P. 1
Nemzeti olvasókönyv

Nemzeti olvasókönyv

|Views: 15,617|Likes:
Published by Galántai Ágnes
A szemelvényeket tárgykör szerint csoportosította a szerző.
Nyitányul a kis népek szorongató dilemmája hangzik el: lenni vagy nem lenni?
Ezután tizenkét fejezet érvel a megmaradás mellett, s tanít arra, mi kell a megmaradáshoz:
1. a hazai föld szeretete;
2. történelmi tudat;
3. nemzeti önismeret;
4. ragaszkodás az anyanyelvhez;
5. nemzeti sajátságaink megóvása;
6. európai szellemmel párosult hazafiság;
7. szabadság és demokrácia;
8. a szabad szó csorbítatlan joga;
9. béke és barátság minden néppel;
10. haladás, reformok – ha kell, forradalom – által;
11. áldozatvállalás és tiszta közéleti erkölcs; végül
12. a szorongattatások közepette is erőt adó remény.
A szemelvényeket tárgykör szerint csoportosította a szerző.
Nyitányul a kis népek szorongató dilemmája hangzik el: lenni vagy nem lenni?
Ezután tizenkét fejezet érvel a megmaradás mellett, s tanít arra, mi kell a megmaradáshoz:
1. a hazai föld szeretete;
2. történelmi tudat;
3. nemzeti önismeret;
4. ragaszkodás az anyanyelvhez;
5. nemzeti sajátságaink megóvása;
6. európai szellemmel párosult hazafiság;
7. szabadság és demokrácia;
8. a szabad szó csorbítatlan joga;
9. béke és barátság minden néppel;
10. haladás, reformok – ha kell, forradalom – által;
11. áldozatvállalás és tiszta közéleti erkölcs; végül
12. a szorongattatások közepette is erőt adó remény.

More info:

Published by: Galántai Ágnes on Nov 27, 2011
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as PDF or read online from Scribd
See more
See less

03/11/2013

pdf

NEMZETI olvasókönyv

KÖZREADJA

LUKÁCSY SÁNDOR

GONDOLAT – BUDAPEST, 1988

LEKTOROK

BENDA KÁLMÁN KOVÁCS SÁNDOR IVÁN

ISBN 963 282 092 4 © GONDOLAT, 1988

TARTALOM

Elöljáróban Lenni vagy nem lenni ... merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának Nemzetünk életkönyve Hová tartozunk és mik vagyunk Édes nemzetemnek nyelve Nemzetiségünk nem elidegeníthető A haza neve szent Szabad nép tesz csuda dolgokat Sajtószabadságra s nem kevesebbre van szükségünk Rendezni végre közös dolgainkat Haza és haladás Istenem és lelkiismeretem előtt Itt élned, halnod kell Források és életrajzi jegyzetek

4 8 15 39 56 81 104 123 139 170 198 230 247 268 297

ELÖLJÁRÓBAN

Elmondom, hogyan keletkezett ez a könyv. 1984-ben egy rádióinterjúban arról beszéltem, miként állunk ma a nemzeti tudattal. Rosszul, mondottam. A nemzet évről évre fogy, a nemzeti tudatot pedig fogyasztják. Iskola, könyvkiadás, sajtó nem tesznek eleget azért, hogy a nemzeti tudatnak tápláléka legyen. Állandósul és növekszik a panasz: egyre kevésbé ismerjük történelmünket, a hazai irodalmat és művészetet; értékek, melyek az összetartozás érzését s a jogos nemzeti büszkeséget ébren tarthatnák, kallódnak és veszendőbe mennek. Szembeszökő módon tapasztaltam ezt egy antológia szerkesztése közben. Az volt a dolgom, hogy XVIII-XIX. századi magyar irodalmi, publicisztikai s egyéb szövegekből állítsak össze gyűjteményt külföldi olvasók számára. Hogy lássák: él itt egy nép, mely történelme mostoha évszázadai alatt értékeket tudott teremteni a maga és a nagyvilág számára. Mi sem könnyebb, vélhettem volna, mint berendezni ezt a nemzeti kirakatot. Hiszen csak le kell emelni a polcról néhány tucat könyvet s föllapozni azokat a passzusokat, melyekből összeáll szellemi önarcképünk, az értéktár, melyet csendes méltósággal mutathatunk föl: ezt tettük, ezek vagyunk. Kiderült, hogy a dolog nem ilyen egyszerű. A szemelvényeket fáradságos munkával kellett összekeresgélnem, mert nemhogy közkézen forognának, nagy részük ritka kiadványok, soha újra nem nyomtatott editio princepsek lapjain, régi folyóiratok hasábjain lappang. A nemzeti értékek nagy temetőjében. Több példát mondtam erre a rádióban, most csak egyet. Salamon Ferenc 1865-ben kiadott egy könyvet; Török hódoltság Magyarországon a címe. Ebben egy helyt arról ír, hogy a török, egy-két fürdőn, dzsámin kívül, semmit sem épített nálunk, Buda

várát is romladozni hagyta. Mi az oka ennek a tunyaságnak? Némely germán szerző azt állította, hogy a restség a törökök faji tulajdonsága. Salamon Ferenc szerint nem; az ok az életkörülményekben, a megszállók intézményeiben rejlik. Íme egy magyar, aki alighogy találkozott a fajelmélet első megnyilatkozásaival, vitába szállt, veszélyt jelzett és tiltakozott. Ha emlékezetben tartjuk szégyenünket, hogy voltak később, akik gyilkos kezet emeltek a fajelmélet nevében, nem igazságtalanság-e megfeledkezni arról, ami érdemünk? De mi szeretünk megfeledkezni: Salamon Ferenc művének, melyet tankönyveinkben kellene idézni, nincs új kiadása. Fölvettem persze a szép és fontos passzust gyűjteményembe, de ez csak idegen nyelven fog megjelenni, a magyar olvasónak nem lesz hasznára. Szükség volna, mondtam a rádióban, egy hazai gyűjteményre, mely tartalmazná azokat a szövegeket, melyeknek ismeretét egészséges nemzeti tudat nem nélkülözheti. Egy könyvre, melyből ki-ki megtudhatná, milyen időtálló és parancs értékű gondolatokat hagyományoztak ránk elődeink e földről, népéről és történelméről, a társadalmi lét vezéreszméiről, a közéleti viselkedés normáiról. Szükség volna egy nemzeti olvasókönyvre. Szavaimnak nagy visszhangja támadt. Levelek, telefonhívások, ismeretlenektől is. Volt, aki azt írta, odaadná egyhavi fizetését, hogy megvehesse a nemzeti olvasókönyvet... A Nemzeti olvasókönyv elkészült, és nem kerül egyhavi fizetésbe. * Most pedig elmondom, mi az, amit nyújt, és hogyan kell használni. Ez a könyv nem a legszebb magyar versek és prózaszemelvények gyűjteménye. Ilyen antológia van elég. A Nemzeti olvasókönyv jellege és rendeltetése más. Az antik legenda szerint a cumaei jósnő megjelent Tarquinius római király előtt, és kilenc könyvet kínált neki megvételre. A király sokallta az árat, erre a szibilla elégetett három könyvet, majd újra hármat; végül a király a teljes összegért vette meg a maradék három darabot. Nem csinált rossz vásárt: a jóskönyvekben a római nép sorsa volt megírva. A becses iratokat a Capitolium templomában helyezték el. A Nemzeti olvasókönyv: néhány lap a magyarság szibillakönyvei-

ből. Az van benne, amiért bármekkora fizetség sem sok: gondolat és útmutatás. Csupa olyan szöveg, amely szükséges alkotórésze a nemzeti önismeretnek, s egyszersmind jelzi a hazai gondolkodás csúcsait. Csak magyarul írt szövegekből válogattam, a XVI. századtól a XX. századig. Mivel könyvem nem szokványos antológia, arányai nem értékjelző minősítések, szerzői listája nem kíván protokolláris teljességet. Olyanokat szólaltattam meg (s annyiszor), akiknek van (kinek többször, kinek kevesebbszer) korukon túlmutató, általános érvényű mondanivalójuk a nemzet számára. A szemelvényeket tárgykör szerint csoportosítottam. Nyitányul a kis népek szorongató dilemmája hangzik el: lenni vagy nem lenni? Ezután tizenkét fejezet érvel a megmaradás mellett, s tanít arra, mi kell a megmaradáshoz: 1. a hazai föld szeretete; 2. történelmi tudat; 3. nemzeti önismeret; 4. ragaszkodás az anyanyelvhez; 5. nemzeti sajátságaink megóvása; 6. európai szellemmel párosult hazafiság; 7. szabadság és demokrácia; 8. a szabad szó csorbítatlan joga; 9. béke és barátság minden néppel; 10. haladás, reformok – ha kell, forradalom – által; 11. áldozatvállalás és tiszta közéleti erkölcs; végül 12. a szorongattatások közepette is erőt adó remény. Minden fejezet (kivéve a könyv nyitányát, melynek kitüntetett helye van, mert az egész szöveggyűjtemény vezérgondolatát foglalja magában) verssel kezdődik, mint zenemű a hangnemet meghatározó főtémával; ezután következnek a prózaszemelvények. A fejezetek címét az idézett szövegekből választottam. Tolsztoj készített annak idején egy népi antológiát: az év minden napjára egy-egy rövid tanítást. Ilyesféle mindennapinak szánom én a Nemzeti olvasókönyvet. Jól teszi, aki nem egy huzamban pörgeti végig; ez a könyv lassú olvasásra, meg-megállapodó töprengésre való. Tizenkét fejezete bőséges szellemi táplálék az esztendő tizenkét

hónapjára. Aztán újra lehet kezdeni, elölről. A cumaei szibilla könyvei jóslatokat tartalmaztak. Ma nem hiszünk jóslatokban; a Nemzeti olvasókönyv a múltat idézi fel, hajdan volt nagyjainktól közöl gondolatokat. Mégis a jövő könyve ez, mert miként Bajza mondotta: "A történetírásból meg kell tanulnunk ismét történetet, éspedig jobbat csinálnunk." Lukácsy Sándor

LENNI VAGY NEM LENNI

SZÉCHENYI ISTVÁN egy kora tavaszi napon délután öt órára palotájába kérette barátait. 1848-ban történt ez, közvetlenül a forradalom kitörése előtt, március 12-én. Az alábbi ívet köröztette: "Miután hazánk és kivált nemzetiségünk könnyen veszélynek indulhat, s előttünk azon állapot áll, hogy fajtánk vagy egy dicső érába lépjen, vagy a legnagyobb veszedelembe keveredjék, felszólítom különösen – mert mindenkit szívesen látok – az alul feljegyzetteket: méltóztassanak barátságos tanácskozmányra lakásomon engem szerencséltetni. Széchenyi István." Az ív mögött a meghívottak hosszú lajstroma található, vagy hetven politikus neve. Közte Kossuthé is. Vendégei egymás után érkeztek. Inasai – az egyik bécsi, a másik egy szakállas, öreg cseh – lesegítették az urakat hintójukból. Bevezették őket a társalgóba. Elmúlt öt óra, negyed hat, fél hat. A házigazda nem mutatkozott. Türelmetlenkedni kezdtek, nem is annyira udvariatlansága, mint inkább nemtörődömsége miatt. A társaság fölállt, cihelődött. Ekkor – háromnegyed hat felé – jelent meg a szárnyas ajtóban Széchenyi István. Izgatott volt, sápadt. Ez sötétbarna bőrén is meglátszott. Halálsápadt volt. Senkivel se fogott kezet. Megállt a szárnyas ajtó közelében, melyet közben becsuktak az inasok. Tekintete végigcikázott a jelenlevőkön. Először is azt vette észre, hogy Kossuth nem jött el. Természetesen, természetesen. Már hetek óta leveleket kap mindenünnen, vidéki kúriákról, az "erdélyi hon magyar fiai" -tól, melyben figyelmeztetik, mire készül ez az izzó népvezér. Nem is várta, hogy eljöjjön. De hogy nem jött el, az szinte önkívületbe

hozta. A hetven meghívott közül ebben a sorsdöntő órában körülbelül húszan jelentek meg. Ott látta Andrássy Györgyöt, Cziráky Jánost, Károlyi Györgyöt, Keglevich Károlyt, Lonovics Józsefet, Majláth Györgyöt, Majtényi Antalt, Pálffy Móricot, Perényi Zsigmondot, Szapáry Józsefet, Széchényi Antalt, Ürményi Józsefet és másokat. Az idők forradalmas árja Wesselényi Miklóst, az erdélyi mágnást is fölsodorta ide Zsibóról. Aztán még ott állt – oldalt – két mostohafia: Zichy Félix és Zichy Henrik. Ez a részvétlenség elcsüggesztette. Ha előbb lobogni kezdett vére Kossuth távolmaradása miatt, a többiek közönye lehűtötte. Fáradtan tartotta bal kezében a papírlapot, melyre följegyezte beszéde jelszavait. A papírlap remegett ujjai között. Lefelé nézett, a földre, mereven, mint mikor beszélni készült. – Bocsássatok meg, uraim – mondotta –, hogy megvárakoztattalak benneteket. Nem hivatalos elfoglaltság, nem, nem. Valami merőben más. Kevesebb annál, több annál. Minekelőtte beléptem ide, dolgozószobámban tépelődtem. Kebelemben iszonyú vihar dúlt – és itt elnémult, ujjait szokása szerint begombolt kabátja szárnyába akasztva. – Lassan gyülemlett bennem ez a vihar, kétség kétségre, felleg fellegre, de történetesen most robbant ki. Én pedig döntöttem – megint szünetet tartott. – Évek óta azon tűnődöm, érdemes-e még folytatni építőmunkánkat? Kezdetben fölcsillana egy-két pisla reménysugár. Azóta a láthatár teljesen elborult. A politikai helyzetet ismeritek. Szükségtelen részletezni. Vérről álmodunk, beszélünk mindannyian. Itt állunk Európa közepén mint Európa szégyene. Népünk tunya, bárdolatlan, úrhatnám, az igazság iránt érzéketlen, kötelességre renyhe, pallérozásra nem fogékony. Talán távol keleten, termőtalajában virágozhatott is volna, de ideplántálva a nyugatra, elkorcsosult, alacsonyságba süllyedt, megvénhedett. Hiába ojtjuk be a míveltség nemesebb ágával ezt az agg törzset. Ha nyugativá válik, akkor elveszti eredendő sajátosságát és egyéniségét, idegenné lesz, ha pedig elhanyagoljuk, akkor kiszárad, elcsenevészedik. Így se nyugati, se keleti, se európai, se magyar. Mi is az értelme annak, hogy valaki magyar? – kérdezte, és fölvetette ideges fejét, hetykén, majdnem kihívóan. – Mi az értelme, hogy olyan nyelvet beszélünk, melyet már egy kőhajításnyira sem

értenek? Mi az értelme annak, hogy egy maroknyi népecske ilyen idea fixával él s ragaszkodik ősei őrületéhez? Nem, uraim – mondotta, és zilált haját homlokára csapta –, nem, uraim – mondotta még egyszer emelt hangon, csaknem kiabálva –, ennek semmi értelme sincsen. Semmi értelme sincs annak, hogy kirekesztessünk a mívelt népek közösségéből. Semmi értelme, hogy itt, a világmappa egy parányi pontján nemzetesdit játsszunk. Semmi értelme annak, hogy fiainknak és azok fiainak átadjuk nyelvünket, mint valami örökletes nyavalyát. El kell hát felejtenünk – szólt növekvő hévvel –, mielőbb bele kell olvadnunk a németségbe, a monarchiába. Az ausztriai örökös tartományok kifejlődése, nemzetiségünk, nyelvünk végleges megszűnte áldás és jótétemény leend nekünk is, az egész emberiségnek is. Csak az első nemzedéknek fog ez fájni. Az utána következő áldandja érte emlékünket. Meg kell semmisülnie a magyarnak, le kell tennie minden revolúcióról, izgágaságról. Nekünk pedig csak egy kötelességünk van: szabad folyást engedni a világhistória könyörtelen eseményeinek. Más út nincs. A biztos megsemmisülés vár ránk. Kétféle halál között választhatunk: az egyik fájdalmas, a másik fájdalmatlan. Higgyétek el, nem csekély lelki tusák, hosszú napok, hosszú éjszakák után az utóbbit választottam szerencsétlen népem számára. Ilyeténképpen legalább nem érzi az elkorcsosulás bűntudatát, nem sejti, hogy rövidesen szemfedél borul rá és koporsó. Másíthatatlan elhatározásom tehát, hogy munkámat ezennel egyszer s mindenkorra megszakítom. Majd belepi a por. Csak az fáj, hogy az alvót felriasztottam. Majd elalszik újra – legyintett, és már gyorsabban beszélt, szinte hadart. – Metternich herceggel mindezt közöltem. Ő baráti békét ajánlott. Biztosította a fájdalmatlan halált. Hogy mit míveltek ti, az kizárólag tőletek függ. Sajnálom, hogy idefárasztottalak. Csak ezt óhajtottam értéstekre adni. Más mondanivalóm nincs. Még egy lépést hátrált az ajtó felé, úgyhogy a közte és vendégei között való távolság nagyobbodott az óriási teremben. A szónok elhallgatott. Úgy állt ott, egyedül, távol mindenkitől, elszigetelve komorságába és fekete ruhájába, akár Shakespeare mélakóros alakja, a dán királyfi. Egy pontra bámult, eszelősen. Reszketett a fölindulástól. Hallgatói is reszkettek. Némán hallgatták végig,

anélkül hogy félbeszakították vagy csak egy pisszel is tiltakoztak volna. A némaság most növekedett. Ez a temetés csöndje volt. Döbbenten álltak, gyökeret vert lábbal. Az urak halk eszmecserét folytattak, s közben rá-rásandítottak vendéglátójukra, aki még mindig önmagába süppedve töprengett. Egyesek – félénken – helyeselték az alapgondolatot, csak a kivitel módját kifogásolták. Ismét elnémultak. Hosszú csönd lett. – Gazember – ordította egyszerre valaki –, te gazember – és Széchenyi felé mutogatott –, gazember vagy. Ki volt ez? Wesselényi Miklós volt. Hatalmas öklével úgy rácsapott egy barokk asztalkára, hogy az reccsent. Talpra is ugrott, rohanni kezdett, de feldöntött egy széket. Vak volt. Tapogatódzva botorkált előre, örökre kialudt, világtalan szemeivel, az el nem múló éjszakában, odafelé igyekezve, hol a házigazdát sejtette, hogy nekitámadjon. A többiek lefogták, és csitítgatták. – Gazember – lihegte magánkívül Wesselényi –, gazember. – Honáruló – sipította egy vékony hang. – Fia annak a Ferenc grófnak, aki a Nemzeti Múzeumot alapította? – It's a perfect disgrace – méltatlankodtak a hazafias mágnások. – I can't realize it. – Ist der Stefi verrückt geworden? – C'est très fort. – Mais il est fou.1 Mindenki összevissza beszélt, feléje és egymás felé, a levegőnek és önmagának. – Megtagadta princípiumait. – Hiába, Bécsben született, főhadnagy korában még magyarul se tudott, könyvből tanulta. – Kibújik belőle a német. – Crescence grófné ma se beszél magyarul. – Hát a kamarillának egy nemzetet akarsz szállítani, te spion ordított megint az, aki előbb, az ifjúkori barát, akivel hajdan Franciaországot és Angliát is beutazta. – Csak abban hihetek, hogy elméd megháborodott. Vagy szemfényvesztés volt az egész? Nem te írtad, hogy a nemzet feldicsőülését hordozd minden csepp * Szégyen, gyalázat! – Fölfoghatatlan! – Megbolondult a Stefi! – Ez már túlzás! – De hisz ez bolond!
1

véredben? Most pedig a nemzetet arra buzdítod, hogy adja fel jogát, önállóságát, kiszolgáltatod a reakciónak. Hol a te helyed ezután, aki üdvleldébe akartad helyezni nagyjaink hamvát? Nem, nem, ez a kisded nép nem tunya, csak elhanyagolt, nem élemedett, inkább gyermek még, gyámolításra, istápolásra szorul. Kelet népének egyformán kell küzdeni kelet ellen és keletért, nyugat ellen és nyugatért, akkor feljut a csillagokig. Mi tovább is dolgozunk érette, megyünk elrendeltetett utunkon, ha nélküled, ellened is. Szent reformtörekvéseinket azonban nem adjuk fel soha. Az a hitünk – lásd, ezt te is írtad –, hogy aki néhány gyümölcsfát ültetett életében, az nyugodtabban alszik majd a földben. Isten minket úgy segéljen. – A bitóig és golyóig – mondotta csöndesen, inkább magának valaki: Batthyány Lajos. Percekig morajlott a gyülekezet, majd helyeselve, majd fölháborodva, majd tárgyilagosan vitázva, majd szikrázó gyűlölettel, farkasszemet nézve azzal, aki ott állt az ajtónál, csökönyösen, lemosolyogva az érveket, vállát vonogatva, egyformán rendületlenül. Szeme izzott a bozontos szemöldök alatt, mint csipkebokorban a tűz. Csontos, sárga koponyáján kopogott a szitkok jégesője. Szakadatlan ennen szavait hallotta ezektől a vezérférfiaktól, akikkel évtizedek óta együtt küzdött. A Hitel, Világ és Stadium mondatait fegyverül szögezték ellene. – Ernyedetlenség, türelem, keménység – lángolt Wesselényi, az ékesszólás lendületében. – Nem borzadsz-e, hogy én, a szegény vak ember, ki a budai börtönben vesztettem el szemem világát, látom az utat, és te, te, aki hajdan fényt gyújtottál nekünk a sötétségben, már nem látod? Széchenyi szája ekkor megvonaglott. Most azt hitték, hogy azonnal sírva fakad. De nem ez történt. Könnyedén, világfiasan a terem közepére sietett és elkacagta magát. Sokáig kacagott. Aztán kijelentette, hogy az egész csak tréfa volt. Próbára akarta tenni őket. Egy előre kitervezett komédiát játszott és játszatott el barátaival, s ebből azt a meggyőződést szerezte, hogy érdemes újult erővel dolgoznia ennyi nemes hazafival. Arca kigyulladt a boldogságtól. Inasaival behozatta az ezüst karos gyertyatartókat, mert már sötétedett, s zárt ajtók mögött elkezdődött a tárgyalás, a komoly "barátságos tanácskozmány", mely a késő esti órákba nyúlt belé.

Ennek a históriai mozzanatnak lefolytát a bécsi titkos levéltárban őrzött kémjelentés örökítette meg, melyet még aznap, március 12-én beterjesztettek a kamarillának (3652-3653. iktatószám alatt), de a viharos világpolitikai események miatt csak március 27-én került Ausztria akkori ifjú császára, Ferenc József elé. Tulajdon szememmel láttam a meghívót, Széchenyi aláírásával, s egy penészes, málladozó papírlapon ennek a beszédének irónnal odavetett vázlatát is. Miért mondtam el mindezt ily részletesen? Azért, mert nem tudok nála tömörebbet, megrázóbbat, drámaibbat. Színpadon se játszottak ilyen drámát. De ezt a drámát a történelem színpadán játszották. Nem is játszották, hanem átélték. Mind a két fél egyformán élte át. Amelyiket ugrattak, éppúgy, mint az ugrató. Hogy az ugrató valóban ugrató volt-e, annak eldöntésére nem vállalkozhatom, ennélfogva ezt nem firtatom. Ha nem volt ugrató, akkor annál tiszteletreméltóbb a hite, hogy ennyi kétség közepette hinni, alkotni tudott. Ha valóban ugrató volt és ezúttal csakugyan színészkedett, akkor élménye éppoly élmény, mint ellenkező esetben. Minden tréfa a gondolatunk, az érzésünk lepattanó szilánkja, mely szervesen hozzátartozik. Minden játék egy elvetélt cselekedet. Bármiként is van, ez a jelenet oly mély, oly megindító, mint Hamlet monológja: a "lenni vagy nem lenni". Nem egy ember nevében mondották el, hanem milliók és milliók nevében. Az, aki elmondotta, az saját kétségeit jelenetezte. Nem is magánbeszéd ez, hanem valami csodálatos, sok szólamú dallam, szeszélyesen, gazdagon, végzetesen hangszerelve. Ez a magyar "lenni vagy nem lenni". Kosztolányi Dezső 1930

..MERRE ZÚGNAK HABJAI TISZÁNAK, DUNÁNAK

KÖLCSEY FERENC

HIMNUSZ

Isten, áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Balsors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e nép A múltat s jövendőt! Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére; S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának. Értünk Kúnság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.

Haj, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben; Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk. Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad, Szép hazám, kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre! Bújt az üldözött, s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett, s nem lelé Honját a hazában. Bércre hág, és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger felette. Vár állott: most kőhalom; Kedv s öröm röpkedtek: Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből!

Szánd meg, isten, a magyart, Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. Balsors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e nép A multat s jövendőt!

HA IGAZ, hogy a szépségnek természete a különbféleségben (mely a dolognak sokaságában s változásában van) és az egyeztetésben áll, Magyarország természeti állapotjára nézve, különbféle tekintetben, akár a végtelen hegyeknek, akár a számtalan folyóknak egyeztetését, akár a természet ajándékainak sokféleségét, jóságát és sokaságát nézzük, oly szép Egyet s Egészet tészen, melynek mása egész Európában nincs, vagy tán az egész világon is nehéz volna találni hasonlót. Tudniillik a felséges Kárpát a Dunán túl lévő hegyekkel csaknem az egész országnak határjait koszorúformára körülfutván, azon számtalan nagyobb, kisebb, különbféle formájú, állású, tulajdonságú hegyeket, melyekkel sűrűn meg van hintve a felső, napkeleti és napnyugoti Magyarország, öblös kebelében öszvefoglalja. Ezen öszvefűzött hegyek mintegy harminchárom magyar vármegyékre terjednek el, s szebbnél szebb, hol tágasabb, hol keskenyebb völgyeket formálnak, melyeket apróbb-nagyobb folyók elevenítenek, és virágzó rétek, termő szántóföldek, szép gyümölcsökkel bővelkedő kertek és az embereknek számos lakhelyeik ékesítenek. [...] Hogy nemcsak a hegyeknek drága és elkerülhetetlen kincseivel, ásványokkal s egészséges borokkal, hanem az élelemre szükséges gabonával s más termésekkel is bővelkedjen ezen áldott földnek szerencsés lakosa, egy ezer négyszögmérföldnél nagyobb térséget terjesztett ki a természet a Tisza és Duna körül, Huszt és Eszék, Vác és Újvidék, Légrád és Újpalánka, a Balaton és Nagyvárad között. Ezen térségtől egy kisebb, de mégis tágas sík mezőt választanak el azon hegyek, amelyek a Dunántúl a Stájer határától, Dobrától napkelet-éjszak felé nyúlnak Pilisig. Ezen hegyek és a Fertő tava, a barsi, nyitrai és pozsonyi, végtére a sopronyi és Vas vármegyei hegyek (Léva, Pozsony és Szentgotthárd) közt az említett térség

Bars, Komárom, Nyitra, Győr és Pozsony vármegyéknek egy részén, az egész Csallóközön és Moson vármegyén, végtére Soprony és Vas vármegyének egy részén terjed el kétszáz négyszögmérföldre. – Valamint egy szép festett képen az eleven színek változnak a homályos árnyékkal, úgy ezen két nagy táblán is különbséget, jót, rosszat, szépet, rútat öszvefoglalt a természet. A szép folyóvizek körül sárvizek, vízerek, mocsárok vannak; a legtermékenyebb szántóföldek és rétek szomszédságában terméketlen s minden vegetáció nélkül lévő homokos földek, puszták terjednek több mérföldnyi messzeségre; itt szép erdők, szőlőskertek gyönyörködtetik a vándorlónak szemeit, amott elláthatatlan nádasok és kákák szakasztják félben a nagy síkságnak unalmas egyformaságát. Így a csudálatos munkálódó természet mesterséges és kedvező kézzel öszvehúzott Magyarországnak szűk határai közé mindenféle formákat, melyek az egész világon elszórva találtatnak. Itt láthatod Helvéciának az egeket érő kőszikláit; a gazdag Mexikónak arany-ezüst hegyeit; a déli Amerikának elláthatatlan térségeit; Almás völgyében, a Balaton körűl s számtalan más helyeken Olaszországnak s Tempe völgyének kellemetességeit; Szibériának és Grönlandiának durvaságát; Zemblának örökké való havait; Afrikának olvasztó hévségét; Egyiptomnak termékeny földjeit; Lüneburgnak terméketlenségét s Szaharának homoktengereit; a szép tavakban az elláthatatlan tengernek képét – minden rendkívül való módon s csudálkozásra méltó formákban. Magda Pál 1819 PESTET ELHAGYJA a Vándor, s az alacsony homokemelkedések lassankint enyésznek, itt-ott még egy erdőcskében akad föl az utas pillanata, de hamar ezek is eltűnnek, s egy határtalan zöld lap terül az ember előtt, s egy különös érzet fogja el lelkét, mely az élet minden korlátait lerázni látszik. Hiszen itt ő a legmagasabb pont, s ha itt-ott egy falu, egy magányos csárda vagy tanya, magas gyümölcsfáktól árnyazott szőlő vagy egy alacsony határdomb kitűnnek az általános lapályból, ez semmi

lenyomót sem éreztet az emberrel, mert a csekély dombocska nem éppen úgy ön s embertársai műve-e, mint a magas templomtorony? Nem maga ültette-e a fákat, hogy őt gyümölcsökkel táplálják? Így tova minden azt hirdeti az embernek, hogy ő a földnek ura, mely csak azért terül el lábai alatt, hogy fölszántsa, élelmet teremni kényszerítse, s dobogó ménjével rajta elvágtasson. Maga fölött csak az eget látja tündöklő napjával kék messzeségben, melyhez föl az áhítatos kebel fohászai szállnak, melytől le áldást és boldogítását várja. S a tájnak ezen lélekemelő – úgyszólván klasszikai – egyszerűsége mindig magára téríti vissza az embert, mint a mérhetlen föld legnevezetesebb pontjára. Akadtak a hegyi tájaknak számtalan magasztalói; utazók, művészek, költők versenygenek dicsőítésökben, Matthisson, Salis és sok mások énekelik a svejci jéghavasok felségét; de akadt-e egy, ki csak egy sorral is emelte volna ki Alföldünk nem kisebb sajátságait; azonban ide nem is elég matthissoni lágy érzet, ide egy gazdag kebel való, mely Shakespeare-i tűzzel, önlelkéből tudja mindazt kilobogtatni, amit tárgya dicséretére elzeng. Az Raphaelként tudjon az egyszerű vászonra elragadó bájú lényeket önteni; mert itt, hol az ember nagyságát semmi sem korlátolja, amit teremt, az is ezen szabad nagysághoz illő legyen. [...] ... az egész vidék s főleg puszta részei magasabb érzetű lélekben mint egy költői gondolat tűnik fel, melynek itt-ott egy nádas mocsár, egy elvágtató csikós, egy legelő nyáj, egy magas gémű kút s az elkülönzött tanya vagy csárda epizódjai. Amott merően ül a sas, nem messziről egy juhász bundájába burkolt ülő parasztnak véli, de fölemelkedik lassan s mindig nevekedő sebességgel szélesre feszíti szárnyait, és felhő magasában inkább érzi méltóságát, mert csak ő s a nap, mely felé küzd, tüntetik ki magokat a környéken. S midőn már a déli forróság sugarai a földet fölhevíték, leszáll a délibába, ezen sajátnemű tünemény, melyhez hasonlót csak Reggio mutathat a fata morganában, s a kelet légtünetiben. Ez, mint nemzetünk, oly idegen Európában, s hajlandó lehetne a magyar vélni, hogy Árpádot követte Ázsia sivatagjairól a Tiszához. A természet költővé változik, s a legtermékenyebb tájakat egy határtalan tóval látszik elborítani, melynek ezüst habjai fákat, asztagokat, helységeket tükröznek vissza, s az egész csak egy játszi tünemény, mint a

fantázia hajnalálmai, mindig távozva az üldöző előtt. Ezen szép természeti jelenet úgy leng a vidék egyidomú valóságába, mint életünkbe a szépítő poézis. Lassan borul el az éjszaka, s a nap végső sugarai is mindenfelé láthatók, az ég csillagai testvérileg tetszenek a föld felé hajlani, ott, hol az a látkör messze határain lakunkkal összeforrad; s mintegy üdvözletökre a síkon számtalan tüzek támadnak, világukkal még inkább nevelők a komoly, de nem borzasztó sötétet. Ezen tüzeket a szabad ég alatt tanyázó pórnép gyújtja, általok igen nevelve hazájok eredetiségét. Gyakran örvendve tekint feléjök a vándor, s csak néhány száz lépésnyire vélvén, föl akarja keresni, de már egy órát is haladt, s a kisded láng, mint egy csalóka tündér, még nem nagyobbodik, nem közeledik. Míg a hajnal első pirulása új világot önt el, s csak a mérföldnyi szántóföldek kalászai ragyogtatják vissza, ilyenkor ellebeg fölöttük a hajnali szél, maga előtt hajtva a nap sugarait, s az egész vidék egy tengerré válik, mely fényes sárga hullámokban haboztatja a kalászok fejeit. Az utas halad a haladó nappal, más tárgyak foglalják el lelkét, más vidékekbe jő, de mindig édesen fognak emlékezetében feltűnni a termékeny Alföld áldott vidékei. Hol kalászok tengerében, Hullám-hányó aranyképen Sárga habban ing a föld: Ott az ember oly szabad, Mint a fényes égi nap; Mint a tájék, mely' határa Csak az égnek kék sugára. Gaál József 1836 HORTOBÁGY, DICSŐ RÓNASÁG, te vagy az isten homloka. Megállok közepeden s körültekintek oly elragadtatással, milyet nem érez a svejci az Alpeseken, milyet csak a beduin érez Arábia sivatagjaiban. Milyen szabadon lélekzem, mint tágul keblem! Mennyivel hosszabb utat tesz itt a nap, mint máshol! Megmérhet-

len a láthatár, s olyan, mint egy kerek asztal, beborítva az ég világoskék üvegharangjával, melyet egy felhőcske sem homályosít. Gyönyörű tavaszi nap van. Az útfélen itt-ott egy-egy pacsirta emelkedik fölfelé dalán, mint fonalán a pók. Néhány lépésnyire az úttól csillog egy kis tó, szélén sötétzöld káka és világoszöld sás; mellette bíbicek nyargalásznak búbos fejeikkel, s a tó közepén nagyokat lép hosszú, piros lábaival a melankólikus gólya. Egy dűlőföldnyire legel a gulya; hosszú botjára támaszkodva áll mögötte a gulyás és megemeli előttünk kalapját, nem szolgaiságból, mint a felföldi német és tót, hanem emberségből, mint magyarhoz illik. Mik azok a T alakúak ott a távolban? azok elszórt gémeskútak, de oly messze vannak már, hogy karcsú ostorfáik nem látszanak. Amott a látkör peremén a hortobágyi csárda, de nem a földön, hanem az égen ... oda emelte föl a délibáb. A csárda mellett a ménes, szinte a levegőben, mintha egy elfáradt darucsoport szállana. Kedves délibáb! úgy tartja ölében a tárgyakat, mint gyermekeit az anya. Némán, merengve űl az ősnyugalom e térségen, mint tűzhelye mellett karszékében a százéves aggastyán, ki az élet zajos napjait zajtalan szívvel gondolja át. Mily egyszerű a puszta és mégis mily fönséges! de lehet-e fönséges, ami nem egyszerű? Petőfi Sándor 1847 A HEGY MAGÁNYOSAN emelkedik fel, több szárnyai között Tokajnak háta megett. Szárnyai délre és északra négy-öt mérföldnyire terjednek; a többi része a Zemplén vármegyei hegyekkel északtól délnek a bezdédi hegyek (Carpathus) egy láncolatját teszik. Csúcsa terméketlen, azért is a lakosoktól a hegy Kopasztetőnek neveztetik; derekáról pedig a gazdag szőlőtőkék szinte a városig nyúlnak alá. […] Ez a hegy teszi tehát Tokajt az egész világon oly esmeretessé, hogy Szerdahelyi kételkedik: ha

vajon lehetne-é a föld kerekségén oly nemzet, mely Tokajt legalább nevéről nem esmerné boráért? [...] Nevezetesebb nemei a tokaji szőlőknek: gohér, mely leghamarabb érik és igen édes. Furmint, király-édes, muskatály, hárslevelű, petrezselyem szőlő, balafánt, purcsin, rózsa, kecskecsecsű, polyhos, leginkább a szőlőkben terem és asztali bort bőven ereszt magából. A furmint legalkalmatosabb az úgynevezett aszúszőlő-bor csinálására, mely hogy tökéletes legyen, szükség, hogy a lágyító eső megért korában héját felfakassza vagy legalább meggyengítse, a nap heve megaszalja, és a dér megcsípje. A szőlőszemeken termett arany cseppek a tisztelendő régiségtől valóságos aranynak tartattak, de ez ma már csak a mesék közé tartozik. Az aszúszőlővel való bánás 1650 körül jött divatba. A tokaji boroknak esztendei termését tízezer akóra lehet tenni, de némely bő esztendőkben, úgymint 1812-ben sokkal többre. Spech Lajos 1823 MINTEGY JÓ REMÉNY FOKA, úgy tűnik fel Szabolcs úntasztó síkja s homokos lapályin nőtt nyírjesi megett Szatmár, melynek iszapos téreit keletről és kelet-délről gyönyörű hegyláncazatok gruppjai kerítik. Bájolóbb a hegyes-völgyes vidék, de hasznosabb a sík; szerencse pedig, hol mindkettő egyesítve van, hol a vad bérceket mosolygó sík terület váltogatja, hol hegyeket völgyek, folyók s gabona lengési alatt ingó dombok messze elnyúló domborodási övedzenek; s ha majd ismét felhágván a szomszéd hegyre letekintesz, mintegy elődbe varázsolva látsz egy más világot, mely láthatárodat a láthatatlanba látszik kiterjeszteni. Itt erős tölgyek, suttyogó levelű nyár s topolyfák hintenek oldalt enyhítő árnyékot; s amott a sűrűen apró vízesések törnek át, majd lejjebb a cserésben fülmilék énekétől visszhangzó boltozott lombok nyitnak ösvényt egy kígyódzó patak nyargalta völgyre. A szép és gazdag Szatmárban a buja, búzát termő síkokat, a szinte kis fát ábrázoló magosságú s szokatlan vastagságra nőtt kukoricás táblák, majd ezeket egy-egy kis erdőt formáló lankák, gyümölcsösök fedik váltogatva. A szőke Szamos amott vészes, de

gyakran nílusi termékenységet hozó gazdag folyamiban bőkezűleg hömpölyögteti jóízű, szálkátlan kecsegéit s más több fajta halait keleti hegyei közt nyíló szorosán át a megye alsó téresebb vidékire. Szatmárnak a nagyvilág elfajúlt városiságit nem esmért csendes, békes lakosi megelégesznek a természet egyszerű örömivel. Számos halászó csoportok csónakjai terítik fűlt nyáron át a halkal suhanó Szamos tetejét; s az izzadt halász ilyenkor a gyümölcsös fák hűs boltozati alatt keres enyhet, míg azonközben a más oldalon egy csoport vadász átszáll, s a túlpart alatt elnyúló rengeteg nádasokban gödények egyhangú bömbölésök beljebb csalogatási közben hajhássza a szárnyas sereget, mely a metsző nádas csörgésitől felriadva levegőbe reppen, s repülésével meghomályosítja a napot, s egy lövésre szétfut a mérhetetlen levegő üregébe, mint szétrepülnek az apró felhők a nap sugára egy kipattanására. Majd ismét a hívesedő estendelen egész háznépeket szemlélhetni barátjaik társaságában amaz erdők módjára elterjedt lankákba kisietni, hol az édes gyümölcsökkel terhes agg fák egybeszőtt hűvösében a barátság s csendes öröm fűszerezte ozsonnáját gyepszőnyegen, nomádi érzések közt végezi a kis társaság. […] Szatmár vármegyének felső vagy keleti részét hegyek kerítik, melyeken becsületes jó asztali bor termesztetik, s belsejekben az arany s más ércnek még némely maradványi is találtatnak; apró keskeny völgyeit kies patakok csergése kellemesíti. […] Megállni az első dombon, végignézni Szatmár felé a tölgyes allén s a köröskörül óriás módra feltűnt hegyeket, bérceket, mint nemkülönben nyugot és északra a látkörrel együtt végződő gazdag síkságot látni elterülni: oly dicső látás, mely egyetlen a maga nemében. A hegynek alját aprós cserjék s szántóföldek lepik; völgyein szép, rétséggel elegyes úgynevezett lankák terjednek el, s ezek már azon gyümölcsösök, melyek a Szamos partja mentiben s egyébütt is szinte szakadatlanul folyó gyümölcserdőket formálván Szatmár vármegye kincses társainak tartathatnak, úgymint melyekből csergedez kimeríthetetlen bőségű égett itala, a szatmári híres szilvapálinka. [. . . ] ... a tüzes nyár kifőzte termésekkel terhes fák, melyeknek kedveskedő terhök alatt szinte a locskoló habokban ferdő gyümölcseik csalogatva kínálkoznak; vadszőlővel s barátságos komlóval

körülszőtt gallyaik közül irigy levelek takarta piruló almák, sárgálló körtvélyek s kékes szilvák mosolygva integetik magok felé a szüretelő háznépet. Amott a part fatövekkel benőtt oldalában kivágott lombos gyepágyakon megelégedve tanyázó öregek a terebély fák lúgasokat formált árnyéka alatt örömélve követik szemeikkel a fától fához futkosó gyermeksereget. Itt, a töveket locskoló víz léptetve suhanó folyamiban más csoport ferdik s kapdossa a lepotyogó gyümölcsöt, mellyel a gyökereket öntözhető folyónak adózni látszik a háládatos természet. Halászy József 1831 MINŐ BÉRCÓRIÁSOK jobbra és balra! Legmagasb csúcsaik fellegekbe borítva, hasadékaikban tündöklő hó és jég, mely vagy soha, vagy csak melegebb évek rákhavaiban tűnik el. Jobbra a Kastenberg, balra a gerlachi csúcs szeszélyes alakú gerincei! Az elszilajúlt képzelődés várakat s őrtornyokat és gigászok harcait láttata velem, kik e bérceken vetve meg erős talpaikat, sziklákra sziklákat emelnek s egeket rombolnak. – Érzéseink elvadultak e vad, kietlen környezetben; örömünkre szolgált szikladarabokat lökni le a bércgerincen, melyek dörögve s minden kisebb tömeget magokkal sodorva, rémes ugrásokkal, elzúzva s töredezve rohantak a bércfenékre. Végre, reggeli hat órától késő délig tartó részint lovaglás, részint gyalog mászás után, a meredek hegyoldalról felbukkantunk a 6500 láb magasságú tetőre, mely "lengyel taréjnak" neveztetik, s két (magyar és gács) ország völgyeit mutatja a szemnek. A hegy alatt, a már Galíciához tartozó nagy jeges tavat, melyet még most is egészen fagy borított, s a Kárpátok messzire nyúló lábait s azokon túl Galícia térségét pillantók meg. Felejtve lőn minden fáradság, haza- s emberbaráti tósztok hangzottak ajkainkról. Éjszaki szél lengette hajszálainkat e kopár tanyáján örök fuvalmaknak, s úgy tetszett, egy éjszaki szomszéd nemzet sohajtásait hozó füleinkbe. S míg ez éjszaki szél hárfája egy szerencsétlen vitéz nép emlékezetét költé fel lelkeinkben, iszonyodván fordulónk dél felé, vigasztalást s meleg napfényt keresők. S a kedves magyar haza zöldellő, vidám

rétjein futott végig felderengő tekintetünk, melyek a déli nap aranysugáraiban fürdöttek. Háttéren a Kralova hola kék erdei, idébb a Poprád-völgy egy része, apró falvai tornyaival s a gerlachfalvi fehérítők kivont vásznainak ezüst szalagjai, s még közelebb a völgyszorosban a bércek kristályszeme, a Hosszú-tó, melynek kék víztükre rózsazománccal látszik beszegve. A természet legnagyobb orvos, biztos szent menedék az élet fájdalmai előtt! Kibékülénk a sorssal, mely ellen előbb zúgni kelt kedvünk, s nem a múlt gyászképeit, hanem szép jövő aranyálmait látók már; nem haldokló nemzetek jaját s balti hajótörők sikoltásait hozá többé a szél füleinkbe, hanem egy vigasztaló hangot a szomszéd égből: "A szabadság halhatatlan". Tóth Lőrinc 1840 ÁFONYÁT, az Alpoknak ezen ízletes gyümölcsét szedegetve s az éltető, élenydús léget egész tüdővel szíva léptettünk fennebb, fennebb, míg pontban öt órakor a Hargita legmagasabb ormán, a Galusa-tetőnek csúcsán voltunk. Egy csomó trachytszikla, széthányt gúlának tömegeként, annak éppen tetőpontján van összehalmozva, mi azok közé helyezkedtünk el az itt őrökké lengedező szél ellen fedezendők magunkat, s ezen 5573 láb magas sziklapáholyból bámultunk el azon nagyszerű s leírhatlan körlátványon, mely innen feltárult előttünk. Azt elbámulni, annak mindenható nagyszerűségét felfogni inkább tudám, mint leírni, mint a szókifejezésnek gyenge ecsetével azt lefesteni; azért legfelebb silány körvonalazás az, mit itt nyújtok. Nyugatra egész Erdélynek hullámzatosan egymás fölé rétegelülő hegyláncolatai, melyek felett a lehanyatlásához közelgő napnak rézsútos sugarai aranyos sugárfátyolt szőttek; túl ezen fokozatosan emelkedő, ezen a folyók ragyogó vonalától elválasztott, ezen egymást keresztül-kasul szelő s mégis szerves összefüggésben levő hegysorokon, a nyugati Kárpátoknak a távol fantasztikus színezetében derengő láncolata tűnt fel, roppant sziklatömeg, mely minden tömörsége mellett is leheletszerű lengő tüneménynek, az ég ezüsttel eredzett szép csipkeszegélyének tetszett. És ha figyelmesebben részletezém azt, felismerhetém azoknak

minden egyes csúcsait a Retyezáttól kezdve fel az aranyosszéki Székelykőig, mely a Székelyföld ezen távoli gyarmatának dicsőségét őrző sziklagúlájaként emelkedett ott fel, várrom koszorúzta magas csúcsával, legalább léttani összefüggésben lévén az anya Székelyföld ős havasával, a minden havasaink közt legnemesebb kiadású Hargitával; láthatók a székely dicsőség e sziklaemléke közelében a tordai hasadék bámulatos hegyszelvényét, a topánfalvi, gyalui és szilágyi havasok elnyúló sorát egészen az északnyugoti szögletben pompálkodó Ciblesig. Ez volt ez oldalnak nagyszerű háttere, azzal összhangzatosan szép előtérben pedig egész Udvarhelyszéknek madártávlati képe terült el. Északra a Hargitát Gyergyó hegyeivel egybekötő Osztoros, Csudálatoskő és a kopasz Tárhavas, melyekkel egyenes szögletben ütközik össze a Maros és Olt vízválasztó hegyláncolata, a FeketeRez, a Hargitával versenyző Délhegy és Küküllő tőmező, vagyis azon hegyláncolat, honnan Erdély négy királyfolyója: a Maros, Olt és két Küküllő fölbuzog. És ott a Délhegy és Fekete-Rez közti hegynyakon, a hősi csaták emlékével díszített Gerécesen át feltűnt Gyergyó egyik szöglete, a szárhegyi kolostorral és a Kelemenhavas azúrkék színbe burkolt büszke kilenc csúcsával. S mily gyönyörű, mily pompás volt a keleti tájnak kiindulási pontja, vagyis a márvány fejérségű mészkősziklák azon nagyszerű zöme, mely Szentdomokos tájékán mintegy hatásvadászólag összetömbösült. Az egymással szépség- és nagyságban versenyző NagyHagymás és Tarkő és e kettő között díszgúlaként felszökellő Eggyeskő, idább a szomorú emlékű Pásztorbükke felett a gyimesi szorosnak roppant sziklafalzata, a fogrovátkos sziklagerinccel tetőzött Naskalát, Bodorvész és a határszélnél őrködő Apahavas. Ezekkel összefüggve pedig a honunk védfalaként elnyúló keleti Kárpátok, ősapjokkal, a vészes leheletű (szele oly romboló, mint a Nemere Háromszéken) Bordahavassal. Az ezen csak futólag körvonaloztam nagyszerű havas-keretben foglalt Csík pedig ott terült el közvetlen alattunk, az ős Hargitának meredeken lehanyatló keleti alján, ott lapul el a virgonc Olt átfuttatta gyönyörű térség, melyet a hegyeknek két helyt való előszökellése három egymást követő kerekded térre oszt; a zsögödi szoros, mely Alcsíkot választja el Felcsíktól; fennebb a Naskalátból

lenyúló Kőd, mely Rákosnál alkot ilyen zárgátot. Szép e tér magában is, miként az a teremtő kezéből kikerült, de mennyire felékesíté s kidíszíté azt az embernek alkotó, szorgalmas keze! A fenyves koszorúba foglalt szép téren ott látjuk a művelet alatt lévő földnek roppant rakműhez2 hasonlítható sokszínű kockáit, s azok közt a szeszélyes egybefüggésben elhelyezett faluknak tarka vegyületét. Szentdomokostól le Rákosig nyolc egymással összeépülő falu hosszú sora nyúlik le északról délnek, mellyel másik csaknem összeépült öt falunak keletről délnek nyúló vonala szögellik össze, együttesen egy roppant három mérföldet beölelő Let írva le. Fejérlő templomaikkal, zöldellő kertek lombjai közé helyezett többszínű házaikkal hasonlítva egy, a szép térségen megtörve elnyújtott virágfüzérhez. És hogy a természet és az ember összhangzatos működésének hatása, a tenyészet, a béke és szabadság áldásai által felékített táj jótékony harmóniája zavarva légyen, ott van az egybeszögellésnél a gyászos emlékű Madéfalva, mint ezen összhangzásnak, az ember és természetnek ezen jótékony szövetkezéséből eredő szabadságnak és a szabadságban fellelhető boldogság felforgatójának, a zsarnokságnak intő, véres ujja. Madéfalva ártatlanok vérével megmosott szent temetője a székelynek. Orbán Balázs 1868 VANNAK NAGYSZERŰBB, pompásabb, elragadóbb látmányok Erdély tájai közt, de oly magasztos alig lehet több, mint a Szent Anna tava. A legrégibb időktől a legújabbig szüntelen vallásos eszmék Sionköde lebegett e táj fölött, ez volt a rajongók, az ihlettek Libanonja; ami Izráelnek az Olajfák hegye, a hindunak a gangeszi szent völgy, az északi skandinávnak az Igdrazill árnyéka alatti magány s a hellén költészet arany árnyképeinek a Tempe, az Erdélynek a Szent Anna tava. Amint a tusnádi regényes fürdők jóltevő nimfájától búcsút ve2

* mozaik

szünk, balra napkelet felé óriási bércek birodalma terjeszkedik elénk, melynek utolsó pontjai messze Kézdivásárhelynél végződnek. A térkép nem mutat e helyen sem falvat, sem majort; ősrengeteggel koszorúzott hegyek feküsznek egymáson, miket mindkét felől elkerül az országút, vadászösvényeknek hagyva az ősvadont, mely most járatlanabb, mint volt ezelőtt kilencszáz évvel, mikor még azoknak a váraknak urai éltek, miken most az a vad fa terem, melyet a vihar vet s a vihar tép le. Egyikén e vadon ösvényeknek megindulva, két meredek bérc között haladunk szüntelen felfelé, miknek aljában tajtékzó hegyi folyam tombolt; szédület letekinteni rá. Félóra múlva elhagynak bennünket a szelídebb éghajlati fák, a bükk és tölgy, s kezdődik a fenyvesek országa. Óriási szálfák nőnek elő a szirt meredekéből, földig eresztve sötétzöld lombpalástjukat, s ott, hol a sötétzöld a földet éri, körülnőve kék havasi nefelejccsel; mindig odább, mindig feljebb még vadonabb lesz a vidék, emberi kéz soha nem irtja itt a fát, amint a Nemere szele töveikből kifacsarva egymásra döngette a roppant faderekakat, azon módon ott rohadnak, benőve futóvirággal és csodaalakú gombákkal; egy-egy roppant szálfa keresztülbukott a hegyvágáson, s míg töve az egyik hegyormon maradt, hegye a másik hegy ormára feküdt, s úgy képez veszélyes hidat az üvöltő hegyi folyam felett. […] Végre, mintegy négyezer lábnyi magasba kapaszkodva fel, sík tér nyílik meg előttünk, mintha egyenesre vágták volna a hegy tetejét, s egy lapály tűnik elénk, melynek első látásra oly szomorú, oly aggasztó tekintete van, hogy az ember megdöbben, maga sem tudja, miért. Az egész tért valami zöldesbarna sűrű moha fedi, melyből csoportonként állnak elő a csáténemű sötétzöld füvek zsombékjai, az áfonya és medveszőlő itt-ott berkeket képez, melyekből húszharminc lépésnyire áll ki egy-egy csenevésző szomorú lucfenyő. A helyt hívja a köznép Kokojcásnak, és azon aggály, azon borzalom, mely az első tekintetre meglepi az embert, közös minden emberrel, minden állattal, mert e hely halálos veszély helye: alatta feneketlen víz van, ha ember vagy állat ez ingadozó mohos felszínre lép, a moha lesüpped alatta, és őt elnyelik az ismeretlen szövevények. Ösztönszerű irtózattal haladtunk végig ez átkozott

hely partján, s midőn a fölötte álló hegytetőre jutva még egyszer visszatekinténk rá, tündéri látvány állt viszont előttünk: kétháromszáz apróbb-nagyobb gömbölyű tengerszem, mint megannyi csillag ragyog a veszélyes bérci ingoványon, miknek hatása leírhatatlan. Az ember a tündéreket véli látni, kik tengerszemekből feljőnek, hogy a halandót a vészes síkra csalják. E bércen túl fekszik a Szent Anna tó. Háromezer lábnyi magasban a tengerszint felett, köröskörül ezerkétszáz lábnyira feljebb emelkedő bércek által képzett medencében, vad erdők árnyában terül egy gömbölyű, nagyszerű tengerszem, melynek körülete egy negyedrész mérföldet meghalad. Sima tükörlapja sötétzöld a belenéző erdős bércektől, a legnagyobb vihar sem ingatja azt meg, hab sem fordul rajt. A körülfekvő bércek ide forduló oldalát cser és bükk fedi, míg a tó partján körül roppant fenyők emelkednek, mintegy sötét rámába fogva az ércvilágú vízlapot. [...] Ezalatt fenn a havasi hegytetőn megszólal a méla pásztorkürt elragadó hangja, a lélek gyönyörtül áradoz e fájdalmas édes zenétől, melynek ugyanoly csodás hatása van, mint a harangszónak; míg ez istent imádni hív, amaz hazát imádni készt, hogy arccal borulsz a földre, és sírsz, és nem bírsz megválni attól. Jókai Mór 1853 MUNKAFÁRADT EMBER, ha a Balaton víztükrét meglátja, új életkedvet érez ereiben csörgedezni. A tenger, igaz, nagyobbszerű látvány, de komolysága miatt, ha kereskedői szempontból nem is, sok más tekintetben bizony nem egy nagyobb tó kelleme mögött áll, úgyhogy nyári lakhelynek – még kérdés – nem ér-e fel egy kies tó szelíd s kivált művelt partja mindazzal, mit a zordon tenger közelléte ajánlhat. Ámde kérdem, mit vesztene a Balaton, ha vagy egy öllel lejjebb szállíttatnék? Egy kissé keskenyülne, igaz; de ez volna az egész veszteség, midőn másrészrül szántóföldet nyernének mocsár helyett az illető tulajdonosok; jobb levegőt s ekképp kevesebb hideglelést a parti lakosok; fölötte kellemes helyzeteket nyári lakokra – az ősiség módosításával – mindazok, kik például

Budapest hőség- s poraibul menekülve, nem bírnak urodalmakkal, de azért mégis szeretnek és akarnak is részesülni, pedig saját telkeiken és saját falaik közt, a mezei élet kellemeiben. S erre mennyire lenne alkalmas a mocsáribul kitisztult, Budapesttel szorosabb és könnyebb összeköttetésbe tett Balaton! Széchenyi István 1846 A SZIGLIGETI ÖBÖL mosolyog előttem. Legnagyobb öble a Balatonnak. Badacsony félszigetként dől rá a Balatonra. Napkelet felé, ahol megálltam a meszesgyöröki fokon, egy helyütt Badacsony zárja el a messzelátást. Bal felől nyúlik be a szigligeti öböl messze mélyen félmérföldnyi távolságra. Az öbölre völgy nyílik. A Lesence és Tapolca patakok völgye. Amaz az öböl közepén, emez Szigliget mellett ömleszti malomhajtó, dalteremtő vizeit a Balatonba. Mögöttem egy fekete hegylánc, föl egyenesen észak felé, Sümeg felé, az uzsai völgy felé. Ez a Feketehegy és Sárkányerdő. Oldala tele falvakkal, a falvak közt csárdák, puszták, tanyaépületek, malmok fehérlenek. E hegylánc a Lesence-völgy és szigligeti öböl napnyugati oldala. Fönt északon a Haláp hegye zárja el a látást. A föld alatti örök tüzek alkották meg ezt a hegyet is. E hegy is kúp, mint testvérjei, mintha ez is egyedül állana a síkon. De csúcsa egyenesre van lemetszve, mintha isten keze ollóval nyeste volna egyenesre. Több testvérje nincs is ezen a vidéken. Egyetlen ikertestvére messze szakadt tőle, a Kemenesaljára. Ez a Ság hegye, de ide most nem látszik. A Lesence-völgynek és szigligeti öbölnek nyugoti oldala leírhatatlan. Száz költőnek száz dala se tudja szépségeit elszámlálni. Hacsak festő és szobrász nem jön segítségére. És még az se elég. Lélek kell ide, mely érezni tud és rajongani, s minden ízében magyar. Ott áll Szentgyörgy hegye. Néma méltósággal, fenséges nyugalommal. Ez is kúp. Ez is tűzhányó volt millió év előtt. Hatalmas vállain duzzadnak az izmok. Minden izomduzzadás óriási sziklagombolyag. Az egész hegy mégis kerek, valami csodálatos szerszámmal simára, gömbölyűre faragta az alkotás. Nem is hegy ez, hanem szobormű. Két élő testvére van. Az egyik itt előttem a

Badacsony, a másik fönt Veszprém megye nyugoti síkján a Somlyó. A három testvér közül melyik a legszebb, ki tudná azt megmondani? Szentgyörgy hegyén kisded falvak. Valamennyinek ide látszik tornya, minden toronynak hozzám búg el esti harangszava. Harminchat falunak harangszavát hozza el hozzám a mély csöndben a lengedező keleti szellő. Áhítat, fohász, imádság lepi meg a lelket. A lány szerelmének dala is gyönyör. Hozzám isten szerelmének dala zeng a harangok szavában. Ahol állok: Szentgyörgy hegye elzárja előlem Csobánc várának és Hegyesd várának omladékait, de a harangok szavában s a nyugvó nap visszavert fényében én azokat is érzem. Előttem Szigliget erdős csúcsai. Kisded csúcsok. De egyik fölött ott áll a régi vár romja, tört falak, omló tornyok, záratlan folyosók tömkelege. Úgy áll ott a várrom, mint öreg király fején korhadt koronája. Ajtónak, ablaknak nyílásán áttör a nap fénye, s az a fény a távolból mintha drágaköve volna a koronának. [.. . ] Szigliget mögött a gulácsi és tóti hegycsúcsokon rezg még az esti napsugár. Kerek halmok meredek oldallal, éles, hegyes csúccsal. Puszták, kopárak, legelőnek is soványak, se szőlő, se erdő, se hajlék oldalukon. De alkatuk csodálatos; egészen olyan, mint az egyiptomi piramisé. Kotlóstyúk mellett csirkéi: úgy állnak az öreg Badacsony mellett ez ifjú sziklakúpok. Fönt a magasban északkelet felé a veszprémi Bakony sötét, erdős ormai zárják be a messzelátás határait. De Badacsony mellett továbbsiklik szemünk s eljut Tihanynak kék vonaláig, s keletről és délről Somogy megye száz falutornya fordítja felénk mosolygó fehér arcát. A boglári és fonyódi halmokon egy pillanatig se tud megállni többé tekintetünk. Mit keressünk ott ezen túl, ha már előttünk áll Badacsony vidékének tündérországa? Sohasem felejtem el azt a pillanatot, amikor én ezt a tündérországot először megláttam. A györöki majornál még csak a Balaton ezüstös arca állt előttem. A majorbeli kutyák ránk estek s duhajkodó ugatással ijesztgettek. Elkísértek majd egy dűlőföldnyire. Kőhajigálással ingereltem őket, hogy minél tovább kísérjenek. Sejtelmem se volt arról, minő szépségek tárulnak elém. Alig vettem észre az útnak éjszakra

hajlását. Egyszerre előre nézek, s egész végtelenségében előttem áll a csodálatos szépségek gyűjteménye. Mi ez? Megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Valami önkénytelen kiáltás jött ajakamra. Azután néztem, néztem, mereven néztem. Lelkemet bámulás, gyönyör, ihlet, kimondhatatlan érzés ragadta el. Sohase álmodtam ilyen szépséget. Sohase láttam, sohase hallottam, sohase olvastam ehhez hasonló tüneményt. Kúpok fénylő orommal, szőlőhegyek zölden ragyogva, erdők fekete foltjai, zöld mezők, arany vetések, száz falu, ezer hegyi hajlék, csárdák, malmok, útszéli sorfák, patakok, csatornák, magas bércek, fehér házak, korhadt és mégis fényes várromok, Szentgyörgynek és Badacsonynak komoly fensége s az a Balaton, mintha rám nevetne, s az a nádas, mintha nekem súgna-búgna, s a látásnak messze határán égnek, földnek, Bakonynak, Tihanynak, tengervíznek édes ölelkezése, bizalmas összehajlása, s mindez egymást kerülve, váltogatva, kergetve, egymással összejátszva, s a hátam mögött nyugvó nap arany sugarával ragyogón fölékesítve: ím ez a kép rohanta meg lelkemet. A jelennek minden élettünete, sok százados múltnak minden árnya, természetnek ősalkotásai, emberkéznek apró szép dolgai együtt, egymás mellett. Van-e még ily ragyogó foltja több a kerek világnak? Eötvös Károly 1900 NEKÜNK, MAGYAROKNAK a Tisza a nemzeti folyónk, de ezt a nagy, nyugodt és veszedelmes Dunát is szeretjük. Legjobban a vadregényes szakaszai vonzanak, Visegrád környéke, melyet magyar Wachaunak mondanak a nálunk járó németek; én magam mindamellett az egyszerű és lapos dunai tájakat sem untam soha. Akiben van egy kis költészet vagy akár csak egy kis türelem, az nem jár rosszul a Dunánk egyhangúságával. Lassan látni fogja, lassan látni kezdi a változót az állandóban. A millió eltérő részletet az egyhangúságban. Meg fogja érezni az ismétlődések poézisét, és azt, hogy – mint a refrén a versben – mennyire gazdagodhat a tájnak, a természetnek egy-egy részlete épp azáltal, hogy

szakadatlanul visszatér. Eleget láttam, figyeltem az utas szemével ezt a boldog egyformaságot, ezt a szinte fenségessé táguló dunai tájidillt. A KisAlföldön éppen olyan, mint lent, Mohácsnál. Felülről, repülőgépről is láttam; a repülőgép azonban túl gyors hozzá. Hajón kell bejárni, hogy áthasson édes nyugalma. És nyáron, napfényben. Milyen egy ilyen hajóút a Dunának valamelyik hangsúlyozottan unalmas szakaszán? Hadd másoljam ide válaszul egy régi naplórészletemet. A Csallóköznél jártunk, Passauból hazajövet. A fedélzeti utasok – már idézek – a ponyva alá húzódtak; én szeretem, állom a napot. Fehérkáposztalepke libeg-lobog a fejünknél, csak vendégszerepelni cikázott ide, már el is tűnt. Hanyatt fekszem a padon. Kék és zöld ragyogásban lebegünk, forgunk, kerülgetjük a rengeteg szigetet. A sík partok szépsége: a fűzligetek. Tíz, ötven és száz kilométeren át kísérik kétoldalt a Duna folyását. Mint mozdulatlan felhőgomolyok ülnek a fák, szorosan egymás mellett, némelyik valósággal óriássá nő az árterületek buja bőségében, másutt meg oly sűrűn tolongnak, hogy elnyomják egymást és bokrok maradnak. A sötétzöld lomb hamvas világoskékbe játszik, s mikor beledől a szél, ezüstösen reszketnek, villognak a lándzsahegyű hosszú levelek. Máshol egészen föléje hajlik a víznek a bokrok tömött labirintja, a sok-sok laza gomolyag szinte átcsordul a szigetekről a folyamba és fekete-zöld sávban nézegeti a maga álló képét a szaladó tükörben. Mögöttük, messze, egy-egy láthatatlan falu templomtornya mutat az ég felé. A zöld szín változatainak tündérjátéka ez, egyetlen izgő-mozgó, zöld rengés és vibrálás az egész part. És a halászmadarak! A gólya és a vadkacsa ritkább, de sűrűn kísérik hajónkat szürke és fehér sirályok. Elegánsan, suhogva repülnek, lábukat feszesen hátratartják. Néha lecsapnak, a víz vakító gyűrűket vet a napba, a madár pedig visszavillan a magasba. Vajon hol fogyasztja el a tízóraiját? Fenséges nyugalommal a levegőnek valamely előkelő kalandora kering a kék égben. Héja? Halászsas? Laikus szem nem tudja megkülönböztetni, oly magasan végzi nagyszerű siklórepülését. Közben dohognak a gépeink, időnkint fehér gőzt csap ki a nagy síp s utána elbődül. Erdők visszhangja kiált vissza, messziről másik

hajóféle közeledik, matrózok kék zászlóval rejtélyes jelbeszédet folytatnak. Balra csorda hűsöl az állóvízben. Béke mindenütt, és fény és forróság. Ne verne könnyű szelet maga a hajó, alighanem teljes volna a szélcsönd; mellettünk toronyegyenesen emelkedik egy augsburgi vontatógőzös füstje, és csak vagy húsz méter magasságban kezd bokrétává bomlani... A partokon fehéren tajtékozva harsog a fölkavart víz, s a lelket valami altató, gyógyító örökkévalóság, valami laza, puha, majdnem anyagtalan ragyogás zárja körül... Ilyen volt, ilyesféle volt egy utazás hangulata pár évvel ezelőtt a Duna olyan szakaszain, amelyek távol esnek a kultúrtájakon. Azt mondják, hogy unalmasak? Még az unalmuk is szépség. Ma is bizonyára ilyenek, és ilyenek maradnak még nagyon sokáig, vagy éppen örökké. Csaknem kizárólag a természet áll előtérben bennük, magyar jellegük inkább a tudatban van. A népben, mely itt mintegy a látható dolgok hátterében él és dolgozik, és az utasban, aki ismeri e föld, e táj láthatatlan múltját és kapcsolatait. Az emlékekben, amelyek hozzájuk fűződnek. Mindabban, ami a kultúrtájakban aztán a lakóikkal együtt egyszerre hatalmasan előtérbe kerül. Így van ez mindenütt a világon. A nemzeti elemet a néző szem számára az ember és az ember jelei adják hozzá a tájakhoz, a természethez. A ma és a múlt látható jegyei. A falvak, a nép, a ruházkodás, az építés, a technika, a természetbe befektetett munka. Egy-egy gát, kikötő, egy hatalmas vashíd a nagy folyam fölött. Házsorok a parton, strandok és üdülők, templomtornyok és közeli vagy távoli gyárkémények. A nyelv, melyet a lakosság beszél, az arc, a csontok szerkezete, a lendület, mellyel a vadevezős az evezőt a vízbe, a paraszt az ekét a földbe mártja; az emberi szokások színei, ízei, összessége. Esztergomnál a Bazilika és az Árpád-kori ásatások, és Babits Mihálynak, a költőnek kis háza az Előhegyen, és Dömösnél a kurjantás, amely a révészt áthívja a túlsó partról. A gyorsvonat, mely Pozsony és Bécs felé rohan, az autóút, melyet kitűnő töltés véd. Egy nyárfasor, melyet dédapáink ültettek, és a gyönyörű visegrádi Dunakanyarban – ez az a magyar Wachau – Nagy Lajos és Mátyás várkastélyának romjai és a romantikus hegycsúcs. A sok szépség, amit a szem lát és megőriz, az élmények, amelyek Móricz Zsigmond leányfalusi házához, vagy ha ahhoz

nem, akkor a regényeihez fűzik az utazót. A vérrel, ésszel és izzadsággal szerzett, megtartott és fejlesztett múlt, jelen és jövő. Egyszóval: az élet, a magyar élet, ahogy a Duna városias gócpontjain megnyilatkozik, és egyre magasabb lüktetésével még ebben a második világháborúban is jelzi hogy a főváros felé közeledünk. A minap épp erről a vidékről hajóztam haza, Budapestre. A háború most egész évre téli raktáraikba zárta a motorcsónakokat, a partokról eltűntek az autósok, és sok egyéb is hiányzik; a forgalom azonban így is nagy. Vasárnap volt, kora reggel. Ez ma a Dunának az a része, ahová leggyakrabban jár ki a pesti nép. A napfelkeltét néztem a fehér hajóról, s az elmúlt nap járt eszemben, és mindaz, amit első dunai utazásom óta láttam, mindaz, ami itt velem történt. A hegy csodálatos hullámvonala jutott eszembe, amint fent az égre, lent a Duna tükrére rajzolódik. Aztán egy régi nagy kirándulás, amikor először vittük magunkkal a lányomat; most már tizennyolc éves. A parti füzesek ma is gyönyörűek. A nádasok is. És két-három nő jut eszembe. Kertek, villák, egy egész hónap nyaralás részletei. Halottak. Még egyszer a Salamon tornya és a hegyi romok Visegrádon. Egy virágzó galagonyaág, és ami hozzáfűződik. Egy nyúlfarm. Lupa-sziget cementes, modern cölöpépítményei. A falu, ahol most voltam, a lemenő nap, majd a holdfényes éjszaka varázsa, fürdés a Dunában. A víz halk csobbanása a csónakház oldalán, és a némán táncoló halak; a láthatatlan szekérzörgés a túlsó partról, a keskenyebb szentendrei ágon át; nehéz hajókürtök búgása a másik ágból, a váciból; a tücsökzene; az utolsó kutyaugatás, amit elalvás előtt még hallottam, és az első kakasszó, amely felébresztett. Ezek jutottak eszembe, látszólag összefüggéstelenül, és millió egyéb apróság. S egyszerre úgy éreztem, hogy a sok jelentős és jelentéktelen emlék, amely bennem kavarog, valahogy elválaszthatatlanul hozzánőtt, belenőtt számomra a Duna fogalmába. Együtt és külön mind a Dunát idézik, a Duna pedig őket. Így halmozódnak fel az élmények? Íme, alig telt el huszonöt év, és tele vagyok egyéni hagyománnyal. Így születik meg az egység az ember és a táj között, így születik, így konkretizálódik a hazaszeretet? Csöndesen, eltűnődve nézem a folyamot. Egy pillanat alatt a Fekete-erdőtől

egész idáig végigéltem a futását, egy pillanat alatt az én huszonöt évemet. Ez a Duna már az én Dunám. Annyi emlék fűz hozzá, hogy az enyém. Bármilyenek is az élményeink, egybeolvasztják a lelket a fizikai valósággal. Öröm és fájdalom egyaránt kötőanyaguk. Tudnunk sem kell a működésükről, mégis hatnak. S bizonyára így van ezzel más is. A magyar közösség tagjainak sok-sok egyéni Dunájából megszületik a mi Dunánk. A magyar DUNA. Az, amelyiknek a nevében már nemcsak politikailag él a magyar jelző. Szabó Lőrinc 1942

NEMZETÜNK ÉLETKÖNYVE

JUHÁSZ GYULA

A TÁPAI KRISZTUS

Az ország útján függ s a földre néz, Arcán szelíd mosoly a szenvedés. A falu népét nézi csöndesen, Amint ballagva munkából megyen. Az ősi népet, mely az ősi föld Zsellére csak és várja az időt, Mikor saját portáján úr leszen Mikor az élet néki is terem. A magyar Krisztus, a falusi szent Hiszen nekik is megváltást izent. Olyan testvéri áldással tekint Feléjük és biztatja híveit. Feje fölött a nyárfa is magyar, A fecske is és egy a zivatar, Mely őt paskolja s a falut veri És folyton buzgó öt szent sebei Nem a magyarság sorsát hirdetik? És ki segít már, ha ő nem segít?

