P. 1
Közösség 2010/4.

Közösség 2010/4.

|Views: 654|Likes:
Published by Bakó László
A Debreceni Református Egyházmegye magazinja
A Debreceni Református Egyházmegye magazinja

More info:

Published by: Bakó László on Oct 22, 2011
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as PDF or read online from Scribd
See more
See less

10/22/2011

REFORMÁTUS MAGAZIN • Kiadja a Debreceni Református Egyházmegye

2010 / 4.

Stressz
• A testnél is fáradtabb lélek • Sokközön és önvizsgálat • Nem bújhatok el

Képesség és tett összhangja
• „Rezgésközösség” • Virtuális ölelés?

Hitvallásunk terei:
• Bocskai-hagyomány • Duncsák Attila képei • Kistemplom, Újléta, Nagyléta, Árpád tér, Álmosd, Kismarja

beköszöntő

TARTALOM
KÖZÖSSÉG Református Magazin A Debreceni Református Egyházmegye lapja Felelős kiadó: Vad Zsigmond esperes Dr. Csabina Sándor gondnok Szerkesztőbizottság: Berkesi Sándor, Dr. Gonda László, Dr. Kustár Zoltán, Dr. Korsós Bálint, Dr. Oláh Szabolcs Főszerkesztő: Tóth Tamás Grafikus és tördelőszerkesztő: Lente István Olvasószerkesztő: Tóth-Mihala Veronika Munkatársak: Bukáné Zakar Zsuzsanna, Hadházi Tamás, Kustár Gábor Szerkesztőség: 4026 Debrecen, Kálvin tér 17. E-mail: kozossegmagazin@derefem.hu Nyomda: Litográfia Nyomda Felelős vezető: Vécsei Tibor Fotóillusztrációk: Profimédia, www.profimedia.hu

Stressz
19 20
Lakatos Zoltán: A reformátorok nyomában Szoboszlai-Gáspár István: Mezőtelegd – Kismarja rokonlelkű közösségek közös ünnepsége Hadházi Tamás – Pótor Áron: Nagyléta – Újléta: a két létai egyházközség testvérgyülekezeti kapcsolatban Megyaszai Sándor: „Útaid, Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem!” Gyülekezeti tükör: Álmosd, Kórházlelkészi szolgálat, Árpád tér, Újléta, Ebes, Kistemplom, Kismarja Kustár Gábor: Advent: ajándék idő Gonda S. László: Bukaresti anziksz Vincze András: Kálvin ébresztése – Gaál Botond könyve Derencsényi István: Fekete Károly könyve a Barmeni Teológiai Nyilatkozatról

3 4 6 8

Beköszöntő – Vad Zsigmond Horsai Ede: Jöjjetek énhozzám mindnyájan! Kozma Zsolt: Kelj fel, és járj! Arany Lajos: Művé nemesedet emlékek – Duncsák Attila festményeiről Gasparik Éva: Stressz-felelősség Oláh Szabolcs: A komplex tevékenység öröme Péter Ágnes: A stresszről Ember-közelben Lente Györgyi

21

10 12 14 16

22 24

29 30 31

Minden rossznak, minden betegségnek a forrása a stressz – vallják sokan. Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) felmérései szerint már a betegségek 70 százalékáért a lelki nyomás, a stressz a felelős. A mai Magyarországon – Kopp Mária vizsgálatai alapján – egyre kevesebbeknek sikerül jól megélni a stresszt, s így ez a helyzet egyre intenzívebben a munkaképesség csökkenését okozza, a lakosság jelentős százalékának az életében pedig kifejezetten egészségkárosító hatású (magas vérnyomás és vércukorszint, hajhullás, elhízás, pszichés betegségek stb.) A stressz ugyanakkor az élet hatóerejét is jelenti a kihívást előidéző élethelyzetekben. Így érthető Selye egyik ismert mondása: „a stressz az élet sója”. De csak egy bizonyos ideig, s csak egy bizonyos mértékig! Mert máskülönben nem vált volna a stressz korunk egyik népbetegségévé.

Ma már egyaránt beszélünk „jó” és „rossz” stresszről. A stressz egyszerre veszély és esély. Kiderült ugyanis, hogy nemcsak veszélyes stresszek vannak, hanem az élet dinamikus fejlődése, növekedése érdekében egyenesen szükségünk van bizonyos mértékű stresszre. De vajon mi lehet a stressz kérdésére a Szentírás válasza? A Bibliában nem találkozunk a stressz szóval, de az Írás tanítása szerint az igazi stressz-okozó: a bűn, és az igazi stressz-oldás pedig: a bűnbánat és a bűnbocsánat. Nem kívánok ezzel a kijelentéssel általános és minden élethelyzetre érvényes megállapítást tenni, azonban több példát lehet találni a Bibliában különféle emberek más-más élethelyzetének stressz eseteire, amelyek igazolhatják az állítást. Gondoljunk Ezékiás királyra, aki halálos beteg lesz, s ez az állapot olyan stresszhelyzetet okoz számára, amelyből

Istenhez menekül, és könyörög az életéért. (Ézs 38, 2Kir 20) Jób könyve pedig a súlyos próbatételek következtében kialakult stresszhelyzetek sorozata, amelyből szintén csak az Örökkévaló adhatott menekülést. Vagy az egyik legklasszikusabb bűnbánati zsoltárnak (51.) a háttere Dávid bűnére utal, s ebből az egész embert megkötöző stresszből csak egyedül az őszinte bűnbánaton és megújuláson át van kiút. Modern korunkban a relaxáció, diéta és rendkívül divatos nevetőkúrákkal próbálnak feloldódást kínálni a belső feszültséget kiváltó lelki nyomások alól. De a Biblia más utat kínál. Ebből a szempontból a 32. zsoltárt örökérvényű példaként lehet említeni: „Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett.” Ez a felszabadult és boldog élet titka!
Vad Zsigmond esperes

2

3

Fotóillusztráció: Profimédia

Váratlanul előállott élethelyzetekre adott védekező mechanizmus. Ilyen kockázatokat és veszélyeket is jelentő váratlan helyzetek: hirtelen meghal valaki a közelünkben, súlyos betegséggel szembesülünk, felbomlik egy házasság, állásvesztés, anyagi öszszeomlás, szerelmi csalódás. Van, aki kisebb megrázkódtatásokat is nagy tragédiaként él meg, és van, aki tragikus lelki „ütéseket” is nyugalommal tud feldolgozni. A magyar származású, Selye János – a stressz kutatója– szerint egyedül tőlünk függ, hogy az élet kihívásai serkentenek, vagy éppen rombolnak bennünket.

Fotóillusztráció: Profimédia

kiáltó szó

Jöjjetek énhozzám mindnyájan!
Pörgés. Feszültség. Szorongás. Fáradtság. A stressz majd’ mindenkit érint, ez korunk népbetegsége. Elegünk van, megnyugvást akarunk. Esetleg egy wellness hétvége? Igen ám, de talán a testünknél is fáradtabb a lelkünk. Amire szükségünk lenne, az egy igazi lelki wellness! Elhagyni a mindennapok feszültségét, még mielőtt agresszió vagy depresszió lesz belőle. Jó lenne egy kirándulás oda, ahol „füves legelőkre, csendes vizekre terelgetve” felüdül a lelkünk. (Zsolt 23) Ilyenkor a Jó Pásztor után vágyódunk.

A hit nem kényszer. Az ünnep, a vasárnap sem kényszer. Nem olyan valami, ami miatt idegeskedni, szorongani kellene. Ellenkezőleg: ajándék!

De hát mi akadálya annak, hogy a hétvégén találkozzunk Vele és az övéivel, hogy megszenteljük a hetedik napot? Van Istenünk, van egyházunk, van gyülekezetünk. „Jézus hív, bár zúg, morajlik életünk vad tengere” – énekeljük szívesen. Mivel valóban zúg, morajlik körülöttünk sok minden, mi éppen ezért felüdülni, ünnepelni Hozzá megyünk. Mert hív! Lelki életünkben ez az a „kirándulás”, amelyen feltöltődhetünk, megpihenhetünk. Ám ez a stressz furcsa és makacs dolog. Amikor például nagy elvárásokkal és reményekkel elmegyünk nyaralni, az első napokat – meglepő módon – veszekedéssel „színesítjük”. Neve is van ennek:

„szabadság-stressz”. Nem tudunk leállni a pörgésből. Teendőinket magunk mögött hagytuk, de belül még nem nyugodtunk meg. Aztán egyszer csak kirobban minden: amit elfojtottunk, eddig félreraktunk, amit eddig megbeszélni nem volt sem időnk, sem erőnk. Pedig azokkal vagyunk együtt, akiket szeretünk, akik fontosak nekünk. Igaz lehet ez a gyülekezetre is? Létezik vallási, hitbeli, egyházi stressz? Most advent időszakában járunk, karácsonyra készülünk. Napjainkra a karácsony lassan az ünnepi stressz mintapéldányává vált. Előbb a vásárlás, a sütés-főzés, hogy mindennel elkészüljünk időben. Jaj, csak el

ne késsünk! Aztán ha valahogy mégis eljutunk időben a templomba, és ha valami csoda folytán még az igére is tudunk figyelni, aggódni kezdünk. Mert amiről a prédikációkban hallunk, attól bizony messze van a mi hitünk és életünk! Ránk szakad az érzés: sokkal jobban kellene hinni. No és mindig mindenkit szeretni kellene. Hm. Nagyon nehéz. Képesek leszünk rá? Ilyenkor még bűneink is nagyobb teherként nehezednek ránk. A végén már azt sem tudjuk, hívők vagyunk-e igazából, és jó-e az, amit teszünk. Eljöttünk megnyugodni, de a lelkünkben csak újabb teher, belső szorongás, nyugtalanság, zűrzavar született.

De Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene (1Kor 14,33)! Ő nem akarja, hogy a Vele való találkozás, ez a fantasztikus lehetőség, kényszerré legyen. A hit nem kényszer. Az ünnep, a vasárnap sem kényszer. Nem olyan valami, ami miatt idegeskedni, szorongani kellene. Ellenkezőleg: ajándék! Karácsony azért van, mert úgy szerette Isten ezt a világot, hogy Egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (Jn 3,16). Ezért van az egyház, ezért vannak a gyülekezetek: hogy aki hisz Őbenne, ne vesszen el ebben az életben, és ne vesszen el az örök élet számára sem. Nyugtalan a szí-

vünk, lelkünk? Egy darabig. Aztán megnyugszik Istenben (Augustinus). Mert ha Rá figyelünk, Benne megnyugodhatunk! Mindennapi életünkben, imádságainkban, az istentiszteleten ezért ne mások vagy saját torz elvárásainkhoz igazodjunk, ne az Istenre kivetített fantazmagóriáinkhoz ragaszkodjunk, hanem figyeljünk arra az Egyszülött Fiúra, akit Isten küldött hozzánk. Mert Ő magához hívogat, hogy megnyugvást adjon nekünk. Ő azt mondta minden feszült, ideges, fáradt, kétségbeesett, szorongó, „stresszes” embernek: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg

vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Mt 11,28). Megnyugvást. Igazit, belsőt. Nem belenyugvást a változhatatlanba, nem lenyugvást, amikor enerváltan legyintünk mindenre, hanem meg-nyug-vást! Lelkit. És fel is tölt? Nem! Többet tesz. Betölt: betölt a Lelkével! Ezáltal megerősít, újjászül. Erre van szükségünk! Ez az igazi megújulás, felüdülés! Éppen ezért fogadjuk el a Jó Pásztor hívását: menjünk Őhozzá minden nap!
Horsai Ede lelkipásztor, teológiai tanár

4

5

szempontjaink • HÉTKÖZNAPI TEOLÓGIA

Az orvostudomány Isten kinyújtott karja
Szervezetemnek ugyan van belső, biológiai (fiziológiai) energiája, amely a negatív ingereket semlegesítheti, de ez nem mindig elegendő, s akkor búskomorrá (depresszívvé) válhatok, vagy éppen ellenkezőleg, pánikrohamokban török ki (agresszivitás). A folyamatos feszültség, mint korunk egyik tünete, orvosi kezelést igényel, s a tudományosan megalapozott gyógyászat segítségemre lehet. Szemben az obskurus eljárásokkal, ezt igénybe kell vennem, s keresztyéni kötelességem is, mert tudom, hogy a tudomány Isten kinyújtott karjaként egyik eszköz az élet védelmében.

