P. 1
Arany János - Élete és munkássága

Arany János - Élete és munkássága

|Views: 246|Likes:
Published by profimagy

More info:

Categories:Types, School Work
Published by: profimagy on Sep 13, 2011
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as PDF, TXT or read online from Scribd
See more
See less

07/20/2014

pdf

text

original

Arany János

(1817-1882) Élete: Arany János 1817. március 2-án született Bihar megyének ma Romániához tartozó, Nagyszalonta nevű községében. Apja, Arany György olyan családból származott, amely Bocskaitól kapta a nemességet, a hajdúk letelepítésekor. Arany János születésekor Arany György és Megyeri Sára már egyáltalán nem fiatal. János leánytestvére asszony, a többi gyerek pedig halott, amikor ő születik. A hajlott korú szülők minden tőlük telhetőt megadnak kései gyermeküknek. Tizennégy éves korában Arany „praeceptori”, azaz segédtanítói állást szerzett. Keresményeiből félre tudott tenni annyit, hogy 1833 őszén beiratkozhatott a debreceni református kollégiumba. Ekkor már a kortárs magyar irodalmat ízelgette, németül és franciául kezdett tanulni. A második debreceni tanév a romantikus művészpályák esztendeje. Beállt színésznek, majd – amikor a debreceni társulat szétesett – vándorszínésznek. Új társulatával Máramarosszigetig jutott, ahol egy éjszaka álmában halottnak látta édesanyját. Másnap hazaindult gyalog Szalontára. Otthon valóban szomorú helyzetet talált: távolléte alatt apja megvakult, édesanyja pedig néhány héttel hazaérkezése után meghalt. Szalontára való visszaérkezése után parasztközössége értelmiségi vezetője lett, ügyintézője: segédtanító egy közeli helységben, majd „kis nótárius” (másodjegyző) szülőföldjén, az óriási faluban, Nagyszalontán. Helybeli feleséget választott: Ercsey Juliannát, egy helybéli ügyvéd házasságon kívül született árváját. A másodjegyzői állással kétszobás szolgálati lakás is járt: erre már lehetett családot alapítani. Helytállt a rendkívüli helyzetekben is, mint amilyen az 1847. április 17-i nagy tűzvész volt, melynek során tizenkét óra leforgása alatt 2175 ház esett martalékul a lángoknak. Pesten és Bécsben is hivatalos kiküldetésben járt először, 1843 nyarán. Végtelenül puritán életmódot folytat, időközben megszaporodott családjáról kell gondoskodnia (Juliska lánya 1841-ben, László fia 1844-ben született). Apai örökségként földhöz jut, melyet gyümölcsössel bővít. 1845 nyarán a Bihar vármegyei tisztújítás erőszakos cselekményei megmozgatták az egész magyar közvéleményt, s friss melegében megírta Az elveszett alkotmány c. komikus eposzát (1845). 1845-ben viszont, Szilágyi István (Arany barátja, történész) ösztökélésére, és minthogy a kitűzött díj is csábította, nem kis tusakodás után végül Arany beküldte művét a Kisfaludy Társaság vígeposz készítésére kiírt pályázatára. El is nyerte a díjat, de a három bíráló közül Vörösmarty Mihály csak fenntartással nevezi az ő művét a legjobbnak. A Kisfaludy Társaságnak ugyanazon az 1846. február 4-i ülésén, ahol felbontották a jeligés borítékokat, s kiderült a pályázatnyertes vígeposz szerzőjének neve, döntöttek a következő pályázat témájáról. Olyan „költői beszély”-t kértek a pályázóktól, melynek hőse „valamely, a nép ajkán élő történeti személy, pl. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. Arany igyekezett okulni Vörösmarty bírálatából, s a János vitéz példáját követve írta meg Toldi c. elbeszélő költeményét (1846). Ezúttal már egyöntetű elismeréssel nyerte meg a pályázatot, s a bíráló bizottság a jutalmul felajánlott tizenöt aranyat húsz aranyra emelte fel. A Toldi írói körökben általános bámulatot keltett. A legtöbbet azonban Petőfi elismerése és barátsága jelentette Arany számára. Levelezésük jelentős kor- és irodalomtörténeti dokumentum, éles fényt vet kettejük művészi céljaira. Amikor Petőfi feleségül vette Szendrey Júliát, 1847 októberében útba ejtette Arany szalontai házát; 1849 januárjától májusáig (Petőfi katonai szolgálata idején) Arany adott otthont családjának. Arany csak messziről adózhatott elismeréssel barátjának a pesti forradalomban játszott szerepéért. Ahogy Petőfi, ő sem került be az első népképviseleti országgyűlésbe: korteskedés híján alulmaradt a vármegyei főjegyző ellenében. Petőfi rábeszélésére elvállalta A nép barátja című néplap szerkesztőtársi feladatkörét Vas Gereben mellett. 1849 májusában állást vállalt a belügyminisztériumban, követte a kormányt Debrecenből Pestre. Az orosz csapatok bevonulását követően néhány napig bujdosásra adta fejét, s utána még hónapokig várta letartóztatását. Anyagi helyzete kétségbeejtő volt. Állását, szolgálati lakását elvesztette; Kossuth-bankóit, melyekbe ingóságai értékét fektette, maga dobta tűzbe. Az irodalmi élet korábbi nyilvánossága is összeomlott, így erre sem számíthatott. Petőfiről nem volt semmi híre, s ahogy múltak a hónapok, egyre bizonyosabbá vált, hogy nincs az élők sorában. 1851-ben Arany előbb néhány hónapig a Tisza család geszti kastélyában nevelősködik, majd 1851-ben tanárként helyezkedik el a nagykőrösi református gimnáziumban Szemléletének belső ellentmondásaira, vívódásaira jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékeli: elégikusan és ironikusan. 1857-ben elhárította magától a kétes megtiszteltetést, hogy üdvözlő verssel köszöntse a császárt magyarországi látogatása alkalmából – helyette megírta A walesi bárdok című balladát s talán éppen e negatív momentumok halmozódása váltotta ki Aranyból művészetének felívelését, lírájának első virágkorát. 1858-ban az Akadémia tagjává választotta. 1860 őszén elfogadta a Kisfaludy Társaság igazgatói tisztét, fölhagyott nagykőrösi tanári állásával és Pestre költözött. 1865-ben elfogadta az Akadémia jelölését a Szalay László halálával megüresedett titkári posztra (1870-től főtitkár). 1877-ben, amikor sokadszori kísérlet után végre visszavonulhatott a főtitkári székből, s hivatalát lerakta, újra megszólalt költőként. Immár magának szánta verseit – így született meg az Őszikék cím alatt összefoglalt ciklus, a híres „Kapcsos Könyv”-be bejegyzett lírai darabok (Epilogus, Tamburás öreg úr, Mindvégig), életképek és balladák (Híd-avatás, Vörös Rébék) páratlanul szép gyűjteménye. 1879-ben több évtizedes küzdelmére tett pontot a Toldi-trilógia középső részének, a Toldi szerelmének befejezésével. Petőfi szobrának felavatására már nem mehetett el, 1882. október 22-én hunyt el.

