SZABÓ MAGDA RÉGIMÓDI TÖRTÉNET Regény Digitális Irodalmi Akadémia © Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011 Régimódi történet

Regény 34 Az író hálás köszönetet mond a Bartók, Darvasi, Gacsáry, Jablonczay, Juhász, Leidenfrost, Majthényi, Nagybákay, Rickl, Siró, Szabó, Szukováthy, Tokaji és Törő családok mindazon tagjainak, akik munkáját naplók, levelek, okmányok rendelkezésére bocsátásával vagy adatok közlésével segítették, valamint Békés, Szolnok és Hajdú-Bihar megye református és római katolikus lelkipásztorainak, akik fáradhatatlan anyakönyvi búvárkodása e könyv anyagának összeállítását lehetővé tette. Köszöni Csontos Sándornak a Jablonczay Kálmán, a debreceni egykori Dóczi Intézet, a Szegény Iskolanővérek zárdája és a hajdani zeneiskola növendékeinek Jablonczay Lenke élete eseményei összeállításában kifejtett értékes munkálkodását. Hála illeti Debrecen Megyei Városi Tanácsának elnökét, Dr. Ács Istvánt, aki a kutatások befejezését a művelődési osztály segítségével elősegítette és biztosította. 56 A Kismester utcai ház lakói: Jablonczay Imre (Az Átkozódó), Jablonczay Lenke dédapja

Jablonczay Kálmán (Senior) és felesége, Rickl Mária Jablonczay Lenke nagyszülei Jablonczay Kálmán (Iunior, a történetben még Hektor gróf és Darvasy Muki néven is szerepel), Jablonczay Lenke apja Jablonczay Margit, Jablonczay Ilona és Jablonczay Gizella (Melinda), Jablonczay Lenke nagynénéi Szücs Klára főzőnő Szücs Ágnes szobalány Kis Anna szobalány 78 Kanna, hattyúkkal 910 Ez a könyv azért íródott, mert pár esztendővel ezelőtt egy régiségkereskedésben megvettem egy arasznyi, széles szájú, kék porcelán kannát, amelyen lótuszok között két hattyú tollászkodott. Nem volt szükségem semmiféle kannára, legkevésbé olyanra, amelyen hattyúk merengenek. Rögtön megbántam, ahogy megvettem, már a csomagolóban. Otthon be se tettem a porcelánok közé, egy darabig azzal a gondolattal játszottam, elajándékozom, van olyan barátunk, aki gyűjti a szecesszió jellegzetes alkotásait. Végül nem adtam oda senkinek, de a konyhába degradáltam. Vidéki gyanakvásom több évtizedes a fővárosban való tartózkodás után sem enyhült, nálunk mindig megtöltött petróleumlámpa és gyertyák várják az esetleges áramzavart, s különböző célokra tárolt vízzel iparkodom kivédeni az olykor valóban bekövetkező vízhiányt. Van egy mindig megtöltött piros kancsóm a leanderek locsolására, egy műanyag vödrünk főzésre,

mosdóvíznek, a hattyús porcelán kannát azzal a gondolattal csorgattam tele, ebből főzök majd teát, kávét. Időnként használtam is. Ritkán. Ritkán van baj a vízszolgáltatással. Nemigen törődtem a kannával, de mikor egyszer észrevettem, hogy valaki elmozdította onnan, ahová állítottam, és nem látom, indokolatlanul ingerült lettem, visszaraktam a helyére. Ezekben az években nemegyszer kaptam rajta magam azon, hogy olyasmit csinálok, ami nem jellemző rám – sőt. Újévi és névnapi jókívánságokat küldtem olyan családtagoknak, akiknek még kislánykoromban megmagyaráztam, többek közt azért vágyom olyan hevesen független kenyérkereső lenni, hogy vége legyen a szüleim megkívánta értelmetlen körbeköszöntgetésnek, réges-rég halálra ítélt barátságokat támasztottam fel, s ezen legalább annyira megdöbbentem, mint az érdekeltek, akikre egyszer csak úgy 11kezdtem mosolyogni, mintha mi se történt volna tíz-húszharminc-negyven év alatt. Rokonaim száma riasztóan megnőtt, író-olvasó találkozókat vállaltam nehezen megközelíthető vidékeken, mert hirtelen kíváncsi lettem rá, apám-anyám merre született, eljártam temetésekre, gyászmisékre, keresztelni, érintkezési köröm kitágult, elfogadtam azelőtt mindig visszautasított meghívásokat, voltam házassági tanú, az egyik rokon lány Mátyástemplombeli esküvője után, a családi fogadáson, ahol megszámlálhatatlanul sokan voltunk, jókedvű halként úsztam a vendégek óceánjában, akiket mind ismertem a saját világrajövetelem vagy az illető születése óta, s akik közül – tapintatosan – senki sem kérdezte meg, miféle közegben tartózkodtam a gyerekkorom és az aznap közti időszakban, hogy mindeddig nem láttak, s ugyan mi bírt rá, hogy egyszer csak visszatérjek. Megváltozott lényem legdöbbenetesebb új vonása az az érdeklődés volt,

amellyel – számára is váratlanul – nálam csaknem tíz évvel idősebb testvérem felé fordultam. Ha találkoztunk, ha együtt lehettünk, majdnem riasztó látványt nyújtottunk a kívülállóknak, mert röhögtünk, tomboltunk, soha nem hallott dalokat bömböltünk egy képzeletbeli gitár kísérete mellett, s az egymást elvesztett, majd újra megtalált fivér-nővér félpénzismertetőjeleként titokzatos szavakat illesztettünk egymás mellé, értelmes hangrendű, mégis érthetetlen fogalmakat. Egyszer, mikor felugrott hozzánk, a szokottnál is kevesebb ideje volt, míg a teát készítettem, kijött velem a konyhába, hogy addig is beszélgethessünk. Mindig mulattatta a minden négyzetcentiméterén beépített, csepp helyiség, csodálkozott, hogy lehet főzni benne. Háttal álltam neki, így érzékeltem, hogy mozdul, felemel valamit; a teásdoboz volt a közelében, gondoltam, azt nézi meg. De mikor megfordultam, a hattyús kannát láttam a kezében, óvatosan megfordította, hogy ki ne loccsanjon belőle a víz. – Hol a ragasztás? – kérdezte a fivérem. Rábámultam. Ha új játékot talált ki, nem ismertem a szabályait. – Megáll az ész – mondta. – Pesten csinálták? Semmi nyoma, hogy eltört. – Ez? – kérdeztem. – Vadonatúj. Már amilyen vadonatúj tár 12gyak a BÁV-ban vannak. Honnan szeded, hogy törött? Most vettem, nincs egy éve. – Menj a csodába – szólt rám majdnem haraggal. – Hiszen én törtem el. És ment be a szobába, vitte a kannát, én meg utána a teával, és míg betöltöttem, még mindig az volt az érzésem: játszik. Csak amikor már az asztalhoz ültünk, s

ő elmagyarázta a többieknek, hol állott nálunk a Szent Anna utcai lakásban ez a kanna, amelyet ő gyerekkorunkban eltört, de amelyet valaki mesterien összeragasztott, értettem meg, hogy szó sincs semmiféle játékról, éppen csak nem erről a kannáról beszél, hanem a hasonmásáról, aminek abban a korban, amikor gyártották, ezer meg ezer testvére lehetett. A Szent Anna utcai lakásban volt egy hattyús kannánk, ő eltörte, kidobták, elfelejtettük, elfelejtettem. Én bizonyos, hogy igen. Az a valaki, aki újévi üdvözleteket ír újabban, esküvőre jár, konfirmációra, rekviemre, összekeresgéli a rokonait, vizitel, vendéget hív, az az idegen, az nem. Az emlékezett erre a kannára, ami csalás, káprázat, nem igaz, nem azonos azzal, ami valaha eltörött, és az ő otthonában állt, de valahol persze mégiscsak azonos, hát meg kell venni, haza kell hozni, mert ott kell lennie, ahol ő él, az ő közelében. Ez volt az a nap, amikor kimondtam, hogy elvesztettem a csatát. Mindnyájan elvesztettük, Szabó Elek, Jablonczay Lenke meg én, mi hárman, akik valaha szövetséget kötöttünk, mint az összeesküvők. „Nagyon boldog voltál velünk itt – mondta egy este apám, mikor olyan tárgyilagosan elemezték, mi legyen majd egyszer, ha ők már nem élnek, mintha azt döntenék el, mi legyen a jövő heti étrend –, túlságosan is az. Majd le kell bontani, meg kell semmisíteni a színpadot. Ha egyszer nem leszünk, nem szabad megőrizned se bútort, se semmit. Oszd szét, ajándékozd el a tárgyakat.” „Mindent, hallod? – figyelmeztetett anyám. – A könyveimet is. A lánykori könyveim legtöbbje úgyis hülye könyv. Megértetted? Nem akarom, hogy hátranézz. Nézz előre! Nem akarom, hogy a varróasztal, egy régi szekrény… Azt akarom, hogy nevess. Hogy szabad légy tőlünk, hogy ne fájjon. Megígéred?” Megígértem. Eltűnt a ház, a lakás, a

bútorok, a tárgyak – csaknem minden tárgy – ahogy akarták, velük együtt. Mikor az 13tán szinte semmi se maradt, ami felidézhette volna azt a létformát, amelybe nem volt visszatérés, elkezdtem összekeresgélni a rokonaimat, hogy egy-egy arcon újra láthassam valamelyikük szája vonalát, homloka ívét, szeme vágását, utánamentem azoknak, akik ismerték őket, hanghordozásukat, tréfáikat, énekeiket, átvettem barátaikat, kapcsolataikat, találkáikat azokkal, akik a hét meghatározott napján együtt voltak velük, s eljártam helyettük a randevúra én. És a régiségkereskedésben is biztos kézzel utánanyúltam egy tárgynak, aminek az emlékét rég elmosta belőlem az idő, az idő, ami csak a tudatomon tudott úrrá lenni, az ösztöneimen már nem. A porcelán kék vizén visszaúsztak a holtak, a hattyúk hátán érkeztek haza, kicsit szégyenkezve, de voltaképpen azért megelégedetten, mert igazán mindent elkövettek, hogy segítsenek nekem, de ha nem lehet, hát nem lehet. És akkor együtt voltunk megint mind a hárman, anyám, apám meg én, és én megírtam, hogy tovább tudjak élni, előbb az Ókut-at s most a Régimódi történet-et. A Régimódi történet Illés Endre keresztgyermeke. Az Ókút megjelenése után arra biztatott, írjak egy külön könyvet az anyámról. Vonzott és taszított a feladat, védekeztem. Azt mondtam, ismerem ugyan az anyám élettörténetét, nemegyszer elmesélte, de az nagyon régimódi történet. „Ez lesz a címe!” – közölte Illés Endre, és kiküldte a szerződést. Elzártam, hogy még csak ne is lássam: mire megjött, én már felfedeztem jövendő munkámban a buktatókat, riasztottak a nehézségek, még az olyan látszólag jelentéktelen momentum is, hogy két családi fénykép, a nagyszüleimé, amely ott állt a

nagynéném hálószobájában, s amelyet újra látni akartam mindenképpen, egyszerűen eltűnt, elnyelte a föld. Bátyám, aki ismerte anyánkat egészen fiatalnak, egyenesen lebeszélt az írásról, nem akarta, hogy családunk könyv témája legyen, tetejébe amerikai ösztöndíjat kaptunk, rövidesen indulnunk kellett az Egyesült Államokba. „Nemigen írom én ezt meg” – biztattam magam, s az Amerikában töltött majdnem öt hónap alatt egy már egyetemista korom óta kísértő ókori téma megírásához gyűjtöttem az anyagot az iowai egyetemi könyvtárban. Ha 14a Régimódi történet nagy ritkán eszembe jutott, arra gondoltam, anyámtól teszem függővé, mi legyen. Ha azt akarja, hogy mégis megírjam, majd üzen. Ő képes erre. Üzent. Egy januári napon üzent, úgy éjféltájt, ahogy stílusos. Reggel szálltam fel New Yorkban La Guardián, hogy hazamenjek Iowába, felmondjam, kitakarítsam és átadjam a lakásunkat, és átköltözzem holmistul a Broadwayre. Csomag nélkül keltem útra egy vékony könyvvel, de csak Milwaukee-ig jutottam el, ott elakadtam a hóviharban. „Iowa nem fogad – jelentette a diszpécser –, minden merő jég a repülőtéren.” Hogy mikor fogad? Nem lehet tudni. Lehet, hogy másnap. Harmadnap. Esetleg csak egy hét múlva. Itt az idő parancsol, és az Egyesült Államok közepén kegyetlen a tél. Még csak egy fogkefém se volt, hiszen hazaindultam, amerikai állandó otthonunkba, amelyben minden várt, a toalettszerek, a fogyasztásra kijelölt időpontnak megfelelően beprogramozott hűtésű élelmiszerek a konyhában. A repülőtér előcsarnokában megnéztem, melyik szálloda hirdetése jelzi, hogy kocsit küldenek

értem, ha oda szállok: szakadt a hó. Elkezdtem telefonálni, a Red Tape Inn végre közölte, elindult értem az autó. A gépen leszállás közben rám esett egy részeg, a bundámban kapaszkodott meg, súlya alatt végigrepedt vállamon a varrás, csomagom nem volt, a férjemet kórházban hagytam New Yorkban, az aggodalomtól állandóan sápadt, dúlt arcommal nem voltam valami bizalomgerjesztő látvány a szakadt bundában. A szobám hideg volt, az udvarra nyíló ajtó alján befújt a hó, a tévét nem lehetett bekapcsolni, le volt törve valamennyi gombja. Azt se tudtam, hol vagyok abban a percben, melyik államban, milyen részén Amerikának. Akkor már hetek óta rendkívüli feszültségben éltem, s ahogy végiggondoltam, legjobb esetben is mi vár rám, míg visszatérhetek New Yorkba, elfogott a reszketés. Nem a hideg miatt vacogtam, bár fáztam is, az idegek jeleztek, csakhogy szó se lehetett arról, hogy tudomásul vegyem a jelzéseket. Elmentem teázni, aztán vissza a havas küszöbű szobába, felhívtam Iowát, meg se voltak lepve, hogy nem érkeztem meg, nem is vártak, tudták, milyen a repülőtér. Megírtam a férjem infarktusa óta mindig az ágyam 15mellé tett cédulát, hogy tudják, ki vagyok, illetve voltam, ha valami véletlen folytán meghalnék az éjjel, s kit kell értesíteni Iowában, aztán vártam. Már délután is tombolt a vihar, hát még éjjel, életem leghosszabb éjszakáján. A könyvet, amelyet az útra hoztam, rég elolvastam, a tévét nem tudtam kinyitni, ott vacogtam le se vetkőzve, az ágy tetején. Ha nagy baj volt velem, nemcsak életében, holtában is mindig anyámra gondoltam, ezt tettem akkor is: sosem ismertem hozzá foghatóan erős és bátor embert. Éreztem, ha itt volna, rögtön el tudnék aludni, nem fújna a szél, megállna a hó, nem volna ez az abszurd, süket és

vak éjszaka itt Milwaukee-ban, amiből nem is látszik semmi, csak a tél kegyetlen erejét érzékelem egy vaksötét udvar felől az ajtórésen át. És aztán egyszer csak ott volt az anyám. Úgy jött, ahogy szokott, bennem, nevetett, és azt mondta: Gerhardinger Karolina. Többször el kellett mondania, mert nem értettem. „Gerhardinger Karolina – mondta az anyám –, a Szegény Iskolanővérek rendjének alapítója tíz év alatt tíz zárdát létesített. Nemcsak Debrecenben dolgoztak ezek, nem. Az Államokban, Kanadában és Puerto Ricóban is. Figyelsz? A rendalapító missziós útján öt rendtartományt szervezett, öt anyaházzal, ezek helye Milwaukee, Baltimore, Saint Louis, Mankato és Waterdown. De az általános főnöknő helyettese mindig Milwaukee-ban székel. Milwaukee-ban. Milwaukee-ban.” A portán adtak papírt, sok papírt, cigarettáztam, és írtam hajnalig. Közben negyedóránként hívtam a repülőteret, úgy öt óra tájt azt mondták, Iowa már fogad, de át kell cserélni a jegyemet, mert innen csak délután utazhatnám tovább, viszont ha visszarepülök Chicagóba, találok hamarabb is járatot. Mikor felszálltam Milwaukee-ban, nagy víz sejlett odalentről. Gerhardinger Karolina – gondoltam, és a Michigan tó fölött, a semmiben, ott sétáltak a debreceni zárda szegény iskolanővérei szép rendben, legelöl Stillmungus ment, középen Charitas, leghátul maga Boldog Gerhardinger Karolina lépdelt, kézen fogva az anyámat, és hol az anyám kiáltotta azt: Milwaukee, hol meg Gerhardinger Karolina. 16

Milwaukee-ban, azon az éjszakán megpróbáltam összeállítani, mit tudok az anyám életéről. Kezdtem a születési helye és ideje megnevezésével, s végeztem azzal a januári nappal, amikor, utolsó mondataként, azzal a közléssel hagyott itt a nélküle hirtelen merőben irreálissá vált világban: „Annyi titkom volt.” Eleinte úgy írtam sort sor alá, ahogy egy beadványon, ügyelve az adatok időrendi és logikai sorrendjére, később már csak ahogy jött, ami éppen az eszembe jutott csaknem nyolcvanhárom évre terjedő életéből. Sokat tudtam róla, magamat is meglepett, mennyit. Később, mikor már munkába fogtam, s okmányok, naplók, ifjúkori szemtanúk, levelesládák egyaránt vallani kezdtek, épp az ellenkezője döbbentett meg: milyen keveset tudtam róla voltaképpen. Mikor itthon elővettem az Amerikában készített jegyzeteket, és megpróbáltam felépíteni belőlük a megírandó könyv szerkezeti vázlatát, hamar kiderült, nemigen tudok én azokkal elkezdeni semmit. Nemcsak a hézagok jelentkeztek, amelyek kitöltése az első időben reménytelennek látszott, hiszen az, akiről a könyv szólni kívánt, nem volt már mellettem, hogy feleljen arra, amit életében nem mondott el magától, én pedig addig, amíg még lehetett volna, nem kérdeztem, de immár a milwaukee-i éjszaka dúltsága és irrealitása nélkül, a munkához szükséges higgadtsággal tanulmányozva a Red Tape Inn levélpapírját, arra is rájöttem, hogy Jablonczay Lenke nem élt nyolcvankét évet és néhány hónapot, hanem meghalt, fiatalon, épp negyvenkilenc évvel és tizenkét héttel hamarabb, mint a valóságban, meghalt élete harmincharmadik évében, 1917. október ötödikén, azon a napon, amelyen a lánya megszületett.

Csaknem harminchárom évet élt, neki-nekifutva a lét ketrecének, felsebezve karját-homlokát, csaknem harminchárom évig kísértette a félénk reménység, talán mégis lesz önálló útja valamerre. 1917. október ötödikén Jablonczay Lenke befejezte önálló létét, tudomásul vette, nem juthat osztályrészéül a regényekből ismert, a gyerekkortól a sírig kísérő, gyönyörű szerelem, de nem lehet belőle zongoraművésznő, nem lehet író sem, nem lehet őbelőle semmi. Azontúl már nem várt több változást, nem is moccant: lecövekelte magát újszülött gyermeke 17mellé. A napon, amelyen életet adott, Jablonczay Lenke megszűnt élni, és bár csaknem ötven évig lélegzett még, attól fogva csak a lányának volt története, Jablonczay Lenkének már nem. Annyi titkom volt, ezt mondta, búcsúzóul. Mikor elkezdtem dolgozni a Régimódi történet-en, döbbentem rá, milyen igaza volt. „Eleven szülők árvája voltam” – hallottam tőle sokszor. De miért? Hiszen apjaanyja élt! Mi történt az anyjával, akinek a nevét nem illett nálunk kimondani? És az apja, akinek szerinte nem voltak arcvonásai, csak bűnei? Mit csinált Jablonczay Kálmán? Pálffy József, az idősebb, rám pirított, mikor egy debreceni utamon megkérdezte, hogy értékelem anyám apjának verseit, prózáját, s nem tudtam mit válaszolni, mert egyetlen sorát sem ismertem. Pedig akkor már szükségem lett volna rá, tudni akartam, milyen ember volt, min borult fel a házassága, és egyáltalán, mi az igazság anyám élete szereplőiről az én gyerekindulatom, gyerekbutaságom elfogult megítélése nélkül. Úgy gyűjtöttem az anyagot, mint egy nyomozó. Voltak hónapok, amikor egy ország szinte minden vidékére

elszármazott, nagy família és több református és katolikus lelkészi hivatal búvárolt régi írásokat, hallgatott meg még élő tanúkat, hogy fényt deríthessünk régen halott családtagok életének bizonyos fordulópontjára, amely viszont anyám sorsát szabta meg valamikor. Fényképek nyomába kellett erednem a remény szikrája nélkül, tudva, hogy aki külsejére kíváncsi vagyok, annak az arcképét minden tisztességes családtag kitépte annak idején az albumából, s az unokatestvéreim se hagytak kétséget afelől, amire az ő egykori lakásukban emlékszem, elveszett a költözködéskor. Pedig a szemébe akartam nézni a nagyanyámnak, a sárréti szirénnek, aki feltételezésem szerint az oka volt, hogy mindvégig rengett a talaj a Jablonczay Lenke lába alatt, s annak is, ha ketten maradtunk a lakásban, és én, nagy ritkán, mert nem voltunk érzelmeskedő családtagok soha, magamhoz öleltem, anyám az enyémhez simította az arcát, de nem azt mondta, amit mindenki várt volna, hogy „kislányom”, hanem hogy „édesanyám”. Aztán meglett minden, amit kerestem. Mészáros nagytiszteletű 18úr rábukkant a füzesgyarmati anyakönyv feljegyzései közt arra az adatra, ami választ adott a Régimódi történet legfontosabb kérdésére, akadt egy elszánt rokonunk is, aki megőrizte azt a fényképet, aminek eredetije miatt olyan sok álmatlan éjszakát töltöttek el egykor Debrecenben egy Kismester utcai házban. Meglett a nagyapám novellás kötete, két füzet verse, sőt a naplója is, Jablonczay dédanyám háztartási könyveivel együtt, amelyekből olyan pontosan rekonstruálhattam az életüket és a szokásaikat, hogy csak a rend kedvéért kellett egyeztetnem a beírásokat a naplójegyzetekkel. Jártam a szirén és az anyám születési helyén, Füzesgyarmaton, tartottam a kezemben a

kancsót, amelyből mindkettőt keresztelték, olvastam Gacsáry Emma nagyapjának, a nagy Gacsárynak híres művét, a Füzesgyarmati Krónikát, Jablonczay Lenke anyósának naplójával együtt, de segített legjobb barátnőjének, Bellának a lánya is, megkaptam tőle anyja teljes levelezését, végigolvashattam a szüleim esküvőjének a leírását, tudom, ki állt mögöttük az úrasztalánál. Találtam olyan rokonra, aki még pontosan emlékezett a Kismester utcai ház beosztására, anyám lánykora eseményeire, ismerte a fiatal Józsefet, s amire nem leltem magyarázatot vagy adatot, arra válaszolt a nagyapám naplója, verseskötetei. Bella lányával összeállítottuk Jablonczay Lenke olvasmányainak jegyzékét, az ócskapiac könyvárusainál megtaláltam mindent, amire szükségem volt, gyermekkori, döntő hatású olvasmányát, az Aranyország útjá-t a Széchényi könyvtárban másolták ki nekem a Kislap 1894-es évfolyamából. Legfiatalabb, immár egyetlen élő anyai nagynéném is megszólalt a szociális otthonban, ahol megkerestem; ahogy túlesett a döbbeneten, hogy negyven év múltán újra lát, kiegészítette a történet hiányzó részeit, bátyám, aki eleinte annyira húzódozott a gondolattól, hogy anyánk könyv hősnője legyen, a végén már örömét is találta az emlékezésben. Mire az anyag együtt volt, az Ókút Agancsosa már felkutatta és rendbe hozatta kérésemre a sárréti szirén gyom benőtte, süppedt sírját, ami mellett olyan ideges közönnyel álltam másodéves egyetemista koromban a temetésén, és azon törtem a fejemet, ez is csak neki juthat eszébe, ennek a szörnyetegnek, hogy akkor temetteti el magát, amikor Petrovayéknál házibál van. Legközelebbi debreceni utamon aztán kimentem hozzá magam is. 19Sután álltam nagyanyám emlékköve előtt egy darabig, aztán körberaktam a sírja peremét mécsessel: negyven kis láng

ragyogta be az augusztusi délelőttön Gacsáry Emma hosszú álmát. A mellettünk gyomláló temetői alkalmazott úgy nézett rám, mint egy bolondra. Anyámnak nem gyújtottam gyertyát. A fényt nem lehet megvilágítani. 20 A szkéné 2122 A szkéné, amelyen a Régimódi történet szereplői eljátszották a szerepeiket, nem kicsi: Magyarország hajdani tiszántúli kerületének két vármegyéje: Békés és Hajdú. Békés háromezer-hatszázhetvenegy négyzetkilométernyi területe olyan mértékig vége nincs róna, hogy csaknem a tenger szintjével azonos felületű. Északon és keleten a Körös vízrendszere hálózza át; a Fekete-, a Fehér- és a Berettyóval egyesült Hármas- vagy Sebes-Körös ugyancsak rászorult a szabályozásra. A Fekete- és a Fehér-Körös okozta gondokat egy csaknem harminc kilométer hosszú csatornával próbálták megoldani a múlt század húszas évei táján, a SebesKörös sárrétje lecsapolásához is hozzáfogtak a megyét szintén érintő Berettyóéval együtt – akkortájt nemigen sikerült. A sárrét, mint a neve is jelzi, mocsárvidék. A Régimódi történet több szereplője életében játszik majd jelentős szerepet ez a különös geológiai képlet, amelynek a Füzesgyarmat körüli részét Nagysárrétnek hívják. A szereplők mindegyikének mást jelent ez a szó: Jablonczay Lenke számára merő iszony, pedig ott

született, anyjának, Gacsáry Emmának az elsüllyedt Paradicsom, anyai dédanyjának az erkölcsi halál, apjának a függetlenné tevő, gyönyörű diadal, Jablonczay nagyapjának a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség tudata, dédapjának a felhőtlen ifjúság, apai nagyanyjának a legeslegutolsó reménység, amelyet benyelt a bűnös mocsár, nagynénjeinek, a Párkáknak a gonosz ingovány, ahol lápi lidérc sógornőjük született, keresztapjának, a tengeri csudaállatokkal kereskedő debreceni kalmárnak, Leidenfrostnak, élete nagy kalandjának a színtere, második férjének, Szabó Eleknek bűvös mesevilág, amelyen valamikor tizenhat esztendős, fél napja as 23szony édesanyját viszi a kocsi jövendő otthona, a tarcsai református paplak felé. A vármegye földjén a negyedkori lerakódásokat, amelyekből ősemlősök csontjai kerültek elő, homok, agyag és televényföld fedi. A tél igen hideg, a nyár forró itt, ez hazánk egyik legszárazabb vidéke. Sem a mocsaras, lápos Sárréten, sem a megye szilárdabb területén nincs szikla, kő, szabályos, minden évszakban járható út tehát nemigen van még akkor, amikor ennek a történetnek a hősei megszülettek, közlekedni hintón, gyalog vagy lovon egyaránt súlyos probléma nemcsak a dágványos részeken, voltaképpen mindenütt, a folyók csak elvben hajózhatóak, a Hármas-Körösön ugyan járhat gőzhajó, a Fehéren meg a Feketén viszont csak lóvontatású dereglye mozoghat, esetleg tutaj, a Berettyó irama meg olyan tempós, hogy a csolnakot is alig mozdítja meg. Löszvidék és árvíz járta térség, bő víz, egy-egy nagy foltnyi erdő: ideális hely a megtelepedésre, s a mocsár, ha ott lapul is a nádifarkas, jó védelem. A szkénén már a kőkorban is éltek emberek, s a leletek azt igazolják, trák,

szkíta, kelta, szarmata, jazig, vandál, gót, hun, gepida, avar és szláv lépett egymás nyomába a gázlókon. A honfoglaló ősök egy törzse azonnal megveti a lábát ezen a vidéken, a tizenharmadik századra kialakul a településhálózat is, a megye közigazgatási szervezete. Békés királyi vármegye a Berettyó és a Körös, a Veker, a Korógy, a Magócsi ér és a mocsarak között, egyházi főhatósága a váradi püspök, a tatárjárás előtt két főesperese Békésen és Szeghalmon székelt. A vármegye központja a békési vár, körötte száztizennégy település van, várjobbágyok, várjobbágyfiúk, várszolgák lakhelyei. A Régimódi történet-ben sok szó esik Füzesgyarmatról: Füzesgyarmat Árpád-kori várszolga-település. A szkénén 1241-ben Batu lovasai jelennek meg, s a pusztítás, amelyet végeznek, elismerésre méltó: még ötven évvel azután is, hogy a mongolok visszatérnek a hazájukba, a földdel egyenlővé tett helységek hirdetik ittjártukat. Évszázadokba telik, míg a vármegye ismét népessé válik, és a tatárdúlást ugyancsak megsínylett Békés vára helyett a macsói bán, Maróthy János építtette gyulai vár átveheti a központi védelem biztosítását. A Maróthy család kihalta után a megye, immár ismét gazdagon, rendezett közigazgatással, két mezőváros és 24hetvenegy község anyjaként cseréli gazdáit, a tizenhatodik század elején Dobzse László a gyulai uradalmat Brandenburgi Györgynek adja, aki Mohács után Ferdinándhoz pártolt, tőle veszi el Gyula várát Czibak Imre, a váradi püspök, a Zápolya-ház híve. Harminchárom év telik el, míg ismét Ferdinánd birtoka lesz, a király az éppen elveszített Temesvár helyett végvárat csinál belőle, Gyula végvár is marad, míg a törökök el nem foglalják, és a magyar közigazgatás meg nem szűnik. 1566 és 1694 között a megye történelme olyan, mint egy kafkai látomás, amelynek egyszerűbb fázisai a tatárok

időnkénti megjelenése, a lángoló falvak, a rabszíjon hurcolt lakosság, a mindenükből kifosztott földművesek. Az igazi rémálom az a határozat, amelyről azt remélik, ha végrehajtják, ismét vissza lehet szerezni a töröktől a gyulai várat. A Keresztény Liga 1687-ben parancsba adja, hogy a vármegye szüntesse meg önmagát, költözzék el minden lakosa, haljon ki Békés, hogy kiéheztethessék a gyulai helyőrséget és a megyében tartózkodó török közigazgatási egységeket. A vármegye 1695-ig egyszerűen nincs, ha egy-egy török róta lovagol át rajta Gyula vára felé, lakosság nélküli falvakon és településeken üget át, csak a farkasok vonítanak a nádasokból, vetés, jószág, ember sehol. A tizenhetedik század utolsó évében, Gyula várának eleste után Lipót újraszervezi Békés vármegyét, harmincegy község alakul a végre felszabadult területen, de ismét nem indulhat fejlődésnek, mert a lakosság Rákóczi Ferenchez pártol, és a császárhoz húzó szerbek pusztítása elől megint csak menekülnie kell. 1711 után a vármegyét újra kell népesíteni, mert összesen kilenc helységében van lakosa, s a megye teljes lélekszáma nem éri el a kétezer-hatszázat. Néhány puszta kivételével a fiskusé, a királyi kincstáré minden, a gyulai uradalmat, Maróthy macsói bán hajdani birtokát Harruckern báró, volt katonai élelmező szerzi meg. (A bárót, mikor még nem volt báró, apja, a schenkenfeldi takácsmester papnak szánta, plébános nagybátyja azonban felismerte valódi képességeit, és beajánlotta az udvari számvevőséghez számtisztnek, ott aztán karriert csinált. Hadiélelmező volt a török háború alatt, négy évig az aradi vár erődítési munkálatait ellenőrizte, a spanyol örökösödési háború alatt az Itáliában har25coló déli sereg ellátása irányítójává lett, kamarai tanácsossá tették. Mikor visszatér, Szavojai Jenő támogatásával újraszervezi és magánvállalkozók alkalmazása helyett

udvari kezelésbe veszi az élelmezést. III. Károly ekkor emeli római birodalmi lovagi rangra, s így kapja meg tíz évvel későbben adományként a Békés, Csongrád és Zaránd megyében a kincstár birtokába került jószágokat, Gyulát, Békést, Szeghalmot és Füzesgyarmatot. Pár esztendő múltával magyar állampolgár lesz, magyar báró, s mint ilyen, Békés vármegye főispánja.) Harruckern lányát 1732-ben Wenckheim József Ágost császári tanácsos veszi feleségül, s a Harruckern lány házasságával egy olyan név kerül a Régimódi történetbe, amely, akárcsak a Sárrét, később minden érdekelt életét befolyásolja valamiképpen, és az egymást olykor nem is ismerő antagonisták és protagonisták szövegének folyton visszatérő végszava lesz: Wenckheim. Jablonczay Lenke fülének ez a név is iszonyatos, mint minden, ami az anyjára emlékezteti, ám Gacsáry Emmának holta napjáig egy félrehúzott függönyszárnyat lebbent meg az emlékezet, valahányszor meghallja, függönyt, ami mögül ő leskelődik, fut a Nagy utcán a Wenckheim báróné csuda hintója a csuda paripákkal, a földesúr a hintó mellett lovagol, s mennyi úr kíséri, milyen gyönyörű, messziről jött urak! Jablonczay Lenke anyai dédanyja, a kálvinista Bányay Rákhel, szűk szemmel néz a név után, mert ha nincsenek Wenckheimok, nem nyüzsög Gyarmaton, Szeghalmon annyi átkozott mérnök, s nem méri Isten szigorú jobbja az ő tisztességes házára az iszonyú csapást, dédapja viszont a fejét rázná minden vádra, mert ha nincsenek Wenckheimok, nincs a szépséges ámpir templomnak fényes pajzsa sem, aki védelmében a híres prédikátor békén hirdetheti Isten igéjét. Jablonczay Lenke apai nagyanyja fülének élete legnagyobb kudarcát idézi ez a szó, apja számára viszont a vad és beteljesült szerelmet, a pacsirtaszót, a bódító nyarat a Wenckheim birtokon, apai nagyapjának és

dédapjának egyaránt az édes földet, a ritka alkalmat, amikor ki-ki azt érezheti, ember ő is, nem Rickl Mária eltartottja. De számon tartja ezt a nevet Jablonczay Lenke második férje is, aki gyakran megáll immár közös lakásukban egy ifjú, vatermörderes, a melléhez könyvet szorító férfit ábrázoló festmény előtt, a képről nagy 26apja, a geometra Szabó János pillant rá, a Wenckheimok uradalmi mérnöke, aki estenként, napi munkája végeztével hol Szeghalmon, hol füzesgyarmati házában fordítgatta azAeneis-t. A szkéné másik oldalán Hajdú megye áll. Valamikori címerében nap lángol, fegyver füstölög, kardot emel egy páncélos kar, saját farkába mar a sárkány. Határai Szabolcs, Bihar, Jásznagykunszolnok, Heves és Borsod vármegyék, földje sík, száztíz-százhúsz méterrel haladja meg a tenger szintjét, nyugati részén a Tiszáig még lejt is valamit, ott csak kilencven méter. Talaja alluviális lösz, zsíros televény váltakozik rajta szikes területekkel, és vannak mocsaras vidékei is. Pedig folyóvizekben nem gazdag ez a táj, a Tisza épp csak hogy érinti a megye határát, egyetlen nagyobb vize a Hortobágy, amely a debreceni határt elhagyva Nádudvarnál a Kadarccsal egyesül, s Debrecen, Elep és Álomzúg pusztái között kanyarogva a Kösélyszegben a Kösély eret fogadja magába. (A Kösélyszeg szót is gyakran hallja majd Jablonczay Lenke a Kismester utcai házban, dédapja ateizmusát köszönheti a víznek aligha nevezhető víz ölelésében fekvő pusztának.) A Kösélynek tulajdonképpen csak hossza volt, esése nem, s éppúgy a Sárréten enyészett el végül, mint a terület valamennyi vize. A Sárrét és a Hajdúság vidéke, a puszták, alig vizek, mocsarak, több mint háromszázféle madár búvóhelye – nádasok egykori tája megszabta a Régimódi történet szereplőinek életlehetőségeit, iszonyú

szövegeket diktált a saját szerepüket olykor nem is értő hősöknek, és a végzetet útjára bocsátó istennek a tragédiában prózai neve volt, úgy hívták, Vízszabályozó Társulat. Errefelé valamikor évmilliókon át tenger hullámzott, s a később feltöltődött tengerfenéken éppúgy váltották egymást a népek, mint Békésben, jártak itt a Horatius megénekelte dák Cotyso hadai, avarok, gyíkpillantású szarmaták. Debrecen környékén a Krisztus utáni második században római helyőrség állomásozott, a parancsnok kis lányának szarkofágja ugyanabból a temetőből került elő, amelyben Jablonczay Lenke végignéz majd egy exhumálást, és félelem és viszolygás nélkül szemléli apósa papi palástot és föveget a sír fenekén is híven viselő csontvázát. A honfoglalás előtti időkben Mén Maróték száguldoztak ezeken a pusztákon, Árpád megérkezte után Ond vezér nemzetsége itatott az 27akkor még bővizű folyóknál. Az államszervezés befejeztével a mindenkori trónörökös, a kisebbik király uralma alá került ez a vidék, az udvartartás nem protokolláris, hanem gyakorlati teendők ellátására kijelölt szolgái éltek itt, kovácsolták a fegyvereket, idomították a királyi kutyafalkát. A vidék sokáig a környék legnagyobb jelentőségű, legjobban szervezett települése, Debrecen sorsával függ azonos szálon, de az álmosdi csata után Bocskai rendeletére a fejedelem angyalai, a hajdúk letelepedésére kijelölt területté válik, s lesz belőle, egészen 1876-ig, Böszörmény székhellyel, önálló hajdúkerület. Az angyalokat ideje volt szép szóval, kiváltságokkal és iszonyú fenyegetésekkel rávenni végre, hogy megmaradjanak már valahol, mert a hajdúk, ha jelentős sorsfordulók idején valóban kedvezően befolyásolták is

az erőviszonyokat, égi névadóik közül legfeljebb a harcias Mihállyal tartottak némi rokonságot. A hajdúk, azaz marhahajtók, a tizenötödik század végén a szarvasmarha-kereskedelem fellendülésével keletkezett foglalkozási nem űzői, kivételes és veszélyes életmódjuk következtében valósággal külön társadalmi réteggé fejlődtek. A marhacsordák külföldre való hajtása, megőrzése rendkívüli erőt, ügyességet, bátorságot igényelt, a hajtónak éppúgy el kellett tudnia bánni jogtalanul rekvirálni akaró királyi csapatokkal, mint a nyereségvágyból támadó haramiával vagy a nádifarkasokkal. Mikor a marhakereskedelem lanyhult, majd egy időben meg is szűnt a hadihelyzet miatt, az úttalan utak egykori hősei kenyér és alkalmazás nélkül maradtak, és sokan közülük olyan veszedelmes és gátlástalan csavargókká lettek, hogy az 1514-es országgyűlésnek el kellett tiltania őket a fegyverviseléstől, s szabad prédává lettek, ha mégis fegyverrel a kezükben lelte őket valaki. Ázsiójuk közben, furcsa módon, éppen a zavaros politikai helyzet miatt, mikor alászállt, meg is nőtt. A három részre szakadt országban amúgy is idegenből verbuvált zsoldosok biztosították ennek vagy annak a félnek a nyugalmát, hajtották végre támadásait – a hajdúk legalább olyan jó katonák és verekedők voltak, mint a legjobban képzett zsoldos, és az a behozhatatlan előnyük is volt, hogy ismertek minden gázlót, minden utacskát a nép nyelvével együtt, kísérteties biztonsággal járták az idegennek áttekinthetetlen, átlábolhatatlan mocsarakat is. Mohács 28után szükség volt kíméletlen erejükre, vakmerőségükre, egy részük szívesen állt katonának, s ahogy egykor a csordákat, védték hol Zápolyát, hol Ferdinándot. Mikor Bocskai a színre lépett, a később róluk elnevezett akkor még nem is megye, Debrecen

környéke legalább úgy rettegett tőlük, mint a töröktől, a tatártól vagy a némettől – akkor éppen a hírhedt Belgiojoso seregében pusztították a magyar városokat. Bocskai óriási sakkhúzása volt, hogy az olasz gróf háta mögött megegyezett a hajdúcsapatok vezetőivel, s mielőtt a nagyváradi helyőrség észbe kapott volna, úgy szétverte Belgiojoso hadát a mindkét kezükben valami irtó szerszámot forgató angyalaival, hogy a gróf észvesztve menekült Tokajon át a hulla mellett hullával rakott álmosdi csatatérről. Bocskai fejedelem egy esztendővel később talpasainak adományozta Szabolcsban fekvő helységeit, pusztáit, részbirtokait, s valamennyi katonáját nemesi jogokkal és kiváltságokkal ruházta fel, lovas hajdúi egy évvel későbben kaptak adományt, az akkor még szintén Szabolcs vármegyéhez tartozó Szoboszlót, minden ottani birtokával együtt. Bocskai utódja, Báthory Gábor alatt hamar kiderült, hogy a Szabolcsba telepített talpas és lovas hajdúk meg a kállói helyőrség nem összeillő szomszédok, így a fejedelem Böszörménybe rendelte át az angyalokat, s a Kállóból odakerült meg az eredetileg is Szoboszlóra irányított hajdúk lakóhelyeiből kialakult az úgynevezett hajdúkerület, egy, a vármegyével azonos rangú törvényhatóság, amely a követei révén részt vett az országgyűlésen, s katonát állított, ha a közfelkelés így kívánta. A lakók modora, szókincse, magatartása persze hagyott némi kivetnivalót, a régi nemesek szemében ezek a vad angyal-nemesek úgy hathattak, mintha a főrendiházban Eszterházy hercegnek valaki azt mondta volna bemutatkozáskor: „Nevem herceg Kovács.” Adót az angyalok nem fizettek, a bíráskodást és a végrehajtó hatalmat választott tisztviselőik által gyakorolták, akik feje a hajdúkapitány volt. Jablonczay Lenke születése előtt pár évvel még megvolt a hajdúkerület, 1876-ban

hozzácsatoltak Bihar, Szabolcs és Debrecen város területéből egy jókora darabot, az így megnőtt vidék aztán immár a neve szerint is megyévé vált, Hajdú vármegyévé, és eredeti székhelye, Böszörmény helyett a centrális fekvésű, valamikori 29puritán, kalmár és tudós városállam, a vizes-mocsaras Sárrét, a homokos-erdős Nyírség és az ország egyik legjobb gabonatermő vidéke közt elterülő Debrecen lett. A szkéné közepén ez a város áll. Jablonczay Lenke úgy ismerte a történetét, mint a saját életrajzát. „Lugubris tónusú város”, írta Debrecenről az angol botanikus, Townson, aki 1793-ban járt Magyarországon, s elmélázott rajta a naplójában: „Miféle körülményeknek köszönheti létrejöttét, nem tudom. Megfejthetetlen, mi vehetett rá harmincezer embert, hogy olyan tájat válasszon lakóhelyéül, ahol se forrás, se folyó, sem építőanyag nincsen.” Townson érdekében igen kívánatos, hogy sem a teológia, sem a magánelképzelések szerinti túlvilág ne létezzék, mert a tudós szerepelt azoknak a listáján, akiket Jablonczay Lenke fel akart keresni a halála után. Készült a vele való találkozásra, hogy kifejthesse neki, ne azon törje a fejét, miképpen jutott eszébe egy közösségnek, hogy itt válasszon magának lakóhelyet, inkább azon elmélkedjék, hogyan tudott annyi és annyi századon át megmaradni ez a vadvizek, puszták, erdőségek és szőlőskertek gyűrűiben szunnyadó református Walkür, akit az óvott meg az enyészettől, hogy mindig voltak olyan lakói, akik jobban szerették önmaguknál. Mi baja van ezzel a várossal? Nem elég szép? Meglepő, hiszen negyedszázadonként akadt vagy egy jóindulatú kéz, vagy valami természeti csapás, amely porig rombolja. Nincsenek műkincsei talán? Keresse az angol tudós a külföldi kincstárakban,

hátha az ország egyéb figyelemre méltó műtárgyaival együtt oda kerültek. Hogy voltaképpen falu? Akkor Athene baglya fészkel az Oxford, Utrecht, Leyden, Zürich egyetemei testvérintézetének, a Kollégiumnak tetejében, s éjjel, a Nyomtató utcán, ha nagyon figyel, még meghallja, mint koppannak a hajdani nagy tipográfusok léptei, akik Debrecen oltalmára bízták a magyar király városaiban üldözött betűket. Nem tetszett Townson úrnak a város? De hát mit tudott róla egyáltalán? Kereste Rofain bán egykori hajléka nyomát a Vár utca környékén, olvasott Dózsa mesterről, megérdeklődte, miféle ipari remekművekkel keltek útra a világ minden tája felé az Anjouk alatt a csodálatos és nagy erejű céhek? Követte Debrecen gazdáinak sorrendjét? Hogy követte volna, mikor azt se tudja, mi az a fiskus, 30aminek a Dózsa család kihalása után a kezére került, és Zsigmond királyról is mit hallott, jó, ha a Konstanzi Zsinatot meg Husst, mit tudja Townson Zsigmond életének kevésbé drámai epizódjait, nem a Budára tartó harminc nemest, de az állandó pénzzavart, mert drága a korona meg a hermelin, és nemcsak szepességi városokat zálogosít el egy király, ha megszorul, de egy lugubris tónusú földrajzi egységet is. Lugubris tónusú… Mitől nevessen? Örüljön talán, hogy elkerül, mint egy vaskesztyű, egy aranykupa, a szerb despoták tulajdonába, hogy tőlük is továbbjut, adják, veszik, lökik, mint a labdát, igazán szerencse, hogy új urai, a Hunyadiak, jó gazdák? Mátyás megengedi, hogy kőfallal övezze magát, csak éppen azt nem gondolja végig, hogy az egész végtelen pusztai ég alatt sehol egy darab szikla, amelyből követ törhetne, marad hát védelmezőnek egy keskeny árok és a hit, az ész és az összefogás ereje. Minek örüljön? Netán a mohácsi vésznek? Vagy ami később új ura, Török Bálint alatt

érte? Jó, hogy Townson nem látta igazán puritánnak, csak kifosztottnak, gyanakvónak és kedvetlennek a Martinovics-szövetkezés ideje táján, mikor a feljegyzéseit készítette, ahhoz mit szólt volna, ha megismeri fénykorában, cromwellien szigorúnak, feketében, zord dallamokkal, Méliusz súlyos árnyéka alatt. Lugubris tónusú? Az egri vilajet szolnoki szandzsákához tartozó Debrecennek, ahhoz, hogy Mohács után a puszta létét biztosíthassa, három úrnak kellett szolgálnia, sarcolta a magyar király, az erdélyi fejedelem, a török, s neki állnia kellett a pusztán, a vadvizek között, felhajtani a soha nem elegendő adót, befogadni az elpusztult helységek földönfutó maradék lakosságát, járni Isztambultól Norinbergáig árúkkal, hazahozni a városnak a pénzt, amit a hatalmasok újra meg újra elköveteltek tőle, Velence, London, Augsburg vásárain kirakni az otthoni portékát, és védeni a lakosok álmát, fal nélkül, vár nélkül, háromfelé forgatva a fejét, időnként egyszerre háromezer pestises halottat temetve, időnként annyi sáskával víva, hogy ágyúval kellett lőnie a rajokra a mezőkön, küszködni a király akaratával, a császári zsoldosokkal, megismerni Belgiojosót, elkoldusodni a vallásháborúk idején, találkozni Strassoldo generálissal, aki sikeres tevékenysége előtt két és fél ezer hajlék őrizte a város lakóit, s akinek távozása 31után maradt is a házakból kilencvennégy. Lugubris tónusú? Caraffa nevét bezzeg nem ismeri Townson úr. A debreceniek kezétlábát a fejükhöz bilincselték Strassoldo leleményes fantáziájú zsoldosai, voltak, akiknek a testén raktak kis máglyát, akiket az ujjuknál fogva akasztottak fel, de fűrészelték is a lakókat vasfűrésszel, lehántották lábukról az inakat, kitépték a túszok körmét. Fut az égi mezőkön Jablonczay Lenke és menekül Townson, a botanikus, Jablonczay Lenke kiabál, azt kiabálja, itt 1565-ben már

Kereskedő Társaság volt, amelynek kötlevelei érvényesek voltak egészen az Atlanti Óceán partjáig, de a történelem úgy lóbált, himbált bennünket, hogy csoda, hogy élünk, és a menekülő svéd király nem volt olyan finnyás, mint Townson úr, megszállt a debreceni főbíró házánál, s bár igazán nem lehetett fényes kedve a poltavai vesztett csata után, egész éjjel olvasott, mert nem tudott betelni a főbíró szinte fejedelmi könyvtárával, I. József sem érezte magát rosszul itt, rákiáltott arra, aki el akarta hessegetni az anyókákat mellőle a lugubris városban: „Hagyjátok, az én népem!”, és Kálvinust olvasta titokban a Kollégium elképesztő könyvfalai között. Itt a professzorok világhírűek lehettek volna, ha megmaradnak a külföldi egyetemeken, amelyek mindegyike felkínált nekik katedrát, de hazajöttek, mert itt más a víz és más a szél, és csak ez az otthon, az egyedüli, és fut Townson úr, és Jablonczay Lenke utána, és még mindig kiabál, hogy várja ki az egésznek a végét, azt még nem is tudja, hiszen akkor már nem élt, hogy ez volt az a város, ahol azt mondták a Habsburgoknak, mehetnek Isten hírével, és ez volt az a piac, ahol Kossuth lépteit őrzik a kövek, és ez volt az a ház, éppen az ő családjáé, ahol a cári sereg élén érkezett Konstantin nagyherceg Boka Károly muzsikáját hallgatta, és fogalma se volt arról, hogy a debreceni csata után a fiait gyászoló város főterén Boka, a cigány, tépett ruhájában azt muzsikálta: „Megvirrad még valaha, nem lesz mindig éjszaka”, s nem értette, miért sírnak odalenn a debreceniek, mikor olyan szép dallamvezetésű az a muzsika. Lugubris tónusú város – kiáltja Jablonczay Lenke –, hisz itt született Csokonai, itt rózsabimbókon meg nárciszokon könyököl a pusztai ég. Fut Townson, fut, nem mer megállni, pedig már a nagyerdőről van szó, meg hogy kisvasút jár a Piac utcán, a későb 32bi villamos

elődje, a nagyerdőn ott a Dobos-pavilon, van lövölde, kantin, fürdő, vendéglő, és mennyi az iskola már, mennyi, egyre több. A város, amely címerében a főnixet őrzi, megrázza magát, Biogál, kiáltja Jablonczay Lenke, Alföldi Nyomda, Atommagkutató Intézet, s a nagyállomás előtt felhőkarcolók. Tudja is Townson, mi az a felhőkarcoló – mit tud ő? Semmit. Fut, csak fut, most már fáradt, és meg is van ijedve, de Jablonczay Lenke csak kergeti, rohan a nyomában, és énekel, azt énekli, amivel második gyerekét altatta mindig, Barna kislány csitt, csitt, csitt… mert már jókedve van, megfizetett Townsonnak a lugubris tónusú városért. A Régimódi történet szereplői keresztül-kasul jártak egymás életének helyszínein, s fogalmuk se volt arról, hogy valaha rokonságba kerülnek egymással. Debrecen és környéke, maga a Wenckheim uradalom Békésben babonás következetességgel bukkantak fel újra meg újra, míg az anyám életének megírásához szükséges anyagot összeszedtem. Jablonczay Lenke Füzesgyarmaton született, de ott élt és halt meg, ott is van eltemetve feleségével együtt második, szintén Békés megyében, Köröstarcsán született férjének, Szabó Eleknek a nagyapja, az idősebbik Szabó János mérnök is, s hogy e szálak még jobban összefonódjanak, ennek a geometra Szabó Jánosnak ugyanaz s nagyjából ugyanakkor a munkaadója, mint a Jablonczay Lenke dédapjának, az intézőnek: a Wenckheim uradalom. A Sárréten tevékenykedett vagy húsz évvel később, mintsem Jablonczay Lenke apósa, a fiatal Szabó János, befejezve külföldi egyetemi tanulmányait, elfoglalta volna köröstarcsai parókiáját, az intéző Jablonczay dédapa mérnök fia is, Jablonczay Lenke nagyapja, az

idősebbik Kálmán, aki oda, Füzesgyarmat és Szeghalom környékére hozta magával a fiát, a mérnökpraktikáns ifjabb Kálmánt, Jablonczay Lenke apját, a nagy hírű, krónikaíró füzesgyarmati prédikátor Gacsáry István Emma nevű unokájának későbbi férjét. De Jablonczay Lenke második férjének anyai nagyapja, a mérnök Dabasi Halász Elek is e vármegyében élt és dolgozott, és itt laktak Jablonczay Lenke apósának híres unokatestvérei, az Arany 33Trombita szerzője, Sárosy Gyula, a népdalköltő Szakál Lajos és a Wenckheimek jóvoltából a müncheni festőakadémián tanult festő, Szakál Albert. Mikor Sárosy, a költő már elkerült erről a vidékről, mindig a sárréti rokonoknak írt, küldjenek neki kócsagtollat a kalapja mellé. (Az akkor még gyakran fellelhető nemes kócsag sűrűn kibontja szárnyát a fiatalabb Jablonczay Kálmán, Lenke apja költészetében is.) Kaphat tollat nemcsak a békési unokatestvéreitől, de saját mostohaapjától, Szánthó Pál füzesgyarmati jegyzőtől is, aki jó barátja a Gacsáry családnak. Ágyai Szabók, Várady-Szabók, Jablonczayak, Gacsáryak, nagyjából azonos munkakörök betöltői, azonos kulturális érdeklődésű és képzettségű társadalmi réteg gyermekei, köszöntik egymást, ha valahol a két megyében összetalálkoznak, át-átbólintanak Debrecen szép mórbizánci stílusú színházának páholyaiból; egyik oldalon a Szabók bérelnek, a másikon Jablonczay Lenke apai nagyszülei, Rickl Mária családja. Sem a puritán Gacsáryak, sem a helvét szigorral reformált vallású Szabók, sem a buzgó római katolikus Jablonczayk és Ricklek nem sejtik, hogy lesz egy olyan esztendő, amelynek eredményeképpen sokféle vérük, más-más világnézetük, politikai hovátartozásuk, gazdasági képletük, hitbeli meggyőződésük hirtelen egybeolvad egy mindenki számára csak katasztrófát jelentő szerelem

hevességében, s megkötődik, mindenki balsorsára, a házasság, amelynek a kezdeti időkben még csillapíthatatlan erotikus vonzása aztán a világra segít egy szőke, virágszálkarcsú, hosszú lábú, zöld szemű, sápadt lányt, Jablonczay Lenkét, aki anyja temperamentuma helyett ájuldozó rosszulléttel reagál majd a csókra, a házaséletre, s menekülni próbál, ha mély műveltsége, játékra mindig kész kedve, sugárzó értelme, szépséges arca vonzására férfi akar közeledni felé. Mikor Jablonczay Lenke nekilátott a nem könnyű feladatnak, hogy eligazítson az apám családjában, meg kellett tanítania természetesen arra is, kik az anyai ágról való rokonaim. Ez eleinte nem is látszott nehéznek. Ő Jablonczay lány, régi, híres família leszármazottja, akit nem a szülei neveltek, hanem a nagyszülei, pontosabban az apai nagyanyja, akit sosem lankadó rajongással 34emlegetett, pedig régen elvesztette már. Élt viszont ennek a nagyanyának ugyancsak Debrecenben, közel hozzánk, egy lánya, Gizi, akiről az Ókút-ban sok szó esett, ez a Jablonczay Gizella, nagyapám három testvérhúga közül a legkedvezőtlenebb külsejű volt az első Jablonczay, akinek a nevét jól megjegyeztem, s élen állt abban a névsorban, amelyet gyerekkoromban hosszú mérlegelés után készítettem, s amely azok nevét tartalmazta, akikkel felnőtt koromban nem óhajtottam érintkezni. Az egyetlen, amit még akkor, kisgyerekként is el kellett ismernem erről a rokonról, az volt, hogy ha nem is kellemes, de egyértelmű teremtésnek bizonyult, lehetett találkozni vele, ha valakinek éppen erre kerekedett vágya. Jablonczay Gizella volt, először férjjel, aztán anélkül, volt lakása,

barátnői, mohos arcú, fura lények, sőt voltak barátai is, akikkel tarokkot játszott és kalabriászt, nem tartozott a Jablonczayaknak ahhoz a másik feléhez, akik tüstént ködbe vesztek, mihelyt szóba hoztam őket, mint a népek őstörténete. Mert mint kiderült, Jablonczay Lenkének voltaképpen négy testvére volt, két lány, két fiú, a két lány, forrón szeretett Pelikán nagynéném és a húga, Irén, elérhető távolságban élt, ám a fiúk, a két nagybácsi meg anyám anyja valami rejtelmes közegben tartózkodtak, akár a mesehősök, és róluk beszerezhető adatok alig-alig közöltek valamit. Az egyik fiúról annyit sikerült kideríteni, hogy valahányszor tanulnia kellett, hányni kezdett, a másikról, hogy egyszer a pallagi birtokon ledobta a ló. Sovány információ volt, gyanút keltően ösztövér. „A nagybátyáid? – mondta Jablonczay Lenke úgy mellékesen, olyan hangsúlytalanul, hogy azonnal rájöttem, olyan fakó a hangszín, hogy jó lesz figyelni, valami jelentős következik. – Ők Pesten laknak. Nem jönnek ide.” Arra a kérdésre, mit csinálnak, mi a foglalkozásuk – a Szabók vagy teológiát végeztek, vagy műegyetemet, vagy jogot –, elütötte a választ, azt mondta, a nagymamával élnek. A nagymama említésére aztán mindjárt betájoltam a sose látott nagybácsikat, mert a nagymamáról megvolt a véleményem, az volt még csak az irreális és nemkívánatos személy. Micsoda alak lehet az, aki eltűrte, hogy valamennyi lányát mások neveljék fel, nyilván csak a fiúkat szereti, hát csak tartsa meg saját magát is meg a fiait is, ha ennyire részrehajló. De lenéztem én Gacsáry Emmát még más miatt is: 35bármilyen nehéz volt a huszas években a városi tisztviselők élete, minden hónapban ment a pénz annak a rejtelmes öregasszonynak. Ment, s micsoda kommentárral! Számtalanszor hallottam, amikor a

postára küldtek, el ne feledjem feladni valahogy, mindent inkább, semhogy a nagymama későn kapja meg, s eljöjjön érte. „Én azért megnézném azt a nőt – mondta apám olykor, és gonoszul kuncogott, de aztán abbahagyta, mert nem volt sikere vele. – Látta a mamát mostanában valaki?” „Senki – felelte anyám kedvetlenül. – Nem is fogja.” A nagymama szerencsére nem jelentkezett, életében egyszer adott jelt magáról, egy könyvet küldött postán, a könyv címe az volt: A hegység tündére, piros vászonba kötött, gondosan megóvott, láthatólag nagy becsben tartott könyv volt. Szép bátor írással bele volt írva: Magduskának, Nagymamája. Anyám, aki még az újságokat sem akarta kidobni, úgy szerette a betűt, fogta a könyvet, és szó nélkül betette a tűzbe. Csaknem fél évszázaddal későbben a Nagykőrösi úti ócskapiac könyvei közt kutatva találtam rá A hegység tündéré-re, ott vettem meg, s mikor elolvastam, azzal a tanácstalan szomorúsággal tettem kedves tárgyaim közé, amit olyan valaki érez, aki átéli: későn kézbesítettek neki egy levelet, a feladó halála után, pedig ha idejében eljut hozzá, talán meg lehetett volna még menteni a levél feladója életét. A nagymama és a mitikus nagybácsik pótlására szerencsére voltak egyéb rokonok bőven. A Jablonczayak voltaképpen Pethes névre hallgattak, de a prédikátumukat használták vezetéknév gyanánt már az idők végtelensége óta. Éltek közülük Erdélyben, Pest megyében, a Jászságban, Komárom vidékén, Gyöngyösön, Pesten, volt egy kecskeméti águk is, a családfa elképesztően terebélyes volt, és az Árpádokig lehatolt a gyökérzete. IV. Béla Anna lányának egyik tizennegyedízig való leszármazottját, Csebi Pogány Terézt Jablonczay Pethes Lajos vette feleségül, s tizenöt generációval a tatárjárás után a Jablonczayak büszkén

hivatkoztak az ereikben keringő másfél csepp Árpádvérre. Sokfélék voltak, a szó minden értelmében, és sem vallás, sem politikai felfogás tekintetében nem lehettek egységesek, mert ama bizonyos, 1876-ban feloszlatott és vármegyévé szervezett hajdúkerület kapitánya, Jablonczay János, akiről anyám gyakran mesélt a gyerekeinek, 36nyilván nem lehetett azonos mentalitású a szintén a környéken, a Nyírségen élő ugyancsak János nevű Jablonczayval, aki egy évvel Townson úr debreceni látogatása előtt előbb törvényszéki asszeszor, majd királyi udvarnok lett, s ha a tizenhetedik század végén az egyik Jablonczay gályára száll kálvinista hitéért, erre sehogy se rímelt a Lajos nevű Jablonczay működése, aki viszont négy évvel a Zalán futása megjelenése után nagyobb alapítványt tett a szoboszlói római katolikus plébánia javára. Volt köztük főhivatalnok, nem egy katonatiszt a császári ármádiában, de Kossuth seregében is – Jablonczay Lenke Petőfi-rajongását nagyapjától, a honvédtiszttől örökölte, aki szintén Mezőberényből indult a harctérre, mint bálványa, a költő. Az erdélyi, az 1849-ben elpusztult Jablonczay József és a fia éppúgy fejezte be az életét, mint Vasvári Pál, a románok ölték meg mindkettőt, csak a címer, a pecsét maradt utánuk a Teleki Könyvtárban Marosvásárhelyen. Jablonczay Lenke gyerekeinek kicsikorukban a családi készletből a gályarabon kívül csak a hajdúkerület kapitánya imponált, szerették armálisát, mulattak a privilégiumán. A kapitány címerében egy rossz karban levő, szemmel láthatólag nem is eleven bárány csüngött valami zöld mező felett, mintha spárgára kötötték volna, a privilégium meg az volt, hogy lévén a hajdúkerület önálló törvényhatóság, amely pallosjoggal rendelkezett, döntésére végrehajtották a halálos ítéletet a hajdúkerületben. Sok-sok évvel később, mikor a szülői

ház kerete már nem védett többé bennünket, s együtt voltunk a fivéremmel, nevetve konstatáltuk, a másik is mindenre emlékszik abból, amit a gyerekkorban hallottunk. Testvérbátyám élete pár esztendejében katonatiszt volt. „– Enyém lett a pallos!” – mondta, én meg, akinek írói pályáján valamilyen formában újra meg újra felbukkant a bárány, közöltem, nekem, úgy látszik, a címerállat jutott, őrizze ki-ki a magáét. Mikor a fivérem haldoklott, ott ültem az ágya szélén. Beszélni próbált. Alig lehetett már érteni, a betegség, amely nem ismert irgalmat, s előbb a lábától fosztotta meg, később megvakította, megbénította, aznap érte el a beszédközpontot. Jablonczay Lenke fia nehezen artikulált, s ami kivehető volt abból, amit közölni szeretett volna, az is úgy hatott, mint az önkívület felfelvetődő, megfejthetetlen jelzései, mert csak nem mondja azt egy eszméle 37tén levő haldokló, hogy főkapitány meg pallos. Jablonczay Lenke lánya azonban bólintott, míg odébb gyűrte a paplant a levágott láb helyén, és látta a szobát, testvére hajdani szobáját, amelynek pamlagán egymás mellett ülve megosztoznak az örökségen, s tudta, nem a századosi karddal, most telt be a végzet adománya, a lábát törzsig olyan hasztalan csonkoló csontfűrésszel. Anyánk hasonlíthatatlanul többet beszélt a gályarabról, a királyi tanácsosról, IV. Béláról vagy a kapitányról, mint a saját apjáról, akiről kelletlen, de annál bizarrabb adatokat közölt, ha faggattuk, mert hol azt mondta róla, hogy földbirtokos volt, hol azt, hogy semmi, hol, hogy tisztviselő Pesten a Ganz gyárban, hol meg – ez volt a legszebb, legabszurdabb – hogy uszodaigazgató. (Jablonczay Kálmán Iunior nem élt Jablonczay Lenke

közelében, anyám alig látta, alig ismerte.) Szó esett ellenben nem is egyszer Jablonczay Lenke nagyapjáról, Kálmán Seniorról és Imréről, a dédapjáról is, akik mindketten a debreceni Kismester utcai házban éltek, Senior felesége, Rickl Mária hozományul kapott házában. Senior, az egykori szabadságharcos honvédtiszt és Imre, a dédapa alakja egyaránt úgy rögzült a kislány Jablonczay Lenke emlékezetében, hogy mindketten mindig csak ülnek, el kell látni őket, s mint nagyanyjától hallotta, mihaszna kanok, akik csak hármat tudnak csinálni, háborút, adósságot meg gyereket. A Kismester utcai házban bejárt mindkettőhöz, hiszen hosszú ideig csak velük oszthatta meg árvaságát: ők voltak hárman a család terhei, a feleslegesek, Isten Rickl Máriára mért büntetései. A székben gubbasztó, tábeszes és nem – mint anyámat ámították – reumás Senior és az egy dühroham utáni szélhűdés következtében megbénult, fertelmes beszédű ateista Imre olyanok voltak anyám ábrázolásában, mint két béna angyal. Kálmán Senior mitológiai történetekkel és Petőfi-versek szavalásával mulattatta az unokáját, végtelen türelemmel és gyöngédséggel próbálta feloldani gátlásait; az örök félelem labirintusából, amelyben Jablonczay Lenke olyan sokáig bolyongott, Senior szobája felé biztonságos, derűs ösvény vezetett, amelyen nem követték a kisvárosi Medeák iszonyú indulatai. 38 Dédapja, Imre, a zsinóros magyar ruhába öltöztetett, vaskos Antikrisztus csodálatosan ocsmány szavakat tudott, Jablonczay Lenke ámult, hogy nem csapja agyon a villám, amiért olyan átkok és káromkodások özönével halmozza el menyét, a Rickl lányt, aki egy hátsó traktusi szobába száműzte, mintha ő tehetne arról, hogy az egész

élete szorgalmas munkájával szerzett, gyönyörű Köselyszeget, az óriási birtokot, amelynek üvegházaiból karácsonytájt friss földiepret és sárgadinnyét varázsolt a vendégei elé az ünnepi asztalra, Kálmán fia, aki negyven kocsin röpítette a Kösely menti kastélyba a lakodalomra Rickl Mari nászkíséretét, elkártyázta az utolsó termékeny holdig, végül is dobon ment el minden, s ő, a hajdani dúsgazdag birtokos kegyelemkenyérre szorult, a kalmárlány kenyerére, méghozzá városon, ahol nem látni se búzát, se pacsirtát, sem a nádi vadakat, senkit az orvosokon és a cselédeken kívül, legfeljebb a csepp lányt, a dédunokáját, Lenkét meg olykor azt a másikat, azt a született vénkisasszonyt, a hegyes orrút, préda fia, Kálmán legkisebbik lányát, Gizellát. A két bénának Lenkén kívül valóban volt még egy, rendszeres látogatója: Gizella. Ő suhant be hozzájuk, ha rettenetes erejű anyja a családját látogatta, vagy a temetőben volt, a három Párkának csúfolt három nővér legfiatalabbika forrón ragaszkodott nagy műveltségű apjához, a folyton olvasó, verseket szavaló Seniorhoz, akitől mindig hallhatott a szabadságharcról, Petőfiről is, s azzal a szánalommal, amivel később minden beteg embert-állatot gyógyítani próbált, minden kiszolgált, elkergetett, kóbor kutyát-macskát magához vett, nézte nagyapját is, ősz üstökét, élete tizedik évtizedében sem sorvadó, iszonyú combjait, hallgatta elképesztő átkait, mert ha valami egyáltalán lenyűgözte a harmadik Párkát, az a bátorság volt. Jablonczay Imre, Lenke déd- és a Párka nagyapja merészen és nem kegyeskedőn hívta a halált, maga Gizella Párka ugyanígy várta jó félszázaddal később, félig nyílt szemével gúnyosan pillantva a papra, s befordult az utolsó kenet elől az ágyon, s a falat nézte tovább. A Kismester utcai ház több volt lakóhelynél, Bernarda rettenetes otthona volt, vad szenvedélyek

melegágya, iszonyú színpad. Jablonczay Lenke lánya mindig elcsodálkozott, mikor Budapestre költözve azt tapasztalta, saját és szülei gyermekkora színhelyét együgyű és naiv táj 39nak képzelik ott, s vannak, akik a vidékiekről azt hiszik, egy idilli táj kicsit gügye lakói. Emlékei őrizték szülőhelye titkát, a bespalettázott ablakok mögötti rejtelmeket, indulatokat, a vidék elemi erejét. Őt felnevelő nagyanyjáról, Senior feleségéről, s annak családjáról az 1748-ban Rickl János Lipót uradalmi gondnoktól és Wagner Anna Borbálától Soosban született és 1812-ben már debreceni polgár Rickl József Antal kereskedő leszármazottairól, a Ricklekről viszont bőven és örömmel beszélt Jablonczay Lenke, nem mint Pesten élő fiútestvéreiről és titokzatos anyjáról, akiről csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy híres, gazdag és nagy tiszteletben álló család tagja volt, de aztán elvesztette a vagyonát, a házassága sem sikerült, s ha nem is vált el törvényesen férjétől, Kálmán Iuniortól, külön élt tőle haláláig. Ez volt minden, amit Jablonczay Lenke gyermekei kideríthettek a nagyanyjukról, akiről Pelikán se nyilatkozott szívesen, csak egyszer szaladt ki a száján valami különös: „Jó pipa volt szegény mama férjestül.” A Rickl család történetében viszont hamar el tudtunk igazodni, s így legalább az anyánkat felnevelő Rickl Mária háttere áttekinthető volt. Ama bizonyos János Lipót uradalmi gondnok József Antal nevű, még Soosban született kereskedő fiának élete egy szakaszában Pesten kellett élnie, mert Kálmán Senior felesége, Rickl Mária nagyapja, első számú Rickl Anselmus a Martinovics-szövetkezés előtt nyolc esztendővel (A szövetkezésben természetesen részt vett egy Jablonczay is, el is vesztette mindenét, még kálvinista hitét is odadobta nyomatéknak: Kufsteinnek rossz híre volt, a

Helytartótanácsnak még inkább, s rossz elgondolni utólag, hogy félhetett mind e közben a királyi tanácsos rokon!) Pesten tartózkodott, ott vette el Ivanics Rosinát, akivel aztán Debrecenbe került, s megnyitotta óriási gyarmatáru-kereskedését a város egyik legszebb házában, a Kistemplom mellett. Ebben a boltban gyakran jártak a Párkák, sőt a kislány Lenke is, mennyezetéről egy óriási kitömött fekete hal lógott egy kötélen, ellenállhatatlanul magához nyűgözve a gyermek pillantását. E kereskedést, amely igen jól ment, Bolt a Török Császárhoz néven ismerték annak idején Debrecenben, Anselmus és Rosina nemcsak adtakvettek, de különféle megbízásokat is lebonyolítottak 40az üzletükben. Szekereik beszerzés, továbbárusítás céljából bejárták az egész országot, postát is továbbítottak, különlegesen értékes küldeményeket. Kazinczy többször említi leveleiben Rickl urat, s az ő közvetítésétől reméli értékes könyvei megérkezését. Anselmus fia, második Zelmus, aki már Debrecenben született, a „tekintetes és tiszteletes”, még valamikor a tizenhatodik században alakult Kereskedő Társulat tagja már olyan gazdag lett, hogy nem képletesen, de a szó szoros értelmében vékán mérte az ezüstjét, s debreceni lányt vett feleségül, Brunner városi esküdt Mária Jozefáját. Anselmus, a második, 1842-ben tartotta esküvőjét a Brunner lánnyal, hét év múlva kislánya, az ötesztendős Mari – Jablonczay Lenke nagyanyja – köténybe kapaszkodó gyerekként éli át a debreceni csata után az orosz megszállást, s Lenke tőle, a szemtanútól értesült arról, hogy a Rickl házban mint a város egyik legszebbjében foglaltak szállást előbb Paskievich hercegnek, később Rüdiger grófnak. Rickl Mária azt mesélte az unokájának, hogy Rüdiger gróf az ablakpárkányra állította a csákóját, hogy lássák az utcáról is, orosz főtiszt lakik itt, és senki ne merje

molesztálni a ház lakóit. Az ötesztendős Rickl Marit babonásan vonzotta a csákó, Rüdiger egyszer rajtakapta, amint simogatta, s odanyomta a kezébe, játsszék vele, ha kívánja. Rickl Máriát 1912-ben lefényképezték, egy nádszéken ül a képen, és a gépbe tekint, gyászruhát visel, csaknem térdig érő gyásznyakláncot, nem mosolyog, de nem is komor, higgadtan néz az elképesztő méretű, csupa puha fekete kelmehurkából összeállított kalapalkotmány alól, mint aki még egyszer figyelmesen meg akarja szemlélni a világot, ahol már régóta időzik. Jablonczay Lenke azt mondta, éveket odaadott volna az életéből, ha valami csoda folytán megláthatta volna a nagyanyját ötévesnek a Rickl házban, ahogy befut az ebédelő orosz tisztek közé, akiktől egyáltalán nem fél, földig érő fodros bugyogót visel, és ott a fején a Rüdiger gróf csákója. Második Anselmusnak öt gyereke született, Mari mellé még három lány, fiát, a harmadik Anselmust elvitte egy tüdőgyulladás. Maradt a négy lány, négy elképesztően gazdag teremtés, egész Debrecen tudta róluk, egyforma hozományt kapnak valamennyien, százezer forintot készpénzben – ez akkora összeg volt, 41hogy lehetetlen mostani forintértékben érzékeltetni –, egy-egy városi házat és egy-egy birtokot. Második Anselmus vagyona a szabadságharc alatt és után nemhogy fogyott volna, de nőtt, a munkát változatlanul személyesen végezte, felesége a segédekre vigyázott, s mikor unokái, Kálmán Iunior és a Párkák meglátogatták a Török Császárt, a segéd nem merte őket megkínálni semmivel, míg a harmadik Párka, a legravaszabb, a figyelem elterelésére táncot nem kezdett az üzlet közepén, s a topogó kis cipője alatt recsegő deszka zaja el nem nyomta a neszt, amit a fiók kihúzása okozott. Brunner Mária Jozefa ismerte a pénz értékét, s tudta, hogy lehet megtartani.

Második Anselmussal együtt gondos könyveléssel tartották számon, melyik napot milyen eredménnyel zártak, övék volt a város egyik gőzgépe, malmot béreltek, de szívesen költöttek kulturális célokra is, főleg színházra. Az estenkénti színházlátogatás majdhogynem nélkülözhetetlen öröm volt a napi munka végeztével. Később, mikor már nem is várták, megérkezett a fiú örökös is, ezt már nem keresztelték Anselmusnak. Az országot az ezredfordulóra való előkészület jóval a nagy nap eljövetele előtt megmámorosította, a gyerek neve Géza lett. Sokáig úgy látszott, hogy a szabadságharc keserves mérlegét nyereséggel zárták: a birtokok, puszták, ingatlanok, amelyeknek koldussá szegényedett vagy bujdosóba ment a lakója, potom pénzért a kezükbe kerültek. Míg szinte minden házban sírtak valaki, valami miatt, a debreceni Buddenbrookokat nem érte veszteség, s lila bársonytérdeplőjükön reggel-este arra kérték az egek királyné asszonyát, terítse palástját ezentúl is a Török Császárhoz címzett kereskedés fölé. Egy napon aztán a szerencse, amely akkor is kitartott mellettük, amikor mindenkitől elfordult az országban, amikor magától az országtól is elfordult, elszállt a Piac utcai házból, s olyan valaki hessentette el, akiről sose tételezték volna fel, a lányok legokosabbja, az apjához legjobban hasonlító Mari. Amit nem ért el sem a forradalom bukása, sem a világosi fegyverletétel után következő rémuralom, azt egy tizenhat éves lány elérte: Mari behozta a Rickl házba a nyugtalanságot, a rettegést és a kudarcot. A lány megismerkedett Jablonczay Kálmánnal, és beleszeretett, 42valami már nem is tisztességesnek ható szenvedéllyel. Ez katasztrófa volt, nagyobb, mint amikor

az angol királynő lánya még csak nem is főrangú fiatal tisztet választott jövendő férjéül. Második Anselmus és Brunner Mária ismerte a Jablonczayakat, ugyan ki ne ismerte volna ezt a nevet a vidéken. Nem számított, hogy leendő nászuruk, Imre dúsgazdag, s a kiszemelt vőlegény egy bámulatos mintagazdaság várományosa Köselyszegen, aki még diplomával is büszkélkedhetik, mert apja Pesten egyetemre járatta, ahol meg is szerezte kultúrmérnöki oklevelét. Anselmus kettő és Brunner Mária elrémülve nézte, ahogy a kék szemű, sötét hajú, sudár szép férfi a lovát táncoltatta az ablakaik alatt. Kalmárhoz kalmár illenék, nem egy a családját az Árpádoktól származtató földesúr, aki gőgösebb a hercegnél. A lány kell ennek, vagy a pénz? De hiszen pénze neki is van, s ha az apja meghalt, egyedül övé lesz a köselyszegi csodabirtok. Mit akar Jablonczay Kálmán Maritól? Mari csak okos, olyan okos, amilyennek nem is illik lennie egy nőnek, de tizenhat évesen se szépség, a táncban nem kecses, a haja gyér, a fényképész előtt úgy szorítja a kezébe tett rózsát, mint egy fej vereshagymát. Mi húzza ezeket egymáshoz, micsoda bűbájosság? Nem lesz ezen áldás, nem lehet, volt ennek a Jablonczay Imrének egy másik fia is, lump, kártyás, Béla, annak rég nyoma veszett, a felesége valami bárónő, de miféle népek lehettek, hogy az egyik gyerekük elnyomorodott, mert nem vigyáztak rá, az apa eltűnt, a kislányukat meg egyszerűen leejtették az asztalról, mint máshol egy tányért. Anselmus fenyegetőzik, Brunner Mária érvel, Mari szálfaegyenesen áll előttük, s hagyja, beszéljenek. Mari mindkettőjük erejét örökölte és szerelmes, nem lehet megakadályozni abban, amire készül, ő Jablonczayné akar lenni, a lovát táncoltató Kálmán felesége, s mulat apja aggodalmán, aki az esküvője reggelén azzal nyit be a

szobájába, azonnal befogat, utazzanak el valamerre, irtózatosat álmodott, koldusruhában látta az éjjel, ne menjen hozzá a fiatal Jablonczayhoz, ha százszor ő volt is a legszebb honvédtiszt a forradalomban; azt mondja mindenki, aki ismeri: grand seigneur. Hát hogy lehet valaki biztonságban egy grand seigneur mellett? Mari legyint, feltűzeti a koszorúját, higgadtan közli, érez magában annyi életrevalóságot, hogy ha a férje, aki 43momentán igazán gazdag, bajba kerülne, kezébe vegye a gyeplőt. Fillérre kiköveteli a hozományát, a házat, a pallagi birtokot, s belép a Köselyszegről elébe küldött hófehér lovak vonta hintóba, ami mögött harminckilenc kocsiból villogtatja a Piac utcán a Szent Anna utcai templom felé tartó nászmenet a bámészkodók szemébe ezeregyéjszakai drágaköves forgóit, násfáit, boglárait. Második Anselmusnak természetesen igaza lett. Köselyszeg nem maradt sokáig a Jablonczayak kezén, dobon úszott el, a rettenetes gazdasági évek, a természeti csapások s Kálmán Senior készsége, amellyel minden kártyacsatára való meghívást elfogadott, valamennyi megszorult barátjának rendelkezésére állt, s nemcsak magának, környezete összes tagjainak minden kívánságát teljesíteni kívánta, nem is eredményezhetett mást, mint a teljes anyagi csődöt. Az egyetlen, aki meg tudta volna állítani a lejtőre került szekeret, nem segíthetett, csak az amúgy is megátkozott Istent átkozta tovább tömzsi öklével: Jablonczay Imre, a Wenckheimok egykori intézője, Köselyszeg megszerzője, aki paradicsomot teremtett a pusztán, tehetetlen bénán várta a bizonyosan bekövetkező katasztrófát: amikor legszebb szőlőjét tönkreverte a jég, kifutott a barázdák közé, s az eget fenyegetve addig szidalmazta a termését elpusztító mennyei hatalmat, míg az indulattól szél nem

érte, soha többé nem tudott a lábára állni. Tanácsot adni a székből Kálmán fiának éppoly meddő volt, mintha megpróbált volna felemelkedni, Kálmán fölénnyel utasította vissza a javaslatait, s éppoly udvarias-mereven kitért, ha Anselmus tett célzást arra, másképpen kellene gazdálkodnia. Rickl Mária százezer forintnyi hozománya erősen megcsappant, mire az immár maga is négy gyermek anyja, s a szüléssel-szoptatással, betegápolással szinte folyton elfoglalt Mari észbe kap, Kálmán adósságai csaknem felemésztették, szemrehányására Senior a vadászpuskáját emeli le a falról, s közli, mindig van a becsületbeli tartozások útvesztőjéből kiút is, ő nem tud szatócs módjára élni és gondolkozni. Mari hazarohan a Rickl házba, ahol nem fogadja se káröröm, se részvét, Anselmus sajnálja a történteket, de közli, boltja, családja biztonsága nem mehet rá Jablonczay Kálmán dzsentri tempóira, valami pénze maradt Marinak, eggyel-mással majd segítik is, de hogy szanálja a vejét, eszébe sincs. Árverezzék csak el 44a birtokot, legyen vége a köselyszegi kiskirályságnak. Persze ha Mari végképp hazatér, vállalják akár az összes gyerekkel, de se Seniorra, sem az istenkáromló szörnyre nem tartanak igényt. Elválni olyan vallásos katolikusnak, akinek szülei házában úrnapján mindig oltár várja a körmenetet, természetesen lehetetlen, de a régi otthon nem zárkózik el előle, ha férje nélkül visszajön. Ám Mari nem megy. Nem mintha a szerelem el nem szállt, a bizalom meg nem ingott volna, de Anselmus lánya nem szeret veszíteni, Rickl Mária ugyan oda nem adott egy fületlen gombot sem, nemhogy a férjét. Maga vett részt Köselyszeg árverésén az ügyvédjével, apósát betolták egy távoli szobába, hogy ne hallja a dobot, Senior egyetlen megmaradt lován kilovagolt, mire visszatért, a föld, amelyen a paripa lépdelt, már nem volt

az övé. Mari felverte az árakat, megfélemlítette a vevőt, Senior utálkozva nézte, hogy perel, érvel, erőszakoskodik. A hajótörés után összeszedett roncsokkal aztán megérkeztek a debreceni Kismester utcai, hozományba kapott házba, s hozták a béna Jablonczayt is magukkal, iszonyat volt hallgatni az átkait, a zokogását, ahogy kövér nyakát megfeszítve vissza-visszanézett az elveszett Köselyszeg felé a kocsiból. A megérkezés napján megkezdődött Rickl Mária emancipációja, amelyért nagy árat fizetett. Közölte, aznaptól fogva ő a családfő, engedélye nélkül nem történhetik semmi. Ami pénz ebben a házban van, az az övé, Senior koldus, Senior kéztől kap ezentúl. A pallagi birtok még ép, Köselyszegen az istentelen apja megtaníthatta, milyen a mezőgazdasági munka, intézze a Pallag ügyeit, amellett mire tartja a mérnöki diplomáját, a táj csupa vadvíz, mocsár, tessék bekapcsolódni a folyószabályozási munkálatokba. Senior a gazdálkodásra tulajdonképpen szívesen kapható, a mérnöki munka gondolata se riasztaná, ám a házasfeleket összekötő áramkör örökre megszakadt. Bármilyen furcsa is, a férfiszépség Senior szerette Rickl Máriát, s maga is gazdag lévén akkor még, nem a pénzéért vette el, csak mert olyan más volt, mint a többi kisasszony, keményebb, érdesebb, nem olyan rózsaszínű-világoskék: érdekes. Senior ezekben a napokban csak látszatra higgadt, tulajdonképpen mélyen szégyelli magát, ki is mondaná, mennyire vigyáz majd ezentúl, mennyire iparkodik minden olyan lehetősé 45get kikerülni, ami megint felfordítaná a ház stabilitását, csak egy jó szót hallana, egyetlen jelét kapná annak, hogy történt, ami történt, Mari megbocsát, hát hiszen valamikor olyan nagyon szerették egymást. Ám ahogy Mari közli, hogy

átvette a ház irányítását a gyerekek nevelésével együtt, s megérti, ezentúl utasításra kell várnia, bármibe fogna, hogy három lányának és kisfiának Mari parancsol ezentúl, s meghallja, hogy a felesége felpanaszolja, amiért az anyagi romláson kívül még az apját is a nyakára hozta, aki nem való emberi közösségbe, s Isten méltó büntetése volt, hogy elvette a járóképességét, megpattan benne valami. Senior ugyan nem figyelt se kérésére, se tanácsára, de imádta az apját, s tudta, mit jelenthet az egész életét a szabadban töltött öreg Jablonczaynak a karosszék, a bénaság, a kegyelemkenyér. Eddig sajnálta Marit, részvéte most kizárólag az apja felé fordul, aki haragja később szintén elenyészik, s tehetetlenül sóvárog arra, hogy lássa a fiát. Mikor már Senior is bekerül a bénák székébe, ez a vágya se teljesülhet, nem látják egymást többé sosem, Mari nem engedi az „ide-oda taszigálást”. Évekkel később Kislenke hozza-viszi majd az üzeneteket, a Jablonczayak a maguk szemérmes módján folyton biztosítják egymást arról, bármi történt is, ők összetartoznak, nekik voltaképpen semmi közük a Rickl lányhoz. Azon a bizonyos napon, amelyen Rickl Mária körvonalazta Senior teendőit, és úgy beszélt vele, mint egy kasznárral, Senior nem válaszolt, kiment a szobából. „Még bocsánatot se kért, nem szólt egy szót sem” – mondta Lenke unokájának évtizedekkel később Rickl Mária. „Mintha akkor láttam volna először az anyádat igazán – hallotta a betegszoba homályában a harmadik Párka Seniortól. – Arra gondoltam, hát ennyire fontos volt az a pénz? Persze kalmárlány. Kalmárhoz kellett volna mennie.” Mari szinte nullpontról indult el az új életbe, hogy megmutassa az összes kanoknak, Anselmus kannak éppúgy, mint a saját két préda terhének, hogy elboldogul

nélkülük, és tisztességesen felneveli a gyerekeit. A szerelmes házasfelek meghaltak, maradt helyettük egy gyönge, majd rövidesen betegeskedni kezdő férfi és egy erős nő, aki annyira erős volt, hogy már taszította azokat, akik vele éltek, és aki beleoltotta valamennyi lányába, sose bíz 46zanak férfiban, nem társ az, nem segítség, senkiháziak mind, tékozló haramiák. Egyvalaki nem hisz neki csak: legkisebbik gyereke, Gizella. Ő az egyetlen, aki felismeri apja Ianus-arcát, a játékos, kártyalapot fürkésző, francia márkit és Anyegint egyszerre játszó Seniort, s azt a másikat is, aki olvas, szaval, s a csillagos ég titkait magyarázza, aki mindent tud, mindent ismer, aki látta Petőfit, aki harcolt, aki énekel, zongorázik, minden helyet be tud tájolni a műszereivel, s akinek szeméből annyi szeretet sugárzik felé: soká-soká nem néz majd senki annyi jósággal és megértéssel Gizella csúnya arcába. Mikor a nyolcvanas évek közepén már nem tud dolgozni sem a birtokon, sem a vízszabályozásnál rút betegsége miatt, s ő is odakerül a bénák traktusába, Mari egy csepp részvétet nem érez iránta, sőt. Ám Gizella sose felejti el, hogy apja volt az, akitől először hallotta a Byron, a Lermontov nevét, az Andromeda köd fogalmát, Párizs fényeit, az Árkádia-pört, a trójai háború történetét, s bár egész életében sínylette, hogy apja esztelen életmódja valamennyiüket reménytelenül szegénnyé tette, soha nem lankadó hűséggel állt mellette holtáig. Mikor Seniort az apja melletti szobába száműzik, mint Kafka svábbogarát, Jablonczay Kálmán Iunior már javában járja a bolondját, és akkora ütéssel sújt le a kalmárlányra, amit Rickl Mária már nem tud kiheverni. Mari fura módon egyetlen kanban, a saját vérében mégiscsak bízott, az volt a reménye, Iunior visszaemeli egy okosan kötött, gazdag házasság segítségével a családot a régi magasságba, s ő ismét egyenrangú félként

ülhet a Rickl házban Anselmusék asztalánál. Ám Iunior, ahelyett hogy megmentette volna a famíliát, beleveszett a Sárrét undok mocsarába. Akkor elfordult tőle is, és megtiltotta, hogy bárki segítse, vagy szóba álljon vele. Megint Gizella az, aki ellenáll, Gizella mindig hajlandó a nyakát kockáztatni azért, akihez ragaszkodik, és Seniort és a fiatal Iuniort egyformán szerette. Mari nem szép arcát örökölte, Mari dacát, Mari erejét, de apja és bátyja sötétkék pillantását, amellyel a csillagokat lesték, ha leszállt az est, örök igényüket, hogy csak úgy, a saját gyönyörűségükre verssorokat mormoljanak, és képzeletükben megpróbálják utolérni a szelet vad pusztai paripákon. 47 Rickl Mária, bár gondosan és tűrhető helyesírással írt, nem volt irodalmártípus, nem vezetett naplót, mint Kálmán fia. Fényképe se sok maradt a családra, a rózsát tartó menyasszonyt, az immár gyászruhás, tülök orrú, öklömnyi kontyú özvegyet vagy a szomorúan divatos kalap alól a szemlélőre pillantó öregasszonyt megörökítő felvételeknél hitelesebb portrét nyújtanak róla a háztartási könyvei, amelyeket Jablonczay Lenke két világháborún át is megőrzött. Második Anselmus gyermeke krajcárra pontosan könyvelt, olyasmit se felejtett el, hogy mennyiért bérmentesítették egy levelét, vagy mennyit adott egy majomtáncoltatónak, a panorámában, a kártyavető cigányasszonynak, s mit fizetett egy kitömött cápa megtekintéséért. A kalmárlány gyakran áldozott jótékony célra, többször, mint az életét rekonstruálni iparkodó képzelte volna, háztartási könyvének szinte minden lapján találni erre utalást. Adott pénzt koldusnak, a nőegyletnek, református, kápsáló diákoknak, honvédsorsjegyre, a Múzeum

perselyébe, tűzoltók zászlajára, hárfás jányoknak, szegény színészek javára, nőegyleti részvényre, színészek jutalomjátékára, árvaházi jányoknak, szegény égetteknek, kolduló apácának, rokkant huszárnak, boszniai sebesülteknek. A beírási könyvek azt is elárulják, hogy a régen lebontott Kismester utcai ház Bechstein zongoráján mit játszottak annak idején Kálmán Iunior és a Párkák, maga a kották későbbi örököse, a gyermek Jablonczay Lenke is, míg a zeneiskolába nem került. Rickl Mária könyvelte a kották árát, innen tudjuk, hogy a Jablonczayék fogadószobájában gyakran felhangzott a Hunyadi László, az Erdő, erdő, sűrű erdő, a Morceaux de Salon, több magyar népdal, aTraviata, A kis herceg, A corneville-i harangok, a Campanella, a Török induló, a Faust, a Mollináry-nóta és a Madarak csicsergése. Kottát többet vettek, mint képet vagy szépirodalmi műveket, a beírások között mindössze két (részletre) vásárolt tájkép van feltüntetve, s bár minden esztendőben szerepel a Modeweltre való előfizetés, és mindegyik gyerek megkapja a tankönyvein kívül a Deutsches Lehrbuchot, a német ábécét, a francia nyelvtant, különféle képeskönyveket és a Flóri könyvét (ezt többször is megveszik, Iunior kapja meg elsőnek), a katekizmust, az imakönyvet és az énekeskönyvet, csak a kalendárium és egy szakácskönyv megvételére találunk utalást 48egy gyermekeknek való, Kinizsiről szóló művön kívül. Szépirodalomra kiadott pénzről egyetlenegyszer számol be a kalmárlány háztartási könyve: 1879. július 31-én elképesztő összeget fizet a Petőfi-díszkiadásért: tizenhét forint, húsz krajcárt. (Egy gombolyag veres varrócérna ára két krajcár, egy rúd szalámié kilencven, egy ezüstgyűrűé egy forint, és Rickl Mária új krinolinja se került többe négy forint negyven

krajcárnál.) Jablonczay Lenke második gyereke még látta ezt a könyvet, s annyira megjegyezte, milyen volt, hogy bele is írta első regényébe valamikori elragadtatását, a regénybeli Annuskának ajándékozva az élményt, a meggyszín zsámolyra támasztott óriási könyv csodáit, Kukorica Jancsi leskelődő alakját a betyártanyánál meg a fokosa nyelére támaszkodó, mélázó haramiát. Gyermekeire sokat költ Rickl Mária: köldöklekötő gyolcstól főkötőn, éjjeli edénytől és kerek fűsű-től kezdve a fogzást megkönnyítő, harapdálni való koralldarabokig kaptak az újdon-szülöttek vászon-szakállkát, sapkát, púdert, harasztot, fizettek a fülök kifúrásáért, vettek nekik vászon bujbelit, bábot, kisnyulat, giliszta csokoládét, fizetett az anyjuk az elválasztásukért a dajkának, beszerzett galandot, házi csipkét, hollandi vásznat, pikétszövetet, csörgőt, strimpflit, batisztot, ingvásznat, mézeskalácsot, kosárkát, számtalan rőf ruhaszövetet, zeug-, bársony-, bőrtopánt, posztó-, vászon- és szalmakalapokat. Kap Kálmán teljes honvédöltözéket, csizmát, számtalan mellényt, zekét, nadrágot, a kislányok napernyőt, ruhácskát, később varrógépet, a kamaszodó fiú meg szalonöltözéket, s tizenhét évesen már báli kesztyűt, jegyet a csolnakházi mulatságra, minden bálra. Neveltetésükhöz semmit sem sajnál Rickl Mária, a grifli, tábla, exámenirka, diárium, mappa, tanodai tételek mellett külön kiadások sora áll, fizeti a kalmárlány nemcsak a négy gyerek iskolaköltségét, de „privátáit” is, tornatanítást, francia nyelvleckét, zongoramestert, nevelőt a fia, nevelőnét a lányai mellett, s a pedagógusokat évente megajándékozta, ki egy aranyat kap, ki élelmet. A kalmárlány láthatólag nem óhajtott változtatni a szülői házban és Köselyszegen megszokott életen, sőt. Bejegyzéseiből kiderül, mindenhová fiákeren járt,

mamához, Róza testvéremhez, fürdőbe, temetőbe, kaszinómulatságra, bálba, koncertre, aranyműveshez, cirkuszba, színházba, képcsar 49noki tárlatra, a gyerekekkel a pallagi birtokra, nagyerdei sétára, és számon tartotta Második Anselmusék összes családi ünnepét, akikre egy pillanatig se neheztelt amiatt, hogy annak idején csak jó tanáccsal segítették. Rickl Mária indokoltnak érezte Anselmusék magatartását, indokolatlannak a Jablonczayak gőgjét, regényes megnyilvánulásait, s eléggé Rickl volt ahhoz, hogy örömét találja abban, ha megmutathatja, mégiscsak boldogul. Vitt anyja neve napjára díszes beutlit, bársony fejéket, asztalterítőt, mantillát, születésnapjára angóra kendőt, gesztenyetakarót, apjának karácsonyra stikkelt papucsot, később, a sírjára, koszorút, Róza nővérének hímzett harisnyakötőt, másik nővérének kulcstartót, Gizának batisztkendőcskéket, de szépen öltözik maga is, vesz putzpertlit, slájert, csipkekalapot, kapisont, mídert, főkötőt, kis gallért, toll fejdíszt, gyöngy fejdíszt, báli kesztyűt, ünneplő topánt, bársonybujkát, parfőmöt, legyezőt és selyem napernyőt. Amilyen pontosan kivezényli minden halottak napján a fiákerét a katolikus temetőbe – harminc sírlámpával világít –, s szétosztja a család halottjai között a koszorúit, olyan rendszeresen rendeli a házhoz hetente a frizérnőt, negyedévenként a zongorahangolót, s lelkiismeretesen bejegyzi kiadásai közé, hogy három év alatt kétszer vásárolt einlágot, sőt három fonatból való műhajat is, gyér fürtjei pótlására. Élénk társadalmi életet él, vállal bérmaanyaságot, vesz a keresztlányának aranykeresztet, elmegy rokona lányának, Dragota Natáliának az esküvőjére, megajándékozza egy hímzett satullal. Mihelyt a lányok nőni kezdenek, viszi őket Kränzchenre, mulatságokra, kapnak miederblanchette-et, a hajukba drótot és virágot,

vizitkártyát, csipkekendőt, bordürt a napernyőjükre, csináltat a két idősebbről fotográfiát, és szétküldi a családban. Ott vannak mindenütt, ahol remény lehet rá, hogy észreveszik a Párkákat, járnak nőegyleti, kereskedő- és maszkabálra, míg a gyerekek kicsik voltak, vitte őket évente gyermekmulatságra is, húsvétkor mindig megvette Iuniornak a locsoláshoz szükséges rózsavizet, ugyanolyan gondosan, ahogy később valami párbaj után jeget vásárolt a sebére és a gyógyszer felkenésére alkalmas pemzlit. Megjelennek minden majálison, nőegyleti bálon, jogász- vagy orvosösszejövetelen, kereskedő- és tisztviselő-mulatságon, tombolajátékon s esténként a színházban. A két nagyobbik Párka elég ka 50pós, de Gizella, sajnos, nem szép, vele csak beszélgetni szeretnek a fiatalemberek, nem táncolni, senki se veszi észre beszédes, szép szemét, csak a szúrásait figyelik-mosolyogják, örök, humoroskeserű, néha gonosz szócsatáit, Gizella nyelvétől rettegnek a többi lányok, a fiúknak meg nem is jut eszükbe, hogy Gizella is nő, pedig míg gúnyos megjegyzések között agyonszorongatja a brusztbukétját, s azt hangoztatja, ostoba dolog lehet ebben a fülledt teremben keringélni, majd megszakad a szíve egy jó szóért, egy, az ő közelségén felvillanó pillantásért – sokáig nem jut osztályrészéül. Rickl Mária négy gyermeke, férje és apósa körében sokat költ orvosra, orvosságra is. Ő a gyermekágyon kívül, amikor megajándékozza a bábát és a fürösztőnét, sose beteg. A háztartási könyvek olvasóját az lepi meg a legjobban, hogy Második Anselmus gyereke, akiről mindenki, aki ismerte, úgy nyilatkozott, nemigen kötötték le figyelmét a regények, milyen pontosan, milyen plasztikusan ábrázolta élete történetét a tények közlése nélkül, pusztán stilisztikai eszközökkel. Míg a

régi kapcsolat megvolt közte és annyira szeretett, olyan nagy gonddal nevelt fia között, a bejegyzések mindig Kálmánkáról beszélnek, és szinte süt a lapokról a boldogság, hogy Kálmánka ismét kaphatott valamit, csizmát, pennatartót, korcsolyát, labdát, tavaszi, nyári, őszi, téli öltözetet, festéket, rajzpapírt, új kalapot, irkát. Később Kálmánkából Kálmán lesz, majd eltűnik a neve a könyvből, évekig nincs róla feljegyzés, néhány olyan utaláson kívül, hogy levélbélyeget vásároltak a Kismester utcai házban – a levelek aligha mehettek másnak. A kapcsolat megszűnte is kiolvasható a háztartási könyv 1881-es adatai közül, anélkül hogy szó esnék arról, végül is mi történt. Kálmán akkor tért vissza Grazból, huszonegy éves, egy fillér nélkül érkezett, az anya szinte arcába vág meggyalázott, csalódott szeretetében az összeggel, amit a kezébe nyom: „Kálmán fiamnak 10-én 25 krajcár, 16-án 20 krajcár.” A majomtáncoltató annak idején negyvenet kapott. E szándéktalan stiliszta a férjéről is elmondja a véleményét. Míg a szerelem tart, férjem sok mindent kap, pipát, selyem nyakkendőt, etazsert, virágállványt a szobájába, mikor a házastársi kötelék lazulni kezd, az ajándékok hangsúlyozottan praktikussá 51válnak. Férjem ajándéka váratlanul flanellfuszeklivá szürkül, majd kapcává, csak a lányok iparkodnak szépíteni valamit a helyzeten, az egyik Párka a dohányzóasztalra hímez valamit, Gizellának is kiutalnak hetvennégy krajcárt apjának „karácsonyi munkákra”. A kapca után gyolcs következik ingre, lábravalóra, ezt kap egyébként az átkozódó Imre is, akit Rickl Mária annyira utál, hogy képtelen apósának nevezni, hanem így ír róla: az öreg úr. Az öreg úr kétszer kap gyolcsot, szintén ingre meg lábravalóra. Férjem ajándéka a házastársak elhidegülésétől fogva soha nem áll másból, mint tizenkét,

illetve hat zsebkendőből, azt a gyanút keltve a beírási könyv kései olvasójában, hogy Kálmán Seniornak krónikus náthája volt, vagy szünet nélkül zokogott, évente tönkresírt egy-egy tucat zsebkendőt. Félelmes olvasmány Rickl Mária feljegyzései. Második Anselmus lánya jegyet vásárol a Kedélyes Öregurak mulatságára, s közben otthon két ritka kedélyes öregúr várja bénán, mindegyik immár mindig gyolcsot kap, illetve zsebkendőt, és amikor Kálmán Iunior, a Jablonczay Lenke apja is belép Rickl Mária kedélyes öregurai közé, 1881-ben, az ő karácsonyi ajándéka is ugyanaz, mint a többi, Rickl Mária szívéből kivetettnek: egy fél tucat zsebkendő. 52 Dramatis personae 5354 Jablonczay Kálmán Szerettem én a kisasszonyt, imádtam is régen, úgy hiszem, hogy hű szívemtől nem lehet ez szégyen. Most szerelmem egy postát küld kegyed kis szívéhez, azt kérdezi a levélben: Ön szíve is érez????? VersMezeyGizellának, 1877. május 5-én 5556

Iunior verseiből ÁTOK Ha van Isten, megbünteti, vérkönnyet kell sírni neki, óh sírjon is bús éjeken, s tudja, hogy nincs segedelem. Haldokoljon rettegésben, s meg ne tudjon halni mégsem, úgy vergődjék, kínlódjék meg, mint a földön gázolt féreg. Forgolódjék töviságyban, pattanjon az ér agyában, forró fejét kétségb’esve hideg párnán hűsítgesse. Nappal mindig félve járjon, fájjon neki minden lábnyom, ne legyen a járása más, mint egy örök földindulás. És titkolja vonaglását, de azt mások mégis lássák, mint a hollók hullát, vázat, borítsa el a gyalázat. Mint engem csalt, csalják meg úgy,

mint elhagyott, hagyják el úgy, undor és vágy rágjon szívén, szenvedje át mind, amit én. Debrecen, 1876. december 12. (NánássyRózának,VargaEllának,CsanádyMargitnak, Kovács Mariskának, Kálmánczhelyi Marinak ajánlva) 57NE HIGGY NEKI Ne higgy neki, az ő szíve kőkemény, nem tekinti, mi a női érzemény. Szíved ugyan behálózza kéjesen, egy hét múlva el fog hagyni kényesen. Hej nekem is hízelgett ő egykoron kinn a kertben egy nyáresti alkonyon. De azután eltaszíta engemet, azt hazudta, hogy soha nem szeretett. Te is vigyázz, szeretett jó barátném, el ne merülj a szerelem tengerén, mert ő bizony hamis ajka a vízen, tó közepin elmerít szép csendesen. Átkozhatod azután hű szívedet, mért volt benne könnyen hivő szeretet. Debrecen, 1877. december 11. (Stenczinger Gabriellának és Bruckner Ilonkának figyelmeztetésül)

A SZERELEM CSALFA MADÁR A szerelem csalfa madár, alig fogtad, máris elszáll, égből szállott, éghez reppent, egy-két tolla maradt itt lent. 5A szerelem tüzes méreg, amely mindent összeéget, tüzes villám, ég haragja, csak a föld, mi fenntarthatja. Debrecen, 1877. augusztus 8. SZERELMEMET, OH LEÁNYKA Szerelmemet, oh leányka, csalfának ne véljed, szeretem hív szerelemmel gyönyörű személyed. Nem pityergek, nem sóhajtok holdvilágos estve, megemésztő búbánat sincs két orcámra festve. Az is igaz, hogy ha eszem, jól esik az étel, s pohár mellett sose szoktam ülni hosszú képpel.

Tudom, hogy így ád az Isten erőt, vidámságot, erős vagyok, vidám vagyok, azt magad is látod. De azért, hogy igyen élek, ne illess gyanúval, beteg a szív, beteg, hogyha meg van rakva búval. És ha volnék vékonypénzű elsápadt poéta, magad is megsajnálnál, vagy kinevetnél néha. Szerelmemet, óh leányka, csalfának ne véljed, szeretem hív szerelemmel gyönyörű személyed. 1877. november 8. Pallagpuszta (Csanády Margithoz) OH ISMERLEK Oh ismerlek, nem vagy rózsa, nem vagy viola, azt is bánom már, hogy hozzád szóltam valaha.

Mert ha volnál rózsabimbó, megátkoználak, és ha volnál viola, most elhervasztnálak. Bolygó méh vagy, egy virágon soha meg nem ülsz, mézes ajkkal sebet ejtesz és tovább repülsz. 1877. november 12. (Cs. M.-hez) 60 EGY KISASSZONYHOZ Szeretem én a kisasszonyt szörnyen, nekem már azt elhiheti könnyen, a szemembe alig-alig nézett, mégis-mégis, jaj beh megigézett. Gyémánt ragyog a maga szemében, ragyog pedig éjjeli sötétben, aranyat ér minden pillantása, oh csak énrám szórná azt, ne másra. Rubinból van pici ajka vésve, csengő ezüst annak nevetése, mindig játszik a mosolygás rajta,

rubinnál is gyönyörűbb az ajka. Oh csak annyi drága szépség mellett megláthatnék még egyet, a lelket, oh csak egyszer nézhetnék beléje, mint nézek a csendes tó vizébe. Nem lesz enyém a kisasszony, látom, föl se veszi, akárhogy imádom, s szerelmemnek viharszárnya nincsen, hogy magammal ragadjam, röpítsem. No de eljön, aki jobb lesz, mint én, aki mindezt megígéri szintén, nem is gyalog jön, hanem lóháton, kaczki legény a nánási háton. A boldogság vadon terem nála, van sok földje, bora, pálinkája, s hogy pohara csordulásig teljék, egyedül csak szép feleség kell még. Lánggal égő szerelmének tárgya sallangos ló, agár, pipa, kártya, szerelméből ami maradék lesz, az talántán a kisasszonyé lesz. Haláp puszta, 1877. április 14. OH TI ÁLDOTT NŐI NÉPEK

Oh ti áldott női népek, miért vagytok olyan szépek, minek hívtok, csalogattok, tudom, csókkal, mérget adtok, ne nézz rájok, menj tovább: csalfa asszony, déli báb. Déli báb, hej! Dehogy déli! A világát máskor éli. Ha leszáll az esti alkony, forró csillag a szépasszony, hívogat odább-odább. Csalfa asszony: esti báb. Debrecen, 1877. augusztus 5. EMLÉKLAPOM Csanádi Margithoz (más tintával) Gáll Terkának (más tintával) Kubínyi Mariskának Mit írjak e parányi lapra? Tán hogy emlékezzél reám? Ha nincs szívem szívedbe írva, ezt én hiába mondanám. Tán hogy legyen élted folyása oly vidám, oly örömteli,

mint a szelíd patak futása, míg a tenger el nem nyeli? Nem írom ezt sem puszta szónak, azt be nem teljesíthetem. Lesz gondja a Mindenhatónak, hogy élted ily vidám legyen. Hogy engemet azok között láss, kiket hozzád vonz szeretet, kötelezőm ez a kis írás, ím, alá jegyzem nevemet. TE KIS SZŐKE Te kis szőke szobalány, adj egy csókot szaporán, ne félj, nincsen itt senki, a ténsasszony nem jön ki. Ne reszkess, kis angyalom, nincs itt senki, ha mondom, add csak hamar, szaporán, mert majd jönnek igazán. Debrecen, 1878. február 3. 63 MAJD HA FAGY Paulához

Csillag ragyog az égen, korcsolyáznak a jégen, korcsolyázó királynő az idén csak megint ő. Fecske gyanánt repülve, tündér módon kerülve, nyolcasokat karcolva, mindenki őt bámulja. Fürtje barna, szeme tűz, hangja csengő, keble szűz, s a jelszava büszke, nagy: „Majd ha fagy!” (J.K.jegyzete:Megjelent számában.) 1879. december 15. ÉLETEM GRAZBAN (Graz, 1880. november 23-án este fél nyolc órakor, kis szobám Annenstrasse, Hotel zum Ost. Hof, III. St. Thür. No. 46.) Az is huncut, ki megbánta, hogy idejött német Gráczba, szép leányok vannak ám itt, a tüzes magyart szeretik. Én meg, komám, tudod hogy hát a Bolond Istók 52-ik

tüzes, heves, véres vagyok, eszerint hát minden lánynak csábos szeme értem ragyog. Szeretőm van párosával, egyik szőke, másik barna, a szőkénél früstökölök, a barna vár vacsorára. Egy veres hajúm is van, ezért nemigen éledek, legfeljebb ha nála néha pompásan megebédelek. Szőke, barna, veres mellett de azért, én kedves komám, gyakran emlegetem sírva az én elhagyott szép babám. (J.K.jegyzete:PiránszkyJóskalevelébe Leónak.) CÍM NÉLKÜL Itt a nagyvilágban, hol jelenleg élek, senki jó fiával haj, dehogy cserélek, itt könnyen meghalok, meg senki se sirat, pokolba, fütyülve folytatom utamat. Graz, 1881. január 28. írtam Hanke

Részletek Jablonczay Kálmán naplójából 1877. november 26. Tegnap este nálunk egy kis dáridó volt, mely alkalommal Csanádyék is ott voltak, és én a bolond fejemmel kibékültem azzal, akiről feltettem, hogy nem szólok hozzá. Különben, amint hallom, ő is anyja parancsából nyújtá nekem a békejobbot. Úgyis ez a versem pászol rá: „Ó ismerlek, nem vagy rózsa, nem vagy viola…” 65 HÁRMASSZÖVETSÉG Herczeg Henrik: Noe Lamaury: Hektor gróf:

Szikszay Gyula Kepes László (a név alatt, más tintával: „Minden tekintetben kicsapatott, a baráti körből örökre száműzetett.”) Jablonczay Kálmán

Teendői: titkosak, s becsületszó s esküvel vannak kötelezve a hallgatásra. 1878. február 10. F. hó 8-án Gerebyéknél egy nagy mulatság volt, a vendégek száma a negyvennégyet meghaladta, táncolt tizennyolc pár, Boka Samu húzta reggeli négy óráig. Részemről meglehetősen mulattam, és Vojnovics Ilkával beszélgettem a szerelem érzelmeiről. 1878. május 6.

Tegnap, vasárnap délután a nagymamánál voltam, mikor a szomszéd Révészéktől a szobalány jő egy fél kiló szaloncukorért. Kérdem, ki hozatja, N. Róza kisasszony, volt a felelet. Kaptam magam, saját kezemmel pakoltam be ugyancsak bőven, és egy töltött cukor mellé göngyöltem egy vizitkártyámat. 1878. május 9. Esős idő Hétfőn, 13-án megyek Hajdúböszörménybe mint bizottsági jegyző, mivel oda vagyok kinevezve, 4.50 napi díjjal. Szerdán lesz a tanárok majálisa, már így nem mehetek el, pedig szándékoztam, de ha csak tehetem, beszököm az éjjel. 1878. július 8. Ma este a vallomás megtörtént, mégpedig az ő részéről jobban, ő minden reszketés nélkül, habár pirulva megmondta, hogy én tetszem neki, kaptam az alkalmon, siettem én is megmondani, hogy kegyed az egyedüli földi lény, aki boldogítani tudná szerető szívemet. Sajnálom, hogy egy csókot nem kértem tőle zálogul, 66de okosan tettem, mert ha nem adott volna, sose látott volna többet. 1878. július 15. Tegnap este öt órakor Tisza Kálmán bekísérése után Kardos Miklóssal és Jánosy úrral kimentem a Macsra Drahotáékhoz, ahol a kis Natuskával nagyon jól mulattam. Gyönyörű ajka pazarolta a csábos mosolyt. Először az a gondolatom volt, hogy Miklóst szereti, később meggyőződtem az ellentétéről, még az ő szíve szabad. Hej, csak a jó Isten nekem adná. (Más tintával: Nem kell.)

1878. július 22. Tegnap, vasárnap, e hó 21-én kinn valánk a Gáll József bátyám tanyáján az Ondódon, őszintén elmondhatom, hogy nagyon jól mulattunk. Bájos lánykák, kik a kirándulásnak úgyszólván a majális nevet adták: Ilona, a kézcsókosztogató, Ilka, a szerelmes, Laura és a szép kis házikisasszony. A fiúk mind barátaim. Reggel kilenc órakor mentünk ki, haza pedig jöttünk este fél tizenkettő órára. 1878. július 27. Tegnapelőtt egy kis levelet adtam át neki, mire a választ talán ma kapom meg. Nem tudom, miért szeretett meg, szép sem vagyok, jó sem vagyok, sőt nagyon durva vagyok. A majomkomédiának megadtam busásan az árát, mely tegnap a piacon a Dessewffy ház előtt produkálta művészetét, s a szembe lévő ablakban Kaszanyitzkyéknál a kis Szabó Veronkát addig néztem, míg csak a szívem el nem rabolta gyönyörű tekintete. 1878. szeptember hóban FÜTTY CLUB Rendes és állandó tagok: Kül- és nem állandó tagok: no. 1. Gréf Lajos Szentgyörgyi Jóska no. 2. Hanke Leó no. 3. Guttmann Ármin Gáll József no. 4. Jablonczay Lőwenberg Sándor Kálmán ..... 67 A Fütty Club tagjainak ideáljai:

no. 1. Szabó Vera, Gáll Terka Nánásy Erzsike és no. 2. L. Mathild, Sárközy Ilka Róza no. 3. Schwarcz Paula, Varga Senki Ella Nem tudom. Schwarz no. 4. Mindenki és senki. P. Rendes összejövetelek Jablonczaynál és Guttmann-nál szoktak történni az éjjeli órákban, mert előrebocsátandó, hogy a Clubnak titkai vannak, melyek megkívánják a titkos tárgyalásokat. A borivást. 1878. november 30. Elmondhatom azt, amit még eddig nem éreztem, hogy szívem szabad. Ki ezelőtt egy szép szem kacsintására majd kitördelte oldalbordáimat és egyenlően hódolt mindenkinek, mégpedig komoly érzelemmel, szívem a mai napon nem egyéb, mint egy jégréteggel bevont kődarab, és nincs az a nő, aki gyorsabbá tenné, nincs, aki lángra gyújtaná. 1878. december 17. Mégis van Isten az egekben, van egy lény, mely emberfölötti műveket hoz létre és tesz semmivé. Ezen emberfölötti mindentudó és hatalmas lénynek köszönhetem boldogságomat, ki oly szívvel ajándékozott meg, amely mind jóság, mind hő érzelem tekintetében páratlan e kerek földön. E szív birtokában van egy gyönyörű leánykának, akinek vonásai előre elárulják lelkének belső sugallatát, arca bájoló, vénuszi szépség, termete hasonló Apollóéhoz (!), szemei kékek, sokatmondók, fényük versenyre kelhetne az ég milliárd csillagaival, ajaka piros, mint a vadon nőtt galagonya gyümölcse. Szerelme hű, odaadó, zökkenthetetlen. Ő képes értem szenvedni, tűrni, és…

1879. január 1. Szobám hideg. Kedélyhangulatom nem javul, fiúk között túlságosan víg vagyok, nőknél éppen ellenkező. Kis sajkám, a szívem sose volt olyan nyugodt, mint jelenleg, az első szerelem érzetével szeretek most egy angyali arcú lányt, akit ezelőtt három 68évvel kezdtem imádni. E három év alatt soknak udvaroltam, sajnos, szerencsésen. Egy elkeseredett percemben szerelmet vallottam egy kis gyereklánynak, aki komolyan vette a szívemből jött csábos szavakat, és szerelmével megajándékozott, e szerelem életem ajándéka, nem érdemlem, mert viszonozni nem tudom. Furdal a lelkiismeretem. Szerintem mi virtus van egy fiatal tapasztalatlan gyereklány fejének megzavarásában – semmi. 1879. január 8. Ideáljaim most is több számmal vannak, egynél nem tudok sokáig megmaradni. 1879. január 22. Kedélyem hol víg, hol ismét szomorú, majd reményvesztett, majd kétségbeesett. Lehet, talán azért van, hogy olyan nőt szeretek, ki nem viszonozza, pedig én máskor semmit nem gondolok ezzel. Ha Margit nem szeret, szeret Róza, ha nem ez, szeret a másik Róza, ha ez nem, szeret Terka, Zsófi, Ella és így tovább, hál’ istennek, van elég. 1879. február BAGOLY KOMPÁNIA alakult 1879. február hóban

Elnök: Csobó István (Bignio Berti) Jegyző: Szenturi Fifi (Fényes Ferenc) Tanácsnokok: Darvasy Muki (Jablonczay Kálmán) Lengeffy Tamás (Stenczinger Károly) Beltagok: Baradlay Gedeon (Lestyán K.) Fellegvári Tivadar (Balogh Gy.) Nádudvari Kleofás (Jablonczay Laci) Margitay Tihamér (Fényes Gusztáv) Szászszebeni Fifi (Stenczinger Géza) Teendői: Borfogyasztás és dalolás. 69 1879. március 10. De. 10 óra, hivatal Én mindenkivel, ki szép és kellemdús, egyformán tudok beszélni, és ami több, egypár napig szerelmes vagyok beléjük. Tegnap is a színházban a kis K. M.-mel mulattam, ma úgy érzem, mintha vonzódnám hozzá, így vagyok mindenkivel, ki szép. 1879. március 21. Hivatal Szívemet szeretném százfelé vagdalni, hogy mindenkinek juttathatnék egy keveset. Nánássyékhoz feltettem, hogy többé nem fogok menni, de alig hiszem, hogy megállom. 1. Az Erzsike viselete kuníroz, hogy kőszíve legyen, az lehetetlen. 2. Csanády Margit. Őrá csak akkor gondolok, mikor nincs más dolgom, minek is törődném vele, hisz úgyis ki nem állhat. Na de hiszem az Istent, hogy szeretni fog ő engem még valaha. 3. Gáll Terka ez az egy, ki legtöbbet ér valamennyi közt, gyermeki szelíd arcával, szép kis szája mosolygásával

kőszíveket tudna olvasztani. 4. Nánásy Róza. Ő derék, jó lány, csakhogy nagyon szeret füllenteni és az embert lóvá tenni, viselete kellemdús, de többször fád. 5. Löwenberg Zsófi szerelmével dicsekedhetném, ha méltatna rá, ő is gyönyörű kislány, de hibái is vannak, minden mendemondának hitelt ad, pedig hát minden hazugság, az irigyek fondorkodása. 6. Varga Ilka. Csinos, szép fiatal leányka, csinosságra nincs Debrecenben párja, oly ízléssel öltözik, hogy reá nézni csupa gyönyörűség. Ha felszabadítana a szerelemre, azaz viszont tudna szeretni, képes volnék érte meghalni. 7. Bruckner Róza. Csinos, molett, kellemdús leány, egy ízben majd hatalmába kerített, ha nem vigyázok, most fülig vagyok bele. 8. Szabó Veronika. Egyik jó barátom szívét bírja, s tudtommal viszonozva is van, az Isten segítse őket a szerelem ösvényén háborítatlanul haladni. Ügyes és szellemdús lány. 9. Konti Mili. Mulatni vele valami gyönyörűség, úgy pereg a nyelve, mint a rokka. Szépnek nem mondható. 10. és 11. Guttmann Ilka és Laura. Igen jó szíves kisleányok, viseletük igen fátyolozott, nem tudni gondolatukat kilesni. 12. Zagyva Janka. A farsang alatt szüntelenül féken tartott, mulatni csak ővele tudtam jól, de hát nem is csuda, mikor olyan szép sokatmondó kék szemei vannak. 70 1879. március 25. Most olyan levertnek érzem magam. Szüntelen egy új ideál arc lebeg előttem, a V. E.-é, ezzel pedig vasárnap beszéltem az életemben először hosszabb ideig. Olyan szép vonásai vannak, hogy képes volna szívemből minden befurakodott arcot kitúrni. Összehasonlítva Csanády Margittal, ez utóbbi homályba mosódik el.

1879. március 26. Ella szemében a tűz mindennap jobban gyullasztja szívemet, Istenemre mondom, hogy tudnék ezen kislányba komolyan szerelmes lenni. 1879. március 31. Életem adnám Ella egy csókjáért, az volna a legboldogabb perc életemben, mikor ajkáról az igen szót meghallanám. 1879. április 4. Piros lett, mint a rózsa, látásomkor, ami némi reményt nyújt szerető szívemnek. Minél többet látom, annál jobban kezdem szeretni, nevét többé nem merem leírni, mert a szívem majd kitöri oldalbordáimat. Ő a többi mellett a nap, azok a csillagok, így fényével elhomályosítja őket. 8/IV. 1879. Hétfő Tegnap délután Sárközyéknél mulattam, mégpedig nagyszerűen. A kis Ellát én kísértem haza, olyan boldog voltam, míg mellette lehettem, kis kezei menet közben az enyémben nyugvának, ő hagyta simogatni, már vagy nagyon tapasztalatlan, vagy… 12/IV. 1879. Kaptam emlékül a kis Filotás Iréntől egy gyűrűt. Margitnak adtam. Kimentünk a panorámát nézni a vásártérre. Irént karomon vezettem egész hazáig, hol szívemet elvesztve váltunk meg egymástól. 71 15/IV. 1879.

Vége van a húsvéti ünnepeknek, melyeket nem a legjobban töltöttem, sok a deficit. Levert vagyok, gondolataim ide s tova barangolnak. Belekeveredtem sok olyanba, amibe nem kellett volna, a sok jó barát magával ragadva a lumpság hajóján nemsokára elsüllyeszt. 1879. április 16. Tegnap délután Rózát és Erzsit volt szerencsém kísérhetni, később hivatal után Mariskát kísértem haza. Este Guttmannékhoz, majd Vargáékhoz csapódtam, ez utóbbiakkal vacsora után kimentünk a panorámába, Ellát karomon vezettem, mint múltkor Irént, hogy melyik oldalán voltam boldogabb, magam sem tudom. Panoráma után hazafelé vettem a sátorfát, otthon pedig egy csibuk dohány mellett a szerelmi érzemény ringatásának engedtem át magamat. 1879. április 17. Viszontagságos életemben sose volt kellemetlenebb napom, mint a tegnapi, a vérkeringés ereimben megszűnt, szemeim a borzasztó látványtól elhomályosultak. Lelkem a szenvedés minden fajával élethalálra küzdött, és szerencsétlenségemre, győzött. Nánássy Mariska kisasszonyt kísértem egy darabig tegnap este, aztán elmentem Ilkával, hol Zucker Paulával töltöttem az időt, onnan mentem Vargáékhoz, fonatos sorra invitálni – de nem jöttek –, ott marasztottak, diskuráltunk fél kilencig. A kis Ella igen nagy erővel védte a várat, a bevétel lehetetlen, pedig meg fog történni. Nem volna szabad győznöm, ha nem volna szükséges terveim kiviteléhez. 1879. április 18.