És az egyház?
De túl ezen, az egyháznak fel kell ismernie sajátos feladatát, s ez a lelkigondozás. Az elfojtott vagy kirobbanó feszültséget belső drámaként először önmagamban élem meg. Ezékiás falnak fordul (Ézs 38,2), a betesdai betegnek nincs embere (Jn 5,7). Akár ezekre a bibliai példákra is hivatkozva meg kell hallanom egy lelkigondozói tanácsot: lépj ki önmagadból! Fel kell ismernem, hogy saját, fal felé forduló, önmagam lelki kohójában izzó énem megsemmisíthet, stresszem vakká tehet, hogy meglássam a magam lelki zavarain kívüli világot. Tudatomban ennek három szinten kell jelentkeznie. Körülöttem, mellettem, fölöttem egy más világ van.
A Bethesda fürdő Jeruzsálemben

résztvevők kiállnak az úrasztal köré, egyes gyülekezeteknél szokásos, hogy a hívek megfogják egymás kezét, vagy éppen a „békesség neked” köszöntéssel befogadják társukat. Aki mellettem van. Panaszkodom, mint a betesdai beteg, hogy a mai világban nincs segítség. Pedig valahol van valaki, aki meghallgat, csak keresnem kell ezt az embert a mai embertelennek nevezett világban. Hinnem kell, hogy van társam, aki felé kiléphetek, és aki megnyílik előttem. Isten nem teremtett magányos embert, s a „hozzám illő segítőtárs” (1Móz 2,18) talán nincs is nagyon távol. De az is megtörténhet, hogy ennek a felebarátnak van szüksége rám, talán éppen a stressz állapotát szeretné túlélni – akkor pedig nem bújhatok el, nem zárkózhatom be a magam lelki betegségébe. Aki fölöttem van. Pál ki van szolgáltatva ellenségeinek: bántalmazásokban, szorongattatásokban van része, s még tövist is hordoz testében. El tud fordulni saját magától s környezetétől is, imádkozik, háromszor könyörög az Úrhoz (2Kor 12,7–10). Mennyei Atyánk közösséget vállalt velünk Fiában, Jézus Krisztusban,

megnyílt előttünk, és lehetőséget adott, hogy kilépve magunkból hozzá folyamodjunk. Tartósan feszült lelki állapotomban szükségem van arra, hogy magamtól elfordulva, felfelé tekintsek, s erre sokszor elég reggelente kétpercnyi csendesség, imádkozás, amit aztán próbálok napközben megismételni. Ezt a két percet kéri tőlem és ajánlja fel nekem időzavaromban. Ő tudja, hogy hétköznapjaim hajszoltak, felajánlja az Úr napját a pihenésre. Testi, lelki betegségeimben rátereli figyelmemet a keresztfán Szenvedőre. Hordágyamhoz voltam kötve, mint a betesdai beteg. De feloldódott bennem a feszültség, megleltem nyugalmamat – felkeltem. Most megpróbálok járni: elindulni még határozottabb lépésekkel Isten felé. És egy másik irányba is, mert lehet, hogy tőlem nem is olyan távol, magában feszültséget hordozó embertársam él, talán stresszét éppen én okoztam, és ő reám vár, és talán őt Isten éppen reám bízta, hogy együtt keljünk fel és járjunk.
Kozma Zsolt teológiai tanár

Fotóillusztráció: Profimédia

Kelj fel, és járj!
Hordágyamhoz vagyok kötve, mint a betesdai beteg (Jn 5,1–13) – de van lehetőségem, hogy kilépjek önmagamból és járjak, hogy eljussak a másikhoz és a merőben Máshoz. Ez kóros korbetegségemre, a stresszre is vonatkozik.

Az én stresszem
Meg akarom valósítani önmagamat, és úgy érzem, hogy fiatalságom évei erre nem elegendők; beléptem a hatodik évtizedbe, az idő sűrűsödik, tudom, a „hátralevő” nem elég szellemi-lelki adósságom törlesztésére. Időzavarban vagyok. A ma pénztárcáját vékonynak találom a számlákhoz képest, s üresnek érzem a holnap kamráját. Anyagi gondjaim halmozódnak. A sokadik orvos, orvosság sem segített, a halál előjeleit élem át. Egészségkárosult vagyok. Mind rendezetlenebbé válik családi vagy hivatali helyzetem. Mindez külön, és főleg egymás hegyénhátán folyamatos feszültséghez vezethet, amit az orvostudomány stressznek nevez, s ez a szervezet részéről tartós válaszreakció a negatív ingerekre.

Akik körülöttem vannak. A pszichológia ebben, és a hasonló esetekben a csoportdinamikát ajánlja. Bizonyára hasznos terápia. Azt is megállapították, hogy akinek sok társas kapcsolata van, tovább él. Az egyháznak túl kell mennie ezen, mert sajátosan olyan „csoport”, amely felajánlja magát annak, aki huzamos feszültségben él. Az egyház nyitott közösség, s az újszövetségi szó, a koinónia olyan közösséget jelent, amelyben a tagok közölnek egymással (a kommunikáció a communitasban történik a leghatékonyabban). Az úrvacsoraosztás alkalmával, amikor a

Akinek sok társas kapcsolata van, tovább él. Az egyháznak túl kell mennie ezen, mert sajátosan olyan „csoport”, amely felajánlja magát annak, aki huzamos feszültségben él. Az egyház nyitott közösség. 7

6

szempontjaink • MŰVÉSZETEK ÉS ZENE

Művé nemesedett emlékek
Duncsák Attila festményeiről
Az én színházam

A szent, a bolond és a nő

A mélyreható evokáció művésze a hetvenéves felvidéki festőművész, Duncsák Attila. Az alkotó a megélt magánés történelmi élményeinek mély rétegeit mozgatja meg a komponálás során. Azt jeleníti meg a kassai ecsetmester: az emberben miképp él a világ, mint munkálnak együtt megéltek s megtanultak, amelyeket az idő- és képzeletrétegek egymásra gyűrtek.
Élményköreit: az emlékezet békéjévé oldott, műalkotásokká nemesült gyermek(kor)i traumákat, a történelmi tapasztalatokká szelídült kelet-európai históriai sokkot, a művészet, a művelődés hagyományát (az ikonoktól Máraiig) úgy komponálja képre, hogy a valóságosságot, a valóságtükröző elemeket folyton kíséri a képzelet s az álom és ébrenlét határát ledöntő, tudatkivetítő elemek sora. Ezek olykor összemontírozódnak, szimbiózisba jutnak, amint az esztétikai minőségek is eggyé érnek a képi mezőben. Szépség és rútság, mese és (zord) valóság, profanitás meg szakralitás feszülnek egymásnak, hogy aztán harmóniává érjenek a plasztikus hatású akril- és temperamunkák mélyvilágában.

8

Századvégi táj

A gyermekkorig nyúlnak művészete gyökerei. Mindnyájunk ifjúkoráig. Az akril- és temperaképek mélyén ott rejtezik ama kísérő és felnőtt voltunkban is kísértő, biztonságot nyújtó lélekkuckó, ahová boldog kevesek látnak csak be, amelyiknek valódi melegét csak gyermeklelkűek – a művészek – érzik igazán. Művészete másik eredője, az ikonvilág gondolatisága szintén munkál a képek mélyén: a gyermeki ámulat és tisztaság a szakralitás párosul itt, minden létezők szentségét vallja. A színeket és formákat összhangzatba hozó, térkitöltő Duncsákképeken táncot járnak az elhagyott rongybábuk, kérik az élet jogát. E dallamfoszlányt csak azok élhetik magukévá, akik láttak kifosztott életeket, megalázott gyermekeket, akik egyszer is felvették az utca kövéről a kidobott babát, vagy akik lehajoltak a tengerparton egy kavicsért, amely – Pilinszky szavával – soha senki másé nem is lenne… S azok fogják finom lelki-szellemi radarjaikkal e dallamot, illetve tudják kiszűrni azt „a nagy zsongásból”, akik nemcsak kapták vagy találták, őrzik is, míg lehet, a lélekké nemesedett tárgyakat. Igaza van Kosztolányinak, Márainak, Wass Albertnek: a tárgyaknak is van lelkük. Kincsek voltak ezek a valódi és/vagy jelképes padlásokon talált emlékek valakiknek, valaha, aki pedig rájuk talált, és még meg is festette a gyerekkori emléket, a kép által gyermekszívű lények összetartozás-jelképévé emelte, kicsi rongy-amuletté. A kidobott bábuk s más, haszontalan kacatnak tűnő, ám valaha valakiknek az élet bensőségességét, az otthonosságot nyújtó rekvizitumok megelevenednek hát e kompozíciókon. S a népeik történelmét, a háborús időket mint sokközönt, zord históriai emlékeket, diktatúrák és más históriai rémségek okozta kiszolgáltatottságot és létbizonytalanságát mint folytonos stresszhatást megélt emberekből mélyre rakódott emlékképek sorát is előjáratják. Az ifjakban pedig a nagypapák történeteit idézhetik fel, avagy a történelemkönyvek lapjait telítik meg e képek a képzeletben élettel, színekkel, azaz vérrel. Örök tanúi a tárgyak életnek, halálnak, s a gyermeki avagy a művészképzelet meglátja bennük a lelket. Igen: dráma, gyakran tragikum rejlik a művé nemesedett emlékek mögött

és fordítva: az alkotó szépséggé éli az életdrámát, tragédiát (lásd az Ungvár 1946 c. képet!), az emlékezés szent békévé oldja históriánk küzdelmeit, káoszát (Sors). „Milyen véres, ámde gazdag és gyönyörű volt a történelem!” – nyilatkozta Debrecenben a művész. A történelmi korokat megelevenítő képein az említett, kényszerűségből elhagyott játékbábuktól a mesék ábrázolta torz, bamba behemótokon – amilyeneket a nagykorú értelem fonák tekintetével a valóságban is bőven láthatunk –, csekély agyú, ám világhatalmú, sorsokat, sőt népek sorsát olykor egyetlen kockavetéssel meghatározó döntnökökön (lásd a Szerződés, A döntés c. képeket!) át az egyszerű életbölcsekig vagy az élet alatt leledzőkig, a szabadságkorlátozó betondzsungelben élőkig (Kéregetők, Város) ível a festői skála. Igazság- és igazságkereső szenvedély hatja át Duncsák Attila műveit, az élményköröket esszenciálisan sűrítő bohócmotívumot is. A viszonylagosság tapasztalatával kérdeznek rá a képek: ki a szent, ki a bohóc? hol a határ? van határ? (A szent, a bolond és a nő). Gyakran igaz: a bolond a bölcs. Arlequin folytonos önvizsgálatra késztető jelkép, gondolatsűrítmény. A bohóc maga a humor, az irónia – s ezzel itt önirónia is társul (Önarckép bábukkal): így teljes a tagadó tartalmú állítás hangnemskálája. Az Álomhajó nézőiként – utasaiként! – képzelődünk és képszerű képzeteket élünk egyszerre. Az új századvég, a száguldó idő, a mókuskerék-kor nem szűnő stressze önfeledt-„vidám”-őrült nagy képi karneválban (Századvégi táj) egyesül, s a hamvasi „Karnevál”-világra, „a létről leszakadt élet őrületére” rímel. A gyorsuló időben elvészhet az igazi én is. A gazdag maszkmotívum (Az én színházam, Bábszínház, Maskarák) a Virtuális műteremmel – s annak főalakjával, Shakespeare-rel – a művészet halhatatlanságvágya és az ember teljességre törekevése mellett azt is sugallja: a makrokozmosz társa a mikro- is, az Ember belső totalitása. Mert bár igaz, hogy „az élet csak álarcban viselhető el”, a maskarák mögött felfedezésre vár mindannyiunk igazi énje.
Arany Lajos újságíró

A döntés

Szerződés

Ungvár

9

szempontjaink • KEGYESSÉG GYAKORLÁSA

Stressz-felelősség
Japán messze van, és messziről jött ember azt mond, amit akar. Engem ez a „rezgésközösség” mégis gondolkodóba ejt, pontosabban a rezgés maga. Mi is használunk olyan kifejezéseket, mint pl. „érzelmi rezonálóképesség”, vagy „pozitív kisugárzás”, melyekkel azt írjuk le, hogy érzelmileg megérinthetőek vagyunk, és ebben a folyamatban adunk is, kapunk is, küldünk is, fogadunk is érzelmi jeleket. A stressz-kutatás eredményei szerint érzelmeink hatnak idegrendszerünk egyensúlyi állapotára, mely továbbküldi a kapott „programot” egészen az immunsejtekig. Egy lelki rezdülés zsigeri válaszban testesül meg, sejtszinten fejti ki jótékony vagy kártékony hatását. A folytonos aggódás a vese működését zavarja meg, a szűnni nem akaró harag „a vérünket szítja”, és így lesz a gyűlölködő magatartás a magas vérnyomás egyik rizikó faktora. Hogyan is lehetne a szívben helye a gyűlöletnek? A pszichoszomatika tudománya kimutatta, hogy vannak lelki működésmódok, melyek érzékenyebbé tesznek adott betegség kialakulására. De maradjunk csak a megélt tapasztalatoknál: mindenkinek fájt már a foga, hasa vagy feje. A fájdalomérzés erőssége attól is függ, mennyire „éljük bele magunkat”, hogyan viszonyulunk hozzá. A félelem erősíti a fájdalmat, mintegy előrevetíti azt is, ami még nincs: ha félünk, katasztrófa-szemüvegen át látjuk a világot. A figyelem szintén erősíti a fájdalmat: a figyelemmel kétszer aláhúzzuk azt a dolgot, amire ráirányul. „Ahol a figyelmed, ott az életed” – tartja a mondás. Másképp fogalmazva: „ahol a figyelmed, ott vagy Te magad”! Egyszerű figyelemeltereléssel képesek vagyunk csökkenteni a fájdalomélményt. Az elterelés lényege, hogy más útra visszük az