Költészete: Arany János a Toldi szerzőjeként él a köztudatban, holott életművének hasonlíthatatlanul nagyobb fele a forradalom után született, s míg a Toldi jellegzetesen forradalom előtti mű, maga Arany elsősorban forradalom utáni költő. Egy bukott forradalom után minden bonyolulttá és érthetetlenné, minden bizonytalanná válik, míg a forradalom előtt, mondhatni, a forradalom előestéjén egyszerűnek és érthetőnek, sőt elrendezhetőnek látszott. Arany János a bizonytalanság költője lett. Bizonytalan volt a szerepben, amit vállalt, bizonytalan a korban, amely ilyen szerepet kínált neki. Bizonyosságot csak az irodalomban talált, amelynek minden csínját-bínját ismerte: nemcsak mint nagy költő, de mint mesterember is, a szakma legalaposabb értője. Irodalmunkban egyedülálló formatökélye kortársait bámulatba ejtette, a következő nemzedékeket viszont elbátortalanította. Toldi (1846) Arany e művét 1846-ban írta meg, 1847-ben, amikor megjelenik, egy csapásra híres ember lesz, Petőfi barátságát is ezzel nyeri meg. A Kisfaludy Társaság pályázatára írta, amely azt tűzte ki feladatul, hogy valamely ismert, népi történetet kell feldolgozni. Ő Ilosvai Selymes Péter Toldiját választotta ki, de az eredeti szövegből alig hagyott meg 1-2 részletet. "Átalakítja" Toldi Miklós jellemét, aki egy szinte nevetséges figura volt, ő hőssé, eszményivé tette, így fogalmazta meg: "egyszerűen nemes, erőteljes, a nép nyelvét megközelítő". Egyértelműen kitűnik a műből a szerző nevelő szándéka, a nép öntudatát akarja felébreszteni, tettre buzdít. Műfaja nagyobb elbeszélő költemény. De Arany eszményképe nem a népmese volt, hanem a népmonda, és a nemzeti költészet ("Eszményem a nemzeti költészet, a népiesség köntösében most, később anélkül"). Ez tehát Arany népnemzeti irányzata. A Toldin végigfut egy másodlagos jelentés, amely a magyar nép problémáit, nehézségeit tartalmazza. A jelkép maga Miklós, és ezek a problémák sok helyen kitűnnek. Pl. a különböző kalandok során (pl.: farkaskaland), amikor látszik, hogy Miklós önmagában egy durva, paraszti, bárdolatlan jellem, amelyet nehéz leküzdenie. Van mikor sikerrel jár ez (pl. amikor erőt vesz magán, haragján György iránt), de még többször látjuk, hogy vagy nem sikerül ez vagy csak részben (pl. azért tudja elkerülni a testvérgyilkosságot (nemzeti vétek), mert helyette a farkasokat öli meg, rajtuk tölti ki haragját, amelyen nem tud úrrá lenni). Ez a másik vonulata a műnek, a paraszti, durva Miklós, az össznemzeti hőseszmény vitéz Miklóssal szemben. Toldinak feladata van, amely rá vár, de ő erre nehezen ébred rá, és végig fenyegeti a veszély, hogy elfelejti küldetését, nem sikerül legyőznie önmagát, és visszaszereznie a magyar nép elvesztett becsületét - a cseh megölésével. Ez a polgárosodó társadalom veszélye is, hogy hamar elfeledi küldetését, feladatát. Miklós (bika, rúd, farkas) elvesztegeti erejét, nem a céljáért küzd. Másrészt Miklós saját, őt megillető részéért is harcol, amely eredetileg is az övé volt, csak a család megfosztotta tőle - ez is párhuzamba hozható a