Épp most szálltam le a kocsiról, a tanyán voltam, hová tegnap este iroda után 6 órakor mentem ki, de sajnos, ma reggel vissza kellett jönnöm. Kimenetelem okozója sokoldalú bánatom volt, először Mama és köztem a felfordult viszony, melynek hatása reám nézve iszonyú nyomasztó. Másodszor azáltal csalattam meg, kiben legjobban bíztam, harmadik keservem pedig az, hogy teg 72nap nem hívtak meg oda, ahová ideálom hivatalos volt. Harcol ellenem, jó, ha erővel nem, majd győzünk csellel. Bírnom kell szerelmét. 1879. július 17. Ezelőtt egy fél órával jöttem haza Szikszay Gyulától, a sörházból, ahol az éjjel aludtam is. Tegnap kivitt magával engem és Stenczinger Karit. Jó asszú bort ittunk 12 óra éjfélig, aztán lefeküdtünk, s húztuk a bűrt reggelig, azaz fél hat óráig, amikor aztán hazaiszkerdáltunk. Rózáhozi (!) ráfogott szerelmem sose fog valósulni. Vissza csak a legnagyobb csellel vonulhatok, egy elfeledett percben megvallottam szerelmemet, s vesztemre viszontvallomást tett. Először hízelgett hiúságomnak, de később magam előtt elszégyelltem magamat, az jutott eszembe, ez már második, kinek ilyen könnyelműen hazudtam. 1879. augusztus 14. Elég! Mai megbántása volt a legutolsó, én szerelmemről beszélek neki, s ezt versben leírom, s ezért engem „nagy gyerek”-nek nevezett. Ki kell verni a fejemből még azt a gondolatot is, hogy valaha megcsókoltam. 1880. február 11. Tegnap voltam az álarcosbálba, tömve volt, Nánássyék és Csanádyék egymás mellett ültek, így tehát egymás

mellett ült azon két lény, akik között nem tudok választani. 1880. február 19. Tegnap este volt az első colonóra. Kiállhatatlanul mulattam, igazi tulkokkal van az embernek ügye. Egész este Rózában gyönyörködtem, oly gyönyörűen nézett ki, szerelmesebb lettem bele, mint valaha voltam. Egészen kékbe volt, kék rózsa a haja mellett, kék kláris a nyakában, kék nefelejts szeme, csupa csókolni való. 73 1880. február 22. Tegnap volt a második colonóra, nagyon jól mulattam, a kis Orosz Erzsinek udvaroltam halálig. 1880. április hó 13. Két lányt szeretek egyszerre kimondhatatlan. Egyik szép, mint Venus istennő, a másik egy rébusz, kit kitalálni nem lehet. 1880. szeptember 4. Piránszky tanyája alatt a szőlőskert mellett az akácfák árnyékában P. Zsuzsikát várom, du. fél három lehet. 1880. szeptember 10. (óriási betűkkel, rondtollal) PIRÁNSZKY ZSUZSIKA Ő, vagy senki! Nánássy Róza, Gáll Teréz volt, de régen. Még vagy hatan vannak. Pallagpuszta. 1880. szeptember 10.

Újra elvesztém szívem, ismét szerelmes vagyok. Szeretem őt egész szívemből, igaz, tiszta lelkemmel. Soha nem fogom elhagyni, míg élek. P. Zs. éljen! (Más tintával:) Hánynak mondtad már ezt, Kálmán? 1881. szeptember 8. este fél nyolc óra, Graz. Steller barátommal diskurálunk, egyikünknek sincs egy krajcárja sem. Három hét múlva megyünk haza, a vizsgán alkalmasint megbukunk. Sok az adósság és minden baj. 74 Részlet Jablonczay Kálmán regényéből ....... Január hónapban vagyunk, valóságos csikorgó idő van, a szél fütyül, holmi elszabadult ablakot úgy vág a falhoz, hogy azoknak üvegtáblái csörömpölve hullnak alá az éppen ott elmenő fejére. 12 óra régen elmúlt, az egész város azon sötét köpönyegbe látszott burkolózva lenni, amely alatt a legnagyobb csendességben annyi borzasztó történik. Két alak egymás karjaiba fogódzva siet a Herren utcán keresztül, egyik valami elavult operadalt dúdol magában, amelyet a másik fütyölésével kísér. – Na hallod – mondá az egyik –, még ilyen szép lányt soha életemben nem láttam, fülig szerelmes vagyok bele. – Csak légy – volt reá a felelet. – Bizonyosan tudom, holnap ismét egy más szép szemről fogsz ily szerelmesen ábrándozni. E párbeszéd alatt egy még el nem oltott gázlámpa alá érkezett a két fiatalember, ahol a szélnek dacára is szivarra akartak gyújtani. E kis világosságot

felhasználom arra, hogy őket, mint történetem fő alakjait, azonnal bemutassam. Azt a magas fiatalt, ki ott a kapu szögletben bújt, hogy a széllel dacolva könnyebben meggyújthassa szivarját, Tölgyváry Sándornak hívják, magas, érdekes alak, pakompart, kis serkedő bajusz és csinos, kék, sokat mondó szemeiből visszatükrözi magát a dac és az öntudat, mely a nemes büszkeségben leli magyarázatát, tudja, hogy Magyarországot nevezi édes hazájának, és szeretne annak minden tettével díszére válni. A másik valamivel alacsonyabb és kevésbé délceg alak, mint Sándor, ez Havassy Béla, elválhatatlan lelki barátja Sándornak. Mind a kettő előkelő magyar nemesi családból származik. – De hidd el, pajtás – monda ismét Sándor –, hogy komolyan belebolondultam abba a lányba. – Mondtam már, hogy bánom is én, ezzel az ostoba szerelmi ömlengéseddel már nagyon untatsz. Ha szereted, mondd meg neki magának, ne nekem, ki ha lány volnék, rád sem néznék – feleli ingerülten Béla. 75 – Szeretném tudni, mért nem néznél rám, hát oly csúnya lettem egyszerre? – kérdezi Sándor. – Nem a csúnyaságod végett, nekem mindegy lenne, ha arcodba az ördög krumplit vetett volna is, én nem a külsőt nézem, hanem a szívet és annak érzelmét. Engedj meg, barátom, őszinteségemért, te olyan csapodár vagy, mint egy pillangó, ki minden kifejlett bimbóból igyekszik kiszívni az édes nektárt. 76 Anyánk gyűlölte a szüleit. Ez a szó: gyűlölet, nem mondódott ki sosem, mi magunk fejtettük meg, mit

leplez téveteg nyilatkozataival. „Alig ismertem őket…” (Hogy lehet ez? Apja akkor halt meg, mikor az ő első gyermeke már élt, anyjával még én magam is találkoztam egyszer, úgy nyitottam ajtót neki, hogy fogalmam se volt róla, ki lehet az a rettenetes külsejű némber, aki becsöngetett, s rám pillantva püffedt arcán hirtelen felragyogó mosollyal azt mondta: „Te nyilván a Lenke lánya vagy. Magduska.”) „Apa nem szeretett minket…” Sokáig tűnődtünk ezen a disszonáns közlésen, nem értettük, mi történhetett abban a Jablonczay házban voltaképpen. Mert persze előfordul, hogy egy anya olyan határig nem törődik a lányaival, hogy azok számára szinte idegen marad, olyan is van, hogy egy apa nem szereti a gyerekeit, de valahogy szokatlan, annál is inkább, mert Iunior lányai a tekintetben nem voltak egy véleményen. Piroskáról – Pelikán nagynénémről –, mikor meghalt, és családja átnézte a fiókjait, kiderült, holtáig megőrizte Jablonczay Kálmán összes műveit, valami hát mégiscsak fűzhette ahhoz a titokzatos emberhez, hogy nem dobta szemétre azt, amit Lenke nővére olvasás nélkül a kályhába vetett volna. Fiatalabb nagynéném, Irén is így fogalmazta meg a sztereotíp kérdést, ha találkozott anyámmal: „Küldtél pénzt szegény mamának, Lenke?”, s hangjában részvét volt, nem tárgyilagos érdeklődés. Mikor Piroska nagynéném halála után Jablonczay Kálmán hagyatéka hozzám került, s elolvastam, a halott igazolta magát. Csak a teljesség kedvéért faggattam ki a rokonainkat, s jártam be a Gacsáryak és a Jablonczayak hajdani élete színtereit, voltaképpen már az írások alapján eldőlt, hogy anyám tévedett, nem a szülei voltak elutasítóak, közömbösek, ő iszonyodott tőlük, csak önmagának se merte megfogalmazni, hisz még napjainkban is megüti azt, aki hallja, hogy valaki 77gyűlöli apját-anyját, hát még akkor,

amikor Jablonczay Lenke kisgyerek volt, és az élet különböző területein sok olyasmiről nem eshetett szó, aminek kimondása nem probléma többé. Elszomorodtam, mikor arra gondoltam, hogy mindez: nézzek már utána, végül is mi volt az, amiről egész gyerekkoromban mindenki hallgatott köröttem, csak most jutott eszembe, és nem akkor, amikor anyám még élt. Ha Jablonczay Lenke elolvassa apja hagyatékát, megtalálta volna azt a bizonyítékot, amit soha nem keresett, de ami más irányt adhatott volna az életének, s ha idejében megleli, másképpen gondol az anyjára is, akit úgy tett felelőssé a kudarcaiért, elsősorban azért, hogy nem lehetett a gyönyörű József felesége, hogy sosem adott alkalmat Gacsáry Emmának arra: védekezzék. Mi, unokák a legsajátságosabb értesüléseket szereztük nagyapánkról. Első informátorunk az anyánk volt, aki, ha elkerülhette, nem beszélt róla. Gyermekkoromban megfigyeltem, ha együtt mentünk a temetőbe, hogy mindig megcsókolja Rickl Mária keresztjét, s a gránit sírkövet is megsimítja, amelyen Kálmán Senior és az átkozódó Imre neve áll, de sosem érinti meg ezeket az aranyozott betűket: Ifjabb Jablonczay Kálmán. Ha bármikor is szóba került az édesapja, anyám igyekezett témát változtatni, mihelyt csak lehetett, s ha nem tudott kitérni, már kisgyerekként is zavarosnak éreztem, amit beszél. Apja szerinte fiatalon, meggondolatlanul házasodott, kártyás volt, lóversenyen játszott, pazarolt, egyébként ő alig találkozott vele. Annyit tud róla, hogy külföldön végezte a műegyetemet, mérnök volt, akárcsak Senior Kálmán, élete egy szakaszában Pesten dolgozott a Ganz gyárban, és nagyon szegény volt, de néha gazdálkodott, meg

vezette az uszodát. Ha ehhez hozzáteszem még azt, amit Piroska nagynénémtől hallottam, hogy nagyapám jó pipa volt, nem valami vonzó képet alakított Kálmán Iuniorról a képzeletem. Később, ahogy nőttem, elkezdtem töprengeni életrajzi adatainak ellentmondásain. Ha külföldön végezte a műegyetemet, és a Ganz gyárban dolgozott, miért nem mérnökként tevékenykedett, miért lett irodista, de ha az volt, hogy lehetett gazdálkodó, és ha gazdálkodott, miért áll az anyám anyakönyvi kivonatában az apja foglalkozásául az: magánzó, és ha 78magánzó volt, mit keresett egy uszodában. Anyám halála közeledtekor, már maga is túllépve a nyolcvanon, egyszer minden előzmény nélkül elborult, s azt mondta kávézás közben, mostanában gyakran eszébe jut Iunior, talán neki kellett volna simulékonyabbnak lennie, nem olyan eleve tüskésnek, hiszen mégis az apja volt. „Volt a csudát – feleltem ingerülten –, hát hiszen te mondtad, hogy egy szóra odaadott téged örökre, mikor a nagyanyád jelentkezett érted, hogy felnevel. Szép kis apa volt, felelőtlen, hitvány.” „Mégis – tűnődött el anyám. – Most már nem is tudom. Talán tévedtem.” „Tévedtél – néztem rá –, mióta élek, nem volt róla egy jó szavad, most mi ütött beléd? A saját anyja is kitagadta, lehetetlen alak volt.” Kibeszéltem a fejéből a váratlanul támadt önvádat, anyám elhallgatott, soha többé nem beszéltünk aztán a nagyapámról. A kép a gonosz Jablonczay Kálmánról oly kerek volt, hogy hamarabb gyanakodnom kellett volna rá, nincsenek az életben ilyen tökéletes idomok. Egyszer, fiatal lány koromban, valami szemtelen megjegyzést tettem a Jablonczayakra, s Gizella, a harmadik Párka, aki éppen nálunk volt, úgy ugrott nekem, mint egy hiúz. „Mit tudsz te rólunk – kiáltott rám, és az izgalomtól torz volt a hangja –, mit tudsz te rólunk, te nyavalyás Szabó?” Nagy

jelenet volt, mindkettőnk szókincse változatos, nagyapám húga végül elhagyta a csatateret, amelynek hátvédjében Szabó Elek álnokul kuncogott, anyám meg ide-oda rohangált köztünk, mint egy parlamenter. Gizella a kapuból utolsó ágyúlövésként visszaeresztett egy mondatot: „Majd ha te olyan jó, olyan szellemes, olyan tehetséges leszel, mindazok ellenére, ami az életben visszafogta, jelentkezzél!” – és kifeketéllett a Hunyadi utcára. Anyám borús volt, én diadalmas. „Nem volt igazad” – mondta anyám. „Tőled tudom, milyen jó firma volt!” – feleltem neki. „Dehogy tudod – mondta boldogtalanul –, és most már azt se tudom, én tudom-e hát. Bárcsak sose beszéltem volna róluk neked. Talán tévedtem. Gizi a húga volt apámnak, jobban ismerte nálam, régebben. Én gyerek voltam, sebzett, rossz pszichológiájú. Gizi jobban meg tudta ítélni, és Gizi imádta őt.” „Imádta – támadtam most már őt –, lehetett is az apádat imádni, hát nem te mondtad, hogy hallottad hörögni, mikor haldoklott, és azt gondoltad, 79fejezze be már, mert rémes hangokat ad ki, és neked semmi különbség nincs aközött, hogy él-e vagy sem, a te számodra mindig halott volt.” Csak nézett rám, majdnem könyörögve, ne emlékeztessem rá, miket beszélt, én meg forgattam a fiatalság kegyetlen kését benne: „Tőled tudom, hogy nem lehetett szeretni, és ha Gizi mégis szerette, azért mondja, hogy bennünket bosszantson.” „De hát igazán – suttogta anyám –, mindegyik húga rajongott érte, emlékszem. Gizi legjobban. Az imádta. Gizi volt Melinda.” „Miféle Melinda?” – kérdeztem. „Melinda. Mindenkinek neve volt abban a házban, a te mindenkinek nevet adó mániádat a nagyapádtól örökölted. Gizi volt Melinda. Nagyapádnak is számtalan álneve volt, de azokat nem tudom. Csak a Giziét. A Melindát.” „Melinda? – néztem rá hitetlenkedve –, de

hát miért éppen az?” „Volt egy daluk – suttogta anyám szomorúan, és bánatos hangja olyan ellentétben állt azzal, amit mondott, hogy máig visszacseng a hangja –, Gizi az asztalon táncolt, a poharak közt, nagyapád tapsolt neki, és azt énekelte: Ó, Melinda, mért vagy kurva, mikor nem vagy rászorulva.” „Tessék?” – kérdezte apám elbűvölten. „Igen” – rebegte anyám. Szabó Elek a térdét csapkodta, fulladozott, aki valaha életében csak egyszer látta a harmadik Párkát, örök feketében, a Zita királyné kalapjához hasonlító fejfedőjén egy koszlott madárfejjel, horgolt cérnaszatyrokban titokzatos tárgyakat cipelve, igazán mindent asszociált Jablonczay Gizellához, csak azt az egyet nem: kurva. „És mit felelt? – pukkadozott apám a nevetéstől. – Nagy botrány volt? Beszéljen!” „Ezt se lett volna szabad elmondanom – felelte anyám búsan. – Maguk mindent kicsúfolnak. Gizi ilyenkor választ énekelt. Azt dalolta: Azért vagyok olyan kurva, mert bíz’ rá vagyok szorulva. Ez nem nevetni való.” Apám majdnem rosszul lett, annyira kacagott, én viszont elkomorodtam, mert a kirakós kockajáték képe nem akart összeállni: valami zavarta a harmóniát. A harmadik Párka arca megváltozott, egy pillanat alatt változott meg, azonnal gyanakodni kezdtem a szexuális életére. Mit tudhatott ez a két testvér egymásról, ha ilyen dalok járták, hiszen akkor a harmadik Párka is jó pipa volt, nem csak a nagyszüleim. „Az Isten áldjon meg – mondta anyám –, de borzasztó, hogy nem bírod megérteni. Játszottak. A játékosságod is a nagy 80apádtól van. Ha Gizi igazán kurva lett volna, a nagyapád megöli.” Jó pipa. Kártyás. Lóversenyező. Mérnök. Irodista. Gazdálkodó. Uszodás. Játékos. Magánzó. Erkölcsbíró. Nem szerette a gyerekeit, de a testvéreit, úgy látszik, igen. Ettől ugyan még az volt, aki, nem vállalta a saját

családját, anyámat úgy vitték el tőle, mint egy felesleges kiskutyát. Nem volt szíve. „Jablonczay Kálmánnak? – nézett rám legkisebbik nagynéném, az a bizonyos, akit nem hívnak Jablonczaynak –, apáról beszélsz ilyen hülyeségeket? A világon nem volt nála drágább, szeretőbb szívű, jobb ember.” És a szemét elfutotta a könny, áradt belőle a szó az apjáról, aki olyan volt, amilyennek a jó Istent látja az ember kicsi korában, olyan abszolút hatalom, olyan mesebelien áldott, olyan folytonosan ajándékozó, olyan okos, olyan drága, olyan feledhetetlen. Ó, ha apa nem hal meg olyan fiatalon, ha élhet! Sírt nem legális nagynéném, s mikor felemelte könnyes arcát, csak belesajdult a szívembe, annyira hasonlított az anyámra. Jablonczay Lenke egy élet gondos munkájával temette el a két jó pipa tisztes polgári otthonáig vezető csapását, nem volt könnyű meghúznom annak az arcnak a vonásait, amelybe sosem volt módom betekinteni. Milyen volt végül is az a Iunior, akinek volt gyereke, aki megvetette őt, s volt, aki rajongott érte, volt testvére, aki imádta, az anyja viszont elkergette a házból, volt asszony, aki az életét adta volna érte – nem legális nagynéném édesanyja –, és volt, aki megszökött tőle, Gacsáry nagyanyám. Még csak egy arcképem se volt róla, anyám után több albumnyi rokonkép maradt, de egyetlen felvételt sem őrzött apjáról vagy anyjáról. Én egy ábrázolásáról tudtam, ami elindíthatott volna valamerre, emlékeztem rá, hogy Piroska nagynéném a hálószobában tartotta szülei fotografiáját. Ez a páros kép eltűnt a nagynéném halála után, mivel azonban Piroska lánya-fia valóban segíteni akart nekem a Régimódi történet megírásában, ami régi fotót találtak, mind elküldték nekem, így bukkant fel Második Anselmus felesége, Brunner Mária, sujtásos derekú krinolinban, s

az átkozódó Imre olyan ruhában, mint Csokonai Vitéz Mihály, olyan szakállal, mint az öreg Kossuth. Nagyapám ifjúkori arcát a Nagybákayak fedezték fel, ők vittek el egy elszánt Rickl lány rokon 81özvegyéhez, aki megtartotta, s a családi uzsonnán, mikor már jó órája különböző albumokat lapozgattam, egyszer csak megláttam két egymást néző arcot, egy fiatal férfiét, pörge kalapban, nagyon elegáns pepita ruhában és egy gyermeklányét, akinek fiatalasszony-kalapka volt a fején, karimáján viaszcseresznyékkel. A rokon, anyám unokanővére mindenki képe alá odaírta, kit ábrázol, de tudtam volna anélkül is. Jablonczay Kálmán arcából Béla testvérem nézett vissza rám, a Gacsáry Emmáéból saját fiatal magam. Mikor, már ezt a könyvet írva, magammal vittem Emma képét a Sárrétre, hogy legalább így, papírra bűvölt arca másával legyen még egyszer ott, ahol valamikor boldog volt, nagyapja, a híres prédikátor temploma közelében, a Nagy utcán, az író-olvasó találkozó előtt azt kérdezte az egyik könyvtáros: „A kedves leánya?” Feledhetetlen arcot vágott, mikor azt feleltem, nem, a nagyanyám. A családi képek mellé Piroska nagynéném gyerekei azt is elküldték, ami anyjuk révén nagyapánk hagyatékából megmaradt: Jablonczay Kálmán versesköteteit, novellás kötetét, naplóját. A Sárrétre már úgy mentem el anyám anyja, a Gacsáry lány nyomait keresni, hogy kezdett némi fogalmam lenni Jablonczay Kálmán Iuniorról. Ha az ember elolvas egy kötet novellát, százhetvenkilenc költeményt, egy naplót, ha kurta és tenyerébe metsző is a fonál, már elkapta, s közelebb botorkálhat a labirintusban a Minotaurusig. A három kötet közül, amelyeket kaptam, van egy 1900ban Debrecenben megjelent, a Csokonai nyomdában

kinyomtatott novellagyűjtemény, A puszták világa, amelyet Könyves Tóth Mihály illusztrált, a másik kettő füzet. Az egyik, a legénykori, kemény kötésű, elegáns, kék, rajta hatalmas ezüsthátú vinyetta, Jablonczay Kálmán vezetéknevével, a másik már élete szegényebb korszakából való, közönséges, vastag pepita iskolai irka, erre saját kezűleg ragasztott felhőformára kivágott címkét, s maga írta rá gondosan, tintával bekeretezve a kék ceruzával árnyalt betűket: POESIE. Az első füzet végén ott a naplója. Heteken át olvastam a verseit, s nagyanyám szerelmes leveleit, amelyeket szintén a vastag fedelű füzetben találtam meg. „Mikor szabadítasz már ki ebből az unalmas börtönből? – sír a tépett papírra 82vetett üzenet. – Mindig rád gondolok. Délelőtt egy kis fehér egérrel planétát húzattam.” Nem restelltem összeállítani, hogy nagyapám tizenhat éves korától, 1876-tól 1906-ig, utolsó bejegyzéséig, hány olyan asszony-lány nevét rögzítette kalligrafikus betűkkel (többnyire piros tintával és apró virágdísszel kicifrázva az indiszkrét közlést), akiért rajongott. A hölgyeket titkos jelzésekkel minősítette is – az említett, tisztes debreceni családok majd mindegyik a bizalmas lajstromba került tagját ismertem nagy- és dédanya korukban –, nagyapám naplóját tanulmányozva ugyan törtem a fejemet, mi lehet a kriptogramok megfejtése, mit rögzített a megfejthetetlen jelekkel. Minősítő jelzései között van keresztforma, van egy a bétához hasonló, van egy dőlt, áthúzott v betű, egy p, egy c, a közepén ponttal. Csak kettőhöz írt magyarázatot: a pontos közepű U azt jelenti: régen nem érdekli, s két pont, ugyanúgy elhelyezve: „Auch nicht.” Sokat tűnődtem azon is eleinte, hogyan változhatik olyan gyakran az írása, aztán azt is megfejtettem, egyik-másik vers alatt, majdnem olvashatatlanul apró betűkkel ott állt a magyarázat:

„Másolta Stenczinger Géza barátom; másolta Ilon húgom, Gizella húgom, Margit húgom, Gréf Lajos barátom.” Nagyapám legénykorában a következőkbe volt szerelmes: Kovács Mariska, Bruckner Róza, Balogh Ilona, Szabó Veronka, Fazekas Mari, Kontay Milly, Fucks Irma, Guttmann Ilka, Csanády Piroska, Kálmánchey Mariska, Gáll Terka, Drahota Natália (az ő neve mellé később odaírta: Már nem kell!), Guttmann Laura, Zagyva Janka, Csanády Margit, Csanak Ilonka, Nánássy Mariska, Makó Ilka, Zucker Paula, Varga Ella, Csanády Ilonka, Lőwenberg Zsófika, Orosz Erzsi, Nánássy Róza, Piránszky Zsuzsika, Filotás Irén (ez gyűrűt ad neki, elfogadja léleknyugalommal, és később Margit húgának ajándékozza), Nánássy Erzsi, Bészler Nina, Fehér Linka, Nagy Erzsike, Révész Gizella, Hubay Teréz, Nagy Mariska, Márkus Anna, Kállay Szeréna, Riedl Erzsike, Ferenczy Ágnes, Budházy Anna, Szepessy Gizella, Grósz Melánka, Pallay Ilona, Sesztina Piroska, Beke Erzsike, Balogh Piroska, Vojnovics Ilka, Göltl Irma, Segenweiss Irma, Kubinyi Mariska, Brunner Jozefa, Mezey Gizella, Lux Gabriella, Otte Paula, Brunner Róza és Ida, Sóvágó Erzsike, Sesztina Ilona. 83 A listából hiányoznak a nem regisztrált pallagi, nagyhegyesi, bécsi és grazi alkalmi ismerősök, akik szintén nem lehettek kevesen. Huszonkét esztendős korában kötötte végzetes házasságát, Gacsáry Emma, a felesége a lista szerint éppen az ötvenhetedik halálos szerelme volt. Mindkettőjük tragédiája, hogy Jablonczay Kálmán kemény kötéses verseskötete az én kezembe került, és

nem a nagyanyáméba. Nem lett volna olyan eszeveszett, sárréti nyár, a fiatal testnek olyan kívánkozása, amit ne tartott volna illedelmes féken a meghökkenés, hogy az ifjú költő egyszerűen áthúzta az egyik kisasszonynak írt vers ajánlását, s minden módosítás nélkül másnak dedikálta, majd egy harmadiknak, negyediknek. A Kismester utcában körötte élt nők ismerték Jablonczay Kálmánt, azt, hogy nincs nála házasságra alkalmatlanabb ember, nemcsak Második Anselmus lánya tudta, de Kálmán Iunior kölyök húgai is, akik a szép fiatal hölgyek szerelmi zálogait örökölték, és büszkén másolgatták költő bátyjuk izgalmas költeményeit. Nagyapám írásaiból meglepő módon az derül ki, neki magának se voltak illúziói a saját személyét illetőleg. Versei, naplói olvasása közben ez döbbentett meg a leginkább: ő is tudta magáról, hogy képtelen a hűségre, hogy nincs ereje ellenállni semmiféle kísértésnek, sőt a ránk maradt regény részletéből az is kiviláglik, hogy egy esztendővel a házasságkötése előtt még mindig úgy jellemzi magát, neki naponta más lányra kerekedik kedve, s ő mindennap más nőt szeretne feleségül venni. Míg Köselyszeg még a Jablonczayaké, míg az átkozódó Imre még nem eltartott, és Seniornak is van becsülete Anselmusék házában és Mari szemében, van aki féken tartsa Iuniort, a két Jablonczay. Mikor viszont Rickl Mária maga veszi kezébe a ház irányítását, egyvalamire nem gondol: az apa tekintélyével együtt az apa erejébe, utasításai értékébe, tilalmai vagy tanácsai fontosságába vetett hitet is elpusztította. Kálmán Senior fia szánalommal és szeretettel nézi családfőből vagyontalan prince consort-rá degradált apját, s miért tartana attól, akiről naponta többször azt hallja a házban, teljesen alkalmatlan arra, hogy a családi közösséget irányítsa. Iunior csak az anyjától fél, aki a házasságában ért

csalódása után a szerelemmel együtt az érzelmességet is olyan radikálisan leve 84tette, amint nagy betegség után alsó- és felsőruhát vált az ember. Sajnos, pszichológiai érzéke nincs Rickl Máriának – Jablonczay Lenke súlyos árat fizet egyszer majd ezért –, s nem fogja fel, hogy Anselmusék korrekt körében a fia nem talál magának megfelelő ideált, Iunior pedig szereti a hősöket, s ha az átkozódó Imrére és a tollait vesztett Seniorra nem tekinthet fel többé, a házon kívül kell keresnie. Novellái azt mutatják, eszményképei a vad férfiak, a természet zordon fiai, a pusztai betyárok. A pusztához amúgy is szokatlan erővel kötődik, egész későbbi élete folyamán azt sírja vissza, annak tág egét, növényzetét, a galagonyát, a somfát, a bokrokon könyöklő ködöt, a sast, amely a táj fölött lebeg, pesti lakos korában is hallja még a nyúl sikolyát, a holló károgását, sose tud megbékélni a nagyváros porával, nem természetes nyári melegével, még a népével sem, a puszta lakóit érzi igazibbaknak, nemesebbeknek a városban élőknél, s élete egyedül harmonikus időszakai mindig valami Debrecennél lényegesen kisebb településen, pusztán, tanyán telnek. A tizenhat éves fiú, ahogy novellái egyikéből kiderül, láthatott még útonállót, s megismerte nemes indulataikat, komor méltóságukat is: Zöld Marci vidéke, a láp, amelyen a pusztai rablók olyan félelmes és tárgyilagos halált haltak az üldözők szeme láttára, nagyjában azonos a Köselyszegével. Míg Senior fekszik a pallagi birtok gyepén, s gyermekeinek a görög mitológia történeteit mesélgeti, Iunior a pusztai lányokon jártatja szemét, s közben azt képzeli magáról, ő is nemes haramia, ott száguld deresén az imádott hajdúsági, nyírségi, sárréti tájon, több más nagylelkű útonálló kíséretében, s megöleli a kocsmáros feleségét. A versíró fiú megszállottja az alföldi tájnak, szánja a farkast a

vadász, a vadászt a farkas miatt, s meglátja mindkettő mögött a közös ellenséget, az iszonyú erejű pusztai telet. És szerelmes is ez a fiatal költő, úgy szerelmes, ahogy valaki fehér bőrűnek vagy szőkének született, természetes hajlammal, állandóan. Első versei tizenhat éves korából maradtak a családjára, egy kölyök hahotázik a vastag füzetből teliszájjal, aki minden nőről azt képzeli, az már az igazi, s hazudik, folyékonyan, egyszerre öt lánynak örökké tartó hűséget. „Szerelmemet, óh leányka, csalfának ne véljed, szeretem hív szerelemmel gyönyörű személyed” – írja az óriás monogram mellé, s mindjárt 85alájegyzi a magánhasználatra szánt, kaján megjegyzést: „Majd amikor a főtt lencse kikél, akkor tetszik ő nekem, hahahaha.” Csanády Piroskát arra biztatja írásban ugyanezen a lapon, hogy ha elkészül a téli rokkja, elmegy hozzájuk, mert „dongó méh vagy, egy virágon soha meg nem ülsz, mézes ajkkal sebet ejtesz és tovább repülsz.” Alatta ismét a disszonáns utóirat: „Majd ha fagy, hó lesz nagy.” Rózát, Ellát, Mariskát és Margitot egyszerre átkozza meg, mert úgy látja, nem tölti be teljesen a szívüket; ő naponta váltogathatja választottait, de ha valakinek más tetszik meg később, s elfordul tőle, nem bírja elviselni. A női hűtlenség az egyik visszatérő aggodalma a kötetben, s van egy verse, amelyben néhány furcsa sor – az a tartalmuk: nincs öröm a tapasztalatlan elcsábításában –, úgy hat, mintha a jövendő villámlanék már a horizonton. Szexuális fantáziája örökké éber, a versek és a bejegyzések nem egy boldogtalan ifjú képét villantják meg a halovány holdnál, nevet, jókat eszikiszik ez a vidéki Don Juan, mindenki fejét elcsavarja, s voltaképpen kitűnően szórakozik, csak néha mélázik el azon a verseiben, a naplójában, talán még sincs ez valahogy rendjén. De szinte lehetetlen nem folytatni, amibe belekóstolt, sok a barát, és sok a korabeli

Debrecenben a szórakozási lehetőség is, majális majálist ér, a Kränzcheneken, a colonban – a tánctanfolyamon – új ismeretségeket köt, a fonatos soron, a névnapi mulatságokon mindig összejöhet valakivel, izgalmas látványosságot kínáló mutatványosok csábítják a főtérre, vannak templomi, testületi táncestélyek, vannak jour fixek, nagyvásárok, panoráma, színház, koncert, családi és egyházi ünnepeket ülnek meg fehér asztalnál, a jótékony egyletek mindig kitalálnak valamit, ha mást nem, tombolaesteket, és jól csúszik a debreceni bor, a lányok meg gyönyörűek. Van életének egy olyan pillanata, mikor a panoráma a Piac utcán, a mostani Vörös Hadsereg útján áll, s ő, míg előtte lebzsel, éppen soros szerelmére, Nánássy Rózára gondol. Közben szemben egy ablakban kikönyököl egy lány, Várady–Szabó Veronka, ez lesz majd valamikor Jablonczay Lenke második férjének, Szabó Eleknek a nagynénje. Lenke jövendőbeli apja és jövendőbeli apósának jövendőbeli sógornője nézik egymást, és mosolyognak egymás felé a mutatványos bódéja fölött, és egyikük se tudja közülük, kire mit hoznak majd az eljövendő esztendők. 86 Senior 1858-ban nősült, huszonnyolc éves korában, menyasszonyához, a tizenhat éves Marihoz képest bizony nem volt éppen fiatal. Anselmus aggodalma még a Jablonczayak kártyaszenvedélye és lóversenyimádata nélkül is indokolt volt: Senior előélete, amelynek jellegéről a későbbi évek folyamán a karosszékbe nyűgöző tábesz elég beszédesen nyilatkozott, nemigen maradhatott titokban Debrecenben, Anselmus nyilván gyakran hallott férfitársaságban arról, mint járta Senior a bolondját. Ám senki, aki egyszer meglátta a nyakamban azt a miniatűrt, ami Seniort ábrázolta, nem

állta meg szó nélkül, közelebb vitte a szeméhez a képet, és felsóhajtott: „Micsoda férfi!” Mindig olyannak képzeltem Jókai Szentirmay Rudolfját, amilyen Senior dédapám volt. A reformkor hősei lehettek ilyen komolyan, okosan szépek, mint az egykori mérnökkari szabadságharcos honvédtiszt, aki léptére, ahogy a harmadik Párka elmesélte, mind felemelték a fejüket a lovak a köselyszegi istállóban, és nyihogni kezdtek. Ugyan mit használhatott ez ellen az arc ellen a Török Császárhoz címzett bolt minden kincse, Anselmusék érvelése, a szatmári zárdában hallott intelmek, ahol Rickl Marit felnevelték, az ígéretek, elviszik innen messzire, hosszú, olaszországi útra, mit a fenyegetés, koldusbotra jut mellette, meglátja. Rickl Mária egy minden viharnál hevesebb szenvedély forgószélbe került ezzel a szerelemmel, s ennek a házasság révén immár testi kapcsolattá alakult vad indulatnak az emlékét őrizte a négy gyermeke közti legidősebb, a büszkesége, szeme fénye, átka, végzete, az 1860-ban született Iunior. Kálmán Iuniorról három fénykép maradt. Az egyiken sarkantyús csizmában, magyar ruhában áll, kimosolyog a képből, fél karját büszkén a csípőjére teszi. Második képén, az esküvőin, csaknem olyan megnyerő, mint az apja, pepita ruhát visel, szőke barkóját a kor divatja szerint ékbe nyíratta, nyakkendőtű rögzíti széles nyakkendőjét, fején keskeny karimájú, gömbölyű kis kalap, madártoll van mellé tűzve. Huszonkét éves ezen a képen, erő, szépség és komolyság sugárzik róla, aki a harmadik képét megnézi, amelyen alig negyvenesztendős, nehezen hiszi el, hogy ugyanazt a férfit látja. Ha a huszonkét éves Kálmán gyönyörű apjára emlékeztetett, az öregedő már a másik szülője arcát tük 87rözi, Rickl Mária vonásait durvábban faragták. Nem az a szomorú ezen a fényképen, hogy azt rögzítette:

oda az ifjúság, hanem hogy azt mutatja, oda a bátorság is már, egy megtört, puffadt, majdnem reménytelen, idő előtt megöregedett férfi néz a lencsébe. Ez az arc már tudja, hogy nincs menekülés, se segítség, az élet a végéhez közeledik, nem sikerült semmi. A huszonkét éves Iunior még olyan, hogy szinte leolvasni a képéről, ez a fiú alighanem verseket ír. A negyvenéves arca olyan emberé, akinek már olvasni sincs kedve többé, a rettenetes élet és rettenetes anyja és rettenetes sorsú felesége felemésztette minden erejét, és nincs olyan csoda, amelynek hatására meggörnyedt háta újból kiegyenesedjék. Kálmán Iunior kettős rajongás melegében nő fel, a pár hónapos korában elhalt kisöccsének járó szeretet is neki jut, ő a gyerekek között az egyetlen fiú. Bár Második Anselmus lánya megalkotta a véleményét minden férfiről, annyira azért elfogult anya ő is, hogy a saját véréből származottat mégiscsak többre tartja, mint a három Párkát együttvéve. Sokat vár tőle, főleg a köselyszegi csőd után, azt a majdani gazdag menyt, aki segítségével helyrebillentik a mérleget, amelyet Senior olyan szégyenletesen alávont. Iuniort kiskorában az iskola mellett tánc- és sportoktató, nyelv- és zenetanárok pallérozzák, ha egyszer megnő, jó lehet akár egy hercegnőnek is. Hogy a reáltanodában nem tűnik ki, senki nem érzi aggasztónak eleinte. Mit számítanak azok a kalkulusok, mikor a fiú minden társaság lelke, emlékversei, költeményei, mókái nélkül nincs valamirevaló összejövetel Debrecenben. Az a báj jellemzi, ami nemcsak nők, férfiak szívét is megveszi, ha találkoznak vele, és mekkora fantázia: megírja arra a csolnakázótavi ünnepélyre, amelyről Anselmus lánya

beírási könyvében is szó van (csónakmulatságra belépőjegyek), jó előre a rémes halálveszélyt, melyet szíve hölgyével a zivatarban kiálltak, s evezés közben a harminc centiméteres mélység fölött felolvassa a büszkén borzongó kisasszonynak. Rickl Mária kezdetben elragadtatva figyeli fia sikereit, a fiatal Jablonczay szívesen látott vendég mindenhol. Persze a Kismester 88utcán is örökké társaság van, a három Párkát szép sorjában férjhez kell majd adni, ehhez bizony elengedhetetlen a vendégfogadás. De viszi is a lányait hűségesen mindenhová, ahol fiatalemberekkel találkozhatnak. A mulatságok látogatását, éppen a Párkákra való tekintettel, akkor sem lehet majd abbahagyni, mikor Rickl Mária ráébred, hogy Iunior nem egyszerűen bűbájos kölyök, a társaság mulattatója, a kis poéta, akinek már tizenhét éves korában közölte egy versét aBolond Istók, hanem szoknyavadász, folyton bukásra álló, a tanulmányaival semmit sem törődő, titkos társaságokat alapító, bizalmas barátaival az éjszakákat isten tudja hol átdorbézoló kamasz, aki hol Hektor grófnak, hol Darvasy Mukinak nevezteti magát, és aki gyalázatos tanulmányi eredményéért igazán sovány vigasz, hogy nincs lány, aki megtisztelve ne érezné magát, hogy Iunior múzsája lehetett. Szerencsére egy múzsa se tudja meg, hogy az ifjú poéta három-négy lánynak átnyújtja egyszerre ugyanazt a költeményt, épp csak annyit tesz meg, hogy haj meg szemszín tekintetében személyhez igazítja, mint egy konfekciós ruhát a szabó. Ha Rickl Mária rossz pszichológus is, annyit azért hamar felfog, hogy Iunior nem elégszik meg a sóhajtásokkal, a fiú nem valami trubadúrének meghallgatására, hanem az ágyba várja a kisasszonyokat, s még ha csak ezt tenné, de házassági ajánlatokkal csalogatja őket. Anselmusék boltjába bejönnek a hírek,

Mari az anyjától tudja meg, hogy Iunior mindenkinek, aki tetszik neki, levélkét küld, és megkéri a kezét. Elképesztő gondolat, hogy valaki egyszer esetleg komolyan veszi ennek a kölyöknek a hülyeségét, de elképesztő az is, hogy ne vegye komolyan, hogy ne tartsa kitüntetésnek Anselmus kettő unokájának, egy Jablonczaynak az ajánlkozását. Persze nősülésre még csak gondolnia se szabad, azzal várnia kell, míg benő a feje lágya. Nagy nehezen áthúzza az érettségin, leszolgáltatja vele az önkéntesi évét (egy kis vagyont fizet ki fia helyett: az önkéntes urak rangjukhoz méltóan végigmulatják az esztendőt), s hogy lekösse az idejét, munkát ad neki, mikor visszakapja Debrecenbe, előbb a nagyapja boltjába parancsolja dolgozni, hol a pultnál, hol az irodában, aztán Böszörménybe küldi valami bizottság mellé jegyzőnek, ahol 4 forint 50 krajcár napi díjat kap. Böszörményben annyi szerelmes vers születik, hogy a poétát sürgősen haza kell 89hozatni, mielőtt ott is házasságot ígérne valakinek. Visszarendelik a boltba, hadd legyen ott szem előtt, akárhogy kapálózik. Most kellene az apa irányítása, a nagyapa tanácsai, de az átkozódó Imre csak röhög és pipázik, béna térdét csapdossa, úgy mulat rajta, hogy a kalmárlány milyen izgatott, s a prince consort is csak a vállát vonja, mosolyog, s ha csak lehet, a pallagi tanyán tölti az éjszakákat. A ház ura nem ő, ha nincs szava, miért volna felelőssége, ő se volt remete, ilyen a fiatalok élete. Rickl Mária pánikba esik, a fiú alig jár haza, a fiú iszik, a fiú megszökik az irodából, ha meg ott van, kimegy a pult mögé, és ingyen csomagol félkilós cukkerpakkerájt a kisasszonyoknak – egy kalmár unokája! Anselmus lánya nem szokott tanácsot kérni, de most elmegy az anyjához, aki előtt úgyse titok semmi, Anselmus felesége még azt is tudja, hogy a cukorkás ingyencsomagokban verseket is

kapnak az ismerős fruskák. Brunner Mária régen figyeli már a Jablonczay fiút, s elérkezettnek látja az időt, hogy megnyirbálják a taréját, torkig van már azzal, hogy a boltba hol Hektor gróf, hol Darvasy Muki alias Jablonczay Kálmán címre küldenek levelet Iuniornak, aki sose várja ki a zárást, hanem megszökik, nyáron ott lebzsel az ismerős lányok házai előtt, télen meg melegházi, méregdrága csokrokat kötöz a csónakázó tó jegén a fiatal hölgyek korcsolyavasára. Anyja tanácsára Mari egy átdorbézolt éjszaka után előszedi a fiát, úgy megveri, hogy Gizella napokig borogatja Hektor grófot, közli vele, hogy vége a Jablonczay-életmódnak, úgy készüljön, hogy szeptemberben indul Bécsbe, s aztán megkezdi tanulmányait a grazi műegyetemen. Ha végzett, majd eldöntik, mivel foglalkozzék, mert kalmárnak nem való, az már bizonyos, de mérnökre szükség van a megyében, majd keresnek neki valami megfelelő állást, ahol hasznosíthatja, amit Grazban a fejébe töltenek, ha aztán eljön az ideje, majd ő keres neki feleséget, egy nagyon gazdag, nagyon derék lányt, akit éppúgy örömmel fogadhatnak az egész országban ismert nevű és becsületű nemes Rickl család dúsgazdag tagjai, mint a családjuk történetére olyan büszke Jablonczayak. Elég a züllésből, a tivornyázásból, a titkos társaságokat fel kell oszlatni, nincs többé kisasszonyok után való sóhajtozás, hazug versek, jegyezze meg magának, hogy betelt a pohár. Rickl Mária okos asszony, sokat is tud Iuniorról, s még 90sem eleget, arról például fogalma sincs, hogy a pallagi, nagyhegyesi, a halápi pusztán, mindenhol, ahol csak Rickl birtokok vannak, nincs olyan szénakazal, amely tövében az ifjabb Kálmán ne feküdt volna örökké kielégíthetetlen szenvedélye vállalóival, nem érzi meg a folyton ideált cserélő, de igazi testi kapcsolatot igénylő Iuniornál, hogy olyan valami

uralkodik rajta, aminek még az ő erős keze sem szabhat más irányt, és Jekyl, aki a családi Bechstein zongora hangjai mellett a kishúgaival együtt énekelget, nem azonos Hyde-dal, aki bárkit ledönt, aki hajlandó ráhallgatni, s aki egy-egy ilyen szerelmi feszültséggel vibráló óra kedvéért minden esküt megtör, minden adott szót elfelejt. Rickl Mária azt képzeli, ismeri a fiút, pedig csak az átkozódó, röhögő Imre tudja igazán, milyen. A béna ráismer, hiszen ez az ő reinkarnált, valaha párává vált Béla fia, hadd dühöngjön a kalmárlány, ne csak ő legyen szerencsétlen. A kislányok bepakolnak, a debreceni szépek könnyeznek, ám nincs segítség, Iuniornak utaznia kell. Bécs eddig még mindenkit rendbe szedett, Graz pedig a klasszikus helye annak, ahol az ember eldobhatja a csikófogait. Kísérőnek Leidenfrost Xaverius Ferenc hajdani császári tiszt Debrecenbe szakadt dédunokájának, a Rickl részről rokon, ügyvéd Leidenfrost Gyula kereskedőnek szánt Ármin fiát adják mellé, hadd végezze el a Kereskedelmi Akadémiát, míg Iunior a műszaki főiskolára jár. Iunior 1880. szeptember elsején elhagyja Magyarországot, a pénzét tüstént elmulatja Bécsben, s a havonta érkező grazi koszt-kvártély díj csak napokra elegendő, a hónapok további részében abból a hitelből él, amit a stájer városban Anselmus Rickl kereskedői neve és tisztessége biztosít. Iunior mindig első volt a fogalmazásban, a hazaírott levelek óriási tanulmányi sikerekről számolnak be, nincs, aki ellenőrizze, így igaz-e minden, ahogy közölte, a debreceniek örülnek a biztató híreknek, meg nem látogatja senki. Rickl Mária 1881. október elsején látja viszont a fiát, amikor az elképesztő összegre nőtt adóssága hátrahagyásával, az utolsó próbaképpen vállalt vizsgán is megbukva, hazakullog. Iunior most először látja azt az arcot, amelyet apja a

köselyszegi csőd napján ismert meg, egy Gorgó mered a tékozló fiúra, mert Rickl Mária végre felfogja, nemcsak hogy semmi nem szállt ifjabb Kálmánra Anselmusék józan örökségéből, de Iunior nem 91lesz segítőtárs, családja támasza soha, mindig teher marad, mindig csak probléma, ő meg itt áll két férjhez adandó lánnyal (Margitot szerencsére már elvette a gazdag „Herczeg Henrik”, a Szikszay fiú), egy huszonegy éves erotomán senkivel, akinek van egy lezárt, egy lezáratlan és egy megkezdett főiskolai féléve, egy férjjel, aki csak névleg az, s aki amúgy is többet van Pallagpusztán vagy a folyószabályozási munkálatoknál, mint otthon, egy átkozódó, béna apóssal, egyes-egyedül a gondjai között, harminchét évesen. Neki írhatja Iunior kötetszámra a verseket, őt ugyan meg nem hatja. Kotródjék, álljon a panoptikumba a többi házi szörny közé, ott van az istenkáromló, ott van az a préda apja, ott lesz a helye neki is ezentúl. Megint új verset írt? Zizegő nádak közt zöld füzek árnyában pihen a Berettyó, mint egy bájos asszony hóhabos ágyában? Hát, ha olyan hóhabos az az ágy, mint írja, induljon az apjával együtt dolgozni, csapolja le azt a hóhabos ágyat, ne firkáljon költeményeket. Megy Iunior örömmel, unja a Kismester utcai házat, az örök patáliát, ha nem kapnak rajta, hát nem kapnak, megy ő az apjával, nézi a pusztai eget, a Sárrét parazsát, végre, hogy megint látja az alföldet a görbe stájer vidék után. Rickl Mária nem tudja, mit tesz, mikor férjével együtt útjára engedi. Még valami megkönnyebbülést is érez: a fiú most Seniorral van, nincs se Fütty Kompánia, se Bagoly Társaság, hátha az apja mellett tanul is valamit, s lesz belőle, ha más nem, geometra praktikáns, silány kezdet, de csak kezdet, majd a házasság, az a meny, akit ők választanak ki Anselmusékkal, végképp betöri a hámba. A kocsi

kigördül a Kismester utcai óriás kapubolt alól. Nem szól harang, nem fújnak meg kürtöt, nem történik semmi. Hajnal van, látszólag éppolyan debreceni hajnal, mint akármikor, Rickl Mária nem integet, férjét réges-régen nem szereti már, a fiúra meg olyan dühös, hogy képen verni volna kedve, nem kendőt lobogtatni utána. Fogalma sincs róla, míg bereteszeli a kaput, hogy a Régimódi történet egyik főszereplője most indult el végzete felé. 92 Részlet Gacsáry István Krónikájából Füzesgyarmat leírása: „…Erdő a határban nincs, hanem a kommunitásnak van egy füzese Macskás és Dágó szigetekben. Közel a városhoz, a rét szélén, Bucsán kezdett az uradalom ültetni makkerdőt, minő sikerrel, az idő fogja megmutatni. Folyó vizei: a Berettyó vize napkelettől északnak felé nyugatra határozza, ebből délnek több fokok, erek és derekak jönnek ki, amilyen a Macska derék, Csonka ér, Józsi fok, ez délre is elkanyarodván, ahol rajta a Nagy utca végén kőhíd épült, a Nagy ér, amely a várost keresztülhasítja. Már ugyan el van töltve és csak canalis formában látható. Úsztató és folyás: Dágó derék, Macskás ér, Kettős ér, Jány ér, Kertek alatt való, Halád, Ösvény derék, Monostor derék, Kecskés ér, Antal és Töviskes ér. A Hortobágy vize is itt a bucsai pusztán szakad a Berettyóba; napkeletre a Sebes-Körös és a Berettyó árjával szakad ki a Csík ér, Abajd ér és Péterke, de ezek csak nagy árvíz idején vagynak megtelve, egyébiránt a legjobb kaszállóföldek. Mindezek a Berettyóból vévén eredetüket, kiáradnak, és a Berettyó nagyobb vagy kisebb

árjától függ ezeknek is árjuk. Ezeken a vizeken semmi vízimalmok nincsenek, mint régen, a vármegye, vagyis a vízi reguláció által eltörletvén.” 93 A „vízi regulációra” a két Jablonczay tulajdonképpen jókedvűen érkezett. Az átkozódó Imre nevének még mindig volt annyi varázsa hajdani intézősége, a méltóságos uradalom területén, hogy akkor még nem beteg, épp csak betegeskedni kezdő mérnök fiát és unokáját a folyószabályozási munkákhoz beajánlja, Senior éppolyan felszabadult a Kismester utcai ház kisugárzása nélkül, mint praktikánsa, a gyakornoki teendőkre kiszemelt kisebbik Kálmán; mindkettőjüknek jobb most távol lenniük Debrecentől. Senior életének egyébként legutolsó próbálkozása ez, hogy megvethesse a lábát valahol, mert alig kilenc év múlva már halott, s a sárréti munka végeztével már úgy tér vissza Debrecenbe, hogy megállíthatatlan a hanyatlása. Később a vízi reguláció említése kettős kudarcot idéz Rickl Mária eszébe: Senior, aki bár szerinte henye, gyenge, préda, lágyszívű és álmodozó volt, de valaha mégiscsak szerette őt, s ha megbízhatatlan tulajdonnak bizonyult is, a tulajdona volt, egészen az övé. A kalmárlány nem szívesen vált meg attól, amit valaha olyan keserves áron szerzett, s pár évig felhőtlen-boldogan birtokolt. Rickl Mária holtáig azt hitte, ha nincs az a nyomorult folyószabályozás, Senior sose kerül az átkozódó Imre mellé a bénák traktusába, ott gyöngülhetett meg az egészsége, azért nem tudott többé ellenállni undok betegségének, s ha a munkakerülő, hazug és fantaszta Iuniort el nem kergeti vele, kisebbik Kálmán se köti meg azt az esztelen házasságot.

A mérnökök szállását Szeghalmon jelölte ki az uradalom, Iunior és Senior együtt laknak itt, és ha Hektor gróf valaha is meg tudott volna ülni egy helyben, egész élete másképpen fordul. Ám Iunior pár nappal azután, hogy megkezdi a munkát apja mellett, már el is vágyik Szeghalomról, s átrándul a pár kilométerrel 94odébb fekvő Füzesgyarmatra. Ami ott bekövetkezik, éppolyan törvényszerű, mint a nap és az éjjel váltakozása, a fiúnak, aki folyton beleszeret valakibe, s mindig azt hiszi: immár utoljára, és a lánynak, aki mióta serdült, egyebet se tett, csak várta a mesebeli királyfit, a messziről jövőt, a világlátottat, aki más élményekkel mulattatja, mint saját köre puritán gavallérjai, találkozniuk kellett 1881 tavaszán. Csillagaik legalább olyan távol álltak az egymáséitól, mint a Montague fiúnak és a Capulet lánynak. Az lett volna a természetellenes, ha nem szeretnek egymásba. 9596 Gacsáry Emma 9798 Prédikátor Gacsáry István a füzesgyarmati szent eklézsia kebelében született 1791-ben, s a „gyarmati iskolában a syntaxisig szerencsésen eljutván 1804-ben anyjának és gyámjának ellenzése dacára” a Debreceni Kollégium diákja lett, ahol Budai Ézsaiás csakhamar felismerte tehetségét. Itt végigjárta a legjelesebb diákok szokott útját, volt instruktor, poéták preceptora, esküdt diák, volt a másodosztályos tanulók tanítója, kontraszkriba, szénior, s egyetemi tanulmányait ugyanazon a göttingai egyetemen fejezte be, ahová a vele nagyjából azonos időben született geometra Szabó János küldi majd teológus fiát, Gacsáry István dédunokája,

Jablonczay Lenke jövendőbeli apósát. Tanul Marburgban, Heidelbergben, majd 1818-ban elfoglalja lelkészi „állomását”, megházasodik, elveszi a berettyóújfalusi prédikátor lányát, s neveli tőle született öt gyermekét, a négy lányt, s az egyetlen fiút, Károlyt, aki Siró Emília férje, Gacsáry Emma apja, Füzesgyarmat árvagyámja lesz, a „jövő-menő” embert, ahogy nagyobbik lánya nevezte, ha rá emlékezett. Gacsáry Istvánt már debreceni kollégiumi diák korában vonzza az irodalmi alkotás gondolata, lelkészként, immár nem fiatalon, nagy és fontos munkába fog, megírja „hiteles kútfőkből, sok keresgélés után, gondos szorgalommal a legrégibb időktől fogva a jelen időkig, hazafiúi buzgóságból önnön saját kezével a füzesgyarmati helvétiai hitvallású szent eklézsia krónikáját”, s nevezi magát ártatlan büszkeséggel hazafi prédikátornak, mert amilyen buzgó pásztora Kálvinus nyájának, olyan szenvedélyes magyar is. Krónikája nemcsak a Sárrét büszkesége, de fontos kordokumentum, nem lehet meghatódás nélkül elolvasni az utódoknak szóló üzenetét: „Scripta ferunt annos, scriptis Agamemnona nosti, ez az ok indított engemet arra, hogy úgy is mint hazafi, hazám fiainak 99javára… úgy is mint a tudományoknak és régiségeknek különös kedvelője, kezdjek el Dávidként gondolkodni a régi napokról, s azokat a derék és nagyérdemű férfiakat, akiket Isten időszakonként előállított, akik többnyire könnyezetlenül és esméretlenül elhamvadva szenderegnek a halál setét éjjelében, ezen bármely csekély szerkezetű és kevés sorokra telt jegyzésekkel a feledékenység homályából kiragadjam, s a maradék emlékezetének általa bocsássam. Semmi fáradságimat nem kímélve, szorgos dolgaim és hivatalos foglalatosságaim közepette is mindazt, ami csak eklézsiánkat és városunkat tárgyalólag

valaha írásba tétetett és megkapható volt, a legutolsó por és penész lepte levéltöredékig búvári vizsgaszemmel kijegyezgettem. Így született osztán lassanként e jeles gyűjtemény, amelyet nektek, szeretett hazám fiai, általnyújtok azzal a szíves kéréssel, hogy ezt megőrizzétek és folytassátok, hálával és tisztelettel elhunyt atyáitok iránt, akik a kormányon ülve hasznosan dolgoztak tiérettetek, hogy ti is az ő nyomdokaikba hágva ezt az eklézsiát, ezt a várost, amelyet ők csekély kezdetből az isteni kegyelem által apródonként ennyire vittek, nevelni, öregbíteni és minél dicsőbb fényre emelni törekedjetek. Mely hogy így légyen, édes hazám fiai, buzgó szívvel és forró indulattal óhajtja a tiérettetek mind élte fogytáig hő kebellel dobogó, értetek élő és haló, sőt legkésőbb maradékaitokra is a maga békességét és papi áldását hagyó hív hazátok fia Gacsáry István prédikátor.” Jablonczay Lenke második férje, Szabó Elek nemcsak verseket és elbeszéléseket írt, de halála előtt pár esztendővel olyan hosszabb-rövidebb írásokat is készített, amelyek alapját képezhették volna az önéletrajzának. Megírta a maga Ókut-ját, mindazt, amit családjáról és gyermeksége színhelyéről, Köröstarcsáról, önmaga gyermekkori lényéről tudott, s izgalmasabb rokonai portréját is felvázolta. Ezek az írások minden irodalmi ambíció nélkül készültek, Szabó Elek sok mindenre vágyott életében, első kiadású könyvekre, egzotikus virágmagvakra, füstölőkre, látni Rómát és Genfet, sikerre igazán nem, irtózott mindenféle nyilvánosságtól, egyformán elborzadt, ha író gyermekéről jót vagy 100rosszat írtak. Emlékezéseit azért készítette, hogy lánya el tudjon igazodni apja

múltjában s annak szereplői között. Van az írásai között egy, amely a Régimódi történet egyik színterének hiteles rajzát adja; Szabó Elek a szülei nászútját írja le benne, akik két évvel majdani anyósa, Gacsáry Emma születése előtt utaztak át azon a vidéken, ahová Rickl Mária Kálmán Iuniort zavarta a folyószabályozási munkálatokhoz. Részlet Szabó Elek emlékezéseiből: „A tarcsai papné nászútja. 1863. május havában vagyunk, nagy az izgalom Köröstarcsán. Az emberek meg-megállnak egy-egy utcasarkon, s széles kézmozdulatokkal magyaráznak valamit. A tarcsai, nemrég megválasztott ifjú pap ma hozza haza a feleségét Debrecenből. Általában az volt a beszéd tárgya, hogy testben-lélekben kiválónak kell lennie a fiatal papnénak, ha a száztíz kilométerre fekvő Debrecenből hozzák Tarcsára. A kurátortól megtudták, hogy a kocsi, amely az ifjú párt hozza, délelőtt tizenegy óra tájt érkezik a révhez, ahol a túlsó ladányi oldalról kompon kelnek majd át. Az ifjú férj és feleség – az apám és az anyám, mert hiszen azok lettek – az előző napon indultak el Debrecenből, anyai nagyapám hintaján, mely Füzesgyarmatig vitte őket. Itt megálltak apai nagyapám házánál – uradalmi mérnök volt,incsinér, s másnap korán reggel e nagyapám féderes kocsiján indultak el Tarcsa felé, ahová őket nagyapám is elkísérte. Füzesgyarmattól nem messze kezdődik, illetve végződik a Sárrét, a Körösök és a Berettyó kiöntéseiből keletkezett mocsaras lápvidék. Történetünk idejében kezdték kiszárítani, s itt-ott nagy tőzegtelepek láttak napvilágot. Kedvenc tanyája volt e láp mindenfajta vízimadárnak. A ma már nagyon ritka kócsag is tanyázott, sőt fészkelt is

itt. Emlékszem rá, hogy mint gyermekek, pipiskedve, ágaskodva nyújtogattuk nyakunkat, hogy a szekrény tetején álló, üvegedénybe tett csomó kócsagtollat megláthassuk. Emlékszem egy levélre is, amelyben apám unokatestvére, Sárossy Gyula, a költő, kócsagtollat kért tőle – nyilván a kalapjára. A Sárrét szárazra került és szárazzá vált lápja egyszer-egyszer ki 101gyulladt, talán egy pásztortűz parazsától, s évekig égett lassú kojtorgással, lévén a tőzegtelep vastagsága helyenként nyolc-tíz méter. A kocsiút sok helyen az ilyen évek óta lappangva égő tőzegtelep mellett ment el. Vigyázni kellett a kocsisnak, hogy a lovak bele ne lépjenek ilyen régi zsarátnoktömegbe. Tapasztalt, régi kocsisok már a föld színéről tudták, hol kell vigyázni, el lehet képzelni, hogy a fiatal asszony, aki ilyen veszedelmektől olyan távol esett Debrecenben, most milyen aggódva és szorongva nézett szerte széjjel, mikor arra a kérdésre, hogy miért van itt olyan füstszag, apám felvilágosította, hogy évek óta égő láp mellett visz az útjuk…” A lány, aki két évvel azután születik, hogy sosem ismert, leendő nászura és nászasszonya lakodalmas hintaja elhaladt a kojtoló láp mellett, ennek a Sárrétnek a gyermeke, bölcsője körül ott a száradó, zsarátnokos, füstölgő mocsár, a Füzesgyarmat fölé boltosodó végtelen ég, a puszta síkja, a víz megcsillanó tükre, mely visszaveri a születése idején még a nád között fészkelő hattyúk, gémek, pelikánok, kócsagok nyakívét, éppúgy, mint a nádifarkasét. Gyermekkora emlékei e furcsa, részben még meglevő vízi világhoz kötődnek, lát vidrát, rókát, egzotikus szépségű madarakat, hallja a dúvadak üvöltését, amelyek a kegyetlen télen Gyarmat piacteréig is betörnek, s a templom előtt felfalják a lovakat.

Szülőföldje képe, amelyről gyakran beszél budapesti lakos korában, tulajdonképpen a Toldi ábrázolta vidékével azonos: Gacsáry Emma ismeri az olyan nádast, amelyben Miklós megküzdhetett a farkasokkal, s ismeri – maga is nagy földbirtok tulajdonosa – a napmelegben égő kopár szik sarját, az ösztövér kútágasokat. Híres név viselője, nagyapja, hazafi prédikátor Gacsáry István a Sárrét krónikása, nemcsak a kálvinista mikrovilágban, országszerte is ismert, nagyrabecsült pap, apja, akit „az életerő kimerültsége és szélhűdés miatt” a kislány alig hétévesen elveszít, szintén nagy nevű jogtudós, az árvák tutora, akinek nagy déli harangszókor bekövetkezett halálát, ahogy az anyakönyvi bejegyzés igazolja, igaz szomorúsággal gyászolta meg egész Füzesgyarmat. Anyját Siró Emíliának hívják, ez három évvel később követi 102férjét a sírba – tüdővész viszi el –, s két kislányát saját szülei gondoskodására bízza. Az anyja halálakor tízesztendős Gacsáry Emma és két évvel fiatalabb Erzsébet húga súlyos örökséggel maradnak anyátlan-apátlan árvák, az egész országban jól ismert nevük sokra kötelez. A Gacsáryak, Sirók és Bányayak, akiktől származtak, címerállat helyett egy bibliát, egy lúdtollat vagy egy egyetemi oklevelet festhetnének az armálisukra; apai nagyapjuk krónikát ír, anyai nagyapjuk meg a Sárrét másik büszkesége, a nőnevelés nagy tekintélyű megszervezője, Siró Dániel. Családjuk tagjai a tizenhetedik századtól kezdve szerepelnek a ránk maradt anyakönyvekben, volt köztük kurátor, főbíró, lelkész, tanító, jogász, tanár. Amilyen élettel teli képet Iunior őrzött a szüleiről, olyan elmosódó volt az emlékanyag, amely a kislányban anyjáról-apjáról megmaradt. Apja, élete első hét évének őre, alig tartózkodott az otthonában, közéleti ember volt, lekötötte a megye árváinak jogi védelme, Gacsáry Károly

a Debreceni Kollégium és külföldi egyetemek neveltje, nem érte be azzal a bizonyos mécsvilággal, amely szűk környezetét beragyogta, járta nemcsak a megyét, az egész országot, különösen Pest-Budát, tárgyalt jogász kollégáival, szenvedéllyel látta el munkakörét. Gacsáry Emma emlékezetében úgy rögzült meg, mint aki mindig úton van. Mikor a hétéves kislányt odavezették az apja koporsója mellé, érdeklődve szemlélte. A halál fogalma nem hatolt el a tudatáig, bár zengtek körötte a súlyos kálvinista dallamok, egyet fogott fel csak, hogy aki eddig folyton csak járt-kelt, megállott végre. A gyermek Emma nem tudta még azt, amit az élete romjain emlékeit összeszedegető és legkisebbik leányának, Irénnek elmesélő Gacsáry Emma már igen, hogy Gacsáry Károly nyughatatlansága ugyanannak az árnyéknak a kergetése volt, ami nemegyszer elfogja a jelentős emberek gyermekeit; nem volt egyszerű dolog a nagy Gacsáry István fiának lenni. Anyjáról, bár három évvel tovább ismerte, mint az apját, alig maradt emléke. Siró Emília végigbetegeskedte a házasságát, és apja okos, fekete alakja közé és a kislányok közé parancsolta a feleségét, Bányay Rákhelt. Siró Dániel, a sárréti köznevelés apostola nemcsak nevelő vagy iskolaszervező munkájában volt kiváló, 103érdekelték a természettudományok, s gyanította a tüdővész fertőző mivoltát. Így anya és gyermekei nemigen látták egymást, Emma emlékeiben egy mindig megvetett rekamié rögzült, amelyen anyja félig ült, félig feküdt, s nekik csak az ajtóból volt szabad köszönteniük. Ez a lenge teremtés, akit Emma Piroska és Irén lányának gyakran emlegetett, sajátos módon sohasem betegágyhoz illő, laza holmit viselt, hanem súlyos barna vagy fekete háziruhát, s fiatal fején is egérszínű volt a főkötő. Keveset mozgott, sokat köhögött,

egyszer aztán eltűnt a házból örökre, s éppúgy nem hagyott túl nagy űrt maga után, ahogy az elhalt Gacsáry Károly. Anyai nagyapja elvesztése viszont, aki valamivel Siró Emília halála előtt hagyta el őket, fuldokló zokogásra fakasztotta Gacsáry Emmát: Siró Dániel maga tanította mindkét unokáját, bölcs, vékony arcát ott látták az árvák az esti imánál, a korai ébredésnél, Gacsáry Erzsébet, Jablonczay Lenke majdani keresztanyja, gyakran említette Piroskának, mennyi remény és várakozás közt oktatta kettőjüket a nagyapjuk, s mennyit várt különösen a nagyobbik unokától, Emmától. „Okos volt az anyád – mondta Gacsáry Erzsébet –, anyád rendkívül okos lány volt, és folyton csak olvasott.” Siró Dániel beleadta egész pedagógusi képességét két árva unokája műveltsége tágításába, lelke formálásába, s mikor másfél évvel Emília lánya előtt magára hagyta a három tehetetlent, a halálos beteget és a két gyereket, a gyámoltalanok sorsát felesége, a túrkevei jegyző lánya, Bányay Rákhel kezébe tette le. Ez a kéz kemény volt, s ugyanolyan biztos, mint amilyen a Rickl Máriáé, a hit, ha másfajta szertartással tisztelte is istenét, ugyanolyan forró és erős, mint a katolikus asszony szívében. Bányay Rákhel tiszteletben tartotta férje nevelési elveit, s még nagyobban nászurának, a Sárrét büszkeségének, Gacsáry Istvánnak a nevét. A Gacsáry lányoknak éppen Gacsáry mivoltuk miatt ki kell tűnniük mindenki közül, nem hogy fennhéjázásra használják fel, amit Isten adott – Isten sokat adott a családnak, nemcsak szép tehetségben, vagyonban is, a Gacsáryak, a Sirók, a Bányayakkal együtt ama kivételes kálvinista családok közé tartoztak, akik okos gazdálkodása révén rendezett és jól jövedelmező birtokok és komoly tőke várt a két árvára, a kislányok igen gaz 104dagok voltak, még Második Anselmus

mértéke szerint is –, hanem Isten és felekezetük dicsőségére. A nagyanyára nagy felelősség szakadt a két kislány nevelésével, nemcsak lelkük formálása, de vagyonuk megőrzése, esetleges gyarapítása tekintetében is. Bányay Rákhel nem ijedt meg egyik feladattól sem, megvolt az elgondolása arról, milyen legyen egy nagy nevet viselő erkölcsös református lány, s hogy készüljön fel az életre. Magyarországon nem volt ritka a Bányay Rákhel típusú idős nő, akit a Jókai-regényekben nagyasszony megszólítással tisztelnek meg, a matróna, aki bátrabb és erősebb akárhány férfinál. Gacsáry István azt írta Krónikájában, hogy az 1831-es kolera idején az elöljáróság arra az esetre, ha a ragály elérné a várost, nem férfiakat toborzott bizonyos fizetésért, hanem bátor és önként ajánlkozó asszonyszemélyeket, akik a kolerásokat összeszedték, elkülönítették, ellátták, s többeket ki is gyógyítottak a halálos betegségből. A Sárréten egyébként nemcsak a merész, de az átlagos műveltségű férfi képzettségét tudásával messze felülmúló nő sem volt ritkaság: a Gacsáry-krónika az 1830-as évek elején mint régen juttatott javadalmakat tünteti fel azt a járandóságot, amelyet a lány tanulók kellő képzésével foglalkozó tanítóknak rendelt a „méltóságos uradalom”. Erről a méltóságos uradalomról, amely a feljegyzések szerint kegyes és jóindulatú volt a helvét hitvallás szerint reformált egyházhoz és annak szolgáihoz, Bányay Rákhelnek megvolt a külön véleménye. Wenckheim báró vendégei ott kocsiztak át a Nagy utcán, Füzesgyarmat legszebb utcáján, ahol a Siró és a Gacsáry ház állt – a hírneves nagyapa parókiáján ekkor már Csánki Benjámin nagytiszteletű úr prédikált –, s a hintókerekek robogására azonnal az ablakhoz futó két kislányt alig lehet elhessegetni. Felesleges dolog pedig akár a hintót, akár a bennülőket bámulni, az a kör, amelybe a báró és

vendégei tartoznak, nem a Gacsáry–Siró családok köre, elég biztos kézzel megvont az az érintkezési terület, amelyen belül Emma és Erzsébet mozoghat; ők tudósokat, lelkészeket, a megyében munkálkodó mérnököket, egyéb dolgos embereket eresztenek majd a házukba, ha eljön az ideje. Erzsébet, a kisebbik lány, vissza is húzza a nyakát engedelmesen, ha Bányay Rákhel rászól, ám Emma, ha látszatra enged is, tüstént vissza 105lopódzik, s a firhangrésen kileselkedik újra. Bányay Rákhel ilyenkor szeretettel és indulat nélkül, ahogy az Írás a gyermekek érdekében tanácsolja, megveri a gyereket, aki bőgve menekül, de legközelebb megint csak ott látni az ablaknál, mikor a bárónő hintaja feltűnik, nézi a tiszteket, akik a kocsi két oldalán lovagolnak, a bárónő kalapját, slájerét, ruhája színét. Bányay Rákhel minden éberségére szükség van, hogy távol tartsa a háztól azokat a léha románokat, amelyekben a szerzők a hazaszeretet és a családi élet békéje helyett szenvedélyes és erkölcstelen szerelmi indulatokat ábrázolnak, s nem átallják képzelet szülte hőseiket olyan kétes helyzetbe hozni, amelyben egymás ajkát csókolja az ifjú és a leány, holott még csak nem is jegyesek. Ha a lányok olvasni óhajtanak, van könyv a nagyapa elárvult szobájában elég, ott van Petőfi, Arany, ott Tompa Olajág-a, a magyar klasszikusok, akiktől csak jót tanulhat minden olvasó. Siró Dániel figyelmeztette a feleségét arra, amire a két unoka oktatása közben rájött: Erzsébet megelégszik a közlésekkel, nem foglalkoztatja a hallott anyag semmi külön részlete tovább, ám Emma mindent tudni akar, Emma kíváncsi, s főleg olyasmi érdekli, ami nem tartozik a leckébe, milyen volt Szent István feleségének, Gizellának az esküvői ruhája, s mért nem született gyereke Imre hercegnek. Egy, még az anyjuktól örökölt s a többi könyv közé keveredett román

főúri szerelmesek fényűző életét, narancsvirágillatú kertben, üvegfalú, gömbölyű pavilonban töltött buja éjszakáját örökítette meg, Bányay Rákhel szereti a könyvet, nem szívesen semmisít meg bármit, ami korán elvesztett lányára emlékezteti, de ezt a szennyes írást mégiscsak el kell égetnie, mert bárhová teszi, Emma kinyomozza, és beleolvas. Arisztokraták, hercegek, olasz éjszakák mámora – épp csak ez hiányzik Gacsáry Emmának, hogy végképp tele legyen a feje nemkívánatos és veszedelmes gondolatokkal. A lány amúgy is elképesztő dolgokat talál ki, egyszer nagyanyja távollétében átrendezi az otthonukat, Bányay Rákhel arra érkezik haza, hogy berendelte az udvarost, és más helyre húzatott vele minden bútort. A nagyanyát, ha hite nem tiltott volna minden hasonló érzést, bizony, büszkeség fogja el, valahányszor az otthonába lépett, amelynek virágoskertjét ámulva nézték Gyarmaton: Gacsáry István egykori utrechti tanulótársai és Európa különféle 106országaiban szolgáló lelkész barátai rendszeresen ellátták a Gacsáry házat szakkönyvekkel, folyóiratokkal és virágmagvakkal. Bányay Rákhel kertjének csodájára jártak a Sárréten, mint ahogy megbámulta mindenki a kamaráját, virágesszenciáit, befőttesszilkéit és gondosan vezetett háztartási könyveit, gazdasági udvara az óriási granáriummal, a tengeri góréval, ló- és tehénistállóval ugyanolyan makulátlan tisztaság és rideg rend képét mutatta, mint maga a ház, amelynek fogadószobájában minden vendég azt érezhette, jelentős valaki otthonába lépett, hisz a könyvespolcokon ott lehetett látni a még száz éve sem bontakozott, máris halhatatlanságra ért nemzeti irodalom képviselői mellett a német, a francia és az angol meg az ókori klasszikusokat, s a falakról zsinóros magyar ruhába vagy frakkba öltözött, komoly férfiak képei

néztek a belépőkre. Emma átcsoportosította a bútorokat, a Berzsenyi- és Kazinczy-kép mögé páva- és kócsagtollakat tűzkélt, valami habos, fehér fogadóruháról hadart, amit, ha vendég jön, szerinte neki viselnie kellene a barna lüszter helyett, kötény pedig nem volt rajta, pedig azt felkeléstől lefekvésig viselnie kellett. A román, gondolta Bányay Rákhel: „Ámor nélkül Szibéria e föld, s apátia e földi életünk, bölcsen van az, hogy szeretünk, suttogta a hű társalkodóné az ifjú hercegnő fülébe – ha fordulnók egyet a park árnyain, megláthatnók a kapitány urat. Hadd terítsem válla fölé ezt a valencienne…” Mint hite orvosságul megjelölte, pálcával kúrálta Emmát, a süldőlány sikoltozva menekült előle, azt mondta neki, tirannus, erre egyszerűen rácsukta a szobaajtót, és egész nap nem adott neki enni. A nagyanya értelmes asszony volt, s ha saját szerelmi élete fiatal éveiben is kezdetlegesnek bizonyult, régesrégen be is fejeződött, figyelme, amellyel az árvák sorsán őrködött, veszedelmet jelzett. Erzsébetet még csak fékezni se kell, lekötik a házi tevékenységek, szelíd, jókedvű, engedelmes, Emma kiszámíthatatlan volt, felfellobbanó indulatú, parázsló, mint szülőhelye, a Sárrét. Bányay Rákhel ismert már valakit, aki falta a románokat, s aki kezéből ágya fogságában még csak ki sem lehetett parancsolni a könyvet; Emília a kelő-fekvő beteg sorsát gyenge testtel, de lázongó lélekkel viselte, s nem átallott bűnös és keserves könnyeket hullatni, mikor az orvos, igen okosan, megtiltotta a tüdőbetegnek a házas 107életet. Erzsébet az okos, a higgadt Károly lánya, Emma meg az anyjáé, csakhogy Emma kicsattan az egészségtől, s nem űzi a betegség, mint a boldogtalan Emíliát, akire éppen emiatt nem lehetett még csak neheztelni sem, hiszen tudni való, hogy a sorvadás furcsa

gondolatokat sugdos a betegnek, minél jobban fogy az életerő. Bányay Rákhel, akinek az árvák vagyona gyarapításán kívül nemcsak a nevelésük, de egész jövendő életük biztosítása is a férjétől és a lányától rátestált felelőssége volt, természetesen éppúgy elfogadott meghívást, hívott társaságot, vett részt az ízlésének megfelelő összejöveteleken, mint három férjhez adandó lánya érdekében Rickl Mária, nagyobbik unokájának jövendő házastársa mégsem a garde dame-ok parancsoló pillantására mozdulatlan felsőtesttel a szék hátához tapadó Kränzchen-meghívottak, vagy valami szelíd, rokoni-baráti háziünnepség vendégei közül került a látókörébe. Iunior, aki már a második héten úgy unta Szeghalmot és a lecsapolási munkálatokat, hogy több versben idézte a kétségbeejtő magányt és a megváltó halált, amely nem is baj, ha idő előtt sírba viszi, arra kérte az apját, legalább a környéket hadd barangolhassa be, lehetetlen, hogy mindenütt ilyen sivatag unalom legyen megyeszerte, mint a mérnökök között. Itt, amerre a szem ellát, mindenütt Wenckheim birtok terül el, az majdnem családi hely, nagyapja elbeszéléséből ismeri a megyét, engedje el. Senior nem bánja, ha pár órára egyedül maradhat, kisebbik Kálmán lovat bérel hát, és nekivág az első, változatosságot ígérő útnak, ami Füzesgyarmat felé viszi. Vasárnap van, szokatlanul korán jelentkező, majdnem brutális, inkább nyárhoz hasonlító tavasz, harangoznak, mire a ló végigdobog a Nagy utcán. Iunior meglátja a templomot, az az érzése, akkora, hogy még a debreceni Nagytemplomnál is nagyobb, elférhet abban tán az egész Tiszántúl is, ki látott még ilyen óriási, ilyen szépséges ámpír templomot. A főtéren kút van meg egy vasoszlop, gyűrűkkel, Kálmán megköti a lovát, leszáll, nézelődik. Most lépked a gyülekezet a

templomba, hosszú fekete sorokban vonulnak a kálvinisták, a nők kezében csatos énekeskönyv, a zsoltárba szorítva virágszál meg zsebkendő. Kálmánt mindenki megnézi, csizmája, lovaglóruhája felől a báróék valamelyik vendége is lehetne. Hektor gróf tüzes 108pillantásokat vet egy-egy kellemes arcba, s örül, ha nem állják a tekintetét. Generációk életét befolyásolta az a tény, hogy Bányay Rákhel sose maradt el a templomból, még akkor sem, ha valamelyik családtag gyengélkedése vagy akár a sajátja is indokolttá tette volna. Ezen a napon tulajdonképpen otthon kellett volna maradnia, előző este olyan szerencsétlenül kapott bele a konyhában egy nagy késbe, hogy komolyan megsérült, és meglepően sok vért is vesztett, a templom is olyan hely, ahová a két lány egyedül is elmehetne, úgyis ott lesz a rokonság, akad majd kísérőjük. Csakhogy a test, bármilyen gyenge is, nem lehet erősebb a léleknél, Bányay Rákhel szikár alakja feltűnik hát az istentiszteletre igyekvők között, a zsoltárt bekötetlen baljában szorítja. Jobbján Erzsébet lépdel, a balján Emma. Mindhárman észreveszik a főtéren a lova mellett álló fiatalembert, s ahogy meglátják, már el is kapják róla a tekintetüket, a lányok jól megtanulták, mit kíván a Gacsáry unokáktól nagyapjuk templomának közelsége. Ám Hektor szíve összerándul a gyönyörűen szabott mellény alatt, s azt képzeli, amit egész addigi életében a kisasszonyok iránt érzett, előjáték volt sorsa valódi színdarabjához. Mit előjáték? Még az sem. Ujjgyakorlat egy rossz zongorán. Végzetét az a lány tölti be, aki most ér a templom bejáratához egy komor matróna kíséretében – Bányay Rákhel hatvannégy éves ezen a tavaszon, Gacsáry Emma tizenhat –, illedelmes ruhája vasszürke, a szemét nem látja, mert a földre süti, csak a profilját, mozdulatlan,

indulattalan az a gyermekarc, sima, mint a nyugodtan alvóké. Egy alvó tündér – gondolja Hektor gróf, és viszi már képzelete semmi vasgyűrűhöz nem pányvázható paripája. Egy alvó tündér a Sárréten, aki arra vár, mióta él, hogy felébresszék. Csakhogy hogyan? Bányay Rákhel fekete főkötőjével, szálfa testével igazán nem látszott olyannak, aki átsegíthet egy alvó tündért és egy Hektor grófot azon a nem lebecsülhető nehézségen, hogy nem ismerik egymást, Hektor hát gyorsan határoz, az egyetlen kínálkozó utat választja, amin talán eljut a lányig: csatlakozik a hívekhez, és bemegy az istentiszteletre. Mióta a világon van, nem járt még kálvinista templomban, elbámul odabenn, nincs ott sem oltár, se szobor, se kép, semmi, amit a tudata eddig a templom fogalmához asszo 109ciált, s amellett ha ők otthon misére mentek, együtt ült, egy padban egymás mellett az egész család, itt meg szigorúan két részre bomlik a gyülekezet, s még az is tagozódik, életkorok szerint, jó szerencse, hogy nem iparkodott előre, legényember szemmel láthatólag hátul áll, illedelmesen. A matrónát és a két lányt jól látja onnan, ahol meghúzódik, a templom közepén valami asztal – mi van, körötte bársonytetejű korlát, azzal szemben állnak mind a hárman, mindhármuk feje lehajtva, kezük imára kulcsolva az énekeskönyv körül, imádkoznak. Hektor született komédiás, maga is összeteszi a kezét, s töpreng, hogyan juthat el majd az ájtatos ifjú pózából az engedélyezett imádó szerepkörébe. Suttogni nyilván nem illik, de valahogy mégiscsak el kell indulnia. Egy magakorú fiatal férfi áll mellette, az már lapozza a zsoltárt, a gyülekezet rákezd a fennálló énekre. Hektor még nem döntött, tátogjon-e, elvégre imitálni nem nehéz az ilyen súlyos, lassú énekelést, bár ha nagyon összeszedné magát, le is blattolná, tanították zenére, csak a szöveget láthatná. A

szomszédja rá-ránéz, s ahogy észreveszi, nincs nála énekeskönyv, elébe tartja a sajátját, Hektor suttogva megköszöni, s töri a fejét, hogy kérdezze meg, amire kíváncsi. A végzet öntudatlan eszköze, az ismeretlen fiatal férfi megoldja helyette a problémát, s alig mozgatva száját, mintha valami műkincset, a gizehi piramist vagy a Kossuth mauzóleumát mutogatná valami idegennek, odasúgja neki, állával az oltár vagy micsoda asztal felé bökve, ahol az öregasszony áll a két fiatal lánnyal: „A Gacsáryak”. Darvasy Muki végigállja az istentiszteletet, buzgón énekel, fohászkodik, s mert leghátul áll, leghamarabb hagyhatja el a templomot, a gyülekezet még meg se moccan, ki-ki az utolsó, néma imát gondolja végig magában, amikor Iunior már visszafelé vágtázik Szeghalomra, információért, ki lehet az a gyönyörű teremtés, akit úgy mutogatnak, mint a hely látványosságát. Apja ezt is tudja, Senior Mezőberényben született, és egyáltalán: mit nem tud Senior. Darvasy Muki boldog, nem érti ugyan pontosan, mi az a híres krónika, de a mód, amellyel a lány megközelíthető, máris világos. Gacsáry Emma lánygyerekei közül Jablonczay Piroska érintkezett a legtöbbet az anyjával, Gacsáry Emma elmondta egyszer neki, hogy ismerkedett meg az édesapjával. Muki belovagolt Fü110zesgyarmatra, lovát a Nagy utca 520. számú ház előtti jegenyéhez kötötte, s mintha hívták volna, besétált a kertbe, ahol szembetalálkozott Bányay Rákhellel. Bemutatkozott neki, közölte, mérnök, itt dolgozik atyjával a Sárrét lecsapolási munkálatain, egyébként a krónika miatt zavarná a nagyasszonyt, Gacsáry István nagytiszteletű úr krónikája miatt. Ő ugyanis már régóta cikksorozatot tervez aDebreceni Hírlap-ba a Tiszántúl jeleseiről, ezerszer bocsánatot kér a zavarásért, de egy effajta

vállalkozás elképzelhetetlen a nagy Gacsáry nevének említése nélkül. Bányay Rákhel, aki szó szerint tudta a biblia jelentős részét, meg volt róla győződve, hogy a hiúság rút emberi szeplő, mert szemrevaló lány korában sem igen nézett tükörbe, s nem érdekelték a cifraságok, sose vette észre, hogy maga sincs ennek a gyarlóságnak híjával. Siró Emília unta Gacsáry Károlyt, aki húsz évvel idősebb volt nála, szíve szerint igazán csak egyet kívánt volna tőle, amire a nem teljesen egészséges szexuális képletű férfi amúgy is ritkán volt hajlandó, apósától, a nagy Gacsárytól, aki egyébként a keresztapja volt, egyenesen rettegett. Bányay Rákhel számára viszont a Siró Dániel vézna kis alakja mellett fejedelmi megjelenésű, atlétatermetű, zseniális krónikaíró pap volt ifjúkora örök eszményképe, s közölte Emíliával, ha akkora kitüntetés érte, hogy bekerülhetett a Gacsáry családba, igazán nem lehet más vágya már az életben. Hogy volna Károly unalmas, mikor olyan nagy tudós az is? Húsz év korkülönbség? Hát aztán. Amennyivel idősebb, annyival bölcsebb. És különben is más a fontos, arra gondoljon örökké, hogy ki lett az apósa. Darvasy Muki előtt egy szikár kéz kinyitotta hát a tornácajtót. Emmát a fogadószobában találták, ahol nem volt semmi keresnivalója, mert nem hívatták, ott állt a nagyapját ábrázoló festmény alatt. „Hallottam bentről, mit beszélnek – mondta Gacsáry Emma Piroska lányának –, tudtam, nem szólnak se nekem, sem Erzsébetnek, hát bementem magamtól a kép alá, a képet mindig minden vendégnek meg szokták mutatni, aki Gacsáry nagyapám felől érdeklődött. Te is bementél volna, mert olyan szép volt, olyan nagyvilági, izgalmas, mint egy regényhős. Csak azt nem értettem, hogy érdekelhet egy ilyen különleges jelenséget egy rég halott prédikátor. De

amikor beléptem, és rám nézett, mindjárt tudtam, nem 111a Gacsáry-krónika hozta ezt ide. Csak álltam a kép alatt, fülig veresen, és zavaromban és boldogságomban nem mertem meg se moccanni. Nagyanyám bemutatta, én bókoltam, ő bókolt.” Gacsáry Emma ismert elég fiatalembert, akik Bányay Rákhel rostálása után a házba kerültek, ám azok, ha szóltak is, külföldi utakról, mohos egyetemi épületekről, könyvtárakról, híres professzorokról beszéltek, Göttingenről, Utrechtről, a leydeni nagy Auláról, a táj szelíd szépségéről, mely Heidelberg vagy Marburg várkastélyából lenézve gyönyörködteti a messzi utak vándorát. Ám mit érdekelte Gacsáry Emmát a kálvinista legények pergamenszagú szent világa, mikor bálokról, csipkékről és fullasztó erotikus élményekről álmodott? A fiatalember, aki belépett hozzájuk, csinosabb volt a fiatal bárónál, és végre olyan témákkal szórakoztatta, amelyek érdekelték. Jablonczay „mérnök” ismerte Bécset, a bécsi társaságot is, miután tudjuk a naplójából, hogy a pénzét tüstént elherdálta, és valósággal koplalt odakint, elképzelhető, micsoda kitalált báltermekkel, grófi barátokkal és képzeletbeli udvari bálok élményeivel mulattatta a vidéki kisasszonyt. Amit pedig Grazról beszélt, az még a Bányay Rákhel érdeklődését is felkeltette. Az öregasszony szerette a szorgalmas, és az osztrákok között is elsőnek bizonyuló magyar egyetemistákat. („Apa nem volt éppen hazug – mondta bizonytalan hangon Piroska nagynéném –, csak, tudod, költő volt, és az egekbe vitte a fantáziája.”) Amellett Iunior tudott még valamit, amit senki a Gacsáry házba beengedett vendég fiatalemberek közül: verset írni. Gacsáry Emmának éppúgy volt emlékkönyve, mint minden lánynak abban a korban, aki azonos társadalmi rétegbe tartozott vele, a látogató ifjak be is jegyezték

tisztelettudó soraikat, melyek lelkes hazaszeretetre és istenfélelemre buzdítottak, s amelyek között már merésznek számított, ha valaki nem a mennybélit vagy a nemzetet emlegette, hanem önző módon arra tett elmosódó célzást, hogy igényt tart arra, hogy neve és emléke megőrződjék a háziak szívében, bárhogy is dobálja a kisasszony élete csolnakját az élet viharos tengere. Ám az újszövetségi intelmek, maga a nagy stiliszta, Pál is tüstént elszürkültek a hazafias költészet klasszikusaival együtt, mihelyt Jablonczay Kálmán elkérte Gacsáry Emma emlékkönyvét. Iunior illedelmesen belerajzolt néhány virágot, írt 112pár olyan sort, amelyet meghökkenés nélkül elolvashatott bárki, de a lány a könyv lapjai közé rejtve több verset talált, amelyek hozzá szóltak – a költemények elragadtatták, és zavarba hozták, mert soha senki nem írt még szerelmes verseket Gacsáry Emmához. Honnan tudhatta volna a tizenhat éves lány, hogy ezek a költemények közkézen forognak Debrecenben, hogy cukorka közé, báli belépők zsebébe, karmantyúba rejtve megkapta már legalább harminc kisasszony, s amikor azt olvassa „szeretem hív szerelemmel gyönyörű személyed”, vagy hogy az ő ajka korallnál is gyönyörűbb és ajkát rubinból vésték, a forró sorokon hevült már Debrecenben Balogh Ilonka, Bruckner Róza, a nefelejcsdíszes ruhában táncoló Nánássy Róza, Kovács Mariska, Fuchs Irma, Kontay Mili és még hányan, még a majompanorámát bámuló Szabó Veronka is, akibe egyébként e pillanatban a nem is messzi Köröstarcsán, egy családi látogatás alkalmával, a tarcsai református pap Elek nevű hétéves kisfia, Jablonczay Lenke jövendőbeli férje, életkorát ugyancsak megcsúfoló módon, vad testi szenvedéllyel szerelmes. Kalocsa Róza több nemzedék nevelési módját megszabó műve, Az illem könyve alapján nem nehéz

rekonstruálni a játékot, amely a Nagy utca 320-as számmal jelzett házban lejátszódott. Gacsáry Emma, akit a nagyanyja állásra, ülésre, járásra éppúgy oktatott, mint arra, milyen témák választhatók, ha férfiak vannak a fogadószobában, nyilván annál kifogástalanabbul viselkedik („egyenes tartás az első föltétel, de úgy, hogy feszessé ne fajuljon. Ültében is ügyeljen a fiatal lány, a lábak keresztbetétele csúnya helyzetet teremt, amelyet a művelt ízlés szigorúan tilt. Idősebb hölgyek előtt kerüljék a fiatal lányok a szék támlájára való hátradűlést”), minél több féltenivalója van. A lány megtanulta, hogy a házikisasszony sosem „viszi maga a társalgást”, hanem ügyes fordulatokkal „általánossá teszi” azt, s „különböző vendégeinek kiválóbb tulajdonságát iparkodik a legjobb világításba helyezni”. Tudja, hogy kikísérnie a nő látogatót kötelező, a férfit csak akkor, ha tehetetlen öregúr, s hogy míg férjhez nem megy, akkor sem ülhet a pamlagon, ha előző nap leesett a létráról a kamarában, és fáj minden porcikája. Kemény, merev hátú széket kell választania, a pamlagon való ülés csak nála jóval idősebb vagy férjezett 113hölgyeknek dukál. Iuniort anyja, nevelői, Anselmusék ugyanilyen szabályok szerint nevelték, s a Rickl Máriáék iskolája se volt kisebb igényű, mint a füzesgyarmati képzés, a fiatal Jablonczay úgy lép hát be a füzesgyarmati házba minden alkalommal, hogy nem felejti el: „joggal vonja magára az ifjú a műveletlenség vádját, ha nők jelenlétében széken lovagol, társalgás közben kezét a nadrágzsebébe dugja. Felkönyökölni az asztalra, fejét karjára tenni illetlen, lábát lógázni másoknak is alkalmatlan, s hasonlóképpen az minden zaj, halk trillázás, ujjakkal való dobolás, óvakodni kell a fejek összedugásától, a sugdolózástól vagy nevetgéléstől.” Két, érzelmi viharokra és szeretkezésre született fiatal test ül kényelmetlenül

egymás közelében egy makulátlanul tiszta szalonban, ahol Bányay Rákhel, régen holt családtagok és a magyar klasszikusok eszményi széppé stilizált képmásai figyelik őket. Hektor gróf nagy színész, elég fura históriákat megélt már ahhoz, hogy könnyű legyen a jámbor és szorgalmas debreceni mérnök szerepét játszania a csodálatos lányért, akiről ismét azt hiszi, sose látott hozzá hasonlót, és aki nyilván élete sötét egének ezúttal valóban örökké fénylő csillaga lesz. Gacsáry Emma viszont most találkozott életében először azzal, akit mindig várt, s retteg, elveszítheti, mielőtt még megkapta volna, hát vigyáz minden mozdulatára. Bányay Rákhel nem gyanakszik, Emma igazán tudhatja, messze van az még, mikor férjet választ neki, s ez a Jablonczay fiú, ha maradt is az anyjának valamije, az apja ágáról még társaságnak se kívánatos, ha nem áldotta volna meg az Isten valami gyerekes, lebilincselő kedvességgel. Nem veszélyes, járjon csak hozzájuk, az elválasztó gát akkora, hogy Emma nyilván rá se gondol arra, hogy más is lehetne számára a fiú, mint, míg a munkája a Sárréthez köti, alkalmi látogató, aki nem győz eleget hallgatni, jegyezni a nagy Gacsáry István élete eseményeiről, amelyet majd cikksorozatban fog közölni, ha visszatér Debrecenbe. A Jablonczayak bigott katolikusok, ez eleve megszabja, hogy nem lehet közük egymáshoz, dicséretére legyen mondva, a fiatal férfi objektív, s a valláskülönbség ellenére is méltatni akarja Gacsáry prédikátor fontos személyét. Jó szerencse, hogy nem a lány miatt jár a házhoz, mert akkor akármilyen kedves is, kinézné, hiába tartja olyan szorgalmasan a pamutot, míg ő a nászuráról mesél neki, 114hiába ad néha okos tanácsot földről, vetésről, gazdasági dolgokról, amelyekhez úgy látszik, ért valamicskét. Bányay Rákhel nagy tehetséggel ki tudja nézni a házukból azokat a

fiatalembereket, akikkel nem kívánja, hogy Emma találkozzék. Darvasy Muki azonban gyakorlott vadász, s az egyébként hirtelen és meggondolatlan Emmát a szerelem éberségre és elővigyázatosságra tanítja. Nagyanyja alszik, mikor a látogatási idők alatt szinte kizárólag Gacsáry István személyével és munkásságával foglalkozó társalgás folytatódik, a megbabonázott házőrzők farkcsóválva, boldog nyüszítéssel engedik be éjjelente az udvarra vagy az ablak alá lopakodó Iuniort – minden Jablonczay született állatidomár, egy fél szóval megszelídített vad kutyák, farkukat égnek emelő idegen macskák kísérték Seniort, Imrét, a Párkákat, Iuniort és valamennyi gyerekét és unokáját egész életük útján. Iunior elég csókot kapott életében, ám ilyen csókokat soha, és a Pallagon vagy a Rickl család valamelyik birtokán felhajtott kis parasztlányok riadt odaadására sem emlékeztetett az a tűz, ami Gacsáry Emma közelében perzselt. Ezt a lányt nem sóhajtozni és ábrándozni teremtette a természet, Jablonczay Kálmán, akit még éget a kudarc a sikeretlen grazi próbálkozás és anyja rideg magatartása miatt, úgy érzi, végre úgy méltányolják, ahogy megérdemli. Ez a lány csakugyan igazgyöngy, ezt meg kell tartani, főleg pedig meg kell szereznie. Minden eddigi érzelme naiv előkészület volt, most tudja csak ő is, mi a szerelem, a vágyakozás. A debreceni lányoknak udvaruk volt gavallérokból, azok hozzászoktak a szép szavakhoz, Gacsáry Emma életében először fúj az általa nagyviláginak képzelt szenvedély számuma. Kálmán, tudjuk naplójából, léptennyomon megkérte mindenki kezét, ez volt anyja haragjának egyik fő oka is, szerencséjére otthon ismerték az anyák is, a lányok is, és nem vették komolyan az áradozásait. „Maga nagy gyerek” – mondta a tapintatlan Nánássy Róza, mikor vallomása és lánykérő nyilatkozata

elhangzott. A nefelejcses Róza elnéző mosolygása aznapig fáj, bizony balzsam a sebre, hogy Gacsáry Emma bezzeg nem tartja nagy gyereknek, s mikor közli vele, szereti, nem tud nélküle élni, legyen a felesége, Emma meg van győződve róla, nem is történhetett volna másképpen, az Isten ezt a csodálatosan csinos és izgalmas múltú fiatalembert 115jelölte ki arra, hogy a férje legyen, ez majd elviszi Gyarmatról, s mert Hektor gróf tapintatosan nem említi, hogy anyagi helyzete még csak nem is bizonytalan: semmilyen, sem állása, sem önálló birtoka, se pénze, a lány úgy képzeli, most aztán meg sem állnak a nagy Debrecenig, onnan Pestre mennek, Pestről Kálmán előkelő barátai közé, Bécsbe, talán Párizsba, s mire a nászútról visszatérnek, nyilván a Wenckheimek körébe is bekerül – Kálmán majd bevezeti. A vágy, amelyet Iunior felidéz, erőt vesz a szerelemre annyira megérett testen, s ha a forma szokatlan is, egyházi áldás, esküvő nélkül, Gacsáry Emma úgy érzi, előleget vesz s ad a kettejüknek kijáró boldogságból, hisz úgyis egy pár lesznek ők, mire való volna az ellenkezés, mikor olyan szánni valóan esdekel az a fiatal férfi, s azzal fenyegeti, ha nem enged tüzének, végez magával. A fenyegetés éppolyan üres szó, mint a többi lányszédítésre sóhajtott frázis, Debrecenben nem is ügyelne rá senki, ám Emma csak azt látja, Iuniornak vadászfegyvere van, azzal járja a nádast – mi lesz, ha maga ellen fordítja. Persze csak mentség ez az indokolás, miért engedett neki, a valóság az, nemcsak Kálmán nem bírja már a csókolózást, amit nem követ ölelés, a lány talán még hevesebben vágyik rá, hogy adhassa, amiért könyörögnek. Iunior boldogsága legalább akkora, mint a megrökönyödése, amikor azon az éjjelen, amelyen Erzsébet magas lázzal fekszik, és Bányay Rákhel maga mellé parancsolja Siró Dániel elárvult ágyába – az

ápolás, az árvák egészségének a védelme az egyetlen dolog, amelyben az öregasszony túlzóbb az átlagos családtagoknál: Emília szomorú hagyatékát, a fiatalkori halált, a gyilkoló betegséget nem tudja elfelejteni –, Emma kinyitja szobájának ablakát, s ő behatolhat az addig sose látott tarka virágos kretonnal, fehér moll szövetekkel borított bútorok közé, a varróasztalka és a ridegen keskeny ágy közelébe. A szerelem beteljesülése riadalommal és szédült gyönyörűséggel teljes, a lány, akit ölel, gyakorlatlan érintetlenségében is tökéletes szerető. Ha valaki, Iunior aztán tudja, akkor se vehetné feleségül, ha szerencsésebb csillagzat alatt született volna, ha önállóbb, Rickl Mária elégszer kifejtette a nézeteit: ő kíván élettársat választani neki, ha majd megemésztette azt a csalódást, hogy diploma nélkül keveredett haza Grazból. De kalandnak ez a szerelem az élete eddigi 116legszebb ajándéka. A keskeny ágy illatozik Bányay Rákhel szárított füvei, tüllzacskókban tartott levendulája tiszta leheletétől, kár, hogy nem lehet más, csak élete egy epizódja ez a szerelemre termett, puha szájú gyermek, igazán elvenné. De erről szó se lehet, képtelenség, és ami történt, azt fedje örök homály. Kálmán előre fogalmazgatja a búcsúverset, amellyel majd itthagyja a lányt, s előre búsul saját jövendőbeli szenvedésén, amelyet majd akkor érez, ha el kell szakadnia Emmától. Mint ahogy másban, a Gacsáry lány abban sem hasonlított Iunior eddigi szerelmeihez, hogy nem volt se lányosan félénk, se tartózkodó. Nem ismerte a fiú élete hátterét, családját, főként az anyját, s már-már illetlen sürgetéssel unszolta Iuniort, közölje Bányay Rákhellel a szándékát, rendezzék már a kapcsolatukat. Emma indult volna akár aznap ki az izgalmas világba, ahol Iuniornak saját állítása szerint minden előkelő házba bejárása van,

s nem érti, mire vár a fiú, miért nem közli már mindenkivel, hogy eljegyezték egymást. Viszonyuk 1882. április 28-án kezdődik – ezen a napon írja be naplójába Iunior: „Az én kis feleségem: Gacsáry Emma.” Futnak az átszerelmeskedett hetek, Kálmán kétféle imát imádkozik, hol azt kéri az égtől, jöjjön el már az augusztus, amikorra befejezik a folyószabályozási munkák Füzesgyarmat határát érintő részét, hol meg azt, álljon meg az idő, mert a lány, akit Erzsébet lábra állása után a kerti filagóriában ölel éjjelente, mesén él, soha senki ilyen áhítattal nem hallgatta még Jablonczay Kálmán hazugságait, ábrándjait. Kettőjük titka, mivel tudta Emmát a tragikus pillanat bekövetkeztéig áltatni, mivel indokolta, hogy vár még a nyilatkozattal, s nem szól Bányay Rákhelnek. Július legutolsó hetében aztán a két fiatal brutális figyelmeztetést kap: Emma észreveszi, hogy terhes. Sajátságos, de nincs annyira megijedve, mint logikus volna, sőt. Ahogy a legkisebb lányának, Irénnek említette, voltaképpen megkönnyebbült, mert tudta, a kifejlet most aztán nem késhetik tovább. Aki pánikba esik, az Darvasy Muki. Tanácsot mástól nem kérhetett, mint gyermekkora szelíd bálványától, Seniortól, ami történt, férfitéma volt, apja se lehetett szent annak idején, majd kitalálják ketten, mit lehet itt tenni. Legjobb volna továbbállni, de azonnal, csak hogy hagyja itt ezt a csupa báj, szerelem és kedvesség te 117remtést a „gyalázatban”, ahogy Rickl Mária és Bányay Rákhel fogalmaznák. Rickl Mária! Bányay Rákhel! Az egyiktől éppúgy fél, mint a másiktól. Iunior ismét hazudik valamit, nyugtatja a nem is nagyon nyugtalan, inkább kellemes izgalomban élő, a döntésre és a villámgyors esküvőre váró, halálosan szerelmes lányt, és elmondja a szeghalmi mérnökszálláson Seniornak, mi történt. Apja

csaknem harmincévesen nősült, nyilván lehetett hasonló helyzetben. Mit csinál ilyenkor egy férfi? Iunior élete addigi huszonkét évében sose figyelt másra, mint fantáziája és szenvedélye képeire. Most elborzad apja reakciójától: bár heteken át mást se hallott, csak a nagy prédikátor élete eseményeit, mégiscsak most fogta fel, a Senior kétségbeeséséből, végül is kik a Gacsáryak, kit csábított el egy boldogtalan percében. Senior és Iunior rémülten nézik egymást, mindkettő gondolatában egyszerre merül fel a Debrecenben mit sem sejtő anya és a Füzesgyarmaton hasonlóképpen gyanútlan másik asszony. Gacsáry Emma nagyapja a Sárrét büszkesége, apja közéleti fogalom, ha a lány esztelenül viselkedett is, nem lehet sem gyanús pesti bábaasszonyok kezére adni (Hektor gróf eljátszott ezzel a gondolattal!), sem ott hagyni a szégyenben. Meg kell kérni a kezét, el kell venni feleségül, Senior éppen csak hogy hozzá nem teszi, aztán Isten legyen irgalmas mindenkinek. Apa és fiú megegyeznek abban, egy szó sem essék egyelőre a körülményekről, amelyek ezt a házasságot elkerülhetetlenné teszik, mert ha bármi kiderül, Bányay Rákhel Iuniort, Rickl Mária Emmát gyűlöli meg. A Jablonczayak bor mellett tanakodnak, mi lesz okosabb, kész tények elé állítani Rickl Máriát, vagy engedélyt kérni tőle, amelyet nyilván nem kapnak meg, s akkor tenni az akarata ellenére. Az utóbbi mellett döntenek, Kálmán visszalovagol Füzesgyarmatra, közli Emmával, apja áldását már megkapta, most már igazán csak egy csepp türelemmel legyen, mert indul Debrecenbe, megszerezni anyja hozzájárulását. Térülfordul, ahogy a Kismester utcából visszatér, áthozza Seniort Szeghalomról, hadd beszéljen helyette az apja Bányay Rákhellal.

Míg hazafelé utazik, Hektor úgy érzi, tulajdonképpen nem is annyira lehetetlen, amit kíván. Senior, az okos, figyelmeztette, ki ne hagyja az érvelésből, hogy a valláskülönbség szomorú tényét, 118ami hallatára nyilván iszonyú szövegek következnek, befutja aranyfüsttel, hogy a Gacsáry lány dúsgazdag, birtokán Kálmán elgazdálkodhatik, nincs rá több gond azontúl, hát hiszen az anyja is csak ezt akarta, egy ilyen jómódú lánnyal összeházasítani. Rickl Mária végighallgatta, aztán bottal verte össze a fiát. Válaszának lényegét a harmadik Párka, bátyjának hű apródja őrizte meg: Rickl Mária kijelentette, egy huszonkét éves senki, aki percenként másba szeret, akkor sem nősülhet, ha gazdag és jó családból származó kisasszonyt akar elvenni, mert magának is, másnak is tragédiát idéz a fejére. Ha valaki, ő, az anyja, tudja, kit szült erre a bús világra, Kálmán csélcsap, nem ismeri magát, kár volna az ismeretlen, ártatlan lányt boldogtalanná tenni. Kálmán mint gazdálkodó? Kálmán, aki birtokot kezel? El is kezelné az utolsó fillérig, ugyan hogy tudná megfékezni vagy tanáccsal ellátni a tizenhat éves kölyöklány, legfeljebb ketten pazarolnának. Többé el sem engedi maga mellől, vége a folyószabályozásnak, fia azt veszi el, akit ő, az anyja, kijelöl, különben nem lesz megállás a lejtőn. A dolog pedig amúgy is tárgytalan, a Gacsáryak harcos kálvinisták, neki elege volt a harcos kálvinistákból, bár az egykori gályarabot tudná elfelejteni. Ha szép is a Gacsáry lány, mint az égi csillag – nem tudná összeszámolni, hány ilyen szépségről hallotta már rajongani Iuniort –, akkor is nagy buta lehet, ha egy percig is komolyan vett egy ilyen széltolót, mint az ő fia. Kotródjék a szobájába, és Seniorral is lesz majd szava, nem azért engedte el vele a fiút, hogy ilyen képtelen kalandba keveredjenek.

A harmadik Párka összegyűjtött pénzét adja oda imádott testvérének, hogy az még azon az éjszakán vissza tudjon szökni a Sárrétre. Iunior ismét az apjához menekül, az események innen kezdve aztán villámgyorsan követik egymást, mert Iunior szökésének hírére Rickl Mária is befogat, hogy személyesen tárgyaljon a két kannal Szeghalmon. Szeghalmon Seniornak, akit legszívesebben szintén elverne, végül nem marad más érve, csak az igazság: a lánnyal baj történt, bármilyen kínos is, Iuniornak nősülnie kell. A jelenet, amely férj-feleség közt lezajlik, Senior életének leggyilkosabb emléke marad, s a győzelem, amelyet kivív, pirrhuszi győzelem. Rickl Mária végül enged, de csak jövendő nászasszonyával tárgyal, a kálvinis 119ta ringyót meg se nézi, Bányay Rákhelt sem otthonában keresi fel, berendeli magához Szeghalomra, miközben Iunior Gyarmaton bujkál. Füzesgyarmaton időközben Emma sírdogál, érzékenykedik, hiányzik neki Hektor gróf, az öregasszonynak nem nehéz rájönnie, miért pityereg. Bányay Rákhel megfelhőzik; csak nem bolondult bele a nagyapja krónikásába? Emma, akivel Iunior közölte, tekintse menyasszonyának magát, nem lát okot további titkolózásra, s elzokogja, ők elígérkeztek egymásnak, szereti Jablonczay Kálmánt. Bányay Rákhel eleinte még csak indulatba se jön, amit hall, olyan abszurd, hogy csak dühösen legyint rá, közli, ahhoz megy majd egyszer, akit Isten neki rendelt, valószínűtlen, hogy Isten éppen egy Jablonczayt rendelt volna neki élettársul. Ő ezt jobban tudja – jelenti Emma –, ők elválaszthatatlanok életbenhalálban. Nagyanyja most már felháborodik, s közli, ha meglátja még egyszer a fiatal Jablonczayt, kiutasítja a

házból, amiért megzavarta Emma fejét, s a lány, akit állapota ingerlékennyé tesz, odakiáltja neki, márpedig a felesége lesz, nem tudja meggátolni, sőt azt is megtudhatja, fütyül a fiatal Jablonczay az öreg Gacsáry avas krónikájára, eredetileg is miatta jelent meg a házban, és ha tetszik, ha nem, hozzá kell adnia őt Iuniorhoz, mert muszáj. A szó, amely kimondódik a kővé dermedt, megsemmisült Bányay Rákhel előtt, kilenc születendő, nyomorult kis Jablonczay gyerek sorsát pecsételi meg, és boldogtalanná tesz férjet, feleséget. Az illegális házasságkötés 1882. április 28-án történt, a legális szeptember másodikán, három illedelmes kihirdetés után. A nászasszonyok találkozásának nincs már élő tanúja, de a jelenet rekonstruálható. Két élet hite, vágya, célja, eredménye omlott össze egyazon pillanatban, Bányay Rákhel éppolyan gyűlölettel nézhette Jablonczay Kálmán anyját, mint Rickl Mária azt, aki a Gacsáry lányt felnevelte. Egy fejletlen ítélőképességű, rajongó csitri elrabolta a fiát, s a fiával együtt minden további reménységét, Iunior most majd elemében lesz, szórhatja a pénzt két marokkal, prédálhat, amíg van miből. Tanulni nyilván nem fog so 120ha többé, dolgozni hasonlóképpen nem, legalább púpos volna a Gacsáry lány, aki szorítaná a pénzesláda kulcsát, hogy a forintok fogytán ott ne maradjon egyedül, de szép, olyan szép, hogy az külön sértés, a három Párka olyan lesz mellette, mint három molypillangó. Senior, aki a Sárréten kezd el betegeskedni, majdnem olyan undorító a Rickl Mária szemének, mint a fia, akit elveszített; halott Senior, halott Iunior is, és bár halott lenne a lány, aki mindezt rájuk idézte, aki engedett a hazug kölyök könyörgésének, a kálvinista próféta céda unokája. Nem akarja látni őket soha többé, nincs is ott az esküvőn, a menyasszonyt nem mutatják be a Kismester

utcai házban, a sógornők közül is csak a harmadik Párka áll vele szóba, mikor majd megismeri. Gacsáry Emma esküvője nagyapja gyönyörű templomában Csánki Benjámin nagytiszteletű úr szentbeszéde alatt csonka násznépet mutat, mert nincsenek ott a Jablonczayak, csak Senior, akinek már minden mindegy, s aki erre az egy órára, szépséges menye, bolondos, forrón szeretett fia kedvéért mégiscsak felveszi az ünnepi fekete magyar ruháját. Szép szeptemberi nap van, a menyasszony dupla életerővel kivirulva mosolyog, gazdag, független, annyit törődik Rickl Mária anyai átkával és Bányay Rákhel fagyott alakjával, amelyről tudja, éppúgy nem áll mellette ezentúl, mintha már meghalt volna, mint a felhővel, amely elúszik a templom fölött. Villognak az ámpír díszek, gránátvörös az úrasztalát ölelő kis korlát bársonya, Hektor gróf, aki a debreceni plébánia diszperzióját hozza, hogy református szertartás szerint köthessen házasságot – újabb tőrdöfés Rickl Mária szívébe –, kicsit zavartan áll, míg a lelkész felolvassa nekik, mit írt Pál apostol a szeretetről. Régi barátai, ivótársai közül egyet hozott el a gyarmati esküvőre a kíváncsiság: áll a fiatal Leidenfrost kalmár, és pillantása megáll Gacsáry Erzsébet izgalomtól kigyúlt, tizennégy éves kislányarcán. A tanúk egyike, Korniss Gyula gyógyszerész, Emma, a másika, Borsody József szeghalmi birtokos, Senior barátja, Kálmán mögött áll. Iunior arra gondol, míg gépiesen megjegyzi, hogy a szerelem hosszú tűrő és soha el nem fogy, hogy az anyja kiátkozta, haza többé nem mehet, legfeljebb, ha Gizella éjjel belopja az ablakon. Bár mi a csodának is menne haza, legalábbis egyelőre? Emma gazdag, óriási földje elsőrangú, zsíros, fekete föld, ren 121geteg készpénze van – anyósa minden megjegyzés nélkül, nyugta ellenében átadta neki az esküvő reggelén a nagyobbik Gacsáry lány

elképesztően nagy örökségét, és közölte, a ház is rendelkezésükre áll, ők beteg Emília lányuk miatt költöztek át Gacsáryékhoz, hogy Károly vejüknek segítségére legyenek, és a lányokat felneveljék. Saját hajlékuk, a Siró ház üresen áll csaknem tizennégy év óta, ma elfoglalja újra, mihelyt a nászlakoma lezajlik. Felesége teljes vagyonát megkapta ma reggel, Bányay Rákhel utolsó mondata, miután száraz szemmel és kommentár nélkül feltette és megigazította az Emma fátylát és koszorúját, az volt, ha koldusként látja viszont akármelyiküket is, akkor sem kap többé egy fillért sem újra. Több már nem jár. Gacsáry Károly árváját gazdag kelengye várta nászútja befejeztével, a gyarmati barátok, távolabbi rokonok azt remélték, megtekinthetik, ahogy a szokás előírta, ám Bányay Rákhel nem invitált senkit kelengyenézésre, csak Erzsébet turkált bódult áhítattal nénje frissen érkezett holmija közt; Erzsébet, aki megsiratta Emma távozását, és úgy érezte, az öröm, a derű költözött el a Nagy utcai házból, mióta nővérét elvitték. A kislány mindent tudott a gyors házasság előzményeiből, első informátora maga Emma volt, akivel éppen árvaságuk egymásra utaltsága miatt jobban ragaszkodtak egymáshoz, mint egy átlagos testvérpár. Erzsébet együtt izgult, reménykedett nővérével a sárréti vad hetek minden fázisában, s miután Emma inkább megdicsőült volt, semmint riadt, emlékei között úgy rögzült ez az időszak, hogy csak így érdemes átadnia magát egy szenvedélynek, ilyen lázban, ilyen érzelmi hullámverés áldozataként, és ha eddig nem figyelt különösképpen senki fiatalemberre, most maga is olyan szempontból kezdte méregetni a Nagy utcai ablakon át a járókelőket, ki kelthetné fel olyan határig az

érdeklődését, mint az Emmáét Jablonczay Kálmán; Erzsébet, Emma meséinek és eléggé naturalista közléseinek a hatására elkezdett olyasmi iránt érdeklődni, ami eddig hiányzott a gondolatai köréből. Nővére házassága előzményeinek ellenképét egyébként a nagyanyjától is megkapta, Bányay Rákhel nem habozott tizennégy 122éves unokájával közölni, mi történt. Az öregasszony bejelentette: Emma kilépett a tisztességes lányok sorából, a vele való érintkezést csak abból a szomorú látszatból kell megtartaniok, hogy rá, Erzsébetre, ne háramolhasson gyanú, árnyék – ha nem vigyáznak, Emma botlása tönkreteszi az ártatlan Erzsébet esélyeit is. De jegyezze meg magának, ha ő nem volna, akit szeretne a maga elgondolásai szerint, tisztességesen férjhez adni annak idején, ő, a nagyanya megszakítana minden érintkezést Emmával; hús rabja cédával sem a Gacsáryak, sem a Sirók, sem a Bányayak nem tartottak soha kapcsolatot. Így a nagyobbik lány kelengyéjét csak húga nézhette, a gyarmatiak megállapították, ez a nem illő elzárkózás tulajdonképpen folytatása mindannak a szabálytalanságnak, ami a nagyobbik Gacsáry lány házassága körül történt. A gyarmatiakat is Kalocsa Róza könyvéből nevelték, azok is csak úgy tudták, mint Bányay Rákhel, hogy elhirtelenkedni az esküvőt nem illik, siettetni pláne rossz sejtelmekre adhat okot, Gacsáry Emma pedig épp hogy csak megismerte áprilisban a debreceni fiatalembert, s mire a város észbe kapott, már hirdették is őket, eljegyzés meg egyszerűen nem volt, vagy ha mégis, olyan szűk családi körben ünnepelhették, hogy még a szomszédokat sem hívták meg. Kalocsa Róza megszabta, mi a teendő, ha a menyasszony és a vőlegény családja addig nem voltak közelebbi ismeretségben, ilyenkor a vőlegény rokonságának kell megkezdenie a látogatást, az

idősebb Jablonczaynak viszont színét se látták Gyarmaton az esküvő napjáig, a jövendő anyós még akkor se jelent meg, sőt az ilyenkor kötelező levélről sem jelzett semmit a postamester, amelyet Jablonczay Kálmánnétól várt volna az ember, s amelyben, ahogy a szokás megszabja, mint leendő lányát kellett volna üdvözölnie Emmát. Mikor és hogy kérték meg ezt a lányt, senki se tudta, a csonka násznépű esküvő végképp utat nyitott a nem is annyira rosszindulatú, mint riadt találgatásoknak: a Gacsáryakat szerették Gyarmaton, nem volt öröm látni a gond szántotta arcú, hallgatag, szálfaegyenes öregasszonyt, de a csupa tűz Emmát sem, volt a lány vidámságában és lobogásában valami nem jó, valami illetlen is. Gacsáry Emma kelengyéje Várady-Szabó Lajos debreceni boltjából érkezett, hogyan is sejthette volna Bányay Rákhel, hogy a 123patrícius kalmár Mária nevű lánya, akit Emma születése előtt két esztendővel a tarcsai fiatal kálvinista pap a füstölgő Sárréten át vitt haza feleségének, három esztendővel ezelőtt, 1879-ben megszülte már azt az Elek nevű fiúcskát, aki Emma Lenke nevű lányának valamikor majd a férje lesz. A bécsi és párizsi nászút után bámulatos toalettekkel hazatérő fiatalasszony számára a következők érkeztek VáradySzabó Lajos boltjából: három tucat ing, két tucat női bugyogó hímzésekkel és szegélyekkel gazdagon díszítve, húsz darab gazdagon díszített szoknya, köztük uszályosak, két tucat hálóköntös, két fésülködőköpeny, hat tucat zsebkendő,

két tucat teljes ágyhuzat két ágyra, hat nagy és három kis párnabél, harminchat lepedő, két gobelin ágyterítő, egy asztalterítő, tizennyolc hálófőkötő, hat abrosz, harminchat asztalkendő, közönséges használatra, hat különféle alkalomra illő abrosz és asztalkendő, hetvenkét törülköző, száznyolc törlő, konyharuha, négy nagy, négy kisebb szőnyeg, nyolc ablakra csipkefüggöny, három atlaszpaplan monogrammal, három atlaszdunyha, három plümó, négy cselédpárna, két cselédpaplan, egy tucat cselédágynemű, két tucat cselédtörülköző. A kelengye adataival különös helyen találkozunk újra: Jablonczay Kálmán első, kemény kötésű verseskötetében. Ugyanaz a kéz, amely ama kis fehér egérrel olyan aggódva planétát húzatott, amely azt írta: „Semmi újság, egész délután olvastam, a regény hőse te vagy. Megint kezdek félni az estétől, de megnyugtat az a tudat, hogy amit megígértél, megtartod”, szennyest számol később, s nem talál hamarjában megfelelő papírt, háztartási könyve, mint Rickl Máriának, nincs, nem is volt, nem is lesz soha, Gacsáry Emma nem való háziasszonynak. Ott a férje versgyűjteménye, 124jó az, feljegyezni valamit. Hol van már akkor a szerelem, az a minden nevelést, illemet, szokást lebíró érzés, amely a debreceni mesebeli ifjúhoz fűzte, aki még költeményeket is tudott írni. Emma már régen végigolvasta a füzet

tartalmát, amelynek sose lett volna szabad a kezébe kerülnie, de Jablonczay Kálmánnak nem volt ereje megsemmisíteni, sem esze legalább eldugni az alkotásait, Emma már tudja, amit 1882 tavaszán még nem sejtett, kicsoda Darvasy Muki, hogy sodorta lánytól lányig mindig új bálványt kereső, erotikus képzelete. Hát egy Guttmann Ilkához, s egy Csanak Margithoz írt költemény közé, a kemény fedelű füzet egyik lapjára beírja házasságuk halálos ítéletét: Mosás, október 28. Lepedő három, abrosz nyolc, asztalkendő nyolc, párnahéj hét, paplanlepedő három, törülköző hat, női ing huszonegy, férfiing huszonkettő, bugyogó tizenegy, szoknya tizenhat, zsebkendő tizenhat, strimpfli tizennégy, kapca nyolc, portörlő három, tányértörlő három, lábravaló hét. Sem Rickl Mária, sem Bányay Rákhel nem reméltek semmi jót ettől a házasságtól, pedig a kicsit bűntudatos istenek mosolyogtak azon a napon, amelyen létrejött. A lány gazdag, szép, a fiatalember szerelmes, a földhöz is

kötődik, ha egyáltalán, hát leginkább a gazdasági munkákba tanult valamelyest bele, hiszen annyi időt töltött a Jablonczay birtokon. Ha kettejük közül csak az egyiknek volna józan esze, megmenekülnének attól, ami rá 125juk vár. Ám Senior, aki tanácsot adhatna, aki elfogulatlan, a menyét is szereti, most már rohamosan hanyatlik, Rickl Mária pedig nem áll szóba a fiával, nem ismerkedik meg a menyével sem. Rickl Mária nem szokott a világba beszélni, s ha kijelentette, hogy tisztességes és férjhez adandó lányai társaságába nem engedi be a megesett kálvinista cédát, és születő unokájára se kíváncsi, akár lány, akár fiú, az azt jelenti: nincs visszaút a Kismester utcai házba. Iunior eleinte nem esik kétségbe a kitiltás miatt, Bécs és Párizs annyi friss élménnyel, Bányay Rákhel kitűnő gazdálkodása annyi elfogyhatatlanul soknak látszó pénzzel vigasztalja, hogy 1882. november 16-án ezt írja a naplójába: „Kis feleségemmel diskurálgatok meleg szobánkban. Boldog vagyok és független.” A kékesszürke lap közepén kalligrafikus betűkkel a nevét is felrajzolta, alá meg egy virágot, két levélkével, s a virág alá odajegyezte: „Kedves Emmám!” Iunior naplójának erre a lapjára 1906-ban ugyancsak novemberben, de 11-én újabb szöveg kerül: „Milyen nyomorult az élet, 24 év után. Az asszony kurva lett, és én egyedül ölöm az életet.” Mindezt 1882. november 16-án két esztendővel és egy nappal Jablonczay Lenke születése előtt még rejti a jövendő, Iunior úszik a boldogságban, s hűtlenül még azt is elég könnyen elviseli, hogy nem látja a Párkákat, az átkozódó Imrét, elviseli a rossz híreket is, amelyeket a hűséges Melinda-Gizella azért rendszeresen eljuttat kitagadott bálványához, hogy Senior sem tud már bot nélkül járni, s ha megy, fura módon előrelöki a lábát. Emma birtokrésze, amely, akár az Erzsébeté, felesben van a

bérlő kezén, akkora jövedelmet biztosíthatna, hogy minimális iparkodással nemhogy megtartható, de gyarapítható volna. Ám mintha egyetlen csepp sem került volna Kálmán véráramába Anselmusék kalmárvéréből, Kálmán szabad kezet ad a felesnek, amit Bányay Rákhel sose tett, s csak a lumpolásokat kipihenni tér vissza Gyarmatra. Pesten izgalmasabb az élet, míg Emma állapota engedi, ketten vesznek részt minden mulatságon, ülnek színházban, operában, kaszinóban, ott vannak a lóversenyeken, a kártyaasztalnál, Emma fürtökbe szedett barna haját rázza, s úgy kacérkodik és kacag értékes csipkéi felhőjéből, mint Verdi Violettája. Mikor aztán már fárasztja a szórakozás, hazamennek Gyarmatra, Bányay Rákhel ott van az 126unokája mellett Jablonczay Ernő születésekor, aki „koraszülött”, szűk nyolc hónapra érkezik. A nagyanya részt vesz a keresztelőn is, Erzsébet elragadtatva dajkálja csepp unokaöccsét, a keresztelőre a debreceni meghívottak közül senki sem érkezik, csak a már az esküvőn is részt vett, vakmerő Leidenfrost, aki megjegyezte Gacsáry Erzsébet szokatlan szépségét még azon a sajátos esküvőn. Leidenfrost egy néhány napig marad is a keresztelő után, s Bányay Rákhel ügyel rá, hogy egyetlen pillanatra se legyen egyedül Erzsébettel, akiről egyszerűen nem tudja elfordítani a tekintetét. Leidenfrost katolikus, szintén Rickl-rokon, nem fogják még egyszer megtéveszteni, a házába se férkőzik többé senki holmi Gacsáry Krónika-féle ürügyön. A Gacsáry, Jablonczay és a Siró ház közötti érintkezést, amit éppen Erzsébetre való tekintettel nem szüntethetnek meg, mindkét fél részéről tartózkodó udvariasság jellemzi, Emma meg van sértve amiatt, hogy Bányay Rákhel átnéz rajta, azért is, hogy alig válthat szót négyszemközt a húgával – mintha fekélyes volna! Kálmán gúnyos

epigrammákat ír a nagyanyósáról, és felolvassa a feleségének. Ernőke fogzása idején a nagyanya gyakran segít megnyugtatni a nyűgös gyereket, Emma sűrűn átkéreti, vagy átszalad a fiúval maga, persze Ernőke fogzása csak ürügy, Emma fura módon született anya, ösztönös betegápolási készséggel, de másképp nem juthat Erzsébet közelébe, pedig fontos megbeszélnivalója van a húgával: az ifjú Leidenfrost tüzet fogott, s a Kálmánnak írt levélben érdeklődik, nem vehetne-e ő is „ugyanabból a sütetből”. Erzsébet megdicsőülten tör-zúz a konyhán, minden kiesik a kezéből, Kálmán beszél barátja és rokona nevében az öregasszonnyal, amíg reszkető, piruló sógornője a szomszéd szobában lapul, a jelenet olyan botrányossá fajul, hogy a fiatalok azonnal összecsomagolnak, és Ernőkével együtt elhagyják Gyarmatot. Erzsébet némán veszi tudomásul a történteket, leveleit nagyanyja bontja-zárja, az Emmától érkező küldeményeket különös gonddal cenzúrázza. Bár Emma ismét teherben van, Pesten, az Angol királynőben ütve fel gyerekestül, dajkástul a hadiszállásukat, Iuniorék végigszó 127rakozzák a szezont, nyáron a tengernél pihennek, közben Darvasy Muki és Leidenfrost sűrű levélváltásban próbálják megszervezni Erzsébet megszabadítását a nagyanyai rabságból. A megoldást a Leidenfrost-féle házasságot buzgón pártoló Emma találja meg: gyermekkorukban volt egy titkos ábécéjük, ketten találták ki, Bányay Rákhel ébersége elleni védelmül, ennek az ábécének a betűit karcolja rá egy tréfás képes levelezőlapra, amelyet a nagyanya amúgy se szokott nagyon megnézni – mit lehet közölni egy nyílt lapon? A krikszkraksz azt mondja a megrendült Erzsébetnek:

CSOMAG. Emmától gyakran jött csomag, Erzsébet kopogó szívvel várja a küldeményt, érzi, bármit tartalmaz, kihat majd egész további életére. Emma egy hálóköntöst küld a húgának, a köntös aljába van belevarrva Hektor gróf levele: legyen készen; Emma az új kisbaba világrahozatalára, akit november közepetájt várnak, rövidesen Gyarmatra utazik, s akkor ő, Hektor gróf majd segít a szerelmében már eszét vesztő Leidenfrostnak abban, hogy elérhesse célját. Emmáék október első hetében érkeznek Ernőkével és a dajkával a gyarmati Gacsáry házba, Leidenfrost ebben az időben már Szeghalmon van. A szerelmesek úgy váltanak néhány szót, hogy míg Leidenfrost a Gacsáry házban rejtőzik, Darvasy Muki becsempészi hozzá a sógornőjét, akit nagyanyja hozott át, hogy jelenlétében találkozzék a nővérével. Utoljára, próbaképpen, Iunior ismét megemlíti Erzsébet esetleges férjhezmenetelét, Bányay Rákhel közli, a múltkori arcátlan ajánlat után be se tenné a lábát Jablonczayékhoz, ha nem kellene az ismét lebetegedés előtt álló Emmára ügyelnie, Leidenfrostról pedig hallani sem akar. Ha nem kívánja megismételni a múltkori jelenetet, beszéljenek másról. Hektor és Leidenfrost eközben határoznak, Hektor remek viccnek tartja, amit kifőztek: Leidenfrost Ármin a Iunior kocsiján még aznap éjjel megszökteti a lányt. Gyarmaton nem esküdhetnek meg, ott nincs mód, amivel a nagy Gacsáry pap utódját bármi szabálytalanságra rávehessék, de Debrecenben nyilván minden azonnal megoldható. A Szent Anna-templom a Leidenfrostok, a Jablonczayak, a Ricklék családi temploma, ott holnapután már férjfeleség lehetnek, s akkor csinálhat az öregasszony, amit 128akar. Annál is inkább fontos, hogy iparkodjanak, mert rövidesen itt az új gyerek, s ők lesznek a keresztszülei.