A világhálón olvasom, hogy Japánban imával tisztítottak meg egy szennyezett víztározót. Közel százan kézen fogva körülállták, és imádkoztak, ún. „rezgésközösséget” alkotva. A magyarázat szerint a víz átvette a rezgést, és átprogramozódott, megtisztult.
információfeldolgozást (pl. magamban számolok ötszáztól visszafelé hetesével). Belső képeken át is eljuthatunk pozitív lelki állapotba. Elképzelhetünk egy belső gyógyhelyet, ahová elsétálunk egy csendes erdei sétányon. Amikor megérkezünk, elhelyezkedünk, érezve a napot és a finom szellőt, érezve a talaj érintését, beszippantjuk a friss, illatos levegőt is. Belső fülünkkel összegyűjtjük a képzeletbeli környék hangjait, szemünkkel gyok, nem tehetetlen elszenvedője a velem történő eseményeknek. A történés elején a gondolat van, és szeretném most ezt nagyon-nagyon hangsúlyozni. Amikor vizsgadrukk miatt összeszorul a gyomrunk, vagy nem jön időben haza a gyerek, és aggodalmunk már testi szinten fáj, csak annyit veszünk észre, hogy izgulunk vagy félünk. Nem reflexes szokásunk beletekinteni saját gondolatainkba, pedig minden esetben ott lapul egy mögöttes feltevés, melyből az következik, hogy most baj van, most félni kell. Mármint, ha a feltevés igaz. Ez az a pont, ahol alakíthatjuk stressztűrő képességünket. Ha képes vagyok megnevezni ezt a hátsó gondolatot, rögtön megvizsgálhatom valóságtartalmát: hány százalék esélye van, hogy azért nincs még itthon a gyerek, mert baj történt vele. A „valóság-vizsgálat” után alternatív gondolatokat állítok fel: azért nincs még itt, mert találkozott egy barátjával, mert leesett a biciklilánc, mert nincs időérzéke. Ha kellő számú feltevést gyűjtök csokorba, láthatom, hogy nem muszáj csak arra gondolnom, hogy baja esett. Felelősek vagyunk tehát magunkért, hogyan kezeljük a problémákat, mit teszünk annak érdekében, hogy mindennapi terheinket ne mártírként, hanem értő elfogadással viseljük. A stressz-teher súlya aszerint változik, hogy a teherhordó mennyire felkészült, edzett, belátó. Sóhajtozhatunk, hogy valaki vegye le vállunkról terheinket, de kérhetjük azt is, hogy olyan terhet kapjunk, amit elbírunk, és abban kapjunk segítséget, hogy valóban elbírjuk. A „mindennapi kenyerünk” olyan táplálékot is jelent, ami ezt a lelki megküzdő képességet erősíti, táplálja.
Gasparik Éva pszichológus

Sóhajtozhatunk, hogy valaki vegye le vállunkról terheinket, de kérhetjük azt is, hogy olyan terhet kapjunk, amit elbírunk, és abban kapjunk segítséget, hogy valóban elbírjuk.

eltelünk a látványban. Szinte minden érzékszervünk tud valamit hozzátenni az élményhez. Ekkor kimondjuk azokat a pozitív, önerősítő mondatokat, melyek gyógyulásunkat segíthetik. A jó mondatok jelen idejű pozitív állítások, melyek ebben az ellazult, befelé figyelő állapotban is erőfeszítés nélkül értelmezhetőek (pl. „szeretem testemet, és gondját viselem”, vagy „minden lélegzetemmel magamhoz veszem az erőt, amire szükségem van”). Mi történik ilyenkor? Elindul egy életigenlő gondolat, másrészt elindul az az önészlelés is, hogy aktív-cselekvő va-

10
Fotóillusztráció: Profimédia

11

szempontjaink • NYELV, IRODALOM, MENTALITÁS

A komplex tevékenység öröme
Hogyan javítson az ember élete minőségén, ha úgy érzi, a dolgok ellene fordultak? Az önmegvalósítás sikertelensége örömtelenné tesz. A megerősítés hiánya a társas kapcsolatokban, az anyagi kilátástalanság szorítása, az összeütközés a felölthető társadalmi szerepekkel folyamatos idegességet vált ki, s a szervezet tartós válaszreakciója felemészti a lélek és a test energiáját. Végül már nem csupán a felvett álarcokban, de a saját bőrében is rosszul érzi magát az ember. Romboló feszültséghez vezethet a képességeknek nem megfelelő terhelés is: ilyenkor az érzelmi válaszok (szorongás, agresszió, harag, fásultság) kimerítik az idegrendszer alkalmazkodási képességét. A túlterhelt ember könnyen áll rá a kis energiát igénylő passzív pihenési formákra, ám így szabadidejében is lemond az örömteli cselekvés lehetőségeinek megvalósításáról.
Örömet az szerez, ha képességeink és tevékenységeink összhangba kerülnek egymással. Ez a munkára és a szórakozásra is igaz. A harmonikusan kifejtett energia juttat hozzá bennünket életünk legszebb pillanataihoz: ilyenkor az összpontosítás, a belemerülés, az elmélyülés állapotában tevékenykedve részesülünk az izgalom, az élvezet, a sikerélmény, az önmegvalósítás tapasztalatában. Úgy érezzük, testünk és lelkünk valóságosan megújul, a felfedezés örömével tudatosítjuk, hogy új ismeretet nyerünk képességeinkről, világunk saját határunk átlépésével gazdagodik, s ez a kibővülés új energiával telíti tevékenységünket. Ám ne feledjük: amikor túlteszünk önmagunkon, akkor bizonyos szintű képesség, képzettség, felkészülés, tudatosság és fegyelem van működésben! Az éneklés, a gyülekezeti szertartás, a meditáció, a művészi alkotás, a műélvezet, a sebészi beavatkozás, a precíz szakmunka, a sport, a táncolás jól körülírt célok és szabályok szerint működik, s a résztvevők – miközben élvezetben részesülnek – pillanatról pillanatra azt is tapasztalják, hogy tetteik megfelelőek-e, s a tapasztalathoz igazodva javítják a nem odaillő műveletet. A munka jellege és a vállalati kultúra sokszor nem segíti elő, hogy a beosztott világos célok érdekében fegyelmezetten megszervezze lelki energiáját. Nem kap visszajelzést, hogy mások által is elismert ügyet szolgál: megerősítés hiányában nem éri el a vágyott kielégülést, a lelki nyugalmat. Nagyobb örömöt nyújtó tevékenység után kezd vágyódni, vagy sikertelensége miatt tépelődik: az unalom és a kudarcérzés rombolja a mentális és a fizikai egészségét. Fennáll a veszély, hogy az a felnőtt, aki a munkahelyén csapongó és nyomasztó gondolatok rabságában szétszórja a megújuláshoz szükséges energiáit, otthonát is az unalom és az aggodalom helyévé hagyja válni, s így kevés példát mutathat gyermekeinek a nehezebb, önmagukban érdekes, több energiát igénylő, de teljes feloldódást kínáló elfoglaltságok vállalására. Ha az egyének utat engednek az élősködő, az élvezetet csupán utánzó, ám a belemerülést kizáró örömöknek, akkor a közösségek sem tudják függetleníteni magukat a fogyasztói társadalom megvesztegető céljaitól. Ma a politikai, kulturális és civilizációs kódok drasztikusan csökkentik a kölcsönös felelősség érzését: sokakban elhomályosult az igény, hogy részesüljenek a valahová tartozás tapasztalatában. Tévedés arra következtetni, hogy lelki egészségünk fenntartása végett életünkből ki kell iktatnunk minden külső hatást, mely felboríthatja szervezetünk egyensúlyát. Ha nem kívánunk az élet áldozata szerepében tetszelegni, érdemes megfogadnunk azt, amire a stressz tudománya tanít: nem a külső hatásokat kell megváltoztatni, hanem a tudatunkat. Csak kevesen bővelkednek annyira az engedelmesség emberfölötti adományában, hogy elfogadják a szerencsétlenséget. De az alázat formája az is, hogy céljainkat összhangba törekszünk hozni egy nagyobb egység érdekeivel. Démonainkkal küzdenünk kell, ám alkalmazkodás nélkül nem birkózhatunk meg a világunkba betörő fenyegetéssel. Ahogyan az emberi világba belépett isteni kegyelem is csak azok számára reményteli támasz, akik túllépnek megszokott emberi reakcióikon, s az Ige által támasztott új követelésekhez igazodó új válaszok felfedezésére összpontosítanak. Pál apostol a kegyelemben való növekedésért könyörög: azért, hogy a dicsőség Atyja adja nekünk a „bölcsességnek és kijelentésnek Lelkét az Ő megismerésében” (Ef 1,17). A határainkon túllépés, a komplexitás fokozása önmagunk és a világ megértésének élethoszsziglan tartó feladata.
Oláh Szabolcs irodalomtörténész

Fotóillusztráció: Profimédia

A normális mindennapi lét során a tudatunkban hívatlanul megjelenő gondolatok és aggodalmak prédái vagyunk. Az örömteli tevékenységek azt igénylik, hogy az ember teljes figyelmével az előtte álló feladatra összpontosítson – és így egyszerűen nem marad hely az elmében a fölösleges információ számára. Egészséges kultúrákban a produktív munka és a mindennapi élet szükséges velejárói biztosítják az áramlat élményét. A lelki és testi elégedettséget saját képességeim kiterjesztése adja.
Csíkszentmihályi Mihály: Flow. Az áramlat (A tökéletes élmény pszichológiája), Bp., 1997.

12

13

műhely

A döntő nem a stresszor, hanem az a mód, ahogyan megbirkózunk vele: hogy hogyan értékeljük, hogyan éljük meg, mennyire tudjuk befolyásolni a helyzetet.

A stresszről
Maga a stressz (eredeti angol jelentése: nyomás, erő, igénybevétel, hangsúly, erőfeszítés, megpróbáltatás, stb.) pszichológiai értelemben fontos szerepet játszik az alkalmazkodásban, a fejlődésben. Alapvetően pozitív fogalom, amennyiben a kihívások, problémahelyzetek (ezeket nevezzük stresszornak) megoldása során megtanulunk egyre több dolgot és jártasságot szerzünk az élet új és új területein, miközben személyiségünk gazdagodik, növekszik. Negatívvá, rombolóvá akkor válik, ha az alkalmazkodásunk sikertelen, ha a változások során szenvedést élünk meg; kiszolgáltatottnak, tehetetlennek éljük meg önmagunkat, a világot pedig fenyegetőnek. Forrása elsősorban az emberi kapcsolatokhoz kötődik: „jaj, elkések a munkahelyemről; mit szólnak a szüleim a teljesítményemhez; összevesztem a barátommal; elutasítóan viselkedtek velem az ismerőseim; furdal a lelkiismeret valamely viselkedésem miatt; mi lesz, ha elveszítem a munkámat, ha nem vesznek fel az egyetemre”. Ha ilyet élünk át, mérhetően változnak az élettani értékeink (pl. vérnyomásunk, különböző idegi átvivő anyagok mennyisége,stb, aminek további következménye pl. a szorongás, agresszió vagy akár fásultság), de megnyilvánul a viselkedésünkben is (pl. még nagyobb erőfeszítést végzünk, esetleg türelmetlenné vagy éppen szótlanná válunk). A döntő azonban mégsem maga a stresszor, hanem az a mód, ahogyan megbirkózunk vele. A megbirkózás – más szóval a megküzdés – része, hogy hogyan értékeljük, hogyan éljük meg, mennyire tudjuk befolyásolni a helyzetet. Ez a szubjektivitás néha különös helyzeteket teremt: gondoljunk csak a „csinovnyik” problémájára, vagy a képzelt betegre, ahol nincs veszély, csak stresszreakció, vagy ellenkezőleg: elmarad a stresszreakció valódi veszély esetén). Az értékelésben és a problémák megoldásában a körülöttünk lévő emberek és közösségek segítsége felbecsülhetetlen. A másikhoz való kapcsolódás fenntartó és szabályozó erő, bár különbözőségeink miatt elengedhetetlenül konfliktusos. A közösség sokféle módon hat előnyösen: pl. viselkedési és problémamegoldási mintákat nyújt, érzelmi biztonságot ad. Elsősorban a család, a barátok, a gyülekezetek képesek ezt a biztonságot nyújtó szeretetet nyújtani. A támasz, a szeretet és elfogadás minden embernek alapvetően szükséges. Minden mély, érzelemmel telített kapcsolat fejleszti az embert a stresszel való megküzdés szempontjából is. A hagyományos közösségek felbomlásával a mai ember kapcsolatai bizonytalanabbak, ez az oka, hogy gyakrabban kerül a krónikus stressz hatása alá.

Különösen az utóbbi években kiterjedt elektronikus kommunikáció nemzedékének van nehéz helyzete. A kapcsolati zűrzavarban a társas készségek és az érzelmi intelligencia terén ügyetlenebbek, gátoltabbak az intimitásban (az intimitás pszichés közelséget jelent), szorongóbbak a teljesítményorientált világban. Nem véletlen, hogy mintegy válaszképpen intenzívebben keresik az együttesség élményét, ugyanakkor szívesebben vesznek részt ezeken személytelenül (lsd. popkultúra, koncertek, face-book, közösségi portálok, felszaporodott szórakozóhelyek, plázák, szekták). A társas támogatás a médiák világában sajnos sokszor csak illúzió, az msn-en kapott vigasztalás meszsze elmarad egy valódi öleléstől. Mint középiskolásokkal foglalkozó ifjúságvédő, ezzel a problémával nap mint nap szembesülök, ugyanakkor látom a valódi, személyes kapcsolatokra épülő közösségek megtartó erejét is, amire nagyon nagy szükség van. Ilyenek a sport klubok, tánc csoportok vagy az ifjúsági gyülekezetek, ahol működik a keresztény tanítás: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. …Szeresd felebarátodat, mint magadat”. (Mt 22,37-39), azaz fogadd el a teremtett világot, és fogadd el önmagad társaiddal együtt. A kölcsönös hűség biztonságot jelent, egyfajta állandóságot, amibe kapaszkodni lehet a gyorsan változó világban, a kihívások (stresszorok) kereszttüzében.
Péter Ágnes Ifjúságvédelmi felelős

A stresszelmélet atyja
Selye János (Bécs, 1907. – Kanada, Montreal, 1982.) osztrák-magyar származású kanadai belgyógyász, vegyész. Édesanyja osztrák, édesapja magyar volt, ő maga Komáromban nőtt fel. Tanult Prágában, Párizsban, és Rómában is. Prágában szerezte meg orvosi diplomáját 1929-ben, ugyanott vegyészetből is doktorált. 1929-1932 között a prágai egyetemen oktatott. 1932-től a kanadai McGill Egyetemen volt kutató. 1945-1976 között Montrealban egyetemi tanár volt. Ugyanakkor az amerikai hadsereg általános sebészeti tanácsadójaként működött. Mint a stressz kutatója szerzett világhírt. 1936-ban jelent meg erről első publikációja a Nature című folyóiratban. Az Életünk és a stressz című könyve 1964-ben jelent meg magyarul, ami azonnal hihetetlenül olvasottá és idézetté vált. Gyakran megfordult hazánkban, előadásokat tartott, interjúkat adott és gyakran szerepelt különböző televíziós műsorokban is.

