrző történeti elvű orthográfia („historische Schreibung―) érvényesül. Az
újgörögben például az <ε>, <η>, <π>, <εη>, <νη>, <πη>betűknek, ill.
betűkapcsolatoknak egyforma hangértéke van, minthogy az ezek által eredetileg jelölt
mono-, ill. diftongusok /i/-vé estek egybe (itacizmus), részben már a koiné időszakában.
Így pl. τύρε kiejtése az újgörögben ['ti:çi], de a klasszikus attikai ógörögben ['tykh

ε:].

Ez a helyesírási sajátosság azonban már a klasszikus kori Athénban is megfigyelhető.
Az i. e. 5. századra az attikai dialektusban pl. az /ei/ diftongus hosszú zárt /e:/-vé vált (és
így egybeesett az /e/-ből pótlónyújtással, ill. az /e/+/e/ kapcsolatból
hangzóösszevonással létrejött /e:/ fonémával), ugyanakkor jelölésére megmaradt az
<εη>írásmód. Ez az írásmód aztán az utóbbi esetekre (pótlónyújtás, hangzóösszevonás)
is átterjedt, bár ezekben korábban <ε> volt használatos. Ezekre a „hamis
diftongusok―(„unechte Diphthonge―, „spurious diphthongs―) elnevezést szokták
használni.

Betűírásos görög feliratokról készült fotók érhetők el többek között erről a helyről,
valamint innen, görög kéziratokról pedig innen indulva találhatók képek.

A betűk hangértéke (vö. itt) a klasszikus attikai dialektusban az 5–4. században a
következő volt (az ábécét a ma nyomtatásban használt nagy- és kisbetűkkel adjuk meg):

181

182

A nyelv kutatásának története

Ebből a témakörből (amire vonatkozólag ld. Schwyzer 1939: 4–11 áttekintését) csupán
két fordulópontot emelünk ki.

A görög nyelv ismerete Nyugaton a középkor folyamán elenyésző volt. A reneszánsz
kortól kezdődően élénkült meg az érdeklődés az ókor, és ezen belül a görög nyelv és
irodalom iránt. A nyelv megismertetésében a – részben a törökök elől menekülő –
bizánci görög tudósok játszottak fontos szerepet, akik között az első az 1397-ben
Firenzében letelepülő Manuel Khrysoloras volt. Mindazonáltal a görög nyelv ismerete
csak a 16. sz.-ra lett általános a nyugat-európai humanista körökben. Ennek a századnak
az első felében zajlott le – végül Rotterdami Erasmus felfogásának győzelmével – a vita
a helyes ókori görög kiejtésről, Henricus Stephanus monumentális szótára, a „Thesaurus
Linguae Graecae‖ pedig 1572-ben látott napvilágot.

A másik esemény, amely az ógörög nyelvtörténeti és dialektológiai kutatásokra
gyakorolt óriási hatást, a lineáris B írás 1952-es megfejtése, amely Michael Ventris
angol építész nevéhez fűződik. Korszakalkotó jelentőségű John Chadwick-kel együtt
publikált 1953-as tanulmányuk (Ventris – Chadwick 1953), amelyben bizonyították,
hogy a lineáris B írással írt táblák nyelve egy II. évezredbeli görög dialektus volt, és
ezzel egy új tudományterület, a mykénológia alapjait vetették meg. Chadwick részben
szubjektív hangvételű, izgalmas beszámolója a megfejtésről magyarul is olvasható
(Chadwick 1980).

[1]Ezúton szeretnék köszönetet mondani Dr. Mohay Andrásnak és Dr. Mayer Gyulának a fejezet
elkészítése során nyújtott segítségükért és értékes megjegyzéseikért.

Szakirodalmi útmutató

183

Nyelvtani leírások

Az ógörög az egyik legtöbbet kutatott és legjobban feldolgozott óindoeurópai nyelv,
nyelvtani leírásában alapvető nézeteltérésekkel nem találkozunk, így bármely leíró
nyelvtan lényegében azonos haszonnal forgatható. Ezek általában a klasszikus attikai
dialektust írják le. Magyarul a legalaposabb Bornemann – Risch 1999, mely a
mondattant is részletesen tárgyalja (ellentétben egy korábban hazánkban széles körben
használt leíró nyelvtannal: Maywald – Vayer – Mészáros 1981 /lényegében azonos az
1939-es kiadással/). Magyar nyelvű, elsősorban egyetemi tankönyvnek szánt ógörög
nyelvkönyv és leíró nyelvtan Farkas – Horváth – Mayer 1999, 2000. Az idegen nyelvű
leíró nyelvtanok közül a legrészletesebb, bár szemléletében elavult munka még mindig
Kühner – Blass 1890–1892 és Kühner – Gerth 1898–1904, angol nyelven Smyth 1956
számít klasszikusnak, említhető még németül Zinsmeister 1990. Rövidebb, de hasznos
leírást nyújt újabban Woodard 2004a.

A történeti szempontot is érvényesítő nyelvleírások közül a legalapvetőbb még mindig
az adatokban bővelkedő Schwyzer 1939–1971, mely részletesen feldolgozza a korábbi
szakirodalmat is, ugyanakkor keletkezésének idején a lineáris B írás még nem volt
megfejtve, tehát belőle sok minden a mykénéi adatok fényében elavulttá vált. Általános
bevezetőként lásd még: Brandenstein 1954–1966, Pisani 1973, Meier-Brügger 1992,
Forssman 1998, Morani 2000.

Újabb, a mykénéi adatokat is figyelembe vevő részletes történeti hangtan Lejeune 1972,
illetve Rix 1992 tömör és világos hangtani fejezete. A klasszikus attikai kiejtést Allen
1987 tárgyalja. Megemlítendő Brandenstein 1954–1966 1. kötetének (1954, 68–114)
úttörő fonológiai leírása. Sommerstein 1973 a generatív fonológia szemszögéből nézve
közelíti meg az attikai görög fonémaállományt. Az attikai prozódiáról ld. Devine –
Stephens 1994. Az ie. laringálisok folytatásáról a görögben ld. Beekes 1969, Peters
1980, Rix 1992: 68–76.