Muki, persze, mint mindent, azt is rosszul tudja, hogy a szökevények azonnal megesküdhetnek, a tisztelendő úr az alig tizenhat éves menyasszonytól gyámi vagy szülői beleegyezést kér. Erzsébet Simonffyéknál, a vőlegény nagyanyjának rokonainál reszketi végig a várakozási időt, míg jelentkezik Gyarmat. Bányay Rákhel nem váratja őket sokáig. A házassághoz való hozzájárulást Hektor gróf hozza meg, ő az új házasok egyik esküvői tanúja. Hektor különben csalódott, Bányay Rákhel a szökés utáni reggelen, mikor Erzsébet búcsúlevelét megtalálta, nem jelent meg náluk, nem kért és nem kérdezett semmit. Hogy Leidenfrost sürgetésére Darvasy Muki összeszedte a bátorságát és bemerészkedett hozzá, az öregasszonyt szokott munkája mellett találta, a köszönését csak úgy fogadta, mint bármikor, megjegyzést sem Erzsébetre, se Leidenfrostra nem tett, csak megnevezett egy ügyvédet, akivel Leidenfrosték kapcsolatba léphetnek a lány öröksége átvétele érdekében. Lezajlik a szertartás a Szent Anna utcai templomban, amelyre a családból már többen elmennek – a vőlegény másik tanúja Rickl Géza –, ha a Kismester utcai ház tüntetőleg távol marad is az immár dupla rokon Gacsáry lány esküvőjéről, egyvalaki azért ott lappang hátul: Melinda-Gizella. A fiatal pár első társadalmi szereplése Iunior és Gacsáry Emma második gyerekének, az 1884. november 17-én világra jött Jablonczay Lenkének a keresztelője: ők a keresztszülők. A Gacsáry házban laknak, onnan viszik a vad szélben gondosan betakarva a szőke kislányt dédapja templomába. Erzsébet érkeztekor megpróbál bejutni a nagyanyjához, Bányay Rákhel nem engedi be. Amire Emma házassága előtt és után még annyira vigyázott, nem vigyáz többé, áll rendíthetetlenül, feketén a küszöbön, és örökre kitiltja kisebbik unokáját a

házból, amelyet szökésével bemocskolt, egyben megüzeni Emmának is, őt sem akarja látni többé. Az újszülöttet sem nézi meg, Jablonczay Lenke Mária szőke feje felett úgy hangzanak el a keresztelés igéi, hogy a Kismester utcai ház iszonyú szenvedélyű nagyanyai gyűlöletéhez immár a gyarmati Nagy utcai ház iszonyú szenvedélyű gyűlölete is társul. 129 Ahogy Emma felépül, Hektor gróf tüstént veri az indulót, vissza, csak vissza a gyönyörű, csillogó Pestre. Nem egyedül mennek, hanem ezúttal az ifjú házasok kíséretében, Leidenfrostéknak ez lesz a nászútjuk Iuniorék nagyvonalú patronálása mellett. A kezeikbe került, már-már valószínűtlenül sok pénztől eleinte szinte megriadt Leidenfrosték, különösen a nagyanyja magatartásától még mindig el-elboruló Erzsébet, tüneményes gyorsasággal beletanulnak az új életbe, az Angol királynőben laknak ők is, Emmáék mellett, s a fiatalasszony Emma fölényes biztonsággal sodorja magával frizírszalontól modeszalonig a húgát. Erzsébet életében először kapcsolódik bele az „igazi nagyvilági” életbe, Leidenfrost, aki épp hogy elkezdte a kalmárkodást, üzletét anyja gondoskodására hagyja, s először vesz részt lélegzetelállítóan izgalmas kártyacsatákban, először fogad lóversenyen, s ismer meg pesti aranyifjakat. Mindenki boldog, mindenki jól mulat, kellemesen él, még a dajka is, aki nélkül Emma sosem utazik, de akire azért nem hagy semmi fontos tennivalót, Emma maga szoptat, maga étet is, legyen akármilyen álmos, ha valamelyik gyereket betegen kell otthon hagynia, megszökik a színházból, a kártyaasztal mellől, s hazaoson, vidám lepkeéletéhez úgy hozzátartozik kisfia és lánya, mint haja szálló fürtjei. Harmadik gyereke

jelentkezése volt az első terhesség, amit furcsa módon nehezen viselt, Ernőkét, Lenkét meg sem érezte. Ám a kis Emma, aki 1886 októberében készül a világot köszönteni, úgy szívja majd első lélegzetét Füzesgyarmaton – Emma ismét hazamegy szülni –, hogy apja nincs otthon, sőt nincsenek Emma mellett immár Leidenfrosték sem, Erzsébet időközben maga is anya lett, Leidenfrost pedig, bárhogy gúnyolta is emiatt Hektor gróf, nem átallott visszaállni Debrecenben a pult mellé. Emma egyébként maga kérte a férjét, ne tartsa vissza a hirtelen utazástól az aggodalom, két alkalommal már simán ment a gyerekek világrajövetele, miért volna most másképpen, menjen csak vissza Pestre, ha olyan fontosnak érzi a miatt a kártyarövans miatt. Emma bármit vállal, csak ne lássa Iunior szemében a bánatot, amely egyre gyakrabban jelentkezik: hiányzik Kálmánnak Rickl Mária vaskeze, hajdani szeretete, hiányzik Se 130nior, a drága, sőt az öreg Imre is, és Debrecen, Debrecen mennyire hiányzik, még a szél is más otthon, a csillagok is másképpen állanak. Emma úgy érzi, Kálmán áldozatot hozott érte, mindent megérdemel, ne mondja, hogy teher lett az életén. Iunior el is megy, persze nem Pestre, Debrecenbe, becsületbeli adósság rendezése szólítja vissza, elő kell teremtenie az összeget a föld alól is élete ikszedik titkos társasága annak a hitelező tagjának, akiről nem maradt adat, milyen álnevet viselt, míg ültek a smen vagy bakkará mellett és kártyáztak, csillagászati számokat veszítve-nyerve. Szikszay Gyula, a sógora, a hajdani Herczeg Henrik, aki kölcsönében úgy reménykedett, szégyenkezve közli: nem segítheti ki, Rickl Mária, Margit lánya érdeke védelmében hetente ellenőrzi a bankszámláját, az összeg, amit Muki kérne, akkora, hogy sehonnan nem tudja ellopni. Hogy közelesen mi várható, az újszülött kis

Emma bölcsője mellett versben közli a Gyarmatra visszakullogó Iunior: Úgy haragszom, pukkadástól féltem árva agyvelőm, a sok szamár emberfia nem lábon jár, fejtetőn. Saját javát nem ösméri, nyitott sírba fut bele, hallja pedig a távolból, hogy mozog a dob nyele. Négy esztendő alatt Jablonczay Kálmán nyakára hágott egész készpénzvagyonuknak, a felesbe kiadott birtokra felvett kölcsönösszegek is akkorára nőttek, hogy nem kerülhetik el az árverést, ha Iunior rendezni akarja esztelen pazarlása fedezésére csinált adósságait. Kálmán most másodjára fizet életében, először, szimbolikusan, a nevével, a Gacsáry lány nevének tisztaságáért, csakhogy amit azért odaadott, az övé volt: anyja, családja, Debrecen, egész fiatal múltja. Ám amivel most rendezi anyagi helyzetét, az nem az övé, hanem az Emmáé, aki úgy néz eleinte férje arcába második kislánya pólyája felett, s úgy tanulmányozza az ezúttal nem korallajakról és hat 131tyúfehér bőrről zengő sorokat, hogy eleinte fel se fogja, mi történt. Attól a perctől fogva, hogy megérti, más Emma tekint Jablonczay Kálmán arcába, nem a régi szédült kislány. Emmának három gyereke van, akik lába alól Darvasy Muki esztelensége miatt kifutott a föld, az a föld, amely olyan bőven ellátta a nagy Gacsáry családját mindennel. Ugyanekkor Leidenfrosték házában is lecsap a villám, Erzsébetéket sürgöny rendeli azonnal Gyarmatra, Erzsébet pici Gyula fiát is magával hozta, azt képzeli, nagyanyjuk halálán van, s békülni kíván. Ám

csak egy könnyező Darvasy Muki fogadja őket: lévén a becsületbeli tartozáson kívül számtalan váltóadóssága is, s a váltókon mindig sógora a kezes – tud-e Leidenfrost fizetni helyette? Tud, de ha megteszi, elvesztik ők is Erzsébet teljes hozományát, s a Jablonczay-földrengés nemcsak Emmáékat sújtja, őket is. Erzsébet kisfiát karjára kapva végigzokogja a Nagy utcát, fut a nagyanyjához, tanácsért, segítségért, Bányay Rákhel az ablakon át közli, megmondta annak idején, hogy mindent odaadott, ami jár, egy krajcárral sem hajlandó könnyíteni a terhükön. Kerüljön csak dobra minden, ami megtartása érdekében generációk dolgoztak, s ő személyesen annyit fáradt, ha majd mindent elárvereztek, Jablonczay úr és Leidenfrost úr talán okul a leckéből, megkomolyodik, s megtanulja, hogy kell a maga keze munkájából eltartania a családját. Emma otthon majdnem eszét veszti, mikor megérti, Bányay Rákhel nem segít, a Gacsáry ház hangos a nővérek sírásától, a sógorok egymásra acsarkodásától. A két lány birtokát valóban elárverezik, Jablonczay Kálmánéknak nem marad semmijük, Leidenfrostéknak is épp csak annyi, amennyivel hajdan indultak: a bolt Debrecenben, ami mögül hirtelen kifutott a tőke. A jó viszony sógor és sógor között egy időre megbomlik, Leidenfrost sokáig nem bocsátja meg Iuniornak, hogy magával rántotta esztelen útján, később aztán megenyhül. Leidenfrost jó fiú, ha sopánkodik is, nem tud sokáig haragudni, úgyanúgy elvállalja később is a keresztkomaságot, mint Lenke születésekor. A hajdani osztrák tiszt dédunokája most már csakugyan csak a kalmárpultba kapaszkodhatik, vége a kurta kiskirályságnak, míg Iunior farsangi menetének tagjai 132ként élvezték az édes életet – szerencsére az ő házassága kibírja. Leidenfrost megérteti Erzsébettel, ne sirassa azt, amit nem kaphat

soha vissza, illeszkedjék be jóval egyszerűbbé vált körülményeik közé, tartsa két kézzel a garast, evickéljenek bátran tovább, s neveljék a kezdet kezdetétől munkára a gyerekeiket. Okos, jól tanuló kisfiai később már csak a mesékből ismerik a hajdani Gacsáry birtokot, Leidenfrost legyint, ha szóba kerül felesége egykori gazdagsága, s hajnaltól estig dolgozik egyre jobban menő boltjában. Ő az egyetlen egyébként, aki minden alkalommal megpróbál segíteni sógornőjének, valahányszor az hozzáfordul, aki tudomásul veszi, elfogadja, még szereti is Gacsáry Emmát. Iunior később mindig szelíd elnézéssel emlegette Ármin sógorát az idegenek előtt, azt mondta, derék ember, csak, sajnos, nincs fantáziája. Az árverés után, amely magát a régi otthont is elsodorja, mert rámegy az ősi Gacsáry ház is – Bányay Rákhel nem licitál rá, hagyja idegenek kezére jutni –, a négy hét alatt, ameddig még használhatják az immár nem övék épületet, Jablonczay Kálmán felutazik Pestre, rendezi az adósságait, és nem árulja el senkinek, milyen árat fizetett s miből, hogy ismét tisztán állhasson. Hívják a régi kártyatársaságába, újszülött kislányára, gyengélkedő feleségére hivatkozva hárítja el az ajánlatot, s amíg a szállodában árva, gonddal teli, könnyelmű fejét töri, mit csináljon, eszébe jut, ha a világ összeszakad is, van neki valakije, akiről biztosan tudja, ha százszor is azt mondja neki, pusztuljon a szeme elől, segíteni fog rajta, mert szereti. Ír Debrecenbe, bejelenti a kis Emma születését, saját szerencsétlenségét, a könnyelműségével magukra idézett tragédiát, bocsánatért esedezik, és könyörögve kéri, mentsék meg őt és Emmát az ártatlan kicsikkel együtt, akik közül a rettentő események miatt az újszülött még mindig pogány, nincs már senkije, akit komául hívhatna. A válaszra várnia kell, mert a

Kismester utcán lassan születnek a döntések: de aztán mégis megjön: eleven postás hozza, az újszülött keresztanyaságára kijelölt, közvetítőnek és kémnek egyaránt kiváló Melinda, akit Ágnes szobalány és Pap úr, a lakó kísér. Emma sikoltó boldogsággal öleli magához, Melinda-Gizella jól meg 133nézi sógorasszonyát, megállapítja, soha hasonló teremtés nem járt a Kismester utcában, azt is, hogy a személyes megismerkedés még csak elmélyíti benne az ellenszenvet, amit bátyja megrontója iránt érzett, rá mosolyoghat ez a nő, neki lengetheti azt a rengeteg haját. Melinda-Gizella és Pap úr megváltják a pogányságtól Jablonczay Emmát, aztán Melinda beszélni óhajt a testvérével, aki se lát, se hall, mióta meglátta húgát lelépni a pallagi lovak húzta hintóból. Emma féltékenyen nézi, hogy tűnnek el, kart karba fűzve, fivér és nővér egy távoli szobában, tudja, hogy Melinda csak jó hírt hozhatott, valami megoldást, menekülést, mégis rosszat sejt. Aztán megnyugszik, mert férje arca csupa ragyogás, mikor a beszélgetés után visszatér, s ebéd után, míg Melinda pihen, közli is a boldogító határozatot: anyja, annyi év múltán, hajlandó fogadni őt, hajlandó a kibékülésre is, nem halnak éhen, Rickl Mária megold mindent, ő Melindával előremegy, hogy megbeszélje a részleteket. Emma arcáról eltűnik a felhő, a hároméves Ernővel és a kétéves Lenkével körtáncot jár és énekel, másnap utánainteget a hintónak, Kálmán visszalengeti a kalapját, rosszérzés csak akkor fogja el, mikor Melinda nem int vissza, csak visszatekint, tizennégy évesen is időtlenül, arcán valami fanyar derűvel. „Oly komikus volt látnom anyádat – mondta Gizella Párka Jablonczay Lenkének –, örült. Csakhogy én tudtam, minek örül. Hogy mi várja. Én ismertem a mamát egyedül.”

Iunior debreceni látogatása emlékét a harmadik Párka éppúgy megőrizte, mint minden adatot, ami imádott bátyjára vonatkozott. Kálmán sírva esett be a Kismester utcai ház kapuján, s abban a percben, alig látva a könnyektől, míg anyja elébe merészkedett, nyilván maga is szentül hitte, hogy bűnt követett el, hallgatnia kellett volna arra, aki okosabb nála, aki jobban ismerte őt, mint ő saját magát, s előre tudta, mekkora balgaságot követ el, hogy ostoba módon ilyen fiatalon megházasodik. Még kicsit haragszik is a feleségére, mintha az tékozolta volna el a Jablonczay vagyont, nem fordítva, s mintha Gacsáry Emma tört volna az ő erényére, nem ő csábítja el Emmát. Rickl Mária számtalanszor elképzelte ezt a viszontlátást, mint áll majd elébe talán rongyosan, kiéhezetten a tékozló fiú, 134mikor megtörténik, mégis megrendül. Tékozló ugyan a legújabb divat szerint van öltözve, nyakkendőjében is ott ragyog a drágaköves tű, de Tékozló zokog, s ahogy valamikor egyik lány kedvéért a másikat, most a feleségét tagadja meg, csak segítséget kaphasson, a teher, amelyet magán érez, elviselhetetlen, három kisgyerek bőg otthon, s egy síró feleség panaszolja, milyen képtelen a helyzet, amibe került, Gacsáry Emma sohasem ismerte a nincstelenséget, hát az évek óta meg se moccanó anyai kar mégiscsak kitárul. Léha, kártyás, megbízhatatlan ez a fiú, minden rossz sejtelmét valóra váltotta, ám mégiscsak az ő Kálmánja, átka, gyönyörűsége, aki megkövette szépen, s már látja, hová vezetett a tőle elkanyarodó út, az az asszony vitte a romlásba, a Gacsáry lány, akit Rickl Mária egyébként még nem is látott, valami józan, okos nő mellett ember lehetett volna belőle. Kálmán azt panaszolja, nem segít neki senki, felesége szívtelen nagyanyja sem, és ha a mama nem áll mellé, nekik végük, ott a vadászpuska, ő megöli Ernőkét, Lenkét, Emmuskát, Emmát magát is, a

végén magával is végez. Rickl Mária egy szót sem hisz a családirtásból, de azt tudja, ismét kezében a kötél vége, amivel a házi istállóba nyűgözheti elbitangolt jószágát; ha most segít neki, Kálmán örökre az övé, kész szerencse, hogy kálvinista szertartás szerint esküdött, nem házasság az, csak ágyasság, ha elválik az asszonytól, újra megnősülhet, a gyerekekkel meg majd csak lesz valahogy. Még egy hűtlenséget azonban már nem fog megbocsátani, ezt Kálmán jól jegyezze meg. Most az egyszer még segít, egy Párka már kiröpült, a másik is csak elkél, a harmadik, ahogy elnézi, így is, úgy is a nyakán marad, annak már minden mindegy, szerencsére a házasság előzményeinek a híre nem terjedt el Debrecenben, nem dicsekedtek el Anselmusék se senkinek Gacsáry Emma erkölcsi bizonyítványával, hazajöhetnek hát szégyen nélkül, az eddigi tartózkodást, merevséget meg lehet magyarázni a valláskülönbséggel, aminek persze hogy nem örül. Rickl Mária nem említi távolabbi célját, az esztelen, méltatlan házasság felbontását, Kálmán csak azt érzi, megmenekült. Egy ferde pillanatra kisüt a nap a kétlépcsős szalon felett, amelyből az ebédlő nyílik, az az ebédlő, amelynek 135a parkettlécek közti kis mélyedéseiben annyit keresi majd elvesztett piros golyóját a kis Jablonczay Lenke. Rickl Mária diadalnapja ez, Iunior megkönnyebbülten enni kér, örömében a levegőbe dobálja a harmadik Párkát, lerohan a pincekonyhába, megcsókolja, megforgatja Klári nénit, a szakácsnőt, megrántja Ágnes szobalány haját, fut Senior betegszagú szobájába, kezet csókolni neki, s benyit az átkozódó, a béna lábán kívül makkegészséges aggastyánhoz, Imréhez is, aki derűs káromkodással fogadja, s frivol kommentárral fűszerezi azon való örömét, hogy végre megismerheti unokája szép feleségét. A pillanat, amely eldönthette volna Jablonczay

Lenke jövendő életét, megint megállt a végtelen időben, s egy lélegzetnyivel tovább tartott, mint reális tartama engedte volna: ezalatt megint csak fordulhatott volna minden. Ám a tragédia figurái nem változtatnak szerepkörükön, Rickl Mária nem adni akar, csak visszavenni, s megint nem ismeri fel a most már porig alázott, szerencsétlen menyében a gyermekei érdeke védelmében a férjéhez kemény és szigorú lenni is tudó, lehetséges szövetségest. Itt ellenség vár feltételezett ellenséget, Rickl Mária kitakaríttatja az udvari nagyszobát, s utasítja Klárit és Ágnest, hogy a cselédek az ő, a Jablonczayak szolgálatára vannak, a fiatal Kálmán úr felesége nem kaphat tőlük egy pohár vizet sem. Ha szüksége van valamire, lássa el a családját, Kálmán úr és a felesége csak kosztot kapnak tőlük, a fiatalasszony majd felhozza maguknak a pincekonyhából. A Gyarmatra visszatérő Iunior nem tudja, mi várja őket Debrecenben, persze ha tudná is, nem közölné Emmával. Nem bírja a könnyeket, kacagjon hát Emma, minden nagyszerűen megoldódott, a nagy debreceni házban Erzsébeték közelében élnek majd ezentúl, hogy is képzelte, hogy a Jablonczayak olyanok, mint az ő rettenetes nagyanyja, hogy képzelte, hogy azok sem segítenek. Ám Emma öröme, míg becsomagolja a saját szépséges holmiját és a gyerekekét, s mindent, amijük megmaradt a hajótörésből, pár nap elteltén már nem mondható gyanútlannak: Bányay Rákhel és Siró Dániel unokája, akinek pedagógus nagyapja olyan büszke volt szellemi képességeire, végre felébredt, s a háromgyerekes anya ösztöne is segíti abban, 136hogy gondolkozzék. Ha menyasszonykorában dúsgazdagon nem óhajtotta őt látni senki az apósán kívül, milyen lesz ez az együttlakás? Milyen lenne – nyugtatja Hektor gróf, hisz a ház óriási, gyönyörű, van nagy kertje is, nekik külön lakosztályt

adnak benne. Mikor a kocsi, amely a kis családot hozza, megáll a Kismester utcai, valóban szép ház előtt, s megnyílik a vaskapu, Emma egy pillanatra azt hiszi, talán tévedett gyanakvásával, rossz sejtelmeivel. Füzesgyarmathoz mérten Debrecen nagy és izgalmas város, s hátha valóban minden rendbe jön, Kálmán apja mindig kedves volt hozzá, anyósának sose vétett, miért ne szeretné meg, s akkor ő ezeknek az ablakoknak az egyikében fog délutánonként könyökölni, Erzsi gyakran eljön, s megint naponta együtt lesznek, mint lánykorukban. Kálmán fél kezén Ernőkét, a másikon Lenkét vezeti, a pici Emmát anyja hozza, egy valaki lép elébük a kapubolt alól, s mosolytalanul köszönti sógorasszonyát, megjegyzi még a bécsi szép napokban vásárolt útitoalettjét, arcát a portól védő aranyszín slájerét. Jablonczay Gizella abban különbözik minden más tizennégy és fél éves lánytól, hogy nincsenek illúziói, tudja, csúnya, s nyilvánvalóan nem fog majd kelleni senkinek, vág hát a nyelvével férfit-nőt egyaránt, legalább az az elégtétele meglegyen, hogy félnek tőle. Ha valami jelenés azt közölné vele, hogy reménytelen ifjúsága eltelte után, negyvennégy évesen, az itt tipegő, nevetgélő, most kétéves Lenke első férje őmiatta válik el gyönyörű unokahúgától és veszi el őt, a tizenkét évvel idősebb, nem vonzó külsejű öreg kisasszonyt, leejtené Emmuskát, a keresztgyerekét, akit sógornője a karjába tesz. Kálmán nagy színpadi jelenetre készült, de az elmaradt. Rickl Mária meg sem érinti a menyét, sőt annak jelenlétében még fiát sem csókolja meg, rápillant a három gyerekre, de nem tesz megjegyzést sem külsejükre, sem ápolt mivoltukra, csak közli, elkészíttette a szállásukat, Emma rendezkedjék benne úgy, ahogy jónak látja, s lássa el a gyerekeit. Kálmán holnaptól fogva a pallagi tanyán pótolja a gazdát, épp ideje, hogy valaki a

beteg Senior helyett kinn dolgozzék a birtokon. A fogadásnak vége, Iunior és családja elfoglalja új lakását a hátsó, az udvari traktusban. 137 A füzesgyarmati házban külön mosdókabinet szolgálta a lakók tisztálkodási kényelmét, Emma először fel se fogja, hová került, mikor az abszurd fogadtatás után belép a hajdani szobaúr rezidenciájába. Két ágyat lát benne, s három gyermekfekvőhelyet, egy asztalt, egy sifont, két széket, egy vaslábat, dupla karikával, amelybe mosdótálat szorított valaki, s egy csorba porcelán kancsó áll a hajópadlón, tele vízzel. Gacsáry Emma bolondos, könnyelmű, felelőtlen, ábrándos, de okos lány volt, amit Kálmán nem fog fel azonnal, ő bezzeg észreveszi: a kegyelemkenyeret, amelyet ezentúl a Iunior hibájából enni kénytelen, az ő ráhulló könnyeivel akarják majd megpuhítani. Bányay Rákhel szigorú alakja, amely a meggondolatlan viszonytól nem tudta visszatartani az unokáját, most támad fel Emma személyiségében: a könnyek elmaradnak. Rickl Máriának meglepő élményben van része: a meny ellenáll. A Kismester utcai ház sajátságos színjáték színpada 1888 tavaszáig, majdnem két éven át. Mikor Emma rájön, hogy a cselédekkel nem rendelkezik, s ha megpróbál az utcai lakrészbe, anyósa szobái bármelyikébe belépni, a társalgás elakad, Margit, a sógornője, aki már maga is anya, nem tart igényt rá, hogy felkeresse, Ilona alig áll vele szóba, mintha nem is egy házban élnének, anyósa kezdettől nem beszél hozzá, legfeljebb Senior kérdezgeti, mi van a gyerekekkel, ha bemegy hozzá, vagy az Átkozódó, aki vad szemöldöke alól szeretettel és cinkosan pillant a szép fiatal nőre, s Melinda, dacból és Iunior iránti rajongása miatt; mikor

észreveszi, hogy Muki Debrecenben nemhogy nem a ház ura, de még férj sem, csak az anyja fia, akinek elszámolatlan órái vannak, mert ha végzett Pallagon a munkákkal, nemigen van kedve hazajönni, Emma sztrájkba lép. Szobáját nem takarítja, az edényt étkezés után nem mossa el, az egyetlen, amire gondja van, a három gyerek kosztja, ruházata, egészsége. Kálmán lábravalóit, ingjeit anyja mosatja, és Melinda javítja, mert Gacsáry Emma elfricskázza a szennyest, s a Pesten beszerzett szerelmes regényeket olvassa, körötte olyan emeletes piszok és rendetlenség, hogy csak a gyerekek vannak elragadtatva tőle, mindenki mást felháborít. Vasárnaponként, mikor a Kismester utcai ház min 138den lakója a Szent Anna-templomba indul, misére, Emma rázárja Lenkére és Emmuskára az ajtót, maga pedig Ernőkével református istentiszteletre megy a Nagytemplomba. Sose tud úgy az utcán végigmenni, még mindig hibátlanul szép ruháiban, hogy mindenki utána ne forduljon. Emma az aranyszín slájer alól érdeklődve mosolyog a hölgyekre és urakra, akik körébe „állandó gyengélkedése miatt” nem vezették be. Hogy magánya teljes legyen, Leidenfrostékat megsérti Rickl Mária, Ármin és Gacsáry Erzsébet látogatását nem adják vissza a Kismester utcaiak, így Erzsébet se lép többé a cikkelyes üvegtetejű kapubolt alá, csak Emma jár el hozzájuk, szabadjára engedni a keserűségét. Erzsébet minden alkalommal valami kis pénzt ad neki, ha lassan is, de megy a bolt, eltartja őket szerényen, de gond nélkül, pedig Gyulácska mellett ott már a kisebbik Leidenfrost gyerek is: István. Darvasy Muki eközben elragadtatva ismeri fel a korzózó fiatal asszonyokban hajdani szerelmeit, akikkel meg is áll beszélgetni, s akik félénken kérdezik, igaz-e, amit hallani, hogy Muki bájos feleségével, sajnos, nem lehet érintkezni, Mari néni és

Gizike szerint beteges. „Igen gyenge szervezetű” – hazudja Muki, s elnémul, mert jön Emma az utcán, Ernőkével, s az aranyszín slájer alól odavillan a nagy fekete szempár Kálmánra és a friss asszony Nánássy Rózára. Árad róla az egészség, és olyan szép, hogy Nánássy Róza szőke bája halványnak érződik mellette. Muki retteg hazamenni, mert otthon mindig rossz hír várja, Melinda a kapu alatt lesi a lépteit, s azonnal közli, mi az aznapi vád: svábbogár van a lakásukban, a mama haragszik amiatt, hogy Emma nem takarít, s megüzente neki, azt parancsolja, hogy tartsa tisztán a szobáját, Emma meg visszaüzente, kéri a hozományát, amit Kálmán elkártyázott, abból telnék személyzetre, külön házra is. Kálmán igyekszik minél kevesebbet tartózkodni a szobában, amelyben öten élnek, s amelyben mindig bőg vagy bilin ül valamelyik gyerek. Emma gyanúsan szelíd, kezdeti panaszai megszűntek. Rickl Mária nem érti a helyzetet, azt hitte, hamarabb sor kerül a válóperre, s a Gacsáry lány kereket old. Felfoghatatlan ez az ellenállás, a fiatal nő lejár a pincekonyhába, meg 139főz a gyerekeinek, aztán a kolmizóvasát tüzesíti, csigába süti a haját, és elmegy sétálni. Ha összetalálkoznak a kertben, köszönti, de van, hogy hetekig nem is látja. Férj és feleség a szomszéd ágyban hasonlóképpen idegenek már, meg sem érintik egymást, Kálmán tüze a feszültségben lehűlt, s ha éppen nyájaskodni van kedve, egész nap ellenőrzés nélkül van a pallagi birtokon, vannak ott lányok-asszonyok elegen. Emma alig beszél a férjével, annál többet gondolkozik, míg fekszik a bevetetlen ágy tetején, és regényt olvas. Klári néni és Ágnes szobalány azt a parancsot kapják, tartsák rendben ezentúl Iuniorék szobáját is, különben az egész ház elférgesedik, átkozódva veszik tudomásul munkakörük kiszélesedését, az újabb terheket, a

gyermek Jablonczay Lenke sok ütést kap pár év múlva amiatt, hogy anyja gúnyos, kerek szemmel a piszkos párnák közt loknijait tekergetve figyelte, amint a cselédek az elhanyagolt szobát rendbe hozzák. Pedig nincs messze a kalmárlány célja elérésétől, Gacsáry Emma valóban gondol a szabadulás lehetőségére, és terveket sző, úgy érzi, nincs semmi, ami idekötné, sógornőit utálja, Rickl Máriát gyűlöli, a haldokló Senior, az átkozódó Imre nem segítség, nem normális társaság, ami pedig Iuniort illeti, a róla való véleményét jobb, ha meg se fogalmazza. Most eszébe jut Siró Dániel és mindaz, amit tőle tanult, fiúk szoktak olyan képzést kapni, mint a két Gacsáry lány, Emma gyönyörűen ír, jól fogalmaz, s ismeri a kereskedelmi számtan alapelemeit. Szól Leidenfrostnak, szerezzen neki állást valahol, nem nála, tudja, hogy a bolt nem bírna el alkalmazottat, de valahol más városban, hátha lehetne irodista, s keresne annyit, hogy elkínlódnék belőle a gyerekekkel, legjobb volna talán Pesten, ahová nem ér el sem Bányay Rákhel engesztelődni nem tudó kálvinista, sem Rickl Mária bocsánatra képtelen katolikus tekintete. Erzsébet megriad, a gondolat túlságosan is forradalmi, de Leidenfrost azt ígéri, majd kitalál valamit. Persze nem neki, Emmának, hanem Darvasy Mukinak kellene állásba mennie, micsoda dolog az, hogy az asszony egyedül vállalja a három gyerek ellátását, terhét. Minderről Hektor grófnak persze fogalma sincs, épp új verseskötetbe fogott, költeményei az elhanyagolt férj sirámait tartalmazzák és 140mindig szerelemre kész szíve sóhajtásait, amelyeket olyan megdicsőülten hallgatnak a bogárszemű, rózsás arcú kis parasztlányok. Emma úgysem engedi az ágyába, ha benne olykor fel is támad újra az érdeklődés, Emma feltételhez szabja azt, hogy odaadja magát: menjenek el innen, ki a világba,

bárhová, csak el Rickl Mária mellől. Csakhogy Iuniornak esze ágában sincs menni, ha meg merné fogalmazni, kimondaná, menjen csak Emma egyedül, legjobb volna, ha megkövetné az öreg puritánt, és visszaköltözködnék Rákhel nagyanyjához. Aztán a menekülés lehetőségének utolsó pillanata is rögzül az időben: a legeslegutolsó, amikor Jablonczay Kálmán és Gacsáry Emma még megkapaszkodhatnának egymásban, és ez a halál pillanata. Amikor a hír, hogy a gyerekek torokgyíkot kaptak, a cselédek révén eléri a felső traktust, Rickl Mária megrémül. Látszólag nem törődött az unokáival, nem foglalkozott velük, de mert mindegyik gyerek a Iunior vonásait viselte, meg-megleste őket a függönyön át, ha lent játszottak a kertben. Amire nem volt példa, lerohan fia szobájába, Emma fésületlen, öltözetlen ül az egyik ágy szélén, ölében Ernőke elbillent, nyitott szájjal fulladó feje, fél karján az alig lélegző kis Emma. Nem veszi észre, ki áll mellette, nem lát semmit a gyerekein kívül. Rickl Mária karjába kapja a még egészséges Lenkét, és személyesen viszi azonnal Anselmusék házába: talán ez az egy megmenekül. Mert a másik kettőn nincs segítség. És Iunior és Emma a két koporsó felett az új élet kívánásában, a haláltól való iszonyú megrendülésben, gyászukban, bűntudatukban, mesterségesen elfojtott, újra lobot vető szerelmükben ismét egymás nyakába borulnak, görcsösen ölelik egymást, magyarázkodnak lihegve, sírva, összetörten, és valahogy mégiscsak boldogan. Most már csak Lenke él, csak ez az egy gyerek maradt, s a tragédia végre egy asztalhoz ülteti a családtagokat, Ernőke és Emmuska temetésén ott feketéllik az egész família, Rickl Mária sír. Leidenfrost pár nappal a temetés után közli Emmával, volna valami szerény lehetőség arra, hogy Kálmán elhelyezkedhessék, s átad egy ajánlólevelet egy üzlettársa

pesti ismerőséhez: ha azzal jelentkezik, az egyik nagy, fejlődő ipari munkahelyen, a Ganz gyárban, kaphat munkát az irodán. 141 Melinda Párka nem volt jelen azon a megbeszélésen, amelyet a házasok Leidenfrost bejelentése után tartottak, de rekonstruálható, mi hangzott el a gyerekeit sirató Emma szájából: ha azt akarja, hogy még az életben igazán a felesége legyen, menjenek el innen, vállalja el Iunior azt az állást. Lenkét azonnal el kell hozni Anselmuséktól, legyen már férfi végre. Kálmán szédülten öleli a feleségét, Isten haragos ujját látja a két kicsi halálában, hogy nem állt ki a családja, Emma mellett. Búcsúzni a mamától nem mer, hogy is merne, Lenkét azzal a hazugsággal lopja el Anselmuséktól, hogy Rickl Mária visszakéri, s szökésüket persze ismét MelindaGizella fedezi, aki ezúttal egy nagyobb számla kifizetésére nála levő összeget ad imádott bátyjának, abban a biztos tudatban, hogy másnap, ha minden kiderül, Rickl Mária félig agyonveri. Iuniorék hajnalban hagyják el a házat, ilyen hajnal volt akkor is, mikor a Jablonczayak a Sárrétre indultak. Lenke még alszik, apja viszi. Melinda nem integet, okos kék szeme gúnyos is, szomorú is, nehezen nélkülözi Kálmánt, de van abban valami óriási, hogy a mama mire ébred – megéri, ha össze is veri miatta. Rickl Mária másnapja valóban nem közönséges, a kalmárlány végre felfogja: legyőzték. Egy kálvinista, huszonegy éves kis céda járt túl az eszén, aki immár másodszor lopta el tőle a fiát. Jablonczay Kálmán és Gacsáry Emma pesti életéről több forrás tudósít: Iunior ez időszakban keletkezett

versei, a harmadik Párka, Iunior és Emma legkisebb lánya, Irén és maga Jablonczay Lenke, akinek emlékezete ugyan szinte mindent kirostált az évek folyamán, ami a szüleivel töltött első négy esztendőre vonatkozott, ám lakóhelyük képét és szóváltásaik hanglejtését megőrizte. Iunior, aki a Melinda-féle elsikkasztott pénzzel fogott az új életbe, ahogy megérkezett a fővárosba, kibérelte az első hónapos szobát, amelyet egy ablakba tett cédula a pályaudvar közelében hirdetett, elhelyezte a gyereket és a feleségét, maga pedig elindult Leidenfrost ajánlólevelével – természetesen fiá 142keren – a Ganz gyárba, ahol csakugyan kapott állást. Fizetése, lehetőségei olyan határig alatta maradtak annak, amit remélt – Iunior valahogy úgy képzelte, Ganz Ábrahám beszámítja, hogy legalább megpróbálkozott a műegyetemi tanulmányokkal, s ha el is bukott, de hősiesen nekivágott több vizsgának, így más elbánásban részesíti, mint a többi irodistát –, hogy tüstént munkába léptekor elvétette a hangot, akár feletteseivel, akár kollégáival beszélt. Hektor gróf, ha nem is sokáig, de az élet királya volt, s a leggaládabb hullámvölgyben sem feledte el, hogy nemessége a tizenharmadik századig igazolható, a Ganz gyárban azonban senkit sem érdekelt, hogy az az írnok, aki öt másik mellett egy szűk és rosszul világított helyiségben körmöl majd napi tíz órán át, rokona-e a macsói bánnak. Jelentkezésekor írásmintát vettek tőle, próbára tették intelligenciáját egy feszes beszélgetés során, előneve, remek fellépése, családja dicső múltja nem érdekelt senkit, Leidenfrost ajánlólevele számított csak, hogy a debreceni kalmár jótállt az új írnokért. Emma a Ganz gyárban folyó életnek eleinte csak az ifjúsági kiadását hallja, bár férje, ahogy először beszívta, már utálta is az iroda szagát, ám eltökélte, hős lesz,

nemesen szenved hitveséért, gyermekéért, s nem panaszkodik. Az indulat és felháborodás csak akkor robban ki belőle, mikor immár végleges otthonukban, a külső Erzsébetvárosban Emma állandóan becsmérlő megjegyzéseket tesz a lakásra, kevesli a kosztpénzt, és semmivel sincs megelégedve. Lenke élete első sokkélményén kívül (házuk pincéjében pékműhely volt, a gyermek, akit segéd, tanuló egyaránt szeretett, gyakran leosont ingyen kiflit kunyerálni, s egyszer, szokatlanul korai órában, mikor a műhelybe lépett, azt látta, az egyébként fehér hátsó fal csíkosan fekete, s a csíkok lassan emelkednek a szeme előtt, a fal, amely élete első négy esztendejében mindig stabil volt, most szinte szállt, felfele húzódott, férgek vonták a magasba, svábbogarak menete) iszonyú veszekedéseik emlékét őrizte meg. Mert apja, persze, kitört, Melinda pénze rögtön odalett, Emmának fogalma se volt a beosztásról, s a család azonnal abszurd körülmények közé került, pedig Leidenfrostné szintén nem engedte el a testvérét üres kézzel. Iunior verses 143kötetének Hivatalban című költeményéből kikövetkeztethető, mit ordíthatott Jablonczay Kálmán a panaszkodó Emmának: ő tíz óra hosszat ül az irodában, előtte egy görnyedt, valaha jobb napokat látott, egykori kereskedő, mellette egy kopasz, beteges másik írnok, aki eddig az örökségéből élt, most a fizetéséből próbál tengődni, mert elherdálta mindenét, mögötte egy torzonborz részeges harmadik, aki az első napokban meglopta Iuniort az alkohol utáni csillapíthatatlan vágyában, a legsötétebb sarokban meg ott gubbaszt egy már húsz éve ugyanígy körmölő aggastyán, aki hiába vár előléptetésre. Iunior ábrázolása egy gőgös, vézna férfit is rögzít a versben, ez az örök szorgalmas, a stréber, a főnök kedvence, aki fennhéjázva nézi a többi irodistát, nagyobb ellenszenvvel csak az

irodafőnökről ír, aki szintén nem vette számításba, milyen kitüntetés érte a gyárat, mikor Jablonczay Kálmán került az alkalmazottak sorába. Iunior napokon belül megbánta már, hogy eljött Debrecenből, s Emmától várná az erőt, a biztatást, de az asszonynak egy jó szava sincs hozzá, egyre az elpocsékolt Gacsáry vagyont kéri számon, Iunior unja az örök sírást, mit kínozza már, ami történt, megtörtént. Nemhogy méltányolná, hogy eljött vele, s elvállalta ezt a lehetetlen életmódot, ő elvégre jól-rosszul, de valahogy csak kijött a mamával, Emma volt, aki nem bírta a Kismester utcát, pedig aranydolguk volt ehhez képest, Klári néni jókat főzött, ő a rónán száguldozott Jancsi paripáján, s szentírás volt, amit a pallagi birtokon utasításba adott. Retteg hazatérni, mert ahogy belép, Emma rázúdítja keserűsége mérgét: micsoda ház ez a pesti ház, ahol minden csupa svábbogár, nincs kert, ahol a gyerek játszhatnék, nincs hozzávaló társaság sem, hogy fog ez a Lenke felnőni, Iunior keresse meg a pesti rokonságát, hadd kerüljenek végre olyan emberek közé, akikkel jól érzi magát, adjon Iunior pénzt, a kislánynak cipő kell, ruha, kinőtte, keressen Iunior más lakást, itt az illemhely bűze bejön a folyosóról, és az asszonyok udvariatlanok, ő nem akar itt élni. Iuniornak más vágya sincs, mint hogy jelentkezzék a pesti Rickl és Leidenfrost rokonoknál; Emma nem tudja, hogy első útjai egyike az itteni atyafiakhoz vezetett, akik meg 144kínálták kávéval, megérdeklődték, hogy van, de arra nem biztatták, hogy legközelebb feleségestül jöjjön el: Rickl Mária réges-rég közölte Kálmán fia házasságáról a saját verzióját, azt a leküzdhetetlen ellenérzést, ami abból a bánatból eredt, hogy Kálmán kálvinista templomban esküdött. A kalmárlány fogalom a nagy famíliában, senki nem akar

ujjat húzni vele; ha Rickl Máriának nem rokonszenves a menye, más sem óhajtja megismerni. Az irodában, Ganzéknál, Iunior állandó légszomjjal küzd az íróasztal mögött, a puszta illatát, végtelen határait idézgeti emlékezetében, és olyan boldogtalan, amilyen még soha nem volt életében. Emma ötletei, kérjen fizetésemelést, vállaljon különmunkát, követeljen magának jobb beosztást, ami több keresettel jár, külön idegesíti, mert a fizetésemelés és a jobb beosztás gondolata két okból is lehetetlen: Iunior magatartásával kezdettől baj van, pedig mint Melindának írt leveleiből kiderült, szentül azt hitte, mindent elkövetett annak érdekében, hogy szeressék. Ám felfelé, lefelé egyaránt lehetetlenül viselkedik, feletteseivel komázni próbál, ami a legridegebb visszautasításra talál, kollégáit viszont lekezeli, ezért a mellette dolgozó írnokok ki nem állhatják. Rövidesen eljut a kétségbeesés mélypontjára, otthon ilyen lelkiállapotban a vadászpuskáját szokta keresni, s egy fizetési napon megszökik Emma elől, aki Lenkével együtt a gyár előtt várja, éppolyan gyanakodva és türelmetlenül fürkészve át a rácson, mint a részeges férjükre leső asszonyok. Iunior a Belvárosba megy, s meggyőzi magát, Emma és Lenke érdeke kívánja azt, hogy így tegyen: a gyermeket nem táplálják megfelelően, a lakás valóban siralmas, meg kell próbálni valahogy pénzt szerezni. Míg a kiszabott és halálra unt irodai teendőket végzi, rájön, hogy a Ganz gyár és jelenlegi lakása oly messze esik hajdani mulatságai színterétől, hogy elképzelni se lehet, valaki sejthetné róla, miféle munkával tartja fenn magát és gyönyörű feleségét. A Belváros, ahol megjelenik, olyan hatással van rá fényözönével, forgalmával, hogy később versben örökíti meg az élményt, egykori barátai

egynéhányát is megtalálja, ott sétálnak a gavallérok a part mentén, 145ahogy a tovatűnt boldog időben Hektor gróf is tette. Darvasy Muki tisztességgel kifizette annak idején irtózatos összegű becsületbeli adósságát, kiváltotta a váltóit, mindenki úgy tudta, utána hazament a birtokára, ha most ismét erre jár, nyilván feltöltötték a pénztárcáját odahaza. Tárt karok, baráti ölelések és nyitott kártyaterem fogadja Mukit, aki valósággal részeg a régi illat, szín, ízek világában, s amilyen végzetes pechhel játszott másfél évvel ezelőtt, olyan szünet nélkül nyer ezen az estén a csepp összeggel, a Ganzéktól kapott fizetéssel. Mikor éjfél után hazatér, virágcsokrot, pezsgőt, bonbont és egy kucséberkosarat visz Emmának, aki vetkőzetlenül könyököl az ablakban, nézi az utcát, várja a férjét, és már sírni sincs ereje. Nyugtalanítani, hogy a kártya hozta a sok pénzt, nem volna okos dolog, Iunior közli tehát, hogy rájuk mosolygott a szerencse, sorsuk jobbra fordult, megkapta a kívánt új beosztást, amely nagyobb fizetéssel jár, menjen be Emma másnap a Belvárosba, vegyen meg mindent a gyereknek is, maguknak is, ami szükséges, rövidesen máshová költöznek. Az idő, a következő fizetési napig, gyorsabban telik, mint eddig, Iunior fölényesebb a munkahelyén, mint bármikor, derűsen jelenik meg régi kompániájában is, bízik a szerencséjében, ami természetesen nem szegődött örökre mellé. A második próbálkozáson nemcsak egész fizetését elveszti, de nagy összegű készpénzkölcsönre is szorul, a kölcsönt Tatár Pál nevű ivópajtása bocsátja a rendelkezésére, abban a meggyőződésben, éppúgy lesz fedezete, mint volt az első alkalommal. A pénzt három nap határidőre adta, Iunior természetesen nem tud fizetni, s most már rejtőzködik belvárosi ismerősei elől. Az életben olyan gyakran jelentkező, illogikus véletlenek egyike aztán a nyomára

vezeti a hitelezőjét, akiről Emma semmit nem tud. Még az első nyereségből maradt pénz utolsó krajcárjait költve, gyermekét sétáltatja az őszi napsütésben, s maga szólítja meg a társaságból régen ismert barátot: megörül neki, megmutatja kislányát. Tatár érdeklődik, miért nem látja mellette a férjét is, Emma büszkén jelenti: Iunior a Ganz gyárban dolgozik, de sajnos, későn szokott hazajönni. Tatár maga is pénzzavarban van, nem restell utánamenni az adósának, a Ganz iroda más 146nap sajátságos jelenet tanúja, Jablonczay, a fölényes, aki folyton grófot játszik, herceget, elsápad, s aztán sírva fakad, mint egy gyerek, ahogy hitelezője belép az ajtón. Estére Emma is megtud mindent, a Gacsáry lány meglepő passzivitással reagál, nem zokog, nem átkozódik, nem panaszol fel semmit, csak nézi Iuniort, aki valósággal őrjöngeni kezd a tekintete alatt, s közli, vegye tudomásul, ő, Emma tehet mindenről, igenis hogy Emma, akinek semmi se jó, sehogy se jó, s aki ha így tud ránézni, ilyen kőszemmel, nyilván nem is szereti őt, hol marad Emma érzelmi világa a Melindáétól, aki csupa önzetlenség. Emma nem válaszol, azt is némán hallgatja végig, hogy most már itt a vég, s ha a férje nem akarja főbe lőni magát, írnia kell Debrecenbe: megpróbál újra pénzt kérni Szikszaytól, most nem olyan fantasztikusan nagy az összeg, Herczeg Henrik másodszorra nem hagyja, nem hagyhatja cserben. Gacsáry Emma Lenkét becézi, fésülgeti, majd lefekteti hamar, s maga is írásba fog, Iunior kérdésére, kinek megy a levél, azt válaszolja: Erzsébetnek. Hogy a postáslegényt férj és feleség micsoda izgalommal várják, Iunior verse tanúsítja, a válasz a nagyjából azonos időpontban írt két levélre szinte egy napon érkezik. A „Címzett nem veszi át” jelzésű, Füzesgyarmatról a feladónak visszaküldött levélből nyilvánvaló, hogy Emma segélykérő sorai nem Leidenfrostékhoz mentek, Irén,

Emma legkisebb lánya nem emlékezett rá már, mit közölt anyja, véglegesen haza akart-e kéredzkedni a gyermekével, vagy csak momentán segítséget és bocsánatot remélt. Bányay Rákhel mindenesetre sose tudta meg, mit kíván az unokája, éppúgy nem állt szóba sem Emmával, sem Erzsébettel haláláig, amilyen következetesen kizárta őket házából és érzelmi életéből ballépésük, illetve szökésük után. Végre Debrecen jelentkezik, Herczeg Henrik helyett azonban Melinda. Azt válaszolja, Szikszayék Karlsbadban vannak, ahol a Gyula gyomrát kezelik, a levelet utána se küldik, mert nem szabad izgatni, a postát egyébként Gyula távollétében a mama bontja, ő is intézi, most ezt üzeni Kálmánnak: wie man sich einbrockt, so muss man auslöffeln, nincs pénze, de ha volna se segítene Dunába vizet hordani. De azért Kálmán ne essék 147kétségbe, s főleg ne csináljon valami ostobaságot, ő, Melinda megpróbál kitalálni valamit, várjon egy kicsit az a Tatár. Hektor gróf kétségbeesésében ingerült ezekben a napokban, összevész irodista társaival, Tatár újra megjelenik a pénzéért, s Iunior bejelenti, haladékot kér; momentán, míg anyja nem segít, képtelen fizetni, ha csak új kölcsön folyósításával ismét meg nem próbálja a szerencséjét. Új kölcsönről szó sem lehet, Tatár maga is fulódik, a találkozás kínos, hangos jelenetté fajul, amelynek nemcsak az írnokok, maga a főnök is tanúja lesz. Ezzel el is fűrészelődik a gyenge hidacska, amelyen a kisgyermek Jablonczay Lenke szülei zavaros élete hullámverése fölött leskelt a hullámok közé, a Ganz gyár nem óhajt az irodájába olyan valakit, aki nyilván notórius kártyás. Iunior az utcára kerül, a Kismester utcai ház éppúgy nem felel az újabb könyöradományért

esdeklő levelekre, ahogy a füzesgyarmati Nagy utca hallgat, a katolikus és a református Isten egyaránt becsukja a fülét, mikor Jablonczay Lenke enni kér. Nincs étel, nincs hitel, Iunior és családja éhezik, a veszekedés most már sosem szűnik, Jablonczay Lenke emlékezete megőrizte, hogy a szomszédból gyakran átkopogtak hozzájuk, csend legyen, s a fűszeres, aki mindig csak mosolygott gyönyörű anyjára, nem köszön nekik többé. Iunior sosem volt olyan közel ahhoz, hogy valóban végezzen magával, Emmával, a gyerekkel, mint ezekben a hónapokban, csakhogy a puska otthon van Debrecenben, amely Édenkertnek tűnik a pesti iszonyatból. A lakás szörnyű, amúgy is nedves falait jól fűtött kályha mellett is nehezen viselnék el, de hol a fűtőanyag, hol bármi, amit pénzzé tehetnének, Iunior nyakkendőtűjének csak a helye van meg a foszlani kezdő selyemkravátliban, s Emma utolsó ékszerei, ruhatárának maradéka megy rá a lakbérre, a kosztra, Lenke betegségére, aki megkapja élete első influenzáját, amelyre holtáig inklinál, amelyet évről évre meg fog kapni. Hektor gróf állást keres, boltba szeretne menni, akár segédnek, ahhoz ért, Anselmusék nevelése nem volt hiába, de ilyen munkát nem kaphat, nincs kauciója, személyes hitele sem. Még mindig csak huszonnyolc éves, ha Emmára néz, kétségbeesik: 148Emma ismét terhes, mire hozza a világra a boldogtalan új gyerekét. Tatár fenyegetése árnyékában a Belvárosnak többé a közelébe se mehet, nem is menne kopott ruhájában, a nélkülözés nyomaival az arcán, ruházatán, Emma szokatlanul nagy terhével akkor se járna ki, ha megvolna még a prémes kabátja. Helyzetük megoldója végül is Tatár lesz, aki megszerzi Rickl Mária címét, s ír a

Kismester utcába, ha nem egyenlíti ki a fia adósságát, betesz valamennyi újságba egy hirdetést, amelyben közli, hogy ifjabb Jablonczay Kálmán nem fizette meg becsületbeli adósságát. Rickl Mária voltaképpen nincs meglepve, hogy 1888 második felében a postás gyakrabban fordul meg a Kismester utcai házban, mint a Jablonczayak odaköltözése óta bármikor, Kálmán eseng, udvarol, az égre rimánkodik, a levelek Kislenke nevében íródnak, ő is írja alá, valamennyit, apja kezébe szorított ujjaival. Kislenke azt írja, éhes, Kislenke azt írja, fázik, Kislenke kérne szépen pénzt, mert nincs ruhája, köhög, orvos kellene neki, jó táplálék, Kislenke esdekel, segítsen rajtuk áldott szívű nagymamája, különben elpusztulnak valamennyien. A kalmárlány sokáig töpreng, mielőtt döntene, Kislenke sirámai nem hatják meg, ismeri Iunior stílusát, ám a lehetőség, ami azáltal kínálkozik, hogy most már aztán végleg és örökre kezébe ragadhatja a gyeplőt, mégiscsak megfontolandó. Ha Kislenke annyit ostromolja, akkor Iunior komoly bajban van, s annyira szeretne már rendet, nyugvópontot, hogy nyilván kényre-kedvre megadja magát rossz szellemével, a Gacsáry lánnyal együtt. Kislenke hiányzó cipője, orvossága miatt aligha volna ekkora izgalom, komolyabb dologról lesz itt szó, ismervén Iunior felelőtlenségét, talán becsületbe vágóról. Mikor Tatár Pál ajánlott levele megérkezik Debrecenbe, Rickl Mária azonnal kölcsönkér Géza öccsétől, neki nincs annyi készpénze, hogy intézkedhessék, s felküldi Anselmusék ügyvédjét Pestre azzal, fizesse ki azt a nem úriember Tatárt, s közölje Iuniorral az üzenetét. Iuniort semleges helyre, egy kávéházba rendeli az ügyvéd, ott hallja meg, mit végzett sorsáról az anyja. Rickl Mária két ajánlata közül az elsőt minden otthoni jelenet és veszekedés ellenére olyan

abszurdumnak érzi, hogy keserűsé 149gében még fellengzős is elfelejt lenni: mihelyt le kellene mondania róla, azonnal ismét értékesnek találja Emmát. Nem válik el a Gacsáry lánytól, nincs igaza az anyjának, hogy az ő lehetetlen helyzete miatt Emmát hibáztatja, ő, egyedül ő felelős mindazért, ami történt, és valamelyest maga Rickl Mária is, aki sosem adott elég pénzt a kezébe, mert félt, hogy elveri, így aztán persze hogy megszédült, mikor a Gacsáry vagyonnal szabadon rendelkezhetett. Hogy új házasságot kössön, azzal, akit majd anyja választ ki számára, majdnemhogy erkölcstelen ötlet egy olyan vallásos katolikustól: neki van felesége, erről tárgyalni sem akar. Rickl Mária második ajánlata már elfogadhatóbbnak látszik: a kalmárlány a Jablonczay és a Rickl név tisztaságának megőrzése érdekében hajlandó fia rendelkezésére bocsátani a pallagi birtokot. Senior túl beteg már bármihez is, kilopják a szemüket, ha örökké gazda nélkül van a föld. Költözzék Iunior családostul a Pallagra, s úgy gazdálkodjék, hogy maga is megéljen, és anyjának is biztosítsa azt az összeget, amit eddig a bérlőtől kapott. Iunior egész pesti tartózkodása alatt szenvedett a honvágytól, a nagyváros csak addig szórakoztatta, míg a mulatóit élvezhette éjjel, nappal még gazdag korában is azt érezte, nincs a tömegben, a nagy házak között elég levegője, hiányoznak a vidék fái, virágai, a körötte viháncoló állatok, még a vadak is, a pusztai farkasüvöltés, a nyúl futása, a róka kibukkanó rőt pofája, ha lesre ment. Iunior, aki a nagyvárosban sose találja el, milyen hangot üssön meg, a pusztán, általában a vidéken otthon van. Mikor 1911-ben, ötvenegy évesen befejezi értelmetlen, szomorú életét, a pallagiak kérés vagy utasítás nélkül is mind ott vannak a temetésén: Iunior patriarkális feudalizmusa, a könnyen adás, a közös

földszeretet, a mezőgazdasági munka, amelynek változó sikerrel ő maga is sűrűn és nagy kedvvel nekiállt, az a Jablonczay-báj, amely Seniort is jellemezte, és képtelenné tette arra, hogy nagy ügyet csináljon valami mulasztásból, ami miatt Rickl Mária napokig nyomozott volna a tanyán, népszerűvé tették a birtokon, míg a kalmárlányra rá se szerettek nézni. Seniort is, Iuniort is kedvelték az emberek. 150 Muki elgyönyörödött a gondolattól, hogy a Pallagra kerülhet, hogy Kislenke, s majd az újszülött ott nőhetnek fel, az ő gyerekkorát is lombjával védő vén hársfa alatt. 1904-ben megjelent novellás kötetében sok szó esik Pallagpusztáról, az örökre visszasírt, visszakívánt hajdani Édenről, amelynek tág ege a gondtalan, semmitől se tartó gyerekkort boltozta be: „…édesapámat látom az ebédlőből kijönni. Hangjának szelíd rezgésével kiáltja neveinket. Mint a csirkék a kotló hívó szavára, úgy rohantunk a legjobb apának a hívására. Odafutottunk a szelíd, jólelkű emberhez, és kimondhatatlan ragaszkodással csimpaszkodtunk kezeibe, térdeibe, futkostunk körötte, mélységes szeretettel tekintve jóságos szemeibe. Nagy fáradtan aztán naplemente után hazatértünk, kisebb testvéreim alig tudták szemeiket nyitva tartani az álmosságtól. Milyen szépeket aludtunk mi a napi fáradalmak után! A hajnali napsugár, mely a zsalugáter levelei között beszökve arcunkat felkereste, milyen fényes koszorút font a boldog gyermekarcokon! Azóta húsz esztendő múlt el. A hársfa, melynek kinyúló ágára kötöttem fel az első kötélhintámat, amelynek zöld, kövér gallyai olyan szeretettel, olyan védő ragaszkodással hajoltak rá az ócska lakóházra, a hársfa most is ott áll a régi helyén, megerősödve, széjjelterpeszkedve,

megvénülve. Az oldalába vágott nevek kezdőbetűi felismerhetetlenné forrtak egybe a vastag felkéreggel, homályossá téve még a megmaradt emlékeket is. Szorult szívvel állok meg alatta, a sorstól, elhibázott élettől magam is összekarmolva keresem az ablakban csicsergő kis testvéreimet, nincsenek ott, kirepültek a nagyvilágba. Kutatom a fülemülefészket, nincs. Még az orgonabokor helyét is elfoglalta egy töviskes ákáccserje. Figyelek az édesanyám pirongató szavára, nem hallom, keresem a legjobb apát, nem jelenik meg. Lenn nyugszik a hideg földben, ahol talán még boldogabbak lehetnek az emberek. Odaborulok a vén régi barátom vastag törzséhez, átölelem, és keservesen sírok.” 151 Rickl Mária persze nem volna az, aki, ha nem szabna valami kikötést: az ügyvéd közli, anyja nem érzi biztosítottnak a birtok sorsát, ha Iunior tanácsadó nélkül rendelkezik, alárendeli hát fiát Géza nagybátyjának, azzal beszélje meg és hagyassa jóvá a gazdaságra vonatkozó terveket, s neki tegyen jelentést minden héten. Iuniort Rickl Géza rendszeresen ellenőrzi majd, neki kell a kölcsönként rendelkezésére bocsátott összeget is letörlesztenie, mert nagybátyja tette lehetővé, hogy kifizessék Tatárt. Iunior megalázottan érzi, oda az öröm fele, most, mikor nemsokára kétgyermekes apa lesz, újra csak gyámság alá kell kerülnie, s még csak nem is Senior szelíd keze irányítja a sorsát, hanem Géza bátyja, akit nem állhat, mióta ismeri. Az ügyvéd azonban még nem végzett. Rickl Mária azt üzente a fiának, bizonyos benne, hogy házassága elhibázott, ha most nem is hajlandó felbontani, előbb-utóbb csak rááll majd, így számoljon azzal, hogy ő nem kíván érintkezni a menyével, Emmát tehát változatlanul nem vezetheti be a debreceni

társaságba, s ha mégis megtenné, indulhat is Pallagról. Gacsáry Emmát a Kismester utcában sem óhajtja látni, egyébként ne legyenek illúziói, oda ő maga is csak akkor látogasson el, amikor érteküldenek vagy meghívják. Iunior kirúgja maga alól a széket, felháborodottan elrohan, az ügyvéd hazaviszi Debrecenbe Tatár nyugtáját, s jelenti, sajnos, nem járt sikerrel. A kalmárlány nem izgatott. Iunior úgy futott ki a kávéházból, hogy még azt a kis összeget se vette át, amelyet neki szánt, hogy átmenetileg könnyítsen a sorsán, Rickl Mária higgadtan könyököl hát kedvelt hímzett ablakpárnáján, nézi a Kismester utcai járókelőket, és vár. Kislenke nemsokára ismét jelentkezik, legelső levele nyilván nem otthon, Emma szeme láttára készült, hanem talán a postahivatalban. Kislenke-Kálmán ezúttal azt kéri a nagymamától, próbálja meg legyőzni magában a haragot, és szorítsa szívére őket, ne kérje tőlük, hogy ne látogassák meg, hogy a Pallagon számkivetésben éljenek, ők nem rosszak, jó a mama is, és ők mind nagyon szeretik a nagymamát. Mikor nem érkezik válasz, Kislenke újra ír, akkor már nem említi a Pallagot, csak azt jelenti be, szenved és beteg, a lakásuk fűtetlen, alig esznek, 152segítsen a nagymama, mert ő elmegy a kistestvérei után. A nap, amelyen ez a levél érkezik, örökre megmarad a Kismester utcai ház emlékezetében, mert Rickl Mária előtt nem lehet megállni. Lapul Klári néni, Melinda, Ilona, lapul a bénák ápolója, Annus, Ágnes, a szobalány, s a szöveg, ami a Senior szobájából kihallatszik, a német üvöltés a konyhabeliek előtt is világos, mire vonatkozhatik, Melinda pedig, aki kétnyelvű, mint az anyja, pontosan érti. A kalmárlány ismét összefoglalja a magatehetetlen Seniornak, milyen átok érte, amikor meghallotta ezt a nevet: Jablonczay, s

odavágja férje ölébe Kislenke levelét: ha volt a zsarolásnak, a gyalázatos, alávaló fosztogatásnak ügyes formája, hát ez az. Ő látta Ernőkét, Emmuskát meghalni, ott fulladt meg mindkettő a szeme láttára, mi az a mérőeszköz, amely segítségével ki lehet itt számítani az igazságot, mert hisz az, hogy a rosszul táplált, meghűlésre mindig hajlamos, fűtetlen szobában kucorgó Kislenke csakugyan komoly beteg és meghal, éppúgy lehetséges, mint az, hogy Iunior arcátlanul hazudik, igazmondás, hazugság egyformán belefér a jellemébe, de mi lesz, ha Kislenke csakugyan elpusztul, s neki, Rickl Máriának kell viselnie a halála terhét holtáig? Így teljenek a hónapok, az évek, hogy mindig mindenünnen koldustányérkát nyújtogassanak felé a Kislenke nevében, hisz azzal a szöveggel, hogy a nem mellette élő, sose látott kisgyerek szenved, valami különleges gyógykezelésre szorul, vagy ezért-azért nem tartható a Pallagon, mert árt neki, ez a zseniális Iunior-Gacsáry duó mindig meg tudja majd zsarolni. Így nem lehet élni! Melinda, aki a folyosón hallgatózott, azt állította, Senior egyetlen szóval nem felelt semmire, mikor pedig a felesége kirohant tőle, és Melinda bemehetett, fehér volt, megviselt, könyv után nyúló ujjai reszkettek. Rickl Mária később lecsillapult, nyugodt lett, majdnem jókedvű, mert eszébe jutott valami, amivel nemcsak háborgó lelkiismeretét nyugtathatta meg, hanem Kislenkén is segíthetett, miközben olyan biztosítékot kapott a kezébe, ami birtokában rá lehet majd bírni a fiatalokat a válásra. Levelet írt, azonnal feladatta Melindával, s közölte, úgy döntött, Kislepkét elveszi Kálmánéktól, ruha mindig akad a házban, Melindáék régi holmijából vagy 153a Margit gyerekeitől, s ahol annyi felnőtt s kutya-macska eszik, egy gyerek kosztja se lesz probléma. Kálmán akkora bajból szabadul, hogy örülhet, ha végre egyszer

tiszta lappal kezdhet mindent, a Gacsáry lány meg, ha valaha vissza akarja kapni a lányát, Lenke fejében mondjon le Kálmánról, és adja beleegyezését a válásba. Piroska nagynéném még látta Iunior hagyatékában azt a levelet, amelyben Jablonczay Lenke sorsáról döntöttek. Jablonczay Kálmánné azt írta a fiának, sajnálattal olvasta, újabb baj szakadt rá, a gyerek ápolása, főleg a lábadozás az ő zavaros viszonyaik között nem biztosítható, ő a múltkori, Pallag pusztával kapcsolatos ajánlatát nemcsak fenntartja, de ki is egészíti: hajlandó magához venni Lenkét. Időhatárról nem esett szó, de Iunior második számú, puha leveles verseskönyve azt mutatja, Jablonczay Kálmán csak naiv volt, de nem ostoba, pontosan megértette az anyja szándékát, s amíg csak bírta, megpróbálta kivédeni a veszedelmet. Ezzel a levéllel, amely a lakásukra érkezett, és amelyet nem lehetett a nyűgös, terhessége vége felé járó Emma elől eltagadnia, súlyos helyzetbe került otthon. Emma, aki nem tudta, mit jelent a pallagi meghívás abban a formában, ahogy ajánlották, s akinek mióta Kálmán azt közölte, nem hajlandó elfogadni anyja ügyvéd közvetítette ajánlatát, nem volt egy jó szava férjéhez, repesett az örömtől, hogy az ajánlat még fennáll, és életében először gondolt némileg enyhültebb szívvel az anyósára, aki, úgy látszik, észre tért, és felfogja, pénz nélkül, minden nélkül, nyakán egy örökké kérdező, mozgásra váró, folyton éhes négyéves gyerekkel nem adhatja át magát a gyermekágynak. Ha Lenke gondját egy kicsit átvállalja, s nem kényszeríti őket a vele való együttlakásra, talán szelídül. Kálmán azt mondta Melindának, a téboly fogta el, míg Emma ott repesettfecsegett körötte, Kislenkének magyarázott, hogy megy el a kislány a nagymamához, ahol lesz cica meg kutya meg minden, amit itt nélkülözniük kell, nagy kert, mert a

nagymama szereti Kislenkét, hogy keresgélt a gyerek kevés holmija között, mit is kellene vele adni, hogy hozta maga a tollat, a papírt: írjon Iunior 154az anyjának. Iszonyúan összevesztek, Iunior nem írta meg a levelet, elrohant hazulról, a levél helyett vers születik 1889. január 29-én: Azt üzente jó anyám egy levélbe, hogy kislányom elfogadja szívébe, küldjem oda, adjam neki, nevelje, a kis szívét enyémtől elterelje. Megköszönöm, anyám, ezt a jóságot, adna érte egy nagy kincses országot, gyémánt gombbal rakná ki a mentémet, kislányomtól még ezért sem válnék meg. Ezzel jó tett úgyse lenne énvelem, csak szívemet kínozná a gyötrelem, hagyjuk hát ezt, míg felbírom a karom, kislányomat bírni csak én akarom. Iunior fiatal életének – még mindig nincs huszonkilenc éves – leggyilkosabb szakaszába került. Emma előtt nincs megállása, az asszony szakadatlan szemrehányás és panasz, és csak Iunior tudja, mire is unszolja voltaképpen. Megmondani neki a teljes igazságot azt jelentené, hogy elveszi a legutolsó reményét is, hallgat hát arról, miért ellenkezik – Iunior érzi, hogy el akarják választani családja tagjait egymástól, s nem akarja odaadni a gyereket. Anyám életének örök tragédiája maradt, hogy soha nem volt kíváncsi apja irodalmi működésére, s úgy halt meg, hogy mindig úgy gondolt Iuniorra, Jablonczay Kálmán unt vele bajlódni, nyilván nem is szerette, hát eldobta magától. Mikor Iunior

irodalmi hagyatéka előkerült, lírája legmegrendítőbb része annak a küzdelemnek a felfedezése a versekben, amelyet Rickl Mária fia az anyja ellen folytatott, s amely teljes vereséggel végződött. Nem tudott a gyermekének enni adni, nem tudta biztosítani az Emma sorsát sem, hát odaadta Lenkét, és elfogadott minden feltételt. Az ebben az időszakban született versek nem az édes szerelem sóhajai, Iunior életében először igazán számol az öngyilkosság gondolatával 155is, amelyről régebben is írt már, magát sajnáló, pózoló helyzetdalokat. Ám Iunior most valóban szívesen meghalna: a házban nincs egy befűtésre elegendő láda fa, egy kanál zsír, a lét az enni kérő, mindig köhögő Lenkével, a születendő másikkal és a nincstelenségtől félőrült Emmával olyan abszurddá válik, hogy postára kerül a levél: boldogan mennek a Pallagra, ahogy kívánják, Lenke akár azonnal, ők maguk talán egy kissé később. Melinda szerint a sorsdöntő levelek egyikében sem esett szó az útban levő új Jablonczay unokáról, s ezen később Iunior egy testvére sem csodálkozott: Rickl Mária Lenkét is túl soknak találta, aligha lelkesedett volna a felismeréstől, hogy Iunior és Emma házasélete folytatódott, s ismét eredményesen. Emma legszívesebben maga is azonnal útra kelne, Iunior lebeszéli, esztelenség az ő állapotában, s némi gyorssegélyt és útiköltséget kér. Rickl Mária nem teszi postára a pénzt, nem bízik a fiában, attól kitelik, hogy kártyázni megy vele, vagy odaadja a Gacsáry lánynak ruhára, s küldhet neki újat, ezek megbízhatatlanok, ezekért értük kell menni, menjen csak a vejjé, családapává szelídült egykori Herczeg Henrik, a Bagoly Kompánia néhai lump tagja, Szikszay Gyula. Hozza haza őket, micsoda beszéd az, hogy csak Lenkét küldenék,

jöjjön egyszerre mind! Szikszay vigye el segítségnek Melindát, s verje ki Iuniorékat abból a külvárosi odúból. Herczeg Henrik–Szikszay Gyula rossz lelkiismerettel botorkál a barátságtalan helyen, a rút, sötét lépcsőházban Iuniorék első emeleti lakása felé, sajnálja egykori komáját, Hektor grófot, magát is bűnösnek érzi amiatt, hogy Iunior idáig jutott, rettenetes az a mitológiai harag, amellyel anyósa azt a gyönyörű Gacsáry lányt üldözi, nem lett volna szabad legalább neki elhagynia Kálmánt, s elfogadnia a kalmárlány érvelését: ha dugja, egész életében mások nyakán élősködő lengyel lesz a sógorából, sose tanul meg dolgozni, sose komolyodik meg. Mikor belépnek Jablonczayékhoz, szólni se tudnak a megdöbbenéstől, Emma külseje nem hagy kétséget afelől, hogy hetek múlva ismét anya lesz. „Gyula elkezdte rágni az ezüstgombot a botján – emlékezett Melinda –, én meg elképzeltem, mit szól majd a mama, ha kiderül, hiába vesszük oda Lenkét, jön már a következő, akivel újra revol 156verezni lehet a famíliát – nagy perc volt, óriási. Lenke mindenkinek pacsit adott, lelkesen pukedlizett is, a harisnyája lyukas volt, elragadtatva hallgatta, hogy rövidesen indulunk, visszük vasúton, volt valami piros kabátja meg fehér szőrmekapisonja, azt adták rá, olyan fehér volt a bőre is, mint a prém. Már tudtuk, meg se kérdeztük, miért nem jönnek Kálmánék is, Gyula pénzt adott a nagyapádnak, aztán indultunk. Egy hímzett cekkerben volt az anyád holmija, Emma két kézzel tuszkolt ki mindnyájunkat, ő még nem tudta, hogy nem kapja többé vissza Lenkét. Kálmán bőgött, Gyula meg váratlanul elkezdett káromkodni, ocsmányakat mondott, nem szólt rá senki, csak Emma nézte nagy szemmel, nem értette, mi baja van. Lenke nagy diadallal jött le a lépcsőn, valami rettenetes külsejű lakóval találkoztunk, eldicsekedett

neki, viszik a nagymamához, csak akkor ijedt meg, amikor a kocsiba emeltük, és Emma és Kálmán lent maradtak, akkor nyújtogatta is a karját, de mi elhajtottunk. Cirkuszt csinált a vonaton, akkor megvertem, sokáig piszegett, végül elaludt. Kicsit vertem rá, ne izgulj. Azt láttad volna, hogy az ártatlan Gyula, akinek az egészhez semmi köze nem volt, csak a hírt hozta meg nagyapádékról, mekkora pofont kapott anyámtól, mikor kinyögte, Kálmánék azért nincsenek itt, mert szerinte Emma pár hét múlva szülni fog. Lenke ott állt a szoba közepén, akkor már nem sírt, csak bámult, arcán, orra alatt, dagadt száján a sírás nyomai. Aztán mama elcsendesedett, leült, mint akit nem bír meg a lába. »Nem küzdhetek a végzetem ellen« – mondta. Nem nekem, nem Gyulának. Saját magának.” Huszonöt év múlva ez a mondat elhangzik majd még egyszer. Jablonczay Lenke mondja el a Nyomtató utcán Bartók Bellának, amikor a Majthényi Béla tüdőbaja kiújul, s ő rájön, most nem indíthat ellene válópert, ott kell maradnia mellette, holtáig nem menekülhet. „Nem küzdhetek a végzetem ellen.” 157158 Jablonczay Lenke 159160 1889 márciusában, mikor Lenkét leemelik a kocsiról a Kismester utcai ház előtt, egy a sírástól és kétségbeeséstől szinte ellenállás nélkülire kimerült négyéves gyermeket állítanak talpra a nagy, felül cikkelyes, félkör alakú üvegben végződő kocsibejáró előtt. Anyám emlékezete megőrizte ezt a pillanatot, olykor fel is idézte, elbámultunk a képek késélességén.

Melinda-Gizella korántsem emlékezett erre a megérkezésre olyan pontosan, pedig tizenhat esztendős nagylány volt már, másra, látszólag lényegesebb dolgokra figyelhetett. Anyám megérkezése nyilván mindenkinek mást jelentett Rickl Mária házában, dédanyámnak valami diadalfélét, mert aligha lehetett kétsége afelől, mit érezhet a semmirekellő meny és a gyönge fiú ebben a pillanatban. Kálmán meghunyászkodása mégiscsak arra mutatott, ha a lányát odaadta, majd odaadja előbb-utóbb az anyagi biztonságért Gacsáry Emmát is, és egy megfelelő házassággal még mederbe terelhető élete kanyargós folyója. Melinda nyilván fáradt volt, neki kellett féken tartania a hosszú úton az új családtagot, aki rúgkapált, visított és félholtra sírta magát, mikor felfogta, nemcsak fordulnak egyet a saroknál a két idegennel, hanem sose látott vidéken viszik, Isten tudja, hová, a kattogó, rémítő vasúton, apja, anyja meg nincs semerre. „Még csak nem is hazudtak – mondta az anyám –, senki sem ígérte, hogy másnap vagy egy hét múlva hamarosan visszakerülök a szüleimhez. Egyszer csak ott voltam, minden vigasztalás vagy magyarázat nélkül Debrecenben, egy ház küszöbén, amelyről persze időközben elfelejtettem, hogy éltem már benne valamikor, és betereltek, mint egy kóbor kutyát. Mamát hívtam, egyre csak mamát. Akkor dédanyád azt mondta, hogy mama neki adott, és apa is, és maga is azt mondta, Gizi, hogy nem kellettem nekik, hát elajándékoztak.” „Mért, talán kellettél? – kérdezte Gizella-Melinda. – Hisz ideadtak. Majd megőrültünk veled eleinte, legszívesebben kihajítottalak volna az ablakon.” „Elvették a ruháimat” – mondta anyám. „Igazán? – kérdezte Gizella-Melinda. – 161Ezt elfelejtettem.” „Én nem – nézett rá Jablonczay Lenke. – Minden ruhámat elvették, ott ültem pucéron, és Klári

néni valamibe belecsavart, aztán más ruhát kaptam a régi helyett.” „Ja – emlékezett végre Melinda. – Hát persze. Az az őrült anyád maga varrta a ruháidat, és ugyanolyan fazonra, mint a sajátjait, olyan voltál, mint egy négyesztendős kokott, szalagos topánod volt, a fenekeden meg egy zsemlényi turnűr. Muszáj volt rendesen felöltöztetnünk, Klári néni hozott valamit rád, nyilván az én holmimból.” „Undorító gönc volt” – mondta anyám. „Undorító, nahát! – fortyant fel Melinda. – Ócska, az lehet, de nem undorító. Én csak arra emlékszem, hogy folyton ordítottál, ha vertünk, ha nem, a keresztanyád meg naponta meg akart látogatni, de nem engedtük be, ne kémkedjék.” A napon, amelyen a ruháitól megfosztott, élete számtalan keserves stációja legelsőjén álló Jablonczay Lenke megérkezik Debrecenbe, a Kismester utcai háznak még csak egyetlen lakója hiányzik, Herczeg HenrikSzikszay felesége, Margit, akinek ekkorra már három kisgyereke van. Egyébként teljes a létszám: Rickl Márián és a megmaradt két Párkán, Ilonán és Melindán kívül ott él Senior, immár ő is bénán, a maga szobájában, ott él Imre, az átkozódó, aki közel van már a kilencvenhez, s bár az agyvérzése óta nem tud lábra állni, tulajdonképpen egészséges. Hátul az udvari részen két szelíd szobaúr lappang, a pincében meg a két szobalány, Annus és Ágnes, és Klári néni, a szakácsnő. Klári néni Anselmusék Rickl házba. szolgálatot, és Ágnes testvérek voltak, mindketten egyik birtokáról kerültek annak idején a Jablonczayéknál 1867-ben kezdték meg a mikor a köselyszegi csőd után a

hozományavesztett Mari visszatért Debrecenbe, s Brunner Jozefa a saját kitűnően nevelt személyzete két legértelmesebb tagját adta át a lányának: legalább gyakorlott kezek 162segítsék a hirtelen rázuhant tenger nehézségben. A két Szűcs lányt, Klárát és Ágnest, még pesztrakorukban rendelték a Rickl házba, s Brunner Jozefa azonos morális képzésben részesítette őket, mint Anzelmus gyerekeit: arra, mi az emberhez méltó magatartás, az önuralom, a tisztaság, a háziasszonyi erények, a takarékosság, a tisztesség, éppúgy megtanította a személyzetet, mint a saját lányait. Ágnes nyolc, Klári kerek tíz évvel volt idősebb az asszonyánál, s bár mindkettő éppúgy elandalodott Senior jelenlétében, mint minden nő, s éppúgy a Kálmánka bűvkörébe került annak idején, azért úgy nézték a család kanjait, mint a pillangókat, épp csak türtőztették magukat, hogy ha nagyon repdesnek, agyon ne verjék őket. Klári néniről maradt kép, Ágnesről nem, róla csak anyámtól tudom, milyen fakó lány volt, a haja, a szeme is fakó, makulátlan, ropogósra keményített szobalányruhája mindig kamillaillatot árasztott. Klári néni a róla készült fényképen valami elmosódó háttér előtt ül, tó sejlik mögötte, jegenyék vagy cipruszok, nádfonatú asztalon könyököl, földig érő fekete ruhában, fején fekete selyemkendő, vállán rojtos, mantillaszerű valami, ruhája esése azt mutatja, selyemből készült az is. Az arc, amely a fejkendő alól felénk fordul, sajátságos módon inkább férfié lehetne, az a típusú fej, amely fiatal korában is elnagyolt volt, darabos, de a homlok szokatlanul magas, tudós férfihomlok. Ha melléteszem Rickl Mária képeit vagy akár gyönyörű anyámét, mindig riadtan látom, van bizonyos hasonlatosság a fejformában, a homlok domborulatában, a száj vonalán – lehet, hogy Klári néni

is a családba tartozott, lehet, hogy Anzelmus a kelleténél jobban rácsodálkozott valamelyik szép parasztlányra? Klári néni a képen szemmel láthatólag asszonya egyik ruháját viseli, sőt az öltözék mindjárt jövendő temetését is idézi: ez az a bizonyos fekete selyem, amelyet minden épeszű öreg lány megszerez magának, hogy aztán ne kelljen szégyenkezve megjelennie az édes Szűz Mária előtt. A ruha általa megállapított értékét Rickl Mária nyilván levonta a Szűcs Klára béréből: ha dédanyám háztartási könyveit lapozom, látom, hogy a saját ócska szőrruháját két forintra értékeli, s így terheli meg vele Szűcs Ágnes szobalány számláját, a pár használt csizma árát szintén két forintban szabja meg. A cselédek, ahogy Rickl Mária könyve 163mutatja, nyáron kartonban, télen perkálban vagy szőrruhában jártak, köténnyel, strimflijük kék volt, topánjuk bőr, szolgálati öltözékük lüszter. A köselyszegi árverés után Rickl Mária Kis Anna nevű szobalányát is magával hozza a Jablonczay birtokról, a három lánynak nincs egy percnyi pihenése. Klári néni főz, Ágnes felszolgál, takarít, Kis Anna a bénákkal és a szobaurakkal törődik, így is alig győzik a munkát, hát még amikor a házban terem egy az anyja után visító, négyéves kölyök, aki egyszer csak ott ül színpucéron egy lentörölközőbe bónyálva az asztalon, s máris rohanni kell miatta a padlásra, előszedni valamelyik kisasszony gyerekkori ruháját, hogy keresztényhez méltó öltözék legyen rajta. Míg ráhúzták, anyám rúgott, sírt, salapált, s Klári néni, míg lesikálta, felöltöztette, nyilván Gacsáry Emmára gondolt, aki valamikor az udvari szobában regényt olvasott, a földre köpte a szilvamagot, mert arra se volt hajlandó, hogy értemenjen egy tányérért, zacskóból evett, a haját fodorította, ellenszegült, mikor ráparancsoltak, lássa el magát, ne henyéljen örökké. Hát ebből a kölyökből ne

legyen ilyen céda kenyérpusztító, éppen elég teher az öreg Kálmán, aki ott trónol a maga béna székében, az öreg Imre, aki nem akar meghalni, itt még férjhez kell adni Ilonát, elsütni Gizellát – Klári néni nagy pedagógus. Anyám gyerekkorára két nevelő erő sugárzik, a differenciáltabb, a finomabb Melindáé, az egyértelműbb, egészségesebb, minden brutalitása mellett a Klári nénié. Ezekről az első évekről keveset tudok, anyám nem beszélt a folyamatról, amelynek eredményeképpen hasznos és használható tagjává vált a Kismester utcai háznak, s hogy mégis milyen lehetett ez az időszak, azt nem pozitív, negatív formában közölte, nem is sejtve, hogy közöl valamit. Magához szorított olyankor is, mikor ezt a gyöngédséget éppen nem indokolta semmi, máig visszacseng gyerekkoromból a hangja, ahogy azt kiáltja a hálószobánk kék homályában: „Nem adlak senkinek. Senkinek! Hallod?” Csodálkoztam, mert hát miért is adna, rám legfeljebb az apám tartott igényt, s a felem amúgy is apámé volt már, így egyeztek meg a születésem előtt, mindig büszke voltam rá, hogy nemcsak megrendeltek, de meg is osztoztak rajtam, mikor még 164nem is éltem. „Engem odaadtak” – volt a mondat folytatása, s anyám szorított, mintha el akarnának rabolni tőle. Miután senki se mondta el neki soha, voltaképpen hogy és miért került el a szüleitől, és Gacsáry Emmát is csak a Kismester utcaiak leírásából ismerte, hisz soha többé nem volt szabad tanúk nélkül találkoznia vele, apja pedig kitért a vele való beszélgetések elől szégyenében (ugyan mit mondhatott volna neki, ha beszélhet is; mire anyám felfogta volna kettőjük tragédiáját, Gacsáry Emma és Iunior olyan mélyre csúsztak a lejtőn, hogy egyikük kalandjai története se volt már való egy fiatal lány

fülének), jobban meghaltak számára, mint a holtak. Iszonyú gyerekkor rejlett az egyszerű mondatban: „Engem odaadtak”, amely azt is megmagyarázta, miért hagyott engem gyerekkoromban csak akkor egyedül, amikor én magam kértem ezt, mert verset vagy „regényt” akartam írni, vagy Agancsos barátnőmmel új színdarabunkat fogalmaztuk. Ezt a szokását, ne engedjen el a szeme elől, Jablonczay Lenke megint csak holtig megőrizte, hányszor megtörtént már itt, a pesti otthonunkban, míg késő éjjel vendégek voltak nálunk, akik nem érdekelték, vagy akikkel nem akart találkozni, s ő még az érkezésük előtt a szobájába ment, hogy arra lettem figyelmes: egy résnyire megnyílik mögöttem az ajtó. Tudtam, ott áll, pongyolában és hálóingben, ahogy mindig állt gyerekkoromban, amikor felsírtam valamiért, áll, és beles, nincs-e valami baj, ezt tette akkor is, amikor tudta, ott a férjem, amikor bizonyos lehetett benne, nem történhetik velem semmi baj. Az én gyermekkoromban is volt, aki vállalta a gyerekek őrzését, míg a szülők társaságban voltak, Piroska nagynéném kérés nélkül is elfogadott volna, hiszen annyira szeretett – ám az anyám nem mozdult el a közelemből. Társadalmi kapcsolatait nemcsak rossz anyagi helyzetünk lazította meg, annyi mindent kivédett miattunk, nyilván kivédhette volna, ha nagyon akarja, a vendéglátással adódó problémákat is, ám maga metszette el a régi szálakat, azzal, hogy nem fogadott el olyan meghívást, ami azt jelentette volna, magam kell maradnom a lakásban a lánnyal. Mikor megnőttem, s kezdtem már a magam útját járni, míg még a régi otthonomban éltem, vele együtt, mindig megvárt, akármilyen későn jöttem is meg, ült kedves rőtbarna asztala mellett, vállán 165kendő, rakta a pasziánszkártyát, és rá-rápillantott hol az órára, hol az ajtóra. Soha nem akart egyedül hagyni, mert a gyermek

Jablonczay Lenke ismerte a magányt. Négyévesen kezdték el oktatni az éjszaka rémületes óráira. Alvóhelyét a lányok szobájában jelölték ki, Margit elhagyott helyén, Ilona éppúgy viszolygott a hirtelen melléjük telepített gyerektől, mint Melinda – ha ránéztek, imádott bátyjuk helyett gyűlölt sógornőjük jutott az eszükbe, örültek, ha nem látták, s átháríthatták az ellenőrzését Klári nénire. A gyermek szinte mindig egyedül volt vacsora után, egymaga feküdt Margit hajdani ágyában, amely a legközelebb esett az ajtóhoz, s amely felett a hímzett csengőzsinór lógott, amely a pincekonyha melletti helyiségekben riasztotta az ott alvó cselédséget. Rickl Máriának még két férjhez adandó lánya volt, Ilona és Gizella miatt folytatnia kellett a színházba, bálokba, családi mulatságokba való mászkálást, a gyermeket ilyenkor korán lefektették. A kislány már a készülődés óráiban ágyban volt, onnan leste, ahogy a nagynénik öltözködnek, Ilona szépíti magát, Gizella-Melinda feltűzi a póthaját, és lapos mellére tüllgolyókat erősít. Aztán egyedül maradt a neszekkel, a gallyakkal, amelyek meg-megsúrolták az ablaküveget, a váratlan reccsenésekkel, a padláson guruló diók zajával, olykor a tűzzel, amely eleinte átvöröslött a kályhaajtón, később kialudt, és akkor jött a sötét. Hogy mit látott a magány óráiban, miféle képeket, sosem említette, hogy iszonyúak voltak képzelete játékai, fantáziája irányából, abból a tizenvalahány meséből fejtettem meg, amely örökségül maradt rám a hagyatékában. És következtethettem rá másból is, a csengő történetéből, amelyről olykor beszélt, mosolyogva rajzolva meg saját gyerekalakját, ahogy kétségbeesetten feláll az ágyban, s tépi-cibálja a gyöngéd rózsákat és két összefonódó kezet ábrázoló hímzést az ágy felett: jöjjön be valaki, fél. Klári néni személyesen jelentkezett a

hívásra, eleinte azt hitte, leszokik a csengőtépésről, ha jól elveri, mikor azonban – holott előre sírt a bizonyosan rácsapó ütéseitől – változatlanul csak kolompolt, és jelezte rémületét a pincekonyhában, abbahagyta a fenyítést, megoldotta az ügyet, létráról. A kisasszonyok, Ilona és Gizella el tudják majd érni, ha valami kívánságuk volna, Kislenke meg csak szokja meg a sötétet. Feltekerte és felrögzítet 166te a csengőhúzót, olyan magasra, hogy anyám nem tudta többé meghúzni, még az ágyra hágva sem. „Így aztán csak féltem – mondta anyám tárgyilagosan. – Tulajdonképpen mindentől, de semmitől sem úgy, mint a Sántától.” A Sánta Gizella-Melinda magánmitológiájának a szörnyetege volt, a Jablonczay gyerekek közül Kálmán mellett Melinda örökölt a legtöbbet a Jablonczayak irodalmi érzékéből, képzelőtehetségéből, állandó katasztrófára, világvégére, családi és politikai összeomlásra való beállítottsága ugyanannak a fantáziának a fattyúhajtása volt, aminek a Sánta, akit a Gacsáry Emma gyerekének fegyelmezésére kitalált. Mikor a kislány nem bírta már a sötét szobában való magános rettegést, a rémülettől kopogó szívvel kisurrant a folyosóra, és keresett valakit, akivel megoszthatná az iszonyatot. Tudta, hogy Klári néniben hiába reménykedik, a pincekonyhába amúgy se mert volna lemenni, ott csak verték, osont hát a hangok után, az udvari szárny felé, amerre a víg öregurak éltek. Mindkettő álmatlanságban szenvedett, és temperamentuma szerint próbálta kivédeni elhagyatottságát: Senior olvasott, míg Rickl Mária és a lányok a színházban vagy valami mulatságon voltak, Imre, az átkozódó, énekelt. Tudta, ilyenkor nem szól rá senki, ocsmány dalokat fújt hát, teli torokból, még így, hogy a betegség leteperte is, olyan bikaerős volt, mint

Toldi. Anyám alig érte fel a magas kilincset, de csak bejutott a nagyapjához, nézték egymást a lámpafényben a gyermek és a béna Senior. Mindkét Jablonczay örült a csepp lánynak, olyan szégyellnivaló magányban éltek, hogy a látogatása várt, remélt eseménye lett az éjszakáknak. Senior ollóval mindenféle varázsos bonyolultságú mintákat nyírt ki neki papírból, és mesélt neki, hősökről, betyárokról, lovakról, csillagokról és görög istenekről, mint valamikor a saját gyerekeinek, az átkozódó Imre meg táncoltatta. A mi Hunyadi utcai lakásunkban, abban a Hunyadi utcában, amelyet elpusztított az amerikai szőnyegbombázás, ahol anyám arany- és vörös madarakkal festette teli a szobám falát, volt egy falra szegezhető piros, hímzett zseb, olyasfajta, amilyenben a keféket tartják, csak díszesebb és szélesebb. Rickl Mária halála után az osztozkodásnál anyám csak valami emléket választhatott magának, mert kiházasításával – mondták a Párkák – így is többet 167tett érte a kalmárlány, mint bármi jog vagy törvény előírná. Anyám a piros tokot választotta, amelyben Imre, az átkozódó a cukrot tartotta, az éjszakák titkos csemegéjét. Nem kapott ingyen a cukorból, táncolnia kellett érte, járta magános táncát dédapja szobájában a négyéves Jablonczay Lenke a kopott szőnyegen – a víg öregurak szobájába került minden a Kismester utcán, ami nem volt vendég szeme elé való –, felfogta hosszú hálóingét, forgott, hajlongott, bókolt, s egy-egy jól sikerült mozdulatnál Imre, az átkozódó felédobott egy szem cukrot, amit sosem tudott elkapni. (Anyám semmiféle felé repülő vagy dobott tárgyat nem tudott elfogni soha, félt, ha az arca felé szállott valami, a bogár, a pillangó is megriasztotta.) Az édesség leesett, négykézláb kereste a földön, mint egy kis állat. Egyszer hamarabb hazajött a család, és rányitottak

produkció közben, ezen az éjjelen született meg a Sánta, aki a folyosófal kályhanyílásában a belső padlásfeljáró mellett lakott, aki fekete volt, félelmes, iszonyú, és Jablonczay Lenkét leste nappal-éjjel. Nappal valamivel kisebb volt a hatalma, de éjjel mindenható: ha Lenke ki mer lépni a szobájából, már viszi is magával a pokolba. Attól fogva anyám nem merte meglátogatni a vidám öregurakat, csak olykor, lopva, nappal; a ház utcai részében, ahol a nagyanyja élt, nem tűrték meg, Rickl Mária nem volt kíváncsi a Gacsáry Emma lányára. A kertben barangolt hát, talált valami golyót, azzal gurigált, ajánlkozott volna a szobauraknak is, de azoktól is kiparancsolták. Az egyik macska megkölykedzett, megtartották valamennyi fiát, Melindát mindig állatok serege kísérte. Anyám az esővizes hordóba eresztette a kölyköket, hadd fürödjenek meg, hadd legyenek szép tiszták, és csodálkozott, hogy elsüllyedtek. „Ni, a kis gyilkos – mondta Ágnes a négyéves gyereknek –, ni, az anyja lánya, ni.” Lerakta az iszonyodó gyerek lába elé a megfulladt macskákat, aztán lekiáltott a pinceablakon: „Klári, jöjjenek fel, nézzék meg, mit csinált Gacsáry Lenke!” „Jablonczay – sírt az anyám –, így hívnak engem, Jablonczay.” „Gacsáry!” – mondta Ágnes, anyám kötényébe tette a tetemeket, vigye a lakásba, mutassa meg a nagyanyjának, anyám eleresztette a kötényét, menekült. Este az ágya előtt találta a sajátságosan megnyúlt, sima holttesteket: 168Klári néni aznap kivételesen a lámpát is égve hagyta a szobában, hadd nézze, mit csinált, míg a család hazajön a színházból. A Kismester utcai ház nagy volt. Nemcsak a gyermek szemének, reálisan is az, óriási, boltos kapualja alatt kis ajtó várta a gyalog belépőket a voltaképpen kocsin vagy szekérrel való érkezésre méretezett kapuszárnyban, amely két részre tagolta az épületet. Bal felől pár lépcsőn

felhágva, hosszú, keskeny előszobába jutott a belépő, ahol az egész falat beborító, esernyő- és bottartóval egybeépített tükrös fogasfal fogadta a vendéget, s mint egy kalaposboltban, külön asztalkán női és férfi kalaptartók meredeztek, persze csak a családtagok használatára. Kalocsa Róza könyve, melynek útmutatásai szerint anyámat is civilizálták, nem ismert tréfát e tekintetben, jó társaságban a vendég nem tette le a kalapot, a „társalgóteremben” is kezében tartotta, szélénél fogva, valahol a térde magassága táján, mint Margitay Tihamér „A jó parthie” című képén, s csak felszólításra válhatott meg tőle, mikor is a szőnyegre vagy a széke alá helyezhette. Az előszobából a szalonba, onnan az ebédlőbe, az ebédlőből Rickl Mária szobájába juthatott, akit beeresztettek, e három helyiség ablakai mind a Kismester utcára néztek, pontosan azon a helyen, ahol ma a Bethlen utcai SZTK nagy épülete áll Debrecenben. A három utcai szoba hajdani építésze sajátságos módon tagolta az utcai frontot: e helyiségek padlózata második harmadában hirtelen megtört, és három-három falépcső segítségével jó fél méterrel az eredeti szint alatt folytatódott, ami korlátlan lehetőséget biztosított a tulajdonosok lakásberendező fantáziájának, de nehézzé tette a bútorok elhelyezését és az utcai szobákban való közlekedést. Az előszobából széles üveges folyosóra nyílt ajtó, ahonnan a család udvari szobáit lehetett megközelíteni, ezen a Párkák soha termést nem hozó, elátkozott citrom- és fügefái várták zöldre festett, füles ládákban az előbb-utóbb bekövetkező pusztulást. Rickl Mária hálószobája mellett a lányok éltek, azok szomszédságában, Kálmánka hajdani tanyáján Senior, s a valamikori vendégszobában, Senior közvetlen közelében az átkozódó Imre. A folyosóra nyíló helyiségek falain a Sánta birodalma, a kívülről fűthető kályhák

vaslemezzel zárható nyílásai, az éjjeli szélben fütyülő, dudáló kulinák feketélltek. A család lakásával szemben a kapualjból két kis ud 169vari szoba nyílt, az elsőnek a Kismester utcai falán vakablaka volt, ezekben laktak a szobaurak, s volt még egy belső, udvari helyiség, amelyben a mángorló, a vasalódeszka, az időnként a házhoz rendelt varróleány asztalkája és minden olyan tárgy összezsúfolódott, amitől a kalmárlány nem tudott megválni, de a közvetlen közelében se tűrt meg, s amelyről Jablonczay Lenkének sokáig fogalma se volt, hogy egyszer már élt benne, itt hemperegtek gyönyörű anyjuk mellett a soha be nem vetett ágyon Ernőkével, itt volt az Emmuska bölcsője körül az emeletes szemét, itt virítottak a piros kötésű szerelmes regények. A kapualjból meredek lépcső ereszkedett a pincekonyhába, és a cselédség szobáiba, a telek legvégén, immár többnyire üresen, lelakatolva, hisz a kocsik, lovak kinn voltak a pallagi birtokon, állt az istálló. Rickl Mária és a lányok szobáit ablaktalan mosdóhelyiség kötötte össze, amelyből két irányba is volt kijárás, de csak a nők használhatták, Seniornak és az Átkozódónak – Annus segített tisztálkodni nekik – mosdóasztalon tartott porcelán lavórja volt, gobelintetejű leibstuhlja csak Rickl Máriának, azt a lányok csak betegen vehették igénybe. Az illemhely az orgonabokrok mögött szerénykedett, be volt futtatva vadszőlővel, nyáron az ott dongó legyek tették nehézzé az elemi szükségletek kielégítését, télen a deszkákon áthatoló, csontig maró alföldi fagy. A víg öregurak csengőjelre ágytálaztak. A ház végén falépcső vezetett a padlásra, amely kis lesállásszerű fordulóban végződött, szükség is volt rá, mert az egy szál létrán nehezebben hordhatták volna fel a padra a terményeket, a kiszögellő, emeletnyi magasban levő, négyzetméternyi, szellős lesen viszont kényelmesen megpihenhetett a

kapaszkodó, még körbe is szemlélődhetett, ha kedve tartotta, látta Debrecen tornyait, házait. Kényelmetlenebb aligha lehetett volna ez a ház a cselédek szempontjából, nemcsak a rengeteg helyiség tisztán tartása és a lakók ellátása miatt, de számtalan meredek lépcsőn kellett futkosniuk, hurcolták a mosatlant, a teli tálakat, a tüzelőt, Mari és a víg öregurak ürülékét, szaladtak reggeltől éjszakáig. Senior mindjárt a beköltözésükkor azt javasolta, van elég helyiség a jobb oldalon, a szobaurak szobája mellett, hozzák fel a cselédeket a pincéből, vagy legalább ott alakítsák ki a konyhát, Rickl Mária 170nem is válaszolt neki. A kamara is a pincében volt, ablakai persze az udvarra nyíltak, vasszita védőszövetén nyáron se tudott volna behatolni állat. Az épületszárnyak közötti részen virágoskert volt, bozóttá terebélyesedett orgona- és jázminbokrok alatt változó számú állatok hevertek. Macskákra állandóan szükség volt az egerek, kutyára a ház „védelme” miatt, persze nem ezért tartották őket, valamennyi Jablonczay rosszul érezte magát minden olyan létformában, amelyben a négylábúak közelségét nélkülöznie kellett. A Kismester utcán voltak olykor utcán felszedett, átmeneti otthont élvező vendég állatok is, ezek később a pallagi birtokra kerültek. A család minden étkezést az ebédlőben fogyasztott el, nagybetegnek kellett lennie valakinek ahhoz, hogy a szobájában kaphasson enni, a reggeli-ebéd-vacsora órái annyira változtathatatlanok voltak, hogy esküvőt, temetést, családi és társadalmi eseményeket azokhoz kellett igazítania mindenkinek, aki a Kismester utcaiakkal érintkezni akart. A kalmárlány mindig utolsónak jelent meg s csengetett a szobalánynak, hogy hozhatja az ételt, a család pedig merev derékkal ült a

kényelmetlen székeken. Az ételek egyébként többnyire olyan forrók voltak, hogy elcsattant tőlük az ember foga, ez Klári néni műve volt, akinek annyiszor visszaküldték a vad télen a fél udvaron végighurcolt, nemegyszer kissé elhűlt fogásokat – a személyzet nem léphetett be a kapualj felől az előszobába, csak az üveges folyosóról közelíthette meg az ebédlőt –, hogy később mindent úgy készített el, ne érhesse többé vád a konyhát, a leves kopasztóvíznek is beillett volna. Anyámat, Melindát, ha vendégünk volt ebédre, mindig ámulva figyeltük apámmal: mi fogni sem tudtuk a kávéscsészét, amelynek tartalmát mindkettő azonnal lehörpintette, mintha tűzzel táplálták volna őket valamikor. A lakás bútorzatának egy részét magam is ismertem, Melinda későbbi otthonában ott állt a meggyszínű szalongarnitúra, Senior bőrhuzatú berendezése s a méltóságos, faragott, német ebédlő. Rickl Mária barokk teáskannája Melinda halála után anyámra, később rám szállt, akár a négy kis lábon álló, négyszögletes vörös csokoládéscsészék vagy a kalmárlány csodálatos vázái, a rokokó ruhás vadászúr, aki kutyájával együtt a szép, lábát a patak 171ban hűsítő dámát lesi. Az egymásnak felelő, egymást kiegészítő két különös, lombos fát ábrázoló virágváza a finom szobrocskákkal sok töprengésre adott okot Jablonczay Lenkének, anyám úgy érezte, megfejtette a titkukat, s egyesíteni próbálta a szerelmeseket. Mikor már felért a sublótig, átcsoportosította a muzeális értékű porcelánokat, s mikor rajtakapták, hiába sírt, ő csak azt akarta, hogy az úr és a hölgy találkozhassanak végre, alapos verést kapott amiatt, hogy akkora értékeket veszélyeztetett. A bútorok közül – amennyiben egyáltalán bútornak nevezhető – egyetlenegy van mostani otthonomban, egy bársonnyal kárpitozott lábzsámoly, tetején nem fakuló

rózsák virulnak, egy rózsaszín, egy vérpiros, egy sárga, Rickl Mária hímezte őket menyasszony korában, s ha rápillantok, mégsem dédanyámra gondolok, vagy Seniorra, hanem a gyermekre, akinek ez volt az étkezőhelye abban az időben, hogy a Kismester utcába került. Majdnem félszázad távolából tér vissza az emlék. Melinda lakásán voltunk, megfordítottam a zsámolyt, s a faváz lábai közt guggolva evezni próbáltam két kezemmel egy képzeletbeli óceánon. Melinda rosszkedvűen figyelmeztetett, ne rongáljam a bútorokat, s mindjárt hozzá is tette, anyám bezzeg jobban megbecsülte, meg se moccant rajta, míg elköltötte az ebédet, a vacsorát. Anyám mosolygott, a múltról beszéltek Melindával, alig figyeltem, a jelen jobban érdekelt, és a jelennél is jobban a jövendő. Hogy ez volt anyámnak a széke, s egy asztalkendővel leterített hokedli az asztala, még csak mulatságosnak se találtam, megjegyeztem, de valójában nem érdekelt. Magam is gyermek lévén, nem akartam anyámat gyermeknek elképzelni. Anyám anya volt, felnőtt nő, feleség, a biztonságom, a kapaszkodóm a világban, meg se kíséreltem magam elé idézni hajdani arcát vagy könnyeit. Pedig ezen a zsámolyon sok könny hullt valamikor. A Gacsáry Emma fotografiáját megőrző elszánt rokon édesanyja, aki gyakori vendég volt a Kismester utcán, megjegyezte a zsámolyon kuporgó Jablonczay Lenke képét, akit eleinte megpróbáltak asztalhoz ültetni, de elejtett vagy felborított mindent a rászegeződő pillantások tüzében, s a rettegéstől ordítva beletenyerelt a kiömlött étel 172be. Rickl Mária Melindára bízta az etetést, Melinda azonban nem volt türelmes. Azzal, hogy

minden az abroszra hullt falatnál belecsípett vagy rántott egyet anyám haján, csak azt érte el, hogy még az asztalhoz sem ültek, már sírt a gyerek, nem akart enni. Ilona szerelmes volt, tele a feje remélt házassága gondolatával, Melinda epés, unatkozó, Rickl Mária fáradt: hárman kiáltottak rá, s csaknem egyszerre lelték meg a megoldást. Míg a gyermek meg nem tanul enni, etessék lenn a konyhán, kínlódjék vele, aki éppen ráér. A gyerek annyira lefogyott, hogy mikor a háziorvos, Újfalussy doktor Melinda torokgyulladása miatt meglátogatta őket, és észrevette a ténfergő, cérnavékony, sápadt kislányt, a szemhéját huzigálta, és vasat rendelt neki. Rickl Mária környezete szorult azon a napon, a lányai éppúgy, mint a cselédek. Micsoda gyalázat azt a gyanút kelteni Újfalussy doktorban, hogy Lenkét nem táplálják rendesen, aki nem él ebben a házban, úgysem hiszi el, hogy a gyermekből máris kiütközik az anyja gonosz vére, s inkább nem eszik, csak bosszanthassa őket. Klári néni közölte, ő nem bír vele, pedig már a száját is szétpeckelte, úgy rakta bele az ételt, a gyerek inkább megfúl, de nem nyel. Jablonczay Lenkét visszarendelték a családi asztalhoz, maga a kalmárlány közölte vele, egyék rendesen, különben elviszi a Sánta, anyám zokogva kért bocsánatot, ígért meg mindent, de mihelyt meglátta az evőeszközöket, a poharakat, hányni kezdett, hívhatták újra az orvost, akinek végre csak meg kellett tudnia, amiről nem szívesen beszéltek. Újfalussy azt mondta, hagyják egy időre békén, ne kényszerítsék semmire. Melinda, akire ismét rábízták, szó szerint vette az utasítást, és egyáltalán nem is tálalt neki, úgy gondolta, ha kiéhezteti, vége lesz a kalamajkának. Anyám életének ez a periódusa furcsán végződött, a tojások történetével, amely bizonyos tekintetben olyan tragikomikus fordulatot hozott, hogy

máig érezteti a hatását. Van két unokanéném, akikkel nem érintkezem, úgy fogunk sírba szállni mind a hárman, hogy ősi harag örökösei vagyunk, nem ismerhettük, nem szerethettük meg egymást soha, s mindennek az oka négy tojás, Ilona nagy-nagynéném művészi tojásai. A Jablonczayak mindegyikében volt művészi hajlam, Margit 173szépen énekelt, Ilona kisgyerekkorában, de fiatal lányként is kitűnően rajzolt és festett portrét, virágot, állatot, képzeletbeli és valóságos tájakat. Festett porcelánra, fára, papírra, volt olyan lánykori rajza, amelyet Melinda megőrzött, s még én is láttam. Egyszer megfőzött négy tojást, és ecsetjével olyan figurákká varázsolta a főtt tojásokat, amilyenek az angol gyerekvers Humpty-Dumpty figurái. Nagy busa fejet hagyott nekik, és ruhát festett rájuk, tiroli ruhát, két tojás fiú volt, bőrnadrágban, sörtés kalapban, kettő meg copfos tiroli lány. Ilona az előszoba konzolján tartotta a tojásait, mert szerette, ha a vendégek megcsodálják, egyet a nagy nézegetés közben eltört egy rokon, a tojáshéj megrepedt, le is vált egy helyütt, Ilona sajnálta kidobni, ott hagyta a helyén, csak befelé fordította a sérült részt. Anyám, aki nagy, szomorú zöld szemével mindent megfigyelt, elbámult. Akkor jött rá a sopánkodásból, a levált héjból, hogy a tiroli fiú voltaképpen ehető, tojás, mint amilyet abban az Isten tudja, hol és mikor volt otthonban kapott, ahonnan elhozták ebbe az iszonyú házba. Éhes volt, s végre nem figyelte senki a kezét. Feltörte, meghámozta, és felfalta Ilona valamennyi tojását. Nagynénje sose bocsátott meg neki, bár egy ujjal se nyúlt hozzá, egyszerűen átnézett felette; nagylány korában beengedte ugyan a házába – anyám az ő otthonában ismerte meg Zilahon a diadalútjára induló új magyar irodalmat –, ám mihelyt a kalmárlány nem kényszeríthette őket további

találkozásra, érintkezésük örökre megszakadt. Én például sosem találkoztam Ilonával, anyám még csak az utcán se mutatta meg nekem, Ilona gyerekeit is csak képről ismerem, komikus, hogy mesebeli hegyeknél hághatatlanabbul álltak közöttünk nagyapám kisebbik húgának tiroli tojásai. A tojásbotrány akkora zajjal járt, hogy a kislány okozta probléma híre Annus révén eljutott a víg öregurakhoz is. Senior kérette Gizellát. Mikor legkisebb lánya megjelent, Senior, aki maga volt a csend, a mindenbe beletörődő derű, soha nem tapasztalt élességgel beszélt hozzá. Ha két akkora nagylány, mint Ilona meg ő, képtelenek elboldogulni egy olyan okos, jó kisgyerekkel, mint Lenke, nem érdemlik meg az élettől, hogy valamikor is anyák legyenek. Tálaljanak Kislenkének ezentúl az ő szobájába, ő ráér foglalkozni vele, arra is, hogy rászoktassa, szépen egyék. Csodál 174kozik, hogy idáig fajulhatott a dolog, Melinda is, Ilon is minden beteg állatot, kóbor kutyát összeszednek, ápolnak, siratnak, mit gyötrik ezt az ártatlan kislányt amiatt, hogy utálják az anyját – hát nem éppúgy a Kálmán vére is ez a Lenke? Melinda engedelmesen behozta a rózsás zsámolyt, a hokedlit, megterített rajta, közölte anyámmal, ezentúl Seniorhoz járjon étkezni, anyám úgy nézett rá, mint aki nem érti, mit mondanak neki. Jablonczay Lenke emlékezete megőrizte az órákat, amelyeket nagyapja társaságában töltött, s hallgathatta Senior csodálatos meséit a beszélő üstökösökről s a paripákról, amelyek anyja a hortobágyi szél, s parazsat esznek, hogy jobban szálljanak. Senior nem tudott felállni a székből, csak diktálta, mit hogyan csináljon, a gyermek majd megfeszült, úgy iparkodott a szép szóra, hogy kedvére tegyen. Napjai nagy részét azontúl Senior

szobájában töltötte vagy a kertben, az utcai fronton változatlanul nem tartottak rá igényt. Imre, az átkozódó néha átüzent érte, várja a cukorral teli falizseb, menjen át táncolni. Ment anyám szívesen, Pest és a szülei képe egyre halványabb lett, anyám hol bújt a Párkák és a nagyanyja elől, hol egy aggastyán előtt táncolt-énekelt, hol Senior mellé húzta a zsámolyát, és béna térdére hajtotta a fejét, úgy figyelte, amint Senior előbányássza magából azt, amire a gyermek Melinda és a gyermek Kálmán is igényt tartott annak idején: a poézist. Senior gyógyszerelését Melinda végezte, Újfalussy doktor utasítása szerint, diszkrét kiegészítő orvosságát, amelyet a jó útra tért Herczeg Henrik csempészett be a szobájába, Senior Lenkével adatta be magának, anyám büszkén töltötte a friss vizet, s rakta ezüstkanálra a Richard-féle regenerálópirulákat, a „titkos betegségek” gyógyítására való csodalabdacsot. Anyám egész életében irtózott a nemiségtől, elborzadtam, amikor a Régimódi történet anyagának gyűjtése közben utánanéztem, micsoda Richard-féle gyógyszert adagoltatott magának anyámmal a gyermek önérzete erősítésére, keze ügyesítésére a dédapám: nemi baj elleni, se nem használó, se nem ártó kámfor- és genciánatartalmú pirulákat. Senior egyébként átvette Melindától Lenke fésülését is, ügyes, még mindig erős kezével maga tartotta rendben unokája fürtjeit, s amikor a gyereket szeptemberben, még nem egészen hatévesen, iskolába íratták, ő nézte át a 175leckéjét is. Senior életének utolsó másfél esztendejében Kislenke forró és hálás szeretete melegében élt – Melinda ellenséges páncélján támadt egy hajszálnyi rés, amikor Jablonczay Lenkére pillantott. Az Emma gyereke volt, ám Senior hűséges kis szolgája is, s az idősebb Jablonczay Kálmán szemmel láthatólag nagyon szerette az unokáját. Ilon őrizte homéroszi

haragját a tiroli tojások miatt, a legnagyobbik Párka nem óhajtotta magánál látni a kálvinista ringyó gyermekét, egyszer sem engedte játszani saját fiaival, lányával, s ha az anyja otthonában találkoznia kellett vele, rá se nézett, ám Melinda vetett már olykor egy-egy jó szót az unokahúgának, megigazította ferdén kötött szalagját. Anyám olyan hálás volt neki ilyenkor, hogy a kezét is megcsókolta, Melinda zavartan bámult rá, és eltűnt a gyerek útjából. Aztán Senior meghalt. Senior haláltusája nem volt se könnyű, se kurta, ápolásában mindenki részt vett, még Margit is, csak a gyermeket kergették el az útból a cselédek közé, akik könnyezve tárgyalták, milyen hangokat ad, miket suttog a nagybeteg, s meddig tarthat még, meddig húzza. Igazán persze csak ketten foglalkoztak Seniorral Újfalussy doktoron kívül, Melinda és Mari, anya és leánya talán soha ilyen közel nem voltak még egymáshoz, mint azon a héten, amelynek napjai idősebb Jablonczay Kálmánt egyre közelebb sodorták a sírhoz. Senior utolsó percéig magánál volt, Melinda nappal ápolta, Mari éjjel. A házasok, annyi év megszakított életközössége után ismét egyazon szobában töltötték az éjszakákat, s olyan mélységes hallgatás után végre ismét beszélgettek is. A cselédek csak a tényt érzékelték, a beszélgetések tartalmát nem ismerhették, Klári néni egyetlen használható hírt szedett fel Senior nagyhetén, hogy Mari Kálmánkáért küldött, Senior el akar búcsúzni a fiától. Lenke ott botorkált köztük, mindig láb alatt, a zűrzavarban senki se gondolt arra, hogy fogadhatja, amit hall, s hogy felel tudata a közeledő halál sötétjére, a felfordult házirendre, s arra a döbbenetre, hogy egyszer csak megint elérhető távolba került az apja.