TÖRTÉNETTUDÁS NÉLKÜL ki foghatja fel tisztán a jelent? s kinek nincs múltja, hova ülteti a jövendőt, mely mélyebb földet kíván, mint a jelennek arasznyira ható kérge? Hunfalvy Pál 1841 ÉS AZ A HONI RÉGISÉG! Parányi fészkek a sziklabércen, apró harcok a sík mezőn, változékony apák, emléktelen kor, szalmafedelű várasok s más hasonlók érdemlik-e elhagynunk a jelent, hogy tekinteteinket rajtok legeltessük? A fészkek öszveomlottak; de mi omladékok Itália és Aegyptus romaihoz képest? A harcmezők mit juttatnak észbe, ami Waterloohoz hasonlíthatna? Az apák sem magokat, sem tetteiket, sem márványba, sem ércbe nem vésették; az emlékezet és dicsőség trombitáját Tinódiak fúvák; s mindezekhez a szalmaváros oly jól illett, mint bőrrel fedett sátor a tehéncsordák mellé, miket párducos Árpád és üstökös leventéi e téjjel és mézzel folyó szent földre szerencsésen hajtottanak. Ismerd meg már most: nem fonákságot kívánsz-e korod nagy tüneményekhez szokott magzataitól, kebleiket ily parányiság miatt hevülni kívánván? Nem európai lakók, nem világpolgárok-e ezek? s mi Európa, s mi világ ez a mai? Franciaország rengései, Napóleon kométához hasonló pályája, lengyel romlás és dicsőség, Washington és Lafayette s száz meg száz egyebek: mind tünemények jelenben, mik a parányi múltnál érdekesebbek. Azt mondod: nem hazaiak! Mely mondás! mikor még az emberek saját apróságaikkal bíbelődtek, mikor az apai ház négy fala egy hon, s az ország határai egy világ valának: akkor ily valamit mondani lehetett. Most az angol Rómában, római Párizsban, francia Amerikában, amerikai magyar révparton, és a magyar az ég

tudja hol lakik. Most az újságszerkesztő a világ öt részének ír; az angol és francia románíró a világ öt részét sóhajtoztatja; s ugyanazért minden mindent magáénak nevezhet. Az emberek egy közönséges nagy hazában élnek; érzéseiket s gondolataikat nagy tömegekhez szoktatták; s lehet-e képzelni, hogy a parányi pontot, mit máskor hazának neveztek, szüntelen szemeikben tartsák? s annyival inkább, hogy e parányi pontnak századok előtti állapotával tépelődjenek? […] ... ez a haza lehet kicsiny, s lehetett még kisebb valaha; de a szerelem nem a tárgy nagyságától veszi kezdetét. [...] Vajon sokkal ragyogóbb vala-e Visegrádnál Athena, mielőtt Periklész az Akropolisz csarnokait emelé? Vajon az árok, melyet általugorni Rémusnak halált hoza, óriási műv vala-e? Higgyétek el: a régiség becse nem a romok pompájában fekszik. [...] Őseitek parányi fészkeket raktanak? szedjétek össze a romokat, s tegyetek belőle mély alapot jövendő nagyságnak. Apró harcokat vívtanak? csináljátok a békesség műveit temérdekekké. Változékonyságban sínlettek? változzatok ti is, mint a lepe, nemesbnél nemesb alakokra. Emlékeik nem maradtak? mi tilt, hogy emeljetek nékiek? mi tilt, hogy Tinódiak helyett magatok álljatok elő lángénekkel? Minden kő, régi tettek helyén emelve; minden bokor, régi jámbor felett plántálva; minden dal, régi hősről énekelve; minden történetvizsgálat, régi századoknak szentelve: megannyi lépcső a jelenkorban magasabbra emelkedhetni; érzelmeiteknek, gondolataitoknak s tetteiteknek több terjedelmet, tartalmat és célrahatást szerezni; s egész lényetekre bizonyos nemesítő, saját bélyeget nyomni, mely nélkül mind az emberek, mind a nemzetek sorában észrevétlen fogtok mint parányi vízcsepp az óceánban tolongani. Kölcsey Ferenc 1826

A HÓDÍTÓ NÉP áradó folyó, mely önmedréből kifordul s a világot el akarja nyelni. De e folyó igen csalatkozik. Nem fogja beözönleni a világot, mert az sokkal nagyobb, mint minőnek ő partjai közöl látta. Legfölebb néhány völgyet fog beborítni, s itt is előbb-utóbb sírjára talál. Mert a napfény felszárítja egyes cseppjeit s elenyészti. A többi pedig a völgybe szorul: ott fog elveszni, megtespedni. Vagy vissza kell térnie ősmedrébe, hogy elhagyott életpályáját folytassa. Ez sorsa előbb-utóbb a hódító népnek. Ha az elnyomott népek nyakára ül, ott nem lesz állandó maradása. Vagy elűzetik vagy elvész. Szerencsés nép, mely elég korán visszatér medrébe, mielőtt erejét kimerítendé. E szerencse jutott őseinknek. Vasvári Pál 1847 (?) A MI IDŐNKNEK elmúlt esztendeiben (hogy a dolgot mélyebben elő ne forgassuk) e Magyarország hatalmas török császártól midőn megrontatott, és annak ereje úgy megvékonyíttatott-koptatott volna, hogy más országokból és tartományokból az istenfélő és keresztyén fejedelmektől kényszeríttetett segítséget és erőt kérni, a nyírt papság,3 mely másképpen is valóságosan nyughatatlan és az evangéliom s közönséges megmaradás ellen nagy gyűlölséggel gerjedező neme az embereknek, az ilyetén idegen hadakozót, mely szegény Magyarországnak oltalmára bocsáttatott vala, álnokságával, csalárdságával és csudálatos találmányival és mesterségivel az együgyű lakos földnépe ellen késztette. Mely hadakozó nép az ő megnevezett álnok mesterségekkel gonoszban lévén és egyébképpen is prédát szomjúhozván, elfeledkezvén az ő tisztéről, melyre rendeltetett vala azon földön, lakosok és magyar községek
3

* katolikus szerzetesek

ellen engesztelhetetlenül dühösködött és kegyetlenkedett. Valamijükhöz térhetett, valami jószágukat megkaphatta, mindenben prédát tett. Melyből rövid időn (kiváltképpen Erdélyben) oly drágasága támadott az életnek, hogy az akasztott embereket, holtnyüves ebeknek dögöket megették, a titkon megölt emberek húsát disznó- avagy tehénhús közé elegyítvén a mészárszékben árulták és tudatlanságból megették. Dühösködött, mondom, nevezetesen a boloniak4 serege, némelyeknek feleségüket, gyermeküket elragadván és a szemérmetességnek rejtekeit szemmel láthatóvá tévén erőszakkal, némelyeknek hajlékukat és nemes udvarházukat hamuvá tévén, némelyeket fogságba vetvén, némelyeket szörnyű kínnal meggyötörvén, megölvén, hogy csak még emlékezni is róla akármely szíves embereknek is, siralmas lehet. [. .. ] Ahonnét a mi édes hazánknak, Magyarországnak polgártársai és népei ennyi és ilyen szörnyű bosszúság tételével és szorongatásával a külső nemzeteknek a nyírt papságnak ingerléséből terheltetvén, nyavalyásul gyötörtetvén és szaggattatván, amiképpen, hogy vére hullásával szokta vala szabadságát keresni, ugyanazont ilyen szörnyűképpen megszegettetvén és földre tapodtatván kényszeríttetett állatni és oltalmazni. És midőn semmi egyéb mód nem volna a dologban, fegyverhez is kellett nyúlni, magát és minden jószágát veszedelemre vetni és előbb emberül meghalni, hogysem mint vég nélkül való szolgálatra a magyar nemzetségnek eltörülhetetlen gyalázatjával törvényinek és keresztyén vallásának szabadságát hagyni. […] Mely fegyvernek és belső köztünk való hadakozásnak zörgési és csattogási közt a szerencsének elegyes forgásával, megbúsulván és keményedvén, és teljességgel dühösségre fordulván az idegen nemzet, láthattad volna fenyíték nélkül való kegyetlen, mintegy lángfúvó és tűz módjára akármit is megemésztő, mérges, különbkülönb színű köntösben öltözött ellenséget a keresztyének közt zenebonával fenyegetést kiokádni. Néminemű szörnyűség foglalja vala el a rettegés miatt még az igen bátor embereknek szívüket csak e fegyverrel tündöklő, kegyetlen vitéznek tekintete miatt is. Nem
4

* bolognai zsoldosok

volt itt az erőtlen vénségnek semmi tekintete avagy valamely méltóságnak becsülete, nem volt a gyarló asszonyállati nemnek semmi kedvezése, a vének együtt az ifjakkal és az ifjak a vénekkel nagy seregenként nyavalyásul megöletnek vala. Ott az asszonyi állat az ő férjének öléből kiragadtatik vala, és az ő szerelmes hitvesének szeme előtt erőszakot szenved vala s megöletik vala. Az édesanyának emlőjéről függő csecsemőgyermek elszakasztatik vala, és az anyának jajgatásával megöletik vala, a lovaknak lábukkal tapodtatik vala, az ellenségnek pedig sem anyának sírására, sem a gyermekeknek koakolására szíve meg nem esik vala. (Ó anya és keserves atya, ha lehet, mely lehetetlen, mutasd meg nékünk a te szívednek keserves fájdalmát!) Árvává tétetik vala a fiú atyjától és az atya fiától, a leány anyjától és anya leányától, az atyafi atyafiától, az öcs nénjétől. Láthattad volna a szegény községet, mint valami sereg juhot faluról falura, majorból majorba, városból városba kótyavetyére hajtattatni, és gyakorta olcsóbban eladattatni a barmoknál. Láthattad volna a szép szüzességében megrontatott leányzót az ellenség nyergéhez kötöztetvén, a ló mellett hurcoltatni! Siralmas szemmel tekinthetted volna a keresztyéneknek gyermekeivel megterheltetett lovakat, kik örökös rabságra vitetnek vala. Bizony felkiáltottál volna: Óh kegyetlen idők, óh boldogtalan napok, óh vitézeknek halhatatlan szörnyűségek, óh felnyírt papoknak átkozott merészsége, mely igen szomorú dolognak nézésére és vérontó szörnyűségre okot adott! Alvinci Péter 1620

VAJON KI NEM LÁTJA, hogy mint kelepcében és lépes vesszőn a madár, mint vad a tőrben és hálóban, máris függünk és vergődünk, sanyargattatunk, embertelenül nyomorgattatunk. Ha igazságunkban, tulajdon birodalminkban szabadok nem vagyunk; ha ügyink és törvényink hátramaradnak; ha senki nem akar híven és kegyes szemmel reánk tekénteni, jót gondolni megtartásunkról, szabadétásunkról; ha mint a fejetlen tagok és lábok, mint a fej nélköl való sereg, mint az eszeveszett, egymást utáló háznépe a gondatlan gazda alatt, olyanok vagyunk. Fejünk vagyon, s nem egy pedig, de ugyan mégis fejetlen lábok vagyunk. Mert a fejeink, kikben minden reménységünk volna, tanácskozásra, konferenciákra soha egybe nem gyűlnek, mint másutt az szokás, hanem dőzsölésekkel eltemetik az Istentől adatott szép ajándékokat, elméjeket, és így a közönséges jót éppen elfelejtik. Az fő fejünk, látván, hogy nem ösztönöztetik és kényszeríttetik a gondviselésre, csak könnyen csűrben5 és veszendőben hágy bennünket, sőt az ellenkező nemzet kívánva kívánja romlásunkat, hogy annál könnyebben elnyomhasson bennünket. Egyfelől nagy praestát és basalamánt6 mutat, hogy kedvére hajtson, hátad megé pedig oktalan ebnek szidogat, pogánynál alábbvalónak nevez, tart, és mint annak, úgy nem kívánja jódat, előmentedet. Hé barátság, barátság! Jó az hasznos barátság, de amellett hazánkat, nemzetünket nem kellenék kordélyra7 vetni. Mások minden keresztény jó cselekedetekkel is nemcsak magokét megtartják, de még a miénket is el akarják, igyekeznek háréntani8 és kezeink közül kitekerni. Mi pedig oly együgyűek vagyunk, hogy noha nyilván szintén nem mondjuk, hogy úgy legyen; de hiszen gondatlanságunkból kitetszik, hogy fáradság és nagy munka nélkől elveszik majd tőlünk, mert sajátunkban azt mívelik, úgy parancsolnak most is, amint akarnak. Azt és úgy épétnek, rendelnek mindent hazánkban, mint nekik hasznos. Ó magyarországi nemes vitézlő fő-fő urak és rendek! Hol az igaz magyar szív? Hol ama gerjedező magyar vér? Ím vérünk ontatik,
5 6

* tévelygésben * ígéretet és pecsétes írást 7 * prédára 8 *megkaparintani

sebesedünk, romlunk, veszedelemre vezettetünk és kézen fogva vitetünk! S miért nem gerjedünk, s hogy nem ébredünk fel a nagy gondviseletlenségnek mély álmából? […] ... nemzetünknek híre, neve, böcsületi, ki drágább az életnél, elfogy, elvész, mindenünket elvesztjük; országunkat, birodalminkat az álnokok mesterségébe ereszkedvén, eljátsszuk gyermekesen, és így maradékunknak örökségül semmi tisztességet nem hagyunk, hanem hírünk-nevünknek vastag gyalázatján marad fenn címerünk, kiért igen méltán örökre megátkoznak bennünket. Aki nem hiszi, tekéntsen kétfelé, meglátja, hogy nem különben bánnak velünk, mint a tövises mordályborz cselekedett vala a nyúllal, kinek kérésére (mint az fabulák szólnak) midőn szállást adott volna, amaz beszorulván, addig öldöklötte, hogy kiszorétotta és hazájától megfosztotta a nyulat. Ám e tutorink 9 is számosan szorulnak be, s leginkább a fővebb és fővebb végházainkba és városinkba, ahol erősétik magokat, és az álgyúkat a benn lévő magyar lakosink ellen szintén úgy készétik, mint a külső ellenség ellen, kit magok is megvallanak. Emellett, valamely alkalmatossággal lehet, de irégységek és gyűlölségek morgásának tövisével itt is, amott is öldöklik, háborgatják őket, hogy elidegenítsék, kiszorítsák. [...] A nyulaktól kölcsön vett félelmes szívönket hátratévén, farkas és oroszlán szíveket vegyünk fel, és a magunk jussához, igazságához nyúljunk hozzá! Miért nem lehetne az meg? Hiszem csak azt fogjuk mívelni, amit törvényink és a közönségesen szerzett articulusok és statutumok10 hoznak magokkal. Ezt cselekedvén, hiszem, Isten szerént mívelünk, kiért ember és az egész világ ellenünk fel nem háborodhatik, érte meg nem szólhat, csak gonosz tekintettel sem illethet, mert az igazság szerént járunk el saját dolgainkban, saját hasznunkért. Most kell tehát emberkednünk, sörénykednünk és az ilyen félős vizek ellen erős fundamentomú gátot épétenünk gyorsasággal, hogy annak sebessége el ne veszessen bennünk. Ehhez oly sietséggel, oly hathatósan már hozzá kell nyúlnunk, hogy e világon semmihez sem jobban! Mert késő a gátépítés, midőn
9

10

*védelmezőink * cikkelyek és határozatok

megnevelkedvén az árvizek elhatalmaztak, sero medicina paratur ad mala per longas involvere moras11. Késő embernek az orvosság, kiben minden tagok s leginkább a szívét és annak környékit elfogták az erős nyavalyák. Országunk szíveit foglalják mostan, kik ha odalesznek, semmik vagyunk, s koporsó a helyünk. [...] Így köll tehát, így köll hamarsággal cselekednünk, és a nagy, vakmerő barátság mellett meg nem engednünk, hogy a külsők fejünket és orrunkat pöcköljék, verjék, mert bizonyára nagy együgyűségünk, gondatlanságunk, vak barátkozásunk által annyira jutott nemzetünk, hogy csak merő gyermekeknek, mintegy tudatlan béres szolgáknak, a nemzetek elvetett seprejének tartanak bennünket, mert akármire is könnyen reáhajtanak és vesznek bennünket, és azt állétják, hogy nekik már kényszerétés szerént tartozunk minden elsőséggel, és majd azt kívánják, hogy istenek gyanánt imádjuk őket. Siralmas könyörgő levél 1656

TELIEK A HISTÓRIÁK a mi magyar nemzetünknek dicsőségével, teli a világ azoknak emlékezetivel, és Európának egy szeglete sincs, aki az mi eleinkről becsülettel ne szólna; soha muzulmán vér nagyobb folyásokkal nem folyt, mint a magyar kard miatt, soha senki ennek a pogány holdnak betöltését úgy nem késlette, mint mi magyarok. De meg kell vallanunk, noha nyögve és pironkodva, mert: Dedecori est fortuna prior12 olyan messze estünk mi mostani magyarok a régiektől, hogyha előljőnének mostan másvilágról azok a mi vitéz eleink, sem mi őket, sem ők minket meg nem ismerhetnénk. Mert nyelvünkön, szólásunkon kívül mivel hasonlítjuk mi magunkat azokhoz? és bizonyára mondhatnák nékünk: Vox quidem vox Jacob, manus autem Esau 13. Csúfsága
*Az idézet helyesen : Sero medicina paratur, cum mala per longas convaluere moras. (Ovidius: Ex potuo, IV. 10. 15.) Késő a gyógyszer, midőn a bajok a hosszú halogatás által már erőre kaptak. 12 * A korábbi szerencse szégyenére vált. 13 * A hang ugyan Jákob hangja, de a kéz Ézsaué.
11

lettünk a nemzeteknek és magunknak, ellenségünknek pedig, valahonnan jön reánk, prédájává. Miért? a vitézségnek disciplinája meg nem tartásáért, a részegségért, a tunyaságért, az egymásgyűlölésért és ezer ilyen vétkünkért. Én nem hízelkedhetem, édes nemzetem tenéked, hogy hazugságommal dicsérjelek, mert prófétaként: Popidus meus, qui te beatum praedicant, ipsi te decipiunt14; hanem ím megmondom magadnak fogyatkozásaidat, olyan szívvel és szándékkal, hogy megismervén magad is, vesd ki ezt a mocskot lelkedből, reformáld vétkeidet, öltözzél igazságban, övedzzél erősséggel, hídd segítségedre a Jehovát, resolváld 15 magadat, avagy ajándékozd magad az Isten nevének és magadnak oltalmára kössünk kardot a pogány ellen. Zrínyi Miklós 1660 NEM LEHET OLY MAGYAR, hogy az eddig Magyarországon törvénytelenül, Isten és igazság ellen hatalmaskodó, és minden rendet képtelenül sanyargató idegen nemzetnek kegyetlenségit, porcióztató s képtelenül adóztató zaklatásit, szabados törvényünk szakadásit, nemzetünk, szabadságunknak megvetését és már mint láb alá vettetteknek csúfolásit elégségesen nem érezhette s értette volna; elannyira, hogy már országunknak s régi szabadságunknak gyökeres veszedelménél egyebet senki nem remélhet vala, ha a minden birodalmakkal bíró kegyelmes Isten csudálatos és váratlan háborúkkal az országunkat eddig sanyargató német nemzetet mindenfelől meg nem környékezte volna, és azáltal a mi régi szabadságát keservesen óhajtó, igaz hazaszeretetiért gerjedező magyar nemzetünknek is utat és alkalmatosságot a kívánt szabadulásra nem mutatott volna. […] Országunk s hazánkhoz való szeretetünktül s kötelességünktül viseltetvén, minden igaz, hazaszerető, országunk régi, dicsőséges szabadságát óhajtó, egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyverviselő és otthon lakos, egyszóval minden rendű igaz
14 15

*Én népem, akik téged boldognak hirdetnek, ugyanazok szednek rá téged. *szánd el

magyarokat hazafiúságokra intjük és kényszerítjük s kérjük, hogy, amint már Isten némelyeknek szíveket az hazáért felgerjesztette s egybenhozta, úgy ki-ki édes hazája szabadsága, nemzete mellett az Isten és törvényünk ellen képtelenül hatalmaskodó, zaklató, porcióztató, adóztató, nemesi szabadságunkat hatalmasan foglaló s fogyató, becsületünköt tapodó, sónkat, kenyerünket elvevő, életünkön uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert! II. Rákóczi Ferenc 1703 MIKOR A NEMZET lecsúszott az önálló nemzetek magaslatáról, életének köre szűkebb, színvonala alacsonyabb lett. Az egésznek e süllyedése szükségképp magával rántotta az egyeseket is, akikből a nemzet állott. Az önálló nemzeti és állami élet nagy viszonyai és céljai megszűntek, s ezzel kiszáradt a forrás, mely egyedüli éltetője az államférfiúi nagyságnak. Valamint az ember a nagy célokkal nő, úgy törpül el a kisszerűekkel. Azért e korszak nem adhatott a hazának nagy férfiakat, alkotó szellemeket. Nincs az akkori szereplők között egy kimagasló alak, jelentékeny eszméket képviselő egyéniség, akin megakadna a történetíró szeme, akire bámulattal tekinthetne a nemzet, s kinek emléke mélyen vésődnék a késő nemzedékek képzeletébe. Nevöket az iratok őrízték meg, s nem a nemzet hagyományai, mert csak nagy családi nevek viselői voltak, egyéni nagyság nélkül. * A léleknek elfásulását e kietlen életben Cserei Miklós fejezi ki Kazinczyhoz intézett levelében: "Magam sem vagyok úgy, amint szoktam lenni ennek előtte; nem abban az eleven érzésében az életnek, sem abban a melegében a munkásságnak, melyről Zeyk azt szokta mondani, hogy erősen élek. Most valóban gyengén és lassan élek, fájdalom nélkül és kevés örömmel. Ami az én koromban és állapotomban az életnek írt adna, a közhaszonnak, a haza javának előmozdítása lenne, de mi e részben keveset tehetünk; az egész tanácsunk csak egy felmagasztalt machina, mely úgy mozog, amint mozgatják, nincs magától való léte, nincs tulajdon élete. Itt olyan

dolgokban is (de ezt csak a Te tudomásodra bocsátom), ami a fejedelemnek és a hazának egyenlő hasznára lenne, minden szokatlan kerültetik, s nem szabad a malomnak jobb lisztet őrölni, mint eddig. Ez az, amit unok." Ily komor hangulatok a nemzetek halálát szokták megelőzni, de ha megélnek, nagy átalakulások előjelei. Az emberek meghasonlanak a fennállóval, s az elégedetlenség, mint egy homályos, fájdalmas érzés, gyötri a lelkeket. Később a bajok okait kutatják, hitük megrendül a fennállóban, de nem merik megtámadni, mert megszokták, s mert mást nem tudnak helyére állítani. Az új ideálok még nem ragadták magokkal a tömegeket, de nem is sikerült még megtalálni megvalósítható formájukat. Az emberek e korszak végén már egy ismeretlen új után epednek, de tájékozatlanságuk, gyakorlatlanságuk az állami és nemzeti élet problémáinak megoldásában megnehezíti az emberek felvilágosítását s a megvalósítás gyakorlati eszközeinek megtalálását. Bizonyos eszméket az olvasással, utazással elsajátítanak, de ezek még megférnek ugyanabban az elmében a legellentétesebb felfogással, a francia forradalom eszméi a magyar köz- és magánjoggal, a magyar nemzeti érzület a fennálló jogrenddel, s vannak, akik mind a kettőért rajonganak. Az elégedetlenség, tépelődés, a sóvárgás valami jobb után megvan a lelkekben, de még a kiválóbbak sem egész, harmonikus emberek, s keseregve ugyan, de belenyugszanak a fennálló viszonyokba, s amint ez megtörténik, elmerülnek a tömeg közé, s nem lehetnek cselekvő, átalakító történelmi egyéniségek. A nemzetnek még nem volt meg az az ereje, hogy megszülje a géniuszt, a kimagasló, történelmet csináló egyéniségeket, akik a nemzet ideáljainak öntudatos küzdelemre bátor képviselői. Hosszú tespedés után, Magyarországnak első történelmi egyéniségei csak a következő korszakban kelnek föl, s ezek azok, akik magasabb eszmék nevében támadják meg a fennálló jogrend alapjait. Történelmünk következő korszakának fénye s e korszak kiváló alakjainak, egy Széchenyinek, Deáknak, Eötvösnek s végre Kossuthnak történelmi nagysága nem is érthető a nemzet e mély süllyedése nélkül. Nem válhatott naggyá, aki belenyugodott Magyarország akkori intézményeibe; a nagyság feltétele a nemzet

világnézetével, a jogrendjével való meghasonlás volt. Ha ők is küzdelem nélkül belenyugodtak volna, s nem keltett volna lelkökben mély undort s szánalmat a nemzet akkori állapota, ők is törpék maradtak volna, mint e korszak nemzedékei. Nagyságuk alapja az, hogy küzdöttek a fennálló jogrend ellen, s hogy valóban meg is döntötték. Grünwald Béla 1888 VAJHA AZ ILLETŐK mindnyájan szívökre vennék s a jövő korszabályává tennék azon üdves tanulságokat, melyek a magyar függetlenségi harc véres drámájából valamennyiek számára oly bőségesen, oly szembetűnőleg erednek; mert bizonyára e szabadságharc, melyet a magyar nemzet nem keresett, nem kívánt, nem maga idézett elő, s az önkényes hatalom tünékeny diadala, mindazon eredményekkel egyetemben, melyek abból származtak, valóságos nevelési eszköz volt a rosszból is jót eredményezni tudó gondviselés kezében! Íme e tanulságok néhány főbbjei: A magyar nemzet számára: hogy a mérséklet, higgadtság és eszély a jogok legerősebb védpajzsa; a szenvedély, a mindent kockáztató elbizakodottság a hullámos tengeren könnyen hajótörésre vezethet. A hatalom számára: hogy csak a népek jogainak, törvényeinek, egyéniségének tisztelete, jogos kívánataik teljesítése, egyéniségökkel való azonosulás lehet az alap, melyen biztosan és tartósan, a viharokkal is dacolva, emelkedhetik a hatalom, az államok ereje, az uralkodók dicsősége; a szuronyok diadala tünékeny, változó; hegyök keskenyebb talaj, mintsem hogy tartós alapul szolgálhatna. A népfajok számára: hogy veszélyes a Danaidák ajándoka, s eszelősség a jog és szabadság ellen a kényuralommal szövetkezni, hogy követelt jogaik – alaposak vagy alaptalanok – és szabadságuk a kényuralom által biztosíttassanak. Az ausztriai népek számára: hogy azon népek jogainak és szabadságának, melyeket a gondviselés egy hatalom alatt egyesített, ennek túlterjeszkedései s kényuralma ellen csak egy

megdönthetetlen, biztos bástyája van: a szolidaritás és néptestvériség nagy elve. A hatalomnak csak a jogtisztelet s a korszerű haladás képezheti tartós, megdönthetetlen alapját; a népszabadság csak az egyenlőség, testvériség és összetartás zászlaja alatt, eszély s mérséklet által vezetve virulhat s gyümölcsözhet. Horváth Mihály 1865 A MI NÉPÜNK már olyan, mely véres forradalmon ment keresztül, s a dicsőség csalódásai után is édesen maradt meg ajkain a szabadság íze. A világosi keservek, a honvéd búcsúja, száz meg száz dal, ha állapotinkat zengik, sajtó nélkül bár, de a titkos irodalom útján kunyhók lakóihoz is elterjedtek. A Törökországba menekültek emléke, mint Rákóczié száz és néhány év óta, rokonilag fájdalmas tudakozódásban él még a nem tisztán magyar nyelvű falukban is. Egy anekdota, bármi csekély s rövid beszélyke a hadakból, nálok ünnepi mulatság. S megálljon-e a lélekbúvár ez apró jelenségeknél? Sokszor veszünk észre a légben tiszta nyári napon egy kis fölleget, s eszünkbe sem jut félni tőle, mikor csak azt látjuk már, hogy a kék özön minden villó elemeit magához vette, s viharral kezd fenyegetőzni. Hasonló gyúpontok a nép lelkében a nemzeti emlékek. Erdélyi János 1851

A TÖRTÉNETÍRÁS RÉGEN a királyok trónkövetkezése- és hadviseléseinek, a tömegből kiemelkedett, vitézségben kitűnő emberek, úgynevezett hősök dicsőségének, az országok sorsát megváltoztató eseményeknek krónikai szárazsággal vagy a mese fölcicomázott alakjában inkább, mint a tények kútfejének és indokainak alapos kijelölésével, gyönyörködtetésre s nem tanításra számított elbeszélése volt. Mai fogalmak szerént ellenben: a történet a múltak tüköre, a nemzetek tetteinek és múlasztásainak jegyzőkönyve, a gondviselés által kezeikre bízott szellemi és anyagi kincsek – nemzeti geniusz és honföld – összegével mikénti gazdálkodásról vitt nagy számadás, bizonyítvány a múlt nagysága vagy törpesége, a színtérről leszállt nemzedék életrevalósága vagy haszontalansága mellett, megnyugtató vagy óvó tanúlság a jelen számára, önérzetnek és tetterőnek, bátorság- és nem csüggedésnek forrása, vigasztalásnak, jobb idők reményének, a népek halhatatlanságának záloga. Igen, a történetírás a népeknek magukba szállása, oly nagy élet-számvetés, mely az egyes történeti adatokból: a lefolyt élet minden részleteiről, polgári, katonai és vallásos, társadalmi és politikai eszközléseiről, ipara, művészete és tudományos fejlődéséről, helyesen vagy balul felfogott hazai és nemzetközi viszonyairól, önbűneink méltó következményei- vagy a balsors nem érdemlett csapásairól írt részletes kisebb napi jegyzésekből van összeállítva. Ily alaposanrészletes és lelkiismeretes-igazán följegyzett adatokból készül aztán a történet, melyet népek tanítójának, igazság tűkörképének, a politikai bűnök büntetésének és hazafiúi erények megjutalmazásának mondanak, de amit én élet könyvének nevezek. Azt hiszem, ha valakinek, bizonyára nekünk erdélyi csekély számú magyaroknak kötelességünk a múltakról tanúsító emlékeket, most inkább, mint valaha, gondosan s egész szorgalommal összegyűjtögetnünk. Erdély történetirodalmát az utólsó négy század alatt négy nagy csapás érte: 1601. Báthori Zsigmond, Básta és Mihály vajda; 1603. Ráduly vajda; 1657-58. a tatárok miatt – és 1848-ban. Amennyi és minő kincsei fajunknak és főleg történetirodalmunknak ez években elvesztek, megbecsülni igazán, megsiratni méltán egyiránt nem lehet. Biztosítsuk hát, ami még fenn van. Tegyük éghetlenné a tűznek, védetté a vandalizmus ellenében...

Nekünk tisztes múltunk van, és azt hagyományainkban bírjuk... Minden kődarab, melynek durvább vagy művésziebb vésetében őseink emléke él; minden régi pénz, mely fejdelmeink és hazánk egykori történeteiről szól; minden papírszelet, levél és okirat, mikben valamely korszak, harci tett vagy békés polgári mű, nemzetünk nagy öröme vagy nagy szenvedése foglaltatik; minden krónika, emlékirat, napló, a legegyszerűbb házi jegyzet a letűnt századokból – mindezek a mi előttünk oly tisztes és szent múltnak egyes alkrészeit, arcán egy-egy sötét vagy dicsőséges vonást, szemében egy-egy tűzszikrát, az ősi jellem egy-egy erős kinyomatát, szóval: egyediségét teszik. Ne hagyjuk azokat elveszni. Ám ez elszórva parányinak látszó adatkák teszik ezredéves múltunk nagy összegét. Utódink akként fognak áldani vagy átkozni, Európa akként becsülni vagy megvetni, olyannak tekinteni minket, hazánkat és nemzetünket, a világtörténet akként tartani fölöttünk felmentő vagy kárhoztató ítéletet, amily alakban ez adatok alapján múltunkat összeállítni bírjuk. Tegyük meg ezt, hazámfiai! Hogy mikor már mi nem leszünk, legyen fenn legalább emlékünk, legyen meg nemzetünk életkönyve! Mikó Imre 1855

HOVÁ TARTOZUNK ÉS MIK VAGYUNK

PETŐFI SÁNDOR

MAGYAR VAGYOK

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy terűletén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, Ahány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bérc, amely tekintetet vét A Kaszpi-tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze-messze nyúl. Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok. Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A múltnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kísértete; Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar – Ha vert az óra – odva mélyibe. Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alig hogy küldjük életünk neszét. S saját testvérink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét. Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!

LÉGY EMBER, ez a cél – légy magyar, ez a legjobb eszköz. Ez a mondat azon legfőbb elv, mely alá helyezem minden politikai felfogásom, minden elhatározásom, minden működésem; azon elv, melyből kiindulva határozom meg jelentőségét, értékét mindazon eseményeknek és viszonyoknak, melyek hazámra, nemzetemre befolyással vannak, s melyek eszközlik, hogy nemzetem az összes emberiségben neki jutott helyzetét és szerepét kellőleg betölthesse. Magyar vagyok, s e gondolattal elválhatlan kapcsolatban azon szent meggyőződésben élek, hogy bennem mint magyarban oly sajátságok, annyi erő és képesség rejlik, hogy mint ilyen, leginkább közelíthetem meg az ember azon kifejezését, melyet a gondviselés magyar nemzetiségemben magának célul tűzött ki. Nemzetiségemben oly eszközöket látok kezeim közé letéve, melyekkel legbiztosabban közelíthetem meg ember lenni; oly eszközöket, melyekkel az illő méltóságot legigazságosabban nyerhetem el, s melyek által tehetségeimet lehatályosabban fejthetem ki; oly eszközöket, melyekről lemondani annyi volna, mint megtagadni emberségemet, elárulni önmagamat, megbénítani, láncra verni a gondviseléstől nekem adott szabad akaratot, bemocskolni az isteni szellemet, mely különbözővé teszen azon sártömegtől, melyet kénye-kedve szerint alakíthat minden kóbor lélek. Magyar vagyok, ez politikai s társaséleti hitvallásom. Büszke vagyok nemzetem nagy erényeire, s nem szégyellem osztozni még hibáiban is. Vajha méltó fia lehetnék nemzetemnek! Deák Farkas 1861

NINCS OLYAN törzsökös magyar, aki igazolni tudná, hogy ezer esztendőre visszamenőleg minden őse magyar fajtájú. […] Embertani, genealógiai vagy névelemzési alapon tehát senkinek sem lehet eldönteni a magyarságát. A magyarság nem a test, nem a vér, hanem a lélek kérdése. Azért, hogy valaki törzsökös magyarnak vallja magát, de csak magyarkodik, nem magyarabb, mint a lélekben is teljesen magyarrá vált idegen eredetű magyar. Győrffy István 1939 MÉG MINDIG vagy ismét téma nálunk és vita tárgya, hogy hová tartozunk és mik vagyunk. Nyugat-e vagy Kelet? Ellentétek, ha nem ellentmondásként egymást kizárók és megsemmisítők, egymás kölcsönös áthatásával vagy egyiknek a másikon tudatosulásával és elmélyülésével termékenyek szoktak lenni a két fél méltó tartalmi erőarányának esetén. A mi Nyugat-Kelet dilemmánk meddő és reménytelen helyben topogás, mert a felek másodika vagy megfoghatatlan tartalom híján ködbe vesző, léggé foszló révület, vagy a nemzeti-keleti jelszavával támadó-védekező selejtesség. Egyénre, közületre egyaránt jellemző, ha nem tud, s az is, hogy mivel nem tud elkészülni, jellemző a visszatérés rég meghaladott fokra, illetőleg a visszatérés szándéka s a belé vetett hit. NyugatKelet kérdése sorsdöntő volt a magyarságra a kereszténység fölvétele idején, de még ugyanakkor el is dőlt a nyugati kereszténységbe lépéssel, és minden akkor vagy azóta fölmerült ábránddal vagy komoly vágyakozással szemben maga a valóság – történelemben, politikában, állami berendezkedésben, gazdasági, társadalmi rendszerben, irodalomban, művészetben szintúgy, mint vallásban és erkölcsben – végképp és megmásíthatatlanul választott, amit visszacsinálni nem lehet, csak ha mindent kiirtunk magunkból, ami eddig voltunk, s ez semmivel se lehetőbb, mint a múlt meg nem történtté tétele. Ezért meddő dilemma, de ezért jellemző, ezért ártalmas és veszedelmes, hogy még mindig vagy újra kísért a lelkekben tudatosan elméletté fogalmazva, vagy a tudat határán vágy és érzés ködképeiben imbolyogva, az indulat, lelkesedés és

gyűlölet csapkodásában egy helyt kavarogva, s a háború utáni idő zűrzavarának talán legjellemzőbb tünete, hogy a lehetetlenségnek csakugyan akadtak vállalkozói, és teljes következetességgel, a nonszenszben mindig benne rejlő logikával levonták választásuk következményét, s a magyarságot a turanizmus zászlaja alatt, mint ezeréves kaland után hazatérő új Árpádok, vissza akarták vezetni a nyugati világból a keleti lelkiségbe, a kereszténységből a pogányságba, gyuláik és táltosaik oltárokat készítettek a hosszú hűtlenség kiengeszteléséül a fehér ló föláldozására. Egy másik nagy nemzeti katasztrófa alkalmával, a török időkben, Kelet valósággal idejött az ország területére, és külső kényszer újra időszerűvé erőszakolta a már elintézett dilemmát, de a magyarság lelkében készen és világosan kondult meg az ütésre a felelet, s a problémát politikai irányba terelte: csak az volt kérdés számára, kinek segítségével szerezze vissza egységét, biztosíthatja jobban, annyiraamennyire önállóságát, közjogi alapjait, szabadságjogait védte vagy óhajtotta, megoszló véleménnyel és pártokkal, különféle módszerekkel, de célban közösen, mert törökké lenni éppoly kevéssé akart, mint németté. Törökpárti vagy császárpárti egyaránt magyar akart lenni, mindazzal, amit a magyarság európai és nyugati meghonosodása, meggyökerezése jelentett; nyelv, műveltség, szokások hazai hagyományokból, eredeti forrásokból s idegen forrásokból egyaránt táplálkoztak, s eszébe se jutott senkinek, hogy nyugati produktumok ellen azért foglaljon állást, mert nyugatiak, s nem valók keleti népnek – aki valamit ellenzett, azért tette, mert a maga meggyőződésével, ízlésével ellenkezett, vagy mert a számára érvényes értékskála alapján nem javallta, elítélte. Az elmagyartalanodás korában, a magyar nyelvnek az úri rendben kiveszése, idegen viselet és szokások divatja idején vádként ütközik föl a nemzeti tudat; ösztönszerű, egészséges reakció az eredeti jelleget megsemmisítő idegen befolyással szemben, általában a majmolás ellen, s nem állítja föl általános tételként azt, hogy ami nyugati, az rossz, s minden, ami új vagy nyugati, elvetendő; remek és jóízű típusa Gvadányi, de ezt a népi-magyaros irodalmi és erkölcsi irányt se szabad összetéveszteni a később, a múlt században fölmerülő és ebben a században megerősödő nemzetieskedőkeletieskedő irányzattal; nem Nyugat irodalma és művészete ellen

hadakozik s nem az ellen, hogy egy nagy magyar költői vagy művészi géniusz a megszokottól különböző, új, ismeretlen régiókba találja ragadni a magyar lelket... ilyesminek föltételei hiányoztak. A reformkor programjai: minél nyugatibbá, s ezzel minél tudatosabbá és nemzetibbé tenni a magyarságot, a nyugati nemzetek sorában kivívni a méltó és sajátos helyét, szellemi szerepét. Magát a nemzeti eszmét is Nyugatról veszi, vele a nemzeti öntudat kiépítésének egész módszerét, mert azt jónak, használhatónak találja, s erejében, lendületében nem fél semmitől. A kor nagy általános jellegű közjogi, szociális, közművelődési föladatok elé állítja a magyarságot, melyeket maga helyzete és egyénisége szerint kell megoldani, a kérdésre adott feleletek során nemzeti minőségét kibontakoztatnia; a kor ilyen módon megvetvén a nemzeti erők szabaddá tételével az új, nemzeti Magyarország alapját, egyszersmind közelebb viszi Nyugathoz, az új Európához; közelebb az időben, korszerűségben, mert hiszen régi formái (rendi alkotmány, jobbágyság stb.) is mind nyugatiak voltak, csak idejük múltával Nyugat mögött elmaradozván, el-elszakadtak tőle, mint maródi sereghajtók. Akár földrajzi fogalomnak vesszük Nyugatot és Keletet, s ez utóbbihoz számítjuk még a Balkánt is, tovább menve Oroszországot és természetesen Ázsiát; akár szellemi fogalomnak – Magyarország mindenképpen Nyugathoz tartozik, időben hátrább, térben szélrül de a gyepűn belül. Fülep Lajos 1934 MINDEN IRODALOM (mint minden egyes mű), egy képzetvilág kifejezése, melyet egy ország, egy föld, egy éghajlat színei s egy történet viszontagságai alakítanak ki, egy nép temperamentumán átszűrve. [...] Melyek azon benyomások, az éghajlat és föld benyomásai, melyekből a magyar irodalom levegője szükségképp szövődik, s mennyiben adtak ezek irodalmunknak egész külön, egyéb népek irodalmától eltérő színeket? Magyarország földje vidékenként rendkívül különböző, és éghajlatát is a legszeszélyesebb, átmenetek nélküli változatosság jellemzi. Ehhez képest népünk képzetvilága is

gazdag és sokszínű, kedélyvilága mozgalmas és edzett. A magyar irodalom rendkívül gazdag képekben és mesékben, s nálunk nincsenek is, vagy csak a legújabb idők városi költészetében akadnak halvány költők. Nálunk alig van nagy költő, sőt a kisebbek között sem sok, akinek csak egy húrja, egy hangulata lenne. Lírikusaink végtelen gazdagok hasonlatokban, mint Petőfi; színekben, mint Vörösmarty; képekben, mint Arany; regényíróinkat a mese rendkívüli invenciója és változatossága jellemzi, mégpedig nemcsak Jókait, aki e szempontból a világirodalomban páratlan, hanem például Mikszáthot, Gárdonyit, Jósikát, Keményt, sőt Eötvöst is. Csak össze kell hasonlítanunk egy magyar lírikust például Leopardival, egy magyar regényírót például Flaubert-rel, azonnal érezni fogjuk az invenció természetes gazdagságának és változatosságának fölényét még az átlagos magyarnál is, bármennyire törekszik is pótolni a külföldi esetleg, mint Flaubert, e hiányt a művészi tanulmány eszközeivel. Éghajlatunk benyomásai és történetünk viszontagságai szerencsésen táplálták fel e gazdagságra Keletről hozott fantáziánkat. De a benyomások gazdagságával, konkrétságával és változatosságával nem mindig áll arányban mélységük. A magyar, hozzászokva a viszontagságokhoz, éppen az a lélek, akinek egy s más katonadolog: föl se vesz holmi kis karcolásokat. Ép és edzett. Az átöröklött edzettség, a kiállt bajok, a hangulatnak minduntalan átélt változásai, a táj maga, mely a térben, az időjárás, mely az időben oly sűrűn hozza a meglepetéseket, kiegészítve ismét egy rest keleti faj szemlélődő természetét, valami fölényes bölcsességet, valami okos és igénytelen nil admirarit16 szűrtek le e nép lelkében régtől fogva, mely apró érzelmek túlságosan szubtilis elmélyítését mindig megakadályozta. A szenvedélyek gyakran minuciózus ábrázolása nem hiányzik ugyan irodalmunkban, de maga ez ábrázolásnak majdnem állandó objektív jellege bizonyos értelmi fölényre vall az érzelmekkel szemben, melyet más irodalmakban csak sokkal ritkábban találhatunk. Ez az objektív józanság érték is lehet (például Aranynál, Keménynél), de egészében véve mégis irodalmunknak egy hiányát jelenti. Valamely érzelemnek egészen
16

* semmin sem csodálkozást

elmélyített, szubtilis és belső ábrázolására alig mutathat példát a magyar költészet. […] ... a magyar irodalom teljesen idegen attól a szó- és szellemjátéktól, amely más szónoki jellegű irodalmakban, például a franciában, otthonos. Csak össze kell hasonlítanunk egy szónokiasnak mondott magyar költőt, például Vörösmartyt, egy hasonlóan retorikus franciával, például Hugo Viktorral: azonnal szemünkbe fog ötleni, hogy a mienknél az ötletek szerepét a képek és emlékek veszik át. A magyar szópompa egészen más, mint a francia. Míg az Hugóé szó- és ötletáradat, addig a magyar tulajdonképpen nemcsak szóbeli, nem is gondolatbeli, hanem látásbeli gazdagság, kép- és metaforagazdagság, nem eszmepompa, szópompa, nem geometriai vonaldekoráció, hanem színpompa, valami hasonló a magyar díszöltözetek keleties színpompájához. [...] A nyelv konkrétsága is segíti ezt, az egész gondolkodás konkrétsága. A magyar szavak még nem olyan halaványak, mint elhasználtabb nyelvek szavai. A magyar nem annyira szavakkal gondolkozik, mint inkább képekkel. A magyar irodalomban kevés a szóvirág, a magyar valódi virágot, valódi képet, valódi emléket használ inkább. Babits Mihály 1913

A MAGYAR TEMPERAMENTUM a test- és lélekszervezet szilaj dinamikájában nyilvánul, hirtelenül lendülő élmények heves iramában. Az élmény intenzitása és tempója szükségképp erősen hangsúlyozódó, plasztikus érzésekben tömörül, ami határozottan tagolt, eleven ritmussal jár. Viszont van a magyar temperamentumnak egy lényeges összetevője, melyben lényének az előbbivel ellenlábas oldala nyilvánul. Keleties nyugalommal, sőt tunyasággal szeret sütkérezni érzékeinek forró pompájában. Ez az érzékiség gyakran fülledt bőséggé zsúfolódik. Emésztő passzivitásra hangol, melyből ismét váratlan fordulattal pattan ki a fölszabadult elevenség duhaj paroxizmusa. Két veszedelem fenyegeti állandóan a magyar

temperamentumot: a szertelen életigenlés káprázata és a csüggedés éjszakája. Mind a két véglet a parttalanság és tagolatlanság csődjét jelenti az életérzés ritmusára nézve. Az aktivitás mohó lelkendezése szétszórja, atomizálja az élményt, vagy olyan kilengésekre ragadja, melyek érzet- és képzettársító dinamikája messzire elrugaszkodik minden szerkezetes tartalmi súlytól, gyökeres szubsztanciától. A túlfűtött érzékiség és temperamentum másik végletes életnyilvánulása viszont ólomsúllyal nehezedik minden impulzusra, mely mozgást, cselekvést, lendületet jelentene. Nincs szerencsétlenebb emberi problematika a magyar akarat immanens tragédiáinál, halva született vagy derékon tört nekibuzdulásainál. Sajnos nem írhatjuk őket csak a polgári individualizmus züllesztő romantikájának a számlájára, bármennyire kétségtelen is, hogy erkölcsi és világnézeti iránytalansága sokat ártott e tekintetben. Történelmi és társadalmi balviszonyaink sem magyaráznak mindent. Annál kevésbé, mert maguk is jórészt jellembeli gyöngeségeinkre vezethetők vissza. Nemcsak egyénekre, de népekre is áll, hogy sorsuk eleve bennfoglaltatik jellemükben. A magyar jellem alapvonása, hogy akaratának kitartó és megvalósító ereje ritkán áll arányban a vérmes perspektívákkal, melyeket temperamentumos lelkesedése látni szeret, és ösztönéletének fullasztó nehézvérűségével, mely oly végzetesen szokott úrrá fajulni jobbik esze és lelke fölött. Még a cselekvőképességének teljes hatalmában álló magyar akaratot is mindig komplikálják és terhelik belső gátlások. A magyar energia aktivitásának delelőpontján is fojtott, mert állandóan a fatalisztikus összecsuklás és az extatikus lendületek végletei között feszül. Ezeknek az elementárisan impulzív lehetőségeknek az érzete mindig ott lappang a magyar öntudat mélyén, még akkor is, amikor a legszoborszerűbb zárkózottság és szilárd nyugalom pátoszával hordja fennen fejét. Ezért, ha egyszer kimozdul egyensúlyi helyzetéből, dinamikája az életérzés szélső végletei között hányódik. A sírva vigadás híres vagy hírhedt rapszódiája ez, mely nemcsak individuál-lélektani keretekben jellemzi a magyarságot, hanem a maga teljességében, történelmének esztelen sorsfordulataiban is. Igaz, vannak módosulások a magyar temperamentum lélektaná-

ban, melyeket gazdasági és társadalmi okok magyaráznak. Kétségtelen, hogy a magyar paraszt temperamentumának minden kilengése mélyén is hasonlíthatatlanul több a biztos és erős rendtartalék, az ok és célszerűség ösztönös életfilozófiája, mint például a polgári értelmiségnél, főként ennek vidéki kisnemesszármazékánál, mely a maga könnyen hevülő temperamentumának élményeit, sőt egész életfolyását, nagyon is könnyen váltja aprópénzzé vagy szórja szét boldogan semmivé. De a faji összegezés szintjén a magyar temperamentum osztálykülönbség nélkül is úgy mutatkozik, mint mértéket, fegyelmet csak kevéssé ismerő szilajság egyrészt és hanyag kényelemszeretet másrészt. Könnyelműségünk és nemtörődömségünk határtalan. [...] Vérmes perspektívák és váratlan letörések között, túlfűtött érzéki bőségtől és szenvedélytől fojtott, inkább fatalizmusra hajló, mint szabadon szárnyaló erejével a magyar temperamentum sajátos vegyüléke a józan valóságra-irányulásnak és romantikus érzelmességnek. Festőművészetét is egyrészt a természethez való ragaszkodás, másrészt az erős kifejező törekvés jellemzi. Kállai Ernő 1925 MIBEN NEM ÁLL a nemzetiség? Nem áll a régiekhez való makacs ragaszkodásban. Nem áll a csupa hív ruhában. Nem áll az ázsiai durvaságban. Nem áll a csupa magyar névben. Nem áll a egyenetlenkedésben. Nem áll a vesztegetésben.17 Nem áll a más nemzeti iránt való hidegségben vagy annak megvetésében. Nem áll a hódoltatásban. Vajda Péter 1832

17

* költekezésben

A NEMZETISÉG NEM HATÁROZÓDIK pusztán a vér és nyelv sajátságai és gazdagságában. Van egy más, tökéletes észfogalma is a nemzetiségnek, melyet alkot az események és eszmék története közösen. Vagyis az események által összecsoportosult népfajokat egy nemzetté teszi a hosszú idők folyamán megosztott viszony, élet, közös politikai eszmék s törvények védelme alatt. Európa nemzetei, alakulván a népvándorlások idejében, többnyire ilyenek, s így találta őket a forradalmi időszak. Ha tehát van szó nemzeti politikáról, ez nem nyelvi hajlandóság vagy vérségi szenv után értendő, sőt inkább a nemzeti értelmiség műve leszen az, mely által az egy alkotmány, egy törvény alatt élő népek haszna, érdeke tekintete előkelőleg pártoltatik a kormány és törvényhozás által, nem övéik felett. Erdélyi János 1851 NEMCSAK NYELVÉBEN él a nemzet, mint a szállóigévé lett igazság, de csak féligazság hirdeti, hanem mindabban, amit részben a nyelv által, de részben egyéb úton is a nemzet lelke értékeset teremtett. Mindabban, amivel a maga sajátlétűségének tudatát, annak fenntartására irányult erős akaratát és törekvését jellemzően kifejezi. Tehát szokásaiban és erkölcseiben, történelmi viszontagságainak arra az önfenntartásra, a sajátlétűség megőrzésére célzó minden mozzanatában, azt biztosító minden intézményében is; eszerint politikai eszményeiben és törekvéseiben is mindaddig, amíg azok e célra irányulnak, azt soha el nem vétik. E cél pedig társadaloméleti kifejeződésében a nemzeti függetlenség mellett elérhető legnagyobb egyéni szabadság és jólét, a nemzeti színezetű erkölcsi és értelmi műveltség alapján. Erre kell vállvetett munkával igyekeznie mindenikünknek. Ezt szolgálja csendes dolgozószobája szűk falai közt a tudós, ezt a szószéken és az iskolában a pap és a tanító, erre törekedjék ekéjével a földmíves, pörölyével kezében a munkás, ecsetjével és vésőjével a művész; erre a közélet mezején, a közügy bármely ágában a polgár, az államférfi és a tisztviselő; ezt

fejezze ki legnemesb virágaiban az irodalom; ennek szolgálatában szólaltassa meg lantját a nemzete lelkétől megihletett költő. S ha mindnyájuk egyesített, egy célra törekvő munkája az egymástól tanuló, egymáson épülő nemzedékek során közelebb jut a nemzeti ideál megvalósításához, azzal az egyetemes emberiségnek is megtette a tőle telhető legjobb szolgálatot. Katona Lajos 1910

MAGYARSÁG CSAK EGYETLENEGY van az egész világon. El se lehetne képzelni, hogy több legyen belőle; olyan lenne ez, mintha teszem azt több példány volna egy emberből. A nemzet éppannyira egyéniség, mint az egyes ember. Lehetséges-e, hogy ez a nemzeti egyéniség lelkében széthasadozzon, ahogy előfordul kóros esetekben egyes embernél is a lelki széthasadás? Igen, nyilvánvalóan lehetséges ez a nemzeteknél is. Sőt mivel tökéletes egészség nincsen a világon, minden nemzet lelki életében állandóan vannak kisebb-nagyobb hasadások. A társadalmi osztályok nem értik meg egymást, a tömegek vágya független a közérdektől, népi ösztön és nemzeti tudat elidegenednek, a jó Menenius Agrippa meséje18 unos-unton újrakezdődik. Az ősöktől öröklött kultúra, amely a nemzeti közösség magasabb lelki élete, távolról sem fogja át a nemzet egészét, egységgé, ahogy kellene. Mindezek hasadás-tünetek, s mindezek többé-kevésbé megvannak nálunk is. De hogy vidékek szerint hasadozzon szét a magyarság? Hogy kisebb egységek váljanak ki belőle, amelyek pusztán a maguk külön hagyományaiból akarnának továbbfejlődni? Ilyesmire nem tud példát a történelem, az őskor óta, amikor népünk egy részét Ázsiában hagytuk. […] ... az erdélyi író, mikor erősebb székely vagy kalotaszegi színeket kent festéktáblájára, csak az egységes magyar irodalom színskáláját
18

* Menenius Agrippa a régi Róma társadalmi ellentéteit egy példázattal igyekezett lecsillapítani. Meséje a testrészek vetélkedéséről szólt, azzal a tanulsággal, hogy mindegyiknek szüksége van a másikra.

gazdagította. Vannak, akik Erdély különszínűségét, a sajátos erdélyi levegőt és transzilván hangulatot tagadják. Szó sincs róla, hogy ezek között lennék. Erdély valóban különszínű ország. Csakhogy ez az erdélyi külön szín hozzátartozik az egységes magyarság színképéhez. Ez már rég elválaszthatatlanul beleszövődött a magyar kultúra szőttesébe. Én ezt az erdélyi hangulatot már gyermekkoromban magamba szívtam, mikor még soha nem jártam Erdélyben. Keményből, Jósikából. Sőt Jókaiból, aki maga sem volt erdélyi. Később három évet töltöttem Fogarasban. Ennek az emlékei lényeges részévé váltak lelkemnek, nélkülük nem lennék az, aki vagyok. És éppen így nem lenne az erdélyi színek és hangulatok nélkül a magyar kultúra sem az, ami. Nem is lenne magyar, mert a magyarság nem képzelhető erdélyiség nélkül, ahogy gyűrűd ékkövéből sem veheted ki valamelyik lapját vagy élét. A magyarságot úgy hordozzuk lelkünkben, mint a mesebeli testvérek hordozták ujjukon a gyűrűt, melyben titkos erejük rejlett, s melyről akárhol is megismerték egymást. A mi magyar gyűrűnk ékkövének lapja és éle más-más színben csillog. De mégis csak egyetlen s szétdarabolhatatlan kincs ez, s valamennyien az egész magyarságot hordozzuk magunkban, mert nem is lehetne, hogy az ékkőnek csak egyik lapját vagy élét hordozzuk. Én magamban hordozom Erdélyt is. S az erdélyi író Budapestet. De mindannyian magunkban hordjuk a Petőfi Alföldjét és a Mikszáth hegyi rétjeit is. Minden, ami lélek, egységes és oszthatatlan. Ebben Aquinói Tamás egyetért Bergson Henrikkel. A lelki magyarság is egyetlen és oszthatatlan, s lényegéhez tartozik az egység. De ennek a magyar lelkiségnek lényegéhez és egyéniségéhez tartozik a sokszínűség is. Megkülönböztető sajátossága ez a sokszínűség az egységben. Babits Mihály 1941 ERDÉLY LÁTOTT ELSŐNEK mélyen be Európába. Jött a nagy égszakadás, jött a protestantizmus, és Erdély érezte legjobban, hogy ez lesz az ötödik, hatodik vagy nem tudom hányadik honfoglalás, de az lesz. S odakapcsolta magát Európához, lelkében engedett

mindent, ami jött, s produkálta a legmerészebb s legmagyartalanabb produkcióit: az egészen újat. A nagy Kulturvolk a Rajna mentén még égette a zsidót, a dominikánus vérebek csaholtak mindenütt Nyugaton. Erdélyben agg és primitív lelkű magyarok nem féltek circumcisiót19 kérni kóbor rabbiktól, s szinte Ázsia szélén egy kis ország akadt, mely ki merte mondani, hogy az embereknek hite pedig az ő maguk dolguk. Innen indul meg magyarok rajzása már előbb nyugati scholákra. Összeszedni én kis memóriámból nem tudok mindent, de Shakespeare születésének esztendejében itt ír már drámát Karádi Pál20. Itt szabad Krisztust megtagadni unitáriusoknak. Jeremiádok itt képviselik először a megfinomodott dallelket. A lantosoknak itt van vidám, szabad útjuk, innen adják az eseményeket Nagy-Magyarországnak, szegény sanyargatott szomorú földnek. Bethlen Gábor itt teremt az oláh pakulároknak irodalmi nyelvet. Itt siratja az első magyar kultúrember, Szenci Molnár Albert, hogy ő magyar, de nem lenne más egy világért sem. Itt terem az első asszonyíró, azután az erdélyi Mikes Kelemen példája annak, hogy nekünk futni kell a germántól, s nyugatabbra menni eszmeházasodás céljából, és ugyanő az, aki megmenti tisztaságát, becsületét a kemény, szegény, de szűz és erős magyar nyelvnek századokra. Descartes Erdély révén jut Keletre, Comenius Ámost erdélyi asszony veszi észre. A székely balladák vetekedtek ez időből a skótokkal, Rákóczi Versailles-ban is becsült nagyúr, Bogdány, Mányoki, Kupeczky már festhetnek Erdélyben. Kell a zene, s nem udvari bolond a költő, Brillat-Savarin előtt már művészete van itt a konyhának. Itt születik Wesselényi, Kölcsey, s itt keresi a megvigasztaló, kultúrára legalkalmasabb magyart nagy magyar agitátora a civilizációnak: Kazinczy Ferenc. És mennyi minden nem jut eszembe: egy kicsit Kazinczyak vagyunk mind, akik itt gondolkozunk és szomorkodunk. […] Úgy gondolom, meg kellene próbálni Kazinczyval Erdélyből kiásni, ha élt, s megtermékenyíteni, megszaporítani azt a magyar típust, mely nem medve, holott Erdélyben több a medve. Ha száz évekkel hátrább
* körülmetéltetést *Célzás a Comoedia Balassi Menyhért árultatásáról című drámára, melyet Karádi Pál nyomtatott ki 1569-ben Abrudbányán. Régebben a mű szerzőségét is neki tulajdonították.
20 19

cammogunk, és csak cammogunk, és újat nem tudunk adni, hacsak ha nem antikulturálisat, mi lesz velünk? Nem elég, ha vannak Apáczai Csere Jánosok, ha nem mély a néplélek, hiába dobjuk bele a métermázsás követ is, nem fröccsen fel a víz egy méternyire sem. Csakugyan mi vagyunk azok, akiknek nem jutott a nemesebb fajok szükséges szenzibilitásából? Erdély mást bizonyít, próbáljuk Erdélyt folytatni, hátha lehet. Ady Endre 1905 AMI A MI NÉPÜNKBEN passzivitásnak látszik, az mind csak keserves ösztönös önvédő magatartás. Ami a népünkben közösségellenes, túlzottan egyéni, szinte anarchikus vonásnak látszik, az mind csak az idegen szellemű és idegen célú közösség ellen való önvédelem jelentkezése. Még senki sem próbálta meg – vagy legfeljebb csak megkísérelte – olyan állami, társadalmi közösség megteremtését a magyar nép számára, amely az ő lelkének, egyéniségének megfelel, amelyben a zárt és éles vonalú magyar egyéniség szabadon mozog, jól érzi magát, kinyújtózkodhatik, fejlődni tud, minden erejét kifejtheti, a legnagyobb – s a magyar számára világ végéig egyetlen igazán elismert közösség, a nemzet és az ország érdekében. Bajcsy-Zsilinszky Endre 1938 A NÉPNEK ÚGYNEVEZETT "alsóbb" osztályairól sohasem szabad kicsinylően vagy éppen lenézően szólani. Minden nemzetnek a kevésbé művelt nép alkotja túlnyomó részét, a nemzetnek valóságos zömét. A nép alsóbb osztályaiból veszi a nemzet minden jellemző sajátságait, ez adja meg típusát. A nép alsóbb osztályai képezik a nagy tartaléksereget, melyből kiegészítik soraikat az értelmiségi osztályok. Aki kicsinylően szól a népről, kicsinylően szól magáról a nemzetről is. Mocsáry Lajos 1869

A TENGER SOHA ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik; ilyen tenger a nép, az élet. Ha belőle merít a költő, lesz aki őt hallgassa, seregestül találand megnyílt szívekre mindenkor, hacsak vesztét nem érzi a nemzet. Tehát tanulni a népet, az életet, beállni a tengerbe, mint Jézus, midőn a lélek kegyelmét venné a Jordánban, ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége. Erdélyi János 1842 NÉZEM, NÉZEM, meghatottan s szinte káprázva nézem ezt a ragyogó vásárt. Színek tobzódása s valami finom, nemes harmónia. Ezt az erőt s ezt a mérsékletet csak egy ezredéves kultúra tudja produkálni. Kis kendő, félméteres hosszú, kék színben, a kék színnek valami pogányul eredeti árnyalatai, mint az alkony, mikor minden kékre szűrődött. S vörösben, a természet valőrgazdagsága s oly finom ízlés, hogy az ember megérti a görög szobrászok korát, mikor mesteremberek valamennyien egyformán tökéleteset alkottak. Egy kialakult stílusban dolgozók, a megtalált értékeknek fokozásán munkálkodnak. Ezek az érdes kezű nyanyák, míg a pamutszállal babrálnak, valami magasabb parancsnak a végrehajtói, s művészi beidegzettségükben tévedhetetlenek. Nem lehet vitázni ezekkel az egymás mellé rakott színekkel: meg kell érteni s gyönyörködni bennük, mert így tökéletesek. Szavakkal lehetetlen ugyanazt az érzéki képet kelteni, amit a pozitívumok adnak. De ezeknek a kezében a pamut selyemmé lesz, a selyem tündéri fénnyé, mintha a minták csillognának. Ahogy ők ezüstszállal a piros mintát átszövik, párává és szikrázó harmattá lesz az. Egy nyári ingvállat emel fel valaki. Fejedelmi pompa. Fejedelmi termeten büszke kosztüm. Mintában, lejtésben, rajzban oly különös, sátorlakó keleti nők túlzott s mégis méltó pompája. Egy más emberélet jelképe, valami nekünk idegen asszonyiság kellékei. Ahol a nő valahogy egyenrangú a férfival, külön élete van, külön kultúrája. Hallom, az ősi keleti háremélet jelei megvannak e

vidéken is. Nem kívánják a férfiak, hogy a nő kint dolgozzon a mezőn. S az a gazdagság. Tűvel rajzolnak e művészek, mint a sebész, aki nekimegy a szemnek, s a sok rost közül azt az egyet metszi el, amit kell. Ezek itt mind tökéletesek, egyben teremtők és kiélők, urak s munkások. A legdrágább ékszerekkel versenyeznek ezek a ritka nemes mívű rongyok: csak a leggazdagabbaknak lehet öröme, mert kell, hogy megfizethetetlen legyen. Jaj annak, aki hozzányúl ehhez a művészethez, s gyáripart csinál belőle szakértelem s szív nélkül. Móricz Zsigmond 1928 A MAGYAR NÉPI DAL világ csodája, páratlan nagyszerűség, olyan örökség, amit nem pótolhat semmi, a lángésznek semmilyen alkotása, benne örök jelenként él a múlt lelke, ő a mi lelkünk anyja, őse, benne érezzük mindazt, amiből lettünk, halljuk, amit már nem is tudhatunk, csak sejthetünk, mint lelkünk legmélyebb rétegeit; a tökéletességnek felülmúlhatatlan csodája, amilyen csak az lehet, ami nem egy ember műve, hanem ezer meg ezer lélek formálta századokon át, s azt, ami valaha talán egyén műve volt, személytelenné és egyetemessé magasztosította, s ez az, aminél a művészetnek nincs feljebbvaló csodája; ősi valóság, érzékelhető valóság – több, mint művészet – a lélek mitikus világából, mikor nincs külön szó és külön ének, külön gondolat és érzés, racionális és irracionális, szellem és érzék, ösztön és tudat, nincs külön külső és belső világ, hanem elválaszthatatlan egységben él minden, s minden hang, szó, mozdulat, tánc egylényegű nyelve ugyanannak a valóságnak; s mivel ebben az ősi egységben nem mint megszervezett egységben, hanem olyan organizmusban él együtt minden, amilyen az egyén, de végtelenül tágabb, századokat és számtalan egyént befogó határok közt, ezért megnyilvánulásai minden egyénét meghaladóan változatosak és kimeríthetetlenül gazdagok. Fülep Lajos

1934 A NÉPIES MAGYAR ZENE alaprajza az egyszerűség, a líra, a kis világ, az önmagába visszatérő lelki folyamat. Népiességéből csak úgy emelhetjük ki, ha gyökerét elpusztítjuk. A magyar szimfonikus zene, a magyar opera megteremtője az lesz, aki muzsikájának jellemében, stílusa vérkeringésében, tehát nemesen burkolt formában jeleníti meg előttünk a haza levegőjét, lakosainak lelkét, korának szellemét, aki hangjegyei fejeivel a magyar társadalom ezer és ezer körzetének mintegy izobar pontjait21 tudja megadni, anélkül, hogy külső megjelenésében etnográfiai és hangtani törvénykönyvekre helyezkedne, népies sallangokba burkolózna. Lovik Károly 1911 MIT AKAROK a régi székely dalokkal? – ezt kérdik még ma is egyre-másra. Még mindig vannak, akiknek a szívében kőre hullott a mag, akiknek ezek a dalok nem mondanak semmit, legfeljebb kuriózumnak, múzeumba valónak nézik. Múzeum! ellenségei oda szeretnék már zárni az egész magyarságot, hogy majd üveg alatt mutogassák. (Idegenforgalom!) Jól is illene oda "festői népviselet" mellé, gramofonlemezeken eredeti székely dalok... De hiába. A magyarság még él, és egyelőre nem akar múzeumi tárgy lenni. A székely dal is él, egy pillanatra sem hallgatott még el. Most éppen erősödik a hangja, mint friss tavaszi szellő fúj bele a magyar zeneélet csukott szobájába. Majd elválik, ki jár jobban: aki elébe tárja keblét, vagy aki fázva húzódik köpenyébe. De hát olyan idegen, külön nép a székely? Lehet a szavát ennyire nem érteni? Ha kimutatják is a tudósok, hogy a magyarság tízféle szilánkból állott össze: aki közelebbről látta, tudja, hogy a magyar lélek egyugyanaz, Somogytól Szatmárig és Csíktól Nyitráig. Ilyen volt valaha a magyar zene nyelve is. Valamikor a székely
21

* A meteorológiában az egyforma barométerállású helyeket nevezik izobar pontoknak.

dal volt a magyar dal: törmelékei, maradványai a többi magyarság közt mindenütt ott vannak. Ma a székely a legmagyarabb magyar, és a magyar csak úgy lehet újra magyar, ha mennél székelyebbé tud válni. Ez a megújulás útja, ezt kell követnie a magyar dalnak is, ha nem akar elsenyvedni egyre vértelenebb maga-ismételgetésben. Mélyszántás, rigol-eke kell most a magyar léleknek, hogy újra teremjen. Ez a rigol-eke a székely dal, mely ha beleszánt a magyar lélekbe: ősi gyökeréig feltárja, kihozza a napvilágra a kártékony férget, megújítja a talajt. Ezért akarnám elvinni minden magyar házba, hogy megérezze mindenki: "ez vagyok, ennyi az elhasználatlan erő bennem". El akarnám vinni mindenhova, ahol "négy-öt magyar összehajol", hogy ne azt kérdezzék: "miért is?'', hanem azt mondják: ezért is, meg azért is, meg mindenért: élni érdemes és kell. Az utcán állítanám meg vele az embereket, mikor dúlt arccal loholnak a haszon vagy a falat kenyér után, hogy vigasztalást merítsenek a csodakútból. És el akarnám vinni a világon mindenüvé, ahol csak értenek a zene nyelvén, hogy ezen keresztül is jobban tudják meg, amit oly rosszul tudnak: hogy mi a magyarság. Ennyi mindent akarok a régi székely dalokkal. Kodály Zoltán 1927 TRADÍCIÓ NÉLKÜL nem lehet semmit sem csinálni, s ez a magyar körülmények között csakis a magyar népművészet lehet. [... ] Ugyanazt akarjuk22 körülbelül, amit Bartók és Kodály a zenében már megcsináltak, azt hiszem, hogy a piktúra területén ilyen törekvések még eddig nem voltak, ha sikerül célt érnünk, akkor mi leszünk az elsők ezen a területen. Igen, nekünk az úttörők szerepét kell vállalni, és ennek azért érezzük fokozott szükségét, mert a mai magyar művészetben mindenki visszafelé kacsint, mi is visszanézünk a múltba, de egészen más célzattal, azért, hogy még jobban megerősödjünk, s hogy a múlt értékeit megmentsük (ami
22

*többesszám a levélíró éa Korniss Dezső festőművész közös törekvésére utal.

még nem pusztult el), és a jövő számára adjuk át. Vajda Lajos 1936 A NÉPHAGYOMÁNY tart meg bennünket magyarnak, s a nemzetközi műveltség tesz bennünket európaivá. Ha azonban csak az európaiságra törekszünk, lehetünk nagyműveltségű népek, de minél hamarabb megszűnünk magyarok lenni. Beleolvadunk abba a nagy nyugati nemzetbe, melynek a műveltséghatását legkönnyebben elfogadjuk. […] A néphagyomány nagy nemzetfenntartó erején kívül szükségünk van a magasfokú nyugati művelődés minden vívmányára. A néphagyománynak emellett azt a szerepet szánjuk, hogy minden vonalon alapjául szolgáljon a magasabbrendű művelődésnek, de annak ne csak színt, hanem belső tartalmat is adjon. Győrffy István 1939 VALAMELY IRODALOM éppen annál inkább lehet világirodalmi érték mennél nemzetibb: mennél több új színt, új hangot visz belé a világirodalomba. De félre ne értessünk; nem a vad és nyers nemzetiséget mondjuk, és kétségkívül nem minden nemzetiség alkalmas arra, hogy beleilleszkedjen valamely nagyobb kultúra egységébe; a nemzetiség pedig csak akkor értékes a világirodalom számára, ha abba beleilleszkedett, avval összehangolódott, átitatódott. A világirodalom általában az egész kultúra – a népek lelkének óriási koncertje: minden nyers nemzeti hang disszonáns, míg e nagy zene egészével összehangolva nincs. E nagy koncerthez egy új hangot adni, új színt a világirodalom nagy tarkaságához, a legnagyobb szolgálatok egyike, melyeket egy kis irodalom a világirodalomban tehet. Babits Mihály 1913

PETŐFI MÉLYEN hitt egy sajátlagos magyar kultúra lehetőségében remélte, hogy amint ő teljesen eredeti magyar és

mégis világköltő, akként támadni fognak hozzá hasonló lángelmék a művészet és tudomány minden ágaiban, akik azután a magyar kultúrát megteremtik. Az újkori haladás minden reformjáért rajongott, de mindennek magyar alakot óhajtott adni, s ebben mindjárt élő példával akart előljárni. Vajda János 1870 MENNYIT BESZÉLNEK, sőt mennyit kiabálnak magyarságról és nemzeti szellemről azok, akiknek semmi érzékük és semmi közük az igazi magyar kultúrához, annak gazdag múltjához, ez örök jelenhez, amely nem tulipán-mozgalomban23 és nem turáni hacacáréban nyilatkozik meg, hanem elsősorban nagy magányos és meg nem értett, sőt félreértett vagy éppen üldözött és kivert szellemek, Bolyaiak és Madách, Vajda János és Péterfy élete művében. Persze, ezek megérzéséhez és fölértéséhez, méltánylásához és követéséhez valamivel több kell, több ész és több lélek, hogy úgy mondjam géniusz, mint a nagy pipájú, kevés dohányú fajelméleti kuruckodáshoz, amelyet leginkább idegenből ideszakadt jövevények, hogy ne mondjam jöttmentek végeznek jó ügyhöz méltatlan buzgósággal és tudatlansággal. […] Madách valóban európai szellem volt, aki a magyar költészet egyik első remekét megírta – és abban Hunyadi, a kereszt első hőse nevének futó említésén kívül semmi nemzeti vonás vagy vonatkozás nincsen, kivéve azt a csekélységet, hogy az egész mélységes és magasztos emberi tragédiát az a nemzeti tragédia sugallotta a sztregovai remetének, a magyar Goethének, amelynek ő maga is szenvedő és börtönviselt hőse volt. Igenis, Madách megmutatta, hogy lehet írni magyar remekművet, világra és örök időkre szólót, anélkül, hogy a költő magyarkodnék. Juhász Gyula 1922

23

*Az ellenzéknek a hazai ipar pártolására indított rövid életű mozgalma a 20. század elején. Tagjai tulipánjelvényt viseltek.

ELÉG SZERENCSÉTLENSÉGÜNK, hogy a mi keleti indolenciánknál és renyheségünknél fogva oly kevés dolog iránt érdeklődünk, olyan kevés dologban veszünk részt s olyan keveset tanulunk, és csak a magyar faj tagadhatatlan zsenialitása viszi végbe, hogy koronként szinte természetellenes ugrással érünk el oda, ahova a többi világ lassú és következetes fejlődés után jutott. Nemzetünk ellen való vétek, a népiesség magában helyes elvének túlhajtásával, a kozmopolitaság lesújtó mennykövét szórni arra, ami voltaképpen csak általános emberi, és fitymálva mindent, ami csak azért idegen, mert mi restek voltunk nálunk meghonosítani, a magyar írót arra szorítani, hogy nem is atillában, de borjúszájas ingujjban és rojtos gatyában járjon. ...elképedve látom, hogy mi az Arany és a Petőfi orvosságát evőkanállal szedjük, és mintha Berzsenyi sose élt, Csokonai sose írt, Vörösmarty sose dalolt volna, két évtized alatt két évszázaddal fejlődtünk vissza. Többel, mert mik a mi népies vinnyogóink Balassi Bálinthoz képest, nem is érzéseik épségére és kifejezésük gazdagságára, nem is az általános poétai talentumra nézve, de arra, mi mindent észrevett, mi mindent felölelt az ő poézise, mennyi hasznát vette a belső élete válságainak, a szeretkezéseinek, a kóborlásainak s a környezetének, és a magyar ütemes formából hogy meg tudta csinálni a maga magyaros, de nem csak-azért-is népies formáját! Istenem, künn járni Párizsban, a világ metropolisában, morbidezzától24 széplő kultúra közepett; a NotreDame tövéből fölnézni egy évezredre, s az utcák porával egész emberiség leheletét színi magunkba; a Sorbonne-ban hallgatni a világ legszebb szavú tudósait és a Louvre-ban látni a világ legszebb szobrait – és mindezzel nem érezni semmi közösséget, mindebből nem kérni semmi részt, mindehhez nem formálni semmi jogot, hanem csöndes lemondással fordulni el tőle, csak azért, mert magyar vagyok! Ó, ez nem a Széchenyi Lánchíd-emelő, Tiszaszabályozó, gőzhajóépítő önérzetes magyarsága. Ignotus 1894

24

* kifinomultságtól

CSAK LETAGADNI LEHET, de tagadni nem, hogy irodalmunk óriásit bővült, színesedett, gazdagodott az új generáció kezében. A régi generáció irodalma csaknem teljesen egyszínű volt. Petőfi és Arany megütöttek egy-egy hangot, ezt visszhangoztatta többékevésbé halaványan a többi mind. A mi korunkban, ha talán nincs is két olyan óriásunk, mint Petőfi és Arany, megvan a teljes zenekar. Mikszáth közvetlen humora, Herczeg Ferenc eleganciája, Gárdonyi plein air népiessége, Molnár Ferenc gamin-elméssége, Szabolcska szelíd melankóliája, Kiss József ünnepélyessége, Ady Endre nekibúsulása – és a többi nem fejezi-e ki többszínűen, tehát hívebben a magyarság lelki életét, összes osztályainak, műveltségbeli fokozatainak sajátságait, mint az ő koruk Arany Jánostól és Petőfitől függő egyoldalúsága? Vagy hogy részletekbe menjünk, magyarabb-e Vas Gereben csak azért, mert falusi parasztokat és tekintetes urakat írt meg, mint Molnár Ferenc, aki pesti alakokat állít elénk? Hát ezek a pestiek nem éppúgy hozzátartoznak a magyarsághoz, mint akárki más? Azon múlik a magyarság, hogy valaki az eke szarvára támaszkodva beszél-e az ő kedves rózsájával, vagy a Népligetben ringlispílezik vele? Budapest nem éppúgy része a magyar nemzetnek, mint Jászság vagy Göcsej? Schöpflin Aladár 1908 A KISEBB NEMZETEK irodalmán, tudományos törekvésein mindenütt átvonulnak az európai áramlatok, s azért géniuszuk mégsem öltözik kozmopolita foszlányokba. A mienket pedig – a tudomány terén – ne akarjuk magyaros szólásmódokkal kicifrázott szűrbe öltöztetni; a sovinizmus ellenében ápoljuk az önismeretet; ne féltsük édes magyar elménket az elsatnyulástól, ha néha idegen táplálékot vesz is magába. A sovének zaja e tekintetben azért is káros, mert a maradiságnak, a tanulatlanságnak, a fölületességnek, fenegyerekségnek sokkal inkább kedvez, mint a nemzeti eszmének. E szép tulajdonságok elhatalmasodásától pedig őrizzen meg – a nemzet géniusza. Péterfy Jenő

1889 ŐRIZZÜK MEG nemzeti szellemünk sajátságait, de a fejlesztés nagy munkájánál, kiforrásunk átmeneti szakában, amennyire lehet, vessük ki magunkból azon tulajdonokat, melyek előhaladásunkban csak gáncsul, teherül szolgálnak, hasonlóul a nyomorékhoz, mely a régi rokonságból marad az örökösre, s melyet tartania kell, de örül, ha eltemetheti, mint önmagával és mással jótehetetlent. Mert ne higgyük, hogy mind jó és nemes az, ami keleti, azért mert „eredeti”. Vajda János 1861 MINDEN NÉPNEK első törekvése, és kell, hogy első törekvése legyen, önállását fenntartani, szabad és független maradni minden más nép uralmától, hogy lehetőleg megőrizze a sajátságos jellemébeni szabad kifejlést, és ne tűrje, hogy rá idegen nép idegen élet érzelmeit erőszakolja. […] A legnagyobb szégyen és balszerencse ellenben más népnek alávetve lenni, idegennek szolgálni, másnak sajátságait elfogadni, táplálni és magáéi gyanánt előmozdítani. A szabad függetlenség nem a legfőbb cél ugyan, mire törekedni kell, hanem a legszükségesebb eszköz, mi nélkül a nép, mint nép, semmi üdvös célját nem érheti el. Mert a nép meg van semmítve, ha sajátsága megsemmittetett, a sajátságnak pedig meg kell vagy legalább meg lehet semmisülnie. ha idegen uralomnak van alávetve. Bajza József 1846

ÉDES NEMZETEMNEK NYELVE

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

ÉLETRE-HALÁLRA

Mint aki búcsúzik, beszélni akarok. Itt éltem én, vér véretekből, magyarok. Mint akit égő szókra gyújt föl a halál. Szájam kigyulladt víziókat kiabál. Együtt örökre, együtt, együtt veletek. Kuckóba, sáncba, rongyba harcos feletek. Mi volt ez? A szívembe harsog az egész. Láng és korom, megtébolyul, ki belenéz. Sírtam miatta én is, én is, beh korán.

Én is zokogtam hosszú, véres lakomán. Éreztem a semmit, a szégyenmaratást. De láttam egykor kánaáni aratást. Kerek eget, mely egy családot ölel át. Parasztleányok hercegnői derekát. Bő dáridót, mely könnyeinkbe beleful. Ifjú erőt, bűnt tékozolni pazarul. Mégis mindent, ami tiétek, szeretek. Vén bajszotok, puffadt, lilás-kék eretek. Úr-kedvetek, amelynek párja nem akad. Öreg, nehézkes, régi-ízű szavakat. Ábrándomat, mely életemre sebet üt.

Hajnal felé a múltba rívó hegedűt. A délibáb vizében úszó gabonát. Tükröztetett kastélyt, ezüstlő habon át. Halottjaim csontját a földben, halavány, matróna-arccal, mélyen alvó nagyanyám. Rokontalan, sívó magányom egyedül. A hosszú őszt, mely visszanézve menekül. Jaj, életem engem bilincsbe veretett. Élő bilincs, forró bilincs, te szeretet. Bilincsbe jár mindig a tiszta szerelem. Ember jussom testvér-bilincsben perelem. Haraptam ezt és kincsre vágytam, ami nincs.

Csókoltam is, mert álom, áldás e bilincs. Lelkem ha kérte, amit a sors nem adott, Arany János bűvös szavával mulatott. Itt és csak itt, ezt nem és nem feledem. Holtomban is csak erre járok, keleten. Izzóbb a bú itt és szívig döf az öröm. De szép, vidám, vad áldomás volt, köszönöm.

ELJÖTT AZONBAN AZ IDŐ, amikor a hangból szó lett. Ez a fordulat volt a legnagyobb esemény az emberiség történetében. A hang, az emberi beszédnek ez az ősi sejtje, aminek se füle, se farka nem volt, egyszerre csodálatos fejlődésnek indult. Szó után szó kelt ki belőle, s a szavakból beszéd kezdett alakulni. A test hangjából az értelem megteremtette a nyelvet, mely aztán a sors, az atyafiság és az érdek követelményei szerint ismét külön ágakra bomlott. A különböző nyelvek melegéből keltek ki a különböző népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké. Velünk is ez történt. A magyarságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt. Tamási Áron 1941 A NÉPSAJÁTSÁGOK ezer jelekben mutatkoznak. Tett és szenvedés, vallás és erkölcs, tudomány és művészet, jog és törvény, az indulatok és szenvedélyek nyilatkozásai mindannyi bizonyítványai annak, de semmi annyira vissza nem tükrözi azokat, mint a nép nyelve és története. Azért a népeknek nincs szentebb ereklyéjök és félthetőbb kincsök, mint nyelvök és híven jegyzett történetök. Szó és tett jellemzik az embert, szó és tett a népet. A nép ajkán élő nyelvből és az eseményeket ábrázoló történetből leginkább megismerhetni a nemzeteket. [...]