Egy régebbi, de még mindig nagyon hasznos történeti alaktan Chantraine 1947, illetve
újabban Rix 1992 is fontos. Palmer 1980 (1986) vonatkozó fejezetei olykor
óvatossággal kezelendők, helyenként nem a communis opiniót tükröző elképzelésekkel
találkozhatunk. Hasznosabb a könyv nyelvtörténeti része. A görög igéről részletes és
megbízható monográfia Duhoux 2000, míg a szintaxisról, illetve egyes

184

morfoszintaktikai problémákról – a fentebbi összefoglaló munkákon túl – többek között
ld. Gildersleeve 1900, Denniston 1954, Dover 1960, Delaunois 1988, Rijksbaron 1994.

Vannak görög-latin komparatív történeti nyelvtanok is. A régebbiek (pl. Meillet –
Vendryes 1979; Buck 1933) közül, melyek már többnyire elavultnak számítanak,
kiemelendő magyar vonatkozása miatt Szidarovszky 1932. A legfrissebb és legjobb
ilyen típusú munka Sihler 1995. Megemlítendő magyar vonatkozása miatt Cser – Mayer
1999, amiben sok görög(-latin) vonatkozású fejtegetés is található.

Léteznek egy-egy szerző nyelvét tárgyaló monográfiák is, melyek teljes felsorolása
hosszú volna. Példának említhető Homérosról Chantraine 1948–1953, Hérodotosról
Rosén 1962, a lesbosi költőkről Hamm 1958. Klasszikus műnek számít a homérosi
szóképzésről Risch 1974, míg pl. Pindaros nyelvéről Forssman 1966 tartalmaz érdekes
tanulmányokat. Ugyancsak léteznek az ógörög korpusz egyéb szegmenseit külön
tárgyaló nyelvleírások is, így pl. az attikai feliratokról Threatte 1980–1996; a
ptolemaios-kori papiruszokról Mayser 1970. A sztenderdnek számító újszövetségi
görög nyelvtan Blass – Debrunner 1990. Újszövetségi görög nyelvkönyvből több is
létezik magyarul, elsősorban ld. Déri – Hanula 2000.

A mykénéi legújabb kézikönyve Bartoněk 2003, részletes bibliográfiával a könyv végén,
és fejezetenként is tárgyalva az újabb szakirodalmat. Innen érdemes minden a mykénéit
érintő kérdésben elindulni (korábbról ld. Vilborg 1960). Hiányossága, hogy nem adja
meg az egyes szavak locusait, így ebből a szempontból nélkülözhetelen melléje DMic.
Figyelembe veendő még Ventris – Chadwick 1973, illetve tudománytörténeti
szempontból fontos Ventris – Chadwick 1953.

Az i. e. I. évezredbeli ógörög dialektusokat és dialektális szövegeket (feliratokat
és irodalmi nyelvváltozatokat) bemutatják: Bechtel 1921–1924; Thumb – Kieckers
1932; Thumb – Scherer 1959; Buck 1955; Duhoux 1983; Schmitt 1991; Woodard
2004b. A pamphyliairól külön ld. Brixhe 1976. A dialektusokról, csoportosításukról,
történeti interpretációjukról újabban ld. Bartoněk 2003, 446–497 bőséges
bibliográfiával; Hajnal – Meier-Brügger (megj. előtt).

A görög nyelvtörténet egészét tárgyalja pl. Hoffmann – Debrunner 1969; Pisani 1973;
Horrocks 1997; Adrados 2002 (ennek 309–333 oldalain igen részletes bibliográfia). A
klasszikus korig tekinti át a nyelv fejlődését Hiersche 1970. Meillet 1913/19753
;

Schwyzer 1939, 45–137 és Palmer 1986, 15–199 is elsősorban erre koncentrálnak, de

185

röviden érintik a posztklasszikus fejlődés főbb csomópontjait is. A görög nyelv
őstörténetét és a nyelvcsaládon belüli helyzetét tárgyalja egy nagy hatású, de sok
szempontból már túlhaladott 19. sz. végi munka: Kretschmer 1896.

Az indo-európai alapnyelvtől napjainkig tárgyalja a görög nyelv történetét egy részletes
és alapos lexikonszócikkben Mohay 2000. Hasonló indíttatású Joseph 1987 (ehhez vö. a
szerző további tanulmányait az ógörögről és újgörögről). A közép- és újgörög
korszakról jó Browning 1983.

Az újgörög leíró nyelvtanok közül a következők emelhetők ki: Mirambel 1959; Joseph
– Philippaki-Warburton 1983; Mackridge 1985 és legújabban Holton – Mackridge –
Philippaki-Warburton 1997.

Az írások közül a lineáris B-re vonatkozólag többek között Plath 1999; Bartoněk 2003,
97–130; a ciprusi szótagírásról Masson 1983; Hintze 1999; Bartoněk 2003, 43–48; a
görög betűírásról és a lokális ábécékről többek között ld. Kirchhoff 1887; Heubeck
1979; Jeffery 1990 /vö. ezzel a hellyel/; Németh 1996a; Szádeczky-Kardoss 1996;
Woodard 1997; Wachter 1996, 2001.

Szótárak

Az ógörög nyelv standard szótára a LSJ (más szótárakkal összevont és keresővel ellátott
verziója az interneten is megtalálható: LSJ). Ez alapján készült hasznos szóvégmutató
szótár Kretschmer – Locker 1963.

A tulajdonneveket Pape – Benseler 1911 tartalmazza (amihez szóvégmutató szótárként
ld. Dornseiff – Hansen 1957), illetve a személyneveket legújabban az LGPN (ld. a
honlapját).

A ciprusi szótagírással írt feliratokhoz készült szótár Egetmeyer 1992 és Hintze 1993.

Ógörög–magyar szótár is létezik, de nem a teljes görög korpuszon alapul: Györkössy –
Kapitánffy – Tegyey 1993.

186

Ezeken kívül vannak egy-egy szerző szókincsét felölelő írói szótárak, mint pl. Ebeling
1963; Powell 1938; Slater 1969. A korai görög epikus szövegek szótára a LfgrE (az
eddigi 20 kötet adatai itt találhatók meg), a patrisztikus görögségé Lampe 1982.