Hogy a Kismester utcába hozták, egy idő múlva azt közölték vele, ne is hívja az anyját, mert Gacsáry Emma meghalt, mint Ernőke, mint Emmuska, nem láthatja soha többé, apja pedig 176olyan messzire utazott, ahonnan nem lehet egyhamar hazaérni, ezentúl ők nevelik majd, szülei, emlékezzék csak, nekik adták még anyja életében. Anyám elhitte, amit mondtak, miért ne hitte volna el, ahogy kistestvérei eltűntek, eltűnhetett az anyja is, az utazás fogalma se volt ismeretlen a számára, hisz őt magát is vonaton hozták ide Pestről. A konyhában hallott hír, hogy Senior a fiáért küldet, olyan gondolatokat ébresztett benne, amelyek meghaladták a kifejezőkészségét. Nem sírt, nem is kiabált, ült némán azzal az ugrásra kész, reszkető nyugalommal, ami a lepkevadász sajátossága: ha túl hamar moccan, elszáll a zsákmány. Nyár volt, Klári néni tiszta kötényt kötött, cipőt húzott a papucs helyett, s útnak indult. Anyám, bár tilos volt a kapuban ácsorognia, utánalesett, nézte, merre tűnik el, úgy gondolta, abból az irányból várhatja az apját is, onnan hozza haza majd Klári néni. Miután iszonyú távolságban képzelte magától, napok várakozására volt elkészülve, de mire Annus elkészült az Átkozódó ellátásával és Ágnes is a mosogatással, Klári néni ismét ott volt a konyhában, velük. Anyám azt érezte, Melinda játssza gonosz játékai egyikét, aki annyiszor becsapta, mióta együtt élnek, s még ki is nevette mindig humortalan, keskeny nevetésével. Melinda ezúttal nyilván Klári nénit szedte rá, nem igaz, hogy az apja visszajön. Most már elkezdett sírni, de ezt mindenki természetesnek érezte, az enyészet árnyéka rajta ült a házon. Klári néni keresett valami rongyot meg spárgát, a kezébe adott egy csutkát, megparancsolta, csináljon magának babát belőle, kimennie vagy felmennie egyelőre nem szabad. A ház csendes volt, csak a kapuajtó nyílt

meg olykor, s a névjegyek szaporodtak a nagy nautilus vázában az előszobában, amelyen Senior hogylétéről érdeklődtek. Mi zajlott le az apa, az anya és a fiú között Senior halálos ágyánál, nem volt tanúja, ám hogy a változás, amit hozott, nem jelentős, a családtagok és a cselédek egyformán érzékelték. Ha Rickl Mária csak Iuniort hívatta, akkor a kalmárlány változatlanul nem vállal semmi közösséget Gacsáry Emmával, s ragaszkodik ahhoz, hogy a házasság felbontásáig bizonyos kivételes alkalmaktól eltekintve ne mutatkozzék itthon a fia, Lenke kiadásáról pedig szó sem lehet. A kéz, amely valamikor olyan csodaerővel tartotta-táncoltatta virgonc lovát Anselmusék ablakai alatt, olyan 177kecsesen tartotta Rickl Mária ujjait a táncban, osztotta a kártyát, csorgatta a búzaszemeket s forgatta a forradalom idején a kardot, a kéz, amely már felemelkedni se tudott, csak pár órára volt képes megnyitni tékozló fia előtt a szülői ház ajtaját. Kislenke végül is este találkozott az apjával, amikor vacsora után Klári néni aludni vitte: Senior akkor már nem élt. Iunior éppen kilépett a gyászszobából, arca puffadt volt a sírástól. Mikor pillantása ráesett a lányára, s meglátta nyurgán, soványan, felzokogott, ölébe kapta, anyám meg csókolni kezdte, és azt sikoltozta: „Menjünk innen haza!” Jablonczay Kálmán, immár egyetlen ezen a néven, hebegett valamit, aztán letette a földre, és kirohant a házból. Iunior száműzetési helye továbbra is a Pallag maradt, épp csak a temetésen vehetett úgy részt, mint teljes jogú családtag, karját nyújthatta anyjának, gyászt viselhetett, és elvihette a birtokra örökségképpen Senior mérnöki műszereit, a teodolitot és a messzelátót, amelyen át sose látta tisztán az eget, mert valahányszor a szeméhez emelte, elfutotta a pára a pillantását: eszébe

jutott örökre siratott apja, ahogy az alföldi eget fürkészimagyarázza, millió csillagával. E találkozás után nem volt értelme titkolózni a gyerek előtt, aki emlékei közt úgy maradt meg apja felbukkanása és eltűnése, mint valami látomás. Magával nem vitte, vele nem maradt, a temetésen megint csak felbukkant, aztán megint elment, hol van hát, ha ennyire nincs. „A pallagi birtokon – közölte Melinda –, de egy magános férfi nem tud felnevelni egy kislányt, hát mi nevelünk fel helyette. Ő nem is ért ehhez, de megzavarni se szabad a munkájában.” „Munkájában – vihogtak a konyhán –, szép kis munka, döntögeti Emmát a patyolat ágyra meg a kislányokat a sombokor alján, vagy nézi, amint a felesége a pávákat eteti, többet törődnek az Emma páváival, mint a jószággal vagy a vetéssel. Csoda, hogy rátették a nevét a gyászjelentésre.” Mikor Klári néni észrevette anyámat, ahogy ott áll a lépcső alján, zajt nem verő, fekete posztócipőjében, azonnal témát váltott, s egy László nevű vén asztalosról mesélt neki, aki a kútba ölte magát a Széchenyi utcán, mert nem volt betevő falatja, nem kapott munkát. A pillanat, mikor Lenke posztócipője megtorpant az első konyhalépcsőn, s érzékeny füle felfogta a cselédek nevetését, me 178gint csak rögzült. Nyolcvanéves is elmúlt anyám, mire beszélt nekem erről a napról, amelyen azt kellett volna éreznie, megoldódott az élete, nyomorult sorsa, boldog, nemcsak az apja nincs elérhetetlen messzeségben, de az anyja se halt meg, élnek mind a ketten, itt élnek, a közvetlen közelében. Ám az anyám azt gondolta: „Nem halt meg? Iszonyú.” Csak a halál menthette volna fel gyermeke szemében a pávát etető Gacsáry Emmát, akit abban a súlyos pillanatban olyannak érzékelt a lánya, mint valami hóhért, személyében felelősnek mindazért, ami vele, Kislenkével történt, a Sántáért, az ütésekért, a

feltekert csengőzsinórért. Ha pávát etet, és az ágyban hentereg, persze hogy nincs ideje vagy szüksége kisgyerekekre se neki, se Jablonczay Kálmánnak. Jablonczay Lenke első nyilvános szereplése a debreceni társaságban Senior temetése napján volt, amely ha nem is váratlan, de akkora csapás volt, hogy belerezdült a Kismester utcai ház. Imre naphosszat átkozódott és zokogott, szidta a gaz Istent, aki ezt is megtette vele, hogy előbb pusztította el a fiát, mint őt, s neki, kilencvenéves nyomorult bénának még mindig élnie kell, s ennie a kalmárlány kenyerét, aki nyilván a sírt meg a keresztre való költséget is sajnálja tőlük. A gyász első óráitól kezdve Rickl Mária elzárkózott, Melinda azt mondta nekem, mikor a hegyen az átbombázott éjszakák virrasztása idején olyan sokat beszélgettünk, csak akkor lépett ki a szobájából, ha részvétlátogatót jelentettek, könnytelen szeme vörös szemhéjak közül, de hidegen nézett az elérzékenyült kondoleálókra. A temetésen háromrétegű fátyol lepte az arcát, ha sírt is, nem látta senki. Anyámat a menetben Klári néni vezette, Melinda nem volt olyan állapotban, hogy önmagán kívül bárkivel is törődni tudott volna. Voltak Jablonczay sírok Aradon, Mezőberényben, itt Debrecenben is, itt feküdtek az Erdélybe szökött és ott eltűnt Béla és felesége, a tüdővészben elpusztult Baluzsánszky bárónő László fia és két apáca lánya, Senior első unokatestvérei is, itt porladt már Ernőke és Emmuska, a csecsemő Józseffel együtt, aki létezéséről Kislenke nem is tudott. Igazi, nagy pihenőhelyet azonban most ástak először a famíliának, annak az óriási gránitkő szegélyezte, borostyánnal beültetett családi sírnak, amelynek márvány obeliszkjén az én gyerekkoromban már csak úgy sorakoztak a ne 179vek, Senior volt az első lakója. Nagy temetés volt, nagy papi segédlettel. Rickl Mária arcát senki se látta,

kesztyűs keze nem nyúlt zsebkendőért, Melinda csak otthon rémült meg, mikor leemelte az anyja kalapját, hogy milyen volt az a könnyek zuhatagában kifőtt, felmart, boldogtalan arc. Jablonczay Kálmán csak a kapuig kísérte a családját, utána hazahajtott Pallagra. Gacsáry Emma nem volt ott a temetésen. A Senior halálát megelőző esztendő őszén, mikor Gacsáry Emma lánya tankötelessé vált, bár Lenke csak a tanév harmadik hónapjában, november 17-én volt betöltendő a hatodik évét, Rickl Mária úgy határozott, beíratja a gyereket. Unokája iskoláját hosszas töprengés után választotta ki: a gyermek, anyja után, református volt, ezt senki se vette komolyan, Rickl Mária még abban az időben, hogy elhatározta, magához veszi a kislányt, közölte a lányaival, Lenke, mihelyt a törvény előírta idő elérkezik, áttér katolikusnak, úgy neveljék, mintha máris az volna. A templomban sose volt vele baj, a gyermek boldog perceket töltött Szent Anna barokk templomában, gyönyörködött a gyertyafényben, az énekben, a képekben, mikor a Jablonczayak a templomba léptek, Melinda szenteltvízbe mártott ujját nyújtotta az anyámnak, s az ő hideg, csontos kezéről vette tovább a tisztító csöppeket a kislány a maga ujjaira. Hamar megtanulta, mikor mit tegyen, a többiekkel együtt térdepelt, éppen csak nem imádkozott, mert nem tudott más imát, mint amit még az anyjától tanult, az elalvás előtti gyerekfohászt. Melinda később elmondta anyámnak, mennyit vitatkozott azon a család, hogy végül is ágybadugás után mint mondjon Istennek a Gacsáry lány gyereke, mert Kislenke eleinte azt zokogta esténként, hogy ha az ő szeme becsukódik, a jóisten vigyázzon rá is, a szüleire is, a testvéreire is. Badarság,

mondta a kalmárlány, a szülei közül legfeljebb azt a szerencsétlen apját kellene az Isten figyelmébe ajánlania, testvérei pedig nincsenek. Valóságos családi értekezletet tartottak annak az eldöntésére, mit imádkozzék a kislány, megjelent mind a három Párka, sőt Brunner Jozefa is Marinál. Ilon sajnálta, hogy nincs velük Kálmán, aki mindjárt szép verses imát írhatna 180a lányának, Margit azt javasolta, tanítsák meg az Üdvözlégyre, ezt nem helyeselték, leszavazták a Miatyánkot is, hisz Lenke azt se tudja még, ki az a Szűz Mária, jó, ha Jézusról vagy az Istenről van valami fogalma. „Németül fog imádkozni – határozott Rickl Mária –, schläfrig bin ich, geh zur Ruh…” „De hiszen nem tud németül!” – mondta Gizella. – „Majd megtanul. Schläfrig bin ich, geh zur Ruh, schliesse meine Augen zu, Vater lass die Augen dein über meinem Bette sein. Ez pontosan az, amit egy gyereknek mondania kell, ha lefekvéskor imádkozik, és előbb-utóbb úgyis meg kell tanulnia németül.” Anyámat Ilon és Melinda tanították meg az imára, aminek semmi értelme nem volt a négyéves gyerek fülének, de amelyet el is mondott esténként engedelmesen, aztán a fejére húzta a takaróját, és várta a rettegés óráit, a neszeket és a Sántát. Fogalma se volt arról, Istennel mit beszélt. A kalmárlány eredeti elgondolása, hogy tüstént, első elemista korától fogva katolikus intézményben nevelteti, azért nem valósult meg, mert az egyházi célokra annyit áldozó Rickl Mária kedvéért boldogan befogadták volna a katolikus lányelemibe a kislányt, ám dupla tandíjat kellett volna fizetni érte, mert másvallású volt, s Jablonczay Kálmánné szemében akkor még nemhogy negyven forintot, négy krajcárt sem ért a semmi kis test, az elzárkózó lélek. Beíratta hát a Cegléd – ma Kossuth utcán a Kalocsa Róza és Dóczi Gedeon eredményeiről

méltán híres Dóczi intézetbe, s eleresztette unokája életének félénk kis hajóját az ismeretlen vizeken. A helvét hitvallású egyház nyolcosztályú leánynevelő intézetében két rendes tanár, három tanítónő, egy tanítóképezdei tanár, három hitoktató, egy zongora- és egy táncmester oktatott. A hatesztendős Jablonczay Lenke értelmét beszéd- és értelemgyakorlatokkal fejlesztették, tanult magyar nyelvet, számtant, földrajzot, természetrajzot, németet, kézimunkát és testnevelést. Másodikos korában rajzra és ütenyírásra is oktatták már, harmadikban megismerte Magyarország történelmét, mint ötödikes a fizikát, a világtörténelmet, hetedikben a mennyiségtan, a vegytan és az embertan anyagát, s nyolcadikosként lélektant is tanult, és elsajátította a horgolást, a kötést, az egyszerűbb fehérneműk szabását, varrását, hímzését. Nevelői közül egyet, Dóczi 181Gedeont gyakran emlegetett, éreztette a híres pedagógus példátlan tudásanyagát, s az enyhe megvetést, amellyel a táblánál könnyen zavarba jövő, a fiúknál eleve kisebb értékűeknek gyanított leánynövendékeket nézte. A gúnyos kis rigmust, amellyel Jablonczay Lenkét olykor a helyére zavarta, magam is megjegyeztem: „Sötét van, nem látok, gyújts, nevelőm, világot, helyre mehet, Jablonczay.” A nyolc esztendő közül egyet, a legelsőt, a legriadalmasabbat Senior szelíd keze egyengette, Kislenke egyébként a nyolc esztendő alatt a számtant és a vallástant kivéve mindenből kitűnőt kapott. Gyöngébb jegy vallástanból: szokatlan jelenség, persze megvolt a magyarázata. Rickl Mária meg se vette a valláskönyvet az unokájának, a református istentisztelet látogatásától eltiltotta, s nem csinált titkot belőle, hogy mihelyt a gyerek a megfelelő korba jut, visszatér a Jablonczayak hitére. Hogy nem lett nagyobb baj a nagy hírű egyházi

intézményben anyámnak a saját vallásában való tökéletes járatlanságából, két körülmény is magyarázza. A testület kezdettől tisztában volt a Jablonczay család szándékával, azt is könnyű kitalálni, hogy ami történik vagy nem történik, nem a gyermek hibája, s ez a leány nem a kálvinista egyház báránya marad, hiába anyakönyvezték oda. Dóczi Gedeon, ha meg is fagyasztotta szigorával az osztályban a légkört egy-egy válságos feleltetéskor, eléggé emberséges volt ahhoz, hogy becsukja a szemét ott, ahol ha kinyitja, csak a gyermeknek árt vele, de nem használ senkinek. A másik körülmény a gyermek Jablonczay Lenke meglepő muzikalitása volt: ha semmi mást, a kislány abszolút biztonsággal ismerte és zongorázta a zsoltárokat és dicséreteket, kíséretet rögtönözve az ősi dallamokhoz a bal kezével. A Dócziban minden tanteremben zongora volt, unokája zenére való oktatását Rickl Mária ugyanakkor megkezdte, amikor iskolába íratta. Pósné, a zongoramester az első két hét elteltével jelentkezett Jablonczayéknál, s közölte, a gyerek komoly tehetség, nagy gonddal kellene irányítani a zenei képzését. Miután mindegyik Jablonczay gyerek tanult zongorázni, és valamennyi Pósnétól, de először fordult elő, hogy az oktatási díj felvételén kívül a zongoramester valami megjegyzésre ragadtatta volna magát (Melinda úgy zongorázott, mint aki húst ver, s ingerült, hogy még mindig 182nem puha), Rickl Mária csak legyintett, elengedte a füle mellett, amit hallott. Ám az iskolában a vallásórákon való gyenge szereplése minden következményétől megvédték a kemény dallamok, amelyek olyan biztosan csendültek gyerekkeze alól: anyám kísérte az osztály éneklését, s mikor év végén osztályoztak neki, zenei tehetségére kapott jegyet voltaképpen, nem reális hittanismereteire.

Senior életének utolsó esztendeje palatábla, grifli és spárgára kötött, szárított nyúlláb társaságában telt. Olvasott Lenkével, magyarázott, diktált neki, betűformákat igazított, kihallgatta, gyakorolt vele, közben a mellette levő szobában az Átkozódó üvöltve énekelt. Már asszony voltam, mire anyám el merte mondani az örökre megjegyzett dalszöveget, öregen is belepirulva: „Menyem, Mari, nem rima, sejehaj, bár avvóna, abbiza, sejehaj, mert ha rima volna, jó szíve is volna, sejehaj.” Ha nagyon üvöltött, Senior fogta ezüst kutyafejben végződő botját, s megverte vele a falat, akkor pár percre csend lett, Kislenke írt, az Átkozódó új dalba kezdett, nagy készlete volt, rímbe szedte egész családját. „Béla fiam, kurafi, megbánja majd valaki…” „Mit álmodtál, mondd, szívem gyermeke” – diktálta Senior. „Ugye, szerettél iskolába járni?” – kérdeztem anyámtól, s elképedtem, mikor azt felelte: nem. Barátkoznia egy osztálytársával sem volt szabad, a kalmárlány kijelentette, majd ő jelöli ki a kört, amin belől mozoghat; aki hívás nélkül meglátogatta, nem engedték be hozzá, vagy kitessékelték. Felháborodtam kiszolgáltatottságán, nekem kiskoromtól fogva széles baráti kör tartozott az életemhez, s természetesnek éreztem, hogy ennyire elszigetelten a magakorúaktól, nem is szerethette az iskolába járást sem. „Ó, nem érted te ezt – mondta anyám. – Nem arról volt szó. Nagyszerűen tudtam én egyedül is játszani, ott voltak az állatok, a golyóim, a kert, felmentem a külső padlásfeljáróra, lestem, mikor tűzik ki a vörös lobogót a toronyra, s merre mutatta, hogy tűz van, táncoltam dédapámnak, és nagyapa igazán szeretett, később, mikor már járhattam, ott volt a Margit fürdő, és zongoráztam órákig, meg kitaláltam és mondtam magamnak meséket. Én voltaképpen nem bántam, hogy nem jöhet hozzánk senki, és én se mehetek

sehová. Azt viseltem nehezen, hogy másnak voltak szü 183lei, nekem nem, pedig árva sem voltam, mint az igazi árvák. Irigykedtem a többiekre. Ha megláttam, hogy valamelyik osztálytársamért értejött az anyja, megcsókolta, vagy vitte az apja kézen fogva, faggatni kezdtem önmagamat, mi lehet a hibám, hogy én nem kellettem a szüleimnek, hogy nem kíváncsiak rá, milyen vagyok, nem is kérdezősködnek utánam. Senki se fogta fel ésszel, hogy beszélni kellene velem, akármilyen kicsi vagyok is, mondani valamit, megnyugtatni; nagyapám, aki – gondolom – szívesen megtette volna, hallgatott, mert félt nagymamától. A végén, hogy annyit vittek templomba, s annyiszor hallottam a Máriáról, hogy Istennek szent anyja, még a Krisztust is irigyeltem, mert még annak is volt édesanyja. Tanulni szerettem, de az iskolába nem illettem semmiképp. Nem volt se vallásom, sem igazi családom, csak egy nagy famíliám.” Senior halála után átrendezték a szobáját, fiókjait Melinda akarta kiüríteni, de Rickl Mária nem engedte, sose lehet tudni, egy olyan rossz véget ért szép férfinak miféle emlékei rejtőzhetnek a sublót mélyén. Holmiját személyesen nézte át, csukott ajtó mögött, ha talált is valamit, nem esett róla szó, amit meg akart tartani, átvitte a saját szobájába, de volt, amit el is égetett. A lányok egy-egy kis fürtöt kaptak apjuk hajából, amelyet Melinda a medajjonjában hordott, Ilon az imakönyvében, Margit pedig gyűrűnek feldolgoztatva viselt, Kislenkének elfelejtettek tincset vágni, de úgyse volt ékszere vagy bármi olyan tárgya, ahol őrizhette volna, nem volt még csak egy zárható doboza sem. Amellett Kislenke egy időre ismét nehéz lakótárssá vált, feldúlta az ismét felbukkant apa, siratta Seniort, aki hiányzott neki. „Vegye át a Lenke nevelését az öreg, egyéb dolga sincs” – mondta Rickl Mária. Melinda

figyelmeztette az öreg mocskos beszédére, a kalmárlány legyintett, hallhatta Lenke idáig is, mégse ragadt rá. A lábzsámolyt és a hokedlit átvitték hát az átkozódó Imréhez, de kudarcot vallottak. Imre kedvelte anyámat, de csak amikor maga óhajtott vele lenni, arról, hogy leckét kérdezzen tőle, hogy foglalkozzék is vele, szó sem lehetett. Ha eszébe jutott, megtáncoltatta, aztán kikergette a szobából. Rickl Mária kísérletezett még egy darabig, azt remélve, hogy az Átkozódó csak a mindnyájukat feldúló bánat hatására olyan nyers a gyerekhez, meg 184parancsolta Kislenkének, ő vigye be ezentúl az újságot a dédapjának, kedveskedjék neki, próbálja megszerettetni magát. Anyám engedelmesen bevitte aDebreczen című politikai, társadalmi és közgazdasági hírlapot, megpróbált felolvasni a parancs szerint Tisza Kálmán sajtójáról, de Imre ordított, hogy dögöljön meg Tisza Kálmán, olvasott hát mást, hogy a budapesti telefonvállalatnak, amiről nem tudta, mi lehet, már ezerötvenkét előfizetője van, olvasott Doda Traján karánsebesi román izgatóról, Franciaország főrabbijának haláláról, özvegy Reviczky Menyhértné Batthyány utcai lakásának kirablásáról és az enyveskezű Tömöri Eszterről meg arról, hogy honvédeink hazatérnek a tápiósülyi hadgyakorlatról, és elveszett Burger Péter sárga színű Sajó kutyája, nyakán rézcsattal. Átkozódó nemigen figyelt rá, újabban rákapott arra, hogy fuvolázzék, mint valamikor legénykorában, aztán egyszer csak megunta, és elroppantotta iszonyú markában a fuvolát is, attól fogva megint csak énekelt, s megint csak Mari menyéről, aki, ha rima volna, nem volna ilyen szívtelen, átkozta Istent, a jezsuitákat, az egyházat. Egy idő múlva nem kísérleteztek tovább, a gyermek Seniortól már megtanult szépen enni, lehetett ismét a nagy asztalnál teríteni neki, figyelmeztették, ne hederítsen

Átkozódóra, mikor az ember már nagyon öreg, előfordul, hogy nem tudja, mit beszél. Átkozódó egy esztendővel élte túl Seniort, a kislányt gyakran bekiabálta magához, de mindig csak percekre tűrte meg, a zokogását viszont sűrűn lehetett hallani, mert az amúgy is elviselhetetlen élet a fia nélkül szétesett, abszurddá vált: hol az ő Kálmánja, aki Petőfivel együtt indult a csatába Mezőberényből, az ő mérnök fia, honvédtiszt fia, földbirtokos fia, mindene, szeme fénye, az az okos, az a szép, az a művelt. Senior hivő volt, komolyan vette katolikus mivoltát, kérte és meg is kapta Maruch apát-plébános kezéből a viaticumot, Imre a halotti szentségek felvétele nélkül halt meg, élete utolsó napján Kossuth Lajost éltette, és azt kiáltotta: „Éljen a forradalom, vesszenek a papok!” Ha nem a Rickl Mária apósa, nem vállalta volna az egyház a temetését. Imre lakásának a felszámolását megint csak Mari végezte, lányait a közelébe sem engedte az istentelen után maradt holminak. Szép hangú, értékes francia óráját Ilonának adta, aki a 185gyászidő elteltével férjhez készült, egyéb figyelemre méltó dolgot nemigen talált, csak nagy nyaláb levelet és rengeteg könyvet, amelyeket meg se nézett, ruháskosárba hajigált, és kivitetett a cselédekkel a lomos szobába, azzal az utasítással, ha jön az ősz, a tél, fűtsék fel. Margit megkapta az Átkozódó fiatalon meghalt, szőke felesége, Speth Magdolna arcképét, hogy Melindának is jusson valami, Mari beleszúrta legkisebb lánya tűpárnájába az Átkozódó fehér turbános, fekete zománcarcú, piros korallfejjel ékesített mór fejű nyakkendőtűjét, a Seniort ábrázoló gyöngéd miniatűrt viszont magának tartotta meg, s felakasztotta a térdeplője közelébe. Átkozódó nagy fehér üstökéből senki se vágott tincset, őt is, mint Seniort,

zsinóros magyar ruhában temették el. Ezen a második nagy családi összejövetelen engedték anyámat első ízben Szikszay unokatestvéreivel egy sorban, kézen fogva lépegetni, mikor az egy éve sem ásott nagy sírt megbontották, mindenki felzokogott, a könnyek persze még mindig Seniornak szóltak, nem a mocskos beszédű forradalmárnak. Ezen a temetésen megint csak a fia vezette Rickl Máriát, a gyászkíséret csak a töredéke volt annak a menetnek, amely az elmúlt évben Seniort kísérte. Az eseménynek azért megvolt a maga szenzációja, ha nem is a temetőben vagy a szertartás alatt, később. Iunior nógatta a kocsiját, iparkodjanak vissza Pallagra, Iunior életének legválságosabb órái azok voltak, mikor élete két síkja annyira közeledett egymáshoz, hogy rákényszerült annak a végiggondolására, milyen áthidalhatatlan a messzeség a debreceni Pallagpuszta és a debreceni Kismester utca között. Lenke, akit megcsókolt, oldódásra képtelen szomorúsággal fogadta a gyöngédséget, mit kezdhetett volna ezzel az apával, akit utoljára a Senior temetésén látott, örülni neki, búsulni miatta egyaránt felesleges lett volna, hisz úgyis eltűnik megint, s a következő családi eseményig, mondjuk az Ilon esküvőjéig megint csak nem látni. Apja elhajtatott, a Kismester utcán folytatódott a szokásos élet, senki sem akart hinni a fülének, mikor alig háromnegyed óra múlva újra kocsi állt meg a kapu előtt, és tépni kezdték a csengőt. Rickl Mária felháborodott, a családtagok ugyan mind tudják, hogy gyászról szó sincs, legfeljebb pihenésről, de éppen ezért mit zavarják őket, mikor végre béke van, és ő is a délutáni csokoládéja mellett ül, idegennek 186pedig semmi keresnivalója egy olyan házban, ahol éppen most temették el a családfő apósát. Anyám fel sem állt guggoltából, golyókat eregetett alá a lépcsős tagolású ebédlőbe, a golyók

ugrálva futottak a mélybe, mintha örülnének saját bukásuknak. Melinda nézett ki az ablakon, ő jelentette, mi történt. Melinda számomra holtig mitológiai lény maradt, Medea, Iokaszte rokona, én negyvenkét évig ismertem, de negyvenkét év alatt, valahányszor csak jelentkezett, mindig rossz hír hozója volt, apám esküdött rá, hogy örök életű, mint az istenek – nem akartuk elhinni, mikor meghalt. Melinda félrevonta a függönyt, és nagyot sikoltott azon a délutánon is, azt sikoltotta: „Kálmánka!” A ház felbolydult, Iunior visszatérését nem indokolta semmi, s ha mégis újra itt van, a városban, akkor történt valami a Pallagon, mint ahogy történt is. Anyám azt mondta, apja úgy rontott be a házba, mint egy eszement, a földre vetette magát, aztán anyja ölébe hajtotta a fejét, Rickl Mária úgy nézett rá, mint egy meglepődött oroszlán. Fuldokló szavaiból kiderült, míg ő odavolt a temetésen, ahová, ahogy a mamának megígérte, természetesen nem vitte magával Emmát, a felesége egyszerűen megszökött, ellopta a kisfiút is, Sándorkát, még csak búcsúlevelet sem hagyott, egy sort sem. Jablonczay Lenkével senki sem törődött, a hír, amelyet Iunior hozott, nemcsak izgalmas, de reménykeltő is volt. Elment az a nő? Elvitte, ellopta a kisfiát is? Hisz ez jogalap arra, hogy megindítsák a válópert! Csak Kálmán erős legyen, kitartó, talán most megszabadulnak a sárréti boszorkánytól, aki csak kihasználta valamennyiüket. Kálmánka inni kapott, enni kapott, Rickl Mária azt is megengedte neki, hogy pár napra hazaköltözzék, ellehet a Senior szobájában, a továbbiakat majd meglátják. Soha boldogabb gyászoló családot, mint a Kismester utcaiaké, aznap este a tékozló fiú sajnáltatta és becéztette magát, és három ember helyett vacsorált. Jablonczay Lenke, ha

keveset is, de mintaszerűen evett, és az asztal körül ülők közül senki sem gondolta végig, hogy a gyermek ezen az amúgy is nyugtalanító napon azt tudta meg, hogy anyja, aki hite szerint sose vágyakozott őutána, sose volt őrá még csak kíváncsi sem, megszökött a pusztáról, s elvitte magával azt, akit nyilván szeret, a kisfiát, mert Sándorka, akiről annyi 187szó esik, nyilván az ő öccse, a fiú, akit megtartottak helyette, a fiú, akit szeretnek, nem úgy, mint őt. Az este majdnem olyan volt, mint az Ilon megkérése után, csoda, hogy fel nem bontottak egyet az Átkozódó Köselyszeg összeomlásából megmentett töredék pincekészlete pókhálós palackjai közül. A gyászruhát nem lehetett letenni. Senior halála amúgy is egy kerek esztendő mély gyászt rótt az özvegyére, féléves mély, háromhónapos rendes és háromhónapos félgyászt a Párkákra, Kislenkére és a Szikszay unokákra meg egy félesztendőt. Rickl Máriának nem jelentett külön kiadást a speciális öltözék, előszedte gyászkellékeit: a kalmárlány elégszer került már hasonló helyzetbe, volt nyárra fekete krepp-, télre barezsruhája, fekete gallérja, kesztyűje, gyászkeretű zsebkendője, gyásznapernyője, fátyolja, kalapja, gyászlegyezője, s az ékszereit is fel tudta cserélni jet ékességekkel. Margit, aki mellette volt, és Ilon, arca szép rózsaszínével nem is mutatott rosszul a feketében, Melinda bármit felvehetett, semmi sem rontott vagy javított a külsején, a három kis Szikszay inkább komikus volt a gyászruhában, igazán szánalomra méltó látvány Kislenke volt, aki soha, felnőtt korában sem viselhetett feketét, olyan rosszul állt neki. Seniort mindenki szerette, a gyásszal kapcsolatos előírások megtartása természetes volt, a zongorán nem csendültek fel dalok, csak Kislenke leckedarabjai, amikor

gyakorolt, a bérelt színházi páholyt a rokonság rendelkezésére bocsátották (Rickl Mária pénzt kért érte!), hangversenyekre, mulatságokra nem mentek, meghívást nem fogadtak el, nem is küldtek senkinek. A fél év ráadás, ami az Átkozódó halála miatt a családra várt, nehezen viselt megpróbáltatás volt. Ilon életének annyira vágyott menyasszonyideje alatt egyszer sem táncolhatott, s az öreg Jablonczay halálára való tekintettel el kellett halasztani a tervezett esküvőt is, igazán csak a megszökött majd a vesztükre ismét előkerült Gacsáry Emma és Iunior életközösségének megújulása kellett ahhoz, hogy ismét nehézzé váljék a légkör a Kismester utcai házban. A gyászidőt, temperamentumánál fogva a kalmárlány bírta a legjobban, elfoglalta magát, bekérette a Pallag gazdasági könyveit, vezette 188a saját feljegyzéseit, könyvelt, időnként meglátogatta az Anzelmus családtagokat, s mindig magával vitte Ilonát és jövendő vejét, legalább ennyi levegőt szívjanak a fiatalok, hogy végképp meg ne keseredjék bennük az érzés. Irtózatos volna, ha Ilona vőlegénye nem tartana ki, éppen elég baj, hogy Melinda betöltötte a húszat, és semmi remény arra, hogy valamikor is túladjon rajta. Melindát nem vitte magával, valakinek őriznie kellett a házat, s a legkisebb Párkának amúgy is feladata volt, megkapta a parancsot, hogy próbáljon úrikisasszonyt faragni Lenkéből. Anyám viszonya a nála tizenkét évvel idősebb nagynénjéhez ama nehezen megközelíthető emberi kapcsolatok egyike volt, amelyeket szinte lehetetlen érzékeltetni. Mert Melinda utálta anyámat, de szerette anyámat, s anyám keze valahogy, valamilyen módon mindig ott volt a küllők között abban az érzelmi pókhálóban, amelyben Melinda vergődött. Anyám gyűlölt sógornője, de imádott öccse lánya volt egy

személyben, s többet jelentett élete legvégén a lány Melinda életében legfontosabb férfi, Senior számára, mint bárki a családban. Melinda nemegyszer szegült ellen Rickl Máriának, s szenvedte el vaskeménységét, gyilkos fölényét, ridegségét, s aztán látnia kellett ugyanezt a Rickl Máriát pár évvel később elandalodni Lenke szépségén, Lenke varázsos humorán, kecsességén, büszkévé válni Lenke adottságai miatt; Rickl Mária, aki Senioron és a fián kívül sose rajongott senkiért, valósággal beleszeretett a saját unokájába. Maga Melinda imádott valakit, aki végül is anyámat vette feleségül, igaz, hogy mikor anyámnak már más tervei voltak, neki jutott a férfi, de mindig úgy érezte, felvette azt a kanalat, amit a Gacsáry Emma lánya letett a kezéből, s mert nagyon éhes volt, hát kikanalazta a Jablonczay Lenke maradék levesét. Béla testvéremet esztelen kettősséggel szerette, hisz mostohaanyja és nagy-nagynénje volt egy személyben, persze ez se volt egyértelmű szenvedély, megint csak anyám miatt, aki révén ugyan jutott neki gyermek, de aki végeredményben mégiscsak elvette tőle a férj termékenyítő ölelését. Anyám számtalanszor elmesélte, hogy mikor kicsi volt, és Melinda fésülte, véresre karmolta a fejét, és türelmetlenségében fürtöket tépett ki a hajából, hogy folyton csúfolta, hogy szemrehányást tett neki olyasmiért, ami az anyja vétke volt, nem is az övé, 189hogy megtörte az akaratát, azt susogta a fülébe, ne nagyon reménykedjék, bizony, nehezen talál majd valakit, aki feleségül kívánja venni a Gacsáry Emma gyerekét, hogy kinevette a reményeit, elhitette vele, nem is szép, gyerekkorában a Sántát, felnőtt korában a kételyt szabadította rá, azt mondta a Kubelikkel való találkozás után, úgy való anyám művésznek, mint ő, Melinda, spanyol királylánynak, megfosztotta a zongorájától is, amelyet, mikor szorult

helyzetbe került, és kölcsönkért tőle, zálogul lekötött. Mihelyt kiderült, nem tud fizetni határidőre, Melinda eladatta vele a Bechstein zongorát, pedig akkor szüksége se volt a pénzre, eladatta rendből, nevelési kényszerből, eladatta csak. Anyám egész életében gyászolta a muzsikát, amelyet elvettek tőle, sose lett többé zongorája. Mégis: holtukig nem tudtak elszakadni egymástól. Mikor Melinda a háború után előkerült Tirolból, ahová, hetvenévesen, egy külön regényt érdemlő, ostoba véletlen sodorta, s nem lelte sem önmagát, sem régi otthonát Debrecenben, olyan természetesen közölte Jablonczay Lenkével, hozzá akar költözni, s ha anyám nem vállalná, kinyitja a gázcsapot, mintha azt mondta volna, kér egy pohár vizet. Anyám boldogan invitálta az én akkor már üresen álló szobámba, szó sem volt ellenállásról. Hozzánk költözött, majdnem elárverezték mindenünket Melinda rendezetlen adósságai miatt: családtagként volt bejelentve. De nem maradt anyám nélkül a bombázások idején sem, felrendelte maga mellé őrzőül a hegyre, nálunk töltötte a karácsonyestéket, s befeketítette az ünnep óráit örökké szurkáló gonosz megjegyzéseivel. Melinda és anyám Melinda haláláig kísérték egymást, mindkettőn különös nyugtalanság vett erőt, ha egy nap nem találkoztak, néha félúton futottak össze Debrecenben, egyazon percben indulhattak el, egyazon vágy sugalmára, hogy láthassák egymást, anyám engem vitt, kézen fogva, Melinda, az örök magános, az özvegy, egymaga bandukolt, kezében az elmaradhatatlan spárgaszatyor. Ha aztán találkoztak, megnyugodtak, rágyújtottak, nevettek, nézték egymást. Anyám szép arcából Senior pillantott Melindára, Melinda elnagyolt vonásaiból Rickl Mária. Soha életük egyetlen színtere nem lett többé olyan reális sem válságaik, sem

boldogságuk időszakában, mint amilyen a Kismester utcai ház volt, a csukott spaletták mögötti kormos szenvedéllyel. 190 Melinda komolyan vette a parancsot, s tökéletesítette Senior nevelését. Anyám nemsokára minden kérdésére megfelelt, tudta, az abrosz alá azért kell posztó, különben csörög az evőeszköz, ha letesszük, megtanulta, a kenyeret sose haraphatja, csak törheti, hogy a halat halkéssel kell ennie, a dinnyéhez, a heringhez két villa jár, de spárgát, rákot, csíkot, apró madarat megfoghat kézzel is. Melinda le is vizsgáztatta a tanultakból a gazdag Margit házában, aki otthonában nemcsak a jómód sugározta derű és nyugalom uralkodott, de kitűnő volt a koszt, és ahol a legidősebb Párka, aki gyerekei nevelését és a háztartás irányítását teljes egészében rábízta a nyurga, szomorú kisasszonyra, mindig kapható volt rá, hogy valami különleges ebéd vagy vacsora készítésére adjon utasítást, hisz a gyászidő alatt úgysem igen tehetett mást az ember, mint teleette magát finomságokkal. Kislenke a terítéskor kiválóan szerepelt, tudta, melyik ételhez jár a fehér, melyikhez a piros bor, mikor kínálnak pezsgőt, milyen ital jön a desszerthez. Melinda szárazon azt mondta, megfelelően dolgozott, bár közli vele, csak a rend kedvéért verte a fejébe, hogy terít az ember egy ünnepi asztalt, s mit hogyan eszik, Lenkének nyilván egész élete során olyan koldus módja lesz, hogy rántott levesre sem telik majd. A mondat kivételesen javára vált anyámnak, mert két embert őszintén felháborított, a nyurga kisasszonyt, aki a hallgatag szőke gyereket, aki alig mert moccanni, hogy bajt ne hozzon magára, százszor jobban kedvelte, mint a Margit fiait, lányát, és magát a Margit férjét, aki emberszámba vette Jablonczay Lenkét,

amellett ki nem állhatta Melindát. Szikszay Gyula dúsgazdag volt, a kalmárlány legjobb beszerzése, s furcsa módon három elemhez kötődött valamiképpen: földhöz, tűzhöz, vízhez. Nagy földbirtoka volt, élete végén elfogadta a tűzoltóparancsnoki megbízást, és övé volt a híres debreceni uszoda, a feleségéről elnevezett Margit fürdő. Elnézte anyámat a gyászruhában, nemcsak a kisasszony, ő is észrevette, nemigen érinti a játékszereket, láthatólag fél, elront valamit, hát csak figyeli a többit, a szerencsésebb sorsú gyerekeket, ahogy szórakoznak; Gyulácska pónifogatára sem akar felszállni, csak cirógatja a lovacska orrát, sörényét. Szikszay végiggondolta, mi jut, mi juthat ennek a gyereknek, aki ott áll az ő otthonában az ezüsttel-kristállyal megrakott asztal mellett, s 191akit azzal a biztató szöveggel akar az életbe elindítani Melinda, hogy nem várhat rá más, csak a kéregetők koldusbögréje. Szikszay Gyula, ha meg is komolyodott és mosolyogva emlegette legénykori tivornyáit, hajdani Herczeg Henrikségét, azért nem felejtette el sem az ifjúságot, sem Iunior verseit, a gézengúz bájt, amellyel sógora sorra elszerette a kezükről az ideálokat, s amelynek a Sárréten az a Gacsáry Emma is áldozata lett, aki ezt a kis nyomorultat itt a világra segítette. Margit, Zoltán, Gyula, a Szikszay gyerekek ott nevetgéltek a gyerekszobában, nekik hozattak Debrecenben legelőször bécsi cégtől automata játékokat, a Szikszay házban felhúzható vasút robogott, majom biciklizett, beszéltek a babák, medve táncolt, oroszlán bőgött, mandarin hajtogatta a fejét, ha ráültek, gyöngéden mozgott a hintaló a kis lovas alatt, ha nem akartak eleven lóval szórakozni. Herczeg Henrik erős kísértést érzett, hogy összepakolja gyerekei játékszereit, és elvitesse a kocsin a Kismester utcai házba, de még idejében meggondolta magát: Rickl Mária nyilván eladná

az egészet, és valami hasznosra fordítaná a bevett összeget, kijavíttatná a padlásfeljáró rozoga lépcsőjét vagy fúratna egy új kutat. Szikszay most mást talált ki, míg figyelte Jablonczay Lenkét, aki éppannyi idős volt, mint az ő Margit lánya. Nem szólt azon az estén, de egyszer, mikor Újfalussy doktor kijött a gyerekeihez, bekérette a szobájába. Újfalussy aztán, mikor legközelebb a Kismester utcán járt, úgy találta, hogy Jablonczay Lenke egészségi állapota egyáltalán nem kielégítő, a gyermek vérszegény, idegesnek látszik, el kell küldeni hegyvidékre vagy tenger mellé. Melinda elmosolyodott ferde mosolyával, Rickl Mária meg csak legyintett: erre nem telik. Ha a gyereknek volnának szülei, nyilván elvinnék a tengerre, az ő családjuk legfeljebb a Margit fürdőt tudja biztosítani, az sem akármi, ott van télen korcsolyapálya, nyáron két óriási medence, van cukrászda, söröző, büfé, tornaterem, az valóságos külön világ a városban, felér egy egyszerűbb tengeri vagy tátrai üdülőhellyel. Újfalussy doktor kérette magát egy darabig, aztán beleegyezett, s másnap Melinda megjelent Szikszayéknál a mama üzenetével: Lenke ezentúl iskola után és egyáltalán mindig, amikor csak van rá ideje, orvosi rendeletre a fürdőbe jár. Neki nincs ideje pesztrálni, Margit küldjön érte kocsit, majd ellesz 192itt a többi gyerek között, az a nyurga kisasszony is csak dolgozzék a fizetéséért. Szikszay Gyula azt mondta, nem örül az ötletnek, semminek nem örül, amit a mama kezdeményez, mert a végén nem lesz megelégedve, s ő itt nem tud semmi különöset nyújtani, Melinda ismerheti a fürdő lehetőségeit. A harmadik Párka befejezte a beszélgetést, Melinda életében épp akkortájt zajlott le egy kudarccal végződő románc az egyik szobaúrral, aki első reszkető célzására Klári néni vitte is már át neki a Rickl Mária felmondólevelét,

Melinda nem vágyott a Szikszay ház nyüzsgésére, szétfoszlott ábrándját siratta, s örült, ha egyedül lehet. Anyámért másnap megérkezett a Szikszayék kocsija a kisasszonnyal, a fürdőben Herczeg Henrik fogadta, azt mondta, érezze magát otthon, az úszómester megtanítja úszni, a büfés tudja, hogy őt itt ingyen kell kiszolgálni, egyék, amennyi belefér, ha meg játszani akar, menjen át a lakásba a gyerekekhez. Anyám nézte a fodor nélküli zöld vizet, úgy bámult a medencébe, mint más egy arcba, mint más a sorsába. Kapott egy fürdőruhát, kötélre fűzték, rúdon tartották, míg meg nem tanult úszni – hamar felszabadították, az úszómester azt állította, ehhez is különleges képessége van, az úszáshoz. Attól kezdve, valahányszor csak tehette, ott lebegett nagy, nyújtott tempóival a medencében, bámulatosan hosszú ideig tudott a víz alatt maradni, néha a játék kedvéért elengedte magát, s alábukott, mint a kő, aki először látta, sikoltott, azt hitte, vége. Ő ott rejtőzött a medencébe vezető lépcső alján fogódzkodva a zöld homályban, másik kezével az orrát szorította be, élvezte, hogy azt képzelik, halott, és fogalma se volt arról, hogy hetvenöt évvel később egy januári napon orvosok állják körül, rést nyitnak még mindig gyönyörű, hosszú torkán, egy korty életmentő levegőért, ő meg fáradtan elfordítja az arcát, elereszti a lét síkos létráját, és lassan alámerül a halál súlyos, zöld vizébe. Kétesztendei kutatásba került, míg sikerült kiderítenem, mi történt Jablonczay Kálmánnal és Gacsáry Emmával voltaképpen, amíg még együtt éltek, s mi volt az előzménye annak, hogy Emma előbb az Átkozódó halála után egy időre, később meg végképp eltűnt a városból. Lelkipásztorok, rokonok, ismerősök,

egykori 193szemtanúk vagy azok gyerekeinek egész hada segített abban, hogy végre megtudjuk, mi volt az, amire anyám sose volt kíváncsi. Mert Jablonczay Lenke, aki ötvenkét éves volt azon a napon, mikor a halál jegyét az arcán viselő, különös, férficipős, Higgins megvénült Elizájához hasonlító, félrebillent kalapján kék rózsát viselő Gacsáry Emma becsengetett Hunyadi utcai lakásunkba, míg gyorsan beterelte, meg ne lássák a szomszéd ezredesék, miféle szörnyeteg látogatója van, még mindig meghallhatta volna tőle szülei házasságának Gacsáry-verzióját: nagyanyám csak három nappal később halt meg a debreceni klinikán. Csakhogy anyámat nem érdekelte, akkor se kívánt tudni semmit, mikor a másik féllel is szabadon beszélhetett már, saját otthonában a térdén tartva kis Béla fiát, ezzel jelezve Jablonczay Kálmánnak, immár nem kell tartania attól, hogy megkarcolja a lánya tudatát olyasmi közlésével, aminek felfogására még nem elég érett: anyám a Jablonczay-verzióra sem volt kíváncsi. Ahogy az emlékezetes temetés délutánja után teltek az évek, és anyám növekedett, egyre keserűbb szívvel gondolt Iuniorra, aki hol felbukkant, hol eltűnt, sose keresett annyit, hogy gondoskodni tudott volna róla, mint más apák, s egyszer sem említette, hogy szeretné ismét magához venni őt. Anyjától a Kismester utcán úgy elijesztették, hogy míg Gacsáry Emma azonos vagy viszonylag azonos volt önmagával, nem mert volna vele szóba állni, nagy szerelmi csalódása idején pedig úgy könyvelte el, hogy élete tragédiájának szülei voltak az okozói, az ő zavaros, tisztátalan ügyeik, ekkor nemcsak riasztó, de gyűlöletes is lett számára minden emlék. Mikor Iunior már nem élt, Gacsáry Emma pedig Pestre

költözött, minden hónapban pénzt küldött neki, egyetlen kísérő sor nélkül, s éppúgy nem tudott az anyja életéről, útjairól, mint egy vadidegenéről. Ha valaki hírt hozott róla, leintette: nem kívánja, hogy informálják. A Leidenfrostokkal sem érintkezett a maga jószántából egyetlenegyszer látogatta meg keresztapját, a rémület, amit Béla testvérem gyerekkori és a debreceni orvosok számára megfejthetetlen lázrohamai okoztak, rábírta, hogy szállást kérjen tőlük pár éjszakára, míg kisfiát kivizsgáltatja a fővárosban is, szállodára ezerkilencszáztizenötben éppúgy nem telt neki, ahogy a vasúti költséget és egyéb kiadásokat is Bartók Bel 194lától kellett kölcsönkérnie. Ármin elég okos volt ahhoz, hogy ne kényszerítse ki a találkozást keresztlánya és Gacsáry Emma között – ugyan mi értelme lett volna, a szakadékot anya és gyermeke között nem hidalhatta át már semmi. Mikor e könyv anyagának gyűjtése közben felkutattam sose látott rokonaimat, s nevetve mutogattuk egymás arcán a közös vonásokat, kiderült, a Leidenfrostok valamennyi nagybátyám, nagynéném nevét ismerik, de anyámról még csak fogalmuk se volt, nem is hallották soha, hogy „Emma néninek” Lenke nevű gyereke is lett volna. Jablonczay Lenke senkivel se állt szóba, aki Gacsáry Emmát juttatta az eszébe. Munkám közben az volt a legdöbbenetesebb pillanat, amikor az okmányokból az derült ki, anyám még csak azt se tudta, hány testvére is volt voltaképpen, hogy nem heten, hanem kilencen származtak Jablonczay Kálmán és Gacsáry Emma boldogtalan házasságából. Mikor Gacsáry Emma 1889. április 28-án vonatra ült, hogy – hite szerint – mint a pallagi birtok úrnője, új életet kezdjen Debrecenben, a pesti nyomorban március

16-án született Józsefét viszi a karján, s boldog, hogy Pesttel együtt mögöttük marad abszurd életmódjuk is. Vágyik már Lenke után, aki táncaival, örök derűjével, különös, maga kitalálta versikéivel és történeteivel napról napra kedvesebb volt, s a legkisebb Jablonczayt is szeretné megmutatni anyósának, aki ekkor éppen negyvenegy éves, és akiről azt hiszi, végre megenyhült irántuk, s függetlenséghez segíti őket. Mikor Pallagpusztán nem Lenke várja, mikor Iunior hebegni kezd a kívánságára, hogy induljanak azonnal a gyerekért, csak pár napig titkolózhatnak előtte, végül mégis megtudja, Pallag nem az övék, hanem a mamáé, Iunior csak dolgozik rajta, méghozzá ellenőrzés mellett, minden fillérrel el kell számolniuk, a mama nem kívánja látni Józsikát, ők is ki vannak tiltva a városból, Lenkét pedig nem adják ki, ha mégis megpróbálják visszavenni, azonnal el kell menniük innen, és akkor csakugyan nem marad más megoldás, csak az öngyilkosság, mert Iunior ugyan el nem tudja tartani őket. A Gacsáry lány ekkor jön rá, hogy ezúttal végérvényesen elárulták, sőt elrabolták a lányát is, a felis 195merés a házasság halálos ítélete. Emma, ha nem volna pár hetes gyereke, azonnal útra kelne, hogy hová, és milyen anyagi eszközök biztosításával, nem tudja maga sem, persze nem kerül rá sor, Józsika beteges, vele nem vállalkozhatik semmi kalandra. A kisfiú nemcsak gyönge szervezetű, udvarias is, belátja, se helye, se jövője szülei dúlt életében, május 16-án már temetik, koporsóját a szülőkön kívül csak Leidenfrosték kísérik. Emma a szertartás után azonnal Lenkéért indul, Erzsébet kíséretében, Leidenfrostné a tanúja, hogy nem engedik be a Kismester utcai házba, Rickl Mária, aki az ablakban könyökölve messziről megismeri őket, beriglizteti a kaput, Melinda pedig megmagyarázza az összeröffenő járókelőknek, szegény

rokonuk gyenge idegrendszerű, ezért fenyegetőzik a törvénnyel, s állítja, hogy ellopták a lányát. E naptól kezdve a házasok csak kivételes és szerencsétlenségükre mindig új gyermeket a világba segítő kurta együttléteken vannak közel egymáshoz. Gacsáry Emma József halála után pár héttel hagyja el először Iuniort, Leidenfrostné, aki pénzt adott neki az útra, az egyetlen, aki tudja, hová ment: Pestre, szerencsét próbálni. Siró Dániel unokája okos és művelt, sokkal okosabb és műveltebb, mint a férje, de a munkahelyeken, ahol jelentkezik, elképedve néznek rá, még nincs egészen huszonhat éves, és olyan a külseje, hogy csak ajánlatot lehet neki tenni, alkalmazni nem. El kell hogy halványuljon a szépsége, míg végre, úgy ötvenéves kora körül Leidenfrost segítségével Hangya tisztviselő lehet Gacsáry Emmából, akkorára már csak gyönyörű betűi, hibátlan helyesírása és fogalmazási készsége a régi, az arc, a test viharos élete nyomait viseli. Egyelőre nem kell semminek, se társalkodónőnek, se nevelőnőnek, ajánlólevele nincs, a gyárakban – a Ganzba is elmegy – megcsipkedik, és ránevetnek. Megpróbál visszajutni Füzesgyarmatra, Bányay Rákhel nem fogadja be, s ha nem akar az utcára kerülni, megint csak nincs máshová útja, csak ismét Debrecenbe. Az újratalálkozás, a kimagyarázkodás, a szégyen, az újra fellobbanó vágy, s az immár mindkét fél szívében feltámadt egymás ellen irányuló gyanú szítja azt a szenvedélyt, amelyből aztán Sándor születik. Ahogy lábra áll, Emma újból megpróbálja visszaszerezni Lenkét, és bemutatni az új fiúörököst, a kalmárlány Sándor 196unokájára sem kíváncsi, Lenke kiadásáról pedig hallani sem akar. Emma eddig három gyermekét tette koporsóba, ki tudja, az újszülött nem kerül-e melléjük, legalább egy Jablonczay maradjon életben, az, akit ők nevelnek.

Amikor Senior haldoklik, a család, amely a tanyán voltaképpen nem él rosszul, hisz mindenük megvan, és Rickl Géza korrekt ellenőr, marad némi pénzük is, nemcsak szívből szomorú (Emma sose felejti el, Senior volt az egyetlen, aki vita nélkül elvállalta őt), de reménykedik is: a halál talán megnyitja a kaput előttük. Iunior hitét csak erősíti a gyászjelentés, amely feltünteti a neve mellett az Emmáét és a Sándorkáét is, csakhogy csalódik: a kapu csupán Senior haldoklásának utolsó napjára tárul fel, és csak őelőtte, Rickl Mária nem mulasztja el kijelenteni, úgy kívánja, Emma legyen rosszul a temetésen, nem tűri el a gyászolók között. A közlés a Pallagon férj és feleség között ismét borotvaélre állítja a helyzetet, Emma a temetés napján összefoglalja a véleményét a férjéről, az anyósáról, aztán világos ruhát ölt, kuplét énekel, közli, neki nincs gyásza, ő nem tartozik a családtagok közé, s mikor Iunior elindul az apja temetésére, Emma is behajtat a városba, cukrászdába ül, croque en bouche-t rendel, jó étvággyal eszik, édességeket csomagoltat a kisfiának. Még nincs este, mikor már Anzelmusék egész köre a botrányról beszél, amit rendezett, Emmának amúgy is rossz híre van, pedig akkor még Leidenfrostékon és a templomon kívül sehová nem jár, legfeljebb vásárolni – Darvasy Muki még a színházba se viszi el soha, nehogy találkozzék a rokonsággal –, mégis sokat pletykálnak róla Debrecenben. A kalmárlány Melinda útján szárnyra bocsátotta a hírt, indulatos, magának való, testbenlélekben beteg teremtés, nem illik a famíliába, Isten őrizz, hogy a kezére adják a nehezen megmentett Lenkét, hisz mind e sok rossz tulajdonság mellett még kacér is. (Ez a szó Melinda szókincsében azt jelentette: mutat rajta a ruha, megnézik az emberek, törődik a hajával.) Persze ezenkívül máshitű is, ez is csak baj, alighanem

előbb-utóbb válás lesz a kapcsolat vége, Kálmán meggondolatlan házasságot kötött. Leidenfrosték köre Emma védelmében hiába terjeszti a maga verzióját, Gacsáry Emma túl izgalmas jelenség ahhoz, semhogy sajnálatot kelthetne, még a vele rokonszenvezők sem akarják el 197hinni, nem benne van a hiba, hogy a kalmárlány nem tudja megkedvelni. Ha alkalmatlan a Kislenke nevelésére, nem lehet jó anya, vagy talán csakugyan nem hű, ha az volna, nem járna a legénykorában mindig oly vidám Iunior olyan lógó orral a városban. Pedig Gacsáry Emma még évekig hű volt Jablonczay Kálmánhoz, mikor nevét már sárba vonta a pletyka, s rágalmazói nem tudtak másra hivatkozni, mint büszke fejére, a főutcán megcsodált szépségére, színes slájereire, a dacra, ahogy felvette az odadobott kesztyűt. Függő viszonyban élt és pimasz volt, a kettő valahogy nem vágott össze, anyám gyerekkorában alázatosak voltak, akik függő viszonyban éltek, azonkívül a leglehetetlenebb dolgokat állította azoknak, akik szóba elegyedtek vele, azt hangoztatta, mindenért, ami történt, Iunior a felelős a Kismester utcaiakkal együtt, s ő egy olyan képtelen helyzet áldozata, amilyenről regényben olvashat az ember: olyasvalamiért kell lakolnia, amit más követett el. Emma szinte mindennap végigsétál a Piac utcán, ha valamelyik sógornőjével összeakad, csak rájuk villantja a szemét, nem köszön, Lenkét gyakran meglesi a Kismester utca sarkán vagy az iskola előtt, megközelíteni nem meri, félti a gyermek lelki nyugalmát – bár ne féltette volna! Anyám sose hitte el, hogy kereste, szerette, visszakövetelte őt, és azt sem, amit Leidenfrost, a keresztapja, akit 1915-ben, Gacsáry Erzsébet halála után végre megismer, olyan hiába próbált megértetni vele: a

mindennapi kenyér ott volt a kalmárlány kezében, anyja nem kockáztathatta a pallagi létet semmi erőszakos cselekedettel. Iunior úgy érzi, szétpattan a feje, engedékeny parasztlányokkal enyeleg, akikhez verset ír, mint első debreceni próbálkozásuk idején, lesi régi imádottait a korzón, azokat is megénekli, a biztonságban élő, gazdag fiatalasszonyokat; Emma megleli a kint hagyott verseket, és kijavítja férje helyesírási hibáit. Átkozódó halálakor már nem ölt kihívó ruhát, nem bosszantja Iuniort, sőt. Maga köti meg férje gyásznyakravalóját, még utána is integet, ám mire Iunior hazaér a nem hosszú temetésről, Emmának, Sándorkának hűlt helye van, Iunior hazarohan a Kismester utcába, kizokogja magát, biztosra veszik, az asszony Pestre ment megint, s bár a kalmárlány egyszer sem óhajtotta látni Sándort, arra a 198hírre, hogy az is eltűnt, felháborodik, s követeli egyetlen, a családi nevet viselő fiúunokáját. A cselédek egész nap futkosnak, elhívják Anzelmusékat, családi tanácsot tartanak, Iunior pár napig vissza se megy a tanyára. Muki voltaképpen nem boldogtalan, Emma igazán minden hozzá a száműzetésben, csak nem nyájas, jó ismét a szülői házban, úgy érzi, az élet kibabrált vele, békét szeretne, elsősorban az anyjával. „Ez volt az Emma egyik legutolsó trükkje – mondta Melinda anyámnak akkora gyűlölettel, hogy elbámultam rajta azon az éjszakán, míg ébren ültünk valamennyien a szőlőhegyen, és fejünk felett amerikai bombázó gépek húztak el Debrecen felé –, még csak meg sem szökött igazán, s mi hogy kerestük, mama azt akarta, hogy Kálmán indítsa meg a válópert. Aztán kiderült, a városban van, Leidenfrostékhoz ment, Ármin Fiuméba utazott, Erzsébet nem várta vissza, csak hetek múlva. Ott

bújt meg Emma Sándorral együtt a Leidenfrosték Péterfia utcai házában, és hagyta, hogy izguljunk, merre jár. Margit látta meg egyszer a kocsijából, Emma a nyitott ablaknál zongorázott és énekelt. És milyen orcátlan volt! Rábírta Leidenfrostnét, ne engedjen be senkit hozzá, akit mi küldünk, elzavarták Annust, Ágnest, Klári nénit, Emma kikiabált az ablakon, jöjjön el a mama személyesen bocsánatot kérni. Az volt a vesztünk, hogy Ilon vőlegénye előtt menteni akartuk, ami menthető, s a mama azt mondta, tűrjünk. Kálmánnak aztán több se kellett, mint hogy Emma tudni sem akar róla, ott sétált az ablaka alatt, bukétokat meg verseket hajigált be neki, akkor megint imádta már, Emma meg kuncogott rá, a vége az lett, hogy hazacsalta. Meg is született a következő év májusára Piroska.” Akár a többi testvérére, rá se volt kíváncsi senki a Kismester utcán. Jablonczay Piroskát, a későbbi nagy pedagógust, Juhász József igazgató-tanító feleséget, akit egy egész debreceni városrész őriz még ma is az emlékezetében, két évvel később megint csak kislány követte; a Siró Dániel iskolájában képzett Gacsáry lány engesztelő, békét jelentő görög nevet választott neki, úgy kereszteltette: Iréne. Emma tehetetlen magányában megpróbált valami különös gyermekparadicsomot létesíteni Pallagpusztán: az egykori kirándulók, majálisozók közül később, sokkal később, nem 199egy aggastyán vagy matróna mondta nekem: „Láttam fiatal nagyanyádat a birtokon, ott forgott, táncolt valami kisgyerekekkel, jól látszott a kerítésen át. Körötte kutyák is ugráltak, mintha azok is táncoltak volna.” Ez volt az a „beteges” Jablonczayné, az a társaságot nem kedvelő, az a vad; az idegbeteg, a rossz anya. Iunior rendszeresen csalta – Muki verseinek második kötete láztáblaszerűen rögzíti érzelmi élete ingadozását s a felismerést: Emma

nem teszi boldoggá, Emmával való hajdani találkozása bizony csak bajt hozott rá. Kislenke tizenegy éves koráig nem ismerte az anyját. Ha egymás közelében haladtak el a városban, Emma megtanulta, hogy ne közelítsen, ne tegye még nehezebbé a dolgokat, Erzsébet megérttette vele, mit rombolhat a nyílt botrányokozással a lánya életében. Anyám végül is 1896-ban, még nem is egészen tizenkét évesen találkozott vele először az elválásuk után, feledhetetlen körülmények között. Éjszaka felkeltették, Melinda ébresztette fel, a házban volt az apja is, aki zokogott, Melinda ráparancsolt anyámra, öltözzék, orvos is volt a szobában, aki a kalmárlánnyal tárgyalt, aztán kikocsiztak a pusztára. Azt mondták neki, a mama nagybeteg, talán meg fog halni, el akar búcsúzni tőle, viselkedjék nagylányhoz illő módon, komolyan. Mikor megérkeztek, átrohantak vele több szobán, aztán egy erősen megvilágított helyiségben egy ágyhoz terelték, amelyben feküdt valaki. Anyám dermedten nézte a fekvőt, akiből nemigen látszott semmi, csak rengeteg, gyűrűző haja. Az eszméletlen Gacsáry Emma halva szülte meg negyedik fiát, majdnem elvérzett utána, kis híja volt, hogy a Kismester utcaiak örökre megszabaduljanak tőle, s a halál küszöbén valóban Lenkét követelte. Anyám csak emlékszilánkokat őrzött erről az éjszakáról, anyja említése is mindig felzaklatta, hát még hogy testközelben volt hozzá, és látta, és mégse látta. A szobában gyerekek bőgtek, egy kisfiú, akiről kiderült, hogy Sándor öccse, két kislány, egy csepp és egy alig nagyobb, anyám sírni kezdett félelmében, de esze ágában se volt megcsókolni Gacsáry Emmát. Testvéreire viszont gyakran gondolt, és váratlan, heves szeretettel azonnal vonzódni kezdett hozzájuk.

Mivel a jég ilyen váratlanul megtört, s a halálos veszély összehozta az anyjával, később időnként kimehetett a Pallagra már, de 200mindig csak a Melinda kíséretében, és sose maradhatott négyszemközt az anyjával, amire egyébként nem is vágyott akkor már. A pallagi kirándulások kínos kötelességszámba mentek: Jablonczay Lenke úgy találta, anyja vonzó külsejű, de komolytalan, bohókás, mórikálja magát neki, pedig nyilván nem szereti, hisz odaadta annak idején. Ahogy lehetett, el is húzódott a közeléből húgaihoz, öccséhez. Emma azt mondta Erzsébetnek, ha volt az életében meddő küzdelem, hát az, amit a Lenke mosolyáért, gyöngédségéért vívott, de akár a szélnek kiáltotta volna a becéző szavakat, anyám nem felelt. Sose tudtak kimagyarázkodni: Melinda előtt lehetetlen lett volna akár az egyiknek azt kérdeznie: hogy kerültem el mellőled, akár a másiknak azt felelnie: elloptak tőlem, mert hátha dühömben itthagyom a családot. Anyám ugyanilyen tartózkodó maradt akkor is, amikor az apjával kellett lennie, Jablonczay Lenke semmit se tudott az apja versesfüzeteiről, az őutána síró költeményekről. Az ellentét a Pallagon növekvő gyerekek és közötte kiáltóan nagy volt, a pallagiak rajongtak apjukértanyjukért, hogy Senior művei egyáltalán megmaradtak, hogy Gacsáry Emma leveleit mi, az unokái is olvashattuk, egyedül nekik köszönhető, s az arcok, amelyek a Pallagon született nagynénéim szavai nyomán kirajzolódtak a nagyszüleimről, annyira különböztek attól, amit anyám ábrázolt, mintha nem is ugyanazokról az emberekről lett volna szó. Mert a gyerekeit nemcsak Emma szerette annyira, hogy eltűrte miattuk lehetetlen sorsát, de Iunior is, szerette Sándorkát, a két kislányt, Jenő fiát is, aki végül aztán befejezte a boldogtalan kapcsolatból születettek sorát. Már rég nem volt Emma

számára egy jó szava, mikor a gyerekekről sose feledkezett meg, s mint valaha Senior őt és a Párkákat, mesével altatta őket, és hanyatt fekve a puszta füvén tanította lányait-fiait a csillagos ég ismeretére. A millennium éve még nem hozza, csak jelzi a közelgő változást. Időnkénti összeborulásukban a pallagi közös hálószobában olykor még házasságnak látszik Muki és Gacsáry Emma kapcsolata, ám Iunior verseskötete hangja már figyelmezteti az olvasót, valami készül, ezúttal nem a pusztán galagonyabokor alatti idill bogárszemű kislányokkal, nem is ódai lelkendezés, a hajdani ideálok ihletésére, más érződik itt, döntőbb, szomorúbb. Iunior 201megunta a feleségét, kifordul a szobából, mihelyt Emma rákezdi, milyen iszonyat, hogy egész életét száműzetésben és megalázottságban kell töltenie Muki könnyelműsége és amiatt, hogy életének nyomorult kis kavicsa pár pillanatra megakasztotta annak a gépezetnek a működését, amelyet Rickl Mária irányított. Terhes az élet a Pallagon, pedig Muki felejteni szeretne. Miután a társaságban nem mutatták be, s Leidenfrosték kivételével nem is jártak házaspárok Emmához, Iunior vadászmulatságokat rendez, a felesége szerencsére varázslatos ételeket ismer Bányay Rákhel jóvoltából, szemmel láthatólag szórakoztatja, hogy ha hajnalban elindulnak az urak, saját kezűleg töltheti meg a butykosokat gyömbéres, citromos, szegfűszeges borral, estére meg a zsákmányból főzethet vacsorát a fáradt győzteseknek. Ám nincs mindig vadászat, Muki hát szökik a nyugtalan légkörű Pallagról, legtöbbször a Szikszay fürdőbe, ahol elbújik Lenke elől, s szépeket mond az asszonyoknak. A Magyarország ezeréves fennállását köszöntő országos ünnepi időszak alatt Pestre is felutazik, Emmának azt hazudja, állás után néz, egy szó sem igaz belőle, forog, tombol a régi Hektor gróf

a turnűrök és a rózsás kalapok között. Élete pár felhőtlenül boldog és vidám napját éli. A millenáris elragadtatásban egyébként az egész család részt vesz, Iunior Ős Budavárában akad össze sógoraival, anyjával, húgaival. Budapest semleges hely, amellett az országos eufória a kalmárlányt is elfogta, Kálmán tehát társulhat hozzájuk, s míg a Párkák és a vők együtt szórakoznak, anya és fia hosszan beszélgetnek részint az Angol Királynőben, részint a színházakban – Rickl Mária naponta színházban fejezi be az estjét. – Emmát sem a kalmárlány, sem Iunior nem hozza szóba, minek vitázzanak még Pesten is, oly szép ez a pár diadalmas nap. Fut Rickl Máriával a gumikerekű, végigkorzózik a Stefánián, kendőt lenget és kacag, a villanyfény csak úgy vakítja gázhoz szokott szemét, s olyan ellenállhatatlan vidámság fogja el, hogy nem ismer magára, míg a megyei bandériumok sorra vonulnak az utcákon. Integet az ismerősöknek, a fogatok közül nem egy debrecenire ráismer a fával burkolt Andrássy úton. A kalmárlánynak, bár ezt még senki se tudja kívüle, minden oka megvan arra, hogy derült legyen, megtalálta azt a nőt, akit 202olyan régen keresett: Kálmán egyelőre még kötött kezét megkérték tőle. Nem is rút, igen gazdag özvegy kérte meg félkomolyan, féltréfásan a Margit baráti köréből, aki már lánykorában is rajongott Kálmánért; ha meg tudnak szabadulni Gacsáry Emmától, még mindig kiforoghatja magát minden. De miért ne tudnának megszabadulni? „Kialakul!” – biztatja a remény a kalmárlányt, míg harsog a városon a Jambojambo meg a Funiculi-funicula, a Párkák Succit, a koplalóművészt bámulják, Szikszay meg sunyin mosolyog, mert ő látta az éjjel azt is, amit a Párkák nem, hogy táncolt brusszai leplekben Carmen Rosé, kezében pálmalegyező. Száll a Herkulesfürdői emlék, Iunior azt

érzi, hosszú-hosszú ideje nem volt ilyen boldog, mint most, Emma szemrehányásai nélkül, a családjával. Persze a pénze nem futja hosszas tartózkodásra, hazaérve kiadós férji gyöngédséggel próbálja ellensúlyozni: nem szerzett állást Pesten. Felesleges fáradság, Emma nem hitte egyetlen szavát sem, tudta, hogy mulatni megy, örült, hogy nem látja. Az ölelkezés a következő évben Jenőt segíti majd a világra, ám a kisfiú születése körül nem születnek gyöngéd apai versek, sőt. Az egykor epedő hang váddá és okoskodó mérlegeléssé hűl: „Nem egyezik a mi vérünk, sem egy árva gondolat, nem lehetünk mi egymásé a ragyogó ég alatt, észretérni jobb lesz most még, a szív belé nem hasad, legfeljebb majd megsíratunk régi édes hamvakat” – rögzíti Iunior lelkiállapotát és a házasfelek helyzetét a szürke, puha fedelű füzet. 1898-ban nagy összecsapás lehetett a házasfelek között, amely néhány pillanatában mintha a kiengesztelődést ígérte volna. „Miatyánk úristen, üdvözlégy Mária, imádkozik hozzád két szegény pária” – áll a versesfüzetben, de aztán marad a cívódás, a szemrehányások, Iunior valósággal beléöregszik. „Tar a koponyám, ráncos a homlokom” – panaszolja a költemény. Mikor Jablonczay Lenke megkezdi tanulmányait a zárda tanítónőképzőjében, szülei közt helyrehozhatatlan már a meghasonlás, Iunior úgy látja a feleségét, hogy „prózaivá lett a lelke, nincsenek többé ábrándjai, s rideg szemmel csak a jövőt lesi”. A verseskötet naplószerűen rögzít mindent: Hektor gróf úgy érzi, elhibázta az életét, méghozzá maga rontotta el azzal, hogy nem hallgatott a jóakarói, főképp az 203anyja tanácsára. Változást kívánna, új létformát, friss, melegítő rokonszenvet. Az idősödő Muki költészete nem áltatja se

magát, se másokat, elismeri, hogy számtalanszor megcsalta a feleségét, s voltaképpen azt szeretné, ha Emma új boldogságot keresne, mást választana magának, nincs ennek az együttlétnek semmi értelme már. A célzások, amelyek arra vonatkoznak, hogy az asszony férje hűtlenségére hasonló magatartással felelt, félreérthetetlenek: „Jobb, magának, be is látom, a karcagi buleváron (!) sétálni…” A vádnak nyilván van alapja, Gacsáry Emma fiatal lányként is szabálytalanul viselkedett, asszonyfővel, megalázott helyzetében, a pusztán, ahol ha egyáltalán, hát csupa férfi járt körötte, tisztek, kártyások, vadászok, Muki hajdani kompániája, bizonyosan megcsalta a férjét. Kedvese valószínűleg katonatiszt volt, egy hadnagy képe túl gyakran felbukkan nemcsak Iunior verseiben, de a novellás kötetében is ahhoz, hogy véletlen lehessen. Rickl Mária óvatos, nagy a tét ahhoz, hogy bármit is kockáztasson. Ha eddig távol tartotta Iuniort, most viszont visszaparancsolja a Pallagról. Szikszay megkapja az utasítást, szervezzen a fürdőben valami látszatállást Mukinak, ami a városhoz köti, Herczeg Henrik kinevezi hát a sógorát fürdőigazgatónak, egyben titkárnak, örül, hogy segíthet rajta, még mindig nyomja a szívét az emlék, hogy mikor kérte, nem állt, nem állhatott mellette úgy, ahogy voltaképpen szerette volna. Szikszay nem tudja, mi van a háttérben, a kalmárlány egyetlen bizalmasa Melinda, Margiték gyanútlanságára szükség van, különben esetleg elhessen a madár. Iunior örömmel tapasztalja, hogy bár a Kismester utcán változatlanul nem kívánatos a jelenléte, a fürdőben, Szikszayéknál rendszeresen viszontláthatja anyját és annyira szeretett húgait. Időnként vendég is van, Margit valami özvegy barátnője, azt haza kell kísérnie kocsin, nem terhes feladat, de ha az volna is, mit számít ahhoz képest, hogy

a rosszul világított, kívül-belül hidegnek érzett pusztai ház helyett ott lehet a régi világban, Margit húga csillogó környezetében, s játszhatják régi családi játékaikat. Ilyenkor a lánya is ott van, bár nemigen néz rá, nincs mit beszélnie Lenkével, késő már ahhoz, hogy gyermekesen, s korán, hogy érdemben megmagyarázza neki, mi történt. Míg Emma 204egyedül van a pusztán, a gyerekeivel, Szikszayéknál az ovális asztal körül verseket rögtönöznek, az özvegy összecsapja a kezét, úgy mulat azon, hogy Kálmán milyen mulatságos sorokat tud kitalálni, s milyen kedvesen kifigurázza az együtt szórakozó társaságot költeményében. Melinda a bátyja versében Kismesteri Hírlap néven szerepel, Margit Bősz Dorka, Ilona Ormányos Ludmilla s a hírszerző riporter, aki a Kismesteri Hírlapot ellátja újságokkal, az ide-oda szalasztott Lenke. A kalmárlány nem erőszakos, az özvegy okosan tartózkodó, senki nem vesz észre még semmit, s Rickl Mária vár. Hogy elkezdje a házasfelek végleges, ágytól, asztaltól való elválasztását, lakást bérel a városban a fiának; 1897 augusztusában, mikor Jablonczay Jenő, akit egyébként szintén nem kívánnak megismerni, a világra jön, apja foglalkozása, amely a gyerekek keresztleveleiben hol magánzó, hol hivatalnok, de legtöbbnyire földbirtokos, már fürdőigazgató, és a lakóhely sem Pallag többé, hanem a Kossuth utca. Iunior azt hiszi, Istennek külön figyelme fordult felé, sose volt inkább szüksége arra, hogy önálló városi lakása lehessen: Muki ugyanis életében legelőször, igazán szerelmes. Rickl Mária és fia ugyanazt akarják, s a tizedik, a nem legális Jablonczay gyerekre zúduló tragédia amiatt következik be majd, hogy későn szembesítik szándékaikat. Rickl Mária a gazdag özvegyet akarja Gacsáry Emma utódául, Jablonczay Kálmán a lányt,

akinél bűbájosabbat, szelídebbet, kedvesebbet nem látott még soha, a lányt, aki ott ül Szikszay fürdőintézete pénztárában, és adogatja a jegyeket. Mikor a Pallagon született gyerekek közül reggelente kettőt is iskolába visz már a hintó, Kislenke pedig a Szegény Iskolanővérek növendéke, Gacsáry Emma még mindig csak harmincöt éves, és néha csodálkozik azon, viszonylag milyen hamar befejezte az életét, most már nyilván nem fog történni vele semmi. Aztán rá kell jönnie: tévedett. A kataklizma más volt, mint bármi, amit eddig Iunior mellett át kellett élnie: Gacsáry Emma a kezdeti időket leszámítva sose vette komolyan a férje kalandjait. Hogy ezúttal valami komolyabbra kell elkészülnie, azon mérte le, hogy Muki nem vált sem ábrándossá, se durvává, mint máskor, amikor megcsalta, csak 205éppen szinte sose volt otthon, s ha mégis, kérdéseire foghegyről felelt. Emma közölte Erzsébettel, Muki szemmel láthatólag ismét a bolondját járja, Leidenfrostné legyintett, Iunior képtelen megmaradni bárki mellett, a legnagyobb számtantudós se tudná kideríteni, ez a hanyadik szerelme már. Ám Muki egyszer csak tűrhetetlenül ideges lett, s mint később kiderült, volt is rá oka: Leidenfrost tudta meg a Szikszay Gyula egyik alkalmazottjától, mi történt Hektor gróffal: Iunior nemcsak hogy beleszeretett egy fiatal lányba, hanem a lány apja-anyja füle hallatára házasságot ígért neki, s többször kijelentette, mihelyt sikerül megszabadulnia Emmától, elveszi feleségül. Emma törte a fejét, mit csináljon. Elválni Iuniortól, elmenni a Pallagról végképp, otthagyni Debrecent, évek óta kísértő vágya volt, s nem engedett neki, bár tudta, erre vár a Kismester utca, ezért történt és történik

minden, hogy őt elmarják a férje mellől. Mégse mozdulhatott, megfelelő anyagi biztosíték nélkül nem vághatott neki a világnak a gyerekeivel, Iuniortól csak a Pallagon remélhette, hogy előteremti a családjának a mindennapit: elképzelni Mukit, amint rendszeresen tartásdíjat küldöz, kész nevetség. Félév múlva már nem küldene, nem rosszaságból, csak mert nem volna neki. Tűrt és nyelt hát, nem is a miatt a remény miatt már, hogy valamikor is visszakaphatja legidősebb gyerekét, nyilvánvaló volt, hogy Lenkét örökre elvesztette, csak mert egyedül a birtokon érezhette biztosítottnak lányaifiai sorsát. Ám Melinda az utóbbi időben nemegyszer célozgatott arra, nem kívánná-e mégis felbontani a házasságát – lehet, hogy most jött el annak az ideje, hogy engedjen? Ha Iunior olyan határig kompromittált egy fiatal lányt, hogy el kell vennie, talán rá lehet majd kényszeríteni a Kismester utcaiakat arra, hogy szavatolják a tartásdíjat. Mihelyt Rickl Mária írásba adja, hogy hajlandó fia helyett biztosítani az Emma és a Jablonczay unokák megélhetését, ő máris szedi a holmiját és repül innen, Iunior aztán legyen boldog azzal, akit választott, bár sose találkoztak volna egymással. Emma megbeszéli a dolgokat a sógorával, aztán a legközelebbi látogatásakor megmondja Melindának, ha elfogadják a feltételeit, ő szívesen félreáll. A közlés teljes eufóriát eredményez a Kismester utcán, ahová 206nem jut el Iunior új idilljének a híre, ki merné megkockáztatni, a fürdő alkalmazottai közül, hogy Margit útján figyelmeztesse a kalmárlányt, s még ha merné is, ki akarná? Gacsáry Emmát nem ismerik az uszodában, Hildát, Iunior új szerelmét, annál jobban – ugyan ki ne szeretné, sajnálná?

Az ismét vőlegény Iunior ezúttal nem egy dúsgazdag kisasszonyt választott magának, akinek a rokonsága egyháztörténelmi híresség, hanem egy szegény lányt, akinek az apja őrmester, egyik testvére kesztyűt varr, a másik gyári raktárnok, magának a családnak meg kantinja van. A Kismester utca semmit sem gyanít Muki szándékáról, a kalmárlány olykor még dalolni is próbál rozsdás hangján, annyira boldog. Ha a Gacsáry lány hajlik a válásra, most csak arra kell rábírni még, mondjon le minden gyermekéről, nincs értelme, hogy akár egy is nála maradjon, ha nem a Iunior felesége többé, ne lehessen semmi érintkezési felület ezentúl a hajdani házasfelek között. Melinda értesse meg Emmával, úgy garantálja neki holtig a tartásdíjat, ha itthagyja a gyerekeket. A társaság úgyse fogadta be, erre tanú az egész város, Iunior fiait-lányait akár pörrel is elvétetheti tőle, mihelyt bemutatja szegény boldogult Ernőke keresztlevelét, milyen illetlenül hamar világra jött szülei esküvője után. A família tagjai közül bárki igazolja a bíróságon, hogy Emma lánynak is laza erkölcsű volt, s azok a vadásztivornyák se maradtak titokban a városban, amelyeken sose vett részt asszony, amelyek egyikén a részegek a pávákat is lelőtték. Emma tűnjék el Pallagról, de csak egymaga, a tartásdíjat havonta személyesen utaltatja ki a számára. Iunior nem sejti, hogy a nők akciója megindult annak az érdekében, amit maga is annyira szeretne, lekötik reményei, gondjai, s egyszerre boldog és rémült, mikor húga közli, a kalmárlány kéreti Emmát, a válás ügyében akar beszélni vele. Mukinak fogalma sincs arról, hogy a Kismester utcán már kiszemelték a felesége utódját, három verset ír aznap örömében és izgalmában, Istenhez eseng, hadd szabadulhasson meg nyomasztó terheitől. Gacsáry Emma visszaüzeni az anyósának, a távolság a

lakóhelyeik közt azonos, jöjjön ki a kalmárlány a birtokra, ő abba a házba, amely csukott kapuja elől egyszer az egész utca szeme láttára elutasították, nem teszi be a lábát. Nagy pillanat, mikor a kalmár207lány leküzdi indulatos reakcióját és kihajtat, a négy gyerek négy felé rohan a láttára: a Kismester utcán, ha büntetni akarják, azzal riogatják Jablonczay Lenkét, hogy visszaadják az anyjának, a pallagi Jablonczay unokákat meg azzal szokták fenyegetni, viszik őket a nagymamához. Iunior meg se várja Rickl Máriát, halaszthatatlan gazdasági teendőire hivatkozva ellovagol Jancsi lován. Már besötétedik, mire haza mer térni, Emma lámpafénynél kézimunkázik, anyja már nincs a házban, a gyerekek is lefeküdtek, és Muki kétségbeesik, mert a felesége arról érdeklődik, mennyi gyümölcsre számíthat ezen az őszön. Ha Emma be akar főzni, akkor Emma marad, Emma pedig nem maradhat, mert Iunior, vesztére, elcsábította új szerelmesét, a lány gyereket vár, s ha apja-anyja megtudja, nem maradhat a házukban. Emmának szabadon kell engednie őt, különben tragédia történik: Hildának nem egy bigott kálvinista matróna hozzátartozója van, aki a házát ért sérelemre hallgatással és teljes visszavonulással válaszol, felismerve a történtekben Isten kifürkészhetetlen akaratát: az őrmester büszke családja makulátlan hírére, arra a tekintélyre, rokonszenvre, amelynek örvend, azt ugyan nem lehet sokáig szédíteni ígéretekkel és költeményekkel, annál kevésbé, mert a sarokba szorított Muki gyors intézkedést és titokzatos pénzforrásokat emlegetett, és már arra is célzott, húgai milyen boldogok lennének, ha megismerhetnék fivérük leendő új családját. Amit senki se hinne, Muki ezúttal valóban megtalálta álmai asszonyát, ez a szerelem csakugyan sírjáig kíséri

majd, anélkül hogy bármi is megbontaná a mellékutcában kiépült otthon tökéletes harmóniáját: a mindig legalizálni vágyott családi élet Iuniort minden gondja-baja közt felhőtlenül boldoggá teszi. Az őrmester lányától született lány, a tizedik Jablonczay gyerek, aki nem viselhette a családi nevet, sírva fakadt, úgy tette elém a két világháború kataklizmáján át megőrzött, agyonolvasott levelet, amelynek bal felső sarkában apja papírra nyomtatott, zománcbetűs neve áll: „…nemsokára meglátogatlak, és elmegyünk seregestül vagy a moziba, vagy a színházba. Írj egy hosszú levelet nekem, én jobban el tudom olvasni, mint anyukád. Csókold meg helyettem anyát, kisapát, keresztmamát, mindazokat, akik téged szeretnek, csókol számtalanszor nagyon, de nagyon szerető apukád…” 208 A szabadság, amelyet férj, feleség egyaránt kívánnak már, a Rickl Mária megszabta módon elérhetetlen: anyja kikötésén maga Iunior is meghökken. Hogy kívánhatja bárki is Emmától, legyen bármilyen is a Gacsáry lány, hogy örökre lemondjon a gyerekeiről? Emma csak feleségnek rossz, de tökéletes anya volt világéletében. A helyzet végül is sokkal egyszerűbben oldódik meg, mint bármelyik érdekelt elképzelte volna: Iunior, aki hozzászoktatta Emmát ahhoz, hogy szinte sosincs a birtokon – Hildával tölti minden szabad percét –, egy napon váratlanul hazatér, és félreérthetetlen helyzetben találja valakivel a feleségét. Egy gyerek sincs otthon, Melinda, aki gyűlölte Gacsáry Emmát, azt az egyet mindig elismerte róla, hogy a gyerekek sose voltak a közelben, ha valami nem az ő szemüknek való folyt a tanyán. Iunior személyzetében ott dolgoztak a konyhán Rickl Mária kémei, s azt jelentették, Emma, ha

férfivendéget fogad a férje távollétében, mindig beküldi a gyerekeket Leidenfrostékhoz. Most megvan a bizonyíték, de nem nagy öröm, Muki most már maga sem akarja megtűrni a házban Emmát. Nem csinál botrányt, a sokat emlegetett puskát se kapja le a falról, fut be a városba az anyjához, s valamennyi érdekelt kedvéért megpróbál okos és higgadt lenni. Mihelyt megtudta, mi történt, Rickl Mária, legelőször azóta, hogy megszakította velük az érintkezést, odahajtatott a Leidenfrost házhoz. Mire Piroska és Irénke észrevették, már bent ültek a kalmárlány kocsijában, s futottak velük a lovak a Kismester utca felé, Kálmán meg visszalovagolt a Pallagra. Iunior magánkívül volt az izgalomtól, megérezte, eljött a menekülés perce, optimista lelke azt remélte, majd csak megegyeznek a gyerekeken, menjen a boldogtalan Emma, fő, hogy ő kiszabaduljon a csávából, és elvehesse Hildát. Rickl Mária kereste a két fiút is, de Sándor és Jenő nem voltak a házban, Leidenfrost magával vitte őket a boltba, ahol a raktárban szoktak bújócskázni Erzsébet gyerekeivel. Sándor és Jenő egész további élete fordult meg azon, hogy azon a bizonyos napon Rickl Mária nem érte el őket, s mire, átadva a Kismester utcán a bőgő Piroskát és sikoltozó Irénkét Klári néninek, a Leidenfrost bolt elé hajtatott a fiúkért, Ármin azt közölte, az imént itt járt az anyjuk, s elvitte őket a bricskán. 209 Anyám élete egy szakaszában azt képzelte, pogány, annak is csúfolták. Leidenfrostékat nem fogadták a Kismester utcán, a gyermeknek küldött ajándékokat is visszavitették Ágnessel, anyám nem tudott arról, hogy az embernek keresztszülei is vannak, nem is nélkülözte őket, míg

iskolába nem került. Ám egy-egy váratlan csecsebecséről, iskolába csempészett játékról, új uzsonnatáskáról gyakran kiderült, hogy valaki keresztapjának vagy keresztanyjának az ajándéka, s anyám, aki fejében amúgy is teljes zűrzavar volt elméleti reformátussága és gyakorlati katolikussága miatt, egyidőben azt hitte, hogy anyja, akiről mindig azt hallotta, attól minden kitelik, vagy apja, akiről meg azt mondták, felelőtlen, elfelejtette megkereszteltetni. Nagyanyja ritkán állt szóba vele, csak utasításokat kapott tőle, Ilontól félt a tojások miatt, Melinda nem olyan volt, mint akitől ilyesmit meg lehetne kérdezni, sokáig törte a fejét, kitől érdeklődhetnék afelől, mi is történt az ő megkereszteltetése körül. Napjai legnagyobb részét, mikor nem járta magányos útjait a kertben, nem ült a leckéje mellett, tüzet sem lesett, és nem úszott a Margit fürdőben, a cselédekkel töltötte, akik emlékezetében Gacsáry Emma emléke nemhogy fakult volna, egyre bujábbá formálódott, és egyre jobban hasonlított a Biblia szörnyeteg fiatal nőihez. Ágnes, Annus és főleg Klári néni, ha állandóan dirigálták és ugráltatták is, tulajdonképpen nem tudtak már ellenállni annak a valamiképpen elszomorító, megszégyenítő varázsnak, ami a gyermek lényéből áradt: Kislenke csak fent a lakásban vagy idegenek között volt hallgatag, mert nem tudta, mikor sért meg valami egyelőre nem ismert szabályt valamelyik mondatával, a konyhában bátrabb volt, beszélt. Lenn a tűzhely körül érezte magát a legjobban és a legnagyobb biztonságban, távol a Sánta rejtelmes birodalmától, a cselédek és a macskák mellett, s félénk kérdésére, vannak-e neki egyáltalán keresztszülei, mert másnak mindenkinek igen, Klári néni léleknyugalommal azt felelte, persze ahogy vannak, Szikszayék, csak nem kell erről sokat beszélni. A válasz nem is lehetett volna okosabb: a cselédek tudták, hogy

Leidenfrosték említése tilos, viszont Kislenkét a Szikszay ház befogadta, s azt is felfogták, valami választ adniuk kell, képtelenség, hogy az iskolában a ke 210resztszülők hiánya miatt pogánynak csúfolják, elég baja van ott úgyis amiatt, hogy csak misére jár. Anyám egy karácsonyra ajándékot készített Szikszaynak. (A Kismester utcai ház ünnepei – így a karácsony is – mindig forgatókönyv szerint zajlottak le: délután négykor fagyújtás, az ajándékok átadása, ünnepi uzsonna, később társasjáték, tombola, amelyet Rickl Mária gyerekesen szeretett, s melynek nyereménytárgyai ananászból, datolyából és kókuszdióból állottak, s egyben Anzelmusék ajándékát képezték, rendes időben a karácsonyhoz illő halvacsora, utána Lenkét lefektették, a felnőttek meg elővették a kártyát. Karácsonykor és Szilveszterkor mindig pénzben kártyáztak, Melinda és Rickl Mária olyan félelmetes kombinatív tehetséggel játszották a legkomplikáltabb kártyajátékot, hogy Ilon és – míg otthon volt – Margit nem is szívesen volt a partnerük. Melinda és a kalmárlány nem játszani, nyerni akart, s számukra a kártyázás nem játék volt, hanem erőpróba, Szikszay, ha beszállt egy kalabriászba vagy tarokkba, egy idő múlva azt mondta, ő álmában se szereti a lidércnyomást, nemhogy ébren, odaborított egypár aranyat az asztalra – amit Melinda és a kalmárlány azonnal elosztottak egymás között, azt mondták Herczeg Henriknek, csak adja ide, van neki éppen elég –, s elmenekült. Mikor aztán eljött az ideje, felköltötték az alvó Lenkét, ráparancsoltak, öltözzék fel, s csengős szánon siklottak a keményre fagyott hóban a Szent Anna-templom elé, ahová szinte azonos pillanatban érkeztek meg Anzelmusék és a legcsodálatosabb fenyőgallyakkal díszített szánon maga Iunior is. Muki ragaszkodott poétikus hitéhez, enyhén lenézte Emmát,

aki fantáziátlan karácsonyába csak az fért bele, hogy elővette a Bibliáját, és felolvasta Krisztus születését a Lukács evangéliumából.) Anyámnak sose volt pénze, a szó szoros értelmében egyetlen krajcárja se, a kalmárlány úgy találta, akinek apja-anyja préda, azt idejében kell takarékosságra szorítani, Kislenke hát kimetszett egy üres lapot az egyik füzetéből, ráírta gyönyörű betűkkel, Keresztapának karácsonyra Kislenkétől, s fenyőfát rajzolt rá meg egy nagy szárnyú angyalt. Herczeg Henrik, ha meg is lepődött, nem mutatta, megköszönte szépen, egy babával viszonozta az ajándékot, s nem cáfolt, míg a gyerek egyszer félénken kereszt 211apának nem szólította. „Hallod, mit beszél? Hülye ez?” – kérdezte Margit. „Mért, lehetnék – felelt Szikszay, őrizte meg anyám emlékezete a párbeszédet. (Szikszay protestáns volt, de illedelmes protestáns, aki a Szent Anna-templomban esküdött.) – Bár Lenke sokkal előkelőbb református, mint én, elvégre gályarab leszármazottja és rangos sárréti eretneké. Képzelem, mama hogy rakná mind a kettő alatt a máglyát.” Anyám Senior halála óta nem sírt olyan keservesen, mint ott és akkor szégyenében. Margit haza is kergette, ne izgassa fel az ő gyerekeit, és ne merje többet keresztapának szólítani Gyula bácsit, az ő keresztszülei Leidenfrosték, de azokkal éppen Kislenke anyja miatt nem érintkeznek, elég baj az mindenkinek, százados rokonság és barátság volt mindig a Rickl és a Leidenfrost ház között. Anyjának megint új bűne volt: ezek szerint ő a felelős azért, hogy vannak, de nincsenek keresztszülei, ez is elég lett volna ahhoz, hogy Kislenkét sírásra fakassza, de Szikszay különös beszéde csak még jobban megzavarta. Amúgy is ébren tartották benne a tudatot, hogy

reformátusnak lenni voltaképpen alacsonyabb rendű dolog, az igazi ember mégiscsak katolikus, a református pokoltűzre kerül, mert eretnek, ezért kell, mihelyt lehetséges, áttérnie, hogy legalább ő megmeneküljön. Most szókincse iszonyú új szóval bővült: ő gályarabok rokona! Nemcsak eretnek hát, hanem rabok leszármazottja is, nyilván tele a famíliája olyan alakokkal, mint Jáger Mari vagy a kapitány, aki belefojtotta a folyóba Szimon Annát. Anyám naponta hallotta, mit olvas fel Klári néni a konyhába került újságokból, a szakácsnőt nem az érdekelte, ami Seniort, átugrotta, hogy a törökök hadat üzentek a görögöknek, meghalt Bismarck, kitört a búr háború, vagy mit ordítozik Dreyfus kapitány, de szívesen foglalkozott mindennel, ami királyokra vonatkozott, részletesen megtárgyalta a német császár magyarországi, a cár párizsi látogatását, és azt, hogy Ferenc József Debrecenbe készül, ami miatt a feltételezhető útszakaszt, amelyen az ötösfogat a Nagyállomástól majd haladni fog, olasz kőművesekkel burkoltatják újra. A konyhában mindenről szó esett, ami főrangúakra vonatkozott, vagy különösen véres vagy izgalmas esemény volt, Carmen Sylva pesti útját, a szép hercegnő izgalmas históriáját Rigó Jancsival éppúgy megbeszélték, mint 212azt a szenzációt, hogy egy cserépfedő pisztollyal támadt a váci püspökre. Anyám gyerekkoromban úgy beszélt nekem Tanaszkovics Száváról, aki megölt egy ékszerészt, vagy a párizsi bazárban porrá égett alençoni hercegnéről meg a kötélen sétáló Blondinről, mintha személyes ismerősei lettek volna, részletesen leírta számomra Lucchini külsejét, s a harmincas években valami zsarolási história idején közölte, előfordult ilyesmi egy szerb királlyal is, valami táncosnő zsarolta meg. Mindent hallott, mindent megjegyzett, amit körötte beszéltek, minden érdekelte,

ellentétben Melindával, aki csak az ismerősök titkaira volt igazán kíváncsi. Anyámra ez a mindenre irányuló érdeklődése hozta gyerekkora egyik legválságosabb napját: az Átkozódó kidobott holmija között talált egy könyvet, és elolvasta. Sose kerül a kezébe, ha dédapja nem nyáron hal meg, s a cselédek nem azt az utasítást kapják a kalmárlánytól, a papírokat nem szabad elprédálni, jó lesz a téli fűtéshez. A könyvben képek is voltak, egy pap, aki egy fiatal hölgy melléhez nyúl a ruha kivágásán át, több csuklyás, fekete alak egy asztalnál, feszület mögött s valaki nyomorult, akinek a szája be van kötve, a testét meg ráfeszítették egy padszerű tákolmányra, s vizet csorgat az arcára borított kendőre egy félmeztelen férfi. Kislenke végigolvasta az utolsó betűig, s éjszakáit és nappalait ezentúl Fereal M. V. ponyvájának rémítő látomásai is színezték. Anyám nekem azokból az elemekből építette fel esti meséit, amelyeket maga talált ki gyerekkorában, ezeket később le is írta, megpróbálta elhelyezni, néhányat közülük publikált is. Az a Hiszékeny Klári, aki a legvalószínűtlenebb dolgokat is elhitte, persze hogy ő maga volt, s nyilván Melinda állt a Borka boszorkányról szóló történet mögött, aki azt állította, az engedetlen gyereknek éjjel álmában boszorkány szívja ki a vérét, attól sápadt és vérszegény. Védenc kutya hó alól kibányászott eszméletlen teste valóban felbukkant egyszer egy hófúvásos decemberi délutánon gyermek anyám szeme előtt a Kismester utcán, Az elvarázsolt fa vagy a Tündérek kertje csodálatos történetét is ott képzelte el, első debreceni otthonában a fatörzset ölelő, lassú keringéssel magányát oldó szőke gyerek bámulatos fantáziája, az orgonabozót, a nyári estéken bizonyosan tündérek járta kert s a titokzatos 213nagyerdő ihletésére, amely vonzotta, riasztotta is, hisz túl az erdőn, ahogy

elmagyarázták, volt a Pallag, ahol apja-anyja élt, ahová hite szerint őt nem kívánták. A hóemberek, megmentett kutyák, a boldogság kék köves varázsgyűrűje, az élet vizét őrző bagoly, a fakéreg mögött élő törpe, a szívhez szorított és a gondolatokat megmutató varázstükör, a debreceni szűrt viselő gólyák, beszélő békák maga kitalálta történetei közé aztán egyszer csak beúszott Fereal írása az inkvizíció korabeli Sevilláról, amelyben a buja főinkvizítor leteperi, akit csak megkíván, akár nemes világi hölgy, akár apáca, a kormányzó leánya erénye ellen tör, s ártatlanokat ítél kínzásra, máglyahalálra a Szent Hivatal, amiatt hogy eretnekek. A könyv elolvasása után a Sánta sokáig visszavonult. Anyám képzeletében a Szent Hivatal tagjait látta, ahogy áldozatukat csigázzák, vizet csepegtetnek a szájába, míg szét nem pukkad, elmetélik az ujjait, eltörik a lábát, végül szégyenruhát adnak rá, miután kihallgatták három keresztbe rakott fahasábon, majd elégetik máglyán. Kislenke életének egyik legiszonyúbb délutánja volt, mikor a kalmárlány rajtakapta, hogy Fereal könyvét falja; hiába ismerte már, újra meg újra elővette a könyvet. Rickl Mária bigottan vallásos volt, külön fölizgatta, hogy az ateista Imre még holta után is fügét mutat neki, és mételyezi a kölyköt. Az indulat nemcsak arra ragadtatta, hogy agyba-főbe verje a kislányt, és saját kezűleg dobja a tűzbe a gyalázatos könyvet, de hogy közölje is anyámmal, ilyen elvetemült lány mindent megérdemel, nagyon is megfontolandó, nem kellene-e valóban értesíteni a Szent Hivatalt arról, hogy a Kismester utcán egy eretnek kölyök pusztítja a kenyeret. Anyám sírt, esdekelt, ne adják oda az inkvizíciónak, Melinda gúnyosan nézte a jelenetet, Jablonczay Gizellában sajátságos módon semmiféle vallásos előítélet

nem volt, s nem kedvelte az egyházakat, a saját egyházát sem. Anyámnak később egész életében volt valami baja az Istennel és Krisztussal, katolikus-református korában egyaránt, voltaképpen egyikkel sem tudott mit kezdeni, csak Szűz Máriát szerette, minden szenvedő asszony és anya és kikezdett hírű fiatal lány menedékét, aki egyedül volt reális látomás a poetikus vagy száraz racionalitású férfiistenségek kö 214zött. Melinda a nagy verés után megmosdatta, borogatta anyámat, éreztette, felőle ugyan olvashatja Ferealt, s el ne higgye már, hogy elviheti a Szent Hivatal. A legkisebbik Párka veszedelmesen haladt a felé a kor felé, amely majdnem akkora szabadságot biztosított a számára, mint egy férjes asszonynak. Jablonczay Gizella az Átkozódó halála évében töltötte be huszadik évét, melyre ajándékképpen kanárimadarat kapott, az ajándékkal a kalmárlány, bár pénzt adott a madárért és a szakszerűen felszerelt kalitkáért, voltaképpen beleszúrt legfiatalabb gyerekébe: madarat vagy kislánynak, vagy idősebb hölgynek szoktak ajándékozni. Kalocsa Róza könyve ugyan megvigasztalta a pártában maradtakat, hogy húszéves koruk betöltése után már elhagyhatják a gyermekes koráll és türkiz viselését, s fölhúzhatnak akár gyémántgyűrűt is, ám ez sovány elégtétel volt az önálló otthon helyett, s Melinda attól se lett vígabb, hogy tudta, már csak öt év, míg maga is gardedámra szorul, s további öt, mire megkapja a teljes szabadságot, azazhogy megkapná, ha pénze volna, ha valamelyik gazdag Anzelmus-féle nagynéni hozzásegítené: Kalocsa Róza engedélyezte a harmincéves nőnek, hogy külön háztartást vezessen, látogatókat fogadjon, sőt magához illő korú férfiakkal is barátságot kössön, „természetesen egy finom, művelt hölgyet megillető korlátok között”. Melinda próbálkozott, nem lehetett szemrehányást tenni neki, a fürdőbe is kijárt

néha-néha, bár tudta, nem lehet hódító látvány, s tulajdonképpen nem is érezte jól magát a vízben. A kalmárlány, ha a gyászidő lehetetlenné nem tette, elvitte minden mulatságra, Melinda jól táncolt, de Iunior nem véletlenül adta neki a Kismester utcai Hírlap nevet, a lányokat pletykáival bőszítette egymás ellen, gonosz tűszúrásokkal hozta zavarba, s éreztette velük műveltségük hiányosságát. Melinda nemhogy népszerű nem volt, ki nem állhatták, s nem volt már Senior, aki bárkinek, akár magának Melindának is megmagyarázza, a harmadik Párka előbb támad, mintsem támadnák, ez a lány nem gőgös, hanem sérülékenyebb akármelyik testvérénél, ez tudja, alighanem nem fog kelleni soha senkinek, s inkább azt választja, az legyen a híre, elriaszt minden közeledőt, mint hogy egy pepita nadrágos, zsirardi kalapos aranyifjú, aki a kaszinó előtt fixírozza a hölgyeket, sajnálkozzék rajta. 215De azért megmutatkozott mindenütt, ahol társaság ígérkezett, a jégpályán is, a nagyerdő százados, zúzmarás törzsű fái alatt, a pagoda formájú fabódé közelében, a csolnakázó tavon, Melinda lámpalázasan siklott a jégen, Kálmánon kívül sose volt senki, aki fakutyázni vitte volna, csak Lenke, aki korcsolyán is abszolút biztonsággal mozgott, s tolta legkisebbik nagynénjét, szélsebesen, egy villi ügyességével. Melinda idők folyamán szabályos kémszolgálatot szervezett, anyámnak minden olyan házba be kellett futnia valami ürüggyel, ahová a Párkák jártak, kiszimatolni, történt-e valami. A Kismester utca így aztán mindig mindent tudott, anyám Ágnes vagy Annus kíséretében a templomi esküvőkre is belopódzott, s beszámolt róla, milyen volt a menyasszony, de részt vett temetéseken, katonák, sőt öngyilkosok temetésén is, amelyeken nagynénjének nem illett ott lennie, de tudni

óhajtotta, mi történt. Lenke hozta a hírt, leírta a szertartást, a sír fekvését, a koszorúk számát, azt is, ha magas rangú katonát temettek, hogy a ló szeme kivillant a fejét lepő gyásztakaró alól, vagy milyen hangon buffant a dob. Anyám megtanulta Melinda alapigazságát, hogy mindenkiről mindent tudni kell, magunkról nem árulhatunk el semmit, főleg ilyen családban, ahol annyi a titkolnivaló, azt is megjegyezte, amíg a világ nem értesül valamiről, az a bizonyos dolog nincs: a látszat fontosabb a valóságnál. Így aztán, míg más kisasszonyok rózsaszínt és világoskéket viseltek, Melinda rezedazöldben vagy halványszürkében jobban tudta Debrecen titkait, mint a rendőrkapitány, s csak mosolygott ferde mosolyával, az állandó cigányzene bűvöletében úszó, nyáron az erdőről beáradó súlyos illatban terpeszkedő, télen a pusztai széltől simára gyalult, merő jég városban az összejöveteleken, amelyeken a házikisasszonyok, akik mind szebbek voltak nála, csodálatos gyümölcsös tálakat készítettek, színes befőttből való monogrammal tisztelve meg a Kränzchen fő vendégét. A legkisebbik Párka mindig tudott valami olyat mondani, amitől mindenki lélegzete elállott. Egyébként lényeges volt a jelenléte, a debreceni családok Melinda meghívásával igazolták, hogy nincs titkolnivalójuk. Ha meg volt elégedve Lenkével, sose dicsérte meg. Gizella száját úgy szabta a természet, hogy férjhezmeneteléig nem ismerte a 216szelíd szavakat, ám ajándékozni tudott is, szeretett is. Elküldte Ágnessel a fonatos sorra, maga nem tartott velük, de kifaggatta a gyereket, kik voltak ott, ki mit fogyasztott, elküldte a panorámába, arról is kikérdezte, voltaképpen szívesen megnézte volna maga is, de úgy érezte, neki már nem illik, s Melinda rettegett attól, hogy nevetségessé válhatik. Így csak anyámtól tudta meg, hogy látni lehetett

a hableányt meg valami családirtó asszonyt, aki fejszével fut gatyában menekülő férje után, mögötte feldőlt asztal és több kisgyerek teteme, Julius Caesar halálát, a waterlooi ütközetet és ahogy kitör a Vezúv. A beszámolót Rickl Mária is végighallgatta, azt mondta, jellemző a panorámásra, hogy olyasmiről hurcol ide képet, amiről a nép nem is tudja, mi volt, mért nem mutatja a debreceni csatát, mikor az oroszok itt száguldoztak a Piac utcán, az ő házukban ott lakott Rüdiger gróf, a Kiss Orbán-féle házban meg a cárevics (Kiss Orbánék is rokonok voltak, Jablonczayéknak is, Leidenfrostéknak is), azt mutogassák, ne Waterloot, máig emlékszik rá, hogy sétált ő pici lány korában a tisztek közt, nyakáig szaladt a gróf csákója. Melinda olykor szellemi élményeit is megosztotta anyámmal. Hogy 1897-ben, újabb pesti útján látnia kellett a Trilby-t, véletlenül derítettem ki. Van egy indiai gyík, amelyet gekkónak hívnak, anyám gekkónak nevezte háztartása kedvenc darabját, a petróleumfőzőt, amely a régi debreceni otthonban lehetővé tette, hogy ne az átfűthetetlen távoli konyhában, de a szobában főzze meg az ebédet, el se moccanva beteg apám mellől. Mindig azt gondoltam, az indiai gyíkról nevezte el, csodálatos névadó készsége volt. Ám egyszer, mikor védte Melindát, azt mondta, az is előfordult, hogy nagynénje mesélt is neki, elmondta felvonásról-felvonásra a Trilby-t. Du Maurier egykor nagy port felvert színdarabjának a címe nem mondott nekem semmit, nem ismertem, mikor az anyám életében rá minden nagy hatást tevő könyvet megpróbáltam összeszedni, elolvastam a drámát is. Elszorult a szívem: a Trilby-ben szerepel Gecko. Gecko voltaképpen hegedűs, olyan félinas, félhimpellér, de Trilbyt szereti, mindenesetre meg akarja védeni, menteni, míg szegény Trilby el nem pusztul Svengali

tekintetétől. Hányszor elmondhatta magának gyermek anyám a darab személyére vonatkoztatott tartalmát, hogy Trilby sose 217mehet férjhez, mert egy züllött csaposlány anyától és könnyelmű, részeges apától származó lány nem kerülhet tisztességes családba, s így neki sem nyílik soha út a Józsefék házába. De hátha segítene valaki? Akárki. Gecko! Abban az esztendőben, amikor Ferenc József Kremsierben végignéz egy színielőadást, s az előadás szünetében magához kéret egy nőt, Schratt asszonyt, Jablonczay Lenke befejezte leányneveldei tanulmányait, s dönteni kellett további sorsáról. A vézna gyermek okos volt, nevelői főleg felfogóképességét, rendszerező agyát dicsérték, Pósné, a zongoramesternő viszont a nemrég megnyílt zeneiskola művészképzőjét ajánlgatta, mert ő – állította – legfeljebb tanulhat már Jablonczay Lenkétől, akiből nagy zongorista lehet, mire megnő. Rickl Mária rá se hederített Pósnéra, de Dóczi Gedeonra figyelt, tudta, Jablonczay Lenke döbbenetes ellátatlansága alighanem arra kényszeríti, hogy taníttassa, hisz semmi másra nem való ez a lány, csak szellemi munkára. Legyen hát tanítónő, ott a Szegény Iskolanővérek zárdája a Szent Anna utcán, a Svetits-intézet, annak van tanítónőképző tagozata, tanuljon Lenke ott. Beíratták a lányt, Stillmungus Mária Margit, aki kifaggatta Rickl Máriát új növendéke családi körülményei, egyénisége felől, s az illetlenségig indiszkrét kérdésekkel szondázott, hogy tudja, milyen irányt adjon egy olyan teremtés nevelésének, akinek úgy kell majd elhagynia az intézetet, hogy méltó legyen már katolikus hitük felvételére, megörült, mikor a számtalan negatívum között felfedezett valami jót is: Lenke a zongoramesternője

szerint nem zongorázik rosszul, s azt ajánlották, járjon zenedébe. „Beíratni! – tanácsolta Stillmungus Mária Margit –, az intézetben számos ünnepély van, a zárdának szüksége van jó zongoristákra.” Anyám tudomásul vette, ezentúl nem Pósné tanítja majd, hanem igazi zeneiskolában zongorázik, örült neki, mert valahányszor leült a zongorához, azt érezte, könnyebb a nehéz. Mintha valami szigetelő réteg került volna önmaga és a Kismester utcai ház aznapja közé, a zene menekülés volt, befelé fordulás, s ugyanakkor más is, mintha üzenetet bízott volna rá valaki, amit neki kell közvetítenie, figyelt, mit kíván általa közölni va 218laki, aki már réges-régen nem él. Még tartott a vakáció, szabad volt, útnak eredt Szikszayékhoz. Mikor, már fürdőruhában, odaért a medence mellé, nem vetette bele magát tüstént, ahogy szokta, mert Vigh Lajos, az úszómester éppen vizsgáztatott valakit. Vékony, sötét hajú lány függött Vigh Lajos úszóbotján, riadt iparkodással tempózott, kikiemelve arcát a vízből. A parti korlát mellett többen álltak, egy szakállas, bajuszos úr, egy izgalmában hol elpiruló, hol elsápadó hölgy, egy nagyon fiatal asszony, egy sudár, szépséges lány s egy fiú: mind az úszót nézték, akit Vigh Lajos most lekapcsolt az övről, s aki most kötél nélkül vágott neki a víznek. A parton állók egyszerre vetettek keresztet, az úszó visszafordította arcát, elfogta ezt a mozdulatot, s anyám meglátta félénk mosolyát. A lány végigúszta a medencét, vissza is tért, családja, mert nyilván az volt, ott lépkedett mellette a parton, éljenzett, akkor már nevetett is, Jablonczay Lenke csak állt és nézte őket. Mikor a taps kíséretében szárazra kapaszkodó gyereklány felhágott az egyik medencelétrán, anyám akkor indult lefelé a másikon. A vékony, vizes nyakon láncocskán kereszt lógott, anyám nyaka csupasz volt. A fel- és leszállás pillanatában a két tekintet találkozott,

felmérte és megjegyezte egymást, s egyik se sejtette, most találkozott azzal a valakivel, akit élete végéig hűségesen kísér és követ, a baráttal, akihez foghatót, hasonlíthatót nem talál majd egyik sem soha, azzal a baráttal, akit mindkettő viszont akar látni Adair Helen túlvilági rozsmezején. Tizennégy éves anyámról maradt fénykép, családi albumunk egyik legvalószínűtlenebb darabja. A képen valami fű és gyom benőtte vadvirágos töltés alján három lány táncol, anyám közöttük a középső. Mindhárman földig érő ruhát viselnek, mindegyik felcsípi egy cseppet a szoknyáját, anyámnak kivillan az alsószoknyája is. Balján valami ismeretlen, alaktalan vigyori, jobbján egy sötét tekintetű, sötét ruhás, fulladásig befűzött leány, nyilván Anzelmusék köréből való rokonok, mindhármuk fején virágos szalmakalap. Anyám arasznyi derekán fehér szalag az öv, szoknyája alján is négy sáv fehér zsinór, széles, fehér gallér van vékony nyaka körül. A tizennégy éves 219Jablonczay Lenke nyilván azt az utasítást kapta, mosolyogjon a fotográfusra, s engedelmeskedett. Az arc, amelyet a lencse megörökített, ironikus arc. A tizennégy éves lány egyszerre találja komikusnak a tényt és a pózt, önmaga „bájos, gondtalan és derűs fiatal lány vagyok” beállítását, s a „természet lágy ölét”, amelyen ők hárman, „ifjú hölgyek” táncot lejtenek. Szűk szemmel, majdnem megvetéssel néz, nem a lencsébe, el, szemhéja félig a szemére borul. A lánynak, akivel a Margit fürdő medencéjében találkozott, nagy feladata volt: meg kellett tanítania Jablonczay Lenkét önfeledten nevetni és örülni az életnek. Megtanította.

Szikszay Gyula úszóintézete Kutasi úr nyomdájában készített, vastag papírra nyomott úszási oklevelén, amelyen a pecsétet négy, az elejét nemigen, inkább a hátát és görcsre kötött farkát mutogató hableány ölelte, az intézet tulajdonosa, Szikszay Gyula és az igazgató Jablonczay egy csíkos nadrágos, fejest ugró s minden fizikai törvényt semmibe vevő férfi (a fejjel lefelé zuhanó atléta fejéről nem esik le a simléderes kis kalap!), és a két csíkos derekú, kacér, a térd alatt harisnyában végződő bugyogóban éppen szintén ugrani készülő befűzött, nagy fenekű hölgy képével ékesített papíron 1898. július 25. napján azt igazolták, hogy részükről ezennel bebizonyíttatik, miszerint az intézet növendéke, Bartók Bella kisasszony az úszási nagy próbát letette. Bartók Bella kisasszonnyal másodízben már egészen más helyen találkozott anyám, mint a Szikszay-féle úszóintézet: a Szent Anna utcai zárdaépületben, névsorolvasás közben, Stillmungus Mária Margit tisztelendő főnöknő és Mária Charitas osztályfőnök előtt. Anyám családtag kísérő nélkül ment a megnyitóra, Klári néni és Bobi kutya baktattak két oldalán, s hagyták ott a zárdakapu előtt azzal, nagyanyja úgy intézkedett, ezentúl egyedül mehet-jöhet az iskolából. Eleinte csak bámult, nézte a többi lányt, próbálta kis füzetébe lejegyezni a névsort: Balogh, Balogh, Bartók, Biró, Bruckner, Fábián, Fidrus, Hadházy… éppen huszonegyen voltak. Ahogy névsorolvasás közben ki-ki felállt és meghajolt, egyszer-kétszer az volt az érzése, ezt vagy azt a lányt már látta valahol, talán az utcán, talán a misén. De társtalannak, elszigeteltnek érezte magát ezen a napon, a lányok mind a katolikus lányneveldéből kerültek a képezdébe, épp csak a nyári hónapokra 220váltak el egymástól, anyám, aki a Dóczi

intézetből jött, nem ismert senkit, egymaga indult el haza is. Bartók Bellára akkor ismert rá, mikor a zárdakapun kiléptek. Ahogy azon a nyári délelőttön a Margit fürdő medencéje mellett, úgy várták most is a képezdés nagylányt a zárda előtt a szakállas férfi, a mosolygó idősebb és a fiatal asszony, a szép sudár lány és a nevető szemű fiú. Bartók Bella nővéreibe kapaszkodott, be nem állt a szája, mesélte az aznap történteket, a lányok özönlöttek utánuk, Jablonczay Lenke egyedül lépegetett. A templomhoz érve Bartókék megálltak, aztán átvágtak az úttesten, s meglátva, mint indul Bartók Bella Isten segítségét kérni az útra, amelyen megindult, utánaszivárogtak néhányan. Anyám is ment, először ment be a templomba felszólítás nélkül. Hamarabb eljött, mint a többiek, otthon a kalmárlány a névsort kérte, átnyújtotta neki a keszekusza papírt. „Bartók Bella – mondta Rickl Mária –, ez nyilván a Bartók Ágostonék gyereke, a legkisebbik lány. Nagyon rendes család, Bartókné ott van minden nőegyleti gyűlésen.” Bartókéknál nyilván ugyanez történhetett ezen a napon, s Bartók Ágostonné ugyanúgy felfigyelhetett erre a névre: Jablonczay. Ismertem Bartók Ágostonné Tomanóczy Bertát. Hitetlenkedve néztem rá kisgyerekkoromban, pedig én megszoktam a környezetemben a tündéreket. Ám anyám másfajta tündér volt, nem szelíd égi lény, aki virágok között hintázik, anyám óriás is volt, ha elvarázsolt madár, hát sas, ha szellem, fanyűvő, viharkavaró, hegyeket mozgató erejű Puck és Áriel. Tomanóczy Berta egyértelmű volt, egysíkú prizma, csak jó sugárzott belőle, egyenletes, áldott szeretet. Mikor azt mondta Bella lányának, szívesen venné, ha meghívná magukhoz a Nőegyletben jótékonyságáról olyan jól ismert Jablonczay Kálmánné unokáját, fogalma se volt, mit csinál. Csak

élete törvényei szerint cselekedett, s mert mindig távol élt attól, ami nem jó, befogta a fülét, ha pletykát kellett volna hallgatnia, s megrótta, ha valaki egy család kényes ügyeivel foglalkozott, ha hallott is Iunior sajátságos életéről, vagy eljutott hozzá valami Gacsáry Emmával kapcsolatban, nem számított a tény mellett, hogy a gyermek a Jablonczay Kálmánné nevelése, tehát mindenképpen az ő lányához illő társaság. Mikor a Nyomtató utcai hajlék megnyílt Jablonczay Lenke előtt, az iro 221nikus mosolyú, hallgatag és fegyelmezett tizennégy éves lány előtt felpattant Forgó bácsi meseregényének, Aranyországnak a kapuja, és Jablonczay Lenke számára megkezdődött, amit a Kismester utcán elraboltak tőle: a gyerekkor. Aranyországban sokan éltek, Bartók Bella nagyanyja, szülei, három testvére, a már új családjával szintén ott lakó Ilona, Margit, aki festőművésznőnek készült, az egyelőre még csak gimnazista leendő jogász, Ferenc és Bella. Ebben a házban sűrűn van vendég, mióta írni tudnak, maguk a gyerekek is vendégkönyvet vezetnek, s emlékkönyvbe íratják, rajzoltatják a belépőket, van naplójuk, verseket rögtönöznek, muzsikálnak, festenek. Itt rendszeresen olvas mindenki szépirodalmat, nemcsak politikai hírlapokat járatnak, de a gyerekeknek Forgó bácsi újságját is, a Kis Lap-ot, Bartók Ágostonné minden szelet papírt eltesz, amin a gyerekei keze vonása áll, így láthattam meg Bella lányai jóvoltából a Bartók gyerekek első levelezőlapjait, Bartók Margit bámulatos készségre valló portréit a család tagjairól, ismerőseiről s a Forgó bácsinak küldött leírást arról a Debrecenről, amelynek utcáin gyermek anyám lépegetett valamikor. „Délibábos rónaságtól és aranykalászos szántóföldektől körülvett térségen fekszik Debrecen, ez a kedves hely, ahol lakunk – írja Bartók Margit –, három éve múlt, hogy a hegyes-

bérces Munkácsnak búcsút mondva, ide jöttünk az Alföldre, ahová a magyar embert a szíve vonja. Azóta itt járok iskolába, debreceni levegőt szívok, s már egészen debreceni lány vagyok. Megismerkedve a helyi viszonyokkal, örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy ezekről Forgó bácsival is beszélgessek. Legelőször is a mi lakóhelyünkről írok, arról a kedves, tágas lakásról és kertről, amelyben olyan jól érzem magam. Ha hazajövök az iskolából, bemegyek a lugasba, mely a kert végén van, mellette két borostyánnal befuttatott bálványfa, melyek árnyékában szoktam üldögélni kistestvéreimmel, tanulgatva vagy a Kis Lap-ot olvasva. Nem messze a házunktól van a Csokonai-emlékkert, Csokonai Vitéz Mihály szobrával, tőle nem messze az ev. ref. Nagytemplom, a Rákóczi-haranggal, itt hirdették ki 49ben a nemzet szabadságát. Háta mögött van a híres Kollégium hatalmas épülete és a gazdasági tanintézet. A vasúttól helyi vasút vezet ki egészen az erdőig, amelyben bal felől látjuk 222a Szikszay Margit fürdőt, mely Debrecennek dísze, a nagyerdő pedig igazán szép és kellemes kirándulóhely a Dobos pavilonnal és több nyaralójával és fürdőjével. Kiterjedése igen nagy. Nevezetességei közt méltó helyet foglal el a téli színház, továbbá a Korzó-palota a főutcán s a Hatvan utcán a reáliskola. Debrecent a kálvinista Rómának is nevezik, mely név rá is illik. Vannak azonban katolikusok is, mintegy tízezren, kiknek feje a nemrég ideérkezett méltóságos Wolafka Nándor, nekünk, iskolás lányoknak szemünk fénye, gyönyörű beszédei roppant sok népet vonzanak a templomba. Debrecen nevezetesebb iparcikkei: mézeskalács, debreceni perec, szappan, jó fehér kenyér, szalonna, kolbász, cserép pipa stb. Sokáig tudnék még csevegni a mi kedves Debrecenünkről, hiszen olyan kedves, szép és tiszta város.”