14

15

ember-közelben
Fotók: festina

Akkor a te feladatod az első felmérés után a fejlődési szintek vizsgálata is? Igen, és emellett a családban, az anyánál, vagy a testvéreknél jelentkező egyéb problémákban is igyekszem segíteni. A szülők hogyan viselik, amikor egyszer csak kiderül, hogy tényleg, amit észlelnek, az bizonyítottan is igaz? Feladatod az is, hogy előre megmondd, hogy mire lehet számítani? Nagyon nyers közlések csak ritkán maradnak rám, sokszor már a szülők tudják, hogy nagy baj van, mert mondjuk egy genetikai diagnózis megelőzte az én felmérésemet, vagy látják, hogy a fél oldala vagy az alsó végtagja bénult a gyereknek; az azért már sok mindent elmond. De nehezebb esetek, vagy döntések azok, amikor például a két és féléves kisgyerek szinte egyáltalán nem beszél vagy legföljebb néhány szót használ. Ekkor több lehetőség jöhet szóba: egyszerű megkésett beszédfejlődés, értelmi elmaradás vagy esetleg a gyermekkori autizmus tünetei mutatkoznak meg. Az első verzió nem annyira rémisztő, de a másik kettő felmerülése megijeszti, próbára teszi a szülőket. Sikerorientált a szakmád? A számok számítanak? Vannak számok, de igazából nem ezek a fontosak a munkánkban. Az eredmény mérése az emberi kapcsolatokra épül csupán. Nem is határozható meg a siker vagy a kudarc? Ki lehet iktatni ezt a fogalmat?

Az eredmény mérése az emberi kapcsolatokra épül csupán. Nekünk bármilyen apró eredmény is siker.
lalják, képesek küzdeni a gyermekért, az eredményekért. Más területén az életnek még nem találkoztam ilyen fantasztikus emberekkel, mint ott. Átrendeződik a család, feláll egy új értékrend, akár olyan embereknél is, akik nem biztos, hogy korábban ilyen beállítottságúak voltak. Hogy rendeződik át az értékrend? Volt olyan család, ahol elmondta az anya, hogy ő elég sértődős volt a sérült gyerek születése előtt, sok konfliktus volt otthon, mindenki védte az érdekeit. Aztán megszületett két egészséges kisfiú után egy kislány, akiről fokozatosan kiderült, hogy halmozottan sérült, és emellett az epilepsziája az életét is veszélyezteti. Akkor egyszerűen a hangsúlyok átrendeződéséből adódóan az egész család megváltozott. Tehát az anya megszűnt sértődős anyukának lenni, az apuka szerencsére nem vonódott ki a családból, hanem felismerte, hol tud segíteni, és ezt meg is tette. Így a kislány körül a három gyerekes család egészen átalakult, átszerveződött. Ameddig én követtem őket, addig ők ezzel a nagyon súlyos beteg gyerekkel boldogan és kiegyensúlyozottan éltek. Az mit jelent, hogy az apák kivonódnak? Van, hogy ott van egy anyuka, adott esetben három gyerekkel, akik közül egy sérült. Rettenetes lehet. Hogyan lehet ezt bírni? Hihetetlen, de nagyon sokan kibírják, sőt… Megtanulnak autót vezetni, munkát, fejlesztést, házimunkát összehangolni, és mennek, intézik a dolgaikat. Sokan így önérvényesítőbbé válnak, jó értelemben. Mert lehet, hogy a falujukban még sosem járt sérült gyerek az óvodai csoportba. Lehet, hogy a mi anyukánk gyereke az első, akit integrálni kell a normál csoportba, de az anyukának mégis mennie kell és elfogadni, vállalni, hogy falakba ütközik, hogy megszólják. Egy sérült gyereket az utcán végigtolni sem mindig könnyű. Felnőttekkel is foglalkozol. Ott milyen problémákkal találkozol? Ott is idegrendszeri sérültekkel. Neuropszichológusként például agyvérzésen átesett vagy koponyasérülést szenvedett emberekkel foglalkozom, ez az úgynevezett kognitív rehabilitáció. Ezekben az esetekben a figyelem, az észlelés, az emlékezet, a beszéd és még sok egyéb sérülhet. Ennek egy része visszahozható, javítható. Ez egy nagyon szép munka. Mitől szép, nagyon kíváncsi vagyok? Most például járok egy nénihez, akit újra tanítok beszélni. 74 éves, jelenleg ágyhoz kötött, korábban közgazdászként dolgozott. Nagyon szeretünk együtt dolgozni, és ő fokozatosan fejlődik. Hogyan lehet ez szép? Nem tudom láttál-e már afáziás embert, aki elvesztette agyvérzés után a beszédképességét? Nem. Nekik általában egyáltalán nem sérül semmi egyéb az agyukban. Ugyanolyan jó a logikai készségük, a gondolkodási képességük, hallanak, látnak: és ott vannak bezárva. Néznek rád, de nem tudják elmondani, hogy mit akarnak. De hát ez hogyan lehetséges? Ez olyan

Elindulok a városból. Irány Pallag. Az erdei úton megcsap a friss levegő illata. Az étkezőbe lépve nem rám zárul, hanem kitárul előttem egy világ. Tágas, világos minden. A házat jó levegőjű emberek lakják.

Szépségesen emberi
Emberközelben Lente Györgyi pszichológus
Számomra nagyon érdekesnek tűnik a munkád. Gyermekpszichológusként dolgozol, sokféle élethelyzettel találkozva minden nap új kihívásokkal találod szembe magad. Milyen munkaterületen végzed a feladatodat? A Gyermekrehabilitációs Központban dolgozom Debrecenben, ami egy koraszülött utógondozóból nőtt ki. A fő profilja a mozgássérült gyerekek ellátása volt, mivel azonban egy koraszülött, vagy szülési sérült gyerek többféleképpen is sérül(het), az ellátás fokozatosan nyílt egyéb területek irányába is. Ennek egy ága a korai fejlesztés, ami pedagógiai terület, gyógypedagógusok végzik. Ez „házon belül”, de egy másik intézményben zajlik, az ott dolgozók gyógypedagógusok. A többi munkatársam, pedig gyerekneurológus, rehabilitációs orvos, gyógytornász, gyógytestnevelő. Milyen problémákat igyekeztek itt orvosolni? A Korai Fejlesztő Központba azokat a gyerekeket hozzák, akik esetében felmerül a gyanú, hogy valamilyen téren elmaradtak életkorukhoz, társaikhoz képest az úgynevezett kognitív területeken. Az elején jelentkezhet abban ez az elmaradás, hogy „túl jó” a csecsemő vagy éppen ellenkezőleg, nem lehet megnyugtatni, hogy későn kezd forogni vagy netán túlságosan hamar, vagy abban, hogy nem nyúl a tárgyak után. Gyanakodhatunk akkor is, ha nem indul meg a gagyogás, nem jelenik meg időben a beszéd vagy látjuk, hogy mindenben annyira le van a drága maradva, hogy segítségre szorul. Ekkor fontos egy pontos képességfelmérést, úgynevezett csecsemődiagnosztikát végezni. Ez az, amit én csinálok, tulajdonképpen a korai értelmi felmérés. A kicsiknél úgynevezett fejlődési tesztek vannak, később pedig intelligenciatesztek. Ha a gyerek egy bizonyos határérték alatt teljesít, akkor jogosult a korai fejlesztésre, ekkor elküldjük őket rehabilitációs, erre szakosodott bizottsághoz, és a formaságok elintézése után kezdődik a valódi munka. Családban élő gyerekekről van szó, tehát a szülők hordják el hozzánk őket általában heti két alkalommal. Nálunk nagyobbrészt egyéni fejlesztések folynak, és mindig azon a területen, azon a ponton, ahol elakadás van, ott kezdődik egy intenzív gyakorlás a szülő bevonásával. Így az anyukák és apukák otthon is tudnak gyakorolni a gyerekkel.

Nekünk bármilyen apró eredmény is siker: ha egy baba elkezd tárgyak után nyúlni vagy mégiscsak elindul a kommunikációja; az hogy bíznak bennünk a szülők, hogy úgy érzik, hogy nem hiába jönnek vissza hozzánk félévente, vagy hogy nem hiába hordják rendszeresen azt a babát vagy kisgyereket fejlesztésre. Látják, hogy megindult a változás, melyet sokszor egy tehetetlen fázis előz meg, amikor otthon ülnek és látják, hogy baj van, jóllehet a tágabb család, esetleg a gyerekorvos és a védőnő is bagatellizálja a dolgot: azt mondják, várjanak, de ők már érzik, hogy tenni kell valamit. Van olyan szülő, aki kudarcnak éli meg, hogy sérült gyermeke van? Azt hiszem tőlünk azok a szülők elmennek. Azok maradnak ott, akik ezt felvál-

16

17

furcsa, nem? Mechanikusan nem tudják kimondani? Igen, motorosan nem születik meg a szó. Azért ez félelmetes is egyben. Mit lehet ilyenkor tenni? Ennek egyrészt van egy technikája, hogy hogyan indítsunk el egy automatikus beszédet. Azt kérdezed, hogy „Hogy hívják?”, és nem tudja megmondani. De lehet, hogy ha odanyújtod a kezed, és bemutatkozol, akkor ő erre hirtelen ki tudja mondani a saját nevét. Utána viszont megint hiába mondod, hogy mutatkozzon be, mert az úgy még nem megy. Tehát én elkezdem azt, hogy egy, kettő, három, négy, és akkor ő azt mondja, hogy öt. Ha viszont a kezemen mutatom: öt, tudja, hogy öt, de nem tudja kimondani. Ezek többnyire idős emberek, képzeld el, milyen kiszolgáltatottak, elhagyatottak tudnak lenni egy ilyen szituációban. És akkor, megtanulnak beszélni? Sokan igen, van, aki meg nem. Van, aki már nem tud többet beszélni. Te szerintem máshogy nézel az emberekre, mint egy átlagember? Igen, és ez nagyon izgalmas számomra, de ne értsd félre: engem a másság sokkal inkább érdekel, mint a normalitás. Így aztán lehet, hogy bizonyos típusú ember nem is érdekel, tehát aki túl egyszerű, vagy akinek nincsen semmilyen kis bibije… De mindenkinek van, nem? Igen, csak mondjuk az utcán nem biztos, hogy látszik. Aki magabiztos és boldogul, az ilyen módon nem kelti föl az érdeklődésemet, tehát inkább egy babakocsiban ülővel kezdek el szemezni, és akkor mosolygunk egyet, az jobb. Egyébként én ezt nem szeretem így mitizálni. Persze a szakmám biztosan beépült valamennyire a személyiségembe. Amikor tanultam a pszichológiát, nagyon ismeretlen volt Magyarországon ez a szakma; hívők, egyházi emberek között is előfordult, hogy meg kellett magyarázni, hogy az ember miért tanul pszichológiát. De ez sokat változott azóta. Amikor az egyházban indokolni kellett a pszichológia létjogosultságát, akkor mi volt ennek az oka, milyen típusú előítélet? 20 évvel ezelőtt még kevés volt a pszichológus, akkoriban évente 40 embert vettek föl erre a szakra. Az egyház pedig mintha azt érezte volna, hogy olyanba akarunk, vagy akarnak a pszichológusok beleszólni, ami inkább az ő hatásköre, például a lelkigondozásba. De szerintem mostanra már tisztultak kicsit a paraméterek, meg azért ezt most már tanítják, van pasztorálpszichológia, tanulnak pszichológiát a teológusok. Szerintem ma már egy lelkész számára megtanulható, hogy meddig tart az ő kompetenciája és mikor kell esetleg azt mondania, hogy most keressen egy pszichológust vagy pszichiátert valaki. Mert szerinted van ilyen határ? Úgy gondolom, hogy azért van, mert egy keresztény házasságban is vagy egy családban is lehetnek olyan esetek, ahol ezt nem lehet saját erőből vagy akár egy lelkésszel való beszélgetéssel megoldani, egyszerűen azért mert a probléma része egy betegség is: depresszió vagy személyiségzavar például. Tehát nem azért, mert úgy gondolom, hogy nem lennének rá képesek, de hogy nem lehet olyannal embereket túlterhelni meg családokat, ami már nem tartozik abba a körbe, ami még így ellátható. A keresztyénségedet hogyan tudod közvetíteni a munkád során? A szakmám nem teszi számomra lehetővé, hogy direkten a keresztény értékeket úgy bevonjam a terápiába, ahogy mondjuk azt a személyes életem diktálná. Számomra az nagyon megnyugtató, hogyha rajtam kívül kapcsolatban vannak a krízisben lévők, – például egy házaspár – egy lelkésszel, és vele is beszélnek. Mert ő más szempontból világít rá a családi életnek az értékére, vagy arra, hogy ők mivel tartoznak egymásnak, mint házastársak, tehát míg én „csak” a normális emberi aspektusára apellálhatok, ő hivatkozhat ennek az Isten által való meghatározottságára vagy támogatottságára is. Mindkettőnkre szükség lehet egy adott élethelyzetben. Fontos lenne szerinted most az egyházban az olyan közösségek létrehozása, ahol a személyes kapcsolatok építése kerülhetne a középpontba? Szerintem megvannak a törekvések arra, hogy ezek a kis közösségek működjenek, én az általam közelebbről ismert két gyülekezetben tudtam ezt megfigyelni, bár a nép-