Egy új anyaggyűjtésen alapuló, igen terjedelmes, de jelenleg még csak a munka
kezdetén (a 6. kötetnél, az ε-nél) tartó ógörög–spanyol szótár a DGE. Ennek kiegészítő
kötetei közül fontos a RBLG (DGE Anejo III), ami az interneten is elérhető. Az első két
kiegészítő kötet (DGE Anejo I–II) pedig a DMic., ami a mykénéi szókincset felölelő
legfrissebb szótár. (Korábbról ld. Morpurgo 1963; Chadwick – Baumbach 1963;
Baumbach 1971).

Az ógörög nyelv sztenderd történeti-etimológiai szótárai a GEW és a DELG, de a
mutatók felhasználásával IEW, EIEC és LIV is haszonnal forgatható. A régebbi
etimológiai szótár indexszel bővített kiadása Boisacq 1950. A GEW és az IEW anyaga
az interneten is megtalálható, a készülő új Indo-European Etymological Dictionary
(IED) leideni honlapján, ahol egy R. S. P. Beekes által készített (és a λ-nél tartó) újabb
etimológiai szótár (GED: Greek Etymological Dictionary) anyaga is megtalálható.

A szótárakról (a 16. sz.-i monumentális „Thesaurus Graecae Linguae‖-ről is) ld.
bővebben itt.

Nagyon jó újgörög–magyar kéziszótár Mohay 2003.

Szövegkiadások, antológiák

Az ógörög szövegek kritikai kiadásának nagy hagyományai vannak, melyek egészen a
XIX. századig nyúlnak vissza. A szövegkiadások felsorolását és bemutatását ld. itt. A
legfontosabb kritikai kiadások az ott felsoroltak közül a „Teubner‖, az „OCT‖ és a
„Budé‖:

Bibliotheca Scriptorum Graecorum et Romanorum Teubneriana (B. G. Teubner,
Leipzig; újabban a müncheni K. G. Saur kiadó jelenteti meg);

Scriptorum Classicorum Bibliotheca Oxoniensis avagy Oxford Classical Texts /OCT/
(Oxford, Clarendon Press);

187

Collection des Universités de France. Série grecque (publiée sous le patronage de
l‘Association Guillaume Budé, Paris).

Ez utóbbi és a Loeb Classical Library (Harvard University Press,
Cambridge/Ma.–London; nem kritikai igényű kiadás!) kötetei francia, illetőleg angol
fordítást is tartalmaznak. Jó német fordítást tartalmaznak az Artemis & Winkler Verlag
(Düsseldorf) által kiadott kötetek (Sammlung Tusculum).

Kommentáros kiadások jelennek meg rövid kritikai apparátussal a Cambridge Greek
and Latin Classics (Cambridge, University Press) sorozatban. Ugyancsak nagyon
hasznosak a Teubner kiadó által a 19–20. században kiadott, iskolai használatra szánt
alapos kommentáros kiadások is.

Újabb szövegek többnyire papiruszokon és feliratokon bukkannak fel, ezeket a
számtalan papirológiai sorozat, feliratgyűjtemény, ill. szakfolyóiratok közlik. A
papirológiai kiadások felsorolását ld. Németh 1996b, 198–202 (és itt); a legfontosabb
feliratgyűjteményeket ld. Németh 1996a, 142–144 (és itt, valamint itt). A mykénéi
szövegek mérvadó kiadásait lelőhelyenként csoportosítva közli Bartonĕk 2003, 71–74.

Számos kötet van, amely az egyes műnemek, műfajok, szerzők töredékeit tartalmazza.
Ezek felsorolását ld. itt.

Az ógörög szövegekből készült antológiák és válogatások felsorolása rendkívül hosszú
volna, így közülük csak néhány magyar kiadásút, ill. magyar fordítást emelünk ki. A
korai görög lírából bőséges válogatást közöl gazdag jegyzetapparátussal Szepessy 1999
(a 219–220 oldalon megtalálhatók a külföldi líraantológiák legfontosabbjainak pontos
könyvészeti adatai is). Magyar fordítások: görög költői szövegekből Falus 1982;
elsősorban azonban Szepessy 2000; történeti szövegekből Borzsák 1997; Németh 2003;
történetírókból Ritoók 1988; drámákból pl. Devecseri 1980, 1982; Szepessy 1998. A
görög irodalom egészének bemutatására vállalkozik röviden Borzsák 1966.

Mykénéi szövegekből antológia kommentárral: Melena 1995, 2001. Sok mykénéi
szöveget (és interpretációjukat) tartalmaz Palmer 1963, Ventris – Chadwick 1973 is.

A Thesaurus Linguae Graecae (University of California, Irvine) célja egy digitális
könyvtár létrehozása, amely Homérostól Bizánc elestéig (1453) az összes létező görög

188

szöveget magában foglalja. Az anyag egyre bővül, CD-ROM-on jelentetik meg, illetve
előfizetéssel online is elérhető. A legújabb verzió mintegy 3700 (!) szerző műveit
tartalmazza.

Sorozatok, szakfolyóiratok, bibliográfiák, lexikonokKifejezetten az ógörög nyelvvel
(is) foglalkozó szakfolyóirat a Glotta, Zeitschrift für griechische und lateinische Sprache
(Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht). Elméleti és történeti nyelvészettel foglalkozik
az Athéni Egyetem által publikált Glossologia. Korai görög (és pregörög) feliratos
szövegekkel és nyelvükkel foglalkozik a Kadmos, Zeitschrift für vor- und
frühgriechische Epigraphik (Berlin–New York, de Gruyter).

Számos, az ógörög nyelvvel kapcsolatos tanulmány jelenik meg a különböző
indogermanisztikai folyóiratokban, melyek közül a legfontosabbak a következők:

- Historische Sprachforschung, Göttingen (HS) — 1987-ig (Kuhn‘s) Zeitschrift für
vergleichende Sprachforschung (KZ, ill. ZVS)

- Indogermanische Forschungen, Berlin (IF)

- The Journal of Indo-European Studies, Washington D.C. (JIES)

- Münchener Studien zur Sprachwissenschaft, München (MSS)

- Die Sprache, Zeitschrift für Sprachwissenschaft, Wiesbaden–Wien. Fontos,
mert 1967-től itt jelenik meg az ún. „Indogermanische Chronik―, mely bibliográfiát (és
gyakran rövid kritikai értékelést) ad a megelőző időszak szakirodalmi terméséről,
nyelvekre lebontva.