Bartók Margit leírása nemcsak pontos, de sajátságos biztonsággal rögzíti a városnak azokat a pontjait, amelyek közül mindnek szerepe lesz valami módon a Jablonczay Lenke életében. A Korzó-palota előtt lesnek majd rá Otth és Majthényi, onnan marad el Ninon miatt József, a Dobos pavilonban létesít egyszer büfét első férje, ami mellett leendő második férje megáll egy pohár sörre, az a Szabó Elek, aki nagyapjának személye elválaszthatatlan a téli színháztól, az emlékkerttől, még csak a reáliskolától is, a Margit fürdő tulajdonosa apja sógora, s a „kedves, tágas lakás”, amelyet Forgó bácsi olyan jól megismerhet a gyermek Bartók Margit leírásából, neki is otthona lesz. A Kismester utcai ház tagolását a rokonoktól kellett megtudnom. De hogy a Bartókék Nyomtató utcai otthonában a kapubolt alól a csukott gangról először a Bella nagyanyja szobájába lehetett bejutni, onnan nyílt út a nappaliba, abból a vizitszobába, aztán fordult az épület, az ebédlő, majd a Bartók Ágoston szobája következett, s legvégül a háló és a gyerekek birodalma, hogy a bálványfák közé Hängematte volt kifeszítve, de kötélhinta is volt a kertben, s Ilonka, férjével, Emillel az ebédlő-, férfiszoba-, háló-, gyerekszoba-szárnnyal szemben kapott külön helyet az U alakú épület bal oldalán, azt én annyiszor hallottam, hogy megjegyeztem örökre, némileg átalakított formájában magam is ismertem egyébként. Anyám, aki családja és inkvizíció rémeivel terhelt gyerekévek után lépett át a küszöbön, a tragédiák légköréből át 223menet nélkül a préselt képek, házi versantológiák és a megszívlelendő mondások gyűjtésének világába érkezett. Bámulva lapozta a pávakék bársonykötésű „El Ne Feledd” feliratú családi aranymondás-gyűjteményt, amelyben ilyen bölcsességek álltak: „Meglehetünk minden öröm, de nem minden

remény nélkül. Mélyebb a szív, mint a legmélyebb tenger.” Ilonka Kovácsi Kálmán megzenésített versét zongorázta és énekelt: „Nem tudom én, mért szeretlek, régi híres Debrecen, talán, hogy itt ragyogott rám a legelső szerelem, vagy Nagyerdő füve, fája, vadvirága, madara, délibábos Hortobágyod táncot járó sugara.” Margit kezében csaknem mindig vázlatkönyv volt, rajzolt, Fercsit a nevelője kérdezgette, s a fiú minden hiba nélkül megoldott feladat után átfuthatott a nagymama szobájába édességért. Mikor anyám először járt a házban, Bartók Bella feljegyzései szerint azon a héten még a következők fordultak meg náluk őkívüle: „FERENC BARÁTAI, FIATAL FÉRFIAK: Fekete Zoltán, Basa Lóránt, Bachumek Elemér, Paraszkai Gyula, NAGYSÁGOS ASSZONYOK: Basa Gáborné, Ericz Ernőné, Bachunek Ignácné, NAGYSÁGOS URAK, FÉRFIAK: Basa Gábor, Ericz Ernő, Bachunek Ignác.” A család azAranyország útja című gyerekregénybe volt elmerülve, amelyet Bartók Ágostonné olvasott fel, anyám csak nézte. Egy apa volt itt a családjával, apa, akit mindenki szeret, nincsenek zavaros ügyei, és védi és összefogja azt a kis világot, amelyet – megérezte – minden örömével együtt beárnyékol valami nem oldódó, szelíd szomorúság. (Margit, a nagybányai festőiskola nagy tehetségű növendéke, a Nemzeti Szalonban is kiállító festőnő, fiatalon elpusztul majd, soha nem hegedő sebet ütve a családon, s tulajdonképpen mindenki – ő maga is – sejti, nem lesz hosszú életű.) Ebben a családban is születnek költemények, azokat is Margit írja, Margit nemcsak fest, a versíráshoz is ért, Bella maga is kitűnően fogalmaz, Ferenc okos, szorgalmas, Ilonkának meg nem elég a saját háztartása, átszalad anyjához, kiveszi a kezéből a munkát, Bartók Ágoston minden szabad percét az övéivel tölti, tanít,

irányít, védelmez, Tomanóczy Berta összetartja, s őrzi a Bartók-paradicsomot. „Édes, jó Bellám – írja Bartók Bella férje, Tichy Antal 1916. május 2-án a frontról, Bartók Ágostonék há 224zassági évfordulójára gratulálva –, jólesik tudnom, hogy a te jó szüleid engem is magukénak fogadtak, szeretni és tisztelni tanultam őket, mert olyan jók, olyan tiszták, olyan fehérlelkűek.” Hat héttel később ez áll Tichy Antal levelében: „Csak a gondolataim voltak ma mások, mint egyéb napokon. Intenzívebben vagyok veletek. Elképzeltem egy családi ebédet Mamukáéknál, éreztem az ő szeretetöket is. Szebb, kedvesebb családi életet nem láttam én soha.” Jablonczay Lenke hallgatja Forgó bácsi meséjét, Melinda nem oktatta hiába, nádszálegyenesen ül, kecsesen eszik, ha kínálják, s figyeli a történetet, hogy hagyják el a nyomorba jutott szülők a gyerekeiket, hogy eljussanak Aranyországba, mint rendelik maguk után fiaikat, lányaikat, s milyen nehezen érik el őket a legkisebbek, vad kalandok és veszedelmek, a fekete manók állandó támadásai közben, akiket csak egyvalami győz le: ha megérinti őket a kalap, amelyre az édesanya varrt valaha szalagot, mert az anyai kéz érintését őrző tárgy hatalmasabb minden ártó erőnél. Anyám arra gondolt, ő ezek szerint sose juthatna el Aranyországba, hisz nincs egyetlen olyan ruhadarabja, tárgya sem, amelyet az anyja érintett volna, s nyilván egész életében egyedül, védelem nélkül kell majd mennie, ugyan ki segítene neki valamikor. Jablonczay Lenke és Bartók Bella barátsága holtig megmaradt egyetlen zökkenő, egyetlen disszonáns hang nélkül, s ebben az volt az igazán szép, hogy vonzalmuk nem annyira az egymáshoz való hasonlóságon, inkább az egymástól való különbözőségen alapult. Bella hivő volt,

anyám hitetlen, Bella elfogadta a férfiak irányításának jogosságát, anyám lenézte a kanokat, nevetett rajtuk, Bella a szíve mélyén királypárti volt, mert az tulajdonképpen olyan szép és nemes, egy nagy királyi udvartartás, anyám nem is köztársaságpárti, de forradalmár, majdnemhogy anarchista. Bella életét védték, anyám védtelen volt, Bella engedelmességre tanította a gyerekeit, anyám lázadásra, Bella gazdag volt, élete válságos idején is anyámhoz képest jómódú, anyám szinte öregségéig küzdött a hullámveréssel, míg aztán az én megváltozott életemmel együtt megszűntek a gondjai, amelyekre különben fütyült. Bella szelíd volt, anyám csak udvarias, Bella illemtudó, anyám nem ismerte a konvenciót, Bella voltaképpen 225minden célját elérte, anyám egyetlenegyet sem. Bella halála előtt felvette az utolsó kenetet, anyám többszöri valláscseréje után nem a túlvilággal törődött halálos ágyán, hanem visszanevetett ránk a tizennégy éves korában készített, haldokló arcához sajátságosan hasonlító fénykép félig hunyt szemével, és közölte, hogy amit észrevettünk rajta, benne, felületes érzékelés, mert titok volt ő maga is, és titkokat visz el magával. Ám kölcsönösen olyan mulatságosan másnak, elbűvölőnek és érdekesnek találták egymást, hogy állandó öröm forrásaivá váltak egymás számára, s a Bartók házi Aranyország, az ifjúság és a közös emlékek mindkettőjük számára az a kút voltak, amely felé vissza-visszahajoltak meríteni, hogy egyikük elviselje a lét döccenéseit, másikuk meg erőt kapjon újra, hogy az anyai kéz által megszentelt kalap varázsereje nélkül is átíveljen élete örvényei felett. Jablonczay Lenke megtanította Bartók Bellát csodálkozni, Bartók Bella megtanította Jablonczay

Lenkét nevetni. 1898-ban, a boxerlázadás kitörésének évében, abban az esztendőben, amelynek decemberében, Füzesgyarmaton utolsót lélegzik és nyolcvanéves korában meghal Gacsáry Emma nagyanyja, Bányay Rákhel, Jablonczay Lenke nemcsak hűséges társnőjével ismerkedik meg, aki révén a Bartók házban végre otthonra talál, hanem valaki mással is, aki hatása szinte felmérhetetlen lesz az életére: Stillmungus Mária Margittal, az apácafőnöknővel. „Margit néni, mélyen tisztelt és nagyon szeretett tisztelendő főnöknőnk felejthetetlen alakja is itt áll velem szemben – szónokol Bartók Bella a Volt Iskolatársak negyvenéves találkozóján 1942-ben –, látom sudár, hajthatatlan figuráját, szerzetesi öve fölött összekulcsolt, félig lehúzott fekete kesztyűs kezét, a csillogó szemüveg mögül derűsen ránk tekintő jóságos szemét – lássátok ti is! És hallgassátok, már szól is: »Kezdhetjük, meine Süsse!« – szól valamelyikőnknek, sohasem felejtjük el jóságos bölcs oktatásait, amelyek átsegítettek bennünket sok nehézségen az életben, szeretettel emlegetjük drága emlékét.” Stillmungus Mária Margit abban az esztendőben, hogy Jablonczay Lenke az intézetébe kerül, éppen betöltötte negyvenegyedik 226évét. Nem látszik rajta, arca ránctalan, okos szeme nem alázatos szerzetesi: büszke szem a szemüveg mögött, amely úgy hat az arcán, mintha csak rangja kelléke volna, a többi apácától megkülönböztető külsőség. Módszertant és történelmet tanít, mindkettőt szokatlan eszközökkel. (Tanárkoromban nemegyszer rá emlékeztem, mit hallottam anyámtól Stillmungus Mária Margit oktatási módszeréről, s nagyobb eredménnyel alkalmaztam, mint azokat a gyakorlati oktatás metodikája címen tanult

elveket, amelyekkel a Debreceni Tudományegyetem Tanárképzője nevelői utamra bocsátott.) Stillmungus nem szép, Maria Charitas, a mennyiségtan és természettan tanára százszor szebb nála, egész pontosan: Charitas izgalmasan szép, annyira dekoratív, hogy bele is lehet szeretni, amellett ég, mint Mózes csipkebokra, lángol a hittől, a lányok mind szerelmesek is lesznek bele egy kicsit, kivéve anyámat, akinek gyereklányos, kóbor érzelmeit egy nagyon is valódi szerelem hamarosan normális mederbe tereli. Mária Alexia se nem szép, se nem okos, magyart és földrajzot oktat, Mária Bonáról még Bartók Bella sem meri állítani, hogy lendületes órákat tart, Mária Bona olyan, mint a neve, jóságosan unalmas. Aloysia, a szépírás tanára csepp, mint egy olajbogyó, olyan az arca is, mérges ez a kis szerzetesnő, örökké ingerült, Alfreda nővér, a tornatanárnő minden képzeletet felülmúló lebernyegekben tornásztatja a „Svetits-huszárokat”, és Husz tanár úr, az egyetlen férfi nevelő, a zene- és énekoktató bölcs nyugalommal fékezi a túláradó fiatal kedvet. Ebben a tantestületben Wolafka Nándor az igazgató, amikor a zárdisták éppen nem Charitásba szerelmesek, őt imádják, a méltóságos úr vonzó külsejű férfi, sikere van a közéletben, az egyházi és a magánéletben egyaránt. Szigorú rendet kíván, Stillmungus tart is. A tisztelendő nővérek közül egyik sem vicclap vagy sablonapáca, mindegyiknek megvan a maga kellemes-kellemetlen karaktere. De jelentős személyiség csak egy van közöttük, és ez Margit néni. Stillmungust én is ismertem. Ismertem, pontosabban nyilván láttam a többit is, akik még éltek és működtek az én gyerekkoromban a Svetits intézetben, látnom kellett őket, hiszen a zárda melletti házban laktunk. (Anyám mindig úgy szervezte meg az

otthonait, hogy az utca va 227lamilyen módon kapcsolatban álljon előző élete egy szakaszával. Hogy a Kismester utcai házhoz és Rickl Máriához közel maradhasson, első házasságakor a Füvészkert utcán bérelt lakást, hogy Pós néni és önmaga gyerekfigurája emlékét mindig felidézhesse a mindenhová utána loholó Bobi kutyáéval együtt, ahogy fut a zongoraórára, hóna alatt a kották, második férjével a Domb utcán, Pós néni egykori szobájához közel kezdte meg új életét, s mikor a lakás nem bizonyult megfelelőnek, a Szent Annára költözött, pontosan a zárda melletti házba, s rákönyökölve a közös, alacsony kőkerítésre, nézte a sétáló apácákat sóvárgó szemmel. Innen, hogy megnőttem, s külön szobáról kellett gondoskodnia a számomra is, a Hunyadi utcára vitt bennünket, mikor megkaptam a Szent Anna utcai plébániáról a Jablonczayak születési és halálozási anyakönyvi kivonatait, csak elképedtem: a Hunyadi utca huszonnégy alatt éltek valamikor, amikor már eladták a fürdőt, Szikszayék, ha benyitottunk a kapun, anyám nyilván hallotta rég holt nagybátyja öblös nevetését. A Hunyadi utca aztán eltűnt az amerikai szőnyegbombázás idején, anyám meg visszatért élete első színhelyének a közelébe, a hajdani Kismester, akkor már Bethlen utca szomszédságába, megint csak a Füvészkert utcába, ezúttal már apámmal, s két házzal lakott közelebb a Harmathy sarokhoz Szabó Elekné mivoltában, mint Majthényi Béla feleségeként. Bizonyos, hogy láttam Aloysiát, Alfredát, hogy megmutatta őket nekem és engem is nekik, ám a pingvinseregre emlékeztető figurák egyformák voltak gyerekszememnek, csak Margit nénit jegyeztem meg.) Életem tizedik évében, 1927-ben anyámék osztálya a huszonöt éves találkozót ünnepelte. Én a húszéveskor is

éltem már, de túl kicsinek találtak ahhoz, hogy részt vehessek, ez volt az első alkalom, hogy átléptem a zárda küszöbét. Kelletlenül, ingerülten mentem át, balos református voltam, bigottan vallásos, gőgösen büszke rá, hogy kálvinistának kereszteltek, egyszerre nyers és undokul kegyes, rossz néven vettem anyámtól, hogy nincs egy valláson velünk, sőt magasztalja a zárdát, amelyben állítólag életének legszebb éveit töltötte, dicséri az apácákat, akik ott sétálnak estenként a kertben. Később gyakran beszéltünk arról a napról, amelyen Margit 228nénivel megismerkedtem, anyám bánta, hogy nem hozott össze bennünket hamarabb, s nem adott hozzám használati utasítást. A találkozó misével kezdődött, a volt iskolatársak és családtagjaik a kápolnában gyülekeztek, nekem mindjárt nem tetszett az egész, idegen szag volt, idegen színek, idegen díszletek, tulajdonképpen féltem is. Bár ott éltem a szomszéd házban, sosem voltam ilyen közel a szerzetesnőkhöz, ott suhogtak-lengtek a különös ruhák mellettem. Anyám és Bella között álltam, riadoztam az oltártól, a paptól, a szobroktól. Mikor a mise olyan szakaszába jutott, hogy a hivők letérdelnek, anyám is letérdelt, egyes-egyedül én maradtam állva. Stillmungus Mária Margit mindjárt a belépéskor anyám mögött helyezkedett el, mikor észrevette, nem térdelek, gyöngéden lenyomott a földre. Azonnal felálltam, visszanyomott megint. Akkor megfordultam, és ahogy csak bírtam, rávágtam a kezére. Abban a pillanatban a vézna öreg apáca volt a szememben a vallásháborúk korának megtestesítője, személyében felelős gályarab ősöm, a pozsonyi és eperjesi vértörvényszék miatt, felelős minden valaha becsukott hitembéli templomért és megaláztatásért, amit a protestánsoknak el kellett viselniök. Harmadszorra

már nem nyúlt hozzám, keze elrejtőzött a szerzetesi ruha ujjában. Anyám sápadtan állt, Bella majdnem sírt, de szűköltem én is, mi lesz a mise végén. Tudtam, mit csináltam, azt is, hogy miért, s ha bizonyos is voltam benne, otthon még csak meg tudom magyarázni, hogy én nem is én vagyok most, hanem a hitét külsőségeiben is megőrző gályarab, azért éreztem, hogy amit tettem, abszurdum, ez a vén apáca elvégre nem láthatott belém, én meg első indulatomban és hisztérikus félelmemben a rejtelmes hangoktól, illatoktól, szavaktól megbuktam abból, amire otthon neveltek. Vallási tekintetben apám irányítása alatt álltam, egyéb szempontból mindketten foglalkoztak velem, nevelésem igazán kevésben hasonlított Kalocsa Róza iskolájához, de azt elégszer elmagyarázták, ha nem tudom elfogadni, hogy másnak más vagy más formában kifejezett véleménye lehet a vallásról, kérhetem én is a felvételemet az inkvizícióba, ami pedig az idegen helyen való tartózkodást illeti, annak éppúgy megvannak a szabályai, mint annak, hány napon belül kell visszaadni az első vizitet. Mise után a főnöknő hagyta el elsőnek a kápolnát, anyám 229azonnal követte, pedig nem nézett egyikünkre sem, nem is intett neki. Láttam Bellát, ahogy rémülten utánam pillant, gondoltam, most ad hálát magában, hogy neki nem születtek olyan iszonyú gyerekei, mint ennek a szegény Lenkének, azt is láttam, lép ő is anyám után, hátha segítségre volna szüksége, de aztán mégis megáll. Bella volt a világ legtapintatosabb teremtése, érzéke most is megsúgta, jobb, ha most nem kísér bennünket. Mentünk hát hárman, Stillmungus, anyám meg én, a főnöknő szobája felé. Az apáca néma volt, anyám is hallgatott, éreztem, ha nem történik valami, ordítani fogok. Iszonyított a klauzúra, ott is szobrok voltak, kék ruhások, piros ruhások, gyerekkoromban

féltem a szobroktól. Mikor beértünk a főnöknő szobájába, az apáca végre megszólalt, és abból, amit mondott, ráismertem arra a különleges lényre, akiről anyám olyan gyakran beszélt. Mert az apáca nem hozzám beszélt, hanem anyámhoz, s nem engem szidott meg, hanem őt. „Szégyellje magát, Lenke – mondta Stillmungus –, hiszen maga nem mondta meg nekem, hogy a gyereke nem katolikus. Mert nem katolikus, ugye? Maga reverzálist adott, és nem említette. Négy évig voltam az osztályfőnöke, csak ennyire ismert meg? Most mit gondol rólam ez a szegény kislány? És mit gondol a rendről? Elvadítottam az egyházunktól örökre.” Anyám odaborult a vállára, elrejtette köntöse ráncaiban az arcát. „Ne udvaroljon, nem haragszom – mondta Stillmungus Mária Margit –, megbünteti maga saját magát éppen eléggé, Lenke. Keres, keres, keres, és úgyse leli meg, mert rossz helyen keresi. Vigye el innen az arcát, engedjen a gyerekhez.” Magas volt, szikár, én meg az átlagosnál alacsonyabb, ahogy a szemébe néztem, mert rákényszerített, hogy a szemébe nézzek, az volt az érzésem, királynőt látok, nem szerzetesnőt. Aztán egyszer csak nem volt már olyan magas, mert odaguggolt mellém, és felsugárzó mosolygással átfogta a vállamat. Lélegzeni is alig mertem a közelében, reszkettem, mint a vad az idomító előtt. „Nagyon udvariatlan kislány vagy, de azért mégis örömöt szereztél – mondta a főnöknő –, mert te legalább hiszel valamiben.” Felállt, kihúzta az íróasztala fiókját, kivett belőle egy, a gyermek Jézust ábrázoló képet. Tűnődve nézett rám, mérlegelte, mi lesz a sorsa, ha kezébe adja ennek a miniatűr Cromwellnek, aztán mégis odaadta. A képen kis 230ingben állt a kis Jézus, kurta barna haja és meglepően modern arca volt, széttárta a karjait. „Kérj bocsánatot!” – suttogta anyám, s bár a bocsánatkéréssel mindig baj volt, akkor kész lettem

volna rá, csakhogy nem lehetett. Stillmungus Mária Margit, akiről azóta tudom, még annál is nagyobb pedagógus volt, mint amilyennek anyám hitte, hirtelen rátette száraz tenyerét moccanó ajkamra. Ő szólalt meg, azt mondta: „Bocsáss meg, hogy háborgattalak. Maradj a hited védője mindig.” Úgy elkezdtem sírni szégyenemben, hogy magához ölelt, s ahogy gyereklány anyámat annyiszor, most engem nyugtatgatott, én hozzápréseltem a fejemet, és azt se bántam, hogy mindenféle egyházi kellékbe ütközik az arcom. Varázsos személye holta után is lenyűgözött – még három évig élt azután, a világháború aknázása kellett hozzá, kitépett ajtajú lakásunk, amelyben ki s be jártak az idegenek, hogy eltűnjék a szobámból a kis Jézus, amelyet tőle kaptam. Az első akadozó beszélgetés, 1898 szeptemberében a Szent Anna utcai zárda főnöknői szobájában, ahová Stillmungus Mária Margit berendelte a tizennégy éves Jablonczay Lenkét egy kis ismerkedésre (valamennyi tanítványát berendelte, és névsor szerint fogadta őket), döntő hatású volt mindkét fél életében. Soha szerencsésebb találkozást: az apáca annyi vihogó, zavartan szerénykedő vagy a lét abszolút biztonságából kimosolygó arc között egy tökéletesen másba pillant, egy koraérett, tragikus gyerekarcba, kusza viszonylatait már ismeri, de a Kismester utcai ház árnyai között növekvő lányt most nézi meg először. Anyám, már-már esztelen vággyal a szívében egy anya iránt, egy olyan nő okos szemébe néz, aki született anya, anélkül hogy meg kellett volna ismernie a férfiak ölelését, más módon az, mint Bartók Ágostonné, mást tud, és mást is ad. Ez a más, amiben társnőitől különbözik, nagy adomány:

Stillmungus be tudja tájolni az embereket, el tudja fogadni azt is, ami lényétől idegen, nem háborodik fel semmin, ami emberi, s azt, hogy mi emberi, olyan tágan értelmezi, mint mestere, Ágoston. Még művelt is, nem csorbán művelt, mint annyian ebben az időben a nőoktatásban tevékenykedők között, abszolút biztonsággal tájékozódik szaktudo 231mányában, s figyeli legújabb eredményeit is. Ismeri szerzetestársait, ismeri önmagát, s azon van, hogy minden növendékét megismerje. Azonnal tudja, ilyen gyerekkel, mint Jablonczay Lenke, még nem volt találkozása. A gyermek úgy mozog és beszél, ahogy egy gondos otthoni nevelésben részesült lány, és Krisztus hét sebét mégis ott sejti valahol a Melindától örökölt iskolai öltözék alatt. „Mondja el az életrajzát!” – utasítja sápadt-piruló növendékét, aki az élete folyamán olyan gyakran jelentkező tachycardiás rohamok egyikét éli át izgalmában, s a főnöknő most meghallja a fonákját annak, aminek a színét Rickl Máriától már ismeri: mintha valaki ugyanazokkal a díszletekkel más színpadképet rendezett volna be. Anyám közlései gátlásosak, hézagosak, mégis el lehetett indulni a nyomukon: a kalmárlány azt hangoztatta mindenütt, szerencsétlen Kálmán fia egy elsietett, ifjúkori rossz házasság áldozata, nyilván így beszélt a zárdai bemutatáson is. Az áldozatot Jablonczay Lenke meg sem említi, helyette azonban az ábrázolásban két valószínűtlen figura jelenik meg, akik ugyan már évekkel hamarabb meghaltak, de az emlékezet tündérszárnyakat rakott a vállukra: Senior és Átkozódó. „Jellemezze magát – hallja Jablonczay Lenke az utasítást, s ettől még jobban megrémül – gyorsan! Ha maga nem maga volna, hanem egy harmadik, hogy mutatná be nekem.” „Árva vagyok” – mondja Jablonczay Lenke habozás nélkül,

Stillmungus Mária Margit figyelmezteti, részint Isten gyermeke, mint minden ember, részint nincs oka panaszra, mert szülei ugyan valóban nem álltak mellette, de jó nagyanyja, akit a város szegényei napi imájukba foglalnak nőegyleti tevékenykedése miatt, s a Jablonczay család egyéb tagjai nem hagyták segítség nélkül. Anyám engedélyt kapott a távozásra, meghajolt és elindult. „Lenke!” – hallotta az ajtóból, s riadtan visszafordult. Az apáca úgy állt, kezét köntöse ujjába rejtve, ahogy később megszámlálhatatlan sokszor látta még, kellékként ható aranykeretű szemüvegén megcsillant a szeptemberi nap. „Itt nem lesz árva, ígérem!” – mondta Stillmungus Mária Margit, s intett, hogy mehet. 232 A zárdában hamar észrevették: a főnöknő kedveli Jablonczay Lenkét. Az apáca szeretete abban nyilvánult, hogy háromszor annyit kívánt anyámtól, mint más növendékeitől, külön feladatokkal bízta meg, könyveket adott neki, amelyek tartalmáról beszámoltatta, s szinte teljesen elvonta az otthoni környezetből. Anyám, amikor nem a zenedében vagy Bartókéknál volt, a zárdában tartózkodott, többnyire ott is gyakorolt. Az intézet növendékeinek hitéletét szigorú rendelkezések szabályozták, nem volt olyan nap, mikor ki-ki ne töltött volna jelentős időt a kápolnában, a heti gyónást és áldozást az iskola növendékei osztályonként végezték. Református anyám persze mindebből ki kellett hogy maradjon, a főnöknő ilyenkor a szobájába rendelte, beszélgettek. Az apáca nem tartott külön, egyszemélyes lelkigyakorlatot, a legsajátságosabb dolgokról esett szó, egyszer behozatta vele az intézetbe Bobi kutyát, volt, hogy zongoráztatott magának Jablonczay Lenkével, elkérdezte tőle, mivel telt el a hét, pontosan leíratta,

milyen a Szikszay fürdő s mit csinálnak ott a látogatók, cserében külföldi rendházakról beszélt és Rómáról. Míg a Dócziba járt, Jablonczay Lenke értelmi képességeinek megfelelő módon minősített tanuló volt, akiről minden nevelő tudta, mi a családja szándéka vele, s bár mindent elkövettek, hogy a keresztséggel kapott vallását olyan kevéssé élő növendékük megkedvelje Kálvin hitét, pusztán a zsoltárok közvetítésével és a bibliával nem sikerült. A gyermek élete annyira át meg át volt szőve első vallásos élményeivel, melyek mind a katolikus egyházhoz kapcsolták, hogy meddő maradt az iparkodás. Ha nem is büntették emiatt, kedvence persze nem volt a Dóczinak, mikor a zárdába került, néhány hónap eltelte után tudnivaló volt, a református Jablonczay Lenke a főnöknő különös rokonszenvét élvezi, a legjobb tanulók egyike, amellett az egyház számára fontos, megnyerendő lélek, boldog és felhőtlen évek várjanak hát rá, míg azt a kort el nem éri, míg a törvény megengedi számára, hogy visszatérjen a katolikus anyaszentegyházba. Charitas, a gyönyörű Charitas, aki olyan volt a szerzetesnői ruhában, mint egy karcsú láng, volt az első, aki közeledett anyámhoz, s ez magában véve is elképesztő esemény volt, mert Charitas, akit a növendékek imádtak, menekült a terhes rajongás elől. 233Charitasban nem voltak abnormis hajlamok, amennyire anyám szavaiból rekonstruálni tudom, az apácát olyan határig kielégítette, hogy döbbenetes szépségét Krisztusért hervaszthatja el, hogy oda se figyelt a gyerekek imádatára. Charitas, mihelyt észrevette Stillmungus szándékát, maga is úgy érezte, adnia kell a Jablonczay lánynak valamit, s a legdrágábbat akarta megosztani vele, a hitét. Anyám tizenötödik évébe fordulva kivirult a Bartók ház és Stillmungus közelében, elvesztette fanyar arckifejezését, vonásaival,

virágszálkarcsúságával, hosszú lábú, hízásra képtelen testével ígérte már azt a rendkívüli szépséget, amely miatt sok-sok évtized múlva a halála után hozzám érkezett csaknem kétszáz kondoleáló levél szinte mindegyikében szerepel ez a mondat: „Sose láttam hozzá hasonlóan szép teremtést.” Charitas, a maga is gyönyörű, Krisztust ajánlotta anyámnak, s a misztikus kapcsolatot szerzetes és Istene között. Anyám azt mondta, egy szót se értett abból, amit az apáca suttogott, de elbűvölte, hogy az egész zárda irigyli őt Charitas rokonszenvéért. Husz tanár urat, a zenetanárt felesleges lett volna külön figyelemre inteni, Husz tanár elképedt a legelső zeneórán: a növendék ujjai alól nem egy zárdista lány, egy művészt, egy jövendő nagy zongoristát ígérő játékos zenedarabja zengett a rosszul hangolt zongorán. Anyám hol azt játszotta, amit a kotta mutatott, hol amit rögtönzött, szállt a biztos, bátor dallam a szent falak közt, elmondták a játszó lány tolmácsolásában, amit a világról és önmagukról tudtak a klasszikusok. De ha Husz tanár úr kihúzta a lábát, mindjárt kottát tettek elébe, s Jablonczay Lenke nevetve szórakoztatta az osztályt a Gésák vagy a San-Toy dallamával: „Hip-hop, addig él a drótmajom, míg a légben a pehely… Napkelet gyöngye, ég veled, ég veled, rózsaszál.” Ha valaki benézett, tüstént az Ave Máriába szelídült a dal, anyám ezekért a hajdani zeneórákért szerette annyira a Nebántsvirág című operettet. Mária Alexia úgy találta, hogy Jablonczay Lenke fogalmazási készsége meghaladja az iskolás fokot, költői, szokatlan, másképp felépített a dolgozata, mint a többi növendéké, s ami nem szokott együttjárni az irodalmi érdeklődéssel, a nyelvtanhoz is szokatlan tehetsége van. Mária Renata hümmög egy kicsit, mert a német ugyan

jól megy, de rémes a kiejtése a lánynak, Mária Renata 234osztrák földről jött, felszisszen a gömbölyűen formált szavaknál, bár sosem olyan mérges, mint Mária Aloysia, a legingerlékenyebb az apácák között. Aloysiának olyan az arca, mint egy olajbogyó, szépírást tanít, és mint egy kis dühös csirke csipog a szerzetesnők megbeszélésén: a tanulók amúgy is hajlamosak arra, hogy folyton vihogjanak, de Jablonczay Lenke, ha rákezdi, nem bírja abbahagyni, elfogadja a tisztelendő főnöknő utasításait, hogy engedje Jablonczay Lenkét vidámnak lenni, de amennyit ez a lány kacag, az már az általános fegyelmet veszélyezteti. „Akkor is nevessen” – mondja hidegen Stillmungus, és Aloysia a negyvenéves találkozón mondja el Jablonczay Lenkének, néha majd a guta ütötte meg, míg tűrnie kellett, hogy hahotázzék. „Tisztelendő nővér, kérem – mondta Bella, aki negyven év múltán is éppolyan engedelmesen és parancsteljesítésre készen állt imádott régi intézetében – , Aloysia nővér kérem, muszáj volt szegény Lenkének nevetnie. Mindig történt valami az utcán, és majdnem mindig az Aloysia nővér óráján. Sajnos, többnyire akkor jöttek a katonák.” Bartók Bella 1901-ben ezt írja nővérének: „…Zeneelméletből október elején vizsgázunk. Holnap lesz az első zongoraórám. Szombaton ötvenhat közös tiszt, a tartalékosok és önkéntesek jöttek haza, a bakák és a tisztikar katonazene mellett hétfőn 11-től 12-ig vonultak a Szent Anna utcán. Éppen Aloysia nővérnek volt szépírásórája, a mi padsorainkban persze mozgás támadt. A honvédek 20-án jönnek haza, a kadétok pedig akkor mennek el.”

A négy év alatt, amelyet anyám 1898–1902-ig a Svetits intézet zárdája tanítóképzőjének növendékeként eltölt – amely időszakban Franciaország elfoglalja Szudánt, az orléans-i herceg a Hazafiak Ligája összeesküvésének segítségével vissza akarja állítani a királyságot, egy Bresci nevű anarchista megöli az olasz királyt, Kitchener porrá égeti a harcoló búrok majorjait, raktárait, koncentrációs táborba gyűjti feleségeiket, leányaikat, dúl a boxerháború, az oroszok megszállták Mandzsúriát, vasutat építenek Port Arthurig, XIII. Leó megdöbbenésére a francia szenátus bekéri az egyházi egyesületek alapszabályait, s 235tagjaikra és jövedelmeikre kíváncsi, Magyarországon az aratósztrájkok a kormány és a karhatalom beavatkozását teszik szükségessé, egy Babits nevű volt cisztercita diák, a Kosztolányi Árpádék fia Szabadkáról meg Ady elindulnak az új irodalom útján, Európában a színpad kedvelői arról vitáznak, eszményi-e Wilde Eszményi férje, és milyen megdöbbentő mestersége van Warrennének, Conrad már megírta a Lord Jim-et, és A Narcisszus négeré-t, s a science fiction nem vernei, fanyarabb és realisztikusabb wellsi látomásai szórakoztatják az érdeklődőket, a világhír nemcsak Hauptmann Hanneléjét, de Henschel fuvaros-át is felkapta már, s a könyvbarátoknak FranceCoignard abbé-ja régi ismerőse, a négy év alatt, amely időszakban Ibsen még él, s a Sollness és a Borkman után elkészül a Ha mi holtak feltámadunk-kal, az ifjú Thomas Mann útjára bocsátja a maga lübecki Kismester utcai emlékét, a Buddenbrookot, s a Studien über Historie után hatvan hónappal Freud Álomfejtés-e is megjelenik, amikor még számosan emlékeznek rá, milyen volt Arany János temetése, s zajlik a botrány Jókai második házassága körül, Móra

megkezdi munkáját a Szegedi Napló-nál, Ambrus Mídas király-át már kiadták, kész a Giroflé és Girofla, kész Mikszáthnak a debreceni zárdában aligha ismertetettKülönös házasság-a is, egy Móricz nevű fiatal férfi az Újság szerkesztőségében dolgozik, Kaffka Margit verseit már közli a Magyar Géniusz (Kaffka ugyanabban az esztendőben fejezi be tanulmányait a szatmári zárdában, ahol egyébként valamikor a kalmárlány is nevelődött, amelyben Jablonczay Lenke és Stillmungus először találkoznak), a négy év alatt, amely időszakban magyarok százezrei indulnak neki Amerikának puszta életük biztosítására, amikor Szücs Klára főzőnő és Szücs Ágnes immár korosodó szobalány egynapi szabadságot kérnek és kapnak, hogy kivándorló fivérüket még egyszer láthassák, és a Petőfi-évfordulót is megtartanák Segesvárott, ha a kormány legtöbb tagja nem akarván elbúsítani az amúgy is gondterhelt jó királyt, nem jelentene beteget (a vicclapok sállal, tolószékben ábrázolják a magyar közélet gyáva képviselőit, akik komolyan foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy a kezelhetetlen, az országhoz amúgy se ragaszkodó magyar agrár 236proletariátus helyett kínai kulikkal pótolják a kiesett munkaerőt), ez időszakban, mikor az osztrák–magyar közös kiadások kvótáját ijesztően felemelik s a megbukott Tisza Kálmán és Bánffy után Széll próbál rendet teremteni az egyre abszurdabb viharban, melynek szélcsendjében színpadra kerülnek Herczeg Ferenc miniatűr házi problémákat zseniális házassági trükkökkel megoldó Gyurkovics lányai, mikor búcsút mond egy század és beköszönt egy század – a Borsszem Jankószázadbúcsúztató rajzán egy keserű

arcú bohóc húzza rá a függönyt az 1899-es évre, melynek 1900-ra virradó éjszakáján, míg Magyarország valamennyi harangját megkondítják, Szikszay Gyuláék az óriási vacsora, az ólomöntés és puncs után először adnak pezsgőspoharat Jablonczay Lenke kezébe, Vilmos császár még nem sejti, hogy a boxerek rövidesen megölik a német nagykövetet, s a dalai láma következő esztendei udvariassági ajándékát már nem a kínai császárnak, hanem a cárnak küldi – Jablonczay Lenke mindent megtanul, amit egy jövendő pedagógusnak tárgyismeret és módszertan tekintetében tudnia kell, s mintha nem is 1884-ben, hanem tizennégy évvel később, a zárdába kerülésekor született volna, beleilleszkedik új létformájába, amely mindenben különbözik a Kismester utcán töltött első tíz esztendőtől. Anyám nemcsak vakító szépséggé fejlődik ezek alatt az évek alatt, nemcsak nagy műveltsége alapjait vetik meg, de felszabadul gátlásai és első iszonyú élményei nyomasztó súlya alól. Ezekben az években Rickl Mária pillantása gyakran megpihen Iuniortól született unokáján. Hogy olyan szép, amilyen az ő családjukban még nem született, az nyilvánvaló, hogy szokatlanul okos és magasabb képzésre is alkalmas, azt Charitas maga közli vele, hogy a zeneiskola nevelőtestülete szerint a hangversenydobogón volna a helye, voltaképpen mind lényegtelen körülmény. Ami olyan érzelmi hullámverést kavar a kalmárlányban, amire réges-rég nem hitte magát már képesnek, egyszerűbb felismerés: az ifjú Senior vonásait, felejthetetlen pillantását találta meg újra azon a fiatal lányarcon. Most már utána lengeti a kendőjét, ha az unokája elutazik – Bartók Ágostonné mindig magával viszi a nyaralásokra, s bár a tojásokat sose feledte el, 237Ilon is meghívja nemegyszer, mert Lenke éppolyan szellemes, mint apja, nagyapja, jelenlétében

még a legunatkozóbb társaság is eleven lesz, akár a zongoránál ül, akár cseveg. A lány akkora vonzerő, hogy kedvéért bárki bármikor elfogad meghívást, kapós a Jablonczay unoka, úgy dicsérik, szeretik, ahogy valamikor rágalmazták és gyűlölték Gacsáry Emmát. Míg Bella az Aranyország útja után immár nagyocska lánykoruk alapvető irodalmi élményére gyűjti krajcáronként a vételárat, és megszerzi Mathers Helén Jön a rozson át-ját, a Szent Anna utcán vonuló fiatal férfiak helyett a hol a Bartók házban, hol Nagybányán dolgozó festőművész nagylány, Bartók Margit kelt anyámban izgalmat. Margit igazi festő, gondolkozik Jablonczay Lenke, míg ujjai alatt sír, panaszkodik, gyászol, ujjong, emlékezik, vitatkozik vagy enyeleg a zongora, s eltűnődik rajta, mi lenne, ha művész lehetne ő is, Mária Alexia mindig kiemeli a fogalmazását, és nemcsak irodalmi tételt tud kidolgozni, ír ő kitalált történetet is, de sokat is mesélt ő magának, mikor még kisgyerek volt, iszonyú és félelmetes magányában. A Jön a rozson át-ot nő írta, hátha belőle is lehetne író, vagy ha nem az, hát zongoraművész. Bartók Ágostonné Bellát colonba íratja, Müller Károly utódja, Alföldi úr táncintézetébe. Müller Károlytól tanult táncolni az öreg Majthényiné is, Jablonczay Lenke első férjének az anyja. „Müller Károly tánc- és illemtanár iskolájába kerültem – írja naplójában Majthényi Emil özvegye, Heinrich Jozefa –, Müller úr ezt a hangzatos címet teljes önkényességgel ajándékozta magának, mert a rossznyelvek azt állították, hogy legfiatalabb korában borbélymesterséget tanult. Bármint volt is a dolog, azt állíthatom, hogy táncolni jól megtanította a tanítványait. Későbben Budapestre került, és az a kitüntetés érte, hogy ő tanította Mária Valéria királyi hercegnőt. A colon majdnem egyenlő korú leányokból és nyolcadosztályú

gimnazistákból állott, így a hasznos össze volt kötve a kellemessel, az egymáshoz illő korú fiatal gyermekek ugyancsak boldog estéket éltek át a Müller gyertyával világított, súrolt padlójú, teremnek nevezett nagyocska szobájában. Mint minden leánynak, nekem is megvolt a rendes táncosom, ki velem foglalkozott a legtöbbet, nekem hordta a cukrot, csak akkor táncolt mással, ha engem az anyai aggodalmasság leintett a 238vele való táncolásról, hazakísért stb. stb. Boldog gyermekkor, ahol a szív még oly kevéssel megelégszik! Az utolsó estét batyumulatsággal ültük meg, minden család küldött jóféle enni- és innivalót, azt hiszem, egyedül Müller akár egy hétig is fekhetett volna örökös gyomorrontásban, részegen, a maradék morzsáktól. Sok mulatságon vettem részt életemben, de ennek a kis egyszerű, éjfélig tartó táncestélynek egy sem feledtette az emlékét. Az érzelem, legyen bár öröm vagy bánat, sosem ejti olyan közvetlenül hatalmába az embert, mint a gyermekkorban, oly boldogan készülődtem kis rózsaszín tarlatán ruhámban a mulatságra, hogy ha nem következett volna el az utolsó csárdás, és nem zárult volna ezzel le hat hét gyönyörűsége, életem e fejezetének a boldog órák leírásában lett volna a helye.” A colon Müller utódánál is pontosan ilyen volt, még csak a batyubálon viselhető ruhák anyaga se változott, anyám is valami tarlatánt emlegetett nekem, s elmondta, hogy a batyubálra tacettát tűztek szőke fürtjei közé. Stillmungus Mária Margit engedélyével Lenkét eleinte Bartók Ágostonné gardírozta, az anyák a táncterem falához húzott székeken beszélgettek; mikor a Jótékony Nőegyletben a kalmárlány arról értesül, hogy az unokája úgy táncol, mint a lepke, egyszer maga is befeketéllik Müller utódjához, s attól kezdve maga viszi oda a lányt. Senior bukás volt, Imre átok, Iunior holtig vérző seb,

Emma iszonyat, Melinda okos, boldogtalan sündisznó, ám Lenke a siker. Első házassága idején, mikor anyám elindult a férjével Velencébe, s utoljára megcsókolta, Rickl Mária arcán pergett a könny. „Nem akartam soha többé szeretni senkit! – mondta a kalmárlány. – Velem már eleget játszott az élet. Isten vigyázzon rád, Lenke! Szerettelek.” Rickl Máriának volt becsülete, tekintélye, de igazi, kirobbanó társadalmi sikere soha. A lány, akit kézről kézre adnak Müller Károly utódja táncintézetében, most azt is megszerezte a számára, a nem a vagyon, hanem a szépség, a szellem adományozta társadalmi rangot. Mikor a Szegény Iskolanővérek zárdájába került, földig érő szoknyája még terhére volt, hol legyezőnek, hol portörlőnek használta, mire megtanulja Huszka Két kis veréb-ről szóló dalát, már siklik a hosszú ruhában. („Senkit sem ismertem, aki úgy mozgott 239volna, mint az anyád, szállt azzal a virágszál termetével” – emlékezett vissza a valamikori fiatal lányra Magoss György özvegye, Drahota Natália.) Reggel lehajtja a kávéját, összekapja a holmit és fut, és fut mögötte Bobi kutya is, aki aztán megfordul a zárdakapuban és hazatáncol, hogy a kutyák rejtelmes időérzékével egy óra előtt néhány perccel útra keljen megint, s a zárda előtt várja a kitóduló lányok közt a gazdáját, csepp farkával vígan felverve a port. És megy a lány, és megy a kutya, kifordul a Batthyány utcán, kiér a Casino ház – a mai Népfront-klub – elébe, és ez válságos pillanat, mert a Casino alatt a gimnazista és egyetemista urak állnak, és lesik a lányt a kutyával. Ott áll a jogász Sámy Laci – második házasságában majd a sógora lesz, Szabó Elek Gizella húgát veszi feleségül –, ott áll Szalay Zoltán és Ozory Pista és hányan még, hány áhítatos képű vagy blazírt világfit imitáló fiatalember, ott van az Otth Miklós nevű szemtelen is, aki nemegyszer

megpróbálja hazáig követni, és ott Majthényi Béla, szőke fejével, csepp kis bajuszával. Undok az az Otth Miklós, anyám meg is bünteti. Vegytintával egy mosásba kerülő alsószoknyájára ráírja óriási betűkkel: UTÁLOM OTTH MIKLÓST! Az írást megtalálják a mosókonyhában, Klári néni felviszi a bűnjelet asszonyához, még emlékszik rá, mekkora bajokat csináltak már ebben a házban a veszett férfiak. Rickl Mária nem elégszik meg a nyomozással, amely ugyan azt deríti ki, hogy Lenkét Otth pimaszsága vérig sértette, s nem az ellenkezőjét, de jó alkalom arra, hogy kifejtse, mi a véleménye a kanokról, és hogy megértesse Lenkével, a férfi bemocskolja a nőt már a nézésével is. A gimnazistákat fel fogja jelenteni, az egyetemisták ellen, sajnos, nem járhat el, de Lenke jöjjön haza ezentúl a Szent Anna és Piac utcán, kerülje el a Casino sarkot. Tavasz van, éjjel alig lehet aludni a macskák jajgatásától, a kalmárlány nem tréfál. Lenke most még ki nem állhatja Otth Miklóst, de mi lesz, ha egyszer majd megszeret valakit, ebben a lányban éppúgy benne van a Iunior vére, mint az átkozott anyjáé. Lenkét egy hétre eltiltja a színháztól, pedig a lányok legnagyobb gyönyörűsége, mikor beülhetnek a páholyba, ahol lelkesednek, sírnak, pecsenyévé tapsolják a tenyerüket, s aztán kiparancsolja az udvarra, megmutatja neki, hogy közösül a kandúr a nősténymacskával. Anyám 240menekülne, dédanyám ott tartja, míg csak a szerelmi viharnak vége nincs. „Ezt akarják a férfiak – mondja Rickl Mária –, hát úgy vigyázz, mert az anyád is így kezdte. Nélkülünk vagy Bartókné nélkül szóba ne merj állni egy férfival, s el ne felejtsd, amit láttál. A porba akarsz hasalni, mint az állatok? Mert a szerelem odavisz.” Jó lecke volt, szemléletes, eltartott a hatása holtig. Azt a keserves undort, azt a tehetetlen kiszolgáltatottságot egy

állati szenvedélynek, amit anyám mindkét házasságában érzett, pszichiáter se tudta volna kiszuggerálni belőle. Otth Miklós ügye egyébként a zárdában végződött, az alsószoknyát Rickl Mária bevitte Stillmungushoz, hogy az iskola is kellőképpen támogassa unokája erkölcsiszexuális nevelését. Anyám sírva ment be a főnöknőhöz, aki éppen azzal foglalkozott, hogy a kémiát tanító apácával együtt kiszedje a vegytintát az alsószoknyából. Mikor észrevette a dúlt, szégyenkező, zokogó gyereket, közölte, Krisztus nem azért halt meg a kereszten, hogy felelőtlenül hajigálóddzunk azzal a szóval: utálom, amellett ki hallott még olyat, hogy valaki papírnak használja a saját alsószoknyáját. Mióta a világ világ, a fiatalemberek mindig megbámulták a lányokat, nem kell őket észrevenni, Otth Paulával bekérette már az Otth fiú édesanyját, nem lesz több molesztálásban része, és vigye innen ezt az alsószoknyát. A társaságba lépés, a colon szükségképpen szembesítette anyámat a másneműekkel, akikkel az alsószoknyaügy tragikomikus bekövetkeztéig viszonylag elfogulatlanul tárgyalt, ám a macskanász megbontotta az egyensúlyt: Jablonczay Lenke alig mert rápillantani egy fiúra. Pedig rengeteg alkalom volt a találkozásokra, a századforduló Magyarországa, amely végignézte, hogy az ország jelentős hányada kenyér híján elhagyja szülőföldjét, s tűrte, hogy másik, nem jelentéktelen hányada munkalehetőség híján éhen haljon vagy öngyilkos legyen, dúsan megrakott asztaloknál vagy szépen előkészített plain airben irtózatosakat evett. Állandó ebéd-, vacsora-, uzsonnameghívások érkeztek, a társaság tagjai majálisra mentek, kirándulni, nagy és kisebb mulatságokra, koncertre, színházba, a nagyerdőre, a lányok, akikről Bartók Bella levelesládája beszámol Margit testvérének, egy-egy nyáron hat-nyolc-

tizenegy kilót is híztak, és volt mitől. Hiába jártak úszni, 241teniszre, tettek gyalogtúrákat, hogy megnézzék a lovardában az ismerősöket vagy a lövőegyletben a rokon fiúk ügyességét, hízott mindenki, csak Jablonczay Lenke maradt Bartók Bellával együtt a divat ellenére szánalmasan ösztövér. A lányok 1900-ban kapják első míderüket, de nincs rajtuk mit szorítson. 1900. augusztus 2-án ezt írja Bella Margitnak Nagybányára: „Tegnap keresztmama meghívott csütörtökre, én meg is jelentem. Ilonka nem jöhetett el, mert nem mert fehér ruhát és mídert felvenni. Uzsonna előtt Benke néni is átjött és Ilona is, aki Sarolta és énköztem ült. Az uzsonnamenü ez volt: kávé, kalács, libapecsenye, bor, sör, egy nagy fehér torta, csupa habbal és gyümölcs. A vendégek fél nyolckor mentek el, mi ott maradtunk vacsorára is, a bor egy kicsit a fejembe szállt.” Egy évvel később, szeptember elsején a következő beszámolót küldi Margitnak: „Mamukával mentem a fél tizenkettes misére. Első ismerős Balogh Sanyi volt a Csizmadiaszínben. A templomban voltak: Szikszay Margit, aki, szegény, oly kövér, hogy alig tud járni, Pünkösdy néni Marcsával, aki csepűhaját kontyba tette fel, Donogán Bella szép fehér ruhájában, Engester Irma, ő most a frizurájával Pöszit utánozza, és a haja kétoldalt le van húzva, aztán Rankay Irma, a boldog menyasszony, Albert Lujzi és Irén, Fábián néni és Hutiray néni a három gyönyörűséggel stb. stb. Eddig minden nap megyek valahová, aztán majd le leszek kötve úgyis, el akarok menni Jablonczayékhoz. Igaz, ma a templom előtt Józsit is láttam, nagyon megörültem neki. Kalapot nyárára már nem kapok újat, hanem a florentinre teszünk fehér virágot. Szombaton megint colon, azt hiszem, fehérben megyek, slejfnivel. Charitas nővér felgyógyult, és mi örömujjongás közt fogadtuk.”

A Kis Lap még mindig jár a Bartók házba, nemcsak a nagylányok, a szülők is élvezettel olvassák. A képeken tündérarcú fiúcskák állnak karddal, puskával, hirdetik, hogy a magyar a világ első katonája, és Forgó bácsi ingerülten figyelmeztet arra, az országhatárokon belül minden nemzetiség felejtse el, hogy valaha is máshová tartozott, vegyüljön el az anyaország lakosaival, s örül az adta legénykéknek, akik büszkén hirdetik, hogy mennek ám a cocón a háborúba, ha kell. Alig tizenkét év telik el Jablonczay Lenke képesítője után, s fiatalemberré cseperedve csak 242ugyan elmennek a csatába a kis daliák, s míg 1900-ban az országgyűlés becikkelyezi Ferenc Ferdinánd nősülési szándékát, és lenyeli kelletlenségét Chotek Zsófia miatt, anyám és Bella szánakozva nézik a Kis Lap újabb bájos rajzát: kis mezítlábasok guggolnak a porban, semmijük, senkijük, Forgó bácsi szerencsére ismét megtalálja a megbékítő magyarázatot: vannak ám vidéken is örömök, nem kell ahhoz cifra bábu, sem hintaló, ej be jó a hűvös homokban kaviccsal játszani. Tizenöt évvel Jablonczay Lenke képesítője után (mikor a Kis Lap még mindig jár a Bartók család mulattatására, s bár Ilona gyerekei szórakoznak vele, a lapot mindenki áttanulmányozza, pedig orosz, angol és francia regényeket olvasnak a lányok, leggyakrabban persze koruk Elfújta a szél-jét, a Mathers-könyvet) majd ki fog törni az októberi forradalom. Anyám a nemek közti különbség lényegétől eltekintve férjhezmeneteléig semmit sem tudott sem a saját testéről, sem a házaséletről. Teste biológiai átalakulását ocsmány betegségnek tekintette, amelyet eltitkolt volna, ha teheti, de olyan jelekkel járt, hogy rögtön kiderült.

Melinda annyit közölt vele, ez a valami minden hónapban jelentkezik majd nála, és vigyázzon, hogy valóban így legyen, mert ha mégsem következnék be, úgy azonnal kikerül a házukból és az emberi társadalomból, a mocsárba, akár Gacsáry Emma. Anyám majdnem vészesen vérszegény volt, kislánykorában nem törődtek a kosztjával, míg Bartók Ágostonné étetni nem kezdte, főleg az első időkben néha előfordult, hogy a természet ciklikus rendje megbomlott a szervezetében. Irtózatos napokat élt át, valami olyan bűn viselőjének érezte magát, amelyet úgy követett el, hogy észre se vette, s várta, mikor utasítják ki, törte a fejét, hová is mehetne. Iunior ugyan Debrecenben élt, de szinte sose látta, nem tudott hát megoldást, csak rettegett, míg teste meg nem oldotta a problémát. Hogy minden tekintetben felvilágosítás nélkül ment férjhez, azt saját házasságkötésem előtt közölte velem, mikor kínlódva kereste a szavakat, s engem próbált irgalmas kézzel átsegíteni mindazon az iszonyaton, ami rám vár. Megkönnyebbült, amikor közöltem, ne aggód 243jék miattam, higgye el, nincs oka. Nem volt éppen elragadtatva a közléstől, de megnyugodott, s akkor árulta el, micsoda mélységes tudatlansággal, a macskanász egyedüli útbaigazító emlékével eresztették el a Kismester utcán az új életbe. „Féltek, hogy apám vagy anyám útját követem” – mentegette még akkor is a nagyanyját. Nem vitatkoztam vele, megvolt a véleményem. A nádszálkarcsú lány, akit megtanítottak arra, hogy irtózzék a másneműektől, és aki asszonykoráig azt hiszi, a katonatisztnek csak az egyik nadrágszárán van lampasz, mert sose meri megnézni, milyen is voltaképpen az egyenruha, a lány, aki riadtan veszi észre:

lesik, megbámulják, követik a fiatalemberek, két képet őriz a szerelemről. Az első alaktalan kép, ebbe beletartozik a macska, az állatok éjjeli jajongása, saját anyja sorsa, eltűnése, a másikat csak regényből ismeri, nemes dalokból s a menyasszony imájából az imakönyvében. Egyik kép éppolyan irreális, mint a másik, csak az egyik undorítja, a másik meghatja, saját személyére nem tud vonatkoztatni semmit, pedig megnézi az esküvőket a Szent Anna templomban, de sose látja magát képzeletében menyasszonynak, a test, amelyet akkora elismeréssel tartanak számon a Casino előtt bámészkodó fiúk, hallgat. Nem tudja, hogy kerülhetett anyja olyan helyzetbe, mint a macskák, nem tudja, miben különbözik a lánytól az asszony, és ezt Bella se tudja, a védett, becézett, akitől távol tartanak minden riasztót, minden „csúfat”. A legidősebbik Bartók lánynak már gyerekei vannak, hogy mi történt Wilhelms Emil és Bartók Ilona között, ami következtében Nóra, Pali és Ilike világra jött, nem kérdezte és nem magyarázta senki, egyszer csak itt voltak, Isten küldte őket, itt szoktak a csecsemők lenni hirtelen, ha az emberek házasságot kötnek. Lenke és Bella egymás között sem említik ezeket a kérdéseket, megegyeznek abban, hogy a fiatal férfiak veszedelmesek, jobb távol lenni tőlük, kinevetni őket, abból sem otthon, sem a zárdában nem lehet baj. A colon, ahová beíratták, s amelyben olyan rendkívüli sikert aratott, a tánc miatt vált boldogító időtöltéssé. Lenke, aki valaha cukorkáért táncolt, száll karról karra, élvezi a ritmikus mozgást; mint annyi mindenhez, ehhez is meglepő tehetsége van. „És ha 244táncosnő lenne? – kérdezi magától, míg száll és száll. – Zongoraművész, táncosnő vagy író?” Kicsit mindig elhúzódik attól, aki átöleli, mert csak a mozgást szereti, az érintés riasztja. Így, hátratartva a fejét, kissé visszadőlve a táncban fogja

be majd pillantása Müller Károly utódja tánctermének bejáratában a fiatalembert, aki később bemutattatja magát neki, s elviszi keringőzni. A pillanat megáll, rögzíti nemcsak a jelenlevők emlékezete, de Bella naplója, anyám naplója is. Jablonczay Lenke Müller Károly colonjában ismerte meg Józsefet. Józsefről, a feledhetetlenről Bartók Bella albumából kaptam képeket, az anyám tulajdonában levő fotókat apám, Szabó Elek szétszaggatta. Bella albuma két arcát őrizte a férfinak, az elsőn már fiatal házas, karját összefonja a mellén, büszke öntudattal néz a lencsébe, elegáns és egy kissé komolyabb, mint életkora indokolná. József a pénz világában él, ezen a képen maga is olyan biztonságosnak látszik, mint egy hitelképes részvénytársaság. A másik képen fiatal, majdnem védtelenül ifjú még, magas állógallérja alatt egy kicsit elcsúszik selyem nyakkendője, a teste is fiús, bajusza selymes, megható bonvivánbajusz szépen formált ajka felett, a szem, amelyet a felvétel megörökített, szelíd pillantású barna szem. Ezen a képen József némileg IV. Károlyhoz hasonlít, nincsenek még nagyra törő elgondolásai, s nem terjed messzebbre az ambíciója sem annál, mint hogy letegye a szigorlatait. Idős korában egyébként személyesen is találkoztam vele, az együttlét nem bizonyult szerencsésnek. Anyám szerette volna megmutatni immár bölcsészdoktor és gimnáziumi tanár, huszonkét éves gyerekét – engem – egykori szerelmének, nyilván így akarva megüzenni neki, ez lett volna a lánya, ha akkor, ifjúságuk idején másképp dönt. József akkor jelentős pozíciót töltött be a Nemzeti Bankban, imponáló portás, csillogó rézveretek, márvány és forgó üvegajtók lettek volna hivatva rá, hogy hatással legyenek rám, maga József úgy ült az íróasztala mellett,

mint Mussolini. Megbámultuk egymást, ő nyilván azt gondolta rólam, egy szikrát sem hasonlítok sudár, szőke, zöld szemű anyámhoz, túl önállónak is látszom, túl emancipáltnak, én egy jól öltözött, testes, öregedő férfit láttam, aki nem volt kellemetlen külsejű, de aki iránt azonnal 245ellenszenvet éreztem. Nyilván akkor is így történt volna, ha ő a Grál lovag, rossz néven vettem anyámtól, hogy sose volt szerelmes az apámba, hogy Józsefbe volt az valamikor. Alattomos, a kulturális életre vonatkozó hegyes kis kérdésekkel egy félóra alatt a földre terítettem, bebizonyítottam neki, hogy nem olvas, nem lát, nem hall, nincs érzéke a képzőművészethez, nem ért a színházhoz, s neki nem volt elég esze ahhoz, hogy pimaszkodásomra méltóképp feleljen, hogy elkezdjen már ő kérdezni engem a saját munkaterületéről, a közgazdaságról, a bankvilágról vagy arról a művészeti ágról, amiről valóban sokat tudott, s amivel percek alatt elintézhetett volna: a kamarazenéről. Meghívott ebédelni, elindultunk a kocsiján. Az autóban azonnal összevesztünk valamin, utáltuk egymást, ő bennem nyilván a Szabó Elek lányát látta, én benne a moccanthatatlan bálványt, aki önmagán túl az ifjúsággal, az örökre elmúlttal is azonos, és aki képét nem tudja elhomályosítani apám ókori ezüstdénárokat idéző, római profilja, mély, elképesztő műveltsége, szelleme játékos villódzásai. A Gundelhez vitt, löncsöt rendelt, minél komplikáltabb külsőségek között fogyasztható, különleges ételekből, s leste, megbirkózom-e a feladattal, vagy reménytelenül vidéki leszek. Ültem mellette, hagytam, hadd vizsgáztasson, az asztalnál való viselkedést nekem is Kalocsa Rózából tanították, s négy, külföldi intézetben töltött nyár eléggé hozzászoktatott az idegen ízekhez. A löncs végére végképp kimerítettük az összes lehetséges témát,

nagyokat hallgattunk. Közben az ebédelők jöttek-mentek a Gundel kerthelyiségében, pár úrra-házaspárra, akik mellettünk haladtak el, de ügyet se vetettek ránk, József hangosan ráköszönt, azok úgy tettek, mintha most vennének észre bennünket, jól megnéztek, és nagyon nyájasan üdvözöltek mindkettőnket. Mikor már harmadszorra ismétlődött, elnevettem magam, s jeleztem, felfogtam, mi történik. „Most azt hiszik, kiültette napozni a szeretőjét” – mondtam neki, ő meg rám sziszegett, vérbe borult az arca, honnan tanultam ilyen mocskos gondolkozást és mocskos fogalmakat, úgy néztem rá, mint egy rezervátumi agg bölényre. Azt válaszoltam, észnél legyünk, nem Jablonczay Lenkét hívta ebédre, hanem engem, és ha nem tetszik a modorom, akkor este már el se megyek a házi koncertjére, azt ne higgye, hogy elragadtatott 246a meghívása, szívesebben mennék színházba az ő Kammermusikja helyett. Összeszedte magát, valahogy rendbe jöttünk, de akkor már igyekezett megszabadulni tőlem, az Andrássy úton ki is szálltam a kocsijából. Majd szétvetett a düh, hogy rá hagytam magam beszélni erre a találkozásra, amelyen két hajdani szerelmes így üzenget egymásnak, az egyik felküldi önmaga helyett a követét, és a gyereke diplomájával és doktori címével henceg, így jelzi, ez a lány majd egymaga is elboldogul az életben, s lehetőségeit a képességei szabják meg, ez meg a pénztárcáját nyitogatja, kihurcol a Ligetbe, a gazdagságával kérkedik, hát mi vagyok én, hogy rajtam keresztül játsszanak. Este ezért elmentem hozzájuk, háromemeletes házuk volt az Astoria közelében, s mindent elkövettem, hogy előnyösen nézzek ki, ne hozzak szégyent az anyámra. Egy vézna kis asszony fogadott, a nő, akit anyám helyett végül is elvett. Okos, szomorú szeme pillantását alig tudta elfordítani rólam,

szinte egész este az arcomon éreztem a tekintetét. A meghívottak mindegyikének volt köze Debrecenhez valamikor, s mindnek mondott valamit ez a mondat: „A Jablonczay Lenke lánya.” Általános csalódást keltettem, alacsony voltam, sötét hajú, sötét szemű, s minden előzetes elhatározásom ellenére ismét szemtelen. Nem bírtam fegyelmezni magam, mikor József ismét elkezdte felhívni a figyelmemet azokra az értékekre és műtárgyakra, amelyek a lakásában találhatóak, bizonyítgatni, mennyire vitte, milyen gazdag, s megpróbált vizsgáztatni a bútorok stílusából. Ezen elvérzett, nem tudta, hogy apám rendszeresen járt velem a múzeumba, s a vasárnapi újságmellékletekből kiskoromtól fogva kivágta és füzetbe ragasztotta a világhírű szobrok, képek, épületek, művészi alkotások reprodukcióit. Mielőtt még az éteri kamarazene megkezdődött volna, Józsefnek már falsra torzul a hangja, úgy idegesítettem, egy petárdája se robbant, pedig bevetette a telek és a ház értékét is, egyszer sem élhette át, hogy Jablonczay Lenke lánya elandalodik a tapintható, jól érzékelhető gazdagságtól, s a látottaktól döbbenten úgy tér vissza majd az anyjához, hogy elmondja neki, Józsi bácsi valódi nábob. „Mutassa csak a könyveit!” – kértem. Ekkor már majdnem kukorékolt az idegességtől, a felesége sietett a segítségére, az mutatta meg a saját könyvtárát, tele volt német, angol meg 247francia klasszikussal, mentegette elfoglalt férjét, nemigen van annak ideje olvasni. Aztán megkezdődött a zeneest, amelyen az angyali dallamok kísérete mellé hármunk, négyünk, sőt ötünk színjátéka is lezajlott. József szalonjában buja szobanövények és összecsukható, de falként egybe is nyitható üvegajtók berakott szecessziós bokrétái mögött muzsikáltak, amelyeken átragyogtak az ebédlő meggyújtott falikarjai.

József engem is nézett, a feleségét is, az asszony szemében ugyanaz a tehetetlen szomorúság ült, amelynek párját én olykor az apáméban láttam, én őket bámultam, de a távolból Debrecent és az apámat érzékeltem, aki tudta, hogy ez a találkozás létrejön, és nyilván minden gondolatával mellettem van most, tűnődik, hogy a nagy összehasonlításban kiállja-e a próbát legalább az én viszonylatomban, és éreztem anyám izgatott szorongását is, aki ugyan nem akarta átlépni ezt a küszöböt, de azt se bírta megállni, hogy engem meg ne mutasson Józsefnek, és maga is meg ne tudja, hol, hogyan és kivel él a mesebeli herceg. Családom e találkozás kétféle verzióját is megkapta, az elsőt mindjárt tőlem, ahogy hazaérve frissen kipakoltam, mi a véleményem a feledhetetlen lovagról, aki épp csak hogy át nem nyújtotta nekem a betétkönyvét, hogy fillérre be tudjak számolni arról, hogy áll az egyenlege, aki nem olvas, henceg, prűd, kellemetlen figura, nagyképű és durva. Anyám nem védte, nem is tiltakozott, csak elszomorodott. Aztán megkapta a József jelentését is Bartók Bella leveléből. Bella finom és szelíd fogalmazása iparkodott szépíteni József véleményén, de minden stilisztikai bravúrja ellenére is kiderült, hogy József undokabb, önhittebb és modortalanabb taknyossal még nem találkozott életében, és soha többé nem óhajt viszontlátni. Volt a levélben egy olyan mondat, ami anyámat megsebezte: Bella azt írta neki, József csodálkozott, hogy a felesége viszont megszerette az orcátlan kölyköt, s csodák csodájára a kisasszony is kegyeibe fogadta Jennyt, mert azzal normálisan viselkedett. „Te vonzódtál ahhoz az asszonyhoz? – kérdezte anyám. – Szépnek találtad? Okosnak?” Tudtam, most azt kérdezi: szebb-e, okosabb-e nála Jenny, tudtam, féltékeny a rokonszenvre, amelyet, magamat is meglepő

módon, valóban éreztem József felesége iránt. „Az a nő ott ül egy múzeumszerű 248házban, és éjjel-nappal boldogtalan – közöltem vele. – Lehet, hogy annak idején megvették neki Józsefet, de nincs öröme benne, azt elhiheted. Egyszerűen csak sajnáltam őt.” „Kegyetlen vagy, mert fiatal vagy – mondta az anyám. – Azt hittem, jó lesz, ha találkoztok, hogy valamit megértesz, amit nem tudsz felfogni, de nem sikerült. Sajnálom, hogy azt akartam: ismerkedjetek össze. Felesleges volt, talán hiba is.” Többé nem láttam Józsefet, anyám, Béla testvérem még egyszer vagy kétszer, előlem és apám elől elgurult a horizontról. Apám egyébként még megérte, mint fut ki alóla olyan biztonságosnak hitt léte, hogy tűnik el a semmiben a háromemeletes ház, az állás, a lehetőségek, megérte a napot, amelyen kitelepítették. Anyám a Bella nevét írta feladónak az élelmiszercsomagokra, amelyeket Józsefnek küldött, hogy élete hajdani Bob hercege hozzájuthasson egy arasz paprikás szalonnához. Mindez azonban abban a pillanatban, amelyben József egy lány és egy idősebb házaspár kíséretében átlépi Müller Károly utódja éppen a batyubál boldogító perceiben különösen sok fénytől csillogó terme küszöbét, még messze van. József joghallgató, húszéves, a gardedámok összesúgnak, amikor belép, József a legaranyabb aranyhal, bankigazgató fia, gazdag fiú, szép fiú, aki előtt nyitva áll minden szalon, de ki tudja oda becsalogatni. József hol Pesten van, hol külföldön, az egyetemre csak vizsgázni látogat be, s bár gimnazistakorában ugyancsak megbámulta a lányokat, két éve elmaradt a szokott helyéről, a zsúrokba se lehetett elcsábítani. Izgatott, érdeklődő tekintetek kísérik, ha olykor mégis megjelenik valahol, többnyire csak a vasárnapi misén, de ott sem várja végig a szertartást, együtt áldozni a családtagjaival, ahogyan

illendő, évek óta nem látta senki. Bartókék jól ismerik a famíliáját, Ilonka férje banktisztviselő, Bartók Ágostonék és József szülei egyazon társaságba járnak, s Bartókné és József anyja amúgy is sokat és szívesen beszélgetnek. Bartók Margit szép, okos arcán ott a korai halál árnyéka, József húga, Ninon pedig rút. A család tudja, hogy rút, Ninon is tudja, az anyák biztosítják egymást, Ninon kinövi még magát, szeme-haja amúgy is vonzó, és Margit állapota is változhatik könnyen, talán a házasság jóra fordít mindent. Segíteni próbálnak egymásnak: József családjának nagy szőlős- és gyümölcsöskertje van, talán kint jobb 249a levegő, mint a Nyomtató utcán, József anyja pihenni, „lígézni” hívja Margitot magukhoz, s a Vénkertben hízókúrát ajánl. Margit nem kapható rá, iszonyodik az idegenektől, csak a családtagjaival van szívesen, s ha éppen nagyon erősnek érzi magát, a többi festővel Nagybányán. Helyette, hogy meg ne sértsék Józseféket, Ilonka és Bella járnak ki a szüleikkel a Vénkertbe, Bartók Ágostonék pedig házi rendezvényeikre invitálják Ninont és testvérét, csakhogy hiába. Ninon elzárkózik, hiába ígérgetik a szülei, hogy a Bartók házban szeretik, megbecsülik, mégis otthon marad, József pedig szolidáris a húgával. József 1897. február 20-a óta, mikor nővérét elkísérte a jogász- és tisztviselőkör jelmezes táncestélyére, maga is meghasonlott, és a Ninont ért sértést azzal viszonozta, hogy átnézett minden lány feje felett, azt hangoztatta, sose nősül, s ha mégis, hát nem ebből a városból. Anyám ebben az évben töltötte be tizenharmadik évét, József, anélkül hogy bárki tudta volna, közvetve már akkor is befolyásolta alakuló életét, mert a sebhelyet, amely úgy elcsúfította az Otth Miklós arcát, hogy anyám nemcsak sértett szemérmében, de a nem vonzó látvány miatt is menekült előle, József ügyetlen kardcsapása okozta azon

az érettségiig jégre tett, de aztán azonnal lefolytatott, kétbalkezes párbajon, amelyen József és a kihívott Otth összecsaptak, s a gyakorlatlan, pár vívóleckét vett, hőzöngő fiú példátlan szerencsével az első összecsapásnál úgy megsebezte Otthot, hogy többszöri műtéttel lehetett úgy-ahogy elfogadhatóvá tenni az arcát. A jogász- és tisztviselőkör estélyén, amelynek táncrendjét a Bartók ház természetesen megőrizte, József apja és Bartók Ágoston éppúgy a rendező bizottság tagjai, mint a későbbi polgármester, anyám második házasságának egyik tanúja, Márk Endre, ott vannak a Párkák mind, Melinda barátnői, azok későbbi férjei, Gaszner Károly, Dávidházy, ott védnökösködik Ericz Jenő, aki valamikor a Bartók Bella készítette vendégkönyvben a NAGYSÁGOS URAK, FÉRFIAK rovatban szerepelt, ott anyám későbbi háziorvosának apja, az öreg Hutiray, ott van a kitűnőségek között az irodalomtörténész Kardos Albert, s ugyan ki sejtené, hogy évtizedekkel később, amikor e társaságnak még számos tagja él, és jelentős pozícióba jutott közülük jó egynéhány, minden segítség nélkül útjára engedik 250a debreceni téglagyárból Hitler haláltábora felé. Ott táncol Kenézy doktor, aki majd Jablonczay Lenke lányát segíti nagy keservesen a világra, ott Bartók Margit Vilma nevű keresztanyjának második férje, Majerszky Mihály, a Magosok, Weszprémyek, Vecseyek, Kölcseyek, ott Jablonczay Lenke egyik leendő sógora, idősebb húgának majdnem apósa, Roncsik Lajos, Than Gyula, az újságíró, Tüdősék, Melinda későbbi tarokkpartnerei, Kubek György és Orosz Sándor. A bál jelmezbál. Ninont éppen az anonimitás, az arcnélküliség vonzza benne, a szülők boldogok, hogy valahová végre mégiscsak kívánkozik. A bál után sok szó esik a Kismester utcai házban is arról, hogy tűnt el az álarclevevés pillanata után családostul Ninon, s hogy

vágta képen ott a bálon József a szultánlánynak öltözött, fátyolos arcú Ninonnal táncolt Otth Miklóst. Kínos ügy volt, eltitkolni se lehetett, mert sokan hallották, s a jelenvoltakat felháborította a kicsit részeg fiatalember kiáltása: „Szűzmáriám, maga az, Ninon? Miért nem jár maga állandóan álarcban?” Később éppen fokozott gyöngédségükkel sértették a lányt, akit többé sehová se lehetett elcsalogatni, a szobakertjét gondozta, olvasott, rajzolt naphosszat, s mintha bosszút akart volna állni apján-anyján, amiért szerelmükből nem fakadt a fiukhoz hasonló másik szép teremtés, ellenállt minden olyan kísérletnek, ami a debreceniekkel bárhol is összehozhatta volna. József teljes szolidaritást vállalt a nővérével, iszonyú megjegyzéseket tett a dzsentri pimaszságra, többször kijelentette, Ninon személyében őt magát sértették meg, s míg kellő elégtételt nem kapnak, ő sem hajlandó érintkezni senkivel. József apja bölcs bankár volt, tisztafejű, tárgyilagos. Bár éppúgy szerette a lányát, mint csinos fiát, nem fogta fel tragikusan a Ninon esetét, nem is kényszerítette semmire, megvolt a maga elgondolása a jövőről, s hogy a fiú nem lesi a Dóczi intézet meg a zárda növendékeit a Casinónál, az csak haszon, játssza csak nyugodtan, hogy ő Anyegin Eugen, még mindig jobb, mintha a helybeli színház művésznői miatt volna búskomor. József és Ninon a debreceni társaság tudatában a testvéri hűség és összetartozás szimbólumaként éltek, a családok szégyenkezve vették tudomásul, hogy József nem fogadja el a meghívásokat, s az apák, akiknek férjhez adandó lányuk volt, ingerülten említették Otth 251esetét, mintha a bál minden résztvevője személyesen felelt volna a rosszízű epizódért. Később, sokkal később, mikor anyám már Majthényiné volt, Jablonczay Lenke és Ninon beszéltek erről a batyubálról és a regényről, amely József

és Jablonczay Lenke között szövődött. „Tudod, miért lett ő akkor Anyegin? – mondta Ninon anyámnak. – Nem engem sértettek meg azon a jelmezbálon, Lenke. Az őhúgát. Az ő vér szerinti testvérét, aki voltaképpen azonos ővele, tehát voltaképpen őt. Amellett világéletében utálta Otthot a három előnevével meg azt az egész társaságot, mert valamennyien nemesek voltatok, még a heringet a saját kezével csomagoló Anzelmus dédapád is. Nekünk csak pénzünk volt akkor még, és József örült, hogy duzzoghatott. Nem ismerted te az én bátyámat, örülhetsz, hogy nem vett feleségül. Józsi büntet és jutalmaz, Józsi igazságot szolgáltat, Józsi kijelent. Józsi nem való bankba, hiába olyan jó közgazdász – Józsi tulajdonképpen az ideális ítéletvégrehajtó.” Bartók Bella naplója megőrizte Ninon szavait, megfelelő riadt kommentárral. 1900-ban, az emlékezetes batyubál esztendejében, Jablonczay Lenke élete tizenhatodik évébe lépett. A bál estéjén, bár a legfiatalabb korosztály vizsgázott ilyenkor, mindenki ott van Müller Károly utódjánál, aki csak a városban számít, feketéllik a fal a gardedámoktól, az urak a büfében a batyubálra odahordott finomságokat kóstolgatják, ital is van bőven. Ha valaki bombát akarna robbantani ezen a farsangon Debrecenben, ezt a termet kellene választania és ezt az alkalmat, egy helyütt találná a város hangadóit. Müller utódjánál régi tradíció, hogy a colont szervező szülők jóváhagyásával másokat is meghív, a társaságba már bevezetett, előző évjáratok ilyenkor mindig végignézik az új raj kiröppenését, férjükkel, feleségükkel derülve a fruskák és fiatalemberek komolykodásán. Annak idején Müller Károly utódjánál tanult táncolni József is, Ninonnal,

voltaképpen nem kellene, hogy akkora izgalom és megdöbbenés fogadja a családot, amikor megjelenik, mert hiszen mi van abban, hogy eljöttek, itt van „egész Debrecen”. Csakhogy esztendők óta ez az első olyan alkalom, hogy József és Ninon megjelentek valahol. Jablonczay 252Lenke mindenkit ismer látásból, magát Józsefet is, Bartókék megjegyzései alapján rég azonosított séta közben vagy a misén minden arcot, csak egyvalakiről nem tudja, ki lehet, a fiatal férfiről, akivel Ninon karonfogva lépdel. Jablonczay Lenke nyolcvanéves korában is emlékezett Ninon vőlegényének szőkeségére, ábrándos szemére, olyan volt József jövendő sógora, mint egy Lermontov-hős, senkit se lepett volna meg, ha hirtelen nem is magyarul szólal meg, hanem franciául. József apja a legnagyobb titokban Budapest egyik legmutatósabb, legszegényebb és legelőkelőbb fiatalemberével kapcsolta össze lánya jövendő életét, a házasságban a férjnek körülbelül annyi szabadsága volt, mint Ninon papagájának a télikertben, Ninon apja szerette a tiszta helyzeteket, nem óhajtott a természet kijátszotta, a társaságban is megsebzett Ninon után már meg egy anyagi tekintetben is kifosztott lány apja lenni. Nem volt az az operettbeli belépő, amely felvehette volna a versenyt a család megjelenésével, Otth, aki szintén jelen volt, s aki a párbaj után természetesen fenntartotta a látszatérintkezést Józseffel, azonnal távozott. Anyám érezte a hangulat feszültségét, látta, Melinda izgatottan odasuhog a nővéreihez, de anyámat nem érdekelte semmi más, csak a tánc. József anyja megkereste Bartók Ágostonnét, aki mindig szerette és patronálni akarta Ninont, és Bartókné az egyetlen a teremben, aki természetesnek találta, ami történt: Ninon végre is kedves teremtés, el kellett jönnie az ő nagy

napjának is, a lány, csodálatos ruhájában diadalmasan boldognak látszott, csúnya arca fényt kapott az örömtől. A Józsefek elhelyezkedtek, az idősebbik leült Bartók Ágoston mellé, az ifjabb megállt a zenészek előtt, összefonta a karját, és szemlét tartott a lányokon. Mindet ismerte az idősebbek közül, csak a csitriket nem, akik ott keringtek naiv ruháikban, önfeledten. Melinda, ha szóba hozta ezt az estét, mindig elmondta, hányszor reménykedtek az anyák, hogy Ninon egyszer mégiscsak visszatér a társaságba, mert tudták, Ninon Józsefet is jelenti. „Hogy igazgatták a ruhákat, rendezték a fürtöket – emlékezett Melinda –, élvezet volt nézni, olyanok voltak a hölgyek, mint a kofák a csirkepiacon. József okos volt, mint az ördög, észre kellett hogy vegye, nyilván mulattatta a látvány.” Ezen az estén Melinda és 253József voltak egymáshoz a legközelebb, Melinda tudta, József most pontosan úgy lép majd, ahogy ő lépne, ha az élet valamikor megengedi, hogy bosszút álljon amiatt, amit magán cipelt. Ninon már kint volt a játékból, és túlságosan boldog is ahhoz, hogy bármi indulat megfért volna a szívében. Ám József még nem fizetett meg a hajdani jelmezes estély vendégeinek. Sokáig nem moccant – mondta el az est történetét Melinda –, aztán egyszer csak magához intette Müller utódját, aki bólogatott, majd odavezette Józsefet Sámy Lászlóhoz. Sámy és József váltottak pár szót, Sámy elámult, látni lehetett az arcán, aztán csak álltak, várták, hadd végződjék be a tánc. Mielőtt újrakezdték volna, a kis szünetben, József bemutattatta magát neki Sámy Lászlóval, és táncra kérte Jablonczay Lenkét. Lóversenyeken fordul ilyesmi elő vagy tündérmesében, hogy egy számon se tartott kis ló háta mögött hagyja a favoritokat, és mindenkit megelőzve célba fut, vagy a királyfi a szomszéd királykisasszony helyett a

libapásztorlányt kívánja feleségül. Mert az irgalomból a Kismester utcai házban nevelt Jablonczay Lenke érvényesülési lehetőségei körülbelül egy libapásztorlányéval voltak azonosak abban a debreceni társaságban, ahol minden lány legalábbis szilárd, de inkább nagyon is figyelemreméltó anyagi bázison állt, maguk a Bartók lányok is. A körben, amelynek lányai-fiai a batyubálban megjelentek, mindenki tudta, hogy anyám legfeljebb az előneveit viheti hozományul. Rickl Mária és Anzelmusék tekintélye, a fény, amely valamikor Seniorból sugárzott, Bartók Ágostonné pártfogása, az apácafőnöknő támogató szeretete nem maradt hatás nélkül Iunior egykori szerelmeire, az immár bálozó lányok anyáivá idősödött hajdani debreceni lányokra: Jablonczay Lenkét befogadták, kedvelték, épp csak mint társadalmi tényezővel nem számolt vele senki: ha társaságba hívták, abszolút vagyontalansága és perspektívátlan jövője mellett még élesebb körvonalat kapott a házikisasszony anyagi biztonsága. A debreceniek gyakran emlegették a jelmezes estély óta byroni attitűdöt felvett Józsefet, sokszor kiszínezték magukban, ugyan ki mellé szegődik majd, s egyáltalán mi lesz az első lépése, ha majd visszatér, annyi tenger idő hibernált szenvedélye és szen 254vedélyessége után. Azt, ami történt, kristálygömbbel se lehetett volna kiszámítani. A batyubálon anyámnak volt a legjelentéktelenebb ruhája, a tarlatánt, Melinda fiatal éveinek örökségét, amely voltaképpen csak egyszer mutat igazán, már maga Melinda agyonviselte, mire anyámra szállt, olyan volt már a csillogó kelme, mint egy vízbe fúlt szitakötő szárnya. Társnői, akik szintén akkor léptek ki a világba, a nagy alkalomnak megfelelő fiatallány öltözéket kaptak a legjobb varrónőktől, az ifjú asszonyok meg, akiknek több

volt már szabad, mélyebb kivágás, merészebb hajviselet, külön gonddal öltöztek fel aznapra, hogy éreztessék a fruskákkal a távolságot, amely innen és túl a házasság vonalán a lányt az asszonytól elválasztja. A nagy esemény lezajlása közben anyám volt a leghiggadtabb és legtárgyilagosabb, ez volt a szerencséje, különben tüstént ellene fordul a közhangulat, ám anyám, aki tudta József históriáját, a szülőkkel is találkozott már Bartók Ilona szalonjában, nem érezte akkora szenzációnak, hogy táncra kérték, hisz egész este karról karra szállt. Józseffel is végigtáncolta a termet, aztán visszatért a kalmárlányhoz, aki integetett neki a legyezőjével. Rickl Mária kétféle érzés között hányódott azon az estén. Volt abban valami nyugtalanító, hogy a lány, aki első, gyermekes mulatságán a nyilvánosság elé lépett, máris olyan helyzetbe került, ami mindenki figyelmét ráirányította, de volt benne azért boldogító is: így képedhettek el annak idején a debreceniek, mikor ő érkezett meg először mint menyasszony a Senior karján azok közé, akiket éppúgy megtanítottak rá, hogy a Jablonczay Imre fia megbízhatatlan, préda, kártyás, mint Rickl Marit, s akik ennek ellenére valamennyien holtszerelmesek voltak Seniorba. A kalmárlány ugyanakkor meg is orrolt, mert ő aztán nem hitt se tündérmesékben, se csodákban, s József választását nem kitüntetésnek, inkább egyfajta arculütésnek tekintette. Ebben a társaságban megsértették Ninont, hát ezek közül senkinek nem óhajtja átölelni a derekát József, s gúnyból kiválaszt valakit, akinek tarlatán ruhája bágyadtan libeg arasznyi dereka körül, akit akkor lát először, akinek még egy illedelmes bársonyszalag sincs a nyakán, olyan, mint Hamupipőke, és József vele mutatja meg, hogy 255nála az ostor. Ha valamikor könnyekre fakasztották a húgát, ő majd megtöri a kisasszonyok és

fiatalasszonyok gőgjét, s míg nagyobb stílű bosszút nem állhat, megtáncoltatja helyettük a ruhája után ítélve nyilván szegény rokont, akit alighanem a varrószobában dugdosnak otthon. Rickl Mária ezen az estén határozta el, hogy elajándékozza azt a zöld vadászruhát, amelyet két éve, anyám képzősévei kezdetén Stillmungus utasítására csináltatott, aki ragaszkodott hozzá, hogy anyám valami jótékony célú ünnepségen szerepeljen. A ruha azóta ősztől tavaszig le nem szakadt anyámról, az osztályban úgy hívták miatta: Lenke, az erdőkerülő. Anyám jól érezte magát, mosolygott, József akkor már Ninonnal táncolt, és később is, ameddig még ott volt, csak a húgával, akit nem is engedett át másnak, csak a szőke vőlegénynek, aztán, amilyen váratlanul érkeztek, olyan váratlanul el is mentek, nyugtalanságot és kellemes izgalmat hagyva maguk után. A jelenlevők mind megérezték, ez az este a számlafizetés estéje volt, s ha azzal megússzák Otth sértését, amiről a kislányok és fiatalasszonyok igazán nem tehetnek, hogy szegény kis Erdőkerülő Lenkét megtáncoltatta az a gőgös kölyök, akkor voltaképpen nem is történt semmi, legközelebb nyilván úgy viselkedik majd, ahogy elvárják tőle, ahogy a többi fiatalember. Anyám azt mondta nekem, ő jószerivel meg se nézte Józsefet, annyira lekötötte a tánc, Majthényi Béláról többet magyarázott Gizellának hazafelé menet, elpanaszolta, hogy az a fiú liheg tánc közben, nyirkos a keze, és kapkodja a levegőt. „Jellemző – mondta Melinda –, hogy milyen jó modorú, csinos, kellemes, azt meg se látod. Csak hogy liheg. Hát láttál te már valakit úgy táncolni, hogy nem liheg?” „Láttam – erősködött anyám –, ez mindjárt liheg, a tánc elején is, más meg csak a végén teszi.” Melinda legyintett, Majthényi Béla szelíd nyugalma még őt is megfogta, azt érezte róla, ez a

Majthényi sose tudna megsérteni senkit. Szúrt még egyet a felvillanyozott gyereken, közölte, ő bizony kiszégyellné magát a világból, ha ekkora feltűnést keltett volna bármikor is életében. Rickl Mária, először azóta, hogy Iunior gyerekét magához vette, nem fordította a szót se németre, se franciára, hogy leintse a lányát, de azért Kislenke előtt megóvja a tekintélyét, megmondta, mit gondol, magyarul: „Pedig jól tetted volna, 256fiam, akkor talán nem maradsz a nyakamon.” Anyám, akit amúgy is felkavartak a boldog élmények, nem tudott uralkodni magán, kirobbant belőle a nevetés. A hazafelé kocsiút két pici momentuma visszatér még egyszer Jablonczay Gizella és Jablonczay Lenke életében: így nevet fel majd Melinda, mikor Bartók Ágostonné szerető aggodalommal azt suttogja a csésze tea fölött, tele a szíve gonddal, valami baj van a Lenke házasságával, mintha az a kedves, derék, szegény Majthényi már nem volna a régi, ugyan mi lehet az oka az elhidegedésnek, s Lenke kiáltja majd oda Hutiray Józsefnek, jó barátjának és orvosának rémülten, férje, Majthényi Béla ágya felé hajolva: „Istenem, úgy liheg!” E naptári évben, amikor a zöld vadászruha lekerül anyámról, s a frissen csináltatott nagylányöltözékben olyan sudár és szépséges, mint egy szál aranygyertya, mikor huszonnégy holtra hajszolt ökör Ladysmith elé vontatja a búrok legendás hírű ágyúját, a Long Tomot, amelyet a karolinai és ermelói országúton olyan hiába simogatnak és készítenek diadalra koszorúkkal az asszonyok, e naptári évben, mikor egy angol felderítő vonat teljes utaslétszámával együtt hadifogságba kerül egy Churchill nevű haditudósító is, akinek a nevét később Hitler Adolf éppúgy megtanulja, mint minden államférfi az öt

világrészben, ez évben, mikor Kínában katasztrofálisan rossz a rizstermés, Tuan herceg lesz a Külügyi Hivatal vezetője, s Seymour admirális, aki a kínai fiatalok indította, az európaiak és az európai intézmények elpusztítására szervezett mozgalom elfojtására Kína fővárosa felé menetel, nem tudja biztosítani a fehérek életét, maga az Osztrák–Magyar Monarchia meg már annyira ingatag, hogy a fegyveres erők jelentkezése lassanként megszokottá válik a közéletben és az ország hétköznapjaiban, hisz hol az osztrák parlament előtt tüntető tömegeket verik szét a huszárok, hol a prágai Vencel téren eresztik rá a csehekre a dragonyosokat, hol a magyar választókerületek székhelyét zárják el a csendőrök a nemkívánatos elemek elől, s a választási elnökök az ellenzéki követ nevéhez hasonlító fiktív neveket csempésznek a listákra, hogy a tévedésből rájuk adott szavazatok semmisnek nyilvánításával biztosítsák a kormánypárt abszolút többségét a parlamentben, 257 e naptári évben, míg Bécsben Lueger mindent elkövet, hogy a király és az ország közti kiegyezés puszta szó legyen, s az önálló magyar honvédség és a független vámterület megint csak ábránd, az ország lakossága pedig aggasztóan apad, bár kész már a dickensi, a thackeray-i, a balzaci életmű, s van már a Bűn és bűnhődés-nek és Turgenyev első műveinek is magyar kiadása, Jablonczay Lenke és Bartók Bella arról tanakodnak, milyen csoda kellene hozzá, hogy Stillmungus Mária Margit egyszer ne olyasmit válasszon előadandó színdarabnak, mint Petz J. zenés jelenete: Stájer iskola a múlt század közepén vagy a gyanús lepény, esetleg a Tanyasi hangverseny című tréfás jelenet, hanem A Gyurkovics lányok-at. E naptári

évben, míg a két zárdanövendék lélegzet-visszafojtva hallgatja Margit felolvasását Derblay Fülöp nemes férfiasságáról, s megrendülnek, valahányszor Ilonka eljátssza Huszka dalát a két kis verébről, akik csak pihenni szállhatnak egymás mellé a telegráfdrót oszlopára, megkapják azt a döntő irodalmi élményt, amely, anélkül hogy tudnák, jobban befolyásolja világképük alakulását, mint Stillmungus, mint a családi nevelés vagy akár későbbi élettapasztalatuk. Bellának összegyűl az erre a célra spórolt pénze, s a Bartók család könyvtára új könyvvel gazdagodik, Mathers Helén Jön a rozson át-jával. Az 1853-ban Mistertonban született írónő, egy angol sebész felesége, mikor huszonkét éves korában megírta és lánynevén publikálta első regényét, a Coming through the Rye-t, nem sejtette, hogy kitűnő megfigyelő- és ábrázolókészségre valló, életrajzi elemekből építkező, az olvasók körében viharos lelkesedést, keserves könnyeket és megrendülést előidéző bestsellere, a sírig tartó és testi érintkezéssel persze be nem szennyezett szerelem apoteózisa, amely Magyarországon Zichy Emília fordításában 1878-ban, angliai megjelenése után már három esztendővel hozzáférhető volt, tulajdonképpen mennyire kártékony olvasmány. Az anyák, iskolák, nevelőnők gondosabban már nem is rostálhatták volna meg, miféle olvasnivaló kerülhet egy fiatal lány kezébe, mint ahogy 1900 körül tették, ám a Jön a rozson át a legszigorúbb vizsgálatot is kiállta, és elfoglalta helyét a könyvespolcokon. Mikor a Régimódi történet megírására készülve az Aranyország útja után ezt a könyvet is megszereztem, voltaképpen az 258első sorától az utolsóig viszolyogva olvastam. Mint valami gonosz varázslat, egy sírverssel kezdődött, amely megnevezte anyám halálának nemét, előzményeit, s a legvégén,

Wattie halála ismét csak azt a módot idézte, ahogy végül is elhagyott bennünket. Míg élete adatait gyűjtöttem, egyszer már megütött morbid játéka a fulladással, ott a Szikszayék medencéjében, nem volt könnyű olvasmány a Jön a rozson át sírverse sem, amely rosszul fordított együgyűségében is felsorolta a szív- és tüdőasztma és a három combnyaktörés tüneteit. Adair Helén története egyébként nem meghatott, felháborított. Mathers Helén 1920-ban halt meg, amikor anyám már négy éve a második férje, apámnak a felesége volt, s már nemcsak a Majthényi-féle házasságból született kisfia él, de a világon vagyok én magam is, s a könyv valamilyen módon befolyásolta mindünk életét, az idősebb Majthényi Béláét, a Szabó Elekét, anyámét, Béla fivéremét és az enyémet, bizonyos határig még a Melindáét is. Író a legritkább esetben tudja lemérni, mit épít, mit rombol: Mathers Helén, aki csak harminc esztendővel volt idősebb anyámnál, nyilván elképed, ha közlik vele, hogy a magyarországi Debrecenben örökre megtanított egy fiatal lányt arra, hogy boldog szerelme beteljesülését ne várja a földi léttől, leszoktatott arról, hogy azt képzelje, a remények teljesülhetnek is, természetessé, a szerelem nevében bocsánatos bűnné szuggerált a tudatában minden hűtlenséget, férfidurvaságot, megtanította arra, hogy a becstelenség, a csalás ellen nem érdemes küzdeni, s hogy a büszkeség jégre és boldogtalanságba vihet ugyan, ám sárba soha, amellett azt is tudatosította benne, hogy az ember igazán aktív csak a rossz elkövetésében lehet, a jó az mind ügyetlen, gyanútlan, sebezhető. Mikor ez a könyv anyám kezébe kerül, hat év se telik, s a szüfrazsettek kiáltozásától lesz hangos az a London, amelyben az írónő sebész férjének Harley Street-i lakásából végignézheti a vonulók tömegét, még hat év

sem, s viszik Viktória királynő koporsójában egy korszak álszemérmét, mániáit, ám a könyv anyám zárdista éveinek legfontosabb olvasmánya, mégis megtörtént, mint egy baleset, mint egy vasúti szerencsétlenség. Anyám született nőmozgalmi nő volt, anélkül hogy ez valaha tudatosodott volna benne, harcosan nőpárti s már nem is az egyenjogúságról, 259de valami sajátságos matriarchátusról álmodott, amelyben semmi szerep nem jut a férfiaknak. Anyám élte Adair Helén képzeletbeli angliai életét, futott a rozsmezőn és rettegett, mikor lép életébe, hogy megzavarja és boldogtalanná tegye a gyönyörű és gonosz Szilvia. Később, sokkal később, mindenki, aki útjába áll, Szilvia lesz anyám szemében, Zádor Lajos kis Cenci lánya is, akinél gyöngédebb, ártatlanabb korán elhalt teremtés aligha került József áramkörébe, de az lesz József minden szeretője, mindkét felesége, sőt különös módon a saját anyja, Gacsáry Emma is. Fiatal lány anyám élővirágból koszorút fon magának, fejébe teszi, és a nagyerdőn nekifut a tisztásnak, hátha belebotlanék ő is a regény története szerint a maga Washer Páljába. Nem találkozik senkivel, Jablonczay Lenke hajadonfővel ül a Bartók ház szalonjában, és felolvas Bellának, amikor az ezerszer elképzelt esemény megtörténik: ott áll Washer a küszöbön, nagyon sötét haja, nagyon sötét szeme van, épp, mint annak a regénybelinek: József. József és Jablonczay Lenke története nem a batyubálon, hanem ott kezdődik, Bartókéknál. Amikor József, aki Ilonkáéknál volt látogatóban, a másik szárnyban, Ilonka kérésére Bartók Ágostonékhoz is benéz, együtt találja a két kislányt, Bellát, aki valami bonyolult mintájú kézimunkán dolgozik, s a másikat, akit azonnal megismer, bár csak azon az egyetlen estén látta. Most nézi meg először minden mellékgondolat nélkül, ül

a lány egy hímzett zsámolyon a barátnője mellett, és felolvas neki. Valami badarságot olvas, nem rút a látvány, Ninon sose volt ilyen önfeledt, mindig koravén volt, gyanakvó, a fruska meg a batyubálból, aki most valami kedves, pöttyös ruhát visel, szinte megsemmisül a szövegtől, amit felolvas: „– Nelly – mondta Pál lenézve rám –, mennyire szívből, mennyire vidáman tud maga kacagni. Mindenki azt hihetné, hogy még sose vesztette el önmagát, még sose volt szerelmes – szólt sajátságos habozással a hangjában, amely annál furcsábban hangzott, mert ő eddig mindig olyan öntelt, büszke és hideg szokott lenni. Elfordítottam a fejemet, nehogy meglássa, milyen gyorsan vált színt az arcom. Boldoggá tett, hogy olyan nyugodtnak gondol. 260A nőnek nem szabad a tenyerén hordani a szívét, hogy mindenki belepillanthasson.” Amikor a vendéget észrevették, a könyv visszakerült a polcra. Olyan délután volt Bartókéknál, mint akárhány más, Bartók Ágostonné uzsonnára invitált mindenkit, s mert József először volt náluk, különleges gonddal megvendégelte. József tetszéssel nézte a falakat díszítő képeket, Margit alkotásait, a festőnő Bartók lány, mint mindig, valahányszor idegen volt náluk, csendes volt, szeretett volna minél előbb egyedül maradni a családtagjaival meg Lenkével. A két kislány annál jobban mulatott, anyámat külön felvillanyozta a bő uzsonna. Melinda csak nyalakodni szeretett, sovány volt, mint a cérna, sosem evett igazi étvággyal, anyámat meg még kicsikorában elriasztották az étkezésektől előbb a hóna alá szorított könyvekkel és Kalocsa Róza állandó intelmeivel, később meg azzal, hogy Rickl Mária a fogások szünetét is kitöltette vele. Míg az elfogyasztott leves után felkerült a konyhából a következő étel,

kézimunkáznia kellett, mert a renyhe órák bűnre visznek, amellett Klári néni öreges gyomornak öregesen főzött. Anyám hát Bartókéknál evett igazán, evett most is annyit, hogy maga is szégyellte; mikor megérezte, hogy nézik, feltekintett. József leplezetlen tetszéssel figyelte. „Bámul, mint Washer Pál Adair Helént – gondolta anyám –, csak én még nem vagyok tizennyolc, csak tizenhat, és nekem még szabad szeretnem a szilva-, a szeder- és a gyömbértortát.” „De irigylem az étvágyát!” – mondta József. Prózaibb mondattal nem kezdődhetett volna szerelem, mely Józsefet majdnem két évtizedig, anyámat meg voltaképpen haláláig kísérte. Jablonczay Lenke életének minden jelentős szereplőjét foglalkoztatta ez a szerelem. Rickl Mária nyugtalan volt, s ami szinte sose történt meg vele, határozatlan is. A mondás, amelyet Anzelmuséktól hallott, s amely később szállóige lett a családban: „Agárkutya agárkutyához, kopókutya kopókutyához”, apját igazolta, neki, a szorgalmas kalmárkopók ivadékának nem volt szerencsés az agár Jablonczayval kötött házasság. Ám József nem volt dzsentri, bár tár 261sadalmi és vagyoni helyzete miatt annak számított, viszont az anyagi különbség olyan riasztó volt a felek között, hogy Rickl Mária azonnal megérezte: ez alighanem áthidalhatatlan akadály lesz. József nem Iunior, annak van okos, józan apja, Józsefet nem engedik bele olyan butaságba, mint egy vagyontalan lánnyal kötendő házasság, Józsefnek olyanok a lehetőségei, hogy igazán nem kockáztathatja a jövőjét valakivel, aki hozományt nem kap, anyai örökségét jobb meg se fogalmazni, akinek az apja jelenleg kegyelemből

fürdőigazgató – ha az ő fia volna József, maga is mindent elkövetne, hogy elvadítsa Lenkétől. Melinda véleménye más volt. Szerinte Józsefék megköszönhetik az életnek, hogy egy Jablonczayval, a Senior unokájával kerülhetnek kapcsolatba, s ha éppen Lenkét választják, az egyszálbélűt, akinek még szabályos fiatal lány színei sincsenek, nem kék a szeme, hanem zöld, a karcsúsága már komikus, a lába olyan hosszú, mint a szúnyogé, legfeljebb az ízlésük kifogásolható, nem a választásuk helyessége. Lehet, hogy Lenkének egy vasa sincs, de akkor is rokonságban van IV. Béla királlyal, Józsefékről meg sok mindent el lehet mondani, de hogy Árpáddal jöttek volna be, aligha. Bartók Ágostonné természetesnek találta, hogy az idill csak jól végződhetik, Lenke jó kislány, gyönyörű szép, okos, szellemes, szeretnivaló, amit nem kell észrevenni a családjában, azt nem is szabad, Lenke csak dísze lehet bármilyen háznak. Bella annyira biztos volt abban, hogy barátnője a József felesége lesz, hogy néha eltűnődött, neki, mint leendő első nyoszolyólánynak végül is milyen ruha illenék, s mert a hozzájuk járó fiatalemberek közül senki nem érdekelte igazán, előre búsult, milyen árva is lesz ő azon az esküvőn – Charitast mégse viheti magával koszorúslegénynek. Valahányszor társaságban találkoztak, József szülei elragadóan kedvesek voltak anyámhoz, ha van Jablonczay Lenkének egy csepp emberismerete, hamar rájön, hogy túlságosan is azok. Ám anyám szerelmes volt és gyanútlan, követte hát hálás tekintettel a József Ninonhoz hasonlóan szerencsétlen külsejű édesanyja mozdulatait, és ha az útja arra vitt, megsimogatta a falat Józsefék házánál. Évtizedekkel később, mikor egyszer rajtakaptam, hogy még mindig ezt teszi, ha

végigmegyünk a régi Kádas utcán, 262mintha nem telt volna el egy fél évszázad, nem volnának az egykor itt éltek halottak vagy olyan messze, mintha meghaltak volna, főleg pedig nem bántak volna vele olyan komiszul, rászóltam, ne tegye, van ebben valami képtelen, falat cirógatni. Akkor rám nézett, nem felelt, csak a fejét csóválta lassan, így nézett rám akkor is, mikor tanított, s én nehezen fogtam fel valamit. Mire megértettem, hogy Elektra a föld ütögetése helyett simogatással próbálja rábírni az alvilági hatalmakat, eresszék még egyszer újra közelébe a felejthetetlen, az örökre visszasírt Agamemnon-ifjúságot, nem élt már sem ő, sem József. Erről a szerelemről egyébként beszélt mindkét érdekelt, ez nem volt egyike azoknak a titkoknak, amelyekre anyám halálos ágyán utalt, ezt nem vitte magával. Elmondta nekem azon a rosszul sikerült Gundel-beli löncsön József is, anyám és az ő verziója szinte szó szerint megegyeztek. „József volt a legszebb fiú a városban.” „A maga anyja volt a legszebb lány.” „Józseffel mindig jól mulattunk.” „Lenke elbűvölő volt, mulatságos.” „Hogy tudott táncolni!” „Hogy tudott táncolni!” „Akárhová mentünk, minden lány Józsefet nézte.” „Akárhová mentünk, a fiúk Lenkét kezdték el figyelni.” „Azt szerette, amit én.” „Megegyezett az ízlésünk.” „Rang volt, ha valakinek ő udvarolt.” „Jablonczay lány volt, nem akárki.” Józsefet kelletlenül hallgattam, anyámat a fivéremmel együtt egyformán ingerülten. Béla testvérem a maga apjára gondolt, aki aligha lehetett olyan elbűvölő jelenség a tüdőbajával, az anyagi összeomlásával, akinek ártott a bálterem s minden nevetése köhögésbe fulladt, én meg Szabó Elekre, aki nem is tudott táncolni, unta a társaságot, lenézte a korzózó urakat, igazán csak olvasni

meg otthon ülni szeretett, s minden lakásában megpróbált maga körül kiépíteni egy csepp falut, falusi szokásokat, a régi kálvinista művelt és tudós papvilág tradíciói szerint. Bátyámmal sok mindenben nem egyeztünk, de egyben bizonyosan: – ki-ki a saját apja dermedten fogadott hajdani ölelései miatt – egyformán ki nem állhattuk Józsefet. Jablonczay Lenke szerelméről tudott a zárda is. A Svetits intézet sose zárta el a növendékeit az élettől, a menyasszony gyűrűvel járhatott oktatásra, a vőlegénye megvárhatta a kapuban, a 263zárda jövendő asszonyokat nevelt, nem aggszüzeket, születendő növendékeik anyáit. Pár gondosan kiszemelt lány kivételével senkit se próbáltak eltéríteni a társadalmi élet kínálta örömöktől, a növendékek megfelelő kísérettel színházba járhattak, tánctanfolyamra, ott lehettek a különféle mulatságokon, majálisokon, jótékony célú estélyeken, persze a Stillmungus engedélyével. Aloysia, aki pulykavörös lett, ha meglátta, hogy a lányok nyakukat nyújtogatják a padban, hogy kilássanak a vonuló katonákra, keresztet rajzolt a friss menyasszony homlokára, és azt ígérte, imádkozni fog érte. A lányok mind a kápolnában esküdtek, nem a Szent Anna templomban, s ilyenkor valamennyi apáca ott volt köröttük. Hogy Jablonczay Lenke milyen feltűnést keltett a batyubálon, többen elmondták az anyák közül Stillmungusnak, aki Ninon históriáját éppúgy ismerte, mint a többi apáca, hiszen József húga is a katolikus lányneveldébe járt, ha nem is a képzőbe. Arra, hogy József és Lenke között szövődik valami, Bartók Ágostonné maga is utalt nemegyszer, elégedett mosollyal jósolgatva Lenkének boldog jövendő otthont. Stillmungus Mária Margit sokáig nem tett megjegyzést az ügyre, anyám azt mondta, már-már félelmes volt, miért nem szól semmit, mikor az ablakából

jól láthatja Józsefet, aki nem hajlandó a kaszinó sarkán várakozni, hanem a zárdával szemben, a plébániahivatal előtt lesi őt, most már nemcsak Bobi kutya vár rá, hanem a fiú is, lehetetlen, hogy ez ne lenne téma odabent. Ám a főnöknő hallgatott, nem is tett semmi lépést, aki megtette, s nyilván utasításra, az Charitas volt. Anyám viszonya Charitasszal különbözött a többiétől. Anyám osztálya, ha élte is gyerekszerelmei időszakát, változatlanul üldözte Charitast is az egész fiatal lányok öntudatlan biszexuális érdeklődésével, Charitas mosoly nélkül tűrte az áhítatot, és a belebódult lányok rajongását letette a Mária-oltárra. Senki a nevelőtestületben nem nevelt annyi mélységes hitű katolikus lányt, mint éppen Charitas, aki látszólag nem is iparkodott erre. Meggyötörte szigorú és egzakt tárgyaival a lányokat, nem tűrt fegyelmetlenséget, nem hederített a könnyekre. Charitas elbűvölő volt, s a maga módján éppannyira nem lehetett a kor szépségideáljához hasonlító szépség, mint az anyám. Később, mikor Bellát faggattam, Tabajdi Mariskát, anyám többi osztálytársát, írják már le 264nekem, milyen volt ez a nő, sose kaptam használható felvilágosítást: kiderült, hogy Charitasnak nem volt érzékeltethető arca, Charitas olyan volt, mint az Orwell szobája, mindenki számára más. Ahogy Stillmungus szemüvegét, kesztyűjét, tartását, arcát, ráncait, nevetését megőrizték az emlékezetükben, ahogy Aloysia kitöréseit, Mária Bona modorosságát mind tudták még utánozni is, annyira nem volt képes definiálni Charitast senki. Még leginkább természeti képekkel próbálták megközelíteni; „Mint a Vezuv” – emlékezett Bella. „Mint a gleccser” – mondta Tabajdi Mariska. „Mint a szél” – hallottam Vaszil Cicától. „Mint a tenger” – magyarázta Biró Ilus. „Mint az elemek” – sóhajtott Térei Vilma. „Charitas? – felelte Melinda. –

Hogy milyen volt Charitas? Olyan büszke, mint aki tudja, hogy Isten naponta szóba áll vele. Stillmungus ült a szobájában, és akit valami célra kiszemelt, arra őt eresztette rá. Én úgy hívtam, Charitas, a vadász.” 1900-tól 1902-ig, Jablonczay Lenke utolsó két tanítóképezdés esztendejében anyámat több különféle irányból több különféle sugárzás érte. József félelmes és boldogító vonzerejét szüntelenül érezte, akárcsak a Bartók ház gondoskodását, a társaság rokonszenve is kiegyensúlyozta élete mérlegének pallagi serpenyőjét. Mert a Pallagon, ahová időnként kivitték, hiába közeledett a testvéreihez, a lányok-fiúk egymás kezébe, szoknyájába kapaszkodva úgy éltek anyjuk mellett, mint egy alomnyi kutyakölyök, megbámulták az idegen kisasszonyt, akiről mindenki azt mondta, a testvérük, rávezették a bikát, megijesztették a rúgós lóval, apja zavartan elvonult előle, anyja meg hiába kedveskedett neki. (Mikor Gacsáry Emma végképp megszökik, s magával viszi a két fiút, a két kisebbik Jablonczay lány meg a Kismester utcába kerül, akkor ismerkedik meg majd igazán egymással a három nővér.) Charitas mindjárt a zárdába iratkozásakor kitüntette rokonszenvével, s gyakrabban állt vele szóba, mint más lányokkal, mindez azonban azután, hogy József a színre lépett, más formában és félreérthetetlenebbül kezdett megnyilvánulni. Charitas sétálni hívta anyámat, kivitte a Rend a városon kívül fekvő nyaralójába is, ahol az apácák kertészkedtek, olvastak, kézimunkáztak, és örültek a szabadabb, könnyebb létformának. Charitas könyveket adott 265Jablonczay Lenkének, s Bartók Ágostonné és Rickl Mária egyszerre vették észre, hogy Charitas megkezdte a még mindig kálvinista lány apácává való nevelését.

Charitas, a vadász, nem volt kezdő. Nem az égről beszélt a tizenhat éves lánynak, hanem a földről, a lehetőségekről, amelyek a látszólag zárt, körülhatárolt életre szánt szerzetesnőkre várnak. „Bármi lehet a mi segítségünkkel – mondta Charitas –, rendünk külföldön is képeztetheti. Isten szereti a muzsikát, megkaphatja a legmagasabb zenei képzést is, s aztán taníthat, vagy akár játszhatik is, a rend megszabta kereteken belül. A tisztelendő nővérek azt jelentik, szép képességei vannak, a főnöknő is kiemelte egy beszélgetéskor, milyen analizáló alkat, akár tudósnak is beillenék, Mária Alexia nővér viszont irodalmi hajlamát dicséri. Alázattal és okosan kell Isten ennyi ajándékával gazdálkodni. Irodalommal eljegyzett apácák Magyarországon a kereszténység elterjedése óta vannak, de ha a tudomány jobban érdekli, nincs akadálya, hogy tanárképzőt végezzen, oktathat magyart, történelmet, amit annyira szeret.” Anyám megköszönte Charitas jóságát, és megígérte, elgondolkozik azon, amit hallott, Bartókéknál azonnal beszámolt róla. Bartók Ágostonné elnézte a Jablonczay lányt, akit annyira megszokott és megszeretett már, hogy néha azon kapta rajta magát, a saját gyerekei közé számítja, elképzelte, hogy ezt a rendkívüli elevenséget, ezt az okos agyat, szikrázó humort Isten dicsőségére hasznosítják, s voltaképpen nem is tartotta lehetetlennek. Ám Lenke úgy nevetett a Bartók ház biztonságában a vadász Charitas kísérletein, mint egy viccen. „Ha kivisznek magukkal a nyaralóba – magyarázta Bellának –, olyanok, hogy aki nem látja őket, el sem hiszi. Mária Alexia és Mária Renata a múltkor piros labdával labdáztak, és feltűzték a szoknyájukat, Margit néni meg ült a kút mellett, és hol olvasott, hol meg őket nézte. Ők hoztak haza a zárda kocsiján is, Józsinak meg leesett az álla, mert oda is követett, kinn

várt a nyaraló kapuja előtt, csakhogy Charitas felhúzatta a kocsi ernyőjét, Józsi még csak be se látott, baktathatott haza a porban, úgy mulattam.” Így udvarolt Jablonczay Lenkének a Szegény Iskolanővérek Rendje és egy a tanulmányai végén járó joghallgató, ám a kettő közül csak az első nyilvánította ki a szándékát, a másik csak kí 266sérgette hűségesen, mint Bobi kutya, megforgatta a táncestélyeken, gondoskodott haja és ruhája virágdíszítéséről, meglátogatta immár a Kismester utcán is, mulattatni próbálta Melindát, ami nem volt könnyű, és iparkodott megnevettetni a kalmárlányt, ilyenkor Rickl Mária mindig hálás volt a fiúnak, mert élete nem könnyű évtizedei alatt a saját házában élő víg öregurak és egyéb, a családjába tartozó kanok nemigen gondoskodtak arról, hogy derűs hangulatban legyen. Anyám utolsó előtti évét töltötte a zárdában, amikor Stillmungus átvette ügyét a vadásztól, magához rendelte és közölte vele, arra kéri, mérlegelje, nem volna-e kedve közéjük állni. Amennyiben igen, megkezdheti az erre való előkészülést. Még néhány évet ugyan várnia kell, míg a törvény megengedi az áttérést, de protestantizmusa úgyis elméleti, picikorától katolikus nevelést kapott, s minél hamarabb úgy formálja a vágyait és célkitűzését, hogy egybeessék azzal, amit ők tartanak helyesnek a számára, annál gyorsabban lesz béke és rend az életében. Anyám nem habozott, azonnal kijelentette, nem óhajt apáca lenni, nem érez elhivatottságot. „Maga nem tudja, mire hivatott, Lenke – felelte Stillmungus –, maga nem ismeri magát. Én igen. Maradjon köztünk, dolgozzék, ne lépjen a világba. Nem magának való.” Anyám csordultig vággyal, szerelemmel, reménykedéssel, csak nézte a főnöknőt, s csodálkozott,

hogyan tévedhet ekkorát. „Utasítottam Charitas nővért, foglalkozzék magával külön – folytatta az apáca –, mi itt vagyunk, nyújtjuk a kezünket, hogy legyen mibe kapaszkodnia. Charitas nővér mondta, szeretne elmenni a kereskedőifjak estélyére. Menjen. Megint táncolni fog, és azt hiszi, boldog. Nem tiltom, menjen. De nem szeretném, ha boldogtalan lenne, és meg akarom kímélni a csalódástól.” Anyám derülten nézett rá, gyerekes büszkeséggel azt gondolta, mennyivel többet tud, tudhat ő már az életről, mint Stillmungus, aki ugyan olyan jó és okos, mint senki más, de akit sose táncoltatott meg az ő Józsefe. A beszélgetés végén Stillmungus felállt, s ezt annyiszor elmesélte nekem az anyám, hogy minden részlete megmaradt az emlékezetemben. Felmagaslott, letette a szemüvegét, megnyomogatta a szemét, mintha fáradt lett volna. „Lenke – mondta –, magának a rend való, nem érti? A szerzet, amelyben 267kifejtheti legjobb önmagát, és amelyben nincs szerelem, csak szeretet, munka és kötelesség. Isten nem ad mindent, se magának, se másnak. Nem érti, amit beszélek? Maga született apáca, csak nem vette észre, mert a Ninon bátyja megforgatta magát egy batyubálon és kísérgeti, és a Majthényi fiú is maga után jár, és még hányan. Fognak is. De maga csak őket látja, saját magát már nem, és fogalma sincs arról, hogy mire született.” Anyám hallgatta, azt gondolta magában, milyen különös, hogy még Stillmungus, ez az igazán rangos nő se tud megszabadulni a kényszertől, hogy utánpótlást szerezzen a Szegény Iskolanővéreknek. (Hányszor láttam őt később, ahogy a Szent Anna utcai lakásunk kertjében a zárdáéval közös kerítésre könyököl, átnéz a zárdakertbe, ahol málna- és ribizlibokrok között suhantak az apácák, sosem fordítva arcukat a szomszéd épület, a mi házunk felé, s keresi pillantásával azt, akiről pedig tudta, soha

nem láthatja már, Stillmungust, az egyetlent, aki már akkor megsejtette Jablonczay Lenke biológiai képletét, mikor ilyesmire nemhogy egy apácának, de egy tisztességes fiatal nőnek se volt szabad gondolnia Magyarországon.) „Szállhatna is, nem fognók – folytatta Stillmungus –, ha itt nem volna elég színes, mehetne külföldre, vagy léphet más rendbe, nem oktatóba, ápolóba, kerülhet gyarmatra, vad vidékre, ahol kiélheti bátorságát és leleményességét. Segíteni akarok magának, nem érti, Lenke?” Nem értette. „De hát miben állt ez a szerelem?” – kérdeztük a bátyámmal nem is egyszer, ki-ki a saját szerelmeire gondolva, anyánk mosolygott, tétovázott, próbálta elmagyarázni. Hogy rá gondolt mindig, hogy jó volt a tudat, hogy van, hogy őt meglátva remélte először, talán neki is lehetne önálló otthona, olyan, ahol nem Rickl Mária a központ, ahol neki férje van, akit szeret, s aki őt szereti, szereti az annyira nélkülözött szülői szeretet pótlására, a becézés nélkül lefolyt, keserű gyerekkor jóvátételére is. „És azon túl, hogy rá gondoltál, és tőle vártad az otthont, mi történt?” „Hát hazakísért. Meg táncoltatott. Meg mindig ott volt, ahol én.” „És?” „Azok más évszakok voltak – emlékezett az anyánk –, a nyár olyan volt Debrecenben, mint egy tál méz, illata volt, sűrű aranyszíne, tavasszal meg rákezdte az ákác meg az 268orgona, a Józsefék kertjében is az volt, ha takarításkor kinyitottam a kerti ablakot, arra gondoltam, most ő is érzi, hogy virágzik az ákác. Ősszel meg kimentünk az erdőre Melindával, szedtünk lombot meg makkot, és télen gesztenyeszag volt az utcán, meg sütöttek nagy parázstököket.” „Az illatok miatt szeretted?” – kérdezte elképedve a bátyám. „Nem. Csak

azt mondom, hogy azok is voltak, és mindig visszahozzák. Minden ákác tavasszal és minden méz és minden lomb és avar az ősszel meg télen a gesztenyeszag.” „És mit csináltatok?” – faggattam. „Beszélgettünk. Mindenről. Meg nevettünk. Meg aztán megtanította Bobit énekelni. Bobi cukorért olyan hangokat adott ki, mint egy dal.” „Csókolóztál vele?” – szűkítettem a kört. Anyám elszomorodott, és azt suttogta, egyszer. Egyetlenegyszer megcsókolta József, de erről ne kérdezzük, ezt szégyelli. „Ugyan mit szégyellsz azon az egy csókon? – oktattuk. – Más nem volt?” Anyám a fejét rázta, és olyan búsan nézett ránk, mintha kiderült volna a fivéremről is, rólam is, hogy az erkölcsi fertő legmélyére jutottunk. „Várj – összegeztem türelmesen. – Egyetlenegyszer csókolt meg, akkor se csókoltad vissza, meg voltak mindenféle szagok meg illatok – akkor már pukkadoztunk a nevetéstől mind a ketten –, és többször hazakísért. De hányszor kért meg? És mikor?” „Egyszer majdnem megkért – mondta az anyánk –, azazhogy én kértem meg, s ő majdnem igent mondott, de aztán meggondolta.” „Meggondolta?” – háborodtunk fel. – „Egyszer majdnem igent mondott neked, azonkívül megtanította énekelni a kutyát? És te azt mondod, hogy szeretett?” „Szeretett, és én is szerettem” – felelt az anyánk, és akkor már nem volt se szégyenkező, se zavart, határozott volt, kicsit gőgös, nagy titkok tudója, olyanoké, amelyek nem juthatnak osztályrészéül egyik gyerekének sem. „Soha nem fogtok tudni úgy szeretni senkit, ahogy én Józsefet szerettem, s ahogy engem József szeretett.” „Úgy nem – mondtam már majdnem ingerülten –, úgy csakugyan nem. Engem, mint észrevehetted, meg szoktak kérni.” „Ó, a te szerelmeid! – mondta az anyám –, vagy a te szerelmeid, Béla!” Néztünk egymásra reménytelenül, ki-ki a saját

apja láthatatlan képviselőjeként, mindketten ismét indulatosan. „Ha nem akart elvenni, nem szeretett!” – jelentette ki a bátyám. „Szeretett – mondta anyánk. 269– Kérdezd meg akárkitől, aki még él azok közül, akik láttak és ismertek bennünket. Ez volt a világ legnagyobb szerelme.” „De hiszen el se vett – tört ki belőlem –, hagyta, hogy férjhez menj kétszer is, hogy boldogtalanná tedd a Béla apját, és szexuálisan éheztesd az enyémet.” „Az olyan világ volt – felelte anyánk. – Meg volt vonva a körünk mindkettőnknek. És elég a beszédből. Minden szabadságot megadtam neked, érted? Mindent. Úgy nőttél fel, ahogy egy más lány sem, és te is, Béla, és mindketten mindent Józsefnek köszönhettek, amit kaptatok, a mi nyomorult rab életünknek. Hoci-nesze, ti csak ezt értitek. Bennetek is ott a kalmárvér, Anzelmus szépunokái, kapok érzelmet, kínálok nevet, adok szerelmet. Tudtok is ti szeretni! Szerettük egymást, igenis szerettük Józseffel, anélkül hogy olyan értelemben, ahogy a ti eszetek jár, közünk lett volna egymáshoz. Ő megnősült, én férjhez mentem, és mégis szerettük egymást, és sose felejtettük el. És most már egy szót sem akarok hallani.” Kiment, mi meg csak ültünk, fivér-nővér. „Pénzért nősült – mondtam egy idő múlva. – Őt meg otthagyta. S azt mondja, szerették egymást.” Zavartan néztünk egymásra, mint anyánk életének két testet öltött tévedése. Bartók Bella tízéves korától fogva naplót vezetett, Jablonczay Lenke akkor kezdte feljegyezni a gondolatait és a vele történteket, amikor megismerkedett a barátnőjével, s végre tudott egy helyet, a Bartók házat, ahol biztonságba helyezhette füzetbe zárt titkait. Sűrűn teleírt füzetei a húszas évek végéig még megvoltak,

abban az óriási, zárható fadobozban tartotta őket, amelyben első férje krumplicukrot küldött neki a Majthényi család legnagyobb riadalmára, mert mi várható egy olyan menytől, aki öt kiló krumplicukrot kér eljegyzési ajándékul, s ilyen az ízlése és az igénye. Láttam azt is, amikor a kályhába vetette a feljegyzéseit, még valami diadalfélét is éreztem, ég már az a sok rejtelem, ami azelőtt történt, hogy én megszülettem, s amire folyton célozgatnak. Sokkal később – magam is asszony voltam már akkor – tudtam meg, anyám nem az emlékeivel akart végezni; felesleges kísérlet lett volna. Ha a részletek el is halványultak az emlékezetében, 270az egész örökre ott rögzült, amellett a Bella naplója nemcsak a saját életét, de lelke társa, Lenke hétköznapjait és gyér ünnepeit is regisztrálta. Anyám azt nem bírta el, hogy apám folyton nyitogatni próbálta azt a dobozt, s nem akarta megérni, hogy egyszer majd feltöri, csak végre kiderüljön már, miben volt nála különb József, hogy soha nem lehet elfelejteni. Bella naplója viszont holtáig megmaradt. Ha eljött hozzánk, mikor már más városban élt a családjával, gyakran nálunk szállt meg halottak napja körül, s velünk együtt ment ki világítani a temetőbe. Ilyenkor mindig elhozta a naplóját is, és hazakerülve a holtak birodalmából, nekiláttak a felolvasásnak. Bennünket apámmal nem tiltottak ki éppen, de azért nem lehettünk benn, ezt persze senki se fogalmazta meg ilyen nyersen, anyám udvariasan azt mondta, minket nyilván nem érdekel, amit ők olvasnak, vacsoráig szabadságot kapunk, menjünk sétálni vagy moziba. Kikullogtunk, két Szabó, én dühös voltam, apám szomorú. Egyszer mégis kóstolót kaptam abból, milyen feljegyzések állhattak a kiváló íráskészséggel fogalmazó Bella naplójában. Mikor lejött halottak napjára, influenzás voltam, feküdtem, s az olvasás az enyém

melletti szobában folyt. Elláttak teával, gyógyszerrel, olvasnivalóval, aztán a barátnők kivonultak az ebédlőasztal alacsonyan függő lámpája alá, apám, ahogy óhajtották, elment hazulról. Olvasni próbáltam az ágyban, aztán letettem a könyvet, rájöttem, ha nagyon fülelek, ki tudom venni Bella fölolvasását. Ha fordítva történt volna, anyám azonnal figyelmeztet, hogy csendesebben olvassak, anyám életében ki nem húzott egy fiókot, ami nem volt az övé, nem nyúlt bele senki szekrényébe, hetekig fekhettek lánykoromban a nekem írt szerelmeslevelek az íróasztalomon, míg haza nem kerültem a nyaralásból, még a feladót vagy a bélyeget se nézte meg rajta senki. Én bezzeg nem szóltam, sőt az ellenkező oldalra raktam át a párnát, s úgy helyezkedtem el az ágyban, hogy minél jobban halljam azt a valamit, ami elől bennünket mindig elküldenek. Bella aznap azt a részt olvasta fel, amelyben arról írt, Lenke úgy nyilatkozott, milyen boldogítónak találja a Margit életét, aki festőművész, hol Nagybányára utazik dolgozni, hol Münchenbe, s igazolni tudja a tehetségét. Ha ő valaha szabad és független lehetne! Bella a saját naplója szavai szerint meg 271döbbent ettől a kitöréstől, ő mindig függeni akart mamukáéktól vagy – ha lesz – a férjétől, igényelte a zárt családi kört, családfővel, s a rá rótt kötelességeket. Ám Lenke szállni akart, szabadulni a maga világából, s azt fejtegette, szerinte csak három ember szabad, ha nőnek született, a művész, a gazdag és a dolgozó, mert mindegyik meg tud lenni a férfiak segítsége nélkül. Bella hozzáfűzte a hallottakhoz a maga elgondolását: Lenke, anyagi eszközök és képzés híján aligha lehet művész, ám gazdagság, ha Józsi elvenné, még lehet az osztályrésze, ha pedig állást vállal – már amennyire egy nőnek illik –, még független is lehet. Anyám a napló szerint azon tűnődött, miért szabad egy

férfinak az, ami egy nőnek nem, s vitatta Bella állítását, aki szerint ezt Isten így rendelte, mert „férfié az élet gondja”. De hiszen az élet gondja sokkal inkább a nőké – érvelt a tizenhat éves Jablonczay Lenke, s felhozta példának Rickl Máriát a víg öregurakkal, aki többet ér, mint akárhány férfi. Ráismertem az anyámra, akitől, mióta a világon voltam, mindig azt tanultam, a férfi az alsóbb rendű lény, a természet, a bölcs, amely mimikrit adott az állatnak, és olyan gondosan elrendezett mindent annak érdekében, hogy a világ ki ne haljon, miért éppen a gyöngébb nemre bízta volna a jövendő, a folytonosság zálogát, az utódot. Akkor, tizenhat évesen még csak a kalmárlánytól tanult leckét ismételgette, később aztán módja volt meggyőződnie Rickl Mária tételei igazságáról. Mindkét férje mellett azt élte át, hogy a kanok többsége még kenyérkeresetre is alkalmatlan, s a nőnek kell helytállnia mindenben, különben vége a világnak. Elképesztő volt gyermeklány anyám egykori szavaiból rájönnöm, milyen korán kialakult az alapattitűdje: csak nem várni semmit a férfiaktól, úgyis hiába. Mindig is ő intézett el mindent, mindig ő vállalt és hárított el minden gondot felőlünk, sose volt szabad, késő öregkoráig nem élt teher nélkül. József vallomásával egyébként abban az időben nem számolt még se Bella, se Jablonczay Lenke, a szerelem, amely kitöltötte anyám tudatát, kevéssel beérte. József megvárta anyámat a zárda előtt, hazakísérte, s megmegjelent azokon az összejöveteleken, 272amelyeket a századforduló a fiatal lányok szórakoztatására engedélyezett, játszott a kisasszonyokkal, ha így kívánták, illedelmes zálogkiváltást. Bella naplója feljegyezte, anyámnak sose volt semmije, amit zálogba

adhatott volna, se gyűrűje, se egy karperece, semmi. Mikor egy napon a hajából vette ki a masnit, szégyenszemre, Bartók Ágostonné vett neki egy hit, remény, szeretet lógóval ellátott ezüst gyűrűt, azt hordta nagy boldogan, később egy Szikszay Gyulától kapott kis keresztet, Melinda, az állandó gardedám, még a játék idejére sem adta kölcsön egy ékszerét sem a Gacsáry Emma gyerekének. Anyám egyszer, amikor már kifogyott mindenéből, s odaadott már fésűt, hajcsatot is, egy szem krumplit kínált fel zálognak, s engedélyt kért, hogy érte mehessen a konyhába. (A Kismester utcai szalonban folyt a játék, a vitrin közelében, ami tele volt apró, becses tárgyakkal, de Jablonczay Lenke nem nyúlhatott a vitrinbe.) Bella naplója megörökítette a krumpliepizódot is, sorai találékony barátnője gondolatáról számolnak be, a Bartók lány – szerencséjére – nem vette észre, ami a jelenetben disszonáns volt, s nem riadt meg Jablonczay Lenke tökéletes kiszolgáltatottságán. Egy krumpli, körülbelül ezt adhatta volna zálogul Hamupipőke is, ha társasjátékot játszhatik valaha. (A különös zálogtárgyat egyébként, bár anyám kiváltotta, a játék végén Majthényi Béla kérte el, Bella ezt a gesztust is nemesnek találta, s meghökkent, mikor anyám azt mondta: felőle Majthényi akár meg is eheti, Bella úgy érezte, nem volna szabad gúnyt űzni ilyen nemes érzelmekből.) Bella a családtagjai után mindjárt az anyámat szerette legjobban, de semmit se változtatott egyéniségén ez a barátság, mint ahogy Jablonczay Lenkét se befolyásolta világképe kialakításában Bella az övétől olykor mindenben különböző értékelése. Bella számára szent volt a reverenda, anyám nem vonzódott az egyház hímnemű képviselőihez, nem kedvelte a város katolikus bálványát, a szép Wolafkát sem, a zárda igazgatóját, akinek olyan kellemes arca volt, mint a marcipán.