Hogyha egy személyiség egészségesen nyitott, akkor képes fejlődni, ha akar. Igen, akarni is kell, nem elég az adottság.

szerűbbik helyen én már elveszítettem tíz éve a fonalat, hogy hány kis csoport is volt ott. Ebben van jó is, mert amikor elindulnak ezek a kis konfirmációs csoportok, akkor életkor, élethelyzet alapján homogének, és a kiindulás ígéretes. István még annak idején vezetett is egy ilyen ifiből kinőtt csoportot, mi még oda jártunk, amikor Bálint kicsi volt. Ők szerintem mai napig is összejárnak házi csoportként, és ez jól működik így. A házi bibliakört nem mindenütt szokták szeretni, legalábbis én úgy érzékeltem; attól függetlenül voltak és vannak is. De kicsi gyerekekkel a hétköznapi gyülekezetbe járást nagyon nehéz megoldani. Ilyenkor megoldás lehet egy házi kör. Legalábbis sokkal jobb megoldás, mint az, hogy az ember aztán nem megy sehova… Ugyanakkor a dolog másik része a közösségnek az a fajta megélése, amikor elmehetek egy istentiszteletre, ahol a 300-ból egyként ülök ott. Akkor csak pontosan annyi történik, hogy megérkeztem, végighallgattam, megéltem a szakralitást. Van egy me-

netrendje és akkor ezt a vasárnapi egy órát ott töltöttem, tehát egyfelől feltölti valamilyen szinten az embereket, de nyilván ennek az egymással való személyes kapcsolathoz nem sok köze van. Emellett hagyni kellene, hogy a kisebb körök úgy szerveződjenek, ahogyan az adja magát. Pallagon éltek, nagyon jó ide kijönni, eleve az, hogy az ember kijön Debrecenből, és amíg ideér, addig ott marad a város. Nekem annyi személyes érintkezéssel, beszélgetéssel jár a munkám, hogy délután 5 óra után már csak a család közelségére vágyom a hétköznapokon. Tehát onnantól mi „bezárunk” és akkor négyen vagyunk plusz az állatok, és ehhez Pallag nagyon ideális hely, mert nagy csend van. Tehát ha hazaérek, akkor hazajöttem. Hazafelé, ahogy átjövök az erdőn, ott az erdei úton kivezetődök fokozatosan, és megérkezem ide, ahol lehet pihenni.
Tóth-Mihala Veronika

A reformátorok nyomában
A Szentírás bátorít bennünket az emlékezésre: „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket” (Zsid 13,7). Nekünk, magyaroknak az őszi időszak nemzeti történelmünk évfordulói kapcsán különösképpen is az emlékezésé: ott vannak reformátoraink, hőseink, mártírjaink! Nem feledkezünk el róluk! Szeptember hónapban a Debreceni Református Egyházmegye szervezésében lelkészek, presbiterek, munkatársak, gyülekezeti tagok tanulmányúton járhattunk A reformátorok nyomában. Felemelő, lelket-melengető, vagy éppen szívszorító élményekkel gazdagodhattunk. Bécs, Melk, Salzburg, Zürich, Bern, Genf, Milánó és Velence múltjáról sokat tudhatunk a történelem lapjairól, most a jelenébe pillanthattunk bele. Kálvin auditóriumában, a reformátorok emlékfalánál elcsendesedni, Bocskai István szobránál fejet hajtani feledhetetlen emlék marad. Az út során gyönyörködni Isten teremtett világában, szemeinket a hóval borított hegyekre emelve, vagy éppen az alázúduló vízesés látványa arra késztet, hogy porszemnyi emberként alázatosan leboruljak az Örökkévaló Isten előtt, Aki Ura a teremtett mindenségnek, Ura a történelemnek, és Jézus Krisztusban személyesen az én Uram is! „Minden lélek dicsérje az Urat!” (Zsolt 150,6)
Lakatos Zoltán lelkipásztor

18

19

kézfogás • KÜLKAPCSOLATOK

Mezőtelegd – Kismarja rokonlelkű közösségek közös ünnepsége
Különleges ünnepség színtere volt 2010. október 16-án, szombaton a mezőtelegdi református templom, amikor a Bocskai-hagyomány ápolása, valamint a Kismarjai és a Mezőtelegdi református egyházközségek testvérkapcsolatának megerősítése végett létrejött budapesti székhelyű Bocskai István Társaság felkérésére helyet adott a Bocskai Díjak átadási ünnepségének. A rendezvényt több illusztris vendég is megtisztelte jelenlétével. A déli 12 órakor, istentisztelettel kezdődő ünnepségen Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke Ézs 58,6–12. versei alapján hirdette Isten igéjét. Az egybegyűlteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Ezt követően a Bocskai István Társaság elnöke, Sárkány Viola történész bemutatta a szervezetet, és ismertette annak célkitűzéseit. Szólt a díjátadó ünnepség dátumához és helyszínéhez fűződő kötöttségekről: 1604. október 15. a győztes álmosdi csata napja; Mezőtelegd pedig az a település, ahol Bocskai István megismerkedett feleségével, Hagymássy Katával, és ahol a kedves, mint a Bocskai szabadságharc első hősi halottja, nyugossza örök álmát. 2010-ben Bura László a szatmárnémeti Kölcsey Líceum volt igazgatója és Makovecz Imre építész részesültek Bocskai Díjban. Bura László munkásságát Kaiser Ernő, a Társaság alelnöke méltatta. Makovecz Imre – akinek egészségi állapota nem engedte meg, hogy személyesen vegye át a Díjat, ezért levélben köszönte meg a megtiszteltetést – életéről és munkásságáról Négyessy Istvánné szólt laudációjában. Az Ünnepség fényét emelték Antal Ágnes és Imre, Pro Cultura Hungarica Díjas énekmondók valamint Meleg Vilmos színművész, a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatának tagja, akik éneke-

„A lelkes eljár ősei sírlakához, S gyújt régi fénynél új szövétneket” (Garay János)

Nagyléta–Újléta: a két létai egyházközség testvérgyülekezeti kapcsolatban • avagy ugyanarról két nézőpontból
Őszintén meg kell, hogy valljuk, hogy az újlétai és a nagylétai gyülekezeteknek korábban nem volt egymással szorosabb kapcsolata, jóllehet egy egyházmegyében lévő, ráadásul szomszédos közösségekről van szó. Természetesen családi és egyéb kötődések korábban is léteztek. A kialakított testvérgyülekezeti pároknak köszönhetően kerültünk mi egy „párba”, és kezdtük el egymást közelebbről is megismerni. Én azt hiszem, hogy a „jó testvér” egyik fontos jellemzője az, hogy tud a másikkal együtt örülni, örvendezni. Az elmúlt két évben többször megfordultunk kisebb – nagyobb küldöttséggel egymásnál, hogy ünnepségeken, istentiszteleteken örüljünk a másik gyülekezet elvégzett munkájának, fontos eseményeinek. A testvéri, rokoni kapcsolatok nagyon fontosak a családban is, de bizony van az úgy, hogy a testvér, a közeli családtag messze van, így bármennyire is szeretne, nem tud ott lenni, segíteni. Igen, ilyenkor többet ér egy „jó szomszéd”, aki közel van, és akinek a segítségére mindig lehet számítani. Mi a nagyobb szomszédos gyülekezet, lehetőségeinkhez mérten igyekeztünk segíteni is az újlétai testvéreknek. Megtapasztaltuk, hogy amikor jó szívvel, sőt hittel adtunk, akkor nekünk nem lett kevesebb, mert az Úristen bennünket is megsegített, megáldott. Egyházmegyei testvér-gyülekezeti kapcsolatunk így lett hát testvéri és egyben jó szomszédi is. Szeretnénk, hogy ez megmaradjon, sőt tudjuk még inkább megerősíteni, kiteljesíteni, hogy igaz lehessen Pál apostol szava: Szüntelen hálával tartozunk Istennek értetek, testvéreim, amint ez méltó is, hiszen hitetek nőttön nő, és az egymás iránt való szeretet gazdagodik mindnyájatokban (2Thessz 1,3.).
Hadházi Tamás, lelkipásztor – Nagyléta

kézfogás • TESTVÉRGYÜLEKEZETEK

ikkel illetve szavalataikkal szinte elvarázsolták az egybegyűlteket. Ugyancsak örömteli eseménye volt az ünnepségnek, hogy Mezőtelegden vendégül láthattuk a kismarjai testvérgyülekezetünk képviselőit is Tamás Gergely lelkipásztor és Kiss Mária gondnok vezetésével. A díjátadó ünnepséget fogadás követte, melyen a közelről és távolról érkezett vendégeket a Mezőtelegdi Református Egyházközség, valamint a Bocskai István Társaság mezőtelegdi tagjai látták vendégül, a felszolgálásban pedig a mezőtelegdi Pacsirták Néptánccsoport tagjai is besegítettek. Jóllakatva a testet, eltelve minden földi jóval, ismét csak a lélek került előtérbe, midőn a koraesti órákban újra a templomban gyűltünk össze, hogy a már fent említett művészek előadásában gyönyörködjünk. Antal Imre bevezető szavai után Meleg Vilmos színművész szavalta el Füst Milán: A magyarokhoz című versét, majd, hogy a vers intelmére „Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok” még inkább felhívják a figyelmet, Antal Ágnes és Imre népdalaink szárnyán repítette anyanyelvünk csodás magasságaiba a hallgatóság lelkét. Szívből és lélekből szólt a dal, s nemegyszer megtörtént, hogy egy-egy ismerős dallam felcsendültével a jelenlévők bizony együtt dúdolták-énekelték azokat a művészekkel. Csak ismételni tudom magam: különleges ünnepség színtere volt október 16án, szombaton a mezőtelegdi református templom. Megerősíthetik ezt, akik ott voltak és bánhatják, akik távol maradtak. Köszönjük a Bocskai István Társaságnak, a művészeknek, vendégeinknek és kismarjai testvéreinknek ezt a közösen eltöltött, feledhetetlen, csodálatos napot!
Szoboszlai-Gáspár István lelkipásztor

Ugyan a két egyházközség testvér-gyülekezeti kapcsolata csupán másfél éves múltra tekinthet vissza, a két közösség tagjai között azonban ettől jóval régebbi a kapcsolat. Településeink között csak tizenegy kilométer található, s eredetileg Újléta közigazgatásilag is Nagylétához tartozott, s csak később vált önálló községgé, mintegy „kistestvérként” leválva a „nagytestvér” településről. Ilyen tekintetben elmondható, hogy a testvér-gyülekezeti kapcsolat az eddig már meglévő kötődési szálak még szorosabbá tételét jelentette közösségeink között, valamint esetenként valódi testvéri, családi kapcsolatokat is takar, hiszen van, aki Nagylétáról származott el Újlétára, és fordítva, s így családi szálak is felfedezhetők a két gyülekezetben. Azonban nemcsak mint település szempontjából igaz a nagy-, illetve kistestvér viszony, hanem gyülekezeteinkre vonatkozólag is. S hogy melyik gyülekezet a nagy testvér, arra a választ az egyik település elnevezéséből is megkaphatjuk, hiszen Nagylétának már a nevében is szerepel a „nagy” jelző. A Szentírás arra tanít, hogy a nagyobb, az erősebb támogassa a kisebbet, a gyengébbet (Róm 15,1), illetve Pál apostol a Galatabeliekhez írott levelének 6. részének 2. versében így fogalmaz: „Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” A Rómabeliekhez írt levél 12. részének 15. versében pedig azt olvassuk, hogy „örüljetek az örülőkkel.” Eddigi testvér-gyülekezeti kapcsolatunkra e segítségnyújtás és együtt örvendezés volt a jellemző. Mint testvér-gyülekezeti lelkészek, többször szolgáltunk már egymás gyülekezetében segítve egymás munkáját. Másrészt a városi nagy gyülekezet anyagi segítség-

gel volt a falusi kis gyülekezet iránt akkor, amikor tavaly Újlétán a parókia lett felújítva, illetve akkor is, amikor idén nyáron az imaterem teteje lett renoválva. Jó példa volt az együtt örülésre az, amikor tavaly az újlétai küldöttség örvendezett együtt a népes nagylétai gyülekezetben a templom tetejének cseréjéért való hálaadó istentiszteleten, vagy amikor a nagylétai testvérek osztoztak az újlétai gyülekezet örömében az imaterem tetejének felújítása alkalmából tartott hálaadó istentiszteleten. Kegyelmes Istenünknek adunk hálát a mögöttünk lévő másfél év ajándékaiért, s Tőle kérjük testvér-gyülekezeti kapcsolatunkra a jövőben is az Ő gazdag áldását.
Pótor Áron, lelkipásztor – Újléta

20

21

élő kövek
És Ő megmutatja, bármikor is fordulunk Hozzá a 25. zsoltárnak a címben idézett 2. énekversét imádkozva. Mi pedig – bármennyire is igyekszünk a megmutatott úton járni –időnként eltévelyedünk olyan utakra, amelyeket később megbánunk. Megtörtént ez az Ebes-Szepesi Református Egyházközség gondnokával is, és mégis, Megyaszai Sándor már évtizedek óta a megmutatott úton jár. Miért is? Gondnok úr kedves éneke a válasz: mert „Az Úr csodásan működik”.

Isten segítségével templomunk felszentelése megtörtént. De az igazi nagy munka, a gyülekezet épülése és építése még most is tart.