A legfontosabb indogermanisztikai recenziós folyóirat a Kratylos (Kritisches Berichts-
und Rezensionsorgan für indogermanische und allgemeine Sprachwissenschaft,
Wiesbaden).

189

Ugyancsak jelennek meg a görög nyelvvel és görög nyelvű szövegekkel kapcsolatos
tanulmányok, recenziók a klasszika-filológiai periodikákban is. Magyar kiadású az Acta
Antiqua (AAntHung) és az Antik Tanulmányok (AT). A külföldi periodikák felsorolását
ld. itt. Egy online klasszika-filológiai recenziós folyóirat a The Bryn Mawr Classical
Review, ahol a görög nyelvet érintő munkák is gyakran szerepelnek.

Elsősorban a mykénéi nyelvvel kapcsolatos tanulmányokat közöl a Studi Micenei ed
Egeo-Anatolici, Roma (SMEA) és a Minos, Salamanca (vö. itt). Fontos monográfiák
jelennek meg a Minos kiegészítő köteteiben (Suplementos a Minos). Kiemelhető még a
Rómában kiadott Incunabula Graeca sorozat, melyben számos mykénológiai kiadvány
lát napvilágot, illetve az Innsbrucker Beiträge zur Sprachwissenschaft (IBS), ahol sok
ógörög nyelvvel kapcsolatos munka jelenik meg. A kutatás legfrissebb fejleményeiről,
eredményeiről tájékoztatnak az egyes görög nyelvészeti, dialektológiai,
indogermanisztikai stb. konferenciák actái is.

A görög nyelvre vonatkozó bibliográfiát tartalmaznak két sorozat évente megjelenő
kötetei: 1924-től jelenik meg a „L‘année philologique‖ (a Société International de
Bibliographie Classique kiadásában; Paris). Újabb köteteinek (1961-től) anyaga
előfizetéssel az interneten is elérhető itt. 1949-ben indult a „Bibliographie linguistique‖
(a Comité International Permanent de Linguistes kiadásában; Utrecht–Bruxelles, majd
Dordrecht). Ennek néhány évfolyama az interneten is szabadon elérhető itt. Az ógörög
nyelvet (és a latint) érintő tömör, a legfontosabb munkákat felsoroló nyelvészeti
bibliográfiát közöl Tegyey 1996, ahol egyes régebbi, itt nem említett nyelvészeti
munkák könyvészeti adatai is fellelhetők. A magyar vonatkozású munkákat ld. a
BiSAH-ban.

A görög nyelvre vonatkozó kutatástörténeti összefoglalók („Forschungsbericht‖)
jelennek meg – időről időre, de rendszertelenül – többek között a Glotta, a Revue des
Études Grecques és a Kratylos című folyóiratokban. Önálló kötetként jelent meg
Householder – Nagy 1972.

Az ógörög nyelv bizonyos aspektusait, az ógörög nyelvű szövegeket, egy-egy szerző
nyelvét stb. tárgyaló szócikkek is találhatók a különféle klasszika-filológiai
enciklopédiákban és lexikonokban (PWRE, DKP, DNP, OCD). Mindegyikben
továbbvezető bibliográfiai utalások is találhatók.

190

Érdemes továbbá megemlíteni néhány, a görög nyelvvel (is) foglalkozó kiváló nyelvész
írásait összegyűjtő kötetet is, mint pl. Wackernagel 1955–1979; Heubeck 1984; Risch
1981; Szemerényi 1987; Ruijgh 1991–1996.

A nyelvhez kötődő egyéb internetes honlapok:

- Greek Grammar on the Web: linkgyűjtemény az ógörög nyelv egészére vonatkozólag.

- Greek Language and Linguistics: gyűjtemény ó- és újgörög vonatkozású linkekből.

- Ηιεθτξνληθόο Κόκβνο: görög nyelvű honlap a görög nyelvről (szótárak, szövegek
stb.)

- Perseus Digital Library: primér (szövegek, fordítások) és szekundér anyagok (szótárak,
nyelvtanok stb.) gyűjteménye az ógörögre vonatkozólag.

- Electronic Resources for Classicists: különféle klasszika-filológiai (köztük az ógörög
nyelvre vonatkozó) linkek gyűjteménye. Hasonló oldal a Kirke (Katalog der
Internetressourcen für die klassische Philologie).

- Centre for the Study of Ancient Documents: papirológiai, epigráfiai linkek
gyűjteménye.

- Searchable Greek Inscriptions: görög feliratok szövegeit tartalmazó honlap.

- Bibliotheca Augustana: többek között ógörög nyelvű szövegeket is tartalmaz

- Bibliography of Ancient Greek Linguistics: a görög nyelvre vonatkozó, funkcionális
grammatikai megközelítésű publikációk listáját és nyelvészeti linkeket tartalmaz.

- Bibliotheca Classica Selecta: bibliográfia, linkgyűjtemény, elektronikus adatbázisok
többek között a görög nyelvvel kapcsolatban is.

- Pinax Online: bibliográfia-linkek gyűjteménye többek között a görög nyelvre
vonatkozólag.

191

- TITUS (Thesaurus Indogermanischer Text- und Sprachmaterialen): számos ógörög
nyelvű szöveget, ill. az ógöröggel kapcsolatos egyéb adatot (bibliográfiát, térképet stb.)
tartalmaz, elsősorban indogermanisztikai szempontból. Hasonló honlapok továbbvezető
linkekkel: A. Richard Diebold Center for Indo-European Language and Culture és egy
másik honlap.

- További hasznos linkek találhatók még a PPKE bizonyos honlapjain: Tres Montes
Collegium, Ókortörténeti Tanszék, Mayer Gyula honlapja.