korabeli felfogással: a jobbágyfelszabadítással (a saját jussát kapja meg). Így tulajdonképpen Miklós nagyon összetett figura, egyszerre nemes, vitézi és paraszti, durva. Az erőpróbák célja, hogy ráébredjen: cselekednie kell, de ez sok veszéllyel jár. A jelképes (parabolikus) szinten is megjelenik ez, a polgárosodó nép is veszélyekkel terhes, mert indulatokkal teli, bárdolatlan, és ezt le kell győznie önmagában. Ekkor még Arany optimista a polgárosodás kapcsán. Miklós az alulról felemelkedett legény, aki visszaszerzi a nép becsületét. Arany végig elrejti a műben a metaforikus jelentést. Toldi estéje (1848) 1847-ben, a Toldival aratott nagy sikere után kezdte ezt a művet írni Arany, ez a Trilógia második része, a Toldi szerelme csak 1879-ben íródott. A Toldi estéje parabolikus jelentéssel bír: már az elején, mikor az öreg Miklós saját sírját ássa, de a követ hívására azonnal megy Budára, a nemzet dicsőségének visszaállításáért. A Toldiban ezt a feladatát Miklós csak sokára, nehézségek árán érti és teszi meg, itt rögtön felismeri küldetését. A probléma viszont itt is fennáll: Miklós jelleme, eredendő parasztiassága, durvasága, szemben lovagiasságával. Többször látjuk, mint a Toldiban, hogy legyőzi önmagát és vitéz módjára viselkedik, pl. kezdetben a párbaj során, mikor megkegyelmez az olasznak és másik kardot ad neki. De utána megint felülkerekedik barbársága, amikor káromkodva végül is legyőzi az idegen bajnokot, mégpedig úgy, hogy az kegyelmet kér, de ő nem adja meg, hanem hirtelen haragjában lecsapja az olasz fejét, vagyis indulatból öli meg. Emiatt is kitör belőle igazi oldala: a durvaság, féktelenség, ill. zavarodottság, elkeseredettség, ennek meg lesz a következménye, a "hajszálrepedések", amik már a Toldiban is felléptek, tovább mélyülnek és végül Miklós halálát okozzák. Ez a parabolikus szinten úgy jelenik meg, hogy a Toldiban fellépő igény, a nép jussának visszaszerzése nem lehetséges, tehát a polgárosodás sem, a nép paraszti "énje" miatt. A csúcspont a végén Lajos király és Miklós vitája, amikor Miklós azt tanácsolja a királynak, hogy tartsa meg a magyar karaktert, a nemzeti jegyeket, de Lajos véleménye az, hogy az ezekhez való ragaszkodás visszatartja a haladást, és haladás nélkül elpusztulunk. Arany tehát már 1847-ben (a forradalom előtt) látta, hogy a nemzet és a haladás kettévált, és nem lehet egyszerre mindkettőt szolgálni (Kölcseyvel ellentétben, aki ezt írta: "Jelszavaink valának: haza és haladás", ez a jozefinizmus problémájának feloldása). Arany János tulajdonképpen egyik oldalon sem foglal állást, csak bemutatja a problémákat, az ellentétet a haza és haladás közt. Fontos még a műben, mikor a palotában Miklós meghallja a két verset, amik róla szólnak: az első Szt. László monológja, felmagasztosítja, eszményíti (de ez elavult, értéktelen, régi), az apródok viszont kigúnyolják, nevetségessé teszik, és ennek hatására is kitör Toldiból a durvaság, feldühödik és "odacsap", gyilkossá válik, közvetve ez is a halálát okozza. Pesszimista világnézet. Toldi szerelme (1879)