„Útaid, Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem!”
22

Csodálatosan szép ének, csodálatosan szép kezdő sora, melyet életem során igen sokszor megtapasztaltam. Szüleim templomba járó, hitben élő emberek voltak, így nem volt kérdés, hogy megy-e a család templomba az 50-es és az azt követő években. Ugyanis akkor alakult meg a Külső-Kelenföldi Missziói Egyházközség, melynek édesapám presbitere lett. Az istentiszteletek érdekesek voltak, de igazán az ifjúsági alkalmak ragadtak meg, úgy éreztem, hogy kell nekem Krisztus, kell a hit. Azt, hogy az Úr mennyire csodásan működik 1956-ban különösképpen is tapasztalhattam. 16 éves fiatal lévén benne voltam a forradalom sűrűjében, majdnem minden fontosabb eseménynél jelen voltam, de Istennek tervei voltak velem, sértetlenül éltem túl a forradalmat és az azt követő megtorlásokat. Sorkatonai szolgálatom idején teljesen háttérbe szorult a vallás, a hit, egyre kevesebbet gondoltam Istenre, úgy tűnt a sátán diadalt nyert felettem. 1963-ban egy országos vállalat dolgozójaként Debrecenbe kerültem. Kereszt-

szüleim Ebesen éltek, sokszor töltöttem náluk a hétvégéket, egyre több ismerősöm lett, majd megismerkedtem a feleségemmel, s amikor összeházasodtunk ebesi lakos lettem. Amikor szüleimet látogattam meg, édesanyám beszélt a gyülekezetről, és kérdezte, hogy nem hiányzik-e nekem a gyülekezeti élet, az istentisztelet? Én némi lelkiismeret furdalással mondtam, hogy Ebesen nincsen ilyesmi, de tudtam, éreztem, hogy ez nem igaz. Hallottam ugyanis, hogy van egy kicsiny gyülekezet és valahol istentiszteletet is tartanak, de többről nem tudtam, nem is akartam tudni, jól megvoltam nélküle is. Édesapám halála után édesanyám sokszor volt nálunk, de hétvégére mindig hazament. Megkérdeztem miért? „Mert itt nem lehet templomba menni” – válaszolta. Nem sok idő múlva meghalt a szomszédom és elmentem a temetésére, mely református szertartású volt. A temetési istentisztelet rádöbbentett arra, hogy ahogy élek az nem helyes, nem az az én utam. Amikor megtudtam, hogy a teme-

tési szolgálatot a mi lelkipásztorunk végezte elhatároztam, hogy édesanyámat legközelebb elviszem Ebesen istentiszteletre. Nagy lelki gyötrődés, vívódás után megtudakoltam az istentisztelet idejét és helyét. Elmentünk édesanyámmal és akkor szembesültem azzal, hogy mit vesztettem az Isten nélkül eltöltött idővel. Meggyőződésem, hogy Isten nem feledkezett el rólam és akkor jött el az idő, hogy viszszatérítsen a nekem kijelölt útra. Nagyon nagy hatással voltak rám ezek a prédikációk. Lelkileg megtörtem és szembesültem súlyos bűnömmel, hogy eldobtam magamtól a nekem felkínált kegyelmet és megvetettem Jézus Krisztust. Az igehirdetés alatt rám tört a bűntudat és egyszerűen nem tudtam könnyeimet visszatartani. Aztán egy idő múltán lelkem megnyugodott, éreztem, hogy bocsánatot nyertem, és a gyötrelem helyett boldogság járta át szívemet. Minden alkalmat megragadtam, istentiszteleteket, bibliaórákat, temetéseket, hogy hallgassam az igét. Később presbiter lettem, részt vettem a presbiterképző alkalmakon és bekapcso-

lódtam a templomépítés munkájába, ami bizony kemény feladatnak bizonyult. Isten segítségével templomunk felszentelése megtörtént. De az igazi nagy munka, a gyülekezet épülése és építése még most is tart. Időközben gondnok lettem és még intenzívebben végzem az Istentől rám bízott feladatot: Ebesen és Szepesen is tarthatok bibliaórát. 2007-ben jelentkeztem a Sárospataki Református Teológiai Akadémiának a lelkipásztori-munkatárs szakára, ahol 2010. júniusában átvehettem a diplomámat. Nagyon sokat segített tanulmányaim végzésében lelkipásztorom, Bukáné Zakar Zsuzsanna, amit ezúton is hálatelt szívvel köszönök neki. A sárospataki professzoroktól, tanároktól nagyon sokat tanultam, ami további szolgálataimban nagy segítségemre van. Istennek adok hálát, hogy visszasegített a helyes útra, hogy adott lehetőséget tanulásra, szolgálatra. A nekem adott életútra visszatekintve Isten gondoskodó szeretetét csodálhatom. Dicsértessék az Ő neve!
Megyaszai Sándor, gondnok

23

gyülekezeti tükör
Presbiterképző szemeszternyitó alkalom Álmosdon
2010. október 16-án a Debreceni Református Egyházmegye számos gyülekezetéből indultak el lelkipásztorok és presbitereik az álmosdi református templomba. Már tíz óra előtt több száz fő foglalt helyet a templomban, ami különösen is nagy öröm volt mindannyiunk számára, hiszen szép példáját láthattuk a presbiteri hivatás megélésének: presbiterek, akik komolyan veszik feladatukat, komolyan veszik saját magukat, képzésüket és fejlesztésüket, és ezáltal komolyan veszik saját gyülekezetük, egyházuk sorsát. Olvasható volt ez a fajta presbiteri küldetés a kiosztott köszöntő emléklapokon is: „A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedésének tanúja, valamint eljövendő dicsőségének részese: legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak. És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját.” (1Pét 5,1-4) Az alkalom elején Buzás Árpád, helyi református lelkipásztor köszöntötte a megjelenteket, majd átadta a szót Dr. Kiss Lászlónak, a Debreceni Egyházmegye Presbiteri Szövetség Elnökének, aki kedves szavakkal üdvözölte előjáróinkat, a meghívott vendégeket és a házigazda Álmosdi Gyülekezetet. Dr. Kiss László felkérte Vad Zsigmond esperes urat a nyitó igehirdetés megtartására. Dr. Csabina Sándor egyházmegyei gondnok úr a Jelenések könyvéből a napi igét olvasta fel (Jel 14,14-20), amely „Az Emberfia eljöveteléről” szól, az utolsó ítéletről, az aratásról és szüretelésről, mikor majd éles sarló vettetik le a földre, amely elvégzi a termés betakarítását. Ezt követően imádságban kérte az áldást ünnepi együttlétünkre. Vad Zsigmond esperes úr igehirdetése különösen is aktuális volt számunkra, kétszeresen is. Elsőként azért, mert így ősszel – a betakarítás és szüretelés idején - még inkább érezzük a „válogatás - átválogatás lényegét”, miszerint a jó termés jó helyre kerül, a rossz termés pedig kidobatásra, elvettetésre van ítélve. Az igehirdetés másik aktualitása pedig abban rejlett, hogy sajnos manapság, ebben a rohanó világban csak kevesen törődnek azzal, hogy egyszer meg kell állni. Egyszer a mindenható és ítélő Isten trónusa előtt kell megállnia valamennyinknek, ahol már nem lesz magyarázkodási és mentegetőzési lehetőség. Bizony lesz ítélet, lesz bírálat a mi életünk fölött is! A bevezető áhítat után Dr. Fekete Károly, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológiai Tanszék professzora tartott lebilincselő előadást az istentisztelet megújításának fontosságáról és lehetőségeiről. Az előadás után a helyi lelkipásztor, Buzás Árpád ismertette gyülekezetük jelenét: nehézségeiket, valamint kiemelkedő eredményeiket, majd felkérte egyik hűséges presbiterét, Dandé Kálmánnét, hogy ossza meg az egybegyűltekkel azt a gyönyörű és szívbemarkoló verset, amelylyel már napok óta szorgalmasan készült erre az alkalomra. Miután hallhattunk a gyülekezet jelenéről, tiszteletes úr felkérte egy másik presbiterét, Nagy Sándor Józsefet, aki idén már aranydiplomás nyugalmazott pedagógus, és a helyi álmosdi múzeumok vezetője is, hogy ismertesse az Álmosdi Egyházközség régmúltba visszanyúló történetét, valamint a helyi (álmosdi) nevezetességeket. Ezt követően Dr. Kiss László zárta be ünnepségünknek ezt a részét, majd Buzás Árpád tiszteletes úr hívta meg az egybegyűlteket, hogy az ünnepségünk folytatódjon az álmosdi Bocskai Étteremben, egy szorgalmasan előkészített ízletes ebéd és desszert elfogyasztásával. Az ebéd után lehetőséget biztosított Buzás Árpád és Nagy Sándor József az álmosdi

Gyógyító találkozás
Ha megkérdezek valakit, hogy szerinte mit csinál egy kórházlelkész, rendszerint az a válasz érkezik: biztosan a haldokló betegekhez megy. Mintha a hit, a sákramentum, az ima, a megbékélés csak az elmenők szükséglete lenne…. Ma már biológiai és pszichológiai kísérletek is igazolják, hogy a közösségi lét, a beszélgetés feszültségoldó, szorongáscsökkentő, s ez által testet, lelket erősítő. S milyen különös, amikor ezek a tények meggyőznek, mintha valahonnan a távolból felsejlene néhány Ige: : „ahol ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, ott vagyok közöttük…” „nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének” „beteg-e valaki közöttetek, hivassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak…” Mert a beteglátogatásban különös erő, lehetőség, áldás van. Test-lélek-spiritualitás – összetartoznak, egymásra hatnak. Van, aki ezt betegként, míg mások látogatóként élik át. Van akinek ez az önkéntes

gyülekezeti szolgálata, s vannak, akiknek ez a hivatása. Mi is a kórházlelkészi szolgálat alapja? • Urunktól kapott küldetés, aki különös szeretettel, bátorítással fordult a gyengék, erőtlenek, szenvedők felé, s erre bátorította a tanítványokat is. • Az a hit, mely szerint a találkozás, a beteggel történő közös ima olyan erőteret nyit, ahol az Áldott Orvos munkája megtapasztalhatóvá válik. • A betegágy átértékelésre, befelé fordulásra való kényszerítő ereje --- ebben az állapotban jelen lenni, segíteni, lelkigondozni – áldott és elkészített alkalmak. A Kenézy Gyula kórházban húsz éve van jelen ez a szolgálat. Jelenleg három fő és rész-munkaidős református lelkész szolgál itt: naponként tartanak áhítatot (kápolnában és osztályokon). Számos beteglátogatás, mély lelkigondozói beszélgetések tere egy-egy kórterem. A Pszichiátrián hetente öt bibliacsoportot

tartunk (bibliaórához hasonló, tematikus beszélgetés). Mivel nem csak a betegekhez, hanem a segítőikhez is küldettünk, sok találkozás, beszélgetés történik a kórház dolgozóival, akik számára szintén tartunk áhítatot. Aki esetleg karácsony környékén feküdt kórházban, találkozhatott a kántáló fiatalokkal, gyermekek műsorával. Részesei vagyunk a kórház életének – több szinten is. Ugyanakkor tény: ha nem tudjuk, hogy egy gyülekezeti tag kórházba került, a több mint ezerkétszáz ágyas kórházban „véletlenül” nagyon nehéz találkozni. Fontos a jelzés – gyülekezeti lelkészek, diakónus, családtagok felől, de a nővérke is szól, ha valaki erre kéri. Találkozni a betegágyak mellett testvéri közösséget jelent – a magányos elszigetelődés helyett. Erőforrást a gyengeség idején. Lelki táplálékot, mikor olyan sérülékeny a lélek. „Kapaszkodót” a fájdalmak napjaiban. Merjünk vágyni rá, élni vele – jelezzük, ha valaki beteg, vagy kórházba kerül!
Gál Judit, kórházlelkész

Röviden az Árpád térről
1966 decemberében, itt Debrecenben láttam meg a napvilágot, egy csaknem színtiszta római katolikus család gyermekeként. Életem legmeghatározóbb élményei közé a gimnáziumi éveim tartoznak. Szerelmek, barátok, közösség, és így utólag talán a legjobb és legemberibb tanárok, akikkel csak találkozhattam! Régésznek készültem, de a csillagászat is érdekelt, s talán, mivel Isten látta, hogy nem fogok tudni dönteni, megszólított: így lettem lelkész! Köszönet érte, Isten után szeretett nagybátyámnak, Zoltánnak, és egykori vallástanáromnak, egy nagyszerű embernek, Dr. Rózsai Tivadar nagytiszteletű úrnak. Feleségemmel, Anikóval, aki szintén lelkipásztor tizenhat esztendő után érkeztünk haza Kőszegről négy gyermekünkkel,
A sorrend