- Program in Aegean Scripts and Prehistory: az égei írásokra (és történelemre)
vonatkozó honlap egy University of Texas-i kutatócsoport szerkesztésében. A SMID
(Studies in Mycenaean Inscriptions and Dialect, 1953-tól kezdődően gyűjti össze a
mykénéire vonatkozó bibliográfiát) jelentős része itt online formában is elérhető.

Magyarországi kutatóhelyek:

A magyar felsőoktatási intézmények közül az ógörög nyelv a következő egyetemeken
tanulható az ókori nyelvek és kultúrák alapszak klasszika-filológia szakiránya
keretében: ELTE BTK Ókortudományi Intézet, Görög Nyelvi és Irodalmi Tanszék;
Debreceni Egyetem BTK Klasszika-Filológiai Tanszék; Pázmány Péter Katolikus
Egyetem BTK Klasszika-Filológiai és Medievisztikai Intézet, Görög Tanszék; Pécsi
Tudományegyetem BTK, Klasszika-Filológia Tanszék; Szegedi Tudományegyetem
BTK Néprajzi, Ókortudományi Orientalisztikai és Régészeti Intézet,
Klasszika-Filológia Tanszék. Az újgörög nyelvet a magyar felsőoktatási intézmények
közül egyedül az ELTE BTK-n lehet tanulni a keleti nyelvek és kultúrák alapszak
újgörög szakiránya keretében.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen működik az MTA-ELTE Ókortudományi
Kutatócsoport.

Bibliográfia

DELG: Chantraine, Pierre: Dictionnaire étymologique de la langue grecque. Historie
des mots
. Avec un supplément. Sous la direction de Blanc, Alain – de
Lamberterie, Charles – Perpillou, Jean-Louis. Paris, 1999, Klincksieck.

192

DGE: Diccionario griego-español. 1– vols. Red. Adrados, Francisco R. Madrid, 1980–
Instituto de filología, Consejo Superior de Investigaciones Científicas. (6. vol.
2002)
DKP: Ziegler, Konrat et al. (Hrsg.): Der Kleine Pauly. Lexikon der Antike in fünf
Bänden
. München, 1979, Deutscher Taschenbuch Verlag.
DMic. (= DGE Anejo I–II): Diccionario micénico. Red. Aura Jorro, Francisco. Primera
reimpresión. Madrid, 1999 [1986–1993], Instituto de filología, Consejo Superior
de Investigaciones Científicas.
DNP: Cancik, Hubert – Schneider, Helmut (Hrsg.): Der Neue Pauly. 1–16. Bde.
Stuttgart–Weimar, 1996–2003, Metzler.
EIEC: Mallory, James P. – Adams, Douglas Q.: Encyclopedia of Indo-European
Culture
. London–Chicago, 1997, Fitzroy Dearborn Publishers.
GEW: Frisk, Hjalmar: Griechisches etymologisches Wörterbuch. 1–3. Bde. Heidelberg,
1960–1972, Winter.
IEW: Pokorny, Julius: Indogermanisches etymologisches Wörterbuch. 1–2. Bde.
Tübingen–Basel, 2002 [1959–1969], Francke.
LfgrE: Lexikon des frühgriechischen Epos. 1– Bde. Hrsg. vom Thesaurus Lingae
Greaecae in Hamburg. Begründet von Bruno Snell. Göttingen, 1955–.
LGPN: Fraser, Peter Marshall – Matthews, Elaine (eds.): A Lexicon of Greek Personal
Names
. 1–4. vols. Oxford, 1987–2005, Clarendon.
LIV: Rix, Helmut et al. (Hrsg.): Lexikon der indogermanischen Verben. Die Wurzeln
und ihre Primärstammbildungen
. 2., erweiterte und verbess. Aufl. Wiesbaden,
2001, Reichert.
LSJ: Liddell, Henry George – Scott, Robert: A Greek–English Lexicon. Rev. by Jones,
Sir Henry Stuart – McKenzie, Roderick. With a rev. supplement. Oxford, 1996,
Clarendon.
OCD: Hornblower, Simon – Spawforth, Anthony (eds.): Oxford Classical Dictionary.
3rd ed. rev. Oxford, 2003, Oxford UP.
PWRE: Pauly, August Friedrich von – Wissowa, Georg et al. (Hrsg.): Realencyclopädie
der classischen Altertumswissenschaft
. 1–83. Bde. Stuttgart, 1894–1978,
Metzler.
RBLG (= DGE Anejo III): Repertorio bibliográfico de la lexicografía griega. Red. Pilar
Boned Colera. Rev. Juan Rodríguez Somolinos. Madrid, 1998, Instituto de
filología, Consejo Superior de Investigaciones Científicas.

193

Adrados, Francisco Rodríguez 2002. Geschichte der griechischen Sprache. Von den
Anfängen bis heute
. Übers. von Hausbert Bertsch. Tübingen–Basel, Francke.
/UTB, 2317./
Allen, William Sidney 1987. Vox Graeca. A Guide to the Pronunciation of Classical
Greek
. 3rd ed. Cambridge, Cambridge UP.
Baumbach, Lydia 1971. The Mycenaean Greek Vocabulary II. Glotta, 46. 151–190. p.
Bechtel, Fritz 1921–1924. Die griechischen Dialekte. 1–3. Bde. Berlin, Weidmann.
Beekes, Robert S. P. 1969. The Development of the Proto-Indo-European Laryngeals in
Greek
. The Hague–Paris, Mouton. /Janua Linguarum. Series practica, 42./
Blass, Friedrich – Debrunner, Albert 1961. Grammatik des neutestamentlichen
Griechisch
. 11. Aufl. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Boisacq, Émile 1950. Dictionnaire étymologique de la langue grecque. Étudiée dans ses
rapports avec les autres lanuges indoeuropéennes
. 4. éd., augm. d‘un index par
Helmut Rix. Heidelberg, Winter.
Bornemann, Eduard – Ernst Risch 1999. Görög nyelvtan. Ford. Mayer Péter.
Székesfehérvár, Lexika.
Borzsák István (szerk.) 1966. A görög irodalom világa. Budapest, Gondolat.
Borzsák István (szerk.) 1997. Görög történeti chrestomathia. 11. kiad. Budapest,
Tankönyvkiadó.
Brandenstein, Wilhelm 1954–1966. Griechische Sprachwissenschaft. 1–3. Bde. Berlin,
de Gruyter. /Sammlung Göschen, 117., 118., 924./
Brixhe, Claude 1976. Le dialecte grec de Pamphylie. Documents et grammaire. Paris,
Maisonneuve.
Browning, Robert 1983. Medieval and Modern Greek. 2nd. ed. Cambridge, Cambridge
UP.
Buck, Carl Darling 1933. Comparative Grammar of Greek and Latin. Chicago,
University of Chicago Press.
Buck, Carl Darling 1955. The Greek Dialects. Grammar, Selected Inscriptions,
Glossary
. Chicago, University of Chicago Press.
Chadwick, John 1980. A lineáris B megfejtése. Ford. Zsolt Angéla. Budapest, Gondolat.
Chadwick, John – Baumbach, Lydia 1963: The Mycenaean Greek Vocabulary. Glotta,
41. 157–271. p.
Chantraine, Pierre 1964[1947]. Morphologie historique du grec. 2ème éd. Paris,
Klincksieck.
Chantraine, Pierre 1948–1953. Grammaire homérique. 1–2. t. Paris, Klincksieck.