Mert az életnek szellemibb és bensőbb eleme a beszédnél semmi nincs. Önkényt foly ebből, hogy ha a nép nem akarja elveszíteni azt, ami által nép, ha minden sajátságait meg akarja őrzeni, úgy semmire sem kell annyira ügyelnie, mint arra, hogy nyelve ki ne vesszen és el ne korcsuljon, hanem eredeti tisztaságát és bélyegét megtartsa. Bajza József 1846 SEMMINK SINCS – csak múltunk van, és múltunkban gyönyörűen zengő nyelvünk. Bár nem beszélünk manapság az Árpádok nyelvén, de megértenénk, megéreznénk egymást, ha egy lovas vitéz életre ébredne a nyírségi homokbuckák alatt régi sírjában. Tudnánk felelni Mátyás királynak, ha halottaiból felébredve az utat tudakolná Buda felé. A Rákóczi korabeli kurucokkal elmulatozhatnánk, ha egy hegyaljai pincében kilépnének a falból. Kis forrásból eredő folyó a nyelvünk, táltosok és hittérítők, a Don mellől jött harcos keleti fejedelmek és furulyázó pásztornépek szavaiból keletkezett. Szerelmes költők és névtelen történetírók tollán és lantján át jöttek az új magyar szavak, mint korai ősszel elszállnak a virágok pelyhei a hegytetőkről, elgurul az őserdei makk, útra kél a pókháló. Az első költők leszedegették a süvegjük mellől a pókhálót, és szép magyar szavakat szőttek a puszták felett lebegő virágpelyhekből. A névtelen jegyzők a tölgyfák lehullott gyümölcsét szedegették össze. Fegyverkovácsok munkája közben, harci mének legeltetése alatt, a holdfénynél éneklő pogány asszonyok dalolásából született a magyar nyelv. A csodaszarvas rázta le agancsával az erdő ékszereit, a piros bogyókat, hogy szép magyar szavak legyenek belőlük. A Tiszán, sötét éjjelen, egy andalgó halászlegény meglepett szívéből pattant fel egy új szerelmes szó, mint a hóvirág. És az Árpádkirályok sírboltjaira új magyar szavakat véstek. Az igricek nyelve sok viszontagságon ment keresztül, amíg mai ékességeihez jutott. Horatius és Ovidius nemegyszer ott állottak a kádnál, amelyben a szőlőt és az új nótát taposta a fehérlábú menyecske; a papok, a mindenkori nevelőmesterek latinul gondolkoztak és gondolkoztat-

tak, amíg Pázmány Péter tollat vett kezébe, és a legtökéletesebb magyar mondatokat papirosra vetette. Száguldó sztambuli lovashadak paripáiról lehullott egy boglár vagy egy ékítmény, amelyet a magyar leány megtalált és hivalkodva a keblére tűzött; a török hódoltság alatt nemcsak laposfejű, kisázsiai gyerekek születtek a magyar síkságokon, de az Ezeregyéjszaka meséinek a nyelvéből is itt maradt egy csomó szó, mint az Alföld felett elvonuló vándormadarak lehullott, színes tolla. Az aranyliliomos királyok alatt Toldi Miklós katonapajtásai Nápolyból új csókok és új szerelmek emlékein kívül bizonyosan olyan szavakat is hoztak magukkal, amelyeket a csábos nápolyi delnő gyümölcsnedves ajkáról tanultak; Lajos király szerette a kobzosokat udvarában, amely megbízhatatlan népségről tudnivaló, hogy sűrűn változtatja szívének királynőit, és új hódoltságában, friss tébolyában a legcsodálatosabb jelzőket és álmokat foglalja magában. (És a visegrádi és budai úrnők már akkor is azt pártfogolták, aki a legszebben hazudott nekik. Tudom, mert egy rokonom katona volt itt, és életét abból tengette, hogy a békében a nők ruháját dicsérte.) A Jagellók jártak a krakkói harangtorony alá imádkozni vagy kockázni lengyel atyafiakhoz, és Zsigmond nem mindig játszott szerencsével, hisz elnyert aranyaiért annyira haragudott, hogy a francia herceg az aranyakat a cselédség közé szórta, de a lengyel nők mindig tanították valamire a budai leventéket; itt már nyugati pipere járta akkoriban is, léhűtő lovagok hoztak új szerelmet, új dalt, új világnézetet a lengyel várkastélyokba; egy sóhajtás vagy egy szó ott maradt a magyar vitéz szívében, mint a kendőt lengetik egy vár erkélyéről. (Mindez Nagy-Magyarországra vonatkozik, Erdélyben, a hegyláncon túl, tisztult, finomodott ezalatt a magyar nyelv; kár, hogy a fejedelmek csak az ebédelésükkel törődtek, a nyelvújító fantáziák a szakácskodás és a konyha körül lebegtek, új ételfogásokat és új neveket találván fel. Míg lenn a székelység, mint egy kis elzárt mesebeli ország, féltő gonddal, rajongással őrködött ősi nyelvére, múltjára; ide nem jutottak el az új szavak.) A magyar nyelv a Tiszához hasonló kanyarulatokkal vándorolt útján. Növekedett, szélesedett, gyarapodott. Kis mécsek égtek, amelyek világánál költők hajoltak a pergamen felé, és ötvösök módjára

csiszolták a nyelv ékköveit. Tudósok, írók támadtak, és a kolostor nyárfasorában hátrafont kézzel sétálgató tudós szerzetes már nem gondolkozik Tacitus nyelvén. Még egy nagy megpróbáltatáson megy át a nemzeti nyelv. Egy ízléses és jószívű királynő, a felejthetetlen Mária Terézia jóasszonyos mosolygása csalogatja Bécs felé a magyar leventéket. És íme, váratlan csoda történik. A szerelmes testőrök, akik mind szívesen ontották volna életük vérét a fehérnyakú királynőért, nagyszerű, szárnyaló és rajongó magyar irodalmat kezdenek ahelyett, hogy elnémetesednének. A történelem legjobb gazdasszonya, Mária Terézia hiába gondoskodik személyesen hű testőrei kosztjáról, ellátásáról és orvosságáról, Bessenyei meg társai titkon magyar könyveket írnak, és éjszaka egymásnak olvassák fel a még tintás árkusokat. A Farkas fogadóban búsuló kurtanemest az elővárosból kegyesen színe elé bocsátja a királynő, de a szittya egyetlen új szót sem tanult meg Bécsben... Aztán József is csalódott. Messze, kelet felé, a nyírségi mocsarak közepéről már készülődik nagy útjára a peleskei jegyző. Kármán József már losonci kisdiák és irodalmi terveken töri a fejét a régi temetőben – ahová később meghalni visszatér. Csokonait kicsapják a kollégiumból, és a verőfényes dunántúli dombok felé ballag vándorbotjával. Kölcsey és Kazinczy naphosszant írják leveleiket barátaikhoz.. . Még egyet, még kettőt kellett csak aludni, hogy egy szalontai parasztfiú megtanulja a betűvetést. És a Kunságban egy éjszaka üstökös álljon meg a mészárosék háza felett, midőn Petrovicsné, született Hrúz Mária vajúdott a szalmafedél alatt. * A mesebeli árva gyermek a magyar nyelv. Még az ág is húzza. Pedig gyönyörű tartományai vannak. A legszebb országon húzódnak folyamai. A vadmadarak, csillagos égboltozat alatt lakó pásztorok és rajongó költők vigyáztak ez árva gyermek lépéseire, amíg járni tanult. Néha eldugdosták, mint a bujdosó kurucot vagy honvédet. Szőlőhegyek borházaiban, kollégiumok üres padlásain, a bedőlt pusztai kutak felett szárnyaló szél zúgásában élt. Tompa

Mihály hallgatja a folyón mosó menyecskék felgyűrt ruhája felől a nép dalait. A Vachotték kertjében az árvalányhaj alatt meghúzódik. De lakott a gályákon is evezőpadhoz láncolt prédikátorok bús lelkében. Bujdosott Caraffa elől a bányavárosokban, a Bükk rengetegében, a kékszemű, álmodozó regényíró, reménységében, az Újépület celláiban... Az árva gyermek felnövekedett, megerősödött, királyfi lett belőle, mint a mesében. A legszebb ruhája van, egy nagytehetségű irodalom hordja a kincstárába a bányák és fantáziák mélyéről az ékköveket, az új magyar szavakat, fogalmakat. És most újra a gazdagodás útján van. A háborúnak temérdek új szót, érzést, gondolatot köszönhet majd az irodalom. Eddig csak a salak, a halpénz, a békalencse vetődött fel a folyam felszínére. (Itt-ott úszik egy különös virág, a messziségben növekedő új nagy fának tavaszi virága.) Nem kell bántani drága, árva gyermekből királyfivá növekedett magyar nyelvünket. Őt már senki se veheti el tőlünk. Amint a múltunk, a legsajátosabb nemzeti múltunk is a miénk marad, bármi történjék. Krúdy Gyula 1915 MAGYAR NYELV! édes nemzetemnek nyelve! teáltalad szólaltam én meg legelőször, teáltalad hangzott először az én füleimbe az édes anyai nevezet, te reszkettetted meg a levegőeget, amelyet legelőször szíttam az én bölcsőm körűl, s te töltötted be azt az én nevelőimnek, az én hazámfiainak s az engemet szeretőknek nyájaskodásival, teáltalad kérte az én csecsemő szám a legelső magyar eledelt, a te darabolt ízecskéiden kezdettek kifesleni az én gyermeki elmémnek első ideái, mint a született hajnalnak apró sugárai, mikor a világosság lenni kezd. Azolta mind e mai napig is, az én ifjúságomnak változó sorsú napjáig, édesebben hangzott terajtad az életnek közbeszéde s a pajtásságnak édes szava. Az én elmémnek gondolatja mindenkor feljebb emelkedett teáltalad, mint más idegen nyelvek által, s a te kedves tolladból kicsorgott írásokban több örömet találtam, mint az idegeneknek legtanultabb munkáikban. Megelégedve s ezer gyönyörűségek között repkedett a te hármóniás szavaidon az én fiatal Múzsám, mint egy most

született pillangó a rózsák és tulipánok hímzett virágain. De oh szomorú idők! kevesen éreztük ezen te kellemességidet a te háládatlan magyarid egy holt szépséghez hajlottanak, te pedig közöttök elvettetve hevertél, mint egy magános márvány a pusztulással fenyegető kastélynak érzéketlen omladékain. Csokonai Vitéz Mihály AMELY NEMZETNEK nyelve nincs, annak nincs hazája, csak szállása; nincs hazafisága, mert nincs hazája; és csak a szerencsés időknek tulajdoníthatja, hogy az ilyen nem nemzetet, hanem csoportot más nagy nemzet el nem nyeli. […] A nyelv köti az embereket egy oly nemzeti testté, melynek a politika vészei nem árthatnak. Nyelvünk nélkül egyenként ingadozó, gyökeret nem verhető, gyenge nádszálak vagyunk, melyeket a politikának legkisebb szelei kitekerhetnek: szóval, a nyelv lelke a nemzetnek. Szükség tehát főképpen nyelvünket a lehető tökéletességre hoznunk; ha csak mindörökké meg nem akarunk, a becsmérezés szerint, maradni egy vélekedéseink, szokásaink, indúlatink, vallásaink, nyelveink által széjjelszaggatott, lelketlen, egyenetlen, viszálykodó s mellette mégis nemzeti büszkeséggel nevetségesen felfújt embercsoport – más nagy, lelkes nemzeteknek csúfja. Kisfaludy Sándor 1801 HAZA ÉS NYELV egyforma rangban álló két nevezet minden népre nézve, ha a tiszteletben álló nemzetek sorából kitaszíttatni nem akar. Nemzeti életet nemzeti nyelv nélkül gondolni lehetetlen. Jaj a nemzetnek, mely lakhelyeiből kiüldöztetett! Jajabb annak, mely ősi nyelvétől fosztatott meg! A mi őseink bujdosók valának; de nyelv által összetartván szerezhettek vérrel új hazát, s az idegen föld általok magyar lett. Mi pedig, ha nyelvünket elvesztenők, mivé lennénk saját földűnken? […] Szabad-e elveszni hagynunk a kincset, mely elidegeníthetetlen birtokként szállott reánk? E kincset, melyért, valamint lakföldünkért s háznépeinkért, mind a vérig, mind a végig harcolni nem csak juss

hív, de szent kötelesség kényszerít. Mit fogunk majd unokáinknak felelni, ha szemeinkre lobbantják: hallottátok a segédért kiáltónak szavát, s nem nyújtótok ki a kart, mely segíthetett vala? Kölcsey Ferenc 1827 A MI NYELVÜNK, anya, leány s ismert rokon nélkül, úgy áll a több nyelvek között, mint a főnix az ég madarainak számában; s emiatt s azért is, hogy minden új nyelvek közt maga ez zengheti el egész tisztaságában a görög és a római lant mennyei zengzeteit; valamint azért, hogy ez a görög nyelv bájait, a rómainak méltóságát, az olasznak hevét, a franciának könnyűségét, az angolnak és németnek erejét igen nagy mértékben már most is utolérheti, méltó, hogy ha bennünket a halhatatlanok végzése valaha egy idegen győző járma alá hajtana is, azt ez a győző, ha nem barbarus, védelembe vegye, fenntartsa, virágzásra juttassa; s mi ezt a nyelvet szeretni tartoznánk, ha ily szép és a maga nemében egyetlen nem volna is, mert a mienk. Kazinczy Ferenc 1829 MELEG SZERETETTEL függj a hon nyelvén! mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld más mívelt nyelvét is, s főképp ama kettőt, melyen Plutarch a nemzetek két legnagyobbikának hőseit rajzolá, s Tacitus a római zsarnok tetteit a történet évkönyveibe való színekkel nyomá be; de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. Kölcsey Ferenc 1837 TÖBBFÉLE NYELVEKEN írott különféle könyvekre akadván és azokat nagy csudálkozással olvasgatván, világosan kezdém látni, mi

légyen az oka, hogy minket egyéb nemzetek a tanulságnak dolgában annyira fellyülhaladnak. Tudniillik sokkal rövidebb és könnyebb útjok vagyon a tudományokra, mivelhogy azokat az anyjok tejével szopott nyelven hallják, olvassák, közlik. [...] ...ha ez említett nemzeteknek számos tudósaikra tekéntünk, orcánk pirulásával meg kell vallanunk, hogy vélek fel nem tehetünk. Aminek ugyan (ha meg nem csalnak engem az érzékenységim) egyedül ez az oka, hogy jeles könyvekkel bővölködnek, melyekben a magok nyelvöken mindenféle tudományok megírattak. Mert valamint az kétségkívül igaz, hogy az oly szerencsétlen nép, melyre a tudományok csak idegen nyelv által szivárkodnak, avagy későn avagy inkább sohasem emelkedik a tudományoknak tökéletességére, úgy ellenben bizonyos az is, hogy sokkal könnyebb azoknak tudósokká lenni, akik a tudományoknak megtanulása végett idegen nyelvek tanulgatására nem szorulnak. Apáczai Csere János 1655 A HAZÁNAK NYELVE (akármely ékeseknek láttassanak vagy mondattassanak az idegenek) mindenkoron hathatóbb és kedvesb a haza fiai előtt, hogysem más idegen. Tapasztalta ezt Szent Pál apostol. Egykor prédikál vala ő a zsidóknak ő hazájok nyelvén. S ímé, mit mond arra Szent Lukács? "Midőn pedig hallották volna, hogy a zsidó nyelven szólana, inkább hallgatának." Valaki tehát a hazádban nagyobb foganattal akarsz szólani, ne szégyenledd annak tulajdon nyelvét. Főképpen midőn azt is hallod, hogy Judás Makkabeus csak az hazája nyelvén való énekével is meggyőzte Gorgiást. Mert azt mondja az Írás: "Elkezdvén hazája nyelvén és énekkel felkiáltván megfutamtatá a Gorgiás vitézeit." Bertalanffi Pál 1754 VALLJUK MEG, hogy nagyon megszűkültünk a magyarságba, melynek ugyan bőségébe soha nem voltunk. Csudálkozom nagy

nemzetünkön, hogy ő, ki különben minden tulajdonainak fenntartásába oly nemes, nagy és állhatatos indulattal viseltetik, a maga anyanyelvét felejteni láttatik; olyan világba pedig, melybe minden haza önnön nyelvét emeli, azon tanul, azon perel, kereskedik, társalkodik és gazdálkodik. Olyan szánakozásra s egyszersmind köpedelemre való csekélységgel kicsinyítik némelyek magokat, hogy magyarul nem lehet, mondják, jól írni, okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nincsen a nyelvnek, melyekkel a tudományok szépségeket és mélységeket elől lehetne adni. Olybá venném, ha mondanád egy nagy hegynek, mely aranykővel tele volna, hogy semmit nem ér, mivel nincs bánya s bányász benne. Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik; mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják. Egy nyelv sem származott a föld golyóbisán tökéletes erőbe; de azért mégis sok van már erős és mély közöttök. Ha az anglusok soha nem kezdettek volna nyelveken írni, azon okbul, hogy gyenge, nem volna most sem fényes, sem oly mély, melyhez egy nyelv sem hasonlíthat már e részbe, noha gyengébb volt sokkal, mint most a magyar. Bessenyei György 1778 NEM MONDOM ÉN, hogy nem szükséges az idegen nyelvnek értése, [...] de azért az anyait semmibe hajtani és megvetni annyi, mint elnyírni a maga haját, hogy a más szőriből készült parókával takarja bé fejét, vagy a maga vastag lábát elvágni a kengyelfutónak, hogy vékonyabb lábot vagy fát tóldhasson hozzá, amelyen osztán úgyse szaladhasson. Gáti István 1790 A VALÓDI CSINOSODÁS csak a nemzeti nyelv által megy elő s terjed el. A tudományok, szép hasznos mesterségek csak nyelv által közöltethetnek; csak nyelv által terjedhetnek századról századra, maradékról maradékra. Legjobban pedig s legfoganatosban a

nemzeti nyelv által. Mely nemzetnek nyelve szegény, együgyű, ott a nemzet is szegény fogatiban, együgyű gondolkozásmódjában. Ezt a hézagot sem egyes emberre, sem egész nemzetre nézve idegen nyelv ki nem pótolja. Guzmics Izidor 1822 AZT MONDJÁK a politikusok, hogy az ország boldogsága a népnek sokaságától függ. De mit használ az a sok, ha vagy mind szegény, vagy nagyobb része tudatlan? A szegénység és a tudatlanság egy húron pendül. Sőt mindenik kiterjed a másikra. Mert amaz a testet, ez a lelket illeti; a kettő pedig mind jót, mind gonoszt együtt érez. És így szintolyan boldogtalan az a nép, amely tudatlan, mint amely szegény. Tudatlannak kell pedig annak a népnek lenni, amely a maga tulajdon nyelvén a maga boldogságára tartozó dolgokat nem tanulhatja. Bessenyei György 1781 A LEGMAGÁNÁLLÓBB, FÜGGETLENEBB s legnagyobb számú nemzet is a feneketlen mélység párkányán áll, s veszte előbbutóbb elkerülhetlenül bizonyos, ha nyelvét veszti; mert a nyelv a nemzeteknek lelke, mely ha megsemmisült, tenghet az ugyan szolgailag azontúl is, de élet benne többé nincs; mily hajborzasztó veszélyben forog tehát még a maga lábán soha állni nem tudott, mindig függő maroknyi magyar nép szomszédjai közepette, s elmúlhatlan veszte mennyivel bizonyosabb még, ha nyelvétől megfosztva örök némaságra kárhoztatik? [...] Nincs világon példa, mely nagyobban fénylenék – de mily rút fénytől! – mennyire tudta ember embert s ember magamagát minden méltóságától kivetkeztetni, mint az, mely vázként közöttünk mutatkozik. Mert nemcsak azon mélységre süllyedtünk, hol honszeretet, hazai erkölcs, közerény, dicsőségvágy s halhatatlansági remény nem létezik, vagy csak oly gyéren csillog, mint a nagy Csimborasszóban elszórt gyémánt; nem ily mélységre süllyedtünk

csak, mely helyzetünkhöz képest még magas, de a szégyenek azon legmélyebb fenekén ülünk, hol jó és rossz közt határ többé nincs; hol nem létezik azon fal, mely bűn és erény, gyalázat és becsület közt szokott állni, s hol minden keresztül-kasul hányva s összezavarva a lélek legszebb tulajdoni, honszeretet, közerkölcs, közerény, dicsőségvágy, halhatatlansági remény nem ékességei a léleknek többé, de mindannyi attribútumai a kikacagott, de mégis szemet szúrt ábrándozásnak, melynek ennélfogva szárnyait szegni, erét vágni, fejét vesicaturázni25 kell! Ugyanis hány van közöttünk, mi magyarok közt, ki az Istennek legszebb ajándékival, egészséggel, becsületes névvel, vagyonnal, szabadsággal, szóval mindennel felékesítve, minek bírására ember csak képes, mégis a léleknek most említett tulajdoniról semmit se tud, belsejében semmit nem érez, s erkölcsi becse, minthogy csak állatilag teng, de egy latot se nyom, sőt ki mosolyg, ha a magyar, kit szinte honfitársának sem ismer többé, a hazáért fáradoz; nevet, ha közerkölcs, közerény melegíti keblét; kacag, midőn honi dicsőség után eseng; s gúnyriajra fakad, midőn halhatatlansági remény derül rá; de másrészről még csak legkisebb sejdítése sincs, maga mily becstelen, mily megvetésre méltó szerepet játszik a nagy természetben, here a haza zsírján, here az emberiség javán, here a mindenség kincsén. De hány van viszont a befolyásos emberek közt, ki csak ilyes magyart tud becsülni, ilyessel érezni, ilyesnek mutatni tiszteletet s csak ilyest cégérezni ki mintául a magyarnak, mint jó, hasznos és engedelmes honpolgárt, midőn a honért, a közjóért őszintén munkálókat vagy mint ábrándozókat megveti, sőt látszólag még csak legkisebb figyelmére se méltatja, vagy mint rossz emberek és a kormány legutálatosb ellenségi felett őrködik. Már ha ily körülmények közt a nagyobb rész nemigen láthatja át, mit akar az a magyar mindig nyelvével, igen elérthető; mert mindaddig, míg erősb a test uralkodása, mint a léleké, és nagyobb becsület szép ágyast, jó asztalt, jó pincét tartani, rózsák közt henyélni s minél találékonyabb kéjváltozásokkal ügyesen meglopni az időt minden hasznaitól, de vakon engedelmeskedni – mint a honszolgálat tövispályáján férfiasan haladva, csak nyugvásként és
25

* hólyaghúzó szerrel kezelni

munka után élni az élet kellemivel, de ebként vakon szót nem fogadni: mindaddig egy nyelv természetesen sokra nem fog méltattatni, egy nyelv, melyet használni semmire, sőt még megenni se lehet, feltéve, ha nem ökör- vagy drinápolyi bivalynyelv. Ily körülmények közt természetesen nyelvvel élni nevetség vagy bűn, s annak tehetségét nevelni akarni esztelenség vagy halálos vétek, talpra állott fekete rebellió. Minekutána azonban a mennyei gondviselésnél fogva az egész közönség nem ily pacal-lényekből áll, de vannak még sokan, kik nem született rabszolgák, az elcsábított közönség előtt is napról napra világosb lesz, hogy valamint ember, úgy nemzet se létezhetik nyelv nélkül. Széchenyi István 1835 A MI MAGYAR NYELVÜNKKEL véghezvitt újításokat sokan nevették s nevetik maiglan; pedig azok a nemzeti, ébredező szellem természetes kiütései valának. Ezen szellem mint mindég és mindenütt, úgy most is és közöttünk, egyes jelenetekben tüntette fel magát, hogy lassanként közönséges legyen. Nyelvünket ragadá meg legelőbb, ez lévén a legtermészetesb mód egymást érteni, egymásra figyelmezni, ideákat venni és adni, s azt, ami a kebelben titkon és külön forr, nyilvánná és egyetemivé csinálni. Ily szempontból tekintem én a nyelvvel kezdett s gyors rohanással előre törekedő változást. Mert semmi sem esik e világon ok és egybefüggés nélkül; ami történik ma, annak magvai század előtt, s talán senkitől nem sejtve, hintettek el; s ami történni fog század után, az a mostani tettekből, gondolatokból vagy talán csak sejdítésekből ver magának gyökeret. Homályban él és munkál az író, s egykorúi által kicsinységekkel bajlódónak tartatik, mert idejét idegen szavak magyarrá tételével, régiek keresgélésével s több ily parányisággal vesztegeti. De a vezető okot legtöbbnyire csak a következés világosítja fel; s tisztán csak a maradék fogja láthatni: miként nyert az egész nemzet szó által ideát, idea által tettet s tett által jóltevő, egyetemi változásokat. Kölcsey Ferenc

1832 A SZOKÁSNAK HELYES IRÁNYT adni, s azon időre, mely a tökéletesb nyelvet közénk hozandja, szárnyakat fűzni, úgy hiszem mindenkinek kötelessége, kinek hazája drága. A szógyárnok – valamint a bányász csekély arannyal sok egyebet is hoz felszínre – felséges kitételekkel gazdagítja a hont, midőn becs nélküli találmányit felejteti a velek nem élés, az idő. Egyesek, kritikusok, tudós társaságok ellenben elválasztván ítéletök szerint a becsest a becstelentül, a feltalált külön színű tárgyakat nagyobb világba s a közönség elibe teszik, mely azokat elfogadja, tűri vagy visszaveti. A szóbányász felette nagy köszönetet érdemel, mert nélküle szegény vagy legalább hátra maradna a nyelv; s ki őt mérges vagy gúnytajtékkal fecskendi be, valóban nem egyebet mocskol, mint érdemes hazafiát! A szósimító s tisztító sem érdemel kisebb tekintetet; mert valamint nem tudná a közönség elválasztani salakitul a becses ércet, úgy nem képes az avatatlan a sok haszontalan s helytelen közt rejtező szépet s helyest kinyomozni s elkülönzeni; s az, ki megint őt kárhoztatja, nem tesz másképp, mint aki homlokkal áll nemzeti csinosodás ellen, mert – s ezt ugyancsak emlékezetben tartsuk – valamint mágusi befolyása van nyelvnek a nemzetre, s viszonthatóságok által egyiknek a másikra: úgy csak szép nemzet, vagy csak az, mely valaha az volt, beszélhet szép nyelvet; s viszont a nyelvnek mibenléte, tudniillik férfiasb, nemesb, emelkedettebb vagy puhult, nemtelen s alacsony léte határozza leginkább el – pedig sokkal nagyobb mértékben, mint ilyesrül gondolni szokás – a nemzet értelmi s így szabadsági állását. S itt fekszik ítéletem szerint az emberi halhatatlan lélek orgánumának, a szónak s nyelvnek filozófiája! Széchenyi István 1831 AKIK AZ ESZMÉK történetével foglalkoznak, már rég átlátták a szoros kapcsolatot, mely a nyelvújítást a politikai változtatásokkal összefűzi. Ahol egy korhadt vagy fejletlen nyelvet megrohan a

neologizmus, és nagy küzdelmek közt gyökeresen átalakít, ott már a politikai haladás vagy tespedés kérdése a filológiai forradalom sikerében eldöntve van. Mert a társadalomnak titkos meghasonlásban kell lenni a létező állapottal, és szokatlan ruganyossággal kell bírnia, ha egy nyelvforradalom elég éber és vizsgálódó főt találhat, oly újításnak rendszerezésére, megkedveltetésére és keresztülvitelére, mely a haszonvágyat nem veszi igénybe, az önzésnek kevés kielégítést nyújt, a hiúságot pedig előre megfosztja a színpadi tapsok és csillogó népszerűség reményétől. Midőn Révaitól kezdve a Tudós Társaság megalapításáig annyi talentum, mely más munkakör által vagyont és elismerést szerezhetett volna, választotta pályatársul a szűkölködést és pályacélul a nyelvtisztítást; midőn a neologizmus rajongással köszöntött be, a szekták egész gyűlöletével küzdött a más véleményűek ellen, éveken át visszanyomatván nem gyengült, a közönségtől kigúnyoltatván nem csüggedt, és végtére a makacs harc alatt teremtett irodalmat, mely nem méltányoltaték, és az irodalom iránti közönyt hasonló átalkodottsággal tűrvén, teremtett közönséget, mely kizárólag csak az újjáalkotott nyelv formáiban fogadta el az eszméket, és a régi szabályok hangján szóló gondolatoknak magához semmi bejáratot többé nem engedett; midőn ezen rendkívüli harc teljes diadallal bevégezteték, hihető volt-e, hogy a régi állapot semmi más teren megtámadtatni nem fog, és a közvélemény, mely már egyszer tiltakozott az ó eszmék ellen, lemond a vizsgálódó szellemről, és az ítészet fáklyáját kezéből eldobván, kiáltani fogja: szemeimnek, melyek látni kezdettek, nyugalom kell és sötétség? Én ilyen lélektan elleni manifesztációra sehol a nemzetek életében nem találtam. Mindenütt, ha nagy forradalom indíttatik a nyelv ellen, az a társadalomnak az új eszmék és új szükségek iránti fogékonyságát jelöli ki. Mindenütt, hol a neologizmus győz, az új szavak, szókötések és nyelvszabályok által annyi eszme oltatik a társadalomba – a harc közt pedig, mely a nyelvújításért folyt, annyi gyarapodást nyert a közszellem, annyi erélyt és éberséget az ítészet, annyi vizsgálódási hajlamot az irodalom, hogy nem sok idő múlva az egész társadalom fogalmai, kívánatai és világnézetei gyökeres reform felé sietnek, és viszont kevés évek múlva a társadalom átalakulásának ügyfolyama az

állami formák és jogszerkezet átalakulását mellőzhetetlenül előidézi. Ily szoros összefüggésben van a nyelv reformja az irodalom reformjával, az irodalom reformja a társadaloméval, a társadalom reformja az államéval. Kemény Zsigmond 1851 A MAGYAR igen szerencsés helyzetbe jutott nyelvének művelése által. Az új idő varázsütése valóban csudákat idézett elő a nyelvből, mert azonkívül, hogy temérdek szó jelent meg egy-egy saját eszme kinyomására, s így a nyelv teste-lelke vőn öregbedést: száz meg száz formák alakultak mint kész hajlékai a megjelenendő gondolatoknak, a nyugvó igékből mozgó lett, az ó szavakba ismét visszaköltözött a kiröppent lélek, az előadás rövidséget nyert, vagyis közelebb hozatott egymáshoz a gondolat és szó, mert nem illik hogy test nélküli lény, minő a gondolat és eszme, rőfnyi uszályt kapjon öltözetül hosszú szavakban, s mindez megtörtént s átmene, mint jó pénz, a szellemi élet forgalmába, s népszerűséget, közelismerést vívott ki magának. És midőn ily egyöntetűvé alkotá nyelvét a magyar s félreérthetlen kifogás nélküli tisztaságában állítá elő eszméit, lelkét, politikai belső emberét: lőn hogy Moson és Csíkszék magyarjai, sőt még a moldvai csángók is egyformán értik a nemzeti szót, lelket, irányt; értik s csak az van hátra, hogy akarják is egyenlően. Erdélyi János 1851 BE AKAROM BIZONYÍTANI azon erős meggyőződésből folyó állításom igazságát, miszerint a német nyelv kötelezett tantárgyképpen való tanítása, nemzeti létünket illetőleg, káros, veszedelmes. [...] A kettős, magyar-osztrák birodalom másik felében, Ausztriában nem rendeli törvény, hogy (a paritás elve szerint) bizonyos iskolákban a magyar nyelv taníttassék, tudniillik ugyanazon iskolai

osztályokban, melyekben nálunk a német nyelv tanulása parancsoltatik. Ha kölcsönösségből, szoros igazság szerint történnék Ausztriában éppen úgy, mint Magyarországban: senkinek nem lehetne ellene alapos kifogása. Ugyanis: a közös ügyeket intéző egyének szoros igazság szerint nem járhatnának el dolgaikban, hacsak mind a két államnak politikai vagy törvényes közös nyelvét nem tudják; ha a közös ügy hivatalos nyelve egyedül német, igazságtalanság történik a másik fél, a magyar állam iránt; ha pedig a közös ügy nyelve magyar, igazságtalanság történik az osztrák állam iránt; mind a két fél (magyar és osztrák) csak akkor lehet kielégítve, ha az ügyeket vezető férfiak mindkét nyelvet bírják, s annálfogva vagy két nyelven vitetnek az ügyek, vagy pedig egyik esztendőben magyarul, másikban németül, de ha a németek (bizonyos iskolai osztályokban) nem köteleztetnek kölcsönösségből magyarul tanulni, a dolgoknak csak németül kell vezettetniök. De akkor a magyar alája van a németnek rendelve. És van-e oly férfiú, ki azt bírná állítani, hogy az a magyar nemzetre nézve hasznos, ha ő a németnek alája van rendelve. Eszerint, ha az ügyeket németek intézik, nem mondhatja-e akármelyik magyar ember, hogy az osztrák alá süllyedt, mert neki németek s német nyelven parancsolnak. Világos, kézzel fogható tehát, hogy ha az osztrákok nem tanítják s nem tanulják kölcsönösen a magyar nyelvet, s mi pedig az ő nyelvüket tanuljuk: idő folytán azt mi magyarok megszokjuk úgy, hogy természetesnek fogjuk találni, ha Ausztriába olvadtunk. De akiben csak egy cseppje van még a magyar vérnek, akarhatja-e ezt? Táncsics Mihály 1871 A NYELV TÜKRE a népnek, külső kinyomata belső élete- és története-, hajlamai- és tehetségei-, szeretete- és gyűlöletének, szóval, mely mindent visszatűntet. Ha ez való, akkor elkerülhetlen, hogy magát és kifejezett jellemét annak kedélyébe ne vésse, és mintegy bélyegül rá ne nyomja, ki azon nyelvvel legkorábbi évei óta szakadatlanul él. Ha például a magyar gyermek harmadik-

negyedik évétől kezdve kiválólag franciául beszél, olvas és ír, következőleg ezen nyelven gondolkodik, belé mindinkább a francia kedélynek bélyege nyomja magát, a francia iránti előszeretete támad, mert ez az első szellemi élelem, mellyel gyermekkora tápláltatik. És a gyermek lelke, miként viasz, minden belenyomott formákat fölvesz, és meg is tartja mindaddig, míg azok megmerevülvén, többé meg nem változtathatók. Az ily gyermeknek csaknem lehetetlen aztán, hogy magát saját népének nyelvébe többé tökéletesen beleélhesse és gondolhassa; lehetetlen, hogy népe kedélyéből, történetéből, művészetéből és legbensőbb ösztöneiből sok örökre homályos, érthetetlen ne maradjon előtte; lehetetlen, hogy a magyar élet, magyar szokások, melyek az egész néppeli egyetértés- és érzésből támadhatnak, valaha szeretete tárgyai lehessenek, vagy legalább azon mértékben lehessenek, mint lettek volna, ha képzésének eszköze a magyar nyelv leendett. Minden rokon- és ellenszenvei idegenszerűek lesznek, mert neki elejétől fogva, elforgattatott azon kulcs, mely népének legbensőbb megértését nyitotta volna fel előtte. Bajza József 1846 A MAGYAR NYELVBEN és nemzetiségben sajátságos erő rejlik, mi ha nem volna, már régen enyésznie kellett volna, ha tudjuk történetünkből, miken kellett átesnünk nyolcszáz év alatt első Istvántól kezdve máig. Nincs ugyanis nemzet, melynek elenyésztetésére oly számos és kedvező körülmények összemunkáltak volna. És a magyar nemzetiség annyi viszontagság közt fennmarada; ez reményt nyújt, hogy élni fogunk, ha még fenyegetőbb elemek tornyosodnak is fölinkbe, mint azok, melyek már mutatkoznak, ha csak önmagunk nem gyilkoljuk meg magunkat. Táncsics Mihály 1847

A NEMZETISÉG magas céljáról a becsületes ember csak a halálba mondhat le: itt a lélek kényszerítés alá nem jöhet, hogy önmagát megtagadja. Nálam legalább embernek, bárminő koronát viseljen is a fején, lelkemre hatása sohasem volt, sohasem lesz. Bezárhat, fejemet vétetheti, de lelkemet le nem alázhatja, azt, hogy magyar lenni megszűnjek, nem teheti, s nyelvemet Istentől vettem, és csak Istennek adom a halálba. Széchenyi István 1835

NEMZETISÉGÜNK NEM ELIDEGENÍTHETŐ

ARANY JÁNOS

KOZMOPOLITA KÖLTÉSZET

Nem szégyellem, nem is bánom, Hogy, ha írnom kelle már, Magyaros lett irományom S hazám földjén túl se jár; Hogy nem "két világ" csodája – Lettem csak népemből egy: Övé (ha van) lantom bája, Övé rajta minden jegy. Ám terjessze a hatalmos Nyelvét, honját, istenit! Zúgó ár az, mindent elmos, Rombol és termékenyít: De kis fajban, amely ép e Rombolásnak útban áll: Költő az legyen, mi népe Mert kivágyni: kész halál Vagy kevés itt a dicsőség, S a nemzettel sírba lejt? Kisszerű az oly elsőség, Amit a szomszéd se sejt? Nincs erőnkhöz méltó verseny? Dalra itthon tárgy elég? Nem férünk a kontinensen, Albion is kéne még?...

Légy, ha bírsz, te "világ-költő"! Rázd fel a rest nyugatot; Nekem áldott az a bölcső, Mely magyarrá ringatott; Onnan kezdve ezer szállal Köt hazámhoz tartalék: Puszta elvont ideállal Inkább nem is dallanék. S hol vevéd gyász tévedésed, Hogy faját s a nemzeti Bélyeget, mit az rávésett, A nagy költő megveti? Hisz forgattam, a javából, Én is egypárt valaha; Mind tükör volt: egymagából Tűnt nekem föl nép s haza. És ne gondold, hogy kihalnak Sujtott népek hirtelen, Amíg össze-zeng a dalnok S a nemzeti érzelem. Tán veszélyt, vagy annak látszót Vélsz a honra tűnni fel: Hát van lelked, a szent zászlót Épen akkor hagyni el? Oh, ha méltóbb s új kobozzal A megifjodott hazát Zönghetném még Homérosszal; Ne csak mindig panaszát! De legyek, ha veszni sorsa, Húnyó nép közt Osszián, Inkább, hogysem dalok korcsa Közönyös harmóniám!

MINDEN NEMZETNEK, mely életre való, megvan saját jelleme, melybül ha kirántják, kicsigázzák, nem lesz belőle egyéb, mint Schiller szerint kilombikált törköly. [...] Csak buta vagy az igen is sok tudomány által kificamlott eszű képzelgő ringathatja magát azon csalfa aberrációban, mihez képest nemzeteket úgy lehetne egybekeverni és összeolvasztani, mint a spanyol elkészíti olla putridáját26, és tűz közelében elolvad a zsír. Egyedül némi legmagosb fokra kiképzett egyéniségek veszthetik el nemzeti típusukat bizonyos pontig anélkül, hogy ezáltal becsükben csorba támadna. Így például az egészen kiképzett magyar, angol, francia, német, muszka közt alig lesz valami nemzetiségi különbség; míg bizonyos lángeszűek úgyszólván megszűnnek valami nemzetnek sajátjai lenni, de az egész emberi nem kincseivé válnak. És ez helyes, mert ezek alkotják azon kapcsot, mely nemzeteket egybenfüggő láncolatba fűz. Jaj azon nemzetnek azonban, mely nemzeti geniusát elárulja és meggyilkolja, mert ha ezt cselekszi – és egyedül saját maga képes erre, mert minden külmegtámadás inkább csak edzeni fogja a nemzeti önérzést, megtörni soha, hahogy fizikai erő által egytül egyig minden tagját ki nem írtja –, mert ha valami nemzet maga cselekszi ezt, akkor előbb-utóbb, de minden bizonnyal az elaljasodás szurkaiba süllyed és abba örökre eltemeti magát. Széchenyi István 1857

26

* helyesen: olla podrida: vegyes hús- és zöldségétel

KELL-E EGYÁLTALÁN lenniök nemzeteknek? S üdvös-e a nemzetekre szakadás az emberiség szempontjából? Ilyesmiket kérdezett magától az ifjú Széchenyi, mikor először döbbent rá, hogy ő is egy nemzethez tartozik! Egy szegény, kicsi, árva és elsüllyedt nemzethez, amelynek még nyelvét sem ismeri, amelynek talán nincs is kiművelt és használható nyelve, vagy ha van is, az már romló és kihaló nyelv: egy nemzethez, amely maga is elfelejti önmagát... Miért rázta föl álmából, miért galvanizálta életre a tetszhalottat, csak hogy eggyel több hang hallassék a jövő bábeli hangzavarában? "Egy nemzettel ajándékozni meg az emberiséget"!... De vajon a megajándékozott hálás lesz-e az ajándékért? S a fölébresztett áldja-e majd az ébresztőt, ki őt "kínra és vérre költi"?... Széchenyi, tudjuk, hosszan tűnődött e kérdéseken, sok-sok álmatlan éjszakán át, önszemrehányások és öngyilkossági tervek közt. Nem jobb lett volna-e, ha soha "be nem tanulja a huszonnégy magyar szót", amellyel, mintegy első tőkével a hatvanezer pengő forint mellé, elindult nemzetteremtő útjára? A nemzet azonban ebben az időben már megvolt, élt, szenvedett, és nem lehetett többé visszaparancsolni az öntudatlanságba. S Széchenyi egész élete hozzákötődött, mint a művészé alkotásához. De egy kicsit fölötte is állt, mint a művész az alkotásának. Széchenyi távol volt attól, hogy a nemzeti létet az emberi élet egyetlen méltó formájának tartsa. Ez a modern eretnekség még nem érintette. Nagy magyar szatírájának első lapján27 nyíltan kijelenti, hogy "bizonyos lángeszűek" nem tekinthetők egy-egy nemzet sajátjainak. "És ez helyes – teszi hozzá –, mert ezek alkotják azon kapcsot, mely nemzeteket egybenfüggő láncolatba fűz." De ugyanezen oldalon írja le ezt a másik mondatot is: "Mily kimondhatatlan jótéteménye a gondviselésnek az, hogy az emberiséget több nemzetekre szakítá!" A nemzetformáló művész szegénynek, sivárnak érezné a világot a nemzeti különbségek nélkül. Irodalmi munkáiban unos-unton visszatérő téma a különböző nemzetek elütő karaktereinek ecsetelgetése. Látható gyönyörködéssel időzik ezen. Örökké szomjas amatőrlelke ujjongvra élvezi a nagy Koncert változatos hangjainak gazdagságát.
27

* lásd Széchenyi-szemelvényünket közvetlenül Babitsé előtt.

Babits Mihály 1936 AZ EMBERNEM lassan fejlődik; még sok századnak, talán több ezrednek kell elmúlnia, míg a nemzetiségi eszmét valami nagyobbszerű háttérbe szorítja. Az egyetemes emberi család eszméje elnyeli majd egykor a nemzetiség aprólékosságait; de míg ez megtörténik, mi van nagyobb a saját nemzetiség eszméjénél? Táncsics Mihály 1844 A NEMZETISÉG ESZMÉJÉBEN életünk feltételei foglaltatnak, miket szintoly kevéssé ajándékozhatunk el barátságból, mint egyéni egészségünket; mert elfogyván egészségünk, elfogy életünk is. Természetes tehát, hogy a nemzet honából, nyelvéből, szabadságából, becsületéből, s egyéb tulajdonából csak úgy adhat másoknak, hogy jusson is, maradjon is; mert az önfenntartás ösztöne szigorú gazdálkodást parancsol a nemzetnek, mely egyéniségével egyedül áll a világon. Ezen elvet azonban némelyek összeférhetlennek tartják a humanizmussal, az emberiség iránti kegyelettel s a világpolgárság eszméjével: elzárkózást, nemzeti mizantropiát látnak benne, mi lehetetlenné teszi a népcsaládok közötti fennállhatást; holott szerintök a nemzeteknek oly irányban kell haladniok, mely az egyetemes összeolvadás végcéljához vezessen... Mily képtelenség!... Ez nem kevesebb, mint azt akarni, hogy a természetből minden egyéniség kitöröltessék, hogy a színek mind egybeolvadjanak, hogy a káposzta rózsaillatot leheljen, s a holló csalogányhangon daloljon, holott éppen az egyénítés változatosságában fejeztetik ki ???? mást az isteni végtelenség, alakító erőben s az örök szépségnek ???? landó játékában; s éppen ezért van külön egyénisége minden egyes kődarabnak, egyes virágszálnak, egyes madárnak, embernek, családnak, népfajnak; ezért van egyénisége magának a földgolyónak is más csillagok irányában. Az lehetséges talán, hogy az ész mestersége, gőzerővel vagy nem tudom mivel, a föld felületét egy társalgó teremmé varázsolandja; de minden népét e földnek, fajban és nyelvben, kívül és belül eggyé

bizonyára soha nem egyéntelenítendi. A gyermek mindig jobban fogja szeretni édesanyját, mint a szomszédasszonyt; a lengyel apa pedig nem fogja keresményét az irlandi szegénységnek adni, midőn saját családja is éhezik. Ez így volt és így lesz a világ végéiglen. Ha tehát polgárt népcsaládon kívül gondolni nem lehet, úgy az egyesek világpolgársága, lényegben és formában egyszersmind, képtelenség; mert hiszen egy embernek száz honban születnie nem lehet, s ki száz népcsaládhoz akar tartozni, az egyikhez sem fog tartozni, hanem leszen Ahasverus, örök zsidó, földönfutó, kinek sem országa, sem hazája. A nemzetek magok világpolgárok ugyan, némi formájában a dolognak, azaz: mennyiben egy közös világot laknak és egymással bizonyos jogviszonyban élnek; de nem polgárok lényegében a dolognak; mert például életét egyik nemzet sem tartozik feláldozni az emberi nem összegének, mint ezt az egyes polgár tartozik tenni honának érdekében; s mert a nemzetek benső különbözése olynemű, mely sem természeti, sem politikai egységgé soha nem képesíthető. Azért a nemzetek pályája párhuzamos irányban halad; egymás mellett és nem egymás felé; miként halad ott fenn a csillagegyéneké. Egressy Gábor 1848 SZERETNI AZ EMBERISÉGET ez minden nemes szívnek elengedhetetlen föltétele. Az emberiség egésze nem egyéb számtalan háznépekre oszlott nagy nemzetségnél, melynek mindegyik tagja rokonunk, s szeretetünkre és szolgálatainkra egyformán számot tart. Azonban jól megértsd! az ember véges állat, hatása csak bizonyos meghatározott körben munkálhat. Azért ne hidd, mintha Isten bennünket arra alkotott volna, hogy a föld minden gyermekeinek egyforma testvérök s a föld minden tartományinak egyforma polgáruk legyünk. A nap temérdek égitesteket bevilágít, de a világegyetem minden részeire mégsem hat ki: így az ember, ha nagy erőt nyert örökül, s erejének megfelelő állást vőn a sorstól, ezrek, sőt milliomok előtt jótékony napként világíthat; de az egész emberi nemre jóltevő behatást gyakorolni, az

a nagyok legnagyobbikának sem adaték. Sohasem tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével; s ha egy helyről másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóúl boldogíthassuk. Minden, ami szerfeletti sok részre osztatik, önkicsinységében enyészik el. Így a szeretet. Hol az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonídás csak egy Spártáért, Regidus csak egy Rómáért, Zrínyí csak egy Magyarországért halhatott meg. Kölcsey Ferenc 1837 ÉN KOZMOPOLITA NEM VAGYOK; mindazon szépen hangzó beszédek, mikkel nehányan a közömbösséget, mellyel hazájok iránt viseltetnek, nagy emberszeretet leplével takargatják, engem meg nem indítanak; nemcsak mert erősen hiszem, hogy attól, ki hazája iránt felhevülni nem tud, az emberiség éppen oly keveset remélhet, mint a haza attól, ki családi vonzalmakat nem érez; de mert teljes meggyőződésem, hogy minden nemzetiségnek feltartása az egész nemzet érdekében fekszik – érdekében, mint a testnek, hogy tagjai épen maradjanak, mint a családnak, hogy egyes gyermekei ne lépjenek ki köréből, melyet munkájok gazdagít; s csak ki hazájának él, teljesíti kötelességét az egész nem iránt, melynek hasznos munkása csak az, ki erejét természetes körére szorító, s a magot, mely reá bízatott, s mely elszórva az egész világban elveszne, öntelkén veti el s itt örül vetésének, jól tudva, hogy az ég, midőn korlátolt erővel teremté emberét, egyszersmind korlátolt határt akara szabni munkásságának. Eötvös József 1840 BIZTON HIHETJÜK, miszerint az ily kozmopolita azért vallja magát az emberiség apostolának, a nagyvilág polgárának, hogy

körülötte lévő szegény honfitársaival ne kelljen jót tennie; azért akar fölülemelkedni saját hazáján, hogy a honfikötelességtől föloldozza magát. Ő erőnek erejével a világot akarja boldogítani, mely neki hasznát aligha veszi; de honáról elfelejtkezik, s minthogy az emberiségnek használni nem képes, honának pedig használni nem akar, nem hajlandó: utoljára nyomtalanul enyészik el élete. Vasvári Pál 1848 POLGÁRA LENNI az egész világnak énelőttem nem azt a veszedelmes indifferentizmust teszi, mely minden patriotizmust, minden nacionalizmust kizár. Interesszálva lenni az egész emberiségért, s mégis el nem veszteni azt az édes s mintegy instinktuális érzelmet, mely a születés földjéhez von: ez a kettő nem ellenkezik egymással, mint az emberi szeretet az atyai vagy gyermeki szeretettel nem ellenkezik. Kölcsey Ferenc 1816 MI MEG VAGYUNK GYŐZŐDVE arról, hogy a hazafiság nincs ellenében a világpolgárságnak, sőt hogy ez csak annak erényéből fejlődik ki. Volt tán már hazafi, ki világpolgári tettekkel nem ragyogott; de rossz hazafi világpolgár nem lehetett. [...] Nemzetisedjünk meg, hogy a magyar genius is a világpolgárság oltárára tehesse le zsengéjét, s a többi nemzetekkel együtt arra törekedjék, mely az emberiség sajátja, s mely nélkül a népek csak fajok, nem nemzetek! Hunfalvy Pál 1839 NEM AZ EGYES EMBER, egyes faj és egyes nemzet eltűnése a szociális ideál, hanem az egyeseknek közös munkában való összefogódzása, éppen arra a célra, hogy ez az összefogódzás minden egyesnek az ő egyéni élete, joga és fejlődése teljességét

biztosítsa. Mindnyájunknak meg kell értenünk egymást, hogy mindnyájan igazságosak lehessünk egymáshoz, és minden könyök szabadságát tisztelnünk kell, hogy mindenki elvégezhesse a maga munkáját. A kis népek munkájának, a kis népek nyelvének is meglehet a maga jelentősége, az abban bizsergő erőnek a maga rendeltetése. Ignotus 1905 KI EGY ÁLLODALOM- és vallás-, egy uralkodó nép- és nyelvről beszél, az természet ellenit beszél, isten örök akarata ellen szegül és az ő rendét törekszik megzavarni, szegénnyé, egyhangúvá tenni az ő változatosnak és sokszerűnek teremtett világát. Az ilyen egy célra dolgozik a hódítóval és zsarnokkal, ki a népeket összeigázni és a szellem szabad mozgalmait bilincseivel fékezni akarja. Bajza József 1846 HOL A HONSZERELEMNEK a szívredők oltárán lángoló tüzét a nemzeti költészet istenfuvalma nem élteti, ott népcsorda lehet, de nemzet nincs; nincs, még csak gyerekkorában sincs. Nemzeti költészet lövelli állócsillagkint a nemes érzelmek fénysugarát a népekre alkonytalanul; az üdvözíti nemes gerjedelemmel a boldogokat; az csepegtet balzsamírt a boldogtalan vérző keblébe; az emeli a népdicsőséget föl egy mennyei diadalig; az riasztja föl marathoni csatára a bilincs fenyegette szabad hon szabad fiát; az idéz magasztos mosolyt ajkaira, midőn a honért, ha kell halni megy; az bír ama bűverő tehetségével, mely az egyéni élet prózai mezejének minden szögletén a köznemzeti individualitás húrját megrezgeti; sőt miután a múlandóság ujja a nemzet életét megilleté, miután a Capitolium keresztény főpapi lakká változott, Pompejus oszlopának talpazatánál egy vándor beduin üté föl sátorát, Palmyra romjai közt a sakál ordít, s Jupiter temploma boltkoszorúján egy

szanton28 kunyhója áll, midőn a nemzet rég elveszett, mint elvész a por, melyet tenyerünkről leseprünk, költészete, mely őt nevelé, egy nagyszerű sírvers gyanánt hangzik át idegen nemzetek ivadékira, s annak halála után, amelynek írva volt, az emberiség nevelőjévé változik. Kossuth Lajos 1842 A NEMZETISÉGEK azzal szolgálják az örök szépet, ha megőrzik és művelik, ami bennök saját, elidegeníthetetlen és kölcsönözhetetlen adomány, hiszen a költészet realitása éppen és határozottan a nemzeti szellem. Erdélyi János 1867 MINDEN IRODALMI MŰNEK nemcsak hatása, de még becse is azon összeköttetéstől függ, melyben az a nemzet életével áll; s bizonyos, hogy világköltő csak az lehet, ki elébb egy nemzet költője volt. Csak miután gondolatai a szűkebb kört, melyben kimondattak, egészen eltölték, akkor terjednek azok tovább. Eötvös József 1857 ARANY IS VALÓBAN európai költő, az európai érzésvilág részese, ha nem is kozmopolita. Mert mit jelent az, hogy ő nem kozmopolita, milyen értelemben tiltakozik ez ellen ő maga? Konkrét költő, és a konkrétság nevében tiltakozik: "puszta elvont ideállal inkább nem is dallanék". Fantáziája, mely mindenütt a pontos realitásokat kereste, művészetére végzetes hibának tartotta volna nemzetének megkülönböztető pontos realitásaitól, melyek életét környezték, elválni. Nemzeti volta hozzátartozik művészi realizmusához; de nem éppúgy hozzá kell-e tartozni ehhez annak is, hogy művészete európai jellegű legyen, ha nemzete valóban
28

* kelta

európai, lelke, levegője európai lélek és levegő? És csakugyan, Arany egész költészetében a nemzeti levegőn félreismerhetetlenül átérzik az európai, a formán, a hangon, sőt élete vége felé, a Hídavatás költőjénél, amint városi környezetbe kerül, már a tárgyon is. Ő kétségkívül legnemzetibb költőnk: magyar lélek minden ízében; de mégis teljesen európai lélek is, s épp ezért a magyar költészet európai jellegére ő adja a legfeltűnőbb példát. Babits Mihály 1913 HA A KÖZÖNSÉGES NYELV feltaláltatik, s az emberek befogadják, akkor kihalt minden, mi a lelket melegíti, színezi, akkor belső életünk a+b; az ember, ha esze megmaradhatna érzelem nélkül, eszes szörnyeteg. De az emberi elme sohasem lesz tábla, melyen alakokat kény szerint lehessen rajzolni, s megint, minden nyomhagyás nélkül, letörleni. Hunfalvy Pál 1839 HA VAN ESZME, melyet az ösztön sugall, a bölcselem szentesít és a történelem igazol, az bizonyára a nemzeti műveltség eszméje. És mégis, vajon csillag helyett nem bolygó tűz vezetett-e bennünket? Nem járunk-e tévúton? A nemzeti érzés nem fajult-e bennünk nemzeti hiúsággá, egyik túlságból a másikba ragadva? A nemzetinél nincs-e valami nagyobb és szentebb: az általános emberi? A nyelv, mellyel az Isten azért áldotta meg az embert, hogy kifejezhesse gondolatait, egyesülhessen embertársaival, miért nehezüljön reá átokként, miért válassza el annyi millió testvérétől, sokkal inkább, mint a tenger és hegyek? A madár megérti egymást, de az ember nem, a nyelvek ellenségei a nyelv céljainak. Vajon ez a nemzeti elkülönzés nem nehezíti-e, nem bénítja-e meg a tudomány és műveltség fejlődését? A hagyomány nem azt az időt tartja-e boldog állapotnak, amidőn az emberek mind egy nyelven beszéltek, s nem azt-e boldogtalannak, amelyben Bábel tornya építésekor a nyelvek összezavarodtak? Vajon a középkor nem múlta-e felül legalább

abban az újkort, hogy az egyháznak, politikának és tudománynak csak egy nyelve volt, a latin, mely mintegy egyesítette az egész művelt emberiséget? S ha ezt többé nem lehet visszaállítani, nem eleveníthetjük-e föl magát az eszmét, bár módosított alakban? A kisebb vagy fejletlenebb nemzetek nem követhetik mindenben veszély nélkül a nagyobb és fejlettebb nemzeteket. Európában csak négy nyelv van: a francia, angol, olasz és német, melyeket nagy múltjok- és jövőjöknél fogva világnyelveknek nevezhetni. Miért ne választhatnának ki a kisebb vagy fejletlenebb nemzetek ezek közül egyet, amelyet könnyebben elsajátíthatnak, a tudományos munkásság, a magasabb politika, a széles értelemben vett irodalom nyelvévé? Mi szükség, hogy a spanyol, holland, svéd, dán, orosz, magyar, lengyel, oláh és szerb tudósok nemzeti nyelvökön írjanak? Maradjon a nemzeti nyelv a család és költészet nyelvének. Nincs-e itt elég szép köre? Miért akadályozza a tudomány és irodalom, egyszóval az emberi műveltség gyorsabb fejlődését? S miért ne szakítanánk egy nagy és szent eszmének nevezett nemzeti előítélettel még akkor is, ha az talán eleinte fájna is szívünknek? A kétség és rábeszélés e kérdéseit nem én vetem föl, hanem egy európai hírű tudós, egy kitűnő író, Müller Miksa, aki e tárgyról a múlt év tavaszán Oxfordból Nyelv és nyelvek cím alatt néhány lapnyi értekezést bocsátott világgá. A híres nyelvészt nem vezeti politikai indok, hanem tisztán csak a tudomány és műveltség érdeke. Azt hiszi, hogy előítélet ellen küzd, s az esztelenség birodalma minisztereinek nevezi mindazokat, akik a hazafiság álarcában elhitették a nemzetekkel, hogy semmi sincs illethetetlenebb, szentebb, mint anyanyelvök, s minden nemzet megszűnik nemzet lenni, ha azt feladja. Ez előítélet kiirthatását nem reméli ugyan egyhamar, de meg van győződve, hogy a négy világnyelv lassanként az egész emberiség tudományos és irodalmi nyelvévé fog válni, sőt eljöhet az idő, midőn a négy nyelvet egy váltja föl. [...] Csodálatos, hogy éppen oly nyelvész gondolta ki e különös elméletet, aki világhírű munkáiban oly szépen és behatóan írt a nyelvekről. Avagy elkerülte volna-e figyelmét egyik oly oldala a nyelvnek, mely annyira szembeszökő? Tudniillik, hogy a nyelv nem valami külső, nem konvencionális jegye a gondolatnak, mint a betű

vagy szám, hanem valami benső, maga a lélek, szelleme és jelleme egyszersmind valamely nemzetnek, s a nyelv e sajátsága nagy befolyással van nemcsak az irodalomra, hanem magára a tudományra is. Az a különbség, melyet a nemzetek irodalmi művei, sőt tudományos eszméi, módszerei, vagy legalább előadásmódjai között találunk, a nyelvben leli forrását. Ha egy varázsszóra angol vagy német nyelvűvé változnék át a francia nemzet vagy megfordítva, elvesztené mindegyik saját géniuszát, mássá válnék nemcsak irodalmi, hanem tudományos munkásságának is jelleme. Nem átok, hanem áldás volt, hogy Bábel tornya építésekor megzavarodtak a nyelvek, mert csak úgy, kisebb körben fejthette ki az emberi természet egész gazdagságát. [...] Müller Miksa új evangéliumot hirdet, hogy a nemzeti nyelv nem illethetetlen, nem szent, s ha egy nemzet azt feladja, azért még nem szűnt meg nemzet lenni. Miért nem hirdeti ezt az angoloknak, franciáknak, németeknek, olaszoknak, s miért csak nekünk, kisebb nemzeteknek? Kísértse meg csak rábeszélni a németet, hogy a tudomány érdekében írjon franciául, vagy a franciát, hogy legyen angol, s ha sikert tud fölmutatni, akkor forduljon hozzánk, kisebb nemzetekhez, hogy kövessük ebben is a nagyobb nemzetek példáját, amint követtük a nemzeti nyelv művelésében. Hiába festi elénkbe oly lelkesülten a jövő boldogságát, midőn a nemzetek tudományban és nyelvben egyesülnek, csak azt mondjuk reá, amit Deák mondott egy osztrák államférfiúnak, midőn az szép színekkel festette előtte, minő boldogság vár Magyarországra, ha egybeolvad Ausztriával: "Mennyivel nagyobb a mennyei boldogság, és mégsem akar senki meghalni." A nemzetek éppen úgy, mint egyesek, érdekeik és szükségeik szerint szoktak bölcselkedni, s némelykor eszökbe jut mindazt egész tudományos elméletté emelni. Olvastunk elméleteket, melyek szerint bizonyos nyelvcsoport, bizonyos faj kevésbé alkalmas a műveltségre, mint más, de csodálatosképpen az elmélkedő sohasem tartozott ahhoz a nyelvcsoporthoz vagy fajhoz, melyet kárhozatra szánt. Müller Miksa elmélete is a kisebb nemzetekről ilynemű elmélet. Egy nagy és hatalmas nemzet fiának elmélete, aki keveset gondol a kisebb nemzetek helyzetével, s csak a nagy nemzetek érdekeit tartja szem előtt, bár tisztán a tudomány érdekében látszik

fölszólalni. Ne hajtsunk reá, ne hallgassunk szofizmáira, még ha nagyobb tekintély volna is, s őrizzük meg Bessenyei, Révai, Kazinczy, Kisfaludy Károly és Széchenyi hagyományait. Az Isten különbséget tett ugyan a nemzetek között helyzetre és számra nézve, de nem a jogot és kötelességet illetőleg. Minden nemzetnek joga van kifejteni anyagi és szellemi erejét, s betöltve hivatását, hasznára válni az emberiségnek. A nemzeti műveltség nemcsak a nagy, hanem a kis nemzetek joga és kötelessége is, s ha hívek magokhoz érzésben, szóban, tettben, nem marad el az óhajtott siker. Lám, egykor mi is az örvény szélén állottunk, de becsületes és lankadatlan küzdelmünk kiemelt a süllyedésből, és visszaadott magunknak. Egy század nagy emlékei tekintenek reánk. Áldás a küzdő és győzelmes bajnokok poraira; kövessük példájokat, s koszorúzza hasonló siker küzdelmeinket. Gyulai Pál 1882 TISZTELT URAM, miután elolvastam könyvét (Les Langues dans l'Europe nouvelle), szükségét érzem, hogy a nyilvánosság színe előtt forduljak Önhöz. Nem vagyok nyelvész. Író vagyok, aki anyagával bíbelődve sokszor és szívesen eltűnődik a nyelvi jelenségekről. Itt csak egy buzgó, lelkes érdeklődő érinti azokat a kérdéseket, melyekben Ön, az összehasonlító indogermán nyelvészet tudósa, szaktekintély. Ahhoz, hogy levelem megírjam, a fájdalom ad erőt. Munkájában lekicsinyli azt a szellemi és lelki közösséget, melyhez tartozom, azt a nyelvet, melyet tizenegy millió ember beszél. Félig-meddig ezeknek a nevében szólalok fel. Ez ad bátorságot. Reánk vonatkozó fejtegetéséből – a megállapításaiból, de még inkább a célzásaiból – körülbelül az derül ki, hogy sehonnai basáskodók vagyunk, hogy mindaz, amit eddig termeltünk az irodalom terén, haszontalan holmi, hogy nyelvünk gyökértelen és bárdolatlan, hogy nincs múltja, és jövője még kevésbé van, hogy annak idején oligarcha-erőszak odázta el halálát, mely még mindig esedékes lehet, s talán kívánatos is, egy magasabb elv érdekében. […]

Ezt írja az elvi rész kicsengéseként: "Minél inkább tudatára ébrednek majd a most vérből és romból kialakuló világ polgárai, hogy milyen hatalmuk van a nyelven, annál inkább meg fogják lelni a módját annak, hogy nem zsarnokoskodva semmiféle nemzet fölött, az egyéneket, a társadalmi csoportokat és a népeket szabad elhatározás útján sorakoztassák egymás mellé, s a mai nyelvi összevisszaságot rákapassák arra a fegyelemre, melyet a holnap általános civilizációja parancsol ránk." Mit jelent ez? Se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy a nagy halak előbb-utóbb be fogják kapni és föl fogják falni a kis halakat, nem rosszindulatból, hanem szelíden és szinte békésen, az emberi műveltség nevében, a haladás nagyobb dicsőségére, úgyhogy a kis halak a maguk jól fölfogott érdekében csak hálásak lesznek majd a nagy halaknak, melyek ilyeténképpen megmentették őket szenvedésüktől és részeltették a civilizáció kéjeiben. Egyelőre még derengeni se látjuk azt a várva várt szellemet, mely csak annyira is egybefogná az emberiséget, mint a középkor vagy a reneszánsz. Nem látjuk azt az új világot sem, mely a háború véréből és romjaiból keletkeznék. Csak újabb vért és újabb romokat látunk, újabb lélektiprásokat, anyanyelvek üldözését, iskolák önkényes betiltását, hírlapok elkobzását, színészek kibotozását, a lelkiismereti és gondolati szabadság ellen való újabb és újabb merényleteket. Tegyük föl, hogy ez az új világ tényleg megszületett. Vajon hajlandók lennének-e akkor a kis népek, hogy együttesen, hősi lendülettel, kéz a kézben dalolva induljanak el a megváltó öngyilkosság felé? Kötve hiszem. Sem hirtelen, sem lassanként, sem öntudatosan, sem öntudatlanul nem tennék meg ezt. Még a legközelebbi nyelvrokonok se kaphatók erre, akik félig-meddig értik is egymást, s afféle nyelvi unokatestvérek. Tíz éve él tót területen egy orosz ezredes, akit nyelvrokonai testvérien fogadtak körükbe, és ellátták minden jóval. Egyetlen szót se tanult meg nyelvükön. Ma is csak oroszul beszél, vagy inkább jelekkel érteti meg magát. Nem tudom elképzelni a tótokról sem, hogy ma vagy valamikor később, a kényszerítő körülményeknek, a gazdasági érdeknek vagy a gépek parancsának engedve, sutba dobják egyéni nyelvüket, és beleolvadjanak abba a nyelvközösségbe, mely fölött

Dosztojevszkij és Tolsztoj lelke lebeg. Fogadjuk el azonban a föltevést, hogy mindezek ellenére egyszer mégis megérik a szándék, s a kis népek belátják, hogy esztelenség céltalan tusákban elforgácsolódniok, és "a hagyományokat fölváltja az ésszerűség". Az ész, a józan ész valóban azt sugallja, hogy bolondság olyan nyelven gagyogni, melyet a kutya sem ért, s bölcsőtől a koporsóig rabjának maradni. Nagyon csábító gondolat egy nagy nyelvközösség által testvéresülni az egész világgal. Sok előnyt is jelent ez, érvényesülést, becsületet, dicsőséget. A kereskedő könnyebben adja el portékáját nagyobb piacon, a tudós visszhangot talál, az író nem potom háromezer példányban nyomtathatja ki könyveit, hanem rögtön harmincezer példányban. Egy tehetséges költőnek Párizsban el nem ismerten éhenhalni „jobb üzlet" a halhatatlansághoz, mint egyebütt, az isten háta mögött gazdagon tömjéneztetni magát öreg koráig. Ha bármelyik kis nép fia a lelkébe tekint, s nem áltatja magát gyatra hazugságokkal, habozás nélkül azt feleli, hogy bizony szeretné, ha egy hatalmas nyelvközösség tagjának született volna. Mindössze ez a föltételes múlt a bökkenő. "Született volna": tehát már nem született. A föltételes múltat és a végzett múltat nem lehet áthidalni semmiféle racionalizmussal. A másik, még nagyobb bökkenő, hogy melyik nemzedék kezdi majd meg a nagy közösségbe való gyors vagy lassú átolvadást, melyik vállalkozik arra, hogy tényleg végrehajtja magán a harakirit. Ez a műtét ma, mikor már nemigen vannak öntudatlan népek, kissé fájdalmas. Így a mai nemzedék nemigen siet vele. Ha esetleg meg is barátkozott gondolatával, ha tudja is, hogy elhatározásával megválthatná fiait és azok minden ivadékát, évről évre halogatja. Az eszének igaza van, de mégsem engedelmeskedik neki. Az a nemzedék, mely a mindenkori jelenben él, sohase vállalja az áldozatot, nem dobja oda egyetlen, soha vissza nem térő életét ilyen magasztos ábrándnak, s úgy vélekedik, hogy majd a másik nemzedék tegye meg, mindig az utána következő, ha kedve tartja. De ez se teszi meg, mert nem teheti meg, és az utána következő sem. Ilyen módon öröklődnek az elszigetelt, kis nemzeti nyelvek, az ész tiltakozó szava, az érvek parancsa ellenére, századokig és évezredekig.

Megannyi más szép terv vallott kudarcot azon a semmiségen, hogy nem tudták eldönteni, vajon kicsoda és mikor kezdje. A "lélektani pillanat" az ugrópont. Papiroson kimutatták a közgazdászok, hogy csak egy emberöltőnek kellene lemondania a hatalomvágyról, az önzésről, az igazságtalanul harácsolt vagyonról, az előjogról, a fegyverkezési őrületről, csak egy emberöltőnek kellene kicsit többet nélkülözni és szenvedni, s akkor a nyomába lépő és az annak nyomába lépő emberöltő békében és boldogan élhetne az idők végezetéig. Itt is udvariaskodtak egymással az emberöltők: "Csak ön után". De ettől is eltekintek. Most már végképp látom magam előtt azt az igazán megindító jelenetet, amikor a világ összes kis népei, melyeket annyit vertek agyba-főbe a sorscsapások és a nagyobb népek, ezeknek valamennyi tagja, aki annyit szenvedett a többiek mellőzésétől és dölyfétől, aláír egy vérszerződést, melynek értelmében mindnyájan egyetlen nyelvet választanak. Úgy történik ez, hogy egy este, az estének egy határozott órájában és percében, lefekvés előtt mindnyájan bevesznek valami zsibbasztó álomport, mely elfeledteti velük múltjukat, a szavak e sajátos támasztószövetét, s az anyanyelvüket, és másnap reggel, mely bizonyára derűs lesz és enyhe, kezüket dörzsölve arra ébrednek, hogy mindnyájan egy világnyelvet beszélnek, folyékonyan. Előzőleg éppen csak azt a jelentéktelen kérdést kellene elintézni az illetékeseknek, hogy melyik legyen ez a világnyelv. Minthogy ez a megújhodás az ésszerűség alapján történik, először is az az ötlet kínálkozik, hogy az Európában lélekszám szerint is legnagyobb nyelv legyen ez, vagyis a német. Európában nyolcvanmillió ember beszéli ezt a kissé kemény, de roppant pallérozott nyelvet, míg az édes és dallamos franciát csak harminckilencmillió, úgyhogy egy franciára több mint két német esik. Nem kétkedem, igen tisztelt tanár úr, hogy Ön, mint jó európai, az európai nyelvegység megteremtése érdekében, már csak a józan ész nevében is szívesörömest beleegyeznék ebbe, lemondana anyanyelvéről, s ezen csodálatos és ujjongó reggelen már németül adna elő, és abban se merek kételkedni, hogy honfitársai, a többi franciák, ismert udvariasságukkal és előzékenységükkel semmiféle gátat se vetnének a német szó ez egységesítő diadala elé, s mindjárt

reggelizés közben Goethe nyelvén udvarolnának barátnőiknek, de hirtelen az a baljós sejtelem ébred bennem, hogy az angolok aligha mennének bele ebbe a nemes játékba, mert igaz ugyan, hogy az európai nyelvlistán csak a harmadik helyen szerepelnek negyvenhétmillióval, de nem minden alap nélkül arra hivatkozhatnának, hogy a világ nyelvei között a második helyen áll az angol, s a földgolyón kerek százhetvenmillió halandó beszéli. Így, miután a szegény kis népecskék megegyeznének, a nagy népek nem tudnának megegyezni egymással. Nyilván a hetvenmilliós orosz, a hatvanötmilliós spanyol és a negyvenegymilliós olasz nyelvterület is bejelentené a maga udvarias, de annál szigorúbb igényét. Ez a gyönyörű eszme is csak ilyen semmiségen buknék meg, de feltétlenül megbuknék. Mert az ágyúkat könnyebb leszerelni, mint a nyelveket. Előbb elnémulnak a gépfegyverek, mint azok a pergő szájak, melyek más és más szavakat kiáltanak az ég felé. Kosztolányi Dezső 1930 NEMZETISÉGÜNK nem elidegeníthető Ára nincs, melyen kártéríttethetnék; mert maga az élet, maga a létezés. S valamint az egyén nagy blazírozottság és nyomor mellett is meghalni ritkán hajlandó, szintúgy tapasztaljuk, hogy a nemzetek "for ever"29 élni akarnak, sőt virágozni s terjedni is. A világpolgársági közöny, az anyagi érdekek csábja és a míveltség ingerei együtt hatva sem értek egy nyelv megszüntetésére nézve oly sokszor célt, mint szeretik képzelni azok, kik nem szeretik a történetkönyveket forgatni. Kemény Zsigmond 1853

29

* örökké

A HAZA NEVE SZENT

RADNÓTI MIKLÓS

NEM TUDHATOM

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága, s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott Vörösmarty Mihály; annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztítandó vasút vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg.