Gyereklányként át kellett élnie egy alkalommal, hogy reverenda és felszentelt állapot nem jelenti azt, hogy a papok a földi vágyak híjával volnának. Anyám szexuális eszmevilága amúgy is vad, tisztázatlan képzetek halmaza volt, a normális reakcióktól Rickl Mária jóvátehetetlenül 273elriasztotta, Wolafka szerencsétlen lépése többet rombolt benne, mint más, szerencsésebb előjelek közt nevelt lányoknál. Anyám látta a körmeneten térdre borulni Anzelmus háza népét a Rickl ház kapuboltja alatt felállított oltár előtt a világi szenvedélyét leküzdeni nem tudó lelkipásztor közeledtére, térdre bocsátkozott maga is az ünnepi díszben csillogó jelenség előtt, nézte a monstranciát, és tűnődött, melyik kéznek higgyen, amelyik a kötényén babrált, fejletlen melle után nyúlt, vagy amelyik megáldotta Anzelmus háza népét. Bella azt állította, rosszul érzékelte annak idején Wolafka gesztusát – már rég asszonyok voltak, mire anyám beszélni mert neki erről –, de Bella még akkor sem hitte el a gonosz valóságot, amikor élte. Ám anyám attól kezdve minden papra gyanakodott, rájött, kanok azok is, egy férfi van csak, aki nem kan, egyetlen kivétel, és ez József, aki néha elmerengő, máskor nyers, érthetetlen, mélabús, szóval leginkább hasonló Washer Pálhoz, és igyekezett minél távolabbra kerülni az egyházi férfiaktól, akik olykor felbukkantak Rickl Mária fogadónapjain. Apám később megpróbálta megértetni vele, nyilván összetévesztette a világtól elzárkózó szerzeteseket a világi papokkal, anyám nem hitt neki. A két év során, amely alatt a Kismester utcai ház két új lakóval szaporodott, és Melinda ügyköre azzal bővült, hogy miután Lenke már jó úton van, most már Piriből és Irénkéből verje ki az anyja vérét, Gacsáry Emmát és fiait pedig elnyelte a titokzatos Budapest, Rickl Mária nemegyszer felszabadultan vidám volt. Kálmán, hite

szerint, nem moccant el a városból, nem futott, hogy sértett büszkeségét legyőzve megkeresse az orcátlan Emmát, akinek volt mersze megküldeni neki a pesti címét, nem ment két ellopott kisfia után, megült hol a Pallagon, hol a Kossuth utcai lakásában, és várta ügyei elrendeződését. Iunior persze egészen másra várt, az Emma ámenjére, hogy beleegyezik végre a válásba, és nemegyszer felszökött Pestre is, sőt ott is aludt a feleségénél, akivel, tudva, hogy előbb-utóbb csak megszabadulnak már egymástól, a legharmonikusabb órákat töltötte, és eszébe se jutott, hogy célzást tegyen utolsó debreceni találkozásuk körülményeire – oly mindegy volt már, oly lényegtelen. Emma szívesen látta, örült neki. Míg a kalmárlány gyakori meghívással engesztelte a 274kiszemelt özvegyet, s felvonultatta előtte a Jablonczay lányokat, akiknek, ha Isten segít, az anyjuk lesz, Gacsáry Emma ügyvédje végre jelentkezett Budapestről. Közölte, ügyfele beleegyezik a számára kezdettől csak bánatot hozó házasság felbontásába, de csak abban az esetben, ha jogtalanul elvett gyermekeit visszakapja, és maga és két fia és lányai eltartását, ahogy eredetileg is kívánta, nem a férje, de az anyósa írásban biztosítja. A kalmárlány a szemébe nevetett: házasságtörőnek nem jár tartásdíj, mondta, Emma adja ki a kisfiúkat, akkor majd meggondolja, hogy bűnös élete ellenére ne segítse-e összeköttetései révén valami becsületes munkához, de persze csak a válóper befejezte után. Az ügyvéd – Bella Ferkó öccsének későbbi principálisa, akinek akkori debreceni látogatásáról Bartók Ferenctől hallottunk – még a Bika-szállóban volt, mikor a Kismester utcába hívatták, s elképedt a változáson, amit tapasztalt. Az imént még harciasan tárgyaló, fölényes Rickl Mária helyett egy magába roskadt, beszélni is alig tudó asszony fogadta, aki

megváltoztatta előbbi elhatározását, kötelezvényt állított ki arról, hogy tisztességes tartásdíjat biztosít a Gacsáry lánynak és a két kisfiúnak, az előbbinek holtáig, az utóbbiaknak pedig addig, míg önálló kenyérkeresettel nem rendelkeznek – a lányokat nem adja oda –, abban az esetben, ha volt menye jogérvényes nyilatkozatot küld neki, ami azt tartalmazza:nem válik el soha Jablonczay Kálmántól. Az ügyvéd a végeredményt illetőleg teljes diadallal tért vissza Emmához, még pénzt is vitt neki, a kért tartásdíj első havi összegét, Emma azonnal elvásárolta, és bár fogalma se volt, mi történt a Kismester utcán, nem érezte tragikusnak anyósa kikötését: elege volt a házasságból, s két kisfiúval és a személyét kísérő rágalmakkal úgyse tartotta valószínűnek, hogy valami kitűnő lehetőségtől marad el. A váratlan pálfordulás mögött ezúttal valóban tragédia lappangott: Rickl Máriát aznap tájékoztatták végre, mire kellene Kálmán fiának az annyira kívánt szabadság, miféle új házasságot tervez azzal a bizonyos fiatal lánnyal. Iunior, aki Emma távozása után már legtöbbször a Kismester utcán vacsorázott újra, 275és rendszeresen látogatta az anyját, arra érkezett ezen a napon, hogy a kalmárlány tudja, amit addig akart titkolni, míg az új menyet már mint feleségét elébe nem vezeti. „Mama soha életében nem tört-zúzott, csak akkor – mesélte Melinda –, mama szerette a tárgyakat. Akkor minden röpült, mi a földre, mi meg Kálmánra. Azt hittem, megőrült. Anyád a zenedében volt, akkor készült a nagy koncertjére, egész nap a Rigoletto-parafrázist verte a zongorán itthon is, csak a két kicsi volt itthon. Piroska könyörgött, ne bántsák, ne szidják az édesapját, Irén úgy megijedt, hogy szólni se mert, csak zokogott.

Aztán mama abbahagyta a tombolást, Kálmán se hebegett tovább, milyen angyaltiszta teremtést hozna ő menyének. A mama akkor már higgadt volt megint, így higgadtan kérdezte meg nagyapádtól: »Mondd, meddig akarsz te még élni, Kálmán?« Nagyapád kirohant, el se jött többé, én szöktem ki hozzá a Pallagra, ha nagyon vágytam utána, később hallottuk, hogy kislánya született attól a lánytól, elképedtem, mikor megláttam a gyereket, jobban hasonlított a Jablonczayakra, mint bárki a Kálmán többi gyereke közül. Nagyapád Jablonczay néven íratta iskolába is, ezt a nevet használta Lonci a Kálmán haláláig. Kálmán különben az új családjával élt, akkor megint írt verseket, átokdalokat szerzett Emmához, aki elhatározásán a Hilda és a kisgyerek egész sorsa-jövője állt, de Emma a szeme közé nevetett, azt mondta, esze ágában sincs elválni, a mama tartásdíját rendszeresen folyósítják, és majd bolond lesz egy ilyen hűtlen, megbízhatatlan, felelőtlen emberért, mint Jablonczay Kálmán, kiengedni valamennyiük biztos kenyerét a kezéből. Neki ugyan megvan a véleménye Rickl Máriáról, de ameddig állja a szavát, állja ő is, arról igazán nem tehet, hogy a kalmárlány minden anyagi áldozatot meghoz, csak be ne kerüljön törvényesen a famíliába Hilda.” Az utolsó két évben, amelynek elteltével Jablonczay Lenkét a Szegény Iskolanővérek tanítónői diplomával engedik ki az életbe, anyám nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb, mint bármikor. Anyja eltűnt a városból – miért, hogyan, nem kérdezte, de nem is mondták meg neki, se váratlan találkozástól, sem attól nem 276kellett félnie, hogy megint kirendelik a tanyára, ahol annyira nem szeretett lenni. Két húga ott élt a

közelében, Piroska kilenc, Irén tizenegy évvel volt fiatalabb nála, hozzájuk képest nagylánynak számított, most a két kicsi győzködött Kalocsa Róza könyvével, Lenke megsúgta a gyermekeknek, hogy Sánta nincs, azt csak Melinda találta ki, ne féljenek semmitől. A zenedében dicsérték, a tanulás jól ment, apjával nem érintkezett, hogy megint van valami zavar körülötte, azt a cselédek célzásaiból észrevette ugyan, de Jablonczay Lenke kiskora óta arra edzette magát, lehetőleg ne foglalkozzék semmivel, ami apját vagy anyját illeti. Bartókék megvoltak, biztonságos otthonuk melegéből állandó fény sugárzott rá, József szerelme nyilvánvaló volt, s hány kedves fiú járt még körülötte és Bella körül, legtöbbet a szőke Majthényi volt a sarkában, akit a Jön a rozson át szereplői után Tempest Györgynek keresztelt el Bella, az Adair Helén–Jablonczay Lenkét sírig reménytelenül szerető drága barátnak. A képesítő előtti negyedévben Charitas szüntelenül visszatért a Rend annyiszor megtett ajánlatára, a főnöknő is újra meg újra magához hívatta, hogy megértesse vele, mit látna ő Jablonczay Lenke egyedül választható útjának. Anyám jövendő élete nyugalmáért Stillmungus küzdött és Charitas: ám kinn az utcán Bobi kutya ült a fasor porában, és Bobi mellett, mintha kutyának és kisasszonyának máris a gazdája volna, ott állt József: az apostolok ékesszólása sem ért volna el anyám akkori tudatáig. A főnöknő minden engedélyt megvont a lányoktól, tilos volt színházba, házi összejövetelekre menniök, a lányok rémisztgették egymást, és tanultak. Anyám és Bella együtt készültek a képesítőre, anyám szinte egyetlen okmányát sem őrizte meg (mikor a negyvenes évek elején az őseinket kellett igazolnunk, kiderült, hiányzik mindkét házasságának az anyakönyvi kivonata, nincs

végzés a válóperéről, mintha múltjától annak minden tartozékával együtt meg akart volna szabadulni), ám tanítónői oklevele megmaradt, amely szerint az ev. ref. vallású Jablonczay Lenke kisasszony, aki az 1902. évi április hó elsején, másodikán és harmadikán a IV. évfolyamból sikeresen letett osztályvizsgálat alapján tanítónői képesítő vizsgálatra bocsáttatván az elemi és népiskolai képesítő vizsgálatra kiszabott tárgyakból megvizsgáltat 277ván, hités erkölcstanból, neveléstanból, oktatási módszertanból, magyar nyelvből és irodalomból, hazai és világtörténelemből, hazai alkotmánytanból, hazai földrajzból, természetrajzból, természettanból és vegytanból, énekből kitűnő, mennyiségtanból, rajzból, zenéből, német nyelvből, háztartástanból, testgyakorlatból jeles, női kézimunkából sajnálatos módon csak elégséges jegyet nyert, a kiszabott követelményeknek jelesen megfelelvén a magyar nyelvű elemi népiskolákban való tanításra képesítettnek nyilváníttatott. A vizsgáló bizottság tagjai dr. Wolafka Nándor, Palotay Pál, Mária Margit, Mária Charitas, Mária Alexia, Mária Bona, Mária Aloysia, Mária Alfreda és Husz Lajos voltak, az oklevél első lapján, egy harmad kör ívecskéjéből egy komor gyermekangyal mered az olvasóra. Mikor Stillmungus kezéből átvette az oklevelet, mikor elbúcsúzott az apácától, anyám vakon tántorgott a könnyektől. Mire leért a lépcsőn, ki az utcára, már nevetett: Bartókék házibált rendeztek tanítónő lányuk tiszteletére, s a bálra meg volt híva mindenki, aki fontos volt a Jablonczay Lenke életében. Soha nem felejtette el a zárdát, de hogy mit jelentett az életében, csak később fogta fel igazán. Rickl Mária befejezte a meddő kísérletezést Kálmán fiával, megérttette magával: Iunior meghalt, mint az apja, a nagyapja, viszont legnagyobb csodálkozására

napról napra közelebb került az unokájához. Soha nem látott ilyen lányt, ilyen tüskétlenül szellemest, ilyen bátrat, ilyen mulatságosat, lebilincselőt, aki mióta megnőtt, csak örömet szerez, csak díszére van a háznak, s aki egy kis szerencsével éppolyan jó házasságot köthet majd, mint Margit vagy Ilon. Pedig nem hasonlít egyik nagynénjéhez sem, valami szikrázó idegen elem teszi izgalmassá a Iunior gyermekét, aki Lenkével van, egy idő múlva azt érzi, egy kicsit berúgott. Nem a Gacsáry lány szexualitása ez, Lenke mosolya, bája persze hogy a Senioré. Ez az a Jablonczayság, amibe ő is beleveszett, csak más ötvözetben, ez a lány kemény, ebben ott az Anzelmus vére, ott az övé, Rickl Máriáé is. A kalmárlány oly régen nem szeretett már senkit, hogy szinte félszeg, ám Lenke megérzi a megváltozott légkört, és megérzi Melinda is és a két kicsi, akik még szorítják a hónuk alatt étkezés közben a vastag könyveket, és darálják az illemtant, hol s milyen módon hajtja be a névjegyet a lá 278togató, sőt észreveszik a Párkák. Az egyik gúnyos levelet ír az anyjának, gratulál, hogy végre megtalálta azt az unokáját, akit úgy tud szeretni, mint egy igazi nagyanya, Szikszayné meg, akinek Gyula fia akkortájt kezdi járni a gazdag és boldogtalan bolondok útját (Gyulácska morfinista lesz, és megöli magát később), egyenesen Lenkét teszi felelőssé amiatt, hogy társaságban nem mutat mellette az ő Margit lánya. Hogy mutatna, mikor majdnem egy mázsát nyom a boldogtalan hormonzavaros? Rickl Mária csak nevet a vádakon, nézi a virágszálkarcsú lányt, persze hogy vékony, nemigen tömték gyermekkorában, micsoda hétszépség lett belőle, ahogy a haját nagylányosan feltűzi, s csillognak azok az óriási sötétzöld szemek. A kalmárlány mindig a legrosszabbakat tételezte fel Melindáról, úgy élt mellette, hogy kezdettől sejtette,

Melinda akna, szerencsére nem érte meg azt a napot, amelyen megtudhatta volna, hogy Jablonczay Gizella elszerette Jablonczay Lenkétől a férjét. Ilont, Margitot unta, úgy érezte, sínre tette a sorsukat, Kálmán sokáig játszott az érzéseivel, de Iunior már bánatot se tudott neki okozni, valahogy közömbös lett. Nem törődött többé vele, és mint valaha a fiát és Seniort, büszkén és elragadtatva imádni kezdte Lenkét. Iunior könyöröghetett neki versben, levélben, amennyit csak akart, ajánlgathatta a figyelmébe, szeretetébe kis Klára lányát, akiről képtelen volt gondoskodni, hisz a kalmárlány és Emma megegyezése meghiúsította a válást, nem figyelt rá senki Melindán kívül, aki anyagi helyzete miatt tehetetlenül nézte bátyja vergődését. A kalmárlány kivirult, fejletlen érzelmi élete megerősödött, megint volt valakije: Lenke. A Bartókék házi báljára Jablonczay Lenke okleveles tanítónő úrhölgynek öt csokrot küldenek, anyámat abból csak egy érdekli, amely igazán szerény, pár szál melegházi ibolya. Jablonczay Lenke holtáig azt hitte, valami titkos üzenetet közvetítenek a lila virágok, sose gondolta végig, mennyivel olcsóbb volt e finom kis bukét a Majthényi Béla vagy a Szalay Zoltán, vagy az Ozory Pista melegházi csodákból kötött csokrainál: József sose költekezett feleslegesen. Bartókéknál a kertben folyt a bál, a fákon, Margit kedves bálványfáin s a bokrokon mindenütt lampionok, táncol Jablonczay Lenke, táncol Bartók Bella – Bartók Margit nem 279táncol, Bartók Ilona sem. Ilonkának, az anyának nem illik már, Margitnak nem szabad, csak skicceli a társaságot, örökre elválasztva az egészségesektől, immár egyre közelebb a halálhoz. Bartók Ágoston erre az estre Dávidházy úr nyomdájában táncrendet is csináltat, mert igen büszke diplomás lányára, a táncrend egyben kis notesz is,

Jablonczay Lenke észre se veszi, hogy elejtette a sajátját, olyan önfeledten kering. Mire visszaadják neki, felfedezi, valaki apró betűkkel verset írt bele, akár egy csepp emlékkönyvbe. József nyomozza ki, ki volt a tettes: a kis Majthényi, a szűk mellű, a beteges, aki a Felvidéken járt kereskedelmi akadémiára, s akinek most vesz majd boltot az apja, az István gőzmalom igazgatója. Sie sind fein, mein Herz ist rein, soll niemand drinn wohnen, nur Lenke allein – olvassa anyám a köhögős Majthényi üzenetét, s pimasznak találja. Bella másnap azt írja a naplójába: „Alighanem bálomon volt meg a Lenke eljegyzése Józseffel, mert J. észrevette, hogy a kis Majth. valami verset írt a Lenke táncrendjébe, kitépte a lapot, és összetaposta. Szerencse, hogy a kis Majth. nem látta meg, én bekapartam a báli cipőmmel a bokrok alá a fecniket a földbe, még jó, hogy elkerültük a botrányt és a párbajt.” Bella rossz jósnak bizonyult, Jablonczay Lenke eljegyzését három évvel később, 1905-ben ülik meg, s akkor sem Józseffel. De ki tudná ezt még azon az estén vagy akár az utána következő hónapokban: József mosolyog, kísérgeti anyámat, a fiatalok holtszerelmesek. Az ügy nem halad, így Rickl Mária elhatározza, hogy megpróbálja révbe juttatni Lenkét. A haditervet nem Melindával beszéli meg, hanem Bartók Ágostonnéval, Bella anyja örül, ha a kezére járhat a barátnőjének egy ilyen vonzó ügyben, mint a Lenke jövendő házassága. 1902, 1905 és 1907 között (Jablonczay Lenke ebben az évben megy majd férjhez), amikor a legostobább nemzetiségi és a legkorruptabb belpolitikával készítik elő a csakhamar bekövetkező világkataklizmát, csak Budapesten negyvenezer munkás van kenyér nélkül, az éhen veszni nem akaró parasztok Amerikába menekülnek, amikor naponta bebizonyosul, hogy az

osztrákkal való kiegyezés képtelenség, a király a chlopiny hadparancsban, Körber az osztrák parlamentben fricskázza orrba a néptörzsnek nevezett magyar nemzetet, s a Bors 280szem Jankó egyszerre két honfoglalást ábrázol rajzában: Árpádot, ahogy belép Vereckénél párducos daliáival s az agrárproletárokat, ahogy indulnak a kivándorlóhajó felé, mikor a vasutasok sztrájkba lépnek, a parlamentben lehurrogják a nemzete nyelvén megszólalni bátorkodó nemzetiségi képviselőt, mikor a kormány őrséget szervez a saját védelmére, hogy megfékezze az ellenzéket, a király pedig jóságosan hozzájárul Rákóczi hamvainak hazahozatalához, hadd kösse le a közfigyelmet valami szép, megkönnyezhető, nem túl költséges ügy, ami tetszetős, de olcsóbb, mint a Magyarországra rótt keini vasútvonal létesítése, s feledteti a felemelt kvótát és a nem engedélyezett önálló vámterületet, a Kismester utca és Bartókék otthona központi problémája Jablonczay Lenke jövője. Ebben az időszakban, amikor a brutalitás, a hülyeség, az erőszak és a korrupció abszurd drámába illő epizódjai jellemzik a magyar közéletet, Tisza profilja már rárajzolódik a horizontra, a megyék nem akarják beszolgáltatni az adót, az országházban már nemcsak mocskolják egymást az ellenfelek, de a termet is szétverik, az általános titkos szavazati jog megadásának az igénye, mint egy kísértet a szellemjárta házban, újra meg újra felbukkan, majd eltűnik, s a Rákóczi hamvait oly gondosan számon tartó kegyes uralkodó az első honvédgyalogezred és Nyiry királyi biztos asszisztenciájával egyszerűen feloszlatja az országgyűlést, feszült légkörű s nagy megbeszélések folynak a Bartók ház parlamentjében is. Míg az ország feltartóztathatatlanul közeledik az első világháború szakadéka felé, Bartók Ilonka, Bartók Margit, Rickl

Mária és Bartók Ágostonné kidolgozzák a haditervet, miképpen bírják szóra Józsefet. A Bartók ház külső fegyvertársaként Margit keresztanyja, Bartók Ágostonné Vilma nevű nővére is akcióba lép, mindenkinek megvan a feladata. Rickl Mária a Kismester utcai környezetet teszi mind kívánatosabbá, Bartók Ágostonékra József szüleinek a megpuhítása vár. József szülei újabban ritkán adnak életjelt magukról, pedig addig gyakori vendégek voltak, s az okos Ilonka sejti, miért. Nem is tartja jó jelnek: míg József érzései nem lettek ilyen nyilvánvalóvá, öreg Józsefék szinte kéthetente meglátogatták a Bartók házat, most, hogy Lenke és József szerelmének titkát mindenki ismeri már a 281városban, minden meghívásnál kimentik magukat, s arra hivatkoznak, öreg Józsefet leköti a munka, öreg Ninon pedig nem elég friss. Ilonka megkapja az utasítást, ne hátráljon, Tomanóczy Vilma, a híres gazdasszony egész kulináris zsenialitását felajánlja a nagy ügy érdekében. Így aztán a Bartók és Jablonczay ház szent háborúja párhuzamosan halad a magyar és külföldi eseményekkel, s míg a lapok rajzai közt már ott bujkál a május elsejei felvonulás munkásának alakja (ha a rajzoló nem is meri teljesen kiírni: MUNKÁT, KENYERET!, azért el lehet olvasni, milyen táblával vonul az éhező proletár Pest utcáira), Ilonka újra meg újra kísérletezik. Körülbelül abban az időben, amikor Japán hadat üzen Oroszországnak, amely nem hajlandó elhagyni Mandzsúriát, Bartók Margit összegyűjti képeit a debreceni amatőrök tárlatára, s Bartók Ágostonné személyesen megy el meghívni a József szüleit. A szerelmesek bódultan járják Debrecen utcáit, ismét van lehetőség arra, hogy József iskola végeztével a kapu előtt leshesse Lenkét Bobi kutyával, mert a türelmi időben, amíg József nyilatkozatára várnak, a kalmárlány és Bartókné beíratja Lenkét

Bellával együtt az ipariskolába. A lányok könnyesre nevetik magukat, mert mindenféle illetlen férfiholmit kell ellátniuk madzaggal, míg varrnak, közben Oroszországban tüntet az ifjúság, tüntet a munkásság, a zemsztvók kongresszusa népképviseleti államot követel, 1905-ben ki is tör az orosz forradalom. Míg a Bartók parlament ülésezik, a cár hol mindent megígér, hol mindent visszavon, a hazafiakat elfogják, internálják, kivégzik, majd mint a régi táncokban, egymás felé bókolnak, kezet fognak, pár lépést együtt haladnak, aztán hirtelen a diplomáciai táncterem ellenkező irányába lépegetnek a nagyhatalmak. A cár, miközben népének tilos átmennie a határon, sorra látogatja több európai kollégáját, labdáznak Marokkó és Egyiptom sorsával, Szudánnal, az afrikai gyarmatokkal, az erzerumi vasúti koncesszióval, Marokkót a franciáknak engedik, hadd fájjon Angliának, Egyiptomot az angolnak, hadd sírjon a francia. Bülow kancellár egy esztendővel Jablonczay Lenke eljegyzése előtt Németországnak is „verőfényes helyet”, gyarmatot követel, s Vilmos császár úgy találja, ideje lesz fejleszteni a német flottát. Mindebből a Jablonczay és Bartók mikrovilágba egyetlenegy hír hatol be, hogy Fran 282ciaországban állami engedély nélkül tilos iskolát nyitni, sőt Allard, az istentelen Allard nem átallott arról beszélni, úgyis megbukott, szüntessék meg magát a kereszténységet is. Ám a levelek, amelyek e korszakban jönnek-mennek, soha egyetlen utalást nem tartalmaznak olyanra, ami kívül mutatna íróik személyes életén. Margit Lovranában nyaral, örül a tengernek, jelzi, megérkezett Pálya Celesztin; Bella a Tátrában, a Nogál Janka férjével, Szabó Endrével találkozik, s megismer egy olyan elegáns urat, aki úgy tud bosztonozni, mint József. Pistának – írja Ilonka – még mindig fáj a hasa, de a Lenke érdekében folytatott manőver azért nem marad

abba. Bella ezt írja Margitnak: „Kimentünk este Józsefékhez, Mamuka is jött Ferivel, gyalog mentünk, az erdő remek, elhagyott, friss, hűvös. József anyja élénk volt, de rosszul néz ki, s csókoltatja Ilonkánkat.” Lenke természetesen nem volt velük, öreg Józsefék és a kalmárlány nem érintkeztek, de azért esett szó a Jablonczay lányról, hiszen Belláék ezért mentek ki. Józsefék udvariasan elismerték érdemeit, Bartók Ágostonné ajánlatát, legközelebb talán kihozza a lányt is, valahogy nem hallották meg. A szövetségesek nem csüggedtek. „Tegnap kimentünk a szőlőbe – írja Nagybányán dolgozgató lányának Bartókné –, volt nagy szalonnasütés, József is kinn volt, tizenhárman voltunk, utolért az eső.” Ilonka, akinek kisgyerekei vannak, közös cirkuszlátogatást tervez: „Beszélgetni odajött Józsi is.” Bella minden reménye a Bartók ház levelesládája bizonysága szerint a jogász majálisban van, amelyen jótékony célú bazár működik majd, s Lenke és ő egy halászkunyhóban fognak bort mérni, Ilonka felügyelete alatt. A majálison sajnos nem történik semmi, József nem nyilatkozik, de „nagyon kedves volt, van egy új csinos sétapálcája, és csak dúdolt szüntelen”. A jogászmajális különben kitűnően sikerült, Bella még nyer is a tombolán, ő is csokrot kap a hálás és udvarias Józsitól, nemcsak Lenke, és nagy ügyesen kiválasztja tombolanyereményül a saját táljukat, amelyet nem ismer meg. A majálisról beszámoló levél azt is elpanaszolja, mennyire megszidták Bellát, mert Hollósi, az úszómester udvarolni próbált neki, s ő nem utasította el elég udvariatlanul. „Pedig olyan ártatlan vagyok. Lenkét és Józsit várom” – végződik a levél. Ugyanez év július 29-én ezt írja 283Bella a nővérének: „Ilonkáék jól vannak, de náluk is holt szezon van. Szinte azt hiszem, országos hangulat a pangás.” E sorok döbbenetesen azonosak

Jablonczay Lenke érzékelésével, anyám, valahányszor fiatal lány kora évei az első világháborúig szóba kerültek, mindig azt mondta a fivéremnek és nekem, unalmas történelmi időszak volt, emlékei szerint soha nem történt semmi. 1904 júniusában Bartókék vendégkönyve nyolcvanhét látogatót rögzít. József tízszer járt ott, Lenke mindennap, József szülei egyszer sem. Ugyanabban az évben, június 21-én Bella a Nyitrán tartózkodó Margittól a Bob herceg kottáját kéri: Huszka híres dala a kurta szoknyáról és a rossz topánról végigkíséri majd Jablonczay Lenke életét, s összefoglalója lesz az életében mindennek, amit számára ez az időszak jelentett, a soha újra nem élhető, gyötrelmesen szép ifjúságnak. Bella június 21-i leveléből kiderül, a mindig együtt teniszező barátnők hetente más helyen tartanak összejövetelt, a múlt héten Lenkéék hívták meg a barátnőket, ezen a héten Bartókékon van a sor. „Jablonczay néni Lenkével, a lányok és az angyal J. voltak a vendégeink. Gondolhatja, hogy jó volt. Ezek a mi eseményeink.” A Bartók család mindent elkövet, ami csak elképzelhető. Tomanóczy Vilma augusztusi harmincöt fokos hőségben összehívja a társaságot: „Majdnem böjt lett a vacsorából, nagyon is jót akartam, hát itthon elrendeltem Juliskának és Zsuzsinak, hogy fél nyolcra kint legyen, ők meg kilencre hozták ki, elkéstek. Pedig mikor hatkor elmentem, már a csirkét, a karmonádlit beprézliztem, a paprikás fel volt téve, egy tepsi rétes készen volt, az almás, a túrós készült olyan soká. Tizennégyen voltunk. A két Szilágyi hegedűvel jött ki, remekül játszottak, fél négykor jöttünk haza reggel.” (A két Szilágyi Margit húga lesz majd Bartók Bella férjének pár évi házasság után elhalt első felesége.) De Bartók

Ágostonné se marad el Vilma húga mögött: „Itt volt tegnap délután Lenke, Dénes, Zoltán, Pista, Józsi, az esték remek szépek és kellemesek, akkor éledünk, gyönyörű holdvilág van. Ma készülünk zenét hallgatni.” A Bartók levelesláda egyik legnagyobb kincsét egy a fiatal ábránd, a remény, a jóakarat és a szerelem, a fiatalság jegyében zajló nyáron Margitnak írta Bella, soha nem tudom meghatottság nélkül elolvasni. Fiatal lány anyám arca úgy 284tündököl rám a sorok mögül, ahogy egyetlen fényképről sem. „Az éjjel megint annyira féltem – írja Bella. – Oka ennek, hogy az ebédlőben a nyitva hagyott felső ablakot lóbálta a szél, ami olyan félelmesen hangzott, mintha az ablak előtt egy óriás gyomor korogna. Én gyertyafénynél reszkettem, különben is csak fél tizenegykor feküdtünk le, Jablonczay néni és Lenke voltak itt. Lenkével lementünk a sötét kert sarkába, és Lenke a hengemattéban, én a padon cigarettáztunk, s remekül megtárgyaltuk az ügyeket. Aztán gukkereztük a Göncölszekér közelében levő üstököst, amiből csak egy elmosódó aranyos pontot szemlélhettünk.” A Bartók-akció nem járt sikerrel, még félsikerrel sem. Margit tárlatán ugyan ott a Bartók és Jablonczay ház teljes társasága, ott az Anzelmus rokonság is, feszesen köszöntik egymást Leidenfrostékkal – Leidenfrost Ármin is kiállít, kiderül, hogy amatőr szobrász, Rickl Mária undorral nézi a csikós és a parasztlány gipszöntvényét s Gacsáry Erzsébet harmadik kisfiának, Sándornak olaj- és vízfesték-próbálkozásait (Leidenfrost Sándorkából lesz majd valamikor az Amerika-szerte olyan híres Alex Leidenfrost, a festő), s Gacsáry Emma húga ugyanolyan tartózkodással pillant a két Rickl rokon, Antal és Margit tusrajzára s a két gouache-ra. Anyám Józsefet lesi, aki

mihelyt meglátja, mellé húzódik, keresik együtt Margit a Bartók házból már jól ismert képeit, az Estét, a Téli tájat, a Szedert. Kenézy Lujza Holt Tiszája ott függ az öreg Csanak szénrajztanulmánya mellett, Jablonczay Lenkének tetszik mind a kettő, s ugyan hogyan sejtené, mennyire nem képzőművészeti fogalmak társulnak majd későbbi élete folyamán ehhez a két névhez: Csanak és Kenézy. A Csanak családhoz egyszer majd, az eljövendőben, duplán köze lesz: első férje apjának gőzmalmi állása és második férje nagyapjának kulturális és gazdasági kapcsolatai miatt. Leendő második férje egyébként éppúgy ott sodródik a tömegben, mint az első, nézi Majthényi Béla és Szabó Elek Jablonczay Lenkét, és Szabó Elek ugyan honnan tudhatná, hogy egyszer a kettőjük lányát segíti majd világra Kenézy doktor, annak a Lujzának a nőorvos bátyja, aki azt a Holt Tisza-képet festette. A Majthényi 285család egyébként szintén ott van a tárlaton, József szüleivel egyszerre érkeznek, de épp csak körbejárnak, körbeköszönnek, s már mennek is, József anyja éppoly borús szemmel nézi gyönyörű anyámat József mellett, mint Majthényi Emilné Heinrich Jozefa. József családja gratulál Margitnak és a többi ismerősnek, melegen üdvözlik a kalmárlányt, Jablonczay Lenkét is, ám nem intik magukhoz, ellenben távozáskor magukkal viszik a fiukat, Józsefnek alig van ideje elköszönni anyámtól. Rickl Mária megfelhőzik ezen a tárlaton. A Bartók házban újabb megbeszéléseket tartanak, nem zavarják meg Lenkét a nyugtalanságukkal, még egy év van hátra az ipariskolából, ez alatt az esztendő alatt ráérnék dönteni, változik-e a légkör a lány körül. Amennyiben József családja változatlanul tartózkodó marad, meg kell értetni Lenkével, mondjon le róla, kár az idejét ilyen reménytelen várakozással töltenie. Ha József a jövő

nyárig sem nyilatkozik, s a puhatolózással megbízott Bartók Ferenc célzásaira valami megfejthetetlen, borús aforizmával válaszol, Lenke máshoz megy majd férjhez, nemsokára húszéves, s csak úgy rajzanak körötte a fiúk. A kis Majthényi majd elpusztul érte, nyilván csak azt várja, hogy szabad legyen előtte az út, s nem megvetendő, amit kínál, épp most rendeztek be neki és fivérének egy óriási csemegekereskedést öreg Majthényiék. A szövetségesek úgy határoznak, hagyják a dolgokat maguktól alakulni, ha József, aki elfoglalta már az egyik debreceni bankban az állását, mégis kiverekedné az akaratát, ők örülnek majd a legjobban, de ha másképp történnék, hát nem fogják kötéllel, sőt. Még meg is kérik, maradjon el a lány mellől, mert rontja az esélyeit. Bartók Ágostonné Margit lányával tárgyal a legtöbbet a Lenke sorsáról. Margitot megérlelte a betegség, a más fiatal lányokétól annyira eltérő élete, vele úgy lehet beszélgetni, mint egy öregasszonnyal. Margit festőszeme biztos: a fiatalok szeretik egymást, csak Lenke egyebet sem akar az élettől, csak Józsefet, Józsi meg alighanem mást is. Maga az érdekelt, aki jövendőjét annyi csésze tea mellett mérlegelik, csupa remény, egyáltalán nem tartja lehetetlennek, hogy vágya teljesülhet, hát hiszen Bob, Anglia trónörököse is feleségül vette a kurta szoknyás, lyukas cipőjű Annie-t, Bella, az örök optimista pedig egyszerűen meg sem érti, 286mi lehet az a titokzatos gát, amely az egyébként beszédes Józsefet még mindig fékezi abban, hogy kimondja, amit barátnője érdekében maga Bella is annyira vár. Miért ne vehetné el Lenkét, amikor szereti? Mert nincs pénze, szegény lány? De hiszen Józsefék iszonyú gazdagok! Az 1903-as évben, amikor Szatmár és Nagybánya egyhangúlag tiltakozik a katonai javaslat ellen, a

Balkánon gerillaharc folyik, Albánia Macedóniát fenyegeti, Apponyi Albert otthagyja a Szabadelvű Pártot, a kőművessegédek sztrájkba kezdenek, a fővárosban revolveres őrült garázdálkodik, Sopronban váratlanul nyár közepén megered a hó, egy kapucinus hittérítőt megölnek, és egy vasúton lelt ládában a megtalálók legnagyobb rémületére gyermekholttest fekszik, a debreceni színházban pedig nagy sikerrel játsszák a Lotti ezredesei-t. – ezek az esték is örökre rögzülnek Jablonczay Lenke emlékezetében, a Csokonai Színház félkaréjba simuló páholysorai, ahol a szemközt ülők megszemlélik egymást látcsöveikkel, megsiratják a kis gésát, akit Imári márki gazsága fenyeget, vörösre tapsolják a kezüket a János vitéz előadásain. A zene és a nézőtéren szűrt, a színpadon teljes világítás a jellegzetes színházi szagokkal együtt mindig eszébe juttatják, valahányszor élete későbbi szakaszában végignéz egy előadást, a Rickl páholyba átbámuló Józsefet – – történik még valami más is. Jablonczay Lenke két Anzelmus rokon kíséretében megjelenik a református egyházi hivatalban, bejelenti szándékát, hogy a római anyaszentegyház tagjai közé kíván lépni. Egyetlen kikötését, hogy ne kelljen letennie semmiféle vizsgát, teljesítik a Szent Anna utcai plébánián, a kalmárlány kedvéért, azzal az indokolással, katolikus házban nőtt fel, apácáknál kapott tanítónői diplomát, nyilván tisztában van mindennel, ami új hite érdemi és gyakorlásának technikai részét illeti. Anyám első gyónása kínos élmény, azt dadogja, nem érzi bűnösnek magát, nem vétett ő tudva soha senkinek. A pap riadtan nézi szokatlan új hívét, de megmenti a helyzetet egyháza két évezredes tapasztalatával, felhívja Lenke figyelmét arra, a teljes

bűntelenség érzése maga is bűn, s mivel ha ilyen áttétesen is, de végeredményben megvallotta, feloldozást kap, penitenciát és in 287telmet, ne vétkezzék többé. Az áttérés szertartásán, míg Jablonczay Lenke térdeplő alakja kedvéért meggyújtják a Szent Anna templom összes gyertyáját, ott van az egész család, Anzelmusék körének öregje-fiatalja, ott a barátnők, a jó ismerősök. Lenke megesküszik, hogy elismeri kötelezőnek a zsinatok végzéseit, s töri a fejét, mikor már hazafelé indulnak, mi a csuda lehet az a zsinat. Két vallás között vallástalanul, éppolyan sajátságos árvasággal, ahogy eleven szülők apátlan-anyátlanja volt, indul Jablonczay Lenke minden fogódzó nélkül az életnek. A református Istent sosem ismerte, a katolikus után nem is kívánkozott, Szent Anna templomában változatlanul egyetlen arc az ismerős, Szűz Mária szép, szenvedély nélküli arca, a szűzé, akinek nem volt köze férfihez, mégis anya lett, mindenki anyja, így az övé is, egyes-egyedüli anya, akit ismer, mennyei tisztaság. Jablonczay Lenke 1942-ben visszatér majd a református egyház kebelébe, mert lányának kálvinista felekezeti iskolában remélt álláslehetőségét nem akarja kockáztatni máshitűségével, a katolikus pap legyint, mikor meghallja szándékát, s azt mondja, a katolikus egyház nem veszít, a kálvinista nem nyer vele, anyám mosolyogva helyesel, nincs megsértődve. Mária képe holtáig kíséri így is, a szűzé, aki mentes a földi salaktól, lába alatt a földgolyó, homlokán csillagkorona. Az ipariskola utolsó hónapjaiban még változatlan a kép: József és Bobi kutya ott állnak az iskolakapu előtt, és a tavasz meghozza a majálisokat, a kirándulásokat, a szerelmesek szeretik egymást, anélkül hogy kimondanák ezt a szót: szerelem. József még féltékeny is, pedig igazán

nincs rá oka, Jan Kubelik, aki azév augusztusában teszi le a magyar honpolgári esküt Kovács József polgármester előtt a Városi Tanács jelenlétében, Széll Marianne miatt jár Debrecenbe, s Jablonczay Lenkének csak a billentyűkön röpdöső két kezét bámulja meg, mikor a társaság épp Szélléknél szórakozik, s a később világhírű hegedűművész váratlanul a szobába lépve meghallja a lányt zongorázni. A kalmárlány úgy nevet a fiatal művészen, mintha viccet mondana neki: azonnal küldje a lányt Pestre, Prágába, Bécsbe, unszolja Kubelik, vala 288hová, ahol komoly zenei képzést kaphat: pár év múlva a világ minden pódiumán ismerni fogják, istenáldotta nagy tehetség. „Kedves fiú a Széllék jövendő veje, és bolond, mint minden muzsikus – mondja Melindának Rickl Mária este, mikor hazatérnek Szélléktől. – Lenke, mint világhírű művésznő! Ugyan ki fizetné a képzését, és ki mászkálna vele gardírozni? Quatsch.” Anyám fél füllel hallgatta Kubelik szavait, azt leste, látja-e József, s mit szól hozzá. Később, sokkal később, amikor József alakja nincs már állandóan az érdeklődése előterében, fogja fel, hogy azon a délutánon fordulhatott volna a sorsa, ha Jablonczay Kálmán el nem kártyázza Gacsáry Emma földjét, s ha nem volna a kalmárlány házában minden luxuskiadásra való célzás reménytelen, hülye beszéd: quatsch. Akire Józsefnek oka van féltékenynek lenni, azt úgy hívják: Hodászy. A kis Majthényi mellé új lovag szegődött, idősebb náluk, tehetős ember, jól irányított nagybirtoka van a közelben, és a szándékai félreérthetetlenek. József ingerült célzásokat tesz, anélkül hogy ő maga nyilatkoznék, anyám nevetve ajándékozza a virágkedvelő Melindának Hodászy csokrait; kopog a Bobi kutya körme, lépdelnek a szerelmesek egymás oldalán, mintha mi se volna

természetesebb, esztendők óta járnak már így, ebben a majdnem félelmes bódulatban. Hodászy, a komor, sápadt Hodászy, aki olyan, mint egy bonviván a némafilm korából, nyíltan beszéli a társaságban: Józsefnek esze ágában sincs nősülni, kár akkor szédítenie a Jablonczay lányt, s nem kegyelmez a kis Majthényinek sem, az meg tüdőbajos – terjeszti –, majd ápolhatja, akihez egyszer hozzámegy. A hírek nem jutnak el anyámig, de elérik a Bartók házat, és elérik Melindát. Rickl Mária most már elhatározza, hogy sietteti az eseményeket. Tomanóczy Vilma március 15-én zsúrt rendez – meghívóit Petőfifejes, nemzetiszínű keretű kártyácskán küldi szét –, a zsúron öregek-fiatalok együtt szórakoznak, a kalmárlány rosszkedvű: József szülei megint csak kimentették magukat, József viszont ott van, és egész délután Lenkét táncoltatja. Bella, az optimista boldogan figyeli boldog barátnőjét, Margit, aki ahogyan szokott, a sarokban rajzolgat, míg elnézi a keringő párt, azt gondolja, van valami nem egészséges, valami nyugtalanító a Jó 289zsef viselkedésében, ekkora szenvedély, mint amekkorát a viselkedése érzékeltet, s ilyen tartózkodás ugyanakkor minden olyan nyilatkozattól, ami megoldhatná a helyzetet, nem arra mutat, hogy a dolgok jól haladnak, sőt. Bella kineveti, mikor a zsúr után hazatérve említi is neki, Bella szerint minden kialakul, Isten olyan jó, nem tűri el a rosszat, csak forrón kell hozzá imádkozni, „Isten majd megsegíti Lenkét”. Majthényi Béla nagyon szereti, el is venné – próbálkozik a festőlány. Bella legyint, Lenke észre se veszi a Majthényi fiút, még csak említeni sem érdemes neki, és miért is tennék. Legyen azé, akivel boldog lehet.

Valóban, ebben az 1904-es esztendőben anyám nemcsak a Hodászy folytonos jelentkezésétől nem tudott megszabadulni, de a kis Majthényi is lerázhatatlanná vált. Majthényi Emil és Heinrich Jozefa fia nem volt kellemetlen udvarló a kalmárlány szemében: frissen nyitott boltjában válogatott gyarmatáruk és mindenféle finom csemege csábította a vevőket, a szőke fiúra Rickl Mária már csak azért is rokonszenvvel nézett, mert a tisztességes kalmármesterséget választotta a kereskedelmi akadémia elvégzése után. Hodászy is, Majthényi Béla is több szabad idővel rendelkezett, mint József, akit az apja bankjában ugyancsak ellenőrzött az öreg József, mindketten folyton anyám körül lebzseltek, Jablonczay Lenke udvariasan kivédte a kis Majthényi sürgetését, hadd váltson vele pár komoly szót egy bizonyos ügyben, azt, hogy Hodászy megkérje, nem tudta megakadályozni: a férfi megjelent a Kismester utcában, bejelentette, komoly szándékai vannak Lenke kisasszonnyal kapcsolatban. Hogy a kalmárlány valóban jobban szerette unokáját valamennyi lányánál, az mutatta, hogy időt kért a megfontolásra, és szárnyára bocsátotta az egyébként senkit meg nem lepő hírt, hogy ez a jómódú, kellemes ember feleségül kérte Lenkét. Anyám irtózott Hodászytól, azt mondta nekem, akkor is irtózott volna, ha nem szerelmes éppen másba, félt tőle, és rútnak találta, nagyon fehér arcával, nagyon piros szájával, amelyben szokatlanul nagy és hibátlan fogak ragyogtak, úgy látta, olyan, mint Cradle úr a Dombey és fiá-ban. Célzást tenni József előtt Hodászy szándékára nem engedte a jó ízlés, anyám abban a reményben hallgatott, hogy nyilván hozzá is eljutott a hír, s József csak moccan már végre, csak megoldja ket 290tőjük életét. A március 15-i zsúr után ritkábban találkoztak, ha anyám és Bella nem olyan járatlanok, mint amilyenek, ők

is észrevették volna, amit az Anzelmus atyafiság és Bartókék olyan pontosan érzékeltek: József közeledés helyett visszavonulóban van. Anyám egyébként koncertre készült, nemigen jutott ideje a Két kis veréb vagy a Bob herceg zongorázására, nemigen haladtak az ipariskolából hazahozott munkák sem: gyakorolt. Szokatlanul sok elfoglaltsága és a József lassú visszahúzódása egy időre estek, ezért ment anyám olyan gyanútlanul fiatal lány élete legválságosabb pillanata elé, s ezért tudta végigjátszani a koncerten a Rigolettoparafrázist úgy, hogy érmet kapott utána. (Holtig megőrizte ezt az érmet, amelyen Polihümnia koszorút nyújt egy hegedülő gyermek felé, s a dátum alatt füzér közé szorított téglalapon ott áll bevésett neve is.) Bella leírja naplójában anyám ruháját és a koncert lefolyását, a kalmárlány halvány rózsaszínbe öltöztette aznap unokáját: „felszisszentünk, amikor kilépett a művészszobából, olyan gyönyörű volt”. A hangversenyen ismét ott volt mindenki, aki szerepet játszott anyám akkori vagy későbbi életében, nemcsak József, öreg és fiatal Ninonékkal, de Majthényiék, Bartókék, az Anzelmus család, a Csanakok, a különféle előnevű Szabók is – Szabó Elek, aki annyira szerette a muzsikát, hogy minden alkalmat felhasznált, hogy élvezhesse, ott ült az első sorban, Wilhelms Emilék mellett, de eljött Wolafka Nándor is, és hátul, ahol azt remélte, nem szúr szemet senkinek, meghúzódott Iunior, nézte a zongoránál gyönyörű gyermekét, aztán szünetben elment, anélkül hogy a közelébe merészkedett volna, a két Jablonczay kislány és Melinda utánanéztek, a kalmárlány, akinek Melinda megsúgta, ki ül mögöttük, nem. És szállt Liszt szenvedélyes, szokatlan technikai készséget igénylő zenéje, anyám minden vágyát, reményét belezongorázta a darabba, s míg a muzsika

minden rejtett üzenetét hűséggel közvetítő ujjai futottak a billentyűkön, arra gondolt, most az öreg Józsefék is láthatják, mit tud ő, azt is, hogy nem rút, s talán dicsőséget is szerez nekik, ha befogadják. Ilyen felszabadultan, ennyire lámpaláz nélkül sose játszott még, szállt-szállt Jablonczay Lenke kettős üzenete, s beleolvadt az éljenzésbe és a tapsviharba. A művészszobában virágkosarak várták, a Hodászyé, a kis Majthényié egyfor 291mán vörös rózsából, anyám József ibolyacsokrát vitte magával, amikor kilépett. Öreg Józsefék csodálkozásukat fejezték ki, milyen mestere a muzsikának, Ninon megölelte, úgy gratulált. A diadalmas est a Kismester utcán fejeződött be, József komoly volt, mint aki valami elhatározó lépésre készül. „Érzem, Lenke élete ezzel a sikerrel döntő fordulatot vesz” – írja Bella a naplójába. Nem tévedett. Július 22-én, anyám és a kalmárlány mindig együtt ünnepelt névnapján József valóban nyilatkozott: közölte anyámmal, nem veszi el. Hogy mi történt köztük ezen a napon, anyám fiatal lánykori novellájából rekonstruáltam, amelyben mindenki felismerhető, ő maga, József, a kalmárlány, sőt Bartók Ágostonné is, mert ugyan ki lehetne más, mint Tomanóczy Berta, aki azt a tanácsot adta neki, próbáljon megélni a diplomájából, s ha se teste, se lelke nem kívánja Hodászyt, hát ne menjen hozzá. Bella anyja szívből szerette anyámat, de megértette Rickl Mária helyzetét is, ott növekedett a Kismester utcán Piroska és Irénke, ott volt a reménytelenül eladhatatlan Melinda, a kalmárlány, akárhogy szerette is az unokáját, mégse csinálhatott vénlányazilumot a házából. A novellában szereplő keresztmama persze csak józanságában és szeretetében viseli Tomanóczy Berta vonásait, a lehetőségeik már nem voltak azonosak, Bartók

Ágostonné nem kínálhatott anyagi megoldást lánya kedves társának, csak okos szavát, tapintatos szeretetét. Anyám meglepődött, mikor évtizedek múltán, írásai között keresgélve megleltem ezt a közvetlenül a szakításuk után írt novelláját, és gratuláltam neki, milyen pontosan felismerte sebzett szerelmében a század egyik megvalósítandó programpontját, a teljes emancipációt, és milyen világosan látta saját elképzelt menekülésének útját is az érzelmi hálóból: mondatai mögött szüfrazsettek szaladnak, és esernyővel verik a rendőröket. „Azt se tudtam, ki a szüfrazsett – mondta zavartan. – Én Józsefről akartam írni.” 292 ELLY VÁLASZTÁSA Írta Jablonczay Lenke Elly sápadtan futott fel a lépcsőn. Rádobta a kalapját a fogasra, s erősen beszorította a szemét, hogy visszanyomja könnyeit. Az ajka reszketett. – És még sírnom se szabad! – suttogta. – Be kell mennem a vendégekhez, mulattatni őket. Istenem, Istenem… Lesimította a haját csak úgy, tükör nélkül, kis csipkekötényt kötött maga elé, és benyitott az ebédlőbe. Szédült, de azért hősiesen üdvözölte a sok embert, aki mind az ő névnapját jött köszönteni. Az asztal már tele volt rakva likőrrel, apró süteménnyel, s nagyban koccintgattak a későn érkezett ünnepelt felé. Édesanyja hangosan súgta felé: „Hol voltál ilyen soká? Nem tudsz pontos lenni, mikor vendégeid vannak? Ne vágj ilyen arcokat, hanem köszönd meg a virágot Lovászynak.”

Elly nem válaszolt, csak bólintott. Olyan idegenszerűen riadt volt a máskor derült, ragyogó szürke szempár, hogy a lányok és fiúk elcsodálkozva bámultak rá. Ugyan mi történhetett ezzel a fölényes, nyugodt lánnyal? Még sose látták ilyen izgatottnak. – Hol voltál, Elly? Nézd, mi mindent kaptál! – kiáltoztak felé. Mind hozzá siettek a virágcsokraikkal, és vidáman koccintgatták össze a likőröspoharaikat a sápadt ünnepelttel. Csak Lovászy nem mozdult, nézte a lányt a fanatikus szerelmes rajongásával. Elly gyorsan vázába rakta a sok virágot, s a mamája sürgető tekintetére odanyújtotta kis hideg kezét Lovászynak, megköszönni a virágkosarat, de azonnal visszament a többiekhez. A könnyei felszáradtak, s idegesen bár, de mégis részt vett a vidám csevegésben. Lovászy a mamára maradt egészen, Elly nem segített neki, pedig ez volt az egyetlen férfi a társaságban, aki nősülhetett, a többi csak mulatni járt ide. – És szép fiú is – biztatta magát Réthyné –, az igaz, hogy van benne valami kísérteties, de azt meg lehet szokni. Így is volt, mert Lovászy elegáns is volt, meg jó modorú is, de volt rajta valami visszataszító. Talán a sárgás sápadtsága vagy 293a nyugtalan tekintete. De mindegy, vagyonos volt, szép állású, és a mai lánynak okosnak kell lennie. Hát még egy anyának. Neki kettővel kell a harcot megvívnia, a férfival és a saját lányával. Pedig ez a szegény lány mire várhat? Talán szerelemre? Réthyné gúnyosan mosolyodott el. A szerelem elrepül, a lánc megmarad. Zörgő, leoldhatatlan lánc, az anyagi gond, veszekedés, gyűlölet, válni akarás. A szerelem csak a gazdagok számára való.

A sok okos gondolat végigfutott az agyán, miközben Lovászyt mulattatta, aki türelmetlenül felelgetett, miközben Ellyt nézte sértődött hiúsággal. Végre elköszönt, s elment. Nemsokára eloszlott az egész társaság. Elly megkönnyebbülve lélegzett fel. – Mama kérem, én ma nem ebédelek. Fáj a fejem. – Ugyan, ne affektálj. A meleg levestől megszűnik, különben is tudhatnád, hogy nem szeretek egyedül ülni az asztalnál. Elly nem válaszolt, tudta, úgyis hiába. Evett néhány kanál levest, s szótlanul végigülte az ebédet. Aztán bement a szobájába, bezárta az ajtaját, és ledobta magát a díványra. Sírni! Most már szabad. A falióra egymás után ütötte el a negyedeket, órákat. Kezdett sötétedni. Szél csapdosta ki-be az ablakot, de Elly ezt mind nem hallotta. Már nem sírt, csak bámult a semmibe. Egyszerre kopogtattak, s egy szelíd hang szólalt meg odakint: – Ellykém, talán alszol? Én vagyok itt, keresztmama. A sápadt lány felállt, és kinyitotta az ajtót. – Tetszik valami, keresztmama? – szólt ellenségesen. – Gratulálni jöttem hozzád – de hirtelen megakadt, amikor meglátta a kimerült, boldogtalan arcocskát. – Kislányom, mi történt? – Semmi, keresztmama, fáj a fejem. – Ellykém, mért nem vagy bizalommal hozzám, hisz azelőtt nem volt titkod előttem? Hát már nem szereted a te öreg barátnődet? Elly hallgatott, próbált erős lenni, de egyszerre csak kitört belőle a fuldokló zokogás. Jarossné magához ölelte, simogatta le 294bomlott szőke haját, s a becézgetésre kis vigasz röppent a meggyötört szívbe.

– De jó vagy hozzám, keresztmamám! – Mert szeretlek, kislányom, és megértem a te ifjú bánatodat. Ugye, nem titkolózol tovább? A szomorúságnak ki kell nyitni ajtót-ablakot, hogy elszállhasson, nem pedig a szívünkbe elzárni, hogy örökre emésszen bennünket. Mondd el, mi bánt, hátha az én tapasztalt eszem tud valami tanácsot adni. – Nem kell nekem tanács! Abban meg úgysem segít, hogy valahogy meghalhassak! – Mért akarsz meghalni? Hát olyan nagy bűnt követtél el? – Igen – igen! Bűnös vagyok, mert engedtem, hogy a szívemet valaki eldobja és rátaposson. Csúffá engedtem magam tenni! Kigúnyolt, kinevetett, akit imádtam. Eldobott magától. Istenem! – és sírt reszketve, dideregve. – Nyugodj meg, szegény gyermekem, könnyíts a szíveden. Ha elpanaszolod, majd megenyhülsz. Mennyire fáj nekem, hogy úgy szenvedsz! Hogy kiről van szó, azt úgyis sejtem. – Jó, hát elmondom neked, de csak egyedül neked. De aztán nehogy azzal vigasztalj, hogy ez mindennapi történet. Tudom, hogy nem én vagyok az első lány, akit eltipornak, de ez nekem nem vigasztalás. Jarossné szó nélkül megcsókolta lázas, felindult kedvencét. – Te tudod a legjobban, hogy én nem vagyok kacér. Nem természetem, de meg mióta emlékszem, csak Gézát szerettem. Nem gondoltam én házasságra, csak szerettem. Neki sem kellett más lány, csak én. A jövőről nem beszéltünk, de egymásért éltünk. Legalább én azt hittem róla is. Nap nap után együtt voltunk, én a keze érintését is csókolva simogattam. De a mama, a józan

mama egyszerre elkezdett velem okosan beszélni, hogy ő azt hallotta, hogy a Géza családja nem örül ennek a nagy állandóságnak. Hogy így nincs értelme, mert ha Gézának a szülei nem adnak segítséget, akkor az ő fizetéséből úgyse tudunk megélni. Géza majd elvesz egy gazdag lányt, nekem meg itt van Lovászy. Jó dolgom lesz mellette, s a jó módban elfelejtem majd az ábrándjaimat. 295 Jarossné részvéttel nézte a kimerült lánykát, de nem szólt. Hagyta, hadd legyen minél hamarabb túl a keserves vallomáson. – Mondtam mamának, hogy nem leszek soha másé, csak akit szeretek, és hogy irtózom Lovászytól. Mama aztán gúnyolódott, hogy akkor senkié sem leszek, mert ugyan Géza el nem vesz. Nem törődtem a mama beszédével, bár észrevehettem volna, hogy Géza megváltozott. Ritkábban találkoztunk s akkor se kísért egészen hazáig. Igen „el volt foglalva”. És ma, istenem, ma! – és fejét két kezébe szorítva reszketve folytatta: – Tudtam, hogy vendégek jönnek a névnapomat köszönteni, és mégis felmentem a korzóra, hogy megláthassam, s ha pár percre is, de beszélhessek vele. Ezzel akartam magamat megajándékozni. Na hiszen meg is kaptam a magam nagy örömét! Nagy kegyesen mellém szegődött, és így szólt csúfondáros hangon: – Örömmel hallom, Ellyke, hogy menyasszony! Gratulálok! Milyen boldog is az a Lovászy, hogy szerelemből nősülhet. Fájdalom, ez számomra meg nem engedett luxus. Pedig szép lett volna, ugye? Gyönyörű szép. Nem igaz, kis Elly? – és belenézett a szemembe mélyen, hódítóan, ahogy szokta. Nem válaszoltam, csak rohantam haza megunt, eldobott, kigúnyolt szívemmel. S

most, miután a vendégeket és a mama részvétlenségét elszenvedtem, itt benn végre kisírhatom magamat. – És még mindig szereted? – Nem tudom. Szeretem is, gyűlölöm is. Jaj, mit tegyek? Hogy halhassak meg feltűnés nélkül? Mama erőltetni fog Lovászyhoz, és neki is igaza van, hisz oly nehezen élünk meg ketten a kis nyugdíjból. Adj tanácsot, keresztmama, mit tegyek? Jarossné elgondolkozva nézte a szerencsétlen arcocskát, és újból megcsókolta. – Nyugodj meg először is, addig nem adhatok tanácsot, míg egy kicsit meg nem beszéltük a dolgot. Azt látom, hogy a másik férfi minden jómódjával, gazdagságával nem kell neked. – Nem, nem! – És ez, aki játszott veled, s aztán elhajított? – Nem, nem! – Légy büszke, Elly. Régi közmondás, hogy a büszkeség gyakran jégre visz, de a sárba soha. Egy férfi, aki nem veszi el a drága 296lányt, mert szegény, és nem viszi neki tálcán a fényűzést, a vagyont, nem tud szeretni, de nem is érdemel igaz szerelmet. Az ilyen hideg szívű, önző ember csak boldogtalanná tenne téged. Nem felejtené el soha, hogy miattad kell egyszerűbben élnie, s örökké emlegetné, milyen drágán megfizetett a szerelmi hóbortjáért. El fogod őt feledni, és majd eljön egy másik. – Soha, keresztmamám! Nem kell nekem többé senki! Nem megyek férjhez soha! – Hát ne menj, kislányom! De akkor mit fogsz tenni, mi a célod? – Hiszen ha tudnám! – zokogott újból Elly. – De mihez fogjak? Itthon nem maradhatok a mama nyakán, s ő

úgyse fog nekem megbocsátani, ha nem leszek a Lovászy felesége. – Ellykém! Azt mondod, hogy nem akarsz férjhez menni szerelem nélkül, de itthon se maradhatsz. Vajon a halál helyett nem volna számodra egy mentőcsolnak? A munka! – Hiszen ehhez is pénz kell! – Hát én mire való vagyok? Nászajándék helyett megveszem neked azt a kis kalaposüzletet, ami a múltkor annyira tetszett neked. Te pedig hálából nem sírsz többé, és ismét az én vidám gyermekem leszel. Jó? Elly elkínzott szívében lecsillapodott a kétségbeesés. Pár hónap múlva Elly már teljesen beleszokott az új életbe. Ügyesen szolgálta ki a vevőket, akik először kíváncsiságból keresték fel, hogy a büszke kisasszony hogy forgatja magát az új milieu-ben, aztán eljöttek újra, mert az Elly üzlete ízléses volt és jutányos is. Réthyné is beletörődött a változtathatatlanba, mikor látta, hogy Elly elégedett és vidám, de titokban sokáig búsult Lovászy miatt, aki elhelyeztette magát, és nemsokára megnősült. A fáma szerint nem lett belőle jó férj, mert féltékenységével folyton kínozta a feleségét. Elly nem érdeklődött utána, ellenszenvét kiengesztelte az a tudat, hogy többé nem kell vele törődnie. Az üzlete volt mindene, azt csinosítgatta, cicomázta. A munka betöltötte egész napját. Szabad idejét pedig élvezte jól megérdemelt jutalomként. 297 Gézára azért néha gondolt még. Nem szerelemmel, de a megalázás fájdalma sokszor gyötörte a szívét. Nem találkozott vele, de hallott róla, hogy folyton gazdag lányok körül forgolódik, udvarolgat, de valahogy nincs

szerencséje. Vagy ő nem kell, vagy a lánynak nincs elég hozománya. Egy estefelé éppen üres volt az üzlet. Elly a számlakönyvben dolgozgatott, mikor kinyílt az ajtó, és belépett a régi ideál: Géza. Anemóna a gomblyukában, elegánsan, hódítóan közeledett az elképedt lányhoz. – Kezeit csókolom, édes kis Elly! Annyira vágytam már látni magát, hogy betolakodtam a szentélyébe. – Mivel szolgálhatok? – kérdezte Elly komolyan. – Hogy mivel? – nevetett zavartan az. – Hát bizony női kalapot nem kérek, mert azt nem használhatom. – Hát akkor miért jött? – Azért, hogy kissé felmelegedjem maga mellett, maga drága régi napsugaram. Hisz ha nem is engedték meg a körülményeim, hogy feleségül vehessem, azért nem feledtem el! Maga mellett szép nekem az élet… – Pardon! – szakította félbe Elly. – Rögtön visszajövök. Kisietett a hátsó szobába, ahol a varrólányok dolgoztak. Ott valamit halkan megmagyarázott, s aztán visszament a vendéghez. Pár pillanat múlva bejött egy kis masamódlány, és egy táblát a szoba falára erősített. A táblán nagy, olvasható betűkkel ezek a szavak voltak felírva: A KALAPSZALONBAN CSAK HÖLGYEK TARTÓZKODHATNAK; AZ URAK KÉRETNEK A FEDETT UDVARBAN VÁRAKOZNI. Elly egy szót sem szólt, csak rámutatott a táblára. Megvető gúnnyal végignézett a hüledező férfin, s aztán hátat fordított neki. Kiment. Mire visszatért, Géza már eltűnt.

A lágy tavaszi estében, zárás után úgy vitte hazafelé Ellyt a lába, mintha szárnyai lettek volna. Volt is bizony két ragyogó szárnya, a munka és a béke. 298 Anyám, Piroska nagynéném emlékezete szerint, a novella megírása után pár héttel már másképp látott mindent. Úgy érezte, az anyagias, fiatal férfi, aki olyan gondosan építgette már a jövőjét, s viszonylag gyorsan megtanulta, ha nem hoz vagyont a vagyona mellé, nem kap több pénzt hazulról, tulajdonképpen maga is áldozat, aki ridegnek álcázza magát, csakhogy őt, Lenkét hamarább kiábrándíthassa magából, s hozzásegítse a feledéshez. Piroska süldőlány volt, szokatlanul, szomorúan értelmes – a Pallagon nevelt Jablonczayak olyan sajátságos körülmények között nőttek fel, hogy puszta fennmaradásuk érdekében állandó, felnőttes éberségre kényszerültek –, csak hallgatta nénje és Bella suttogását a szomszéd szobából: gonosz erők léptek itt közbe, József tulajdonképpen ártatlan. Anyám elmondta nekem, ő hogyan fejtette meg hűtlen szerelmese viselkedését: úgy képzelte, most derült ki, hogy neki, anyámnak, miféle családja van, milyen bűnös, zavaros életet élő anyja s milyen préda, lehetetlen apja, s nem engedték őt, e házasság boldogtalan gyermekét a maguk tiszta körébe, ami, ha meggondolja, mi lett az anyjából és Iuniorból, voltaképpen érthető is. „Ez hülyeség – szóltam rá ingerülten. – Ha szeretett, mért nem lázadt fel? Mért nem szakított a családjával, mért nem szöktetett meg, ahogy Leidenfrost a keresztanyádat?” „Az nem olyan világ volt” – felelte az anyám. „Éppen hogy olyan világ volt – érveltem –, de ez még annyit sem tett meg érted, amennyit a nagyapám a nagyanyámért.” „Ne beszélj a nagyszüleidről! – figyelmeztetett. – Nem akarok róluk

hallani. József engedelmes fiú volt, és olyan családból, mint amilyen az enyém, csakugyan nem szoktak házasodni.” Iunior József és anyám szakítása után hét esztendő múlva iszonyú kínok között halt meg, anyám tárgyilagosan figyelte hörgését, és saját bevallása szerint arra gondolt, ha tisztességes apja lett volna, ő is méltó lehetett volna Józsefhez. Harminckét évvel később, mikor Gacsáry Emma a morfintól bódultan betántorog a lakásunkba, abba a bizonyos Hunyadi utcai házba, amelyben tizenkét évvel előbb Jablonczay Margit, Szikszay-Herczeg Henrik özvegye meghalt, s amelyet, pár év se telik, az amerikaiak szőnyegbombázása porrá ver, Jablonczay Lenke higgadtan kivezeti, ne szennyezze be otthonát a jelenlétével, és se fia, se lánya ne lássa Gacsáry Emmát a 299kelleténél hosszabb ideig. Mikor végre, már magam is férjnél, s jobban ismerve az életet és az ő élete kusza viszonylatait, megérttettem vele, kit szeretett voltaképpen, ki volt ez az ember, aki elhagyta, utólag már, leharaptam volna a nyelvemet, miért is nem hagytam meg a szülei esztelen gyűlöletében. Iuniornak, nagyanyámnak már a pora se volt meg, anyám meg öregen átélte, hogy egy szép arcú senkit, egy pénzsóvár, üresfejű fiatalembert szeretett olyan végzetesen, nem egy lovagot, aki tisztasága visszariadt boldogtalan nagyszüleim élete hullámverésétől. A Kismester utcaiak nem Bartók Ágostonnétól, magától anyámtól tudták meg, mi történt. Melinda ott volt, mikor anyám megkérte a kalmárlányt, közölje Hodászyval, nem megy hozzá semmiképpen. „Még mindig Józsefre vársz?” – kérdezte Rickl Mária. „Nem várok, annak vége” – volt a válasz, anyám nyugodt volt, mintha idegenek sorsáról beszélne. A kalmárlány nem szívesen állt el a Hodászy-

féle megoldástól, figyelmeztette anyámat, a lányok élete megoldása mégiscsak a házasság, ha a kanokkal való együttlét nem is valami nagy öröm; bármennyire szereti is, örökké nem maradhat a Kismester utcán, mi lesz vele, ha ő, Rickl Mária meghal. A kis Majthényi boldogan elveszi, gazdag fiú, menjen ahhoz, hacsak nem akar apáca lenni, mint Charitas annyiszor ajánlotta. Ha megengedné, felelte Jablonczay Lenke, ő egyelőre inkább dolgozni szeretne. A kalmárlány elcsodálkozott, de nem túlságosan, azt a szót, hogy „munka”, gyerekkorától értette. Nem ellenkezett, sőt személyesen vitte be a Római Katolikus Egyház Tekintetes Iskolaszékéhez Jablonczay Lenke debreceni, Kismester utca 11. szám alatti lakosnak alázatos folyamodványát az egyház elemi fiúiskolájának üresedésben levő tanítónői állása elnyeréséért, amelyben alulírott az Iskolaszék nagybecsű bizalmának elnyerését kéri, és kérése támogatására tisztelendő Stillmungus Mária Margit ajánlólevelét mellékeli, mely levél életkorát meghaladó rátermettségét és feddhetetlen jellemét, valamint nevelőnek igen alkalmas voltát igazolja. Tomanóczy Vilma 1904. augusztus 23-án azt írja Bartók Margitnak Nagybányára: „…Ma reggel voltam a templomban, kijövet Jablonczay 300néval és Lenkével beszélgettem, Wolafkához mentek megköszönni, hogy Lenkét a fiúiskolába kinevezte tanítónőnek. Ugye, kellemes újság? Itt lehűlt a levegő. Ilának szombaton lesz az esküvője.” Jablonczay Lenke az 1904–1905-ös tanévet a katolikus fiúelemi nevelőjeként tölti, földig érő szövetszoknyában, magas nyakú, zárt blúzokban jár, mídert visel, változatlanul csak illemből, a derekát még mindig át lehet fogni két arasszal. Hosszú pálcája van, azzal mutatja a betűket a táblán, osztályában száznégy kisfiút tanít, két óra hosszat délelőtt, két óra hosszat délután, a

vasárnapi misére való kísérés is az ő feladata. Bobi kutya még él, ugyanott várja asszonyát, ahol eddig, csak éppen a Szent Anna utca másik oldalán, és Majthényi Béla ácsorog mellette, kíséri a fiatal tanítónőt haza, társaságba, zenedébe. Anyám ebben a két évben sokat koncertezik, játssza a Lohengrinből a Hattyúdalt és Elza öröménekét, a Casino jótékony célú „piros” bálján, amelyen minden lány és asszony piros ruhát visel, s az urak frakknyakkendője is piros csokor, Chopin Fantasie Impromptue-jét, amelyet nem szűnő tapsviharral köszönnek meg neki. 1905. május 18-án, nagy zenekar kíséretében Weber f-moll zongoraversenyével lép fel, óriási sikere van, eszébe is juttatja Jan Kubeliket, de említeni se meri. Minden szereplésére névjegy nélküli ibolyacsokor érkezik, Jablonczay Lenke nem tűzi már a ruhájára, hajába se tesz az ibolyákból, de mindig hazaviszi a csokrot. Az ibolyák küldője ott van a koncerteken, de nem megy fel a művészszobába gratulálni, mint régen, bár, mint Bella naplója rögzíti, le nem veszi a szemét a zongorázó lányról. A gyakorlás és a koncertekre való felkészülés nem megy az iskolai munka rovására, anyám fényesen ellátja teendőit és különleges pedagógiai érzékével azt is eléri, hogy az abszurd létszámú osztály nemcsak engedelmes, de tanul is, figyel a sajátságos mesékre, amelyeket, ha elvégezték, amit az anyag előírt, jutalmul kapnak ifjú nevelőjüktől. A különös történetek, amelyeket a rettegő Kislenke talált ki annak idején, mikor a Sánta, a sötét és a magány ellen védekezett, megmaradtak emlékezetében, ezeket meséli majd a lányának is, s ezekből írja évtizedekkel később Jablonczay Lenke lánya a maga gyerekregényeit. A tanítás végeztével kezdődik anyám életének másik szakasza: ismét a Bartók ház, ismét a társaság, csak József nincs, csak Ho 301dászy hiányzik, aki valóban

eltűnt a városból, ahogy a novellában megírta. Egyetlen nap van, amit nem tud elviselni Jablonczay Lenke, és ez a vasárnap, amikor misére vezeti az osztályát. Minden vasárnap szembetalálkozik Józseffel és családjával a Szent Anna utcán, anyám a görög templom felől vezeti a kisfiúkat, Józsefék a Varga utca irányából közelednek. Megállni, szót váltani szerencsére lehetetlen, a férfiak kalapot emelnek, a nők bólintanak, anyám falfehéren besorjáztatja népét a templomajtón. Valósággal beteg már, mire eljön a szombat, sír, hány vasárnap reggel, könyörög Kursinszky bácsinak, az iskolaszéki jegyzőnek, mentse fel valamiképpen ettől a vasárnapi munkától, bármit elvállal helyette, amit csak akar. Lehetetlen, a misén ott kell lennie osztálynak, nevelőnek egyaránt, s József családjának nincs elég finom érzéke ahhoz, hogy más misét válasszon, ne azt, amelyen feltétlenül találkozniok kell Jablonczay Lenkével, nyilván József ragaszkodik az időponthoz, aki ebben a két esztendőben még áldozik is minden vasárnap, kiélvezi a kikényszerített együttlét minden percét, látni akarja a lányt, akit kerül, de nem tud elfelejteni. „Ez, amíg csak élünk, arra a misére fog járni, amelyikre én” – mondja anyám Bellának, és következő nap, mikor Majthényi Béla elmozdul Bobi mellől, hogy hazakísérje az iskolából, s megint elkezdi susogni, mikor beszélhetnének már a jövőről, hisz évek óta erre vár, Jablonczay Lenke azt mondja neki: „Ma!” „Mért mentél hozzá, ha nem szeretted?” – kérdeztem anyámtól. Kegyetlenül kérdeztem, a fiatalság tapintatlanságával, előre biztosan a feleletben: azt fogja mondani, elég volt a Kismester utcai életből, otthont akart, méghozzá biztosat, és a szemébe nevetni annak,

aki megalázta, elhagyta őt. „Nem láttam más utat – felelte azonnal Jablonczay Lenke. – Magasabb képzést csak a zárda kínált, de én nem akartam apáca lenni. És a nagyanyám nyakán se maradhattam, kívülem és Gizin kívül még két férjhez adandó lány volt a házban. Hodászyt utáltam, amellett éreztem, hogy csak hencegni akar velem, szép voltam, népszerű, és meg kellett oldanom az életemet, mert nem bírtam már az örökös feszültséget, a találkozgatásokat Józseffel. Béla szeretett. Bíztam 302benne. Sajnáltam is. Úgy szeretett, mint én azt a másikat, kiszolgáltatva, ártatlanul. Azt hittem, ha mellette élek, akkora adakozó szerelem közelében, meggyógyulok magam is, ő meg boldog lesz végre, szegény, nem éli át, amit nekem át kellett Józsi mellett, hogy nem talál viszonzást, hogy hiába remél.” A bátyám ott cigarettázott mellettünk, némán megcsóválta a fejét. „Mért nézel így? – kérdezte az anyánk. – Jó felesége voltam, hallhattad tőle ezerszer.” „Hozzámentél, hogy apám át ne élje, amit te átéltél attól a majomtól? Hogy a dédanyánk megszabaduljon tőled? Hogy kivédhesd Hodászyt? Hogy ne lásd a József pofáját a vasárnapi misén? – tört ki a fivérem. – Boldoggá akartad tenni az én apámat, és a te karitatív hajlamaid miatt kellett nekem megszületnem erre a nyomorult életre?” „Jó felesége voltam – mondta most már valamivel hangosabban az anyám. – Arról nem tehetek, hogy a testem nem felelt neki, s hogy úgy neveltek és engedtek neki a házaséletnek, hogy nem tudtam róla semmit. Nem való, hogy erről faggattok, nem illik ilyesmiről beszélni.” „Hallod, nem illik – figyelmeztettem a bátyámat. – Írjunk Kalocsa Rózának új fejezetet, milyen témaköröket engedélyez anya és gyermekei között.” Anyám sose haragudott semmiért, indulatba jönni oly kivételesen ritkán láttam, hogy elhűltem, mikor felcsattant a hangja.

„Ha tudni akarod, a te apádat se szerettem úgy.” „Tudom – nyugtattam meg, és akkor már rágyújtottam én is. – Mondta nekem.” Nézett ránk, nyugtalanul, nyilván ki próbálta találni, mikor és mit beszélgettünk. „Szervusz, Majthényi!” – mondtam a bátyámnak. „Szervusz, Szabó!” – felelte Béla. „Marad a jelszó, Majthényi?” „Marad a jelszó, Szabó.” „Mi ez a játék? – kérdezte akkor már vidámabban az anyánk. – Miféle jelszó?” „A gyerekkori – mondta Béla. – Volt idő, hogy azzal köszöntünk egymásnak: Dögöljön meg Józsi bácsi! Apuka tudta.” Apukának Béla testvérem az én apámat hívta, Szabó Eleket. Apám, aki e beszélgetés idején már nem élt, hirtelen érzékelhető, észrevehető módon ott volt a szobában, s kuncogott, mint mindig, amikor valami stiklije sikerült. „Ő találta ki?” – kérdezte az anyánk, de voltaképpen nem várt választ. A jelszó és a két kölyökkel való titkos szövetsége annyira beleillett Szabó Elek képletébe, hogy nem is volt érdemes nyomozni utána. Rágyújtott ő is, cigarettáz 303tunk hárman, és fújtuk a füstáldozatot a halott férjek szellemének. 1905. június 30-án Bella már mint kész tényről informálja a Nagybányán dolgozó Margitot: „…tegnapelőtt kétórai zongorázás, tegnap Ilonkánál, fürdő és mise, ma uszoda. Lenkével voltam kinn, és végtelenül élveztem a hideg vizet és az úszást. Utána kettesben beültünk sörözni a fürdővendéglőbe, és egyegy sóskiflivel lejtettünk haza. Lenkéről különben újságot írhatok: határozott. Csak Jablonczayék, Majthényiék, Mamuka, Ilona, maga és én tudhatjuk. Tehát Béla az ő neve. Én semmit se veszek be a maga lényegében, mert mindig magam után ítélek, de nagyon józanul beszélek, és most már azt mondom, hogy minél hamarabb. Bár, tudom is én.”

Jablonczay Lenke és Majthényi Béla hivatalos eljegyzését három héttel később tartották meg. Anyám úgy döntött, egy kissé még élvezni akarja menyasszonyságát, várjanak az esküvővel még egy ideig, ő egyelőre tovább tanít. A Kismester utcában, ahol most már elő kell készíteni a kelengyét, mind a három Párka az anyjára támad: most még ki is stafírozza a Kálmán kölykét, hát nem költött már rá eleget? Épp elég gazdagok a Majthényiék, hogy elvegyék egy szoknyában is. „Féltek, hogy apasztja az örökségeteket? – kérdezi a kalmárlány. – Ne reménykedjetek, eszem ágában sincs meghalni, és ha bosszantotok, kétszer olyan drága kelengyét kap a lány, mint amilyet terveztem.” Anyámnak persze azonnal a fülébe jut, hogy nagynénéi sajnálják tőle az útravalót, félreteszi tanítónői fizetését, hátha azzal is lendíthet valamit. Most már szívesen tanítana akármeddig, a vasárnapi mise nem lidércnyomás többé, ott lépdel mellette a vőlegénye, még rendet tartani is segít neki, Majthényi Béla olyan kedves, olyan jó, hogy öröm a vele való együttlét. Most már feltűnhetnek a Varga utca felől Józsefék, Jablonczay Lenke szívből mosolyog, van, aki szeresse, aki vállalja, aki szemében nem bűn sem a családja, sem a szegénysége, Isten adjon Józsefnek szerencsét és erőt, hogy el tudja viselni: el kellett válniok, mint ahogy mellette is itt van, aki segít ebben: Béla. A seb fájdalmas, tudja, elkíséri holtig, de azt is érzi már: nem hal bele. József egyébként most már elmarad a misékről, csak szülei járnak el változatlanul. József Bartókékat sem 304keresi fel többé, ritkán látni, gyakran van Pesten, külföldön, s úgy viselkedik, mint aki rossz néven vette, hogy anyám végrehajtotta azt, amit a magatartásával ő sugalmazott neki. Ha összetalálkoznak, épp csak üdvözlik egymást, anyám, Bella emlékezete

szerint, ha feltűnéskeltés nélkül elkerülhette, kitért a beszélgetések elől. Anyám menyasszonyarcát őrző képei mindig meghatnak. Az egyiken hintaszékben ül, a kép oldalról mutatja gyönyörű profilját, valami díszlet fakerítést néz mosolyogva, kezében könyv. Egy jótékony célú szereplés után készített nagy tabló is megörökítette, ezen öt úr mered a lencsébe, kettő civilben van, három huszáregyenruhában, s anyámon kívül még nyolc hölgy: a Gyurkovics lányok szereplőgárdája, rendezője, súgója, mindenki, akinek csak szerepe volt a produkcióban. Anyám Katinkát alakította, rosszul, elragadóan és lámpalázasan, a színpadon már nem kísérte a koncertdobogó nyugalma és biztonsága, de a szerepe szövegéből még nyolcvanévesen is tudott nekem idézni. József nem játszhatott az előadáson, mert nincs a képen, nem látom se Bellát, sem a boldog vőlegényt, anyám a szerepe szerint azt a Gyurkovics lányt alakította, akit Radványi ezredes azzal vádol meg, hogy nagy vagyonáért akar hozzámenni az ő kölyökfiához, de akit a szépségének és jellemének ellenállni nem tudó ezredes végül is maga vesz feleségül. „A pénzét akarom? Én? Így még nem beszéltek velem! Odabenn van a fia. Vigye el! Azt mondom, hogy vigye el, mert kidobatom az ablakon.” Az Aranybika dísztermében a lélegzetet is visszafojtotta a közönség, míg beszélt, pedig Jablonczay Lenke számos képessége közül hiányzott a színészi tehetség, ám elképesztő volt hallgatni a szöveget a lány szájából, míg lenn a nézőtéren a mindig fölényes József izgett-mozgott, s öreg Józsefék a Bella naplója szerint kínos mosollyal tapsoltak a felvonás végén. Majthényi Béláról nemcsak sok fénykép maradt, de leírta a külsejét a kérésemre a testvérbátyám is, sőt

magam is találkoztam vele, már amennyire találkozásnak lehetett nevezni azokat a perceket, amikor az ágya közelébe engedtek, mert én már csak haldokolni láttam, ötéves voltam, hogy meghalt. „Apám középtermetű, rövidre nyírt, szőke hajú, kék szemű, halk, nagyon meleg szívű ember volt – írta Béla testvérem. – A családban mélyen bent ült a tbc, még emlékszem a Szent Anna utcai temető sírkö 305vére, amelyen megdöbbenve olvastam a sok tíz-húsz éve között elhunyt rokon nevét. Művelt, intelligens ember volt, a kettő, jól tudod, nem ugyanaz. Szívből jövő humorérzéke volt, még most is a fülembe cseng, mikor Jókai »dús keblű delnőin« kacag. Szerette Rostand Sasfiók-ját, és kimondhatatlanul szerette a hazát. Mikor 1919-ben egy román tábornokot szállásoltak be hozzá a szalonba, nem akarta elfogadni az udvariassági látogatását. Soha meg nem ütött, nem szidott, hanem nagyon magasról, a halál közelségéből nézett és szeretett engem. Nem tudom, hivő ember volte, de minden este ott állt az ágyam mellett, és hallgatta az imádságomat. Hosszú, keserves szenvedés volt akkor a tbc, egyetlenegyszer hallottam kifakadni, még azt is meg tudnám mutatni, hogy a korzó melyik részén. Egyébként nem panaszkodott. Mérte a lázát, és szedte szótlanul a Pyramidont. Talán tudod, hogy a nagyapám Debrecenben nagy potentát volt, apámban viszont nem volt semmi gőg. A székelyhidi vincellért Kis bácsinak hívták, vele borozgatott estenként a verandán, ahonnan látszott az Ér. Nálunk »cseléd« nem volt, a személyzet úgy kivágott a konyhából, hogy repültem, sőt a fenekemre is húzhatott. Apám az Első Magyar Biztosító Társaságnál dolgozott addig, amíg a betegsége engedte, később a Melinda kis földjéből és szőlőjéből éltünk. Nagyon szeretett adni. Délután háromig dolgozott, én mindig elébe mentem. Rendszerint Harmathy előtt

vártam meg, mert a kirakat csodálatos volt. A radíron orrszarvú és milyen bélyegek! Abban az időben szenvedélyesen golyóztunk. Egy alkalommal bevitt az üzletbe, és vett nekem száz golyót. „Nem tudom leírni neked, milyen boldog voltam, amikor egy öreg harisnyában felhalmoztam a kincset. Életem folyamán sosem lettem gazdag, csak akkor voltam az. Tudom, Melindáról kellene írnom, de apám jön elém, látom, mikor az összenyitott lakásban fel s le sétál.” A kép, amelyet testvérem az apjáról rajzol, hibátlan, saját apám szavai hitelesítik, aki éppolyan megbecsüléssel, részvéttel, rokonszenvvel beszélt mindig Majthényi Béláról, amilyen tartózkodással, mereven, olykor nem is titkolt gyűlölettel a feledhetetlen Józsefről. Bátyám közlése nagyapjáról sajátságosan visszhang 306zik apai nagyanyjának a naplójára, amiből kiderül, hogy a kormányfőtanácsos Majthényi Emil, az István gőzmalom igazgatója, számos társadalmi egyesület tagja, a kereskedelmi és iparkamara büszkesége valóban jelentős közéleti személyiség volt valamikor. „Férjem neve az egész országban ismertté lett a malmászat terén – írja Majthényi Emil özvegye –, egyik kitüntetés a másikat érte. Az anyagi hasznot zsebre vágták az élelmesebb fővárosi malomigazgatók, az észt, tudást tőle kérték kölcsön, osztogatta is azt ő lelkének dúsan megrakott tárházából tékozló módjára, ellenszolgálat igénye nélkül. Büszke volt rá az igazgatóság, hogy a debreceni malom igazgatója vezérszerepet visz társai közt, és bátran lehet állítani, hogy ő dirigálja az ország malomiparát, de az sose jutott eszükbe, hogy a budapesti malmoknál tizedrangú

hivatalnokoknak van annyi fizetésük, mint neki. Fájdalom, ő maga se gondolt erre soha.” A Régimódi történet anyaggyűjtése közben talált forrásmunkák egyik legmegrázóbbja anyám anyósának, Majthényi Béla anyjának, Heinrich Jozefának a naplója volt, amelyet voltaképpen minden változtatás nélkül ki lehetne adni. Van ennek az asszonynak a történetében valami olyan öntudatlanul rögzített iszony, kafkai rettegés, amely jobban leleplezi az aranybékét, mint akárhány tudományos igényű történelmi rajz. Majthényi Emil özvegyének 1916-ban, ötvenhét éves korában az az ötlete támadt, hogy megírja élete történetét, nem minden részletében, csak úgy, ahogy a fiatalok nyakláncán, óraláncán ezüst-arany lapocskákat figyelt meg, amelyekbe a tulajdonosok életük különösen boldog eseményei dátumát vésették. Heinrich Jozefa azt írja naplója előszavában, mivel az élet bővebben osztogatja a bánatot, mint az örömet, míg kínzó egyedülléte enyhítésére összeállítja feljegyeznivalóit, nemcsak a ritka örömet, de a sűrű bánatot is rögzíti, s bár élete korántsem „közfigyelemre érdemes, mégse legyen sorsa a tökéletes feledés. Életem alkonyán, lelket ölő egyedüliségben kezdtem e feljegyzéseket, midőn a bánat rendes lakótársam, az öröm pedig gyorsan távozó vendégem, legyen hát e könyv első fele a rossz napoké.” A dátum: Debrecen, 1910. június 9. Anyám akkor már éppen három esztendeje a Majthényi Béla felesége, Béla testvérem is élete második évébe fordult. 307 Heinrich Jozefa naplója nemcsak a maga történetének szívszorító kegyetlensége miatt döbbenetes olvasmány, hanem amiatt is, hogy olyasmi derült ki belőle, ami ellentétben állt azzal, amit élete e korszakáról anyámtól

hallottam. Jablonczay Lenke, ha említette az első férje rokonaival való kapcsolatát, a legnagyobb szeretet, hála és megbecsülés hangján tette: őt mindig csak becézték, kényeztették, ajándékokkal halmozták el, a Majthényi család majdnem olyan jó volt hozzá, mint Bartókék. Csaknem két évig tartó jegyessége alatt jövendő sógornője, Olga, utazni vitte, hízókúrára fogta, még továbbműveléséről se feledkeztek el, Majthényi Béla nővére hetente zsúrokat rendezett, amelyeken nem volt szabad másképpen beszélni, mint franciául, anyám, hogy részt tudjon venni a társalgásban, ismét tanulni kényszerült, s kitűnően meg is tanulta a nyelvet a jó nyelvérzékű Melindával együtt, aki mindig elkísérte. Rendelkezésére bocsátották óriási könyvtárukat, Jablonczay Lenke nyalábszám kapta az olvasnivalót, s örökre emlékezetébe vésődtek a világirodalom klasszikus figurái, a Vérző Szivek londoni udvarában éppúgy eligazodott, mint Pegottyék konyhatüzénél, Bolkonszkij herceget személyes ismerősének tekintette Julien Sorellel együtt, s Becky Sharp, a bizonytalan hátterű, a világba kivetett, magáról gondoskodni kényszerült Becky Sharp minden, anyámat voltaképpen megdöbbentő tulajdonsága ellenére közelebb áll a szívéhez Ameliánál, akihez pedig Jablonczay Lenke épp az Osborne-Józsefkarakterek szomorú párhuzamossága miatt jobban hasonlított naiv és indokolatlan rajongásával. „Imádtak – mondta nekem élete erről az idejéről az anyám. – Olyanok voltak, mint a jó orvos. Gyógyultam mellettük. Nem éreztem iránta szerelmet, de olyan kellemes volt együtt lennem Bélával. Anyósom, valahányszor csak odamentem, mindig valami új ékszerrel lepett meg. Anyósom rajongott értem.” Heinrich Jozefa naplójában a következők állnak: „1903. február 9-én Emilem egy boldogan és vidáman töltött

este után tizenegy órakor rosszul lett, és tíz-tizenöt perces szenvedés után tőlem elbúcsúzva meghalt. Egy ember halt meg csupán a milliárdokból, nekem egy egész világ dőlt romba. Mégse szerettél engem, jó uram, eléggé, mert magaddal kellett volna vinned. Ha együtt vitték volna ki az István malomból kihűlt tetemeinket, de 308sok bánatot elkerültem volna! Láttam őt a hideg földbe helyezni, és tovább éltem, az ember mégiscsak állat, gyáva állat. Az évek telnek, erősen öregszem, vajon mikor megyek utána. Naponta beszélgetek vele gondolatban, nagy arcképe előtt órákat eltöltök. Te drága, jó férjem, aki szívesen elvállaltad mindig minden bajomat, és ha rajtad állt volna, rózsával lett volna behintve a sírig életem útja, te szerezted nekem a legnagyobb fájdalmat! A megélésre érdemes élet az ő halálával végződött. Idegeneknek nem engedek bensőmbe pillantást, mindig jobban szerettem magamat irigyeltetni, mint szánatni. Három hónap múlva elhagytuk az István malmi lakást, melyben huszonöt év telt el boldog házaséletemből. Majd leroskadtam a fájdalom súlya alatt, mikor elhagytam a tanyát, amely a sok baj mellett a boldogságnak is tanúja volt, hozzá volt kötve anyagi és erkölcsi jólétem, olyan tétova, magányosan bolyongó senki lettem. Aztán nyár lett. Tizenhat éves Géza fiam mellettem haldokolt, augusztusban meghalt az én jó kisfiam, aki testileg mindig gyenge volt, de tanáraitól is megcsodált okosságával és mindent egy pillanat alatt felfogó szellemével dísze lett volna a családnak. Ezt az újabb csapást is ki kellett bírni. Három nagyon szomorú, de nyugodt évet töltöttem el már özvegyen, Olga lányom ismét férjhez ment, hála a jó Istennek, újabb házassága a boldog órák sorozatába tartozik. Két fiam velem volt. Ha valamiben az én jó férjem hibát követett el, úgy az a fiai

nevelése terén történt. Szerintem súlyos hiba, de a szándék az ő nézete szerint bizonnyal jó volt, és nekem nincs jogom ítélkezni. Majthényi Emil a kereskedelmi pályán jól boldogult, ott akarta fiait is érvényesíttetni. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy kiváló apának csak ritka esetben vannak hasonló fiai. Lehet, hogy jól sikerül minden, ha ő helyezhette volna el őket. Fiaira nézve is a legrosszabbkor halt meg, én tőlem telhetőleg igyekeztem rendezni sorsukat, ha rosszul sikerült, nem a jóakaraton múlt. Mindkét fiam vőlegény lett, ez lett volna szomorú életem öröme, de bizony csak bánatot és szomorúságot hozott részemre. Béla fiam mellbetegségre hajlamos volt, neki csak évek múltán lett volna szabad megnősülnie, Jenő fiam, egyetlen gyermekem, aki engem soha egy rossz szóval nem bántott, hozzám mindig figyelmes és gyöngéd volt. Mindkettő egy 309nagy üzlet társtulajdonosa, amely aranybánya, ha kellő forgótőkével rendelkeznek hozzá, de kínszenvedés anélkül vezetve. Fájdalom, az én anyagi erőm elégtelen volt hozzá. E házasságokról ma már menyeim iránt való gyöngédségből nem akarok szívem szerint írni, de az igazság kedvéért annyit megemlítek, hogy minden reményemet e két esküvő temette el. Vagyontalan, teljesen szegény lányok voltak, az egyik egy általunk mindig megvetett férfi és nő gyermeke. Az esküvőn temetési érzés volt a szívemben, nagyon sokat szenvedtem. Életem nem legkisebb bánata fűződik e naphoz.” Heinrich Jozefa olyan anya és olyan feleség, amilyennel ritkán találkozni. Treletzky kanonok unokahúga, a Heinrich lány, akit szerelem nélkül hozzákényszerítenek Majthényi Emilhez, a saját sógorához, kolerában elpusztult, nála tíz évvel idősebb Crescence nővére özvegyen maradt férjéhez, hogy családtag nevelhesse fel

Crescence árváját, aki öt hétig védekezik férje ölelése ellen, s a nászútról visszatérve szűzen menekül a szülői házba, de onnan kiutasítják, Heinrich Jozefa, aki később halálosan beleszeret a saját férjébe, s a Crescence-tól átvállalt, nála csak tíz évvel fiatalabb, de mindig magáénak érzett legidősebb Majthényi fiúval együtt hét gyermek anyja lesz, csak hármat nevel fel. Eltemeti egy kilenchónapos lányát, el gyönyörű, tizenhét esztendős Adélkáját, imádott mostohafiát, tizenhat éves okos kis Gézáját – valamennyien a családban öröklődő tüdővész áldozatai. A megmaradt három, Olga, Jenő és Béla miatt örök aggodalmat érez. „Férjemmel igen boldog voltam, de a gyerekek miatt állandó rettegésben éltem, ha elköhintette magát valamelyik, már elveszettnek képzeltem, szinte rögeszmévé vált nálam, hogy egyiket se nevelhetem fel. Ám a napokból évek lettek, gyermekeim, örökké gyenge Béla fiam kivételével szépen fejlődtek. Ahogy nőtt az én szép, remek, szőke hajú kis Olga lányom, úgy jött vissza az életkedvem is. Kellemes lányságban érte el tizenkilencedik esztendejét, szépségével, sötét pilláktól árnyékolt remek kék szemével, örökké vérpiros szájával elbűvölt mindenkit.” Majthényi Olga Bartók Margittal egykorú, ipariskolába és Müller Károly utódához is együtt jár vele, első férje, a Heinrich Jozefa által annyira gyűlölt Böhm Ferenc az Osztrák–Magyar Bank tisztviselője. 310Mikor anyám jövendő sógornőjét megismeri, Olga már el is vált, új házasságában megtalálta az annyira keresett békét, növekszik szép, okos kislánya Lilly is. Jenő, az idősebbik Majthényi testvér nem látszik betegesnek, gond csak a legkisebbikkel, Bélával van. Heinrich Jozefa életének legnagyobb áldozatai közé tartozik, hogy észrevéve ezen a gyerekén is a korai halál árnyékát, nem kényszeríti arra, hogy észszerű házasságot kössön, nem áll útjába,

mikor kiderül, éppen Jablonczay Lenkét választotta. Nyilván sose szerette meg őt, de anyám annyira nem vette észre, hogy Heinrich Jozefa naplójának olvasásáig mindketten abban a hitben éltünk Béla testvéremmel, szépséges anyánknak a családba való kerülését a legnagyobb lelkesedéssel fogadta. Heinrich Jozefát az adatok összegyűjtéséig gazdagnak is képzeltem, kiderült, hogy nem volt az, irreálisan nagy anyagi áldozatokat hozott két, a kereskedéshez semmit sem értő fiáért, hogy egy kurta ideig ellensúlyozni tudja az esztelen, úri tempós pazarlást, amelyben a két Majthényi annyira hasonlított a hajdani Iuniorhoz, aki ingyen pakolt cukorkát a kisasszonyoknak, mert szégyellt pénzt elfogadni az áruért. Heinrich Jozefa megerősítette, feltáplálta, testben felkészítette anyámat a házasságra, aztán Isten nevében útnak indította vele a fiát. Ha a beteljesült vágy meghosszabbítja az életét, úgy s a mellett éljen, akibe olyan hűséggel, olyan vad indulattal szerelmes. A menyasszonyság utolsó szakaszát, míg Jablonczay Lenke misére kíséri az osztályát, és tanítja a megszámlálhatatlanul sok kisfiút, tátrai és adriai utak frissítik fel, hegyi rétek, erdei pihenők és Lovrana és Crikvenica hullámai. Rá is szorul a pihentető, hosszú nyaralásokra, mert az iskolai munka ennyi gyerekkel nem csekélység, amellett egyetlen nap se kerül hamar ágyba, bál bált, mulatság mulatságot, koncert koncertet követ, színházba rendszeresen jár, naponta legkevesebb négy órát gyakorol is, amellett egy meghívást sem utasít vissza, ott van Bélával mindenhol. József nézi a mulatságokon, még csak leplezni se tudja kelletlenségét, amint karról-karra sodorják-viszik a csodálatos, ajándékba kapott ékszereket villogtató, egyik pillanatról a másikra egy látszatra remekül jövedelmező óriási

kereskedés gazdag tulajdonosa körébe került egykori Hamupipőkét. „…szép szőke anyád kedves 311modorával mindenkit meghódított, felhangolta a társaságot, közmondásos volt róla, ahol a legtöbben vannak egy társaságban, ott Jablonczay Lenke köré gyűltek az emberek” – írta 1976. március 11-én kelt levelében hajdani zenedei társa, Balla Gizella. Anyám szívesen volt együtt a vőlegényével, megcsókolni persze csak arcát engedte, azt is ritkán, jutalomképpen. Majthényi Béla nem örül ennek a lányos tartózkodásnak, de nem küzd ellene, van valami megindító abban az ijedt rebbenésben, amivel anyám a közeledését kivédi. Hogyan is sejtené meg a fiatal férfi, milyen tragikus szembenállást eredményez egyszer majd köztük Jablonczay Lenke szerencsétlen biológiai képlete? Az is meghatja, jövendő felesége mennyire ragaszkodik az ő nővéréhez, és fogalma sincs arról, hogy menyasszonya számára Olga nemcsak a valóban szeretett barát, de az a valaki is, aki jelenléte lehetetlenné teszi az ő csókját, érintését. Az Olgával való nyaralást nemcsak a tengerparti vagy hegyi élmények bűvölik olyan varázslatossá, hanem az abszolút szabadság érzése is: a Majthényi és Jablonczay család úgy találja, illedelmesebb dolog, ha csak a sógornő és annak férje, gyermeke kíséri el Jablonczay Lenkét, akinek pihennie, erősödnie kell – hízókúrához nem való vőlegény. Az Alföldről jött lány elképed, amikor meglátja a Tátrát, először el sem akarja hinni, hogy hegy van előtte, azt képzeli, felhő, nem tud betelni a rétek illatával, biztosítótűvel feltűzi a szoknyáját, úgy rohangál, kétségbeejti sógornőjét azzal, hogy a kövek közt napozó kígyó mellett megáll, háromszögletű feje szép formáját, a hátán cikázó villámcsíkot dicsérgeti, nem fut el a vipera elől: Olga nem tudja, hogy Jablonczay Lenke egyik gyerekkorában

kitalált meséjében egy aranykoronát viselő kígyó teljesíti a kívánságokat, és vigyáz arra, aki magános. Olga komoly kislánya le nem veszi a szemét szép rokonáról, aki senkihez nem hasonlít eddigi ismerősei között, s aki Lilly számára érthetetlen elragadtatással reagál mindenre. Olga kislánya számára nem szokatlan látvány se mókus, se vízesés, sem a leszálló alkonyat szürke hátterére váratlanul rárajzolódó zergefigura, de Jablonczay Lenke szinte belekábul a tudatba, hogy kinyílt előtte a világ. Ha volt is pár napra-hétre távol a Kismester utcától, Zánkán, Zilahon, Bartókék vagy valaki Anzelmus rokon kíséretében, nem lakott soha szállodá312ban. Most luxushotelekben vesz részt olyan vacsorákon, amelyekhez estélyi ruhába öltöznek a vendégek, ő maga is, Lilly higgadtan segít neki az öltözködésben, s egy cseppet mulat jövendő nagynénje lámpalázán. Olga kosarat vesz Jablonczay Lenkének, hadd menjen áfonyát szedni, bejárja vele a kirándulóhelyeket, s átviszi a kurszalonba minden este zenét hallgatni. A hotelükben teniszpálya is van, lejárnak játszani ők is, fiatal lány anyám étvágya megjön, lesül, meghízik, megerősödik. Egy este Lehár muzsikájára figyelnek, Lilly, a mindent számba vevő és megfigyelő Lilly veszi észre a belépő Józsefet. Anyám kihúzza magát az asztalnál, mélységes hálával gondol Majthényi Bélára, aki jóvoltából most átnézhet rajta, s bár a szívverése, mint minden olyan pillanatban, ami akár rossz, akár jó értelemben feldúlja, azonnal szabálytalanná válik, rá tud mosolyogni, s amikor táncra kéri, nem bicsaklik meg a hangja, mikor elnézést kér: nincs itt a vőlegénye, s az ő távollétében nem táncol mással. József két napig kísérletezik, hátha immár a közelgő házasság biztonságában megtalálná a régi hangot, ám Jablonczay Lenke egyik oldalán Olga sétál, a másikon Lilly, s József harmadnap hazautazik.

Jászi Oszkár azt írja Bartók Margitnak: „…szokatlan meleg, napfényes idők járnak, az összes csúcsok teljes felhőtlenségben pompáznak, s minden nap rajban vonulnak fel rájuk az ismert turisták. A magyarok persze lent sétálnak a völgyben, sevrócipőben. Párszor át voltam Tátrafüreden, elég üres, aki valamirevaló nő van, az mind menyasszony, soha ennyit egy rakáson. Én magam is két menyasszonnyal teniszeztem, s egy harmadik nézte.” Az út le a Tátrából nem Debrecenbe, a tengerhez vezet, anyám életének legszebb két hetét tölti Lovranában és Crikvenicán. Itt még felszabadultabb, mint a hegyen, a tenger valami élet előtti életből ősvilági ismerőse, mindig nézői vannak, mikor elindul túl a bóján, s lihegve, nevetve a viharból is kiverekszi magát, az egész Hotel Margharita a parton áll, mikor az égzengésben végre szárazra kapaszkodik, csak viaszosvászon fürdősapkája esett áldozatul. „Olyan volt, mint egy alabástrom lámpa – mondta a felnőtt Lilly –, fény sugárzott belőle. Megkérdeztük, miért úszik be mindig olyan mélyre, nevetett, kicsavarta a haját, s azt felelte, 313csak odabenn felelnek neki a halak. Anyám féltette, arra is csak nevetett, azt mondta, neki barátja a tenger.” Bartókék csak elbámulnak, mikor a nyaralásnak vége, és viszontlátják a menyasszonyt, megdöbben József is: soha ilyen szépet, mint a tengernél, a hegyek közt lebarnult, megerősödött, nagyot pihent, felszabadultan nevető lányt. Majthényi Béla reggel és délben, a legfontosabb időpontokban otthagyja boltját, menyasszonyát kíséri iskolába és iskolából, Heinrich Jozefa hallgat, fegyelmezi magát, fia csak úgy sugárzik, kinek volna szíve a pult mellé parancsolni, ki tudja, mit hoz a jövő. Bella azt írja a naplójába, az egész valahogy

jobbnak ígérkezik, mint hitte volna az ember, Lenke úgy hívja a vőlegényét: szívpesztra, s lassan már készülnek is az esküvőre. Anyámnak most már aztán valóban abba kellett hagynia a tanítást, helyette családi konferencia határozott így, ha rajta múlik, megtartja az állását. Heinrich Jozefa mindenkinél jobban tudta, milyen kevés biztosíték van a fia mögött, s mennyire nem ártana, ha a fiatalasszony gondoskodni tudna legalább saját magáról, csakhogy nem engedhette meg: a tény, hogy Majthényi Béla, egy szemre jól menő gyarmatáru-kereskedés tulajdonosának a felesége dolgozik, rontotta volna a cég hitelét, és ezt Rickl Máriának igazán nem kellett magyarázni. Jablonczay Lenke 1906. január elsejével megválik hát a katolikus fiúiskolától, és február 26-án Olga férje, Tóth István és Rickl Géza tanúskodása mellett feleségül megy Majthényi Béla Sándor József fűszerkereskedőhöz. Esküvőjén, mint áttérésekor, jelen vannak élete fontos szereplői, Anzelmusék kicsinyenagyja, Majthényiék, Bartókék, a régi osztálytársak, Müller Károly utódjának számtalan növendéke, a menyasszony szüleit és keresztszüleit ismét hiába keresné, aki csonkának érzi a násznépet. Anyám Bella naplójának tanúsága szerint utolsó lánydélutánját a Bartók házban töltötte, s hebegve, pirulva megpróbálta kiszedni Bellából azt, amiről sose beszéltek eddig: mi vár, mi várhat rá a házasságban. Bella nem tudta, olyan őszintén nem tudta, mint anyám, de a perc pátoszát megérezte, mert egymás nyakába borultak, és úgy siratták tehetetlenségüket, hogy nem tudnak segíte 314ni egymáson, hogy érzik: történni fog valami, valami félelmes, talán iszonyú is, de nem sejtik, micsoda, a regényekben nincs leírva világosan. Anyám

összeszedte maradék erejét, bement a zárdába. Stillmungus persze mindent hallott, mindenről értesült, Jablonczay Lenkének az a képtelen ötlete támadt, hogy Margit néni talán tisztában van azzal, aminek a magyarázatát olyan hasztalan remélte Bellától, de tőle már nem merte megkérdezni. Az apáca megáldotta, azt ígérte, imádkozni fog érte, nem látszott boldognak ezen a napon, nem helyeselte az eljegyzését sem annak idején, anyám aztán hazament, leült, immár utoljára a Kismester utcán a vacsoraasztalhoz, s elnézte a felé forduló arcokat. Melinda. Mit tud Melinda, aki maga is szűz, s ha tudná, sem mondaná meg neki, csak azért sem? Mit tud nagymama? Mindent, nyilván. De nem vehet ilyen mocskos kérdést az ajkára azok után, hogy megmutatta neki a macskát, valami hasonló következik rá bizonyosan, ami úgy látszik, házasok között kötelező, de a nem házasoknak szigorúan tilos, valami szennyes, valami undorító. Korán feküdtek ezen a napon, a két kislány csupa esküvő előtti megdicsőült izgalom volt. Anyám szemére nem jött álom, felkapta a pongyoláját, s felkelt újra. Gacsáry Emmára gondolt, akit jószerivel alig látott életében, anyjára, akinek itt kellene lennie most vele ezen az éjszakán, hogy eligazítsa kétségei között. Azt se tudta, hol van, s ha tudja is, nem áll vele szóba. Lelopódzott a pincébe, Klári nénihez, s mint régen annyiszor, odahúzta a zsámlit az éjjel-nappal égő tűz elé. Ágnes, Annus már aludtak, csak az örök éber Klári néni matatott még valamivel. Régen elmúlt már az idő, amikor a szőke gyerekben a sötét hajú, aranyslájerű sárréti boszorkányt látta, jobban szerette már, mint az asszonyát. Anyám csak ült, nézték a tüzet ketten. „Klári néni tudta, mi van bennem – mesélte el anyám –, de éppúgy nem segíthetett, ahogy Bella, Klári néni vénlány volt, s ha tájékozottabb is ezekben a dolgokban, a kor,

amelyben éltünk, az anyán kívül mindenki másnak megtiltotta, hogy akár célzást is tegyen hasonlóra. De azért megpróbált megvigasztalni.” „Majd túlesik rajta, Kislenke” – mondta Klári néni, megsimogatta a tűzbe bámuló, szomorú arcot, aztán felküldte aludni, legyen csak szép menyasszony másnap, hadd vigyék szét a hírét Ninonék. Bella 315naplójában az állt, Bartók Ágostonné ugyanezzel a megnyugtató mondattal, ugyanilyen vakon engedte neki a lányát, mikor férjhez adta, a biológiai sokknak, amit Bella, aki szerelmes volt a férjébe, még csak ki tudott védeni, de Jablonczay Lenke nem. Az esküvői ebéd az Arany Bikában fejedelmi volt, mármár zavarba ejtő, Anzelmusék gyakran felemlegették Rickl Máriának, micsoda téboly szállta meg vénségére, hogy a Kálmán gyereke házasságkötésére ekkora összeget elpazarolt. Az ebéd szárnyaskivonattal kezdődött, japán gyöngyökkel, csészében, dunai, bretonne-i módon elkészített kecsegével folytatódott, a fiatal házasok őzet is kaptak, remek bormártásban, finomfőzelékkel, stíriai hízlalt jércét, nyárson, vegyes francia befőttet, szerencsekürtöt fagylaltvirágokkal és apró süteménnyel, sajtot, gyümölcsöt, feketét, az ebédhez kőbányai sör, pannonhalmi fehér bor, Chateau Hungaria vörös bor és Louis François Transsylvania pezsgő járult. József az esküvőt megelőző héten halaszthatatlan ügyei intézésére külföldre utazott, Iunior nemcsak a templomból, az ebédről is „kimentette magát”, Iunior „beteg”. A fiatalok a feketekávé után hazaszöknek a Kismester utcába, a násznép együtt marad az asztalnál. Jablonczay Lenke átöltözik, Klári néni eligazítja a fején az asszonyos kalapot. Kalocsa Róza a nászutasoknak nem engedélyezett kíséretet, anyám és férje egyedül indul a pallagi hintón a nagyállomásra, csak Klári néni integet utánuk. „Mennyire szerette a mama

Lenkét – mondta nekem Melinda –, azt hiszem, az apámon kívül csak Lenkét szerette igazán. Mikor az ebéd után hazamentünk, s érzékelte, hogy a ház üres, hogy Lenke kofferei eltűntek, csorgott a könnye. Egyébként többen sírtak ezen a napon – tette hozzá szárazon –, olyanok is, akik ott se voltak a híres esküvőn. Sírt Ilon, sírt Margit és persze én is, ami pénze mamának volt, mind ráment erre a játékra, mintha egy hercegnőt adott volna férjhez, olyan bútort csináltatott neki, a porcelánját Párizsból hozatta, és adott vele annyi ezüstöt, hogy ha a lábára ejti a dobozokat, nyomorék lesz egész életére. Mama adósságot csinált, hogy Lenkének habos kőrisfa hálószobája legyen meg tengerkék huzatú római székei, mahagóni ebédlője, dohányzószobája és olyan szalonja, mint a városban senkinek. Lenke is sírt egyébként, úgy indult el az esküvőjére, visszavetette 316a fátyolát, hogy meg tudja törölni az arcát. Eszembe jutott, hogy mikor legelőször megláttam, fehér kapisont adtak rá, és akkor is csak bőgött, hiába tettem ki a lelkemet, hogy elcsendesítsem.” A nászút, amelynek az lett volna a feladata, hogy testben-lélekben közelebb hozza egymáshoz a fiatalokat, szánalmas élmény maradt férj-feleség emlékezetében, s eldöntötte még meg se kezdett házasságuk további sorsát. Majthényi Béla, a legkisebb, a legbecézettebb Heinrich Jozefa gyermekei között, életében először van segítség nélkül: egymaga kell hogy megoldjon minden esetleges bonyodalmat, ami a hosszú út alatt próbára teheti találékonyságát, erejét. Éppen eléggé zavarba ejtő, hogy immár jog és törvény szerint is övé, aki után annyira vágyott, magához húzhatja, megcsókolhatja bármikor,

elég volna ez is ahhoz, hogy hevesebb legyen a szívverése, ha az eljövendő éjszakákra gondol. Ám a fiatal férfi gyakorlatlan utazó, ha bejárt is jókorát a Monarchiából, mindig csak az anyjával vagy Olga kíséretében; valaki mindig szerzett hordárt, megrendelt, kifizetett, elrendezett mindent, még egy neszesszert se hagyták, hogy cipeljen – féltették. Míg a gyors átrobog a Tiszántúlon, minden jól megy, nyilván anyám is összeszedte magát, Jablonczay Lenke, ha egyszer elhatározott valamit, állta az alkut, olyan volt egész életében. A házasság, mindjárt az érkezéskor, olyan apróságokon siklott ki, amelyeket józan ésszel nem lehetett kiszámítani. 1907-ben igazán számtalan hordár várta a vonatot, ám mikor anyámék értelmetlenül sok csomagjukkal és a poggyászkocsiban előre feladott két megmoccanthatatlan hajókofferral megérkeznek Budapestre, az utasok hasztalan kiáltoznak segítségért: az építőmunkások és a kéményseprők után már meg a hordárok is megpróbálják, hátha több keresetet harcolhatnának ki: hordársztrájk van. Majthényi Béla kétségbeesik: annyi vadonatúj öltönnyel készült fel a nászútra, úgy el akarta kápráztatni a feleségét fölényes, világfias viselkedésével, s lám, tehetetlen, s Lenke, ahelyett hogy a kezét tördelné vagy panaszkodnék, elkezd nevetni, abba se hagyja, úgy nevet Lenke, hogy ki kell fújnia az orrát. Lenke, a család rabszolgája, Lenke, a Kismester utcai riporter, Lenke, akit 317annyira nem kíméltek élete első tizenöt évében, mint egy nem fontos, nem értékes konyhai bútordarabot, kidől a vonatablakon, átkiált egy vadidegen hölgynek, megérdeklődi, szerinte miért nincs hordár, s mikor meghallja a magyarázatot, azt ajánlja a férjének, szedjék le a holmit ők maguk, aztán majd csak lesz valami. Majthényi Béla nekiveselkedik a hálóba szorított

rengeteg mindennek, el sem éri a pakkokat, hiába ágaskodik, alacsonyabb a feleségénél. „Nehéz ez magának, majd én – mondja anyám, s már fenn is áll divatos-szűk szoknyájában az ülésen, és adogatja le a férjének a kisebb-nagyobb koffereket. Majthényi majdnem sír, és majdnem sír akkor is, mikor Lenke megvigasztalja, ne féljen, mindjárt elintéz ő mindent, s már lenn is van a vonatból, megint megszólít idegeneket, kifaggatja őket, merre állhatnak itt konflisok, elszáguld, majd diadalmasan visszatér egy kocsissal, aki taligára gyűjti a kézipoggyászt, kiváltja a feladott koffereket, s elindul velük a Hungáriába. Jablonczay Lenke boldog, abban a percben igazán az, sokkal boldogabb, mint bármikor az utolsó napokban, éppolyan boldog, amilyen boldogtalan Majthényi Béla. Heinrich Jozefa mindig úgy rendezte körötte az életet, észre ne vegye alkati gyöngeségét, fel ne tűnjék neki, mennyire kímélik. Most férj, s lám, máris megbukott az első nehézségnél, mit gondolhat róla Lenke, hogy hiheti így azt, gondviselője, támasza lesz az élet terhei közt, ha még a kofferokkal se boldogult. Ez jobban fáj, mint a tulajdonképpen ilyennek is képzelt első éjszaka, mikor felesége kiparancsolja a hitvesi ágyból, s azt kiáltozza, nem tűri, hogy ilyen iszonyatok tárgyává tegye. Majthényi áthurcolkodik a díványra, ha csalódott is, nincs meglepve, ez belefér a nőkről alkotott képébe, a nehézségeken két pillanat alatt úrrá levő, kofferhajigáló, futkosó Lenke nem. Még nem ingerült, s ha másképp szerette volna is, lenyeli a csalódását, Bécsre gondol, Velencére – rengeteg idő van még addig, míg visszatérnek Debrecenbe. Csak egy fél napot töltenek Pesten, a délelőtti sétákon Majthényi Béla megint meg van elégedve, mert Lenke nem néz körül, nem érdekli semmi, visszavágyik a hotelba; sose tudja meg, hogy anyám attól rettegett,

egyszer egy sarkon majd felbukkan Gacsáry Emma a két kisfiúval vagy még kínosabb körülmények között, és akkor kinek mit mond ő, és azok ketten, az anyja és a férje 318mit mondanak majd egymásnak. Az éjszaka tapasztaltak is nyomasztják, a híg undor, ami elfogta férje közeledésére. A csókját is nehezen tűrte, keze és teste érintése azonban olyan hányingeres utálatot ébreszt benne, hogy míg körötte nyüzsög a békebeli Budapest, amelynek utcáin szalagos topánban, csepp turnűrrel a derekán maga is tipegett valamikor, körül se néz, futna Jablonczay Lenke a lehetőség elől, hogy Gacsáry Emma felismeri és ráköszön, s neki szemben kell állnia az anyjával, akit nem akar látni soha többé. A Bécsbe való érkezés már harmonikus, ott helyükön vannak a hordárok, Majthényi Béla intésére elintéznek mindent, hotelszobájuk a Kapucinusok templomára néz, a fiatal férj megállta a próbát, s fütyörészve készülődik arra, hogy vacsorázni vigye a feleségét. Anyám kíváncsian szemlélődik a dóm, az opera környékén, a Sachert sokat emlegették neki az Anzelmus rokonok, most ott vacsorázik maga is, észre kell vennie, hogy megbámulják. Ám az étel nem ízlik, inni sem akar, s ahogy az idő telik, egyre nyomorúságosabban érzi magát, aztán határoz. Ha csak egyetlenegy szóval volna szabad jellemeznem az anyámat, azt írnám róla: bátor volt. Nem hogy hozzá képest, abszolút mértékkel mérve se láttam soha olyan bátor embert, mint ő, amellett sajátságos örömét lelte abban, ha harcra kényszerült, a küzdelem jobban lekötötte, majdnemhogy elszórakoztatta, mint amikor simán ment minden. Anyám tulajdonképpen unta a polgári békét, és szerette a veszedelmeket, ezt nemcsak mi éreztük, a családja, hanem baráti körünk is, azért fordult hozzá mindenki segítségért és tanácsért. Anyám ezen a Sacherban töltött estén is határozott:

megkérte Majthényi Bélát, hagyja őt aludni, álmos, fáradt, és ízlése ellen volna, ha megismételné a pesti közeledését. „De hiszen a férje vagyok! – tört ki a boldogtalan fiatal férfiból. – Mit kíván maga tőlem?” „Ha annyira szeret, mint mondta, nem bánt. Nem akarom!” – volt a válasz, és Majthényi Béla megint csak a díványon hált azon az éjjelen, és csak azzal vigasztalta magát, talán túl mohónak mutatkozott, lassabb léptekkel kell haladnia. Talán Bécs sem alkalmas hely ennek a lánynak, Velencének viszont nyilván nem tud majd ellenállni. Ha anyám valaha megmondta volna Majthényi Bélának azt, amiről nem beszélt, csak már öregkorában 319és csak a bátyámnak és nekem, micsoda iszonyú eszközzel próbálták kiverni belőle züllött anyja esetleges örökségét, Majthényi Béla nem magyarázza Jablonczay Lenke tartózkodását úgy, ahogy tette, hogy félember ő, nyilván a szájától is iszonyodik, sőt talán betegebb is, mint képzelte, s nem sír fel egyszer csak gyerekesen, keservesen a díványon, visszautasított szerelme miatt. Másnap, Bécsben, Kurz Selma énekel, Majthényi jegyet vesz az operába. Főszezon van, február, nehezen jut hozzá, nem is olyan a jegy, amilyenre vágyik, egy harmadik emeleti páholyba szerzett nekik jegyet a portás. Ez az este úgy marad meg az anyám emlékezetében, mint a szegénység és nyomorúság elleni küzdelem, a magatartás megőrzésének jelképe: „Én hallottam Kurz Selmát énekelni!” A Rigolettót adták, anyám azon az estén megint azt érezte, talán mégis lesz még öröme az annyira örömtelennek gyanított jövendőben, hiszen itt van vele ez a jó fiú, aki révén itt lépegethet ezeken a lépcsőkön, s a debreceni színház családi páholyának naiv piros-arany díszítése után ráfénylik a monarchia fővárosa világhírű operájának egész pompája.