194

Cser András – Mayer Gyula 1999. Összehasonlító nyelvészet. In Havas László –
Tegyey Imre (szerk.): Bevezetés az ókortudományba II. Debrecen, Kossuth
Egyetemi Kiadó. 7–82. p. /Agatha, 5./
Delaunois, Marcel 1988. Essai de syntaxe grecque classique. Réflexions et recherches.
Leuven–Bruxelles, Facultés universitaires Saint-Louis.
Denniston, John Dewar 1954. The Greek Particles. 2nd ed. rev. by Dover, Kenneth
James. Oxford, Oxford UP.
Devecseri Gábor 1980. Görög tragédiák. Ford. Devecseri G. Budapest, Helikon.
Devecseri Gábor 1982. Görög komédiák. Ford. Devecseri G. Budapest, Helikon.
Devine, Andrew M. – Stephens, Laurence D. 1994. The Prosody of Greek Speech.
Oxford, Oxford UP.
Déri Balázs – Hanula Gergely 2000. Újszövetségi görög nyelvkönyv. H.n.,
Argumentum.
Dornseiff, Franz – Hansen, Bernhard 1975. Rückläufiges Wörterbuch der griechischen
Eigennamen
. Berlin, Akademie Verlag. /Berichte über die Verhandlungen der
Sächsischen Akademie der Wissenschaften zu Leipzig. Philologisch-Historische
Klasse, 102-4./
Dover, Kenneth James 1960. Greek Word Order. Cambridge, Cambridge UP.
Duhoux, Yves 1983. Introduction aux dialectes grecs anciens. Problèmes et méthodes.
Recueil de textes traduits
. 2ème éd. Louvain–Paris, Cabay.
Duhoux, Yves 2000. Le verbe grec ancien. Éléments de morphologie et de syntaxe
historiques
. 2ème éd. rev. et augm. Louvain-la-Neuve, Peeters. /BCILL, 104./
Ebeling, Heinrich 1963 [1880–1885]. Lexicon Homericum. 1–2. Bde. Repr. Leipzig,
Teubner.
Egetmeyer, Markus 1992. Wörterbuch zu den Inschriften im kyprischen Syllabar. Berlin,
de Gruyter. /Kadmos. Supplement, 3./
Falus Róbert (szerk.) 1982. Apollón lantja. A görög-római irodalom kistükre. Budapest,
Móra.
Farkas Zoltán – Horváth László – Mayer Gyula 1999. Ógörög olvasó- és gyakorlókönyv.
2., jav. kiad. Budapest, Typotex.
Farkas Zoltán – Horváth László – Mayer Gyula 2000. Ógörög nyelvtan és mondattani
gyakorlatok
. Budapest, Typotex.
Forssman, Bernhard 1966. Untersuchungen zur Sprache Pindars. Wiesbaden,
Harrasowitz. /Klassisch-philologische Schriften, 33./
Gildersleeve, Basil L. 1900. Syntax of classical Greek from Homer to Desmosthenes.
New York–Cincinnati, American Book Company.

195

Györkösy Alajos – Kapitánffy István – Tegyey Imre 1993. Ógörög–magyar szótár. 2.
kiad. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Hajnal, Ivo – Meier-Brügger, Michael (megj. előtt): Die altgriechischen Dialekte.
Wesen und Werden. Akten des Kolloquiums Freie Universität Berlin, 19–22.
September 2001
. Innsbruck. /IBS/
Hamm, Eva-Maria 1958. Grammatik zu Sappho und Alkaios. 2., durchges. und erg. Aufl.
Berlin, Akademie Verlag.
Heubeck, Alfred 1979. Schrift. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht. /Archaeologia
Homerica, 3., Kap. X/
Heubeck, Alfred 1984. Kleine Schriften zur griechischen Sprache und Literatur. Hrsg.
von Forssman, Bernhard et al. Erlangen, Universitätsbund. /Erlanger
Forschungen. Reihe A. Geisteswissenschaften, 33./
Hiersche, Rolf 1970. Grundzüge der griechischen Sprachgeschichte. Wiesbaden,
Reichert.
Hintze, Almut 1993. A Lexicon to the Cyprian Syllabic Inscriptions. With additional
indices compiled by Boekles, Klaus. Hamburg, Buske.
Hintze, Almut 1999. Kyprische Schrift. In DNP, 6. 986–987. col.
Hoffmann, Otto – Debrunner, Albert 1969. Geschichte der griechischen Sprache. 1. Bd.
Bis zum Ausgang der klassischen Zeit. 4. Aufl. bearb. von Scherer, Anton. 2. Bd.
Grundfragen und Grundzüge des nachklassischen Griechisch. 2. Aufl. bearb.
von Scherer, Anton. Berlin.
Holton, David – Mackridge, Peter – Philippaki-Warburton, Irene 1997. Greek. A
Comprehensive Grammar of the Modern Language
. London, Routledge.
Horrocks, Geoffrey 1997. Greek. A History of the Language and Its Speakers.
London–New York, Longman.
Householder, Fred W. – Nagy, Gregory 1972. Greek. A Survey of Recent Work. The
Hague–Paris, Mouton. /Janua linguarum. Series practica, 211./
Jeffery, Lilian Hamilton 1990. The Local Scripts of Archaic Greece. A study of the
origin of the Greek alphabet and its development from the eighth to the fifth
centuries B.C.
Rev. ed. with a suppl. by Alan W. Johnston. Oxford, Oxford UP.
Joseph, Brian D. 1987. Greek. In Comrie, Bernard (ed.): The World‘s Major Languages.
London–Sydney, Croom Helm, 410–439. p.
Joseph, Brian D. – Philippaki-Warburton, Irene 1987. Modern Greek. London etc.,
Croom Helm. /Croom Helm Descriptive Grammar Series/
Kirchhoff, Adolf. 1887. Studien zur Geschichte des griechischen Alphabets. 4., umgearb.
Aufl. Gütersloh, Bertelsmann.