TÖRTÉNETÍRÁS TANÚSÍTJA, hogy minden időben és minden népeknél, melyek a mívelődésnek némi fokára emelkedtek, a haza neve szent volt, s még a mélyen elfajult nemzetek sem tagadták azt meg. Nincs is ember, ki magában a szív e szép érzelmét egyszermásszor fellobogni ne tapasztalta volna. Az apai hajlék, melyben bölcsőnk rengett, hol első hangjait rebegénk az örökre kedves anyanyelvnek, a patak, melynek virág-partjain játszadozánk, az erdő, melynek árnyában gyakran pihentünk, a honi föld határát koszorúzó halmok, melyeken szemeink sokszor édes sejtések közt andalgának, rokonaink, játszótársaink, szóval gyermek- és ifjúkorunk kis országa egész életen át szívünk kedvenc tárgyai maradnak. Még a kopár sivatag is, ha honunk volt, olthatatlan vággyal vonz magához, és a távolbóli visszaemlékezés a fiatal kor gyönyörű álmainak fátyolán lát minden tárgyat a haza földén. És nincs okunk csodálni, ha a regényes Svájc lakosa, elválasztatván hegyeitől, meghal bánatában, midőn még a grönlandi ember is komor jéghazáját és a néger égő homoksivatagjait oly mondhatlanul szereti. A szegény német vándor, kit balszerencse, üldözés vagy éhség az óceánon túl Amerika földére űzött, gyarmatát hazája édes nevén nevezi el. Oly kedves még a hálátlan hazának emlékezete is! Isten oltá a szívbe e mély érzelmet, mely a míveletlen emberben csak ösztönszerű, de a polgárilag kifejlettben hatalmas meggyőződéssé szilárdúl. Bajza József 1846

MEGMONDATOTT A RÉGIEKNEK: "Bárhová visz szerencsétek, ezt a hazát szeressétek." Én pedig azt mondom nektek: szeressétek a világot, a kék eget és a messzeséget – magatok és hazátok szeretetét pedig bízzátok az ösztönre: az jobban tudja, hogyan kell szeretni önmagunkat. Ezer hazafias vers meg nem magyarázta nekem soha, mi a haza – de egyszer külföldön voltam, Berlinben, járkáltam az utcákon, épületek szédítő tengerében. Járkáltam, és valami különös érzésem volt: mintha ez mind csak álom és játék lenne, mintha ezek a házak itt nem volnának igaziak, hanem csak tréfából, ideiglenesen építették volna fel őket a kedvemért, hogy megtréfáljanak, aztán megint nem lesz itt semmi, mint ahogy nem is volt, játékházak, játékterek, játékváros az egész, tudja Isten, miből épült. Ez az érzés nem múlott el fél év múlva sem, hogy ott éltem; nem tudtam őszintén elhinni, hogy mindez megvolt azelőtt is, és hogy mindez igazán van. Mindig póznak tűnt, hogy idegen nyelven beszélnek; és minden idegen ember affektált és keresett volt a szememben; és amit ettem az ő kocsmáikban, mintha főzőcske játék lett volna, nem igazi ételek, és játékpénzzel kellett fizetni érte. Hazatérve, az első magyar városban szűnt csak meg ez az érzésem – mint a Liliputból hazatérő Gulliver, úgy ültem be a nyomorult vasúti étterembe, hogy különös kalandom után mohón nyúljak megint az igazi tányér után, amin igazi ételt nyújtott egy felnőtt és igazi ember. Bizony mondom néktek: ez a haza. Karinthy Frigyes 1915 KORUNK EGYIK DIVATESZMÉJE a világpolgárság. Tán egy nemzetté akar lenni Európa annyi nemzete; de előbb kivihető Róma, Nagy Károly s Napóleon egyesítési kísérlete: Ubi bene30, ott kezd soknak lenni hazája. Özönlik a nő és férj, műveltség- és gazdaságkereső idegen földre, onnan vissza, s az áldott hon nyelvét idegennel tanulják felcserélni. Az ember ugyan ott települhet le, hol éppen akar, oly nyelvet beszélhet, milyet legszebbnek tart széles e földön. Szánásra méltó mégis az ember, ki boldogságát idegen körökben keresi. Kővári László
30

*ahol jól megy a sora

1842 VÁNDOROLJATOK KI.. Ha a szív mit sem érez, midőn e szóra gondol, – ha a hazát csak akkor kell szeretni, midőn ezt tenni élv és dicsőség és akkor nem, midőn a honszeretet neve keserv, – ha a távozni készülő nem hall lelkében semmi hangot, mely azt susogja: maradj, maradj! – ha számot vetve magatokkal, meggyőződtetek felőle, hogy itthon nem tudtok semmit többé használni, – ha a legszentebb remények utolsó csilláma is kihamvadt kebletekben, – ha nem szerettek senkit és semmit többé, aki utánatok itt marad: akkor ... vándoroljatok ki. Hisz mi az a hon? Föld, melyet másutt ingyen osztogatnak. – Itt ugyan őseid vérén zöldül a fű, de amott még gazdagabb; itt ugyan minden lépten nemzeti emlék akasztja meg pillanatod, kedves vagy bánatos, dicsőség vagy gyász emléke; egy halom, egy diadalmező, egy rom vagy egy sír – mit látsz rajtuk? kilátás van másutt is, akik elmúltak, azoknak mindegy, akár emlékeznek rájok, akár sem. Légy hidegvérű. Hát mi érdeme van arra a nemzetnek, hogy szeresd, hogy hozzá tartozó légy? Históriája más népnek is van, nagyobb is talán, mint nekünk, jövője fényesebb akárhánynak, gazdagabb valamennyi. S mi az a honszeretet? Lelki gyöngeség, költői rajongás, gyermeki ösztön. Ha kérdeni találja benned valami titkos érzelem: nem látod-e ez ismerős rónákat, miknek virágait is név szerint ismered? nem andalog-e emléked azon ház küszöbén, hol gyermekéveidet eljátszottad? nem csengnek-e füledbe azon ismerős dallamok, mik a mezők virágaival együtt teremnek? nem jelennek-e meg álmaidban mindazok arcai, akiket szerettél? nem alszol-e csendesen, azt tudva, hogy fejed szülőfölded keblén pihen? nem száll-e szívedbe büszkeség, ha a múltakra gondolsz, s nem dagad-e önérzettől, ha a jövőre nézesz? s mindezeket magaddal fogod-e vihetni? a délibábos rónákat, az ismerős hajlékot, az édes dallamot, a kedves arcokat, az emléket és a reményt, mely a nemzet életéhez van kötve? – utasítsd ki ez érzelmet szívedből s hitesd el magaddal, hogy elég nagy a világ, hogy az emberek mindenütt egyenlők, s hogy az mindegy az emberiségre nézve, akár van magyar nemzet a világon, akár nincs. Vándoroljatok ki! Adjátok el földeiteket akárkinek, aki legjobb árt ad értük, hadd jöjjön helyetekbe idegen nép, s ne maradjon itt más

magyarnak, mint a bolondok, kik szerelmesek a földbe, s a szegények, kik kénytelenek ezt szeretni. Beszélgessétek egymásnak, hogy itt az idő, melyben a nemzet megoszlattassék, hogy szétmenjen keletnek nyugotnak, hogy ne éljen ott, ahol ősei meghaltak s ne haljon meg ott, ahol született. Vándoroljatok ki! Aki ebben nem érez egyebet, mint az éghajlat változását, ki visszatekinthet a határról anélkül, hogy szemei nedvesek volnának, akinek nincs egyéb terhe, mint az úti poggyász, akinek nincs kedve bátor arccal fordulni a borús idők felé s csak a napfényt keresi, az boldog ember, s okosan cselekszik, ha itt hágy bennünket, kik el vagyunk szánva tűrni mindent, fáradni mindig és megtartani a régi szívet mindhalálig! Jókai Mór 1853 LEVELET HOZOTT Szabó bácsi Amerikából (mert az én házam táján a levélhordónak, kéményseprőnek, újságos asszonynak, házaló kereskedőnek, hivatali kézbesítőnek, házalónak éppúgy szokás ismerni a nevét, mint valami falusi házban). A levelet Edward K. (azért nem írom ki a teljes nevét, hogy megkíméljem őt mindenféle levelektől) Los Angelesből 352 W. 96 St. írja, aki egyszerűen meghív Amerikába. Hallotta, hogy beteg voltam, hallotta, hogy nem vagyok gazdag ember, hogy könyveket írok (mennyi mindent meghallanak Los Angelesben!), hagyjam ott tehát a Margitszigetet, és menjek Los Angelesbe, ahol legutóbb is tizenötezer dollárt fizettek Bíró Lajosnak Hotel Imperial című darabjáért. Ott van még Vajda Ernő, Bánky Vilma, Fülöp Ilona, Kertész Mihály és mások, akiknek mind jól megy a soruk, mert a vállalkozók "bolondjai a külföldi dolgoknak mostan". Tehát csak nyugodtan üljek hajóra, a hajójegyet küldi Zukor Gyula, aki amúgy is nyíregyházi ember, tehát földim. Edward K.-nak még nem válaszoltam, talán nem is fogok válaszolni, mert sok levelet kell előbb megírni. De annyi biztos, hogy nem megyek Amerikába. Valamikor a falusi embereket csábítgatták ilyenformán Amerikába, mint mostanában a színészeket és írókat. Hát az nagyon rendjén

volt, hogy a felvidéki szegény tótokat, a szabolcsi feketeöklű földmíveseket, az elszánt magyarokat hajóteherszámra vitték Amerikába. De már túl vagyunk ezeken a dolgokon, már kiábrándulhattunk Amerikából és mindazokból a hóbortokból, amelyek egész nemzedékeket foglalkoztattak. Mit csinálnék én Amerikában, közeledvén az ötvenedik évemhez, amikor semmi színészprodukciót, kalandosságot, bukfencet és kétszínűséget többé megtanulni nem tudok és nem is akarok. Mit csinálnék én tizenötezer dollárral ott az émelygős idegenben, amikor léptennyomon az jutna eszembe, hogy itthon, szegény Magyarországon koplalnak barátaim? Igen, jó volna a tizenötezer dollár, de csak itthon, Pesten, ahol a tizenötezer dollárnak még valóban ezeregyéjszakai értéke van, ahol házat, kis kertet, szép sírhelyet és jó barátságot lehet venni tizenötezer dollárért. Ha ide küldenék a tizenötezer dollárt, nem mondom, hogy megharagudnék Szabó bácsira, ha egy napon beállítana vele. De hajóra ülni, vonatra szállni, idegen emberekkel idegenkedni, keserűnek érezni az édeset, keménynek a puhát, hamisnak az égboltozaton ragyogó csillagot, új emberi arcokon kitanulmányozni, hogy mit mond a mosoly, mit jelent a torzítás, mi igaz a tekintetből, és mit fúrnak-faragnak a gondolatok, hol fojtogatnak kitárt karok, és mikor nyílik ki a bicska a zsebben: tizenötezer dollárt nekem nem ér meg egy új világ megismerése. Nem éri meg, tisztelt Edward K., hogy még csak gondoljak is a maga tizenötezer dollárjára: az áldozat, hogy levessem régi köntösöm, elváltoztassam az arcomat, ugrándozzak, mikor üldögélni szeretek, kacagjak, amikor semmi kedvem sincs hozzá, aspiránsnak mutatkozzam, amikor végeredményében nem aspirálok semmire, új terhekkel rakjam meg a vállamat és új eszmékkel a gondolataimat, kiszeressek régi nagyokból új nagyok kedvéért, új lépéseket tanuljak, amikor a régiekkel meg vagyok elégedve (miután bebizonyultak, hogy szerencsétlenek voltak), új lélegzetvétel, új alvás, új napi teendő kavarodjon a tagjaimba, és soha többé ne tudjak úgy szippantani levegőt, mint hazámban szoktam, úgy aludni, mint egy vén szőlőtőke, amely évről évre kevesebb gyümölcsöt terem, de mindig tudja a kötelességét; új napi teendőket venni a nyakamba, amikor a

meglévőkkel sem bírok elkészülni. Nem, kedves Edward, nem ér meg nekem annyit a maga tizenötezer dollárja, hogy vándormadárrá tudjak válni, hogy távoli szemlélője legyek hazámnak egy közömbös csillagról, hogy ne halljam többé hazai hangjainkat, a veszekedéseket, a pörlekedéseket, az irigységeket – hogy megismerkedjek egy új betegséggel, a honvággyal. Azt hiszem, minden betegség között ez a honvágy nevű betegség az egyetlen, amely elviselhetetlen. Hát pénzért vegyek betegséget magamnak, amikor amúgy is van belőle elegendő? Kedves Ödön úr, nem megyek Los Angelesbe, mert azt a tizenötezer dollárt, amelyről szó van, az utóbbi években (amikor mindig csak hallottam róla, de személyesen meg nem ismerhettem) úgy megutáltam, mint valami csúf ragályt, amely elcsúfítja, eltorzítja, elgörbíti a régen nemesnek látott magyar arculatokat. – Ez a tizenötezer dollár (képzelem, mennyi kevés lehet az Amerikában) okozta azt, hogy itthon Magyarországon elfelejtettünk magyarok maradni az elmúlt szörnyű évek alatt. Ez a nyomorult tizenötezer dollár volt az okozója annak, hogy a megsértett madár könnyűszerrel csapott föl vándormadárnak, holott az itthoni köleshez volt szokva. Ez a Los Angeles-i ígéret hördült föl az emberekben, amikor a hazai ostorsuhintásokat érezték – bizony érdemtelenül. De én már csak itt maradok, mert nem tudnék új, még boldogabb világhoz szokni. Az ember végül beleszeret a boldogtalanságba, mint a betegségbe. Krúdy Gyula 192 7 CSAK A MAGÁT ESMÉRŐ EMBER mehet nagyobb erkölcsi tökéletességre; csak a magát, erejét s hazáját esmérő nemzet jobbíthatja meg állapotját, öregbítheti fényét, dicsőségét, boldogságát, hatalmát; csak a hazáját jól esmérő magyar szeretheti azt okosan, buzgón és állandóul; szeretheti a szolgálatjára való készséggel és hathatós tüzes indúlattal, s midőn a tudatlan hazafi nacionalizmussal dicsekedik, a megvilágosodott s hazáját esmérő magyar patriotizmusát mutathatja. Mennél jobban esméri ezen különös, a természetnek becses, ritka javaival bővelkedő, drága hazát, s ama javakkal élő nagyra termett s hathatós természeti erővel

és karakterrel bíró nemzetet: annál alkalmatosabb a hazának szolgálatjára, annál nagyobb áldozatokat s fontosabb és tetemesebb szolgálatokat várhat a patriotizmusától a szeretett haza. Magda Pál 1819 AZ EMBER EGYEDÜL GONDOLVA nem több a magányos vadállatnál, mely élete fenntartásáért zsákmányt keresve bolyong. Emberi ész és erő csak társaságban fejlik ki; s amint valamely embertársaság szerencsésb, szebb, dicsőbb hazává alkotta magát; polgárai minden szépben és jóban aszerént haladhatnának. Ezért kell minden mívelt embernek a hazát legfőbb gondjává tennie; s ez mindenekfelett oly hazákról értetik, hol az egyes polgárnak a közgondok folyásába tekinteni joga s kötelessége van. Mert jog és kötelesség egymástól soha el nem választhatók. Kölcsey Ferenc 1837 HA MINDENT NEM DICSÉREK hazámban, abbul foly, mert hazámhoz nem oly gyenge kötelék csatol, mint valaha Venus fiát Psychéhez: a világosság híja31. Ha anyaföldünk mocsárit, kopárságit említem s nem dicsérem: hazaszeretetbül ered; mert inkább viruló kerteket kívánnék ott szemlélni, hol ma vadkacsa s vadlúd, vagy homok és por. Ha előítéleteket megtámadni, balvélekedéseket gyengítni, oszlatni s a tudatlanság sokszori büszke szavát nevetséges hanggá iparkodom változtatni: hazaszeretetbül cselekszem; mert sohasem hihetem, hogy előítélet, balvélekedés s tudatlanság alapja lehessen egy nemzet előmenetelének s boldogságának. Ha itt-amott az elaljasodást, romlottságot s rothadást keserű szavakkal festem: honom imádásábul teszem; mert ily nyavalyák ellen csak a korrozív szert tartom használhatónak. Ha
*Psyché az antik mitológiában Ámornak, Venus fiának kedvese, akit Ámor mindig csak a sötétség leple alatt látogatott meg. Egy éjjel kíváncsiságból, hogy lássa, szerelme nem szörnyeteg-e, Psyché világosságot gyújtott, s emiatt elveszítette szerelmesét.
31

végre hazánkban mindent tökéletesb létre óhajtok emelni, a középszerűnek, mely ocsmánnyal rokon, gyűlöletébül származik, s kivált azon középszerű gyűlöletébül, mely hazánk fényét homályosítja. Széchenyi István 1830 HOL SZABAD VAGYOK, ott van Róma, úgymond Brutus, mi azt teszi, hogy nem a hét halom, nem a Tiberis vagy ama falak teszik hazámat, hanem a római lelkek sajátságos szabad érzelme. Hol rómaiak vannak, ott van Róma, hol népem sajátságai élnek, ott van hazám. Bajza József 1846 A HAZA NEM AZON DARAB FÖLD, melyen születünk. Nem a hegylánc, melynek kékellő csúcsaira a gyermek vágyódva feltekinte; nem a térség, mely az ifjút nőni látta; nem a folyó, melynek hullámzatánál az ifjú szívét vágyok tölték, teszik azt, amiért a férfi halni kész. Hasonló vidékeket találunk a föld más részeiben is, s a szív azért nem érzi magát honosabbnak rajtok. A haza több. Azon hely, melyen magunkat szabadoknak érezhetjük, melyben csak hasonlókat találunk, melynek története dicsőségünk, virágozása boldogságunk, jövője reményünk; hol házunk áll, hol homlokunk izzadságával munkált vetéseink zöldellnek, hol idegeneknek nem tartatunk, s nincs éldelet 32 melyet legalább reménylenünk nem lehetne; ez a haza, ez az, miért csak a gyáva nem áldozza életét, s kinek ezt nem adók, attól áldozatokat kívánni kegyetlenség. Vagy nem ezt bizonyítják-e az emberi nem történetei első lapjoktól az utolsóig? Nem látjuk-e mindig s mindenütt, hogy honszeretet soha szolgák erénye nem vala, hanem csak a szabadságban verheti gyökereit, s csak véle együtt terjed a polgárok szívében? [...] a honszeretet nem – Helvetius gúnyoló definíciója szerént – a szamárnak vonzalma istállójához, hanem az embernek
32

* élvezet

ragaszkodása azon helyhez, melyen magát boldognak, azaz szabadnak érezheti. Csak ha mindenkit, ki a hon határai között él, az alkotmány áldásaiban részesítünk, gerjeszthetünk honszeretet; csak ha mindenki, jogait éldelve, magát boldognak érezi, csak ha büszke lehet polgári állásában, akkor fog híven ragaszkodni nemzetiségéhez. Eötvös József 1840 A HAZAFISÁG ne a földhöz kötött legyen. A föld csak alap. Ha nincs rá ház építve, nem lakhatom rajta. Szabad polgári intézmények szükségesek. Közös jog ege alatt élvezni polgárszabadságot. […] Nevetséges lenne, ha India lakói nagy hévvel küzdenének az ellenség ellen. Mi rájok nézve India? Óriási börtön, melyhez ők örökre leláncolvák. S ha a rab felszabadítására ellenség jő, felgyújtja a házat: fog-e az ellenszegülni? Hisz neki rosszabb sorsa sehol nem lehet. Vasvári Pál 1847 (?) A CSELÉDEK MÓDFELETT tisztelték a tulajdont, még akkor is, ha az nem az övék volt, de a gazdáé. Soha szó nem esett úr és cseléd között másról, mint ezekről a járandóságokról, egy életen át robotoltak ezek a cselédek, hogy a végén megvásárolhassanak maguknak pár hold földet, vehessenek néhány darab birkát, pár lovat és tehenet. Egy életen át keltek hajnali kettőkor, feküdtek tíz óra után nyáron, fagyoskodtak télen és robotoltak az év mind a négy szakában. Soha szóba nem került úr és cseléd között, mondjuk, a tanya állapota, a rossz utak. a sár, a sötétség, az ország és a haza. A haza az urak dolga volt, cselédek nem is igen tudták hogy mi fán terem. Remenyik Zsigmond

1937 HOL AZ ÉRTELEM fejletlen marad, ott nincs haza; hol az indulatok féktelenül csaponghatnak, ott nincs haza; hol a törvények és jogok nem szentek, ott nincs haza; hol az ember akármi okból és módon nem ember, ott nincs haza. Hazát csak ész teremthet, az oktalan állat csak vidék-lakó; hol az ész kifejlett, a haza kivirágzék; hol az értelem fejletlen vagy kötött, az ember hasztalan mondatik eszes állatnak, hiába követel hazát. [...J Az emberi faj nagyobb részének még nincs hazája e földön, hanem a jövendőben kell azt keresnie, a soha föl nem lebbentett fátyol mögött. Mi pedig rokonszenvben vagyunk ezen szenvedő résszel, és a napot csak akkor hinnők földerültnek, midőn ember nem volna hazátlan. Vajda Péter 1839 A NEMZETISÉG KULTUSZÁBAN is áll a tízparancsolat elve, mely szerint: Istennek nevét hiába nem kell venni. Ami annyit is jelent: ami sok, az megárt. Rendesen aki sokat imádkozik, kevés jót cselekszik – és megfordítva. Azok a magukat jól hizlaló szájhazafiak, az olcsó népszerűség ama jezsuita magyarjai, akik mindent "ad majorem patriae gloriam"33 cselekszenek; akik "éljen a haza" szóval kelnek, feküsznek, esznek, isznak és pipáznak; akik a pitykétől, sujtástól külsőleg tündökölnek, de belsőleg annál inkább konganak az ürességtől; akik, ha lehetne, még szemöket és hajukat is nemzeti színre festetnék – ezek a szörnyen nagyon "nemzeti" emberek, akik hallani sem akarnak más nemzetről, akik oly türelmetlenek minden más faj iránt, ezek rendesen a legélhetetlenebb, a leghaszontalanabb kenyérpusztítói a hazának, akik éppen azért lármáznak és öltöznek rikoltólag a nemzetiség színeibe, hogy hazafi érzésük merőben önző alapját elleplezzék, s cselekvési képtelenségük és erkölcsi nyomorúságuk tátongó ürességét valahogy elpalástolják. Vajda János
33

*a haza nagyobb dicsőségére

1863 A HAZAFISÁG VALAMI OLYAN sine qua nonja az embernek és a társadalomnak, hogy még fogalommá sem kell sűríteni s szót sem keresni hozzá. A közös kultúrában s közös társadalmi munkában álló becsületes, munkás emberek mind azok. Hazafiak, ha úgy tetszik. Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem tesz is egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli. Ady Endre 1905
34

A HAZAFISÁG EGÉSZ ESZMETÁRA átváltozik. Azok, akik egykor vérükkel küzdöttek érette, megborzadnak, hogy mi lett belőle. A nagy demokratikus elvekről, a nép felemeléséről legfeljebb csak hazug frázisok vannak benne; ehelyett gyarmatosítás, imperializmus a jelszó: minél nagyobb gazdagság minél több ember szolgasága árán. A fő ideál többé nem az egész nemzet, hanem bizonyos tenyészpolitika: konzerválni kell a "honalapító", "nemzetfenntartó" elemeket, a "történelmi családokat" és természetesen azokat, akik a pénzarisztokráciából ilyenekké szeretnének válni. A nemzeti kultúra többé nem a lelkek szabad szárnyalása, mely részt akar venni a faji, környezeti, gazdasági erőknek s a történelmi múlt fejlődésének megfelelően az emberi civilizáció munkájában, átvéve s megfelelően asszimilálva mindazokat a kultúrkincseket, melyeket a többi népek termelnek. A nemzeti kultúra hovatovább osztálykultúrává válik, bizonyos elavult előítéletek fenntartására, új törekvések távoltartására, szóval egy olyan eszmekör ápolására, mely az uralkodók hatalmi pozíciójának legjobban megfelel. Épp azért retteg a természettudományoktól, és túlnyomó részben elavult, dogmatikus történelmen s a valláson épül fel. A nemzeti vallásossá és konzervatívvá lesz. A patriotizmus nacionalizmussá fajul. Jászi Oszkár 1905
34

** nélkülözhetetlen eleme

EBBŐL A ZŰRZAVARBÓL, ebből a szorongattatásból, a nagy világégésnek ebből a tüzéből ragyogó megtisztultságban fog kiemelkedni a nemzeti gondolat. Nem jelent majd többé elnyomást és nem jelent majd szellemi elzárkózottságot. Jelenti a jogainkhoz való ragaszkodást és a mások jogainak tiszteletét; jelenti azt, hogy sem elnyomók, sem elnyomottak nem akarunk lenni; jelenti azt, hogy minden más kultúrát tisztelünk, de a magunkét a legragyogóbbá akarjuk tenni, olyanná, hogy odakint mindenki lássa a fényét, idebent mindenki érezze a melegét. A nemzeti gondolat eddig egy aránylag keskeny réteg szellemi privilégiuma volt, mert a nemzeti kultúrából – pedig kultúra csak nemzeti lehet – a nép millióinak csak hitvány morzsák jutottak. Tegyük egy gazdag nemzeti kultúrának részesévé a magyar nemzetnek legszegényebb fiát is, és akkor az egész magyar nemzetet összefogja egy erős nemzeti érzés forró vérkeringése – ha lennének a magyar nemzetnek idegen uralom alá jutott fiai is. Ne legyen a nemzeti gondolat jogcím és ürügy a dolgozó ember kizsákmányolására, a parasztnak a megcsalására, hanem legyen a nemzeti érzés az önzetlenségnek és a kötelességteljesítésnek a forrása: elsősorban a magyar néppel szemben; és egyszerre termékeny, gazdag tartalmat kap valami, ami száraz betűrágók és rosszhiszemű spekulánsok kezében üres héjjá lett. Bíró Lajos 1919 VALLJUK-E és hirdetjük-e azt a szellemi közösséget, amely a világon szétszórtan élő magyarokat egybekapcsolja és egy lelki impériumban egyesíti? Én vallom ezt és hirdetem is. De nem is azon van itt a hangsúly, hogy én vallom és hirdetem, hanem azon, hogy hitem szerint minden becsületes magyar ember ennek a szellemi közösségnek az alapján áll. Sorsdöntően fontos, hogy ennek alapján álljon, mert a politikai nemzet európai szerepét s még fokozottabb mértékben a Duna menti szerepét a szellemi nemzet értékei és erkölcsi ereje fogják végül is meghatározni.

Tamási Áron 1935 KI TUDJA, meddig és hogy, milyen áldozatok árán és milyen úton módon, népünk és kvalitásaink mily elporlasztásával tudjuk fenntartani álmodozó függetlenségünket és illuzórikus határainkat, egy eszét vesztett, önmagát marcangoló, legjobb erőit kutyáknak dobó, legjobb fiait kiközösítő, szegénységben tartó, bolondok módjára haját tépő Európában. Egy kilencmilliós nép, pár száz értelmes fő, pár tucat önfeláldozó és termékeny életét népe boldogságáért cserébe felajánló egyén még csodát is tehet, mindenesetre példát mutathat Európa szerencsétlen népei és megzavarodott gondolkodói előtt. Ha nem is kötelességünk ez, a pár tucatnak, a pár száznak vagy éppen a kilencmilliónak, de megvan rá a lehetőségünk és a jogunk. Ez a jog természetesen kissé a kényszerűségből született, nem támaszkodik erőre, sőt mondhatnám, éppen az erőtlenség és a magárahagyatottság az alapja ennek a jognak. Erős népek talán, úgy-ahogy, magukat reménytelen szédületben tartva, polgáraikat bűvölve és fogukat csattogtatva meglehetnek Európa nélkül, nekünk azonban ez ma alapvető és létérdekünk. Ez a jog, az európaiság és egy nagy, boldog és igazságos Európához tartozás joga kell hogy legyen, ami élteti fajtánkat és egyetemes népességünket. Ez a jog a hirtelen örökségébe visszahelyezett, albérleti szobáját palotával felcserélő ember joga. Ha belé tudunk törődni, ha meg tudunk békélni egy hazának a magasabb fogalmával, úgy súlyt nyerhetünk, ha pedig együtt üvöltünk a farkasokkal, gyenge farkasok és nem született pusztítók lévén, végzetesen elveszünk. Remenyik Zsigmond 1937

SZABAD NÉP TESZ CSUDA DOLGOKAT

BERZSENYI DÁNIEL

A MAGYAROKHOZ

Forr a világ bús tengere, ó magyar! Ádáz Erynnis lelke uralkodik, S a föld lakóit vérbe mártott Tőre dühös viadalra készti. Egy nap lerontá Prusszia trónusát. A balti partot s Ádria öbleit Vér festi, s a Kordillerákat S Haemusokat zivatar borítja. Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei, A Dardanellák bércei dörgenek, A népek érckorláti dőlnek, S a zabolák s kötelek szakadnak. Te Títusoddal hajdani őseid Várába gyűltél, hogy lebegő hajónk A bölcs tanács s kormány figyelmén Állni-tudó legyen a habok közt. Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet! Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély: Nem félek. A kürt harsogását, A nyihogó paripák szökését Bátran vigyázom, Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. Ez tette Rómát föld urává, Ez Marathont s Budavárt híressé.

Ó SZABADSÁG! Szabadság, szabadság, szabadság, szabadság, legboldogabb lennék, ha neveddel írhatnám tele e múlékony és mállásra ítélt füzet összes lapjait, ha leírhatnám különböző betűkkel, különböző színben és elrendezésben nevedet. Az összes lehető és lehetetlen betűtípusokat szolgálatodba állítanám, a legkisebbtől a legnagyobbig, a legegyszerűbbtől a legdíszesebbig, még a veled hadilábon álló, tégedet lekicsinylően semmibe vevő és rossz híredet keltő gót betűtípusokat is szolgálatodba állítanám a világos és finom latin betűk mellett. Ezerszer, tízezerszer, százezerszer leírnám ezt a szót, hogy szabadság, a míveletlenek okulására, az elvakítottak megvilágítására, a vállvonogatók és hűvösek figyelmeztetésére és a dühöngő gonoszok megfélemlítésére. Nem lenne szívemben irgalom, hagy remegjenek a gonoszok! Hagy élnék át ők is azt a rémületet, amelynek a sötétségében élünk mi ma mindannyian Európában, akik még hozzád ragaszkodunk, és akik tőled csak létünk árán vagyunk hajlandók megválni. Mert ha nem lennél hatalmas, nem uszúlnának rád veszett dühvel a kutyák, nem keltenék rossz híredet pletykás vénasszonyok módjára, és nem igyekeznének gödrökbe szorítani kopott ustorokkaI és piszkos vasvillákkal. Szabadság, szabadság, szabadság, szabadság! Remenyik Zsigmond 1938

SZABADSÁG. Ez a legnehezebb tanulmány, vagyis inkább végcélja minden emberi küzdelem- és tanulmánynak, miknek oda kellene irányozva lenni, hogy általok a szabadságot kívánatossá és tiszteletessé, boldogítóvá és dicsővé tegyük. A történetírás sokat beszél szabad nemzetekről, szabad társaságokról, elésorolja a nagy királyok, hősök harcait, erénnyel, feláldozással, dicsőséggel telvék lapjai; de ne fertőztessük meg a szabadság nevét, azt állítva, hogy mindez – gyér kivétellel – egyéb volt, mint az erő büszkeségének nyilvánítása: szabadság kevésnek, rabszolgaság millióknak, lakomája a föld isteneinek, hogy megszámíthatlan szolgáik az elhányt csontokon rágódjanak. * EGYENLŐSÉG. Midőn az egyenlőségről szólok, nem akarok azon szójátékokra kitérni, hogy például a nagyobb embereket a kisebbek kedvéért el kell köszörülni, mint az egykori muszka könyvtárnokról mondják, hogy pakolás közben a szekrénybe nem férő nagyobb könyveket elfűrészeltette. Ez gúny az egyenlőség fogalma ellen – sem azon merész kísérlőkről, kik, mielőtt egy megállható s elfogadható példát mutathatnának fel, ad novam divisionem35 szeretnék megidéztetni a világot. Ez a bujtogatók s ragadozók tana, mely, ha őrszemmel nem tartjuk, csak arra fog szolgálni, hogy a szabadság és egyenlőség eszméit félelmessé tegye. * TESTVÉRISÉG. A legszentebb eszme, ha létesíthető. De nem eze Sisyphus köve, mely midőn a hegytetőt érinti, természetes súlya szerint ismét visszagördül? […] A testvéri szeretet nemcsak emberek, a nemzetek számára is hirdettetik. Meglehet, hogy e szép szó a viszályok dühének ordítása, a nemzetek harcainak mennydörgései közt hangzandik el. De az emberiség kebelét most közelebbről s mélyebben érintette e szó, hogysem egészen felejtené. Egy pillanatra legalább a fejedelmek szövetsége helyett a nemzetek szövetsége, a testvéri szeretet ezen legszebb kifolyása foglalta el a kebleket. De hogy ezt most már mint az emberiségnek biztos szerzeményét, mint bevégzett tényt róhatnók fel a világtörténet könyvébe, ki ezt hinné, az igen
35

* új birtokelosztásra

csodálatosan álmodoznék. Mi magyarok a testvériséget úgy értettük, hogy minden régi s újabban szerzett jogainkat a hon minden lakójával megosztottuk. Vörösmarty Mihály 1848 SZABADSÁG, egyenlőség, testvériség! A szabadság alatt értem hazám minden beolvasztástól megóvott integritását, saját ügyei s különösen legnagyobb két kincse: a nép vére és pénze fölötti rendelkezhetés jogának minden idegen befolyástól való megőrzését, nyolc százados alkotmányos küzdelmeink virágát, a személyes felelősségre fektetett kormányt megyei municípiummal és sajtószabadsággal, ezen két legerősebb gyámolóval egyetemben. Másodszor: Az egyenlőség alatt értem a törvények alatti egyenlőséget, a vallások egyenjogúságát s minden feudális visszaemlékezések megszüntetését. Harmadszor: A testvériség alatt, a különböző ajkú népfajoknak nyelvi igényeinek méltányos tekintetbe vétele mellett, mindnyájok testvéries összeolvadását a magyar állampolgári jogok- s kötelességekben. Madách Imre 1861 SZABADSÁG az emberi vitatkozások legszebb tárgya, az emberi küzdésnek legfőbb célja, az emberi ész és munka legszebb koronája. Szabadságban a balsors is tűrhető, nélküle a szerencse mit sem ér, vele jól ízlik a száraz kenyér és híves víz, nélküle az arany billikomnak semmi becse; ha ő fedez, jót alszol a puszta földön is, ha ő elhagyott, odavan mindened. Szabad hazában jobb szeretek utolsó polgár letmi, mint első a rabszolgák között. Mit ér csergetnem az arany láncokat, melyek minden lépten gátolják lábomat és szorítják kezemet; mit ér viselnem a gyémántos hüvelyt, midőn a kard maga hajszálon függ fejem fölött? A szabadság olyan

fűszer, mely nélkül semmi élv nem ízlik, mely nélkül a nap fényébül a kellem, az áldásbul a zamat hibázik. Mint a beteg embernek akármit tész elébe, semmi sem fogja ínyét csiklandozni, gyomrát valódi munkásságra bírni, tenyészetét előmozdítani; úgy azon erkölcsi beteg, ki szabadság híjával van, bármit tégy is elébe, rossz gyomrot mutat mindenhez, s hogy boldoguljon és örüljön és vidoran tenyésszék, add előbb neki vissza egészségét, szabadságát. A szabadság olyan, mint a levegő – a nemzetek csak benne lélegzhetnek, nélküle fuldokolnak, és előbb-utóbb meg is fúlnak. A szabadság Isten napja az erkölcsi égen, melynek sugarainál látunk, mozgunk, boldogulunk, nélküle sötétben tapogatunk, zsugorodunk, megdermedünk. Szabadság az, melyet egyesek és nemzetek óhajtanak, és kik azt nem óhajtják, nem keresik, nem küzdenek érte, megérdemlik, hogy meghaljanak, éspedig meghaljanak siratatlanul, részvétlenül. A szabadság lényegét akarom előadni, hogy ösmerjük a fiút, melyet megkeresztelénk, hogy tudjuk, kirül és mirül van szó. A szabadság olyan jogos állapot, melyben minden ember ember, testi és lelki vagyont gyűjthet, azon vagyont kénye és belátása szerint használhatja, mások hasonjogait meg nem sértve s a befolyásával hozott törvényeknek engedelmeskedve. Ellenben szolgaság az, hol van, ki nem ember, ki előtt a munkálkodás egyik vagy másik mezeje, főleg pedig a jövedelmezőbbek és nagyobb tekintettel járók, el vannak zárva, kinek nem szabad élvezni olyan örömöket, melyekre különben szellemi s anyagi tekintetben alkalmatos volna, kinek nyakára szabják a törvényeket anélkül, hogy ő közvetve vagy közvetlenül belefolyhatna, kinek jogai a másiké előtt azonnal fölbillennek a mérlegen. Ezek lényeges részei a szabadságnak, mely ahol nincs, ott szolgaság létezik, méltatlan állapot akármely emberhez, de százszor méltatlan olyanhoz, kinek lelke eléggé mívelt ezen vad sorsot ösmerni s annak keserűségét érezni is. A szabadság jogos állapot, kedves hallgatóim, melyben az ember büszkén tekint az egekre, tudván, hogy senki nem görbítheti meg büntetlenül haja szálát, míg ő a jog és törvény mezején marad, állapot, melyben az ember egész élénken érezi emberi méltóságát, tudván, hogy ő Istennek legkedvezettebb teremtése a föld hátán, kinek gondolatai szabadok, mint a levegő, beszéde, mint az ömlő

folyam, tettei, mint Istené; állapot, melyben tudja az ember, hogy a társaság úgy van az ő számára alkotva, mint ő köteles a társaság javára összemunkálkodni, melyben milliókat lát jogai felett őrködni, kik vele munkálkodnak, vele éreznek, barátai, testvérei, honfiai; állapot, melyben lenni öröme, vágya, gyönyörűsége, melybül kilépnie a legnagyobb balcsapás és szerencsétlenség volna, melynek fönntartásáért mint földi legjobb javáért kész vagyonával, vérével, életével adózni; állapot, melyet valamint maga végetlenül becsül, úgy társainak is megóvni óhajt s az ivadéknak sértetlenül átadni törekszik. A szabadság az embert embernek tekinti. Nem bánik vele tehát mint dologgal, nem akarja vak eszközül használni céljaihoz, nem tekinti mint barmot, melyre nyerget, igát, jármot rakhatni, hogy húzzon, amíg húzhat, és csak azért egyék, hogy ereje ne fogyjon; nem nézi juhnak, melyet nyírunk, hogy gyapja árábul vendégeskedhessünk, vesztegethessünk, bujálkodhassunk. Nem gép előtte az ember, melynek nem szabad gondolkoznia, kivévén úgy, mint nagytekintetű testületek méltóztatnak megengedni; nem szabad hatnia, mint csak úgy, miképp mozgattatik; nem szabad örülnie, kivévén pálinka, tor és kártyaasztalnál. Ellenben az ember előtte mindég az emberszámot járja. Ha mívelt, ha jó, annál több a becsület és befolyás; ha míveletlen, ez nem von le emberi böcsébül; ha botlik, a szigor mellett mindég a szeretet jár ikertestvérül. A szabadság előtt az emberi név mindég szent, mely büszkélkedik hőseiben és fiaiban, elleneit pedig, ha megtérnek, kész karjaiba fogadni. A szabadság kész tért ad a munkálkodásra, tudván, hogy kincset, vagyont, gazdagságot munka által szerezhetni legbiztosabban és tarthatni meg legállandóbban. Vannak szigetországok, hol zsarlás után akarnak az emberek gazdagodni; az ily országok rendesen koldusszegények, s benne a kevés kényúr pazarlása mellett százezren és millión éheznek. A szabadság másképp tesz. Nógat a tehetségek kifejtésére, mert más út nincs a boldogulásra, s a kifejtett erőket korlátlanul hagyja hatni, gyűjtsenek, teremtsenek, szaporítsanak, halmozzanak össze, mert ami egyé, az a nemzeté is, a gazdag nemzet gazdag polgárokbul, nem pedig gazdag főurakbul áll. És nem áll a tehetségeknek útjába, hogy ki alant született, alant

maradjon, ha esze a trónra tenné is méltóvá; ellenben, ki főpolcon született, miniszter legyen, ha csizmatisztítónak is elég buta volna. A törekvés előtt minden pálya nyitva, a becsületes előtt minden hivatal; ellenben a hanyag és szennyes erkölcsű hátra marad és szigorú vigyázat alatt áll. Általában pedig tudja a szabadság, hogy a hivalkodókban legnagyobb ellenségei vannak, azért minden áron és úton előmozdítja a munkálkodást és munkakört szab ki mindenkinek. Henyék, dologtalanok között és mellett szabadság fönn nem állhat. [...] Nincs szó, mely nagyobb hatást gyakorolna az emberi kedélyekre, mint ez: a szabadság. Midőn az ifjú ezt hallja, isteni erő mozdul meg keblében, mely őt tettekre hajtja; pályát és szabad tért lát maga előtt, melyen futni, melyen versenygeni fog és akar; midőn a férfiú hallja megcsendülni, magába száll és kérdezi magátul: bírja-e ő ezen utolsó kincset, melyet Isten legfőbb cél gyanánt tűze ki az emberiségnek; midőn a nő hallja, elfogulni érezi kebelét és körülnéz a férfiak világában és keresi azt, kit mint a szabadság bajnokát leginkább tud tisztelni, becsülni, szeretni. És mit mondjak a rabszolgárul, ki előtt az élet teher vala, kinek útjában ezer és millió volt a tövis és alig egyetlen egy rózsa, hogyan cseng ennek fülében a szabadság szava? Csillag az a nagy éjfélben, melynek egyetlen sugaráért kockáztatni kész életét, mely visszaadja neki lelke levert erejét és teste minden rugékonyságát. Ah, mennyire boldognak érezné magát, ha megpillanthatná mennyei fényét, ha sírjára a szabadság hajnala rnosolygana alá, s kétségnek nem volna többé alája vetve, hogy ő volt utolsó, ki rabláncokban szenvede. És mit érez a szabad ember, midőn említeni hallja a szabadságot? Érzi, mennyire boldog ő, mennyi hálával tartozik Istenének, ki a szabadság napját fejére hagyta alásütni, ki e főkincsben mindennel megáldó, mit ember e földön bírhat, és szeretetre hevül hazája iránt. teljes vonzalommal csüng a nemzeten, mely elég érett a szabadságot követelni, fönntartani s az első tagtul az utolsóig kiterjeszteni. De vannak, kedves hallgatóim, kiknek fülében kísértet gyanánt cseng ezen szó, kik rettegnek hallására, kik görcsöket kapnak, ha előttük szabadságról tétetik szó. Azon gyávalelkűek ezek, kiknek kebelében nem szív van, hanem rettegés; kiknek koponyájában nem isteni szikra lángol, hanem élettelen tömeg van, melyet agynak nem

is méltó nevezni; kik még a zsarnok árnyékátul is rettegnek; kik előtt nagy szerencse, ha mások irgalmábul tenghetnek; kik megnyalják a kezet, mely őket sujtolá, csak koncot dobjon elébek. Tehetetlen teremtések ezek, kedves hallgatóim, félemberek, banyák, nem férfiak, nem méltók egyébre, mint pányvára és kegyelemkenyérre. Az ilyenek mellett soha nem jönne nap az emberiségre, hanem örökre éj maradna, s az emberiség alásüllyedne a barmok, az oktalan állatok sorába. És vannak még mások is, barátaim, kik haragusznak a szabadságra, kik azt ki szeretnék törülni a szótárbul, kik a földi mennyországot akkor vélik megérkezendőnek, mikor ezen eszme ncm létezik többé. Vak engedelmesség az, mi nekik tetszik; gépi menetele a gondolatoknak és cselekvéseknek az, mit dicsérnek, pártolnak, jutalmaznak. A kényurak és zsarnokok ezek, kiknek mérges gőzkörében elhal a gondolat virága, levetkezi emberiségét a cselekedet, s elveszti egész méltóságát azon lény, kit Isten ésszel és szabad akarattal ruháza föl, hogy mindent vizsgáljon, s amit jónak ösmere meg, kövesse, követtesse. Vajda Péter 1843 A TERMÉSZETTÖRVÉNY az emberek egyenlőségét és szabadságát követeli; kivétel nélkül minden társadalmi állású, bármely fajhoz és néphez tartozó emberét. A természettörvény szerint nincs úr és rabszolga; nincs munkára ítélt alsóbb osztály és élvezetre jogosított felsőbb; nincs alacsonyrendű nép, amelynek csak engedelmesség a kötelessége, és nincs olyan nép sem, amely hegemóniára született volna, és azt joggal gyakorolhatná. Az olyan szabályok vagy törvények, az olyan nemzetközi egyezmények és tőlük létrehozott állapotok, amelyek a természettörvénnyel ellenkeznek, nélkülözik a jogot, és csak az erőszak, a hatalom szüleményei és fenntartói lehetnek. Az emberi méltóságnak és szabadságnak ez az íratlan, de mindnyájunk keblében élő törvénye a földi gyarló viszonyok között persze nemcsak hogy teljes tisztaságában nem valósítható meg, de a

legtöbb történeti államberendezésben is csak elhomályosodott, salakos formában ismerhető fel. Mégis azt lehet mondanunk, hogy egész a legújabb időkig nem akadt állam, amely a természetjog ez alapelveit meg merte volna nyíltan tagadni. A középkori keresztény államok mindig elismerték, s innen van, hogy hosszas erőfeszítéseket tettek a sok vad háborúból egyre újraéledő rabszolgaság eltörlésére, ami végül sikerült is nekik. Az állam keresztény jellegének általános elkopásával az új laikus államok sem tagadták meg a természetjogi kötöttséget, csak részben új fogalmazást adtak neki, amennyiben elhagyták az Istenre és egyenlőnek teremtett lélekre való hivatkozást, s vallás nélküli, kizárólag világi, földi érveléssel folytatták a középkori irányt. A nagy szabadságokmányok, az észak-amerikai függetlenségi nyilatkozat, a francia forradalomtól kiadott "emberi jogok deklarációja", mindnyájan a természetjognak összefoglalásai, s az emberi méltóságot és szabadságot megalapozó természetjog tanai, akár csak morzsákban is, ott vannak a XIX. század liberálisdemokratikus berendezéseiben. Mindebben van valami vigasztaló. Az emberi egyéniség és szabadság oly nagy, magasztos dolgok, hogy senki sem merte létezésüket és a belőlük folyó kötelezettségeket megtagadni. Igaz, a megvalósításuk gyarló volt gyakran, és a társadalom legszélesebb köreiben nyomuk is alig található meg, de hogy senkinek sem volt bátorsága az elv megtagadására, ez azt jelentette, hogy a legnagyobb elnyomók is, akik csak a saját emberi méltóságukra adtak és a másokét lábbal taposták, még azok is érezték belsőjükben, hogy jogtalanul cselekedtek. Még azok is, akik a hatalmat és erőszakot joggá tették, mert pillanatnyilag hatalmuk volt hozzá, azok sem hitték el, még önmaguknak sem, hogy a hatalom annyi, mint a jog, és hogyha megvan a hatalmam, megvan a jogom is embertársaimnak ilyen vagy olyan ürügy alatti elnyomására. A földi történet így lett a hatalom és jog, a szabadság és elnyomás, vagy akár – így is mondhatjuk – a fegyvertelen gyöngék és a fegyveres erőszakosok változatos harcává. A harc tudniillik változékony és megszakíthatatlan, örök, mert nincs oly jól megszervezett hatalom, mely, ha a joggal, emberséggel és szabadsággal szembeszáll, a küzdelemben hosszú időn át győztes

lehetne. Az idők különben is a gyöngék küzdelmét támogatják, amennyiben a legkülönbözőbb társadalmi, gazdasági, politikai erők hatására, a műveltség terjedésével mind szélesebb rétegekben tudatosodnak az emberi méltóság természetjogi követelményei, amint azokat a fentiekben körvonalaztam. Mind kevesebb az olyan szerencsétlen, műveltségtől elhagyott ember, aki nem mer saját keblébe nézni és nem emeli fel tiltakozó szavát, ha mégoly hatástalan is pillanatnyilag, emberi méltósága és szabadsága védelmében. A társadalmi osztályoknak erőfeszítései jobb, emberibb, nemesebb élet- és munkafeltételekért éppúgy a természetjog örök szolgálatában folytatott küzdelmek, mint nemzetek ellenállása idegen befolyással, idegen műveltséggel vagy idegen uralommal szemben. A harc örök, mert ebben a földi világban mindig lesznek önző szenvedélyek, amelyek mások szabadságából és munkájából akarják felépíteni hatalmuk sziklavárát, s ezért mindegyik nemzedéknek, századok egymást követő láncolatában, egyformán résen kell lennie, hogy az ő korában korszerű támadásokat a természettörvény ellenében visszautasítsa. Azt is mondhatnám, bár harcról beszélek, hogy ezekhez, az emberi méltóság megbecsülőihez, az erőszak elutasítóihoz szólt a karácsonyéji szózat: békesség a földön a jóakaratú embereknek! Szekfű Gyula 1941 SZABADSÁG, SZABADSÁG, megbecsülhetetlen jó volnál te, ha sem teellened senki nem véthetne, sem tevéled; az arany gyapjúhoz hasonlónak tetszel lenni, melyet bár sárkányok, tüzet okádó bikák őriznek, mégsem lehetsz veszedelem nélkül. Amennyi vérében tellettél azoknak, kik vagy bírtak valaha, vagy bírnak, ugyanannyi könyveket facsartál ki szemedből. Hol volna benned a nyugodalom, mikor sem igazság, sem isteni, sem emberi törvények, sőt egész nemzetek vére sem elégséges védelmezésedre? Édességed bírásának kezdete a rabságnak eleje, mert ha nem bírunk, keresünk, ha feltaláltunk, elvesztésed félelmével kínzasz. Ányos Pál 1782

KESERVES ÁLLAPOT a törvényes emberi társaságnak rendin, hogy minden nemzetnek uralkodó önnön hatalmát vagy több vagy egy embernek kell általadni, honnan következik, hogy mindenkor a maga ereje által veretik a földhöz. Egész nemzetnek főrül főre, személyével, szájával gyűlésben lenni, parancsolni, igazgatni, ítélni, büntetni nem lehet; embert kell parancsoló hatalmára választani vagy embereket. Ezek elkezdenek uralkodni a törvény hatalmával, melyet bérekesztenek a magokéval. Elébb a közbátorságnak fenntartása, közigazságnak kiszolgáltatása adják kezében a köznemzeti hatalmat, mely elébb az országé, osztán lesz az uralkodóké. Lehetetlen egy országnak is magát a maga hatalma alól kihúzni. Bárhogy módolja, de örökké magának kell magát megkötni, hogy törvény alá vett életét folytathassa. Valakinek minden erődet, tehetségedet kezébe adod, szolgája vagy. Ha parancsoló hatalom nincs, birtokos sincs; ha parancsoló hatalom alatt élsz, szolgálni kell. Igaz az, hogy az ember mind szabadon születik, de az is igaz, hogy a törvény mind rabbá teszi. Azért, mivel ki-ki magára kívánja a magáét költeni. Következik, hogy hatalomnak kell minden embert a magáéban megoltalmazni. Innen van, hogy egész nemzet, minden rendben, karban, sorsban, állandó közönséges szabadsággal soha e föld színén sehol sem élhet. Vagy király, vagy nemesség s tanács uralkodik, a többi szolgál és a parancsolatnak enged. Ezen túl szorongattatásodnak idején a szabadságod után tett kiabálás csak a rajtad való szánakozást kettőzteti. Igaz, hogy a közhatalomnak része vagy, de oly kis tagban, hogy annak rémítő terhe alatt, valamikor reád omlik, öszve kell törnöd. Azonban hiába hányod el magadrul ezerszer és változtatod annyiféle módra, mert így, akár úgy soha nyakadrul le nem vetheted, sőt magad vagy kéntelen oda tenni, ha vagyonoddal élni kívánsz. Nagy tudománnyá tették Európában az igazgatásbéli törvénytudást. Ezer könyvet írtak róla. Nevetség! Ebbül áll, hogy e világban egynéhányan parancsoljanak, a többi és az emberi nemzet szolgáljon. Akármerre tekered eszedet, tudományodat, itt halsz meg, ezen oszlophoz kötve. Bessenyei György 1801-1804

KÉRDJÉTEK MEG magatokat, kérdjétek meg a históriát, kérdjetek meg mindent: ami körülöttünk emberen, ember által történik, az nem a jusnak36 tárgya-é? Vagyon és személyes tehetségek, ez a két mankó, melyre a magára sánta emberi akarat támaszkodik, s ez a kettő van az uralkodó akaratnak pálcája alatt. Hét, zöld asztal mellett ülő ember37 a földet sarlóm alól, a kenyeret kezemből kiítéli. Ki adott szabadságot reája? A törvény. Francia adószedő hajdan kétharmod részét a szántóvető verejtékkel szerzett jovának elvette – jussa volt reája. Amit én fekete lével a fejér papirosra írok, azt íratják a hódoltatók kétszázezer íródeák által a zöld mezőbe vértentával és golyóbisrézporral: a nemzetek megsértett jussait. Ember az embernek kosztért dolgozik. Ember az embert megfosztja az igaznak és hamisnak egyaránt felhozott szép napvilágától, s egy setét tömlöcnek fenekén, még életében azoknak veti eledelül, amelyek őtöt csak holta után várták, és óh irtóztató látás! a vágópadra hurcolnak egy szerencsétlent, s egy arra készült mesterember megtanult regulák szerént kezeit, nyakát mészárosérzéketlenséggel lemetéli... Elkábult emberiség! Van-e valami, amivel ezt a hiénai marcangolást menthessed? Van igenis, a jus az a tudomány, amely ezt a tetsző38 ellenkezést megfejti, amely megmutatja, hogy minekutána frizérjaink, módi szabóink, szakácsaink és zsebtolvajaink vagynak – néger szklávra,39 doktorra, királyra, bíróra és hóhérra is van szükségünk, megmagyarázza, hogy sokat mond a génuai fogházon az a felülírás: libertas, szabadság, mert már a szabadságot csak a fogházok által lehet elérni. S utoljára megérteti, hogy már ma a legfelső elérhető szabadság nem abban áll, hogy senkinek, hanem hogy mindnyájan egyformán legyünk rabjai a törvénynek. Szász Károly 1822

36 37

* jognak ** a hétszemélyes ítélőbíróság 38 * látszólagos 39 ** rabszolgára

VIGYÁZZATOK HAZÁMFIAI! Ne féljetek annyira az anarchiától, hogy túlfélelemből a szabadságtól is irtózzatok! Fontoljátok meg. hogy ha oly boldogtalanok volnánk, miszerint csak anarchia és abszolutizmus közt lehetne választanunk (mit én nem hiszek), az anarchia mindenesetre csak múlékony állapot lehet, de az önkény uralma lehet örökös. Ha másként nem lehetne, gázoljunk inkább a szabadság múlékony csapongásain keresztül a szabadság rendjéhez, mint a szabadságtalan rend sírcsendes ösvényén az önkényuralom torkába jussunk. Rend csak mivelünk lehet, kik a szabadság hívei vagyunk. Szabadnak lenni annyit tesz, mint joggal bírni mindenre, aminek gyakorlata minden másoknak hasonló joggyakorlatával összefér. És ez a valódi rend, szabadság nélkül rend nem lehet. Kossuth Lajos 1847 MI A JOG VAGY JUS? – Jusnak vagy szabadságnak azon állapotot mondjuk, melyben senkitől engedelmet nem kérünk, nem kell kérnünk, hogy vajon szabad-e ezzel vagy azzal élnünk? Vagy más szavakkal: jus, azaz szabadság az, miből minden oly cselekedetünk folly, melyek által természeti szükségeinket kielégítjük, anélkül, hogy arra valakitől engedelmet kérnénk. Példának okáért, midőn a gyermek születik, nem kell kérdeznie, szabad-e neki lábát e földre letenni, levegőt színi vagy lélegzetet venni, a melegséget érezni, megéhezni, az anyai emlőket szopni; mindehhöz tökéletes jussa és szabadsága van. Vajon csak egy-e a jog vagy többféle? – Az emberek, az igaz, két különböző jogot emlegetnek; egyiket természeti jognak, a másikat polgári jognak szokják nevezni, és ez utóbbi, azaz polgári jog igen sokfélére ágazik el szerintők, de mindazok tévednek, kik ily kétféle jogot különböztetnek meg. A jog csak egy, mit a természet adott, mástól, valami egyes embertől nem kaphatni, mert nincs egyetlenegy ember is, ki többet kapott volna, mint a többiek; hanem ahol a tiszta igazság nem uralkodik, az erősebbek a gyöngébbeknek természeti jogait számtalan módon korlátozzák, és aztán ezen

korlátozás fokai szerént nevezgetik el a jogot; de igazán véve több joga mások fölött senkinek sincs, hanem van engedelme, szabadalma, kiváltsága, hatalma, ereje stb. Tehát az embernek joga nem fogyatkozik meg, nem vesz ki soha? Nem bizony. Azt sem kisebbre, sem nagyobbra szabni nem lehet soha; az mindig ugyanaz. Amint esztelenség vagy képtelenség volna azt meghatározni akarni, hogy Pétert vagy Pált mennyi rész illeti a nap melegségéből, a világosságból, a levegőből stb., éppen oly esztelenség volna kimutatni akarni, hogy Ákomnak ennyi, Bókomnak pedig annyi joga van. Táncsics Mihály 1846 FEGYVERREL LEHET birodalmakat hódítani, erőszakkal lehet minden emberi viszonyokat fölforgatni, az önkény diadalokat és győzelmi emlékeket állíthat magának romokból; de sivatag lesz a meghódított birodalom, nyomorult az emberi társaság képe, s gyászos minden győzelmi emlék, ha a jog szentsége fertőztetik meg undok negéddel. Jog nélkül a társaság csak egy percig sem tarthatná fönn magát, s az emberi szellem – úgyszólva – célját vesztené el merész törekvéseinek. Én olyan társaságban, melyben a jog tisztelete kihalt, nem kívánnék élni, mert ott minden emberi cselekvésnek csak állati erő adhatna rugalmat, minden törekvés csak a semmi törvényt, semmi erkölcsi féket vagy korlátot nem ismerő vak szenvedélyből meríthetne ösztönt. Gyurmán Adolf 1847 OLYAN AZ IGAZSÁG az országban, mint a kormány a hajóban. Ha a kormányt igazán nem tartja a hajósmester, minden veszedelmek lepik a hajót. Úgy amely országban a gonosztévők büntetés nélkül maradnak, gyilkosságok, ragadozások, minden istentelenségek eláradnak, melyekért veszedelemre bocsátja Isten az országot. Azért, ti bírák, kikre bízatott az országok drágább kincse,

erősebb bástyája, szükségesb oltalma, az igazság, ha veszni nem akartok, ha Isten és emberek előtt igaz, jó hírt, nevet akartok viselni, igazságszeretetből igazat szolgáltassatok! [...] ...a bíró a más ember vérét szűkön költse, mint a magáét, eszében tartván, hogy embernek embert nem kell tékozolni. Valahol vékony gyanúság vagyon az ártatlanságrúl, senkit meg ne öljön, verjen, tömlöcözzön! Mert azt mondják a törvénytudók, hogy a gyanúságért és kétes bizonyságért senkit nem szabad megölni, mert az emberhalálban törvényújítás és jobbítás nem lehet. Minek okáért valamikor kétség vagyon a dologban, jobb száz bűnöst elbocsátani, hogysem történetből40 egy ártatlant kárhoztatni. Pázmány Péter 1636 VANNAK JUSOK, melyekre ember mindég meg van érve, azért, mert ember, s melyeket tőle csak vad önkény vonhat meg. Ilyen jusok: hogy senki más önkényétől ne függjön; hogy a törvény előtt mindenki egyenlő legyen; hogy iparkodása után boldogulhasson; hogy vagyont bírhasson s annak birtokával bátorságban s bizonyosságban éljen. Wesselényi Miklós 1831 NINCS ZSARNOK ki nem érezné hatalmának igaztalanságát, s az emberi jogoknak nem hódolna legalább azáltal, hogy elnyomottját elfajultnak s a szabadságra érdemetlennek hirdeti. De ne hagyjuk magunkat elámítani e beszédek által, melyeket istentelen népgyűlölés mindig szájában hord, s melyeknek értelmök nincs. – Isten egyenlőknek alkotá az embereket, s habár míveltség, a jólét s kifejlődés magasb vagy alantabb fokára emeltek is egyes nemzeteket, habár törvények s a különböző vallások ellentállhatatlan hatalma külön erényeket adának különböző népeknek: nincs köztök egy, melyet a végzet oly magasra állított volna, hogy nem süllyedhetne; nincs egy, melynek nem lehetne emelkedni. Eötvös József
40

* véletlenül

1840 ANYAGI ERŐ és élettehetség nélkül a politikai szabadság olyan ember állapotába helyezi a nemzeteket, ki – miután kezét elvesztette – a leggazdagabban terített asztaltól is éhen kelne föl, ha irgalomból mások nem dugnák a falatot a szájába, mely esetben még az étkek választása sem az éhezőtől, hanem kizárólag csak az ápolók szeszélyétől függ. – Az anyagi jólét kellő szellemi és politikai érettség nélkül viszont csakhamar oly nemét fejtené ki a sybaritizmusnak,41 mely az ilyenbe süllyedett nemzetet émelygés vagy legfölebb szánakozás tárgyává tenné, s íly nemzet politikai létén valóban nem volna mit irigyelni. A világtörténet, e nagy varázstüköre az emberi nem életének, mindkettőre számos tanúságos példát mutat. Csak az anyagi erők, és szellemi láthatárt szélesbítő politikai institúciók párhuzamos kifejtése képes nemzetet önállóvá, hatalmassá tenni, s politikai létét egy napnál továbbra biztosítani. Gyurmán Adolf 1847 AMÍG AZ EMBERT növénnyé vagy legalább állattá, melynek csak élelemre, melegre van szüksége, lealacsonyítani nem sikerül – ami által egy tökéletes államforma feltalálhatásának feladata mindenesetre tetemesen megkönnyíttetnék –, mindaddig oly állam, melyben csak a gép szabályszerűsége található fel, az ember szükségeinek meg nem felelhet. Annak, aki az emberek cselekvényei s tevékenysége felett ítélni akar, föl kell tudnia fogni érzelmeiket is; enélkül az állam hatalma a kérlelhetlen végzet hatalmához hasonlít, melyet éppen azért, mert kérlelhetlen, senki nem tart igazságosnak, s melynek éppen csak azért vetjük alá magunkat, mivel e hatalmat megtörni lehetetlen. Eötvös József 1851 A STÁTUS MOST egy mesterséges gép, melyet csak az ért, ki ismerni tanulta; most a törvényhozáshoz ismeretek kívántatnak, sőt
41

* elpuhultságnak

nem elég magát a hont ismerni, kell a külföldet is, mert sajtó, kereskedés, ipar, közlekedési pályák annyira kiteszik a népeket egymás hatásainak, hogy magát a többitől egy sem különözheti el, mert mely nemzet az egyetemi haladásban megállapodnék, annak a többiek által el fogna tiportatni anyagi függetlensége, szabadsága, a nemzeti létele. A törvényhozás a legmagasb s legnehezebb mesterség a földön. A régieknél egyszerű volt a társaság szerkezete, s törvényhozóik mégis mindig a bölcsek voltak, kik isteni fényben tiszteltetnek; korunkban pedig a törvényhozás már valóságos tudománnyá s művészetté vált, s ha mindemellett találkoznak, kik szentségtelen s készületlen kezekkel mernek nyúlni hozzá, annak tulajdonítható, hogy most nem egy levén a törvényhozó, mint az ősidőkben, hanem sok személyből állván, s a felelősség eszerint sok közt oszolván meg, az ilyen emberek nem elég lelkiismeretesek megborzadni azon bűntől, melyet a nemzet jövendőjén elkövetnek akkor, midőn azt avatatlanul illetik. Szemere Bertalan 1845 AZ ÖNKÉNYES ÁLLAM gépezete hasonlít a legegyszerűbb kútágashoz. Az önkényes hatalom meggyilkolja a nép önérzetét, lombjaitól megfosztja a nemzet életfáját, hogy abból lélektelen kútágast faraghasson. A kútgémet képezi a vakon engedelmeskedők hosszú sora. A kútostor kormánygyeplő a kényúr kezében. Ha e kormányostort mozgatja, tetszése szerint működik az egész gép. A kútgém egész földig meghajlik előtte, valahányszor kezébe veszi az ostort. A nép maga az ágasfa, mely egyedül tartja fenn az egészet, s mégis mozdulatlanságra van kárhoztatva. S mi itt az államcél? Gépül használni fel a nemzetet a föld vérének kiszívására, a természet kincseinek kizsákmányolására. [...] A nemzet megszűnik gép lenni, mihelyt teljes öntudatra ébred, s önerejét érezni tudja. Vasvári Pál

1848 NEKÜNK OLY ESZMÉT kell vezérelvül elfogadni, mely az egész magyarságot egy zászló alá seregítse, a művelt világ rokonszenvére méltassa, oly eszmét, melyben élet magva rejlik, hogy a megtapodott nemzetiség új röppenést nyerjen általa, oly eszmét, mely önuralkodók, szűkkeblű kiváltságosak toldozott rendszere mellett, tudományos, cáfolhatlan egységű következetességben fejlődhessék önmagából: s ez a demokráciának min állapotinkra lehető legszélesebb s legcélosabb alkalmazása. Erdélyi János 1851 HA SZABAD S BOLDOGGÁ akar lenni [a nemzet], akarnia kell a demokráciát minden józan követelményeivel. Sőt, országunk sajátságos földfekvési viszonyainál fogva akarnunk kell a demokráciát mint egyedüli elemet, melyre a magyar faj élete alapítható. Minket a szolgaság nemcsak politikai s polgári jogainktól foszt meg, hanem Ausztria vagy Oroszország kezeibe lökvén, nemzeti életünket is zsákmányra bocsátja. Európa nemzetiségünk iránt csak addig viseltetik rokonszenvvel, míg az egyszersmind délkeleti Európa szabadelvűségének támaszpontjául szolgál. Mihelyt azt tapasztalná, hogy a magyar elem akár az osztrák bürokratikus kényuraságnak, akár az orosz kancsukai önkénynek akar vagy kénytetik eszközévé válni, elfordul tőlünk, s mi összezúzatunk a szolgaság terhétől! Tehát csak a szabadságban van jövőnk; a szolgaságban megsemmisülése mindenünknek áll előttünk. A szabadság pedig demokrácia nélkül éppen úgy nem képzelhető, mint fény világosság nélkül. Bajza József 1849 A NEMZETKÖZI FÜGGETLENSÉG elválaszthatatlan a belső szabadságtól. Egy rendszeresen megfélemlített, krónikusan

szervilissé vált közvélemény, amely befelé hozzászokott a meghunyászkodáshoz és elvesztette emberi öntudatát mindenfajta hatalommal szemben, külső nyomásnak sem tud tartósan ellenállni. Szolgaléleknek végeredményben mindegy, hogy kinek füttyére kell táncolnia. Csak szabad ország őrizheti meg függetlenségét, tört gerincű népek menthetetlenül kihullanak "a kegyetlen, óriás rostán". Csécsy Imre 1939 EGY OLYAN VILÁGBAN, amelyben egy nemzetnek a legaggasztóbb és legszorongatóbb kérdése az, hogy milyen területeket félt, vagy milyen területeket követel, bekövetkezik az az állapot, hogy a nemzet prosperitását elsősorban a területi státussal hozzák kapcsolatba: az emberek nemzeti büszkeségük vagy nemzeti vágyaik teljességét úgy elevenítik meg, hogy megrajzolják a való vagy leendő állapot térképét, s azt mindenütt szemük elé rakják. Ez a szemlélet mélyen antidemokratikus. Azért mélyen, mert önmagában nem jelent sem elnyomást, sem oligarchiát, hanem egészben, mint szemléletmód, összeférhetetlen a demokráciával. A demokrácia ugyanis a műgonddal alkotó ember szemléletének győzelmét jelenti a hódító és a birtokló ember szemléletével szemben, s leglényegesebb tanítása az, hogy egy nemzet mélységben és magasságban a többszörösére növekedhet annak, amennyit akár a legnagyobb erőfeszítéssel is a többi nemzet rovására növekedni képes. Nem azt jelenti ez, mintha egy demokráciának ne lehetnének jogos területi kívánságai: nyilvánvaló, hogy az a területi igény, mely arra irányul, hogy egy terület lakói politikailag oda tartozzanak, ahová vágyaik és akaratuk viszi őket, demokratikus szempontból kifogástalan. De az bizonyos, hogy ha valami ok miatt egy területi vita domináns üggyé válik egy nemzet életében, akkor egy még nem demokratikus közösséget megakaszthat a demokratikus fejlődés útján, sőt egy demokratikus közösségben is a demokratikus szellem visszaesését válthatja ki. Bibó István 1943-1944

KORUNK LEGMÉLYEBBEN GYÖKEREZŐ, leghatalmasabb eszméje a demokrácia. A két világrészben az utóbbi századok története kétségbevonhatlanul bebizonyítja, hogy csak azon népek boldogulnak, melyek ez eszme valósítására képességgel bírnak, éspedig annál inkább, minél nagyobb, szélesebb mérvben veték meg ez elv alapját; míg ellenben látjuk, hogy azon nemzetek, melyek arisztokratikus hagyományaikkal szakítani nem bírnak, a hatalom és nemzeti nagyság legmagasabb polcáról a süllyedés, az enyészet örvényébe rohannak. Az elsőre nézve ott van Amerika legfényesebb példaképpen; az utóbbiakra nézve Török- és Spanyolország sötét, elijesztő rémek gyanánt. Mindkét utóbbi állam elsőrendű világhatalom volt, s éppen azon idő alatt, azon mérvben süllyed alá mindkettő, amint a nagy köztársaság a világ legelső, legirigyeltebb hatalmává növi magát, mivel megérté a kor intő szavát. Hogy tehát a demokrácia elveinek valósítása minden nemzetre nézve föltétele az anyagi, erkölcsi és szellemi haladásnak, azt vitatni valóban fölösleges. De van egy nép, egy ország, melynek minden népnél eggyel több oka van a demokrácia elveit elfogadni, és sietni azzal, hogy egész társadalmát ezen elvek szerint rendezze, és ezen nép a magyar, ez ország a mi hazánk: Magyarország. Mert ha vannak nagyobb számú, szerencsésebb viszonyok közé helyezett nemzetek, melyek a demokrácia elveinek mellőzésével csak anyagi és szellemi károkat vallanak, de amellett nemzeti létüket a gyors végenyészet nem fenyegeti – a magyar nemzet az, melynek még nemzeti léte is csupán és egyedül attól függ, bír-e azon képességgel, hagy mint állam a demokrácia uralkodó elvei alapján rendezkedjék. Vajda János 1868 A SZABADSÁG ÉLÉSE szempontjából nem elég az, hogy a nép

minden öt vagy hány évben egyszer részt vehessen az országgyűlési választásokon.[…] Ha szabad polgárokat akarunk nevelni, gyakrabban kell őket a polgári jogok gyakorlásában részesíteni; hadd érezzék minél többször, hogy ők is valakik, ők is felelősek a közdolgok folyásáért. Az országgyűlési választásoknál ugyanis a polgár csak azzal az öntudattal rendelkezik, hogy egy milliomod része annak a nemzetnek, mely hivatva van saját sorsára befolyást gyakorolni. Élénk színekkel festjük elébe, míly dicső dolog a nemzeti szuverenitásnak részese lenni, de a polgár vállat von, s azt gondolja: az az egy szavazat ide-oda! A kisebb körben gyakorolt választói jog jobban felkölti a felelősség érzetét, mert ott az az egyes szavazat nagyobb súllyal és közvetlenebb hatással jelentkezik, ez szoktatja arra a polgárt, hogy komolyan vegye a közügyet. Mocsáry Lajos 1890 VALAMELYIK NÉVTELEN haza-bölcse azt kurjantotta bele tegnap egy ellenzéki szónok beszédébe, hogy kenyér kell a népnek, nem politika. Ez a kurjantás különben benne van mostanában a hatalompártiak úgynevezett monumentális beszédeiben is – néha egyéb sincs bennük. Minden reakciós nyilatkozatnak az a veleje, hogy aki ismeri a magyar népet, az tudja, hogy a magyar népnek esze ágában sincs választójogot kívánni, nem is álmodik róla, csak a demagógok fogják azt rá, amikor más mondanivalójuk nincs. A magyar nép nem politizálni akar, hanem dolgozni, gyarapodni, gazdagodni, a politikáról pedig azt tartja, hogy az nem neki való, mert az urak huncutsága. Meg kell állapítanunk, hogy ezek a kurjongatások nincsenek minden igazság nélkül. A magyar népet mi is ismerjük, bár domíniumunk lényegesen kisebb, mint akikre néhány száz vagy ezer hold van telekkönyvezve a hazából, s bár béresek és ispánok nélkül szántunk-vetünk a papírmezőkön. S a magyar népet valóban mi is úgy ismerjük, elég közelről, hogy annak nem sok hajaszála hullott ki az általános választójogért való küzdelemben, s azt valóban inkább a politikusokra bízta rá, maga legföljebb csak egy-

egy lelkes éljent harsogott bele az okfejtésükbe, míg meg nem szólalt a déli harangszó. Mert a levesnóta véget szokott vetni a legfennköltebb hazafias lelkesedésnek is, akár a negyvennyolcas, akár a hatvanhetes oldalon, a múltban meg a jelenben is. A magyar népnek valóban sok a sürgősebb kívánnivalója, különösen most, mikor adnivalója már nemigen van semmi se. A puszta élete, a kenyere, a szűre, a gyereke gúnyája, a malaca legelője s talán a pipadohánya is fontosabb és kívánatosabb neki, mint a választói jog, amin hébe-hóba összemarakodnak a nagyurak – igaz, hogy nem törik bele csontjuk. Az ellenkező állítások, a glebae adstrictus42 nemzet elkeseredése amiatt, hogy őt kirekesztették az alkotmány sáncaiból, a feszült várakozás a széles körű jogkiterjesztésre: ezek mind csak lelkes kitalálások; mi értelme volna vele ámítani magunkat? Az igazság az, hogy a parasztnak – mert ez értendő nép alatt – nem fontos a választói jog, mert nem tudja, micsoda az. Nem tudja, hogy az élet, a kenyér, a szűr, a csizma, a legelő s a pipadohány, de még a pakli masina43 is, mind benne van a választói jogban. Ő csak annyit tud, ha idősebb korosztálybeli ember, hogy azért minden öt esztendőben öt pengőt vagy ötvenet lehetett kapni, sőt volt már olyan világ, hogy ötszázat is adtak érte az okos embernek, ha jól forgatta magát. Ha még fiatalabb csigolyája a nemzet gerincének, akkor annyi fogalma van a választói jogról, hogy akinek mértek belőle, az egy tányérból ehet birkapaprikást, vagy egy pohárból ihat buckait a nagyságos, méltóságos vagy kegyelmes úrral, akit az Isten éltessen, mert rettentő jó ember, akárkinek hívják, és nagyon célirányosan szaval. Egye fene, hogy mit szaval, mert úgyis mind leszállítja az adót, mikor a hordó tetejérül beszél, de ha meg van választva szeretett képviselőnknek, mégis csak úgy viseli a bajunkat, hogy rá nem ismerünk benne magunkra. A mi népünknek ennyi az egész politikai iskolázottsága – és sajnos, nemcsak a köznépé ilyen. Az intelligens emberben talán még több van, aki nem bánja, ha kihagyják a választók névjegyzékéből, s ha már benne van, kelletlenül megy el szavazni, vagy el se megy, inkább vállalja a bírságot, amit különben is el
42 43

* röghöz kötött gyufa

szokás amnesztiázni. Nagyon sok intelligens polgár van, akinek az az egyetlen politikai krédója, hogy: ne politizáljunk, s még büszke is rá, hogy ő ilyen fölénnyel nézi a dolgok folyását. Maga a sajtó is annyit hangoztatta ezt, hogy szállóigévé lett, és a sajtó jóhiszemű volt, mikor ezt a tanácsot adta a nemzetnek, s azok a vezércikkírók, akik ezt tanácsolták, különösen jó hazafiaknak és mély gondolkodóknak érzik magukat. Éppúgy, mint az a történetprofesszor, aki azt igyekszik beláttatni a gyerekkel idejekorán az iskolában, hogy a magyarságnak a politizálás a megölő nyavalyája. Pedig ez mind nem igaz. A magyarságnak éppen az a baja, hogy nem politikus nemzet, és még ma se értette meg, hogy minden polgár élete a politikán fordul meg. Nem azon, hogy milyen szorgalmasan túrja a földet, és hogyan tudja gyűjteni a vagyont, hanem azon, hogy milyen politikával kormányozzák az országot, s hogy meg tudja-e ez a politika őrzeni az ő összecsorgott verejtékét. Hiába mondja, hogy ő nem törődik a politikával, és oktalanul is mondja: mert a politika törődik ővele, és meg is találja, mikor szüksége van rá. Megtalálja és learatja, amit ő vetett, elveszi vagyonát, és ha sor kerül rá – hiszen végelemzésben a háború se más, mint politika-, elveszi az életét. Igaz, hogy az is kiszolgáltatottja a politikának, aki törődik vele, de ha mindenki törődnék, ha mindenkinek fontos volna az, hogy ki beszél és mit beszél az ő nevében, akkor kiderülne, hogy az országoknak nincs végzetük, az országoknak csak jó vagy rossz politikájuk van. Igaz, némelyik ország még ennyire sincs, némelyik országnak még politikája sincs, csak politikusai vannak. Móra Ferenc 1929 MINDEN KORMÁNYNAK – legyen az bár a legdemokratikaibb – természetes hajlama van az önkényre, ámbár elismerem, hogy e hajlamnak nem mindig a zsarnokság ösztönei, de gyakran a legjobb, legemberségesebb szándékok szolgálnak alapul. E hajlamot örökös küzdésben látjuk a népek szabadsági hajlamaival, s nem létezett még kormány a világon, mely saját hatalmát mindenképp erősíteni,

a nemzetét ellenben lehetőleg korlátozni, s ha rést találhatott, az elébe szabott törvényes korlátokon áttörni ne iparkodott volna. Innen napjainkban a kormányok szigorú ragaszkodása a "status quo"-hoz; mert a nemzetek lankadatlan alkotmányos törekvései közt a kormányok a majdnem mindenütt megkísérlett reakcióval célt nem érhetvén, legalább a fennálló viszonyokhoz ragaszkodnak, mivelhogy a fennforgó körülmények közt ezekben lelik meg ceteris paribus44 hatalmuk legerősb támaszát. Ha tehát a kormányok ily konzervatív hajlam mellett mégis haladásra tökéllik el magokat, bizonyára csak oly, alulról adott rugalmaknak engednek, melyeknek ellenszegülni vagy azokkal éppen dacolni többé nem tanácsos, és ekkor is ügyekezni fognak a reformot oly vágásba vinni, miszerint saját hatalomkörük minél kevésbé szűküljön, a nemzet szabadsági köre pedig minél kevésbé táguljon. Gyurmán Adolf 1847

ÉN, MIVEL ALKOTMÁNYOS magyar vagyok, nem képzelhetek kormányt, melyet ellenőrizni szükséges ne legyen; mivel ember vagyok, emberi gyarlóságomat érező, nem hiszek kormányban isteni csalhatatlanságot vagy angyali jóakaratot; s mivel hazámat jobban szeretem, mint akárkinek kegymosolyát vagy akárkinek baráti kézszorítását, nem ismerhetem el oly kormány lehetségét, melynek, ha vét vagy hibázik, vétkét vagy hibáját szolgai önmegadással tűrjem. Összesítsétek a kormány minden hatalmát testvérem kezeibe, összesítsétek legjobb barátom kezeiben, ellenzék leszek, ellenzék maradok halálomig; ellenzék, mely minden moccanását független lelkem éber szemével kísérendem; ellenzék, mely bűnét, tévedését, ügyetlenségét gyáván tűrni soha sem fogom. Jaj neked, oh hazám! midőn ily ellenzéked nem leszen. Amely napon az lenni megszűnnék, szolgaságod levelét írtad alá. Ellenzéknek kell lenni mindig, minden időben, minden kormány ellenében.
44

* egyebek mellett

Kossuth Lajos 1847 KORLÁTLAN MONARCHIÁKBAN önkény a törvényhozó, és önkény a végrehajtó. Ilyesekben az ellenzéknek sem megállhatása, sem mezeje. Ellenben alkotmány által korlátolt monarchiákban nincs önkénynek helye; közös a fejedelemmel és nemzettel a törvényhozás, a végrehajtás pedig a kormány tiszte és joga, melyet azonban egyedül törvények és alkotmány szellemében gyakorolhat. De miután, mióta csak világ fennáll, minden hatalom terjeszkedni szeret, s így a kormányi hatalom is; miután a kormányi testület is, nem akarván rossz akaratról szólani, tévedhető emberekből áll; miután mindezeknél fogva a végrehajtó hatalomnál tévesztett lépések, sőt visszaélések is történhetnek: természetes, hogy minden alkotmányos nemzetnek gondoskodnia kelle törvényeiben arról, hogy a végrehajtó hatalom köre, min túllépnie ne lehessen, szorosan körülírassék, és ezen törvények megtartása lehetőleg biztosíttassék. És ím itt van helyén az ellenzék, itt merül fel első tiszte és joga: az ellenőrködés, melynél fogva az minden alkotmányos életnek múlhatlan föltételivé válik, hűn követve ezt minden mozdulatában, miként árnyak a testet. Fáy András 1847 A MÚLT SZÁZADBAN az a fogalom uralkodott az államtani bölcsészetben, hogy az államok egyedüli hivatása a társadalmi rend biztosítása, a többit hagyni kell menni, amint tud. De a társadalmi viszonyok annyira bonyolódottakká lettek, a mechanikai és természettudományok oly új meg új tényezőket vittek be az életbe, melyeknek igényei az egyéni tevékenység által ki nem elégíthetők, hogy a múlt század elve a mai viszonyoknak már nem felel meg, tehát előkerült annak érzete, hogy az államnak nemcsak a rend őrének, hanem a haladás emeltyűjének is kell lennie. És ez igaz, hanem a baj az, hogy ez állameszme álarcul használtatik, mely mögül az ambíció és a hatalmi terjeszkedés vágya ólálkodik, és ez az állameszmét a semmit nem tevés

nyugágyáról a mindenbe avatkozás, a mindent markába kerítés taposómalmába lökte, és az állami attribúciók oly mértéktelen kiterjesztésére, az állameszme oly mindenhatóságra törekvésévé fajult, hogy ha ennek az iránynak az emberi önérzet még idején útját nem állja, végeredményében okvetlenül a szabadságérzet paralízisébe s a népek politikai kiskorúságába fog kilyukadni. Kossuth Lajos 1889 SZÁZ ESZTENDŐVEL ezelőtt csak a legélesebb elmével bírók sejtették meg azt, amit ma minden ember tud és saját magán napról napra, sőt a nap minden órájában újra tapasztalni kénytelen; azt, hogy a politikának igazában csak egyetlen nagy problémája van: az állam elhatárolása az egyéntől és az egyénekből álló társadalomtól. Hogy ma az emberek világosabban látják a problémát, ez nem azt jelenti, mintha mélyebb politikai belátásuk lenne, mint száz év előtt, ma egyszerűen saját testükön veszik észre a problémát, bőrükön, ruhájukon kitapinthatják, élelmiszerükön és italaikon át ízlelik meg, mozdulataik folytonos korlátozása által akaratlanul is észreveszik az államot, mely rajtuk nemcsak háború alatt és háború miatt, de azt megelőzőleg is régóta uralkodik. Az államnak ezt a túlnyomó hatalmát valamikor az úgynevezett abszolút monarchia hozta létre, de az abszolutizmus azóta függetlenítette magát a kormányformáktól, aminthogy az utóbbiak általában is lényegtelenné váltak, s ma már ismerünk igen hatalmas államokat, melyek az arisztotelészi vagy montesquieu-i skatulyák egyikébe sem sorozhatók. Bizonyos, hogy az állam abszolút hatalma ma is különböző meggondolásokkal igazoltatik, melynek hátterében mindenütt a közjó áll, azaz mindnyájunk java, de napjaink és az elmúlt évtizedek sok-sok tapasztalata arra mutat, hogy ennek a közjónak érdekében az állam gyakran annyi "rosszat" követel, annyi súlyos dolgot rak polgárai vállára, hogy ezek a közjót néha csak igen nagy távolban, messzi ködön át, szinte csak "sub specie aeternitatis"45 tudják megpillantani.
45

* az örökkévalóság jegyében

Iskolás tudomány szerint ennek a túl hatalmas államnak ellentétje volt a liberális állam, mely semmit sem akart, és engedte, hogy minden a maga útján, azaz rosszul menjen, és a szabadságot szolgaság váltsa fel észrevétlenül. A mi száz év előtti politikusaink is liberálisok voltak, de ők erős államot, benne erős kormányt követeltek, s egyszersmind minden óvóintézkedést is megtettek, nehogy az erős állam a rend, igazság és közjó fenntartásán túlcsapva, az egyént és társadalmat jogtalan és káros módon elnyomja. Előttük, a parlamenti rendszer megromlásából származó abszolutizmus elrettentő példájaként csak a francia restauráció, polgárkirályság és a kezdő második napóleoni korszak állott, s Eötvös még azt hitte, hogy az "állam tökéletes abszolutizmusa éppúgy az utópiák sorába tartozik, mint a korlátlan szabadság", mert mind a kettő lehetetlenné teszi a rendezett állami együttélést. De azzal ő is tisztában volt, hogy a korlátlan szabadság a nagy, kifejlett társadalmakban kevésbé aktuális veszély – az emberek érthető módon megakadályozzák a hozzájuk hasonlóknak korlátlan törekvéseit; de annál veszedelmesebb a másik véglet, melynek minél biztosabb elkerülésére ajánlta társaival együtt az előbb felsorolt demokratikus intézményeket. Az utóbbi hatvan-hetven év azt mutatja, hogy az intézmények önmagukban, lélek nélkül, mégsem képesek túlságos állami rendszer, etatizmus kifejlődését megakadályozni. Ha azt keressük, hol vesztettük el az utat, akkor azt a pontot kell megkeresnünk, ahol a demokratikus intézmények működése lelketlen rutinná, mechanikává lett, s ahol ezek az intézmények nem voltak immár képesek az egyén és társadalom jogos igényeinek kielégítésére. Olvasóim ne aggódjanak, nem fogok átcsapni metafizikába, sem pedig abba a modern politikai retorikába, melynek fő jellemzője a kenetesség, mint már Eötvös észrevette, "mert ki nem hazudna legalább morális és emberszerető elveket". Az ő nézete szerint az intézményeknek is emberszeretőknek kell lenniök, s minden új rendszer, mely a régit felváltja, ezt csak akkor teheti, ha jobban megközelíti célját, az emberi élet megkönnyítését, az égbekiáltó igazságtalanságok jóvátételét. A "közjó" tehát nem lehet elvont dolog, s nem lehet dekretálni valamit államhatalommal, hogy ez a közjó, mikor hiányzik belőle az emberszeretet, és csak az elvont

államnak vagy az ezt kezelő, hozzá közel álló egyeseknek van haszna belőle. Szekfű Gyula 1943 AKI AZT TARTJA, hogy a tudomány, a megvilágosodás, a pallérozás nem a parasztnak való, és hogy a pallérozott s okoskodó paraszt nem jó szántóvető ember volna, az emlékezzen meg Cincinnatusról, akit a rómaiak az ekétől a hadi seregnek vezérlésére hívtak, s győzedelmeskedni láttak. De oly nevelést, oly szabadságot kell adni a parasztnak, mint Cincinnatusnak volt. Ha ez magyar parasztkunyhóban születtetett volna, nem lett volna különb ember a magyar parasztnál, nem lehetett volna a seregnek vezére. – Sok milliom használatlan, ekére, szántóvető emberre várakozó puszta van még nálunk is az elmék országában; vannak büdös állóvizek (Lernák- s rettentő Hydrákkal), haszontalan posványságok, melyek kiszáraztásra, Augeásnak istállói, melyek Herkulesre várnak46. A nemzet pallérozásának előmozdítására nemcsak tudományok és mesterségek kívántatnak, hanem szabadság is, és tisztelet, becsület s tulajdon jószág. Magda Pál 1819 E SZÓ: SZABADSÁG, nem üres hang, mely, mint a zene csengései, csak azért kedves, mert idegeket izgat, keblet lágyít és szép ábrándokba ringat. Megmérhetlen produktív erő rejlik a szabadságban, és a nemzeti jólét azon élőfa, melynek magas koronája akkor termi gyümölcseit, a vagyonosodást, midőn gyökerei mélyen ágoznak el a közjog termőföldében. Egy célirányos képviseleti rendszerrel bíró nép, hasonló míveltség és segédeszközök mellett inkább gyarapul anyagilag, mint az, melynek alkotmányos biztosítékai nincsenek. A szolgacsoport pedig, ha munkára is ostoroztatik, gyakran készít egyiptomi gúlákat, melyeknek felépítésekor csak a megemésztett hagyma milliókba kerül, és az eredmény egy szétmállott hamv, egy kiszáradt múmia
* Lerna: mocsaras tó az ókori Görögországban; a benne élő sárkánykígyót – hydrát – Héraklész (Herkules) ölte meg. A görög mítosz hősének egy másik jeles tette Augeiasz (Augias) istállóinak kitisztítása volt.
46

elhelyeztetése. Kemény Zsigmond 1842 AZ EGÉSZ CORPUS JURIS47, vagy ha jobban tetszik, alkotmányunk legkisebb csorbát nem szenved; maradjon meg szórul szóra, csak egyetlenegy sort toldjunk még a roppant mennyiséghöz, mi által nemcsak meg nem inog az alkotmány, sőt erősebben áll, s az egyetlen sor ez: Magyarhonban minden emberlény tökéletesen egyenlő jogú s szabadságú. E néhány szónak oly varázsereje van, hogy a pusztán heverő magyar földet paradicsommá változtatja. Bár az Isten adjon honfitársainknak oly értelmet, hogy ezt átláthassák. Az ember esze eláll, ha meggondolja, hogy mily csekélység e sor, és mit vihet végbe, s hogy mégsem teszik az emberek. Ezen sorocska a Dunát szabályozza, rajta hidakat épít; a hazát vasutakkal szeldeli keresztül; a mocsárok helyeire városokat varázsol; a homokhalmokat kertekké változtatja... Táncsics Mihály 1842 HOL BÁRMELY OKOK is a társaság egy részét szinte egészen elzárják a munka s iparkodás általi meggazdagulhatás lehetőségétől, más részének pedig lépesedése igen bajos útját sorompó határozza: csak kornyadozó lesz ott az egész köztársaság élete, s bágyadtan hanyatlik kora vénségre. Minden iparnak s ebből folyva a mívelődésnek az önnön sorsjavításra tág kinézés fő rugója. Törd el ezt, s minden emberi igyekezet összeroskad; élet nélkül marad a test, melynek kemény inai óriási munkák végbevitelére elég erősek lettek volna. Az elszegényedés emésztő hidege kezdi a polgári társaság lételét fonnyasztani. Elnyomás lép fel a szabadság helyett, ennek csak neve marad fenn; valóságban pedig szolgaság mutatja mindenütt szomorú képét. A szegényedés az elnyomottság csíráját hordja magában, s az elszegényedést rabság követi.
47

* törvénykönyv

Wesselényi Miklós 1831

NÉP SZENVEDÉSEK ÁLTAL soha oly mélyen nem süllyedhet, hogy a zsarnoki hatalom parancsoló szavára fel nem riadna nyugalmából, s azon pillanatban, melyben hangosan szolgának hirdettetik, nem érezne egy belső szózatot, mely szívében visszhangként felszólal, s arra int, hogy szabadságra született. A zsarnok fő hatalma abban áll, hogy a jelen ivadék önösségét kímélve, terveinek végkivitelét a jövőre halasztván, élő jobbágyainak állapotját, amennyire lehet, tűrhetővé tegye. Csak míg az elnyomottnak valamije van, mit még veszthet, addig űzi ura nyugodtan bátor hatalmát. Eötvös József 1840 AZ EMBER NEM ELÉGSZIK meg étellel, itallal, lakással, ruházattal, szóval az élet fenntartására okvetlen szükséges jószágokkal, hanem ha ezeket megszerezte, testi és szellemi erőinek a tökéletes és a szép irányában való kifejlesztésére törekszik, vagyis olyan térre, ahol már nem a természeti szükségesség uralma alatt áll, hanem szabad. A tudomány, a művészetek: a szabadság birodalma. Ennünk, innunk, ruházkodnunk kell; ez a természet parancsa, az anyagi szükségletek kielégítésének terén tehát nem vagyunk szabadok. Szabadság csak a szellemi szükségletek terén van. Mi, szocialisták szabadságra vágyunk. Szabó Ervin 1901 MI MAI KÖLTŐK, nem tehetünk mást, mint hogy elmondjuk örömeinket és bánatainkat egyfelől, másfelől pedig kiállunk a szabadságért minden formában és mindenütt, ahol a gazdasági jólét

jelszavaival és fegyveresen megkísérlik a költők örök ellenfelei a "tömegeket" legjogosabb emberi igényeiktől, a szabadságtól és a szabadságra való törekvésüktől lélekben is eltántorítani. József Attila 1937

SAJTÓSZABADSÁGRA S NEM KEVESEBBRE VAN SZÜKSÉGÜNK

ADY ENDRE

KIDALOLATLAN MAGYAR NYARAK

Vajjon örökre így maradnak Kidalolatlanul, rejtetten Dalai a hű, bánatozó, Napverte, bús, magyar nyaraknak? Itt a néma kínszenvedésnek Makacs ajka minden beszántás, Elhamvadt könny a szik-föld pora S minden nyár-nap egy halott ének. Ki ért a halott-támasztáshoz, Ki érti a jajos barázdát S ki érti az ős nyári napot, Amikor gúnyosan leáldoz? Én ébresztgetem megbomolva, Fejem nyugtatván ó nótáin, E földet és úgy megölelem, Haként az én volt szívem volna. S úgy áldozom Jézussá nőve Kincseim e szegény nyarakra, Mint Jézus az ő bocsánatát Csókokkal vétkes titkos nőre.