Legterjedelmesebb művében a XVI–XVII. századi népkönyvek szétteregető írásmódját idézte föl. Lajos király udvara a Toldi szerelme tanúsága szerint maga a megtestesült színjáték. A király is, udvaronca, Toldi Miklós is szívesen tréfálkoznak azzal, hogy visszaélnek a látszattal: Lajos álruhában látogat el a Rozgonyi családhoz, Toldi másnak fegyverzetében vív párviadalt Rozgonyi Piroska kezéért. Majd Lajos vitézeivel látszólag békés hódolóként keresi föl Prágában Károly császár udvarát, valójában a ruha alatt mindannyian páncélt viselnek, s kegyetlen tréfát űznek az ellenséggel. Ám az alkalmilag, kivételesen vállalt látszat erősebbnek bizonyul a két hősnél – a továbbiakban egyikük sem tud szabadulni hatásától, sőt, még másokat is kiszolgáltatnak a színlelés démoni hatalmának. Piroska, bár felismeri a cserét, az apja iránt érzett kötelességből mégis beleegyezik a házasságba Tar Lőrinccel; arca örömöt mutat a menyegzőn, de belül úgy érzi, hogy saját temetésén vesz részt. Arany élesen bírálja a vélt kötelesség nevében önmagunkon elkövetett erőszakot, a visszafojtáshoz vezető önuralmat. A Toldi szerelme – ellentétben a Buda halálával – jellemhibára szűkíti a tragikumot. Toldit jellemének fogyatékossága arra kényszeríti, hogy az egyszer elkövetett bűnt hasonló vétkekkel sokszorozza meg. Lírája a nagykőrösi években Tulajdonképpen helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy az „ötvenes évek első felének lírája”, hiszen Arany már a forradalom bukásának másnapján, Nagykőrösre költözése előtt olyan jelentős műveket írt, mint a Letészem a lantot, Reményem, Ősszel (valamennyi 1850-ben született), az évtized derekára pedig Arany lírai vénája kiapadt. Arany Jánost voltaképpen a forradalom elbukása érlelte lírikussá, részben, mert feldúlta életét s igazolni látszott kétségeit, fölerősítette ambivalens beállítottságát, részben pedig azért, mert a nemzeti tragédia hitelesítette fájdalmát és kiszolgáltatottság-érzetét, fölszabadította szubjektivitását, kimondhatóvá tette a neveltetése szerint néma tűrést érdemlő szenvedést. Az 1850-es években, tehát a szabadságharc bukása utáni években az országra a depressziós hangulat, az elkeseredés volt a jellemző. Tíz évig tartott a Bach-rendszer, mikor osztrák nyomás nehezedett a nemzetre, terror, titkosrendőrségek. Arany mégis vállalkozott rá, felvállalta, hogy a haladásról és a nemzet problémáiról beszéljen. Nagyidai cigányok (1851) Ez a vígeposz a Thököly-szabadságharc idején játszódik. Rendkívül sok kritikát tartalmaz, ami miatt szembe is kerül a közvéleménnyel. A kritika a nemzet hibái ellen irányul, amiket mi követtünk el, mint pl. a szabadságharc alatt is sokan saját érdekeikben cselekedtek, nem az egységes nemzet volt az első, hanem az egyén - ezt Csóri vajda képviseli (kurucok kiszöktek a várból, rábízták a várat). Arany azt mondta, hogy merjünk szembenézni a valósággal, ne kergessünk illúziókat (A mű fele tulajdonképpen utópia, amikor Csóri vajda álmodik). De a közvélemény Csóri vajdát Kossuthtal azonosítja, a cigányokat a magyarsággal, és a művet a magyar nemzeti karakter kigúnyolásaként fogták fel, de nem kritizálták, nem merték kritizálni Aranyt, inkább elhallgatták. Letészem a lantot A vers szomorú, elégikus hangvételű költemény, amelyben egy tragikus dolog jelenik meg, a nemzet halála. Ez konkrétan az utolsó versszakban, egy allegóriában jelenik meg, amiben a törzs a nemzet, a virág pedig az egyén, az ő élete. Szembeállítja a múltat és a jelent, és ebben a múlt az értékes, a pozitív, a jelen értéktelen, sivár, negatív, és a refrénben pedig rácsodálkozik a szomorú valóságra, ezt a két múlt idővel érzékelteti: „hová lettél”: régmúlt, "hová levél”: közelmúlt, ami még kihat a jelenre - ez a megdöbbenést szimbolizálja. Ősszel E mű abból az elkeseredésből fakad, hogy 1760-ban Osszián nevében egy James MacPherson nevű skót lelkész egy eposzt ír (így visszavágva az angoloknak, akiknek nincs nemzeti eposzuk és lenézik a skótokat, míg ezt úgy adta ki, mintha ősi nemzeti eposz lenne.), illetve, hogy 1848-ban megjelenik a Kalevala (finn eredetmonda). A magyarok nem rendelkeznek ilyesmivel és ez a hiány nagyon nyugtalanította Aranyt, mert neki ez fontos lett volna. Homérosz legenda is van benne (Osszián ellenképe). Tehát itt is a múlt és a jelen összehasonlítása van, egy tudatos ellenpont. Leír egy eszményített tájat úgy, hogy nekünk ilyen nincs: negatív tájfestés (mint Berzsenyi a Közelítő télben). Az ősz is metafora, elmúlást, értékpusztulást jelent, és az utolsó versszakok érzékeltetik, hogy a magyar nép tragédiája ez: Osszián az utolsó bárd, nincs többé nép, nemzet. Végig a versben hívja Ossziánt, az utolsó versszakban viszont azonosul vele és őt hívja valaki: jer Osszián, mert nincs többé nép, nemzet (nemzethalál). A nagykőrösi balladák Ez Arany első ballada-korszaka, 1851-1860-ig tartott, mikor Nagykőrösön volt tanár. Kemény Zsigmonddal és Vajda Jánossal együtt az volt a véleménye, hogy a szabadságharc nem csak a külső ellenség miatt bukott meg, hanem mert kijöttek a magyarok rossz tulajdonságai, belső viaskodások, stb. Ezzel szemben volt egy másik tábor, vezetője Jókai, aki szerint nem bennünk volt a hiba, csak az ellenség közénk furakodott, és az árulók miatt buktunk el. Arany nem képes illúziókkal szemlélni a magyar múltat és jelent, pesszimista, de mégis úgy gondolja, hogy a nemzetnek biztatásra van szüksége, és tudja, hogy ez az ő feladata, hiszen Petőfi meghalt és 1855-ben Vörösmarty is. Ez a kettőség jelenik meg balladáiban is: a kétlelkűség. A nagykőrösi balladákban Arany összegzi a kialakult hagyományokat: az erdélyi székely népballadákból a kihagyásos és a párbeszédes szerkezetet veszi át, az angolnémet műballadákból a titokzatos, félelmetes környezetrajzot. A walesi bárdok (1856)