196

Kretschmer, Paul 1896. Einleitung in die Geschichte der griechischen Sprache.
Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Kretschmer, Paul – Locker, Ernst 1963. Rückläufiges Wörterbuch der griechischen
Sprache
. 2. Aufl. mit Ergänzungen von Kisser, Georg. Göttingen, Vandenhoeck
& Ruprecht.
Kühner, Raphael – Blass, Friedrich 1890–1892. Ausführliche Grammatik der
griechischen Sprache
. 1. Bd. Elementar- und Formenlehre. Neu bearb. von
Blass, Friedrich. 3. Aufl. in 2 Bden. Hannover, Hahn
Kühner, Raphael – Gerth, Bernhard 1898–1904. Ausführliche Grammatik der
griechischen Sprache
. 2. Bd. Satzlehre. Neu bearb. von Gerth, Bernhard. 3. Aufl.
in 2 Bden. Hannover, Hahn.
Lampe, Geoffrey W. H. 1982 [1961]. A Patristic Greek Lexicon. Repr. Oxford,
Clarendon Press.
Lejeune, Michel 1972. Phonétique historique du mycénien et du grec ancien. Paris,
Klincksieck.
Mackridge, Peter A. 1985. The Modern Greek Language. A Descriptive Analysis of
Standard Modern Greek
. Oxford, Oxford UP.
Masson, Olivier 1983. Les inscriptions chypriotes syllabiques. Reimpr. augmentée.
Paris, Boccard.
Mayser, Edwin 1970. Grammatik der griechischen Papyri aus der Ptolemäerzeit. 2.
Aufl. bearb. von Schmoll, Hans. 2 Bde. Berlin, de Gruyter.
Maywald József – Vayer Lajos – Mészáros Ede 1981. Görög nyelvtan. 11. kiad.
Budapest, Tankönyvkiadó.
Meier-Brügger, Michael 1992. Griechische Sprachwissenschaft. 1–2. Bde. Berlin–New
York, de Gruyter. /Sammlung Göschen, 2241–2242./
Meillet, Antoine 1975 [1913]. Aperçu d‘une histoire de la langue grecque. Avec
bibliographie mise à jour et complétée par Olivier Masson. 8ème éd. Paris,
Klincksieck.
Meillet, Antoine – Vendryes, Joseph 1979 [1924]. Traité de grammaire comparée des
langues classiques
. 5. éd. Paris, Champion.
Melena, José L. 1995. Antología comentada de textos micénicos. Vitoria.
Melena, José L. 2001. Textos griegos micénicos comentados. Vitoria-Gasteiz.
Mirambel, André 1959. La langue grecque moderne. Description et analyse. Paris,
Klincksieck. /Société de linguistique de Paris. Collection Linguistique, 59./
Mohay András 2003. Újgörög–magyar kéziszótár. 3. kiad. Budapest, Akadémiai Kiadó.

197

Mohay András 2000. Görög. In Fodor István (szerk.): A világ nyelvei. Budapest,
Akadémiai Kiadó, 456–471. p.
Morani, Moreno 2000. Introduzione alla linguistica greca. München, LINCOM Europa.
/LINCOM Studies in Indo-European Linguistics, 9./
Morpurgo, Anna 1963. Mycenaeae Graecitatis Lexicon. Roma, Athenaeum. /Incunabula
Graeca, 3./
Nagy, Gregory 1970. Greek Dialects and the Transformation of an Indo-European
Process
. Cambridge Ma., Harvard University Press.
Németh György 1996a. A görög epigraphika. In Havas László – Tegyey Imre (szerk.):
Bevezetés az ókortudományba I. A görög és római világ írásos és tárgyi emlékei.
Egyetemi jegyzet. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó. 129–146. p. /Agatha, 2./
Németh György 1996b. Papyrológia, In Havas László – Tegyey Imre (szerk.):
Bevezetés az ókortudományba I. A görög és római világ írásos és tárgyi emlékei.
Egyetemi jegyzet. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó. 189–206. /Agatha, 2./
Németh György 2003. Görög történelem. Szöveggyűjtemény. 2., jav. kiad. Budapest,
Osiris.
Palmer, Leonard R. 1963. The Interpretation of the Mycenaean Greek Texts. Oxford,
Clarendon.
Palmer, Leonard R. 1980. The Greek Language. London, Faber. /Great Languages/
Palmer, Leonard R. 1986. Die griechische Sprache. Übers. von Meid, Wolfgang.
Innsbruck, Institut für Sprachwissenschaft. /IBS, 50./
Pape, Wilhelm – Benseler, Gustav E. 1911. Pape‘s Wörterbuch der griechischen
Eigennamen
. 1–2. Bde. 3. Aufl. von G. E. Benseler, Braunschweig, F. Vieweg.
Peters, Martin 1980. Untersuchungen zur Vertretung der indogermanischen Laryngale
im Griechischen
. Wien, Verlag der Österreichischen Akademie der
Wissenschaften. /SbÖAW, 377./
Pisani, Vittore 1973. Manuale storico della lingua greca. 2. ed., con un‘appendice ―Il
miceneo‖ di Milani, Celestina. Brescia, Paideia.
Plath, Robert 1999. Linear B. In DNP, 7. 245–249. col.
Powell, J. Enoch 1960 [1938]. A Lexicon to Herodotus. Repr. Cambridge, Cambridge
UP.
Rijksbaron, Albert. 1994. The Syntax and Semantics of the Verb in Classical Greek. An
Introduction
. 2nd ed. Amsterdam, Gieben.
Risch, Ernst 1974. Wortbildung der homerischen Sprache. 2., völlig überarb. Aufl.
Berlin–New York, Walter de Gruyter.