De hát örökre így maradnak Kidalolatlan kegyelemmel Dalai a hű, bánatozó, Napverte, bús, magyar nyaraknak? Járom a mezőt, járva járom Ezernyi nyár leigázottját, Ős bánatát esengve lesem, De a nótáit csupán várom. Sír szélén állok: nézzetek meg, Magyar nyarak bennem alusznak, S örök, nyári titkot ástok el Majd, amikor engem temettek.

A GONDOLKOZÁSBAN GYAKRAN kedvtelve elmerülni szokott életemnek nem kevés idejét fordítottam én a sajtó kérdésének elfogultság, mellékes tekéntet s indulatoskodás nélküli minden oldali megfontolására, feszített figyelemmel vizsgáltam azt, természeti, emberi, társaságos, polgári törvényes és tapasztalási szempontokból, s mindezek után szívvéremmel egybenolvadott meggyőződésemmel hiszem: Vegyenek el mindent tőlünk, csak a szabad sajtót adják meg, s nemzetem szabadsága, nemzetem boldogsága felől kétségbe nem esem. Kossuth Lajos 1832 A SZABADOS GONDOLKODÁS egy oly természeti tulajdonsága a léleknek, mely nélkül nem lélek a lélek, hanem csak valamely alkotmányhoz (machinához) hasonló valóság, és aki a gondolkodásban való szabadságot meg akarja az emberben fojtani, nincs annál e világon nagyobb tyrannus. * Mi hasznára volna az emberi nemzetnek a gondolkodásban és írásban természettől ajándékoztatott szabadsága, hogyha a tudós pennáknak nem szabad volna gondolatjaikat másokkal is közleni s közönségessé tenni; éppen olyan volna az, mint a véka alá rejtetett

égő szövétnek. – Semmi által nem lehet gondolatainkat hamarabb közönségesekké tenni, mint nyomtatott könyvek által. Erre való nézve tökéletes szabadságot kell a könyvnyomtató sajtónak is engedni. * Ha a magyar haza mind a tudományokban, mind a kereskedésben akar boldogulni, szükség leszen teljes és tökéletes szabadságot engedni a tudós pennáknak és könyvnyomtató műhelyeknek. Mégpedig nem imilyen-amolyan szabadságot, hanem minden határ nélkül valót, nem olyat, mint aminémű itten Bécsben és Magyarországban is volt, és még most is vagyon, mivel az ilyen szabadság csak árnyéka a szabadságnak, és a tudós írókkal való szembekötő játék. Itt is szabad ugyan könyveket nyomtattatni, de csak azokat, amelyeket a könyvvizsgálók jóváhagynak, holott (tisztesség, becsület minden könyvvizsgálónak) egyetlen egy sincs olyan e világon, aki minden tudományban egyformán jártos volna, és így nem képes mindenféle munkáknak megvizsgálására. Szabad itten is könyvet nyomtattatni, de nem szabad másnak hibáit felfedezni, csak azért, hogy ő nagy méltóságú s tekintetű személy. A természeti igazság szerént szabad mindennek, még a királyoknak hibáit is megmondani, mivel ők is emberek, mint mások, véges elméjű teremtések, és környülállásaikra nézve többet hibázhatnak, mint más magános állapotbeli emberek. Decsy Sámuel 1790 A GONDOLKODHATÁST maga a természet öntötte bé az ember lelkébe. Oly tulajdona tehát az embernek a gondolkodhatás, valamint az élhetés, mozoghatás. Minthogy tovább, a gondolkodásnak közölhetésére is ugyanazon természet erőt és ösztönt oltott az emberbe, látható az is, hogy a gondolkodásoknak közölhetése is egy örökös és oly megsérthetetlen jusa az emberiségnek, aminémű a lehelhetésnek meg nem tilthatása. […]

...ezen közölhetésnek eltiltása valóban a természet ostromlója és egyszersmind alacsonyítója. Bizonyára alacsonyítója! Mert a gondolkodhatás az emberi észnek szülöttje. Az ész teszi az embert emberré. Így az ésszel, mint Isten képével való szabad élhetés minden kincseknél drágább emberi kincs! Oly tulajdona az észnek az eszeskedhetés és annak közölhetése, aminémű a szemnek a láthatás. Ez tilalmazó törvénynek tárgya nem lehet, nem lehet amaz is. Az észen a mennyei felség sem uralkodhatik. Szabott néki határt, de az ő gyakorolhatásán erőszakoskodni nem akar, nem is akarhat. – Továbbá: A gondolkodásoknak közlése csatolja az embert emberhez. Tökéletesíti a lelket, köszörűli az elmét, szelédíti a szívet, világosítja az igazságokat, tisztítja a vallást, dicsőíti, boldogítja a népeket, az embert egyszóval emberré, istenfélővé, jó polgárrá tészi. A gondolkodásoknak közlése még tovább: szaporítja a tudományokat, gyönyörködteti az embereket és közelítteti az istenséghez; a jóknak megnyugovást szül, a gonoszokat megjobbulásra ösztökéli. Mivel pedig ezen számtalan jókat a könyvnyomtatás szüli, ez valóban egy oly isteni találmány és egy olyan csatorna, mely által a bölcseknek jó vélekedéseik s helyes állításaik a népeknek lelkeikbe észrevehetetlenképpen bészivárogtatnak. Kár volna hát az embert íly mennyei jótól megfosztani! Mit is használ az ész, ha azzal élni nem lehet? Annyit használ, mint a szem, amellyel látni nem lehet; mint a ház, amelynek ablakja ugyan van, de zárva tartatik. Ellenkezik ezek felett a kérdésben forgó tilalmazás a nemzetnek boldogításával és méltóságával is. Azzal azért, mert ennek boldogulása a megvilágosodástól függ, a megvilágosodásnak édesanyja pedig a gondolkodásoknak szabad közölhetése. Valóban, hogy is lehetne az oly nemzet boldog, akinek nemesebb része (a lelke) láncon tartatik, aki élesebb láthatásra nem eresztetik, aki csak annyit tudhat, amennyit más tanult és tudatni akar, aki a maga szemét kéntelen kivájni, és máséval (ha hályoggal bé van is az húzva) nézni, amit nem lát! Ellenkezik a nemzet méltóságával is. Valóban mi is szállíthatná

ezt a pallérozott nemzetnek szemei előtt le a kérdés alatt lévő tilalmazásnál nagyobban? Az okos nemzetek úgy szemlélik a szabad gondolkodhatást, mint a barbárságnak gyilkosát, a babonaságnak lerontóját, a nemzetek boldogítóját, egyszóval, mint az egeknek legfelségesebb ajándékát, s egy áldott emberi és polgári just. Cházár András 1793 AZ EMBERNEK VELESZÜLETETT, a magyarnak pedig írott törvénnyel is megszentelt jussa, hogy szabadon szóljon. Hódítók ezereket fűzhetnek rabláncra, de nem a gondolat szabad repülését. Békót nem ösmerő szülöttje ez az emberben lévő mennyei szikrának. Szólás tehetségével ajándékozott meg Teremtőnk, hogy a gondolatot életre valósítsuk. A lélek nemzi, de csak a szó szüli világra gondolatinkat. A szót elfojtani annyit tesz, mint örökre méhébe zárni akarni annak gyümölcsét, melyet világra hozni szülőfájdalmok ösztönözik azt. Hol szabadon szólani nem lehet, nincs szabadság ott, polgári élet és nemzeti létel nemcsak elhal, de a megholtnak utolsó temetési tisztességét sem lehet megadni. Wesselényi Miklós 1831 CSAK MINDEN OLDALÚ VIZSGÁLAT által lelhetni fel az igazságot, s ez csak a gondolatok legszabadabb közlése által valósulhat. Hol a beszéd korlátos, ott rab a nyelv, s csak rabként szól. Sokan az ellenzéstül úgy félnek, mint a setétségtül, az pedig éppen oly szükséges az igazság tökéletesb kifejlődésére, mint ez a nap sugárinak szembetűnőbb tételére. Semmi se lehet az egész világi egyetemben nyomás és ellennyomás nélkül. S csak oly tanácskozás szül bölcsességet s áraszt áldást az emberiségre, hol szabad, hidegvérű, tiszta át- s belátás vezérli a vizsgálatot s okoskodást. Széchenyi István 1830

KÖTELESSÉGE MINDENKINEK arra felügyelni, hogy az igazgatásra fölállított kormányzó férfiak megfelelnek-e ezen rendeltetésöknek; mert ha ezek nem teljesítik kötelességüket, vagy nem úgy teljesítik, mint a társaság által hozott törvények kívánják: akkor a társaság dolgai összezavarodnak, egyenetlenség támad, polgári háború üthet ki, s az egész társaságot nagy veszedelem érheti. Kötelessége a társaság minden tagjának arra figyelmezni, hogy azon pénz, mit az ország igazgatására fizet, oda fordíttatik-e, hová kell, vagy pedig máshová; ezt a kormányzóktul számon kérni a polgárok összességének vagy országgyűlésnek kötelessége; és ha az világlik ki, hogy a kormányzók a társaságnak közjóra adózott pénzét másra fordítják, kötelessége a törvényhozóknak az ily hívtelen kormányzókat hivatalukbul letenni, megbüntetni, és saját vagyonukból a kárt helyre pótoltatni. – Hiszen világos, hogy még az utolsó helységben is, ha az elöljárók a község pénzét másra fordítják és nem a község hasznára, a helység az ily elöljárókat számadásra vonja. És ezt tenni a helység lakosainak természetes kötelességük; mert ha ezt így elnéznék, magok kárát, veszedelmét eszközölnék. Kötelessége továbbá mindenkinek ügyelni arra, nem csorbíttatnake meg itt vagy amott több vagy kevesebb egyes polgároknak jusai? Ha igen, természetes kötelessége a társaság tagjainak a bajt addig orvosolni sietni, míg nagyon el nem terjed. Hiszen nem látni-e kicsinyben, hogy minden bajnak kezdetben kell mindjárt elejét venni; mert később erőt vesz, és nem gátolhatni meg. Azért szükséges pedig minden polgárnak legfőképp arra ügyelni föl, hogy ki hol és miben sérti egyik-másik polgárnak jusait, mivel nincs veszedelmesebb semmi a társaságra nézve, mint az, midőn a jusokat nyirbálni, csorbítani kezdik; s nincs az országra nézve ártalmasabb, mint ha a polgárok jogaik csorbázását elnézik; mert így önként nekibátorítanák az ily törvénysértőket, és aztán megvalósodnék lassanként a közmondás: ma nekem, holnap neked. Sokkal veszedelmesebb az ily apránként való törvénysértegetés a saját kormányzók részéről, mint ha idegen ellenség nyíltan és egyszerre támadná meg a hazát. [...] Mért vetemedik egyik-másik hivatalbeli gazságra? Azért, mert tudja, hogy azt napfényre hozni – legalább a nagy közönség előtt –

nem lehet; hiszen az akadályozó módok hatalmában vannak. A rossznak elejét venni vagy a már elkövetett vétket megbüntetni csak azáltal lehet, ha nyilvánosságra hozatik; de ez szabad könyvnyomtatás nélkül teljes lehetetlenség. Azon polgárok tehát, kik a szabad könyvnyomtatásnak birtokában vannak, azt úgy őrizzék, mint szemök világát; azok pedig, kiknek a szabad könyvnyomtatást bármi módon kezükből kijátszották, legelső kötelességöknek tartsák visszaszerezni, mert enélkül legfőbb kötelességeiket sem teljesíthetik soha. Táncsics Mihály 1846 TUDATNI KOMOLY, de könnyű nyelven, minden bel- és külföldi érdekes hírt, s kiterjedni eképp a tudásnak minden ágára. Értesíteni a polgárokat jogaik mibenlétéről. Felvigyázni a kormány, megye, város és minden aprócska kényúr tetteire. Bepanaszolni a közönség előtt, ha érdekkel bír, minden jogtalanságot és méltatlanságot. Elmondani a nemzet minden hiányait, vágyait, szükségét és szenvedéseit. Megtámadni minden hibát, minden visszaélést, ha saját pártjának tagja által követtetett is el, sőt ezen esetben még sokkal szigorúbban, mert ez növeli leginkább a pártnak erkölcsi tekintélyét. Védeni az igazságot, a nemzeti nagyságot, tekintetet és érdekeket kívül, s a jólétet, szabadságot és rendet belül. Előre megemlíteni, egyszerűsítve előadni, kifejteni, megbírálni s tárgyaltatása alatt is éber figyelemmel kísérni minden törvényjavaslatot és napi kérdést. Megtekinteni mindent, meghallgatni mindent, vigyázni, kiterjedni mindenre. Feljelenteni a közvéleménynek minden zsarolást, gonosz szándékot, titkos sóhajt, elrejtett gondolatokat. Feljegyezni az eseményeket s azoknak indítóokait; azaz hírlapba iktatni azokat, hogy majd egykoron bőséges anyaggal bírhasson a történetíró. Megírni eképpen minden eseménynek, minden napnak történetét. Elbeszélni a nemzetnek örömét, fájdalmát. Tanácsot adni a kormánynak. Beszélni a közvélemény nevében, de beszélni a közvéleménynek is. És mindezt tenni nem néha, de tenni csüggedés és halogatás nélkül minden nap. Írni fóliántokat anélkül, hogy valami különös

írói nevet sikerült kivívhatni. Dolgozni szakadatlanul, sőt rögtönözve, anélkül hogy méltánylásra lehetne számolni. Szembeszállani mindennel, aki és ami hibás, nem gondolva előítélettel, gúnnyal, rágalommal és akárminő ellenségeskedéssel, s közepette a részvétlenség és közönyösségnek, folytonosan lobogó lelkesedésűnek s éber és rugékony lelkűnek lenni, s nem tágítani soha, még az örvény szélén sem, és legyőzni a folytonos munka minden unalmát és fáradalmait. S eképp küzdeni, tudósítni, világosítni, tanítni igazán, bátran és becsületesen. S beszélni, midőn mások még nem beszéltek, midőn mások már nem beszélnek; beszélni mindig, beszélni újra és beszélni szakadatlanul-ez az időszaki sajtó feladata. Irínyi József 1846 AHOL SZABADSÁG nincsen, a kutató elme is elveszti merészségét, őszinteségét. Nem mervén elmondani az író, amit gondol, utóbb gondolkodásában is tartózkodó lesz. Annál sajnosabb látvány, minél nagyobb a tehetség, amelyen erőt vesz a félénkség. A nagy tárgyak, nemes érzelmek tiltva lévén, a nagy szellem is szükségképp kicsinyessé válik. Az emberek és dolgok azon ismerete nélkül, amelyet csupán a közélet folyásának szemlélete nyújthat, az erkölcsi tudományok nagy része hanyatlásnak indul. A gondolat keresvén a homályt, hogy magát elrejtse, író és közönség mind kevésbé értik egymást. S míg az ékesen szólás legjobb esetben is a méltósággal hízelgésnek mesterségévé válik, a költészet, szabadság nélkül, az éltető napfényről árnyékba helyezett virághoz hasonló. Legszebb korszakai a nemzetek életének éppen azon időszakok, amidőn a politikai élet virágzása az irodalom, tudományok és művészetek virágzásával egybeesik, s a köz- és magán-szellemnek, a közmívelődés összes tényezőinek kölcsönös egymásra hatása az összhangzatos fejlődés amaz elragadó képét tünteti elénk, amelyet Periklész korában csodálunk. Csengery Antal 1878 TI ALKALMASINT nem tudjátok, ki találta vagy gondolta ki a

cenzúrát vagy a könyvnyomtatási tilalmat, s meglehet, azt hiszitek, hogy ez ördögi találmány, de csalódtok. Egy római pap, Borgia, VI. Sándor pápa volt az, aki ezt kigondolta. Kérdezitek talán, mi oka lehetett megtiltani, hogy semmi könyv ki ne nyomattassék vizsgálat és engedelem nélkül? Ő pápasága igen buja ember volt, és ezen felül sok gazdag főurat, püspököt alattomban másvilágra küldött, méreggel megétetett, hogy pénzüket és vagyonukat elfoglalhassa. Ezért tiltotta meg könyvet nyomni, hogy botránkoztatásai és gonoszságai köztudomásra ne jussanak. Később aztán mások is követték gyönyörű példáját... Ugye szép célbul gondolták ki a nyomtatási tilalmat vagy cenzúrát? És tudjátok meg, aki ma is és akárhol is akadályozza a szabad könyvnyomtatást, annak szándéka rossz, az rosszat szeret elkövetni; mert ugyan mért félne az, ki jót cselekszik? azt senki könyvben nem fogja megtámadni. Táncsics Mihály 1846 A MAGYAR CENZOROK zsarnoksága oly kiállhatlanul nyomasztó, hogy lázadást fogna gerjeszteni, ha az írósereg valami nagy néptömegből állana. Alig van egy-két egyén a kormány cenzorai közt, ki belátással bírná felfogni a körülményeket, megítélni a kezébe jutott munkát, s ki saját hivatalát és utasítását is érti, s ezen egy-kettő is csak állását kockáztatja, ha másképp viseli magát, mint tiszttársainak többsége, melynek felügyelésére nem egy nemzet irodalmát, de egy elemi iskolát is alig lehetne bízni. Bajza József 1847 URAIM, ÍRÓSEREG, ugyan tartsatok egy gyűlést egyszer, és szedjétek össze a cenzúra törléseit, melyek birtokotokban vannak, és nyomassátok ki. Soha még tanulságosabb könyvet nem látott a magyar ég. Látni fognók a rendszeresített honalkotmány és szabadság rombolását, az ész vértanúságát, a becsületes hazafiság

kínpadát, és látni némely cenzor komikus butaságát, miről hétköznapi embernek bizony fogalma sincs. És én ez utóbbitól, a nevetségestől várnék legtöbbet. Egy egész nemzet megvetését, átkát ki tudják állani némely emberek, látjuk mindennap, de egy nemzet egyetemes kacaját talán mégsem bírnák kiállani. Uraim, írósereg, tegyétek meg ezt! Kossuth Lajos 1847 HA MÓD VOLNA egy nemzetnek minden másokkali közösülését meggátolni; ha lehetne egy országot hermetice minden idegen s új gondolatok előtt el- és bézárni, melyeknek bizonyos, hogy egy része nyugtalanságot s jóra nem vezető békételenséget szül: úgy talán minden vágyások nélküli csendet, sírbolti nyugalmat lehetne eszközölni. [...] De ily képtelen s embertelen elzárása egy nemzetnek nem is gondolható, kivált a mi századunkban, melynek a kereskedés, posták, utazások által a kölcsönös közösödés egyik fő tulajdona. Régen egy-egy nemzet, mint kis háznép, különválva másoktól keveset tudott, s azok tudta nélkül folytathatta polgári életét: most minden nemzet a nagy emberi ügynek s nemzetségnek résztvevő tagja. Kínai kőfal sem tartóztathatja el az újabb s forrásban lévő s azt okozó képzetek bejöttét. Spanyolországban örökké a legnagyobb elzárás uralkodott, s néhány esztendőkkel ezelőtt némely imádságokon kívül minden más könyvnek olvasása el vala tiltva; még Szent Dávid zsoltárinak a királynak ajánlott s tőle elfogadott fordítása is mint tiltandó elszedetett, idegen újságok bé nem bocsáttatának, helyben csak az uralkodás kedve szeréntiek jelentek meg; s mégis idegen maradt-e Spanyolország a világ több részeit elfoglaló s munkásságba hozó gondolatok iránt? Isméretlen maradt-e előtte az, amit más nemzetek tettek, kívántak, óhajtottak? Nem erős visszahangzással dördültek-e meg nálok a századnak mind javítást, mind pusztítást szülő szózati? Ha nem volt is szabad olvasni, mégis sokan és sokat olvastak; a titkos és nyilvános felvigyázatok nem gátolhatták a szabad gondolatok terjedését s meggyökerezését; áthatottak azok a Pyrének bármi jól őrzött ormain, a sokszoros vizsgálatok alá vetett kikötőhelyeknél

béeveztek. Wesselényi Miklós 1831 MEGÉRKEZÉK a Guberniumhoz a tiltott könyvek katalógusa, és abban meg van tiltva az én munkám is, csak "erga schedam" 48 lehet olvasni. Ez nagy megtiszteltetése munkámnak! Mégiscsak van abban valami, mi béhatást tett. De késő már, azt hiszem, hatott a méreg, s a tiltással csak ingereltetik. Bölöni Farkas Sándor 1835 A SAJTÓKORLÁTOLTSÁG butaságban és szellemi sötétségben tartja a népet. Státusban, hol általános sajtószabadság nem létezik, ott szabad tere nyílik a zsarnokságnak. A cenzúra tehát oly intézet, mely csupán lélekölő hóhérokat tart zsoldjában. Az olyan ország, mely efféle isten-átkozott gyilkosokat tűr kebelében, mérges szörnyetegeket táplál belsejében, kik köszönetül jóltevőjöket meggyilkolják. Státus, mely ilyféle ellenőrködési intézetekhez folyamodik, saját önerejében bizodalmatlanságot s tehát erőtlenségét árulja el, nem is csoda tehát, ha minden levélzörgés halomra dönti. Sajtószabadság nélkül nem is képzelhető valódi általános műveltség; sajtószabadság képezi a polgárt státus-polgárrá; mert míg a polgár előtt országa érdekei elzárkozvák, nem mondhatja ő magát státuspolgárnak. A cenzúra, ezen undok szülötte a kárhozatnak, megakadályozza, hogy a polgár öntudatos szabad státus-polgárrá emelkedhessék. A polgár sohasem jöhet tisztába legszentebb jogai és érdekei felől; a cenzúra ezt nem engedi! Népügy 1847
48

* külön engedéllyel

SZABAD SAJTÓ NÉLKÜL a közvéleménynek uralkodni nem lehet. Hogyan fejlődjék ott hatalmassá a közszellem, hol annak forrása betömetik, eltemettetik? Ami a beszédre nézve a nyelv: az a gondolatra a sajtó. Ha a nyelv lebilincseltetik, hiába fog ott a szív érezni, hiába fog mozogni az ajak... nem szólhat; érzelmeit ki nem fejezheti. De ki engedné nyelvét így lebilincseltetni? Nem akarna inkább meghalni, mint hogy ily örök némaságra legyen kárhoztatva? A lélek alkotói erővel bír. Ez folytatja a teremtő munkáját. Mert hat nap alatt nem lehetett azt tökéletesen bevégezni... S azért, ki a szellem e működését gátolja, az lázadást üt a Teremtő ellen, mert ennek helyettesét, az észt akadályozza isteni hivatása teljesítésében! Berzsenyi és a XVIII. század ezt mondá: "Az ész az isten!"49 S kik ennek ellenszegülnek, azok nem lehetnek egyebek, mint ördögök, rossz szellemek, kiknek helye a pokolban van! Vasvári Pál 1848 SAJTÓSZABADSÁGRA s nem kevesebbre van szükségünk. Oly bizonyos, mint kétszer kettő négy; minden alkudozás e részben összeférhetlen az alkotmányosság eszméjével. Akarunk rendezett jogállapotot? Akarjuk, hogy a legszegényebb napszámos is védelmet találjon a törvényben? Hogyan lehetne tehát akarnunk, hogy a legszebb, legnemesebb munka, az irodalom, a szellemvilág rabláncokra fűzve, elnyomva sorvadjon? Az előző rendszer nemcsak összeférhetlen az alkotmányos élettel, hanem az önkénynek is legiszonyúbb magzata. Az önkény mezején sincs semmi más oly megrögzött romlottsággal teljes, mint ezen – a magyar alkotmányos (!) kormány által is tartogatott – előző vizsgálat. Már maga az eszme, hogy a kormány mindenüvé beüsse
49

* Idézet Berzsenyi A pesti Magyar Társasághoz című verséből.

fejét és töröltethessen, hű kifejezése az önkénynek. S vegyük még ehhez, hogy ezen önkényi mezőn az egyes vizsgálók személyében ismét megannyi önálló kényúr létezik, s át fogjuk látni, hogy ez a létezhető legteljesebb önkény; valóságos komplikált gépe az önkénynek. S ezen önkény nemcsak közvetlenül sújt és ront, hanem – mivel az író előre tudja, hogy műve vizsgálat alá jő, s ennélfogva igyekszik magát ahhoz alkalmazni, megrontja, elerkölcsteleníti az írót saját íróasztalánál – a teremtő ész cenzorává aljasul saját művének! Az egyenes lélek fedezgetéssel, palástolással kénytelen élni! Az apa kitekeri saját gyermekeinek nyakát! S ennélfogva aztán bizonyos lankadtság, élettelenség terül el és terjed szét az irodalomban. Sokan hallgatnak, kik különben írnának; ezért aztán nem is képviseli az irodalom eléggé a nemzeti értelmességet; nem foglalja annak tényezőit eléggé magában, mi a nemzet közéletének tökéletlensége. Kik pedig elnémíthatlan lélekkel bírnak, nem szólhatnak úgy, miképp különben tudnának, mert előáll a szellemhóhér, a vizsgáló, fejezni az eszméket, s önmaga az író is, a körülmények kénytelen számbavételével, előre megcsonkítja, bénítja gondolatait. A szellem eltörpül, alkalmazni igyekezvén magát a nagyrészben értetlen és rövidlátó vizsgálók tetszéséhez és felfogásához; a kedélyt ingerültség, keserűség avagy elkedvetlenedés szállja meg, látva, minő könnyelműen törölgetnek bizonyos lények oly írók műveiben, kiknek azok nem méltók csak saruszíjaikat is megoldani. Hogy ez örökké így maradjon, az lehetlen. Irínyi József 1847 KÖZTÜNK ÉS A SAJTÓ KÖZÖTT ott állt a cenzor, a jezsuita, s meggyilkolá az ébredő szellemet. Gondolataink csak az ő kegyelméből jöhettek napvilágra; eszméinket meggyilkolá vagy megbénítá kénye-kedve szerint. Nálunk a cenzor a szellemnek vámszedője. Vámvonalán csak azon eszmét bocsátá keresztül, mely kínai öltözetben jelent meg... a magyar és francia eszméket visszautasítá. Innen lőn, hogy a szabad elvek sem gerjesztének figyelmet; mert ki adjon hitelt az eszmének, mely kínai öltönyben,

csörgősipkában jár? Mi a legegyszerűbb igazságokat kénytelenültünk hosszú frázisokba burkolni, hogy azokat a cenzor meg ne értse s így keresztül bocsássa. Ebből következett, hogy a beburkolt igazságot az olvasók századrésze sem fogta fel. Ki ismer rá a gondolatra, ha az, mint a múmia, be van göngyölgetve, s tarkabarka színekkel ki van festve?! A helyzetet meg kellett változtatnunk, s mi, polgártársak, azt ezen órában végrehajtók. Nincs többé cenzor! Köztünk és a sajtó között nem áll többé jezsuita! Bent a sajtó legelőször mozog szabadon. Egypár perc alatt világot lát a szabad sajtó első szülötte! Vasvári Pál 1848 HAJNAL SZÜRKÜLÉSÉN – piroslása volna ugyan, de a hajnalnak is tilos föltűnő módon viselni a piros színt, amelyet az Úristen kissé elhamarkodva teremtett meg – hajnal szürkülésén, mikor a gép kiadta magából az utolsó újságpéldányt is, és elnéptelenedett a tágas gépterem, nagyot nyújtódzott a fekete monstrum, és mormogni kezdett: – Vas a testem, ólommal élek, mint a mesék sárkánya: olyan erős is vagyok. Én vagyok a szem, amellyel milliók néznek, én vagyok az agy, amellyel milliók gondolkoznak, én vagyok a szív, amelyben milliók érzése dobban meg: hatalom vagyok. Ki ne akarna erős lenni, ki ne akarna hatalmas lenni? Kinek ne volna irigye, akinek ereje és hatalma van? Az Isten tökéletes, mégis vannak ellene lázadozók. Szülője és szülöttje vagyok az eszmének, anyaga és forrása a világosságnak. A haladásnak én adok tartalmat, irányt és szárnyat, nagyobbat, mint rajtam kívül akármilyen emberi találmány. Tehát énfelém fordul a gyűlölete mindenkinek, aki fél az eszmétől, aki nem szereti a világosságot, aki haragszik az értelem lámpájára, akinek kellemetlen, ha az sötét zugokba bevilágít és elkergeti az árnyékot, amely eltakarja a profanum vulgus50 elől az igazságot. Azt mondják, túlságos a szabadságom, és visszaélek vele. De hát
50

* köznép

mióta élek vissza? A szabad sajtó még százéves sincs, s az emberiség mögött már évezredek állnak. Jobb volt az emberiség, míg sajtószabadság nem volt? Kevesebb volt a bűn, a haramiaság, a gyilkosság, a boldogtalanság, és több volt a boldogság és hatékonyabb az emberi jóság, és nagyobb az emberi szolidaritás? De hát akkor miért állt minden község határában akasztófa, és miért kellett olyan büntetésekkel védeni a társadalom rendjét, amelyeknek hallatára ma hideg borzogatja végig magát a hóhért is? Az embereket nem megrontotta, hanem megjavította a világosság, amelynek a szabad sajtó volt a hordozója, és ha az emberek közt még ma is sok az embertelen gonosz, annak az a magyarázata, hogy a gondolatszabadság sohase volt elég. Az igazi szabad sajtó nagyon kevés ideig röpködött bilincstelen. Minden politika kitépett a tollaiból, megnyirbálta a szárnyait, és köteleket hurkolt rá. Mindig azért, hogy vissza ne élhessen a szabadsággal. Pedig a szabadsággal csak az él vissza, aki úgy tesz, mintha az szabadosság volna, és elvesz belőle. Aztán mit beszélnek az én szabadságomról? Hát enyém az a szabadság, amivel rendelkezem? Nekem csak egy szabadságom van: az, hogy szabad vesződnöm, kínlódnom, küzdenem, veszélybe rohannom, magam összetöretnem – a mások szabadságáért. A kés nagyon veszélyes szerszám. Nemcsak kenyeret lehet vele vágni, hanem embert is ölni, amire mintha a legújabb idők történetében is lett volna néhány példa. Miért nem hoznak olyan törvényt, amely megtiltaná a kés használatát, hogy vissza ne lehessen vele élni, és amely börtönnel fenyegetne minden késes mestert, aki visszaélésre alkalmas eszközt csinál? A tűz is nagyon veszélyes elem. Nemcsak melegedni és ételt főzni lehet nála, és nemcsak világítani vele, hanem az emberi lángész és emberi szorgalom legnagyobb értékeit is elhamvasztani. Miért nem hoznak törvényt, amely megtiltja a tűzgyújtást, nehogy visszaélés származzon belőle, és amely kimondja, hogy a gyufagyárosok nem lehetnek nemzetgyűlési képviselők? Azt mondják, hogy azt is megbüntetik, aki a késsel visszaél, azt is, aki a tüzet kártételre használja. De a kártevő sajtó ellen is volt törvény eddig is. A törvény eddig is tiltotta a gyilkosságra uszítást, a gyilkosok magasztalását, a gyújtogató csóva szórását, a hit

meggyalázását, a vallásfelekezetek ellen való izgatást. A törvény megvolt, és a törvény nem tudta megakadályozni, hogy ilyenek történjenek, de ennek nyilván nem a törvény volt az oka. Mert ha az volt, mi garancia van arra, hogy az új törvényben több erő lesz és hatásosabb megfélemlítés, mint volt a régiben? Holott azt a törvényt nem tehetetlen, hanem igen kemény kezű emberek készítették, akik nem voltak jóakarattal a sajtóhoz. Azok a jóakarat nélkül való emberek eltűntek, és a sajtó megcsonkítva, megkötözve, bilincset csörgetve, felpeckelt szájjal is megmaradt erőnek és hatalomnak... Így dünnyögött mogorván a vasmonstrum, amikor valahonnét, talán a hajnal fényéből kiszökkenve, belibbent hozzá gyöngyház színű szárnyán a szabadság géniusza. Esetlen tagjait a gépnek gyöngéden megsimogatta, mire szelíden csillant egyet a vén masina acélteste. Aztán a gép megbékülve álomba merült, az utcán pedig nyüzsögni kezdett az élet, az emberek olvasták, hogy siralomházba került a sajtó, és az emberek azt mondták, hogy úgy kell neki. Hiszen az emberek a háborúra is azt mondták, hogy éljen a háború! Móra Ferenc 1924 ÉJFÉL UTÁN az újságíró elaludt a bőrdíványon. Halálosan fáradt volt. Szája kissé kinyílt. Szürcsölte-itta az álmot. Sárga arcára halottasan hullott a villanyfény sugara. Körülötte jártak-keltek, ajtókat csapkodtak, leveleket, sürgönyöket hoztak lármás emberek. Ő mozdulatlanul feküdt, az álma mélységében. Mint katona, aki elesett, míg mellette egyre folyik a küzdelem, betűk brigádjai vonulnak fel, csörömpöl az élet, és riadót ver a telefon. Az újságírónak, míg ébren van, egy a vágya: aludni. Mikor alszik, akkor más vágya is van. Most arról álmodott, mi történne akkor, ha nem lenne cenzúra. A magyar paraszt előtt gyakran megjelen a népmesék tündére vagy valamilyen királyfi, ki arról biztosítja, kívánjon bármit is, három kívánságát okvetlen teljesíteni fogja. Nem tudom, hogy fogadnók most ezt a tündért. Azt sem tudom, hogy hárommillió kívánságunk közül melyik hármat pécéznénk ki a számára. Egy

azonban bizonyos. Az újságíró kívánsági lajstromában okvetlenül ott szerepelne ez: hadd írhasson úgy, mint régen, szűnjön meg, legalább huszonnégy órára, a cenzúra, pusztán játékból, hogy még egyszer kipróbálhassa a tollat, tud-e futni oly rakoncátlan kedvvel a fehér papíron, mint annak előtte. Kedves cenzor úr, ki e sorokat olvassa, kérem, ne ítélje el az újságírót ezért a szerény álmáért. Hiszen csak álom az egész. Álmodni is csak azért akar, hogy lássa, milyen változást okozott benne a két és fél év51 megszorítása, és még egyszer érezze régi erejét. Bevalljuk, hogy nekünk általában kevés hadakozásunk volt a cenzúrával. A cenzorok már félig-meddig munkatársaink és társszerzőink. Értelmes, friss, ötletes emberek, kik közül sokan a barátaink is. Mosolygunk egykori képzelődésünkön, mely, jórészt poros könyvek és regényes emlékek hatása alatt, holmi agg, pápaszemes urat láttatott velünk, ki egy lámpa alatt vékony, epés ajkakkal olvassa sorainkat, és kezében villámgyorsan mozog a vörös plajbász. Hiszen önök együtt vacsoráznak velünk a fehér asztalnál. Munkát is keveset adunk. Bevallhatják, hogy az idők során az újságírók is a munkatársaikká és társszerzőikké váltak. Az újságíró sokáig aludt és sokáig álmodott. Majdnem oly boldogan, mint rab a tömlöcében, ki azt látja, hogy otthon ingujjra vetkőzötten áll a búzaföldek aranyában, karja vidáman lendül, óriási rendet vág, s barna, napsütött arcáról ezüstösen csurog a verejték. Később azonban álma holdassá lett. Nyugtalanul forgott jobbrabalra. Kereste-kutatta a megoldást. Arcát csúnya ráncok barázdálták. Aztán, már hajnal felé, gyötrelmesen ébredt ebből az egészségtelen, lidérces éjféli álmából, és egy feketekávé mellett keserűen számolt be különös tapasztalatairól. – Mindez – mondotta – nem olyan idilli és egyszerű, mint látszik. Eleinte én is nagyon örültem az álomnak. A toll visszakapta régi szabadságát, egy rendelettel elfújták az összes korlátokat, mint ahogy annak idején egy rendelettel állították elénk mindazokat a kétségeket és tilalmakat, melyeket ma ösztönösen érez mindenki, kinek foglalkozása a gondolatok közlése, az írás. Ha a fehér papírt bevetjük fekete betűkkel, egyszerre csak megáll a tollunk, s arra
51

* A cenzúrát csak az első világháború kitörése után vezették be.

gondol – már maga a toll is gondolkozik –, hogy ezt nem lehet leírni, kísértően áll előtte a papír fehérsége, melyet nem egyszer lát nyomtatott oldalakon is. Az az elképzelés, hogy a cenzúra megszűnnék – mondjuk próbaképp és huszonnégy órára –, csak látszatra és az első pillanatra izgató. Két és fél évi fegyelem és korlátozás nem tűnhet el egyszerre, nyomtalanul. Magát a rendeletet talán sutba lehetne dobni egy kézlegyintéssel, az eredményét azonban nem. Az az ember, ki átélte a világháborút, majd egykor, minden szenvedés végével, nem ülhet le csak úgy az asztal mellé, hogy folytassa ott, ahol elhagyta, minthogy az az ember már egészen más, idegen attól, ki valaha világgá ment. Így változott meg mindenütt a sajtó is. Adnak majd szabadságot, amennyi belefér. De erősen hiszem, hogy akkor a lapok cenzúra nélkül is nagyjából csak úgy jelennek meg, mint ma. Mert a cenzúra nem csupán afféle ellenőrző intézmény. Ha eltörölnék, akkor is élne. Cenzúra van bennünk, mindnyájunkban, kik beleszülettünk ezekbe az időkbe. Én, ki ezeket beszélem, a saját írásom cenzora vagyok, anélkül, hogy tudnám. Valaha, a békében szabadon írhattam. Akkor nem éreztem a szabadságom. Ma egyben és másban meg vagyok kötve. Őszintén kimondom, hogy már nem érzem a rabságom. Ez éppen a megdöbbentő. Valahogy teljesen átalakultam. Átalakult az óriási amerikai töltőtollam is, régi szerszámom, mellyel annyi betűt vetek évek óta, és ha rátekintek néha írás közben, el sem hiszem, hogy ezzel a tollal írtam meg a régi dolgaim. Talán van is már benne egy kis alig észrevehető csavar, mely kellően szabályozza és nem engedi ki azokat a sorokat, melyeket nem kell leírni. Valamikor, béke után mindenesetre elkövetkezik majd az idő, melyről most álmodtam. Biztos vagyok abban, hogy a felszabadult sajtó sokáig nem találja meg a hangját, valamint a cenzúra első napjaiban is hetekig, hónapokig tartott, míg beleszokott az új rendbe. Lesznek olyanok, kik akkor nagyon is magas hangon kezdik, és olyanok is, kik nagyon alacsonyan. Szabadságot kapnak, mellyel eleinte nem tudnak mit csinálni. Mert e hosszú idő alatt mi magunk alakultunk át. Karunk, mely hozzászokott a verekedéshez, sokáig pihent. Izmai kicsit elsorvadtak. Sokan, nagyon sokan lemondottak mindörökre a verekedés kötelességéről. Végre csábító kényelmesen élni és kényelmesen írni. Közben el is múlt kicsit a fiatalságunk. A

lelkünkből sok gondolatot és lehetőséget gyomláltunk ki. Azután is puszta lesz. Most, hogy dolgozunk, állandóan magunk előtt látjuk a cenzor plajbászát, melyet – el kell ismernünk – többnyire szabadelvű belátással használ a magyar cenzor, de itt van, nem tudunk menekülni előle, összemérjük vele tollunkat, és vívunk, inkább előre kivédjük – jó vívók – az ütést, semhogy harcra kényszerüljünk. Ezt a plajbászt hiába tüntetik el. Évek múltán is érezzük – vízióként – a levegőben, mint Macbeth a tőrt. Akkor is vívunk vele. Látjátok, én most megálmodtam azt, mire ti annyira vágyakoztok. Ébren sokszor tépelődtem azon, mi történik akkor, mikor majd hirtelen eltűnik minden korlát, és szabadon írhatok, úgy, mint egykor. Erre a kérdésre nyugodtan felelhetek. A rab is görnyedten jár első napokban, hogy leveszik kezéről a láncot. Én pedig még álmomban is kissé zavarban voltam. Ha egyszer egész szabadon írhattok, ti is zavarban lesztek, megjósolom nektek, hogy nagy-nagy zavarban lesztek. Kosztolányi Dezső 1916 AZ IRODALOMNAK ÉLTETŐ ELEME a szabadság. Minden írói feladatnál jelen van a veszély, hogy a magyar író a minőség szempontjából hátrányba kerül oly országok íróival szemben, ahol még vagy ahol már szabadabb a légkör. Az olvasók ezrei nemcsak érzékelik, hanem tudatosan is tudják, hogy Shaw, Wells, Dreiser bátrabbak, mert bátrabbak is lehetnek, mint sok más író. És ezzel elérkeztem annak a sajnálatos ténynek a felemlítéséhez, hogy külföldi írók művei néha kihagyásokkal és változtatásokkal jelennek meg könyvpiacunkon. Csak Malraux Emberi sorsok című regényére, Céline Utazás az éjszaka mélyére című művére, Ehrenburg Lasik Roitschwantzára hivatkozom. De kihagyásokkal jelent meg még Hitler Adolf Mein Kampfja is! A felsorolt cenzúrák sikerein azután vérszemet kaptak a legkülönfélébb érdekek is, hogy korlátlan prepotenciával nyúljanak bele az író munkájába. Ismét példa. Egy fiatal költő verset ír ezen a címen: Szonett a repülőgéphez. Fanyar örömének adott kifejezést afölött, hogy az ember ma már repül. A versének befejező sora ez: Ejnye, milyen modern vagyok! A hetilap, ahova a verset benyújtotta,

visszaadta azt, ezzel az indoklással: "Nem gúnyolhatjuk ki a repülést, hiszen mi hetenként kérünk jegyet a Légiforgalmitól." Az írói szabadság ügye valószínűleg nem állítható a közérdek fölé. Csakhogy az írói szabadság maga is közérdek. És aligha közérdek, hogy félelem és szüntelenül gyakorolt óvatosság nevetségessé torzítsa az emberek tömegeit. Hogy mi az a nevetséges, amit azután titkoljunk el alaposan, arra is példával szolgálok. Közismert a nóta, melynek egyik sora ez: Majd parancsol már ezután Ferenc Jóska, a császár. Nos, egy ünnepségen, ahol a derék népet mutatták be, táncoltatván és énekeltetvén őt, ezt a szöveget így énekeltették: Majd parancsol már ezután őfelsége, a császár. Akinek az ilyesmi tetszik, annak, ha egyébben nem is ludas, legalábbis rossz ízlése van. Nagy Lajos 1936 A CENZOROK nagy konjunktúrája ez a korszak, a minden rendű és rangú cenzoroké. Állami cenzorok mellett különböző pártok, érdekcsoportok és foglalkozási ágak cenzúrái élnek, működnek és virulnak mindenfelé. A Szent Szövetség kora óta sohasem volt olyan hatalmas a cenzúra, mint most. Mindent elér, amit akar, szava parancs, irányt szab ízlésnek, művészetnek, kultúrának. A színházi tűzoltó mellett jelentős szerepet kapott a színfalak mögött a színházi rendőr, aki arra vigyáz, hogy gyúlékony szellemi anyag ne kerüljön a színpadra. Ízlése, véleménye szent és megfellebbezhetetlen, akár hivatalos, akár félhivatalos minőségben jelentkezik. Mit kezdjen ilyen körülmények között az író? Milyen álláspontot foglaljon el az egyre erősbödő és egyre sokasodó köz- és magáncenzorokkal szemben – vagy egyáltalán ne foglaljon el semmiféle álláspontot? Sokan vannak, akik ezt mondják, és azt kívánják, hogy az író minden körülmények között, még a mai állapotokban is, maradjon meg abban a bizonyos híres elefántcsonttoronyban. Szép és finom elv, hogy az író tartsa távol magát a politikától. De mi történik, ha a politika nem tartja magát távol tőle, hanem érte jön, és erőszakkal kiráncigálja az elefántcsonttoronyból? Ilyen körülmények között csak egy teendője

lehet az írónak. Vállalnia kell a rákényszerített harcot. Bálint György 1933 ELÉG ROSSZ az is, ha magunk cenzúrázzuk magunkat, vagy kiadóink és szerkesztőink cenzúráznak, kényszer nélkül kiszolgálva a Hatalom igényeit, a Tömeg babonáit. Ámbár az ilyen cenzúra alól még csak ki lehet bújni valahogy. Igazában a mai Magyarországon (kellő szavakkal) majdnem mindent megírhatunk. Sok hatása úgysincs annak, amit írunk. Szabadságunknak ez a titka és ára. Akárhogy is, valódi vagy képzelt bajaink között nagyon is elfeledkezünk arról, hogy a magyar szellemi életnek egy , jelentékeny és értékes hányada valóban cenzúra alatt nyög. S ez nem amolyan "öncenzúra", szellemi öncsonkítás, mint amit mi magunk hajtunk végre magunkon, puszta gyávaságból. Ez igazi, szó szerinti cenzúra, s fehér foltokat jelent a folyóiratok lapjain, amilyeneket apáink és nagyapáink a kultúra szégyenfoltjainak tekintettek. Előttem az Erdélyi Helikon legújabb füzete, tele ezekkel a fehér foltokkal. Borzadva nézem őket, mintha csupa kiütések volnának. Bevallom, nem vagyok eléggé modern ember ahhoz, hogy az ilyesmit természetesnek találjam. Az erdélyi magyar szóhoz engem mély élmények kötnek. Valakit, aki nagyon kedves volt nekem, látok itt láncra verve, megcsonkítva... De ha nem így volna, ha egészen idegen volnék is! Akkor is fölháborítana ez a cenzúra, melynél barbárabbat és fölöslegesebbet alig tudnék elképzelni. A fehér foltok legtöbbje egészen kicsi, csak egy-egy szó hiányát jelzi. Ezek nyüzsögnek, kivált történeti és földrajzi vonatkozású szövegekben. Néhol majd minden sorból ásít egy kis ablak. S rendesen nem is nehéz eltalálni, micsoda szó az, amit a cenzor nem talált közölhetőnek. Ha az volt a célja, hogy az olvasó gondolatköréből kizárja ezt a szót, nagyon rosszul számít. Éppen az ellenkezőjét éri el. Az …........ irodalom. Az …........... tudományosság. Nagyon jól tudjuk, hogy az erdélyi irodalomról, az erdélyi tudományosságról van szó. Erdélyben nem szabad lenyomatni ezt a szót, hogy Erdély. Ki lehet így irtani egy szép ősi szót? Meg lehet ölni a múltat, a történelmet? Egyelőre e fehér foltban jobban él a szó, mintha a saját betűiben élne. [...]

Ez a cenzúra nem az eszmék ellen van. Az eszmékkel nem törődik, azok úgyis hatástalanok. Miatta kifejthetnek akármit, s gyalázhatják akár magát a cenzúrát is. Azért ezt a szót: Erdély, mégsem szabad leírni. A cenzor nagyon jól tudja, hogy az olvasó kitalálja a kitörölt szót, sőt számít is erre. Olyan ez, mint Gessler kalapja52 a hatalom kéjelgése, erőpróbája, a kitanult zsarnok lélektani művészete, a legsötétebb korokba illő. Az áldozat azonban: a magyar szó. Babits Mihály 1937 A VÉLETLEN IRÓNIÁJA, hogy azon a napon, amikor Európa íróinak a Pen Klubban egyesült kongresszusa a magyar Akadémia termében határozatot fogadott el az íróknak és az írói gondolatnak hatósági üldözése ellen, egy magyar író a bíróság előtt állott azért a vakmerőségéért, hogy önéletrajzi könyvében hitet mert tenni olyan eszméiről, amelyek ellentmondanak a ma uralmon levő hatalmasok eszméinek. A magyar bíróság bölcsessége megmentett minket, magyar írókat attól a szégyenkezéstől, amivel társunk elítéltetése esetén mindenféle nemzetekből idesereglett kollégáink szemébe kellett volna néznünk. A vád alá helyezett írót felmentették. De maga a bíróság elé állítás ténye szimbolikusan megmutatta, hogy az író hatósági felügyelet alatt áll, amely mindig kész lecsapni rá, ha nem a fennálló hatalmi rend és az ezáltal kikészített közvélemény jámbor kiszolgálója, hanem gondolkodó és ítélő lény, aki bátor és őszinte hitvallója mer lenni gondolatainak. És talán szimbolikusnak mondható az a tény is, hogy az írók kongresszusa szükségesnek látta egy, az irodalom létezésével mondhatni egyidős követelésnek, az írói szabadságnak határozatban való kimondását. Az irodalom szabadsága, mint minden szabadság, betegállományban van ebben a mai korban, amelynek számára a múlt század közepének gyönyörű szabadságideálja már csak március tizenötödiki szólam. A mai világ, mely szuronyokra és pénzhegyekre támaszkodva sem érzi magát biztonságban, amelyben egy évszázados társadalmi rend egyszerre vonaglik saját belső válságában, és egy Keletről jövő
* Tell Vilmos mondája szerint a svájciaknak tisztelegniük kellett Gessler helytartó póznára tűzött kalapja előtt.
52

állandó fenyegetésben, félelemből támadt gyanúval néz mindenkire, akiben a kritika szelleme él, és az erő eszközeivel igyekszik, minden történelmi tanulság ellenére, elnyomni a szellem emberét, ha az gyakorolni akarja hivatását, a világ lelkiismerete, elfojtott emberi vágyak és aspirációk szószólója akar lenni. Az irodalmi és általában a szellemi szabadság védelme majdnem közhely már, alig lehet róla olyat mondani, amit mások százan el ne mondtak volna; mégis kell róla beszélni, írónak lehetetlen róla nem beszélni, mert éppen ma égetően aktuális, mert mindennap éri sérelem, mert a közhellyé vált argumentumok érvénye semmivel sem több, mint mikor frissek voltak, s mert az írónak éppen bátrabb, önérzetesebb, őszintébb, tehát erkölcsileg is értékesebb része szenved azok miatt a láthatatlan bilincsek miatt, amelyek a szellemet lenyűgözik. De hiszen aránylag ritka az olyan hatósági eljárás, amikor írót írói műve miatt üldöznek, s hatóságaink újabban tiszteletre méltó liberalitással intézik az ilyen ügyeket, amit az utóbbi időben hozott felmentő ítéletek is bizonyítanak! Ezt hallottam egy a Penkongresszuson hozott határozat kapcsán folyt beszélgetésben. De maga az a tény is, hogy megfigyelés alatt állunk, hogy alkalmunk nyílhatik felmentő ítéletet kapni, hogy akik eszméinkről fizikai szabadságunk rovására ítélhetnek, nem hozzák ítéletüket világfelfogásunk egészéről, nem veszik okvetlenül figyelembe céljaink ideális voltát, már elég arra, hogy az író érzékeny idegrendszerében gátlásokat idézzen elő, és a szabadság s a művészi alkotás akadályozójának tűnjön fel. Ezt különösen érezhettük a most elmúlt hónapokban, amikor sorozatosan állottak – különböző szerencsével – bíróság előtt a költő, akinek egy versében vallássértést vélt felfedezni a hatósági nagyítóüveg, a műkritikus, aki művészeti életünk egy beteg szervét merte a művészet iránti becsületes szeretetből kritikailag érinteni. Ha ennek azt vetik ellene, hogy az irodalomnak azért kell felügyelet alatt állni, mert különben destruálás eszközévé válhatik – arra csak egy helyes felelet lehet: az irodalomnak bizonyos értelemben nemcsak joga, hanem kötelessége destruálni. Ha nem akar belenyugodni a mindenkori hatalmak jámbor kiszolgálójának s a mindenkori tömegek mindenki nótáját készségesen elmuzsikáló cigányprímásának alázatos szerepébe, akkor nem szabad lemondania arról, hogy kritikát mondjon a

fennálló politikai, társadalmi és erkölcsi állapotok fölött, hogy szót emeljen az aktuális élet igazságtalanságai és kegyetlenségei ellen, hogy hangot adjon egyesek és embercsoportok szenvedéseinek és vágyainak, hogy kutassa a bűn szerepét az életben, és hogy bátran hirdesse az igazságot, amit felismert vagy felismerni vélt. Az irodalomnak még tévedései is mentelmi jogot kellene hogy élvezzenek, ha jóra igyekezetből és becsületes meggyőződésből származnak. Jó és könnyű volna a hatalomnak, ha kritika és feljajdulás nélkül élvezhetné magát, de ez nem jó volna, kárhozatos volna az emberiségnek. Az irodalomban megszólaló kritika nélkül eltespedne, elposványosodna az élet, és visszaesne régi korok rabszolgasorsába az emberek óriási tömege. A szabad szellemű és bátor irodalom léte maga is van olyan alkotmánybiztosíték, mint bármely törvényparagrafusokba lefektetett elv. Biztosítéka az igazság és az erkölcs fennmaradásának, annyi ellenük támadó erő között. Nagy dolgokat az emberiség javára nem azok az írók cselekedtek, akik sziruppal kínálták az embereket, s nem egy nagy író nyújtott embertársainak olyan italt, melyet a kor hatalmasai gyilkos méregnek kiáltottak ki, holott utólag kiderült, hogy életelixír. Ma úgy tűnik fel, hogy bátorság ilyen maguktól értetődő dolgokat elmondani, mert ellentétben vannak a kor uralkodó tendenciáival. A mi szerencsétlen korunk a matéria lázadásának kora a szellem ellen, ellenségesen áll szemben a tiszta szellemmel, és szükségképpen ellenségesen áll szemben a szellem emberével. Nemzeti féltékenységek és gyanakvások, a gazdasági önzés tragikus bűnei, osztályok sebeket okozó és gyógyulni nem engedő súrlódásai, az önkényre való törekvés, a világnézet alappilléreinek megrendülése, az erkölcsi káosz és még sereg más nyugtalanító körülmény teszi napról napra bizonytalanabbá a háború sebeitől vonagló emberiség életét. A beteg emberiséget orvosok állják körül, akiknek hozzáértésében, hivatottságában, annyi kudarc után, senki sem tud már hinni. A bizonytalanságnak ebben a sötétségében egyetlen fénykéve az irodalom, mely nem ígéri ugyan a gazdasági állapotok javulását, a politikai viszályok megszűnését, de ígéri és meg is tudja adni, ha megadják a szabadságát, az életben való hitet, a nagy emberi eszmények folytonosságát, az ember önbizalmának visszatérését, az örök szépség nemes luxusát. Ellensége az emberi

nem jobblétének, aki az irodalmat ebben az életfenntartó funkciójában akadályozza, és árulója mesterségének az az író, aki "caveant consules"53 felkiáltással biztatja a hatalmat írók ellen, ha azok vallani merik szolidaritásukat azoknak szenvedéseivel, akiktől származnak. S ha valaha szükség volt az irodalom szabad és bátor hitvallására, akkor a mai korban van rá szükség, amikor az önmagához és művészetéhez hű íróé az egyetlen szó, amiben a szenvedő ember még bízhatik. Minden íróról és minden irodalmi műről mondott ítélet, akár hatóság mondja ki, akár kritika, akár az egyszerű olvasó, örök fellebbezés alatt áll. Fellebbezése alatt az utókornak, amely visszatekintve, a hirdetett eszmék hatását is ismerve, módosítja, feloldja, néha helyben hagyja a kor ítéletét. Az irodalom története tele van ilyen megfellebbezett ítéletekkel. Számtalan marasztaló ítéletét a kornak változtatták dicsőséges felmentéssé késő századok. A büntetett előélet nem jelent feltétlenül szégyent a szellem emberének. Nemegyszer a meghunyászkodással szerzett büntetlen előélet marad stigmának. Abban a társaságban, ahol hóhér vágta le a fülét annak, akit ma mint az ember legnagyobb nevelőinek egyikét magasztalunk54, ahol egy nagyratörő kis nemzet irodalmának atyamestere szenvedett sok éven át börtönt55 olyan eszmékért, melyek ma pillérei a társadalmi rendnek, ahol annyiaknak az életrajzában szerepel börtön, száműzetés, még máglya is, nem az érdemrendek, címek és rangok jelentenek kitüntetést, hanem az eszmékért elszenvedett üldöztetések. Érdemes elmondani ezeket a közhelyeket? Érdemes volt a Pen Klub kongresszusának meghozni azt a határozatot, amely idei munkájának egyik legkomolyabb eredménye? Lesz-e ennek valami hatálya? Nem lesz hatálya. Előre tudhatjuk, hogy az író kimondott igazsága, amint szembekerül a hatalom kívánságával vagy érdekével, továbbra is büntetendő cselekménnyé válik. És mégis
* ügyeljenek a konzulok ** Schöpflin valószínűleg Aiszóposzra (Aesopus) céloz, akit antik hagyomány szerint szentségtörés hamis vádjával kivégeztek, s aki bölcs állatmeséivel az emberiség nagy nevelőjének számít. 55 *** Célzás Kazinczy~Ferencre; a magyar jakobinusok perében elítélték, és 1794-1801 között 2387 napot töltött börtönben.
54 53

érdemes volt mindezt elmondani. El kellett mondani. Az eszméért hitet kell tenni, ha van érvénye, ha nincs. Az eszme addig él, amíg vannak, akik hirdetik. Amíg vannak, akik készek szenvedni érte. A fáklyát kialudni nem engedhetjük, mert akkor mi lennénk felelősek a sötétségért, mely az emberiségre borul. Schöpflin Aladár 1932

RENDEZNI VÉGRE KÖZÖS DOLGAINKAT

JÓZSEF ATTILA

A DUNÁNÁL

I A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély. Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét. És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt – néztem a határt: egykedvű, örök eső módra hullt, színtelenül, mi tarka volt, a múlt. A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idők árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők.

II Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem. Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a múlt és övék a jelen. Verset írunk – ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem. III Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt – ez az elmúlás. Ebből vagyok. "Meglásd, ha majd nem leszünk!..." – megszólítanak. Megszólítanak, mert ők én vagyok már: gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős – az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van: a sok nemzetség, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e múltnak már adósa szelíd jövővel – mai magyarok! ...Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.

VALAMINT A TERMÉSZET az egyest különféle tehetségekkel ruházta fel, s valamint azok az egyesnek viszonyaihoz képest különbözőleg fejlődnek ki, úgy van ez a népekkel is. Ezen különbség az, mit e szóval: nemzetiség kifejezünk. Erejének és tehetségeinek szabad kifejlesztésére egyenlő joggal bír minden egyes, amennyiben ez másoknak szabad kifejlődését nem akadályozza. Ugyanezen jog illeti mindenik nemzetiséget, s ebben áll nemzeti jogosultsága. Ez azon jog, melyet önálló egyéniségtől, legyen ez fizikai vagy erkölcsi személy, megtagadni nem lehet, s addig, míg valamely nép mint önálló egyéniség lép elénk, jogosultságának köre iránt nem lehet kétség. Eötvös József 1851 EMBER ÉS EMBER között nem tőn határfalat a természet; ki-ki kedves gyermeke őneki, ha hozzá hív. Ezen igazságra csak a míveletlenség, az agy sötétsége vethetett homályt, s őt el nem ismerni a durvaság jele. Az emberekből nemzetek állottak össze, de az egyes ember mindegyre ember és embertárs maradott, ő most is a természet kedves gyermeke, ha hozzá hív. És az embereket, mint más tartományban születteket, mint más nemzet tagjait megvetni, az elébbi durvaság és míveletlenség. Minden nemes nemzet megérdemli becsületünket, minden szerencsétlen megérdemli sajnálásunkat és segedelmünket, minden elaljasodott megérdemli részvételünket, buzdításunkat; homlokán az emberiség bélyege, megérdemli, hogy természeti méltóságába visszasegítsük. Csak a

többieknek nemzetiségét aláásni vagy elnyomni kívánó lehet méltán ellenségünk. Vajda Péter 1832 AZ EMBEREK LASSAN (sajnos nagyon lassan) rájönnek arra, hogy nem jó hódítónak lenni, nem jó más fajok felett uralkodni, és hogy a nemzetiségi kisebbségekkel való örökös súrlódások előbbutóbb az állam felbomlására vezetnek, mert magukban hordják a bomlás csíráit. Károlyi Mihály 1930 HISZEK EURÓPA EGYSÉGÉBEN és ugyanekkor látom Európa népeinek csúfos elbolondítását. Nem hiszem, hogy ennek az európai egységnek a megvalósulására még nem jött volna el az idő, csalóka érvényességű határok, különböző pénzegységek, vámfalak, hit és nyelvek különbözőségei mind csak gonosz illúziók. Ennek az európai hazának a megvalósulását gonosz erők késleltetik, belső ellenségek és konok értelmetlenség. Európa szabadságra jogosult népei nem is sejtik, mi mindent veszítenek valódi jövőjük késlekedésével. Nem látják, hogy ketrecekben élnek, csúfos és nevetségesen méltatlan ketrecekben, akár az állatkerti állatok, szabad réteik, erdőségeik és hegységeik helyett, amit benépesíthetnének. Remenyik Zsigmond 1937 EURÓPÁBAN MA negyvenmillió ember él kisebbségi sorsban. Nyugodtan állíthatom, a szónak igazán ősi és szenvedő értelmében, hogy ez a negyvenmillió ember ma Európa igazi kereszténysége. Azok a népek, amelyek olyan szerencsések, hogy önálló hatalmi formában élhetnek, mindenekelőtt anyagi javakért és nagyobb hatalomért küzdenek. De ez a negyvenmillió ember nem hatalomért

küzd, és nem bőséges anyagi javakért, hanem egyszerűen olyan elemi, nemzeti és emberi jogokért, amelyek vita nélkül megilletik ennek a világnak minden lényét, akit bármilyen nyelven embernek neveznek. Tamási Áron 1937 RÉGI ELNYOMATÁSA egy népnek ok-e arra, hogy tovább is elnyomatva tartassék, s egy másnak jogtalan uralkodása csak azért támogattassék, mivel létez? Nem mondom, hogy az összes emberiség történetének folyamában s változásaiban, bár azok a halandó szemeinek homályosak, egy isteni törvény következetes uralmát nem ismerhetni föl, de annyi bizonyos, hogy külön véve, egyes népek éppúgy, mint egyes emberek történetében, az osztó igazságot legalább rövid epochákban lehetetlen feltalálni, és már e tapasztalás mutatja, miképp az egyes állodalmak s egyes népek történetéből nem meríthetni az új politikára biztos jogalapot. Ki lesz bíró például Keleti Európa népei közt, ha ezek a pört egymás közt a históriai téren folytatják, ha mindenik a történetnek egy más lapjával kezében jelen meg, épp azzal, mely őt szabadnak, függetlennek, ellenkezőjét pedig szolgának vagy kicsinynek mutatja; ha egyik a jelenkort a múltnak, a másik a régmúltnak az ókort teszi ellenébe? Kétséget nem szenved, miként új nemzetek s új állodalmak alakításában a históriai jog regulatául56 nem vétethetik fel, mert a históriai jog elvet magában nem foglal, hanem puszta tényt fejez ki. Szemere Bertalan 1853 SZERETEM ÉN NÉPEMET még süllyedésében is, szeretem, mint jobban senki sem; a szerelem azért el nem vakíthat annyira, hogy a lány arcában a szeplőt ne lássam; de szívem érzelme sokkal lelkiebb gyökökből virult fel, hogysem e tudás gyöngíthetné. S
56

* szabályul

kérdem: mit tevénk mi, hogy oly nevetséges gőggel nézünk le minden néptársra? Miben állunk fölöttök? Politikai jelentőségben? Literaturában? Népműveltségben? Szabadságban? – A felelet nem sok: semmiben. A státus isten háza, minden, ki ide lép, hasonló társaihoz, s joggal űzetik tova, mihelyt előjogokról álmadozni merészkedik. Testvérek vagyunk, senki rabjai, s egyenlő joggal osztozunk az atyai örökségben. Kazinczy Gábor 1839 A MAGYAR NEMZET KULTÚRÁJÁNAK elémozdítására, értelmének és nyelvének kimívelésére az is hasonlóképpen sokat tehet, hogyha magában minden nemzeti nevelés és szokási praejudiciumokat57 amennyire tőle kitelik – levetkez, hogy így ennélfogva az idegen nemzetbélieknek is ok nélkül ellene előre bévett balvélekedéseiket illendő módokon megtámadhassa, megcáfolhassa, és egészen meg is győzhesse. Minden igaz és okos magyar hazafinak kötelessége tehát nemcsak magában az ilyeneket meggyőzni, hanem hazafi társaiból is, amennyire lehetséges, kiirtani. Mindenféle praejudicium, de kivált a nemzeti, mindennémű kultúrának olyan veszedelmes mételye, hogy ennél neki semmi inkább nem árthat. Teleki László 1806 MINDEN FAJELMÉLET abban a feltevésben csúcsosodik ki, hogy vannak nemes és nemtelen, értékes és értéktelen rasszok, amelyek közül az előbbiek az uralkodásra, az utóbbiak a kipusztulásra hivatottak. Hogy miben áll a nemességnek, a magasabbrendűségnek – szerintük változhatatlan – ismérve, azt nem keresik, mert a fajtudósok számára elegendő és megdönthetetlen kritérium a siker, az uralom ténye. Természetesen mindig az a fajta felsőséges, amelyhez a fajelmélet hirdetője vagy követője tartozik, minthogy a fajtaelőítélet fő lélektani rugója éppen az a korlátoltság, amely idegen fajták kultúrájának megértésére képtelen. Így eshetik
57

* előítéleteket

meg az a furcsaság, hogy a magyar fajtudósok a ChamberlainSpengler fajelméletére esküsznek, amely a homo nordicus, az északi, hosszúkás koponyájú és szőke emberfajta felsőbbségét hirdeti nemcsak a sémi, hanem a mongol és középtengeri rasszok felett is, viszont ugyanabból az elméletből a turáni fajták uralmi jogosultságára következtetnek. Vámbéry Rusztem 1926 MONDJÁK, HOGY SPANYOLORSZÁG a mohamedán foglalóknak köszöni középkorbeli legszebb épületeit; az arab uralkodók civilizációjának nagy emlékjelei maig is láthatók. Miért nem hagyott Magyarországon ily emlékeket a szintén mohamedán török? – A török tunyaság közpéldabeszéd. Az ozmán népfaj tunya már eredeténél fogva, sőt az egész altáj népfaj igen csekély elemével van megáldva a művelődhetésnek – így szólnak kisebbnagyobb őszinteséggel azok, kik a nemzeteknek eredendő bűnöket és eredendő érdemeket tulajdonítnak. A fajbeliség ezen tana, vagy inkább ezen babonája belopózott a tudományba is, hogy alkalmazást nyerhessen a gyakorlati politikában. A tévedés annyival veszélyesb, mivel a közvéleményben fogékonyságra talál; mert hányadik az a közönséges emberek közt, kinek ha oka van magasztalni nemzetségét, büszkébb ne volna származására, mint szerzett érdemeire és nevelkedésére? – Pedig vannak általános tulajdonok, melyeket mintegy ösztönül oltott a természet minden egyes emberbe és minden földi nemzetekbe. Ahol hiányzanak, tudhatjuk, hogy mesterségesen fojtották el, és mindenekelőtt a viszonyokban és intézményekben találjuk föl valódi okát. Ily általános emberi tulajdon a munkássági ösztön, s ez oly kevéssé hiányozhatott a török gyermekben, mint bárkinek fiában. Nem szándékom fejtegetésbe bocsátkozni, mint nevelte gyermekét a harcias török, csak azt jegyzem még meg az állítólagos fajbeli tunyaságra nézve, hogy a töröknél az állam főbbjei s a katonaság nagy része nem volt török származású; görögök, szerbek, bolgárok, olaszok s más európai indogermán származásúak szolgáltak az udvarnál és a tartományokban.