Arany egyetlen balladája, amely közvetlenül nem magyar tárgyú, közvetve azonban az. A költő 1857-ben elhárította magától a kétes megtiszteltetést, hogy üdvözlő verssel köszöntse a császári párt magyarországi látogatása alkalmából – helyette megírta „ó-angol balladá”-ját, amelyet (átdolgozva) az újabb önkényuralmi időszak idején, 1863-ban publikált. Aranyt nem egyszer vádolták meg utóbb túlzott óvatossága, sőt állítólagos „gyávasága” miatt. Holott a Szondi két apródja mellett ez a balladája is bizonyíthatja: amikor a nemzet függetlenségéről van szó, Arany nem ismer tréfát, „ilyenkor nem fontolgat, szava a halálraszántság tüzével lobog” (Komlós Aladár). Nyelvének összetettsége, jelentés-telítettsége viszont ma is bámulatba ejtő. „Egyetlen sorban gyakran a legkülönbözőbb élmény-, ítélet-, látás- és távlatfajták találkozását, kereszteződését, szembesítését tudja megteremteni – írja Németh G. Béla. – „Ötszáz, bizony, dalolva ment, / lángsírba velszi bárd...” s csupán a mondatszerkesztés, a szórend segítségével rettenetet és büszkeséget, elégtételt és fenyegetést, pátoszt és gyászt, tragikumot és bizakodást, meditációt és kinyilatkoztatást egyesít, szembesít – egyetlen sor dikciójában. Micsoda extatikus erővel dobja föl ez a szórend, ez a sor végére vetett értelmező az elnyomottak, a legyőzöttek mártírgőgjét: mi tettük ezt, mi, velsziek! Sehol sem ragaszkodott a nyelv metaforikus szintjéhez oly következetesen, mint balladáiban.” A szakaszos tördeltség benyomását erősítő belső ismétlések visznek uralkodó szerepet A walesi bárdokban – mind az elbeszélés, mind a párbeszéd szintjén, sőt a két szint között is. A tetőpontot, a feszültséget a nyelv felemelése idézi elő a betű szerinti szintről a szójátékok és igei metaforák szintjére: „Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehellet megszegik. – (...) S fegyver csörög, haló hörög, / Amint húrjába csap. (...) Levágva népünk ezrei, / Halomba, mint kereszt, / Hogy sírva tallóz, aki él: (...) Körötte ég, földszint az ég.” Szondi két apródja (1856) Ez a vers Drégely 1552-es török ostromát mutatja be. Az első két versszak a három helyszín bemutatása: a vár, a sír és a völgy. Ezután a két versszak után végig drámai párbeszéd hangzik a balladában. Páratlan strófák az apródok éneke, a párosak a török küldött beszédét tartalmazzák. Az apródok éneke bemutatja a dicsőséges múltat, Szondi dicsőséget. Aki a jelenről beszél, a jelenbeli "jókról" (a 16. versszakban a követ is áttér Szondi dicsőítésére, de fél Ali haragjától). Az apródok kitartását is példázza a költemény: nem az számít, ami volt, hanem az, hogy emlékezzünk a régi hősökre; az apródok viszik tovább a hősiességet. Sok török szót használt; időmértékes verselés. A Szondi két apródjában ez a kétszólamúság még hamarabb bontakozik ki. Míg a korábbi versben a térbeli különbözőség szolgál a kétágú történet alapjául, addig ezúttal időbeli az eltérés: az apródok a múltat idézik fel, Ali szolgája viszont a jelenről beszél, s a két szólam egymásra vonatkoztatottsága itt még nyilvánvalóbb, mint az V. Lászlóban. Arany kétszólamú balladái az adagolás, a felépítés mintapéldái; formájuk belső, önteremtő fejlődés során jön létre, az előrehaladás teljesen az írásmód belső energiáinak a felhalmozásából következik addig a retorikailag legmegfelelőbb pontig, amelynél a hangnem kimeríti önmaga lehetőségeit. Ezen a tetőponton a költő egy pillanatra látszólag megrészegül; a belső ismétlések zsúfoltsága („hulla a hulla”, „álla halála”) már-már a történettől elszakadó mesterkéltséget, a töredékes, sőt homályos mondatszerkesztést súrolná, de ekkor a részleteiben kevésbé megmunkált nyelvű, mondattanilag annál világosabb szerkezetű záradék hirtelen befejezi a történetet. A költő tökéletesen ellenőrzése alatt tartja anyagát, az írásmód pontosan követi a szerkezet fordulópontját. A vers végén eltűnik mindkét korábbi szólam: a két fiú átka nem romantikus lovagias és még csak nem is romantikus keleties módon szólal meg. Hanem a bibliai átok hangján: „Apadjon el a szem, mely célba vevé, / Száradjon el a kar, mely őt lefejezte; / Irgalmad, oh, Isten, ne légyen övé, / Ki miatt lőn ily kora veszte!” Ágnes asszony (1853) Ebben az előtörténet késleltetve van, tömbszerű a felépítése, de nem az elején, hanem valamivel később a cselekmény előrehaladtával ismerjük meg. Itt is jellemzőek a kihagyások, az ezek alatt lejátszódó cselekményeket tulajdonképpen nem hiányoljuk, következtetni tudunk rájuk, és a kihagyásos szerkezet miatt tömörebb lesz a ballada, ez tehát a sűrítés egyik formája. Ettől lesz drámai a történet. Három szerkezeti egységre bonthatjuk a mű szövegét. Az első négy versszak feltételezhetően egyszeri történést beszél el mérsékelt gyorsasággal. Ágnes asszony lepedőt mos, az emberek pedig kérdéseket tesznek föl neki. A legfontosabb része a történetnek az, amikor Ágnes a börtönben van, mert ekkor egy lélektani folyamat játszódik le: Ágnes megőrülése. A börtönben töltött rövid időt nagyon lassan beszéli el a költő, a bíróságon történteket hosszú párbeszéd formájában tudjuk meg. Egy belső küzdelem ez, amit érzékeltet a refrén, ami lehet Ágnes asszony szövege, de vannak helyzetek, amikor más is mondja (lírai én). Ágnes asszony bűntudatát fejezi ki, de hogy folytonosan ott van minden versszak végén, az azt tudatja, hogy már megőrült. Megpróbálja eltűntetni a nyomokat és saját lelki sérüléseit. Ágnes harcol a megőrülés és az öregség ellen (ezeket a harcokat még kiemeli a fény és az árnyék harca is). A végén pedig, mikor Ágnes otthon van, örökké a leplet mossa (sziszifuszi munka), ebből is az derül ki, hogy megőrült és hogy bűne alól nincs feloldozás (bár a bírák éppen őrültsége miatt mentik fel), büntetése, hogy lelkiismerete mindig furdalja, mindig mos, pedig már nem is véres az ing. Arany balladáiban ez tehát a visszatérő téma, a tanító jelleg: a könnyelműségből bűn származik, ha engedünk a kísértésnek, és ez sokszor gyilkosságba torkollik vagy őrületbe.