198

Risch, Ernst 1981. Kleine Schriften. Hrsg. von Etter, Annemarie – Looser, Marcel.
Berlin–New York, Mouton.
Ritoók Zsigmond (szerk.) 1988. Görög történetírók. Vál., szerk. Ritoók Zs. Budapest,
Európa.
Rix, Helmut 1992. Historische Grammatik des Griechischen. Laut- und Formenlehre. 2.,
korrig. Aufl. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft.
Rosén, Haiim B. 1962. Eine Laut- udn Formenlehre der herodotischen Sprachform.
Heidelberg, Winter.
Ruijgh, Cornelius J. 1991–1996. Scripta minora ad linguam Graecam pertinentia. 1–2. t.
Éd. par Bremer, Jan Maarten et al. Amsterdam.
Schmitt, Rüdiger 1991. Einführung in die griechischen Dialekte. 2. Aufl. Darmstadt,
Wissenschaftliche Buchgesellschaft.
Schwyzer, Eduard 1939–1971. Griechische Grammatik, 1–4. Bde. München, Beck.
1. Bd. Allgemeiner Teil, Lautlehre, Wortbildung, Flexion. 1939.
2. Bd. Syntax und Syntaktische Stilistik. Vervollständigt und hrsg. von A.
Debrunner. 1950.
3. Bd. Register. Von Georgacas, Demetrius J. 1953.
4. Bd. Stellenregister. Hergestellt von Radt, Fritz. Hrsg. von Radt, Stefan. 1971.
Sihler, Andrew L. 1995. New Comparative Grammar of Greek and Latin. New
York–Oxford, Oxford UP.
Slater, William J. 1969. A Lexicon to Pindar. Berlin, de Gruyter.
Smyth, Herbert Weir 1956. A Greek Grammar. Rev. by Messing, Gordon M.
Cambridge/Ma.
Sommerstein, Alan H. 1973. The Sound Pattern of Ancient Greek. Oxford, Blackwell.
/Publications of the Philological Society, 23./
Szádeczky-Kardoss Samu 1996. Görög paleográfia. In Havas László – Tegyey Imre
(szerk.): Bevezetés az ókortudományba I. A görög és római világ írásos és tárgyi
emlékei
. Egyetemi jegyzet. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 101–114. p.
/Agatha II./
Szemerényi, Oswald 1987. Scripta minora. 3. köt. Greek. Hrsg. von Considine, Patrick
– Hooker, J. T. Innsbruck, Institut für Sprachwissenschaft. /IBS, 53. Bd. 3./
Szepessy Tibor (szerk.) 1998. Görög drámák. 3. kiad. Vál., szerk. Szepessy T. Budapest,
Európa.
Szepessy Tibor (szerk.) 2000. Görög költők antológiája. 2., jav. kiad. Budapest,
Typotex.

199

Szidarovszky János 1932. A görög és a latin nyelv hang- és alaktana. Budapest, MTA
Classica Philologiai Bizottságának kiadása. /A classica philologia kézikönyve, II.
1. A/
Tegyey Imre 1996. Nyelvészeti bibliográfia. In uő – Havas László (szerk.): Bevezetés az
ókortudományba I. A görög és római világ írásos és tárgyi emlékei
. Egyetemi
jegyzet. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 367–385. p. /Agatha, 2./
Threatte, Leslie 1980–1996. Grammar of Attic Inscriptions. 1. vol. Phonology. 2. vol.
Morphology. Berlin–New York, de Gruyter.
Thumb, Albert – Kieckers, Ernst 1932. Handbuch der griechischen Dialekte. 1. Bd. 2.
Aufl. Heidelberg, Winter.
Thumb, Albert – Scherer, Anton 1959. Handbuch der griechischen Dialekte. 2. Bd. 2.,
erweiterte Aufl. Heidelberg, Winter.
Ventris, Michael – Chadwick, John 1953. Evidence for Greek Dialect in the Mycenaean
Archives. JHS, 73. 84–101. p.
Ventris, Michael – Chadwick, John 1973. Documents in Mycenaean Greek. 2nd ed. by J.
Chadwick. Cambridge, Cambridge UP.
Vilborg, Ebbe 1960. A Tentative Grammar of Mycenaean Greek. Göteborg, Almquist &
Wiksell. /Studia Graeca et Latina Gothoburgensia, 9./
Wachter, Rudolf 1996. Alphabet II. Das griechische Alphabet. In DNP, 1. 537–547. col.
Wachter, Rudolf 2001. Schrift III. Klassische Antike. A. Mykenische Zeit. B.
Griechisch in alphabetischer Zeit. In DNP, 11. 237–239. col.
Wackernagel, Jacon 1955–1979. Kleine Schriften. Hrsg. von d. Akad. d. Wiss. zu
Göttingen. 3 Bde. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Woodard, Roger D. 1997. Greek Writing from Knossos to Homer. Oxford, Oxford UP.
Woodard, Roger D. 2004a. Attic Greek. In uő (ed.): The Cambridge Encyclopedia of the
World‘s Ancient Languages
. Cambridge, Cambridge UP, 614–649. p.
Woodard, Roger D. 2004b. Greek Dialects. In uő (ed.): The Cambridge Encyclopedia of
the World‘s Ancient Languages
. Cambridge, Cambridge UP, 650–672. p.
Zinsmeister, Hans 1990. Griechische Laut- und Formenlehre. Heidelberg, Winter.

Szövegminta

(a glosszák rövidítései megtalálhatók a Leipzig Glossing Rules honlapon.)

200

201

You're Reading a Free Preview

Download
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->