Az intézményekben rejlett a valódi ok a tétlenségre. – A Magyarország egy részét elfoglalt török igen csekély kivétellel katona volt, gyermekségétől a vénségig. Láttuk nagyjában, kikből állt e katonaság. A hadsereg birtokos része, a szpáhik osztálya, csak életfogytiglan vala birtokos; mit törődjék az építéssel, midőn az épület nem adhatott menhelyet saját gyermekeinek? Csak magának legyen hajléka, amíg él, gyermekeiről az állam gondoskodott. Az újonnan elfoglalt városok földszinti termeibe lovát kötötte be mindenekelőtt, melyet testvéri gyöngédséggel ápolt., s melynek fajtája oly kényes volt, hogy melegebb szállást kívánt, mint gazdája. Lehetett-e csak ennyit is várni az építésben a zsoldos katonától? Van ugyan zsoldos katonaság, mely a békés munkákra is hajlandó, de ez a katonai rendszerek azon osztályába sorozandó, melyben a zsoldos csak ideiglenes foglalkozásnak tekinti a fegyverviselést, s valamint földmívelést, mesterséget űzött annakelőtte, az előbbeni munkálkodáshoz tér vissza capitulatiója 58 kitelte után. Ily katonaság készítette egykor a római birodalom nagyszerű utait, ily katonasággal épített Marmont tábornagy raguzai herceg e század elején nagy országutakat és erődöket Dalmáciában. A török zsoldos katona, csupán a fegyverforgatásban gyakoroltatott, s bármely nemzetbeli ily katonaságot telepítnek meg a magyar várakban, aligha gondoskodik egyébről, mint laktanyáról. Salamon Ferenc 1865 MAGYARORSZÁGBAN A CIGÁNY, a zsidó, az orosz, az oláh bizonyságjele annak, hogy valamint egyes ember, úgy egész nemzetek is az emberi méltóságnak polcáról az alávalóságnak, alacsonyságnak állapotjára leszállnak, ha a nemes emberi természethez illő módon nem becsültetnek, nem neveltetnek. Amint bánsz az emberrel, olyan lesz! Minden asszonyi állattul születtetett emberből lehetne nemes érzésű, okos, pallérozott s jeles és fő embert nevelni. Magda Pál
58

* szolgálati ideje

1819 A FALU EGYHARMADA CIGÁNY, apró vályogkunyhókban élnek, alig nagyobb területen, mint a falu huszadrésze. (...) Bizony, ez a fajta a falun, az úri nemesség oltalmazatlan árnyékában sok mindent megélt. Alig tapasztalt valaha emberhez méltó bánásmódot, agarakkal, fütyülős zsidóval állt egy nívón, azoknak a biztonsága és céltudatossága nélkül. Karikatúrájává vált az embernek, holmi pojácává süllyedt, elválaszthatatlan kiegészítőjévé egy különben is torz és komisz világnak. Ha kellett, parancsszóra fára mászott, magam is láttam még ezeket a cigányokat, fára mászott és ott hegedült, féllábra állt és úgy pikulázott, az urak büntetlenül fejükre tették a szemetesládát, és bizonyos alkalmakkor úgy muzsikáltak. Emberhez méltatlanul kitartottak ebben az állapotban, jó képet vágtak hozzá pár bankóért, amit duhaj mulatozók homlokukra vagy bőgőjük hasára ragasztottak. Miféle magatartás fejlődhetett volna ki bennük egyéb, mint ami kifejlődött, amikor arra is kényszerítenék, hogy meztelenre vetkőzzenek, úri virtusnak számított efféle gusztustalanság, és meztelenül az asztalra állva hegedüljenek. Földre hevertették őket mulatozásokkor, hogy úgy játsszanak. Ha eljött az étkezés ideje, disznóknak kimosott vályújába öntötték ennivalójukat, azt ülték körül a cigányok, és abból ettek, az urak hallatlan mulatozására. Öt forintért felmásztak a tetőre, bebújtak a kéménybe, leereszkedtek a kútba, ők voltak azok vagy fajtájukból valók, akik pucolták a falusi pöcegödröket, megnyúzták a döglött lovat, agyonbunkózták a veszett kutyát és hajtották gondtalan vadászatok alkalmával a nyulat. Csoda-e hát, ha még ebből a megtelepedett fajtából sem lett egyéb, mint hétrét görnyedő, ijedt szemű és minden úri kívánságot pár odavetett garasért készségesen kiszolgáló szolganép. Remenyik Zsigmond

IFJÚSÁGOM ELSŐ ÉVEITŐL szívem feldobott minden elnyomás ellen; gyűlöltem a zsarnokságot, inkább belső ösztönömet követve, mint mert a szabadság áldásairól még okok meggyőzének, s innen van, hogy a zsidók polgárosításának kérdése, még minekelőtte az hazánkban szőnyegre került, már egész figyelmemet magára vonta. Eötvös József 1840 A ZSIDÓ NEMZET a szerencsétlen nemzetek közé tartozik, de amely nem volt és most sincs minden nemesség jele nélkül. Volt idő, melyben ő is szépen virágzott, s fényének dicső fokán álla. Az idő törvénye szerint hanyatla ő is, s miért dúlatott föl honja? mivel római járomban nyögni nem akart. Nem okosan ugyan, de híven sóhajtozott önlétele, nemzetisége után. A világfaló Róma elemészté őt, a nem nagy számút. Forogtak azután az idők; Rómának napja lehunyt, Róma ledűlt, a hatalmas nemzetnek nyomdoka sincs, nagysága romjait itt-ott alig látjuk. A kis zsidó nemzet az ég minden hajlati alá elszórtan fennmarad, máig fennmarad; ezer veszély ki nem tudja irtani; a megvetettség méltatlan kínjait szenvedve magához mindég hív marad. Megvetendő vonások ezek egy nemzetből? és hány ezer agy gondolatjai mennek most is zsidó csapáson? a kereszténység nem a zsidó hitnek ágozata, fajzata-e? micsoda nemzetbeli volt hited szerzője, buzgó keresztyén? Mohamedet ki nem ismeri el Mózes tanítványának? Európa, Ázsia, Amerika nagyobb részint csapásodon megy, szerencsétlen, magadhoz hív nemzet, s téged embernek alig akar tartani. De maradj hív mindegyre; benned a nemzetiségnek romjait és díszét látjuk, mely századainknak csúfja és dicsősége. Jogaid az ész előtt szentek, állandóbbak és fényesebbek a napnál, a világgal együtt születtek, s a világ romjain túl is fennmaradandók. Győznöd kell; míg ügyed nyomva van, mi a sötétségnek és míveletlenségnek rabjai vagyunk. Vajda Péter 1832

HA ROZOGA LETT a házatok, ha düledeznek a falai, mit csináltok? Zászlót tűztök ki rá, avagy nemzeti színűre festitek, hogy össze ne omoljék?! Ugye nem, hanem megerősítitek a falakat, esetleg új fundamentumot ástok neki. A nemzet házával is úgy van: a külső dísz mit sem használ, ha az alapok ingadoznak. A nemzeti lét alapja pedig a nép ereje, gazdasága, műveltsége. Emellett pedig idehaza békesség legyen. Előbb állítsuk helyre a testvéri egyetértést az összes nemzetiségekkel. Az oláh, a tót, a rutén stb. éppoly szegény és elnyomott, mint ti. Nem ellenségeitek, hanem barátaitok ők. Jászi Oszkár 1907 A SZEGÉNY ÜGYEFOGYOTT szotákok59 melyek az ország határán (a Krajnán) nagy hegyek, erdők közt laknak, a megvilágosodásnak és tökéletességnek útján a mind itt, mind más vármegyékben lévő polgártársaiktól igen elmaradtak. Két holnapig mulatván, utazván Szirma körül, ezen szerencsétleneket nem rossz szívűeknek, nem is ostobáknak, de tudatlanoknak (sem oskolájuk, sem tanult, pallérozott papjok nem lévén), nyerseknek és bárdolatlanoknak találtam.[...] Tudatlanság és a karakter alacsonysága itt is a megvetett szegénységgel együtt jár. Sok dolga lesz ezen kietlenségben egy emberszerető s ezen nyomorultakat megvetett alacsonyságokból felemelni akaró s igyekező Herkulesnek; s nehezen fog menni dolga, míg ezen részekben oly emberek lesznek, kik jól megrakott asztalok mellett azt mondogatják: "Jobb az úgy!" Magda Pál 1819

59

* az északkeleti vármegyék szlovák lakossága

A SORS IGAZSÁGTALAN BÜNTETÉSÉBŐL északkelet Magyarország legjobb népe megfosztódik az élet örömeitől, emberiség, műveltség, gondolkozás adományaitól. Álmoskönyv és kalendáriom járja itt. Közeli rokona e népnek az orosz melankólia, amelyből Puskin született. Mit tegyen tehát e nép, ha az életet elbutító alkohollal nem gerjesztheti magát új reményekre, jövendő színes terveire, beköszöntő tavaszaira? Halottak laknak itt zordon télidőben, amidőn a hegyhátak mögött legélesebb hangjait próbálgatja a tél zenésze, a hó fehér fergetegében elvakul a szem, a szívdobogás mélyen elhalkul, kis áristomában szárnyait is elfelejti próbálgatni a lélek színes madárkája; csak csend van, ereszekről nagy puffanással leszakad a hó, csattan a jégcsap, rekedten ugat a házőrző, a tehénke nem bődül, mert családtag lett, az álomnak tömjénfüstjében hajtja le fejét csaknem egymillió ember! Adjatok a magyar-orosznak az esztendő kétszázötven böjtnapja helyett ugyanannyi evőnapot, amikor legalább megszokott táplálékát: a tengeriből készült málékenyeret, a szegény burgonyát, a sovány paszulyt magához vehesse oly bőségesen, hogy ne legyen szüksége testének az alkohol pillanatnyi, keserves kamatú erejére. A rutén ember jóformán kétszer lakik jól életében. Először: mikor megházasodik. Egy hétig is tart némely vidéken a lakodalom. Másodszor: jóllakik a halotti toron, amit az elhalt házastársért tart. A temetés majdnem olyan ünnepély, mint a lakzi. Ilyenkor nem sajnálja a magyar-orosz a terített asztalt sem magától, sem háznépétől, sem falujától. Jóformán mindent megesznek egy esztendőre előre. […] ... az orosz-magyar nők, amíg fiatalok: oly üdék, mint a vadvirágok. Szőke hajuk, lenvirág szemük, gyengédségük megigézi az utazót. Nekem mindig a szerény kis nefelejcs jutott eszembe, ha utazásaim közben erdők szélén, patakok partján fiatal rutén nővel találkoztam. Ámde nem sokáig bírják e nép tavaszi virágai az életmód zordonságát, a sorvasztó böjtöt. A savanyú répa és káposzta, amelyet télidőben közös hordóból, kanál nélkül fogyaszt a háznép: silány táplálék az életerő fenntartásához. Az orosz-magyar azt mondja, hogy télen úgy sincs szüksége testi erejére, s ezért nem táplálkozik, mint akár a föld bogara, amely dermedt

mozdulatlanságban tölti a telet. Nem ritka az olyan fiatal oroszmagyar férfi vagy hajadon, aki még sohasem evett húst életében, de pálinkától már részeg volt az apja temetésén. Az egyház által kiszabott és az önként vállalt böjtölést kell rendszabályozni ennek a szelíd, csendes népnek a történelmében. Meg kell tanítani enni, táplálkozni, erőt és vidámságot gyűjteni nemcsak az alkoholból. Meg kell tanítani őt a könyvek, olvasmányok örömére, az életnek sok színére, az emberi boldogság pálinkamentes részeire. Meg kell tanítani őt járni, mint a gyermeket. Beszélni, érezni, örvendezni, mosolyogni, hogy az öregség ráncait eltüntethessük e népnek arculatáról, amely búsan meghúzódik már a gyermek ajkszögletében, elhervasztja az ifjú nőket, koravénségre ítéli a még életerős férfiakat. Krúdy Gyula 1918 KALOTASZEG MAGYAR NÉPE a vele együtt élő románsággal és a területét minden oldalról körülzároló nagy tömegű hegyvidéki román néppel a múltban testvériesen élt. A história soha egy szóval sem említi, hogy a románság mint faj szembekerült itt a magyarsággal mint ellenségével. De azt tudjuk, hogy a román és magyar jobbágy, sőt a magyar bocskoros nemesség is ezen a földön a múltban minden bajában egymás mellett állott, szemben – másokkal. A huszita forradalomkor, a Dózsa-lázadáskor, de a Mihály vajda drabantjai ellen való hunyadi zendüléskor is az idevaló románságot a magyar néppel egy táborban és egy sorsban látjuk. Ennek oka nemcsak mindkét nép lelki berendezettségében keresendő, nemcsak abban, hogy eredetileg se a kalotaszegi magyarban, se a kalotaszegi és környező havasi románságban nincsen türelmetlenség, irigység, féltékenység, sőt gyűlölet a másik ellen, de abban is, hogy ez a két nép egymásra van utalva, egymásra szüksége van [. . .] ...a havasalji nép Kalotaszegen, de leginkább a hunyadi vásárokon cserélte ki a maga áruját: fáját, marháját gabonára, pálinkára, borra és ipari cikkekre, amire neki szüksége volt, de amiket ő maga nem

termelt, illetve közelebbi helyről beszerezni nem tudott. Két-három napi járás távolságról is begyűl ma is a havasi nép a hunyadi vásárra, szekérrel, szánkával, lóval, marhával, gerendával, deszkával, cseberrel, házanépével. És minden havasi falunak megvan Hunyadon a maga szállásadó gazdája, akinek háza, telke, épületei egyúttal állatjainak istállót, árujának raktárt, megmaradt árujának bizományi lerakatot, sőt áruira pénzhitelt is jelent. Ezek a nexusok ősiek és apáról fiúra öröklődtek. Szinte szentségek, melyeket megmásítani nem akar egyik fél sem, mert nemcsak kölcsönös hasznot jelentenek, hanem ősi érzelmi kapcsokat is. Egészen a XVIII. századig nem is zavarta ezt a békességes viszonyt senki és semmi. Kós Károly 1937 PARASZTOK ÉLETÉRŐL lévén szó, hadd mondjam még el, mit tapasztaltam különféle nemzetiségű parasztoknak egymáshoz való viszonyát illetőleg. Most, amikor ezek a népek felsőbb parancsra egymást ölik, mikor olyasformának látszik az ottani világ, mintha különféle nemzetiségek egymást egy kanál vízbe akarnák fojtani- és ezt halljuk róluk már évtizedek óta: talán időszerű rámutatni arra, hogy a parasztokban ádáz gyűlölködésnek más népek iránt nyoma sincs, és sohasem volt. Békésen élnek egymás mellett; mindegyik a saját nyelvén beszél, saját szokásait követi, és természetesnek veszi, hogy más nyelvű szomszédja ugyanezt teszi. Döntő bizonyíték erre a nép lelkének tükre; maguk a lírai népdalszövegek. Ezekben aligalig akadnak idegen nemzetiség ellen irányuló gondolatok. És ha akadnak is idegent csúfoló sorok, ezek nem jelentenek többet, mint azok a népdalszövegek, amelyekben a nép például saját papjának vagy önmagának fogyatékosságain mulat. A parasztok közt békesség uralkodik; gyűlölködést más fajtájúak ellen csak felsőbb körök árasztanak! Bartók Béla 1943

A ROMÁN SZÁZADOK ÓTA együtt szenved, együtt örül a magyarral, s nem egy román név ragyog a magyar történet lapjain. Külön-külön kevésre mehetünk, együtt sokra. A magyar nemzet nem a volt arisztokrácia, s a román nemzet nem azon vérszomjas csoportokból áll, mely fegyverteleneket öldökölt, s mi több, kegyetlenül kínzott. Ezt jó lesz el nem felednünk, és mindennap megemlékeznünk arra, hogy a gyűlölség és egyenetlenkedés mily következményeket hozott elő. Ki a közelmúltból sem okult, az sohasem fog okulni, de maradékai átkozni fogják; ki a békülésre nyújtott jobbot el nem fogadja, éles tőrt tart kezében, mely a haza szívét vérzi. Szeretjük-e a hazát, ha egymást gyűlöljük? Ha egy anya gyermekei vagyunk, miért ne legyünk testvérek? Gyulai Pál 1851 ÉN A KÜLÖNBÖZŐ népek egyesülését a folyamok egyesüléséhez hasonlónak gyanítom. A folyamok eggyé csapván egyszerre, azonnal nem vegyülnek össze; messze kísérheted habjaikat, megkülönböztethetve egymástól, mígnem végre az egész egy tulajdon folyamot mutat, különbözőt mind egyik, mind másik ős folyamtól. A csermelyek, folyócskák eltűnnek a nagy folyamban. Európa három fő nyelvfolyamból áll: a latin-, német- és szlávból. A magyar nyelv majdnem csermely vagy folyócska ezekhez képest, és ha századok nem szólanának ellene, azt mondanám, félezredet nem képes eltűnése nélkül kiállani. De ő maholnap ezeredik évét ünnepli Pannóniában, zölden s némely virágú fővel, talám kevésded gyümölccsel is, noha megbocsáthatatlanul a latinnak szolgálójává aláztuk mi magunkat le. Esztelenek! így vágtuk magunk alatt a fát. Az egyesüléshez közelebb lépve, az a kérdés támadhatna, tótokká, németekké, magyarokká egyesüljünk-e, vagy maradjon ki-ki önnyelvénél. A tótok mellett az szól, hogy számosak, a Kárpátok őslakosai, s a csehekhez, lengyelekhez stb. atyafiak; ellenök van, hogy nyelvökön literatúra alig van, a csehekről, lengyelekről stb. pedig itt nincs szó, hogy ősiségök a fő-séggel nincs egybe kötve. A németek mellett hatalmasan viaskodik a nyelv kimíveltsége, az uralkodóháznak németül beszélése; ellenök van kevés számok. A magyarok mellett szól, hogy Árpád elfoglalása olta birtokilag és

igazgatóilag övék a hon, önházában ki-ki úr, nyelvök nem míveletlen, elég számosak; ellenök – - – gondatlanság. Ezek szerint a súlygyőzés bizonyosan a magyaroknál van, s ha nyelvbeli egyesülésnek történni kell, akkor illő és igazságos, hogy magyar honban magyarokká legyünk. Hanem mint minden dologban, úgy itt is bizonyos mód van. Erőszak ritkán vagy sohasem vezet célhoz. A dohányzás megtiltaték, s éppen ezen tilalom mozdítá elő minden ártalmasság mellett is gyors elterjedését; a himlőoltás parancsolva lőn, s kétséget sem szenved, hogy azért küzködtek ellene az emberek, míg végre a sikertapasztalás által okosságra vezéreltettek. Az emberiség örök és eltörülhetetlen jusai között első a gondolkozási szabadság, melyet közvetlenül elnyomni lehetetlen; közvetve, rossz nevelés által igenis, midőn valaki előítéletek rabjává tétetik. A gondolkozás szavakban történik, s aki a szavakat elnyomja, amarra is ellent hat. Valami különös az, ha valaki kényszeríttetnék e vagy ama hangokon (e vagy ama nyelven) fejezni ki gondolatait. Mivel lehet valaki szabad, ha nyelvével és ajakain kiszálló hangjaival nem? Az anyai hangok pedig legédesebbek, ki-ki örömest ezeken beszél. Vajda Péter 1833 BOLDOG ORSZÁG, hol egy nyelv, egy vallás, egy nemzet s származás s ugyanazon szokások mindeneket rokonokká tesznek! Semmi által ereje megoszolva nem lévén, egymás iránti hidegség nem bénítván a nemzet munkásságát, mindennek ereje egy célra, az egésznek gyarapodására munkálódik. A constitutio60 s törvény áldása egyenlően terjed mindenre; s atyafias helyzetek s rokon érdekek egyenlőn kapcsolván mindeneket a hazához, létök, boldogságok szorosan egybe van forrva annak ép fennmaradásával s gyarapodásával. Azon erős kötelek, melyek mindenkit oly hatalmasan kapcsolnak honához: nyelv, vallás, ugyanazon nemzetség- s törzsöktől vett származás s egyenlő szokás s életmód – egyiránt ugyanazon egy édesanyának tészen mindent gyermekévé s
60

* alkotmány

a nagy háznép egymáshoz vonzó tagjává. Minálunk sokféle nyelv, sok religió, számtalan különböző szokások s hányféle nemzetség! Ez magában is veszedelem. Bajos, szinte lehetetlen ezen hézagokat kipótolni – csak a haza, polgári alkotmány s törvény iránti egyenlő buzgóság teheti. Ezt pedig egyedül az eszközölheti, hogy a nemzetiség s polgári alkotmány malasztait minden nyelvű-, vallásús származásúakra egyenlően terjessze, hogy ne legyen azok közűl s egy helyzetbeli is a többi felett s mások kárára kényeztetett becéje, s mostohaként eggyel se bánjék. Wesselényi Miklós 1831 AZ ÉJSZAK-AMERIKAI szövetséges státust talán kivéve, a földháton nincs ország, melyet annyiféle nyelvű nép lakna, mint hazánkat; ily sok különböző nyelvű emberek közt miként lehetne másként szorgalmat és közérdeket ébreszteni, mint oly mód által, mely még sokkal tarkább vegyületű társaságnak tagjait is egyiránt érdekli; és ez nem más mint egyenlő jog és egyenlő szabadság. Ez egyszerű mód kapcsolja össze az éjszak-amerikai legkülönbözőbb nyelvű embereket egymással; ez képes csak a hazához csatolni minden emberlényt, s nemzetiségünk megalapítására is sükeresebb mód, mint a csupa nyelvterjesztés. Táncsics Mihály 1842 ÉPPEN NEKÜNK, magyaroknak, sokkal kevesb türelmetlenséget kellene tanúsítnunk nemzetiségünk mellett, mint akár a franciának, angolnak. Mi kevert ajkú lakossággal akarunk egy magyar államot alakítani, és ahhoz csatolni az idegen ajkúakat érdek által. Mi lehet ez érdek, ha nem a legszabályozottabb, legésszerűbb jótékony szabadság, egyenlőség, a jogok, kiváltságok megosztása, türelmesség fajok és felekezetek iránt, rend, jólét, dicsőség benn és künn a nagy világban? Ha attól tartunk, hogy ezekben magyarságunk felolvad, akkor mondjunk le e nagy ambíciókról. De én nem tartok attól. Mi tette a régi Rómát naggyá, a mai Amerikát fél világ urává? Mind a kettő a magyarnál sokkal kevesebb eredeti elemből keletkezett – majd azt mondom, semmiből. De mindenütt a

jogok egyenlőségének roppant előnye a gyülevész csoportból egy nagy nemzetet alkotott, melynek hazaszeretete, magasztos polgári erényei örök például maradnak fönn a történetben. Vajda János 1862 A NEMZETISÉG MELLETT csak két módon szabad küzdeni, s csak ezen a két módon lehet sikeresen munkálkodni. Egyik mód: védelmezni a nemzetiséget, ha megtámadtatik, másik: belterjesen (intenzíve) gyarapítani. Erővel terjeszteni azáltal, hogy elnyomjuk más nemzeteknek nyelvét és egyéb nemzeti tulajdonait, s rájok erőszakoljuk a magunkét, szóval kiterjeszteni a nemzetiséget, igen kétes kimenetelű és kétes erkölcsiségű cselekmény. [...] A legtöbb esetben vészteljesen szokott kiütni minden olyan törekvés, mely mások rovására akarja a nemzetnek nemcsak gyarapodását, hanem szám szerinti terjedését is eszközölni. Minél türelmetlenebb ily esetekben az igyekezet, minél rögtönzőbb és erőszakosabb az eljárás, annál nagyobb az ellenszenv és ellenállás, mely általa felidéztetik, s annál szomorúbbak következményei. Mocsáry Lajos 1858 MI A NEMZETISÉG SZERETETÉT mindenkiben becsüljük, még ha elleneink volnának is azok. S bármi nyelven imádja is valaki az Istent, bármi néven nevezze a hazát, ha velünk egy földön él, testvérünknek nevezzük őt és tudjuk szeretni. Gyűlöljük azt, ki a mi vérünkből való vér, s mégis minket üldöz; ki e hon napfényénél nőtt fel, e nép izzadságaiból lett úrrá, s mégis ellene önhonának, mégis a külföld majma, ki önhonában az idegen szerepét akarja játszani, ki ön édesanyját megtagadja, gyűlöljük a magyart, aki nem magyar; de tisztelet, becsület azoknak, kik anyanyelvöket s nemzetiségük eszméit megóva, a túlnyomó idegen elem között is összetartanak, s nem szégyenlik gúnnyal illetett édesanyjukat; ők jobbak azoknál, kiket mi magunkéinak nevezünk, kiknek betanult megyegyűlési dikcióit megtapsoljuk, kiket, ha elfeledett kötelességeiknek egy parányát teljesíték, egekig magasztalunk s egy kegyes hazafiúi szóért kezet csókolunk nekik, s eltűrjük, hogy árulói

legyenek a hazának, mely őket hizlalja, hogy kinevessék az oltárt, melynek árnyékában alusznak, hogy viseljék azt az öltözetet, mely őket mienknek hazudja, s legyenek belül hamu és féreg, mint a sodomai alma, hogy üljenek ott, hol becsületes apák becsületes fiak számára készítenek helyet, s határozzanak a hon sorsa felett, míg érzéseik legkisebbike, leghalványabbika a honszeretet. Ezek a ti ellenségeitek, nem a szerb, nem a német, nem a tót. Jókai Mór 1848 AZ ÚJ KOR három nagy eszmét teremtett, melynek megtestesítésével ma a világ foglalkozik. A szabadság, egyenlőség s testvériség nagy elvigazságait. Ezeket terjeszteni s önkörében mindinkább valósítni teszik azon parancsokat, melyeknek mi hívebb teljesítésétől lesz jövőben a nemzetiségek élete terjedése s a nemzetek hatalma vagy elpusztulása föltételezve. Kell, hogy e szent elveknek ne csak szájjal legyen apostola nemzetünk; de régi nehézkességét s talán uralkodási hajlamát is levetkezve, önkörében, saját népéletünk tűzhelyén azoknak teljes valósításán törekedjék; másként létezése nyitott seb lesz az emberiség testén, melynek tovaterjedésétől minden szomszéd félni fog, s örök küzdésben álland a világszellem ellenkező irányával, míg végre ez szükségképp megsemmisítendi őt. […] ...valamiként elavult históriai jogainkat, némely szomszéd tartományokra nézve, fegyverrel támogatni sohasem fogjuk, úgy a velünk lakozó idegen nemzeti elemek irányában szorosan követni akarjuk a világszellemek szabadság, egyenlőség s testvériség elveiben nyilatkozó parancsait. Ábrányi Emil 1848 NINCS IGAZSÁGA semmiféle nyelvű embernek, aki ebben az országban lakik, ha azt hányja, hogy a magyar nem részesítette őtet minden szabadságban az új törvény szerint. A minisztérium alatt sok mindenféle fő-fő hivatal van, azokba bevettek rácot, horvátot,

tótot, oláhot, mindenfélét, akinek esze volt hozzá. De a rácok és horvátok közül soknak nem kellett a hivatal, mai napig is ott a helyök, üresen. Az ország gyűlésére csakúgy választhat követet a tót, horvát, rác, mint a magyar, de soknak nem tetszett választani; hát ki az oka? ki tehet róla? A horvát és rác helyeken csakúgy köteles a nagyúr viselni, ami a közteherből őrá esik, mint egyebütt, ez is könnyebbség volna a szegényebbeknek; az úrbér ott is csakúgy el van törölve, a parasztnyúzó úriszék meg van szüntetve, a papi tized ott is el van engedve, a nemzetőrség fel van állítva: egy szó mint száz, az új törvény a magyar és egyéb lakos közt semmi különbséget sem tesz; ami nekünk teher, nekik is teher, ami nekünk könnyebbség, nekik is könnyebbség. Kívánhatunk-e ennél többet? Arany János 1848 VÁNDORBOTOTnem veszünk senki kedvéért kezünkbe. De más ajkú polgártársainkat sem akarjuk oda vinni. Sőt amint együtt élők át a szolgaság majdnem ezredét, úgy a megosztott szabadságban készek vagyunk új meg új századokat kezdeni szövetségökben. Mi nem érzünk fájdalmat, hogy jogaink osztályra bocsáttatának. Mi nem vonakodunk békében élni veletek. Nem gyötör irigység nyereségtök felett. Mi jobbunkat nyújtjuk nektek. Elfelejtjük a múltakat, el a közelebbi napok kedvetlenségeit. Miért nem teszitek ti is ezt? Miért terjesztitek karjaitokat elérhetlen után? Miért törekedtek túlnyomóságra? Miért nem felejtitek el a kölcsönösen adott és vett sebeket? Miért tápláltok gyűlölséget lelkeitekben irántunk? Miért vagytok hidegek e haza irányában? Miért vonakodtok békejobbot nyújtani s közös erővel munkálni, hogy a közbéke mentől előbb helyreálljon? A hírlapok, a társadalom, a családi körök, az egyének miért nem segítik egyes akarattal a törvényhozást közkibékülés eszközlésében? Hiszen ennek múlhatlan következése közös boldogság lenne. Jakab Elek 1848

AZ, AMI a múlt időkben hazánkban, de legkivált e vidéken történt61 az szükséges atribútuma, mintegy szüleménye volt amaz időknek, szellemöknek, a körülményeknek. Igaz, hogy borzalmasságukból sok elmaradhatott volna. Igaz, hogy épp ezért oly sajgó sebeket ütöttek az egyes családok szívében, mint az egész nagy nemzettesten, hogy most, évtizedek múltán, még csak felemlítésök is fájdalmas; de ismétlem, oly harc okozta ezeket, mely természeténél fogva egyebet nem teremthetett. Kiegyezhetetleneknek állított érdekek voltak szemben egymással, oly elütők, oly ellentétesek, hogy kiegyenlítésök lehetetlennek látszott. Egyfelől a közelmúlt vívmányainak biztosítása s a nemzeti becsület, mely ügye igazságának teljes öntudatában, kétségbeesésében az érdek-kiegyenlítés legvégső eszközéhez, a fegyverhez nyúlt; másfelől ismét oly felcsigázott kívánalmak, vágyak és érdekek, melyeket a machinátorok is csak azért hajtottak oly magasra, hogy magok nevezhessék aztán ábránd-váraknak. S a két tábor elszántan, az eszközöket nem válogatva küzdött egymással. És ami felett összecsaptak, ott nem maradt egyéb, mint mi rendesen szokás: vérpatakok, romok. [...] Én itt elmellőzöm e véres dráma részleteit. Vannak idők a nemzetek életében, midőn bizonyos húrok érintése nemcsak érzékenyen hat, de fájdalmat, elkeseredést okoz, melyeknek jelszava: fátyolt a múltakra! Ne tépjük ismét fel, alkalmatlan időben, a sebet, mely felkelti ismét a fájdalmat nemcsak annál, akin verettek, de hála az idő haladásának, mely rendesen meghozza hatását: a sokszor keserű tanulságot! – annak sem kellemes, aki verte e sebeket. És nagy vívmány már az is, sajátságos káoszszerű helyzetünkben, hogy egyedül egyszerű elbeszélése a múlt eseményeinek, csak azon puszta okból, hogy mint minden múlt, tanulságot nyújtson a jelenben a jövőre nézve, nem kellemes még az előtt sem, ki egykor fegyverét ellenünk szegezte. Jele annak, hogy túl is vannak, kikben visszhangra talált jelmondatunk: fátyolt a multakra, mindenfelé, mindenért! [...] Nem is gyűlölködésből említém föl e vérfagylaló jeleneteket. Később, idők múltával, midőn a szenvedélyek lecsillapultak, s a kedé* Az Erdélyi Érchegység bányavidékén 1848-49-ben a románok sokszáz magyart mészároltak le.
61

lyek, mert vérmes ábrándokban csalódtak, nyugodtabbak lesznek, akkor föl kell lépni a történetírónak, hogy az események szigorúan hű előadása és oly részleteknek is elsorolása által, melyeket felderíteni egy vagy más érdek és a körülmények, a viszonyok és idő hatalma tiltának, tanulságot nyújtson mindenkinek s legközelebb azoknak, kik nagyon is érdekelnék – tanulságot örök időkre. Most csak egyet jegyzek meg. Mi, kik e vidéket lakván, ismerjük népét, nem törünk felette a multban szereplése miatt kíméletlenül pálcát. A sok vérontásnak nagyrészt nem az a nép volt oka, mely maga követte el, valamint felelősségre mindenért a történetíró azt sem vonhatja, ki névleg e mozgalmak élén állott, a havasi királyt, Jankut, most önmaga s nemzet hibáinak mártírját. A nép, midőn azt ígérték neki, amivel nem bírt, midőn föl volt izgatva, bujtogatva, mert műveletlenségében az idő rohanó eseményeinek színvonalára emelkedni nem tudott, a nép vakon rohant vezetői után és teljesítette azt, mit neki ezek a szószékről, az evangéliumból kiolvasva hirdettek: rombolt, pusztított. Hogy aztán ismét a vezetőket kik és mik vezették? – mindnyájan tudjuk. Lukács Béla 1870 NEHEZEN ESIK visszaemlékeznem a szomszéd népek nyomorú vakságára, politikai éretlenségére, melyek csakugyan a nemzetiség féltése miatt rohantak reánk oly tömegesen és erőszakkal, minőt szabadsági szónoklatok soha nem bírtak volna felidézni lelkében. A nemzetiség kétélű fegyver; az udvari ármányok szövői forgatják legügyesebben, holott ha gyönge oldalaiból ki bírnának épülni a népek, az a koldus mankó rántatnék ki az abszolút kormány hóna alól, mely egyetlen gyámola még bitorlott hatalmának. Erdélyi János 1851 VAJHA A GYŰLÖLET és ellenszenv helyét egyszer már a szeretet és együttérzés nemesebb érzetei váltanák fel; mert akiket elválhatlanul összekötött a sors, azok a közös jólétet csak az

összetartásban találhatják fel; mert a népek hivatása nem egymás gyűlöletében, hanem egymás szeretetteljes támogatásában találhatja fel megoldását; mert sehol se alkalmazható jobban azon latin közmondás, hogy: "Inter duos litígantes tertius gaudet"62, mint a népek életében, a viszályon örülő harmadik pedig nem más, mint az uralomra törekvők zsarnoksága. Orbán Balázs 1873 A NEMZETISÉGEK ÉBREDÉSÉNEK első korszakában egy gyűlöletes tant állítottak fel, mely azt hirdeté, hogy egyik nemzetiség csak a másik elnyomásával, leigázásával, sőt csak kiirtásával emelkedhetik, gazdagulhat és virágozhat. De hiszen ezek szerint a nemzetiség fogalma egy beteges eszme-ellensége lenne az ember létező fogalmának; egy kétalakú szörny, mely míg egyik csoportnak hízeleg, a mást kiirtással fenyegeti; ezen tan eszközzé teszi a nemzetiséget, de nem oly nemes értelemben, mint kell, hogy legyen, hanem a zsarnokok, az emberiség e leggyávább ellenségeinek aljas eszközévé. Most már tisztultak fogalmaink s látjuk, hogy a nemzetiség eszméje mint ilyen, exkluzív nem is lehet, hiszen éppen azt teszi a nemzetiség szó, hogy egyik csoport ember a másikat, mely éppen olyan életre való, mint amaz, nem abszorbeálhatja, annál kevésbé semmisítheti meg; épp azt jelenti, hogy mindenik a maga sajátságait őrzi és megtartja anélkül, hogy távolról is eszökbe jutna azt egymásra erőszakolni. Deák Farkas 1861 VAN EGY ISTENTŐL megátkozott liga, melynek hittana idegen ajkúak közti gyűlöletcsinálás. Tagjai ennek keresztyén uralkodók és tolvajok, tábornokok és újságírók, börzeüzérek és papok, tanítók és zsiványok, grófok,

62

* Két viszálykodó közt a harmadik örül.

hercegek és lazzaronik63. Azt mondják: nemzeti büszkeséget ápolnak, midőn az idegen nemzetiség gyűlöletének kígyótojásain kotlanak. Hazugság! Önérdekeiket ápolják csupán. A zsarnok uralkodó szítja a gyűlöletet az idegen ajkú nemzet ellen tulajdon népében azért, hogy annak igazságos bosszúját az ártatlan szomszédra öntesse ki, különben saját fejére omlana. [...] Most még tiszteljük, becsüljük egymást. Magyar, német, szerb, román, tót, orosz egy országban, egy faluban békésen szánt, vet, arat együtt, egymás házát építi; messze földről összejár vásárra, vesz, elád, áldomást iszik; vigad, egymást nem bántja, összeházasodik; ha pere van, bíró elé viszi; összejön alkotmányos választásra, okoskodik, tanul, olvas, felvilágosodást keres; szabadsága fejlődésében elfogadja a rendet, törvényt tisztel, hű és honszerető – uraim! pályatársaim! Magyarország minden ajkú költői, írói, lapszerkesztői, kössünk mi legalább egymás között egy hazafias ligát: szövetségét a becsületes embereknek, kik feladatul tűzték maguk elé, hogy meg fogják akadályozni minden tehetségükkel azt, hogy Magyarország oly irtó pusztítás színhelye legyen nyelvkülön testvérek között, mint aminő a mostani csaták tere; hogy minden tehetségünkkel oda működünk, hogy nyelvkülön népeinket egymás kölcsönös megbecsülésének áldásairól felvilágosítsuk; hogy rosszindulatú provokációkat, bárminő helyről jöjjenek is, az egész nemzetnek be ne számítsunk, azokra fel nem gerjedünk, azokat illetékesen visszautasítjuk, s ha népünknek jogos kívánalma, igaz sérelme van, abból semmi rokonunk ellen fegyvert nem kovácsolunk, hanem összetartunk és segítjük egymást, hogy törvényes útján, bíró előtt, tanácsházban, bizottmányban, kormány és trón előtt és fenn az országházban orvoslást, kielégítést szerezzünk számára. Jókai Mór 1870 ELMONDÁM KÖZTÜK64 sokszori alkalommal, miképp valamint
63 64

* gazfickók * moldvai előkelők közt

a magyar birodalomban vannak oláhok, nekik vérrokonaik, úgy Moldvában létez roppant számú magyarság, éspedig a két ország népességéhez képest nagy különbségű arányban. A nemzetiség ügyénél azért ne feledkezzünk egymásról; fogjunk kezet; úgyis a közös ügynek azonegy az ellensége, mely fölfalással fenyegeti mind a két népelemet kontinensünk kellő közepén. Ha azt követeli továbbá és méltán követeli a moldován, hogy Magyarországban illő helyén respektáltassék az oláh nyelv és nemzetiség, kölcsön fejében ne nyomja el, és ne engedje kegyetlenül tűzzel-vassal kiirtani a moldvai magyarok nyelvét. Jerney János 1851 KI NEM ÉREZNÉ, ha valaha, most leginkább, hogy ismernünk kellene azon népeket, fajokat, kik azonegy haza legét szívják, kikkel százados együttlét csatolt egybe, mondhatnám, elválaszthatlanul? S vajon ismerjük-e őket igazán? […] Biz itt volna ideje, s e célból folyóirataink egyik legszebb föladatokul tűzhetnék ki, hogy közhazánk idegen ajkú lakóinak nyelvét, irodalmát ismerni tanuljuk és ismertessük közönségünkkel. Mit Vitkovics, Székács65 oly szépen megkezdettek, s most Szeberényiék66 oly buzgón folytatni törekszenek, ne hagyjuk elhangzani, ne követetlenül. Hanem szólítsuk föl azon irodalmi bajnokinkat, kik egyik vagy másik nyelvet bírják búvárkodjanak abban, és közöljenek minél többet jelesb termékiből. Atádi Vilmos 1853 ÁLTALÁNOSAN KÍVÁNOM megjegyezni s kívánnám előre programképpen kimondani, hogy minden hazánkbeli nemzetiség részére felsőbb iskolák állítassanak, melyekben az ő nyelvük lesz a tanítás nyelve, s a magyar nyelv csak stúdiumképpen fog taníttatni,
** Vitkovics Mihály (1778-1829) és Székács József (1809-1876) szerb népdalokat fordítottak. 66 *** Szeberényi Lajos (1820-1875) szlovák népdalokat gyűjtött (Lehoczky Tivadarral és Törs Kálmánnal).
65

valamint taníttatni fog a magyar iskolákban a hazai nyelvek közül az, mely az illető iskola helye és vidékéhez legközelebb esik, úgy amint feltehető, miszerint azon iskola növendékeinek egyik vagy másik nyelvre az életben szükségök lehet. Mocsáry Lajos 1860 MINDENÜTT A VILÁGON, álljanak egymással szemben akár angolok és kelták, akár németek és lengyelek, akár németek és dánok, akár oroszok és lengyelek, akár pedig a török feudalizmus igyekezzék beolvasztani a Balkán keresztény népeit, szóval ahol egy uralkodó osztály a maga rendszerét is alkalmazza abban az értelemben, hogy nem akarja tekintetbe venni az ottan lakó népesség nyelvi szükségleteit, saját autochton67 kultúráját: mindenütt a világon, mondom, ahol ezt a politikát megkísérelték, és igen sok helyen kísérelték meg, mindenütt, kivétel nélkül, a nemzetiségi kérdés egyre inkább a forradalmi konvulziók 68 állapotába jutott. Valóban egy természeti törvénnyel állunk szemben, és bátran kijelenthetem, hogy mindenütt a világon, ahol a kényszerasszimilációnak ezt a rendszerét megkísérelték, ahol a nyelvi kisebbségek jogait elnyomva, mesterségesen rájuk akarták erőszakolni egy nem létező nyelvi egységnek a fikcióját: mindezekben az országokban, kivétel nélkül, a nemzetiségi kérdés lázas és gyulladásos állapotba jutott. És bár a nemzetiségi kérdés megoldása igen sok formát öltött, mert hiszen nyilvánvaló, hogy egészen más lesz a nemzetiségi kérdés megoldása ott, ahol az a nemzetiségi kérdés régi államalakulási tradíciókkal van összekötve; egészen más lesz ott, ahol ötmillió lengyel vagy ahol csak kétszázezer dán ember él együtt, szóval a történelmi múlt, a kulturális helyzet, a hatalmi erőknek változásai szerint: mégis a nemzetiségi kérdés ezen kaleidoszkopikus változatossága közepette is fellelhető oly eljárás, mely nélkül sehol a világon nemzetiségi békét, a különböző nemzetiségek között kooperációt létesíteni nem sikerült, és ez az a megoldás, melyet minimális nemzetiségí programnak neveztem el.
67 68

* önálló ** feszültségek

Azért minimálisnak, mert csakugyan azt a minimumot tartalmazza, melyet a különböző zavaró vagy esetleges jelenségek eliminálása után, mint közöst véltem e kérdésben feltalálni. Ez a közös minimális program olyan egyszerű, olyan világos, hogy valóban államférfiúnak kell lenni ahhoz, hogy az ember ezt meg ne értse. Ez a minimális nemzetiségi program azt mondja: jó iskolát, jó közigazgatást, jó bíráskodást kell biztosítani a népnek, nyelvre és fajra való különbség nélkül; jó iskola, jó közigazgatás és jó bíráskodás pedig csak az lehet, amely a széles néptömegeknek eme szükségleteit anyanyelvén elégíti ki. Alapvető lelki és társadalmi törekvésekről van itten szó, és nincs az a politikai csalafintaság, amely ezen egyszerű lelki, lingvisztikai és erkölcsi tények elhanyagolásával tudna rendet teremteni a nemzetiségi kérdésben. Ebből a minimális nemzetiségi programból logikailag következik – ami különben nem is nemzetiségi követelés, hanem a lelkiismereti szabadságnak a kérdése, a meggyőződés-, a gondolat- és vallásszabadságnak korolláriuma69 –, hogy az államnak nincs joga senkitől sem számon kérni, hogy milyen belső kultúrában akar üdvözülni; hogy az államnak nincs joga senkire ráerőszakolni akarni bárminő világnézetet; hogy minden embernek megvan a maga természettől adott joga arra nézve, hogy az ő lelki értékeit, legyen az művészet, irodalom, vallás vagy filozófia, szóval mindaz, amit nemzeti kultúrának nevezünk, a saját meggyőződése szerint, a saját hagyományai szerint, a saját tetszése szerint, a saját eszménye szerint alakítsa. Ebben a két koncepcióban és ennek a két koncepciónak a keresztülvitelében az egész vonalon, benne van a világ minden nemzetiségi kérdésének a megoldása. Enélkül azonban csak kölcsönös becsapások lehetnek, megoldást nem találunk. Jászi Oszkár 1914 A CÉL EGY, a kötelesség ezer. Szóval, tollal, tettel mindig kész szolgái leszünk a nagy Célnak. Egyetlen egy alkalmat sem hagyunk elrepülni. Támogatunk mindent, ami azt közelebb hozza. Harcolunk
69

* bizonyításra nem szoruló logikai következménye

minden ellen, ami útjában áll. Különösen pedig: támogatunk mindent, ami a nemzetközi érzületet, az emberiség testvériségének gondolatát erősíti, vagy a nemzetek közötti politikai, érzésbeli vagy gazdasági válaszfalakat lerombolni alkalmas; minden lehetséges eszközzel támogatjuk és terjesztjük a konföderáció, a leszerelés és a nemzetközi döntőbíróság gondolatát minél több állam és nemzet közt; minthogy a mai nemzetiségi ellentétek csak úgy szüntethetők meg, ha minden nemzetiség, nemzet vagy nemzetrész szabad nyelvi, kulturális és gazdasági fejlődését biztosítjuk: küzdeni fogunk minden olyan helyzet ellen, hol egyes embercsoportok egymást anyagi vagy erkölcsi elnyomásban tartják; minden módon iparkodunk megakadályozni minden olyan törekvés, javaslat vagy intézmény érvényesülését, mely a nemzetek közötti ellentéteket fokozhatja vagy jövendő háborút készíthet elő; kíméletlenül s melléktekintetek nélkül fölvesszük a harcot a sovinizmus és nacionalizmus minden formája, valamint az iskola, sajtó és kultúregyesületi tevékenység ellen, mely ezeknek szolgálatában áll. Babits Mihály 1918 A DUNA VÖLGYÉNEK népei nem ellenségei egymásnak. A cseh, román és szerb nép együtt akar dolgozni a magyarokkal. A dunai népek egymásrautaltsága nyilvánvaló. Ha minden dolgozó jólétben él, ha mindenki szabadon beszélheti a saját nyelvét, megőrizheti sajátos szokásait, akkor nem lehet ellentét a népek között. Mi magyarok békességben és jómódban kívánunk élni, és azt kívánjuk, hogy a szomszédok is jólétben éljenek. Károlyi Mihály 1943 A MAGYAR-ROMÁN KÉRDÉSBEN ma két veszedelem fenyegeti azt a munkát, mely a két nép között időtálló békét akar létrehozni. Egyik veszedelem a fűtött és mértéktelen nemzeti

becsvágy, melyet köznapi szóval sovinizmusnak neveznek. Azt hiszem, ilyen nálunk úgyannyira nincs, hogy ha velünk szemben mások nem gyakorolnák, magát a szót is hamar el tudnók felejteni. A másik veszedelem éppen az ellenkező véglet betegsége: a nemzeti öntudatnak olyan elsorvadása, amikor megegyezés címén kezét vagy lábát, esetleg egész magát zsákmányul adja a nemzet. Tamási Áron 1945 HA MIDŐN MAJD a históriai jogok elavulandottak, a tulajdon birtok is megszünendett, s helyette a tökéletes közhasználat (communismus) áll be: akkor helyet kell engednünk hazánkban mindenkinek, kik a földnek más részein a fölöslegesen népesült országokbul már sehová nem mehetvén hozzánk takarodnak; de akkor már meg fogott szűnni a külön nemzetiség és határokkal elválasztott haza. Míg ez történik – pedig úgy hiszem soká lesz –, addig élet és halálra küzdünk nemzetiségünk mellett, független hazánkért. Táncsics Míhály 1845 ELJÖN AZ IDŐ, s úgy hiszem, nem áll messze távolban, midőn alig fog érdekkel bírni országos és hazai szempontból az, hogy mily nyelven beszélnek a honnak lakói egy és más vidéken; el fog jönni az idő, hol a nyelvi különbségek nem fognak élesebb határokat vonni a honpolgárok közt, mint jelenleg a vallásfelekezeti különbségek. El fog jönni az idő, midőn a nyelv és nemzetiség, országos és állami szempontból tekintve, nem lesz egyéb, mint tárgya a személyes egyéniség szabad gyakorlatának. Be fog ez következni, mihelyt szupremáciáról70 és féltésről egy és más részről többé nem lesz szó. S ezzel nem azt akarom mondani, mintha reményleném és óhajtanám általában a nemzetiségi érzelmeknek csökkenésit; sőt inkább sok tekintetben nyereségnek tartom azt, hogy a különböző fajok közt a legnemesebb verseny fejlődjék ki. Mocsáry Lajos
70

*felsőségről

1867 MI LEGYEN az egész emberiség célja, rendeltetése, nem akarom vitatni, tegyék ezt tudósok, kik igen ügyesek ilyenekre; hanem míg elkülönözött nemzetiségek léteznek, törekvésünknek oda kell irányozva lenni, hogy mint magyarok e szép hazában nemzetiségünket szilárdan megalapítsuk, fenntartsuk, minél hosszabb időre létezésünket biztosítsuk, homályban és dicsőségtelenül ne maradjunk, sőt az egykor bekövetkező népek harmóniájában eredeti típusként fajunk örökké kivehető legyen, s hogy azonban itt addig lehetőleg boldogul éljünk. Táncsics Mihály 1845

HAZA ÉS HALADÁS

KASSÁK LAJOS

MESTEREMBEREK

Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok és hősök sem vagyunk, kiket vad csinnadratta kísért a csatába s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken, és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész világban. A kék firmamentum alatt most bitang vérben fürdenek az órák... De mi már távol vagyunk mindentől. Ülünk a sötét bérkaszárnyák alján: szótlanul és teljesen, mint maga a megbontatlan anyag. Tegnap még sírtunk s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század. Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már zendül a friss erő, s holnap már álmodást tartunk az új falakon. Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból életet dobunk a romokra s félre az államdekorációkkal!.a holdvilággal! és az orfeumokkal! Hatalmas felhőkarcolókat építünk majd és játéknak az Eiffel-torony mását. Bazalt talpú hidakat. A terekre új mítoszokat zengő acélból s a döglött sínekre üvöltő, tüzes lokomotívokat lökünk, hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai. Uj színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket húzunk és megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy új fajtát dajkáljon a föld s örüljenek az új költők, akik az idők új arcát éneklik előttünk: Rómában, Párizsban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten.

JELSZAVAINK valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg, miképpen a maradás szónak több jelentése van. Kor szerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés. Isten őrizze meg e nemzetet minden gonosztól; isten virrassza fel e nemzetre a teljes felvirágzat szép napját! Kölcsey Ferenc 1835 EZELŐTT CSIMBÓKOT, most hajportornyot viselünk fejünkön; buzogány helyett halhéjbul csinált pálcákkal verjük lábunk szárát. Asszonyaink kurta szoknya helyett tafota ponyvákat húznak magok után, és a vánkosokat nem alájok, hanem fejekre tészik, feltornyozván fejkötőjöket. Régen kordovánt, most selyemcsizmát viselnek. Azt gondolnád, hogy már mai világunk ezek miatt a réginél rosszabb. Ne hidd ezt soha; inkább vészem, ha asszonyaink egész ágyaikat a fejekre rakják, és ifjaink derekainkhoz hasonló vastagságú hajakat hurcolnak, mint hazánkba a vérengzést, rablást, égetést, vadságot lássam. [...] Minden nemzetnek változva kell a maga céljára vonattatni, s ugyanezen okul soha nem volt nemzet, nem is lész, mely magába a változásokat felfüggeszthesse. Bessenyei György

A HON VIZEI korlátlan dühökben mindig öntsék el az ország legtermékenyebb vidékit, s az örök posványok méreglehelő önkényök mindig kínt s halált szüljenek? Severin bércei 71 s Duna kőszirtei mindig gátolják a világ egyéb lakosival közösülésünket?72 Szabadságruli idétlen képzetünk s törvényink bal magyarázata századokig tiltsa tőlünk el a közösülés kellemit? Egyetlenegy sovány esztendő gyászba borítsa jövendőben is – mint már annyiszor – a fél hazát? A népre vetett idomlag oly csekély adó mind terhesb legyen idő folytával? A haza szívét, Buda s Pestet, álló-híd soha ne kösse egybe? S elbomolhatlan színház örökre meg legyen tagadva azon nemzettül, melynek nyelvén kívül úgyszólván semmi sajátja? A földművelés jobb ismérete soha ne ruházzon zöld színt naptul aszott meztelen pusztáinkra s avar fenyérinkre? Manufaktúra, fabrika, kereskedés hazánk gazdaságát soha ne emelje magasbra? Külföld előtt mindig isméretlen maradjon a magyar? Nem, nem! szebb létre méltó hazánknak ki kell vetkezni e szánakozást vagy megvetést érdemlő szennyeibül. Széchenyi István 1837 KI HAZÁJÁT szereti, azt nagynak, dicsőnek, boldognak óhajtja. Minden szellemek, kebel- és fejigazgatók, súgjátok meg nekem, mi teszi az országokat naggyá, hogy ajakaimra ültessem sugallástokat, és elmondjam a nemzet előtt, kinek fiai figyelni szeretnek a dalnok szavára. Százmilliók szükségesek-e, hogy a nemzet nagynak mondhassa magát? Fiai számosak legyenek-e, mint fenyvek a Kárpátokon, bükkök a Bakonyban és tölgyek Somogy erdeiben? Lányai fölülmúljáke számban Buda virányának szépségeit, s elhintve legyen velek a zöld föld, mint csillagokkal el van hintve a sötét éj ege? Rettenetes legyen-e a nemzet, hogy megérdemelje a nagy nevet? Százezeret, milliót tartson-e fölfegyverkeztetve ágyúkkal, puskák-, kardok- és dárdákkal, hogy mit mások békében vetettek, ő háborúban eltakarja, mit más művekben előállított, ő dühében elrontsa,
71 72

* a Kárpátok hegyei Turnu Severin romániai város közelében

* érintkezésünket

mivel Isten és szorgalom másokat megálda, ő annyival többen megkárosítsa őket? Vagy talám milliárdokat szükséges évenkint fölösleges dolgokra kiadni, hogy tekintetben álljon az ország? Fölemészteni minden munka áldását és nemzeti adósságokat csinálni, melyek alatt a jövő maradék tizedíziglen nyögjön? Vagy talám fényt kell engedni némely osztályoknak, hogy elvesztegetve, mit a többiek nélkülöznek, magokra vonják a világ tekintetét, és szerintek méressék az egész? Oh mondjátok meg, szellemek, ezekben áll-e a honnagyság? – mert igen sokan ezt hiszik! Te szólj, honszellem, kinek érdekében van az igazat tudatnod. Felelsz, és utánad mondom: Nem a százmilliónyi népesség, nem a háborúban rettenetesség, nem a pusztításban kitűnés, nem a mértéken túl pazarlás és mások életerejét vesztegető fényűzés, nem ragyogó osztályok és a számos dús és fényes család képzik a hon nagyságát, hanem a nemzeti erények, a hazafiúság, igazságos viszony, hasznos munkák szorgalmas űzése, takarékosság, közterhek kész viselése, a honvédelem kész és ügyes kezelete. Mi ezen túl van, az istenek különös ajándéka. – Ezeket mondá a honszellem, és szavai oly súlyosak, hogy nem merem őket tovább emelni. Vigyétek őket szét, szellők, minden irányban, hogy megoszlása által könnyebbüljenek, és a dalnok könnyebben bánhassék velek. Tegyétek pedig, hogy hallatlanul el ne hangozzanak a hazában, és sikertelenül el ne enyésszenek. Vajda Péter 1839 NÉZZÜK MEG közelebbről, miben áll egy nemzet gazdagsága. Nem gazdag ásványai, nem termékeny földe, nem az éghajlat szelídsége, sem folyamai vagy a tenger tesz nemzetet gazdaggá. Arany és ezüst bőven lehet hegyeiben, hasznos és drágaköveken járhatnak lábai, akármi buján neveli is földe növényeit, legelői bármi bő táplálást nyújtsanak, ha vizei s kikötőhelyei kereskedésre nyitnak s mutatnak is utat, mégis mindezen áldások mellett szegény marad, ha míveltsége s csinosodása nincs. Midásként73 sínlik drága
* Király a görög mitológiában. Amihez hozzáért, arannyá változott; az ételek is, ezért nem tudott táplálkozni.
73

ércek közt, az azoktól terhelt hegyek kopár oldalain tudatlanságban nyomorgó lakos. A kövér földek gazt s rossz gabonát teremnek, burjány s tövis lepi a tág és termékeny mezőket, kevés s csekély mineműségű marhák szédelegnek a legjobb legelőkön. Folyóvizeinek s a tengernek egyedül csapásait s kárát ismeri, ha mindeneket használni, okosan mívelni s tökéletesíteni nem tud. [...] Csak erkölcsi míveltség, az ész tehetségeinek kifejtése, s ezek által az akarat és munkásság erőssé, helyessé és sükeressé tétele fejti ki a nemzet erejét. Ez tanítja meg a természettől áldott ajándékokkal okosan és mívelten élni, ez ád neki jó törvényeket, vagy a meglévőket sükeresekké s tartósakká teszi, s csak ez nyomja reá a szabadság s polgári erény sajátságának dicső nemzeti bélyegét. Ezek, és csak ezek által lehet, s kétségen kívül lesz is minden nemzet hatalmas. Wesselényi Miklós 1831 NEM AZ A KÉRDÉS közöttünk: haladjunk-e, avagy megálljunk? Miként Józsué napjáról írva van; e kérdést eldönté a Mindenható, midőn a világot megteremtette; és bizony nincs erő, amely a világkerék küllőibe vághasson – nem ez hát a kérdés közöttünk, hanem az: hogy mit és miként? És itt egy magasabb nézőpontra van szükség. Nem mind javítás, ami egyes érdekeknek hízeleg, és tartós csak az, mely igazságon épült, valódi szükségen segített, s a nemzet életéből önként fejlett ki. Ismerni kell tehát a nemzetnek előbb önmagát, és ismernie kell szükségeit; aztán megvitatni célt és eszközöket, dolgot és módokat, minden oldalról, s ha ekkor elkövetkezik a törvényhozás ideje, áldásdús leend mindenik törvény, mert egy-egy szociális meggyőződést mondott ki. Kossuth Lajos 1841 VANNAK PILLANATOK, midőn a beteg fát ágainak részletes megmetszése, tövének takargatása, az, ha földje kissé körülkapáltatik, meg nem menti többé, ha oly helyen áll, hol

gyökerei nem terjedhetnek, csak átültetés tarthatja fenn életét: így vannak a népek életében is pillanatok, midőn a részletes reformálgatás a helyzetnek fel nem fogására mutat. Ki hazánk helyzete iránt tisztába jött, rosszul értett ildomosságból talán tagadni fogja ezt; de belsőképp bizonyosan elismeri, hogy hazánkban csak a gyökeres reform nem kivihetetlen. Eötvös József 1847 TIZENÖT ÉV ÓTA tarkábbnál tarkább színvegyületekben tűnnek fel hazánk jövendőjének biztosítására terveink, emezt akarjuk, amazt akarjuk, és számítgatjuk lépéseinket, mint a sakkjáték vonásait; pedig a nemzet sorsa bizony csak oly sakkjáték, melynek játékkövei közé hatalmasan bele-belereplikáz a história fergetege, mígnem a szisztematikus játékosok azon veszik észre magokat, hogy játékköveiket elhordta a szél. Mit akarunk mi e játékdühvel? Azt hisszük: megmentjük a hazát toldozó-foldozó reformkáinkkal? azt hisszük: biztosíthatjuk nemzetünk jövendőjét, ha a jövendő épületének alaprakását elmulasztottuk? És mi lehet ezen alap más, mint a néppeli egy testté forrás, a ekkint egy ép, egészséges nemzeti test előteremtése [...] A haza népének mindnyájan tagjai vagyunk, s ha nem a nép végett van a státus, én nem értem, mi végett van. Bizony, bizony mondom, minden jó szándékú törekvésünk hazánk jövendőjének biztosítására "pengő érc és csengő cimbalom" 74, ha a néppeli egyesülés morális alapjára nincs fektetve. Kossuth Lajos 1846 A MAGYAR ALKOTMÁNY súlyos válsággal küzd. Mindig kizárta magából a nagy néprétegeket, de most kiderült, hogy még azoknak sem tud védelmet nyújtani, akiknek eddig jogokat adott. Most már széles körökben tudják, hogy csak addig fest szépen, amíg szükség nincsen reá, de abban a pillanatban, mihelyt a szükség
74

* bibliai idézet; jelentése itt: szépen hangzó, de üres szólam

beáll, felmondja a szolgálatot. Gyökeres reformra van szükség. Nem arra gondolunk, hogy újabb alkotmánybiztosítékok gyártassanak, mert ezek ismét papíron maradnak. A reformálás munkáját alolról kell kezdeni. Szende Pál 1912 GONDOLJUK MEG: nálunk az arisztokrácia tagjai legnagyobb részben falukon, az adózók közt elszórva laknak. […] ki az, ki még most is borzadva ne tekintene vissza a kolera évére, midőn némely megyékből a legrettenetesebb tettek híre az egész országot keresztülrázá? Felszólítom a kormányt: ily esetekben mi a mód, mely által bennünket megoltalmazand? Talán hóhérpallos és kötél, mik a bűnösök ellen fordíttatnak?! Nyomorúlt eszközök! Mert ezek semmivé tehetnek ugyan egyes életet; de itt nem egyes emberekről van szó; itt a szó azon halhatatlan, hódíthatatlan szellemrül van, mely századok óta, most lánggal lobogva, majd hamu alatt emésztődve ég; s ezt nem zabolázza meg félelem, nem győzi le hatalom; ezt csak megszelídíteni lehet. Nem egyébbel pedig, csak oly közös érdekkel, mely a társaság tagjait egyformán kösse a hazához; s ez érdek csupán két szó: szabadság és tulajdon! Kölcsey Ferenc 1834 A SZORGALOMNAK két hatalmas rugója van: szabadság és tulajdon. Két hatalmas ösztön ád a polgárnak erőt s lelkesedést a hon védelmében, s e két ösztön: szabadság és tulajdon. Csak két erő köti biztosan a népet honhoz és törvényhez, s e két varázserő: szabadság és tulajdon. Azon törvény, melyet az örökmegváltásról alkotott mostan a törvényhozás, a szabadság és tulajdon boldogító közáldásainak első alapját tette le, s ezen alapról biztosan fog emelkedni honunk szebb jövendője. A tulajdonnal bíró szabad polgárok számát neveli ezen törvény, pedig csak ezek által erős a haza, mert a szabadság többekkel megosztva becsében nem veszt, sőt erejében nyer s biztosságában nevekedik.

Deák Ferenc 1840 BÍRHASSON MINDEN MAGYAR a törvény védőpajzsa alatt ingatlant, de nemesít is; ébredjen öntudatra, mely nem holdkóros hiperbolák-, de világi állása józan felfogásában áll; ismerkedjék meg a csinosodás szebb és kivált szellemi éldeletivel: 75 és oly munkaerő fog kifejleni e hazában anélkül, hogy bár egy fejjel is szaporodnék abban a mai szám, miképp csak rövid idő alatt igazi csudák fognak tűnni elő, melyeken kivált azoknak lesz oka legtöbbet bámulniok, kik az ember becsérül szám szerint ítélve nem sejtik, mily tehetség lappang a mozgásba tett szellemi erőben. Széchenyi István 1846 MILY VARÁZSERŐVEL bír az iparra a saját birtok, némely európai országok, főképp pedig az éjszak-amerikai szövetséges státusok mutatják. Nem gondolhatni oly akadályt, melyet szabad emberi erő s állhatatosság le nem győzhetne, ha tudja, hogy magáért s övéiért izzad és fáradozik, midőn a mindig másért izzadó szolgát akármely csekély nehézség visszaijeszti. Kevés szabad ember összeköti Mississippit Columbiával, a Dunát kiveti örök ágyából, vagy lelapítja Kárpát bérceit, mit millió szolga képzelni sem mer. Táncsics Mihály 1842 MIDŐN 1848 TAVASZÁN Európát a forradalom láza fogta el, a magyar nemzet józanabb s nagyobb része nem kívánt forradalmat. Csak azon reformokat akarta végrehajtani politikai s polgári életében, melyeket, hogy dísztelen anyagi s erkölcsi pangásából fölemelkedhessék, már 1790-ben s újra 1825 után tűzött ki maga elébe, s azóta ernyedetlenül munkálva és sürgetve, egy részben már életbe is léptetett. A viszonyok 1848 tavaszán végre megengedték, hogy a régóta óhajtott, megvitatott és sürgetett reformok néhány hét alatt egész összeségökben létrehozassanak. E reform nagyszerű, mondhatni, teljes átalakulás volt, átfogó a
75

* élvezeteivel

nemzet összes társadalmi, polgári s politikai életét. Felszabadította az egyént, a munkát, a gondolatot s lelkiösmeretet. Horváth Mihály 1865 ERŐS RENDÜLET viszi végbe nemegyszer, mit hosszú idők békésen nem hajthattak végre. Ez állítást a történetírás igazolni látszik. Azonban tekints mélyebben, s látni fogod a rendületet vagy hosszú idő által előre készített végrehajtásnak lennie, vagy ha nem, akkor az előre nem készült s korán vagy kor ellen erőszakosan felkényszerített rengést cél nélkül pusztítani, s vagy az egyetemi szellem által nyomaiban semmivé tétetni, vagy ellenkező esetre következéseiben a késő maradék nyomorúságát is folyvást eszközleni. Égiháború és volkánkirohanás miért és mikor szükségesek? Isten tudja, kinek bölcsesége s ereje milliom világokat kormányoz. Ily égiháborúk s volkánkirohanások az erkölcsi világban a néptámadások; s ezek, mint amazok, a sors örök haladású törvényeiben írattak meg. Vigyázz, nehogy valaha szentségtelen kezekkel a történetek forgó kerekéhez nyúlj! Nagy Sándor és Etele, Mahomet és Nagy Károly császár, Julius Caesar és Napóleon csak eszköz valának a sors kezében, kik más időben s más körülmények közt vagy tetteket előhozni nem tudtak, vagy előhozni akarván, mindjárt kezdetben elsüllyedtek volna. Kölcsey Ferenc 1837 MI OKOZOTT eddigelé minden népforradalmat? Összevonva, bármily alakban egyébiránt, bizony soha nem egyéb, mint az, hogy megnőtt a nép, és ruhájába nem férvén többé, biz kitört abbul és elszakítá azt, mi = forradalom. Melyet ehhez képest csak úgy kerülhetni el, s a nemzetek átalakulási működését ok szerinti reformációk által csak úgy menthetni vérfoltoktul, sőt vérpatakoktul meg, ha előbb tágíttatik a népek ruhája, mielőtt kinőnének abbul. Széchenyi István 1845

FEGYVER S ANYAGI ERŐ forradalom kitörését gátolhatja s kitört forradalmat elnyomhat, de forradalmi törekvést sohasem. Míg pedig e törekvés létezik, addig annak fékezésének kínos és kínzó feladata az álladalmat s közéletet éjjeli lidérckint nyomja, nyugtát zavarván, s vére rendes folytát terhes kórságot okozandóan gátolván. És e fékezés terhes munkája kétes is: idő s események fejlődése kijátszhatja azt, s a sokáig lebilincselt első alkalommal szétszaggatja láncait. Forradalmi törekvést erőszakkal akarni elnyomni annyit tesz, mint tüzet gyúlanyagokkal nyomni el. Ezeknek nagy halmaza elfojtva tarthatja a tüzet, de ez, ha végre kitör, annál nagyobb; s azt emészti s abból veszi táplálékát, mi által el kell vala fojtatnia. Forradalmi törekvés enyésztésére, a pusztító, árkin kitörni kész hullámok szabályozására, mi által az nemcsak ártalmatlanná, hanem termékenyítővé s jóltevővé válhat, van egy hatalmas s – azt hiszem – csalhatlan mód. E mód ezen szóban fekszik: alkotmányos szabadság. Wesselényi Miklós 1843 A NÉPMOZGALOM olyan, mint a földindulás. Senki sem tudja az órát, sem a percet, melyben az kezdődik. Ki tudja, hol fogamzik a földrengés? Hol érlelődik meg? S honnan tör elő? A város büszkén áll magas tornyaival, s az emberek biztosan járnak zajos utcáin. Nem látnak hatalmat, mely ellenök törne, nem gyanítnak vészt, nem rettegnek. Ezalatt a föld alatt moraj hallatszik, a föld megrendül, a házak inganak, a falak összedőlnek. A föld sötét börtönébe zárt erő utat nyit magának. S a megrepedt föld az óriási száj, mellyel beszéli sírhangon ejtett, de annál rettenetesb szavait. Az írás mondja, miszerint eljön az idő, midőn a halottak is feltámadnak... Hogyne kelnének föl a tetszhalottak és azok, kik elevenen sírba temetvék? Vasvári Pál

1848 MINDIG MEGDÖBBENTŐ és méltóságteljes életjelenség az emberek tömegbe verődése. Káplárok és csendlegények nélkül tudja mindenki a kötelességét, lépést tart, kellő időben kiált és fanatikusan hisz az igazában. Nem ok nélkül találták ki a demagógok a régi mondást: a nép szava Isten szava. A nép, amikor talpra áll és testvérként szövetkezik, forró napot, esőt, rendőrbotot tűr, szuronyok hegyét nézi, és életre-halálra hisz a meggyőződésében; csaknem másvilági küldetéssel, a transznak orvosilag érthető állapotában, közönségesen pedig vérré és ideggé váltott fanatizmussal végzi tennivalóját. Jön, ő maga sem tudja, merről, mint a homok, amelyet a nehézkedés törvényei kényszerítenek a helyváltozásra, mint a szél, melynek kiindulóhelyét még nem látta emberi szem, mint a méhraj, amely a természet titokszerűsége folytán hirtelen ellepi a falombot. Sokszor olvastam tömeghipnózisról, a közel és messzi múlt csaknem minden történelmi eseménye ezen alapszik; tudva az elméletet, nemcsak Carlyle forradalmi könyveiből, hanem barátaimtól, a néptribunoktól is, akik az elmúlt esztendőkben háziorvos módjára kezelték a beteg budapesti népet. Mégis mindig csodálkozva állok, midőn a papiroselmélet életre kel, és a lombik apró újságbetűiből, elhangzó szavaiból egyszerre felemeli bozontos fejét a kísérlet eredménye, az utcai tömeg. Krúdy Gyula 1917 HOGY A MOST KÖVETKEZŐ forradalomnak másfélének kell lenni, mint amilyenek a régiek voltak, az nyilvánvaló – hiszen éppen azt kell megcsinálnia, ami azoknak nem sikerült: hogy fölöslegessé tegye a forradalmat, mint ahogy az igazi orvos mégiscsak az, aki fölöslegessé teszi önmagát, kigyógyítván a beteget. Másképpen kell hát csinálni, ó, forradalom – éppen fordítva, mint eddig. Javaslataimat ezek után a következőkben foglalom össze:

1. A duma76 első ülésén hangosan felolvasandó valamelyik klasszikus, mondjuk a francia forradalom története. Mindazok a törvények, amiket akkor hoztak, eltörlendők, és azoknak ellenkezője állítandó fel. 2. Az eddigi forradalmakra jellemző, hogy nagy szónoki produkciókra adtak alkalmat, a parlamentben kivirágzott a rétori tehetség, jelszavak születtek, örök életű mondások. Csak az nem született meg, amiről szó volt: az emberi szabadság. Sőt ellenkezően – a sok képletes beszéd félreértések és félremagyarázások melegágya lett, a jelszavak lejártak, és minden rosszra fordult. Javaslom tehát, hogy 3. Hivatalától megfosztandó és a parlamentből azonnal eltávolítandó az a képviselő vagy államférfi, aki tényleges és valódi dolgokról, állapotokról szólván, szóval olyan tárgyról, ami a nemzet érdekeivel függ össze, képletes kifejezéseket használ, pl. "mindnyájunk keblében ég a vágy". Az államférfi csak konkrét főnevekben és konkrét főnevekre vonatkozó jelzőkben fejezheti ki magát, lehetőleg tőmondatokba foglalva mondanivalóját, s ha csak teheti, számokkal bizonyítva minden állítását. A képletes beszéd kizáróan költőknek engedtetik meg, versek díszítésére, ahol nem származhatik bonyodalom abból, hogy a közönséges ember a képletes kifejezést készpénznek veszi. 4. Halálbüntetéssel sújtandó az a képviselő vagy államférfi, aki tényleges és valódi állapotokról és dolgokról szólván, szóval olyan tárgyról, melynek pozitív következményei lehetnek, a többes szám első személyű alanyi névmást használni merészelni, anélkül, hogy a többes számú névmásban inkluzíve foglaltatott első személyű alanyi névmás ténylegesen vonatkoznék ama cselekvésre, melyet az állításban foglalt ige jelent. Például, ha egy államférfi azt mondja: "mi szívesen vérezünk", anélkül, hogy amikor ezt mondja, tényleg vérezne, vagy "mi inkább minden szenvedést elviselünk", anélkül, hogy tényleg minden szenvedést ott, azon a helyen, el nem viselne. 5. A duma változtassa meg nevét, és mondja ki, hogy a jövőben nem dumálni, hanem cselekedni akar. Karinthy Frigyes
76

* a parlament egykorú orosz elnevezése

1927

EGY IDŐ ÓTA az elmék a társaságnak új organizációjáról kezdenek gondolkozni, egy fertály század alatt több szisztémát láttunk feltűnni s elmúlni, mely, habár módjaiban fellengző s túlságos, végcéljaiban mindig nemes vala. Mit jelent ez? az emberek változékonyságát, szól az egyik, mert csak általa ingereltetünk új kombinációkra; az új szisztémák lehetetlenségét, szól a másik, s igaza lehet; de véleményem szerint leginkább azt, hogy korunk emberszeretőbbé vált, hogy a közjó s minden embernek boldogítása nem az emberbarát kedves álma többé, melybe a szomorú életből néha visszavonul, hanem fenséges célja, mely után egész erejével törekszik; hogy az emberi nemnek új szükségei támadtak, melyek a mostani formákban kielégülést nem találnak: s hogy e formák változni fognak, mert az ember, bármíly gátak állíttassanak elébe, végre szükségeit mindig eléri. Mikor, hány század után? ki tudja ezt! de hogy elérni fogja, hogy késő ivadékainkra jobb napok várnak, teljes meggyőződésem. Az emberi nemet nem tarthatja fel senki haladásában. Bármi dühöngve rohanjon az egyes folyam a tenger dagálya ellen, a lassan emelkedő végre visszanyomja gyenge ellenét, s medrébe el fogja önteni árjait. Tekintsünk vissza a múltba, s ha az igazságot nem látjuk is győzve még, ha tanítóinak nem volt is még más apoteózisa, mint méregpohár és keresztfa, nem látjuk-e mindig az elnyomás alatt is elölhetetlenül tovább terjedni az igazságot? Nem látunk-e minden korban, minden népnél egyeseket, kik, mint az emberi nemnek Isten rendelte tárnoki, keblökben hordozzák a kincset, mely egykor az egészet boldogítani fogja? s ha bizonyos eszmék minden üldözésnek ellenére tovább léteznek, ha az emberi nem által minden institúciónak alapjául fogadtatnak – mert mi nem hazudna legalább morális s emberszerető elveket –, vajon le kell, le lehet-e mondani reményeinkről? Eötvös József 1840

NE FÉLJÜNK, hogy az emberi társadalom valaha puszta, egyalakú abrakoló óllá változnék; az egy akol meglesz, a jászol is meglesz benne minden ember számára. De ne tartsunk attól, hogy ez unalmas, minden költészet nélkül való élet, és hogy az egyes ember hiúságának, nemes dicsvágyának nem lesz meg a maga sarkantyúja; sőt óriásival, annyival nagyobb lesz, amennyivel nagyobb az egész kerek föld egy mostani sajátlagos országnál. Nagyobb lesz a színpad, nagyobb a közönség, tehát nagyobb az erkölcsi jutalom, ergo nagyobb lesz az ösztön, a dicsvágy és annak lázas tevékenysége. Az egyenlőség, a teljes egyformaság persze hogy unalmas lenne. De ne féljünk ettől, mert az ember sohasem lesz egyenlő. Az egyenlőség csak az anyagban lesz meg, az erkölcsi, szellemi világban jobban meglesznek a különbözetek, mint ma és valaha. Csak éhező ember nem lesz a földön, csak abban leszünk egyenlők, hogy lesz mindenkinek, ami legszükségesebb. Minden egyes embernek meglesz a módja, hogy tanuljon és kifejlessze természet adta képességeit. De az erkölcsi, szellemi téren a különbözetek, éspedig jogos, senki által nem ellenzett, sőt örömriadallal üdvözölt különbözetek, a kiváló tehetségek királyságai meglesznek akkor is; és birodalmuk nagyobb, mert általános, az egész világra kiterjedő hírrel, tehát olyan lesz, hogy a jövő e fejedelmei elmondhatják, hogy az ő birodalmuk fölött a nap nem áldoz le sehol. És ha most, mikor az emberiségben rejlő teremtő, alkotó géniusznak csak századrésze fejlődhetik azzá, amivé tehetsége, természeti adománya képesíti – és már van vasutunk, villanytávírdánk stb. – mi lesz akkor, ha majd egyetlen talentom nem marad eltemetve a föld alatt, mint a somkóró, de mind valamennyi kibúvik az őt most eltemető társadalmi kiváltságok, előnyözöttség kérge alól és versenyez az őt megillető elsőség koronájáért? Minő világ lesz ez?! Ki nem óhajtaná ezt megérni? Vajda János 1880 JÖN EGY SZÁZAD, meglehet, melyben a ló s tehervonó marhák

állatgyűjteményekben ritkaságokul fognak mutattatni; a járom és nyereg ritkaságtárban fog állani; mert minderre szükség nem leszen, minden terhes munkát gép pótoland: nemcsak a munkára kárhoztatott rabszolgák, hanem a tehervonó állatok is föl fognak szabadíttatni a járom alól. Jön egy század, meglehet, melyben új intézmények váltandják föl a mieinket, s ami napjainkban áll, le fog romboltatni, vagy önként összerogyik; mert magán viseli a mulandóság bélyegét; az emberi nemmel pedig csak az élhet versenyt, ami örök, ami végtelen. Lehet, hogy a világbéke napjaiban csodálni fogják az emberek a véres fegyvereket, melyekkel hajdan a nemzetek öldösték egymást... Vasvári Pál 1848 MI SOKRA haladt az emberi elme! Naponkint új-új találmányok, felfödözések, javítások. Akaratlanul is kérdezzük magunktól, hol végződik az ember pályája? Kifogy-e a lélek teremtőereje valaha? Megy-e végtelenül, új-új elmeszülöttek jegyezvén utát, vagy véletlenül, forradalmak által, visszavettetik? Az emberiség azon elemi pontra miképp vettethessék vissza, honnét évezredek előtt kiindult, meg nem foghatom; de viszont azt sem képzelhetem, hova s meddig juthat, s mi ábrázat az, mit küzdelmei végén mint utolsót magára öltend? Messze tekintő szem erejekint összekápráznak a lélek gondolatai. Hányszor gondolák, végére jutott e mű, és fölülmúlva látjuk ismét, és ezt újra s mind a többit, mi utána következik. A lehetetlenség határai, mik szűk kört látszának vonni körülünk, koronkint külebb tágulnak (utazó előtt lépésenkint odábbodább nyíló völgy gyanánt), a haladó kornak helyet engedve. Isten nem jegyzé ki embernek a határt, azt ki-ki fejében s keblében hordozza. S így történik, hogy néha a sokaság lankadva áll meg a lehetetlenség ködhatáránál, midőn egy genius születik s fáklyát gyújt s új mezőre vezet, melyen egy egész nemzedék fog munkálkodni. De ennek sötét láthatáránál ismét nincs szél és vég, s míg elébb haladnunk lehet, azon első kérdés is fejtetlen marad: vajon van-e vagy nincs vég és határ? Szemere Bertalan

1840

NEMÜNK KÖTELESSÉGÉT örömmel teljesíti. Munka alá veté az egész földtekét; parancsol, s ez terem növényeket, terem állatokat, napvilágra szolgáltatja fekete gyomrának kincseit; akar, s a világrészek összeolvadnak, a szelek szárnyakká változva viszik át széles tengereken által, s még csak az van hátra, hogy a csillagok felé emelkedve, földgolyónk határára kiérjünk, vagy azt meghaladva a csillagok körpályájának törvényeit odafönn tanuljuk ki. Vajda Péter 1837 NEMDE FÖLDÜNKÖN mindent élőnek és munkásnak látunk? hát nem él, mozog-e minden a legapróbb állatoktól kezdve, melyek a homokszemnél gyakorta milliomonként is alig nagyobbak, egész az elefánt és cetig; és hát ezek más, földünkhöz igen hasonló égitestekben másképp volnának-e? talán biz a Nap a többi bolygókra sikeretlenül árasztaná fényét és hevét, és holdai éjjelenként hiában világlanának? Képzelhetjük-e azt, hogy ott örök halálcsend uralkodjék, és csak a mi ugyanazon mesterkezek által alkotott természetünk legyen oly igéző, és csak itt létezzék élet? Bugát Pál 1837

ISTENEM ÉS LELKIISMERETEM ELŐTT

BATSÁNYI JÁNOS

LEVÉL EGY RÉGI VÁRBÓL

(Részlet) Jer! Menjünk mint emberek és polgárok, az erkölcs Útján, szent kötelességünk bétölteni. Nincsen, Emberiség nélkül nincs érdem; s nincs haza nélkül Emberiség. Haza! szívemnek bálványa! tenéked Szentelem én magamat, s minden lépésem ezentúl A te javadra leszen mindég intézve!... Fogadd el E fogadást, és nézz jó szándékára fiadnak! Mely sok ezernyi nehéz akadállyal küszködik, aki Néked akar szolgálni, tudom. Nem tészem azonban Még le reményemet én; s nem utolsó, nem kicsiny érdem Lesz, végső pontjára jutott szoros állapotunkban Híven erőlködvén, legalább kétségbe nem esni! Megfordul, hiszem azt (mert él a nemzetnek atyja, Él még a magyarok kegyes istene! s látja, miképpen Sínlődünk!), megfordul még valahára szerencsénk, S bár ha keményedik is, nem lessz ily mostoha mindég; Csak bízzunk, s bajaink tűréssel győzve, magunkat Boldog atyáinkhoz méltóknak lenni mutassuk. Ennyi homályok után tisztább új napra derül még A magyar ég, s fiaink meglátják hajdani fényét. Sőt, ha serény és állhatatos hévséggel igyekszünk, S szent ügyünk mellett bátran bajt állva tovább is Emberkedni tudunk, nem hajtván semmi veszélyre, Meglátjuk valahára talán bámulva magunk is Új életre kelő honnunk víg hajnalodását.

Higgyük: előbb vagy utóbb diadalmaskodni fog a köz Értelem és akarat; diadalmaskodni fog egykor A nagy Egész hasznát kereső törvényes igazság, Mellyet minden nyelv, minden szív, minden erő véd, S mellyet az ész, mint bölcs kalauz, vigyázva vezérel.

PÜNKÖSD ELŐESTÉJÉN rettentő gondolatok denevérszárnya csapódik az ember homlokához, fölnézvén a tavaszi égre, amelyről már kezdenek lemosolyogni az aranyló istenszemek. Szabad-e ma fiainak imádsággal zörgetni az irgalom kapuit odafönt a szikrázó magasokban? S laknak-e azokon a kapukon túl, szabad-e még ebben hinnünk? Megérdemli-e az emberiség az istenhitet, kicsiny falusi templomait, amelyekre tüzet dobott, és világvárosi dómjait, amelyekből ágyúfedezéket csinált, megérdemli-e a magasságokat, ahová a lelkét röpíteni szokta azelőtt, a mélységeket, amelyekbe le tudott szállni, a sírokat, amelyeken a kereszt őrködik, nemcsak az élettől való megfeszítés, hanem a halhatatlanságra való feltámadás szimbólumául is; megérdemli-e az eget, amely napsugárral köszönti az esőt, amely áldásul permetezik, a vihart, amely tisztít, és a szivárványt, amelyen angyalok járnak? Megérdemli-e még az ember az élet külső és belső szépségeit, amelyeket megteremtve kapott vagy maga teremtett, s megérdemli-e még a teremtés koronája címét, amelyet már évezredekkel ezelőtt kitalált magának? Vagy méltóbbak arra az erdők és sivatagok falkái, amelyek üvöltözve hajszolják a zsákmányt a csillagok alatt, de a maguk fajtáját nem marcangolják szét, s erdőégéskor, özönvízben az ellenségeikkel is összebékélve együtt keresik a menekülés szigetét? Érdemel-e jobbat az emberiség, mint hogy hitéből, reményeiből, ideáljaiból kifosztva, még az illúziók rongyait is elhajigálva magától, kilökessék a világtalan, fekete űrbe, s ott kóvályogjon addig, míg végképp föl nem falják egymást Isten népei? Szentlélekváró szombat estelén, a harangszós alkonyatban szabad-e még imádkozni? Szabad. A népeknek, amelyek nem keresték egymás megrontását,

amelyek megszámlálhatatlan stációjú kálvárián állták a gonoszság, az érdek, az üzlet zuhatagos támadását, amelyek a vérző Jézus megadásával engedtek sebeket nyitni, vért ömletni tiszta és ártatlan testükből: nekik szabad. Akik parancsoltak nekik, akik elszabadították láncairól a poklot, akik felelősek friss, eleven életek millióinak összeomlásáért, éhségért, nyomorúságért, a háború minden hóhérinasáért, amely rátérdepelt a világ mellére: azoknak istenkísértés arcukat az ég felé emelni, hogy lássák a szentlélek szárnya villanását. De a megcsaltak és kifosztottak gyámoltalan millióinak joguk van Isten kezébe fogódzni, akinek fiáéhoz hasonló az ő sorsuk. Akik vértől megrészegedve ültek le az ítélőasztalhoz, mint az indiai tündérmesék sírokból lakomázó, tigriskörmű démonai, s akik koponyából itták meg az áldomást arra az egyetemes emberi nyomorra, amely a föld egyik pólusától a másikig ér, azok ne gyalázzák meg tekintetükkel azt az Istent, akinek neve Világító Szeretet. De akik be vannak rekesztve a szenvedések sötét tárnáiba, akiknek kezében már kilobbant az utolsó reménykedések kis bányamécsese is, azok figyeljenek az Írásra: – Mikoron pedig betelék a pünkösdnek napja, mindnyájan egy akarattal, ugyanazon a helyen egybegyűlve valának... És lőn hirtelen az égből, mint egy sebesen rohanó szélnek zúgása, és betölté az egész házat, ahol ülnek vala... És jelenének nekik elosztott nyelvek, mint a tűz, mely leszálla mindenikre közülük... És betelének mindnyájan Szentlélekkel, és kezdének szólani különböző nyelveken, amint a Szentlélek ád vala nekik szólani... ...Szentlélek Isten, Világosító Lélek, akinek első földreszálltát e fölséges erejű képben festi meg az Evangélium, s aki a keresztény művészet kezdete óta mereven és hallgatagon terjeszted ki szárnyaidat a gyertyák füstjétől barnult oltárképen, Te Világító Szeretet, tudod-e, hogy az emberek világában ma sűrűbb a sötétség, mint valaha volt? Tudod-e, hogy sokan találtatnak még, akiknek nem volt elég a rémségeknek és iszonyatoknak azon torlata, amelynek emberi neve: háború? Tudod-e, hogy még sokan vannak a háborodottak, akiknek nem volt elég nagy a játszma s elég kifizető az üzlet, s akikben nem dermed meg a lélek arra a gondolatra: jaj, ha a halottak megszólalnának, mindenféle színű, vérű emberek elrothadt milliói a világ minden nyelvén! Anyák, özvegyek, árvák,

bénák, betegek, kifosztottak, tönkrementek, lelki életükben feldúltak, háborútól épen hagyottak és békébe belerokkantak, ha egyszerre törhetnék be jajszavukkal az ég ablakát, jaj, mi lenne akkor! Ha vádlottul állíthatnák az Örökkévaló színe elé a gyűlöletet, amely felgyújtotta a világot és az ostobaságot, amely másfél évtized óta mindig ébren tudja tartani és friss lobogásra szítani a világmáglyát, hogy hamvába ne haljon! Világosító Szeretet, aki a csillagok fölött lebegsz, a templomok oltárképein kívül élsz-e Te valahol idelent igaz valóságban? Ha tüzes nyelv vagy, miért nem égetsz, ha fehér galamb vagy, miért engeded, hogy a végzet fekete hollója károgjon lassú halált az emberi élet minden szépsége, jósága és tisztasága felett? Aki tizenkét galileai halász szemét felnyitottad, hogy a világtörténelem legnagyszerűbb hivatását elvégezzék, miért nem nyitod fel még most se a világ kis és nagy hatalmasaiét, a vérben, vasban, aranyban és papírban dolgozókét, az erőszakkal erősekét? Miért nem láttatod már be velük, hogy egyik nép, egyik faj se elég erős, sőt valamennyi együtt se elég erős arra, hogy az élet asztalától elkergetve megfojtsa, kiirtsa a másikat? Miért nem érteted meg velük még most se, hogy egyszer mégiscsak meg kell férni egymás mellett, be kell rendezkednie minden államnak, minden népnek, minden embernek arra, hogy más állam, más nép, más ember is van a világon, s hogy jobb velük együtt dolgozni és versenyezni a munka és művelődés szántófölddé tört sivatagjain, mint egymást taszigálva atomizálódni és velük együtt visszazuhanni a cölöpházak és barlangok makkevő ősemberének? Miért volna ezt lehetetlen már ma belátni, s nem egy év, tíz év vagy ötven év múlva, amikor úgyis be kell látni? Miért? – adja fel a pünkösdi harangok zúgásakor az emberek ezer milliója a nagy kérdést, amelyre nincs Felelet. Vagy talán kérdés sincs? Mikor zengő szelek röpítik fel a kék magasba Nagy Gergely pápa himnuszát, a Veni creator spiritust 77, száll-e velük a lelkek forró vágya is? Mikor a pünkösd piros ruhájú miséjének introitusa 78 azt hirdeti, hogy "az Úr lelke betölti a föld kerekségét, és aki
77 78

* Jöjj el, Szentlélek! * kezdőszava

mindeneket összetart, annál van a szó értelme", felfogják-e a szó értelmét a lelkek, és megnyílnak-e Parakletosznak, ahogy a negyedik Evangélium nevezi a mindeneket betöltőt? Ó isteni madár, Világító Szeretet, akit öröktől valónak tanít a hit, a mi földön járó fogalmaink szerint Te vagy a legfiatalabb az egy Isten három személye között, s nyilván azért vagy még mindig idegen az embereknek. A legrégibb az Atya, az erő istene, a létrehozó, a mindenség nagy autokratája, aki törvényeket adott és ítéletet tart. A Fiú a szív istene: mikor ő az emberi lélekben megfogant, az már tudta, hogy az ítélettevő mellett kell lenni megbocsátónak; a szív Istene ő, s övé a gyermekek fehéren született s az aggok megfehéredett szívének az egeket kereső reménye. Ám a Szentlélek Uristennek, az értelem istenének, a Világító Szeretetnek még eddig kicsi szerep jutott az emberiség történetében. A fehér galamb az idők kezdete óta áll mereven a királyi derűvel mosolygó Atya s a bánatos mosolyú Fiú közt, s csak ritkán lebbenő szárnnyal nézi világok születését és elomlását, hallgatja a szférák zenéjét, az éter zsongását, az emberek halálhörgését – de közéjük le nem száll. Az ő országa még csak ezután lészen eljövendő. Móra Ferenc 1932 TERMÉSZET URA, jóságos Isten, hallgasd meg kérésemet. Nem aranyozott oltár előtt térdepelek, sőt csak kis keskeny falak közt fennállva sóhajtok hozzád, de azért meghallgatsz engem, ugye. Adj egyetértést polgártársaimnak, kivált az íróknak; olvaszd eggyé szíveiket, önts szeretetet és bátorságot lelkeikbe, hogy kölcsönös bizodalommal viseltetvén egymás iránt, sükeresen mozdíthassák elő nemzetünk javát. Irtsd ki szíveikből a visszavonás és meghasonlás magvait. Világosítsd fel őket, hogy előbb a szükségest, aztán a hasznost, végre a kellemest eszközöljék embertársuk javára. Esmértesd meg velök, hogy mind egyes nemzetek, mind az egész embernem csak okos nevelés által juthat óhajtott céljához. Ne engedd, hogy az írói gőgtül elragadtassanak, és hiú semmiség után vágyakodva rendeltetésükről megfeledkezzenek. Nyújts szent malasztot s kegyelmet nekik, hogy a parányi kis emberkéknek, kik hozzájok föl nem emelkedhetnek, hibáikat megbocsáthassák s

kicsinységöket békével tűrhessék; mert nem lehet mindenki tudományos; más hasznos és munkás polgároknak is kelletvén lenniök. Adj erőt és bátorságot minden polgárnak, hogy magán jogtalanságot elkövettetni ne engedjen. Irtsd ki az előítéleteket és hitvány tudákosságot, s helyettök hintsd el a felvilágosodás és morál magvait. Taníts meg mindenkit kötelességére, s ösztönözz annak teljesítésére, mert anélkül boldog senki sem lehet. Gyújts bennök szeretetet, hadd lobogjon az szíveikben, a sok haszontalan, sőt gyakran ártalmas parancsok helyett. Áldd meg gyermekeiket jogassággal, hogy egymást ne hátráltassák munkálkodásukban. Ne szíveld, hogy a lomha és röst az iparkodónak verejték közt szerzett keresményét dobzódva költhesse. Ne engedd, hogy teremtményid szemeiből fájdalmi könnyek csurogjanak, hanem csak örömkönnyeket folyass azokbul. Engedd, hogy amit az alattvalók elnökükrül, mindegyiknek befolyásával választatott elnökrül mondanak, igazak legyenek. Sőt, mivel csak te magad vagy úr, az egész természetnek s mindennek ura, munkáld, hogy az emberek egyenlő rokonok és barátok legyenek. Szeretet uralkodjék a trónuson, szeretet viselje a koronát, szeretetnek járma alá hajoljon minden élő teremtményed, szeretet legyen a Corpus jurisok79 helyett egyenlően kötelező törvényünk. Nyisd meg az emberek hályogos szemeit, hogy lássanak, mert a vakság minden nyavala és gonosz közt legnagyobb rossz. Tudod, édes istenem, hogy jogon alapulhat csak az emberek boldogsága, azért esedezem, súgd meg minden nevelőnek, szülőnek s tanítónak, hogy ezt magyarázzák a kisdedeknek; de minthogy a tanítóknak maguknak sincs még erről józan fogalmuk, világosítsd meg előbb ezeknek elméjét. Tudod azt is, hogy a csupa fogas cselekedet még csak első lépcsőjét teszi az emberi tökélynek, melynél fogva embertársukat meg nem sértik; kérlek, istenem, tedd őket erényesekké, hogy ne csak rosszul ne bánjanak hasonfelükkel, sőt jót tegyenek egymással; ó kérlek, édes istenem, tedd meg ezt, hogy a jogot és erényt gyakorló emberek a tökélynek tetőjére emelkedve, eme legfenségesebb címet megérdemeljék: morállal vagynak fölékesítve. Ámen. Táncsics Mihály
79

* törvénykönyvek

1835 MIT KÍVÁNJON éntőlem az én hazámnak és atyámfiainak szerelme, sőt az Isten, az ki engem ez állapatra emelt, szüntelen elmémben forgatom. Tartozom Istennek hálaadással, hazámnak pedig és azoknak, kiket Isten is kezembe bízott, oltalommal, gondviseléssel. Mi lehetne penig Isten előtt idvössígesb avagy ez világ szerént híresb-nevesb, mint az, ki hazáját veszendő állapatjából felemelhetné, avagy csak megsegíthetné? Énnekem, az Isten jól látja szívemet, minden munka fáradság, sőt az halál is édesnek látszanék, hogy én az én hazámnak ilyen utolsó szüksígében segíthetnék. [...] Bizony halálommal is kész volnék megpecsétlenem az én hazámhoz való szerelmemet. Báthory István 1578 AZ NEMES MAGYARORSZÁG, nekem szerelmes nemzetem (kiért örömest meghalok) megbántatott sokképen koronás királytól és az papi rendtől, melyeknek előszámlálásával én az időt mostan nem tölthetem sok gondjaim miatt. [...] Látván ilyen igyefogyott állapatját azért nemzetünknek, megbizonyosodván felőle, hogy akiktől ótalmazni kívántatnék az ország, azoktól háborgattatik, sok rekvizíciójukra80 nem nézhettem összvetött kézzel-lábbal következhetendő veszedelmet, melyből nekem is mindjárt azután hasonló sorsom lehetett volna; hanem istenemhez való zelusomból81, nemzetemhez való szeretetemből én is felköltem, és amiben tudok nekik szolgálni, abban munkálkodom éjjel és nappal, nem szánom fáradságomat, nem szánom költségemet, nem szánom végtére halálomat érettek elfogyatni, mint igaz magyar. Bethlen Gábor 1619 MI HASZNA, ha távolról csak henyélve nézem a kedves
80 81

* kérelmükre * buzgalmamból

hazámnak siránkozásra méltó állapotját? Orvos és orvosság kell a nyavalyásnak. – Ha egyszersmind öt vagy hat háznak födelén kicsap a tűz, futkosnak az emberek, a lángon általsietvén azon vannak, hogy valamit avagy valakit a veszedelemből kimentsenek; némelyek a házfödelekre felerőlködnek s vizet öntenek a tűzre, egymást kihordanak az égő házból, az étel, ital, álom akkor senkinek sem jut eszébe. – Ennek a látatnak képe nappal-éjjel mintegy szemeim előtt forgott, és elannyira furdalta bús szívemet, hogy azért gyakran nem is alhatván, a tanulásra sem lévén kedvem, egyedül e nyugtalanító gonddal vesződtem: Vajon miképpen lehetne segíteni a kedves hazámon? Apáczai Csere János 1655 SZOBÁMBA ZÁRKÓZVA gondolkozom a hazáról, melynek nevében jöttem munkálni, és minden bizonnyal – küzdeni. Íme ez a haza, mely gyermekségem álmaiba, mely ifjú és férfikorom érzelmeibe lángvonásokkal szövé szent képét! ez a haza, melynek dicsőségeért meghalni oly régi s oly szép gondolata vala lelkemnek; s melynek háromszáz évű sebeit szívem alatt ezerszer érzém megújulni! Ez a haza, mely Plutarch hőseit olvastomban egyetlenegy ideála volt az ifjúnak; melynek nevével öszveolvadt kebelemben minden, amit hit és remény, hűség és szerelem – minden, amit az emberiség legforróbb és tisztább érzelmei nyújthatnak. És e hazáért szenvedett Hunyadi hálátlanságot és üldözést; e hazáért rohant Szondi a halálba; e hazáért patakzott a Zrínyiek vére; e hazáért választott sok nemes önként számkivetést, szerelemből fosztván meg magát attól, amihez élte minden boldogságát kötötte. S te mit fogsz érette tenni? Mit fogsz tenni most, midőn álmok helyett való pálya nyílik előtted? Lesz-e erőd létrehozni az ideákat, mik húsz év óta boronganak kebledben? Lesz-e bátorságod szembeszállani minden akadállyal, mik az új, isméretlen pályázó útát ezer felől elzárják? Fogsz-e tűrni rettentést, ki barátság és szeretet karjából léptél ki? Fogsz-e tűrni jéghidegséget, kit forró kebel ápolt mindeddig? Fogsz-e tűrni hálátlanságot és félreértést, kiért a szenvedés óráiban meleg könnyek hullottak, s kinek szeszélyeit is

kedvező pillantások szelíden fogadták? De fogsz-e ostromot is állani a kísértések közt? Fogsz-e híven maradni, ha tántorodásodra bér tétetik? Fogsz-e szél és hab ellen küzdeni, ha minden elhágy; ha bűnnek mondatik, amit angyalod kebled mélyén sugall; ha minden való és jó, minden szép és nagy legyőzetve süllyedez? Oh, jól érzem én, mit és mennyit kellene tennem; te pedig ott fenn, vagy itt benn, ki mindeddig tisztán megőrzéd e kebelt, adj segédet mindvégiglen! Kölcsey Ferenc 1832 SZOBÁMBAN MARADTAM egész nap, számot vetni magammal. Mind elésorolám politikai bűneimet. Megfeszítettem emlékezetemet, hogy öt esztendei politikai tetteim, írásaim s beszédim még egyszer megvizsgálhassam. Azokot elébb egyenként a törvény szoros értelme szerinti bírálat alá vetettem, ítéltem, mintha idegent ítélnék – s magamot hazánknak akármely igazságoson magyarázott törvénye előtt tökéletesen tisztának találtam. Azután egy határtalan önkény széke előtt képzeltem magamot, s érzém, mennyi oldalról vagyok megtámadható, mint magános szegény ember, mint hivatalbeli s mint író. De a megítéltetésig tenger aggódtatáson láttam magamot keresztül hurcoltatni. Lépteim után láthatatlanul leselkedtek egy fekete csoport zsoldosai. Minden nyomon éreztem jelenlétöket, barátim s jó ismerősim közt, minden társaságban s magános elmélkedésim alatt, sőt íróasztalomnál is hátam megül belékacsintgatni papirosaimba. A legközönségesebb kifejezésimnek ezer rejtett magyarázatját adták. Lassanként kezdettek dolgaim elakadni, láthatlan erő dolgozott terveim ellen, elhidegült s gyanakodó arc állott mindenütt előttem. Elnémultam a társaságban, mert mindenikben ellenségem lappanghat. Olykor szolgai félelem verte le lelkemet, s olykor dühös kifakadásra lobbantam – de nem volt ki ellen. Kívántam megvívni ellenségeimmel, de az nem állott elé seholt. Kívántam nyílt szívvel s ártatlanságom egész érzetében menteni magamot a vádak ellen, de a vádló nem volt seholt, a vádat senki nem közölte velem. Rágalom harapdosta mindenütt nevemet, költött bűnök büntetése ijesztgetett, és senki nem tudta származásuk

kútfejét. Végre egészen megnémultam, gyűlöltem az embert, s e hazában, melyért annyit égek, annyit szenvedek, boldogságomra minden kinézés el volt vágva – s így éltem a bizonytalanságnak legkínosabb életét. Végre a zsarnok palotájába idéztettem, titkos parancs által, titkos ajtón vezettetve bé. Egy fekete könyvre hivatkoztak ellenem, de a vádat fel nem olvasta, s vádló senki nem volt. Oltalmazásnak nem adatott hely; a büntetés kimondatott, s nem volt kihez apellálni. Hiában hordtam fel ártatlanságom, hiába kértem a törvény és igazság kiszolgáltatását, arra senki nem figyelmezett. Megfosztva álltam mindentől ez életben, meggyalázva, elzárva a szabadságtól, s a zsarnok által kigondolt minden lelki és testi kínoknak alája vettetve. És láttam végre magam előtt a büntetéseknek legrettenetesebbikét is, hogy hazámból bujdosnom kellett! De mit vétettem tehát? Vétkem-e, hogy sok esztendei elmélkedésim, itthon és más nemzeteknél tett tapasztalatim után, a józan észen s a természet törvényein alapuló constitucionális82 kormányt óhajtottam, hol a király is csak első tisztviselő s nem népe zsarnoka legyen; hol a törvény minden lakost egyformán védjen s hibájában egyformán büntessen; hol csak a törvény uralkodjék kérlelhetlen keménységgel, s nem senkinek önkénye? Vétkem-e, hogy fájt nemzetemnek hátramaradta, demoralizáltsága, nyomatása s elmecsevészettsége?83 Igenis, gyermekkorom óta örökös vágyam, törekedésem, álmom, minden érzetem s gondolatom csak az volt, hogy e nemzet felemelkedjék. Utáltam minden privilégiumot, monopóliumot és megkülönböztetést. Utáltam az arisztokrácia cudar gőgjét, s ahol lehetett, nevetségessé tettem. Gyűlöltem a bürokrácia pedántságát, a tisztviselők kevély zsarnokságát, s azt felfedeztem s ellene szitkozódtam. Tettel, szóval s írásimban terjesztettem minden demokráciai elvet. Elszórtam a külföldről hozott minden szabad intézetek magvait. Vérzett szívem hazámbeli embertársaim egy részének rabszolgai nyomatásán, melletök harcoltam a feudalizmus ellen; s az egész nemzetet kivétel nélkül egyforma szabadnak óhajtottam, Hazám nyelvéért éltem, haltam, s
82 83

* alkotmányos * elsatnyulása (a szerző a csenevész szó erdélyi alakváltozatát használja)

azt, mások nyelve elnyomásával, hazámban uralkodóvá emelni, egyetlenné tenni igyekeztem, s minden lakost szabad magyarrá lenni óhajtottam. Gyűlöltem a hideg kozmopolitizmust, mely a nemzetiségnek legnagyobb mételye. A túlságig megvetettem azokat s bosszúson gyűlöltem, kik nemzetem eléhaladtát, mívelődését és nyelvét akadályoztatták, vagy az iránt hidegek voltak. Háládatlan cudaroknak tartottam, kiknek nem a nemzeti nyelv volt szivök és társalkodások nyelve. Kacagtam az uralkodás kegye és fénye után alacsonul mászókat. Az emberiség legundokabb fajzatának tartottam a vallásos bigottokot, bármely felekezetből is legyenek, s csúfság s megvetés tárgyává kívántam tenni. Gyűlöltem a papságnak azon faját minden vallásban, mely a polgári élettől különvált státust akar formálni; a józan filozófiát, az elmének szabad reptét s a polgári szabadságot örökösön tipró ezen hidrát egész erőmből kivánám letapodni. És istenemet nem imádtam vakon, s nem azoknak írásuk és tanítmányok szerint, kik éppen oly tehetetlenek, mint én. Istenemtől nem rettegtem, neki nem hízelkedtem, előtte nem mászkáltam, gyermekkorom óta formába öntött imádsággal soha nem folyamodtam hozzája, hanem jóllétem vagy bánatom közt, templomban vagy mezőn, midőn csupa önkéntes sugallás által jött, felsóhajtottam, lelkemet egészen kitártam előtte s folyamodtam hozzája, mint legmeghittebb barátomhoz. És ezek az én politikai vétkeim summáson. És bármely ki nem tetsző pályán, bármely szűk körben, homályban és szegénységben éljek is, valamely eset által magamra vonhatom a rágalom s önkény figyelmét, s bé leszek sodorva a megbélyegzettek közé. De mit tehet velem akármely önkény is, hogy e vétkeimből kigyógyítson? Megfoszthat hivatalomtól? melynek feláldoztam egészségem, vagyonom s ifjúságom munkás korát. Megfoszthat mindenemtől? S koldusnak taszíthat ki a világra? De nem foszthat meg lelkem erejétől s szegénységem büszkeségétől; izzadva kerestem eddig is kenyeremet, ismerem a sanyarúság s szükség szigorú sorsát is, s míg egészségem tart, akárhol kivívom élelmemet. Tőszurdalásokkal kínozhat? Elveheti szabadságom s életemet is? De nem veheti el lelkem ismerete nyugalmát s azon tiszta és szívemet büszkén emelő öntudatomot, hogy csak a jót és igazat, csak a közjót és hazám

boldogságát óhajtottam. Én tisztán állok istenem és lelkiismeretem előtt. Bölöni Farkas Sándor 1835 MINDAZ MIT BÖRTÖNTŐL kínpadig s vesztőhelyig a legszívtelenebb képzelet részegsége csak ki tudott gondolni, ember embertársát vértől miképp izzaszthassa, mindaz testi szabadságát, testi jólétét, csak testi szerencséjét rombolhatja az embernek; lelke ily veszélyektől ment. S habár a hosszú fogság nyomorúságitól s a kínzók ügyességétől ellankad is végre a gyarló test, s mindennapi lealacsonyítások közt végképp elveszti is minden rugósságát, s panaszra tébolyodik, s tán mint nyárfalevél remeg, mi erőst vagy gyengébb idegektől függ: ha végkínjára hurcolják, újra szabadságát s függetlenségét visszanyeri a lelke, s legyalázva, fertőztetve azért még koránt sincs; mert a lélek soha nem rabja földi hatalomnak, jóllehet hosszú kínok közt el is gyengülhet, míg szabad öntudatú akarattal maga nem adja meg magát, minthogy puszta erő semminek a világon erkölcsi szüzességét nem szakíthatja ketté. Széchenyi István 1835 KÖLCSEI AKTUÁLIS! Óvó, intő és talán mentő példakép. Nehéz magyarsága, a férfi felelősség-magyarsága nem találkozhat a bűn- és felelősségtudatot kikapcsoló mai konjunktúramagyarsággal. A csak görögtűzzel ünnepelni tudó magyarság, az idegen utasításra és fertőzésre fegyvertárssá kivirult va banque84magyarság sem statisztálhat Kölcseynek, a csak aggódni tudó csupafelelősség-magyarságnak. A bérbeadott nacionalizmus mesterséges derűlátásával szemben ott áll az emberiségnek felelős nemzeti borúlátás. Ezt csak férfi igenelheti és mulaszthatja. Ma, amikor a magyarságot a német barbarizmus szekerébe akarják fogni, a nemzetet – Széchenyi módján – "az emberiség számára kell megmenteni". És ebben az egyenlőtlen – nehezített és könnyített – harcban Kölcsey a példaképük. Kölcsey: a bátorság!
84

* mindent egy lapra téve

Fábry Zoltán 1938

ÍRÓ VAGYOK, a szellem embere. A cselekvés rabszolgái evickéljenek kis kényszereik között, segítsenek magukon s pártjaikon, ahogy tudnak. Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit, a szellem és szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei. Babits Mihály 1938

[AZ ÍRÓ] NEM LEHET állatkerti oroszlán, ki a Városligetben ásít a korlát mögött, s este hat órakor hozzák neki a lóhúst. Nem hozzák; ha meg akar élni, élnie kell a körmével s a fogával. Ha magáért akar valamit tenni az író, nem elég halk ujjal lantot pengetnie, hanem ököllel kell szétütnie a kivitel-bevitelben, mely magát az irodalom helyébe tolja, s az írók közt, kik az irodalom elől elbújnak. Népének pedig, kis népnél, mindenese az író, ki nem válogathat, mint a Trézsi a réziccébe, hogy melyik illik a kezébe. Úgy áll, mint állt volt elejével a magyar színész: egy személyben kell lennie Zrínyinek. s Tiborcnak, mennydörgésnek s színlaposztónak. [...] ...nem rajtam állt, ha elefántcsonttoronyra rendelt életemet lövészárokban történt eltöltenem. Nekem ez lehetett személyes sorsom, de ma már általában: a magyar írónak ez a sorsa. Nemcsak hogy lövészárokban a helye, de nincs is hely számára másutt, mint a lövészárokban. A fiatalok már így születnek, nem is tudnák másképp elgondolni, és mint egy legfrissebbtől, a szegedi Radnóti Miklóstól a szót veszem, az ő huszonkét szemtelen évükkel kinézik az öregeket, ha azok a maguk személyére nézve különbékét akarnak kötni. Nincs különbéke, nincs fegyverszünet, még munkaszünet sincs. Kinek-kinek ki van jelölve a vártája s ki van adva a dolga, s amennyire mindegyiknek a maga tisztjét a maga lelke szerint kell ellátnia, mégis ahhoz képest, ahogy ő felel meg az övének, tudja csak a többi is végezni a magáét. Az író így nemcsak a többi embernek felelős, hanem a többi írónak is, és nem szabad, hogy bár

egynek elfáradtával vagy megingásával a vonal, hová tétetett, a felgöngyölhetés pontjává vékonyodjék. Ignotus 1933 NEM ÉRZI felséges voltát annak a polcnak, melyre méltó az igaz literátor, aki elég szemtelen két ország hallatára csapodárkodni. Igaz és egyenes légyen, aki felveszi pennáját. Minden mellékes tekintetek elolvadnak annak mellében, akiben feltámad az érdemes és valóságos szerzőnek melege. Aki ezt a kenetet nem érzi magában, ne nyúljon mosdatlan kézzel ehhez a szent hivatalhoz. Merész légyen – víjon meg bátran a tudatlansággal és az erőszakkal; hagyja az örökkévaló "úgy van! igenis!" mondást a tányérnyaló sycophantáknak85. Sisegjenek bár a kígyók, és köpködjék fekete mérgeiket, huhogjanak a setétség madarai, károgjanak a varjak, és körülötte ordítsanak a hold felé az éjfeli ebek: ő szóljon igazat, vagy – hallgasson. Kármán József 1794 MÁSOK ÉRTELMÉNEK hízelkedjem-é a bennem élő igazságot fedezve? Csekélyebben írjak, mint gondolkozni tudok? Hadd legyek írásban inkább igazság, mint nyomtatásban hazugság. A világi szerencsének keresése, rang és tekintet megaggott életemben már koporsóm körül tántorogva el nem fojtják nyelvemen azon örök igazságot, melyet az egeknek Istene ujjaival szívembe bényomott. Napjaimnak kevés óráit, melyekkel még élhetek, a természet igazságának áldozom fel. Az emberi ítéletet sem rettegem... Síromnak halmain kárhoztatásodnak komor mennykövei hidegen alusznak el holt tetemeim felett. Bessenyei György 1801-1804

85

* hízelgőknek

VÉREMET IS kész volnék mindenkor ontani hazámért és nemzetemért, oly buzgó szeretettel viseltetem iránta, de megvallom, vak tisztelője nem vagyok nemzetem hibáinak. Aki oly buzgón szereti nemzetét, s úgy dicséri, mint én, az nem gyűlölségből mutatja meg a hibákat; aki oly bátran szól a hibákról, mint én, az nem hízelkedésből említi s dicséri nemzetében a jót. Magda Pál 1819 REPUBLIKÁNUS VAGYOK lelkestül-testestül, az voltam, mióta eszmélek, az leszek végső leheletemig. Ezen tántoríthatatlanságom, mely soha egy pillanatig sem rendült meg, ez adta ifjú kezembe a koldusbotot, mit évekig hordoztam, s ez adja most férfikezembe az önbecsülés pálmáját. Azon időben, mikor a lelkeket vették és jó drágán fizették, mikor egy alázatos görnyedés megalapított jövendő volt, én messze kerültem a vásárt, és senki előtt még csak fejemet sem billentettem meg, hanem álltam egyenes fővel, s fáztam és éheztem. Lehetnek ékesebb, nagyobbszerű lantok és tollak, mint az enyém, de szeplőtlenebbek nincsenek, mert soha lantomnak egy hangját, tollamnak egy vonását sem adtam bérbe senkinek; énekeltem és írtam azt, amire lelkem istene ösztönzött, lelkem istene pedig a szabadság. Petőfi Sándor 1848 CSAK OLY NEMZET lehet naggyá, dicsővé, melynek fiai vetélkedve sóvárganak a honfiérdem után, de hogy ez az érdem még nagyobb legyen, még – ha szükséges – az erkölcsi jutalomról is képesek lemondani; kiknek hazaszeretete annyira szűzies, hogy mintegy megfertőztetve érezik azt az anyagi jutalom által, s akik megelégszenek a reménnyel, hogy idővel, talán sírjokon zöldül ki a hála borostyána; sőt vannak körülmények, melyek közt a haza üdve, megmentése azt az áldozatot kívánja, hogy legnagyobb fia vegye magára az élő nemzedék átkát, s csak a késő utókortól reméljen

igazságszolgáltatást, s találkozni kell ilyennek is oly nemzetben, melynek ambíciója nemcsak mások mellett, de valamennyi fölött tündökölni a valódi, erkölcsi és szellemi nagyság dicsfényében. Vajda János 1862 SZÉP FELADATA az életrajzírónak: figyelemmel kísérni az embert, amint ez parányi erejét megfeszíti, s elszántan dacol a mostoha sors és kedvezetlen körülmények ellen. Az ily küzdelmek leírása is felette érdekes, ha a történetíró tartózkodás nélkül mer ítélni az események s körülmények fölött, ha illő alakban tudja feltüntetni az erényért küzdő bajnok tusáit, s méltányosan írja le szent, de sikertelen fáradalmait. Az ily modorban írt életrajzok igen nagy hatással bírnak az emberi jellem fejlesztésére. Gyarló ember lép föl, súlyos körülmények közt; de határozott elvekkel bír, s ezekért küzdeni fő kötelességének tartja. Az ily egyének példája varázshatást gyakorol minden romlatlan keblű utódra. Az elveket, melyekért egy ember küzdött, ezeren teszik magokéivá, s a szilárdság, mellyel az szerepét játszotta, ezrek keblében gyökeret ver, s erős férfias jellemet fog teremteni; férfias jellemet, melyre főleg hazánkban oly nagy szükség van. A honárulók, polgárbűnösök életrajzai pedig elriasztó példákul álljanak az utókor szemei előtt, s ha valakit az aljas önérdek polgárbűnökre akar vetemíteni, ne gondolja, hogy bűntervei titokban maradnak, ne vélje, hogy hongyilkoló tényei rejtekfátyolba lesznek burkolva; az utókor örökös szégyenpadra állítandja őket, mint mi a múlt századok gonosztevőit, hogy mindenki ismerjen reájok, s átkozza meg a sírt is, melybe őket a gyilkos öntudat mardosásai, vagy az ellenök lázadt igazság bosszúfegyvere temeté. Vasvári Pál 1848

SIDNEY ALGERNON86 a vérpadon múlt ki; Washington az övéinek karjai közt végzé életét. Egyik, mint a másik, a maga népe történeteiben halhatatlan. Melyik vala a kettő közt a szerencsésb? mondod: az utolsó. De miért? bizonyosan nem azért, mert néhány évvel többet élt; s talán nem is azért, mert halálos ítéletet nem a bíró, hanem az öregség mondott reája. Célra jutott! úgy van: de kezdetben tudhatta-e, hogy célra jutni fog? Nem, s éppen úgy nem, mint ama másik. Dicsőségének elég lett volna, ha elsüllyedése a későbbi embernyom boldogságát húzta volna maga után. A kereszténység apostolai vérökkel alapíták meg a még akkor csak leendő roppant alkotmányt. Mi lenne az emberiségből, ha csak az küzdene, ki a végrehajtás bizonyosságát előre láthatná? Kölcsey Ferenc 1837 MINDEN, MIT az igazság megkíván, végre történni fog: de siettethetjük a pillanatot, melyben a jó történik. Ha egy nagy gondolatot, mely nemünket emeli, csak egy órával hirdettünk is elébb, ha egy rossz törvénynek eltörlését csak egy órával siettettük, életünknek legszebb feladása elérve van; nem mondhatjuk, hogy nem vala nagy jutalma életünknek. Az idő int, s nekünk nem szabad hátramaradni. Nem kiváltságok, hanem szabadság kell századunkban, s ez nem létezhetik, ha nem köztulajdonunk, s ha a szolgaság – mely gazként könnyebben terjed, mint gondolnók – ki nem irtatik véggyökereiben. Eötvös József 1890 NEM ÖRÖKRE Veszett el ügye, de sorsa szomorú azon nemzetnek, mely mellett csak egyedül jussa áll, ellene pedig visszavonás, elnyomás, önkény s az azt magok hasznára fordító poroszlók vad serge titkos és nyilván fegyvereket használ. A nemzetre nézve jussainak véd-frigye örökös, s a jó ügyet, lelket emelve s jobb jövendővel bíztatva, híven őrzi; azonban hatalma
* Angol politikus (1622-1683); összeesküvés vádjával halálra ítélték és lefejezték; később rehabilitálták.
86

inkább a jövendőre terjed, és akkor rácsapások közt nő s öregbedik, de a jelenben erőhatalom által mi gyakran letipratik, s akkor az üldözött mennyei honába költözik, csak visszasugározva él a jobbak érzetében. Olykor sok évekig csak sóhajtásokat áldoznak, könnyeket szentelnek néki erőtlen hívei; néha már csak mint szívreható regéje a régi kornak marad fenn emlékezete; de azért valameddig a nemzet nyelvét, sajátságát fenntartja, kiterjed jussainak védereje reá; előbb-utóbb, még századok múlva is visszatér közibe égi hajlékiból az elüldözött, mihelyt a körülmények kedvezőbbekké válnak, s a nemzet erkölcsi- s értelmiképpen magát elfogadására érdemesnek mutatja. Már elhunytaknak vélt népek, melyeket keresztény vagy pogány erőszak országok sorából kitörlött s véres fogakkal szétdarabolt, szent poraikból támadtanak fel, s bármi hatalom nyomja is újra el, okvetetlen fel fognak éledni; mert az erőszak szüleménye, ha nemzője bűn, bármely izmos is, porba dűl a szent igazság lángfegyvere által. Wesselényi Miklós 1831 MA VOLTAM először Mohácson, és a hely emlékei s főképp, hogy éppen e napon voltam ott, mélyen hatott reám. Mohács és október 6-ika hazánk legnagyobb katasztrófáira emlékeztetnek, és mégis mindkettőben van valami megnyugtató; mert hisz a nemzet mindkét esetben dicsőségesen küzdve bukott meg, és szomorúsággal, de öntudattal emlékezhetik mindkét eseményre, és végre bármely súlyos volt a csapás, mely október, mint Mohács után végsőnek tekintetett, nem tartottuk-e fel magunkat mindemellett? És nem tekinthetjük-e ezt egyszersmind nagy tanúságnak a jövőre nézve is? Mert ha e nemzet még íly csapások után is fennáll, ezt annak köszöni, mert mind a XVI, mind a XIX. században egy nagy ügyért küzdve bukott, s mert maga ezen ügy – mely nem más, mint a civilizáció ügye – legyőzhetetlen, habár egyes seregei egy időre leveretnek is. Új formák alatt e küzdelem tovább folyik, s nemzetünk jövője, meggyőződésem szerint, azon kitartástól és sikertől függ, mellyel ebben részt vesz, és a műveltség hasznos előharcosának mutatja magát, mert minden nemzet fennmaradása problematikussá válik, mihelyt annak léte az

emberiség általános érdekében feleslegesnek látszik. Eötvös József 1870 ÉN SOK KEDVETLEN csalatkozás után megtanultam, hogy valamely szép remény egyszeri vagy kétszeri, sokszor éppen számtalanszori nem teljesedése miatt sem kell kétségbeesni. A magot elvetjük, s ki nem kél; újra vetünk, s kikél, de fűben eltapodtatik; ismét vetünk, s nemcsak kikél, de fejet hány, s mármár érik, már-már sarló alá dől, midőn felleg támad, s a jég elveri. A kislelkű ember összeharapja ajkait, kezeit egymásba ölti, kétségbeesik, többet nem vet s nem is arat soha. De a lankadatlan férfiú kezdeni s százszor újra kezdeni nem fárad el; s ha mégsem boldogult, unokájának is meghagyja, hogy merényt merény után kezdjen; s íme egyszer eljön az idő, a mag kikél, nő, megérik, s gazdag aratással örvendeztet. Való, a kezdő már sírban hever, de mi az? Ha az emberiség egészéért kell munkálni: ez az egész nem halandó. Kölcsey Ferenc 1833 OH, AZ EMBERI NEM el fogja érni magas célját! – Századok fognak múlni, sok ivadék eltűnni küzködés között, de a napnak jőni kell, melyben nemünk hivatását betölté, melyben a jó győzni fog a világon; a mi hivatásunk elhinteni magvát, homlokunk izzadságával termékenyíteni földjét, szívünk forró vágyaival érlelni csemetéit; végzetünk: küzködni, kívánni, reményleni; s habár az igért földet nem érhettük el, legalább messzünnen láttuk áldott határait, legalább szemünket legeltettük szép táján, s haldokló Mózesként éreztük, hogy azon Josuát, ki ott egykor győzni fog, mi vezettük a csatamezőre, mi ruháztuk fel fegyvereivel. Oh, s ki tudja, nem állunk-e már közel e boldog órához? Nehéz a kor, melyben élünk, forró egünkön terhes fellegek tornyosulnak, s az ember lankadtan, remegve a közelgő vésztől, halad örömtelen ösvényein; de ha a nap legforróbb, s a vetés föld felé hajolva már alig bírhatja kalászait, nem közelg-e éppen akkor az aratás? Reméljetek ifjak! Eötvös József

1839

ITT ÉLNED, HALNOD KELL

VÖRÖSMARTY MIHÁLY

SZÓZAT
Hazádnak rendületlenül Légy híve, oh magyar; Bölcsőd az s majdan sírod is, Mely ápol s eltakar. A nagy világon e kivűl Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell. Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt; Ez, melyhez minden szent nevet Egy ezredév csatolt. Itt küzdtenek honért a hős Árpádnak hadai; Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai. Szabadság! itten hordozák Véres zászlóidat, S elhulltanak legjobbjaink A hosszu harc alatt. És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Élt nemzet e hazán. S népek hazája, nagy világ! Hozzád bátran kiált: "Egy ezredévi szenvedés Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért, S keservben annyi hű kebel Szakadt meg a honért. Az nem lehet, hogy ész, erő És oly szent akarat Hiába sorvadozzanak Egy átoksúly alatt. Még jőni kell, még jőni fog Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán. Vagy jőni fog, ha jőni kell, A nagyszerű halál, Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll. S a sírt, hol nemzet sűlyed el, Népek veszik körül, S az ember millióinak Szemében gyászkönny űl. Légy híve rendületlenül Hazádnak, oh magyar: Ez éltetőd, s ha elbukál, Hantjával ez takar. A nagy világon e kivűl Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.

A SZÓZAT százéves korában aktuálisabb, mint újkorában volt. Mindenesetre aktuálisabb, mint a világháború előtti boldog években hittük volna, hogy valaha lesz még. Számunkra, akik még ebben a valószínűtlen békekorban éltük át életünk első felét, Vörösmarty nagy verse akkor bizony szinte már inkább csak történeti emlék volt, ünnepeinket díszítő pompahang, ereklye és kegyeleti tárgy. Közömbösen énekeltük, ahogy a boldog ember végzi az imádságát; csak azóta értjük meg igazán, mióta szegény hajónk a viharok szférájába jutott. Én, aki versek közt és versekben éltem, elsősorban a költészetet láttam benne. A nemzetek választott énekei nem mindig költői remekművek. Sőt többnyire elég közepes verselmények. A Szózat azonban, mint a Himnusz is, tagadhatatlanul költői remek. Nyelve csodálatosan emelkedett, versépítése tömör, egységes, fölfelé ívelő, gondolatainak látomásos ereje a költészet legtitkosabb magaslataiba emeli. Ez a költői varázs teljesen megejtette figyelmemet. Csak a világháború után döbbentem rá, hogy ennek a költészetnek, mint minden igazi költészetnek, a valóság számára is jelentése és jelentősége van. Hogy ez a Szózat valóságos "szózat", azaz szóemelés: egy nemzet szava, önnön emberi öntudatán át, az emberiséghez. "Népek hazája, nagy világ!"... A "népek hazája" persze nemigen ügyel a mi szózatainkra. Még kétségbeesett kiáltásainkra sem! S igazában nem is hazája ez még a népeknek, csak küzdőtere. Kicsi nép vagyunk, nagy, idegen érdekek útjában és keresztútjában. Körülöttünk öröklő káröröm és rosszakarat; s Vörösmarty, a nagy pesszimista költő, alighanem optimista abban az egy sorban, amely föltételezi, hogy sírunkat Európa népei gyászkönnyekkel fognák

körülállni. Ez éppen a mi tragikumunk és dilemmánk. Olthatatlanul vágyunk a nemzetek társaságára s az igazságra, melynek uralkodnia kell éppúgy a népek, mint az egyes emberek közt. Ugyanakkor mégis érezzük, hogy egyedül vagyunk, magunkra hagyva, s amint kilépünk otthonunkból, még a nyelvünket sem érti meg senki. Hiába kiáltunk és vágyakozunk, "a nagy világon e kivűl nincsen számunkra hely". Sohasem éreztük ezt a dilemmát úgy, mint ma. A Szózat ennek a nagy nemzeti dilemmának éneke. Babits Mihály 1936 NEM PIRUL-E soha szebb hajnala a magyarnak? Hiába dobogotte érette ennyi szív? Hasztalan volt-e ennyi tiszta szándék, ennyi buzgó igyekezet? És a még tiszta lelkű ifjúságnak annyi szent hevületi is? És, ó teremtő, imádságinknak buzgó felfohászkodásit sem bocsátottad-e zsámolyod eleibe! Mi csak a te örök törvényeidet, a természetnek szent törvényit akartuk visszavívni magunknak. Mi csak az igazságnak szent uradalmát óhajtottuk. Mi csak szabadok akartunk lenni, hogy a szabad embernek tiszta hálája dicsőítsen tégedet. És íme, ó teremtő, megcsüggedve ingadoz hitünk. A mi türelmünk lankadoz, s hibáztathatsz-e, ha sújtolásidnak hosszas, súlyos szenvedése alatt elfáradva, a kétségbeesettnek elkeseredett pillantásival tekintgetünk fel hozzád, enyhületet – vagy vesztet kérni. Bölöni Farkas Sándor 1835 ÉN TEHÁT, kereken kimondva – mert egyedül az egészséges erős magyar nemzet képében lelem, bármily távuli legyen is az még, földi létemnek üdvét – inkább kívánom: süllyedjen vérünk rövid vonaglás után semmiségbe, hogysem utóbb is, mint eddig s mint ma, egy magamagát emésztő, hiúságtul szétboncolt, féreg rágta, magán segítni és se halni, se élni nem tudó nyomorék vázként undokítsa el a köz emberiség nagy családját. Széchenyi István

1844 ESTVE NAPNYUGOT FELÉ értem fel a magas hegytetőre, hol Magyarország és Erdély határzik egymással. Ott megállottam, mert előttem és utánam egy meglepő, pompás, de szívemet elzúzó szcéna nyílik vala: Nyugot felé hazámnak, melytől válnom kelle, sok mérföldnyire, majdnem Világosvárig terjedő szép síma földje a szép napestnek tiszta fényében; Kelet felé Erdély, az ő setét erdőkkel bodrozott hegyeivel, völgyeivel, mint egy kavargó nagy setétkék hullámokat hányó tenger fekve alattam, itt-ott a hegyoldalokban rakott falukból fehér s csak a búcsúzó napfényben ragyogó csúcsos tornyok, gyéren tarkítván a setét s a hazáját hagyó szívnek borzadalmas erdőhullámokat. Szívem is hullámozni kezdett erőszakos érzelmeiben, és szorongásomban a határon lefeküdtem, szívem s fejem még túl a határon. Sűrűn omlottak megindúlt könnyeim hazám szélső földdarabjára. Míg végre fuvarosom elunván a várakozást, felkiáltott: "Úrfi, menjünk, mert elkésünk. Setét lesz. Az oláhok hamisak. – Nyíres nevezetű faluba kelle meghálnom, s gondold el, mint kellett elszomorodnom: Erdélynek, hol magyarokat véltem lelni, mindjárt első helységében egy lelket sem találtam, ki magyarúl értett volna. Mind oláhok lakják. Búmban nem is tudtam aludni. Általjában, végigutazván most Magyarországot, és összehasonlításom után több tótot, svábot, oláhot, németet találván, mint tiszta magyart, s ugyanezt találván Erdélyben is, eljajdultam: vége, gondolám, a magyar nemzetnek, mely már csak úgy áll fenn, mint egy hajdan erős, felséges várnak most az idővész által naponként fogyton fogyva dőledező, hulló s végre egészen eltűnő romladéka. Kisfaludy Sándor 1792 TIHANYNÁL átkompozván a Balatonon, Somogy szép halmos vidékeire juték; szép erdők, szép szőlőhegyek, olcsó jó bor, derék emberfaj, barátság, magyar beszéd igen jól hatottak lelkemre. Dombóvár felé pusztákat vágtunk át, hol halmokról sem lehete város- vagy falutornyokat látni. Egyes házak, majorság, földmívelés végetlen; de a népesség aránylag csekély. Szomorító érzés futa

keresztül, midőn éden közepében egy-két embertől lakott pusztákat kelle szemlélnem. Ugyan fajtánk szaporátlan ágának nincs-e mesterséges oka? s nem ilyen-e a pusztai rendszer! Érdemes róla gondolkozni. Vajda Péter 1843 PAGOCSA. – Határa hatezer hold. Nagybirtok a legtöbb. Teleki Miksáné grófnéé a legnagyobb. A birtokosok közül csak Szentkirályi lakik itt. A lakosság összes létszáma 1087. Házlétszám: 281. Majd négy ember egy házra. A hatezer holdas határból alig ezerötszáz jut a népre. Esekedik a nép, hogy harmadába kapjon törökbúzát. Legelője sincs. Ha malaca van: spárgán; ha báránya: spárgán – nehogy legelőre fusson! A gabnát jórészben Régenbe viszik, s onnan a szeszt ide. A parasztok közt Fehér István a leggazdagabb ember. Ahol lakik: szörnyű! Alig két öl széles szoba. Nehéz a levegője. A fejem teteje éri. Ablaka egy tenyérnyi. A fal mellett egy lóca. Keskeny, piszkos. Egy rossz asztal. Évtizedes piszok. Ágya egy láda. Egy kemence tele szörnyű ragasztékkal. Ha a liba költ, ha a bárány fiadzik – ebbe a szobába. A nap be nem süt. A szembe fekvő oldalon jó fészek, ablakos fészek, szellősebb, világosabb van építve. – Mért nem megy oda lakni? – Mert lakó van, aki fizet. Aztán megszoktam... Mire?!... – De elpusztul! – Miért? Fogalma sincs arról, hogy kényelem is van a világon. Hetvenhárom esztendős. Egy gatya rajta, egy ing. Hosszú arca, széles ajaka, révedező kék szeme. Fehér haja. Gyapjú és őrlő a házában. Fazekak üresen a kemencéjén. Fulladok. A csűrje szabad, nyitott. Két oldalán nagy szuszékok. Esztendőn gabonával van teles-tele. Ez igazi kincs. Öt-hatszáz forint árú. Van ott ötven szekér széna. A szuszékokon nincs lakat. Őrzik a kutyák,

három haragos kuvasz meg a fiai. A faluban varrottneműeket láttam s vettem. A szoknyákban ezüst szál a keskeny stráfok közt. Erős, keményen sirített 87 szál. A régi rózsa-szoknya88 lehetett ilyen. A készítő asszony neve: Szőcs Irmia. Utak? Nincsenek. Telek telek mellett szerteszét. Kerítés nincs. Keresztül-kasul járjuk a mezőt. Mert az. Labodák, kaszálórétek zagyvaléka ez a Pagocsa, megszakítva néhol egy emberlakásra szánt fekete büdös lyukkal. Szörnyűk e lyukak! Egy szegény emberhez vittek. Mindenki szegény, pedig nagy a határ és jó termő. Dumnitz Andrásnak hívják, s régi nemes família sarja. Az a kosz, amiben lakik, undorító. Nincs egy tenyérnyi hely, ami arra valljon, hogy valaha tiszta lehetett. Óságos, sáros, szürke és fekete minden. Csak az ablakán néztünk be. Az beragasztott, de egy üveghelyre nem jutott papiros. Hát egy kék rongy ujjassal volt bedugva. Az ujjast kihúztuk. Valami olyan kesernyés, csípős, nehéz, fojtós szag ömlött ki, hogy elszédültem belé. Micsoda tüdő állja ki? Öregember a lakója. Miből él? Ha a tél megesi, ha hó, fagy elválasztja embersegítségtől, mit tesz e féreg A háza egy pitvar, egy szoba. A pitvar mintha fekete üveggel volna bévonva. Olyan fényes, sima. Rengeteg füst fogta. Attól. Ez a füst petrifikálta89 a nádat, amivel a tető borítva. Meglepte az üres szuszékot, a ronda csebret. Cudar ajtaja is fekete, a zár rajta egy seprű; ezt spárgába akasztva zárja be a házat ez a román nemes. A gazos, szemetes, büdös lyukban van a fal mögött egy láda a kemence mellett, s az ágyon egy varrottas párnahaj. Ez a párnahaj képviseli a poézist ebben a rondaságban. Az ember még Pagocsán se irthatja ki ezt a cafatot magából. Mint a bűntől, úgy nem lehet megszabadulni e ragasztéktól az embernek, a pagocsainak sem... Ez állat inkább. Küzdő, szegény állat. Kinek elfáradnia nem szabad, mert elvész. Fáradófélben levő lény pedig. Ez iszonyú dekadencia itt, nemcsak ahhoz képest, amit a város fényben nyújt, de ahhoz fogva is rút egy falu! Itt nincs nyoma fényűzésnek vagy vágynak kényelem után. A lehetetlenségig nyomorult. Ökrével
87 88

* sodrott * kenderszőttes 89 * megkövesítette

együtt lakik némelyik, csirkéivel mindegyik. De hát emberszót hall. Papja is van. Kadarcsának hívják. Szalmás a háza, s nem nádas, és ha a fedélen omlik is ki a füst, de négy deszkából rótt kéménye is van. Ha betegség éri, tán adnak neki könyörületes szomszédok száraz ganét tüzelni. A gané pedig füstöl. Rémletes a szaga. Elárad a szobában. A konyha boglyas fedelű kemencéjén senyved s csillángol.90 Egy fazekat főz. A melege átjárja a kegyetlen szobát is azonban. No, meg a hó a házoldalon és a gombás fedelen – hiszen melegít szintén. És az állatok leheletje, ami Krisztust melegítette. A nyomorúság Golgotáját járja e szegény nép is. Petelei István 1884 SZEGED romba dőlt; de népe helyt maradt és fölépítette újból fészkét. De amit a kivándorlás elviszen az tömege szerint az ősi fészekre nézve veszve van. Azok a szálak, amelyek a kivándorlottat a hazához kötik, nem erősödhetnek; ellenkezőleg: mind vékonyabbak lesznek, és a harmadik nemzedéknél már csak halovány emléke fog élni az ősi fészeknek. Az a gát, amelyet őseink emeltek, amelyet nemzedékek sora erősbíteni iparkodott, mely körülfogta, egyesítette a magyarságot: az a magyarság földjéhez való szeretet és ragaszkodás volt; a hűség, amelyet még szenvedés sem törhetett meg – régente! Ma ennek a vérrel és szenvedéssel erőssé tapasztott gátnak teste ezer ponton szivárogni kezd; itt-ott már omlik – és a színmagyarság az, amely kiszakad kerülékéből. Indul jobb hazát keresni, ahol munkájának zaklatás nélkül élhet és láthatja hasznát, ebben boldogulását is. Hermann Ottó 1906 A KIEGYEZÉS utáni híres "föllendülés" és "virágzás" idején, az
90

* pislákol (a tűz)

ezeréves történelem ma is legdicsőbbként emlegetett szakában százezerszám és milliószám kivándorolt innen a magyarság: közte bizony színe java is, hiszen még mostanság is olvashatjuk kint járt előkelőségeink boldogságtól és büszkeségtől dagadozó nyilatkozatait arról, hogy a magyar munkás mindenütt milyen nagyszerűen "beválik", s milyen becsületet szerez a magyar névnek: kivándorolt a nemzeti tudatot megtestesítő s a nemzeti erőt és akaratot kifejező állam közreműködésével, állami szállítmányként, állami szerződések alapján és haszonra. [...] Tudnivaló az is, hogy a kivándorlással egyidejűleg a magyarság az ország nagy területein amúgy is fogyott, s hogy a kivándorláson és fogyáson nálunk segíteni lehetett volna birtokreformmal és szociális reformokkal. Választani kellett, vagy reform vagy nemzeti katasztrófa, az irány az utóbbit választotta, s miközben hirdette, iskolákban tanította: "itt élned, halnod kell", szakadatlanul szállította kifelé a népet nyílt beismeréséül, hogy itt több magyarnak nem tud vagy nem akar életlehetőséget adni. Közben azért mást is tett – számítgatta, mikor lesz a magyar harmincmillió! Az irány szócsöve, a szélsőnacionalizmus lapja kiadta a jelszót a harmincmillió magyarról, hangosan harsogta a nagyhatalmi mámor és dicső jövő álma ölén gondtalanul szunnyadó magyarság fülébe, s ugyanakkor a kivándorlás és belső romlás évről évre fokozódott. Fülep Lajos 1934 AZ IMÁDOTT HON egy idő óta különös reformokat hoz. Mivel rájött arra, hogy a szabadság kenyér nélkül úgysem ér egy fabatkát, s mivel kenyeret nem tud adni, lassan-lassan fölfogyasztja azt a kevés szabadságot is, ami jobb időkről, véletlenül maradt ránk. Minden új reform szabadságot konfiskál. A gyülekezésnek, írásnak s beszédnek jogait már sikerült nagy részben elszedni. Most már rákerült a sor a szabad mozgás jogára. A nyomorult százezreknek ma már csak egy joguk van: fölfordulni. Előbb-utóbb ezt is csak e célra szolgáló, kijelölt szemétdombokon lehet megcselekedni. Elfog bennünket a keserűség és a düh, mikor látjuk, mennyire nem akarják és nem tudják megmenteni ezt az országot a teljes elzülléstől, s mint játsszák ki a milliókat néhány száz ember

kedvéért. Ady Endre 1902 A TÖRTÉNELEM OLVASÓJA kérdeni szeretné: miért hal meg Petőfi tomboló paripák patái alatt; miért akasztották fel az aradi tábornokokat; miért hurcoltak börtönbe ezreket, s mire való volt az egész küzdelem és az utánajövő kiegyezés, ha minden rosszabbra fordult, mint hatvan év előtt? A szobrok, a díszházak, kupolacsarnokok és a hazafias mellveregetések megfelelnek e kérdésekre. Bécs jobban uralkodik Magyarország felett, mint az elmúlt századok alatt bármikor, a belső elégedetlenség pedig nagyobb, mint amilyen valaha lehetett. Szegény, koldus ország maradtunk, mert ahol milliók jogok és védelem nélkül élhetnek, ott miből táplálkozzék a nemzet ereje? Bányai Elemér 1909 MI LEHETETT VOLNA ebből a földből, ha dolgozunk, ha haladunk korral és idővel, ha emberhez méltó magatartást tanúsítunk természettel, emberrel és állattal, ahelyett, hogy kötelességet és hivatást mulasztunk. Mi lehetett volna a népből, ha az orvost, amikor a körzetbe kijött, ahelyett hogy megvendégeltük és szép szóval tartottuk volna, aminthogy történt, kizavartuk volna, hogy menjen és gyógyítsa a beteg embert és állatot. Egészséges lett volna a nép, nem pedig satnya és kórságokkal terhes. Mi lett volna ebből a népből, ha nem szalasztottunk volna a mindenre kapható néptanítóért, hogy hagyja abba a tanítást, zavarja szét a sok buta gyereket és jöjjön kártyázni, mert hiányzik egy partner. Mi lett volna, ha értelmes könyveket adunk a nép kezébe, százesztendős naptárok, kalendáriumok és ponyvafüzetek helyett, kongregációs könyvecskék és nótáskönyvek helyett. Mi lett volna, ha mi magunk is haladtunk volna a korral, szabadságot biztosítottunk volna, szellemi, kulturális és gazdasági szabadságot elnyomatás helyett. Mi lett volna, ha megtanultunk volna építkezni, mi magunk is, és megtanítottuk volna építkezni a népet. Egészséges környezetet teremtettünk volna embernek és állatnak, erős lenne a nép és

egészséges a barom. Mi lett volna ebből a népből, ha nem kocsmákat építettünk volna számukra, hanem kórházakat, könyvtárakat és klubokat, mi lett volna, ha nem dicsőítjük intézményesen a hazugúl értelmezett virtuskodást, Mi lett volna, ha földet adunk a népnek, ha nem zsaroljuk ki embertelenül a cselédet, ha nem késztetjük olyan magatartásra, hogy kivész belőle az önbecsülés. Remenyik Zsigmond 1937 ESZTENDŐK KÖVETKEZNEK Magyarországra, midőn nem lép gyermek lába a zöld rétekre, az anyakönyvek születési rubrikái megritkultak, csupa halálesettel van telve a mátrikula. Megvallom, rettegek már a halottaktól, akik szinte az égboltozatig megtöltik az űrt Magyarország felett. De szinte elnémít a szomorúság, hogy ezeknek a halottaknak a helye végleg üresen marad az országban. Elmentek daliák, fiatalok és öregek, akiknek magjuk veszett. A csergedező vér végleg eltűnt a háború avarjában, többé sehol sem bukkan napvilágra a korán meghalt forrás. Energiák, amelyek elegendők lettek volna több nemzedék táplálására, üvöltve és céltalanul foszlottak szét a csatamezőn, mint a srapnel füstje. Széles tenyerek, szerető szempárok, zsákemelő vállak, hatalmas lábak, amelyek arra voltak küldve a természettől, hogy új nemzedékek fogantassanak, azt védve felneveljék, útját egyengessék: elmentek a földről, mielőtt igazi emberi hivatásuknak megfeleltek volna. Ki csókolja meg helyettük az itt felejtett nőket, ki fogja kézen a gyereket, amely meg sem született? Nagyobb tragédia nem lehet ennek a nemzetnek a történetében, mint ha az anyák nem szülnek többé gyermekeket. Ez a magyarság végét jelenti. Hunok és avarok után az ősi sors vár e maroknyi törzsre? Hogy eloszoljon, mint a megmérgezett hulla a föld alatt, és onnan idegenek rónáit termékenyítse? Hogy elkövetkezhessen a történelmi halál korszaka, midőn napról napra fogy az üldözött néhány sátoraljányi magyar, amíg végleg eltűnik a föld színéről, mint már sok nemzet a Tisza és Duna mentén? Krúdy Gyula

1917 SOK-E az öngyilkosság? Naponta átlag nyolc-tíz. Hát biz ez nem sok. Mert miért lenne sok? A szám lenne túl nagy? Dehogy is. Nagy szám például ez: ötmilliárd-hétszázhatvanhárommilliónégyszázhetvenkilencezer-nyolcszázhuszonegy. Ez nagy szám. De nyolc vagy tíz – ez kis szám. Tehát, ha a számok nagyságát nézzük, akkor nemcsak hogy nem sok, hanem: kevés az öngyilkosság. Ajánlom ezt a nézőpontot a népjóléti miniszter figyelmébe. Ha netán valaki interpellálna ebben a kérdésben, csak használja a miniszter bátran ezt az érvet, átengedem neki. Vagy talán azért lenne sok ez a napi nyolc-tíz öngyilkos, mert ha ez így megy tovább, előbb-utóbb rossz vége lesz? Ugyan! Miféle rossz vége lehetne? Egyáltalában semmiféle vége nem lesz. Naponta tíz öngyilkos. Mi ez Budapest lakosságának csaknem egymilliós számához képest? Talán kihal a város? Dehogy hal ki. Még kétszáz év alatt se hal ki, ha nem is történne utánpótlás, mert 3650 X 200 = 730 000, azaz hétszázharmincezer, ez pedig még mindig nem egy millió. Szóval, nem hal ki a város, vígan él tovább. Már persze nem mindenki, hanem akinek romlatlan jó kedélye van. És mi az, hogy előbb-utóbb rossz vége lesz? Talán bizony forradalomra tetszik gondolni? Ugyan kérem! Hát nem a legjobb bizonyítéka a konszolidációnak az öngyilkosságok nagy száma? Hát lehet ott forradalom, ahol azok, akiknek már elviselhetetlen az életük, fölakasztják magukat?... Ajánlom ezt a megfontolást a belügyminiszter figyelmébe. Szóval nincs semmi baj. Aki öngyilkos lesz, az úgyis meghalt volna előbb-utóbb más betegségben. És ha az, hogy emberek öngyilkosságot követnek el, azt mutatja, hogy rosszul megy a soruk, akkor helyesen a napi tíz öngyilkosból így kell következtetni: ma megint csak tíz embernek ment rosszul a sora, a többinek mind jól ment! Hát nem virágzó jólét ez?... Ajánlom ezt a finom logikát a pénzügyminiszter figyelmébe. Hátha ezen az alapon indokolt lenne valami új forgalmi adónak a bevezetése. Nagy Lajos 1926

JAJGASSANAK és kiabáljanak a számok Európa fülébe. Az egész világ hallja meg: haldoklik egy ország. Ne bolondítsuk tovább már magunkat: Magyarország elmúlni készül. Dideregtető, kegyetlen, borzasztó ez gondolatnak is. De a számok beszélnek, s előttünk feküsznek, íme, a számok. A hivatalos statisztika számai. Még nem halt meg annyi magyar egy év alatt, mint az 1905-ik évben. Százötvenezerrel született több, mint ahány meghalt. Éppen százötvenezren vándoroltak ki Amerikába. Százötvenezer felnőtt helyett százötvenezer csecsemő – és nálunk a csecsemők halnak legszívesebben. Hát nemzeti föllendülésről méltóztatik beszélni? Tessék nézni, látni a nemzeti föllendülést. Az emberek nem akarnak megszületni. Az emberek elmennek innen, ha már élnek. Az emberek nem házasodnak. Az emberek óvakodnak az utódoktól. Az emberek sietnek meghalni, mert nincs mód élni. Ez a nemzeti föllendülés. Valami rettenetes sejtésünk van. Igaz: ficánkol most Magyarország beteg teste. De vajon nem az utolsó vonaglások ütemére ficánkol? Vajon az országos láz, nyugtalanság nem a haldoklónak kétségbeesett belenézése még egyszer a válságba? Hazafiak, politikusok, olvassátok el, amit a statisztika mond. Poéták, írjatok, művészek, keressétek a színnek, vonalnak, gesztusnak égre sikoltását. Tudósok, kutassátok a históriában, miként haltak meg a nemzetek. Lássunk, lássunk tisztán. Csakugyan halálra szánattunk? Sem ok, sem ész nem menthet meg bennünket? Vétkeztünk, és életünkkel lakolunk most már? Nagy Petőfi Sándor fiáról beszélik. A szerencsétlen Zoltánról. Haldoklott, s mosolyogva mondta volna: – Ezt sem éri meg sok ember. Fiatalon halok meg végelgyengülésben. Mondta vagy nem mondta ezt Petőfi fia? Mindegy. A mi szörnyű fátumunk beszél e mondásból. Hiszen ezer évet éltünk Európában. De voltaképpen fiatalok vagyunk. Nem élhettük az életünket. Nem hagyták, hogy éljünk. Az emberiségnek adósok maradtunk ezer szép ígérettel. És így fiatalon meghalunk – végelgyengülésben.

Ady Endre 1906 NEM KISEBB DOLGOKRÓL van itt szó, mint hogy a magyarság, előre kiszámítható és már nagyon rövid idő alatt az ős Dunántúlról teljesen eltűnik, helyébe német lakosság lép. […] ...egy nyelv, egy nemzetiség halála egy lélek halálát jelenti. Nem épp nacionális érzésről van itt szó, s szinte azt mondhatnám, amit Illyés: bármely nemzet kiveszése ilyen tragikus görccsel markolná szívemet. S azt, amit Széchenyi: mindig méltó feladat egy nemzetet megmenteni az emberiségnek. Egy színt a csokornak, egy hangot a koncertnek. Egy lélek hal itt meg – s az véletlenül a mi lelkünk. Nem vagyunk politikusok, az országhatárokat s nemzetiségi harcokat valóban csak átoknak érezzük, s nehezen tudnánk búsulni idegen nyelvű tömegekért, hogy nem tartoznak magyar fennhatóság alá, vagy hogy nem olvadnak be a magyarságba. De magának a magyarságnak kihalása – ez más. ...ha egyszer a magyarság elpusztul: el fog pusztulni emléktelenül, nyomtalanul. A kutya se ugat utánunk. Nem élünk többé, vagy haldokolva élünk, lesüllyedve, kis barbár maradék a nagy német tenger között, önmagunkat is feledve és kulturálatlanul. Kihaltak az ógörögök, a rómaiak, de emléküket, kultúrájukat fenntartotta az irodalom, a tudomány; a lelkük tovább él. A mi kultúránkat nem tartja fenn semmi. Sem politikai szimpátia, sem egy rokon nép érdeklődése, sem tudományos kíváncsiság nem fog közeledni emlékünkhöz. Ha meghalunk, a lelkünk velünk hal meg. Irodalmunk, szellemünk minden alkotása, mindaz, amit tettünk és teremtettünk, halhatatlan műveink halhatatlansága eltűnik, mintha sohasem lett volna. A varjú sem károg utánunk. Babits Mihály 1933 TERTILLA: az olvasó valószinüleg sohase hallotta ezt a nevet. Én se hallottam soha, aki ezt a gyászjelentést írom Tertilláról, a

Csendes-óceán kis szigetéről, amely a többi világhoz képest csak akkora volt, mint ennek a mondatnak a végén a pont. Most már ekkora sincs. Tertilla a legnagyobb vízsivatag legparányibb pontja, amelyet talán még a kartográfusok se tartottak számon az emberek világában. Tertilla, aminek a neve Catullus vagy Propertius valamelyik aranyhajú kedvesére emlékeztet, Tertilla elveszett. Tűzhányó tört ki rajta, az először lávát okádott, aztán szétrobbant, mint egy kozmikus gránát, s a sziget nem volt többé. Angol hajók, amelyek a polinéziai vizeket járván, fel szokták keresni a föld e parányi foltját, mert tudták róla, hogy beteg szívek gyógyítására való füvet terem, egyszercsak nem találták Tertillát. Úgy eltűnt a vizek színéről, mintha csak az a rettenetes cethal nyelte volna el, amelyről olyan szép meséket tudnak a szigettenger jámbor kannibáljai – még a mélységmérő se tud a romjaira találni. S azt se tudni; tulajdonképp mikor veszett el, hetekkel-e, hónapokkal ezelőtt-e ez a furcsa kis sziget, amelyikről senki se tudott, míg megvolt, s íme, hogy elveszett, még fotográfiát is közöl az angol újság arról, ami megmaradt belőle. Ez nem nagyon sok, mindössze egy elégett mangrovefának a koronája, amelyet azon a tájon halászott ki a vízből egy kóborló schooner91. Onnan gondolják, hogy Tertilla hagyatéka lehet, mert: az ágak közt egy gyámoltalan kengurufiók bújt meg, összemelegedve egy szelídre éhezett; erszényes farkassal. Arról nem olvasok, hogy vesztek-e el pótolhatatlan értékek a sose hallott nevű szigettel, de az nem nagyon valószínű. A természetben semmi se pótolhatatlan, nem egy kis sziget. Maga az egész föld se az, s ha egyszer aeonok múltán kiesik a csillagvilágok tejútjából az egész naprendszer, a kozmosz nem lesz vele se kisebb, se kevesebbet érő. Éppen azért furcsa, hogy az én magyar szemem megakad a Tertilla katasztrófáján. Mi közöm nekem hozzá, akinek árva és szegény fajtáját az se tehetné árvábbá és szegényebbé, ha a föld fele leszakadt volna is a glóbuszról, és beleveszett volna a világűrbe? Hát akkor mit szánjam én azt a csöpp kis hamut, amely gazdátlanul beleveszett az óceánba, s annyi kárt nem vallott vele senki, mint egy leesett falevéllel?
91

* kétárbocú vitorláshajó

Éppen azért érzem én Tertillát az én hazám testvérének, mert magányos volt a vizek vadonában, és nem tartották nyilván még a térképcsinálók se addig, míg megvolt. Az én hazámban évtizedeken keresztül remegett a föld, és fortyogott alatta a lávakatlan, anélkül hogy valaki féltette volna, vagy hogy bolondnak ne mondták volna, aki félti, és meg ne kövezték volna, aki prognózist csinál róla a magyar világnak. És amikor a vulkán kitört, és ezer esztendő építései összeomlottak, amit vulkán és tengerrengés meghagyott, azt addig temetgette a vízár, míg nem maradt belőle más, mint néhány úszkáló omladék, és azokon marakodó vadak, akik vadabbak és kegyetlenebbek, mint Óceánia kannibáljai. Kiélve, megnyúzva, szétszaggatva voltunk már máskor is, de soha erkölcsileg ennyire lezüllve. A tatárjárás után csak egy magyart kellett hóhérpallossal négyfelé vágni azért, mert emberhúst mért – hol lehetne elegendő hóhért kapni, ha mindenkit így akarnának büntetni, aki magyar tíz-tizenkét esztendő óta embervadászatban és emberhúskimérésben bűnös volt? Ez alatt az idő alatt Dante poklának minden köreit bejártuk, és most már a legfenéken sistergünk. Már mindnyájan megállapítottuk egymásról, hogy rablógyilkosok vagyunk, és nincs már köztünk senki, aki vagy az egyik listán, vagy a másikon akasztófára ne lett volna ítélve. Már mindenki le van leplezve, már mindenkiről mindnyájan tudjuk, hogy egy szájjal fújt hideget-meleget, már mindenkiről megállapíttatott, hogy írt egy levelet, amit később megbánt. Már mindenkinek van barátja, akitől elfordítja a fejét az utcán, anélkül, hogy meg tudná mondani, miért, és már mindenki beszüntette valakinek a köszönést, anélkül, hogy okát tudná adni. Már nincs család, ahol egyszer vagy másszor ne kellett volna valakit félteni; már nincs hivatal, ahol kenyerespajtások vésztörvényszéket ne ültek volna egymás fölött; már nincs iskola, ahol ártatlan gyerekek rá ne sütötték volna a bélyeget egymás homlokára: a te apád gazember! Sajtó, művészet, tudomány, templom, minden forrás, ahová a lelkek szomjú nyájai inni járnak, meg van mérgezve és be van undokítva. A sárkányfogak, amelyekből gyűlölet-erdő sarjad fel még az unokáink átkául is, már el vannak vetve, be is boronálva. Mi van még hátra? Nem volna-e már ideje kegyelmet adnunk egymásnak,

az úszkáló, ingó-rengő, bukdácsoló romokon, nem hazafiságból, nem keresztényi szeretetből, nem lírai motívumok alapján, hanem merő cudar önzésből, okosságból: önmagunkért. Égő erdők füves tisztásán, elöntött rét partos szigetén, a halál torkában összebékül erdők-mezők oktalan vada; egy ezeréves nemzet fiaiban nincs annyi életösztön, mint amennyi Tertillán volt a kengurukölyökben és a farkasban. S ezért nem lesz az emberiség óceánjában egy irgalmas schooner, amely fölszedjen és kimentsen bennünket a pusztulásból. ...Nézem a tertillai képet, és reménytelenül gondolok rá, hogy ez a rettenetes egyedüllét a földtekén, ez a sehova nem tartozás, ez az önmagunktól való elkülönülés: ez lesz a mi végzetünk, ez lesz a halála a mi magános tengerszigetünknek. Csak ezért pusztíthatott így el az erőszak tűzhányója ezeréves építéseket, s csak ezért omolhatnak feneketlen mélységekbe még a katasztrófa elcsendesedése után is a maradék pillérek, mert nem jelentenek senkinek semmit, mert barátnak nem vagyunk nagyon fontosak, s mert ellenségnek csak önmagunk számára vagyunk félelmesek. S félek, a mi sorsunk szomorúbb lesz még Tertilláénál is. Ki tudja, ha mi egyszer, mai megcsonkultságunkban, világremegtető robbanás nélkül, csak úgy halkan belemerülünk a halál vizeibe, és összecsapnak felettünk a habparipák, lesz-e mi irántunk a földön csak annyi részvét is, amennyi az elsüllyedt szigetnek jutott? Föl fogja-e valaki fedezni, hogy milyen gyógyító füveket tudott teremni ez az ismeretlen sziget, és bejegyzik-e az emberiség veszteséglistájába, hogy az emberiség diadémjából kiesett egy drágakő, amely, ha vigyáztak volna rá, beleragyoghatta volna magát az örökkévalóságba, amire minden nép hivatott? Nem tudom, nem tudom. Nem mindenből lesz Pompeji, amit elborít a hamu. Sokkal több az olyan temető, amelyet csak akkor ismernek föl, mikor fölszántják búzaföldnek és kihajigálják belőle a csontokat. S a föld, ó, a föld mindig közömbös volt, a föld sohase kereste, hogy milyen nép számára termi a kenyeret, mint ahogy a tengernek mindig mindegy volt, kinek a hajóit ringatja... Móra Ferenc 1926

EZEKBEN A SZÖRNYŰ ÓRÁKBAN, amikor a nemzetek megméretnek, és senki sem tudja, melyik fog könnyűnek találtatni, álmatlan éjszakákon keressük a Súlyt, amely lefelé nyomhatja, népünk javára, a mérleg serpenyőjét; keressük a fegyverek erejében, kincseink hatalmában, földünk fekvésének sorsszerűségében, és akinek a szó és a gondolat a mestersége, keresi a szavak és gondolatok arzenáljában. Az irodalom a lélek válasza a sorsra. A magyar irodalmon végighúzódik gerinc gyanánt, férfias felelet gyanánt egy királyi gondolat. Nem is gondolat, kevesebb vagy több annál: a gondolkodásnak, a világ tudatosításának egy alapformája, egy lelki kiállás a dolgokkal szemben, ami speciálisan magyar. Ez adott erőt régi nagy nemzedékeknek a maihoz hasonlóan súlyos, a nemzet létét mérlegelő éjszakákon. Úgy nevezhetném: az "és mégis" világnézete. A magyar nemzeti eszme, minden emberit magába ölelő teljességében, a múlt század elején tudatosodott, a nagy romantikusok, Széchenyi, Kölcsey és Vörösmarty műveiben. Ők is egy rettentő végzetérzés súlya alatt tűnődtek magyar voltukon, borzongva szemlélték a "sírt, hol nemzet sűlyed el", a más keblű népet, mely majd a négy folyam partjára áll92; a magyarság legsötétebb jóslatait ők hallatták, az őrület felé görnyedve a felelősség súlya alatt. Egy ilyen pillanatban írhatta Vörösmarty Keserű pohárját, amelyet mindmáig énekelünk: "gondold meg és igyál..." A pohár csakugyan keserű; ennél tragikusabb bordal nincs a világirodalomban. A költő arról beszél, akit minden eszménye elhagyott: csalódnia kellett nőben, barátban, társadalomban. Nincs más vigasztalása, mint a bor adta feledés, a mámoros feloldódás abban a tudatban, hogy egyszer úgyis mindennek vége lesz. De íme, az utolsó versszakban egyszerre megfordul a vers, tragikus ihlete férfias bizakodásba megy át: Gondolj merészet és nagyot,
92

* célzás Kölcsey soraira, Zrínyi második éneke c. versében: "És más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblű nép...”

És tedd rá éltedet: Nincs veszve bármi sors alatt, Ki el nem csüggedett. Az irodalomtörténet-író hajlandó ezt a váratlan fordulatot bizonyos külső adottságokkal megmagyarázni: a vers bordal, nem végződhet egészen komor hangokon, a műfaj szabályai nem engedik; Vörösmarty e verset a biedermeier kor békésen beletörődő, a tragikus megoldásoktól irtózó levegőjében írta, nem is fejezhette be másképpen. Nem lehet ebből következtetni Vörösmarty gondolkodásformájára. De mit mondjunk, ha ugyanezt a struktúrát találjuk Vörösmartynak két legkomolyabb, legmélyebbről szakadt versében is? A Gondolatok a könyvtárban Vörösmarty filozófiai szempontból legtudatosabb, legkidolgozottabb költeménye, világszemléletének summája; A vén cigány pedig az elborult Vörösmarty látnoki, megszállott, már szinte emberi méreteken túli halálos feljajdulása. Ezeket a verseket nem köti semmiféle műfajszabály, semmi közük a jámbor biedermeier szellemhez – itt végleges, legtisztább formában maga Vörösmarty beszél. Mindkét költemény a reménytelenség ódája: a Gondolatok a könyvtárban a gondolat nyugodt, világos nyelvén, A vén cigány vad víziókban, a rémület paroxizmusában mondja el a költő kétségbeesését: "Irtózatos hazudság mindenütt!" "Az Isten képét szíjjal ostorozzák!" "Odalett az emberek vetése!" S mindkét vers végén megint megfordul a hangulat, a kétségek és zengő zivatarok után derűs hangok szimfóniájában úszik a gondolat és a látomás boldogabb partok felé, ahol "kihallhatók az angyalok zenéjét", Noé bárkája egy új világot hordozva tűnik fel a vizeken. De Vörösmarty csak egy költő; amit mond, talán csak őrá magára vonatkozik; talán elhamarkodott volna ebből a magyarság gondolatformájára következtetni. Menjünk hát vissza a gyökerekig. Nézzük, mit mond Zrínyi, "dicsőségünk, végső daliája nevünknek"? Vegyük elő a Török áfiumot. Vegyük elő azért is, mert kevés ilyen aktuális könyvet találunk. A költő-hadvezér nehezen görgő, de annál szuggesztívebb mondatokban tárja fel a magyarság rettentő helyzetét a fenyegető sárkány torkában, a török halálveszedelemben. Megmenekülésére nincs remény; sorra veszi a külföldi hatalmakat,

és bebizonyítja, hogy a magyarság azoktól semmi jót nem várhat, "akinek nem bornya, nem nyalja". Aztán keserű önszemlélettel fordul a nemzet felé: a régi erő kiveszett, csak "innya", restség és tudatlanság mindenfelé. És ekkor így kiált fel: "Oh egek! Oh Isten! Mért hoztál ki minket Scítiábul, holott ottan avagy nem bomlottunk volna meg ennyire... avagy ha bomlottunk volna is, nem látott volna ennyi világ minket magunk rosszasága miatt veszni. De ha nincs haszon a panaszolkodásban és a haszontalan való fohászkodásban, nyúljunk az remediumokhoz, ha vagyon; s vagyon is penig, ha akarunk! Mert noha az mi magunk népét, azmint mostan vagyon, jól leábrázoltam... mindazonáltal ha kérded: kit kévánok s micsoda nemzetet akarok oltalmomra, azt mondom: a magyart kévánom. Miért? Azért, mert ez a legalkalmatosabb, legerősebb, leggyorsabb és, ha akarja, legvitézebb nemzetség. Kétszáz esztendeje leszen immár, hogy a magyar törökkel harcol,... de mégis Isten nem hagyott mindnyájunkat elveszni... Azért magyart kévánok oltalmamra, nem indust, nem garamantát, sem olasz, sem németet, sem spanyolt." És harmadikul kérdezzük meg Madách Imrét, a magyar gondolatvilág legfőbb megfogalmazóját, akit mindegyre idézni szoktunk problematikus helyzetekben. Madách is ugyanazt mondja, amit Zrínyi és Vörösmarty, nem annyira idézhető szentencia alakjában, mint inkább nagy művének struktúrája által, ugyanazzal a váratlan átfordulással, mint Zrínyi és Vörösmarty. A költők legfontosabb mondanivalói nem azok, amiket elmondanak, hanem ami alkotásuk belső formájában fejeződik ki. Az ember tragédiájának optimista befejezésén sokat tűnődtek az irodalomtudósok. A rettentő látások után, amelyek Ádámot gyötörték, felfedve előtte az emberiség reménytelen jövőjét egészen az eszkimó szín iszonyatáig, logikusan minden inkább következik, mint a "küzdj és bízva bízzál". Hogy ezt az ellentmondást megmagyarázzák, egyesek azt mondták, hogy a történelmi színek csak ördögi káprázatok; más szerint az eszkimó szín nem fejezi ki Madách véleményét; ismét más szerint Az ember tragédiája misztériumdráma, ezért áll a végén, kissé szervetlenül, a műfajhoz hozzátartozó mennyei vigasztalás. A magyarázók tehát, hogy megszabaduljanak az ellentmondástól, zárójelbe akarják tenni vagy

a történelmi színeket, vagy az eszkimó jelenetet, vagy a befejező szavakat; ami annyit jelentene, hogy Madách nem gondolta nagy művének minden egyes részét egyformán komolyan. Ezt pedig éppen Madáchról, legabszolútabb szellemünkről nem lehet feltételezni. E magyarázók tekinteten kívül hagyják a költemény belső formáját. Ezt talán nem is lehet a költeményből magából megérteni; de ha együtt látjuk a magyar irodalom egészével, ha felismerjük belső formájában ugyanazt a törvényt, amely Zrínyit és Vörösmartyt vezette, a titok megvilágosodik. És itt, a Tragédiában fejeződik ki végérvényesen az, amire gondolunk. A Tragédia három főszereplője közül ketten vereséget szenvednek: Ádám öngyilkos akar lenni, Lucifer pedig görnyedezve átkot kiált, mikor az Úr megjelenik. Csak Éva az, aki diadalmasan mosolyog: a történelem szörnyű víziói őt nem rendítették meg – talán nem is látta őket, a költő efelől kétségben hagy –, csak egyet tud: hogy anya lesz, hogy általa az élet diadalmaskodik az elmúláson. A gondolat csődöt mondott, Ádám idealista, építő gondolata éppúgy, mint Lucifer materialista, romboló gondolata; de az élet erősebb a gondolatnál. A gondolat logikája szerint, Ádám és Lucifer szerint le kell bukni öngyilkosan az örvénybe, ez az egyetlen ésszerű válasz az emberi sors kérlelhetetlenségére; de Éva szerint, az élet princípiuma szerint csak egy igaz gesztió van: Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál? Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt. A német Vaihinger, Kant könyveit kommentálva, kidolgozta a német léleknek annyira megfelelő "Philosophie des Als Ob"-ot, a "mintha" filozófiáját: "Tégy úgy, mintha..." A magyar filozófusnak Madách alapján ki kellene építeni az "és mégis" filozófiáját: "Tégy úgy, hogy mégis..." lesz még egyszer ünnep a világon. Tanának igazolására sietne az egész magyar történelem. A magyar, megdöbbentő történetének számtalan halálkanyarjában hányszor ért már arra a pontra, ahol minden racionálisabb nép behunyta volna a szemét és lezuhant volna! A három idézett költő közül kettő ilyen halálkanyarban szólalt meg: Zrínyi a török torkában, Madách a szabadságharc utáni letargiában. Zrínyi, ha Nyugaton születik,

összeszorított fogakkal, hallgatva esik el; Madách keserű lesz, mint Schopenhauer. De mert itt születtek, magyar szögben lehulló napsugarak alatt, kétségbeesésükből az "és mégis" reményen túli reménykedése nőtt ki. Mert itt nem a ráció számít. Ráció szerint már rég elpusztultunk volna. Akik Magyarországon logikusan gondolkoztak, mindig kétségbeestek. Itt a remény a reménytelenségben van. Abban, hogy a végső órákon, amikor a nemzet sorsán őrködő riadtan takarja el szemét, amint az örvény felé közeledünk – hirtelen titkos erőtartalékok nyílnak fel a lélekben. Erőtartalékok, amelyek túl vannak minden ésszel, akarattal elérhető dolog határán; erők, amelyek kegyelemszerűen jönnek, amikor már mindenről le kell mondanunk. Mint a halálos veszedelemben levőnek egyszerre megszázszorozódik a lélekjelenléte, és sohasem sejtett erő száll a karjába, a szemébe, egész élete, elmúlt és eljövendő esztendei mind kapaszkodó kezébe tolulnak – úgy törnek fel olykor a nemzet életében a titkos erők, amelyeket felhalmoztak a századok. Mint mikor a görög hajósnak, a vihar szörnyű tetőfokán, gyilkos hullámok fölött, megjelent az árbóc ormán fényben a Fehér Istennő, Leukothea93. Ki tudja, mi rejlik a költő öntudatlan műhelyében, ki tudja, micsoda titkos sugallatokat ad neki a közösség, amelynek szócsöve? A nagy magyar költők talán ösztönösen azért engedték művükbe a kétségbeesés látomásait, hogy "a lét és nemlét határán", a kétségbeesésen is túl megtalálják ezt az irracionális vigasztalási, reményen túli reményt, az "és mégis" mágiáját. És talán ezzel a varázslattal, az utolsó pillanat megidézésével akarták kifakasztani a nemzetben alvó kiszámíthatatlan erőforrásokat. Az erőforrások még nem apadhattak el. Költők, kiáltsatok! A Fehér Istennő még megjelenhet. Szerb Antal 1939 "ISTEN CSODÁJA, hogy még áll hazánk." Petőfi nem hitt vallási
* A görög mitológiában Athamasz király leánya, aki Héra bosszúja elől a vízbe ölte magát, és jótékony tengeri istennővé változott.
93

csodákban; a csoda neki egyszerűen ésszel föl nem foghatót, illogikust jelent, valami olyast, ami kívül esik a józan, az érdeket, a következményeket latolgató gondolkodáson. A magyarság magatartása valóban ilyen. Létét vakmerő harcainak köszönheti. E harcok kezdettől fogva mindig védekező harcok, az idő teltével mind kétségbeesettebb védekező szabadságharcok. Valamennyi reménytelen. A meglepő az, hogy kitörésük pillanatában a legreménytelenebbek; az ellenség mindannyiszor legalább hússzor erősebb, a józan ész visszatántorodnék ilyen vállalkozástól. A higgadtságáról, tárgyilagos szemléletéről híres nemzet látja, hogy nekiugrása csak kudarccal végződhet, s mégis újra és újra nekiugrik a Góliátnak. Balsejtelme mindannyiszor valóra válik, de ebből a leckéből sem okul. Történelmünk nem logikára oktat. Arra oktat, s ez benne a vigasztaló és magasztos, hogy nemzetek életében olyan fogalmaknak is van értelme, mint bátorság, merészség, ideákhoz való ragaszkodás. Illyés Gyula 1938 AZ ÁLLADALOM ÉLETE nincs bizonyos időre szorítva, nincs bizonyos korszakhoz kötve. A nemzetek élete végtelen, mely versenyt fut a haladó idővel, s keblében hordja az örök élet reményvirágát. Igaz, hogy sok nemzet szerepe lejárt már a világ színpadán, de ezeknek legnagyobb része öngyilkos kezekkel végezte ki magát. Néha úgy látszik, mintha a könyörtelen sors vad karjai sodornák sírba a nemzetet, pedig ha a dolgot mélyebben fürkésszük, legtöbbnyire azt találjuk, hogy a nemzet készakarva ingerelte fel maga ellen a végzetet, s öngyilkoló kábasággal vonta magára az átok ostorát. Hatalom vagy erőszak megtörheti ugyan a nemzetet, de végképp soha le nem törlendi a föld határáról. Vasvári Pál 1848 KÜLÖNÖS ÉS FÉLTŐ gonddal figyelem sorsodat, hazám, különös és féltő gonddal, ismétlem, hisz fiad vagyok, és sorsom

sorsodtól elválaszthatatlan. Magam sorsát is féltem sorsodnak rosszra fordulásától, egy ostoba, gonosz és értelmetlen időben, amely nem kedvez aluszékony értelemnek, sem hív és gyengéd gondoskodásnak. Nem restellem magam, hazám, téged viharban hánykolódó hajóhoz hasonlítani, nem félek már a hasonlatok elkoptatott és erőtlen párhuzamától, érdekedben szívesen vállalok vádat és lekicsinylést, pittyesztett ajkak gunyoros játékát és semmibevevő kézlegyintést is szívesen vállalok. Ebben a gonosz és kérdő viharban különös aggodalommal kísérem sorsodat és mérlegelem jövőd kilátásait. Tudom, hazám, amit te is sejtesz, aminek megdönthetetlen törvényéből nemegyszer példát mutattál, hogy szabadság és függetlenség nélkül népek, közösségek csak elhullanak, intézmények elporladnak, értelem és jóindulat csak veszik, hogy szabad prédájává váljanak gonosz szolgaságnak, elnyomatásnak, értelmetlenségnek és hitetlenségnek. Él még emlékezetemben, hogy voltak idők és voltak viharok, amidőn, mint ma is, küzdöttél a szabadság zászlói alatt az elnyomatás vészes szelében a függetlenségért, európai eszmékért, megbecsülve magadat és jó fiaidnak jó szándékait. Voltak idők, amidőn a jó sötét barlangokba került, hangosabb volt az ordító értelmetlenség, a pusztító önemésztés és felelőtlen árulkodás, mint a zsongító, duruzsoló és suttogó értelem szava. Hősies példát mutattál ezen időkben, nem is egyszer, hitet tettél és példát mutattál a jóra és a jó érdekében önfeláldozásra kész képességeidből, elűzve magadtól a gonoszkodást, az árulkodás és széthúzás, a gyenge és silány pártoskodás, az önhittség és néped szabadságát veszélyeztető hitvány és hazug tanúskodás minden rosszra kész és fékezhetetlen erőit. Hazám, hazám, tudod-e, hogy mennyien vagyunk, hív és konok fiaid, akik féltő gonddal figyeljük és óvjuk sorsodat? Akik magunk pártoskodó és hitvány hasznát sutba vetve, vállalva a kevés hangoskodó gonoszak rágalmait, életünket és létezésünk biztonságát ajánljuk szabadságodért, függetlenségedért, erősödésedért és európai eszméid biztos sarjadásáért? Oh, ha nem tudnád, tudd meg, hogy sokan vagyunk! Bizony, mi kicsinyek és hatalom nélkül valók, akiknek szavát és nyűgös kiabálását most könnyen széttépi a szaggató szél, köréd csoportosulunk és védjük készen életünkkel és anyagi létünk biztonságának sutba dobásával életedet és jövődet. Ne

tedd azt, hogy semmibevevéseddel elfordulj tőlünk, oh hazám, csak azért, mert nem vagyunk hangosak, mert nem áll módunkban színes lobogókat és krikszkrakszokkal ékesített szalagokat lobogtatni érdekedben, mert sötét konyhákban írunk és könyörgünk, mint ahogy sötét konyhából írok és könyörgök most feléd én magam is, nem pedig díszes dobogóról, hejehujázó és félrevezetett népség diadalordításától kísérve, fizetett legények gorombaságaival védelmezve és ostoba, tudatlan pártoskodók kedvtelésének kiszolgáltatva. Nagynak szeretnélek látni téged, oh hazám, nagynak, mint amilyen valójában vagy és sokszor voltál, nagynak önfeláldozásban és művelődésben, nagynak és példát mutatónak szabadságszeretetedben és tiszta emberi eszmék iránti kész gondosságodban. Oh, hazánk, hazánk, bennünk élsz jó fiadban, ha gonosz és értelmetlen erők viharában elvesznél, veled vesznénk mi is, jó és hív fiaid. Csak a gyávák és a pártoskodók, az ostobák és ravaszok, e silány népség élné csak túl pusztulásodat, éppen azok, akik meg sem érdemlik, hogy fiaidnak nevezd őket, és melengessed őket gyengéd kebleden. Mi, hív fiaid együtt lélegzünk veled, belőled táplálkozunk és veled boldogulunk, szabadságban, egyenlőségben és testvériségben, az emberi célok szolgálatába állítva határolt erőinket és fékentartott képességeinket. Kötelezettségeid is vannak, közös anyánkkal, Európával szemben, amelynek te éppen olyan hozzátartozója vagy, mint mi vagyunk neked, hazám! Értsd meg, Európának pusztulása a te pusztulásodat is jelenti, és a te pusztulásod- mily rémes ezt még csak elgondolni is, hogy lehetséges, ha lehetséges – a jó Európa gyengülését is jelentené. Jól tudom, általunk és rajtunk keresztül él benned a lelkiismeret. Ennek a lelkiismeretnek hangja ma talán gyenge és suttogó, megfélemlített, de mégis konok és kitartó, hív és fékezhetetlen, minden szemét széllel és ordító pártoskodással dacoló. Értsd meg, hazám, hű fiaid vagyunk, hű fiaid kívánunk lenni és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy naggyá és európaivá tegyünk tégedet. Remenyik Zsigmond 1938

HIVATÁSUNK: nemcsak meg nem semmisülni, hanem élni életvidoran, s amiért milliók szíve dobog, amire vágyik minden érverés, az nem nyomorú tengés, hasonló azon gyávához, ki minden mozdulatával engedelmet látszik kérni, hogy élni mer; hanem kifejlés, mely felküzdje nevünket a polcra, melyen állani Európa népei közt megérdemeljük. Kossuth Lajos 1842 SZÉPEK E HEGYSOROK szép a Duna messze elnyúló tüköre, melyeken szemem magas lakásomból áttekint; de ne szóljon senki ellened, honomnak dísze, zöld rónaság! Végetlenül, mint a tenger árjai, terülsz el szemünk előtt, s nagyságodnak nincs látszó határa, csupán az ég, mely kék boltozatával takar. Körülötted sötét hegylánc nem emelkedik, s a fölkelő nap hótakart csúcsokra nem tűzheti arany koronáit; magas füved kaszálatlanul szárad el tövén; folyóid nádas partjaik között némán haladnak tovább, a hegykúpok váratlan változékonyságát, a völgyek meglepő fordulatait tőled a természet megtagadta; s a vándor, ha egyenlő felszíneden átment, egyes szépségek emlékét nem fogja lelkében találni – de mégis nem állt-e sokszor meghatva, bámulva nagyszerűséged előtt? Ha a nap szürke határod fölött csendesen fölmerül s ragyogó sugárait egész felszíneden akadály nélkül egyszerre elönti; vagy a délibáb a dél forró hevében árnyatlan téreid fölött tavakat fest, mintha a szomjúzó föld a tenger árjairól álmodoznék, melyek azt egykor takarták; vagy ha az éj sötét nyugalma borult el a messze határ fölött, s míg fönn csak a csillagok, lenn itt-ott egy pásztortűz világít, a földön végetlen csend terül el, úgyhogy a vándor a magas füvön átsuhogó esti szellőt hallhatá, nem tölté-e ily pillanatokban leírhatlan érzemény kebelét? Érzemény, melyet a magas Alpok fönséges csudái közt nem talált, s mely búsabb talán, de nagyszerűebb, mint te nagyszerűebb vagy e föld minden bérceinél, honom korlátlan rónasága, te párja a végetlen tengernek, zöld s határtalan, mint ő, hol a szív szabadabban dobog, s szemünk nem talál korlátokat. Te a magyarnak képe vagy, nagy rónaságunk! Reményzölden, de pusztán állsz, arra teremtve, hogy termékenységeddel áldást árasszál

magad körül, de még kopáran. Az erők, melyekkel Isten megáldott, még szunnyadoznak, s az ezernyi évek, melyek fölötted átvonultak, nem láttak dicsőségedben; de az erő, rejtve bár, még él kebledben, a gaz maga, mely határodon oly dúsan felnő, hirdeti termékenységedet, s szívem mondja, közelg az idő, hol virulni fogsz. Virulni te, szép rónaságunk, s virulni a nép, mely egy ezred óta síkodat lakja. Boldog, ki e napot elérheti! Boldog, ki legalább azon öntudattal vigasztalhatja magát, hogy minden tehetségével e szebb idő előkészítésére dolgozott. Eötvös József 1845 AZT A HAZÁT, melyről a Szózat zeng, el nem veheti és meg nem csonkíthatja senki. Az visszavonhatatlanul hozzánk tartozik. Magunkban hordozzuk éppen annyira, mint ahogy ő hordoz bennünket; általa és benne vagyunk, akik vagyunk, s ha ő nem volna, mi sem lennénk többé. Ez az a föld, "amelyhez annyi szent nevet egy ezredév csatolt"; ahol számunkra a Szabadság zászlóit hordozták. Ezen a földön nem fog az erőszak! Ha egyszer hazánk volt, örökre az marad, még magunktól sem mondhatunk le róla, mert akkor magunkról mondanánk le. Ezért kell híveknek lennünk hozzá "rendületlen": kívüle valóban "nincsen számunkra hely". Ez a haza egységes és oszthatatlan: őseink emléke, szabadságunk megszokása, jogaink méltósága, kultúránk hagyománya, nagy költőink szava, mind benne van és vele értődik. Ennek a hazának "integráns része" a Szózat is: nélküle csonka lenne a szellemi ország, s nem lenne többé magyar a magyar. Babits Mihály 1936 ... az mü nemzetségünknek több hazája ennél soha nem lészen s nincsen is, más minekünk az övét nem adja. Bocskai István 1606 ... az magyaroknak ennél több ez kis darab országocskánál

nincsen, kit ha elvesztnek, semmiek nem leszen. Czobor Mihály 1606 ... nincsen nekönk több hazánk ennél, ha ezt is elvesztjök, nem ad senki országot nekönk. Nyáry Pál 1606 ... ne veszessük el, uram, az hazát, mert ha ezt elvesztjük, mi mást nehezen avagy nem is találunk. Bethlen Gábor 1611 ... nem hazánk-e tehát nekünk is ez, mint édes eleinknek? Az bizony, más nincsen kivűlle. Esterházy Miklós 1634 ... elfussunk? nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk. Zrínyi Miklós 1660 ... ha nincs Hunnia határi közt hazánk, egyebütt e földön többé sehol sincs. Széchenyi István 1835

FORRÁSOK ÉS ÉLETRAJZI JEGYZETEK94

94

Az oldalszámok az eredeti kötetre vonatkoznak. (korrektor)

ÁBRÁNYI EMIL (1820-1850) – nemesi származású költő és színműíró, 1848-ban a Kossuth Hírlapja munkatársa, a Jövő című republikánus újság szerkesztője. 234. Cikk a Kossuth Hírlapja 1848. júl. 16-i számában. ADY ENDRE (1877-1919) 77. Ismeretlen Korvin-kódex margójára. Figyelő, 1905. és Ady Endre Publicisztikai írásai. Bp., 1977; II, 218-220. 146. A nacionalizmus alkonya, Budapesti Napló, 1905. és idézett kiadás, II, 102. 301. Mely ápol s eltakar. Nagyváradi Napló, 1902. és idézett kiadás, I, 329. 304. Haldoklunk, Budapesti Napló, 1906. és idézett kiadás, II, 277-278. Teljes szöveg. ALVINCI PÉTER (1570-1634) – református prédikátor, Bocskai István fejedelem udvari lelkésze, Pázmány Péter ellenfele a hitvitákban. 51. Magyarország panasza. Kassa, 1620. Új kiadása: Magyar gondolkodók, 77. század. Szerk. Tarnóc Márton. Bp., 1979. A közölt részek: 167-169. ÁNYOS PÁL (1756-1784) – nemesi származású pálos szerzetes, költő, a felvilágosodás híve. 163. A világi gyönyörűségeknek haszontalansága. Először Batsányi adta ki (1798), majd Császár Elemér: Ányos Pál versei. Bp., 1907; a prózai műveket tartalmazó függelékben, 201.

APÁCZAI CSERE JÁNOS (1625-1659) – szegény székely családból született, holland egyetemeken tanult, majd Gyulafehérváron és Kolozsvárt tanított. Fő műve: Magyar enciclopaedia. Utrecht, 1655. 101. Az Enciklopédia előszavából. Magyar gondolkodók. 17. század. Szerk. Tarnóc Márton. Bp., 1979; 658-659. 276. Ugyanott, 659. ARANY JÁNOS (1817-1882) 235. Kinek van igazsága? Cikk a Nép Barátja 1848. okt. 1-i számában. Arany János munkáinak kritikai kiadásában: Prózai művek, I. k. Bp., 1962; 185. ATÁDI VILMOS (1821-1865), Somogy megyei gazdatiszt huszonkettedik gyermeke, hírlapíró. 240. Irodalmi ügy. Cikk a Szépirodalmi Lapok 1853. jún. 5-i számában. BABITS MIHÁLY (1883-1941) 70. A Magyar irodalom című tanulmányból (1913). Először: Irodalmi problémák. 1917; újabban: Esszék, tanulmányok. Bp., 1978; I, 386-387. és 401. 75. Válasz egy körkérdésre. Nyugat, 1941. jan, 1-i szám, 28-29. 83. Magyar irodalom. Idézett kiadás, 377-378. 118. A legnagyobb magyar. Szép Szó, 1936. és Esszék, tanulmányok, II, 504-505. 124. Magyar irodalom. Idézett kiadás, I, 374. 207. Cenzúra. Cikk a Nyugat "Őrjárat" rovatában, 1937. februári szám, 157-159. Kötetben nem jelent meg. 242. 1918 szeptemberében több kiváló magyar értelmiségi

"Európa Lovagjai" elnevezésű társaságot kívánt alapítani a földrész ellentéteinek megszüntetése, egységének előmozdítása végett. A társaság kiáltványát Babits, Jászi Oszkár és Szabó Ervin fogalmazta meg. Szövegét, amely Babits kézírásában maradt fenn, Sipos Lajos tette közzé 1976-ban. Újra kiadva: Esszék, tanulmányok; a közölt rész: I. 572-573. 281. A tömeg és a nemzet. Pesti Napló, 1938. és Esszék, tanulmányok, II, 572-573. 295. A Szózat ünnepére. Nyugat, 1936. és Esszék, tanulmányok, II, 513-514. 305. Elfogy a magyarság? Nyugat, 1933. és Esszék, tanulmányok, II, 426-428. 318. A Szózat ünnepére. Nyugat, 1936. és Esszék, tanulmányok, II, 514-515. BAJCSI-ZSILINSZKY ENDRE (1886-1944) – antifasiszta, nemzeti szellemű politikus és publicista. 1944. március 19-én, Magyarország megszállásakor, a németek letartóztatták, majd december 24-én a nyilasok kivégezték. 78. Egyetlen út: a magyar paraszt. Bp., 1938; 51-52. BAJZA JÓZSEF (1804-1858) – költő, kritikus, történetíró; Vörösmartyval és Toldy Ferenccel a reformkor legnívósabb folyóiratának, az Athenaeumnak a szerkesztője, a politikában Kossuth híve. 87. Nemzetiség és nyelv. Először: Ellenőr. Politikai zsebkönyv. A pesti ellenzéki kör megbízásából szerkeszté Bajza. Németországban, 1847. Újabban: Válogatott művei, Bp., 1959; 415. 95. Ugyanott, 416-418. 110. Ugyanott, 418-419. 122. Ugyanott, 421. 137. Ugyanott, 413-414.

144. Ugyanott, 416. 170. Vezércikk Bajza lapjának, a Futárnak 1849. júl. 1-i (egyetlen) számában. A név nélkül megjelent cikket Bajzának tulajdonította és kiadta Lukácsy Sándor. Bajza József Válogatott cikkei és tanulmányai, Bp., 1954. A közölt rész: 269. 196. Az Ellenőr bevezetőjéből. A válogatott cikkek és tanulmányok idézett kiadásában 251-252. BÁLINT GYÖRGY (1906-1943) – baloldali újságíró, a humanizmus és a szabadságjogok védelmezője. Ukrajnai munkaszolgálata idején pusztult el. 206. Politika a politika ellen. Pesti Napló, 1933. és Bálint György: A toronyőr visszapillant, Bp., 1966; I, 165. BÁNYAI ELEMÉR (1875-1915) – szamosújvári születésű radikális hírlapíró, Ady barátja. Az első világháborúban esett el. 301. Petőfi országa. Pesti Napló, 1909. és Zuboly könyve. Bányai Elemér válogatott munkái. Bp., 1916; 51. BARTÓK BÉLA (1881-1945) 229. Népdalkutatás Kelet-Európában. Először a Musical America című folyóirat 1943. évfolyamában jelent meg, majd Szabolcsi Bence tette közzé az eredeti magyar kéziratot 1953-ban. Újabb kiadása: Bartók Béla Összegyűjtött írásai. Bp., 1966; I, 605. BÁTHORY ISTVÁN (1533-1586) – Erdély fejedelme, 1576-tól Lengyelország királya. 275. Levél Mágóchy Gáspár máramarosi főispánhoz, Varsóból, 1578. március elején. Kiadva: Báthory István erdélyi fejedelem és

lengyel király levelezése. Közrebocsátja Veress Endre. Kolozsvár, 1944; II, 90-91. BERTALANFFI PÁL (1706-1763) – jezsuita szerzetes, egyházi beszédek és egy világföldrajz szerzője. 102. Keresztyén bölcsesség avagy az okos és istenes keresztyén életre mindenféle üdvösséges oktatások. Nagyszombat, 1754. Prédikációgyűjtemény. Szemelvényünk Az egy nyelven való szólás igen megtartja a haza fiai között az egyezséget és szeretetet című beszéd részlete. Újra kiadva: Csudatörténetek. Száz példa 17-18. századi katolikus prédikációkból és példagyűjteményekből. Szerk. Sinkó Ferenc. Bp., 1985; 218. BESSENYEI GYÖRGY (1747-1811) – Szabolcs megyei nemes család szülötte, Bécsben királyi testőrtiszt, majd udvari könyvtáros és a reformátusok udvari képviselője, élete végén falusi gazdálkodó. A felvilágosodás és a magyar irodalmi újjászületés nagy alakja. 102. Magyarság. 1778. Újra kiadva a Magyar Irodalmi Ritkaságok sorozat 16. kötetében, Bp., 1932. A kezdő sorokat közöljük. 103. Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék. 1790. Újra kiadva az idézett sorozat 4. kötetében, Bp., 1931. A közölt rész: 36. A mű 1781-ben készült. 163. Rómának viselt dolgai. I-II, Bp., 1966, ill. Nyíregyháza, 1972. A közölt rész: II, 178-179. A kézirat 1801-1804-ből való. 251. A magyar néző. 1779. Újra kiadva az idézett sorozat 16. kötetében. A közölt rész: 31-33. 283. Ugyanott, II, 131. BETHLEN GÁBOR (1580-1629) 276. Levél Nádasdy Tamáshoz, 1619. nov. 6. Közzé tette Szilágyi

Sándor: Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei. Bp., 1879; 153. 319 . Levél Rhédei Ferenc váradi főkapitányhoz, 1611. júl. 19. Komáromi András tette közzé a Történelmi Tár 1899. évfolyamában. Újabb kiadása: Bethlen Gábor: Levelek. Szerk. Sebestyén Mihály; Bukarest, 1980; 37. BIBÓ ISTVÁN (1911-1979), demokratikus gondolkodó és publicista 171. Az európai egyensúlyról és békéről című tanulmányából. A kéziratban fennmaradt mű Bibó István Válogatott tanulmányai I. kötetében jelent meg (Bp. 1986), az idézett rész a 358-359. lapon. BÍRÓ LAJOS (1880-1948) – radikális publicista, színmű- és novellaíró; a Budapesti Napló szerkesztőségében Ady kollégája és barátja. A Tanácsköztársaság bukása után emigrált és sikeres filmforgatókönyveket írt. Londonban halt meg. 147. Csalódások. Világ, 1919. jan. 9-i szám. Újra közölve: "Mindenki újakra készül..." Szerk. József Farkas; Bp., 1962; II, 285. BOCSKAI ISTVÁN (1557-1606) – az első Habsburg-ellenes felkelés vezére, 1605-től Erdély, majd Magyarország fejedelme. 319. Levél Illésházy Istvánhoz, 1606. júl. 2-án. Kiadta Szilágyi Sándor a Történelmi Tár 1878. évfolyamában. A közölt rész: 299. BÖLÖNI FARKAS SÁNDOR (1795-1842) – székely katonacsalád gyermeke, a kolozsvári kormányszéknél szerény állású tisztviselő. Amerikai utazásáról írt könyve (1834) a demokratikus eszmék nagy hatású terjesztője volt. Kolozsvári naplójában (18351836) megrázóan szól a politikai üldözések miatti szorongásairól.

197. A kolozsvári naplóból, 1835. szept. 23-i bejegyzés. A napló Bölöni Farkas Sándor életében nem jelent meg. Legújabb kiadása: Napnyugati utazás – Napló. Bp., 1984. A közölt rész: 585. 278. Napló, 1835. febr. 8. Az idézett kiadásban: 552-556. – A zsarnok palotájába idéztetés nem történt meg; mint Benkő Samu kolozsvári történész megállapította: Franz Kafka-i szorongás és vízió. 296. Napló, 1835. febr. 11. Az idézett kiadásban: 556-557. BUGÁT PÁL (1793-1865) – gyöngyösi szabómester fia, orvos, nyelvújító, az első magyar orvosi folyóirat szerkesztője, a forradalom alatt az ország főorvosa (ma úgy mondanók: egészségügyi minisztere). 264. A világalkat nagysága (német eredeti után). Athenaeum, 1837. ápr. 9-i szám, 227-228. CHÁZÁR ANDRÁS (1745-1816) – ügyvéd és megyei tisztviselő. (Vezetéknevének helyes kiejtése: császár.) Jogi munkáit latinul írta, de közéleti kérdésekről – többek közt az anyanyelv használatáról – magyarul értekezett. Megyéjében, Gömörben, ő volt a nemesi ellenzék vezérszónoka. 1793-ban megyéje nevében hivatalos tiltakozást (feliratot) készített a cenzúra ellen, s ezt – az elfogadottnál erősebb kifejezésekkel – engedély nélkül ki is nyomatta. Föllelhető példányait elkobozták, de kéziratos másolatokban is terjedt. 190. Cházár András cenzúraellenes művét újra kiadta Benda Kálmán: A magyar jakobinusok iratai. Bp., 1957. Szemelvényünk az I. kötet 944-945. oldalain található. CSÉCSY IMRE (1893-1961) – radikális polgári publicista, ifjúkorában a Galilei Kör tagja és a Huszadik Század munkatársa.

1945 után a Magyar Radikális Párt elnöke, országgyűlési képviselő. 171. A magyar Gironde vagy jótanács a jobboldalnak. Századunk, 1939; 11. CSENGERY ANTAL (1822-1880) – nagyváradi ügyvéd fia, kritikus, történetíró, publicista. 1845-től 1848-ig a Pesti Hírlap szerkesztője. A forradalom után Arany dános szellemi köréhez tartozott, és szoros kapcsolatban állt Deák Ferenccel. Nagy szerepe volt a Tudományos Akadémia életében. 195. Az akadémiák, különösen a Magyar Tudományos Akadémia. Elnöki megnyitó beszéd az Akadémia 1878. júl. 18-i közülésén. Kötetben: Összegyűjtött munkái. Bp., 1884; V, 99-100. CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY (1773-1805) 99. A magyar nyelv feléledése. Keltezetlen kézirat. Összes művei. Franklin kiadás, Bp. é. n.; 1143-1144. CZOBOR MIHÁLY (1570 körül – 1607) – költő, politikus, diplomata, Bocskai híve. 319. Levél Illésházy Istvánhoz, 1606. szept. 13-án. Kiadta Szilágyi Sándor a Történelmi Tár 1878. évfolyamában, 854. DEÁK FARKAS (1832-1888) – marosvásárhelyi születésű történész és publicista. Fiatal kora ellenére részt vett a szabadságharcban. 1852-ben függetlenségi szervezkedésben való részesség vádjával letartóztatták és ötévi várfogságra ítélték. A kiegyezés után az igazságügyi minisztériumban lett tisztviselő. Több tudományos társaságnak és közművelődési egyesületnek volt tevékeny tagja, 1876-tól kezdve akadémikus.

67. Őszinte szó a román testvérekhez. Kolozsvár, 1861; 5-6. 238. Ugyanott, 6-7. DEÁK FERENC (1803-1876) 256. Követjelentés az 1839-40-ki országgyűlésről. Deák Ferenc és Hertelendy Károly Zala vármegyei követektől. Pesten, 1842. Bemutatatott 1840-dik esztendőben július 28-án tartatott nagygyűlésben. Új kiadása Ferenczi Zoltántól, Bp., 1904. A közölt rész a 135. oldalon. DECSY SÁMUEL (1742-1816) – a hazai újságírás felvilágosult szellemű úttörője. A bécsi Magyar Kurirt szerkesztette. Nagy hatású könyvet írt az anyanyelvű művelődés mellett: Pannóniai Féniksz avagy hamvából feltámadott magyar nyelv, Bécs, 1790. 189. Részletek a Pannóniai Fénikszből, 190-191., 194. és 198199. EGRESSY GÁBOR (1808-1866), a reformkor nagy színésze, Petőfi barátja. 119. Indítvány a szellemhonosítás ügyében. Életképek, 1848. febr. 20-i szám, 225-226. EÖTVÖS JÓZSEF (1813-1871) 121. A zsidók emancipációja. Budapesti Szemle, 1840. és Eötvös József. Reform és hazafiság. Bp., 1978; I, 224. 124. Eötvös jegyzőfüzetéből, 1857. szept. 27-i dátummal. Megjelent a szerző Gondolatok címmel összeállított köteteiben, 1863 óta többször is. A legutóbbi és legteljesebb kiadás: Gondolatok. Bp., 1977. Szemelvényünk itt a 289. oldalon található.

144. A zsidók emancipációja. Idézett kiadás, I, 226-228. 168. Szegénység Irlandban. Budapesti Szemle, 1840. és Reform és hazafiság. I, 163. 169. A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. Eötvös e nagy politikai műve, melyet emigrációban írt, kötetenként 1851- és 1854-ben jelent meg, németül és magyarul. Legújabb kiadása: Bp., 1981. A közölt rész: I, 349. 182. Szegénység Irlandban. Idézett kiadás, 176-177. 219. A XIX. század uralkodó eszméi. Idézett kiadás, 149. 225. A zsidók emancipációja. Idézett kiadás, I. 212. 254. A Teendőink című cikksorozatból, Pesti Hírlap, 1847. és Reform és hazafiság, II, 370. 261. Szegénység Irlandban. Idézett kiadás, I. 203-204. 285. A zsidók emancipációja. Befejező sorok; az idézett kiadásban I, 256. 286. Eötvös 1870. évi naplójából. Kéziratát a második világháború vége felé egy Csongrád megyei kastély szétdúlt területén találták meg; 1948-ban került a sárospataki nagykönyvtárba. Czegle Imre adta ki a Történelmi Szemle 1978. évi 2. számában. A közölt október 6-i rész a 395. oldalon található. 287. A karthausi. Az L. fejezet vége. Eötvös e regénye az általa szerkesztett Budapesti Árvízkönyv (1839-1841) első, harmadik és ötödik kötetében jelent meg. Szemelvényünk az V. kötet 335-336. oldalánál. (A közkézen forgó egyéb kiadások pontatlanok.) 317. A falu jegyzője (1845). A regény befejező sorai. EÖTVÖS KÁROLY (1842-1916) – középnemesi származású ügyvéd, függetlenségi párti politikus, 1883-ban a tiszaeszlári vérvádperben az ártatlan zsidók sikeres védője. Elbeszéléseiben, tárcáiban a szabadságharc emlékeit idézte fel, s a Balaton és a Bakony vidékének szépségeit, lakóinak életét írta le. 37. Utazás a Balaton körül. Bp., 1900; II, 81-85.

ERDÉLYI JÁNOS (1814-1868), költő, kritikus, filozófus, első népköltési gyűjteményünk (1846-1848) kiadója. Jobbágy-családból emelkedett az ország vezető értelmiségének soraiba. 60. A jelen (1851) című tanulmány részlete. Kéziratból kiadta T. Erdélyi Ilona: Erdélyi János Válogatott művei. Bp., 1986; 727. 74. Ugyanott, 745-746. 79. Népköltészetről. A Kisfaludy Társaság Évlapjai, és Válogatott művei. Bp., 1986; 59. 108. A jelen. Idézett kiadás, 743. 123. Pályák és pálmák. Budapesti Szemle, 1867. és Válogatott művei. 642. 170. A jelen. Idézett kiadás, 731-732. 237. Ugyanott, 740. ESTERHÁZY MIKLÓS (1582-1645) – a családi vagyon és méltóság megalapítója, 1625-től Magyarország nádora. A Habsburgok pártján harcolt Bethlen Gábor és I. Rákóczi György ellen. 319. Levél Győr vármegye rendeihez, 1634. ápr. 13-án. Kiadta Ráth Károly a Magyar Történelmi Tár 1861. évfolyamában, 91. FÁBRY ZOLTÁN (1897-1970) – a szlovákiai magyar irodalom vezető alakja, antifasiszta publicista és író. 281. Kölcsey. Magyar Nap (Bratislava), 1938. augusztus. Kötetben: Fábry Zoltán: Palackposta, Bratislava, 1960; 300. FÁY ANDRÁS (1786-1864) – földbirtokos író és politikus, a reformkor kiváló és sokféle tevékenységű személyisége. Írt politikai és erkölcsi célzatú állatmeséket, regényeket és beszélyeket, vígjátékokat, röpiratokat. Nagy szerepe volt az első hazai takarékpénztár megalapításában, támogatta a színészetet.

177. Az ellenzék, különösen a magyar. Bajza Ellenőr című politikai zsebkönyvében, 1847; 2. FÜLEP LAJOS (1885-1970) – művészettörténész és filozófus, a század elején a szellemi megújulás egyik fő mozgatója. A két háború között mint református lelkész visszavonultan élt. 1945 után egyetemi tanár. 68. Nemzeti öncélúság. Válasz, 1934; kötetben: Művészet és világnézet, Bp., 1976; 153-155. 80. Ugyanott, 178. 300. Ugyanott, 167-168. GAÁL JÓZSEF (1811-1866) – szatmári gazdatiszt fia, verses szatírák, életképek, színművek és az egyik első hazai regény szerzője. Az Alföldet mint irodalmi témát ő fedezte föl, Petőfi előtt. 26. Az Alföld képe. Rajzolatok, 1836. és Összes művei. Bp., 1882; II, 3-6. GÁTI ISTVÁN (1749-1843) – református lelkész és tanár, nyelvészeti, természetrajzi és gyorsírászati munkák szerzője. 103. A magyar nyelvnek a magyar hazában való szükséges voltát tárgyazó hazafiúi elmélkedések. Bécs, 1790; 29. GRÜNWALD BÉLA (1839-1891) – Hont megyei gazdatiszt fia, ügyvéd, politikus, publicista. A régi Magyarország című könyvében (1888) nagyszabású kritikai elemzését adta történelmünk 1711 és 1825 közötti korszakának. 57. Két részlet A régi Magyarország első és utolsó fejezetéből; a mű harmadik kiadásában (Bp. 1910) 14-15. és 551-552.

GUZMICS IZIDOR (1786-1839) – falusi molnár gyermeke, bencés szerzetes, sokoldalú irodalmár, Kazinczy híve. 103. A nyelvnek hármas befolyása az ember emberisítésébe, nemzetisítésébe és hazafiúsításába. Tudományos Gyűjtemény, 1822; III, 23. GYÖRFFY ISTVÁN (1884-1939) – a magyar néprajz nagy tudósa, egyetemi tanár. 68. A néphagyomány és a nemzeti művelődés. Bp. 1939. A közölt rész a mű ugyanazon évi második kiadásában; 83. 82. Ugyanott, 8. és 10. GYULAI PÁL (1826-1909) – Kolozsvárt született, nemesi származású tisztviselő családból. 1848 márciusában városa forradalmi ifjúságának szónoka. Kitűnő verseket és elbeszéléseket írt, de főként mint kritikus tett szert nagy tekintélyre. 1876-tól a budapesti egyetem irodalomtanára. Szerkesztette a Budapesti Szemlét és az Olcsó Könyvtár sorozatot. 125. A nemzeti nyelv és Müller Miksa. Felolvastatott a Kisfaludy Társaságban, 1882. febr. 12-én. Gyulai Pál: Emlékbeszédek, Bp., 1914; II, 194-196., 199-200. és 203-204. 230. Erdélyi úti benyomások. Pesti Napló, 1851. és az "Erdély öröksége" sorozat X. kötetében: Két ország ölelkezése, Bp., é. n.; 199. GYURMÁN ADOLF (1813-1869) – a reformkor jeles publicistája, Kossuth Pesti Hírlapjának munkatársa, 1848-49-ben a forradalmi kormány hivatalos lapjának, a Közlönynek a szerkesztője. A szabadságharc leverése után mint emigráns élt Amerikában és Angliában. 1863-ban tért haza és a kiegyezési párthoz csatlakozott. Fontos műve az a röpirat, melyben Széchenyi

Politikai program című könyvének tételeit cáfolta és Kossuth nézeteit vette védelmébe (1847). E műve annak idején nem jelenhetett meg; Varga János adta ki Hallgatásra kárhoztatva. címmel 1985-ben. 166. Hallgatásra kárhoztatva. Bp., 1985; 129-130. 168. Ugyanott, 148. 176. Ugyanott, 150-151. HALÁSZY JÓZSEF (?-?) – losonci tanító, honismereti cikkek szerzője. 30. Szatmár vidéke jelességei. Tudományos Gyűjtemény, 1831; VI, 104-108. HERMAN OTTÓ (1835-1914) – természettudós és néprajzkutató, a népszerű tudományos stílus mestere. 1863-ban önkéntesként részt vett a lengyel szabadságharcban. 1879-től több cikluson át függetlenségi párti képviselő, beszédeiben, cikkeiben a szélsőbal hangadója. 300. Gátszakadás. Budapesti Hírlap, 1906. és Herman Ottó: A pokol cséplője. Bp., 1983; 265-266. HORVÁTH MIHÁLY (1809-1878) – Szentesen született szegény szülőktől; 1848-49-ben püspök, majd a forradalmi kormány tagja; Világos után Genfben emigráns. Itt adta ki nagy históriai munkáit: Huszonöt év Magyarország történetéből (a reformkorról) és Magyarország függetlenségi harcának története. 59. Magyarország függetlenségi harcának története. Genf, 1865. A háromkötetes mű befejező sorai. 257. Ugyanott, III, 595-596.

HUNFALVY PÁL (1810-1891) – Szepes megye szülötte, nyelvész, történettudós, 1848-49-ben népképviselő. 49. Idézet egy műfordításkötet kritikájából. Athenaeum, 1841. jan. 26-i szám, 162. hasáb. 122. Drezdai levelek. Athenaeum, 1839. szept. 26-i szám, 391. és 407. hasáb. 124. Ugyanott, 402-403. hasáb. IGNOTUS (VEIGELBERG HUGÓ, 1869-1949) – kiváló kritikus és publicista; szépirodalmi műveket is írt. A Nyugat egyik alapítója és szerkesztője. Az elsők közt ismerte fel Ady, Babits, Móricz Zsigmond, József Attila tehetségét. Cikkeiben az írói szabadságot és az újítás jogát védelmezte a "perzekútor esztétika" türelmetlen maradiságával szemben. A hitlerizmus elől Amerikába emigrált; 1948-ban hazatért és Budapesten halt meg. 84. Kritika Szabolcska Mihály Hangulatok című verskötetéről, A Hét, 1894. és Ignotus válogatott írásai. Bp., 1969; 166-168. 122. Világnyelv, politika és természetes fejlődés. A szerző Kísérletek című kötetében, Bp., 1910; 360. 282. Az író és a többi emberek. Magyar Hírlap, 1933. és Válogatott írásai. 594-595. ILLYÉS GYULA (1902-1983) 314. A szerző Magyarok című könyvéből, 1938. áprilisi dátummal. Újabban műveinek sorozatkiadásában: Itt élned kell. Bp., 1976; I, 226-227. IRÍNYI JÓZSEF (1822-1859) – Bihar megyei gazdatiszt fia, hírlapíró és politikus. Nyugat-európai utazásáról kétkötetes könyvet adott ki (a cenzúra miatt külföldön). Hazatérte után mint a modern, központosított polgári államigazgatás híve lépett fel és a Pesti

Hírlap külpolitikai rovatát vezette. 1848-ban ő fogalmazta meg a márciusi 12 pontot, országgyűlési képviselő lett, később diplomata Párizsban. Haynau halálra ítélte, majd megkegyelmezett neki. Néhány évig visszavonultan élt és szépirodalommal foglalkozott, azután ismét külpolitikai cikkeket írt. Korának egyik legkiválóbb publicistája. 194. Német-, francia- és angolországi úti jegyzetek. Hála (Halle), 1846; I, 325-326. 199. Sajtótörvényről. Bajza Ellenőr című politikai zsebkönyvében, 1847; 100-102. JAKAB ELEK (1820-1897) – erdélyi földbirtokos családból született; a forradalom alatt önkéntes honvéd; később levéltáros Kolozsvárt és Pesten. Kiváló történetíró; különösen Erdély históriájával foglalkozott. 235. Cikk a Kolozsvári Híradó 1848. aug. 8-i számában. JÁSZI OSZKÁR (1875-1957) – szociológus, egyetemi tanár, a Huszadik Század főszerkesztője, az Országos Radikális Párt elnöke, 1918-ban a forradalmi Nemzeti Tanács tagja, a Károlyi-kormány minisztere, majd emigráns. Amerikában halt meg. Tanulmányaiban, publicisztikai írásaiban a demokratikus átalakításért harcolt; a nemzetiségi kérdés szakértője. 147. Szocializmus és hazafiság. Huszadik Század, 1905. és Jászi Oszkár publicisztikája, Bp., 1982; 53. 226. Az új Magyarország felé. Huszadik Század, 1907. és idézett kiadás, 100. 241. A nemzetiségi kérdés újabb fejleményei. Huszadik Század, 1914. és idézett kiadás, 188-190.

JERNEY JÁNOS (1800-1855) – Csongrád megyei földbirtokos család gyermeke, nyelvész, történész. A honfoglalás előtti magyar történelem kérdéseinek tisztázása végett nagy utazást tett Moldvában és Dél-Oroszországban. 240. Jerney János Keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett. Pesten, 1851; I, 33. JÓKAI MÓR (1825-1905) 35. Úti emlékek. Délibáb (folyóirat), 1853. és Jókai Mór: Magyarhon szépségei, Bp., 1956; 207-210. 139. A Vándoroljatok ki! című elbeszélés bevezetése (1853). Új kiadása: Válogatott elbeszélések. Bp., 1955; I, 444-445. 233. Az Életképek 1848. febr. 20-i számából és Jókai Mór: Cikkek és beszédek. Bp., 1965; 514-515. 239. A nemzeti gyűlölet csinálók ellen. A Hon, 1870. szept. 2-i szám. JÓZSEF ATTILA (1905-1937) 183. A mai költi feladatai, Új Szellem, 1937. és Összes művei, Bp., 1958; III, 194. JUHÁSZ GYULA (1883-1937) 84. Csevegés. Először a Szeged című hírlapban, 1922, majd Összes művei hatodik kötetében, Bp., 1969; 489. KÁLLAI ERNŐ (1890-1955) – az avantgarde művészet kiváló teoretikusa. 1928 és 1935 között német művészeti lapok szerkesztője; tanár a modernizmus dessaui iskolájában, a Bauhausban. Hazatérése után a magyar művészet újszerű törekvéseinek legfőbb támogatója.

72. Új magyar piktúra. Bp., 1925; 10-12. és 16. KARINTHY FRIGYES (1887-1938) 138. Hazám és "hazám". Nyugat, 1915. és Hátrálva a világ körül. Válogatott cikkek. Bp., 1964; 26. 260. Az új forradalom. Pesti Napló, 1927. és a Válogatott cikkek idézett kiadása, 68-69. KÁRMÁN JÓZSEF (1769-1795) – losonci református pap fia, az irodalmi megújulás második nemzedékének programadó ideológusa. Támogatta a hazai színészetet, megalapította és szerkesztette az Uránia folyóiratot. 282. A nemzet csinosodása. Uránia, 1794. és Válogatott művei. Bp., 1955; 77-78. KÁROLYI MIHÁLY (1875-1955) – az első magyar köztársaság elnöke. 220. Magyar illúziók, A Reggel (Bratislava), 1930. Kötetben: Károlyi Mihály válogatott írásai. Bp., 1964; I. 379. 243. Felhívás a magyar néphez. Elhangzott a londoni rádióban, 1943. december 31-én. Kötetben: Válogatott írásai. II. 126. KATONA LAJOS (1862-1910) – folklórkutató és irodalomtörténész, egy ideig az Ethnographia folyóirat szerkesztője, a budapesti egyetemen az összehasonlító irodalomtörténet tanára. A népmesék komparatív vizsgálatával nemzetközi jelentőségű munkát végzett. 74. A népköltés a néplélektan tárgykörében. Budapesti Szemle, 1910. és Katona Lajos: Folklór-kalendárium, Bp., 1982. A közölt

rész: 68-69. KAZINCZY FERENC(1759-1831) 101. Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél. Tudományos Gyűjtemény, 1819. és Kazinczy Ferenc Művei, Bp., 1979; I, 833-834. KAZINCZY GÁBOR (1818-1864) –, az író és nyelvújító unokaöccse, politikus és literátor. 1839-ben, a fiatal írókat maga köré gyűjtve, Népbarát címmel folyóiratot akart kiadni, de terve a cenzúra miatt meghiúsult. A forradalom alatt a békepárt egyik hangadója volt. Világos után csak a tudománynak élt. 222. A Felföld. Athenaeum, 1839. aug. 25-i szám, 245-246. hasáb. KEMÉNY ZSIGMOND (1814-1875) – a magyar regény- és esszéírás klasszikusa, politikus és publicista. A reformkori ellenzék soraiban küzdött, 1848-ban a Pesti Hírlapot szerkesztette. A forradalom után röpiratokban elemezte a lezajlott eseményeket és bírálta Kossuth politikáját. 107. Még egy szó a forradalom után. 1851. és Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre Bp., 1982; 396-397. 131. Élet és irodalom. Cikksorozat, Pesti Napló, 1852-1853; újabban a szerző azonos című kötetében, Bp., 1971; 172. 180. A tisztújítás kérdése, legújabb kapcsolatai közt. Erdélyi Híradó, 1842. és Kemény Zsigmond: Korkívánatok, Bp., 1983; 7677. KISFALUDY SÁNDOR (1772-1844) – földbirtokos, egy ideig testőrtiszt; Milánó ostromakor francia fogságba esett. A kesergő szerelem és A boldog szerelem című versciklusai, melyeket Himfy

költői névvel adott ki, új hangot ütöttek meg a szerelmi lírában. 100. Himfy szerelmei című verskötetének előszavából (1801). Minden munkái. Bp., 1892; I, k. 8-9. 1. 297. Levél Skublics Imréhez (1792). Megjelent Kisfaludy Sándor önéletrajzába foglalva, Minden munkái kiadásában, VII, 385-386. KODÁLY ZOLTÁN (1882-1967) 81. Mit akarok a régi székely dalokkal? Híd, 1927, és Kodály Zoltán: Visszatekintés. Bp., 1964; I, 29-30. Teljes szöveg. KÓS KÁROLY (1883-1977) – építész és író. Erdély elcsatolása után települt át a Kolozs megyei Sztána faluba, hogy részt vehessen az erdélyi magyarság szellemi életének megszervezésében. 228. Kalotaszeg. Kolozsvár, é. n. (1937); 165-166. KOSSUTH LAJOS (1802-1894) 123. Adalék a nemzeti önismerethez. Vezércikk (Vörösmartyról) a Pesti Hírlap 1842. jún. 6-i számában. Újra kiadva: Lukácsy SándorBalassa László: Vörösmarty Mihály. Bp., 1955. A közölt rész: 292. 165. A magyar politikai pártok értelmezése. Bajza Ellenőr című politikai zsebkönyvében, 1847; 267. 176. Ugyanott, 245-246. 177. Beszéd Torinóban magyar látogatók előtt, 1889. júl. 5-én. Kossuth Lajos Iratainak X. kötetében, Bp., 1904. Az idézett rész: 304-305. 189. Beszéd Zemplén megye közgyűlésén, 1832. szept. 5-én. Kiadta Barta István Kossuth Lajos Összes munkáinak hatodik kötetében, Bp., 1966; a közölt rész:337-338. 196. A magyar politikai pártok értelmezése. Bajza Ellenőrjében, 227-228.

254. A Pesti Hírlap programcikke, 1841. jan. 2. 255. A teendők legfőbbike. Vezércikk a Hetilap 1846. júl. 28-i számában. 317. Nemzetiség és kereskedési szövetkezés. Vezércikk a Pesti Hírlap 1842. febr. 24-i számában. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (1885-1936) 13. Lenni vagy nem lenni. Nyugat, 1930; újabban a szerző Látjátok, feleim című kötetében, Bp., 1976; 5-11. – A jelenet akkor és úgy, ahogyan Kosztolányi elbeszéli, nem történt mag. 127. A magyar nyelv helye a földgolyón. Nyílt levél Antoine Meillet úrhoz, a Collège de France tanárjához. Nyugat, 1930. és Nyelv és lélek, Bp., 1971; 89. és 93-96. 203. Az újságíró álma. A Hét, 1916. és Kosztolányi hírlapi cikkeinek Füst című gyűjteményében, Bp. 1970; 351-354. Teljes szöveg. KÖLCSEY FERENC (1790-1838) 49. A Mohács című esszéből (1826). Először Kölcsey munkái 1840. évi kiadásában; újabban: Összes művei. Bp., 1960; I, 12201225. 100. Játékszín (1827). Muzárion, 1833. és Összes művei. I. 631632. 101. Parainesis. Athenaeum, 1837. és Összes művei, I, 1113. 106. Emlékbeszéd Kazinczy Ferenc felett (1832). Muzárion, 1833. és Összes művei. I, 717. 120. Parainesis. Idézett kiadás, I., 1104-1105. 122. Levél Kállay Ferenchez, 1816. ápr. 8. Összes művei. III, 222223. 143. Parainesis. Idézett kiadás, I, 1107-1108. 251. Kölcsey búcsúbeszéde az országgyűléshez 1835. febr. 9-én. Összes művei. II, 166. 256. Országgyűlési beszéd 1834. nov. 10-én. Összes művei. II,

161-162. 258. Parainesis. Idézett kiadás, I, 1133. 277. Országgyűlési napló, 1832. dec. 13-i rész. Először titkos nyomdában nyomtatták ki, 1848 elején. Összes művei, II, 345-346. 285. Parainesis. Idézett kiadás, I, 1124. 287. Országgyűlési napló, 1833. április 24. – május 3. Az idézett kiadásban: II, 526-527. 1. KŐVÁRY LÁSZLÓ (1819-1907) – Tordán született, Bethlen Gábor által Erdélybe telepített hajdúcsaládból. 1848-ban Ellenőr címmel lapot szerkesztett Kolozsvárt; 1849-ben Bem serege mellett volt "tábori történeti jegyző". A forradalom után néhány hónapi fogságot szenvedett; 1852(?)-ben az önkényuralom elleni szervezkedés miatt ismét letartóztatták és Kolozsvárra internálták. Tudományos munkásságát szűkebb pátriájának szentelte: hat kötetben megírta Erdély történetét (1859-1866), okmánytárat adott ki a forradalom erdélyi eseményeiről (1861). 138. Székelyhonról. Kolozsvár, 1842; 21. KRÚDY GYULA (1878-1933) 96. Felhő. Magyarország, 1915. és Krúdy műveinek új sorozatkiadásában: Magyar tükör, Bp., 1984; 189-192. 140. Nem megyek Amerikába. A Reggel, 1927. és az új sorozatkiadás Pesti album című kötete, Bp., 1985; 409-411. 227. Utazás Európa legszegényebb népei között. Először: Krúdy Gyula: Havasi kürt. Kiadta a Ruszka-Krajnai Népbiztosság, 1918; majd Krúdy Gyula: Magyar tükör. Bp., 1922. Szemelvényeink ez utóbbi kiadásban: 34. és 36-37. 260. A rajzó lomb. Magyarország, 1917. és az új sorozatkiadás Magyar tükör című kötete, Bp. 1984; 435-436. 303. Kis huszárok. Magyarország, 1917. és az új sorozatkiadás Magyar tükör című kötete, 479.

LOVIK KÁROLY (1874-1915) – a századforduló kiváló elbeszélője, az újságtárca egyik mestere. 80. Liszt Ferenc körül. Magyar Figyelő, 1911; III, 459. LUKÁCS BÉLA (1847-1901) – gazdag zalatnai bányatulajdonos fia, honismereti cikkek, közgazdasági munkák szerzője. 1872-ben Deák-párti programmal képviselővé választották. A közéleti pályán a kereskedelmi miniszterségig emelkedett. 1848-ban Zalatna feldúlásakor egész családját kiirtották, ő maga – akkor másfél éves csecsemő – véletlenül menekült meg. 236. Az erdélyi bányavidék. Megjelent a Magyarország képekben című "honismereti album"-ban; szerk. Nagy Miklós, Pest, 1870; II, 6-7. és 9-10. MADÁCH IMRE (1823-1864) 157. Politikai hitvallomás. Választási röpirat, 1861. Összes művei. Bp., 1942; II, 683-684. MAGDA PÁL (1770-1841) – rozsnyói születésű, polgári származású tanár, nyelvészeti és gazdasági értekezések szerzője. Fő műve: Magyarországnak és a határőrző katonaság vidékinek legújabb statisztikai és geográphiai leírása. Pesten, 1819. 25. Magda Pál statisztikai művéből, 24-27. 142. Ugyanazon mű, Elöljáró Beszéd, III-IV. 180. Ugyanazon mű, 128-129. 224. Ugyanott, 72. 226. Ugyanott, 414-415. 283. Ugyanott, Elöljáró Beszéd, VIII.

MIKÓ IMRE (1805-1876) – erdélyi gróf, szűkebb pátriája haladó politikai és művelődési mozgalmainak kiváló részese és bőkezű támogatója. 1855 és 1862 között Erdélyi történelmi adatok címmel négykötetes forrásgyűjteményt adott ki. A kiegyezés után közlekedési miniszter lett, hivatali ideje alatt épült meg Erdély vasúti hálózata. 60. A forrásgyűjtemény bevezetőjéből. I. k. XXII-XXIII. MOCSÁRY LAJOS (1826-1916) –, politikus és publicista, az országgyűlésben baloldali képviselő, a nemzetiségekkel való megegyezés szószólója. 78. Egy baloldali program című röpiratából. 1869. Újabban: Válogatott írásai. Bp., 1958; 133. 173. Az állami közigazgatás. Bp., 1890. és idézett kiadás, 136. 233. Nemzetiség. Bécs, 1858. és idézett kiadás, 125-126. 241. Program a nemzetiség és a nemzetiségek tárgyában. Pest, 1860. és idézett kiadás, 149. 244. A nemzetiségek kérdése. Magyarország, 1861. és idézett kiadás, 356. MÓRA FERENC (1879-1934) 173. Ne politizáljunk? Délmagyarország, 1929. és a szerző politikai cikkeinek gyűjteményében: Memento, Bp., 1967; 620-622. Teljes szöveg. 201. Monológ. Szeged című hírlap, 1924. és Memento, 410-412. Teljes szöveg. 271. A Világító Szeretet. Magyar Hírlap, 1932. és Memento, 673677. Teljes szöveg. 306. Tertilla. Világ, 1926. és Memento, 500-503. Teljes szöveg.

MÓRICZ ZSIGMOND (1879-1942) 79. Ex oriente lux! Magyarország, 1928. és Móricz Zsigmond: Tanulmányok, cikkek. Bp., 1959; 221-222. NAGY LAJOS (1883-1954) – radikális baloldali szemléletű író, publicista, a XX. századi magyar prózairodalom jeles képviselője. 205. Az írói szabadság. Hírlapi cikk; kötetben: Válogatott karcolatok, Bp., 1957; 678-679. 303. Sok-e az öngyilkosság? Hírlapi cikk; az idézett kötetben 277278. Teljes szöveg. NÉPÜGY – Névtelenül megjelent demokratikus röpirat, Párizs, 1847. Szerzője valószínűleg Bloch Mór (1815-1891), a zsidómagyar művelődés kiváló alakja, Vajda Péter barátja és eszmetársa; később Ballagi Mór néven elismert nyelvész és szótáríró. 198. Szemelvényünk a röpirat 60. lapján található. NYÁRY PÁL (1550-es évek – 1607) –, nagybirtokos főúr; a Habsburgok pártján emelkedett magas méltóságokba, s mint váradi főkapitány vitézül harcolt a török ellen. 1605-től Bocskai híve. 319. Levele feleségéhez, 1606. okt. 30-án. Kiadta Benda Kálmán: Nyáry Pál és Várday Kata levelezése. A kisvárdai Vármúzeum kiadványai, 7. szám, 1975. A közölt rész a 43. oldalon. ORBÁN BALÁZS (1830-1890) – az Udvarhely megyei Lengyelfalván született bárói családból. A forradalom után emigráns; később országgyűlési képviselő. Fő műve: A Székelyföld leírása. Pest, 1868-1873, hat kötetben. Írásait demokratikus meggyőződés s a nemzetiségi kérdés progresszív felfogása hatja át.

33. A Székelyföld leírása, I. 79. (Reprintkiadásban is.) 238. Ugyanott, VI. 139. PÁZMÁNY PÉTER (1570-1637) – jezsuita főpap, esztergomi érsek, a magyar hitvitázó irodalom legnagyobb alakja. 167. Az igazságrúl és bírák kötelességérül (prédikáció). Először Pázmány egyházi beszédeinek gyűjteményében, Pozsony, 1636. Legújabb kiadása: Pázmány Péter Művei, Bp. 1983; 863-864. PETELEI ISTVÁN (1852-1910) – marosvásárhelyi születésű elbeszélő és újságíró, a magyar novella egyik első rangos művelője. 298. Mezőségi út. Ez a kíméletlen szociografikus írás annak idején nem jelenhetett meg. Bisztray Gyula adta ki Petelei válogatott elbeszéléseinek gyűjteményében: Lobbanás az alkonyatban. Bp. 1955. A közölt rész: 99-102. PÉTERFY JENŐ (1850-1899) – klasszikus rangú esztéta és kritikus. 86. A nemzeti genius. Budapesti Szemle, 1889. és Összegyűjtött munkái, Bp. 1903; III. 260. PETŐFI SÁNDOR (1823-1849) 28. Úti Levelek Kerényi Frigyeshez. Hazánk (Győr), 1847. Részlet a III. levélből. 283. Lapok Petőfi Sándor naplójából. Pest, 1848. április 19-i rész.

II. RÁKÓCZI FERENC (1676-1735) 56. Az ország felszabadítására induló Rákóczi breznai kiáltványa. Kelt 1703. május 6-án. Több változata közül az egyetlen, Rákóczi pecsétjével hitelesített példányt Esze Tamás adta ki a Századok 1954. évfolyamában. Újra közölte: Magyar gondolkodók, 17. század. Szerk. Tarnóc Márton Bp., 1974; 296-297. REMENYIK ZSIGMOND (1900-1962) – Heves megyei földbirtokos családból született. Húszesztendős korától hat küzdelmes évet töltött Dél-Amerikában, s ott – spanyol nyelvű munkáival – az irodalmi avantgarde egyik megalapítója lett. Amerikai élményeit később számos kitűnő regényben dolgozta fel. Egész életére elkötelezte magát a szegények és elnyomottak mellett; mint publicista a fasizmus ellen, Európa demokratikus megújulásáért harcolt. Bűntudat című szociografikus könyvében kegyetlen képet rajzolt úri osztályának vétkeiről s a magyar falu elesettségéről. 145. Bűntudat. Bp., é. n. (1937); 58-59. 148. Népek hazája, nagyvilág! Szép Szó, 1937; V, 6-7 155. Írók és szabadság. Szép Szó, 1938; VII, 177-178. 220. Téli gondok, Szép Szó, 1937. és Remenyik Zsigmond: Nagytakarítás – Téli gondok – Ismeretlen Voltaire-levelek. Bp. 1980; 107. 224. Bűntudat. 231., 233-234. és 236-237. 302. Ugyanott, 242-243. 315. Szózat a haza értelméhez és lelkiismeretéhez. Szép Szó, 1938; VI, 226-228. SALAMON FERENC (1825-1892) – kiváló történész, kritikus, publicista, egy ideig Arany János tanártársa Nagykőrösön. 223. Magyarország a török hódítás korában. Budapest, 1865. A közölt rész az 1886. évi második kiadásban a 180-181. oldalon

található. SCHÖPFLIN ALADÁR (1872-1950) – századunk első felének tekintélyes kritikusa. 85. A város. Nyugat, 1908. és Válogatott tanulmányok. Bp., 1967; 40. 208. Az irodalom és a konzulok. Nyugat, 1932. és idézett kiadás, 165-169. Teljes szöveg. SIRALMAS KÖNYÖRGŐ LEVÉL – Ismeretlen szerző röpirata 1656-ból. Régebben Zrínyi Miklósnak tulajdonították. Péter Katalin az addig ismertnél bővebb változatát fedezte fel és tette közzé 1973ban. 53. Magyar gondolkodók, 17. század. Szerk. Tarnóc Márton Bp., 1979; 189-190. és 219-221. SPECH LAJOS (1803-1869) – mezőgazdász, uradalmi tiszt. 29. Tisza Tokaj városának Gyűjtemény, 1823; IV. 23-27. rövid leírása. Tudományos

SZABÓ ERVIN (1877-1918) – szociológus és történész, 1911-től a Fővárosi Könyvtár igazgatója, Marx műveinek egyik első fordítója, a szociáldemokrata pártban a baloldal ideológusa. 182. Művészet. Népszava, 1901. és Szabó Ervin: Hol az igazság? Bp., 1977; 349. SZABÓ LŐRINCZ (1900-1957) 39. A magyar Dunán. Új Idők, 1942. és Könyvek és emberek az

életemben. Bp., 1948; 563-566. SZÁSZ KÁROLY (1798-1853) – a nagyenyedi kollégium tanára; 1834-35-ben az erdélyi országgyűlésen szülővárosának, Vízaknának ellenzéki követe; a forradalom alatt a népképviseleti országgyűlés tagja és közoktatásügyi államtitkár. 164. Tanári székfoglaló beszéd (1822). Kéziratból kiadta Kiss Géza és Turnovszky Sándor a Szász Károly című kötetben, Bukarest, 1955;·272-273. SZÉCHENYI ISTVÁN (1792-1860) 37. Balatoni gőzhajózás. Pest, 1846; 12. (Reprintkiadásban is.) 104. Hunnia. Pesten, 1858; 151-154. A könyv kézirata 1835-ből való. 106. Világ. Pesten, 1831; 252-253. (Reprintkiadásban is.) 111. Országgyűlési beszéd 1835. nov. 30-án. Gróf Széchenyi István Beszédei. Bp. 1887; 126-127. 117. A Nagy magyar szatíra első sorai. Gr. Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka. Bp. 1922; II, 23. 143. Hitel. Pesten, 1830; 264-265. (Reprintkiadásban is.) 192. Hitel. 37. 252. Világ. 83-84. 257. Eszmetöredékek, különösen a Tisza-völgy rendezését illetőleg. Pesten, 1846; 25-26. 258. Ugyanott, 34. 280. Hunnia. 157-158. 296. Adó és két garas. Budán, 1844; 18. 319. Hunnia. 102. SZEKFŰ GYULA (1883-1955) – történetíró, publicista. A száműzött Rákóczi című könyvében (1913) szembefordult Thaly Kálmán romantikus történetszemléletével, és a fejedelem

gyalázásának vádjával heves támadások középpontjába került. A két háború között nagy jelentőségű munkáiban (Három nemzedék, 1920; Bethlen Gábor, 1929; Magyar történet, IV-VII, 1929-1933) a korszak konzervatív, forradalomellenes ideológiáját alapozta meg. 1941-ben, a Népszava karácsonyi számában, majd a Magyar Nemzetben a fasizmus ellen foglalt állást. A háború után ő lett Magyarország első moszkvai nagykövete. 161. A szabadság fogalma. Népszava, 1941. (karácsonyi szám) és Esszépanoráma. Szerk. Kenyeres Zoltán, Bp., 1978; II, 80-82. 178. "Valahol utat vesztettünk". Magyar Nemzet, 1943. és Esszépanoráma. II, 108-110. SZEMERE BERTALAN (1812-1869) – politikus, író. Borsodi születésű középnemes. 1836-37. évi nyugat-európai utazásáról nagy hatású könyvet írt. 1844-45-ben országgyűlési követ, a forradalom alatt belügyminiszter, majd miniszterelnök. Az emigrációban Kossuth ellen fordult. 169. Szemere Bertalan követjelentési beszéde. Miskolc, 1845. január 9-én. Miklósvár, 1847; 29-30. 221. Szemere Bertalan miniszterelnök emlékiratai az 1848-49-i magyar kormány nemzetiségi politikájáról. Bp., 1941; 97. 263. Utazás külföldön. Budapest, 1840; XXXVIII. fejezet, "Párizs, 1836 december 18-án" dátummal. A közölt rész a mű újabb – szemelvényes kiadásában (Bp. 1983) a 121-122. oldalon található. SZENDE PÁL (1879-1934) – radikális polgári politikus, a Huszadik Század munkatársa, a Károlyi-kormányban pénzügyminiszter; a forradalom bukása után emigrált. 255. A magyar látszatalkotmány. Huszadik Század, 1912. II, 3132.

SZERB ANTAL (1901-1945) 309. Keserű pohár. Új Idők, 1939. és A varázsló eltöri pálcáját, Bp. 1978; 416-422. Teljes szöveg. TAMÁSI ÁRON (1897-1966) 95. A magyar szó becsülete. Híd, 1941. és Jégtörő gondolatok, Bp., 1928; II, 189. 148. Gondolat és árvaság. Budapesti Hírlap, 1935. és idézett kiadás, I, 474. 220. Hősökhöz, nehéz időben. A Vásárhelyi Találkozó elnöki megnyitója 1937. okt. 2-án. Brassói Lapok, 1937. és idézett kiadás, II, 62-63. 243. Beszéd a Magyar-Román Társaság megalakulása alkalmával, 1945. szept. 21-én. Jégtörő gondolatok. II, 248. TÁNCSICS MIHÁLY (1799-1884) 109. Kiáltó szó a kormányhoz és a népnevelőkhöz az elnémetesedés tárgyában. Bp., 1871; 50-51. 110. Hunnia függetlensége. Jena, 1847; 283. A könyv 1845-ben íródott. 119. Széchenyi István gróf Két garasára nyilatkozat. Lipcse, 1844; 22. 165. Népkönyv. Polgári katekizmus a nép számára. Lipcse, 1846; 30-31. 181. Földmívelési ipar ébresztésének egyetlen módja. Pesten 1842; 16-17. 192. Népkönyv. 42-43. és 46. 195. Ugyanott, 22-23. 232. Földmívelési ipar ébresztésének egyetlen módja, 21. 244. Hunnia függetlensége. 169. 245. Ugyanott, 233. 257. Földmívelési ipar ébresztésének egyetlen módja. 22-23.

274. Kritikai értekezetek. Két kötetben, Pest és Kolozsvár, 1835; II, 150-153. Az "Imádság" című fejezet teljes szövege; a cím Táncsicstól való. TELEKI LÁSZLÓ (1764-1821) – a Kegyenc írójának, a forradalom diplomatájának apja. Grófi rangjánál fogva magas állásokat töltött be a kormányzati és a református egyházi életben. Támogatta a nemzeti kultúrát, tervezetet dolgozott ki, Széchenyi előtt, akadémia megalapítására. Fő műve: A magyar nyelv elémozdításáról buzgó esdeklései G. Teleki Lászlónak. Pesten, 1806. 222. Idézett művéből, 148-149. TÓTH LŐRINCZ (1814-1903) – komáromi lelkész fia, színművek, epigrammák, jogi munkák szerzője. Könyvet írt nyugateurópai utazásáról (1844). A szabadságharc alatt a Honvédelmi Bizottmány jegyzője; halálra ítélték, majd kegyelmet kapott. 32. Tátrai levelek. Athenaeum, 1840. szept. 10-i szám, 333-334. hasáb. VAJDA JÁNOS (1827-1897) 83. Tüneményes alakok. Vasárnapi Újság, 1870. és Válogatott politikai írásai. Bp., 1954; 135. 86. Széptani levelek. Nővilág, 1861. és Összes művei. Franklin, Bp., é. n.; 1879. 146. A nemzetiség eszméje mint politikai tényező, Magyar Sajtó, 1863. és művei kritikai kiadásának VII. kötetében, Bp. 1979. A közölt rész az 558. oldalon. 172. Hírlapi cikk cím nélkül. Magyar Újság, 1868. és Válogatott politikai írásai. 115. 233. Polgárosodás. Röpirat, 1862. és Válogatott politikai írásai.

81. 262. Porond-királyok. Dr. Carver előadásai alkalmából. Vasárnapi Újság, 1880. és Válogatott politikai írásai, 165. 284. Önbírálat. Röpirat, 1862. és Válogatott politikai írásai, 59. VAJDA LAJOS (1908-1941) – a hazai avantgarde művészet nagy úttörője. 82. Levél feleségéhez, 1936. aug. 11. Kiadva: Vajda Lajos emlékkönyv. Bp. 1972; 16. VAJDA PÉTER (1808-1846) – jobbágyszármazású költő, beszélyíró, liberális publicista, Petőfi erkölcsi példaképe. Dalhon című könyvének négy kötetében az elnyomás nélküli társadalom képét vetítette előre. 1843-tól haláláig a szarvasi evangélikus főiskolában tanított, s vasárnaponként előadásokat tartott az erkölcs és a politika alapelveiről. E beszédek kiadásra előkészített szövegét a cenzúra elkobozta. 74. Nemzetiség. Tudományos Gyűjtemény, VI. A szemelvény nem összefüggő szöveg, hanem a tanulmány vezérgondolatainak sorozata, az eredeti helyen bővebb kifejtéssel. 145. A haza. Athenaeum, 1839. és Válogatott művei. Veszprém, 1972; 92-94. 157. A szabadság. Szarvason, 1843 november-decemberében mondott beszéd. Egy része, cenzori törlésekkel, megjelent az Életképek 1845. okt. 4-i és 11-i számában. Teljesebb szövegét Kemény Gábor adta ki: Vajda Péter erkölcsi beszédei. Bp., 1931. Szemelvényünket 1. Válogatott művei. Veszprém, 1972; 205-211. 219. Nemzetiség. Tudományos Gyűjtemény, 1832, VI, 101. 225. Ugyanott, 102. 230. Magyarosodás. Hasznos Mulatságok, 1833. és veszprémi kiadás, 54-55. 252. A Dalhon első kötetében a Szellem- és hon-dalok című ciklus 17. darabja. Veszprémi kiadás, 236-237. 264. Életszakok. IV. fejezet, Athenaeum, 1837. jún. 18-i szám,

386. 297. Utazás a hazában. Magyar Életképek, 1843. és veszprémi kiadás, 190-191. – A dunántúli magyar népszaporulat csökkenésének és e csökkenés legfőbb okának első említése irodalmunkban. VÁMBÉRY RUSZTEM (1872-1948) – jogász és publicista, a Tanácsköztársaság alatt egyetemi tanár, majd kommunista politikusok védőügyvédje. 1926 és 1938 között a Századunk című polgári radikális folyóirat szerkesztője. 222. Fajelmélet. Századunk, 1926; 267-268. VASVÁRI PÁL (1826-1849) – a márciusi ifjak egyik vezéralakja, sokat ígérő történetíró, akinek pályafutását korai halála törte ketté: az erdélyi havasok közt halt meg a szabadságharc alatt. (Születését a legtöbb kézikönyv és lexikon tévesen egy évvel későbbre teszi.) 50. Kiadatlan kézirat, valószínűleg 1847-ből. 121. Történeti névtár. Pest, 1848. XIX. fejezet; A nagy férfiak osztályzata. Újra kiadva: Válogatott írásai. Bp., 1956; 138-139. 145. Kiadatlan kézirat, valószínűleg 1847-ből. 170. Irányeszmék. Életképek, 1848. és Válogatott írásai, 155-156. 198. Ugyanott, 176. 200. Vasvári beszéde 1848. március 15-én a nyomda előtt. Megjelent Nyári Albert A magyar forradalom napjai című krónikájában (Pesten, 1848) és a válogatott írások idézett kiadásában, 283-284. 259. Kéziratból közölve: Vasvári Pál Válogatott írásai, 208. 263. Történeti névtár, XIX. fejezet; a válogatott írásokban 144. 284. Történeti névtár, XIX. fejezet: Az életrajzok célja, hasznai, 52-54. E résznek nincs új kiadása. 314. Történeti névtár, XV. fejezet: Meg kell-e halni minden nemzetnek? 33. Nincs új kiadása.

VÖRÖSMARTY MIHÁLY (1800-1855) 156. Néhány szó a legújabb időben felmerült három eszme felől. Pesti Hírlap, 1848. jún. 4-i szám. A fontos politikai cikk teljes szövege csak a kritikai kiadás 16. kötetében jelent meg (Bp., 1977). A közölt részek: 95. és 102-105. WESSELÉNYI MIKLÓS (1796-1850) 167. Balítéletekről. Bukarest (valójában Lipcse), 1831; 282. 1. (Reprintkiadásban is.) 181. Ugyanott, 101. 192. Ugyanott, 309. 197. Ugyanott, 267-277. 231. Ugyanott. 78-79. 253. Ugyanott, 107-109. 259. Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében. Lipcse, 1843; 187-188. 286. Balítéletekről, 169-170. ZRÍNYI MIKLÓS (1620-1664) 56. Az török áfium ellen való orvosság (1661-63). Zrínyi Miklós Összes művei. Bp., 1985; I, 652-653. 319. Az Török áfium... Idézett kiadás, I, 650.

A KÖTÉSTERV PERLITZY GÉZA MUNKÁJA

A KIADÁSÉRT FELEL A GONDOLAT KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA ATHENAEUM NYOMDA, (880656) BUDAPEST, 1988. FELELŐS VEZETŐ: SZLÁVIK ANDRÁS VEZÉRIGAZGATÓ SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDŐ ÜZEM (887459/10) FELELŐS SZERKESZTŐ: DETRE JÓZSEFNÉ MŰSZAKI VEZETŐ: TÓBI ATTILA MŰSZAKI SZERKESZTŐ: M. BECK ANNA MEGJELENT 21,12 (A/S) ÍV TERJEDELEMBEN, AZ MSZ 5601-59 ÉS 5602-55 SZABVÁNY SZERINT

You're Reading a Free Preview

Download
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->