Indulás az iskolába

Kölcsey Emlékház megtekintésére, amely lehetőséget – nagy örömünkre – sokan használtak ki. Köszönet és hála az Egyházmegye támogatásáért, köszönet az Álmosdi Gyülekezet valamennyi presbiterének, munkatársának és gyülekezeti tagjának, akik szívvel-lélekkel készültek erre az alkalomra, hogy minden a legnagyobb rendben történhessen.
Dandé Edit és Horváth Csabáné presbiterek

ahol a gyülekezettel együtt templomot építettünk, és egy vendégházat hoztunk létre. Nem volt könnyű az elválás, hiszen egy dinamikus és szerethető közösséget, megannyi egyházi tisztséget hagytam magam után, no és nagyon sok barátot. Jelenleg az Árpád téri gyülekezet lelkipásztora vagyok. Olyan ez számomra, mint egy álom, hiszen, ha gyermekként azt mondta volna valaki, hogy egyszer
Gyerekeink egy kupacban

majd a „kakasos” templom lelkésze leszek, el sem hiszem! És tessék! Persze, nem álmodozni jöttem, hanem hogy többed magammal tevékeny résztvevője legyek egy olyan közösség kialakításának, melynek nemcsak megtartó, de formáló, sőt, gyógyító ereje is van! Nagy öröm számomra, hogy ittlétünk három hónapja alatt, alig volt olyan vasárnap, hogy egy-egy kőszegi barátom ne ült volna ott az istentiszteletünkön. Ilyen emberi kapcsolatokat szeretnék, sőt még különbeket. Meggyőződésem ugyanis, ha nem tűzünk ki magunk elé célokat, akkor az azzal fenyeget, hogy mindig el is fogjuk érni azokat! Nagy változások előtt állunk, aminek mi itt az Árpád téren nem elszenvedői, hanem tevékeny részesei szeretnénk lenni! Ezekkel a gondolatokkal kívánok áldott Adventi elcsendesedést a lap minden olvasójának.
Veres János, lelkipásztor

Még Kőszegen

24

25
Vele vagyunk heten

gyülekezeti tükör
„Építkezés” Újlétán
Eseményekben gazdag nyáron van túl az Újlétai Református Egyházközség. A nyár elején, a június 21-ével kezdődő héten gyermekhét volt gyülekezetünkben, ahol nap mint nap 35-50 gyermek részvételével tanultunk Ruth történetéről a KOEN Alapítvány által kidolgozott tananyag szerint, majd délutánonként az uzsonna után kézműves foglalkozás és játék következett. A hét zárásaképpen a vasárnapi istentiszteleten a gyermekek beszámoltak a gyülekezet előtt mindarról, amit a hét folyamán tanultak. Az istentiszteleten hálaadással gondoltunk a zsoltáros szavaira: „Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön, az égen is megmutattad fenségedet. Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat…” (Zsolt 6,2-3) A felnőtt gyülekezeti tagjainkra is gondolva egyházközségünk a nyár folyamán három egynapos kirándulást szervezett. Július 17-én a nyíregyházi Múzeumfaluba és Állatparkba hatvanan utaztunk, majd augusztus 7-én negyvenöten kirándultunk Berekfürdőre, s végül augusztus 27-én harmincan vettünk részt a romániai tasnádi fürdőzésen. Hála van a szívünkben kegyelmes Istenünk iránt, mivel a nyáron egyházmegyénk építési támogatása és gyülekezeti tagjaink céladománya által lehetőségünk nyílt arra, hogy a 136 éves imaházunk elöregedett tetejének szarufáit és cserepeit kicseréljük. Ugyanakkor nemcsak a megújult tető ad okot a hálaadásra, hanem e munka közösségépítő ereje is, hiszen az egész augusztusban folyó munkákban több mint negyven férfi és húsz asszony segített, egy-két napos munkáját Isten dicsősségére felajánlva. A munka végeztével augusztus 29-én hálaadó istentiszteletet tartottunk, ahol Vad Zsigmond esperes úr hirdette közöttünk Isten Igéjét, amely alkalmon jelen volt a nagylétai testvérgyülekezetünk küldöttsége is, akik adományukkal ugyancsak támogatták munkánkat. Esperes úr prédikációja és énekkarunk éneke után névre szóló emléklapokat adtunk át mindenkinek, aki munkájával segített. A hálaadó ünnepség szeretetvendégséggel zárult, amelyet nagy szeretettel készítettek elő a gyülekezeti tagok. A nyárra visszatekintve ott él a szívünkben az az Ige, amelyet az emléklapon is szerepel: „Adjatok hálát az Úrnak, áldjátok nevét! Mert jó az Úr, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.” (Zsolt 100,5)
Pótor Áron , lelkipásztor

Nemcsak protokolláris kapcsolat
2003. november 30 -án írásba foglalt Protocullum hitelesítésével is létrejött az a kapcsolat, amit a Debrecen Kistemplomi-Ispotályi és a Kolozsvár-Belvárosi gyülekezetek azóta is folyamatosan ápolnak. A kapcsolódási pont a két gyülekezet templomának köszönhető: mindkettő a két városban található legrégebbi építésű református Isten háza. A kapcsolat nem csak papíron él, hanem valóságos találkozások keretében segíti az egymás hite által való épülést, az összetartozást. Nőszövetségeink, gyülekezeti kórusaink többször találkoztak meglátogatva egymást. Erdélyi gyülekezeti kirándulásainkból soha nem marad ki a Farkas utcai templom megtekintése. Hagyománnyá vált, hogy váltott helyszíneken, de minden évben találkozik a két presbitérium küldöttsége, s immár másodszor a két gyülekezet ifjúsági csoportja is kifejezte a másik megismerése utáni és a közös találkozás élménye utáni vágyát. Nemzeti ünnepünk hétvégéjén a kolozsváriak szervezésében volt együtt a két gyülekezet két-két csoportja. Ifjaink a kolozsvári ifisekkel tettek szép kirándulást a csodálatosan felújított tordai sóbányában és a mindig lenyűgöző faluban,

Kirándulás Berekfürdőn Gyerekhét

Mit csinált az ebesi gyülekezet októberben?
Az októberi vasárnapokon Isten igéje elénk adta a reformáció megtalált igazságait: kegyelemből hit által jöhetünk Istenhez, Krisztus által lehet üdvösségünk. Református hitünk megerősítésére október 16-án szombaton gyülekezeti csendesnapot tartottunk, ahol arról szólt az üzenet, hogy Krisztus a valóság. Egyháztörténeti példán át láthattuk, hogy hitvalló őseinknek is mily nagy erőforrás volt ez az igazság. Dr. Fekete Csaba tudós lelkipásztor testvérünk Méliusz Juhász Péter és Debrecen reformációja címmel tartott mindenkit megmozgató, megénekeltető, jó hangulatú előadást. Ácsné Mocsár Irén gyülekezetünk tagja hegedűn, Martos László orgonán lélekbe ható zenével szolgált közöttünk. Barátságos, a testvérszeretetet megélő szeretetvendégséggel zártuk a napot. Mit csináltunk még októberben? A hónap utolsó szombatján, 30-án a presbitérium és az ifjúsági gyülekezet a reformációra emlékező kiránduláson vett részt Szatmárban és Beregben. Jártunk Tákoson és Csarodán, Vámosorosziban, Kisszekeresen és Nagyszekeresen. A templomokban szembesülhettünk azzal, hogyan terjedt a református hit, s ezt meg is énekeltük mindegyik szent helyen egy-egy ősi zsoltárral. Elcsendesedtünk a híres szatmárcsekei temetőben és azzal a jó érzéssel tértünk haza, hogy Isten gondoskodik az ő népéről minden időben. Október 31-én, az emléknapon mind délelőtt megemlékeztünk a reformációról, mind a délutáni verestemplomi alkalmon ott voltunk mi is, és örömmel hallottuk, hittük és hisszük: Isten nem személyválogató!
Bukáné Zakar Zsuzsanna lelkipásztor

Az énekkar szolgálata a hálaadó istentiszteleten

Torockón, a Székelykő lábánál. Este közös ifjúsági bibliaórán, másnap istentiszteleten és egy öregotthonban való látogatáson vettek részt. A két presbitérium kihelyezett helyszínen, Széken találkozott. A népviseletéről, népzenéjéről, jellegzetes táncáról valamint a hagyományaihoz való ragaszkodásáról híres magyarlakta településen a közös program nemzeti ünnepünkről is megemlékező áhítattal kezdődött. Majd egy interaktív és gyakorlati csoportfoglalkozásokkal, és azok kiértékelésével foglalkozó előadás következett a presbiteri tiszt által betöltendő vezető szerepről. Délután a falu nevezetességivel ismerkedtünk, majd este Klaus Douglasnak az istentisztelet megújításáról szóló könyvével ismerkedtek meg a résztvevők. Vasárnap a helyi gyülekezet istentiszteletén vettünk részt, majd azt követően a helybéli lelkész beszélt a templom és a gyülekezet történetéről, valamint arról a reménységről, hogy a nemrég elnyert pályázati támogatás által a templom teljes külső-belső felújítását tervezik elvégezni. Hazafelé a bonchidai templom és kastély múltja és jelene adott további élményt a két csoportnak, amelynek tagjai az egyre elmélyülő testvéri kapcsolatért adtak hálát Istennek. Jövőre újra Debrecen és környéke lesz találkozásaink helyszíne.
Papp Tibor lelkipásztor

A hálaadó istentisztelet résztvevői

Az imaház teteje a felújítás …előtt,

…közben

…és után

26

27

gyülekezeti tükör
A Bocskai szellemi hagyaték Kismarján
Bocskai István az 1606. június 23-án megkötött bécsi béke révén hosszú időre biztosította nemcsak Erdély és Partium függetlenségét, hanem az öszszes magyar protestáns szabadságát is. A reformációért tett erőfeszítései miatt Genfben a Reformátorok Emlékművének egyik szobra az ő alakját őrzi, alatta felirat egyik jelmondatával: „Hitünknek, lelkiismeretünknek és régi törvényeinknek szabadságát minden aranynál feljebb becsüljük.” Egyházmegyénkben Bocskai István emlékezetének leghűségesebb ápolója a Kismarja református gyülekezete, amelynek tagjai – karöltve a mezőtelegdi református testvér-egyházközségük tagjaival – igyekeznek a fejedelem történelmi szerepét tudatosítani népünk emlékezetében. Az elmúlt évtizedek keserű gyümölcse, a deformálódott közösségi tudat egyenes következménye volt a 2004. december 5-i népszavazás, amikor is a morálisan megroggyant magyarság nagy része nem ismerte fel a nemzet egységében önmaga erejét. Napjainkban új történelmi korszak határán állunk. A magyar nép a XX. század két véres háborúja után a vesztesek asztalánál foglalt helyet, de a kezdődő XXI. század új reményekkel kecsegtet. Az új összetételű országgyűlés feladatának tekintette a széthullott nemzet ügyének felkarolását és máris visszaadta az állampolgárságot azoknak, akiket a győztesek önkénye más országhatárok közé kényszerített. Bocskai István szellemi hagyatékának egyik örököse Zrínyi Miklós – a költő, író, hadvezér – máig érvényes útmutatással biztatta a „két pogány közt” őrlődő kortársait: „Csak jobbítsuk meg magunkat, szabjunk más határt dolgainknak, tegyük régi helyére és méltóságára a katonai fegyelmet; egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók… vagyon népünk, vagyon módunk, vagyon alkalmatosságunk, az elszánt akarat kell, nem kell semmi más…”. „Az elszánt akarat” jegyében néhány Partium-beli Bocskai-hívő határon innen és túl Kismarjában, a református templomban a nagy fejedelem szüleinek, őseinek temetkezési helyén, megalakította a Bocskai István Társaságot. A Társaság célja a maga szerény eszközeivel hozzájárulni a magyar nemzeti egység megteremtéséhez különös figyelemmel a fejedelem politikai végrendeletében foglaltakra: „… az erdélyiek és a magyarországiak mindenekben oltalommal, segítséggel légyenek egymáshoz, mert tudó dolog az, hogy az visszavonással nagybirodalmak is elromlanak, viszontag az egyezséggel kicsinyek is nagyra nevelkednek…”. Ennek jegyében feladatul tűztük ki az állandó együttműködést, a közös hagyományápolást a határon túli magyarsággal, hogy a jövőben elkerüljük a múlt azon hibáit, amelyre Bocskai is figyelmeztetett a már említett végrendeletében: „…micsoda romlást hozott, hogy a magyar egymást rontotta, vágta…”. Bocskai István, az egyetlen győztes szabadságharcunk hadvezére katona volt, a tettek embere, aki kivezette népét a szolgaság házából a szabadság földjére. Kortársai szerint ő a „magyarok Mózese” volt. Ennek a történelmi ténynek minél szélesebb terjesztését is a Bocskai Társaság vállalta magára. Az Egyesület megalakulásakor elhatározta, hogy minden évben a közgyűlés által választott, olyan személynek vagy személyeknek díjat ad át, akik a legtöbbet tették a nemzet önbecsülésének megerősítéséért, és a nemzeti egységért. Ebben az évben október 16-án Mezőtelegden az Álmosdi győztes csatára emlékezve először került sor a díjak átadására ünnepi istentisztelet keretében.
Sárkány Viola történész

Advent: ajándék idő
Néha az az érzésem, hogy az egyház az adventtel kapcsolatban nem tud másról beszélni, mint arról, hogy milyen rosszul is ünnepelnek az emberek: hogy a karácsony nem más, mint rohanás, stressz, és vásárlás, és minden a külsőségekben merül ki. Unos-untalan ismételgetjük, hogy elfelejtettük az ünnep igazi értelmét, sőt már egyáltalán nem tudunk ünnepelni. Nem túlzás ez? Nem csak mi látjuk így a világot? Nem azért festjük az ünnep hátterét sötétebbre, hogy aztán annál fényesebben ragyoghasson egyházunk ünnepi üzenete? Sajnos úgy tűnik, hogy nem. A minap érdekes cikkre bukkantam a világhálón. Az említett cikk az osztrákok karácsonyhoz való viszonyának változását taglalta. A felmérést nem az egyház, hanem egy piackutató cég végezte!! Érdekesnek találtam, mert a tendenciák úgy érzem nálunk is hasonlóak. A két felmérés (a 2004-es, és a 2009-es) adatai jól mutatják az ünnephez való viszony megváltozását: 2009-ben a válaszadók 67 százaléka szerint a karácsonyi időszak jó lehetőség arra, hogy pihenjen, és a partnerével, családjával jól érezze magát. 2004 ben ez a szám még 86 százalék volt. Tavaly az osztrákok mindössze 23 százaléka tekintette a karácsonyt valóban a meghitt csend időszakának. Öt évvel azelőtt még minden második nyilatkozott hasonlóan. 63 százalék ezt az időszakot a stresszel kapcsolja össze (2004-ben 40 százalék), és a megkérdezettek mintegy háromnegyede szerint az ünnep mára a valódi értelmét elvesztette, mert a fogyasztói szemlélet teljesen rátelepedett. Azoknak a száma, akik az ünnepet inkább távol az otthonuktól, valamilyen nyaralóhelyen töltik 2004 és 2009 között 18- ról, 38 százalékra nőtt. Talán azért is ilyen nagy ez a szám, mert a karácsonyi rokonlátogatást egyre többen élik meg teherként. A válaszadók 41 százaléka szerint a karácsonyi rokonlátogatás procedúrája az idegeikre megy. Sőt 18 százalékuknak az ünnepek időszaka a családi veszekedések időszaka lett. 2004-ben csak 10 százalék nyilatkozott hasonlóan. Végül még egy megdöbbentő adat: a megkérdezettek 44 százaléka érezte magát boldognak, amikor a karácsonyi rohanás véget ért. Ezek a számok önmagukért beszélnek, és bizonyosan nem csak Ausztriára jellemzőek . Mi változott ennyi idő alatt? Miért nem tudunk az ünnephez méltó módon együtt lenni, és ezzel az idővel jól élni? Pedig az adventi időszakban a legértékesebb ajándék, amit a szeretteinknek adni tudunk, az idő. Sok családra hirtelen szakad ez a néhány nap, hiszen egész évben nincsenek ilyen módon együtt. Éppen ezért ilyenkor derül ki, hogy a hétköznapokban mennyire kevés idővel, figyelemmel, odafordulással ajándékoztuk meg a másikat. Az advent az egymásra fordított ajándék- idő lehetősége is. Ha tíz történetet elmesélek a gyerekeknek, vagy az unokáknak, ha anyát néhányszor elküldjük moziba, vagy hagyjuk, hogy más módon kapcsolódjon ki, mind melegebbé teheti az ünnepet, visszahozva valamit annak igazi értelméből és varázsából.
Kustár Gábor vallástanár

„Az ajándék azt igazolja, hogy két embernek valódi köze van egymáshoz. Ha én valami olyasmit tudok adni, aminek a másik örül, akkor ő nemcsak az ajándék miatt boldog, hanem azért is, mert kiderült rólam, hogy tudom, minek örülne. Az igazi ajándék azt jelenti, jelképezi, igazolja, hogy egyek vagytok, akkor is, ha rengeteg dologban különbözőek. Akárhonnan kapsz ajándékot, embertől, a sorstól, Istentől, bárkitől, azt a lehetőséget kapod, hogy megnyílhass. Ettől megnyílik az is, akitől kapod.” (Cserna Antal)

28

29

ablak
Gaál Botond: Kálvin ébresztése
Folyó év őszén jelent meg e könyv második, bővített kiadásként. Hálásak lehetünk a szerzőnek azért, hogy újabb értékes fejezetekkel toldotta meg a tanulmánycsokrot. A könyv címét a szerző így értelmezi: „Kálvin minket is fölébreszthet és ráébreszthet igazságokra, s ugyanakkor mi is ébreszthetünk másokat az ő időszerűségével.” Az olvasó lépésről lépésre előrehaladva a könyv tíz tanulmányán, valóban ráébredhet mindig időszerű igazságokra, és késztetést érez, hogy ezeket megossza másokkal. A könyv olvasása közben szembesülhetünk azzal, hogy vannak kérdéskörök, amikre a választ nem nekünk kell kibontanunk a Szentírásból. Reformátor őseink, közöttük Kálvin János, már megtették ezt. Azért vagyunk reformátusok, mert bizonyos kérdésekre így válaszolunk, s azért válaszolunk így, mert reformátusok vagyunk. Persze, a válaszadásokban nem felekezeti hovatartozásunk köt bennünket, hanem a „Sola Scriptura” teológiai szabályozó elv. Keresztség, úrvacsora, egyházkormányzás: ezekben a kérdésekben az alapok le vannak fektetve. Miként van jelen valóságosan a feltámadt és mennybe ment Jézus Krisztus az úrvacsorában? Nem mondhatjuk, hogy másként volt jelen a Kálvin idejében és másként most. Az olvasás közben szembesülhetünk azzal is, hogy van, amiben az új szempontok válaszra ösztönzik a teológiát. Komoly kihívás az ember genetikai meghatározottságát és az eleve elrendelés keresztyén tanítását egymás mellé tenni. A reformátorokat nagyon is jellemezte a megismerés és a válaszadás. Nem véletlen, hogy Magyarországon az első természettudósok kálvinista papok voltak. Végül, olvasás közben választ kapunk arra is, hogy a kálvinista vonások hogyan vannak jelen a magyarok lelki arcán, és hogyan alakították népünk kultúráját. Kinek ajánlható e könyv? Mindenkinek. Lelkipásztornak, idősnek és fiatalnak. Presbiternek. Olyan gyülekezeti tagoknak, akiket a Szentlélek, Krisztus hitre ébresztett, és szeretnének ráébred igazságokra. Hiszen Péter apostol így buzdít mindannyiunkat: „a ti hitetek mellé ragasszatok…tudományt”. (2 Pét 1,5)
Vincze András lelkipásztor

könyvajánló

Fotóillusztráció: Profimédia

Bukaresti anziksz
avagy: az emberiség rövid emlékezetéről
Egy épületben járok. Végeláthatatlan folyosókon megyek végig, süppedős szőnyegeken, szikrázó csillárok alatt. Magukkal ragadnak a hatalmas dimenziók és félig figyelek csak az idegenvezető szavaira: a világ második legnagyobb közigazgatási épülete a Pentagon után, a harmadik leghatalmasabb ember által létrehozott építmény: csak a Cape Canaveral rakétahangárja és a mexikói Quetzalcoatl piramis előzi meg. És a számok: egymillió köbméter márvány, háromezer-ötszáz tonna kristály, kétszázhuszonkétezer négyzetméter szőnyeg. Ezeregyszáz szoba. A nemzetközi delegáció tagjai ámulva és csodálattal hallgatják a fiatal és lelkes hölgyet, aki nem titkolt büszkeséggel vezet bennünket teremről teremre, folyosóról folyosóra. És valóban: micsoda lenyűgöző mérnöki teljesítmény. Micsoda építőművészeti remekmű. Micsoda hihetetlen gazdagsága a márványnak, a fának, a kristálynak, az aranyozásnak. A világ minden tájáról érkezett csoport érzékelhető elismerésétől egyre lelkesültebb vezetőnk újra és újra elismétli, hogy az alapanyagok kizárólag hazai forrásból származnak (és megjátszott szégyenkezéssel dicsekszik el, hogy a szenátusi ülésterem falára „sajnos, csak” carrarai márvány jutott). Ahogy egyre monotonabbá válik a folyosók, a termek, a csillárok egymásutánja, várom, hogy mikor hangzik el végre, hogy mindaz, amit látunk az egy égbekiáltó abszurditás. Egy őrület. Mikor áll meg az idegenvezető kislány és mikor mondja el…de mit is? Azt, hogy „Vásárhely felett az ég/ se nem tiszta, se nem kék”? A nehézipari tanulmányokat végzett avantgárd költőt, aki kinéz a blokkház ablakán és megmutatja a dácsiát, ahonnan lehallgatják? A fotográfust, aki ruha alatt, testére ragasztva csempészi ki a csángóföldi felvételeit? Az enyedi tinédzsert, aki az ételért sorban állva olvasta az európai nagyregényeket? A vonat elé lökött teológust? A besúgásra kényszerített félénk professzort? A szomszéd faluba hófúvásban gyalog járó lelkészt? Az utcán semmiért lelőttek groteszk forradalmát? Mit mondhatna el ez a lány, talán épp megszületett huszonegy évvel ezelőtt. ’89 ködös és hideg ádventjében, amikor mindennek valahogy mégis vége lett. Sikoltania vagy sírnia kellene. Az pedig mégsem az idegenvezető feladata, a Parlamentben, a „Nép Házában”. „Az építészet ideológiailag meghatározott kulturális diskurzus” – írja Cristina Hanganu-Bresch, olyan „szöveg”, anyagiasított retorika, mely többet mond el az alkotó eredeti szándékánál (Carol Blair). Elnézem a soknemzetű csoport tagjainak az arcát. Dél-Afrikából, Új-Zélandról, Panamából érkezve vajon mennyit éreznek át ebből a mi saját, kelet-európai, helyi érdekű tragédiánkból. Mennyire fogják fel azt, hogy ez az épület – minden nagyszerűsége ellenére – az igazságtalanság mementója, ha már feltétlen mondani kell rá valamit. Az őrült diktátornak egy végletekig elgyötört és kizsigerelt ország mérhetetlen szenvedése árán megvalósított lázálma. És mennyire érzi ezt át a huszonéves idegenvezetőnk, aki, látszik, a legjobb tudása szerint igyekszik tenni a dolgát és tovább áradozik a Ház mérhetetlen gazdagságáról és művészi értékeiről. Ki emlékszik az építmény helyén elpusztított kilencezer házra? A lerombolt tizenkilenc ortodox templomra? A hat zsinagógára? A nyolc protestáns istentiszteleti helyre? Vagy csak a Guiness Rekordok Könyve adatai maradnak és egy lenyűgöző építészeti teljesítmény, mely hétfő kivételével, a megfelelő belépődíj megfizetése mellett, szabadon látogatható? Kétezertíz ádventjében járunk. Csak huszonegy év telt el. S „a múlt, amelyet az ember elkerülni vágyik, még oly intenzíven életben van” (Theodor W. Adorno).
Gonda S. László

„Hálaadó adóságtörlesztés”
Ezt a művet, amely 2009-ben a MRE Kálvin János Kiadója gondozásában jelent meg, Dr. Bölcskei Gusztáv püspök, a MRE Zsinata lelkészi elnöke „hálaadó adóságtörlesztésként” említi a műhöz írt ajánló soraiban. A hálaadás Istent illeti azért, hogy nehéz történelmi időkben gondoskodott olyan hitvalló személyiségekről, akik fontosnak tartották egyértelműen megfogalmazni és kijelenteni „az egyház egyházként való megmaradásának alapfeltételeit”. A mű adósságtörlesztés azokkal szemben a magyar reformátusság részéről, akik „az eltelt hetven esztendőben nem csupán hivatkozási alapnak tekintették a Barmeni Teológiai Nyilatkozat tételeit, hanem komolyan vették annak igényét, saját korukban és helyzetükben jelentkező sürgetését”. Dr. Fekete Károly a Debreceni Hittudományi Egyetem tanszékvezető tanára százhatvanhárom oldalnyi terjedelmű művével hiányt pótolt és jövő felé mutató irányt jelölt ki. A jól tagolt felépítésű könyv első nagyobb egysége a Barmeni Hitvalló Zsinat történeti hátterét világítja meg. A történeti helyzetfeltárás rövid, de lényegre törő, s ugyanakkor megfelel a mű terjedelme belső arányainak. A szerző a Nyilatkozat tartalmi elemzését tekinti voltaképpeni feladatának, amit a Barmeni Teológiai Nyilatkozat Török István debreceni professzor általi fordításának közreadásával indít, s ezzel a szerző tudatosan is hozzájárul a hivatalából méltatlanul elmozdított Török Istvánt megillető történelmi jóvátételhez. A szerző mintegy summázó jelleggel elemzi a hat tételből álló Nyilatkozat szerkezeti felépítését, ahol is minden tétel egyöntetűen igei alapvetést (textus) teológiai érvelést (affirmatio) és a hamis tanítás elvetését (damnatio) tartalmazza. A szerző a Nyilatkozat magyarázata során igyekezett rávilágítani a Nyilatkozatnak a 16. századi hitvallási iratokkal mutatott elvi és szemléletbeli hasonlóságaira. Fekete Károly az egyes tételek magyarázatánál nemcsak dogmatikai, szakmai elemzést ad, hanem végig gondolja azt is, hogy a Nyilatkozat tételei mit is jelentettek egykor, az eredeti történelmi kontextusban, továbbá a későbbiek során a szocializmus idején, illetve mire köteleznek most napjainkban. A könyv befejező része adalékokat tartalmaz a Nyilatkozat magyarországi recepciójához, utalva ifjabb Dr. Varga Zsigmond (1919-1945) tevékenységére és mártírhalálára, valamint a magyarországi református lelkészek és világiak által 1955-ben megfogalmazott hitvalló nyilatkozatra. Fekete Károly könyvének különleges értéke, hogy ez tekinthető eddig az első átfogó, elemző, aktualitásokat is érintő magyar nyelvű tanulmánynak arról a páratlan történelmi jelentőségű dokumentumról, amelyből kitetszik az Isten igéjének mindennel szembeni legfőbb tekintélye, amely ige, ha a helyzet úgy hozza ellenállásra szólít fel a pervertálódott, regnáló államhatalommal szemben is. Végül idézem még a szerzőt: „Barmen tanításának lényege, eligazító ereje nincs benne a szélesebb egyházi-gyülekezeti köztudatban, pedig égetően szükségünk lenne arra a szemléletmódra, amelyet áraszt magából.” Nos, a kívánatos változás érdekében tisztelettel és szeretettel ajánlom Fekete Károly teológiai tanár kötetét mindenkinek olvasásra, elmélyült tanulmányozásra.
Derencsényi István főjegyző-lelkipásztor

30

31

You're Reading a Free Preview

Download
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->