A meghasonlott nemzeti költő Az 1860-61-es évek alatt keletkezett verseire jellemző a meghasonlás. A meghasonlás Aranyban onnan származott, hogy ő maga diszharmonikus viszonyban állt a világgal, pesszimista volt, pl. a szabadságharcot sem tudta illúziókkal szemlélni, a magyarokban látta hibákat, mégis tudta, hogy rá vár a nemzeti költő feladata, ezt várják tőle, viszont emiatt a diszharmonikus viszony miatt képtelen volt nemzeti költő lenni. Nyomás nehezedett rá, de nem volt képes felvállalni ezt a szerepet. Az örök zsidó (1860) Ebben a műben is ez jelenik meg. Ez a cím egy legendán alapul, amely egy ember legendája, aki nem hagyta Krisztust megpihenni Pilátus ítélethirdetése után. Továbblöki a pihenni megálló Jézust, és ezért átok száll rá, bolyongania kell, nem nyugodhat az ítéletnapig. E történet már Vörösmartyt is foglalkoztatta, de az ő költeménye töredékben maradt. Arany olyan verstípust teremtett Az örök zsidóban, amely a XIX. század közepén jelent meg az európai költészetben: a drámai monológot, amelyben a lírikus valamely történeti vagy költött személy álarca mögül szól az olvasóhoz. A szereplírának ez a formája áltörténetiséget s ezáltal távlatot és tárgyiasságot ad a szubjektív lélekállapotnak. Arany itt némiképp személytelen s mégis lírai nyelven tudta megfogalmazni azt a kérdést, amely a Világos utáni évtizedben mindvégig tépelődésre késztette: körkörös-e a történelem vagy létezik fejlődés? Hasonló kérdésföltevés ez, mint Madách nagy művéé; nem véletlen, hogy Az ember tragédiája Arany osztatlan elismerését váltotta ki. De ebből semmit sem használ fel a költő; aki nem ismeri ezt a történetet, annak ez a versből nem derül ki, nincs szerepe a műben, a költemény teljes egész a legenda nélkül is. A legenda nem befolyásolja a jelentését. Az örök zsidó cselekvései a műben majdnem mind tulajdonképpen nem is cselekvések, hanem érzelmek, amik egy üres, passzív életet fejeznek ki. Tehát nem a maga ura az ember, és tevékenysége csak egy megszakítatlan rohanás, egy céltalan bolyongás, amely nem vezet sehonnan sehová (ez megfelel a legendának). A cselekmények, helyszínek, történések elvonatkoztatottak, metaforikusak, érzékeltet egy cselekményt, de mindent általánosít, metaforák miatt látszólag ballada, de valójában nem az, hanem lírai monológgá válik, pontosabban átmenet a kettő között, hiszen végig a lírai én beszél. Ezenkívül végig a versben érzékelhető az a diszharmonikus viszony a világgal, a fenyegetettség - fölötte bárd van, alatta ropog a föld - emiatt egy zaklatottság van jelen, űzöttség, amiatt, hogy a zsidó nem akar menni, csak hajtják, nem pihenhet meg, jelen van még a magány, a csalódottság. Az örök zsidó kiválóan fölépített, rendkívül feszült lélekállapotú költemény. Első két szakaszában a fenyegetettséget a térbeliség nyelvén fogalmazza meg: a beszélőnek rohannia kell, mert a fönt súlya agyonnyomja, a lent pedig kifut lába alól, semmivé foszlik. A rákövetkező versszak azután időbeliségbe vetíti át az ellenséges erők haragját: múlt, jelen s jövő egyaránt vészterhes, az örök zsidónak nincs helye a világmindenségben. A lét idegen az egyéntől, mindennek látszata vele ellentétes valót rejt maga mögött, semmi nem azonos önmagával: ez az újabb két versszak metaforáinak hasonlítottja, betű szerinti jelentése. A hatodik és hetedik versszak a beszélő teljes elmagányosodását fejezi ki a fenyegető tömeghez képest. Az örök zsidó alakját Arany az egyén lélektani elidegenedésének, én és mások teljes eltávolodásának jelképévé fejleszti: „Rohannom kell – s a földi boly / Mellettem gyorsan visszafoly: / Ködfátyol-kép az emberek: / Én egy arcot sem ismerek... / Tovább! tovább!” Eddig tart a jellemzés, melyet a vers énje saját léthelyzetéről ad. A szöveg második szerkezeti egysége három versszaknyi fokozás. Elmélkedés, amely az egyéni lét céltalanságának kérdését igen élesen veti föl. A kereszténység több mint másfél évezreden keresztül a túlvilágban jelölte meg az emberi élet célját. Arany számára bizonytalanná vált e magyarázat érvényessége. Hitevesztettségét az örök zsidó álarcát magára öltve juttatta kifejezésre, annak a lehetőségét mérlegelve, vajon a természetben nem ér-e minden inkább célhoz, mint az emberi egyén. Amikor a költemény címszereplője monológjának utolsó szerkezeti egységében, a záró versszakban a nagy és örök irgalomra tereli a szót, a befejezés inkább ironikusnak tűnik fel, mintsem megoldásnak, hiszen pontosan arra a keresztény értékrendre utal vissza, melyet a gondolatmenet egésze tagadott. Az utolsó versszakban megerősíti: az örök zsidó és a lírai én egy és ugyanaz. Kihangsúlyozza az egységet, ekkor személyessé válik a vers, de azért mégis kicsit eltávolítja magától azzal, hogy azt mondja: ez az örök zsidó! ("nem én"). Tehát az utolsó versszakban történő kettéválás csak formai, abból a célból, hogy közölje a lírai én, hogy tartalmilag azonos a kettő. Célbaérésről, megérkezésről vagy beteljesülésről nincs szó, csupán megpihenésről. Az örök zsidó azt reméli, hogy egyszer talán megszakad a végtelennek látszó rohanás, s ez a halálvágyra utal. Minthogy a szöveg végig egy elképzelt szereplő monológja, azaz hiányzik bármiféle másik hang, amely a bolygó vándor szavait távlatba helyezné, érvényességüket felülbírálná, eldöntetlen marad, vajon a létnek értelmet ad-e a befejezés, a megállapodás. A költemény nagy művészi hatása összefügg azzal, hogy Arany kínzó kérdésként fogalmazza meg s egyetemes jelképbe kivetítve tárgyiasítja annak a belső feszültségnek okát, amely a Világost követő évtizedben döntő szerepet játszott élményvilágában. Magány A költemény vershelyzete egy töprengés: egy döntéshelyzet, amely döntés életet vagy halált jelent a nemzet számára, de muszáj dönteni. Emiatt félünk tőle: "nyújtanók a percet", hisz nem tudjuk mit fog végül hozni a döntés. A kockajátékhoz hasonlítja, olyan bizonytalan, homályos a kimenetele. Csak a szerencsében bízhatunk. A polgárosodás életében ekkor ez a döntés az volt, hogy forradalom legyen újra, vagy tárgyalni kezdjünk Ferenc Józseffel, elismerve magyar királynak! (februári pátens: visszavonják az engedményeket). A másodlagos

jelentésszinten ez viszont már úgy jelenik meg, hogy a döntés biztos rossz lesz, hisz a kocka egy szörnyű csont, a halál jelképe, a jövő egy mélységbe indult sziklagörgeteg. Több ilyen baljós jelkép is megjelenik, a versben (pl. számlap nélküli óra, elvetélés vágya). De a 4. versszakban egy fordulat lép fel: a lírai én szól, elhessegeti a rémképeket, biztat, hogy optimisták legyünk. Itt is az a vak bizalom jelenik meg, ami Petőfinél is megjelent az Európa csendes, újra csendes című versben. Tehát ez a bizalom is abból fakadt, hogy Arany látta, hogy a nemzetnek biztatásra van szüksége, és csak ő tudja ellátni ezt a feladatot. Mégsem tudja optimistán szemlélni a jelent, borúlátó volt, úgy gondolta, hogy ő képtelen illúziókat kelteni, illúziókkal szemlélődni. Az Őszikék lírája Arany 1862 után sokáig nem ír befejezett művet, vagy csak alkalmakra ír rövid epigrammákat. Elhallgatásának az oka az volt, hogy a népnek szüksége lett volna egy nemzeti költőre, aki biztatja őket. De Arany tudta, hogy nincs semmi biztató, tehát a népnek hamis illúziókat kellet volna állítania, de Arany költői magatartásformája messze volt ettől, ő nagyon pesszimista világnézetű volt. Arany arra fogta elhallgatását, hogy fiatalon meghalt Juliska lánya, ez személyes válságba sodorta és hogy sok a hivatalos elfoglaltsága. Miután 1877ben nyugdíjba megy, a Gyulai Páltól kapott kapcsos (bizalmas) könyvbe elkezd verseket írni, de csupán magának, mivel a kapcsok jelezték neki, hogy nem kell közreadnia és írhat nyugodtan, mert "nyugdíjba ment" a nemzeti költő szerepéből. A kapcsos könyvbe bemásolt tisztázatokat elnevezte Őszikéknek. Barátai biztatására végül rászánja magát kiadására. Ez a korszaka csak fél évig tartott, utána már csak epigrammákat ír és a Toldi szerelmét. Őszikék Ebbe a kötetbe tartozott eme verse is, amiből kettő is van. Az Őszikék I-ben a költő eljátszik a szóval. Faluhelyen az őszike két különböző dolgot jelent: jelenthet virágot és csibét is. A virágok szépen színezik a tarka rétet, de nincsen illatuk, mert megcsapta őket az őszi dér. Magukban rejtik a szépség és az elmúlás értékeit, amik a költő szemszögéből magasztos értékek. A csibe viszont a versben többet ér a konyhában, mint a virág, ez hétköznapi ember szemszöge. A két eltérő szemszög miatt a vers irónikus. Az Őszikék II-ben Arany magát Midás király borbélyával azonosítja, aki egy titkos zugban mondta csak ki, hogy a király szamárfüles. Arany most már nem azért ír költeményt, hogy a nemzetnek írja, hanem hogy kiadja magából a kiadnivalót, hogy megkönnyebbüljön. Magában hibát lát, ezt leírja a versbe, hogy könnyítsen a lelkén, de ekkor még nem tudta, hogy majdan kiadja ezt a kötet. Ez a vers önironikus, önkritikus. A jelentése: a versei most már magántermészetűek. Epilógus (1877) Ez a verse az első Őszikék költeményei közé tartozik. Megjelenik benne egy feleselés két oldal között. Az egyik oldal belenyugszik a sorsába, a másik kicsit többet akar. Lírai önarckép, számvetés a megtett életúttal. A sors elviselése, önmegtartóztató tudomásulvétele, a belső méltóság megőrzése: röviden így jellemezhető az Epilogus című vers elején kifejezett magatartás. A zsúfolt országút képe a sors allegóriája, az út megtételének módjai lehetséges magatartásformákat szemléltetnek. A szöveg három részre tagolódik, amelyek világosan elkülönülnek egymástól azáltal, hogy a nyitó soraik szinte teljesen azonosak egymással. Az első öt szakasz szándékoltan köznapi szóhasználatával, esetlenséget mímelő ismétléseivel és kezdetlegességet utánzó rímeivel humoros közlés benyomását kelti: a beszélő nevetségesnek tünteti föl a társadalmi sikereket, és a belső függetlenség megőrzését emeli a becsülendő magatartás szintjére. A 3., 4. szakaszban megjelenik a maga és a több ember viszonya: lenézik, pedig neki érdemei vannak, ezt azonban nem becsülik. A hatodik versszak első sora csupán egyetlen szóban különbözik a fölütéstől, de ez máris jelzi a hangnemváltást. A külső képet belső történés, a humort elégikum váltja föl. Az első öt szakaszban a beszélő saját erkölcsi fölényét hangsúlyozta, a középrész kétes értékűnek mutatja ezt az önigazolást. A belső kétely mélysége, a fájdalmas vívódás hangneme, az életmű töredékességének tudata Arany öniróniájának rendkívüli élességét bizonyítja. Az Epilogus összegező jellege a harmadik részben a legnyilvánvalóbb. Az utolsó előtti szakasz a Kertben, a zárlat A rab gólya szövegére utal vissza. A költészet gyógyító szerepének beteljesületlenségét a lírai én a költő kiszolgáltatottságával magyarázza. Az egy sorral kibővített záró versszak a halálra utal, s így végpontként jelöli meg azt a létállapotot, amely a lírikus Arany másik kései fő művében, a Mindvégigben már kiindulópontja a gondolatmenetnek. Arany véleménye az, hogy nem mondhatjuk meg, hogy miről szóljon a költészet ("független nyugalmat", "mely sajátom"). A költészet független, nem szabad megszabni, miről szóljon, ez másoknak nem tetszik, de Arany vállalja a következményeket. Az ő költőeszménye, a nyugodt körülmények közti alkotás, hogy a költő ne hagyjon befejezetlen műveket. A szöveg a magánéletbe való visszavonulást jelképezi, mert a közéletben alá- vagy túlbecsülik. Megmarad a nemzeti felelősség, a köz igaza, de nem a nemzet előtt alkot (Rousseau: műveljük kertjeinket). A tölgyek alatt E művében több idősík jelenik meg. A jelen idősíkja: Margit-szigeten egy nagy tölgy alatt ül. A második idősik a gyermekkora: tölgyfára mászott. A harmadik idősík pedig a jövő: tölgy legyen a fejfája. Valamint van egy meghatározhatatlan idősík is: mindenhol jó, de legjobb a tölgyfák alatt. Ezek alapján összeáll Arany életrajza. Tehát a mű egy életrajzra való visszatekintés (mint az Epilógusban). Egész életén keresztül elkísérte, s így társává fogadta. A tölgy a természetes életérő jelképét hordozza: a tölgy virul, ő meg csak tengődik (Berzsenyi: Magyarokhoz I. Itt a tölgy, mint az ország jelenik meg). Azzal, hogy a tölgyhöz köti Arany saját életét, azzal a