Magasban ültek, messze volt a földszint, anyám gyöngyházzal borított látcsövén át nézte a csodálatos öltözékű közönséget és a színpadot. A Rigolettót annyira ismerte, hogy taktusról taktusra diktálni tudta volna, mikor mi következik, ám nem látta még színpadon, csak a kottáját vették meg neki Olgáék. Mikor megkezdődött az előadás, megrendült, meghatódott: hogyan s hol hallhatott volna addig Kurz Selmához fogható énekesnőt? A berlini születésű énekesnő 1907-ben, élete harmincegyedik esztendejében már világhírű volt, csillogó hangja az emberi kiszolgáltatottság, a megcsúfolt szerelem olyan keserűségét tolmácsolta, hogy anyám könnyei eleredtek. Annyira a hatása alatt volt annak, amit hallott, hogy szünetben ki sem akart menni, Majthényi aztán rábeszélte, nézzenek ki a foyer-ba, sétáljanak pár lépést, nem valami kényelmes ott ülni abban a levegőtlen páholyban. Lenézni se jó, valahogy nincs idebent biztonságérzete. Jablonczay Lenke megcsodálta az operaközönséget közelről is, közévegyülve, aztán ő maga is visszakívánkozott a páholyba, alig tudta kivárni, hogy újra felhangozzék az ének. Az előadás a második felvonás nagyjeleneténél tartott, mikor megérezte a hátán férje érintését. 320„Szédülök, menjünk haza!” – mondta Majthényi, anyám először meg sem értette, mit kíván, aztán azt suttogta, elmúlik, menjen ki néhány percre a folyosóra. Ám Majthényi a fejét ingatta, s olyan nyomorultul festett, hogy anyám fogta a holmiját, s kiment a páholyból. Az ária félbemaradt, Majthényit, aki tántorgott, a folyosón is vezetni kellett, a ruhatárban ketten segítették rá a felöltőjét, s még odakinn is teljes súlyával a feleségére nehezedett, csak valahol a Burgringen lett jobban. Hebegő bocsánatkérésére, amiért ezzel a buta rosszulléttel elrontotta az estéjét,

anyám udvariasan azt felelte: nem baj. Nagy baj volt, anyám életét végigkísérte a félbemaradt ária, babonás jelnek érezte, vigyázzon, ha az istenek kegyesek is, tüstént megbolydul majd valaki hozzátartozója körül a horizont, szédülni kezd, rosszullétről panaszkodik, s neki ott kell hagynia élete nagy pillanatait, igazi örömét. Majthényi Béla még megalázottabban kullogott mellette, mint a pesti érkezéskor, s aznap este a bűntudattól már nem is mert kísérletezni a közeledéssel. Férj-feleség úgy aludtak egymás mellett, mint két egyre riadtabb idegen. Hogy közük csak otthon lehet egymáshoz, ahol ott van a Nagytemplom, Heinrich Jozefa, Rickl Mária, Melinda, Olga, Bartókék, a megszokott díszletek, amelyek semmi újat, semmi izgalmast nem kínálnak, Velencében derült ki, ahová Majthényi Béla nagy fájdalmak között érkezett, amelyek olyan jellegűek voltak, hogy egyszerűen nem hozhatta szóba őket a felesége előtt, aki még nem is volt a felesége. Anyámat elbűvölte, lázba hozta Velence, olyan hely volt, pontosan olyan, amilyeneket ő talált ki magának gyerekkorában, ellenszerül és vigaszul a Sánta ellen, egész nap menni akart, benézni mindenhová, múzeumba, templomba, halpiacra, akarta látni a muranói gyárat, a Lidót, a temetőt, ülni a Szent Márk előtt, bolyongani a Mercerián. Ám Majthényi odaérkezésük után a második napon kénytelen a hotel orvosához fordulni, aki borogatást rendel teste fájdalmas pontjára, pár napi fekvést ajánl neki, s nyilván megvan a véleménye a magyar pár nászutas élményeiről, akik a Bauer-Grünwald közös étkezésein se tudnak részt venni, mert a férjnek olyan nehezére esik a járás. Anyám tudomásul vette, hiába nyílik a hotel nagy terasza a Canale Grandéra, hiába siklanak a gondolák, zengenek a harangok, száll a muzsika 321és ígér ez a város olyan tájélményeket, mint nyilván semmi soha már a hátralevő

életében, nem mozdulhat ki a szállodából, a férje beteg, ápolnia kell. Miben áll a betegsége, nem tudja, de felajánlotta a szolgálatait, Majthényi Béla azt dadogta, nem segíthet neki, nem is ápolhatja, lehetetlen. Kimászott az ágyból, hogy felfrissítse a borogatást, anyám kivette a kezéből az összehajtogatott, áttüzesedett férfizsebkendőt, megmártotta, kicsavarta, s visszatért az ágyhoz, hogy megkérdezze, végül is hol fáj, hová tegye. Majthényi Béla rákiáltott kétségbeesett szégyenében, ne faggassa, nem kíván felelni, hagyja őt egyedül, menjen le a hallba, úgyis olyan nagy szervező, olyan talpraesett, olvashatta odalenn a táblán a meghirdetett kirándulásokat, váltson magának jegyet, menjen el mindenhová, nézze meg egyedül a várost. Szó se lehet róla, tiltakozott anyám, ha a férje beteg, megvárja, míg meggyógyul, ne komédiázzék, ápolt ő már elég beteget, mondja meg értelmesen, mi baja van, s hadd tegye rá ő a borogatást, hisz Béla azt se tudja, hogyan helyezze el magán, összecsepegteti az ágyat, összevizez vele mindent. Majthényi Béla megalázottsága mélypontjára jutott, mikor meg kellett kérnie a feleségét, hogy borogassa gyulladt herezacskóját, anyám, míg talpra nem állt, ott ült mellette, felolvasott neki az Olgától útiolvasmánynak kapott könyvekből, cserélte a borogatásokat, kisimítgatta a pótlepedőnek a férje alá tett törülközőt – a keze hidegebb volt a víznél. A házasélet bevégződött, mielőtt még megkezdődött volna. Jutott még egy hét Velencében, amely alatt Majthényi Béla ismét fájdalom nélkül tudott járni már, de számolták mindketten a napokat, teljenek már el, a férj nem tudott tájékozódni, folyton eltévedt, kétségbeesve állt a csepp sikátorokban, anyám viszont tüstént megjegyezte vagy megérezte az irányt, s kézen vezette őt, ha tömeg volt. Majthényi Béla a kirándulóhajóról is

lekívánkozott, ugyanaz a szédülés jött rá, mint a páholyban, anyám azonnal leszállt a Nettunóról, s azt javasolta, menjenek vissza a hotelbe, igyék Béla egy pohár sört. Házasságukat 1916-ban bontja fel majd a Debreceni Törvényszék, férj-feleség szeretettel és részvéttel nyújtanak egymásnak kezet, s mindkettő azt mondja a válás kihirdetésekor a másiknak: „Bocsáss meg.” Házasfelekké a szó igazi értelmében egész nászútjuk négy hete alatt nem váltak, 322Jablonczay Lenkét Majthényi Béla, aki azonnal új erőre kap, ahogy meglátja a közeledő Nagytemplomot, a Füvészkert utca 22. szám alatt időközben berendezett debreceni lakásukban teszi feleségévé. Miután lerohanta, alig mer ránézni, az az érzése, ezzel az erővel meg is ölhette volna, úgy fekszik azon a feldúlt ágyon, mint egy áldozat. Az igazán hozzájuk tartozó debreceniek közül egyébként senkit se sikerül becsapnia egyik fiatalnak sem álvidámságával: Rickl Mária sóhajt, Bartók Ágostonné is azt teszi: bizony, az élet nehéz, de hát még mindig jobb így, mintha ugyanaz a jóllakottság sugároznék Lenkéről, ami olyan gyűlöletessé tette Gacsáry Emmát. Bellának anyám annyit mond, ne igyekezzék férjhez menni, a férfival való együttlét még annál is iszonyúbb, amit az ember legsötétebb perceiben elképzelt. Riadt a környezetükben tulajdonképpen csak két ember, Heinrich Jozefa és Melinda, mindketten azt érzik, a szelíd, fiatal férfi, aki mindenkihez olyan jó, szenvedélyes ragaszkodást érdemelne. Lenke elbűvölő, Lenke vidám, Lenke dísze a báloknak, versenyeznek érte, ki táncoltassa meg, Lenke olyan szép abban a fehér ruhában, amely fiatalasszonyként megörökíti, arcán a rá annyira jellemző majdnem mosollyal, karján könyökig érő kesztyű, nyakán egy sor igazgyöngy, vállán hattyúprémes belépő, arasznyi dereka fölött, alig domborodó mellén, hogy

valamivel teltebbnek lássék, rengeteg csipkefodor, hogy mindenki irigyli miatta a férjét. Ha Lenke belép a testvérek boltjába, megáll a kiszolgálás, segédek, vevők mind odafordulnak, megbámulják, Bélát igazán mindenki irigyli miatta. És mégis baj van itt, vagy ha még nincs, hát lesz, ez a Lenke nem igazi feleség, csak igazi háziasszony. Szívesen látja férje jó barátait, Kubeket, Ludányt, mulattatja, kiszolgálja őket, anyósához, férje testvéreihez gyöngéd, Józsefet, ha néha összetalálkozik vele az utcán, éppúgy köszönti, mint akármelyik hajdani táncosát, s még figyelmes is, ha vendégei kártyázni kívánnak, szándékosan rosszul hív, mert ugyanolyan félelmes kártyatehetség, mint Melinda, akitől a játékokat megtanulta, de vigyáz, mint egy nevelőnő, csak nyerjen a vendég vagy nyerjen Béla, neki nem illik győznie, a többiek annyival gyöngébbek. Ha valaki a férje felől érdeklődik, a legjobbakat mondja Majthényi Béláról, aki egyébként elhal 323mozza mindennel. Szegény debreceni Timár Mihály, aki nőül vett egy márványszobrot, hogy istenkedett, mondja meg már, mivel tehetné boldogabbá az életét, hisz egyéb vágya sincs, lerakná elé mindenét, amije van. Ám Jablonczay Lenke, aki menyasszonykorában is csak krumplicukrot kért, semmi mást, csak azt, nemigen kíván semmit sem a városi kereskedőktől, sem a fivérek a tulajdonosokra romló, nem jól tárolt és nem a debreceni igényekhez mért különlegességekkel kísérletező boltjából. A kalmárlány, ha benyit unokavejéhez, ahol mindig kifizette, amit vásárolt, nemegyszer benéz az irodába is, és korholja a Majthényieket, miért nem árulnak sót, petróleumot, milligyertyát, szinte semmi olyan nem kapható náluk, ami a hétköznapokhoz tartozik, hát micsoda üzleti morál ez, csak gazdag embernek való finomságokkal kereskedni. Ám Majthényi

Béla megbízik Jenő, Majthényi Jenő meg a Béla kereskedelmi szimatjában, a fivérek szeretik egymást, s azt hiszik, könnyen úrrá lehetnek bármi esetleges nehézségen. Mint a Régimódi történet-ben már annyiszor, megint csak Anzelmusék ébersége figyel fel az esztelen pazarlásra és rossz vezetésre. 1908-ban tanácsadó rokon tanácsadó rokon után bukkan fel a fivéreknél: változtassanak üzleti módszerükön, beszerzési forrásaikon, árukészletük jellegén, de éppoly hiába jönnek, mint Rickl Mária. Jenő megköszöni a javaslatot, s mindent hagy a régiben, Béla ideges lesz. Neki ne írja elő senki, mikor mit hogyan csináljon, elég volt már abból, hogy mindig valaki más szabja meg, mi történjék az életében. Rickl Mária figyelmeztetése, próbálja meg Lenke észszerű mederbe terelni a fivérek gazdálkodását, nem hatol el unokája tudatáig, akit megrendít a felismerés: anya lesz. Jablonczay Lenke nem vágyott gyerekre. Teste irtózott a szülés fájdalmaitól, s a gyermek világrajövetelét megelőző vizsgálatoktól, Majthényi Béla keserűen nézte, milyen kevéssé kíméli magát, mennyire nem számol azzal, hogy az illem más magatartást, több tartózkodást kívánna tőle, anyámnak esze ágában se volt abbahagyni semmi olyan tevékenységet, amiben örömét lelte, változatlanul úszott, teniszezett, járt társaságba, ameddig csak tehette. Vendégei között olykor Józsefet is fogadta, arca, magatartása nem árult el semmit, pedig valahányszor találkozott vele, mindig belenyilallt elválásuk percének emléke, s arra gondolt, ha a dolgok 324másképpen alakulnak, s a kislány – mert mi mást szülhetne ő, mint lányt, mi köze lehetne neki egy, még ha a saját testéből is származó fiúhoz – a József gyermeke lenne, milyen boldogan várná a pillanatot, amikor megláthatja. Ám a lénynek, akit magában viselt,

ha arca nem is, még meg se született, boldogtalan kis személyéhez kapcsolódó asszociációs anyaga már volt: hordársztrájk, Kurz Selma félbemaradt áriája és a Velencében átforrósodott borogatások. Jablonczay Lenke még többet ment társaságba, s még gyakrabban hívott vendéget, mint azelőtt, most, hogy úgy érezte, különlegesen jó táplálékra szorul, Majthényi Béla elképesztő hidegtálakat rendelt a saját boltjából, s a pezsgőt ládaszám hozatta fel a vacsorához. „Hétfőn Gizi és én Lenkénél vacsoráztunk, ez már a második ilyen est, pezsgővel mulattunk négyesben három óráig. Ilyenkor énekelek végkimerülésig, nekik tetszik, nekem meg hogyne tetszene” – írja Bella Margitnak, 1908 késő nyarán. Ezen a nyáron a fivérek új vállalkozásba kezdenek, hátha felpezsdítik a valóban nem eleven forgalmat, s kibérlik a nagyerdőben a Dobos-pavilont, sört mérnek benne, szendvicset árulnak, pékárut, finomságokat. Kinn szól a katonazene, az erdei sétától mindenki megéhezik, eleinte jól is jövedelmez a kantin. Majthényiék egész baráti köre kint van a nagyerdőn a megnyitáson, s természetesen ingyen vendégelik meg őket. Rickl Mária olyan dühös lesz, hogy nem bírja nézni, hazamegy, miféle őrült gazdálkodás ez. Heinrich Jozefa Olgának könyörög, figyelmeztesse öcséit, Olga, aki imádta Bélát és örült, ha valamiben kedvét leli, persze hallgatott. Ha valaki, ő aztán tudta Majthényi Béla házasságának igazi történetét a „népszerű, édes, szép, okos Lenkével”, Béla a nászút után mindent elmondott neki, és nála sírta ki magát. Csapolják a megnyitáson a sört, óriási kosarakban újabb és újabb kifli és sós kenyér szállítmányok érkeznek, tolonganak a debreceniek a Dobos-pavilon kantinja körül, ott sétálnak a Szabó esperes lányai is, akiket Elek fivérük kísér, ők persze nem állnak meg, csak odapillantanak a szórakozókra: a

vasárnap Isten dicsőítésére való, legfeljebb sétálgatni illik igehirdetés után ezen a gyönyörű erdőn, ám sörözni, fecsegni céltalanul, csak mert éppen ráér az ember, nem szokás a Körösök mentén. De Szabó Elek városi fogalmazó otthagyja nővéreit pár percre, le 325hörpint egy pohár italt, és szerét ejti, hogy bemutassák végre Majthényi Béla régen csodált feleségének, Olga még a francia zsúrra is meginvitálja, a kis Szabó tud mindenféle nyelveken. Aztán követi a Szabó lányokat, Majthényi Béláné meg tovább foglalkozik a vendégeivel, és egyikük se sejti, hogy nyolc esztendő múlva ott állnak majd Zih Sándor, az eskető papjuk előtt, s az itt sörözgető, sétálgató, zenét hallgató és bókokat mondó fiatal férfiak egy része hadifogoly, más része hősi halott. Jablonczay Lenke 1909. február 6-án lesz anya, szülése könnyen ment, kár volt félnie, a gyermek otthonában jött a világra, s az orvos és a bába örvendező kiáltására: „Kisfiú!”, úgy érezte, becsapták. „Igazán csak téged szeretett – mondta gyakran Béla testvérem, nem szomorúan, tárgyilagosan. – Míg meg nem születtél, addig is éreztem, hogy van valami baj, de mit fog fel egy olyan kis gyerek. Mikor aztán megláttalak mellette, és megláttam az arcát, ahogy rád tekint az ágyban, mindjárt tudtam, hogy téged várt.” „Te fiú voltál – mondtam a fivéremnek. – Nekem azt mondta, megriadt a kis testedtől, a fürdetéstől, hogy meg kellett érintenie téged ott. Hiszen tudod, milyen volt. Fiú voltál, nem lány, ennyi az egész.” „Persze – mondta a bátyám –, fiú voltam. De nem tehettem róla. Mint valami görög hős, csepp koromtól bűnhődtem valamiért, ami nem az én hibám volt.”

Ifjabb Majthényi Béla születése után a Majthényi házaspár különös változáson megy át. A fiatal anya kivirul, szinte kicsattan az egészségtől, a férj sárga lesz, és köhögni kezd. Soha ilyen kedves, meleg és baráti nem volt a házasfelek közt a viszony, mint amikor Majthényi Béla tüdőfolyamata megkezdődött, anyám az egészből egyet tartott lényegesnek, hogy olyan feladata van, ami vállalható a biológiája lázadása nélkül, jókat főzethet, és vigyázhat a férjére. Ha rossz az idő, be se engedi a boltba, maga mellett tartja, a gyereket ellátják otthon nélküle is. Majthényi Béla eljátszik a kisfiával, arca alsó részét kendővel köti be, úgy hajol felé. Szerető nézése 1924-ig kíséri majd a kis fiút, s apja szemének pillantását vitte magával ifjabb Majthényi Béla is a hosszú úton, amíg haldokolt. Apa és fia szenvedélyesen szerették egymást, 326mert mindkettő csak a másiktól várhatott igazi ragaszkodást, Jablonczay Lenke mindent megtett, elvégzett, megszervezett az érdekükben, helytállt a legnehezebb körülmények között, de apa és fia halálukig nélkülözték azt az elsődleges, naiv érzelmet, amit egyikük iránt se volt képes érezni. Mióta Jablonczay Lenke már nem jelentett veszedelmet, öreg Józsefék ismét gyakran megjelentek Bartókéknál, ahol most már Bella udvarlói adták egymásnak a kilincset. A fiatal Majthényi némi habozás után levizitelt náluk – csak azért is. Józsefet éppen nem találták otthon, de a látogatást az egész család visszaadta, József pedig időnként, nem túl sűrűn, meg is jelent a Majthényi házban. Egy délután egyedül találta anyámat a Füvészkert utcán, anyám a zongoránál ült, s a régi dalt játszotta a kurta szoknyás királylányról. Anyám egyszer csak arra rezzent fel, hogy nézik, József ott állt a szalonban, ahol ő zongorázott. Megindult felé, kesztyűs jobbjában kerek, nagy ibolyacsokor, letette a virágot a

kottatartóra, s anélkül hogy bármit is szólt volna, közelebb hajolt az anyámhoz. „Egyszer – gondolta Jablonczay Lenke –, egyetlenegyszer, megtudni, milyen a csók, ha az adja, akit szeretünk. Egyszer. Egyetlenegyszer.” Abban a percben nem törődött azzal, hogy bántak el vele Józsefék, nem számított Majthényi Béla, aki éppen ellenőrző vizsgálaton volt az orvosánál, nem számított más, csak az az egy pillanat, amikor talán ő is megtudhatná, milyen lett volna az élete, ha a királylány nem koldus és nem lyukas a topánja. József megérezte a hívást, magához húzta, és életében először megcsókolta. Anyám úgy mondta el nekem ezt a csókot, amelyet kamaszlány korától fogva voltaképpen addig a napig várt, mint élete legnagyobb bűnét. Kibontakozott, elfordult Józseftől, nem szólalt meg egyikük sem, József a háta mozgásáról láthatta, hogy sír. Magyarázkodni nem volt alkalma, mert anyám hirtelen felállt, csengetett, bekérette a fivéremet, akire József mindig valami különös irtózással nézett, mintha valami visszataszító, idegen állatfajba tartozó lény lett volna az ápolt, szőke kisgyerek. Anyám bent tartotta a cselédlányt is, foglalkozzék ott előttük Kisbélával, közben hazajött Majthényi, és a legkorrektebb képet találta: a lány és a gyerek voltak a Lenke társaságában, nyilván így fogadta Józsefet. Anyám csendes volt, József hamar távozott, anyám 327ilyenkor estefelé mindig átszaladt vagy Bartókékhoz, vagy a kalmárlányhoz, most sehová se kívánkozott, azt mondta, otthon marad inkább. Majthényi Béla szomorúan nézte, s eltűnődött, mit mondjon el neki abból, amit az orvosától hallott, hogy hosszú ideig pihennie kellene, más klímán – de ugyan miből? A bolt minden pénzt elnyel, nem telik egyiptomi útra, minek zavarja meg, elég boldogtalan mellette úgyis ez a Lenke. Az Olga férjétől nem vehetnek fel több

kölcsönt, s ha mégis, akkor inkább az üzletet kellene megerősíteni, amíg egyáltalán lehet még. Anyám csak ült, le-leütött egy-egy hangot a zongorán. Micsoda bánat, micsoda oldhatatlan szomorúság van azon az arcon – riadhatott meg Majthényi Béla. Sose tudta meg, hogy anyám arra a sokkra reagált most, amely a Józseftől kapott csókkal érte: a várt, a remélt eksztázis elmaradt. Szerette Józsefet, de azt érezte, ne érjen hozzá ő sem, csak szóljon hozzá, kísérgesse, járják az utcákat, hallgassanak zenét, nem tudja elviselni az ő fogát, ajkait, nyelvét, az ő leheletét sem. Anyám akkor jött rá, nemcsak Majthényi Béla nem egészséges, a maga módján beteg, sőt nagybeteg ő is. Nehéz délután volt, kimondatlan, súlyos gondolatokkal. Ha valami misztikus erő megmutatta volna neki a jövőjüket, elbámulnak mind a ketten, Majthényi el se hitte volna a magáét. Meg volt győződve róla, ami az életéből még hátravan, abban csak egy kisfiú nem nélküli szeretete ad majd meleget, senki se tudta volna meggyőzni róla, hogy élete igazán jelentős, igazán boldogító szenvedélye még hátravan, lesz része vad szerelmi élményben, sebesre csókolják fertőző száját, és olyan irgalmas kézzel vezetik át élete bonyolult útvesztőin, amire Heinrich Jozefán kívül senkit se hitt volna képesnek, hogy egy világra szóló szerelem hullámverésébe kerül, s aki ezt az élményt megadja neki, az Melinda. Heinrich Jozefa naplójának tizenkettedik lapján ez áll: „…Tartozom menyeimnek azon elismeréssel, hogy mindkét asszony jó kis feleség és házias asszony lett, szeretem is őket, az anyagi kérdés azonban nem nyert megoldást, fiaim örök szegénységre kárhoztatott rabszolgái az életnek, és én, ki végre is teljes

vagyonommal jótállást vállaltam értük, örök rettegésben töltöm 328napjaimat, s nem tudom, hogy az esztelen, merész házasság mely percben juttat koldusbotra. Még életem őszét és telét is megfosztották gyerekeim a gondtalanságtól.” „Jó kis feleség és házias asszony.” A férje se mondott soha mást róla, válásuk után sem, nem volt benne hiba, mintaszerűbb felesége nem lehetett senkinek, a házában rend volt, minden kívánságát teljesítette, Kisbélát éppoly gondosan nevelte, amilyen hűséggel őt ápolta a betegágyban. Ha társaságba vitte, mindenkit elragadtatott, anélkül hogy kacér lett volna, pedig a kor divatja szerint majdnemhogy illett is egy cseppet idegen csolnakokon evezni a házasság biztos partszegélyén. Amit nem mondott el házasságuk néhány éve éjszakáiról, persze éppúgy igaz volt, mint ami elhangzott, anyám házasélete e területén is teljesítette a kötelességét, de éjjelei szánalmas emléket hagytak mindkettőjükben. Nappali helytállása viszont hibátlan volt, a Majthényi ház vendégei elragadtatva beszéltek a házigazda szerencséjéről. Anyám bejárt a boltba is, kérte a fivéreket az irodában, tanítsák meg valami hasznos dologra, szívesen segít, ám a fivérek nem engedték, hogy utánanézzen, mennyi is a reális bevétel, s mit adnak a baráti körnek „csak úgy”, ingyen, mit írnak fel a jó ismerősök soha nem kézbesített számlájára, mit kapnak a régi osztálytársak, távoli rokonok fizetés nélkül. „Ne alázzon meg! – mondta Majthényi Béla, valahányszor anyám az üzletre terelte a szót –, nem szeretem, ha ezzel foglalkozik. Inkább írja össze, mit viszünk a tenger mellé, maga úgy szeret úszni, elmegyünk, ahányan csak vagyunk. Jönnek Olgáék is.” A kalmárlány, aki a maga rokonsága révén újra meg újra riasztó híreket hallott a Majthényi boltról, maga is nemegyszer ajánlkozott, neki

van tapasztalata, eleget dolgozott lánykorában a szülei kereskedésében, engedjék meg, hogy átvizsgálja a könyveket, hátha csak vaklárma, amit a városban hall, de ha nem is az: ki kell védeni. Majthényi Bélát egész életében féltették hideg víztől, köhögéstől, meghűléstől, áttáncolt báli éjszakáktól, torkig volt azzal, hogy gyámkodjanak felette, a saját anyját is kitiltotta az üzletből, nemcsak Rickl Máriát vagy a feleségét. A kereskedelmi pályát ugyan utálta, de ha már belement, a maga módján akarja végigjárni. Arról szó sem lehet, hogy az Anzelmus-féle mosószappan, petróleum és 329só krajcáros mentalitása érvényesüljön az ő boltjában, elég volt már abból, hogy mióta él, mindig kicentizték előtte, mekkorát szabad lépnie. Élete utolsó éveiben, mikor már Melinda volt a felesége, Majthényi Béla mindig azt tette, amit akart, ha bírta tüdővel, még szaladt is. Melinda hagyta kocsit hajtani, kapálni, szőlőt szedni, lovagolni, mindenben a tanácsát kérte, olyan dolgokban is, amelyeket jobban tudott nála, s Majthényi Béla a halála előtti években olyan tökéletesen boldog volt, mint kevés ember. Az anyámról őrzött fényképek zöme élete ebből a szakaszából maradt ránk. Ezek a felvételek nemcsak feltűnő szépségét, de annak az emlékét is őrzik, olyan jómódban élt pár esztendeig, mint sem azelőtt, sem később soha többé. A ruhák, amelyeket visel, mind tüntetően fehérek, csipke és finom kézimunka díszíti őket, egyik megható arcképén jobbjával félrevon valami függönyt, fél testtel kifelé fordul a képből, s a szemlélőre néz, baljában rózsaszál. Beszédes ez a felvétel, a legszomorúbb mosolyú huszonnégy éves teremtés tekint vissza élete eseményeinek figyelőire. Napernyős, levett

kalapú képe őrzi azt az arcát, amelyet Majthényi Béla a nászútja alatt láthatott, ez a szép arc, ez a hibátlan formájú test olyan, mintha viaszból volna. Van Jablonczay Lenkének egy hasonló beállítású képe lánykorából, azon kötényben van, pettyes ruhát visel, nincs művészien megfésülve, mint amazon, a napernyő árnyékában, de micsoda mosoly ül azon a szájon, azokban a szemekben, a kép maga a nevető, elbűvölt, tökéletes ifjúság. Olgával is le van fényképezve, úgy ül a sógornője mellett, mintha mindjárt fel is akarna pattanni mellőle, malomkerék kalapján egy kertnyi virág, a napernyője ezúttal nem csíkos, az is fehér, azon nyugtatja a kezét. Ezen a képen hasonlít egy kissé a nézése a Szepesszombaton táncoló fruskáéhoz, mintha az ironikus pillantású kamaszlányt jelmezbálba vitték volna el, s most itt ülne egy idősebb hölggyel, fején asszonyos kalap; milyen komikus, hogy ezt kell tennie, milyen tragikus, hogy nem járhatja a maga útját. Legvalószínűtlenebb képe a testvéremmel ábrázolja, ismét fehér ruhában van, kesztyűs kézzel tartja pár hónapos kisfiát, 330széles karimájú kalapján zománcos medajjonok sora egymás mellett. Olyan, mint egy antiMadonna, mintha a kezébe nyomták volna a kisfiút vadidegenek, s most a szűz riadalmával, de rokonszenve nélkül próbálná meggátolni, hogy leessék. Sok pillanatát őrzik fotogén arcának ezek a képek, de egyetlenegyen sem látszik többé a Kismester utcai lány gyönyörű mosolygása. Majthényi Béláné korában Jablonczay Lenke a házassága megkötésének percétől annak felbontásáig boldogtalan volt, s még a kisfia arcáról is hiányzik az a ragyogás és biztonságérzet, ami második gyermeke kicsikori képeit jellemzi, aki pedig a rokonoktól kapott, szedett-vedett ruháiban nem olyan elegáns, mint a bátyja, ám mindegyik felvételen árad róla

az elragadtatás, csaknem kiabálnak Jablonczay Lenke második gyerekének kicsikori képei: jaj de jó élni! Kisbéláról, még amikor félénken mosolyog is, bizonytalanság sugárzik, valami tartózkodás, érthetetlen bánat, mintha a festett, idilli, erdős, berkes tájat ábrázoló vagy értékes játékokkal izgalmasabbá tett háttér mögül rásugároznék valamiképpen a jövendő, amely olyan iszonyatos véget vet majd az egyszer férfivá nőtt kisfiú életének. József, a feledhetetlen nem ment el a városból, meg se nősült. Anyám naponta felsétált egyedül vagy Piroskával és Kisbélával a korzóra, mint régen, s megjutalmazta magát a nap többi részéért azzal a pár pillanattal, amelyet néhány, ismerősök társaságában váltott szó vagy a férfi puszta látása ajándékozott neki. Élete egysíkú volt: szinte naponta meglátogatta a nagyanyját, elintézte azt a kevés tennivalót, amit a háztartása rárótt, benézett a boltba, sétált, ebédet adott, délután Bartókékhoz ment, vagy a ház nyugalmát biztosította, mikor a férjének orvosi rendeletre feküdnie kellett. Uzsonna végeztével kezdődtek a társadalmi kötelezettségek, a nap többnyire a színházban végződött, jó ismerősök teáján, Olgáék zsúrján, esetleg az orfeumban vagy a Bikában; sose mentek egyedül haza, pár barát mindig kísérte őket, s hajnalig fenn voltak, kártyáztak és beszélgettek. „Iszonyú életem volt – mesélte anyám, s csak rábámultam, mert amit az életéről hallottam, igazán mindennek hangzott, csak nem iszonyatosnak. 331– Én el akartam menni azonnal, ahogy rájöttem, milyen lidércnyomás a házasélet, s hogy még csak abban is tévedtem, legalább Béla boldog lesz, ha én nem is. El akartam menni állásba, vagy neki a világnak, írónőként próbálkozni, vagy

megélni a zenéből. De hát meg se kísérelhettem, mert mindig történt valami.” Ezerkilencszáztizenegyben például meghalt Iunior. Iunior nem szépen halt meg, hanem úgy, ahogy élt, zavaros körülmények között, megalázó, iszonyú szenvedésekkel. Piroska abban az évben végzett a nagyváradi Immaculáták óvónőképzőjében, június 14-én kapja meg a diplomáját, és első útja az apjához vezet, mert Piroska nem felejtette el a pallagi éveket, ki nem állhatja Melindát, a kalmárlányt, Piroska a szüleit szereti. (Ő az egyetlen, aki érintkezik az anyjával, aki hírt adott magáról Leidenfrostéknak, a kinnlakó növendékek egyikével kicsempészteti a leveleit, és tud Gacsáry Emmáról, aki Pesten él, de meglátogatja lányait a zárdában. Be persze nem mer menni, hogy rájuk ne zúdítsa Rickl Mária haragját és gyűlöletét, de ott áll a zárdakapu előtt két kisfiával, s végigkíséri a növendékek sétáját. Akkor már Irén is ott tanul, elsőéves az óvónőképzőben, megy a két Jablonczay kislány, és egyetlen szóval nem árulhatja el, hogy a hölgy, aki két kisfiúval mellettük lépeget, s akinek láttukra, mihelyt a kapun kiléptek, elered a könnye, több, mint egy ismeretlen szépség.) Mikor Piroska végez, Lenkéhez költözik, szívesebben él anyámmal, mint a kalmárlánynál. A Füvészkert utcából is naponta elszökik az apjához – nem említi Lenkének –, vállalja annak élettársát, nem legális kishúgát is, ott van náluk, amikor csak teheti, ott akkor is, amikor Iunior urémiában haldokol, s hírt visz róla az ájuldozó Hildának, akit a kalmárlány elparancsolt a messze készülő mellől. Míg Lenke idegesen jár fel s alá, s szeretné már, ha vége lenne az egésznek, és nem szenvedne és hörögne olyan rémesen ez a számára tökéletesen idegen ember, Piroska

az ágy előtt térdel, fogja, csókolja Iunior csapkodó kezét, Melinda a verítéket itatja a beteg homlokáról, s Rickl Mária az ágy túlsó felén egy karosszékben gubbaszkodva nézi, mint válik meg tőlük örökre az, akinek ő adta ezt a félresikerült életet. Apja halála után Piroska mindent ellop, amit apja magánélete csak Iuniorra tartozó emlékeinek érez, Rickl 332Mária és Melinda soká keresik Jablonczay Kálmán naplóját, versesköteteit, de nem lelnek nyomára, Piroska elrejti, amit a zűrzavarban kicsempészett, apja egész szellemi hagyatékát. A temetésen ott a debreceni rokonság, ott vannak a barátok, ismerősök, meglepően sokan, a debreceni újságok és a Csokonai Kör is képviseltetik magukat a költő Jablonczay utolsó útján. Majthényi Béluska kalapján hosszú fekete szalagot lenget a szél, Piroska félkezén unokaöccsét vezeti, másik kezébe a temetésre hazatért Irénke kapaszkodik. Béluska sír, nem érti ugyan, mi történik, de két nagynénjét is sírni látja, mikor az Átkozódó és Senior mellé leeresztik Iunior koporsóját. „Én nem éreztem semmit – mondta nekem az anyám –, nekem idegen volt, vadidegen, nem érdekelt a halála, a temetése sem. Egyébként mamát sem, mert nem jött el.” Iunior tizedik, nem legális gyermeke, alig idősebb Kisbélánál, kínos feltűnést keltett a temetőben, ott állt, mélyen lefátyolozott anyja mellett, viszonylag távol, de felfoghatta, mit néz végig, mert egyre azt kiáltozta: „Kelj fel, édesapa!”, és aki csak rátekintett, azonnal felismerte Iunior arcát a dúlt kislányvonásokban. „Nagymama úgy tett, mint akinek voltaképpen mindegy – mondta Piroska nagynéném –, pedig nem volt neki könnyű ez a nap, egyszer azt hittem, elájul. Melinda rettentően sírt, tudod, hogy mindig ragaszkodott apához, és ha csak tudott, segített is neki. Majthényi Béla oda is lépett hozzá, hogy támogassa, annak odaborult a vállára, ott kesergett.

Anyád viszont az eget nézte, a koszorúkat és persze Józsefet, mert ott volt József is, az aztán mindig ott volt, ha nálunk történt valami. Bartók Bella könnyezett, Lenke nem. Szép, őszi nap volt, szeptember közepe, Irénkét másnap visszavitték Váradra a zárdába, én meg nemsokára megkezdtem az óvodai munkát.” Anyám nem ellenezte, hogy Piroska elfoglalja azt az állást, amelyet a kedves, kellemes Szabó Elek révén kapott, akit a Dobos-pavilonnál ismertek meg. Igazán jó ötlete volt Olgának, hogy hozzá forduljon segítségért, Szabó Elek a legtöbbet ér az Olgánál vagy akár náluk is megforduló barátok között, bár barátnak talán nem is lehet nevezni, mert a vékony, alacsony férfi mindig kész minden szívességre, kellemes társ színházban, erdei sétán, meghallgatja, meg is őrzi mindenki titkát, elragadóan kedves, ha 333mulattatja őket, ha mókázik, de még soha senki se hallotta önmagáról beszélni, és alig is lehet tudni, tulajdonképpen mit gondol és miről hallgat. A Szabó-mikrovilág gyakran volt elismerés és szóbeszéd tárgya a kalmárlány házában, Jablonczay Lenke egész életében tudott a számtalan Szabóról, akik buzgó követői voltak Kálvin Jánosnak, s szigorú erkölcsük és munkaszeretetük éppúgy jellemezte őket, mint a művészetek és tudományok iránti vonzódás. Várady-Szabó Lajos, a patrícius kalmár nagyobb úr volt Rickl Mária megítélésében, mint egy királyi herceg, s legalább olyan bőkezű: ő és a sógora, Csanak alapítványából létesült az Emlékkert, amely a Nagytemplom és a Kollégium közötti hepehupás homoksivatagot varázslatosan szép kertté változtatta, az ő nagy összegű adományuk is hozzájárult annak idején, hogy létrejöjjön a színház meg a zeneiskola, amelyben

Jablonczay Lenkét képezték, s neki és Csanak sógorának jutott eszébe, hogy gőzmalmi vállalkozásuk után megvessék a debreceni reáliskola alapját, ami annál megbecsülendőbb tett volt, hiszen mikor a boltból hazamentek, inkább a művészetekkel foglalkoztak, szavaltak, festettek, házi koncerteket rendeztek. Mari, a legkisebbik Szabó lány, ennek az Eleknek az anyja, úgy rajongott a zenéért, hogy Várady-Szabó Lajos Pest legjobb zongoráját vette meg neki és küldte el Köröstarcsára, ahová férje, Ágyai Szabó János vitte, hogy a tizenhat esztendős nagytiszteletű asszony el tudja zongorázni a honvágyát Békés vármegyéből Hajdúba. Szabó Elek 1905-ben már Hajdú vármegye tisztikarának kötelékébe tartozott mint ideiglenes minőségben kinevezett díjtalan közigazgatási gyakornok, ám Majthényi Béluska születése évében már tiszteletbeli aljegyző, s szemmel láthatólag nagy jövő várt rá, amelyet nemcsak kivételes képességei révén remélhetett, de rokona volt két vármegyében mindenki, aki számított, a Dabasi Halászok, a Dettrei Szakálok, a Simonffyak, Weszprémyek, Kaszanyitzkyak, Porubszkyak, Óváryak, Jakók mind a Szabók közül házasodtak, akárcsak a Tasnádi Kardosok, akik révén meg a leendő polgármester, Magoss került vele atyafiságba. Jablonczay Piroska valóban azonnal állást kapott, mihelyt bejelentette az igényét, Szabó Elek protekciókérésének nemigen szoktak ellenállni; ha valamit igazán akar, elbűvöl férfit-nőt, 334pedig nem valami daliás. Szűk vállú, Lenkénél fél fejjel alacsonyabb, fekete haja erősen őszül, pedig csak harminchárom éves, még csak az alkata is olyan, mint egy gimnazistáé, karcsú, mozgékony, túl sovány, katonának se vették be. A zsúrokon ellenállhatatlan jókedvet kelt, kitűnő csevegő, a háziasszonyok is rajonganak érte, mert szereti a

gyerekeket, a Szabó testvérek tizennégyen nőttek fel a köröstarcsai parókia ezeregyéjszakai különös világában, a fivérek-nővérek maguk kitalálta nyelven beszélgettek, és felhőtlen boldogságban élvezték egymás társaságát. Köröstarcsa fénye most Debrecenig elsugárzik, Szabó Elek a kis Majthényi Béla barátja, s megtanítja néhányra a Körös-parti csodálatos játékok közül, Kisbéla sikoltozik örömében, mikor látja, hogy belép a kapun. Piroska állásban, ő talán visszamehetne tanítani, Kisbéla s őutána tartásdíj jár, talán egészen független lehetne, életében legelőször teljesen az. Mi lenne, ha elválnék Bélától? Nyilvánvaló, József se tudott megnyugodni, József még mindig nőtlen, az is várhat talán valamit. Jablonczay Lenke letérdel a kisfia mellé, s nézi: ez a gyermekarc csak az övé, Jablonczay-arc ez, nem a Majthényi Béláé, kedves, szelíd, mindig riadt kisgyerek a fiú, idegenek is vonzódnak hozzá, Szabó Elek is hogy megszerette, hátha megszereti majd más is. Anyám ismét ábrándozik, Bella többször megkéri, ne tegye, a házasság szentség, nem lehet felbontani, anyám a fejét rázza, s a magyar törvényekre hivatkozik, Bella meg riadtan az egyházra. Jablonczay Lenke egyébként minden héten elmegy Stillmungushoz, nem említi a terveit, csak a múltról beszél vele, s ha mégis a jelen kerül szóba, az igazságnak megfelelően csupa szép és jó hangzik el Majthényi Béláról. Ám az apáca ismeri tanítványát, látta arcát boldog-gyanútlannak is, s hitelesebbnek érezné a képet, amit Lenke az otthonáról fest, ha ez a gyönyörűen öltözött fiatal nő, akinek a ruháin lemérheti, mit viselnek most a gazdag emberek kint a világban, nem állítaná olyan jól fogalmazott mondatokban, milyen elégedett, s milyen jó hozzá a férje családja. A szigorú egyszerűséggel változatlanul szoknyablúzban járó Bellát bezzeg cserbenhagyja az ékesszólás, a

menyasszony Bella csak dadog, könnyezik, ha vőlegénye szóba kerül. Bella szereti Tichy Antalt, és viszontszeretik, Bella úgy 335beszél a következő év szeptemberére kitűzött esküvőjéről, hogy az arca csupa fény, hogy is ne, mikor a házasságban mindjárt egy gyermeket is kap özvegyen maradt vőlegényétől, még várnia se kell Isten áldására: hogy ebben is hasonlítson legjobb barátnőjéhez, egy a nagyjából a kis Majthényivel egyidős szintén Béluskát. Anyám, mint annyiszor életében, ismét egyedül van a problémáival, egy idő múlva már nincs lelke az önfeledt Bellára zúdítani a gondjait. Bartók Ágostonné buzgó katolikus, éppoly ellensége a válásnak, mint Stillmungus, a kalmárlánnyal sose volt annyira bizalmas, hogy el merné panaszolni, mekkorát tévedett, mikor elégnek érezte a jóindulatot és a rokonszenvet egy életre szóló létforma alapjául, Piroska alig került ki a gyerekkorból, Melinda szóba se jöhet, Olga, az okos, a kedves mindent elkövetne, hogy el ne hagyja imádott öccsét, Heinrich Jozefa méltán a szemére hányhatná, milyen hálátlan, József pedig hallgat. Jár Debrecen utcáin Jablonczay Lenke, az emberek utánafordulnak, annyira szép, nem érzékelik, csupa nyugtalanság, menekülni vágyás, csupa gond. Bella esküvőjén persze ott vannak mind, állnak a zárda kápolnájában, anyám megpróbál imádkozni, de a gondolatai szétszakadoznak. József is jelen van, Jablonczay Lenke rákényszeríti magát, ne vegye észre. Most ismét úgy látja Bellát, ahogy valamikor, áll a szakállas férfi, a két hölgy, a szép fiatal lány és a fiú, mikor a szertartásnak vége, egy pillanatra köré tömörülnek, eltűnik az ölelésükben, de aztán a család félreáll, Bartók Bella visszalép Tichy Antal mellé, és ráveti a maga valóban megtalált Washer Páljára ártatlan, boldog pillantását. Majthényi Béla éppúgy lesüti a

szemét e tömör, megbonthatatlan boldogság láttán, mint a felesége, Stillmungus meg úgy megy ki a kápolnából, hogy látszólag észre se veszi József köszönését. Az ezerkilencszáztizenkettes évet Jablonczay Lenke arra használja fel, hogy lazítsa azt a kevés szálat is, ami Majthényi Bélához köti, ez könnyebben megy, mint képzelte volna, mert a férfi egészségi állapota labilis, gyakran jön rá s éppen éjszaka fulladás és köhögés, Majthényi szereti még a feleségét, de a mellette fek 336vő test érezhető viszolygása kezdi lehűteni szexuális érdeklődését. Jablonczay Lenke most már döntött: közölni akarja a férjével, nem bizonyult szerencsésnek a házasságuk, maradjanak jó barátok, de engedje őt szabadon Béluskával, hadd érje el végre, ami sose jutott osztályrészéül, a teljes függetlenséget, amelyben regényt ír, novellát, zongorázik, tanít, s végre megáll a lábán. Kedvező időpontot vár, amikor kimondhatná, de mindig visszatartja valami: súlyos, kedvetlen heteket élnek, a férfinak láthatólag gondjai vannak, amelyekről faggatásra se beszél, amíg azokkal meg nem birkózik, ő nem rakhat a vállára új terheket. Ezerkilencszáztizenhárom május elsejét Rickl Máriáék és Majthényiék kinn töltik a nagyerdőn, ott vannak a fiatal házasok, Tichy Antalék, ott Olgáék, Melinda, a majális az immár teljesen üres Pallagon folyik, ahonnan réges-rég tovalengett Gacsáry Emma slájere, bohókás nagy kutyái sem élnek már, mint ahogy meghalt már Bobi is, egy parasztszekér kerekei alatt, Bobi, aki annyiszor felverte vidám farkával a Szent Anna utcai port. A boltból kihozzák a rengeteg ennivalót, Bartók Ágostonék is kinn majálisoznak, és persze velük van Szabó Elek, Szabó Elek most már mindig meg van híva,

ahol a baráti és családi kör megjelenik. A kalmárlány, aki nem könnyen deríthető fel, nagyokat nevet a közelében, aki ránéz Szabó Elekre, sose venné észre, milyen elképesztően, milyen reménytelen áhítattal és vágyakozással szerelmes a Majthényi Béla feleségébe, mert inkább úgy tűnik, mintha az öregasszonynak udvarolna. Heinrich Jozefa élete gyönyörű napjai közé írja naplójában azt a május elsejét, amikor Bella mostohafia és a kis Majthényi együtt játszanak, Piroska meg bebarangolja a tanyát, beles az ablakon, mintha saját gyerekkorát keresné odabenn. A társaság sokáig ott marad, délután kártyáznak is, Szabó Elek a gyerekek mellé szorul, mert mindenki tud kártyázni, csak ő nem. Késő délután egyszer csak megjelenik József, Jablonczay Lenke alig vet rá pillantást, Szabó Elek annál figyelmesebben nézi, mint aki fel akarja mérni, milyen emlékkel kell majd megküzdenie. József társul a kártyázókhoz, késő este térnek vissza, Szabó Elek egyik térdén Majthényi, a másikon Tichy Béluska szundikál. 1913. május 13-ra Jablonczay Lenke menekülési terve összeomlik, a Majthényi bolt csődbe megy, s 337Heinrich Jozefa azt írja a naplójába: „…rettenetes állapot, vége mindennek, gyermekeim anyagilag tönkrementek, koldusok. Nekem az élet már csak bajt és bánatot hozhat.” Majthényinek, a gazdag kereskedőnek meg lehetett volna említeni a válás gondolatát, Majthényinek, a csődbe ment bukottnak, lehetetlen. Áll Jablonczay Lenke a Füvészkert utcai ház ablakában, nézi a végtelen alföldi eget, az udvarra odafénylenek a Nagytemplom csillagai. Huszonnyolc éves, jobbjába egy tönkrement férfi kapaszkodik, baljába egy négyéves kisfiú. Erősebben kötik, mint a bilincs.

A Majthényi-bolt bukása nem volt látványos összeomlás. Heinrich Jozefa az utolsó fillérig kiegyenlítette fiai tartozását – Majthényi Emil özvegye öregkora minden anyagi biztosítékát elvesztette ezzel –, s a hirtelen kenyér nélkül maradt fivérek segítségére összefogott a szűkebb-tágabb család. Jenő ismét kereskedelmi pályán helyezkedett el, Bélának állást szereztek egy biztosító intézetben, a helyzet anyagi rendezéséhez hozzájárul Tóth István, Majthényi Olga férje éppúgy, mint a Kismester utcai ház. Rickl Mária rettenetes szavakkal szidta az unokáját, hogy kiengedte a gyeplőt a kezéből, és egy kanra bízta a sorsát még akkor is, amikor nyilvánvaló volt, hogy süllyed a hajó, az első zavarok idején ki kellett volna Bélát tessékelni az ingyen vásárló barátaival együtt, s magának állnia a pult mögé, ott állt a dédanyja, ükanyja eleget, benne lehetne a vérében. De azért persze segített Lenkének, s ezzel anyagi lehetőségeinek valóban a legvégére jutott, azt még nem sejtette, hogy életereje is fogyóban. Iunior két idősebb húga iszonyú jelenetet rendez, anyjuk aggkori elmegyengeségét emlegetik, hogy Lenkét, akit fényesen kiházasított, még mindig támogatja, mikor a saját léte is ingatag. Ám aki a Majthényi családért a legtöbbet tett, az Melinda volt. Melinda nemrég örökölt, egyik rokona halt meg, s hagyott rá valami földet-házat meg egy darab szőlőt, a földet Debrecenhez közel, a szőlőt Bihar megyében. A bukás hírére azt mondta unokahúgának, ott az a ház üresen s szőlőhegy tetején, használna felnőttnek, gyereknek az a csend, az a jó levegő, még a tény is, 338hogy távol vannak a fecsegő várostól. Az ismerősök ugyan semmi megjegyzést nem tettek az eseményekre, sőt ha lehet, még szívélyesebbek voltak a Majthényiekhez, mint annak előtte, de ezt nehezebb volt

elviselni, mintha azt mondták volna a szembejövők: „Ejnye, de sajnáljuk, hogy tönkre tetszettek menni!” Anyám kapott az ajánlaton, a csőd bekövetkezése óta alig merészkedett az utcára, attól rettegett, találkozik Józseffel, József reakciójától, esetleges gúnyos arcától félt a legjobban, még akkor is mindent a József optikájával ítélt meg, s elszörnyedt élete sajátos törvényszerűségén: úgy látszik, ő nem lehet, nem is lesz soha gondtalan. Anyagi gondok miatt váltak meg tőle a szülei, a pénz hiánya tette, hogy nem lehetett azé, akit szeretett, s mikor úgy látszott, megfordult a szerencse, s az igazi öröm és szerelem helyett legalább a jómód biztonságát ígérte egy időre, az élet megint orrot mutatott neki, s várhatja József mosolyát, nocsak, mi történt a gazdag kis Majthényivel, akinek eddig a horpadt melle meg a köhögése mellé legalább vagyona is volt, most már csak tüdőbaja van a kis Majthényinek, s egy bukott kereskedőtől nem illik továbbállni. Anyám csomagol, Piroska visszaköltözik a Kismester utcára, Jablonczay Lenke útrakel a két Bélával és Melindával a Bihar megyei szőlőbe. A schönbrunni sárgára festett biedermeier ház két szobája között piros köves pitvar állt, a pitvar sarkában tűzhely. A család úgy osztozott a szobákon, hogy a házaspár foglalta el az egyiket, a másikban Kisbéla aludt Melindával. Május volt, meleg, csupa illat május, s Jablonczay Lenke, míg novelláját alapozta a verandán, el-elfogta fülével a Majthényi Béla és Melinda beszélgetését. A bolt bukása után Majthényi összeomlott, azt fuldokolta, ő most szegény lett, nem tud nyújtani a családjának, csak száraz kenyeret, anyám ne érezze hát kötelességének, hogy eltűrje a közeledését, hiszen most már nem érdemes lepleznie, nemcsak hogy nem szereti őt, de undorodik tőle. Anyám felháborodottan közölte, a

maga jószántából lett a felesége, és akkor is az, amikor éppen beteg, nyomorult és nincs pénze, kapcsolatuk nem üzleti kötés. A teste reakcióiról nem tehet, az a természet külön csapása, de ez nem lehet akadálya annak, hogy Béla ne éljen azzal a joggal, amit a törvény biztosít neki. Egyébként ne kiabáljon, ne is 339sírjon, nincs értelme jelenetet rendezni, neki van diplomája, már régen azon gondolkozik, hogy lehetne újra tanítónő, de tud zenét is oktatni, ha kell, ő boldogan megosztja vele a terheket. Legszívesebben mindent maga vállalna, eddig is ezt kellett volna tennie. Majthényi Béla, ahelyett hogy megköszönte volna az ajánlatot, sarkon fordult, és szó nélkül otthagyta. Anyám férje akkor bizonyosodott meg róla, hogy amihez nyúl, összeomlik, éppen csak az hiányzott még, hogy az asszony, aki már a nászút elején is le tudta emelni azt a poggyászt, amit ő nem, most meg azt igazolja, ő bezzeg megtalálná a kiutat az összeomlásból. Neki ne tűrje el lojalitásból az ölelését, van még nő a világon, ha nem is Jablonczay Lenke. Ott a hegyen, míg az abszolút tiszta levegő csendjében Majthényi Béla ismét erőre kapott, s Melinda, a zseniálisan főző Melinda olyan ételeket bűvészkedett az asztalra, amit Kis- és Nagybéla tapsolva fogadtak, anyám különös csodának lett a tanúja. Melinda, az elgázolt állatok istápolója, kóbor, beteg macskák orvosa, Senior hűséges ápolónője, harcos gyermeke, a Iunior kezébe pénzt csempésző, anyai pofonokat vállaló hű apród eltalálta a varázsszót, amire a megalázott tudat és a beteg test felelt. Majthényi Béla 1913 nyarán nemcsak különleges kosztot kapott, rengeteg száraz hegyi napfényt, gyümölcskúrát, nemcsak szórakoztatta egy fanyarul mulatságos, művelt nő, aki társaságot szervezett neki a hegyi lakókból, de meg is győzte, nem olyan nagy katasztrófa, ami vele történt, a körülmények gonosz

hatalma ellen egy vasgyúró se cselekedhetik, ha körülnéz, észreveheti, nincs egyedül, a világ tele kudarcot vallott, szerencsétlen férfiakkal. Melinda ez év nyarán fényképet csináltatott, a kép egy a negyvenegyedik évébe forduló vénlányt mutat, ügyetlenül feltűzött hajából még a fényképész előtt is ágaskodnak a hajtűk. Keze eres, ruhája rosszul szabott, hasonlít az anyjához, soha kevésbé alkalmas külsejű nő, hogy világra szóló szenvedélyt keltsen, soha kisebb esély, hogy ő maga is vad indulatok játékszerévé váljék, és mégis, 1913 nyarán Majthényi Béla, akinek immár pénze sincs, aki azt az önvádat is hurcolja, hogy a bolt bukása után súlyos beteg lett, és haláláig többé fel sem épült Heinrich Jozefa végét siettette, élete mélypontján, egy olyan asszony férjeként, akinek házasságuk egész 340ideje alatt csak udvarias rokonszenvét és belenyugvó türelmét érezte, a szerelmét soha, beleszeret Jablonczay Iunior legkisebb húgába. A köztük levő korkülönbség éppen tíz esztendő, Majthényi Béla 1882-ben jött a világra, Jablonczay Gizella 1872-ben született. Anyám azonnal észrevette a bontakozó idillt, amely gyorsan komolyabbá fejlődött, és falazott a szerelmeseknek, elvitte Kisbélát messzi sétákra, távol minden olyan szituációtól, amit a mindenre felfigyelő gyereknek nem lett volna szerencsés látnia. Milyen szívesen közölte volna a férjével és a nagynénjével, áldását adja a frigyre, csakhogy több okból nem tehette. Jablonczay Lenke nem indíthatott válópert az éppen elszegényedett Majthényi Béla ellen, akkor se tehette volna, ha férje kevesebb tapintattal teszi, amit csinál, nem provokálhatott botrányt, s nem engedhette azt sem, hogy a szerelmesek bármelyikéről pletykázni kezdjenek Debrecenben. Ha Rickl Mária megtudja, hogy a vén Melinda elszerette a saját unokahúga férjét, s át kell

élnie, hogy a Iunior–Emma–Hilda ügynél kínosabb bonyodalom fenyegeti, úgy belerokkan, hogy a házból sem akar majd kilépni; ekkora súllyal nem terhelheti meg az öregasszonynak az életét, akit most már igazán szeret, s akinek ő, Lenke, a szeme fénye. Ha Béla megfelelő diszkrét módon megtalálja a boldogságát Melindával, Melinda pedig Bélával, anyám úgy döntött: nem szól – sajnálta mind a kettőt. Én jártam abban a biedermeier házban a hegyen, méghozzá a legvalószínűtlenebb díszletek között, mert folyt a második világháború, és ha éjjel beszöktünk a gróf vadaskertjébe, hogy lássuk, amint jönnek az őzek, a suhanó szelíd vadállatok apró neszeit az amerikai nehézbombázók brummogása követte, s nemcsak az ábrándos hold világított, hanem a sztálingyertyák és a körös-körül lángoló városok is odalenn. Láttam Melindát örökre elbúcsúzni ettől a tájtól, fiatal voltam, kegyetlen, nem szerettem még senkit igazán. Meg tudtam volna ütni, úgy felbosszantott, ahogy csak sírt, tétovázott, nem akarta elhagyni a hegyet, mikor a front már alig pár kilométerre volt tőlünk. Nem éreztem meg, hogy az én szememnek láthatatlanul egy szelíd, szőke figura ül a virágok között, vagy lépdel a barázdán, kóstolja a présház tavalyi borát, 341dúdol, nevet, köhint, nem éreztem meg, Melinda a szerelemtől, a boldogságtól, magától az élettől, halt férje nyaraitól búcsúzik: ő volt az egyetlen közöttünk, aki bizonyosan tudta: soha többé nem fog már ide visszatérni. 1913 nyarán sok lap betelik Jablonczay Lenke naplójában. Bellának, aki élete legboldogabb korszakát éli, mert gyermeket vár, egy szót sem ír a sűrűn forduló levelekben arról, minek tanúja a szőlőhegyen. Nem mintha kételkedett volna abban, hogy barátnője megőrzi

a titkát, ez még zárdista korukbeli fogadalom volt: igazán jelentős közléseket nem bíznak az olyan könnyen illetéktelen kezekbe jutható papírra. Ám hogy a napló a szokottnál többször járhatott anyám kezében, onnan tudom, hogy amikor előttem rendezgette kedves faládikáját, a dátummal ellátott vinyetták közül három is viselte az 1913-as esztendő számát. Miután a hegyen a ház vezetése teljesen a Melinda kezében volt, aki mintaszerű szakácsnő, kiváló háziasszony, elbűvölő társaságbeli hölgy, betegápoló, jó pajtás és szerető kívánt lenni egyszemélyben, ráért novellát írni, regényt felvázolni, naplót vezetni s nagyokat sétálni Kisbélával a faluban vagy a hegyen. Ha Bella tudta volna, mi az az igazság, amiről a levelek nem szólnak, nyilván elszörnyed: Jablonczay Lenke ritkán volt kiegyensúlyozottabb, boldogabb, mint ezen a 13-as nyáron. József, a feledhetetlen, még szabad, az ő kapcsolata Majthényi Bélával megszakadt, s bár Rickl Mária miatt gyors szabadulásról nem álmodhatott, azt már érezte, élete legnyomasztóbb problémája megszűnt. Laknia együtt kell ugyan a nagyanyja holtáig Majthényi Bélával, de soha többé nem kell együttélnie vele, és ez nagy különbség. Soha megcsalt feleség nem érzett nagyobb hálát a csábító iránt, mint anyám, ilyen gyöngéd életében nem volt Gizellához. 1913 őszén a házasok a hegyi házban szüretelnek, Szabó Elek gyakran küld nekik értesítést az otthon hagyott családtagokról. Időközben Irénke is okleveles óvónő lett az Immaculátáknál, végképp hazakerült a Kismester utcába, ahol nagy szükség is volt rá, mert Piroska állása lehetővé tette, hogy szolgálati lakást kapjon egy családos óvónő mellett, s Piroska boldogan megkezdte önálló, független életét abban az óvodában, amely Jablonczay Lenke második gyermeke emlékezetében örökre úgy

rögzül majd, 342mint a vidámság és a játékok paradicsoma, az óvodában, amelynek falán Iunior és Gacsáry Emma arcképe függ, s a fiókok mélyén ott rejtőzik Jablonczay Kálmán szellemi hagyatéka. Apám maga fényképezi, maga is hívja elő a hegyre küldött debreceni életképeket, erdei részleteket ábrázoló levelezőlapokat, lapjain megnyugtató hírek érkeznek, maradjanak nyugodtan, a lányok és a nagymama jól érzik magukat, nyilván igen kellemes lehet Gizella szép birtokán. A Bélák őszig valóban újjászületnek, s kelletlenül térnek vissza a városba, mikor már nem halasztható, ám Majthényinek el kell foglalnia új, hivatalnoki állását a Biztosító Társaságnál. Anyám első útja a Kismester utcába vezet, ahol Irénke elég borúsan fogadja, a kalmárlány nevelési módszere szigorúbb, mint az Immaculátáké, amellett Rickl Mária beteg is, s Melinda távollétében Irénkére hárult az ápolása. A kalmárlány valóban bágyadtan fogadja a hazatérőket, ahogy az ősz nyirkossá változott, szemlátomást gyengült, fuldokló köhögése – asztmás volt – felverte a házat és eliszonyította a kezét tartó, tehetetlen szánalommal vele együtt szenvedő Lenkét. Anyámnak a könnye eleredt, míg végigvárt vele egy-egy rohamot, azt érezte, akkor se búsítaná el semmivel, s nem változtatna a sorsán, ha Melinda és Majthényi nem vigyáznának a látszatra, ha nyilvánosan gúny tárgyává tennék is őt. Honnan sejthette volna, hogy egyszer megismeri ő is ezt az iszonyú, görcsös köhögést, és akkor már nem játszani fog a fulladással, mint gyerekkorában a Margit fürdő medencéjében, hanem végigéli ő maga is nagyanyja iszonyú utolsó esztendeit, s az ő kezét is szorítani fogják majd, ugyanolyan tehetetlen, kétségbeesett szeretettel, míg vézna testét rázza a roham.

Anyám egyébként bajra érkezett: Bartók Ágoston naplója azt rögzíti erről az évről: „1913. szeptember huszadikán este volt Ferenc fiunk esküvője Budapesten a krisztinavárosi templomban Térffy Marianne-nal, de szeptember 16-tól Antal vejem betegen feküdt, vöröstífuszban, október hó végéig. Eközben október 9-én született Bellának a kislánya, Marianne, tífuszban fekvő férjétől elkülönítve, a mi régi lakásunkban. A normális viszonyok helyreállása után december 2-án Feri és felesége első látogatása alkalmával megtartottuk a kis Marianne keresztelőjét Groh prépost által.” A barátnők nem találkoznak Tichy Marianne keresztelő 343jéig, Bella karanténban él a férje miatt, akit személyesen ápol, kislányát Bartók Ágostonék gondozzák. Marianne keresztelője tehát nemcsak örömünnep, de hosszú idő óta az első igazi együttlét is. Ám a Bartók ház tele van vendéggel, Jablonczay Lenke, ha akarna, se beszélhetne intim dolgokról, de látva Bella sugárzó örömét, a családi kört, amelyben minden a helyén van, s ahol újszülöttnek örülnek, egy olyan házasság első gyermekének, amely annyira különbözik a Majthényi Béláék életétől, nincs szíve megzavarni a maga bajával a harmóniát. Ahogy nemegyszer, a Bartók házból egyenesen a zárdába megy, Stillmungus egy félóra alatt kiszedi belőle az igazságot. Az apáca nem sápad, nem pirul, csak a fejét csóválja meg, s nem azt mondja: „Szegény jó Lenkém!”, azt mondja: „Szegény jó Gizella.” Aztán megkérdezi anyámtól: „Mondja, most végre boldog?” Anyám csak néz rá, aztán könnyek helyett kirobban belőle a régi, az Aloysia nővért bosszantó nevetés: Stillmungus megfejtette a rejtélyt, és rendet teremtett tévelygő gondolatai között. „Hát persze – eszmél fel anyám –, boldog vagyok. Túl boldog.” Stillmungus nem hagyja sokáig örülni, elrontja a kedvét. „Mihelyt majd teheti,

most nyilván majd elválik, a kisfiára bezzeg nincs gondja. Pedig milyen nagy öröm az, amikor egy gyerek apa nélkül nő fel! Gondol maga néha-néha Klári húgára?” Ez nem kellemes kérdés, anyám gyorsan el is búcsúzik, Klári, Iunior és Hilda kislánya lassan tízesztendős lesz, és Jablonczay Lenke rá se néz, a közelébe sem engedi, voltaképpen azt se tudja, hogyan s miből él Iunior elárvult családja. Gacsáry Emma Rickl Máriától megkapja a tartásdíjat, azt hallotta anyám, de Hildának nem adnak semmit, Hilda nem feleség, Hilda nincs, a kis Klári sincs, pedig a féltestvére, idejár a zárdába már az is. Jablonczay Lenke a kalmárlány unokája, és bár elég régen anya már ő is, és ha valaki, ő aztán ismeri a zavaros családi képleteket, nem engesztelődik, a Bányay Rákhel örökségét se tagadja meg, mert nem akar tudni Klári húgáról. Évtizedek telnek el, közel van már a halálhoz, mikor kimondja nekem a békítő mondatot: „El kellene intézned a Belügyben a Klári ügyét valamiképpen. Mind tudtuk, hogy ő is Jablonczay lány, hogy a testvérünk, s nem apán múlt, hogy nem tudta törvényesíttetni, dédanyád gyűlölte Hildát, s hogy a családba ne kerülhessen, csak 344addig folyósított tartásdíjat a mamának, míg el nem válik apától. Kérlek, csinálj valamit, hogy felvehesse a Jablonczay nevet, hogy törvényes legyen végre.” Klári nagynéném elnevette magát, és nem kért a tisztességből, mikor megemlítettem neki, anyám mit ajánl. Egész gyerekkorában a Jablonczayak miatt szenvedett, épp csak az hiányzott még neki, hogy akkor váljék a családfáját a tatárjárásig visszavezetni tudó dzsentrivé, mikor a legkínosabb. Anyám újjászervezi a háztartását – Majthényi fizetése egy töredéke annak a hajdani összegnek, amit anyám a

bolt megléte idején kapni szokott tőle, minden krajcárra vigyáznia kell. Az élet látszólag a régi mederben halad tovább, csak Majthényi Béla szorgalmasabb látogatója a Kismester utcai háznak, csak Melinda néz be gyakrabban Lenke húgához. Anyám habozik, mennyit tárjon fel boldog barátnője előtt az igazságból, aztán úgy dönt, egyelőre semmit. Bella olyan sugárzóan elégedett, amellett szereti Bélát, szereti Melindát is, csak kínos zavarba hozná a közlés, Bellával minden jó megosztható, de azért rá vigyázni kell, s anyám tud annyira hűséges barátja lenni, hogy elnyeli a mondanivalóját, és inkább Irénkéről beszél; a lány nehezen bírja a Kismester utcai légkört, okosabb volna, ha állásba mehetne ő is. Szabó Elek majd elintézi, mondja Bella, emlékezzék csak vissza, Piroskát is az helyezte el, készségesebb, mint ez a kis ember, nem volt még a világon, szóljon neki anyám az Olga legközelebbi francia zsúrján. Jablonczay Lenke valóban megemlíti Irénkét Szabó Eleknek, a férfi azt ígéri, a legközelebbi iskolaszéki ülésen utánanéz, mit lehetne csinálni. A kalmárlány nagyon megdicséri, uzsonnára is ott tartják, mikor megjelenik a jó hírrel, nem is Majthényiéknál, hanem őnála, hogy sikerült valami segédóvónői megbízást szereznie Irénnek is. Ebből az időszakból sok levél megmaradt, s a dátumokat megfigyelve elképesztő tartalmúak. Jablonczay Gizella, aki, ha egyáltalán valakit, Bartók Margitot, a művészt engedte magához a legközelebb, ezt írta Bella nővérének 1914 tavaszán: „…hogy eltávoztál, édes kis művésznő barátnőm, érkezett Budapestről az unokanővérem a kislányával, szombaton mentek haza, egy percet 345sem áldozhattam önmagamnak. Azóta kétszer volt francia zsúr, egy libamájas Olgánál és egy régi, hangulatos, zongorás Bellusnál. Utóbbin nem volt francia, de nagyon kedves volt. Arra a csütörtöki napra

átengedvén a vendég gyereklánykának a színházamat, azt határoztam, hogy írok én az én kis művésznő barátnőmnek, akinek a képeit már a Szalon is elfogadja, aztán az lett belőle, hogy Bellus se ment a színházba, s ő osztotta meg velem a magányát. Beszélgettünk érzésekről, belügyekről, ő olvasott nekem a naplójából. Mintha fásult lelkem megtisztult volna, többször éreztem ezt én már köztetek. Mikor hallgattam a Bellus felolvasását, sírni szerettem volna, megsiratni azt, ami bennem is megvolt egyszer, és ami végképp elveszett. Hát te, édes kis barátnőm, hogy vagy? Meglásd, még dicsekedni lehet a barátságoddal, most már megindultál a pályán. Újságolnék valamit, de nem tudok, mindig a famíliában zsúroztam vagy itthon szolgálóskodtam, nem is tudom, mi történik a nagyvilágban. Tudod, Margitkám, nekem van egy nagy újságom, csakis engem érdeklő. Képzeld, Majthényi Bélával kezdek igaz barátságban élni. Neki nagyon jó szíve van. Valósággal jár a kedvembe, úgy kitüntet. Nagyon örülök, hogy így van, hogy hangsúlyozza irántami rokonszenvét. Nem hittem volna, hogy így lesz.” Jászi Viktor, a festő szintén Margitnak ír: „…nyári tartózkodásom gondot okoz, nem tudom, mit csináljak szegény kis júliussal. Talán Bányára megyek festeni. Most egyébként egy szép hölgyet festek, Lenkét, mondhatom, bámulatos sikertelenséggel.” Margit egyik Bellának írt válaszlevelében egy bájos fiatal lányt emleget: „…ellépett hazulról, olyan okokból, mint S. Irénke egykor. Most állást keres, kért, írjam meg, az ismerőseim körében nem kaphatna-e mint társalkodónő helyet? Tud németül, franciául, ért a háztartáshoz, zongorázik és hárfázik, bosztont igen jól táncol, úszik. Úri házhoz szeretne kerülni.” Bartók Ágoston 1914. május 20-án arról értesíti nővéreit, Ferenc fia letette a Budapesti Honvédkerületi Bíróságnál a hadbírói vizsgát,

június 18-án délben viszont apa lett, a kis András a szent keresztségben Tichy Antal és Bella keresztszüleitől első nevén kívül még a Gyula és Ágoston nevet is kapja. 1914. július 25-re viszont megoldódnak Jászi Viktor gondjai, nem kell már félnie „az unalmas kis júliustól”, Bartók Ágoston naplója a 346következőket írja erről a napról: „1914. július 25-én este hat órakor a határidő leteltével, miután Szerbia a Monarchiának július 23-i ultimátumára nem adott kielégítő választ, báró Giesl belgrádi követünk elutazásával beállt a hadiállapot. Július 26-án kezdődött a részleges mozgósítás, július 31-én pedig a Szerbiát pártoló Oroszországgal szemben is beállván a hadiállapot, az általános mozgósítás megkezdődött, augusztus 3-án Németország, augusztus 6-án pedig a mi hadseregünk is támadólag átlépte az orosz–lengyel határt, és ezzel megkezdődött az óriási méretű világháború egyfelől Oroszország, Franciaország, Angolország, Belgium, Szerbia és Montenegro, másfelől pedig csak Németország, Ausztria–Magyarország, később még Bulgária és Törökország között. A mozgósítás folytán a nyaralás végett Nagybányán levő Margit és Bella, annak gyermeke és két cselédje onnan, Berta feleségem pedig Budapestről hazajöttek, augusztus 1-én Tichy Antal vőm mint a vasúti ezred tartalékos hadnagya ezredével a galíciai Prezlowba, Feri fiam pedig, miután a hadbírói kinevezését még nem kapta meg, a 12es honvédezredhez Szatmárnémetibe vonult be, mint ennek tartalékos hadnagya.” „…Nem is tudom, mi történik a nagyvilágban” – olvassuk Jablonczay Melinda levelében, „nyári tartózkodásom gondot okoz” – sóhajt Jászi Viktor. A debreceni társaság, amelybe Jablonczay Lenke tartozik,

francia zsúrra jár, libamájas szendvicset eszik, zongoraestélyeken, műkedvelő előadásokon vesz részt, naponta ott van a színházban, a moziban, végigtáncolja a bálokat, tárlatot szervez, de szinte senki se veszi észre, hogy közben jóváhagyják egy létesítendő magyar ágyúgyár tervét (a létesítendő debreceni egyetem sem izgalmas téma), sem azt, hogy az új választási törvény, amely a munkavállalók szavazási lehetőségét harmincéves korhatártól és hosszabb egy helyben való lakástól tette függővé, s ezzel a munka híján ide-oda vándorló dolgozókat kizárta abból, hogy kifejezhesse választási szándékát, kabarétréfához hasonlít, nem egy jogállam intézkedéséhez. A levelekben egyetlen szó sem esik arról, hogy az ország a szó szoros értelmében a tönk szélére jutott, az államadósság húszmilliárd körül van 347– mikor Khuenék átveszik a kormányt, alig találnak pár napra elegendő készpénzt. Az urak és hölgyek teniszre járnak, télen korcsolyázni, ritmikus tornára, apám egyik fényképén lampionok és botra szúrt pereckoszorúk között állnak a siklásra előkészített fakutyák, s míg a Margit fürdő kantinjában a munkásmozgalom sörhab, perecropogtatás és komisz cigarettafüst álarca mögött szervezkedik, több lelkes műpártoló élőképeket rendez. Közben a balkáni háború következtében elvész a teljes Balkán félszigeti exportlehetőségünk, Bosznia–Hercegovina okkupálása után a Dél egyetlen tűzfészek, az arany eltűnik a forgalomból, megszűnik a készpénzfizetés és a hitel, a kisebb tőkével rendelkező bankok sorra megbuknak, az öngyilkosok száma nő, a görögkeleti püspök ellen bombamerényletet követnek el, Horvát–Szlavónia tiltakozik a rákényszerített magyar helynevek és feliratok használása ellen – valóban csak egy szikra kellett, és fellobbant a tűz. Lángjára nemigen figyelnek, Jablonczay

Gizella Majthényi Béláról, Jablonczay Lenke Józsefről, József karrierről, Bartók Bella egy másik kisgyerekről álmodik. Szabó Elek polgármesteri titkár, Debrecen szabad királyi város elsőosztályú aljegyzője, az iskolaszék tagja, Márk Endre királyi tanácsos polgármester szobájának előterében mindenkit elbűvöl, aki bekopogtat hozzá, van valami olyan vonzóerő ebben a férfiban, ami a színészek sajátossága. Vonzódik is a színházhoz, amelynek ügyei szintén hozzátartoznak, hacsak teheti, részt vesz még a próbákon is. Mikor Szarajevóban eldördül a lövés, nemcsak a világháború tör ki, de a magánéletek startpisztolyából is elhangzik a jeladás a változásra és a változtatásra. Tisza a képviselőházban a Monarchia nevében szónokol, kivezetteti Károlyit és Andrássyt, a szarajevói merényletet a nemzetközi helyzetet érintő problémának nevezi, „hallatszik a történelem szárnysuhogása” – idézik a szavát Bartókéknál. E napon a debreceni társaság szinte minden tagja olyan, mintha részeg volna egy kicsit, a zenedarabok, francia zsúrok, könyvújdonságok, prömierek, a nemrég közkedveltté vált mozgóképszínház szenzációi közé valami szokatlan, eufóriás elem vegyül, mindenki büszke egy kicsit, hogy ilyen jelentős történelmi fordulat tanúja, mindenki valami nagyot vár, iszonyú büntetést, ami egyben a haza örök szabadságát is biztosítja, és végleg kijelöli a helyét a világ legna 348gyobb népei között. Ferenc József térdeplőn imádkozó képét minden újság közli, a király mindent meggondol, megfontol, villámháborút ígér, Jablonczay Lenke boldogan látja, hogy József összeköttetései révén mentesült a katonáskodás kényszerétől, Jablonczay Gizellának sincs oka sírni, Majthényi Bélának még csak protekció sem kell, ő aztán valóban alkalmatlan. Az általános kendőlobogtatásból az összeszokott

társaságnak csak két tagja marad ki, Olga kislánya, Lilly, aki szokatlanul okos gyerekből meghökkentően élesen látó, művelt teremtéssé nőtt, s az éppen aznap a Debreceni Filharmóniai Társaság választmányi tagjává lett kis Szabó Elek, aki szintén nem megy, nem mehet a hazát védeni, ki se képezték soha, picikorában trachomából gyógyította ki híres szemészorvos keresztapja, a kolozsvári Imre professzor, s látóképessége innen van azon a határon, amit a katonaság megkíván. Nem lelkes a kis polgármesteri titkár, de tapsol, mert mások is tapsolnak, s a bevonuló Tichy Antalnak egy Rómában megáldott kis Szent Kristófot ajándékoz, honnan van ilyesmi a birtokában egy ilyen buzgó kálvinistának, nem érti senki, Szabó Elek lányának gyermekkorát a csodavárás izgalma színezte, sose tudta, mikor mi kerül elő apja valamelyik fiókjából. Szabó Elek és Bartók Bella barátsága voltaképpen ekkor kezdődik igazán, Tichy Antal távozása után, Szabó Elek fel-felbukkan a Bartók házban, hol Ilonáéknál, hol az öregeknél, hol a Bella otthonában. Járt hozzájuk a Marianne születése óta már, de soha annyit és annyiszor, mint amikor a legnagyobb szükség volt arra, hogy Bellát vigasztalja, és a városházáról hozott, optimistává hangolt hírekkel megnyugtassa a fiatal anyát, akinek mostohafia és Mariankája persze éppúgy vonzódott hozzá, mint minden gyerek. „Leksi olyan volt, mintha a fivérem lett volna – emlékezett Bella. – Sose felejtem el neki.” Hallgattam, Bella igazán az anyám lehetett volna, de én is folyton úgy óvtam, mint egy kiskorút, ha tehettem, szégyelltem ráijeszteni a valósággal. Nem kételkedtem benne, hogy Szabó Elek igazán vonzódott hozzájuk, nagyon szerette Bellát, elégszer említette. Csakhogy Szabó Elek olyan ritkán lépett valami irányba élete folyamán, hogy ha mégis megtette, alapszándéka mögött

mindig volt egy másik is. „Bella annyit mesélt róla, milyen tündéri, milyen jó, hogy én is elkezdtem rá jobban figyel 349ni” – mondta Jablonczay Lenke. Bólintottam, hogy értem, és valóban értettem is Szabó Eleket, a helyében én sem indultam volna más szögből. Szabó Elek és József egyébként nagyjából azonos arányban jártak a Majthényi házba. Ha a polgármesteri titkár nem volt ott, József apró, gúnyos megjegyzéseket tett rá, milyen alacsony, nem tud táncolni, fogalma sincs a kártyáról, nem jár a kaszinóba. Majthényi Béla ilyenkor idegesen megvédte távollevő barátját. Szabó Elek sose tett megjegyzést Józsefre, ha mégis, csak dicsérte megnyerő külsejét, képességeit, kiváló fellépését. Később, mikor már a felesége volt, Jablonczay Lenke elképedt a szenvedély hevességén, ahogy a férje Józsefet gyűlölte. „De hiszen mindig csak magasztalta!” – csodálkozott. „Nem szoktam jelezni az érzéseimet – felelt Szabó Elek. – Míg meg nem kértem a kezét, maga se sejtette, hogy szeretem.” Anyám eltűnődött, aztán nevetett: így volt valóban. Soha senki se tudta kitalálni, mi lakik voltaképpen a kis emberben. Az 1914-es év utolsó és a 15-ös első harmadát Jablonczay Lenke és Bartók Bella gyakori együttléte jellemzi. Anyám örül, ha elszabadulhat a nyűgös szerelmesek mellől, viszi Kisbélát magával mindenüvé. A zenedéből érdeklődő levél érkezik, miért nem folytatja a muzsikálást, a gyermek már nem kötheti le annyira, anyám kitér, nem mondhatja meg, hogy férjét idegesíti a gyakorlás, amellett nem is tartja illendőnek, hogy egy anya kiálljon a dobogóra. Így csak a maga örömére szólal meg a dal, az is egyre ritkábban, most inkább Bella ül a zongorához, és férjét idézi a zenével. Közben a francia– belga határra rendelt nyolcvanöt német hadosztály áttöri

Belgium erődrendszerét, s már Párizst fenyegetik, mikor Joffre átcsoportosítja a haderejét, és a németek a szeptemberi marne-i csata után visszavonulnak az Aisnefolyóig. „Iszonyú évek következnek – mondja az immár nem francia zsúron (a francia ellenség!) Szabó Elek –, állásharc. Szegény mi. Szegény ők.” Melinda életében először csúnyán néz a kis emberre, és figyelmezteti, az ellenségen nincs mit sajnálni. „A Nemzetközi Vöröskereszt is sajnálja őket” – szólal meg Lilly. „Csak hamar vége lenne – reménykedik anyám. – Béke kellene, nyugalom. Elég volna bajnak, hogy nagymama beteg. Nézni is rossz, ahogy fullad.” 350 Míg az oroszok felvonulnak a határon, és az elébük vágó osztrák–magyar katonákat kezdeti sikereik után visszanyomják a Kárpátokra, s Hindenburg tannenbergi és mazuri győzelmei ellenére sem sikerül a Visztula melletti őszi hadjárat, sőt az oroszok átmenetileg magyar földre törnek, Jablonczay Lenke egyre több időt tölt a Kismester utcán, ahol a kalmárlány valóban élete utolsó hónapjait éli. Anyám előszedi iskoláskora emlékét, a mappát, megkeresi, hol van Limanova, csak az ő baráti köréből hatan vesztek oda a limanovai csatában, Otth Miklós is, Ninon megsértője, akinek a nevét valamikor az alsószoknyájába írta vegytintával. Ha együtt a szokott társaság, Szabó Elek gondosan kerüli, hogy bármilyen megjegyzést tegyen, Melinda olyan lelkes honleány, hogy minden Potioreket bíráló szót személyes sértésnek tekint: ez a megoldás, ez a helyes, nem védelmi háborúra berendezkedni, de hősi módon támadó hadjáratra vezetni a magyar és osztrák erőket. Belgrád eleste napján Melinda elénekli a himnuszt, a kalmárlány bágyadtan figyeli. Túl beteg már ahhoz, hogy kézbe kapja megint, de

érzékeli a változást, amin legkisebb lánya átment, mindig gyanított szenvedélyessége most már lépten-nyomon megmutatkozik. Augusztus 23-án, a japán hadüzenet napján Melinda kalapáccsal verte szét kedves japán vázáját, s egy divatjamúlt selyemkendővel takargatja a nyakát valami józan vikler helyett, mert azt gyanítja, az új szövetséges, a török nemzeti motívumai vannak beleszőve. Az ősz súlyos, a tél nemkülönben, a közellátás máris ingadozik, a kárpáti és a téli mazuri csatában mérhetetlen, értelmetlen és megalázó szenvedéseken mennek át az ellenfelek – szenved a kalmárlány is. Stillmungus anyám holmijai közt megtalált aranyszegélyű levele, amely „Édes Lenkémnek” címzést visel, azt mutatja, az apáca a maga módja szerint szintén megpróbált segíteni kedvence nagyanyjának. „Édeskedves Lenkém! Szörnyen bánt, hogy a múltkor nem beszélhettünk, annál is inkább, mivel épp akkor jelenlegi szomorú helyzetéből kifolyólag tízszeres szüksége lett volna egy vigasztaló szóra, meleg részvétre. De akkor olyan iratot kellett fogalmaznom, amely teljes gondolkodásomat igénybe vette, és én jóformán meg se hallottam, hogy kiről van szó, csak mikor már kint volt. Bocsássa meg, és tudja be annak a körülménynek, hogy a nehéz szellemi munka 351a maga Margit nénijét már szinte megöli. Értesültem jelenlegi szomorú állapotukról, ó, be sajnálom, maga, drága, aranyos Lenkém, valóságos angyala a családnak, a jó Isten adjon kellő testi-lelki erőt hozzá. Aranyom, itt küldök szent Walburga olajat – ereklyét, az egész jóformán egy csepp. Nem szükséges, hogy erről másnak szóljon, legfeljebb a szegény betegnek. Mi is támogatjuk gyarló és buzgó imánkkal. Ugye, nem neheztel a nagyon szerető Margit nénire?” Rickl Mária 1915. január 14-én hal meg, egy nappal az előtt az előkészítő gyűlés előtt, amelynek javaslatára

majd január 30-án Szabó Eleket városi tanácsnokká választják – anyám ott van mellette, lágy idő van, épp csak egy kendőt kap a vállára, úgy fut át, mikor Klári néni érte küldi Annust. A kalmárlány halálos ágya körül, mint valami sajátságos színdarab szereplői, mozdulatlanul állnak a gyászolók: s míg Szikszay a gyászjelentést fogalmazza, a Párkák anyjukat siratják, Jablonczay Lenke kisírt szemének pillantása egybekapcsolódik Jablonczay Gizella kisírt szemének pillantásával. Ezen a napon a Kárpátokban hóvihar dühöng, az előörsök a Debreceni Újság szerint számos megfagyott orosz holttestére akadnak az uzsoki szoros közelében, Olaszország új külügyminisztert kap, akitől nagy politikai fordulatot remél, Than Gyula főszerkesztő úgy találja, hogy mind a lengyel, mind a francia hadszíntéren felülkerekednek a németek, akik Soissontól északra nemcsak tizennégy ágyút és hat géppuskát zsákmányoltak, de az ötezer-kétszáz hadifogoly mellett négyezer halott franciával is gyöngítették az ellenséget. A Dunajec mellett heves az ágyúharc, Anglia görög segítséget kér, s ellenértékképpen felajánlja Ciprust, Khioszt, Mitilénét, Törökország elzárja a Dardanellákat, Varsóban szüntelenül hallani az ágyúdörgést, Svédország nem engedi át az amerikai fegyverszállítmányt, a m. kir. honvédelmi miniszter 305/1915 sz. rendeletével behívja az 1875. évben születetteket, a város az élelmiszerszükséglet biztosítására rekvirálást sürget, az Uránia moziban A grófnő ékszerei című előkelő társadalmi drámát adják három, sAz ezred fickója kacagtató katonavígjátékot két felvonásban, a mozi tulajdonosa háborús híradó ígéretével iparkodik növelni a látogatók számát. A színházban aHuszárcsíny című népszínmű és a Jó éjt, Muki 352megy, a debreceni társadalom előkelősége a

debreceni hadisegélyző javára Fráter Erzsébet és Berger Mórné úrhölgyek rendezésében műkedvelő előadásra készül, miközben Olaszországban a föld elnyelte Avenzano városát, s a Debreceni Első Takarékpénztárnál hadikölcsönkötvényeket lehet jegyezni. Az újság hírt ad arról, hogy Szentpétervárt üldözik, és börtönbe vetik azokat az izraelitákat, akiknek a törvény szerint nincs joguk ott-tartózkodni, egy bukovinai kisfiú tizenhat méter távolságra kirepült a robogó vonatból, de semmi baja nem történt, Csáthy könyvkereskedésében a modern háború eszközeit ismertető könyv kapható, az apróhirdetések rovata tábori postai csomagolóládát ajánl megvételre, de eladó egy Kossuth utcai családi ház is, amelyben légszesz és villany ég. A kalmárlány nekrológját szerető kéz fogalmazta az Uránia mozi aLáthatatlan Tanú (társadalmi dráma hat felvonásban) szereposztása alá: Özvegy Jablonczay Kálmánné meghalt. Debrecen úri társadalmának gyásza van. Siratja nemes lelkű tagját, a régi magyar világ egyik jószívű úriasszonyát, özvegy Jablonczay Kálmánnét, aki 14-én délután elhunyt. Halála előtt pár órával még kedélyének sugarával bevilágította a hajlékot, amelynek nemtője volt, de midőn a nap a délutáni órákban hanyatlani kezdett, benn a csendes boldogság otthonában a ház úrnőjét az enyészet szele érintette, hatalma kioltotta a család világát, amelyet nem tud immár életre kelteni övéinek könnye és szeretete. A megboldogult áldásos és hosszú életet élt, jó volt és nemes, az igazak útját járta életében. Hosszú időn át áldásos tevékenységet fejtett ki a Debreceni Jótékony Nőegyletben és a Szent Erzsébet Egyesületben.

Évtizedeken át sok szegényt gondozott, nemcsak felkereste őket lelki vigasztalásával, hanem anyagiakkal is bőven istápolta valamennyit. A „csendes boldogság otthonában” Majthényi Béla nem a feleségét, a síró Melindát ölelte magához. Nem akármilyen ölelés volt, felért egy leánykéréssel. Anyám elmosolyodott könnyein át, 353odament Melindához, megcsókolta, mint aki gratulál, megcsókolta Majthényi Bélát is, aztán otthagyta a gyászházat, és elment Bartókékhoz. Bella, aki akkorra már mindent tudott arról, amiről anyám oly sokáig hallgatott, sírva fakadt a halálhírre, de a gondolatra is, hogy Lenke lába alatt ismét bizonytalanná válik majd a talaj. Sírt Bella a részvéttől, az izgalomtól, a szeretettől, s mert abban a percben igazán nem tehetett Jablonczay Lenkéért semmit, hát alágyújtott a szamovárnak, hadd töltsön bele legalább egy csésze forró teát, hiszen reszket. A kalmárlányt január 17-én, vasárnap délután fél háromkor temették a Kismester utcáról, tömeg követte a koporsóját, Béla testvérem még emlékezett a nagy temetésre. Rickl Mária ügyvédje másnap ismertette a halott végrendeletét, anyám csak a rend és Melinda kedvéért volt jelen, tudta, ebben az okmányban nem szerepel, az örökösök Rickl Mária gyermekei. Ez az a nap, amelyen nagynénéi engedélyével magával viszi azt a piros falizsebet, amiből az Átkozódó cukorral jutalmazta, mikor kisgyerekkorában táncolt neki. A végrendelet felolvasásakor, míg az örökösök egymást gyalázták egy fél tucat ezüstkanál és néhány nem nekik jutott ágyhuzat miatt, kiderült, Rickl Máriának volt még egy utolsó üzenete, ami Jablonczay Lenkére vonatkozott. „Lenke unokámat, Kálmán fiam lányát felneveltem,

kiházasítottam, senki a ráfordított költség miatt perelni ne merje, amit érte tettem, szeretetből tettem, adjon Isten áldást az életútjára, amelyen én már nem kísérhetem.” Anyám ráhajtotta arcát a piros falizsebre. Abban a percben világosabban látta, mint bármikor, mi történt vele a Kismester utcán, mi történt volna akkor, ha nem kerül oda, ha apja-anyja életének hullámverésében marad. Eltűnt a keserves kisgyerekkor emléke, s maradtak örökre rögzült, holtában is megköszönnivalónak Rickl Mária ajándékai, a szükség esetén kenyeret biztosító tanítónői diploma, a művészképző készsége zongorázó ujjaiban, a Kismester utcai ház az életét férjhez menéséig összefogó mégiscsak biztonságos kerete. A családi együttlét egyébként az ügyvéd távozása után nemcsak anyagi, erkölcsi természetű botrányba is fulladt, kiderült, hogy mindarról, amit anyám olyan tapintatosan leplezett, csak a kalmárlány nem tudott, aki az utolsó 354két évben már nemigen mozdult ki a házból, s akit nem szívesen nyugtalanítottak rossz hírekkel, mert félholt állapotában is mindenki félt tőle. Ám Majthényi Béla és Melinda viszonya nyílt titok volt a családban, jó alkalom, hogy megszégyenítve lássák Lenkét, az egyetlent, aki számára a kalmárlánynak volt emberi szava, emberi érzelme. A főszereplők bátran viselkedtek a családi drámában: Lenke a vállát vonja, Melinda nem pirul, nem ájuldozik, Majthényi Béla pedig kiáll kedvese mellett, s közli a felháborodástól fuldokló, asztalt verő és visítozó családtagokkal, nagyra becsüli, kedveli Lenkét, semmi panasza nem lehet rá, mert mintaszerű anya és háziasszony, ám Melindával végzetesen megszerették egymást, így okosabb, ha elválik Lenkétől, és feleségül veszi Gizellát. Shakespeare III. Richárdja óta nem kértek meg nőt ilyen sajátságos körülmények között, Szikszay a

sarokba vonul, és a függöny redőibe rejti vigyorgását, úgy kell a többieknek, akik szegény mama siratása helyett egymást átkozták holmi vackokért, de a vén cselédek foglalkoztatását mind elhárítaná, volna lelkük az utcára tenni a nyolcvankét éves Klári nénit vagy a vén Ágnest meg Annust. Majd ő lel nekik helyet, nála elférnek, pukkadjon meg Margit, ha sajnálja tőlük a kenyeret, elvégre a pénzt ő hozta a házhoz, ennyi szava igazán lehet még. A botrány addig fajul, hogy az erkölcsös családtagok kiutasítják a bűnös Melindát, szedje a csomagjait, a házat úgysem ő örökölte, fel is út, le is út. Anyám és Majthényi Béla egyszerre indultak el az ettől a családi határozattól mégiscsak megrendült, s egyik pillanatról a másikra debreceni hajlék nélkül maradt Melinda felé, Jablonczay Lenke azt mondta, ha Melindát elűzik, s a pletyka szétviszi a hírt, hogy miért, Rickl Mária, akit előző nap temettek, megfordul a sírjában. Majd ő, aki ebben az ügyben mégis leginkább illetékes, megvédi legkisebb nagynénjét a társadalmi bojkottól, ő maga veszi magához, együtt él vele, míg hármuk közül ki-ki szabad nem lesz, s el nem indulhat új élete útján. A kalmárlány temetése napján Bartók Bella levelet ír a frontra a férjének: „…ebéd után szegény Jablonczay néni temetésén voltunk, aztán uzsonna. Csináltattam a néninek koszorút: »Igaz szeretettel Bella és Móni.« Ugye, te is helyesled? Szegény Gizi most a Lenkéék férfiszobájába költözik egyelőre, Irénke meg 355Piroskával lesz. Mamuka akart neked izlandikumot és pemetefüvet küldeni, kérdeztem a postán, lehet-e, de most három más tábori szám kaphat csomagot. Mi éldegélünk csendesen, és az újsághírekre támaszkodva reméljük a békét. Estenként, ha a szél süvít, arra gondolok, hol vagy te, van-e meleg szobád.” Három nappal később, január 20-án a következő írás megy

Oberrohrbachba Tichy Antalnak: „Szegény Miklóssyéktól ma jött gyászjelentés a harmadik fiúról, aki szintén hősi halált halt. A negyedik és utolsó fiú most van kiképzés alatt. Hogy lehet mindezt kibírni? Lenkével nagyon felmelegedett a barátságunk. Tudod, Mónim, szegény Jablonczay néni megfordulna a sírjában, ha látná, mit művel a lánya, P.-né a hagyatékban minden garasért! Szegény Gizi, nem tudom, mit kezd, kevés marad neki, míg a fekvőségek nem értékesíthetőek.” Bella január 24-i leveléből az is kiderül, a Bartók lány megpróbál segíteni az érdekelteknek, de nem fogadják el az ajánlkozását. „Voltam Jablonczay Gizinél, meghívtam őt hálótársamul, nehéz szegénynek a helyzete, s nekem is jó volna. Hálásan vette, de nem fogja elfogadni. Béla szerint éppen most nem szabad őt a családnak elengednie, idegenekhez, ha még oly jó barátok is.” Melinda, mint a Bartók levelesláda tanúsítja, január 24-én már minden ingóságával együtt a Majthényi házban él: „…a mamuka hűlése nem javult, elhívattuk Liszt doktort, engem is megvizsgált, a fogyásomra arzénkúrát rendelt. Ó, be hiányzol, csak írnál már! Jablonczay Gizi Lenkéékhez költözött, szerettem volna, ha inkább hozzám jön. Lenke élete nagyon különbözik az enyémtől, hisz tudod te is, mikor rád tér a szó, olyan boldog hálaérzet kél a szívemben. Két szép új blúzom van, egyik tarka sinéselyem, stuártgallérral, a másik könnyű, fehér, lányos, örömöm van benne. (A vezérkar körülbelül a Bella blúzai csináltatásának időpontjában dönti el, hogy míg az állandó betöréssel fenyegető orosszal és a közvetlen szomszédos ellenséggel, a szerbbel nem végeztek, nem fordulhatnak a fő ellenség, a francia és az angol ellen.) Társadalmi életem a hétfő és a csütörtök, mikor Lenkével felváltva megyünk egymáshoz. Béluskánk a kis Majthényivel nagy barátságban van,

roppant szeretik egymást, Lenke viszi tornára a mi fiunkat is. Miután Gizi már Lenkééknél lakik, tegnap ő is eljött, és időtlen idők után Majthényi Béla is, a családjáért…” 356 Bartók Ágoston naplója nem emlékezik meg Przemysł elestéről, de örömmel állapítja meg, hogy május elsejével és másodikával a gorlicei áttörés következtében „az oroszok kiűzettek éjszaki Magyarországról”. „Apád kezdettől nem hitt a sikerben – beszélt nekem erről az időszakról Olga lánya, Lilly. – Gizi táncolt örömében a gorlicei áttörés után, Leksi sápadt volt, s azt mondta nekem – csak nekem, mert ilyesmiről csak egymás közt beszélhettünk a sok lelkendező között –, pergőtűz volt; el tudom képzelni, milyen az a pergőtűz? Nem tudtam. Elmagyarázta. Nem evett egyikünk sem a zsúron.” Az olaszok hadüzenete május 23-án érkezik, a két dátum között Bella csupa helyi érdekességről számol be a férjének, s úgy érzi: „harmonikusan és csendesen telnek a napok”. Közben megindul az iszonyatos isonzói csata, a magyar népfelkelő alakulatok vérétől olyan iszamós a táj, hogy a küldönc elbukik a véres kő között, ha nagyon siet, október ötödikén Mackensen a törökök támogatására megkezdi a szerbiai hadjáratot, a csapatok átkelnek a Dunán és a Száván, és meg is szállják Szerbiát, Montenegro és Albánia egy részével együtt. Jablonczay Lenke kezéből ki nem kerül a térkép: halnak az ismerősök, egyre több a gyászruhás asszony Debrecenben. „Szegény Csikósné – írja Bella –, annyira kínozta a hozzátartozóit és a környezetét, hogy Tüdős és Kenézy doktorok a klinikára vitték. Legtöbbet vagyok együtt Lenkével, ott ismered a családi helyzetet. Legjobb a mi Nyomtató utcai kis otthonunk falai között az otthon

kedves kicsinyességeivel foglalkoznom. No és a sok résztvevő a háborúban! Mind szeretem őket mélységes ember- és hazaszeretettel. Bors volt itt, kezdettől csak a déli harctéren van, most kapott pár napi szabadságot. Nincs semmi baja, csak valahogy komoly és fáradt.” Bors, akiről nem lehetett kideríteni, ki volt, nem ok nélkül lehetett komoly, azok lettek volna a debreceni fiatal nők is, ha másra is figyelnek, mint önmagukra. Ám Bella Mariankája egyre elbűvölőbb, ahogy táncol, toppant, s dallam nélkül azt énekli: „Megájj, megájj, kuta Selbia!”; Jablonczay Lenke pedig, elég időt engedve a tisztességnek, hogy Melinda megtépázott hírnevét némiképp helyreállítsa, megbeszéli a férjével, hogyan bonyolítsák le a válópert. „Lenke szándéka befejezett dolog – írja Bella –,357egyelőre kivitel előtt.” Heinrich Jozefa a fivérek boltjának csődbemenetele után pár héttel meghalt, Majthényi Olga világéletében kritika nélkül szerette az öccsét, maga is második házasságát éli, a Majthényi család részéről egy korholó megjegyzés nem kíséri a bejelentést, sőt az egész életük során ismert és kedvelt Melindát a legnagyobb örömmel fogadják, mint ahogy szeretettel és megbecsüléssel bocsátják majd útjára Jablonczay Lenkét is. A barátság, a ragaszkodás, a kölcsönös rokonszenv a sírig elkíséri a hajdani rokonokat. Olga halála után Lilly lép, mint barátnő, az anyja helyére, s a kapcsolat annyira szilárd marad, hogy Jablonczay Lenke Szabó Elektől született lánya is tartja majd a Majthényi rokonságot, s éppúgy unokatestvérének tudja Olga lányát, ahogy a kis Majthényi Béla a húga famíliáját. Jablonczay Lenke természetesen mindenről beszámol a zárdában. Melinda elég zavaros anyagi körülmények közé jutott anyja házának a biztonsága nélkül, a tartásdíj,

amely anyámnak fia és saját maga után Majthényitől járna, alaposan megterhelné az új életet kezdő párt. Anyám úgy dönt, összeköltözik a húgaival, hárman majd elboldogulnak, főleg ha ő maga is állásba megy megint, ha neki fizetése van, Majthényire kevesebb teher hárul, könnyebben élnek majd Melindáék. Kéri Stillmungust, legyen a segítségére, az apáca végighallgatja, nincs meglepve, Stillmungust nehezen lehet meglepni. Ám a kérésre, tegyen valamit annak érdekében, hogy Jablonczay Lenke visszakaphassa tanítónői állását vagy zongoraoktatói megbízást nyerjen a Svetits intézetben, kerek elutasítás a válasz: most készül felbontani a házasságát, elvált asszony katolikus iskolában nem alkalmazható. Anyám csüggedten búcsúzik, valahogy olyan egyszerűnek érzett mindent, míg a főnöknővel nem beszélt. Persze tudnia kellett volna, hogy most az egyszer hiába fordul Stillmungushoz, csak azt képzelte, az apáca annyira szereti őt, hogy a kedvéért kitalál vagy nem vesz figyelembe valamit. A Batthyány utcán és a Csizmadiaszínen vág át, mert még útközben eszébe jut, mindig csak jó szót, biztatást, elismerést hallott a zenedében, nemrég is koncertezni hívták megint, hátha a segítségére lehetnének. Nyíltan megmondani, miről van szó, ott persze lehetetlen, a zenedében senkivel sincs olyan intim kapcsolatban, mint hajdani főnöknőjével, s a válóper még 358meg sem indult. Az igazgatói irodában lelkesen fogadják: csak nem azt jelenti ez a látogatás, hogy ismét a pódiumra lép? Mióta kérik már! Anyám nagy nehezen megfogalmazza, tanítványokat szeretne vállalni, a mosolygó arcok elkomorulnak. De hiszen maga a zeneiskola is tanítványokból él – hallja a választ. – Csak nem gondolt arra, hogy a növendékeik egy részét magához hívja, meg oktassa? Nincs is zenetanári

oklevele, és igazán rossz néven vennék, ha éppen Jablonczay Lenke csinálna nekik konkurrenciát. Az út a Vár utcán át vezet haza, Jablonczay Lenke lassan lépdel, s ahogy a Nyomtató torkolatához ér, elgondolkozik, betérjen-e a Bartók házba, aztán úgy dönt, nem teszi. Bella, minden bánata mellett is, hogy távol kell tudnia a férjét, olyan felhőtlenül boldog, mit mondjon neki ezen a délutánon. Megy hát a Füvészkert utcai lakás felé, ahonnan minél hamarább ki kellene már telepíteni Majthényit, iszonyú ez a hármas, ez a feszültség, a gyerek még majd észrevesz valamit. „Pénz kellene – gondolja Jablonczay Lenke – vagy munka, amivel pénz kereshető.” Ha kellenének valakinek azok a furcsa történetek, amelyek eszébe jutnak, ha fizetne valaki azokért a mesékért, novellákért, amelyek készen állanak a fejében? Hogy indul meg az ember az írói pályán? Hogy indul meg az, akinek semmije sincs, csak egy vézna kisfia, hogy indul meg itt vagy a nagyobb lehetőségek városában, Pesten, ahol nem olyan csoda már, ha egy asszony írónő? Budapest. Hogy menjen ő oda? Miből él, míg meg nem kapaszkodik valahol? És szabad Kisbélát ilyen bizonytalan kimenetelű vállalkozásba magával rántania? Ha nem is várta a születése előtt, most már eltéphetetlenül hozzátartozik. Pestre kellene menni mégis – torlódnak s aztán elszakadnak a gondolatok. Pesten Gacsáry Emma él a két fiával. Nem akar egy levegőt szívni vele, nem akarja kitenni magát a vele való találkozásnak. És a név, amelyet a töprengés felszínre dob a tudata mélyéről, megint csak kétségbeejti. Gacsáry Emma tartásdíját a kalmárlány a maga vagyona terhére folyósította, anyós és meny egyezsége nem köti az örökösöket, és Iunior nem él. Anyja sose volt támasza,

mostantól nemcsak lidérce, de anyagi megterhelése is lesz, hisz valakinek segítenie kell Gacsáry Emmát, aki azonnal jelentkezik majd az elmaradt pénzért, s ugyan kitől kérhetné, hogy 359tovább is folyósítsa, mint tőle, legidősebb gyermekétől, akiről az azóta Pestre költözött Leidenfrosték utolsó információja nyilván az volt, hogy elvette egy gazdag kereskedő. Megy csüggedten Jablonczay Lenke, aztán kiderül az arca: a Kollégium előtt József beszélget Szabó Elekkel. Nyilván mindketten náluk voltak, s hogy őt nem lelték otthon, eljöttek hamar. Anyám gratulál a kis embernek, akit megint megválasztottak valaminek, ő lett a Városi Dalegylet alelnöke, aztán Szabó Elek tapintatosan elköszön, József odaszegődik Jablonczay Lenke mellé, s elindulnak a Nagytemplom mögött a Füvészkert utcán. Ez a találkozás döntő jelentőségű: József nem volt ott a kalmárlány temetésén, hónapokat töltött Bécsben, bankja egy osztrák–magyar testvérbankba rendelte, csak kondoleáló távirata jött meg a gyászjelentésre. Anyám Bartók Ilonka révén már értesült róla, hogy megérkezett, látta is a korzón a visszatérte óta, de most beszél először tanúk nélkül vele. József nyakkendőjében ismeretlen, zafírgombos tű, arcán a siker biztonsága, anyám úgy néz bele, mint a jövendőbe. Hirtelen naivnak és elsietettnek érzi délutánja próbálkozásait. A zenedében elutasították, az iskolában nem kell elvált asszony; míg hivatalosan a Majthényi felesége, azért, a válóper után meg éppen amiatt nem kelthet feltűnést azzal, hogy beállít egy szerkesztőségbe egy kötet mesével, novellával, ilyesmi Debrecenben lehetetlen. Pest szóba se jöhet, de van valami, ami talán már most megoldódhatik. Csaknem abban az időben, hogy a kalmárlány, meghalt öreg Ninon egyik testvére, s József jelentős vagyont örökölt. Anyám nehezen mondta ki, mikor nekem beszélt erről, mi volt a

sétán elhangzott szavak lényege: közölte, szeretne Józseffel zavartalanul, négyszemközt beszélni, legyen hát másnap délután a Bella szalonjában. „Ne ítélj meg érte! – mondta anyám, s hirtelen elkezdtem szégyellni magam amiatt, hogy sosem szégyenkeztem semmiért. – Nem tehettem másképp. Debrecenben, bárhol voltunk, mindenki bennünket figyelt, arra gondoltam, Béla most otthon Gizivel csókolózik, el fogunk válni, ez talán mentség arra, hogy találkára hívtam egy férfit. Azt ne hidd, hogy sunyi arcot vágott, vagy magabiztosat, mint aki azt hiszi, most aztán más is következik. József, ha valaki, ismert engem. Inkább kicsit félt, de azt ígérte, eljön.” 360 A május végi nap, amely ismét fordított egyet Jablonczay Lenke életén, nem édes operettnap, nem zúgnak méhek, nem illatoznak rózsák, rossz év van, nyirkos, gonosz év, csupa talajvíz a legnagyobb területén amúgy is felszántatlanul maradt föld. Bella csupa izgalom, mikor megtudja, mi várható, Béluska, mint Kisbéla, délután iskolában van, Margit hívás nélkül sose jelentkezik, ha vendég van, Bartók Ágostonék Pestre utaztak a menyükhöz, csak Ilonkával kell számolni a túlsó szárnyban, de őt majd leköti ő maga. Alágyújt a szamovárnak, s ahogy József megérkezik, elnézést kér, pár percre át kell futnia a nővéréhez Mariankával. Lenke addig majd helyettesíti. Sok időt nem engedélyezett a barátnőjének, csak egy negyedórányit, többet Bella illemkódexe halálveszély esetében se viselne el. A szalonablakok nyitva vannak, a kép, amelyet bárki a bentülőkről festhetne, korrektebb nem is lehetne: egy gyászruhás, szőke fiatal nő tölti ki a teát egy szürke ruhás, fekete, fiatal férfinak. Cukrot, tejszínt kínál,

átnyújtja a csészét, a sajátjához hozzá se nyúl, elkezd beszélni. Anyám, írtam már, bátor volt, gyakran több is: vakmerő. Mérlegelni, tétovázni mindig csak akkor láttam, ha az eltervelt cselekvés valamelyik gyerekét is érinthette, akkor gyakran megtorpant, elállt a szándékától, féltette vagy a fivéremet, vagy engem. Bátor volt ezen a napon is, élete nagy küzdelmének a napján. Feltételezte, hogy Józsefhez a Párkák révén már eljutott a hír, mi történt Melinda és Béla közt nyáron a hegyen, de azért megkérdezte, hallott-e mostanában róluk, s József nem köntörfalazott, elismerte, hogy ismeri a pletykát, de senki illetékessel nem beszélt. „Én illetékes vagyok – mondta Jablonczay Lenke –, s ha valaki, maga tudja, milyen volt vagy lehetett a házasságom. Béla más feleséget érdemel, olyat, aki szereti, és Melinda szereti Bélát. El fogunk válni, szabad leszek megint. Abból, hogy máig nem nősült meg, s hogy mindig mindenütt megkeres, azt kell következtetnem, magában is élnek azok az emlékek, amelyekről nem szoktunk beszélni. Hallottam, örökölt, most már nincs szüksége hozományra. Akar elvenni feleségül?” József nem várta a kérdést, de semmivel se volt kevésbé bátor, mint anyám. Az emlékezetes, azElly választásában megörökített élmény óta először beszéltek arról, ami történt. József nem 361tagadta, szereti anyámat, mindig szerette, ha volt is időközben más az életében, az nem számított. Neki se volt egyszerű tudomásul vennie a családi végzést, hogy nem vehet el szegény lányt. „El akartam riasztani – mondta József –, minek kínozzuk egymást, mikor kilátástalan. Gondoltam, ha rábeszélem egy mással kötendő házasságra, mindkettőnknek jobb lesz. De persze az ilyet csak elképzeli az ember,

gyakorlatban kivihetetlen. Egy társaságba jártunk, lépten-nyomon összeakadtunk, s maga szebb lett, mint bármikor. Maga egyszerűen gyönyörű.” Közelebb hajolt Jablonczay Lenkéhez, meg akarta csókolni, anyám elhúzódott, megint érezte azt a vad szívverést, mint amikor a Sántától félt, vagy Stillmungus pirongatta. Ne csókolja meg, nem akarja, hogy zavarba hozza annak az átélésével, nem öröm számára a csók. „Nem válaszolt!” – figyelmeztette Józsefet, a férfi jól megnézte Jablonczay Lenkét, mintha kirakat előtt állna, s döntenie kellene az üveg előtt, vásároljon-e. „Hát akar hozzám jönni, kurta szoknyás?” – mosolygott rá, és akkor Jablonczay Lenke is elmosolyodott, és tele futott a szeme könnyel. Nem mondta, hogy „igen”, elzongorázta, odaült Bella zongorájához, és szállt és ujjongott a dallam, hogy belezengett a Bartók ház. Mire Bella visszatért, már elhallgatott a muzsika, anyám és József szemben ültek egymással, és teáztak. „Akkor kellett volna látnod őt – mesélte nekem a nyolcvanéves Bella, mikor egyszer hazakísértem –, nincs rá hasonlat, milyen volt. Mint akivel megtörtént a csoda.” A szerelmesek hamar elköszöntek. Szabó Elek megint ott állt a Kollégium előtt, a kis ember a szabad ideje nagy részét a nagykönyvtárban töltötte, apja a Kollégiumra hagyta a szakkönyvtára zömét, szabad bejárása volt az épületbe valamennyi gyerekének. Tőle tudom, hogy amint elléptek előtte, nem vették észre őt. „Azt gondoltam, végre megegyeztek – mondta Szabó Elek –, látszott anyádon valami olyan, mint addig soha, olyan volt, mint aki révbe ért. Holtszerelmes voltam belé, látni se bírtam azt a tündöklő arcot. Ott járkáltam körötte én is évek óta, ha valaki, én aztán legalább olyan jól tudtam, kicsoda az anyád, mint Stillmungus vagy Kubelik. Most majd megkapja, amire vágyott, az üres fejű, lelketlen

pojácát, aki olyan gazdag lett, mint egy nábob. 362Nekem nem volt csak a fizetésem meg egy rakás adósságom, táncolni se tudtam, nem érdekelt a kártya, a kaszinó, a vadászat, és hogy utáltam a zsúrokat, uramisten. És mégis tudtam, anyád téved, én illem hozzá, csak én, és nem József. Bementem a Kollégiumba, hogy elkerüljek a látószögükből.” Kár, hogy nem várt egy percig, tanúja lehetett volna, hogyan alszik ki a fény a Jablonczay Lenke arcán, akinek sose merte megvallani, mit érez iránta, annyira reménytelennek érezte a szerelmét, nem a Majthényi Bélához, a Józsefhez való ragaszkodása miatt. Mikor befordultak a Füvészkert utca könyökében, József azt mondta, persze neki is van feltétele, a Majthényi gyereket ugyanis nem vállalja, a fiú maradjon az apjával. Ha ebben nem tudnak egyetérteni, sajnos, el kell tekinteniök a házasságtól. És akkor ott a Füvészkert utcán egyszer csak szembejött anyámmal saját kisgyerek alakja, fehér kapisont viselt, szalagos topánt, kidobták a családi fészekből, Melinda nevelte fel, a Sántával, a rémekkel, a hóna alá szorított könyvekkel, és jött szembe vele a gondolata közt Gacsáry Emma is, aki – hite szerint – elajándékozta, eldobta őt. A szalonban zongorázott diadalmas dallam elhallgatott, s a kurta szoknyás királylány még mindig nem arra gondolt, micsoda szerencsétlenség, hogy ilyen férfiba szeretett bele, aki először lemond róla parancsra, anyagi érdekek miatt, aztán meg ilyen embertelen feltételt szab neki. Csak az jutott az eszébe, milyen reménytelen, ha a boldogság után nyúl, zárda, zenede egyformán nem segít, s aki szereti, az se viseli el a közelében a Majthényi Béla kisfiát, aki, szegény, a világra se jött volna, ha József annak idején, mikor még nem késő, szembeszáll a

családjával. Nem beszéltek többé a házasságról, mikor hazaért, anyám összecsókolta Kisbélát, mintha súlyos betegségből épült volna fel. József sokáig elmaradt Majthényiéktől. Bartók Ágoston a május 23-i olasz hadüzenet után csak október 6-án ír ismét a naplójába. Bejegyzése eléggé optimista; az osztrák–magyar és német csapatok befejezték Szerbia megszállását. „Az 1915-ös évben családunkból nyaralásra nem ment senki.” 1915-ben, sajátságos módon, Jablonczay Lenke változtat he 363lyet a nyáron: Kisbélának egy idő óta minden délután hőemelkedése van, s nem találják az okát, anyám éppúgy megrémül a jelenségtől, mint Heinrich Jozefa, amikor köhinteni hallotta valamelyik gyermekét. Olga tavasz óta nincs a városban, Majthényi Béla ép korában se volt valami jeles utazó, anyám egyedül vág neki a riadalmas pesti útnak a kisfiával, s a gyermek érdeke még arra is rábírja, hogy kapcsolatot keressen Gacsáry Emma körével. A vizsgálatoktól ideges, folyton síró Kisbélát nem szállásolhatja el hotelben, ír Leidenfrostnak, megkéri, szervezze meg az orvosokkal való találkozását, s adjon számukra hálóhelyet. Leidenfrost, a Hangya igazgatója, aki a háború kitörése évében temette el Gacsáry Erzsébetet, kitörő örömmel fogadja a keresztlányát, Kisbéla váratlan könnyedséggel beleilleszkedik a Leidenfrost-környezetbe, a nagyváros látnivalói elterelik a figyelmét az orvosi vizsgálatokról, amelyek különben nem állapítanak meg semmit. A hőemelkedések évekig kísérik még a kisfiút, aztán egyszer csak éppoly váratlanul megszűnnek, mint ahogyan jelentkeztek. Anyámnak amúgy is volt beszélnivalója a keresztapjával: Gacsáry Emma tartásdíja

a kalmárlány halálával megszűnt, s bár anyjának Piroskához és Irénkéhez írt leveleiből tudta, hogy apja özvegye talált valami megoldást, tisztán akart látni, mire számíthat. Leidenfrost aztán megnyugtatta, ő maga szerzett Emmának valami kis állást egy Hangya szövetkezetben, egyelőre nincs baj, segíti ő is, nem kell a debrecenieknek a fejüket törniük a sorsán. Szeretné végre összehozni a lányt az anyjával, ez nem sikerül, Jablonczay Lenke udvariasan végighallgatja érvelését, miért s miben nincs igaza, amikor a szerencsétlen Emmát megítéli, de azt mondja: nem volna értelme találkozniok, s szemmel láthatólag nem hisz neki. (Gacsáry Emma sorsa egyébként majd a húszas évek elején sógora halálával pecsételődik meg, amikor a Hangyából is kikopik, nem áll mögötte többé senki, lányai támogatására szorul, hol az egyik fiával él, hol a másikkal. Élete legutolsó, már csak a morfinnal elviselhetővé tett szakasza oly homályos, hogy maga Piroska, aki legtöbbször látta az anyját, se tudta megfejteni.) Ottléte alatt ír neki Bella, ír kétszer a férje, sőt alighanem valami nagy mulatság után a kis Szabó Elek is küld egy szép üdvözlőlapot. Nagyon részeg lehetett, mert csak 364valami zagyvaságot írt a gyönyörű barna kislányt ábrázoló lapra: „A haja azonban szőke.” Bella édesapjának feljegyzései nem említik a keleti fronton vesztett csatákat, amelyek során a hadseregünk kétharmada máris elveszett, nem szólnak az oroszok betöréséről, sem az Isonzó körüli újabb hadműveletekről, ahol pedig október hatodikáig két óriási ütközet is lezajlik, az elsőben százezer olasszal szemben ötvenezer közös hadseregbeli katona áll, s van nap, amikor huszonkét támadást kell visszaverniük, a másodikban negyedmillió ellenség támad ötszázharminchárom géppuskával és nyolcszázhatvan

ágyúval mindössze hetvennyolc ezer magyar és osztrák katonára. A Bartók családot a fronton levő családtagok és barátok sorsán kívül Jablonczay Lenke életének alakulása foglalkoztatja leginkább. Úgy szeretik, mint a sajátjukat a kalmárlány unokáját, s bár a végül előttük is felfedett titok, a házasság felbontásának gondolata bántja a mélyen vallásos embereket, mégis azt kívánják, találja meg anyám a lelke nyugalmát végre, még akkor is, ha tőlük idegen utakon keresi. Ám Jablonczay Lenkének, mint annyi minden másban, most sincs szerencséje, ami másoknál hónapok alatt lezajló, egyszerű ügy, nála majdnem meghiúsul. 1915. szeptember hatodikán azt írja Bella a férjének: „Édes jó Mónim! Most ment el Lenke, és csak most jutottam íráshoz a mai mozgalmas nap után. Reggel a két Béluskával beiratkozni mentünk. Piribauer ajánlotta, hogy zongorára is taníttassuk, hát készülök a zenedébe is. Nagy események ezek! A pénzt megkaptam délben, de jó lenne már együtt számolni, beosztani és félretenni. Vágyom utánad nagyon! Szegény Lenkét nagyon sajnálom. Bélának a tüdőcsúcshurutja mindkét csúcson kiújult (senkinek sem mondják), és Bruckner szerint csak a szanatórium segíthet. De pénz nincs. Várják haza Olgát, ő talán segíthet. Lenkének a Béla betegsége minden reményét áthúzhatja. Sem anyagi, sem testi bajt nem engednek meg Bélának az ő tervei. A végzetemmel nem küzdhetek! – mondta szegény.” Mikor a Bartók levelesláda feldolgozása közben kezembe került ez a levél, elborzadtam az idézett mondaton. Melinda nemegyszer elmondta nekem, hogy a kalmárlány fogalmazta meg ezekkel a szavakkal élete kudarcait: „Nem küzdhetek a végzetem ellen.” 365

Majthényi Bélának természetesen nem tüdőcsúcshurutja van, hanem most már teljes erővel kitört rajta a családjában örökletes tüdőbaj. A csapás, amely az ekkor még mindig csak harminchárom éves férfit éri, mindenkit egyforma mértékben sújt. Melinda tervezett férjhezmenetele hirtelen kérdésessé válik, a város gonosz szája miatt nem közömbös pedig, mi lesz a hegyen kezdődött idill vége, a különös együttélés amúgy is megtépázta valamennyi érdekelt maradék hírnevét. Mindezek tetejében Olga sincs Debrecenben, anyám ír neki, segítséget kér, egyben bejelenti neki is, a férjének is, ilyen körülmények között nem válik, nem hagyja, nem hagyhatja el Bélát. Majthényi Béla immár másodszor hozza Jablonczay Lenkét abba a helyzetbe, hogy elállja az útját: a bejelentés után Melinda hisztérikus rohamot kap, azt sikoltozza, neki Béla betegen is kell, haldokolva is, nem mond le róla, hozzá akar menni, Lenke igenis váljék el tőle, hagyja őneki, aki igazán szereti. Majthényi a halál árnyékában megdicsőülten néz a két asszonyra, akik nyomorult beteg teste birtokán vitatkoznak. Olga aztán eldönti és megoldja öccse sorsát, hazajön, felpakolja, elhelyezi egy tátrai tüdőszanatóriumban, s szépen megkéri Melindát, utazzék el a hegyi házba, hogy rendbe jöjjenek az idegei, a szüret úgyis nehéz lesz az idén, a szőlőmunkásokat elvitték katonának, anyámat megnyugtatja, nincs még veszve semmi, talán minden kialakul. Jablonczay Lenke, hosszú idő óta először, egyedül marad a nagy lakásban a kisfiával, s áthívja társaságnak a húgait. Mindkét lány szorgalmasan dolgozik már, örülnek egymásnak, s nevetnek rajta, mennyire rögzült bennük a Melinda nevelése, mindig ugyanabban az órában kelnek, tisztálkodnak, étkeznek, ahogy valamikor a Kismester utcán megtanulták, van ebben valami örökre

összekapcsoló. A lányok figyelmeztetik anyámat, hogy újabban nem jön hozzájuk a kis ember, csak Bellát látogatja, Bellától tudják, hogy zenegépet vett, muzsikál, fényképezik, nem jár társaságba. „Hiányzik!” – döntik el a nővérek, s Piroska egyszer, mikor véletlenül összetalálkozik vele, megállítja Szabó Eleket az utcán, s unszolja, keresse fel már Lenkét, apám megígéri. Olga megnyugtató sorokat küld Tátraszéplakról, anyám hát ráér, hogy férje tragédiája mellett a sajátjával is foglalkozzék, rá- 366rápillant a kisfiára, s tűnődik, mit hoz, mit hozhat rá s a gyerekre még az élet, az élet, amelyről most már tudja, hogy sose fog beletartozni József. Ezekben a hetekben, míg az orvosok csodát művelnek Majthényi Bélával, és úgy talpra állítják, hogy még nyolc esztendeig él, valóban visszatér, és gyakori látogatóvá válik Szabó Elek. Sosem érkezik üres kézzel, Kisbéla rohan, ha meglátja, tulajdonképpen több időt tölt a gyerekkel, mint a Jablonczay lányokkal, akiknek elzongorázza a színházi újdonságokat. A kis ember nem ismeri a kottát, ám amit egyszer hallott, azonnal lejátssza, olyan megnyerően, olyan tiszta művészettel, hogy a nővérek körbekönyöklik Lenke zongoráját. Még énekel is, szép, meleg baritonhangja van, Kisbélát furcsa falusi mondókákra tanítja. Míg Majthényi Béla Tátraszéplakon üdül, és jönnek és mennek a szenvedélyes levelek Melindától Bélának, Bélától Melindának, Jablonczay Lenke rajtakapja magát, hogy néha már ismét hangosabban kacag, pedig sem a Kisbélát nem vállaló Washer Pál-József, sem saját rendezetlen helyzete miatt nemigen volna oka nevetni. Ám Szabó Elek mellett nem maradhat komoly az ember, jó vele lenni, majdnem olyan jó, mint Bartókéknál, és nemcsak szórakozni lehet a társaságában, de tanulni és

igazán, barátian beszélgetni is. Jablonczay Lenke elbámul, egy külön köröstarcsai világ nyílik meg előtte Szabó Elek szavai nyomán, egy boly egymásért élő-haló fiú meg lány történetét hallgatja végig: tizennégy gyerek nőtt fel az eszményien szép életet élő református esperes és egy olyan patrícius kalmárlány környezetében, aki első eszmélése idejétől semmi mást nem kívánt az élettől, csak anya lenni. Anyám úgy hallgatja Szabó Eleket, mintha valaki az álmát mesélné neki; nem sejti, hány eleme lehetne számára a kis ember ábrázolta világnak ismerős, ha valaha elmegy Füzesgyarmatra, bekopog Bányay Rákhel házába. Ott megtalálhatta volna szinte ugyanazt a berendezést, ugyanazokat a klasszikusokat, ugyanazt a magyar és kálvinista hagyományt és európai érdeklődést, ami a Szabó Elek családját jellemezte. Ő bezzeg szégyell eleinte magáról beszélni, pedig a kis ember faggatja, s rá is pirít, mert többet tud Iuniorról, mint ő, a lánya, tudja, milyen lapokba írt, milyen jól szerkesztett, szép hajdúsági szókinccsel építkező novellái jelentek 367meg, hányszor és mit publikált a Borsszem Jankó-ban, a Dongó-ban: Szabó Elek ismerte a kávéházlátogató, a Csokonai-körben dolgozó, a szerkesztőségekben olyan gyakran felbukkanó Iunior munkásságát. Anyám úgy figyelt rá, mintha egy sose látott valakiről beszélne, s az volt az érzése, a kis ember, akinek édesapja ugyanazt a kitüntetést kapta a királytól, mint Arany János, s aki maga mesélte: az ő édesanyja terhességei idején a virágokat nézte, simogatta, hogy születendő gyermekei megkapják a virágok szépségét, harmóniáját, nem idegenkedik az ő zavaros életű szüleitől. Mire a kigömbölyödött, válásra és új házasságkötésre egyaránt alkalmasnak nyilvánított és tulajdonképpen gyógyultnak tekintett Majthényi visszatér a Tátrából, anyám és Szabó Elek olyan közel

kerültek egymáshoz, hogy amit soha nem tett a Bartók házon kívül, anyám elmondja neki az élete történetét, azt is, Majthényival való kapcsolata felbontás előtt áll, s utódja ebben a házban Melinda lesz. Szabó Elek reakciói nem hasonlítottak senki más bizalmas barát reakcióihoz, egy mondattal sem utaltak a jövőre. Apám például nem kérdezte meg, hát a Majthényi Béla utódja ki lesz, illetve hogy József lesz-e, vagy valaki más. Irodalomról beszélt, művészetről, anyám regény- és novellaterveit kérte számon, könyveket hozott neki, amelyeket szerte a világban híressé vált nők írtak, s egyáltalán nem érezte kilátástalannak, hogy anyám valami módon kamatoztatni próbálja a Iuniortól és a Gacsáry őstől örökölt íráskészségét – Kaffka Margit, Lesznai Anna, Czóbel Minka, Reichard Piroska írásaira hívta fel a figyelmét, Nyugat-számokat mutatott, bíztatta, dolgozzék, ha másnak sikerült, mért vallana kudarcot éppen ő. A zenéről, amelyet nagyon szeretett, kevesebb bizalommal nyilatkozott, Kubelik minden dicsérete ellenére. A debreceni képzést nem érezte elegendőnek, s nem tartotta valószínűnek, hogy a pesti vagy bécsi konzervatórium látogatása és legalább a kezdeti időket biztosító anyagi bázis nélkül gondolhatna arra, hogy komolyan és hivatásszerűen foglalkozzék a muzsikával. Az irodalom, az más, ott a tanulás eszközei, az igazán nagyok könyvei elérhető távolságban vannak: a könyvtárakban, adottságai közül az írást válassza, nyilván boldogul. Valahányszor elment tőlük, anyám azt érezte, unatkozik nélküle, de 368keresték és nélkülözték a lányok is, akárcsak Bella, aki nagyon ragaszkodott a kis emberhez, mert vallásos volt, mint ő, ha máshitű is, rajongással beszélt a családjáról, s ugyanolyan külön világot alakított ki maga körül a szeretteiből, mint a Bartókok.