tölgy saját önjellemzés részévé vált. A tölgy jelentését (erkölcs, szilárdság, stb.) kapcsolja magához, de ezt közvetlenül nem mondja ki. A romantikában ez nem volt közvetett (A Tamburás öregúrban is közvetett: azonosulás és megkülönböztetés kettőssége). Második versszak 3-4. sora: szó szerint irónikus: ezt az idős emberekre mondják, mikor szenilisek. Hatodik versszak: a gyermekkor második visszaidézése. Itt bonyolultabban helyezi el. Nem jelzi nyelvtanilag (jelen idő). Lebegteti az idősíkot. Hetedik szakasz: metafora, a villámlás: félelmetes jelenség, hazamegy. "Áttötve": Arany érzi, hogy ez nem illik ide (ruha). Harmadik versszak: kis bogrács - egy ugrás, döccen a rím (erőltetett). Zubogását hallom: nőrím (--) és a "A vizi malom!": hímrím (u-). Ez így nem jó, távolodik a dallamos zenétől. Sárváry Antal ellenverset írt. Azt mondta, hogy Arany licenciái verselési hibák. Ezek a verselési hibák egy modernebb, prózába hajló, dallamos zenétől távolodó stílus következménye. Sárváry a nemzeti romantikát kéri számon. Mindvégig (1877) Első soraiban Arany művészetének már ismert nagy erényét figyelhetjük meg. Aligha van még egy költőnk, akinek annyira kitűnő érzéke lenne a hangütéshez, mint neki. A szórenden kívül még ismétlés is kiemeli a vers kulcsszavát, a költészet hagyományos jelképét. Sőt, Arany a nyomatéknak még egy harmadik módjához is folyamodik: a kulcsszó első hangját is többször megismétli az első szakaszban, összesen kilencszer. Miféle jellemzését ad a vers a költészetről? Önértelmező vers, szerzőjének önszemlélő hajlamát tanúsítja. A II–IV. szakasz Arany lírájának szokatlan jellegére irányítja a figyelmet. A hagyományosan lírai témák, mint „szerelem s bor”, hiányoznak belőle. Kései költészet az övé – amit nem úgy kell érteni, hogy öregkori, hanem úgy, hogy nem élményköltészet. A kifejezett élmény nem egyidejű a megírással, a költő utólagos mérlegelést iktat érzelmei és a vers címzettje közé. Az önellenőrzés iróniával jár. A költemény lírai énje „vidorabb” hangvételre szólítja fel önmagát. A keserű öngúny az utolsó előtti versszakban már-már groteszk, csúfondáros jelleget ölt: „Tárgy künn, s tenmagadban – / És érzelem, az van”. Arany János, ki még önmagát megtagadva is vállalt olyan költői feladatokat, amelyeket a kor s főként a nemzet sorsa rótt rá, az öntörvényű líra egyik legteljesebb megvalósítója irodalmunkban. Nemcsak a nagykőrösi évek művei igazolják ezt, hanem az Őszikék legszebb darabjai is. Olyan költő írta ezeket, ki nem élet-, hanem lélektani értelemben vált aggastyánná, részben annak következtében, hogy a kiegyezés utáni Magyarországon végképp meghiúsultak egykori reményei, a polgárosodás következetlenül hajtatott végre, s nem érvényesült a szellemi értékek tisztelete. A Mindvégig záró kérdésében és önfelszólításában a nagy művész saját belső függetlenségét szegezte szembe az idegen korral. Tengeri-hántás (1877) Két elbeszélőt szerepeltet. Egyikük csak a keretnek tekinthető első és utolsó versszakban szólal meg. E keretben ábrázolt helyzetnek egyik szereplője az a személy, aki a közbülső tizenkét versszakban történetet mond el. A kereten belül a történet képezi az első szólamot, és az elbeszélő (a második elbeszélő) közbeiktatott kiszólása adja a másikat. Ez a közbeiktatott kiszólás a kereten kívüli helyzetre utal – a két történés tehát ezúttal mind térben, mind időben különbözik egymástól –, s mindig az utolsó előtti sorra korlátozódik, leszámítva a kereten belüli elbeszélést kezdő és záró szakaszt, ahol az utolsó sorra is átterjed. Mivel ez az ellenszólam mindig hézagot takar a történetben, Arany elbeszélésmódja a vágásként számon tartott fogás sajátos használataként jellemezhető. A kereten belüli történet folyamán az ellenszólam egyaránt olvasható a keretként szolgáló helyzet betű szerinti leírásának és a kereten belüli történet metaforikus értelmezésének: „Dalos Eszti – a mezőre kiment ő, / Aratókkal puha fűvön pihent ő; / De ha álom ért reájok, / Odahagyta kis tanyájok. / – Töri a vadkan az »irtást« – / Ne tegyétek, ti leányok!” Még az utolsó előtti versszak sem kivétel: a jelen betű szerinti leírása itt is a múlt metaforája. Az ötvenes években írt balladák világos szerkezetükkel, erős retorizáltságukkal tűntek ki; az öreg Arany megtöri a vers egyértelmű, egyenes vonalú logikáját, kerüli a teljes szimmetriát. A Tengeri-hántás önként kínálkozó hídszerkezetét (ABA’) is ebben a szellemben módosítja. Az utolsó versszak nem a kezdet tükörképe; a kereten belüli kétszólamúság a zárlatban is érvényesül: a költő itt is metaforikus értelmezést állít a helyzet betű szerinti leírása mellé. Nem más ez, mint a kereten belüli rész logikájának a kifordítása, ott a jelen szolgált a múlt metaforájaként, itt a múlt sugallta végkövetkeztetés válik a jelen metaforájává.

You're Reading a Free Preview

Download
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->