Majthényi Béla megérkezése előtt pár nappal anyám felszabadultan, jókedvűen tesz-vesz; mihelyt a férje visszajön, most már megkezdik a különélést, csak megfelelő lakást találjanak Bélának. Amúgy is vidám, mert Szabó Elek egyik látogatása után hirtelen megvilágosodott előtte: nincs neki szüksége az egyházra, Stillmungusra, vannak állami, városi iskolák is, és Szabó Elek eddig még mindent el tudott intézni a városházán. Az iskolaszékben hallgatnak rá, majd elhelyezi őt is. „Bejelentette magát nálam – mondta az apám. – Majdnem mindig fehérben járt, tulajdonképpen a téli szövetruhái is mind fehérek voltak, vastag, puha fehérek, csak gyászidőben láttam rajta feketét. Még gyászolta a nagyanyját, karcsú volt és nyúlánk a sötét ruhában, mint egy egészen fiatal lány. A szívem majd megállt a hírre: itt van, nem jelezte, hogy felkeres, nem tudtam, mit akar. Aztán egyszer csak ott ült velem szemben, rám nevetett, kért egy cigarettát, s azt mondta, állásba szeretne menni, most már különválik Bélától, nemsokára teljesen szabad lesz, de ahhoz, hogy valóban függetlennek érezhesse magát, kellene az a tudat, hogy valamit keres is. Állás volt is, nem is, a fronton levő tanítók helyére rokkantak és hadiözvegyek álltak, tudtam, ha nagyon akarom, őt is el tudom helyezni, csakhogy eszem ágában se volt. Ha elválik és állása lesz, kisiklik a kezemből. Akkor már tudtam a pesti sógoromtól, hogy József rövidesen elköltözik a városból, megnősül, elveszi egy fontos bankember lányát. Persze azért megígértem, s azt mondtam, majd hírt viszek neki, maradt még illendőségből egy percig, aztán futott, otthagyott az asztalomon egy szál őszirózsát, amit az utcán lelt, tudod, hogy felszedett minden eldobott virágot.”

1915 októberének végére Majthényi Béla tátrai nap barnította ragyogó arca ismét ott látható a debreceni korzón, József viszont búcsúlátogatást se tesz, csak bedob egy névjegyet: PPC, és eltűnik. Jablonczay Lenke higgadtan veszi tudomásul, amire voltaképp mindig el volt készülve, mióta útjaik azon az emlékezetes 369délutánon végképp elváltak, Melinda járja a várost, faggatja az ismerősöket, hol tudnak jó kiadó szobát, anyám vár pár hetet, hogy ne lássék illetlenül sürgetőnek, aztán felmegy a polgármesteri hivatalba. Várakoznia kell Szabó Elekre, az most a katonaügyosztályon is dolgozik, mire előkerül, nyúzott az arca, a kis ember ama kevesek közé tartozik, akinek pontos áttekintése van arról a nyomorúságról, ami a városra, az országra, a világra szakadt, és sejti a jövendőt is. „Lesz állásom?” – kérdezi Jablonczay Lenke. „Lesz – feleli Szabó Elek, s csak ül az íróasztalánál, előtte tarka üveggömb levélnyomó és egy velencei szárnyas oroszlán –, lesz, ha úgy akarja.” Anyám mosolyog, Szabó Elek nem, a perc ismét rögzül az időben, s nemcsak az ő, az én sorsomat is eldönti. „Találtam magának valamit, ami talán jobban megoldja a helyzetet. Jöjjön hozzám feleségül.” Anyám elképedt. A mondat nem riasztotta, csak meglepte, szabadulási kísérletei között igazán sok minden járt az eszében, csak egy új házasság nem. Sose gondolt a kis emberre másképp, mint baráti köre nélkülözhetetlen, Bella után legkedvesebb tagjára, akit nagyra tart, akivel szívesen van együtt akármeddig. Kalocsa Róza utasítása szerint megköszönte az ajánlatot, azt mondta, nem foglalkozott azzal a gondolattal, hogy megint férjhez menjen, de ígéri, hogy eltűnődik rajta, s rövidesen választ ad. Apám arra kérte, ne habozzék sokáig, ha úgy gondolja, szívesen élne mellette, kár

vesztegetni az időt. Jablonczay Lenke távozás előtt nem mondott se biztatót, se elriasztót, arra kérte, ha volna valami álláslehetőség, azért azonnal üzenjen neki. „Független szeretnék lenni, a magam gazdája végre, arra vágyom én leginkább” – magyarázta, s a kis ember azzal engedte el, ha hozzámegy, mellette azt tesz, amit akar, úgy alakítja élete új szakaszát, ahogy eltervezte. Anyám sok házassági ajánlatot kapott, pontosabban kaphatott volna, ha meghallgatja társasága agglegény vagy özvegy tagjai közül azokat, akik arra céloztak, szívesen állnának az oldalára, ha lehetőséget adna számukra, hogy megfogalmazzák a mondanivalójukat, anyám nem adott. Most, amikor Szabó Elek előállt a szándékával, megpróbálta végigelemezni, mit hozhat s vihet el az ajánlat, s még haza sem ért, mikor már felfogta: meggondolandó. 370Nem szerelmes Szabó Elekbe, József-Washer alighanem holtig megkötötte érzelmi életét, de ragaszkodik a kis emberhez, jól érzi magát mellette, a gyerek is szereti, családja pedig tekintélyes, közbecsülésben álló família, ha a kalmárlány élne, csak örülne ennek a kapcsolatnak, Szabó Jánost, a tiszántúli püspök helyettesét, és a feleségét, VáradySzabó Máriát igazán mindenki ismerte Debrecenben. Jablonczay Lenke csak a rábízott titkokat őrizte meg, saját útjai leplezésére nem szánt időt. Ahogy a lakásába lépett, Kisbélát elküldte játszani, s megkérdezte a szerelmesektől, mi a véleményük, Szabó Elek el akarja őt venni feleségül. Melinda ujjongott, Majthényi Béla majdnem hogy gratulált örömében. Aki csak egyszer is beszélt Szabó Elekkel, megérezte, ez nem fog viszályt kelteni a volt házasfelek között, ez jó lesz a kisfiúhoz, még jobb is talán, mint a saját gyerekéhez. A délután úgy telt, hogy Melinda és Majthényi Béla szünet nélkül magasztalták Szabó Elek szellemi képességeit, családját,

jellemét, lehetőségeit, iparkodtak meggyőzni Jablonczay Lenkét arról, hogy ekkora szerencsére senki se számíthatott. Most, utólag, mindenki úgy érezte már, régen észrevették mindketten, hogy a kis ember rajong Lenkéért. Milyen szép karrier áll az új pár előtt, hisz Szabó Elek rendkívül tehetséges és népszerű, arról még soha senki rosszat nem hallott, s pár év múlva, ha így halad a városi ranglétrán, meglátja, hogy polgármesternek is megválasztják, minden adottsága megvan ebben a kálvinista városban, amiért annyit tett a famíliája. „Én tulajdonképpen mást szerettem volna – mondta elgondolkozva az anyám. – Független lenni, egészen szabad.” „De hiszen az leszel – esküdött Melinda. – A Szabó családban házikoncerteket adnak, festenek, és általában azt csinálják a nők, amihez kedvük van, szabadok, anélkül hogy szabadosak volnának. Várady-Szabó Emma például társaságban szivarozik is.” „Szabad leszek?” – kérdezte reménykedve Jablonczay Lenke. A jegyesek biztosították róla, hogy ahogy ők Szabó Eleket ismerik, olyan szabad és független lesz, mint soha életében, nem érdemes az iskolában kínlódnia, kiélheti a pedagógiai szenvedélyét Kisbéla mellett. Anyám átszaladt Bartókékhoz, ahol Szabó Elek ajánlatát a legnagyobb lelkesedéssel fogadták, Bella még könnyezett is, úgy érezte, hogy apám, ha nem is Washer, de igazi Tempest, 371ahogy a Jön a rozson át-ban áll, sokkal Tempestebb, mint szegény jó Béla, ami egyébként nem is csodálatos, hiszen Béla voltaképpen Washer, csak a Melinda Washere. Jablonczay Lenke Bellától a zárdába ment, Stillmungus hallott Szabó Elekről, s azt kérte, hozza be hozzá egy délután, szeretné látni, megismerni, ha úgy döntene, hozzá akar menni – nem szívesen élne át vele még egy tévedést. A találkozás nem jött létre, Szabó Eleket

sajátságos módon mindig megakadályozta valami különleges elfoglaltság abban, hogy megismerkedjék Stillmungus Mária Margittal, és Jablonczay Lenke, aki sose tanulmányozta a városi urak életét, nem jött rá, hogy ez teljesen lehetetlen. Később, már a feleségeként, rájött, hogy az a mitológiai féltékenység, ami a vékony férfit emészti, nemcsak Józsefre, a haldokló Majthényi Bélára, a gyermek Kisbélára, minden férfira, de minden gyerekre és nőre is vonatkozott, sőt alóla a halottak se kivételek, apám az emlékeket is rossz néven vette, anyám kicsorduló könnyeit nagyanyja sírjánál. „Úgy szeretett téged, hogy majdnem belehalt – próbáltam neki megmagyarázni –, ha lehet, hát kitépi, kivájja, kiássa belőled életednek azt a részét, amiből ő hiányzik. Folyton magasztaltad Margit nénit, hát féltékeny volt rá is, nem akarta látni. Bellára is féltékeny volt, csak nem mutatta sose, mert közben érezte a lojalitását, s tudta, hogy Bella a barátja, nem az ellensége.” „Kínzott vele engem is, önmagát is” – mondta az anyám. „Önmagát jobban” – feleltem neki én, az egyetlen, akinek Szabó Elek valaha elmondta az igazságot. Az érdekeltek hamar megegyeztek, mindkettőjüknek volt valami kérnivalója a másiktól. Jablonczay Lenke azt kívánta, jövendő férje igazán gyerekének tekintse Kisbélát, amit az habozás nélkül meg is ígért azzal együtt, hogy a felesége is úgy élhet mellette, ahogy az számára a legmegfelelőbb, ha koncertezni akar, fellép, ha témája van, ír, ha a háború elmúlik és könnyebb lesz az élet, nyilván módjában lesz hozzásegíteni kiadóhoz is az írásait. Anyám becsületesen megmondta, nem szerelmes belé, gyermekkori, soha révbe nem jutó szerelem kíséri, a kis ember mosolyog, legyint, ránevet: „Árnyék!” Jablonczay Lenke nem tudja, mit takar a nevetés, mekkora gyűlöletet, milyen kétségbeesett reményt:

lehetetlen, hogy el ne tudja homályosítani ennek az értelmetlen- 372rossz ízű gyerekérzésnek az emlékét, amikor annyira hozzáillik, mikor annyira szereti. Szabó Elek kikötése vallási jellegű: családja hagyományait sérti meg azzal, hogy katolikus nőt vesz feleségül, születendő gyermekeit reformátusnak kívánja. Anyám azonnal igent mond, ő maga is kálvinistának született, nyugtatja meg jövendő férjét, amellett az egész úgyis csak elmélet. Megriad, mikor a kis ember közli vele, téved. „Magának van fia, nekem nincs utódom. Egész életemben vágytam rá: gyereket akarok. Egy lányt. Elküldtem magának Leidenfrostékhoz a képét; mikor visszajött Debrecenbe, azt mondta, összekevertem a címeket, vagy részeg lehettem azzal az értelmetlen levelezőlappal. Még azt se figyelte meg, hogy nem szeretem az alkoholt.” Jablonczay Lenke legszívesebben azt mondta volna, igazán nem szép tőle, hogy nem elégszik meg a szelleme kincseivel, s hogy azt az undokságot kívánja tőle ő is, amit Majthényi, de tudta, nem ellenkezhetik, amit kíván, ahhoz Szabó Eleknek a törvény szerint joga van. „De aztán ne hagyja egészen rám! – mondta félkomolyan, féltréfásan –, egy kisgyerek annyi gonddal jár, s én azért szeretném megírni meg elzongorázni, ami bennem van.” „Nem hagyom egészen magára – felelte váratlan komolysággal Szabó Elek –, a gyerek félig az enyém. Hol maga látja el, hol én.” A Bartók Bella tubákszínű szalonjában teázgató jövendő házasfelek nem sejtették még, hogy Szabó Elek és Jablonczay Lenke születendő gyereke egy nem is rövid időszakra egészen az apjáé lesz, anyja élet-halál közt lebeg sokáig, s több mint egy év telik el, míg maga láthatja el a lányát, addig a gyerekkel járó minden gond a Szabó Eleké.

Bartók Bella úgy érzi, Lenke végre megtalálta azt az embert, akivel úgy élhet majd, ahogyan ő élne Mónijával, ha Isten végre hazasegítené abból a rettenetes távolból, és a háborúnak vége lenne. Mennyire kell az öröm, hisz oly nehéz az élet: „Ma délelőtt végigmentem a Csapó utcának négy hentesüzletén, hogy neked kis szalonnát küldhessek. Három helyen nem volt, a negyediken két darab volt a készlet, és kérésemre hajlandó volt az egyiket ideadni, ha ugyanolyan súlyú karmonádlit is viszek. A hentesnél könyörögnek az emberek egy kis zsírért. Őrület! Imrus a frontról vagyont érő régiségeket hozott haza megint, a mellét pe 373dig a Vaskereszt és a Signum Laudis ékesíti. Majthényiéknál vágynak a mielőbbi dupla esküvőre. Bélus járja az iskolát, a múltkor egyenes kérdéssel jött hozzám, igaz-e, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát, mert minden gyerek, különösen a nagyobbak azt mondják. Én közöltem, a kicsiknek nem szabad többet tudniuk, mint hogy a Jézuska hozza, mert ő adja a szülők szívébe a szeretetet, és ő ad pénzt is a szülőknek. Olyan hírek keringenek, hogy a románok orosz katonaságot hajlandók átengedni a területeiken, ez komplikálná a helyzetet, mert a gyors leszámolást késleltetné. Hallottam, hogy a legkisebb Kardoss fiú, Zoli, aki Londonban volt a háború kezdetén, nem kívánt hazajönni, Amerikába ment, ahol a szabóságot kitanulva, jó menetelű üzlet tulajdonosa lett; tőle jött az a hír, hogy az antant húzza a háborút a végletekig, és a központi hatalmak körül lévén zárva, önmagukban fognak összeomlani. Persze Amerika antantpárti. Lásd, bár ez sok pesszimistának (az öreg Tatay az erdőn beszélt így) aggodalmas, abszolúte nem hiszem. Valószínűnek tartom, hogy 3-4 hónap alatt kibontakozunk ebből a szörnyű sötétségből. Inkább azt képzelem, hogy a megkötendő békébe az ellenfelek csak

ideiglenesen fognak belenyugodni, és egy-két évtized után a bosszú és nyereségvágy, dicsvágy stb. újabb mérkőzést fog kívánni. Miről beszéljek még neked? Babsziról? Mikor pakoltam, ő is rád gondolt. »Anuka! Medek én is áboluba!«” Október legvégén Bella már arról értesíti Tichy Antalt, szépen halad a barátnője ügye: „…náluk a legderültebb harmónia van, amennyiben a regény mind a négy hőse boldogan tud egymás szándékáról. Most következne a kivitele a dolognak, ami a Béla különköltözésével kezdődik (hat hónap), és azt hiszem, nem fog soká késni. Egyelőre minden titok, csak kombinálnak és pletykázgatnak az emberek.” November 17-én – szintén Bella leveléből tudjuk – Majthényi Béla már új lakásban él, a Csokonai születése napján tartott tradicionális ünnepség zimankós téli délutánon zajlik, hull a hó, Bella valahogy pesszimista ezen a napon, hiába énekel szépen a kántus és olvas fel Szávay megható alkalmi költeményt. „…Szinte már azt képzelem, Lenke hamarabb lehet boldog a jövendő otthonában az új urával, mint mi. A béke nem siet ám úgy, ahogy szárnyal a vágyunk utána.” „…Délután Len 374ke volt nálam. Az idén megint minden adandó alkalommal szerepel a szamovár. Éppen teát csapoltam belé, mikor a kedves öreg Kursinszky pár érkezett vizitbe. Hogy elmentek, a Lenkéék ügyét tárgyaltuk. Béla Ludányéknak a házában, kiadó szobában lakik, és márciusban letelik a különélés kívánt ideje. Utána a per hat hete jön, aztán két érdekes esküvő. Leksivel őszintén szimpatirozom, örülök, hogy veled együtt.” Kis Majthényi Béla nem tudja, mi készül. „Nem vettem észre a házasság zátonyra futását – írta két évvel halála előtt a kérésemre összeállított emlékezésében –, egy régi

fénykép az Adriáról azt mutatta, hogy egész kisgyerek koromban sem volt már rendben a dolog. Vidám társaság a tengerben, apám Melinda mellett, anyám a társaságtól távol, velem az ölében. De sose hallottam jelenetet, konfliktus nem ért el hozzám. Lakásunk bejárata a kapualjból nyílt, hosszú lépcsősor vezetett az ajtóig. Hátul az udvarban szaletli volt, kívül vadszőlő borította, belül sejtelmes félhomály. Itt gubbasztottam órákon át egyedül. Sokat voltam a konyhában. Pincekonyha volt, ahol a cselédek azzal szórakoztak, hogy engem ijesztgettek: rejtélyes kopogások, sikítások hangzottak. Nagyon féltem. Magános voltam, mégis őrzök emléket. Estenként a hintaszék elé tettem két széket, rá spárgát, ezek voltak a lovak. Hosszú vesszővel hajtottam őket, és a hintaszék lengett előre-hátra, és én az utazás alatt csodálatos tájakat láttam. Nem vállalkozom arra, hogy leírjam, de bejártam a világot az Egyenlítőtől az Antarktiszig. Aztán múlt az idő, és a mi utcai lakásunk eltűnt. Mi anyámmal ugyanabban a házban az udvari lakásban laktunk. Apám sehol. Úgy látom a képet, mintha tegnap volna. A lakás ajtaja nyitva, a fal mellett sezlong. Ott ülnek egymás mellett Szabó Elek és anyám. Én az udvaron játszom, és nézem őket. Anyám nagyon szép. Apám? Kijavítom: APÁM? Ő énelőttem úgy él, mint a szeretet, jóság, kedves humor keveréke. Később súlyos beteg, tele alázattal és szeretettel, minden este az ágyam mellett áll, és hallgatja az imádságot, mellyel megpróbáltam elmondani Istennek, amit ő jobban tud nálam, hogy vagyok. Tudom, Melindáról kellene írnom, de apám jön elém, és látom, amikor az összenyitott lakásban fel s le sétál. Látom a nagy fotelban cigarettázni, kacag 375va kártyázni. Apám rajongva

szerette a szőlőhegyi házat, a kertünk tele volt virággal. Hűséges barátja volt Ludány Géza, a megyei árvaszék elnöke, szerettek kvaterkázni és dúdolni. De térjünk át Melindára. Én nem tudom az előzményeket, nem érdekelt soha. Nem tudom, mi volt az a bűvös erő, amellyel szép fiatal anyánk mellől a már hervadó nő apámat elcsábította. Sokkal idősebb volt nála, vékony, kicsit lapos, állandó migrénnel küzdő, anémiás nő. Nem igaz, hogy közte és Ludány Géza bácsi között valami lett volna. Gizi néni, ha hiszed, ha nem, anyának is jó volt. Minden este, ha nem volt kártyaparti, elővette a nadrágomat és zoknimat, és stoppolt szegény, reménytelenül, meg-megújuló erővel. Szívesen adott. Apám és közte finom, csiszolt volt a hang. Végigszenvedte a hosszú betegséget, és soha senki sem érezte, hogy apám és én is éhen halnánk nélküle. Takarékos volt, minden este beírta a kiadásokat és a ritka bevételt, húsz holdja volt az Elepen, a bérlet évi hatvan mázsa búza. Ebből éltünk, és ha a szőlőt elverte a jég, más nem volt semmi. A családunknak nem volt szegényszaga. Hetente kétszer nagy kaláberparti volt Szekér Ernővel, aki a kataszter főnöke volt, szellemes, csúnya ember, a kártya alatt mindig volt valami finomság. Olyan pogácsát nem ettem és nem is láttam azóta, Melinda a cukrászat művésze volt. És jószívű is, ha lehetett, mindenkin segített. Soha hangos szava nem volt. A házban veszekedést nem hallottam. Kétszer vesztette el a szőlőjét, amely a tudatában összeforrt az apámmal. Szeretném elmondani neked, hogy én nem szerettem Melindát.” A különélés esztendeje alatt, 1915 novembere és 1916 októbere közt a Régimódi történet szereplői életének

alakulásával párhuzamosan Enver pasa bejelenti a Kamarában, hogy az ellenség a Dardanelláknál több mint negyedmillió halottat s legalább annyi sebesültet veszített, a magyar városok és vármegyék küldöttsége Schönbrunnba megy, hódolni a királynak, Budapest munkáskerületeiben, de azokban a vidéki városokban is, amelyekben gyárak működnek, érzékelhető a nyugtalanság, Amerika Dumba washingtoni nagykövetünk visszahívását követeli, a Szö 376vetségesek viszont az amerikai fegyverszállítmányok ellen tiltakoznak, s a közellátási nehézségek ellensúlyozására rendelet jelenik meg egy új, közös címerről. Kisbéla súlyos kanyarón esik át, Jablonczay Piroska hivatalos dicséretet kap kiváló kisdedóvói munkájáért, a sajtó híradása szerint csapataink és szövetségeseink egyaránt nehéz körülmények között, de a világ bámulását kivívó sikerrel harcolnak. Kiss Menyhért Imádság című verse kézről kézre jár, mert egy zsonglőr ügyességével párosítja az összeomlást már sejtő gyanúját és a háborús sikereken való elragadtatását, és minden olyan lírai kelléket felsorakoztat, amely olyan megszokott már, hogy az olvasó feltételes reflexei azonnal jelentkeznek: Könyörgünk, Istenünk, lelkünk Hozzád szárnyal, ördögökkel küzdünk, ezer bajjal-árnnyal, dicséret, dicsőség, Atyánk, téged illet, hogy a pusztulástól megmentettél minket. Könyörgünk, szent kezed könnyünk is felírja: lengyel–rutén–szerb föld mind magyarok sírja. Atyánk, áldd meg népünk, a vérét, a lelkét, nagyjainkat, akik gondjukat viselték, áldd meg jó királyunk, szálljon áldás rája,

ragyogjon Szent István dicső koronája. Vakok, bénák, sánták sok könnyét töröld le, adj napot, harmatot a jó magyar földre, gyümölcsnek illatot, esőt a szántásnak, árvának jó apát, özvegynek hű társat. Atyánk, most megmértél s erősnek találtál Visztula partjain, Kárpátok falánál, tiroli hegyekben, s mindenütt, hol baj volt, tűz, erő, diadal, mindig a magyar volt. Kiss Menyhért sokkal kellemesebben fogalmaz, mint az orcátlan Ady Endre, aki felháborító és defetista költeményeinek kedvelése Szabó Elek karakterének igazán egyetlen foltja, de a hűséges Bella erre is talál mentséget. A kis ember joghallgató korában az Ady körébe tartozott, persze akkor sem illik, hogy olyasmi versek tetsszenek neki, mint a Mezőhegyesi Háború meg a Nagy 377lopások bűne, az a nem is vers, de becsületsértés, meg amit az az Ady a rostáló időről ír, amiről az az olvasó kényelmetlen érzése, mintha a hazára vonatkoznék. Nem, úgyis annyi a keserűség, annyi az ismerős, aki fogságba került, aki halott, akkor inkább Kiss Menyhért beszéljen vagy még inkább Vértess, Vértess Gyula legalább nem foglalkozik ezzel a szomorú háborúval, amelyben bizony nem könnyű a hátországban élőknek sem, most már a gazdag Bartók Bella se tud lépést tartani a felszökő árakkal, nemhogy a szegény Jablonczay Lenke. Bella, most hogy barátnője új házasságra készül, és Melinda is csak úgy sugárzik, jobban érzi a magányt, mint régen, búsan zongorázza Vértess megzenésített költeményét: „Sose leszel te az enyém, álmom maradsz, míg csak élek, szerelemről nem

is szólok, nem remélek, nem is kérek. Csak úgy jár körötted lelkem szerelmesen, lágy-szelíden, mint ahogy a holdsugár jár halkan, félve, fehér vízen…” Jablonczay Lenke másodszor készít otthont magának, amelybe nemcsak József emlékét viszi már magával, de a kisfiút is, aki még nem tud semmiről, China vasbort itatnak vele, mert vérszegény, s idegesebb is, mint indokolt volna. Miután a König-féle cseppeket aPesti Hírlap-ban egy országgyűlési képviselő, egy rendőrfelügyelő és egy katolikus lelkipásztor egyaránt magasztalja, komoly megbeszélés tárgya a Füvészkert utcán, ne fogják-e Kisbélát hasonló kúrára, mindenki nehezen viselné, ha a párok átcsoportosítása éppen a gyerek magatartása miatt válnék nehézkessé. Kisbéla persze természetes okok miatt csöndesebb és ijedősebb: a felnőttek önmagukkal vannak elfoglalva, s a konyhában ugyanolyan rémhistóriákkal szórakoztatják, mint valamikor Kislenkét a Kismester utcai ház pincéjében, a látogatók se hoznak örömhírt, majdnem mindig valami gyászról számolnak be, Kisbéla gyermekévei egy világkatasztrófa árnyékában telnek, amit Szabó Elek ajándékai ugyan játékszer formájában közvetítenek neki, de valahol mégis elér a tudatáig az, amire anyja s apja, akik saját sorsukon törik a fejüket leginkább, kevésbé figyelnek. Pedig a napban nemcsak feszültség van, nemcsak a valahol szüntelenül kaszáló halál megsejtése, de kellemes izgalom is, mert 378minden nap megjelenik a városházáról a hajdú, Szabó Elek küldeményével. Hol virág érkezik, hol pár frissen előhívott fénykép, új kotta, miniatűr hangszer Kisbélának, hol egy ritka szőttes vagy valami különös műtárgy. Nyilván sok pénze van – gondolja Jablonczay Lenke –, ha luxusra is jut belőle.

Szoktatja magát a gondolathoz, hogy ismét házaséletet kell majd élnie valakivel, s kicsit könnyíti a terhet a felismerés: ez a Szabó Elek voltaképpen elbűvölő ember. Jablonczay Lenke játékos természete megtalálta a párját: a férfi nemcsak mulatságos, de művelt, okos, szellemes is, az ember azt is érzi, mindenről tájékozott, nemcsak a városi pletykák érnek el hozzá, hanem olyasmi is, ami a nyilvánosságig el se jut, s hogy hallgat erről! Jablonczay Lenke megdöbben, ha néha eszébe jut, se kérésre, se hízelgésre, se duzzogásra nem mond el neki semmit, amiről nem akar beszélni. Majthényi Béla a rabja volt, azt tette, amit kívánt, akkor is, amikor már régen nem szerette, Szabó Elek holt szerelmes belé, de semmire se tudja rávenni, ami a kis ember szándékával ellenkezik. Száll a dal a zongoráról, közben a négyes fogat annyit mutatkozik a nyilvánosság előtt, amennyit a józan ész engedélyez, most aranynál többet ér a Bartók ház védelme. Ha Bartók Ágostonné együtt fogadja Szabó Eleket és Jablonczay Lenkét, Majthényi Bélát és Jablonczay Gizellát, nincs nyelv, amely ki merné kezdeni őket, mert a szokatlan kapcsolat ezek szerint mégsem kifogásolható. Közben a parlamentben hosszú és ingerült felszólalások hangzanak el a köztisztviselők segélyezéséről, az indemnitásról, az ötvenöt évesek behívásáról, az ország a közellátást már csak élelmiszerjegyek bevezetésével tudja úgy-ahogy biztosítani, Budapesten hajnal helyett éjfél után egykor zárják a mulatókat, és bevezetik a nyári időszámítást. A francia külügyminiszter lemond, Briand alakít új kormányt, Bella kétségbeesik, majd megnyugszik: Tichy Antal kétszer is átesik valami súlyos gyomorfertőzésen. A cár felmenti Ruszkij tábornokot,

Szasszanov nagy beszédet tart a béke kérdéséről, Goremkin miniszterelnök letűnik a színről, Chvosztov belügyminiszter megbukik, az orosz 379munkásnegyedek hangulata olyan fenyegető, hogy a rendfenntartó közegek jelentéseiből pontosan kikövetkeztethető volna a közeljövő, ha a cár figyelme nem összpontosulna a hadijelentésekre. Jablonczay Lenke egyik, még Heinrich Jozefától kapott ékszerét óraláncfityegőre cseréli be, hogy ő is megajándékozhassa Szabó Eleket, az antant elégtételt követel az eddig hozott áldozatokért, az angol miniszterelnök kijelenti, addig nem teszik le a fegyvert, míg Belgium és Szerbia mindent vissza nem kap. Klári néni pár napos betegség után váratlanul meghal, temetési költségeit felosztják a kalmárlány legközelebbi hozzátartozói között, a temetés váratlanul, döbbenetesen sokba kerül, Írországban ostromállapot van, Sir Roger Casement titokban fegyvert szállít a zöld szigetre, felakasztják, közben Németország négyszer intéz Zeppelin-támadást Anglia ellen. A német nyilatkozatok félreérthetetlenek, az ellenséges hajókkal úgy járnak el a jövőben, mintha hadihajók volnának, a Fehér Ház reakciója barátságtalan, s felveti a háborúba való beavatkozás lehetőségét. Jablonczay Irén élete első szerelmi csalódását éli át, Piroska viszont első kérőjét utasítja el, a német birodalmi gyűlés a legkíméletlenebb eszközökkel folytatandó tengeralattjáró-harcot követel, az antant csapatai partra szállanak Szalonikiben, Hellász semlegességet ígér, de lefegyverzi a görög földre lépő csapatokat. Melinda felkeresi nővéreit, békét ajánl, a várt eredmény elmarad, a két idősebb Párka nem akar tudni a felháborító négyesfogatról, s nem kívánja ismerni az ügyek rendezésének részleteit. A Kismester utcaiak békebeli módon összevesznek megint, közben a főhadiszálláson Conrad von Hötzendorf és Falkenhayn

szerencsétlen ötlete a Tirol felől, illetve Verdun felé irányított csapatokkal megbontja a viszonylagos egyensúlyt a keleti fronton. Olga férje vidékre jár élelmiszert szerezni, a Majthényi testvérek megosztoznak a zsákmányon, se Melinda, se Jablonczay Lenke nem eszik az Olga küldeményéből, csak a Bélákat táplálják erősen, mindkettő végzetesnek érezné, ha a most már észrevehetően gyöngülő közellátás miatt Majthényi Béla visszaesnék a betegségébe. A Verdun elleni csata februártól szeptemberig tart, a szanitécek, ha egyáltalán elérnek hordágyaikkal a tábori kórházig, felismerhetetlenek a vértől, amelyben gázolniok kell, Verdun különféle nemzetiségű halottai380ból hegyet lehetne építeni – az áldozatok száma meghaladja az egymilliót –, s a Doberdo és Isonzó vidéke nem hadiállás: mészárszék. Bartók Ágostonné kis kört szervez, amelyben a keleti fronton küzdő katonák számára érmelegítőt kötnek, Bella segít a munkában, s a náluk összegyűlt, dolgozgató asszonyokat hol zenével, hol felolvasással mulattatja. Májusban lezajlik a világháború legiszonyúbb tengeri ütközete, a skagerakki csata, a ködben nem lehet megkülönböztetni a barátot az ellenségtől, torpedók röpülnek, roncsok, lövedékzápor; eső, lőporgáz, lángok és a kettészelt hajókat behörpölő hullámok közt ezrek halnak meg vagy fuldokolnak, a német vezérkar 2414 halottat és 449 sebesültet ismer el, az elsüllyedt angol hajókon csaknem tízezer ember szolgált, ebből a német rombolók százhetvenet mentenek meg, a többi vízbe fúl, illetve meghal a hajókon. Majthényi Béluska és Tichy Béluska egyszerre kapják meg a tüszős mandulagyulladást, az anyák nyugtalanok, baj van a gyógyszerellátással, a gyógyszerek beszerzése legkönnyebben Szabó Elek útján intézhető, egyik sógora

gyógyszerész. Az 1916-os év közepét a nagy támadások jellemzik, az oroszok előretörnek, elfoglalják csaknem egész Bukovinát, s júniusban megindul a novemberig tartó somme-i csata is a flandriai fronton, Szabó Elek a városi mérnöktől kér szaktanácsot, hogy megértse, hogyan is működik a most legelőször bevetett új harckocsi, a tank, közben Románia megüzeni a háborút, a románok betörnek Erdélybe, Klári néni húga, Ágnes, minden magyarázat és búcsúlevél nélkül öngyilkos lesz, most már csak Anna él a kalmárlány régi cselédei közül. Szeptemberre Erdély ismét szabad, az ellátási nehézségek viszont most már nemcsak Magyarországra jellemzőek, a világ gazdasági egyensúlyát megbénították a tengeri harcok és a kölcsönös blokád. Az újságok mellékletein már mosolyogni se tudó férfiak merednek az olvasókra: SZÍNÉSZEK A HARCTÉREN. Szalay Antal (fél karját vesztette), Bartói József (orosz fogságban), Bellák István (fél lábát vesztette). Vámos Lajos tengerész hadapród szmokingos képe mellett ott a hősi halált jelző kereszt, Bella a pénteki nap mellé, mert húshoz úgyse jutni, új fogadalmat talál ki az ég engesztelésére: hogy visszakapja férjét, két napon nem 381dohányzik a héten, pedig szenvedélyes dohányos. A magyar országgyűlés főszereplői-rovatban Károlyi Mihály indulatosan könyököl, Rakovszky gallérja szétáll, mintha arra várna, mindjárt verekednie kell, s előre meglazította volna a nyakkendőjét. Majthényi Béluskát sokk éri, mocskos képeket talál az iskolai W. C. falán, emlékezetből lerajzolja őket, Jablonczay Lenke azt hiszi, vége a világnak, kiütközött sápadt kisfiából nagyanyja gonosz vére. Egy magát meg nem nevező meteorológiai szakember úgy találja, a 16-os év terméshozamától nem lehet csodát várni, sok a talajvíz, területeink nagy része munkaerőhiány miatt bevetetlen maradt. „Szerencse,

hogy 1915-ben a sors kegyes volt, mert ha nem is adott közepes termést sem, mindamellett sikeresen be lehetett takarítani, és fölemelt fővel indulhatunk a harmadik háborús télnek, a súlyos idők erőinket megacélozták, és a termés célirányos felhasználásával – juttatva belőle a szövetségeseinknek is – egy évre el van látva az ország a legfőbb élelmiszerrel.” A sors 1916-ban már nem lesz ilyen jóindulatú: áprilisban katasztrofális mennyiségű eső zúdul az országra, júniusban ciklon pusztít, júliusban aszály, s olyan forgószél, hogy egy kilométernyi területen romba dönt minden épületet, és háromszáz halott és sebesült marad a nyomában Bécsújhelyen. A debreceni rendőrség hathatós beavatkozást ígér, hogy biztosítsa a lakosság ellátását, és lecsap a feketepiac vámszedőire, ám a feketézés tovább folyik, s a helyzet egyre kilátástalanabb, Jablonczay Lenke olykor hozzájut valami nagyobb mennyiségű élelmiszerhez, a hajdú hozza, ajándék az is. Nő a hadifoglyok száma, a Budapesten működő hadifoglyokat gyámolító és családtagjaikat hírrel ellátó hivatal az újságokban közli, az ismert és ismeretlen helyen tartózkodó foglyokkal való levelezésre különböző színű levelezőlapokat hozott forgalomba. Szabó Elek megkérdezi jövendő feleségétől, hány testvére is van voltaképpen, Jablonczay Lenke válaszára eltűnődik, s azt kérdezi, ugyan hol hányódhatik a két öccse. Kíméletlen kérdés, Jablonczay Lenke nem szokott a pestiekkel foglalkozni. A flandriai fronton folyik a légiharc, Ypernnél gázzal támad az antant, a somme-i csatában az angolok és franciák kilencven hadosztályt vetnek harcba, amelyből ötven megsemmisül. Bartók Ágoston ez időszakról annyit jegyez a 382naplójába: „1915. december elsején Tichy

Antal vejem az orosz–lengyelországi tábori lóvonatú vasutak építése és üzemvitele után további szolgálattételre Brodba költözött. 1916. március negyedikén megszületett Budapesten Bartók Éva unokám. Tichy Antal áthelyeztetett Szkutariba.” Apjuk elvesztése után özvegy anyjukkal, később, hogy Várady-Szabó Mária is követi férjét, együtt lakik a Szabó mikrovilág debreceni töredéke: Elek és három húga, Gizella, Berta és Irén. Gizella férjhez megy Sámy Lászlóhoz, kisfia van, Berta és Irénke még hajadonok, amikor fivérük egyszer csak bejelenti, szeretné, ha megismerkednének jövendő sógornőjükkel, ő megházasodik. A találkozás lefolyását két forrásból is ismerem, elmondta anyám, nem is egyszer, s kérésemre beszámolt róla Mária unokatestvérem, és keresztanyám, Szabó Irén. A Szabók azt állították, nemigen tudtak anyámról a találkozásig semmit azon túl, hogy ő a világszép Majthényi Béláné, s örömmel gondoltak rá, hogy Elek révén rokonságba kerülnek ezzel az elbűvölő asszonnyal. Anyám viszont úgy nyilatkozott, nem volt könnyű az első együttlét, s ha apám nem szikráztatja édes humorát, nem udvarol egyszerre húgainak és jövendő feleségének, és neki sincs a Kismester utcai években megszerzett, nehéz pillanatokban is viselkedni tudó rutinja, rosszabbul sül el a találkozás: két világ szembesült egymással ama bizonyos negyedórában. A Szabó lányok senkihez nem hasonlítottak azok közül, akikkel anyám élete folyamán összejött, soha nem látott még csöndes és csak az otthonuknak élő papkisasszonyokat. Nem mintha Berta nagynéném, akár leendő keresztanyám, Irén nem lettek volna a szó társadalmi értelmében eléggé világiak, Irén méghozzá

meghatóan finom vonásaival szép is volt, de mintha üvegen nézték volna egymást. Anyám Majthényi Olga francia zsúrjai tónusát hozta magával s a Melinda mellett megszokott, a város minden érdekes eseményét riportszerűen közlő csevegést, az el-elakadó társalgásban újabb és újabb mentőtémát keresve végigpásztázta a debreceni horizontot, de a Szabó lányok csak hallgattak, s végül Jablonczay Lenke találékonysága is kimerült. Hogy elűzze a kellemetlen csendet, Szabó Elek felnyitotta 383a zongorát, és eljátszotta az Aranyeső című operettből: „Gwendolin, Gwendolin, kell-e egy kis aszpirin, csodatévő e porocska, ezt adja a doktorocska, Gwendolin, Gwendolin, kell-e egy kis aszpirin, megkapod a patikába ostya nélkül vagy ostyába, Gwendolin, Gwendolin, kell-e egy kis aszpirin”, de akkor is csak a menyasszonya nevetett. Az újrakezdődő társalgás folyamán aztán kiderült, a Szabó lányok nemigen ismerik azokat, akiket Jablonczay Lenke említett, de ha ismernék is őket, nem érdeklődnek senki magánélete után, ők leginkább a maguk otthonában szeretnek lenni, és bár Debrecent is kedvelik, nélkülözik Köröstarcsát, Békés vármegyét, a többi testvéreket. Aztán csak nézték anyámat, mintha hirtelen egy paradicsommadár repült volna be az ablakon, holott eddig ők mindig fürjet tartottak. Soha mást, mint dicséretet vagy magasztalást Szabó nagynénéimtől nem hallottam az anyámról, senki náluk nem tudta jobban, nem is hirdette, milyen hűséggel és bátorsággal állt helyt könnyelmű férje minden bajában, hogy tartotta kézben annak a hajónak a kormányrúdját, ami csodálatos és imádott fivérük mindig másba kapó ujjai vezetésével egy fél óra alatt elsüllyedt volna. Soha mást, mint jót és szépet nem hallottam anyámtól az apám családjáról, s mégis, kisgyerek koromtól fogva

éreztem, kölcsönös csalódást jelentettek egymásnak. A Szabók addig bonthatatlan, puritán, kálvinista tömbjébe egy katolikus, zárdában, bigott katolikus családtagok között nevelődött elvált asszony került be egy beteges kisfiúval, anyámat meg Békés vármegye említése, a nemzetiségi területeken a magyar szórványgyülekezeteket nemcsak megtartó, de továbbfejlesztő zseniális esperes, jövendő férje apjának szóba hozása olyasmire emlékeztette, amit el akart felejteni: a Sárrétre, a Gacsáryakra, dédapjára, a krónikaíró prédikátorra, amellett elképedve nézte ezeket a különös lányokat, akik saját bevallásuk szerint csak otthon érzik magukat igazán jól, és nem foglalkoznak idegenekkel. Anyám a legkevésbé otthon szeretett lenni, ha nem kapott meghívást, nem lehetett társaságban, vagy a nap bizonyos részében nem futhatott végig a korzón, rosszul érezte magát; halála előtt három nappal, nyolcvanharmadik évében, mikor a segítségem nélkül még a szobáján se tudott végiglépni, azt mondta, kimenne a Szilágyi Er 384zsébet fasorba, csak egy kicsit támogassuk ki, csak addig, míg megszámolja, hány kocsi jön öt perc alatt a János kórház, illetve Budagyöngye felől, s fogadjunk vele, hogy eltalálja, hány piros lesz közöttük és hány Skoda. Korrekt találkozás volt, apámtól tudom, hogy anyám a nővéreihez, nővérei anyámhoz gratuláltak neki. Szabó Elek húgai egy pillarezzenéssel sem érzékeltették, mekkora földrengést jelent a számukra, hogy Elek megnősül. Eddig hárman éltek, ezentúl ketten fognak, s nyilván az Elek segítsége nélkül. Mindegy, csak bátyjuk boldog legyen, Isten vezérelje az új úton.

Bella 1916. május 29-én kelt levelét olvasva nem kétséges, hogy anyám a különélés ideje alatt zavaros anyagi körülmények között élt. Hogy fenn tudja tartani magát, barátnőjétől kért kölcsönt, Bella, mint mindent, ezt is jelenti a férjének. A körülményeket ismerve azt kell hinnem, minden anyagi erejét arra fordította, hogy Melindával vállvetve biztosítsa Majthényi Béla tápláló kosztját, jól fűtött szobáját: mindennél jobban félt attól, hogy a férfi újra beteg lesz, s akkor megint csak elhúzódik a válás. A nem jegyre szerezhető élelmiszer, a tüzelő árával együtt szinte megfizethetetlenné vált, a háború most már az élet minden területén éreztette a hatását; a sajtó se meri kendőzni a valóságot: „Nemcsak testileg – lelkileg is megdermedtünk, amikor a csikorgó hidegben az emberek százait láttuk gázgyárak és fűtőszereket áruló egyéb helyek előtt óraszám ácsorogni. Hányan pusztultak el ebbe a háború okozta nehézségbe, amit megfelelő szervezettséggel el lehetett volna kerülni! A háborús szenvedés hozzánk is bekopogtatott és – sajnos – láttunk az utcán ácsorgó embert megfagyni, láttuk otthon a fűtetlen lakásban a befagyott vizet, láttuk elpusztulni a kisgyermekeket, akik a napokon át fűtetlen, jéghideg lakásban megfagytak. A gyermekhalandóság hihetetlen mértéket öltött, és míg a hazát védő apák és testvérek odakinn pusztultak el, addig itthon ártatlan véreik váltak háborús áldozatokká. Az a szenvedés, amin az idei télen főképp a szegényebb nép országszerte átesett, mindannyiunk emlékezetében megmarad. Az év időjárása – sajnos – a burgonya, kukorica, va 385lamint a szálas takarmányra, a lehető legkedvezőtlenebb volt.” A hitel megszűnése és az áruhiány nemcsak az ársrófolás okozta bonyodalmak Odüsszeáját eredményezte, de a mennyiségi hiányra minőségi gyengülés következett, csaló hadseregszállítók, áruhalmozók, szélhámosok és

árdrágítók magánháborút folytattak a meggazdagodás érdekében. Ahogy az áruhiány fokozódik, a fiatalkorú és nőbűnözők száma rohamosan szaporodni kezd, a front mögötti férfihiány családok felbomlását, elzüllését eredményezi. Napról napra többen lesznek öngyilkosok, a Budapesti Gyermekbíróság a háború harmadik évében kétezer-egyszázötvennyolccal több esetet tárgyal, mint a megelőző esztendőben, a katonai hatóságok tízezerháromszázhatvankilenc katonaszökevényt tartanak nyilván, ebből háromezer-nyolcszáznegyvenkettő kerül meg, a többit körözik. E különélési időszak eseményeiről sok mindent rögzítenek a levelesládák és naplók. Bella jelenti a frontra, hogy szólót énekel a misén, fényképet küld férjének magáról és Marianne-ról, a szabadulásra váró, vidám és ha szerelmi életében zsákutcába jutott is, de művészi pályája kibontakozását remélő Jablonczay Lenke meg tornára jár a zárdába, a fényképen hajdani osztálytársaival együtt áll egy lépcsőn, a haját ismét lányosan tűzte fel, s a tizenhat évesek mosolyával nevet a gépbe. Kis Majthényi Bélát is levétetik, fehér trikóban, gombos cipőben feszít, és szomorú arccal tiszteleg. Szeged egyszerre sír és büszke: a 46. gyalogezred egy napon hét véres rohamot vert vissza, a békét sürgető Haase szociáldemokrata államtitkár viszont azonos gondolatot fejez ki a férjének író Bartók Bellával: „A béke nem száll olyan gyorsan, mint a mi vágyunk. Lesz-e még valaha olyan jó? Ha a szép és boldog együtt töltött időkre gondolok, mintha távoli múltba néznék vissza. Ez a korszak óriási választófalat emel a múlt és jövő közé. Talán Rip van Winkle húszéves álma után se lehetett több változás, mint amennyi köröttünk a társadalomban végbemegy.” Mikor a levél útra kél, Bellának és Jablonczay Lenkének nemigen van reális elképzelése

Verdunről, a Maas elleni hadműveletről, a légiharcról, arról, hogy San Martinónál kézitusában pusztítják egymást a katonák, az árkokban meg vakondéletet élnek a verduni hadművelet halálraítéltjei, és a szaléziánus kolostorban őr 386zött négyszáz gyerek mind ott pusztul Triestben a bombatámadás alatt. Ha hall is ezekről valamit Jablonczay Lenke, azonnal kiveti magából a tudata az értesülést, és az a magatartás annyira nem jellemző se lánykori, se későbbi önmagára – a második világháborút és az azt megelőző évtizedeket vele éltem át –, hogy nem is magyarázható mással, mint hogy élete legutolsó ugrására gyűjtötte az erejét, s a létformaváltozás előkészületei lekötötték máskor minden irányban olyan mohón tájékozódni kívánó érdeklődését. Jablonczay Gizella óvatosan megpróbálja felmérni, mije maradt a kalmárlány halála és a családi földrengés után, összead-kivon Melinda, míg megérkezik a németekhez Amerika jegyzéke, latolgatja, hogyan volna a legpraktikusabb, Bella Béluskája gázháborút játszik Majthényi Béluskával, Szabó Elek varázsujjai Zeppelint csinálnak nekik marhahólyagból, egyik gyerek se valami lelkes, inkább illemből játszik a két cingár kis katona a halállal, bár van a háborúnak olyan szakasza, ami közelebb áll a két csöndes és egymáshoz nagyon ragaszkodó gyerekhez, hősimádatuk távoli személyek felé fordul, Bella megkönnyezi, mikor rájön, a kisfiúk képletes sírt építettek a kedves, a hű, a mártír Sir Rogernek, aki majdnem hátba támadta azt a rossz Angliát, amelyről Bellának amúgy is megvan a véleménye, mióta a goromba Lloyd George úgy nyilatkozott, hogy a háború addig tart, míg a porosz militarizmus ki nem pusztul. Szabó Elek a katonaügyosztály bizalmas jelentéseit olvassa a lakásában, ha valaki a szobába lép, írómappája alá

csúsztatja az írásokat, amelyeket hazalopott, a kis embert e percben mindennél jobban érdeklik az orosz események. Túl nagy a nyugtalanság odakinn, cserélődnek a miniszteri tárcák, Oroszország, ahol a nyomor és elkeseredés napról napra nagyobb, egyetlen feszült várakozás. Szabó Elek ritkábban jut hozzá, hogy együtt legyen Jablonczay Lenkével, mert ő intézi a hadifoglyok és az erdélyi menekültek ügyeit is, legfeljebb este találkozhatnak egy kurta beszélgetésre, a kis ember fülét, ahogy átvág az udvaron, gyakran megüti a zongoraszó, a kurta szoknyás királylány dala sűrűn szerepel, Szabó Elek úgy tesz, mintha nem tudná, kit idéznek a hangok. A fogarasi és törcsvári csata híre, a brassói bevonulás, az Olt elérése épp csak hogy illedelmes érdeklődést kelt az érdekeltekben, mert a debreceni törvényszék végre ki 387mondja Majthényi Béla és Jablonczay Lenke válását, s a jegyesek először mennek végig karonfogva a debreceni korzón. Az újabb isonzói csatában harminchat hadosztály és hatezer ágyú pusztít, a Narajovka fronton szüntelenül folyik az orosz támadás, Bartók Bella nem említi a szomorú, és úgy látszik, egyelőre kivédhetetlen háborús eseményeket, azt írja a férjének: „Estefelé Leksi idejött, végtelen kedvesen zongorázott nekünk. Milyen boldog is ez az időszak! A tizenhat éves kor tavaszának visszatérése.” A kis ember lakást vesz ki a Domb utca 16. szám alatt, a városi főmérnökkel nézeti meg, megfelelő-e minden tekintetben. Szabó Elek aggályos lakó, mert ide várja születendő gyerekét – a lakásnak kívül-belül alkalmasnak kell lennie, hogy egy kisgyerek életének első színhelyéül szolgálhasson. A főmérnök mindent megvizsgál, felméri a légköbméterek számát, benéz a kályhákba, Szabó Elek minden adatot beír a zsebkönyvébe, és mert sajátságos tulajdonságai közé

tartozott, hogy egymástól teljesen elütő információkkal egyazon időben, párhuzamosan tud foglalkozni, közben arra gondol, amit aznap éjjel a bizalmas jelentésben olvasott, hogy ha most hirtelen mérleget vonna, vagy a térképen ki akarná jelölni, merre ég a világ, kiderülne, hogy a háborúnak talán határa sincs. A somme-i csatában húsz angol és francia hadosztályt vetettek be, az antant megszállta a görög vasúti és távíró állomásokat, Sarail a macedón fronton Nis felé menetel, ha az ellenség veszteségét az Isonzónál eddig száznyolcvanezerre becsülik, mennyi lehet a magyar elesettek száma – a valódi szám? Bella és a két Jablonczay lány Lenke esküvőjére készülnek, és készül a maga esküvőjére a boldog Melinda is. Közben folyik Cadorno nagy hadművelete az olasz fronton, a Narajovka szakaszon napi négyszeres-ötszörös orosz tömegroham kivédésére kényszerülnek a katonáink, a nyugati árokharc halálraítéltjei között nemcsak a fegyver pusztít már, hanem a téboly is. Ég a világ az újonnan létesítendő otthon körül, ám Jablonczay Lenke vidám, Szabó Elek figyelmességének jelei naponta érkeznek, hát száll a dal a zongorán, Jablonczay Lenke egyedül van, ismét koncertre gyakorol, megpróbálja összeállítani önálló hangversenye műsorát, s azon is eltűnődik, tudna-e valamit kezdeni vele, ha megírná a Józseffel való első szakítása után papírra vetett novellát igazi 388regénynek, immár nemcsak személyes fájdalmát, valami általánosabbat rögzítve benne a nőről, aki nem szorul senkire, szabad, dolgozik, nem köti férj, család, ilyen-olyan előítéletek, úgy rendezi be az életét, ahogy akarja, és biztosítja, hogy mindig mindenütt béke legyen; csak a kanok csinálnak háborút. Kis Majthényi Bélával végre közlik, milyen változás várható az életében, minden megrázkódtatás nélkül veszi tudomásul, eddig is

annyian és annyiféle kombináció szerint éltek-laktak a családtagok, ki a Kismester utcán, ki a Füvészkerten, Iunior nagyapa legutóbb pláne az Eötvösön, hogy miért él ő majd ezentúl anyjával és Szabó Elekkel a Domb utcán, apja meg Gizi néni a Bethlenen, azon azért nem érdemes tűnődni, mert semmi se változott körötte, a válás óta a két jegyespár tüntetően mindig csak egymás társaságában csinál programot. Mikor Szabó Elek estenként hazatér a menyasszonyától, megint csak nekiáll a bizalmas jelentéseknek. A frontok hangulata, az oroszországi hírek egyaránt jeleznek valamit, ami eljövendő, s azok a beszélgetések, amelyeket a hadifoglyok családtagjaival és a hadiözvegyekkel, hadiárvákkal folytat – zömükben parasztokkal, akiket jól ismer, s akik azonnal megérzik őbenne is a falusit, a kis ember életének holtig egyedül reális színtere marad Köröstarcsa –, arra figyelmeztetik, hogy Magyarországon is készül valami. A Domb utca 16. alatti lakás novemberre már gazdát kap, Jablonczay Lenke beköltözik Kisbélával, a Rickl Mária vette bútorzat mellé megérkeznek Szabó Elek holmijai is, viszi maga tervezte, óriási tölgyfa szekrényét, amatőr fényképész laboratóriumát, számtalan lemezét, zenegépét, erdélyi csavargásain gyűjtött régi kézimunkáit, mázos cserepeit, nagy könyvtárát a könyvritkaságokkal, Szabó János esperes faragott diófa asztalát, azokat a porcelánokat, amelyeket a Várady-Szabó nagyszülőktől örökölt, s amelyek aztán végigkísérik majd születendő lánya ünnepeit is a különleges alkalomra terített asztal gyertyafényében. Az új otthon ablakaiban keskeny ládák állnak, harmatos üveglap alatt bennük valami meglepetésnek szánt növény, a Szabók mind nagy kertészek, az esküvő napján titokzatos vörös virágok lángolnak mindenütt, a házigazda virágai.

1916. november 10-én azt írja Bella a férjének: „…már nyug 389talankodni kezdtem, az olasz repülőktől féltettelek. Képzeld, az idén nem volt a temetőben kivilágítás, hatóságilag tiltva volt. A Mitzi vőlegénye azt kezdte üzengetni, hogy jó volna dispensatióval hadiházasságot kötni. A Lenke esküvője is közeledik.” „A mai nap szenzációja – írja november 11-én – a Majthényi Béla esküvője volt. Délután a háznál, az új otthonukban adta őket össze az anyakönyvvezető. Én egy Zsolnayvázát küldtem és fehér krizantémumot, névjegyet mellékeltem, kívánva állandó boldogságot nekik. Ezen vásárlás után Lenke meghívását követve hozzá mentünk, új otthonába a Domb utca 16-ba. Kellemes beosztású, lakályos otthon, és benne derű, elégedettség honol máris. Jó volt a benyomásom. Csak a te távolléted nehéz.” Alig kél útra a levél, meghal a király, a hírt elsőnek Szabó Elek tudja meg, hozzá hamarabb befut minden értesülés a polgármesteri különvonalon. Jablonczay Lenke kapja a kabátját, azonnal menni akar Bellához, Melindához, megbeszélni, mit gondolnak, most aztán mi várható, a harminckét éves menyasszony kézen fogva fut a novemberi utcán a harminchét éves vőlegénnyel, nincs senki, aki visszatartaná, Szabó Elek fütyül arra, mi illik, mi nem, fusson, ha így tetszik neki, szalad vele ő is. Bella, a lágyszívű, sírva fakad az értesüléstől, és mikor észreveszi, hogy a kis ember nem osztozik gyászában, csak ül, teázik, mosolyog és annyit mond nekrológul: „A király? Hátha még meg se született volna!” – ránéz kedves, riadt arcával, rá is szól: „Nahát igazán, Leksi!” Bella elsőnek veszi észre a csupa nyájasság Szabó Elekben a féktelen és vaskézzel pórázon tartott indulatokat, a gyűlölni tudást.

Az ország gyászol, az ország koronáz, megjön Károly, megteszi a négy vágást a királydombon, megígéri, hogy ezentúl megvédi az országhatárokat, közben az antant már megszállta Pireuszt, a Turn-Szeverinnél elvágott román hadosztály megadja magát, az új jegyesek mosolyognak, készülnek az esküvőre. Úgy tervezik, Mikulás napján házasodnak össze, ám az utolsó percben Márk Endrét, a vőlegény tanúját valami hivatalos ügy elszólítja a városból. „Holnap megint a Mikulással foglalkozom – írja férjének 1916. december 5-én Bella. – Délelőtt Lenkéhez viszem a zsúrtálcát. A formája elegáns, szép darab. Dörrnéhez adtam, ő tesz 390bele végig csokoládérolókat és szegélyül két oldalra piros papíron szaloncukrot. Fenn a fogójuk közepén kis piros krampusz ül két kis fenyőgally között, és le a tálca két széléig a fogón piros szalag vezet. Kár, hogy az esküvőt holnapról holnaputánra halasztották, de én már betartom a programot, miután a Mikulással fogództam. Ami a kosztunkat illeti, nem nélkülözünk, mert a húst nem kívánjuk, gyakran főzelék, tészta van, tej annyi, hogy reggel mind az öten, délután a két gyerek kávézhat. Ha hiányzik valami, az a vaj, abból alig van. Most a kamránk felszerelését kell íven bevallanunk. Buta dolog, mert abból használok, amit kiutaltak, kivéve a zsírt, ami naponta fogy.” Jablonczay Lenke és Szabó Elek esküvőjét a turnszeverini győzelem, a román első hadosztály megadásának s Bukarest elestének híre kíséri, az asztal egy órára nem mutatja a háborút: roskadásig van étellel, amelyet Szabó Elek szerzett, Jablonczay Lenke előző nap egész délelőtt nyitogatja az ajtót a kosarakkal megjelenő hajdúk előtt. „Édes jó Mónikám, tegnap nem írtam a Lenke esküvője miatt – megy a levél a frontra –, mint tudod, én is ott voltam. Megtörtént ez is, ott már

megtalálták egymás által a boldogságot. Nem kell elválniok. Mikor érünk el mi is megint odáig? Hatkor délután mentem ki a lakásukra. Már mind otthon voltak. Lenke fehér nyári ruhában olyan volt, mintha tíz évvel fiatalabb volna, nagyon szép és bájos, sugárzó, Leksi boldog és szerelmes. Mondják, hogy Zih Sándor, a református pap csodaszépen beszélt. Debrecenben a legjobb egyházi szónok. Ott volt a páron kívül a két tanú, Márk Endre az érdemrendjeivel és a mi drága apukánk, aztán én mint a barátnő, a Lenke két húga és kisfia, a Leksi két húga és két darab Sámy Laci. 12-en ültünk az asztalhoz. Tea, szendvics, torták, sütemények. Igen jól festett a mi feldíszített ezüst zsúrtálcánk, és ami rajta volt, az is jó volt. A kis Majthényi roppant el volt érzékenyülve. Evés után Sámy Laci, a nagy, remekül zongorázott, aztán Leksi a gramofonját is bemutatta. Kellemes, derült pár óra volt, fél tízkor hazajöttünk.” 391 Amint Bartók Bella megírta férjének, az új házasok fél tízkor egyedül maradnak az otthonukban. A Domb utca, a Burgundia egyik szelíd mellékutcája kihalt már ilyenkor, az ablakokon spaletták, Anna – ő kerül Jablonczay Lenkéhez, a Majthényi ház régi Rózsikája Melindával maradt – lefekvéshez készíti, fürdeti Béluskát, Szabó Elek mindjárt az első este meglepi háza népét: féltett porcelánjait személyesen mossa el, törli át. Béluskát az új házasok együtt fektetik le; mint a másik otthonban az apja, most Szabó Elek mondja el vele az imát, aztán Anna a hálószobában is megveti az ágyakat. Kényelmes, tágas ez a Domb utcai lakás, a sápadtsárga, tengerkékkel kárpítozott kőrisfa hálószoba római széke karján ott várja éjszakára készülő asszonyát fehér pongyolája. A hálószoba mellett Béluska szobája van, az

ebédlő és a szalon külön kis előtérből nyílnak, abban állótükör, fogasfal, s a fogasfal előtt, ahogy illik, ahogy a Kismester utcán megtanulta, egy kisebb, ezüstbe foglalt nautilus kagyló a névjegyeknek, az ebédlőben a Rickl Mária-féle mahagóni garnitúra áll, az óriási, rézcipős asztal, amely mellett huszonnégyen férnek el, ha kihúznák rejtett hosszabbító lapjait, a háromrészes szekrény mélyén, a rózsaszínű márvány tálalórekesz hátán a tükörbetétnél Bella ezüsttálcája van a főhelyen. A zsúrasztalok, mind a hat, egy sarokban egymásba tolva ígérik a kártyapartikat, a teákat, a társaságot, amelyről Jablonczay Lenke még nem tudja, hogy a legritkább esetben fog összegyűlni nála, az asztal körül székek, a sarokban nagy, angol füles fotelek, köztük nyolcszögletes dohányzóasztalka, rajta Rickl Mária vázája, amelynek párja Melinda otthonát díszíti. És van még egy váza, nemes porcelán az is, ha nem is olyan régi, mint az Anzelmus ház híres vadászó márkija, ez a szalonban áll, a zongorán, a párducpettyes rekamié, a kis kanapé és a támlátlan székek közelében: porcelán ládát nyit fel egy karcsúra fűzött hölgy, s a félig nyílt ládából kikéklenek az ibolyák. Az esküvői értesítések idejében elmentek, József gratuláló távirata helyett nászajándékot hozott a küldönc, az ibolyával teli porcelánt. A ház csendes, a házasok olyan érzékelhetően csak ketten vannak immár, hogy Jablonczay Lenke megrémül, átsompolyog a férje szobájába, ahol sosem ismert anyósa gyöngyhímzésű gyertyaellenzője áll a csepp biedermeier asztalon a torontáli 392szőnyeggel letakart dívány mellett, mögötte fénykép, egy falusi út, valami fák s a távolban egy templom felmeredő tornya: Köröstarcsa. Két sárgán fénylő, nem fakuló kis rózsakoszorúkat őrző biedermeier karosszék között, nem messze Szabó esperes egykori

íróasztalától, ott a gramofon, Jablonczay Lenke lemezt keres, de megfogják a kezét, és gyöngéden visszaveszik ujjai közül. „Feküdjünk – mondja Szabó Elek –, késő már muzsikálni.” Jablonczay Lenke kopogó szívvel készülődik a jól fűtött fürdőszobában, amely a kisfiú szobáján túl nyílik, Kisbéla régen alszik már, férje is indul, hogy elvégezze a lefekvés előtti tisztálkodást. Összekapja magán a fehér csipkéket, és míg a férje a fürdőben van, átszalad az immár sötét szobákon át a szalonig. Most mindjárt jön az iszonyat, ami közben, mint egy litániát, folyton azt kell majd mondania, hogy el tudja viselni: én ennek az embernek egyébként minden porcikáját szeretem, mert jó, okos, gyöngéd; hát ezt is el kell viselni tőle, csak adja Isten, ne tartson sokáig – de addig azért hadd szívjon még egy leheletnyit ezekből az ibolyákból. Mi az az egy szippantás az ártatlan virágból – semmi. És ott áll a szalonban, a baljában gyertya – az éjjeliszekrényen villanylámpa ég, de mellette mindig ott a gyertya is, így tanulta a Kismester utcán, hiába van már Debrecenben évek óta villamoskocsi, villanyvilágítás, azzal világít, az bicsaklik meg a kezében. Mert a hölgy, aki a porcelánláda fölé hajol, csak valami feketeséget láthat, a láda oly üresen ásít, mintha soha életében nem lett volna benne virág. Áll Jablonczay Lenke, nézi a József ajándékát, aztán hallja, hogy megnyílik mögötte az ajtó. Szabó Elek hálóinge nem látszik, földig érő tubákszín köntös van rajta, lábán török papucs. „A virágát, engedelmével, kihajítottam a szemétre, míg maga fogat mosott” – hallja a hangját. Jablonczay Lenke azt gondolja, tulajdonképpen boldognak kellene lennie, hogy ennyire fontos a férjének, de azért azt érzi, amit tett, mégsem egészen szép dolog. Az egész város tudja, milyen ártatlan,

ártalmatlan ügy volt ez a József-ügy. Nem lett volna szabad szemétre dobni azokat a szegény ibolyákat. Szabó Elek csókja nem búsítóbb, nem boldogítóbb, mint a Majthényi Béláé annak idején: csók, amiben a másiknak öröme telik, 393neki nem. Jablonczay Lenke nyitott szemmel tűri, s azt magyarázza magának közben, olyan szeretni való ember ez, hogy a nappalok adta öröm miatt valahogy majd elviseli az éjszakákat. Szabó Elek barna jegyzőkönyvecskéje volt az első, amit halála után, íróasztala fiókjai kinyitásakor megtaláltam. Fénykép sok maradt apámról, abból az időszakból, amely a Régimódi történet-ben szerepel, villogóan okos, szépen formált arca, karcsú, fiús teste emlékét, kényes, elegáns ízlését az öltözködésben őrzik a fotók, dús, selymes fekete hajával, most újra modern bajuszával, simléderes, gömbölyű sapkáival, a kezére feszülő finom kesztyűkkel együtt. A jegyzőkönyv többet mutat belőle: rögeszméit, örömét, kínját, érdeklődését és esze járását. Úgy másolom ki belőle a szemelvényeket, ahogy egymás alatt következnek. „Teréz néni inas vénasszony kifestve: Bornyú, ócska, csak ki van festve Zártszék, bal 65–66 Uránia 1915. szeptember 10. Álom, zongora, harag. Piros ruha kirakatban kalap. Irénke. Visszaadok minden egyes hűtlenséget. Nem szabad gyakran odajárnom.

A kedveskedő megjegyzéseket többek jelenlétében nem szeretem, egyrészt zavarba jövök, másrészt úgy esik, mintha egy kis gyermeknek szólna, vagy egy közös barátnak. Szeretem, ha féltenek. Irtózom attól, hogy a B. B. helyét töltsem be, mint bizalmas barát. Nem akarok barát lenni s még kevésbé fecsegő kofa. Nagyon tudok szeretni, de csak akkor, ha engem is szeretnek. Egy nagy hűtlenség, egy nagy kacérság vagy kegyetlenség egyetlen másodperc alatt ki tud ábrándítani, valamint az is, ha rájöttem, hogy játszótársnak vagy unaloműzőnek kellettem. Mindent észreveszek, olyan vagyok, mint a szeizmográf, csodálatos adományom van annak a felismeréséhez, hogy valaki 394mit gondol. Azt mondják, nem igazi szerelem az, amely másodperc alatt eltűnik. Tagadom. Lehet, hogy millió ember közül egy van ilyen, de az én vagyok. Nem ismerem az olyan szerelmet vagy vonzalmat, amely elérhetetlen után sóhajtozik és sápadozik. Ha nem vesz fel a kocsi, odébbállok. Pedig én idealista vagyok, mégis ilyen vagyok. Én vagyok. Szeretem az okosságát, szeretem a következetlenségét. Olyan okos, mikor elvárja tőlem, hogy ne a szépségéért szeressem, mert az nem ad semmit, s olyan következetlen, mikor nagyon szépnek találja P. főhadnagyot, annyira, hogy el tudja nézni a szépségét. Nem szeretem, amikor J.-át félti a háborútól. Azt meg éppen nem, amit gyakran megtesz, hogy jelenlétében fakad ilyen kijelentésre: „Nem bánok én semmit, csak magát el ne vigyék. J.!” Nem gondolja, hogy ezt J. félre is

értheti, aminthogy félre is érti? Azonkívül meg nekem fáj is. Jobban már engem se félthetne, mint J.-át, akit meg is siratott. Éppen akkor, amikor Szováta után először találkoztunk. S hogy csodálkozott maga azon, hogy én akkor kedvetlen voltam. Irigy kutya vagyok, és féltékeny, de ilyen vagyok, s ilyen is maradok. Kért, hogy figyelmeztessem, ha valamit nem jól tesz. Íme. Imádom a fekete ruhás képét, és gyűlölöm is. Imádom, mert imádom, de gyűlölöm, mert valami nagy boldogság fűződik hozzá. Ha erre gondolok, szeretném összetörni. Irigy vagyok, s féltékeny a múltra is. Önző vagyok, s ezen változtatni nem lehet. Istenem, milyen lennék mint férj! Szegény asszony. Luxemburg grófja cchaggahhd török sorsjegy 1028870 Hogy vagy, hogy vagy, húgomasszony, hát a nénéd él-é még? Jó puha jó foszló kenyeret tud sütni Szoboszló Ich falle auf dem Feld für Deutschlands Ehre. Begrabt mich nicht in der Fürstengruft, sondern gemeinsam mit meinen tap 395feren Soldaten. Prinz Eugen von Sachsen-Meiningen, 20. August 1914. IX. Drégely utca 7. I. 22. özv Jablonczay Kálmánné címe Déli Vasút I. Mészáros utca 19. 10-kor. Körösi Csoma Sándorról fel van jegyezve, hogy soha senkire nem haragudott, nem irigykedett, s őrá se haragudott, irigykedett senki. Giordano Bruno

Jó uram, oly messze a szivárvány, oda nem jut el a vágyak szárnyán, az az ég, ahova szíve vágyik, nem ér el oda soha, hiába vágyik. Az arany skarabeusz Bercsényi u. 27. Szántó káplár Anatole France Bonnard Sylvester J. jelleme? Tőlem tanul. Szenvedélyes. Május 10. Ó, te ódon hídon andalgó hidalgó Nem zerge b – a az én anyámat Szabó Lajos. Verchne Udinszk Molnár hajdú mondta: „Kasza-kapa a kezemből nem rí ki.” Korzóra néz, fürkészve villamosra néz, keres valakit. Hozzászokott. Nagy dolgokban milyen elnéző vagyok, s maga kis dolgokban milyen önző. Olyan durva nem tudok lenni, amihez hozzá volt szokva. Negyedévi lakbér 375 testsúlyom 1915. jún. 28-án 51.30 aug. 1. 51.20 kabát nélkül, szürke nyári ruha aug. 27. 52 kabát nélkül, szürke nyári ruha okt. 1. 53 kg. ugyanabban a ruhában okt. 11. 53 és fél, vastagabb zsakettnadrág, mellény, okt. 28. 53.80 ugyanígy ej uchnyem dr. Jendrassik Ernő egy. tan. udv. tan. VIII. Szentkirályi 40. jún. 16. első koleraoltás papagáj, 20 korona

396 Szerém megyei munkások utánvéttel akarnak utazni ott vagyok az Isten piacán körmetlen macskának nehéz a fára mászni Süss ist für das Vaterland zu sterben, noch süsser für das Vaterland zu liefern Jakó Jenő 100 korona 2 cs dohány 2 k 88 25 portoriko 2 k 25 A Szabó család 1638-ban I. Rákóczi Györgytől nyert címeres pecsétes nemeslevelet. A XVIII. sz. második felében Arad, majd Békés megyébe költözött (Bihar mon) 10 kuba 1 k 60 2 cs dohány 2 k 88 3 kg kávé 12 k Ha a félliterest a kezébe veszi, nem bánja, ha az Isten meghal is ne adj, ne végy, ne gazdálkodj adok én mindent, csak lelket nem adok míg eső nem volt, nagyon pislogtak a vetések az ingóságokat elpuhérolta az anyám, egy özvegy bugafejű asszony, tizennégy orvost nyűtt el nem akart héját, varjút odahívni rosszabb az kérem a pénteki napnál csak egy pakli dohányt vehetnék, elütném az éhemet véle Húsmentes reform szakácskönyv, Népszava könyvkereskedés Erzsébet krt 35

Jakó Jenő ötven korona előleg egy tiszta üvegpalackba 60 gramm alkohol, 2 gr. ammóniáksó, 8 gramm kámfor Légsúlymérő Dickens Ódon ritkaságok boltja Nickleby Miklós A mi közös barátunk Én szeretni és nem gyűlölni születtem Antigone Elvitték az embereket danolva, oszt most ríva sem engedik vissza őket többet. Van egy kis aranysziget rejtve jól (Görög rabszolga) 397 uva uva gáj gáj, László Fülöp képei Cheri Bibi Tivoli álom, bál, nem fogtam kezet aki hosszú útra megyen, magával palástot vigyen” Senior elvesztése óta Jablonczay Lenke most élt először igazán művelt férfi közelében. Szabó Elek állta a szavát: szabad volt. Míg férje a városházán dolgozott, azt tette, amihez kedve volt, Béluska iskolába járt, nem volt már olyan elsődleges szüksége segítségre, Majthényi Béla testi-lelki problémái ezentúl Melindára tartoztak, a lányok megálltak a maguk lábán, Piroska válogatott a kérők között, anyagi tekintetben pedig hirtelen visszakerült a gondok közül a jómódúak világába. Mennyi lehet a Szabó Elek fizetése, nem kérdezte, a férje sose beszélt erről, de olyan bőven ellátta mindennel, hogy Jablonczay Lenke nemigen értette, miért esik olyan sok szó a köztisztviselők siralmas helyzetéről, mikor azok, legalábbis a magasabb rangúak, az ő tapasztalata szerint, úgy látszik, jól keresnek. Szabó Elek ajándékai ugyanolyan

rendszerességgel érkeztek, mint jegyeskorukban, kamarájuk tele volt régen nélkülözött élelmiszerekkel, Jablonczay Lenke órákig gyakorol megint, írja a naplóját, felvázol egy regénytervet valami sajátságos tündérvilágról, amelynek alapanyagából negyven évvel később majd a lánya ír meseregényt, rendezget szép, jól fűtött lakásában, s egy idő múlva rájön, déltájt már nagyon várja, hogy hazajöjjön a férje. Születése óta a Kismester utcai Hírlap riportere volt, mások rosszkedvének oszlatója, a zsúrok zongoristája, egy önző fiatal férfi szerelmese, aki idilljük egész tartama alatt egyszer se próbálta meg a maga igényeit az ő elgondolásához hangolni, ápolta, biztatta a beteges, érzékeny Majthényi Bélát, most – életében először – őt kényeztetik. Nem úgy, mint gazdagsága idején az első férje, Szabó Eleknek fantáziája van, s ezzel a gazdag képzelettel találja ki, mivel szerezzen naponta örömet a feleségének. Szabó Elekkel még játszani is lehet, Jablonczay Lenke újjáéli mellette ellopott, elvesztett gyerekkorát, a Domb utcai lakásban Kisbéla a legidősebb, legkomolyabb lakó, a vén Anna is vihog, riszálja magát, ha meglátja a gazdáját, s akkor is körötte ácsorog, mikor 398semmi sem indokolja, beül a házaspár mellé a kisfiúval, mikor Szabó Elek felolvas. A felolvasás eddig mindig a Jablonczay Lenke kötelessége volt, nemcsak a Kismester, de a Füvészkert utcán is, most őt szórakoztatja valaki, méghozzá nem is akármilyen előadó, meg is lehet beszélni vele az irodalmi élményt, vitatkozni az írók megoldásain. Férje új, prémes, rókamuffos kabáttal ajándékozza meg, s kikicsalja a lakásból sétálni, megy a házaspár utcáról utcára, meg-megáll a házak előtt, elnézi építészeti stílusukat, ablakaik formáját, a fakapuk ősi faragott motívumait, a szokatlan formájú kilincset: Szabó Elek

otthon van a művészettörténetben, s ért az építészethez is, éppúgy olvas németül és olaszul, mint latinul, míg Jablonczay Lenke kézimunkázik, Suetoniust fordít neki meg Tacitust. Ha ő ül a zongorához, Jablonczay Lenke muzsikusfüle kihallja a zenéből a vágyat, a panaszt, a nevetést vagy a gúnyolódást, mindent ki tudnak fejezni az ügyes ujjak, amelyek még annyi másra is alkalmasak, szilánknyi támaszt készítenek a gyönge palántának, csepp létrát Kisbéla fehér egereinek, Szabó Elek szeret faragni, szerelni, csapot bőröz, fát hasogat, megjavítja a rolettát, bevezeti az ebédlőasztal fölé a csengőt. Néha, vacsora után aztán verset írnak ketten, egyik sort az egyikük, a másikat a másikuk írja. Kisbéla nézi őket, és Szabó Eleknek jut eszébe, hogy belevonja a gyereket is a játékba, nem az anyjának. A kis ember olyan mostohaapának, hogy a Bélává nőtt ötvenegy éves Majthényi Béluska úgy sír a temetésén, hogy Szabó Elek orvos unokatestvére megkérdezi tőle, nincs-e rosszul. A házasélet kezdete olyan felhőtlenül szép, olyan csillogóan boldog időszak Jablonczay Lenke életében, hogy az éjszakák is könnyebben vállalhatók. Szabó Eleknek nagyobb a szerelmi rutinja, mint Majthényinak volt, s okosan fékezi is magát, nem huszonnégy éves, mint a bécsi és velencei kudarcok szomorú ifjú hőse. Jablonczay Lenke nem meri megvallani magának, de voltaképpen boldog, József képe vissza-visszatér még, de már mosolyog, ha eszébe jut, az emlék nem sebez többé. Ami Szabó Elek mellett megszokhatatlan, az a féltékenysége. Jablonczay Lenke beszélt vele erről, elmondta, milyen értelmetlen indulatot hordoz magában, ha valaki, ő aztán ismerheti a természetét, nem hajlamos hűtlenségre, akkor se volna az, ha kísér 399tésbe kerülne, nem olyan

a biológiai felépítése. Az, hogy Józsefet még mindig zokon veszi, egyenesen abszurdum, hogy lehet számon kérni tőle egy ábrándot, egy gyerek hajdani rögeszméjét, egy sose perfektuált szerelmet, ami senkinek sem árt. „Nekem árt ez a rögeszme – mondta Szabó Elek –, én szeretem magát, és így, ahogy magát szeretem, nem kötődtem senkihez sose. Én nem tudok, nem is akarok osztozni még egy emlékképpel sem.” Jablonczay Lenke elpanaszolja Bellának, milyen értelmetlen indulat rabja a férje, Bella, meglepetésére, Szabó Eleknek ad igazat – az ő hajdani ábrándképeit mind elmosta a férje ébresztette szerelem, s meg tudja érteni kis barátját. A szamovár ismét sűrűn szerepel, de most mindig délelőtt, mert Szabó Elek igényt tart a felesége délutánjaira. Így aztán teljes érdektelenségbe fullad a Domb utcán, mikor koronázzák Károly királyt, csak Szabó Elek tesz pár gúnyos megjegyzést a történelmi négy vágásra: szerinte főnyeremény, ha egy Habsburg királyi herceg akarja biztosítani Magyarország határait. Ő személy szerint már Ferenc József iránt is rajongó tisztelettel viseltetett, hogy fogja majd kedvelni sikerült utódját is. „Leksi, én attól félek, maga ezt nem gondolja komolyan – néz rá rosszalló arccal Bella. – Maga nem szerette a szegény jó királyt, az újat se tiszteli. Pedig ezzel nem illik viccelni.” A kis ember megindítja a zenegépét válasz helyett, Bella elneveti magát, nevet mindenki. Szép kis válasz az ő komoly szavaira a „Hopsza Sári, jaj, de jó!”. Decemberben még nem illett első látogatásokat tenni, januárban viszont már sértés lett volna az elmulasztása. Míg IV. Károly és Vilmos császár hadparancsban jelentik ki, az antant visszautasító válasza után fegyverrel küzdik ki majd a békét, az oroszok előretörnek a valaputnai

szakaszon, a Monarchia és Németország pedig közli a világgal, február elsejétől a tengerek párduca lesz, és megbénít minden forgalmat, Szabó Elek elkéri a polgármester kocsiját, elviszi a feleségét bemutatkozó látogatásra elképesztő számú családtagjához, felkeresi Jablonczay Lenke szintén nem kevés rokonságát is. Kalocsa Róza könyve éppúgy érvényes, mintha Amerika nem szakítaná meg a diplomáciai kapcsolatokat 400Németországgal, nem zárnák be a szénhiány miatt a színházakat, a házaspár letudja hát a kötelező viziteket, aztán otthon ül a vizit visszaadására kijelölt órákban, és várja a viszontlátogatókat. Majthényi Béluska leglidércnyomásosabb emlékei közé tartozik az apja és Melinda felbukkanása, akik teljesen természetesnek hatnak a saját új otthonukban, de itt, náluk, nem. Gubbaszt a kisfiú, és olyan zavarban van, hogy apja helyett Szabó Elek mellé húzódik, ott szipog, míg Melinda rá nem szól azon a régi hangon, amelyet Jablonczay Lenke olyan jól ismer. A látogatásokat mindenki viszonozza, óriási és fényes családi kör tárul ki Jablonczay Lenke előtt, a Szabó-mikrovilág sokredőzetű legyezője. Meghívás meghívást követ, a város vezetősége jól tudja, hogy a szórakozástól nem tanácsos elvonni az embereket, s míg a németek az Ancre folyó két partján elkezdenek „tervszerűen visszavonulni”, a helyi Vöröskereszt műkedvelő előadásokat és jótékony célú estéket rendez a hadiárvák és hadiözvegyek javára. Jablonczay Lenke lázasan gyakorol, óriási sikere van egy Liszt-rapszódiával, míg Thán Babuci klasszikus táncot lejt a cs. és kir. 75. gyalogezred zenekarának kísérete mellett, és Jablonczay Piroska Bartha Bertussal, Des Combes Margitkával, Szele Paulával, Thán Ilonkával, Kovács Lajossal, Liszt Nándorral és Thury Leventével együtt élőkép bemutatásával bűvöli el a jelenlevőket.

Most kellene itt lennie Józsefnek, aki Pesten a felesége házában már megkezdi azoknak a kamaraestéknek a szervezését, amelyek egyikén egyszer majd a Jablonczay Lenke lánya is részt vesz, ám József nem jön Debrecenbe, nem hallja a biztos művészi érzékkel felépített zenedarabot, és nem hallja ki belőle azt sem, hogy ez az asszony most tulajdonképpen boldog. A seb, az a sose gyógyuló, megvan még, de alig lüktet, mindennap megújítják rajta a kötést, egy az ötletekből ki nem fogyó szerelmes örök türelme újítja meg. A műsor után tánc van, Jablonczay Lenke báli ruhában, Szabó Elek frakkot visel, csak áll a terem egy sarkában, nézi a többieket; nem tud táncolni, Jablonczay Lenkét kézről kézre adják, sose volt még ilyen szép, mint most, amikor még nem is tudja, hogy teherben van, harmónia, biztonság és valami megállapodott öröm sugárzik az arcáról. Alig fordul néhányat, mikor a férje odalép hozzá, s arra kéri, menjenek haza, úgy látszik, rosszul lett a bálterem 401levegőjében. Jablonczay Lenke aggódva kapkodja össze a holmiját, töri a fejét, hogy vihetné haza minél kényelmesebben a Domb utcára a férjét, iszonyú hideg van, hátha összeesik, segítséget kellene kérni, vagy szerezni valami fiákert. „Itt a kocsi” – mondja Szabó Elek, s a hintó, a városi hintó valóban ott áll, besegíti a feleségét, és semmi jelét nem mutatja annak, hogy mindjárt elájulna. „Maga iderendelte a kocsit? – képed el Jablonczay Lenke. – Mintha előre tudta volna, hogy rosszul lesz, és szüksége lesz rá?” „Én iderendeltem a kocsit – felel Szabó Elek –, mert ebben a vékony cipőben nem mászkálhat a hóban, és iderendeltem azért is, mert számoltam vele, hogy rosszul leszek. Apámat-anyámat a szíve ölte meg, az enyém sem egészséges, mikor megláttam, hogy kézről kézre adják, és maga csak kacag és forog, azt hittem, végem.” „De hiszen maga nem beteg,

maga féltékeny megint” – talál rá Jablonczay Lenke a megoldásra, s nem tudja, sírjon-e, nevessen-e, a bűnös ott hunyorgat mellette a kocsiban, és olyan bűnbánó és diadalmas egyszerre, hogy nem tud rá haragudni, de azért megkéri, ne rontsa el máskor a mulatságát, ő olyan szívesen táncol, és úgy élvezi, hogy még ma is ő a bálkirálynő. Szabó Elek megígéri, de nem tartja meg az ígéretét, a meghívásokat vagy nem közvetíti, vagy valahogy elszabotálja, s ha Jablonczay Lenke nem akar hazamenni, csakugyan rosszul lesz, olyan tachycardiás rohamokkal, hogy Hutiray, a háziorvos jó barát figyelmezteti, ilyen pulzussal jobb, ha ágyba fekteti a felesége. Mikor aztán hazacsalta, olyan lett mellette, mint Harun al Rasid, elborította fantasztikus ajándékokkal, amelyek beszerzési forrását sose nevezte meg. Jablonczay Lenke épp elég holmit kapott a Majthényiektől, de férje ajándékai nem hasonlítottak senki más küldeményeihez. Mert mindig utazni vágyott, kapott egy tizenhatodik századi metszeten világtérképet, este, amikor felhajtotta a paplanát, a párnán nagy lila könnycsepp alakú ametisztek hevertek, s egy cédulára az volt írva: „Így sírok, mert nem szeret úgy, ahogy érdemelném.” Kapott szinte naponta új könyvet, de mindig meg kellett keresnie, mert eldugta előle, Jablonczay Lenke kibomlott hajjal és a nevetéstől és izgalomtól reszkető lábbal mászkált pincétől padlásig, míg megtalálta, Majthényi Béluska meg bámulta, milyen jól mulatnak a felnőttek. 402 Bellával való barátsága is új színnel gazdagodott. Ha első házassága idején eleinte el is halmozták mindennel, békés, vidám és mulatságos otthona sose volt a Gacsáry Emma lányának. Mikor 1917. január 19-én Tichy Antalt

végre felmentik a hadiszolgálat alól és hazabocsátják, Stillmungus két növendéke összeölelkezik: ismét együtt a család. A barátnők között életükben először nincs különbség, Bella is csak becsületből enged férje szenvedélyének, de tudja, Isten így rendelte el, s a csak férfiak örömére szolgáló kínos időért bőven kárpótol a remény, hogy esetleg újból anyává lehet, egyéb tekintetben pedig rajong Antaláért. Jablonczay Lenke is szereti Szabó Eleket, jó képpel elviseli hát, ami nehezére esik, így a vér áztatta világ közepén a Nyomtató és Domb utcai hajlékok olyanok, mint egy-egy sziget. Az anyagi gondok elkerülik Tichyék és Szabóék otthonát, márciusban, mikor Szentpétervárt kitör a forradalom, a minisztereket elfogják, a cár lemond, az antant elismeri a forradalmi kormányt, és megkezdi működését a munkáskatona tanács, a németek kiürítik az Arras mögötti földsávot, s Magyarországon behívják a legidősebb korosztályt, Jablonczay Lenke megbizonyosodik róla: teherben van. Foganása ideje második gyermeke születésnapjából visszakövetkeztetve január negyedikének ötödikére virradó éjszakája; lesz még egy ilyen éjszaka az életében, amelyen egy január negyedikéről ötödikére virradó hajnal elvarrja a szálakat. Pontosan ötven évre rá, hogy lányával megfogant, hal meg Jablonczay Lenke, éppoly öntudatlan arcát fordítva a lánya felé, ahogy az annak idején anyja ismerkedő pillantását fogadta. Amit maga se hitt volna, Jablonczay Lenke boldog. Örül a gyereknek, játékokat varr neki posztóhulladékból, pedig hol van még a születése. Túl fiatalon érte az élmény először, nem készült fia fogadására, ezt a második jövevényt már várja. Ismét könnyű terhessége van, Kenézy, a nőorvos nem tiltja sem a könnyű munkától, sem a társadalmi élettől, de most valahogy

kevésbé van kedve elmenni hazulról: meséket ír a születendő gyereknek. Szabó Elek sugárzik, közben egy Lenin nevű orosz emigráns hazatér Svájcból, lemond Tisza István, az Aisne–Marne csatornánál irtózatos harcok folynak, a tankok lánctalpa a földbe gázolja nemcsak a tetemeket, a még élő és el nem szállított sebe 403sülteket is. Mióta Amerika hadiállapotba lépett Németországgal, Szabó Eleknek délután is vissza kell mennie a városházára, a katonaügyosztály elképesztő problémákkal küzd, hogy voltaképpen mikkel, Jablonczay Lenke nem tudja meg, mert bármit kérdez, a férje csak mosolyog, elüti a választ valami mókával; a kis ember csak arra felel, amire akar. (Anyám mindig tűnődött azon is, miért kellett nőorvost cserélnie, s miért kívánta meg a férje, hogy a várt gyermek ne otthon, hanem a bábaképezdében, Kenézy doktor segítségével szülessék, arra sem kapott mosolygáson kívül más magyarázatot. Csak amikor kezembe került a szabadkőművesek Haladás páholyának ÜÜÜ SSS GR GR GR betűkkel kezdett, háromnyelvű oklevele, és megtaláltam az aláírók közt Kenézy doktor nevét, jöttem rá, amit Szabó Elek a kurzus alatt olyan gondosan titkolt: neki, a Haladás páholy első felügyelőjének a főmestert illett segítségül kérnie, a főmestert, aki a bábaképezde igazgatója volt, s különleges figyelmet ígért páholytestvére feleségének.) Flandriában támadás támadást követ, Kerenszkij a fronton a háború folytatása mellett agitál, amikor egy délután megjelenik Majthényi és Melinda, Jablonczay Gizella arca feszült, nem az újabban már megszokott vidám. Majthényi Béla visszakéri a fiát, hiányzik neki, úgy érzi, Kisbélának is jobb lesz ismét mellette, a születendő gyerek magának igényli majd mindenki figyelmét. Szabó Elek elutasítja a kérést, Jablonczay

Lenke büszkén néz Melindára, hallja-e, hogy küzd az ő gyerekéért az, aki nem is az apja, Kisbéla áll a két család között, tanácstalanul, aztán sírva fakad, s a két férfi egyszerre nyúl utána, hogy megsimogassa, ölébe vegye. A Majthényiek eredmény nélkül távoznak, Kisbéla délutánra felvidul, a hajdú ezúttal ifjabb Majthényi Béla urat keresi egy csomaggal, s az elbűvölt gyerek egy játékrepülőgépet szed elő a doboz mélyéről, estig agyoncsavargatja a propellerét. Aznap még van egy vendég, Bella szalad át, épp jókor jött, el lehet mondani neki a Majthényiék ajánlatát, s megmutatni az önfeledten játszó kisfiút, aki mellett olyan vitát se vállaló módon kiállt az ő férje, aki rajong a gyerekért, s csak a múlt héten öltöztette tetőtől talpig új ruhába. Bella holtig arról volt nevezetes, hogy teljesen ártatlan meg 404jegyzéseivel röntgensugárnál biztosabban feltárt valami sose sejtett kavernát, s aztán csak nézett csodálkozva, mert nem értette, hogy más miért csodálkozik. Ezen a délutánon leguggolt a játszó kisgyerek mellé, megcsodálta a játékszerét, aztán azt kérdezte: „Voltaképpen miből telik nektek erre?” „Úgy látszik, telik – mosolygott Jablonczay Lenke. – Leksi mindent előteremt a világon.” „Mi újabban olyan nehezen élünk” – mondja Bella, s ez az a mondat, amire Jablonczay Lenke felfigyel. Bella mögött Bartók Ágostonék, mellette Ilonka, mellette a férje, mióta ismeri, mindig mindenre telt nekik, hogy billenhetett meg most az egyensúly, hogy kereshet egy városi tanácsos annyival többet, mint Tichy Antal, a vasúti mérnök, s hogy juthat hozzá olyasmihez, amihez ezek a generációk óta gazdag emberek nem, akik már egyszerűen képtelenek lépést tartani a feketepiac áraival. Jablonczay Lenke már kisgyerekként megtanulta, hogy tűnt el Köselyszeg az Átkozódó lába alól, hogy jutott

tönkre Senior, Iunior históriájának maga is szenvedő részese volt, s egyszer már átélt egy összeomlást Majthényi Béla mellett, amikor Rickl Mária első dühében nem vigasztalta, hanem azt mondta, úgy kell neki, úgy kell mindenkinek, aki kanokra bízza a kormányrudat. Szabó Elek fütyülve lép be az ajtón aznap, Kisbéla elébe rohan, de apám csak a feleségét lesi: hogy fogadta a küldeményt, ami nem neki szólt, de mégiscsak neki szólt valamiképpen. Az arc, amely felé fordul, komoly és nyugodt, a hang is az, Jablonczay Lenke felteszi a férjének ugyanazt a kérdést, amit Bellától hallott: hogy telik nekik minderre, Szabó Elek legyint, ki akar térni a válasz elől, elmókázni a feleletet, jó embereire hivatkozik, sok munkája következtében felgyűlt tennivalói miatt kapott külön jutalmakra. Jablonczay Lenke pontos adatokat kér, tudni akarja, amit eddig nem kérdezett meg, mennyi a férje fizetése, hogy olyan érthetetlenül bőven el tudja látni őket. „Odaült a zongorához – mondta el évtizedekkel később kisebbik gyermekének Jablonczay Lenke –, odaült, és eljátszotta a Gésákból, hogy »jaj de furcsa kis kinézer, jaj de különös, mint a kis majom kinézer, aki van vörös«, és hunyorgott rám, Kisbéla meg szüntelenül csavarta a repülőgép propellerét, hogy szálljon. – Nem mondja meg – gondoltam. Tudtam, baj van megint, de azt is, amit nem akar, azt senki ki nem 405szedi belőle. Békén hagytam, kinéztem Annához a konyhába, hoztuk a vacsorát, azt hitte, elfelejtettem, különösen jókedvű volt azon az estén, mint aki berúgott.” Jablonczay Lenke másnap, mint ahogy, ha tehette, mindennap, felsétált a debreceni korzóra, és addig járt fel s alá a városháza környékén, amíg egy olyan ismerős rá nem köszönt, akit a férje munkahelyéről ismert. A tisztviselő kalapot emelt, tovább akart menni, anyám

megállította. A Kismester utcai Hírlap hajdani szomorú kis riportere már gyerekkorában megszerezte azt a rutint, hogy szóra bírja az embereket a hírekre szomjas Melinda kedvéért, a harminckét éves Jablonczay Lenke vidám csevegéséből gyakorlottabb fül se hallotta volna ki az aggodalmat. Az időjárásról beszéltek, a háborúról, a közellátásról, Szabó Elek kollégája gratulált a nagy örömhöz, amelyet – Elektől tudja – őszre várnak. „Valóban nagy öröm – mosolygott Jablonczay Lenke –, ennél tisztábbat, nagyobbat másnak se tudnék kívánni. Miért nem nősül meg?” „Én – képedt el a tisztviselő –, most? Elég, ha magam szűkölködöm. Nem mindenki olyan bátor, mint Elek, s nem is akkora művész, hogy mindenre telik neki abból a napról napra kevesebbet érő fizetésből.” „Egy ügyes asszony semmiből is kijön – biztatta anyám. – Nem illik ilyet kérdezni, de mennyit keres maga?” A kis ember kollégája mondott egy összeget, s hozzátette, ez éppen nyolcvankét koronával kevesebb, mint az Eleké. Jablonczay Lenke váltott vele még pár szót, aztán elköszönt. Nem volt kedve hazamenni, befordult a Kossuth utcára, átvágott a Batthyányn, kisétált a temetőbe. A Jablonczayak sírján gyökeret eresztett a borostyán, anyám leereszkedett a vörös kőperemre, gondolkozott. Kereste magában az indulatot, amiért becsapták, s nem találta, valami zavart érzett helyette, mintha valaki egy éjszaka átfestette volna az ágya felett azt a képet, amelyet elalvás előtt még megigazított, s az reggelre mást mutatna. Delet harangoztak, indulnia kellett, míg a Domb utca felé haladt, be-benézett a boltokba, nyomorultul üresek voltak. Otthon az ebéd készen várta, Anna tyúkot főzött, azt mondta, a gazda küldte a hajdúval. Beszélgetésre a házasfelek között este került sor, amikor a gyereket már elaltatták, Jablonczay Lenke

közölte a férjével, világosítsa fel, miből élnek ilyen406szokatlan bőségben, mert sikerült megtudnia, mennyi a fizetése, és tudni szeretné, honnan fedezte az elmúlt és az idei év költségeit. Azt várta, Szabó Elek zavarba jön, de nem jött zavarba. Megint csak mosolygott, s azt mondta neki: „Kölcsönökből.” „Kölcsönökből? – riadt meg Jablonczay Lenke. – Kinek tartozik maga voltaképpen?” Szabó Elek azt válaszolta: „Mindenkinek.” Anyám azt mondta nekem, úgy megdöbbent, hogy faggatni se tudta tovább, de apám akkor már beszélt, s amit mondott, teljes abszurditásában olyan gyönyörű volt, hogy az egyszerű szavakra nemhogy megforgatni nem tudta volna, elejtette a fegyverét. „Nem volt gyerekkora – magyarázta Szabó Elek –, ott nőtt fel a Kismester utcán, enni sem kapott tisztességesen. Nem becézték. Nem szerették. Mikor jómódba került, akkor sem a megfelelő ajándékokat kapta – tudja, mennyire becsülöm Bélát, de Bélának nincs fantáziája. Azt akartam, hogy újrakezdje az életét, hogy jóvá tevődjék az a kettétört és megalázott fiatalság. Szeretem magát, és azt akartam, hogy örüljön, hogy minden napra legyen örülnivalója. Azt akartam, hogy élje a mesét. Nem élte? Nem örült?” „,Micsoda őrültség! – mondta anyám. – Istenem, micsoda őrültség! És ki adott magának kölcsön ebben a világban, amiben egyszerűen nincs hitel?” „Mondom, hogy mindenki” – fordult felé az arc, amiről azt hitte, ismeri, és amit holtig nem ismert meg senki. Jablonczay Lenke bólintott, nem volt nehéz elhinni. Ki tudott ettől az embertől megtagadni valamit? „És az ennivaló?” – kérdezte tovább. – „A húgaim küldték faluról – felelte Szabó Elek, és itt megbicsaklott a hangja, először. – Maguktól vonták meg.” Anyám gondolatban újra látta a hallgatag papkisasszonyokat, akikkel alig

váltott pár szót, felállt, kiemelt egy irkát Kisbéla iskolatáskájából, s arra kérte a férjét, diktálja le neki, kinek és mennyivel tartozik. „Ezentúl úgy élünk, mint a többi szegény ember, letörlesztünk és megadunk mindent. Ha még egyszer megtudom, hogy kölcsönkér valakitől, elválok magától is. Jön a gyerek, a maga gyereke. Hogy indítja neki az életnek?” „Haragszik rám? – kérdezte Szabó Elek, nem bűntudattal, mosolyogva, mintha mulatna a feleségén, milyen komoly, milyen kis szigorú. – Úgy érzi, becsaptam?” A kérdés megint csak abszurd volt, mert becsapta, de nem úgy, ahogy embereket be szoktak 407csapni, nem kára lett belőle, haszna – hogy lehet erről beszélni? „Haragudtál?” – kérdeztem anyámtól évtizedekkel később, cigarettáztunk mind a ketten, kortyolta a kávéját. Megrázta a fejét, aztán csak néztük egymást, nagy titkok tudói, Szabó Elek felesége meg a gyereke. Ugyan, ki tudott rá haragudni valaha? Jablonczay Lenke akkortájt tudja meg, mennyi is a férje reális jövedelme, amiből meg kell élniük ezentúl, s mekkora összeget kell előteremtenie, hogy kikászálódjanak az adósságból, mikor Oroszországban a munkás- és katonatanácsok követelni kezdik a háború gyors befejezését, a magyar munkásság sztrájkkal tüntet a választójog elnyeréséért, Bartók Ágoston pedig ezt írja a naplójába: „Vőm, Wilhelms Emil az Osztrák–Magyar Bank felügyelőjévé neveztetett ki, Margit lányom hat hétig Palicson volt, de oly kedvezőtlen eredménnyel, hogy augusztus hetedikén kimerülten hazaérkezve, azonnal orvosi ellenőrzés alá került.” Anyám félreteszi a felvázolt meséket, összecsomagolja a néhány napja kapott új kottákat és gramofonlemezeket, amelyeket

férje rendelésére átküldött a hangszerbolt – a Csárdáskirálynő és a Zsuzsi kisasszony most megjelent slágereit –, legyen szíves a főnök visszavenni, „férje elállt a vételtől”, s nekilát, hogy rendet teremtsen abban a káoszban, amelyet Szabó Elek szerelme a fejére idézett. Ideges, súlyos év van (a dermesztő tél vége után, amely alatt százezerszám fagytak ki a fák, a tőkék és az Alföldön rendszeresen mínusz harminc fokot mértek, olyan aszály sújtja Magyarországot, hogy a delibláti homokban megfő a tojás, a napon hatvan fokig szalad fel a higanyszál, a kapás növények kisülnek, a szálas takarmány reménye megsemmisül), voltaképpen kímélnie kellene magát, de nem teheti, ha új gyermekét áttekinthető anyagi helyzetben akarja fogadni. Megkezdi a háztartás racionalizálását, Piroska, szerencsére, segít neki. Piroska, aki a szokottnál is érzékenyebb és megértőbb, mióta Juhász József kísérgeti, átveszi Annát a nővérétől, óvodájában szüksége van dajkára, így az öreg lány nem terheli többé az új költségvetést; Szabó Elek hivatali beosztásával hajdú jár, az megfelelő irányítással, segítséggel majd csak pótolja Annát. Jablonczay Lenke előszedi minden ékszerét, 408amit jegyessége és férjhezmenetele óta csak kapott, ezek ára időközben annyira emelkedett, hogy ha eladja valamennyit, a kalmárlánytól kapott rengeteg ezüst egy részével együtt, talán tiszta lappal indulhatnak az ősznek. Értékesítésüket rábízza Tichy Antalra, aki készséggel segít neki, egy násfát meg egy medajjont félretesz, most már megtanulta, hogy a koldus Harun al Rasid mellett mindig el kell készülnie a bajra is. Bartókéktól Melindáékhoz megy, Melinda ingerülten fogadja a bejelentést, tessék ezentúl hozzájárulni a Kisbéla ellátásához, Majthényi Béla természetesnek találja s hangsúlyozza, eddig is ajánlotta már, csak nem fogadták

el. Melinda felbőszül, Szabó Elekre hivatkozik, aki bezzeg mentes minden kicsinyességtől, nem mint Lenke, unokahúga nem ad ki a férjén, türelemmel végigvárja, míg Melinda úgy lehordja, mint annyiszor gyerekkorában. Mit számít, mit beszél, csak adjon Kisbéla kosztjára valami lisztet, zsírt, krumplit, olajat, ne legyen minden biztosíték nélkül, ha újra megakad; a Kisbélának szánt élelmiszerből két kis gyerek is jól lakhatik. Megegyeznek, aztán hazabandukol, a régi Kismester utcán, amit időközben átkereszteltek Bethlennek, megsimítja a régi kapu kilincsét: a kalmárlány házában idegenek élnek. Megy a piros téglakövezeten az út mellett, amelyen valamikor Senior táncoltatta a lovát, az Átkozódó hajtotta könnyű kocsiját, ha bejött Köselyszegről, ahol az a kocsi gördült, amelyből Iunior lesegítette Gacsáry Emmát és Kislenkét abban a talán sose volt távoli időben. „Vigyáznom kell – gondolja Jablonczay Lenke, míg halad a Nagytemplom felé –, most már sose lehetek gyanútlan többé. A varázsló tudja, milyen messze van a nap a földtől, ismeri Baudelaire költészetét, s emlékezetből lerajzolja Béluskának, merre folyik a Lys folyó, de csak a mai napot látja, eszébe se jut, hogy eljön a holnap, a holnapután.” A zenede igazgatósági titkára ráköszön, megkérdezi, a boldog esemény lezajlása után mikor számíthatnak újabb fellépésére, nem azért tér ki előle, mintha nem vágynék pódiumra megint, inkább azt sejti, nemigen lesz ideje neki ezentúl gyakorolni. Bella férje szerencsés kézzel értékesíti a rábízottakat, Szabó Elek kifizeti az adósságait. (Hogy nem vallotta be valamennyit, jóval később derül ki.) Míg Pétervárott a tüntető tömeg szinte 409naponta tiltakozik a háború folytatása ellen, Kerenszkij pedig támadásra szólítja fel a flottát és a hadsereget, és „vérrel és vassal akarja

összekovácsolni az orosz egységet”, a Domb utcai háztartást rideg takarékoskodással Jablonczay Lenke vezeti. Most már nemcsak az állapota miatt jár el kevesebbet hazulról, de a tennivalói is megkötik; nincs Anna, akire gyerek-ház egyaránt rábízható, a hajdú áldott jó fiú, de húszéves sincs, főzni nem tud, Jablonczay Lenke maga készíti az ebédet, s Bella sem hívogatja most a szamovár mellé. Margit hanyatlása annyira nyilvánvaló, hogy a családtagok nem leplezhetik egymás előtt, Bella átmeneti gondtalansága szűkölő aggodalommá változik. A világ is nyugtalan, az élet egyre nehezedik, Kisbéla kinövi a cipőjét, az új, amelyet kap, használhatatlan, ha latyakban jár, elolvad a talpa, s másikra most már nehezen telik. Az angol–francia haderő öt arrasi és Aisne-Champagne-i csatái után egyetlen vér- és lángtenger lesz Flandria, az angol haderő vesztesége félmillió katona, s elpusztul minden erőd, major, tanya, vasútvonal, ivókút. Az Isonzó vágóhídján a tizenegyedik értelmetlen küzdelmet vívják a szembenállók, a debreceniek, akik minden győzelem hírét olyan lelkesen fogadták, s a háború kezdetén a magyar zászló mellé kitűzték a szövetséges németek, bulgárok és törökök lobogóit is, nem szurkálják már kis zászlóikat a fronttérképekbe, nem lesik az újságok szerkesztőségei elé kifüggesztett hadijelentést. Hadiözvegyek, hadiárvák ellátatlan tömege zúdul a hatóságok elé, most már valóban alig van család, amely ne várna vissza valakit akár a frontról, akár hadifogságból, a hajdani táncosok közül nem egy elkerüli a Casinó-sarkot, mert karja-lába hiányzik, a negyedik Miklóssy fiú is elesett a Doberdón, Várady-Szabó Lajoska már nem is ír a fogolytáborból, az is lehet, már nem él. A felmentetteket felülvizsgálatra rendelik, zömüket besorozzák, akik mégis itthon maradhatnak,

biztonságban, hacsak nem sír le róluk a betegség, megjegyzések kísérik, ha végigmennek az utcán, Szabó Elek figyelmezteti baráti körét, a katonai rendőrség tagjai nem mindig viselnek egyenruhát, vigyázzon a szájára mindenki. Fáradt, rosszkedvű, elkínzott Debrecenben várja Jablonczay Lenke második gyermekét, a közhangulat Pesten még rosszabb, az ellátatlanok befogadására nincs intézmény, sem Eszterházy, se Wekerle nem 410tudnak megbirkózni a Tisza lemondása után most már nem is távoli katasztrófát ígérő helyzettel. A nyomor általános, az öngyilkosok száma még jobban megnő, folyik a korlátlan tenger alatti háború is, tűz- és vízhalál között választhatnak, akiknek a hajóját támadás éri. Számol Jablonczay Lenke a Kisbélától elvett vonalas irkában, mint valaha Rickl Mária, bevétel csak elsején van, s tenger a kiadás, még jó, hogy a tüzelőt tavaly megvették, s van annyi, hogy kitart tizenhét telén is. Az ajándékok nem maradnak el, csak módosulnak, Szabó Elek bélyeget is gyűjt, Kisbéla megkapja az egyik albumát, s fabrikál neki olyan játékokat, amilyenekkel maga szórakozott valaha kisfiúkorában Köröstarcsán, a gyerekszoba padlóján tehéncsorda legel a zöld szőnyegen, ő csinálta kukoricacsutkából. A feleségének reneszánsz mintákat másol ki a Kollégium nagy könyvtárában egy kódexből, hadd hímezzen, hisz szeret hímezni, s belecsempészi a szemérmes pillantású oroszlánokat és griffeket a kézimunkakosárba. „Azt képzeli, ráérek ilyesmire” – nevet Jablonczay Lenke, akinek semmire sincs ideje már, pedig Piroska, ahogy közeledik a szülés, egyre többet segít neki. Nincs már lehetősége, hogy a feketepiacról szerezzen be bármit is, de azért nem nélkülöznek, a papkisasszonyok küldenek, amit csak tudnak, s megjönnek Melinda rosszkedvű adományai is.

Tulajdonképpen nincs rá komoly ok, Jablonczay Lenke mégis nyugtalan: a lét, amely oly biztonságosnak ígérkezett eleinte, abban a percben, amikor házasságuk első, csodálatos évének anyagi alapjáról kiderült az igazság, megbillent, s azóta se nyerte vissza egyensúlyát. A kalmárlány ott figyel unokája génjei között, s nem is hiába: szeptember elsején Szabó Elek csak a fizetésének egy töredékét hozza haza, a többivel nem tud elszámolni. Szűköl, mikor a felesége rábámul az alig valamennyi összegre, s nehezen vallja meg, a nyomornak és kétségbeesésnek olyan iszonyata zuhant rá aznap hivatali munkája végzése közben, hogy muszáj volt odaadnia a pénzt a gyerekeknek meg az özvegyeknek. „Vadidegeneknek?” – néz rá Jablonczay Lenke. – „Sose látott gyerekeknek és az anyjuknak osztogat pénzt, mikor a sajátja négy hét múlva itt lesz?” Nem szól többet, elzárja kis vasdobozába, amit kapott, előveszi Béluska harisnyáját, stoppol. Szabó Elek elmegy hazulról, gonosz, nyomott, szigorú este van, 411a gyerek is érzi. Nem vacsoráznak, nincs otthon a gazda, aztán egyszer csak mégis megjön, és Jablonczay Lenkének beleszúr a szívébe a rémület: nagy csomag van a hóna alatt, talán valami ajándékot vett neki megint, talán azért ment el, hogy kölcsönkérjen, s most így engeszteli őket, a kölcsönpénzen vett Isten tudja, mivel. Most már haragos az arca, de nincs kire zúdítania az indulatot, a kis ember eltűnik a fürdőszobában, csomagostul, elő se kerül, csak sok idő múlva, Kisbéla felvisít, mert ellenállhatatlan a látvány, nem tudja, mit lát, de érzi, hogy rendkívüli, Jablonczay Lenke ráborul a rézcipős ebédlőasztalra, úgy kezd el nevetni. Ő bezzeg tudja, mi van előtte: Szabó Elek ott táncol, illegeti magát a Bob herceg égkék színpadi jelmezében, oldalán mandolin, harisnyanadrágja lötyög rajta, ráncot vet,

mert kisebb és vékonyabb a primadonnánál. Nevet Jablonczay Lenke, úgy nevet, hogy a könnye is kiperdül, és nem fáj a felismerés, amely e pillanatban eléri a tudatát, hogy ez az ember sose lesz polgármester, sose lesz semmi, hisz egy macskának is több ambíciója van, mint neki, ez, ha valamit akar, legfeljebb egy új virágpalántát vagy egy tubus gumiarábikumot. Nevetnek mind, a gyerek körbetáncolja Szabó Eleket, nincs vád, szemrehányás, vigyék az özvegyek, az árvák a pénzt, úgyis mindegy már, majd lesz valahogy. A nevetés csak éjjel marad abba, Jablonczay Lenke elkomolyodik, mert eszébe jut a gyerek, akit vár. Hogy fog ez felnőni – riad meg –, a varázsló gyereke, a koldus, felelőtlen, imádnivaló varázslóé? Aztán csak néz maga elé a sötétben, a Domb utcán nyitva vannak télen-nyáron egy résnyire az ablakok, árad az erdő felől az őszillatú hűvös éjszaka. „Nem fogok tudni zongorázni – gondolja minden különösebb indulat nélkül –, nyilván nem lesz az irodalomból se semmi. Béluskát mindig segíteni fogja Melinda, mert Bélát látja majd benne. De ennek az új gyereknek ki segít majd? Csak én. Nyilván olyan gyerekkora lesz, mint senkinek a világon, s úgy fog felnőni, valószínűtlen lények, valószínűtlen kulisszák között, sose tudva bizonyosan, mit ad a képzelet, mit a valóság. De kenyeret neki is ennie kell, és minden, ami bennem jó, arra fog rámenni, hogy megszerezzem neki ezt a kenyeret.” 412 „Nem küzdhetek a végzetem ellen” – mondja ki magában immár harmadszor Jablonczay Lenke, s a két múzsa, a muzsikáé meg az irodalomé beleolvad az éjjel sötétjébe. Figyeli magát: fáj-e. Nem nagyon. Kineveti magát, mert eszébe jut, milyen arcot vágott Majthényi

Béla, mikor lekapta a hálóból a koffert, és milyen tajtékos, vad és hullámos volt a tenger a viharban, és milyen tajtékos, vad és hullámos volt az élet, mióta csak a világra jött. „Én tulajdonképpen unom is a szélcsendet – gondolja Jablonczay Lenke. – Lehet, azért jutott olyan ritkán. Én a vihart szeretem, a hideget, a havat, a ködöt.” Jablonczay Lenke és Szabó Elek lánya 1917. október 5én születik meg, a gyermek félórás, mikor ötven szál piros rózsából csokrot hoznak Szabó Mária Magdolna kisasszonynak címezve, az apja névjegyével. „A varázsló – gondolja Jablonczay Lenke. – A koldus kalifa. Megesküdött, hogy nem nyúl az otthon hagyott pénzhez, de nyilván nem tartotta meg, vagy pedig kölcsönkért megint.” És Jablonczay Lenke eltűnődik, mennyit érhet az ő versenyzongorája, és van-e ilyen általános nyomorban még ember, akit ilyen értékes hangszer érdekel. Ki tudja, mit talál, mire hazaér a kislánnyal a Domb utcára? Ha végképp nem lesz semmijük, majd eladja a két megmaradt ékszert meg a zongorát. Vége 413

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful