P. 1
Kassai Lajos: Lovasíjászat

Kassai Lajos: Lovasíjászat

|Views: 1,966|Likes:
Published by turulnemzetseg
Kassai Lajos: Lovasíjászat
Kassai Lajos: Lovasíjászat

More info:

Published by: turulnemzetseg on Jul 25, 2011
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as PDF, TXT or read online from Scribd
See more
See less

08/21/2015

pdf

text

original

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

Alapvetően két embertípus van, a kérdés embere és a felelet embere. A kérdés embere az állandóan kutató, tapasztalni, megismerni akaró ember. A felelet embere pedig azt mondja, vallása már mindenre megadta a választ, és visszavonul a hitének megfelelő rítusokba. Az én életem mintha mindkettőt tartalmazná. Én mindent ki akartam próbálni, és azt mondtam, csak az ostobák akarnak a mások kárán tanulni, és nincs fontosabb az egyéni tapasztalásnál. A tudás az egyedüli kincsünk, amit nem vehetnek el tőlünk, és egyben a legarisztok-ratikusabb dolog is a világon. Most, hogy elértem életem delét, egy napfényes tisztásra jutottam, magam mögött hagyva a kérdések és a vágyak kínzó dzsungelét. Sokkal több az elfogadás, mint a változtatni akarás bennem. A lovasíjászat, ami egykor táltoslovon repített térben és időben, ma már egyre inkább egy rítus számomra, keretet adva hétköznapjaimnak, életemnek. Egyszerre jelenti számomra a tudományt, a művészetet és a vallást. Megpróbáltam a józan ész-^W re támaszkodva a lehető legtöbbet megtudni erről a tevékenységről, majd képességeimhez mérten mű-vészieirtférnutatni, és mi->? re eljutottam idáig, azt vettem észre, hogy hitemmé vált. ( i

KASSAI

LAJOS

LOVASÍJÁSZLAT

© Kassai Lajos, 2001,2002, 2003 Borítóterv © Nóvák Erik, 2001,2002, 2003 Fotó © Bogár Csaba (címlap) © Birtalan Zsolt © Révész Róbert Dee-Sign Kiadó, Budapest Felelős kiadó: a Kiadó igazgatója ISBN 963 86134 1 6 Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

1 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

ég nem jártam iskolába, mikor édesanyám felolvasta nekem Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember című könyvét. Nemcsak magam előtt láttam az eseményeket, hanem részese, szereplője voltam a történetnek. Mondanom sem kell, hogy számtalan epizódot költöttem magamnak. Igen, őseink, a hunok a világ legnagyobb lovasíjászai. Vad vágták, tajtékzó lovak, feszülő íjak. Micsoda érzés! Olyan akartam lenni, mint ők. Félelmetes, halált megvető bátorságú harcos, egy igazi sasíjász. Hát nem is volt fűzfa vagy mogyoróbokor, ami mellett úgy mentem volna el, hogy ne néztem volna meg tüzetesen, van-e olyan hajtása, amiből íjat tudnék csinálni. íj készült akkoriban még a vödör füléből is, mindenből, ami rugalmas volt, és amit meg tudtam hajlítani. Az őrület nem csillapodott iskolás éveim alatt sem. Nagyapám mindig azt mondta: „Ne ezzel foglalkozz, ebből majd nem tudsz megélni!" Nem emlékszem rá, hogy valaha is tévedett volna, ezt az egy esetet kivéve. íjkészítő lettem. Meg akartam csinálni a rettegett honfoglaló magyarok legendás reflexíját, aminek hadisikereik jelentős részét köszönhették az akkori Európa legfegyelmezettebb és legképzettebb lovasíjászai. Cs. Sebestyén Károly fedezte fel, hogy a honfoglalás kori sírokból előkerült csontdarabok az íj markolatát és szarvát erősítették, majd Dr. Fábián Gyula rekonstruálta természetes anyagok felhasználásával az íjat. Szakítottam a hagyományos módszerrel, és azt mondtam, hogy nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek. Gyerekkorom óta rajongtam ezért a formáért. Képes voltam deszkából kifaragni, ami természetesen használhatatlan volt, de gyönyörködhettem az alakjában. így hát, gondoltam, a külső legyen a régi, és használjuk fel a legmodernebb anyagokat és technológiákat. Elsőként gyártottam a világon sorozatban merevszarvú reflexíjakat. Az íjaim gyakorlatilag elnyűhetetlenek, műszaki paramétereik szélsőséges időjárási körülmények között is állandóak. Eddig három világrekord született velük. Celestino Poletti barátom Olaszországban megdöntötte az addigi 24 órás világrekordot, több mint 13.000 lövést adott le. Rendkívüli teljesítménye

9

2 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

után rögtön kijelentette, hogy jövőre saját világrekordját fogja megdönteni. Ami a következő év augusztusában meg is történt, több mint 17.000 lövéssel. Elképesztő! Ha belegondolunk, 24 órán keresztül szinte megállás nélkül kellett lőnie. O egy igazi harcos, lelkes tanítványom a lovasíjászatban. A harmadik világrekord az én nevemhez fűződik. Váltott lovakon, 12 órán át megállás nélkül lovasíjásztam, de erre még visszatérek. A lovasíjászat bölcsője Belső-Ázsia, itt készültek a legjobb íjak, az akkori idők legmodernebb technológiájával. A szkíták rövid íjakat használtak, egészen kicsi, háromélűre öntött bronz nyílhegyekkel ellátott nyilakkal. Hérodotosz részletesen ír róluk. Könnyen összekeverhetnénk azokkal a leírásokkal, amelyeket Amerika síkságain élő indiánokról jegyeztek le. De ez nem véletlen, az archaikus ember világszemlélete az egész foldon ugyanaz, minél régebbre megyünk vissza az időben, annál tobb a hasonlóság. Az az izzasztó kunyhó, amit Hérodotosz leírásaiból a szkítáknál olvasunk, teljesen megegyezik az indiánok által használttal. Szertartási elemeiben és funkciójában is. Nekem sem Amerikába, sem Belső-Ázsiába nem kell elmennem, hogy ilyenekkel találkozzak. Ha azt mondtam, az íjfeszítők népeinek bölcsője Ázsia, akkor a Kárpát-medence a lüktető szíve. Elég felpattannom valamelyik lovamra, hogy egy rövidebb túra során szkíta, hun, avar és honfoglalás kori magyar települések nyomait találjam. A temetőkből pedig százával kerülnek elő nyílhegyek, íjcsontok és megannyi fegyver. A Kárpátok gyűrűjétől körülölelt síkság a legnyugatabbi terület, ami még alkalmas a nomád állattartásra. Ütközőpont kelet és nyugat között, kultúrák és népek olvasztótégelye időtlen idők óta. Az itt élőket nem kímélték a történelem viharai. Hurrikánként söpörtek rajtuk végig. Minden rog harcok, csaták, emberfeletti küzdelmek nyomait viseli. Mítoszok, legendák és népmesék őrzik az íjfeszítők népének történetét. Van valami sajátos rezgése és kisugárzása ennek a földnek, amit eddig sehol a világon nem éreztem, és úgy hiszem, nem is bírnám sokáig nélküle. Ahhoz, hogy az íjat jól meg tudjam csinálni, rengeteg kutatómunkára volt szükségem, hiszen nem pusztán egy tárgyat akartam lemásolni, hanem általa felszínre hozni múltunk egy darab-

ját. Múzeumokba, ásatásokra és könyvtárakba jártam. Sok kiváló régész és történész lett a barátom, akik segítették munkámat, így nemcsak az íjak lettek egyre tökéletesebbek, hanem egyre többet tudtam meg egykori használóik életmódjáról, hitéről és hétköznapjairól. íjaik anyagát tekintve nagyon hasonlóak voltak. Vázszerkezetük juharból készült. Ez a fa hajlékony, jól bírja a rezgéseket és feszültségmentes. Még a modern laminált íjaknál is ezt használják mind a mai napig. Külső felére állati inakból (amik kollagén rostokból állnak: egy rost egy sejt) ragasztották rá azt a réteget, melynek az íj megfeszítése során nyúlnia kell. Belső felére pedig szarulemez került. Ennek az anyagnak az a tulajdonsága, hogy gyorsan nyeri vissza eredeti alakját (nagy a restrukciós képessége). Feladata a megtámasztás az íj megfeszítésekor. A külső, inakból készült réteg nyúlik, a juhar, a semleges szál, mint hordozó szerepel, a szaru pedig zömítődik. Hajlékonyság, hosszú húzás, gyorsaság és nagy lőtáv a jellemzője. A szkíta íjakat a hunok fejlesztették tovább, anyagszerkezetük nem változott, de merev szarvak kerültek a végére. Ezek jelentősége, hogy erőkarként működve megnövelik az íj sebességét és a húzás hosszát. A pici szkíta bronz nyílhegyeket a hunok hatalmas háromélűre kovácsolt acél hegyei váltották fel. Megjelentek a hosszú aszimmetrikus íjak és elindult a lovasíjászok áradata a Kárpát-medencébe. Áldozati üstjeik, gyönyörű ékszereik, fegyvereik tömegével találhatóak meg hazánkban. A következő hullámban érkeztek az avarok. Kora-, közép- és későavar íjakat különböztetünk meg a szarvak íveltsége alapján. László Gyula professzor szerint a késő avarok már a kora magyarok voltak. Nézetét az íjak technikai fejlődése is alátámasztja. Zamárdiban egy hatalmas avar temető feltárásai folytak, egy alkalommal én is részt vettem a munkálatokban. Az elhunytakat mindig kelet-nyugati tájolással megásott sírokba temették, úgy, hogy kelet felé néztek. A harcosok lábánál egy hatalmas gödröt ástak, ide rántották be az elhunyt lovát teljes felszerelésével, nyereggel, lószerszámmal, majd egy íjász a halotti szertartás során homlokon lőtte. Az összeroskadt állatot így földelték el néhai gazdájával, aki minden fegyverét, rengeteg aranyat, élelmet vitt magával a hosszú túlvilági útra. Elmondhatatlan érzés volt, amikor egy ilyen ló koponyáját tartottam a kezemben, melynek homlokcsontjából egy hatalmas

11

háromélű nyílhegy ágaskodott ki. Fájdalom nélküli, azonnali halált okozott az áldozati állatnak. Akkoriban rengeteget kísérleteztem. Mi a legmegfelelőbb arány a hajló részek és a merev szarvak között? Melyik az ideális szarvallás-szög? Megpróbáltam végigkövetni a belső-ázsiai íjak technikai fejlődéstörténetét. Tucatjával készültek a fegyverek. Atuto erejüket, a nyilak roncsoló hatását különböző anyagokon próbáltam ki (deszkalapok, rétegelt lemez, bőr, láncing, nyers és száraz csontok, különböző vastagságú acéllemezek). Merőleges találati szög esetén képes volt bezúzni a katonai páncélsisakot is. Mmel nagyobb a hegy tömege, annál nagyobb az átütőerő. Legnagyobb roncshatást a háromélűre kovácsolt nyílhegyekkel lehetett elérni. Azt a sereget, amely ilyen fegyverekkel volt felszerelve, tökéletesen kiképezve a lovasíjászatra, lehetetlen volt megállítani. Kortársaik így beszélnek a hunokról: „Magas hegyekről alasu-völtő, egyre erősebbé és gyorsabbá váló forgószél." A 370-es évek közepe táján az alánok néztek farkasszemet a hunokkal. Biztonságban érezték magukat, hiszen edzett, felkészült, bátor harcosok voltak és ráadásul egy hatalmas folyam, a Volga hömpölygött a két haderő között. A hunok úgy keltek at a Volgán, mintha az ott sem lenne. Ellenségeik még magukhoz sem tértek, mikor már jégesőként hulltak a célt sosem tévesztő nyilak és elsöpörték az alán haderőt. Szinte ki sem derül az ég, mikor újabb viharfelhők gyülekeztek valamivel nyugatabbra. Balambér lendítette csatába az akkori világ legjobb hadigépezetét, hogy nyilaik záporával úgy söpörjék el a keleti-gót Ermanarik haderejét, mint megáradt folyó a gátat Nyilaiknál csak hírük repült sebesebben. Európában mar mindenki egy eddig még soha nem látott, félelmetes haderőről kezdett suttogni. Athanarik a vizigótok királya abban a tévhitben, hogy megállíthatja a fergeteget, a Dnyeszter nyugati partjára sietett, ahol körülsáncolta magát és megerősítette táborát. Néhány csendes nap után, egy ködös hajnalon nyilak sivítasa verte fel a tábort. A vizigótok mindössze azt látták a gomolygó ködön át, hogy számukra lótávolon kívül apró, tüzes lovak hátáról íjászok röpítik feléjük nyilaikat. Mire a nap felkel, a felszálló köddel együtt távozott az utolsó vizigót lelke is. A hun férfi sátorban született és lovon halt meg, a lovaglást és az íjászatot gyerekkorában kezdte. Ez a harcmodor egy életfor-

mához kötött, ezt nem lehet közepes eredménnyel csinálni. Ha a harcos nem éri el a megkívánt szintet, sokkal nagyobb veszélyt jelent saját magára, mint ellenségeire. Ezért kiképzésük szakadatlan folyt, az állandó célba nyilazásokat a nagy közös vadászatok váltották fel. A gyerekek kezdetben halra, apróvadra, aztán nagyvadra nyilaztak, majd távol kellett tartaniuk a jószágtól a ragadozókat. A téli pusztán sok volt a farkas, az állatok őrzése állandó éberséget követelt. Alig pelyhedzett álluk, máris átestek az első tűzkeresztségen. Életükkel fizettek hibáikért. Egy lovasíjásznak kiképzése során meg kell tanulnia előre, oldalra és hátrafelé lőni, vágtató ló hátáról célba venni 180 fokos szögben mindent, a célpont magasságától és mozgási irányától függetlenül. Balkezesek a jobb szárnyon helyezkednek el, és a kör lezárul. Pontos lövést egy 50 m sugarú körben lehet nagy biztonsággal leadni. Ez igazából közelharcnak számít a lovasíjászat szemszögéből. A nagy távolságra leadott lövéseket úgy gyakorolják, ez maximálisan 250-300 m , hogy levernek két cölöpöt, és a közéjük kifeszített kötélre lőnek. Mongóliában ezt még, mint sportot, mind a mai napig gyakorolják, persze már csak ló nélkül. Ennek a gyakorlatnak az a lényege, hogy a harcos megtanulja az ellenséges sorokat kilőni. Tévedés lenne azt hinni, hogy nagy távolságba úgynevezett szórt lövéseket adtak le, „ahogy esik, úgy puffan" alapon. Ezzel a módszerrel a parancsnak megfelelően egy kiválasztott sort koncentrált tűz alá tudtak venni. Az íj maximális lőtávon is képes nagy átütő erővel becsapódni, agyonvágni egy lovat vagy átütni egy vértet. Ugyanis az optimális kilövési szög 45 fok, ilyenkor nagyon magasra repül a nyíl, helyzeti energiája megnő,' hiszen magasról zuhan a célba. Hozzá kell még vennünk a vágtató ló sebességéből adódó, a támadás során előre leadott lövésnél keletkező mozgási energiát. Ha a vágtató ló sebessége 50km/h, ez olyan mértékben megnöveli az íj átütő erejét, hogy a győzelem már akkor is biztosítva van, ha az ellenség ugyanolyan hatásfokú íjakkal van felszerelve, de nyilait álló helyzetből lövi ki. Ezt az előnyt úgy lehet kihasználni, ha a sereg egy állandó forgó mozgást végez. Ezért találó, amikor forgószélhez hasonlítják a hun haderőt. A balszárny állandóan helyet cserél a jobbszárnnyal, úgy forog, mint egy malomkerék, és lassan, de biztosan lisztté őrli a szemben álló felet. Az előrerohanásnak meg kell torpanni, mielőtt az ellenséges nyilak lőtávon belül érnek, hirtelen irányváltás történik jobbra, és visszahelyezkedés a harc-

13

3 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

vonal mögé. Nincs az a haderő, amit egy ilyen támadás ne bomlasztana fel. Ha ez megtörtént, két lehetőség van: az ellenség megfutamodik, vagy elkeseredett támadásba kezd. Bármi is történjék, az a lovasíjásznak kedvez. Számukra csak egy a fontos: mindenáron el kell kerülni a frontális ütközést, ugyanis a könnyű felszerelésű lovas végveszélybe kerülhet egy hirtelen ratoro nehézlovassággal vagy nehézfegyverzet gyalogsággal szemben. Ha mindez, mondjuk erdős részen, mocsaras területen, akadályokkal tűzdelt terepen történik, nehezen kerülhető el a vereség. A taktika tehát a következő: nem kell fejjel a falnak menni. Pontos helyzetfelismerés, gyors döntés, a parancsok maradéktalan, egy emberként történő végrehajtása, és a győzelem a lovasíjászoké. . Nézzük a többi helyzetet. Ha az ellenség kezd felőrlődni a nyilak zápora alatt, egysége felbomlik, és végső elkeseredésében rátör a lovasíjászokra. Ha a csata helyét és idejét jól választottak meg, akkor a meneküléshez elég hely áll rendelkezésre. Ilyenkor kerül sor az üldözők lenyilazására a nyeregben megfordulva. A pozíció tiszta, ha az üldöző nehéz fegyverzetű, nem képes tartani a tempót, a gyakorlott lovasíjász bevárja, akár 4-5 méterre is, és ha kell, a páncél résein keresztül is talál legalább annyi helyet, amin egy nyílhegy befér, vagy egyszerűen kilövi üldözője lovat. Egy bukás a csatamezőn teljes fegyverzetben még akkor sem tartozik a leányálmok közé, ha a földre bukott harcoson nem vágtatnak át saját társai. A menekülés színlelése addig tartott, amíg volt üldöző. De lássunk egy eredeti forrást, hogyan ír a magyarok harcmodoráról Bölcs Leó bizánci császár: VIII. 57. Jobbára a távolból való harcban és a cselvetésben lelik kedvüket, továbbá az ellenség bekerítésében, a színleg való meghátrálásban, visszafordulásban, s a taxisok (katonai alakzatok) megszaggatásában. VIII. 58. Ha egyszer ellenfelüket megszalasztani sikerült, a többit másodrendűnek tartják, kíméletlenül szorítják, s az üldözésen kívül egyébre sincs gondjuk. Mert nem elégednek meg, miként a rómaiak s a többi népek a mérsékelt üldözéssel s az ingó jószág rablásával, hanem addig-addig üldöznek, míg csak az ellenséget teljességgel meg nem bomlasztották. S erre minden utat, módot felhasználnak.

Röviden összefoglalva: a lovasíjász harcmodor egy életformára támaszkodik, ami a nomád állattartás. Soha semmilyen más nép nem tudta hatékonyan alkalmazni. A haderő minden időjárási körülmények között meg tudta őrizni mozgásképességét, sem forróság, sem a fagyok nem tudták ebben gátolni. Nem létezett számukra természeti akadály. 899. szeptember 24-én a magyarok átkeltek a Brenta folyón, Berengár seregének meglepődni sem volt ideje. A királynak csak néhány testőrével sikerült megmenekülnie. 907-et írunk, mikor német haderő indult a magyarok kiirtására. El is jutottak Pozsonyig, itt kapták az első felszólítást a Kárpát-medence gyors elhagyására, amit sietve teljesítettek is. Mármint az a néhány harcos, aki túlélte. Július 4-én a magyar hadigépezet a Duna jobb partján lendült támadásba, hogy nyilaik zápora örök álmot hozzon ellenségeikre, még mielőtt Ditmár érsek feladta volna rájuk az utolsó kenetet. Luitpold a folyam túlpartján biztonságban érezte magát a katonáival. A magyar haderő még aznap éjjel átúsztatott és az itt állomásozok sem kerülhették el sorsukat. A maradék Ennsburgig futott, ahonnét a gyermek Lajos királynak is menekülnie kellett a magyarok bosszúja elől. Alig telt el 300 év, és a magyarok mintha egykori önmagukkal néztek volna szembe. 1241. április 11-én a mongolok Batu kán és testvére, Sejban valamint Szübeetej vezetésével átkeltek a megáradt Sajón. IV Bélát kiváló testőrei csak életük árán tudták kimenteni egy tönkrevert seregből. A hun birodalom fénykorában a kínai nagyfaltól a Rajnáig terjedt. A magyarok Bizánctól Brémáig vezették hadjárataikat. Ha csak Bulcsú 954-es útvonalát nézzük, akkor végigment a mai Ausztria, Németország területén, Franciaországban egészen Lionig, majd Észak-Olaszországon keresztül jött haza. Januárban kelt át az Alpokon és 8 hónap leforgása alatt 5. 000 km-t tett meg. Egészen rendkívüli teljesítmények lótól és embertől. A hadvezetés briliáns volt, olyan vezérekkel, akik a harc minden részletét ismerik. Ellenségeik hatalmuk alatt oroszlánokból bárányokká szelídültek. Bukásuk után pedig hiénákká váltak, első dolguk epébe mártott tollaikkal a történelem átírása. Annyi hiteltelen zagyvaság, amit ezekről a népekről írtak, még soha senkiről nem született. Ammianus Marcellinus csak hírből ismerte a hunokat, életében nem látott egyet sem, mégis az ő álta-

la leírt sületlenségek kerültek be a nyugati történetírásba, ahol olyan mértékben rögzültek, hogy a mai napig ez a meghatározó a közgondolkodásban. Hiszek őseim kultúrájában, és tudom, életmódjuk talán örökre eltűnt, de egykor ők voltak a sztyeppék királyai, és ha többre nem is vagyok képes, legalább egy gyémántot bemutatok koronájukból.

4 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

A 80-as évek végén a Fábián testvérek, Szőllősi Antal és még / % Í° néhány lelkes íjász kezdte lerakni a terep- és ^^^^ vadászíjászat alapjait, olyan sikerrel, hogy ez a sport JL JL hazánkban mély és kiirthatatlan gyökereket eresztett. Rövid, de eredményes pályafutásomat én is ebben a szakágban kezdtem. Igazi hőskor volt, kitűnő társaság, jó hangulatú találkozók. Engem viszont a gyalogíjászat nem elégített ki, és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kipróbálhassam az általam gyártott honfoglalás kori magyar íjat lóhátról. Csakhogy ennek egy aprócska akadálya volt: még életemben nem ültem lovon. Mégis ha akkor megkérdezte volna valaki, hogy tudok-e lovagolni, magabiztosan vágtam volna rá a választ, hogy igen. Miért? Mert egész életemben úgy éreztem, hogy tudok, csak még sohasem próbáltam. Biztos voltam benne, ha lóra ülök, azonnal menni fog. Elmentem hát egy lovasiskolába. A fedett lovardában egy ló keringett futószáron a lovász körül, amire mi kezdők felváltva ültünk fel. Úgy éreztem, megfojt ez a légkör. Egy alkalom is elégnek bizonyult ahhoz, hogy rájöjjek, számomra nem ez az út vezet a lovasíjászat irányába. Szerencsére volt néhány barátom, aki rendelkezett lóval, és én folyton a nyakukon lógtam. Ezek közé tartozott Cseppentő Attila is, aki sokat segített kezdeti botladozásaim időszakában. Akkoriban ő volt az egyetlen ember az ismeretségi körömben, aki hasonlóképpen gondolkodott őseink lovaskultúrájáról, mint én. A későbbiekben neki köszönhetően szilárdult meg a nomád hagyományőrzés Opusztaszeren. Az a tévhit, hogy tudok lovagolni, annak az érzésnek a félreértéséből fakadt, miszerint valami olthatatlan vonzalom és szenvedély fűz ehhez a csodálatos élőlényhez, ami végigkíséri életem azon hátralévő szakaszát, amikor még képes leszek felülni a hátára. (A fennmaradó rövidke, jelentéktelen részt aligha fogom az élet megjelöléssel illetni.) Lovastudásomat azokból a pillanatokból gyűjtöttem össze, amiket két esés között a lovon töltöttem. Paládi Vince barátom nagyon sokszor kölcsönadta a lovát, Pajkost, ezt a kissé önfejű paripát, aki mellett nem sok gondom volt az útvonal megtervezésével, és azt a problémát is, hogy mikor és hol fogunk megállni, teljesen levette a vállamról. Ha vágtában mentünk egy erdei úton, és neki, mondjuk, kedve szottyant berohanni a fák közé, engem magától értetődő módon az ágak téptek le a hátáról. Gyakorta vonszolt úgy maga után, hogy valamelyik kengyelbe

szorult a lábam. A tereplovaglásnak ezen fajtája roppant kényelmetlen. Hirtelen ritmus- és irányváltásai tették izgalmasabbá egyhangú túráimat, még abban az esetben is, ha síkos, csúszós volt az út. Ilyenkor általában rámzuhant a ló. A gyönyörű zselici tájból csak akkor érzékeltem valamit, ha fejjel belefúródtam. Imádnivaló kis paci volt, jól egészítette ki enyhén szólva hiányos lovastudásomat. Egy alkalommal mindennapi, megszokott túránkat teljesítettük, a jól bevált módszerrel: teljes erőmből húztam a kantárt, aminek hatására ő általában egy picit gyorsított. A könnyemen át, amit a menetszél csalt ki a szememből, egy völgy körvonalai kezdtek kibontakozni, majd hűséges társam hirtelen megállt. A jóleső halálfélelem egy utolsó hulláma hideg zuhanyként futott végig a hátamon, hogy még abban a pillanatban helyet adjon egy olyan érzésnek, amit még soha nem éreztem. A völgy, amibe berohantunk, egy zsákutcában végződött. Nincs tovább, a lónak már nem volt hova mennie, hacsak nem akart a meredek dombra felrohanni. Tőle teljesen szokatlan módon nyugodtan állt, én pedig próbáltam valamihez hasonlítani azt, amit átéltem. Ilyet csak akkor érez az ember, ha megtalálja helyét a világban. Hát én megtaláltam, ez az én völgyem. Ha kinyújtom karjaimat, szinte elérem oldalait, nem látok ki belőle, és engem sem láthat itt senki. Egy világ a világban, egy Kárpát-medence a Kárpát-medencében. Nincs túl közel és nincs túl távol, nem kicsi és nem nagy, és van benne egy hatalmas pozitív mágnes, melynek lelkem a negatív pólusa. Naponta vissza kellett térnem. Akkoriban még derékig ért a gaz, az erdők a bozóttól járhatatlanok voltak és a laposabb területeket nádas borította. Legelső lépésként a terület gazdáját kerestem meg, a Bárdudvarnoki Állami Gazdaságot. Már hallottak tevékenységemről, és odaadták a 15 ha területet bérleménybe, amit aztán később sikerült megvásárolni. Mezőgazdasági művelésre a meredek domboldalak miatt alkalmatlan volt, de legelőnek kiváló. Bőven volt hely a lovaglás gyakorlására, lovasíjász pálya építésére és a meredek oldalak terepíjászatra csábítottak. Elég volt bevágni egy rézsűt valahova, és már lehetett is gyakorolni az íjászatot. Nem tartozom azon emberek közé, akik a természet legyőzésének jelszavát tűzik a zászlajukra. Egy ilyen völgy önálló élőlény, amit barátjának, társának tekinthet az ember rövid földi ittartózkodása idejére. Távozásakor pedig úgy kell elhagy-

nia, mintha sosem járt volna itt, élni anélkül, hogy maradandó, jóvátehetelen sebeket okozott volna. Figyelni kell a szeleket, vizeket, a növényeket, az állatok és emberek mozgását. Merről fújnak a szelek, merre folyik a víz? Mi van, ha sok a csapadék, és mi van, ha nagy a szárazság? Hol olvad el először a hó, és hol marad meg legtovább? Merre járnak a lovak, és hol fekszenek le legszívesebben? Merre legelnek éjszaka és merre nappal? Hova mennek, ha esik, és hova bújnak a nyári nap égető sugarai elől? Mit csinálnak az emberek, honnét jönnek be, és merre mennek ki? Hol állnak meg spontán beszélgetésre, hol raknak tüzet, hol íjásznak a legszívesebben? Milyenek a fák, milyen ízű a gyümölcsük? Milyen illatot áraszt a legelő tavasszal, nyáron és ősszel? Milyen érzést kelt bennem a dombtető, mit érzek a völgyben, és milyenek gondolataim a vizes, alacsony területeken? Négy év elégnek bizonyult ahhoz, hogy mindent alaposan megfigyeljek. Kitisztítottuk az erdőket és a legelőket, létrehoztunk egy 14 célos terepíjász és egy futóvad lövő pályát, valamint egy lengőcélt. Elkészült a lovasíjász pálya is a völgy belsejében, ugyanis addig csak kívül gyakoroltam. Alaposan megfigyeltem az emberek mozgását, a spontán csoportosulások a völgy egy adott pontján történtek. Ide kell építeni azt az épületet, ami az eső és a tűző nap ellen megvéd. Grácz Antal, kitűnő építész barátom álmodta meg azt a deszkapavilont, ami leginkább egy leeresztett szárnyú sashoz hasonlít, aki a fiókáit védi. Kora ősszel fogtunk hozzá az építéshez és már szállingózott a hó, mire befejeztük. Tökéletesen illeszkedik a tájba és fejezi ki azt a szellemiséget, amit a lovasíjászat képvisel. Alig vártam a hónap első szombatját, ilyenkor ugyanis nyitott a völgy, bárki eljöhet, hogy végignézzen egy versenyszerű lovasíjász edzést vagy gyakorolja az íjászat valamelyik válfaját. A legnagyobb elismerés az volt, hogy az emberek úgy vették birtokukba, mintha mindig is ott állt volna a természet részeként. Kitűnően szolgálja az íjászat gyakorlati oktatását. Ugyanis a tudás megszerzésének a legjobb módja, ha a hely szellemisége megegyezik a megszerzendő tudás szellemiségével. Minél nagyobb a harmónia, annál hatékonyabb a tanítás. Az alapok elsajátítására megszületett a legalkalmasabb épület. Most már a magasabb szellemi építkezés helyszínét kellett megtalálni, ami természetesen nem lehet más, mint egy jurta, melynek bejárata délre kell, hogy nézzen. Ez már szűkíti a lehet-

5 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

séges helyek számát. Az erre legalkalmasabb terület az egyik déli lejtőn van, az északi széltől védve és kitárulkozva a déli nap sugarainak. Ennek az épületnek kell a legmagasabban állnia az összes többihez képest. Elhatározásomat arra a megfigyelésre alapoztam, miszerint az önfeledt játékok, a nagyobb csoportosulások mindig a legalacsonyabb területeken történtek. Ellenben, ha a beszélgetések a meghitt bizalom és magasabb szellemiség jegyében zajlottak, erre mindig a magasabb helyeken került sor. Jó példa erre az az általános gyakorlat, mikor leállítom az edzést, és a tanítványok azt a feladatot kapják, hogy széledjenek szét és keressenek egy olyan helyet, ahol egyedül lehetnek. Merüljenek el gondolataikban, keressenek egy célt, ami lehet közel vagy távol, lehet egy vakondtúrás vagy egy lapulevél és adjanak le rá egy lövést, a gyakorlatnak sem a helye, sem az időtartama nincs meghatározva, majd jöjjenek vissza és számoljanak be élményeikről. A pavilontól mindenki felfelé indul el. Az emberi lélek és a természet csak ösztönös, tudattalan pillanataiban érdemes a tanulmányozásra, mikor semmilyen nyomás nem nehezedik rá. Csak ilyenkor válik érthetővé igazi lényege. Az így nyert tapasztalatokat azok tisztaságánál fogva használhatjuk fel, építhetjük életünkbe és válhatnak cselekedeteink mozgatórugóivá. Miután megtaláltam az erre legalkalmasabb helyet, kivágattam az oldalból egy 15 m átmérőjű kör alakú síkot. Hatalmas seb éktelenkedett a völgy testén, amit a természet hamar begyógyított. Egyöntetű pázsit nőtt rajta és már bele is olvadt környezetébe. Három év múlva sikerült megvásárolnom egy 150 éves eredeti kazah jurta vázszerkezetét. Néhány barátom segítségével állítottuk fel először a kéregét (a jurta oldala). Ezt hét rács alkotja, amik harmonikaszerűen összecsukhatók és kinyithatók, őseink így könnyen tudták szállítani lovon, tevén és szekéren, ahogy ez történik mind a mai napig Belső-Ázsia pusztáin. A rácsokat alkotó részeket bőrszegecsek fogják össze. A nyersbőrt langyos tejbe és kefirbe áztatják, majd így húzzák a lécek furataiba és kötik össze azokat. Ez megszilárdul, és rendkívüli erővel tartja össze a rácsot. Az így nyert elemeket lószőr kötéllel kötötték össze, úgy, hogy egy 6,5 m átmérőjű kör alakult ki, melynek déli oldalán egy szépen faragott és díszített ajtó kapott helyet. A rácsokat alkotó lécek mindegyike úgy van meghajlítva, hogy a jurta oldala a talajtól indulva kap egy kis ívet befelé, majd egy nagyobb ív következik kifelé, és a tetején megint egy befelé

hajló rész van. Az alsó és felső ívbe kerülnek be azok a kötelek, amik a hajlékot, mint abroncsot fogják össze, és erre nehezedik minden terhelés, ami a tetőszerkezet súlyából adódik. Ha ezek közül a kötelek közül akár csak az egyiket is elvágnánk, építményünk darabokra hullana. A kupola felrakása úgy történik, hogy valaki azt egy villás fával felemeli, mégpedig úgy, hogy a kereszt a négy égtáj felé mutat. Addig kell tartania, amíg annyi tetőtartó lécet nem rögzítettek, hogy a kupola önfenntartóvá válik. Ilyenkor középen el lehet engedni. 110 darab léc kerül lószőr kötelek segítségével a helyére. A tartószerkezet piros, a kupola kék színűre van festve. Az eredeti jurták takarása nemezből készült, én az enyémre mesteremberekkel varrattam egy belsőt vászonból, egy külsőt olyan anyagból, ami nem engedi át a vizet. A kupola, ami egy 2 m átmérőjű kör, nyitva marad. Erre kerül egy négyzet alakú vászon, négy sarkánál kötéllel rögzítve. Ha napos idő van, valamelyik kötelet eloldjuk, és a vásznat lehúzzuk a kupoláról. Alul körbe felhajtjuk egy tenyérnyire a szegélyt, így a meleg levegő távozik a felső nyíláson át, hogy alulról hűvös légáram kerüljön a helyére. Középen van a tűztér, a bejárattal szemben helyezkedik el a szentély, amit egy szépen faragott életfa jelenít meg, itt van a vezető helye, tőle jobbra a férfiak, balra a nők helyezkednek el. Őseinknél az ülésrendnek szigorú szabályai voltak: hogy ki hol ült a jurtán belül a vezetőhöz képest, azt rangja, méltósága határozta meg. Ez vetült ki a település szerkezetére is, és a csatában elfoglalt helyzetét is ez befolyásolta. Mongóliában a századfordulón nem egy nézeteltérésnek szolgáltatta alapját, ha valaki közelebb építette a jurtáját a vezéréhez, mint azt rangja lehetővé tette volna. Természetesen az ülésrendnek ma is szabályai vannak. Szintén a vezetőé a főhely és hozzá a legmagasabb lovasíjász fokozatot betöltők ülhetnek a legközelebb. Balra a nők, jobbra a férfiak foglalnak helyet. Minden ember, sőt mondhatjuk, minden élőlény számára fontos, hogy az élet áttekinthető legyen, és mindig azok a dolgok gyötrik meg a legjobban, amiket nem ért. Az ember másik általánossága, hogy modellezi az őt körülvevő világot, mégpedig olyannak, amilyennek látja. A mai ember figyelmét a részletek kötik le, gondolkodásmódjában a „vagyok", az „igenek és a nemek" a meghatározók, nem pedig az „ések". Valami vagy édes, vagy sós, vagy jó, vagy rossz, vagy szép, vagy csúnya, vagy erős, vagy

gyenge, stb. Ez sarkossá, szögletessé teszi a gondolkodást, és miután így látja, így is modellezi. Szögletes házak, bennük szögletes bútorok, szép négyzet alakú szántóföldek, katonás sorrendben búza, zab, kukorica, stb. táblák. A kiirtott erdők helyére is mértani pontossággal egyenlő sor- és tőtávolságra kerülnek vissza a fák. Ez a gondolkodásmód soha nem látott magasságokba képes emelni a tudományokat, de megnyomorítja az egyszerű, hétköznapi emberek lelkületét. Én a világot kereknek látom, számomra az emberekben van jó és rossz is, az erőseknek is vannak gyengeségei, és a gyengéknek is vannak erősségeik. Nem szeretem azt, ami túl édes és nem szeretem azt, ami túl sós, és a legjobb hely, hogy mindezt elmondjam, egy szép kerek jurta a maga rendezett világával. A lovasíjász pálya megépítésénél fontos a napot és a szelet figyelembe venni. Az én pályám a völgy belsejében, teljes szélcsendben van, így az edzések zavartalanul folyhatnak. A nap szempontjából a legszerencsésebb, ha a pálya kelet-nyugati irányú, a cél pedig az északi oldalán van, így az edzések során sohasem süt szemünkbe a nap és a nézőket sem zavarja. Már évek óta lovasíjásztam, mikor először lemértem a pályát. 90 m hosszú, 3 x 30 m-es szakaszból áll. Síkjától 9 m-re van elhelyezve a 3 darab 3 köregységes tábla, melynek átmérője a pálya hosszának egy százada. A méreteket és a szabályokat egy önfeledt játék hozta létre. Kevés szabály és nagy áttekinthetőség jellemzi. Egy kifinomult rendszer, melyben minden mindennel összefügg. A lovak egy töltésen futnak, így soha nem áll meg lábuk nyomában az esővíz. A 90 m-es pályának van egy 30 m-es rávezető szakasza, ami ívével egy kis tavat ölel át, a végén pedig egy meredek rész, ami könnyíti a lovak megállását. A cél körül egy magas töltés kapott helyet, ami a mellélövéseket fogja meg. A vizek tanulmányozásához sok gödröt ástam az alacsony területeken és éveken át figyeltem azok vízállását, csakúgy, mint esőzésekkor a csapadék útját. Őseink ártéri vízgazdálkodást folytattak, ami azt jelenti, hogy évente kétszer kiöntötték a folyók és elárasztották a sík vidékeket. A legelők bővelkedtek fűben, folyóink pedig halban. A hegyekből legördülő csapadékot a lombok alatt lévő erdei talaj, mint szivacs fogta fel, és lassan engedte tovább a folyókba, amik természetesen kanyarogtak a síkságokon. Akkora gátjuk volt, amit hordalékuk emelt, a vízszint

ingadozása minimális volt és a víz egyenletesen terült szét nagy területeken. Az erdőirtásokkal eltűnt a szivacsos erdei talaj, a lezúduló csapadék késlekedés nélkül rohan a folyókba, amiket időközben leszabályoztak, levágták természetes kanyarulataikat. így egyre magasabb gátakat kell emelni az árvizek ellen. Kevés eső esik a síkokra, a folyók már nem lépnek ki medrükből, jó masszív, magas gátakat építettünk nekik. A víz gyorsan halad át az alföldön, így a Kárpát-medencében drasztikusan csökken a vízszint. Fennáll a sivatagosodás veszélye. Ez a negatív példa indított arra, hogy megfogjam a vizet. A völgy kijáratában ásattam egy mély árkot, ezzel elvágtam a víz földfelszín alatt vezető útját. Majd a domboldallal párhuzamosan 2 m mély, 8 m széles és 60 m hosszúságban folytattam. A terület gyorsan feltelt vízzel, így kaptam egy 60 x 50 m-es tavat, aminek a legmélyebb pontja több mint 2 m. Fölötte ásattam egy patkó alakú, 3 m mély lóúsztatót, ahol nyaranta rendszeresen gyakoroljuk a lóval való úszást. A tavakat betelepítettem hallal, nyáron kitűnő az úszásra, télen pedig a jégen, korcsolyáról lehet gyakorolni az íjászatot. A tavak jelentősen megemelték a terület vízszintjét, és pozitívan befolyásolták annak mikroklímáját. A lovaim vették először birtokba, úgy döntöttek, hogy kizárólag tóvizet fognak inni. Azóta nem hajlandóak a kútvízből oltani szomjukat, nyáron pedig hatalmasakat pancsolnak a sekély részeken. Számtalan vízimadarat sikerült megfigyelnem, vadkacsák, gémek, daruk és békára vadászó gólyák jelentek meg. Ásattam egy gémeskutat is, a forrásvíz egy homokrétegből tört fel, jéghideg és kristálytiszta. Sikerült létrehoznom egy 20 x 40 m-es lovardát, amit 30 cm magasan feltöltöttem homokkal. Ez a hely szinte nélkülözhetetlen a lovak kiképzésében és a lovaglás oktatásában. A völgy bejáratánál volt egy régi tanyaépület, istállóval. Mikor a területet sikerült megvásárolnom kihoztam lovaimat, akik eddig a házamnál, a faluban voltak. Ezt csak ideiglenes megoldásnak tartottam, sem nekem, sem lovaimnak nem tetszett. Naponta kétszer szaladtam ki, hogy ellássam őket, ez 6 km futást jelentett szakadó esőben, hóesésben vagy fagyban. Mire kiértem, beleizzadtam a ruhámba, ami rajtam száradt meg. Több ezerszer tettem meg a távolságot a falu és a völgyem között, szívemben állandó szorongással, hogy vajon rendben találom-e magukra hagyott állataimat.

6 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

Álmaimban már kezdtek kibontakozni annak a háznak a körvonalai, ami megment mindennapi aggodalmamtól. Ahová - vállalva az önkéntes száműzetés édes magányát - vissza tudok vonulni zajos századomtól, és tökélyre tudom fejleszteni a lovasíjászatot. Tíz év kemény munkája volt már mögöttem, mikor Grácz Antal építész barátom, aki azt a gyönyörű deszkapavilont is tervezte, formába öntötte ábrándjaimat. Itt sem lett elkapkodva semmi, a hely már rég ki lett választva a völgy bejáratánál, ahonnét az egész terület belátható. A gazda szeme hizlalja a jószágot. Anti, aki ugyanazt a szellemiséget követi, amit én, olyan házat tervezett, amit úgy vettem birtokba, mintha mindig is ott éltem volna. Ami kicsi, szép, ami egyszerű, jó alapelvet követ. Télen egy nagy cserépkályha dorombol a nappaliban, aminek van egy kis kemence része, ahová bedobok néhány szem krumplit és már kész is a reggeli, mire ellátom a lovaimat. A padlástérben kapott helyet egy céltábla, amire a hideg téli hónapokban tudom gyakorolni az oldástechnikát. Akárhova lép az ember, íjakba és nyilakba botlik. Kardok, tegezek, mindenütt múltunk apró darabjai. Nyári estéken a padlástér ablakának kiugró párkányán gubbasztva gyönyörködtem a lenyugvó nap hatalmas, vörös korongjában, és addig néztem a domb oldalán legelésző lovaimat, amíg azok szürke foltokként nem olvadtak egybe az éjszaka sötétjével. Féltem, hogy csak álmodom az egészet. Hihetetlen volt számomra, hogy mindazt, amire vágytam, meg tudtam valósítani, s hogy egész eddigi életem önfeledt és öntudatlan küzdelem volt, és csak most ébredtem öntudatomra. Tudom, ki vagyok, és hogy mi dolgom a világban. Újult erővel és soha nem látott lendülettel folytattam edzéseimet. Mintha életem egyetlen nagy háború lenne, és minden nap egy-egy mindent eldöntő utolsó csata. Világra hoztam egy sportot, és úgy küzdök érte, ahogy csak egy anya képes a gyermeke életéért. Egyedüllétemben hatalmas nyugalom és csend vesz körül, és ha ilyen a külvilág, a lélek kezd zajongani. Az emlékek áradata tör rám, gondolatok, kérdések csaponganak elmémben, mint partmenti hullámok a sziklán. Mi hajt? Mi ez a tűz, ami bennem izzik, micsoda erő az, ami képes volt családomtól is elszakítani, akiknek hiánya mély barázdát szánt szívemen?! Nagyapám mesélte, hogy gyerekkorában hatalmas májusfákat állítottak, kérgét lehántották és finomságokat kötöttek a csúcsára. Ő mászott a legmagasabbra, de a tetejét még zsírral is bekenték,

így mielőtt hozzáérhetett volna a süteményhez, amit szinte már ujja hegyével megérintett, lecsúszott a földre. Azt mondta: „Latod, kisfiam, ilyen volt az egész életem. Mielőtt elértem volna azt, amiért küzdök, jött egy világháború vagy egy forradalom, és en ugy csúsztam le céljaim beteljesedéséről, mint az a kisgyerek a májusfáról." Ki tudja, hány generáció beteljesületlen vágyai törtek most a felszínre. Hogy alakult ki ez az érzékeny kapcsolat a völgy és köztem? Miért érzem úgy, hogy én már egyszer végigéltem mindezt? Mintha regmúlt századokból cipelném magammal mindazt, amit tudok. Létünk nagy kérdései állandóan foglalkoztatnak és gyötörnek bennünket, s csak bölcsességünk menthet meg attól, hogy azt merjük hinni, bármelyikre is tudjuk a választ.

27

7 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

lérkezettnek láttam az időt, hogy saját lovat vegyek. Elmentem Kaposvárra a Pannon Agrártudományi Egyetemre és elmondtam elképzelésemet az akkori szakágvezetőnek. Miután közöltem vele, hogy mennyi pénzt sikerült erre a célra összekuporgatnom, a hasát fogta a nevetéstől, majd azt mondta: óriási szerencsém van. Holnap visznek a vágóhídra hat angol telivért, akik kiöregedtek a versenypályáról. Az egyiket meg tudod venni kilóra, azért az összegért, amit a vágóhíd fizetne. Kimentünk a karámba, hogy megnézzük a szerencsétleneket. A szívem szakadt meg a látványtól. Lelkileg, fizikailag összetört lovak egy kis csoportja állt szorosan egymás mellett. Attól féltem, ha kiveszem az általam kiválasztottat, a többi el fog dőlni. Ködös elképzeléseim a lovasíjászatról szertefoszlottak. Mégis úgy éreztem, legalább az egyiket haza kell vinnem. Már nem is érdekelt semmi, csak hogy megmenthessem. Az üzletet gyorsan nyélbe ütöttük. Megszabadultam családom teljes készpénz vagyonától és haza szállítottam a lovat. Engem már amúgy is hülyének néztek ezzel a lehetetlen hóborttal, hogy íjkészítéssel foglalkozom, de most, hogy meglátták a lovamat, ez bizonyossá is vált mindenki számára. Szegény pára mind a négy lábára sántított és a nyakán egy hatalmas seb éktelenkedett. Minden szabadidőmet vele töltöttem, és hamarosan a család kedvence lett. Szabadon mozoghatott az udvarban. Néha kiengedtem a ház elé, az árokpartra legelni, nem ment el soha. Nagyokat kirándultunk együtt, úgy, hogy kötőféken vezettem. Egyre szorosabb kapcsolat alakult ki köztem és az állat között. Rengeteget tanultam tőle, de megtanultam ápolni és gondozni is. Teltek-múltak a hetek és a hónapok, és megtörtént a csoda. Állapota egyre javult, sérülései begyógyultak, megszűnt a sán-tasága, és mire elérkezett az idő, hogy felüljek a hátára, már elválaszthatatlan barátság fűzött bennünket egymáshoz. Akkoriban madarat lehetett volna velem fogatni az örömtől. Sikerült megmentenem a vágóhídtól és felgyógyítanom ezt a gyönyörű jószágot. A lovas számára fontos, hogy felmérje, szimpatikusak-e egymásnak a lóval. A szimpátia nagyon érdekes dolog. Figyeljük csak meg saját magunkon, vannak emberek, akik első látásra szimpatikusak, és vannak, akik egyszerűen taszítanak bennünket. Ez természetesen az állatokra is jellemző. Vannak, akiket megugat a kutyánk, és

31

vannak, akiket szeretettel, farkcsóválással fogad. Ugyanez a helyzet a lovakkal is. Nézzük csak meg őket a legelőn. Kialakulnak a szétbonthatatlan barátságok és a kiengesztel-hetetlen ellentétek közöttük. Vannak, akik magányosan legelésznek, mindig külön a többitől. Vannak, akik leválaszthatat-lanok a társaságtól. Vannak félénk visszahúzódók és hatalomra törők. Soha ne feledkezzünk meg ló és lovasa viszonyáról. Ez tény, amit el kell fogadnunk, és csak ezen az elfogadáson belül változtathatunk, ezt sohasem léphetjük át. Sokan kérdezik tőlem, hogyan kell felkészíteni egy lovat a lovasíjászatra. Először ismerjük meg egymást! Tudok-e figyelni rá, mit értek meg a jelzéseiből, gesztusaiból? Mennyire figyel rám a ló, mennyire fogad el, ki a domináns, én vagy ő? Az, hogy a hátán ülök, még nem jelent semmit. Igazán jó lovas csak az lesz, aki együtt tud működni a lóval, érti a jelzéseit, fel tudja reálisan mérni viszonyát az állattal, nem csak fizikai, lelki kapcsolatra is képes, amit oda-vissza tud működtetni. A megfelelő időben a megfelelő dolgot cselekszi. A lovak belovaglásáról nem akarok írni, hiszen ebben a témában megszámlálhatatlan mennyiségű könyv látott már napvilágot, jobbnál jobb szerzők tollából. Amivel részletesen kívánok foglalkozni, az a lovak speciálisan a lovasíjászatra való felkészítése. Amennyiben szabad tartásban vannak lovaink, és a betanításra váró lovunk még csikó korában kerül hozzánk, ajánlom a következő módszert. Minden újoncot nagy érdeklődéssel fogad a ménes. Csikónkat alig vesszük le a lószállítóról, már egymásnak is esnek a ménes idősebb és tapasztaltabb tagjaival. A kíváncsiság és az erőviszonyok felmérése egy hónapig is eltart. Vannak olyan szerencsétlen állatok, akiket istállóban tartanak, még mielőtt hozzám kerülnének, ezek immunrendszere és erőnléti állapota sokkal gyengébb, mint szabadtartásban élő társaiké. Lelkileg sérültek és visszamaradottak. Ezeknél a lovaknál a ménesbe való beilleszkedés sokkal tovább tart. Érdemes megfigyelnünk viselkedésük legapróbb részleteit, hogyan próbálnak hatalomra törni, vagy éppen hogyan hunyászkodnak meg erősebb társaik előtt. A szocializáció időszaka teljes jellemrajzot ad újonc lovunkról. Néhány hét elteltével a kedélyek megnyugszanak, kialakulnak a barátságos és az ellenséges viszonyok, nekünk pedig elegendő információ lesz a kezünkben, hogy munkánkat elkezdhessük. Néhány nap futószárazás után, amikor már az

alapgyakorlatokat nyugodtan hajtja végre, kiválasztom azt a lovat a ménesből, amelyikkel legszívesebben barátkozik, és felnyergelem. Az újoncot pedig egy futószáron utána kötöm, majd elindulunk egy túrára. Miután kedvelik egymást, szívesen fogja követni, kezdetben lépés, majd ügetés és jöhet a vágta. Először csak az úton, később irány az erdő, a bozótos, a nádas, be a faluba, az emberek közé, aztán következhetnek a süppedős, vizes terepek, patakok, tópartok. A lovak társas lények, szeretik követni egymást, ezt a tulajdonságukat kell kihasználni. Amennyiben csoportos edzés van és a kezdő lovasíjászok lépésben haladnak végig a pályán, és folyamatosan lövik a célt, az újdonsült csikók utánuk szoktak menni, teljesen önszántukból, de segíthetünk is nekik, úgy, hogy vezetjük őket a többiek után. Ajánlatos íjászedzéseinkre is magunkkal vinni őket, amikor lövünk, tartsuk lovunkat rövid száron, majd együtt menjünk begyűjteni a nyilakat. Kezdetben minden lövésnél fel fogják kapni a fejüket, de aztán megnyugszanak, és úgy sétálnak majd velünk, mint egy kiskutya. Ezek egyszerű játékok, de jól elő tudjuk általuk készíteni a lovat későbbi feladataira. íjat ló hátáról csak akkor használhatunk, amikor az már tökéletesen be van lovagolva. Kezdő lovasíjászok gyakran esnek abba a hibába, hogy türelmetlenségüknél fogva túl korán viszik lovukat a lovasíjász pályára, és ott kezdik az íjhoz szoktatni. Ilyenkor az történik, hogy a ló megijed a szokatlan gyakorlattól, majd kezelhetetlenné válik a pályán. Nehéz lesz az elején rávezetni, le akar lépni a lövés pillanatában, a végén pedig nem akar megállni. Ilyen rossz kezdés után már nehéz visszaszoktatni a lovat. Legfontosabb szabály, hogy a ló a pályán való egyenletes vágtában történő-végighaladását és az íj használatát teljesen elkülönítve tanulja meg, mindkét dologra nagy hangsúlyt fektetve. A már jól belovagolt lovat rendszeresen kell a pályán futtatni, legyen ez mindennapos gyakorlat, legalább néhány vágta erejéig. Engedjük meg neki, hogy megismerkedjen a környezettel, fölfelé vágtassunk, visszafelé pedig sétáljunk vele a célhoz, érintsük meg, csapjunk rá, járjuk körbe, mintha nyilainkat gyűjtenénk össze, majd ismét vágta és séta visszafelé. Jól végeztük munkánkat, ha lovunk a pálya elején magától beugrik bal lábra vágtába, a pályán egyenletesen halad, majd a végén nyugodtan megáll. Ezt követően engedjük el a kantárt, és csak akkor használjuk, ha feltétlenül szükséges. Lovagoljunk minél többet úgy, hogy mindkét kezünk szabadon van.

8 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

Haladjunk nagyon következetesen, lépésről lépésre, ha valami még nem megy, szánjunk rá több időt. A kapkodás és következetlenség súlyos hibákhoz vezet. Ha idáig eljutottunk, végezzünk gyakorlatokat. Emeljük fel karjainkat, mintha íjat feszítenénk, forduljunk előre, oldalra, hátra. Mindezt úgy, hogy súlypontunk ne változzon. A lovat pályára való szoktatásával egy időben kezdjük megismertetni az íjjal. Menjünk túrákra, törjünk le egy gallyat, majd óvatosan mutassuk meg neki, nyúljunk előre a feje mellé jobbról és balról, lépésben haladva, lassan végezzük a gyakorlatot. Mondanom sem kell, a pálca használata fenyítőeszközként szigorúan tilos. Az állat számára természetessé kell válnia, hogy lovasa eszközt használ. Használjunk egyre nagyobb ágakat, fogjunk kezünkbe egy ruhadarabot. Kössünk színes szalagokat egy botra, de ha lovunk megijed, azonnal hagyjuk abba, nyugtassuk meg és térjünk vissza az előző gyakorlathoz. Mindig csak lépésről lépésre. Vegyünk kezünkbe egy nylon zsákot, mutassuk meg neki, kezdjünk vele csapkodni. Talán ez a zörgő, susogó hang a legijesztőbb a ló számára, ha ezt is jól tűri, jöhet a következő gyakorlat. Hangsúlyozott az óvatosság. Következő gyakorlatunkhoz kérjünk segítséget. Lovunkon ülve dobáljunk labdát egymásnak, először csak oldalra, majd hátra, végül a ló feje fölött. Ha már ezt is megszokta, kérjük meg partnerünket, hogy finoman dobja meg a lovat a labdával, a szü-gyét, a farát, a fejét. Fontos, hogy lovunk az érintéseket, az esetleges ütéseket is megszokja. Kezdő lovasíjászoknál gyakorta előfordul, hogy előre lövéskor a ló nyakához ér az íj szarva, hátralövéskor pedig megcsapja a farát. Egy rosszul felkészített ló ilyenkor megugorhat és máris ott a baleset. Mindenkinek a fantáziájára van bízva, hogy milyen gyakorlatokat eszel ki. Ha betartja a fokozatosságot, olyan lovat fog kiképezni, aki minden körülmények között megőrzi nyugodt-ságát. Tapasztalni fogjuk, hogy a lovak hozzáállása teljesen változó. Vannak olyan nyugodt állatok, akiknek egy hét teljesen elég, és bármit megtehetünk velük, még fát is vághatunk a hátukon. Másoknál pedig hónapokra van szükség, és mégis lesznek olyan gyakorlatok, melyeket nem lesz hajlandó elfogadni. Nem tudunk bármilyen lóból lovasíjász lovat faragni, és ezt nem árt, ha figyelembe vesszük még a vásárlás előtt. íjat csak akkor foghatunk a kezünkbe, mikor lovunk már min-

denféle tárgy használatát jól tűri. Azért kell ennek a legutolsó állomásnak lenni, mert ettől már nem szabad, hogy megijedjen. Ehhez a tárgyhoz semmilyen negatív élménye nem kötődhet. Akkor építettük fel jól a kiképzést, ha az íj használata az előző gyakorlatokhoz képest lényeges visszalépést jelent a ló irányába kiváltott stressz szempontjából. Készítsünk heti edzésterveket. Kezdjük a bemelegítést a lovardában, majd menjünk ki egy rövidebb túrára, miközben valamilyen eszközt használunk. Másnap kezdjünk ismét a lovardában egy alapos bemelegítéssel, a tanultak ismétlésével, majd menjünk a lovasíjász pályára, ott végezzük az éppen aktuális gyakorlatainkat, természetesen íj nélkül. A tempót, a gyakorlatok nehézségi fokát igazítsuk minden esetben lovunk képességeihez, soha ne követeljünk tőle túl sokat, de igyekezzünk elkapni azt a pillanatot, amikor lehetőségünk van a továbblépésre. Az így kiképzett lóval, aki már tökéletesen dolgozik velünk a pályán, és az íj használatát teljesen megszokta, kezdhetünk íjászni a lovasíjász pályán. Először oldalra adjunk le lövéseket, majd előre, oldalra és hátra, mehetnek a hármas sorozatok. A lovasíjászat előtt végezzünk a lovardában bemelegítést, a pályán soha ne használjunk íjat az első vágtában, hagyjuk, hogy lovunk meggyőződhessen róla, hogy a pálya körül minden rendben van-e. Egy megfeszített íjjal vágtató lovas ki van szolgáltatva lovának, ha egy ilyen pozícióban ugrik meg, baleset is előfordulhat. Ezért csak akkor szabad íjászni, ha már többször nyugodtan végighaladtunk a pályán. Nem történt ez másképpen Bellával sem, így hívták az én vágó-hídról megmentett, 16 éves angol telivér kancámat. Nála érzékenyebb és félénkebb állatot azóta sem láttam. El sem tudom mondani, mennyi türelmet, következetességet tanultam tőle. Repültek a hónapok, és elérkezett a várva-várt pillanat. A völgyem bejáratánál volt egy földút, itt tanítottam egyenes vonalú, egyenletes vágtára. Az út mellé odagörgettünk egy nagy körbálát, cél gyanánt. Fogtam az íjamat, elvágtattam mellette és belelőttem. Az élmény leírhatatlan volt számomra. Nem terhelhettem túl lovamat, napi 15-20 vágta után abba kellett hagynom, annak ellenére, hogy legszívesebben reggeltől estig ezt csináltam volna. Néhány hét után azonban hiányérzetem támadt. Mindig csak oldalról lőttem, és úgy gondoltam, meg kellene próbálni szemből

és a lovon megfordulva, hátrafelé is. Végiggondolni nagyon egyszerű volt, de végrehajtani rendkívül nehéznek bizonyult. Egy vágtában csak egy lövést tudtam leadni, és annak ellenére, hogy a bála nagy volt, mégis nagyon ritkán találtam el. Heteken át gyakoroltam, és úgy éreztem, semmit nem haladtam előre. Ha őseim ennyit tudtak volna, nem foglalták volna imába nevüket: „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket." Egy dolgot azonban észrevettem. A lovak számára kifejezetten jó ez a sport. 150 m vágta, majd visszasétálunk. Kitűnő kondicionáló edzés, ha gyakorlatainkat laza talajon hajtjuk végre, a lábát is kíméli, tüdejét, szívét pedig folyamatosan erősíti. Bella erőnléti állapota a lovasíjász edzések megkezdése óta folyamatosan javult. Világossá vált számomra, ennek a sportnak nincs szüksége speciálisan tenyésztett, milliókat érő lovakra. Egy megfelelően felkészített állat számára nem jelent komoly nehézséget napi 20-25 vágta. Terhelést a szó fizikai értelmében nekem sem jelentett, de a feladat, hogy vágtából eltaláljam a célt, akkoriban szinte megoldhatatlannak tűnt. Problémám azokban az időkben mindössze a lóval és az íjjal volt. Több éve íjásztam már eredményesen, jó néhány versenyt nyertem terepíjászatban, de be kellett látnom, az a nyugati típusú angolszász rendszer, amit idáig gyakoroltam, használhatatlan a lovon. A sportlovaglásban használt stílussal sem lehet mit kezdeni. Rengeteg edzés, kínlódás, és zsákutcába kerültem. Abbahagytam mindent, nem fogtam íjat a kezembe, és nem ültem lóra. Felejteni akartam, mindent elfelejteni, amit idáig tanultam. Nem gondoltam volna, hogy felejteni sokkal nehezebb, mint megtanulni valamit. Mi, európaiak állandóan nyüzsgünk, agyunk nem áll meg egy pillanatra sem. Vagy a múlt sérelmein rágódunk, vagy attól rettegünk, hogy mit hoz számunkra a holnap. Elménk meg van terhelve idejétmúlt tradíciókkal és a modern élet feszültségeivel. Nem tudunk örülni a jelennek, pedig ez az egyedüli létező realitás. Számot kellett adnom eddigi tevékenységemről, saját magamnak, ítélkeznem kellett magam felett és az ítéletet végre kellett hajtanom. Egész eddigi tevékenységem arra irányult, hogy kitaláljak

valamit, de kitalálni csak hazugságot lehet. Mert minden, amit az ember kitalál, az hazugság. Nem kitalálni kell a dolgokat, hanem megtalálni. Szemlélővé kell válni, keresővé, tanúvá, mert az igazság az öröktől fogva létezik. Mit akarok hát? Lovasíjászni? Ha lovasíjászni akarok, akkor meg kell találnom a lényegét, nem szabad a részletekben elvesznem, mert nem látom a fától az erdőt. A magot kell meglelnem, a makkot, amiből a tölgyfa kihajt, gyökereivel szilárdan a talajba, lefelé, ágaival pedig fölfelé, az ég felé tör. Mi az, ami jobban kifejezné a lovasíjászatot, mint a kentaur? Véleményem szerint a kentaurt a görögök őseinkről, a szkítákról mintázták. De rajzolhatta bárki bárkiről, tökéletesen fogalmazta meg a lovasíjászat lényegét. Csípőtől lefelé eggyé kell válni a lóval, mintha testünk, lényünk egy része lenne. Az ösztönök, a nyers erő, a dinamika, az élet feltartóztathatatlan ereje és mindaz az emberből, amit azokból az időkből cipel magával, mikor még szerves része volt a világnak. Egy és oszthatatlan az őt körülvevő természettel. Az íjász pedig úgy jelenik meg ebben az összefüggésben, mint az értelem, a józan ész, az útját kereső ember a tomboló, sodró világban. Olyan harmóniában van a lovas a lóval, hogy az íjat feszítő felső teste szinte teljesen különválik alsó testétől, ami tökéletesen elnyeli és kiegyenlíti a ló vágtájából adódó elmozdulásokat. Nyilát halálos biztonsággal tartja a célra feszítve, várva a megfelelő pillanatra, a vágta ugrás felső holtpontján, a lebegés rövid fázisában történő oldásra. Azt hiszem, ezzel sikerült megfognom a dolog lényegét. Az ember számára két irányba lehetséges kitekinteni az őt körülvevő világra. Megfigyelővé, szemlélővé válva megismerni, majd elfogadni törvényszerűségeit, és cselekedeteit ehhez igazítani. A lovasíjászatban a ló jelenti a külvilágot, a vele való kapcsolaton keresztül nyerhetünk betekintést a bennünket körülvevő univerzumba. Az íj pedig egy lehetséges út bensőnk hihetetlen mélységei felé. Ez a felismerés tette lehetővé számomra, hogy túljussak azon a holtponton, ahová kerültem. Megtaláltam azt az utat, amin életem hátralevő részében járnom kell. Göröngyös, akadályokkal tűzdelt és magányos, de az enyém és tudtam, csak a halál lesz képes erről eltéríteni. Úgy éreztem, egyszerre kell két irányba haladnom, megismernem a világot, ami körülvesz és megismerni azt, ami bensőmet alkotja.

9 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

Newton azt mondta: „Azért láttam messzebbre, mert egy óriás vállán álltam." Az emberiség nagyon hosszú utat tett meg, eddigi élete során sokféleképpen látta a világot és benne önmagát. Alapjában véve azonban két nagy kultúrát hozott létre: a keletit és a nyugatit. A nyugati létrehozta a tudományos gondolkodást, nagy tudósai és felfedezői vannak. Ennek a világlátásnak köszönhető az a technikai civilizáció, ami körülvesz bennünket. Nyugat meghódította az anyagi világot, és a rabszolgájává vált. Kelet az ellenkező irányba indult el és belevetette magát a lélek mélységeibe. Nekik nem voltak tudósaik, de voltak megvilá-gosodottaik. Azt mondták, az anyagi világ csak illúzió, és azon törték a fejüket, hogyan tudnának neki hátat fordítani. így vált osztályrészükké a lélek gazdagsága és a fizikai nyomor, míg a nyugat az anyagi világ tobzódásában teljesen elszegényedett lelkileg. Nézzük meg, hogyan tükröződik ez a felismerés az íjászaton keresztül. Nyugat létrehozza az olimpiai íjászatot, ami rendkívül eredménycentrikus. Felhasználja a technika legújabb vívmányait, stabilizátorok, különböző célszerkezetek és még mi minden, ami a hatékonyságot növeli. Soha nem lőtt még az ember ilyen nagy távra ennyire pontosan. Egy nagy kérdőjel azonban mindig ott marad: mekkora érdem jut az íjásznak és mekkora a technikának. Keletet leginkább a zen íjászat, a kyudó képviseli. A lényeg itt a belső harmónia elérése. Bonyolult rítusok, rengeteg külsőség jellemzi, egyáltalán nem eredménycentrikus. íjász pályafutásomat nyugati stílusban kezdtem, majd Japánban, Kamakurában tanultam zen íjászatot. Mindkét megközelítést nagyra értékelem, és rengeteget tanultam mindkettőtől. Ennek köszönhető az a felismerésem, hogy a világot mind anyagi, mind lelki irányba érdemes, sőt azt hiszem, hogy meg kell ismerni. A lovasíjászaton keresztül fogalmazódik meg bennem az a törekvés, hogy egyszerre kell haladnunk azon az úton, ami önmagunk belsejébe és a külvilágba visz. így tükröződik a lovasíjászat filozófiája a kentaurban. A nagy törvényszerűségek megértése nem okoz problémát, a nehézségek a mindennapi gyakorlásnál kezdődnek. De most, hogy láttam a lényeget, legalább tettem egy lépést ezen az úton. A legfőbb feladat az volt számomra, hogy az íjászatot és a lovaglást külön tanuljam meg és gyakoroljam mindaddig, amíg készség szintjén nem működik. Gondoljunk arra, mikor bicikliz-

ni tanultunk, milyen nehéznek tűnt a feladat, mekkorákat estünk, megtalálni az egyensúlyt két keréken minden figyelmünket lekötötte. Miután már megtanultuk, automatizmussá vált, soha nem figyeltünk már arra, hogyan találjuk meg az egyensúlyt, hogy ne dőljünk fel. Az egész olyan magától értetődővé vált. Az automatizmusok teszik lehetővé számunkra, hogy egy bonyolult folyamat végrehajtása közben figyelmünk szabaddá tudjon válni. Mi más lehetne hát a cél a lovaglásban, mint eljutni erre a szintre. Mindenféle nyerget használtam eddig, amerikait, sport és katonai nyergeket, de úgy gondoltam, ahhoz, amit én akarok elérni, szőrén kell kezdenem. Érezni akartam a ló testét, az izmait, ahogy izzad, ahogy lélegzik, részévé akartam válni. Fel is tört a ló, úgy, ahogy kell, heteken keresztül véreset vizeltem, a hatalmas esésektől minden porcikám sajgott, a fájdalom részévé vált az életemnek, de nem szenvedtem. Nézzük csak meg, mely dolgok gyötörnek meg életünkben. Ha kötelességből, kényszerből cselekszünk, mennyire fárasztó, unalmas, kibírhatatlan a feladat, és hogy repül az idő, ha a megpróbáltatást mi magunk tűztük célul. Gyerekkoromban unokatestvéremmel, Attilával sokat játszottunk együtt. Egyszer egy homokos partoldalban találtunk egy elhagyott rókalyukat, és elkezdtünk azon ábrándozni, milyen jó lehetett annak a rókacsaládnak, aki itt lakott. Milyen jó lenne megnézni, milyen a belseje egy ilyen kis barlangnak. Elszaladtunk a közeli szemétdombra, a kacatok között találtunk egy lyukas lábast, egy fém lámpaernyőt és egy nagy, törött nyelű merőkanalat, és már neki is álltunk az ásásnak, mint a vakondok. Felváltva tudtunk csak dolgozni, annyira tágítottuk ki a lyukat, hogy éppen beleférjünk. A teljes tavaszi szünet ráment, minden nap kapartuk az agyagos homokot. A szünet végére akkorára tágítottuk a belsejét, hogy ha egymás után bemásztunk, belül már mind a ketten elfértünk, összegörnyedve. Nagyon büszkék voltunk művünkre, majd néhány perc múlva, mint két üregi nyúl kimásztunk barlangunkból és hazamentünk. Másnap pedig kezdődött az iskola. Lelkesedésből, önfeledt játékból hegyeket képes az ember megmozgatni, a kötelességből, kényszerből végrehajtott munka pedig megtöri lelkileg és fizikailag. A szenvedés nem jár törvényszerűen együtt a fájdalommal. A sebek és sérülések gyor-

san gyógyulnak, szervezetünk pedig hozzászokik a terheléshez és folytathatjuk utunkat a következő akadállyal, mindig a legnagyobb ellenállás irányába haladva. A lovasíjászatban az a követelmény a lovagló technikával szemben, hogy a felsőtest váljon teljesen függetlenné az alsótesttől, aminek tökéletesen kell követni a ló mozgását. Mikor már a szőrén lovaglás jól ment elkezdtem különböző gyakorlatokat. Miután én jobb kezes vagyok, tehát az íjat a bal kezemben tartom, elkezdtem a bal vállamra koncentrálni. Azt képzeltem, hogy ha a vállam meg tudná karcolni a levegőt, akkor annak egy egyenes vonalnak kéne lenni, vagy ha kitartanám a karomat oldalsó középtartásba, és egy pohár vizet vinnék, akkor annak nem lenne szabad kilötyögnie. Ezeket a gyakorlatokat legnehezebben ügetésben lehet megoldani, tehát ügetésben kell a legtöbbet gyakorolni. Ahhoz, hogy a lovaglás rutinná váljon, legalkalmasabbak a tereplovaglások. Minden évszaknak megvan a maga szépsége és nehézsége. Fel kell mérnünk lovunk képességeit, például eső után, sáros csúszós talajon. Figyeljük meg, hogy télen jeges, havas utakon hogyan mászik fel egy meredek partra, és hogyan ereszkedik le. Mit tesz hirtelen irányváltáskor és megállásnál. Mennyire tudok együttműködni vele, minden körülmények között megtartva a ritmust és az egyensúlyt. A két legfontosabb képesség, a ritmus- és az egyensúlyérzék, ezeket állandóan fejleszteni, gyakorolni kell. Kitűnően alkalmas erre a magyar népi tánc, nagyszerű gyakorlatok egész tárházát vonultatja fel. A lovasnépek táncaiban tökéletesen tükröződik vissza ez a kultúra. Nézzük csak meg a kozák táncokat, dinamikus lábmunka és fenséges felsőtest jellemzi, jól jeleníti meg a lovasíjászat lényegét. Természetesen ahhoz, hogy a lovaglás reflexszé váljon, nem volt elég Bella. Ahogy anyagi lehetőségeim engedték, folyamatosan bővítettem lóállományomat. Először csak olyan lovat érdemes vásárolni, ami már be van lovagolva, de ha már eleget tudunk, próbálkozhatunk csikók belovaglásával. Ne felejtsük el a legfontosabb szabályt. Kezdőnek profi ló, profi lovasnak kezdő ló. A tanulás folyamatában elengedhetetlen, hogy minél több lóval ismerkedjünk meg. Tapasztalni fogjuk, hogy ugyanazt a gyakor-

latot mindegyik másként fogja megoldani, egyéniségénél és testi adottságánál fogva, és ehhez nekünk mindenkor alkalmazkodnunk kell. Akkoriban sokat gyakoroltam azokat a testhelyzeteket, amik a lövést szimulálják. A legegyszerűbb oldalra lőni, ez az ülésben semmilyen változtatást nem igényel, az előre és a hátrafordulás viszont annál többet. Ezért lovaglás közben szinte állandóan gyakoroltam. Úgy kell elfordulni csípőtől fölfelé, hogy az alsó test rátapadva a lóra kövesse annak mozgását. A legnehezebb a hátrafordulás, így könnyen ki lehet esni az egyensúlyból és a ritmusból. Próbáltam hátrafordulva minél nagyobb távokat megtenni, mindaddig, amíg meg nem szoktam. Kitűnő gyakorlat az is, ha kinézünk magunknak egy tereptárgyat, ami előttünk van, majd mintha íjat feszítenénk, felemeljük karjainkat, és végig követjük ebben a tartásban, míg mögénk nem kerül. A kutyáim rendszeresen elkísértek túráimra. Magyar agaraim voltak, néha egy, néha kettő, gyorsak, mint a villám és kitartóak. De gyakran vittem magammal vezeték lovat is, lenyűgözött természetességük és csodálatos mozgásuk. Rengeteget játszottunk, fogócskáztunk, mentünk árkon-bokron, nádason. Csodáltam kifinomult érzékszerveiket. Vágtattam éjszaka a vak sötétben, én nem láttam semmit, de ők kitűnően tájékozódtak. Előre jeleztek mindent, ha ember, vagy ha valamilyen vad volt a közelben. Ahogy elődeink mondták, a veszélyt érezni kell, amikor már látod: késő. Fáradhatatlanságuk, szívósságuk példa volt előttem, elkényeztetett, gyönge emberi lénynek éreztem magam mellettük. Téli túráinkon lovaim lehelete a szügyükre fagyott, kutyáim olyan természetességgel gázoltak bele a jeges folyóba, mintha termálvíz lenne. Sokat tanultam, tapasztaltam tőlük, de egyvalamit nem láttam soha. Szánalmat nem éreztek önmaguk iránt. Egy állat tud félni, meg tud ijedni, de sohasem sajnálja önmagát. A lovaglóstílus akkor jó, ha természetességet sugall, természetesek pedig akkor tudunk lenni, ha minél több időt töltünk a természetben. Túráim során előszeretettel mentem bele rázós helyzetekbe, ennek megfelelően hatalmasakat estem, és megtanultam, a helyes lovagló technika elsajátításánál csak egy dolog fontosabb, jól kell tudni esni. Tanulmányozásra legalkalmasabbak a részegek és a kisgyerekek, azon egyszerű tulajdonságuknál fogva, hogy öntudatlanok. Cselekedeteiket nem befolyásolja semmilyen belső

10 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

kényszer, reflexszerűen hajtják azokat végre, így túlélési képességük nagymértékben megnő. Nem hagyhatók figyelmen kívül azok a lelki folyamatok sem, amik ilyen esetben lejátszódnak. A legrosszabb, ami történhet, hogy a lovas fél a lótól. Itt minden olyan ember figyelmét felhívom, aki szereti ezt a sportot, arra, hogy soha ne erőltessünk senkit a ló hátára, és az olyanokkal is legyünk nagyon körültekintőek, akik minden áron fel akarnak ülni. Az az ember, aki fél a lótól, lelkileg feszült, és ha a lélek feszült, akkor a test is merevvé, feszültté válik, és minden, ami merev, kemény és rugalmatlan, az törik. A lovak kitűnő emberismerők, a legelső, amit felmérnek a hátukon ülőkről, az a félelem és a bizonytalanság, és ezt könyörtelenül ki is használják. Ezen tapasztalatok ismeretében gyakorlataink során időt kell szakítanunk az esések megtanulására. Erre legalkalmasabb egy jó homokos lovarda. A ló itt futószáron megy, lovasa pedig megpróbál különböző módokon jobbról és balról leugrani, először lépésben, majd ügetésben, aztán vágtában. Gyakorlatainkat akkor építjük fel helyesen, ha azok jól szimulálják az életszerű helyzeteket, és adott esetben segítségünkre lehetnek. Használjuk lovunkat szimmetrikusan. Fel kell tudnunk rá ugrani íjjal a kezünkben jobbról és balról, és ugyanígy szálljunk is le. Ezek a gyakorlatok jól fogják jellemezni erőnléti szintünket. A lovaglás nem igényel komolyabb erőnlétet, rugalmasságot, nem jelent nagy terhelést az ember számára. Ezekre a tulajdonságokra egy esetleges baleset során lesz szükség. A legfőbb alapelv, amihez tartanunk kell magunkat: mindig a legjobbat reméld, és mindig a legrosszabbra készülj. Felkészültségem és az, hogy nem volt bennem félelem, tette lehetővé, hogy hatalmas eséseimet kisebb sérülésekkel túléljem. Olyan helyzetekbe mentem bele akkoriban, amik nélkülözték a józanságot, de én mindig megengedtem magamnak azt a luxust, hogy őrült legyek. Ugyanis azt hiszem, addig nem lehetünk épelméjűek, amíg nem voltunk őrültek. A tudás megszerzésének legfőbb forrása a tapasztalás. Kövessünk el annyi hibát, amennyit csak tudunk, de soha ne kövessük el ugyanazt kétszer. Annyi időt töltöttem lóháton, hogy alkatom, mozgásom kezdett megváltozni és az egész reflexemmé vált. Az autópályán száguldtam kocsimmal, amikor az előttem haladó jármű elkezdett lassítani. Válaszreakcióként súlypontomat hátravittem, majd merev derékkal nyomást gyakoroltam az ülésre, ezzel egyidőben egy erőteljes mozdulattal magam felé

kezdtem húzni a kormányt. Legnagyobb megdöbbenésemre az autóm nem lassított, hanem teljes sebességgel rohant az előttem álló felé. Hirtelen beletapostam a fékpedálba, a gumik csikorogtak és füstöltek, majd az utolsó pillanatban, néhány centire az előttem állótól sikerült nekem is megállni. Elérkezettnek láttam az időt, hogy újra íjat fogjak a kezembe lóháton. Kezdő lovasíjászok számára a legfontosabb feladat, hogy a lovaglást és az íjászatot egymástól elkülönítve kell tanulniuk! Legyenek kreatívak, törekedjenek az életszerű helyzetekre, haladjanak következetesen, lépésről lépésre és csak akkor alkalmazzák a kettőt együtt, mikor már külön-külön mindegyik ösztönszerűvé vált.

11 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

gész eddigi vergődésemnek az a felismerés lett az eredménye, hogy a ló tanít meg lovagolni, és az íj tanít meg lőni. Lássuk, mire tanított meg az íj. A lovaglást külön választottam az íjászattól, így több időm jutott az íjra. Első feladatomnak a lőgyorsaság növelését tartottam. Még mielőtt vágtába ugrasztottam a lovam, ráhelyeztem az idegre egy vesszőt, amit mutatóujjammal az íjhoz szorítottam. A problémák a következő vessző betöltésével voltak, ezt ugyanis nem tudtam hova helyezni. Megpróbáltam szinte minden lehetőséget, tegezbe raktam, amit a hátamra vagy az oldalamra kötöttem, a csizmaszáramba vagy az övembe dugtam. Minden megoldás lassúnak bizonyult, már alig láttam a célt, mire előkotorásztam a következő vesszőt és újratöltöttem. Legkézenfekvőbb megoldásnak az bizonyult, hogy a bal kezemmel hozzáfogom az íjhoz, ez persze zavart a lövésben, de kétségkívül ez tűnt a leggyorsabbnak. Az első vessző kilövése után megfogtam a következőt, átemeltem az íj fölött, alkarommal megtámasztottam az ideget és rákattintottam a vesszőt, bal kezem mutatóujjával odaszorítottam az íjhoz, majd jobb kezemmel megfeszítettem az íjat. Olyan lőgyorsaságot értem el, hogy két lövést le tudtam adni, és ha lassan vágtatott a ló, még hármat is, de a találatokról jobb, ha most nem írok semmit. Több mint egy évig gyakoroltam ezt a módszert, és úgy éreztem, holtvágányon járok. Itt következett be az a szünet, amit már említettem, és kezdett külön szálon futni a lovaglás és az íjászat. Megpróbáltam elfelejteni az eddigi technikákat, és valami újat létrehozni. Hosszas kínlódás után rájöttem egy merőben új töltési rendszerre. Három vesszőt hozzáfogtam az íjat tartó bal kezemmel a markolathoz a tollak magasságában, hegyükkel lefelé. Jobb kézzel megfogtam a nyíl fokát és a markolat és az ideg között előretoltam úgy, hogy a bal kezemen támaszkodott, rákattintottam az idegre, majd ugyanazzal a mozdulattal feszítettem is az íjat. Ez pusztán egy elgondolás volt, egy logikai sorrend, ezért nem állt egyből a kezemre, de engem ez a probléma akkoriban egyáltalán nem késztetett meghátrálásra, sőt, lázas gyakorlásba kezdtem. Ha volt némi szabadidőm, akár csak néhány perc, már gyakoroltam is. Egy felajzott íj volt a lakásban erre a célra fenntartva, néhány vesszővel. Tévénézés közben is állandóan gyakoroltam, nem ritkán íjjal a kezemben aludtam el. Mikor a töltés már tűrhetően ment, elkezdtem célba lövésnél is használni, mindig három vesszőt lőttem ki gyorsan egymás után.

Természetesen minél gyorsabb voltam, annál pontatlanabb. Egy év után már kézzelfogható eredményt értem el, sikerült a három lövést 6 mp alá vinni. Ez alatt az idő alatt lovaglótechnikám is sokat javult, éreztem, hamarosan itt az idő és felkészültségem lehetővé teszi a tényleges lovasíjászat gyakorlását. Egyre többször cipeltem magammal az íjat a túráimra, és szakadatlanul gyakoroltam a töltést és célra feszítést előre, oldalra és hátra. Kezdetben mindenbe beleakadtam az íjammal, kipotyogtak a kezemből a vesszők, de hamarosan megszokottá vált, és egy szép napon végigvágtattam a lovasíjász pályámon, és leadtam három villámgyors lövést. A három vessző a nagy körbála három oldalában, annak geometriai középpontjában állt. Nem tudom leírni, amit akkor éreztem, mindenféle gondolatok kavarogtak a fejemben. Ammianus hunokról leírt mondata jutott az eszembe: „Magas hegyekről alásüvöltő egyre erősebbé és gyorsabbá váló forgószél." Leugrottam a lovamról és visszasétáltam a vesszőimért. Tudtam, hogy amit csináltam, az véletlenül sikerült, egyszerűen csak szerencsém volt. De tudtam azt is, hogy ami egyszer sikerül, az ezerszer, százezerszer, sőt milliószor is sikerülhet, ez csak kitartás és gyakorlás kérdése. Nem tudnám megmondani, pontosan mikor történt, érzések, benyomások jobban megmaradnak bennem, mint adatok és időpontok, de ez volt az a pillanat, amikor először éreztem magam lovasíjásznak. Akkor még nem tudtam, hogy egy évtized választ el attól, hogy a három kilőtt nyíl ne tévesszen célt, de úgy éreztem, már ezen az úton járok. A következő oldalakon essék szó az íjászat alapjairól, tapasztalataim tükrében, arról a módszerről, amit használok és tanítok. Olyan erős legyen az íj, amivel napi 300-400 lövést le tudunk adni anélkül, hogy ez bármilyen problémát okozna. (Vigyázzunk önmagunk túlértékelésére, az átlag 30 Ibs-ost használ, miután már tönkretette magát a bivalyerős íjaival.) Húzáshossza pedig aszerint legyen kiválasztva, hogy a lapockák zárásánál (vonalba húzott íj) még ne legyen felkeményedve (170 és 180 cm-es testmagasság között kb. 33"). Az így kiválasztott és testre szabott íjjal bármit tehetünk, kivéve egyet! Ne lőjünk vele célba! Tanuljuk meg mindennek az alapját, a helyes oldástechnikát. Nem tudnám megmondani, hány embert tanítottam íjászni életem során, de alapvetően két típus van: a király és a szolga. A király fellelhető a lovasíjász ábrázolásokon, legyen az sza-

szanida, hun, magyar vagy mongol, egyszóval az íjfeszítők népe. Ismertető jele, hogy az ember a központ és az íjat magához húzza, tökéletes erőegyensúly, vonalba húzás és belső fix pont jellemzi. A szolga pedig, ahogy egy európai csinálja, nem az íjat húzza magához, hanem ő bújik hozzá, teste előre dől, magas pofacsontra történő húzás, külső fix pont , az egyensúlyból a lövés irányába való elhajlás, enyhén görnyedt testtartás az ismertető jele. Lehetővé teszi rendkívül erős íjak használatát, gyorsan lehet eredményeket elérni, de használhatatlan lóháton. Ezt a felismerést két év lovasíjászat után tettem. íjász pályafutásomat én is ebben a stílusban kezdtem, kezdetben természetesen lovon is ezt használtam, katasztrofális eredménnyel, ami fordított arányban állt azzal a kínlódással, amit ebbe a technikába öltem. A pofacsontra húzásnak két nagy problémája van. Az egyik az, hogy túl magas, minél távolabb viszünk valamit a köldökünk magasságától, a ló vágtából adódó mozgása annál nagyobb elmozdulást idéz elő, ennek következtében lövéseink pontatlanok lesznek. A másik probléma, hogy a pofacsontra húzott íj a technikát merevvé teszi és megnehezíti a céltárgy követését, pedig a kapcsolatnak a céllal rugalmasnak és folyamatosnak kell lennie, ebben nem zavarhat meg bennünket semmi. Nem tudom, mi hatott rám akkoriban nyomasztóbban, ez a felismerés, vagy az a kudarctömeg, ami az új technika gyakorlásánál ért. Vonalba húztam az íjat, ezáltal eltűnt a fix pont, a húzáshossz bizonytalanná vált, ezzel együtt megszűnt a rálátás a vesszőre, valamint az a lehetőség, hogy a nyíl hegyét viszonyítási alapnak használjam a célra tartásnál. Két dolog vált világossá számomra, az egyik, hogy ez az egyedüli használható technika, a másik pedig az, hogy képtelen vagyok használni. Miért álltam neki mégis lázasan gyakorolni? Mert ez által meg tudok valósítani egy olyan technikát, ami a lélek mélyéről tör fel és a lövés ennek a folyamatnak csak egy fizikai síkon történő megnyilvánulása. Gondoljunk arra, amikor elkezdtünk tanulni autót vezetni. Le kellett néznünk a lábunkhoz, nehogy összekeverjük a pedálokat, néznünk kellett a sebességváltót, hogy megfelelő fokozatba tudjuk kapcsolni. Aztán, miután rutinná vált, beépült agyunk egy automatikus rendszerébe, többé már nem kötötte le figyelmünket.

12 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

Úgy, ahogy a lovaglásnál, az íjászatnál is az automatizmus, az ösztönszerű végrehajtás a cél. Erre pedig a legalkalmasabb az íj vonalba húzása, amikor a karok vállmagasságban vannak, a fix pontot, a húzáshossz végét a lapockák zárása jelenti. Az összes lovasíjász ábrázoláson ez a technika látható. A gyakorlatok részleteit nekem kellett kidolgoznom, de ez lehetetlen lett volna anélkül, hogy ne tanulmányozzam és ne használjam őseim kultúráját. Rengeteg ábrázolást néztem át részletesen, sokuknál látható volt, hogy a vesszőket az íjhoz markolják, megfigyelhető volt a helyes tartás és a megfelelő lovaglótechnika. A legkézenfekvőbb persze az lett volna, ha rögtön ezt kezdem másolni, de ez akkor nagyon nehéznek, szinte lehetetlennek tűnt, de a vége mégiscsak ez lett. Az íjászatban a legnagyobb problémát az jelenti, hogy szánalmasan rossz technikával is célba lehet lőni. Sőt, minél primitívebb egy technika, annál gyorsabban lehet felületes eredményeket elérni. A nehézségek a középszint elérésénél jelentkeznek. Itt kimerülnek a tartalékok, a fejlődés pedig megáll, úgy torpan meg, mintha egy kőfalba ütközött volna. Továbblépés csak akkor lehetséges, ha a megfelelő következtetéseket levonva újra kezdjük a tanulást, teljesen az alapoktól. Erre csak nagyon kevesen képesek, ugyanis elménk a saját törvényeinek megfelelően minden körülmények között alátámasztja saját hiedelemrendszerét. Ragaszkodunk szokásainkhoz, még akkor is, ha kiderül róluk, hogy rosszak. Az életem célja és értelme a lovasíjászat tökélyre fejlesztése. Ha kell, a pokol fenekére is elmegyek érte. Ha észrevettem, hogy rossz úton járok, ami számtalanszor előfordult, mindig képes voltam kidobni a régit, jóllehet fogcsikorgatva, de újra tudtam kezdeni, a nulláról indulva. Első gyakorlatainknál ne használjunk íjat, álljunk be a tükör elé és tegyük oldalsó középtartásba karjainkat. Figyeljünk arra, hogy azok vállmagasságban legyenek. Ezt addig gyakoroljuk, amíg tükör nélkül is tökéletesen végre tudjuk hajtani. A következő lépésünk (jobb kezesek esetében, akik az íjat bal kézben tartják): hajlítsuk be jobb karunkat abba a pozícióba, mintha egy íjat feszítenénk szegycsontunkra, majd egyenesítsük ki, mintha könyökünknél egy forgástengelyen alá lenne támasztva. Ezeket gyakoroljuk, amíg nem működik reflexszerűen. Használjunk tükröt, de vigyázzunk, ne szokjunk hozzá, nem magunkat kell nézni, hanem magunkba kell néznünk. Szerezzünk egy vödröt,

fülét szereljük le, kössünk helyébe madzagot, rakjunk bele homokot (ahogy erősödünk, egyre többet), fogjuk meg azzal a három ujjunk utolsó percével, mellyel az íjat feszítjük. Emeljük fel magunk mellé egyenes tartással, karunkat lelógatva lazítsuk el minden izmunkat, csak a három ujjúnkban lehet feszültség, laza csukló, könyök és váll. Idézzünk magunk elé egy téli tájat, ahogy a fenyveserdőben egy fenyőágra esik a hó, majd terhe alatt egyszercsak meghajlik, a hó lecsúszik róla, és abban a pillanatban engedjük el a vödröt. Ha ezeket a gyakorlatokat tökéletesen végre tudjuk hajtani, a kezünkbe foghatunk íjat. Álljunk a céltábla elé két-három méternyire, merőlegesen, váll-szélességű terpeszben, egyenes gerinccel. Tegyünk egy nyilat az idegre, vállmagasságig emeljük karjainkat, úgy, hogy az íjat tartó kezünk a táblára mutat. Feszítsük meg az íjunkat, úgy, hogy vonalba húzzuk, karjaink vállmagasságban, a vessző velük párhuzamos, vízszintes, lapockáink zártak. Tekintetünket fordítsuk el a céltól, és ne törődjünk azzal, hova lövünk. Figyeljük meg önmagunkat belülről, izmaink feszítőerejének azonosnak kell lennie az íj feszítő erejével. Törekedjünk az erők tökéletes egyensúlyára. Gondoljunk az előbb leírt fenyőgallyra, és engedjük el az ideget, itt a két energia ellentétes irányú mozgást fog kiváltani. A nyíl előre repül, vele ellenkező irányba terhétől megszabadulva lendül hátra a feszítő karunk, így kerül mindkét kéz oldalsó középtartásba. Minél több időt töltünk az oldás gyakorlásával anélkül, hogy céloznánk, a későbbiekben annál gyorsabban fogunk fejlődni. Amikor már tökéletesen megy, fordíthatjuk tekintetünket a cél irányába. Következő gyakorlatainknál figyeljük a légzésünket és az általa kiváltott lelki folyamatokat. Az íj megfeszítésével azonos tempóban szívjuk be orrunkon át a levegőt, tartsuk bent, majd oldás után lassan, a szánkon át engedjük ki. A légzés egy kapocs az akaratlagos és a független között. Ez azt jelenti, hogy képesek vagyunk ritmusát szabályozni, de tőlünk függetlenül is működik. Egy kapu, mely belső világunk felé vezet. A belégzés feszültségnöveléssel jár, a kilégzés ennek csökkenésével. Ahogy szívjuk magunkba a levegőt, telítődünk energiával, ahogy kilégzünk, csökkentjük. Figyeljük meg, mennyi feszültség halmozódik fel bennünk, miközben megfeszítjük íjunkat, belégzünk, megtartjuk az íjat és a levegőt, majd oldunk. Hadd tegyek itt egy kis kitérőt. A magyar nyelv annyira töké-

letesen adja vissza a lelkiségét ennek a folyamatnak, hogy leegyszerűsíti érthetőségét a magyar ember számára. Az íjat feszítjük, és mi is feszültté válunk, az íj húrját mi idegnek nevezzük ugyanúgy, mint idegrendszerünket. Pattanásig feszítjük az ideget, pattanásig feszítjük az idegeinket- vagy éppen másokét. A dekoncentráltságra azt mondjuk, szétszórtak vagyunk, a szórásképet, szétszórtságot ugyanúgy jelezzük az íjászatban is. A hirtelen ért fájdalomra azt mondjuk: belénk nyilai. A magyarságnak egykor legfontosabb fegyvere az íj volt, harcmodora pedig a lovasíjászat. Nyelvünkben, mentalitásunkban mind a mai napig sokat megőriztünk ebből. Térjünk vissza eredeti témánkhoz. Ha a test feszült, a lélek is feszültté válik, ha a lélek feszült, a test is feszültté válik, ezzel egymásra hatnak a folyamatok. Az íj megfeszítése feszültséggel jár, a belégzés feszültséggel jár, a célra koncentrálás, főleg, ha még tétje is van, mondjuk egy verseny, szintén feszültséggel jár. Iszonyatosan nagy szellemi terhelés ez, amely egyetlen pontra, az oldás pillanatára koncentrálódik. Ezért nem győzöm hangsúlyozni: az íjászatban legfontosabb és mindennek az alapja a helyes oldástechnika. A lövéskor fellépő terhelés nagyon sok íjászra káros hatást gyakorol. A legáltalánosabb hiba az oldáskényszer, ez azoknál jelentkezik, akik nem bírják elviselni a lövés pillanatát megelőző lelki terhelést. Miután az oldás egy önfeledt mozdulat, ezt nem tudják befolyásolni, és akaratuktól függetlenül hajtják végre. A lovasíjászatban ez hatványozottan jelentkezik, hiszen a környezeti hatások nagy mértékben nőnek. Kiválthatja a lónak egy ritmusváltása, a vágta ugrás bármelyik fázisa, a lőoszlop bevillanása. Felhívom a figyelmet arra, hogy egy probléma keletkezése minél korábbi, annál nehezebben javítható. Ezért a tanulás fázisai legyenek egymástól jól elkülönítve. Először jöjjön az oldástechnika, majd a célzás és végül a lőgyorsaság fejlesztése. A hibák elkerülésének legjobb módszere a tudatosság, minden mozdulatunkat tudatosan hajtsuk végre, váljunk önmagunk szemlélőjévé. Hassunk a tudatalattira a tudatosság révén és az önkéntelenre a szándékosság révén. Foglalkozzunk azzal, ami elérhető számunkra, aztán bízzuk magunkat a természetre. Az íjásznak meg kell tanulnia figyelmét a célra irányítani. Ilyenkor tudata olyan, mint a rezzenéstelen víztükör. Képzeljünk el egy kristálytiszta hegyi tavat, üde zöld fenyvessel körülvéve,

teljes szélcsendben. A víz felszínén olyan élesen tükröződik vissza a táj képe, hogy megkülönböztethetetlen az eredetitől. Az íjász tudatában ilyen élesen kell a célnak megjelennie. Most nézzük meg hegyi tavunkat, mi történik akkor, ha egy enyhe szellő csal apró hullámokat felszínére. Az addig tökéletes tükör hirtelen darabokra törik. így válik tudatunk tajtékzó tengerré gondolataink viharában. Gondoljuk végig magányos edzéseinken, önfeledt játékként megélve a gyakorlatainkat. Milyen könnyedén hajtjuk azokat végre, és mennyi görcs, feszültség van bennünk egy versenyen, minél nagyobb a tét, annál nagyobb az izgalom. Az izgalom pedig kapkodóvá tesz. A kapkodás hibákkal jár, és a hibáink kiszolgáltatottá tesznek bennünket. Vészhelyzetben ugyanis sohasem akaratunk szerint cselekszünk, ilyenkor tudatalattink programozottsága az irányadó. Az íjászatnak nagyon nagy irodalma van, és sokan tanítják. Számtalan bugyuta ötlettel találkoztam már arra vonatkozóan, hogyan csendesíthetjük el elménket. Ha példával akarom illusztrálni elképzelésüket, úgy álltak a dologhoz, mintha a világossághoz először el kellene tüntetni a sötétséget, majd behozni a fényt, pedig a sötétség a fény hiánya. Ha világosságot akarsz, gyújts fényt, és ha meg akarsz szabadulni az álomtól, ébredj fel! Az elme nem lehet békés, mert lényege a feszültség. Az elme, mint entitás nem létezik, csak gondolatok léteznek. Mi hát a megoldás? Lépj ki az elméből, hagyd el! Az elmenélküliség nem azt jelenti, hogy nem tudod elmédet használni, hanem azt, hogy elméd nem tud téged. Ezt pedig úgy tudod megvalósítani, ha tudatossá válsz, megfigyelővé, szemlélővé, ez az út vezet a belső ürességig. Ilyenkor válik technikád olyan tisztává, mint a kristály. Annyit beszéltek már az emberek az önmagukkal folytatott harcról. Önmagunk legyőzése a legnagyobb feladat, mondták, és egyre többen kezdtek hinni benne. En erre azt mondom, egy problémának rossz oldalról történő megközelítése. Ne avatkozz be az elmédbe, csak légy tanú. Ez a gondolkodásmód az íjászaton, mint gyakorlati rendszeren keresztül egy új dimenzióba viszi használóját. A sportnak pedig új utakat teremt, felszabadítva azokat a szellemi erőket, melyek Csipkerózsikaálmukat aludták ezen a területen. Mint már leírtam, az összes feszültség, minden hiba az oldásban csapódik le. Ne lépjünk tovább, míg nem gyakoroltuk eleget, de senki ne higgye, hogy addig nem léphet tovább, amíg nem tanulta meg tökéletesen, mert én még nem láttam senkit, aki

13 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

idáig eljutott volna, ezt mi mindnyájan csak gyakoroljuk. Az embernek törekednie kell a tökéletességre, ez az az irány, amerre haladnunk kell. De hogy elérhetjük-e? Ez örök kérdés számunkra. Én szeretnék egyszer vágtából egy tökéletes sorozatot leadni, de ez eddig még nem sikerült. Megígérem, ha sikerülni fog, azonnal abbahagyom a lovasíjászatot, mert azon túl már nem lesz miért gyakorolnom. Képzeljük azt, hogy horgászunk és egy nagyon nagy hal akad a horgunkra, a zsinórunk pedig túl vékony. A legkisebb hirtelen mozdulat, egy rántás elszakíthatja és fogásunk máris elillant. Ez a mi nagy halunk a lovasíjászat, a vékony zsinór pedig gyakorlataink, melyek által eljuthatunk célunkig. Legyen hát mindig elég türelmünk, ne akarjunk hirtelen túl sokat, mert könnyen elszakadhat. Amikor már érezhetővé vált az oldástechnika gyakorlásánál, hogy megfogtuk annak lényegét, felfűztük egy hajszálvékony fonálra, óvatosan lépjünk tovább. Helyezzünk el egy célt vállunk magasságában, legyen ez egy 30 cm átmérőjű korong. Azért kell vállmagasságban elhelyezni, hogy a vonalba húzást, amit az oldásnál is gyakoroltunk, töretlenül tudjuk tovább folytatni. Keressük meg azt a távot, amiről biztosan eltaláljuk, és kezdjünk el gyakorolni. Majd elindul egy tánc, lépjünk hátra és lőjünk, ha eltaláltuk, lépjünk még hátrébb. Ha nincs találat, azonnal lépjünk közelebb. Kezdő íjászok gyakran esnek abba a hibába, hogy rögtön az első lövéseket nagy távolságról adják le. Mi számít nagy távnak? Ahonnét nem találják el a célt. így szakítják el vékony zsinórukat nagyon sokan végérvényesen. Hogy miért? Mert a távolsággal egyenes arányban nő a pszichés teher, és hol csapódik le a feszültség? Az oldásban! Képzeljük el, hogy egy deszkát fektetünk a földre, és azt a feladatot kapjuk, hogy menjünk végig rajta. Ugyan kinek okozna ez problémát, ki mondaná azt, hogy ez egy veszélyes és megoldhatatlan feladat? Akkor most ezt a deszkát helyezzük el két öt méteres állvány között. Azok a természetes mozdulatok, amik az imént jellemeztek bennünket, görcsössé, merevvé válnak a bennünk levő szorongástól. Ekkor helyezzük el deszkánkat két tízemeletes ház között. Azok az emberek, akik a földön fekvő deszkán teljes magabiztossággal sétáltak végig, most a közelébe sem fognak menni. Pedig a deszka méretei nem változtak semmit. Így nehezedik az íjászra is a távolság növelésével egyre na-

gyobb teher és teszi bizonytalanná azt a technikát, ami közelről tökéletesen működik. Hogyan tudjuk megőrizni technikánk magabiztosságát? Úgy, hogy nem engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy mellé lőjünk. Erre a célra azért használok 30 cm átmérőjű korongot, mert a lovasíjász cél belső köre is ekkora, és azért nincsenek rajta köregységek, hogy bennünket a találat értéke se zavarjon meg. Valaki vagy eltalálja, vagy nem, vagy előre lép, vagy hátra. Nagyobb távokra használjunk nagyobb átmérőt, de a lényeg a biztos találat. Ez tesz bennünket magabiztossá, és ez teszi technikánkat szilárddá. Arra a kérdésre, hogy hogyan kell célozni, én mindig nagyon részletes, és mindent átfogó választ szoktam adni: SEHOGY. Tudom, hogy nem ezt várták, de így van. Ahhoz, hogy ezt el tudjam magyarázni, egy évtizedet előre kell ugranom az időben. Jelenlegi tudásom lehetővé teszi, hogy a 90méteres pályán 6 másodperc alatt menjek végig lovammal, a tempó itt több mint 15 méter másodpercenként. A három lövés leadására kevesebb, mint 5 másodperc jut. Ha valaki még mindig nem értené, miért nem célzok, akkor annak elmondom. Egész egyszerűen azért, mert nincs rá idő. Itt válik érthetővé a harcművészet fogalma. Csak a cselekvés létezik! Nincs gondolkodás, a helyzet elemzése, töprengés, csak a színtiszta cselekvés. Ugyanis a harcban nincs idő gondolkodni. A céltárgy megjelenése azonnali reakciót vált ki, a lövést. Talán most már az is kezd érthetővé válni, miért mondom azt, hogy lépjünk ki elménkből. Egész egyszerűen azért, mert ebben a szituációban már amúgy sem tudunk mit kezdeni vele. Amikor már a sík pályán való lövészet jól megy, hozzáfoghatunk a terepíjászathoz. Ennek lényege, hogy megtanuljuk a szintkülönbségekből adódó nehézségeket helyesen kezelni. Tudnunk kell meredeken fölfelé és lefelé lőni, vagy úgy, hogy az ágak sűrűjében, az erdőben elhelyezett célunk alig látható. Ennek gyakorlására egy kitűnő terepíjász pályát építettem tizennégy céllal, melyek mindegyike különbözik a másiktól, nincs két, egyforma testhelyzetből leadható lövés. Ez az első olyan gyakorlat, mely már egészen életszerű, és igazán jó szórakozást nyújt az íjásznak. Megtöri az alapgyakorlatok monoton sulykolásából adódó egyhangúságot. Pedig ezek nélkül nincs eredmény, nagyon sokan rövidítik le ezt a hosszú utat és teszik lehetetlenné a továbbjutást maguk számára. Azzal a példával szoktam élni, hogy tanítványaim egyénisége

a talaj, az alapgyakorlatok pedig annak az épületnek az alapját jelentik, amit együtt fogunk létrehozni. De senki ne higgye, hogy néhány mocsárba bevert cölöpre fellegvárat fog építeni. Minél erősebb az alap, annál nagyobb házat rakhatunk fölé. A terepíjászat vezet be bennünket abba a folyamatba, mikor nem tudunk az eddig tanult „tiszta" testhelyzetből lőni. Következő gyakorlatunk legyen a forgásból lövés. Lényege annak a helyzetnek a felidézése, mikor a lovas szemből, oldalról és hátrafelé ad le lövéseket. Álljunk a céllal szembe, amit vállunk magasságában olyan távolságra helyezünk el, hogy találatunk biztos legyen. Próbáljunk úgy rálőni, hogy felsőtestünket csípőtől fölfelé csavarjuk a megfelelő tartás eléréséig, felidézve azt a helyzetet, mintha lovon ülve adnánk le lövést előre, majd forduljunk 90 fokot oldalra, ez a már megszokott merőleges beállás a célra. Majd forduljunk újabb 90 fokot, és harmadik lövésünket adjuk le hátra. Ennek a gyakorlatnak a továbbfejlesztésére építettem egy pályát és csináltam egy falovat egy vékony gerendából, mely olyan magasságban volt elhelyezve, hogy ha ráültem, lábaim nem értek le róla. Nagyon kényelmetlen volt és nehéz volt rajta megtartani az egyensúlyt. A célokat pedig úgy helyeztem el, hogy azok a lehető legjobban közelítsék meg az életszerű helyzetet, mintha lovon ülve kellene előre, oldalra és hátrafordulva lőnöm, itt már figyelnem kellett az egyensúlyra, kezdő lovasíjászok gyakorta előforduló hibája, hogy rossz testhelyzetükkel kibillentik lovukat az egyensúlyból, amit az a maga módján próbál helyrehozni, ezáltal pedig lovasát billenti ki a lövés pillanatában a célratartásból. A falovon történő gyakorlás nagy segítséget jelentett számomra abban, hogy egy instabil testhelyzetben meg tudjam őrizni technikám tökéletességét, figyelve egyensúlyom megtartására. A következő gyakorlataim a mozgásból leadott lövések voltak. Ezek lényege a megfelelő ritmusban történő oldás gyakorlása. Elindultam a cél felé, egyenletes, határozott léptekkel és folyamatosan lőttem, figyelve arra, hogy sem mozgásom egyenletessége, sem célratartásom ne változzon. Majd megfordultam és a céltól távolodva adtam le lövéseket, hátrafelé. Ezt rengeteget kell ismételni lépésben és futásban is. Ezután következnek a guggolásból leadott lövések. Ezek lényege a felső holtpontban történő oldás megtanulása. Guggolásba lefelé haladva töltünk, fölfelé haladva célra feszítjük

íjunkat, a felső holtponton pedig lövünk, és már guggolunk is le. Kezdődik minden elölről, háromszor egymás után. A gyakorlat nagy segítségünkre lesz a ló hátán megtalálni a vágtaugrás felső holtpontját, és ebben a helyzetben lőni. Ezek a gyakorlatok teremben is kitűnően használhatók, jól egészíthetjük ki vele téli edzéseinket, amikor a hideg miatt nem tudunk lovasíjászni. Télen a tavam befagyott jegén korcsolyáról lövök, úgy, hogy a lovasíjász célt beviszem a jégre. Teljes erőmből nekiindulok, majd ahogy azt lóhátról is teszem, gyors tempóban lövöm elölről, oldalról és hátulról. Kitűnő gyakorlat, jól fejleszti a helyes tartást és az egyensúlyt, alkalmazva a lovasíjászatban kidolgozott szabályokat önálló sportként is működhet. Nehezíthetjük azzal, ha minden lövés előtt csinálunk egy guggolást. Rengeteg módszer van még ezen kívül. Itt csak az alapokat ismertettem dióhéjban, a további részletek bemutatására az edzőtáborok hivatottak, de mindenkinek a kreativitására van bízva, hogy mit tesz még hozzá. Eddig olyan gyakorlatokkal foglalkoztunk, ahol a cél mozdulatlan és mi mozgunk, most térjünk át azokra, ahol a cél mozog. Elsőnek a futóvad lövést ajánlom. Erre a célra egy bálamadzagokkal kitömött zsákot használok, mely egy csigakerék segítségével lejtős pályán mozog. Kitűnően fejleszthető vele a lőgyorsaság és a céltárgy követése. Kezdő lovasíjászok ugyanis rendszeresen lőnek mellé, mert nem veszik figyelembe, hogy lovuk sebességéből adódóan mindig elé kell célozni. Ezek a hibák jól javíthatók egy futóvadlövő pályán. Ezt követi a lengőcél, ehhez a játékhoz egy labdát használok, mely egy négy méteres zsinóron lóg. Ezt olyan nyilakkal lövöm meg, melyek végén egy gumigolyó van. A találattal lengésbe jön a labda, és az mindig új helyzet elé állít a következő lövés leadásánál. A felsorolást a koronglövészettel zárom, mely mind közül a legnehezebb. Fontos a lövésszám! Az az optimális, ha egymás után csak három nyilat lövünk ki, függetlenül attól, milyen távolságra van a cél. A legrosszabb, amit egy kezdő megtehet, hogy ennek a többszörösét lövi egymás után ugyanarra a célra. Hogy miért? Mert a monotonitás lehetőséget ad a belealvásra, megtöri az éber tudatot, a harmadik lövés után már automatikussá válik a folyamat. Könnyű eltalálni az így bemért célt, ez sokakat félrevezet, és

arra a következtetésre jutnak, hogy nagy távra pontosan tudnak lőni. Ne felejtsük el, az életszerű helyzet mindig csak egy lövést tesz lehetővé, és mindig csak ez számít. Az igazi tudás egy távra egy lövésből mérhető le,

Az edzésprogramok megtervezésénél fontos azok gyakoriságának és időtartamának helyes alkalmazása. Kezdők számára heti három alkalom a legmegfelelőbb. Fontos szabály, hogy ne erőltessük meg magunkat. Addig

14 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

ez a gyakorlat közelíti meg legjobban a lovasíjászatot, ugyanis ebben a sportban soha nincs két egyforma helyzet. Valami mindig változik, vagy a távolság, vagy a sebesség. íjászedzéseinken ezt figyelembe kell vennünk, és ha már a megfelelő szintet elértük, használjunk egyszerre több vesszőt. Ennek a módját „Az erő" című fejezetben fogom részletesen leírni. Kedves Olvasó! Most kérem, vegye szemügyre ezt a könyvet, amit kezében tart, nézze meg méreteit, nagyságát, súlyát, a papír minőségét, a betűk típusát. Amit lát, azt nevezzük formának, és amit olvas, azt nevezzük tartalomnak, így válik az anyag a szellemiség hordozójává. Ahhoz, hogy hozzájussunk, meg kell ismernünk a betűket, meg kell tanulnunk olvasni. Nem lehet ez másképpen az íjász esetében sem. Rá kell jönnie, milyen szellemiséget rejt íja, és meg is kell ismernie. Nagyon sok hosszú aszimmetrikus íj került elő a Kr. utáni 400-as évekből, sokan magyarázták, hogy miért volt olyan, amilyen. Különböző elméleteket gyártottak keletkezésének okairól. Ezek azok az emberek, akik mindig csak a formát látják és képtelenek az általa rejtett tartalom felderítésére. Racionális tudatállapotukban próbálják egy mitikus vagy egy mágikus tudatállapotban élő archaikus ember életének mozgatórugóit megérteni. Könyvtárszobából tanulmányoznak egy szerves kultúrát, mégpedig úgy, hogy az egészet részekre szedik. Figyeljünk meg egy vágtató lovasíjászt. A harmónia, az erők tökéletes egyensúlya látható mozgásában. Hunyorítsunk rá, nézzük csak a körvonalait, hibátlan szimmetria jellemzi. Ettől csak az az eset tér el, ha aszimmetrikus íjat használ. Ilyenkor sziluettjében egy felfelé irányuló erő is megjelenik, érzékeltetve használója törekvését az égiek felé, egy magasabb szellemiség irányába. Számomra az íj lelki kapcsolat is. Általa kezemben egy kulcsot tartok, mely a spiritualitás kapuját nyitja. Út a koncentráción át a meditációba. Megtanultam irányítani gondolataimat, és ez sokat segített az íjászat gyakorlásában. Aztán megtanultam íjászni, és ez sokat segített abban, hogy irányítsam gondolataimat, és jól használjam elmémet.

gyakoroljunk, amíg az nem jelent olyan mértékű terhelést, ami a következő edzésen hátrányt jelenthet (izomláz, húzódások, vízhólyag az ujjakon, stb). Miután ezt már megszoktuk, növelhetjük a gyakoriságát, a hét minden napjára tűzzünk ki egy számunkra megfelelő időpontot, és ezt tartsuk be. Kezdők számára a legmegfelelőbb az egy alkalomra jutó nagy lövésszám. Miután megszereztük az alapokat, íjásszunk egyszerre kevesebbet, de növeljük az alkalmak gyakoriságát. Amennyiben egy nap egy órát tudunk gyakorlásra szánni, ezt lehetőségeinkhez képest osszuk el két vagy három alkalomra. (Pl.: reggel fél óra, este fél óra, amennyiben munkánk lehetővé teszi, az ebédszünetben is lehet húsz percet íjászni.) Ez a módszer különösen verseny előtt kedvez. Lényege a versenyállapot, a tökéletes szellemi ráhangolódás, a maximális koncentráció rövid időn belüli elérése, valamint annak feltérképezése, mennyi időre és milyen lövésszámra van szükség ahhoz, hogy csúcsformánkat a verseny idejére tudjuk a legmagasabb szinten tartani. Ha egy napot nem gyakorolsz, észre fogod venni, ha két napot nem gyakorolsz, észreveszi a mestered, ha három napot nem gyakorolsz, mindenki más észreveszi. Az edzésen leadott lövések számát csak egyvalami múlhatja felül: a megfelelő szellemi ráhangolódás. Gyakorlatainkat tökéletesen éber tudatállapotban kell végrehajtani, ellenőrzésünk és megfigyelésünk alatt tartva minden mozdulatot, izmaink minden rezdülését. Elménket meg kell gátolnunk abban, hogy akár csak egy pillanatra is elkalandozzon, rést nyitva egy önfeledt, kontroll nélküli mozdulatnak. A koncentráció teszi lehetővé számunkra, hogy feltérképezzük belső világunkat, megismerjük elménket, a benne lejátszódó folyamatokat, és felfedezzük azt, ami azon túlmutat. Ez egy lehetséges út a meditáció felé, de ahogy ezt már korábban is leírtam, tudatosan kell hatni a tudatalattira és szándékosan az önkéntelenre. Az aprólékosan kidolgozott részletek teszik lehetővé számunkra, hogy a lövés pillanatában egésszé álljon össze a kép, anélkül, hogy tudatában lennénk annak, hogy mi történik. Ez a módszer, amit kidolgoztam, a lovasíjászatot szolgálja, úgy van felépítve, hogy gyakorlója számára lehetővé tegye vágtató ló

hátáról a pontos lövést. Ez persze nem jelenti azt, hogy csak lovasíjászok használják, sőt egyre nagyobb azon íjászok száma, akik az én stílusomat választják, anélkül, hogy valaha is felülnének a lóra. Számukra önálló versenyszámokat dolgoztam ki, ahol a gyorsaságnak épp olyan jelentős szerepe van, mint a találatok pontosságának. Ezt aztán igazán sokan gyakorolhatják, egyszerűségénél és olcsóságánál fogva, így lehetőség van arra, hogy nagyobb tömegből legyenek kiválasztva a legtehetségesebbek a lovasíjászatra.

15 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

A z a kezdő, aki idáig eljutott, elsajátította a megfelelő lo-/% vagló- és íjászstílust, birtokában van az alapoknak, öt-/"^^ vözheti az eddig tanultakat, kezdheti a lovasíjászatot. JL. JL De ne lepődjön meg azon, ha nem fog menni mindjárt elsőre. Ugyanis nincs semmilyen módszer, ami a vizet helyettesíteni tudná az úszásoktatásban. Ez volt az az észrevétel, melyet első esetlen próbálkozásaim után leszűrtem, pedig úgy éreztem, kellőképpen fel vagyok készülve a feladatra. Biztosan ültem a lovat, villámgyorsan és aránylag pontosan lőttem, de ló hátáról kilőtt nyilaim rendre célt tévesztettek. Lőgyorsaságom lehetővé tette, hogy szemből, oldalról és hátrafelé is nyilazzak, de találataim fordított arányban álltak fanatikus lendületemmel. A hiba helyrehozható, ha tudjuk annak az okát, de nekem nem kevés fejtörést okozott, míg rájöttem. A kezdő legnagyobb problémája, hogy nem tud egyszerre a lóra is és az íjra is figyelni. Vagy a célra koncentrál, és akkor kiesik a ritmusból, vagy a lóra, és ilyenkor az íjászat szorul háttérbe. A helyes lövést egy vágtaugrás felső holtpontján, a lebegés egy rövid ideig tartó pillanatában tudjuk leadni. Természetesen a fent elmondottak akkor igazak, ha mindez egybe esik a tökéletes célratartással és oldással. A tanuló legelső lovasíjász gyakorlata legyen a megfelelő ritmusban leadott lövés ismétlése. Mikor ezt felismertem, azonnal átalakítottam a pályát. Száz méteren öt nagy szalmabálát helyeztem el és csak oldalra lőttem. Nem törődtem semmi mással, csak hogy lövéseim a megfelelő ritmusban adjam le. A bálák nagyok voltak és mindössze kilenc méterre a pályától. Öt lövés öt találat. Sikerélményem óriási volt, nem akartam abbahagyni edzéseimet, és másnap már alig vártam, hogy elkezdjem. Néhány hónap után el lehet jutni odáig, hogy a lövés reflexszerűen a vágtaugrás felső holtpontján történjen. Aztán jöhetnek a szemből és hátrafelé leadott lövések, egy vágta és ötször ugyanaz a mozdulat. Kezdett kamatozni az az erőfeszítés, amit a lőgyorsaság fejlesztésébe öltem. Enélkül ugyanis lehetetlen elérni azt az ismétlésszámot, ami lehetővé teszi a gyakorlatok ösztönszerű végrehajtását. A cél a pontos találat, de ahhoz, hogy ezt meg tudjuk valósítani, sokat kell gyakorolni. Minél gyorsabb valaki, annál kevesebb az üresjárat a lovon, és annál hatékonyabb a tanulás. Mellesleg nincs szánalmasabb látvány, mint egy lassú és pontatlan lovasíjász. A villámgyorsan és nagy pontossággal végrehajtott gyakorlat a cél. A támadásnak olyannak kell lenni,

mint mikor egy malomkő tojásra zuhan. Beosztottam edzéseimet, hogy mindhárom irányba megfelelő lövésszámot adjak le. Aztán megtörtem a monotonitást, és rengeteget játszottam úgy, hogy nem előre meghatározott sorrendben adtam le a lövéseimet. Majd meghagytam a középső bálát, és visszatértem eredeti elképzelésemhez, miszerint egy célt egy vágtából három oldalról kell meglőni. Gyerekkoromban sok időt töltöttem nagyszüleimnél. Közelükben volt egy rendező pályaudvar. Kilestük, mikor nincs ott senki, és megpróbáltunk megtolni egy magányosan álló tehervagont. Nekitámaszkodtunk ahányan csak voltunk, lábainkat nekifeszítettük a vasúti sín talpfáinak, és teljes erőnkből toltuk, hogy még szemeink is kigúvadtak. Olyan érzés volt, mintha egy tízemeletes ház betonfalát akarnánk elmozdítani. És egyszercsak megindult egy millimétert, majd egy centit, lassan kezdett mozgásba lendülni. Bebizonyítottuk a világnak, hogy milyen erősek vagyunk. Sok apró kölyök, de képes egy hatalmas vagont megmozdítani, és amikor már gurul, szaladhatunk is mellette. Alig kell erőt kifejteni ahhoz, hogy lendületét megtartsa. Hatalmas tettet hajtottunk végre, rettenetesen büszkék voltunk magunkra. Csak a vasutasok őrjöngtek, meg a szüleink, meg a közelben lakók, meg a járókelők. Az igazság az, hogy mindenki, aki látta, és még azok is, akik csak hallottak róla. Csak nekünk jelentett örömet és boldogságot. Valami nagyon hasonlót éreztem edzéseim során is. Örömmel csináltam minden eddigi gyakorlatot, de a jelenlegi úgy viszonyult az előzőekhez, mint a szőlő kapálása ahhoz a pillanathoz, mikor hűvös tokaji bort kortyolunk legjobb barátaink társaságában. Az első nagy szüret minden lovasíjász életében az első mesterfok, mikor már többségében mind a három lövés talál és már „csak" a találatok pontosítása van hátra. Ez az, amikor úgy érezzük, létrejött valami és önálló életre kelt, átadhatjuk magunkat a gyakorlásnak. Ha a győzelemért küzdesz, a játékból munka lesz. Ellenben ha a cselekmény maga válik lényegessé, akkor ünnepelsz. Hát én ünnepeltem! Élveztem minden percet, amit a völgyemben a lovasíjászattal töltöttem. Nyári edzéseimet reggel korán kellett kezdenem, hogy mire felmelegszik az idő, be tudjam fejezni. Fürödtem a felkelő nap sugaraiban, és teljes odaadással végeztem gyakorlataimat, vagy a késő délutáni órákban

kezdtem, és akkor fejeztem be, mikor már nem volt látható a cél. Érzésből lőttem, és a tompa puffanások jelezték találataimat. A sötétben vagy gyenge látási viszonyok között végzett gyakorlataim hasznosnak bizonyultak, kitűnően fejlesztik képességeinket. Eső után, mikor a pálya fel volt ázva és csúsztak a lovak, mozgásuk teljesen kiszámíthatatlan volt, állandóan korrigálni kellett a célratartást, ami hihetetlenül nehézzé teszi az edzést. Hasonló hatású a viharos szél, ami le akarja fújni vesszőnket az íjról és eltéríti a röppályát is. Az arcunkba csapódó szél ad megfelelő információt a helyes lövési szög megválasztásához. De talán minden nehezítő körülmény közül a téli hideg a legrosszabb. Ilyenkor elgémberednek ujjaink, lőgyorsaságunk lelassul, a meleg ruha viselése pedig korlátoz a mozgásban. De tél után jön a tavasz, és aki nem fél a nehézségektől, állja a megpróbáltatásokat, behozhatatlan fölényre tesz szert azokkal szemben, akik minden körülmények között a könnyebb megoldást keresik. Kihívásnak éltem meg minden olyan helyzetet, ami gátolt gyakorlataim végrehajtásában, ki akartam próbálni magam minden helyzetben, hogy pontosan fel tudjam térképezni mindenkori tudásomat. Edzéseimről naplót vezettem, feljegyeztem minden találatot, ezekből pedig grafikont szerkesztettem, amin jól követhető volt a fejlődésem. Óriási adatmennyiség halmozódott fel az idők során, ami nagy segítségemre volt az edzésprogramok kialakításában. Kezdett kialakulni a pálya, a célt a vágta vonalától kilenc méterre raktam le oldalt. Ez bizonyult a legmegfelelőbbnek, az ilyen szögben leadott lövés nem veszélyezteti a lovat. Kényelmesen előre és hátra tudok fordulni anélkül, hogy a célratartás során elakadnék az íjammal. Valamint, ha többen gyakorolnak, biztonságban vannak mindazok, akik a pálya elején vannak és azok is, akik a végére értek. A cél magassága akkor ideális, ha annak közepe a pálya síkjától két méter magasan van. Ez nagyon fontos, ugyanis ha alacsony, az íjász nem tud vonalba húzni, tartása rossz lesz, egyensúlyi állapota labilis. Ha túl magasan, akkor pedig nem győzzük megkeresni mellélőtt nyilainkat, amik a magas röppálya miatt nagyon messzire repülnek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy lovasíjásznak nem kell egy ettől eltérő célt eltalálnia, épp ellenkezőleg, a leglehetetlenebb helyzetben is találatot kell elérni. De ne felejtsük el, mindig a könnyebb felől kell a nehezebb irányába haladnunk, és nincs fontosabb, mint a jó alapozás. Egy rosszul megválasztott célra történő gyakorlás könnyen

tartáshibákhoz vezet, amik a későbbiekben nehezen javíthatók. Ellenben egy jól felépített rendszer után könnyen tehetünk kitérőt bármilyen irányba.

16 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

em láthatunk bele egy másik ember fejébe, így csak találgathattam, vajon mire gondolhat az a falumbéli, aki azt látja, ahogy egyik lovamat szőrén ülöm meg, a másik egy kötélen az övemhez van kötve. Mellettem két magyar agár, kezemben az a kantár, amit madzagból készítettem, az íjam és annyi nyíl, amennyit csak hozzá tudtam fogni. Csattogó paták a betonon, a lovak nyerítése és szünet nélkül ugató kutyáim, akik minden házőrző társukba belekötöttek, míg végig nem mentünk a falun. Azt hiszem, talán jobb, hogy az emberek gondolatai koponyájuk árnyékában maradhattak. Ami pedig engem illet, egyre inkább úgy éreztem, hogy egy adminisztrációs hiba folytán kerültem a XX. századba. Ez volt egyedüli mentségem arra az árnyalt különbségre, ami környezetem és jómagam között körvonalazódott. Egy szép napon azonban megtört a jég, néhány faluval arrébb lovasversenyt rendeztek, és a lelkes szervezők meghívtak, hogy mutassam be tudományomat. Több sem kellett, lóra pattantam és már vágtattam is. Világos volt számomra, hogy a bemutatóra való felkérés csak egy rejtett üzenet. A valóság ugyanis az, hogy a szomszéd falut vérszomjas ellenség támadta meg, gyilkolnak és fosztogatnak. Nem tévesztett meg az sem, hogy az akadálypályán két, egymásra helyezett körbálán három céltábla van elhelyezve. Jól tudtam, hogy azok nem céltáblák, hanem halálos ellenségek, és minden találatommal ártalmatlanná teszek egyet. Harcolok, ha kell, utolsó csepp véremig, minden nyílnak találnia kell, és nem létezik számomra semmi más, mint a feladat tökéletes végrehajtása. Küzdelmemet a közönség tapssal jutalmazta, és ezzel olyan folyamat vette kezdetét, ami hadjáratok végeláthatatlan sorába torkollott. Ezzel egy időben Kaposvár valamelyik iskolájából eljött hozzám egy tanár és felkért, tartsak diákjainak egy rendhagyó történelem órát. Rögtönöztem egy bemutatót, majd megismertettem a honfoglalás kori fegyvereket, nyerget, lószerszámot lelkes hallgatóságommal. Történelem óráimnak nagy sikere lett, csakhamar az ország minden részéből jöttek az iskolák. Rengeteget tanultam a diákoktól, megfigyelhettem a különböző generációk viselkedését, reakcióikat. Miután minden korosztály megfordult nálam az elmúlt kilenc évben, az óvodáktól az egyetemekig, kézzelfoghatóvá vált számomra a jelenlegi iskolai rendszer romboló hatása. Megdöbbentő az az átváltozás, ahogy azok a csillogó tekintetek elveszítik fényüket, megszűnik a vágy az új keresé-

sére, a kihívásokra, a világ megismerésére. Egy évtized az iskolapadban elég a kreativitás szinte teljes kiölésére. Az eltompulás nem az idő múlásának, hanem az oktatásnak a következménye. Rengeteget dolgoztam azon, hogy a diákok a kultúrát ne információként, hanem élményként kapják, próbáljanak ki mindent, amit csak lehet, legyenek ők a központ, és ne az a rendszer, ami körülveszi őket. A tanár felelőssége roppant nagy, hiszen a rossz és a jó pedagógus egymással ellentétes

tátva, maradt a csodálkozástól. Az acélok szikráztak az összecsapásnál, a pajzsok behorpadtak a mázsás ütések alatt, méterekre hátra dobva a védelme mögé rejtőzködőt. A bemutató után egy életre szóló barátság alakult ki köztünk, sokat tanultam tőlük, legfőképpen azt, hogy a bemutatónak tükrözni kell a kor hangulatát. Szükség van szép kosztümökre, azokra a külsőségekre, amik magukon hordják a hagyományőrzés jeleit.

17 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

foglalkozást művel. A történelem órák lehetőséget adtak nekem arra is, hogy megtanuljam kifejezni gondolataimat, fel tudjam mérni hallgatóságom érdeklődési körét, és témámat ehhez igazítsam. Ennek a tudásnak a megszerzéséhez legalább öt évre volt szükségem, és bevallom őszintén, kezdetben nagyon nehezen ment, sokat okoskodtam és fegyelmeztem, és ami a legrosszabb, mindenkitől elvártam az érdeklődést. Ezen a pályán pedig a legfontosabb az egyhangúság elkerülése, ugyanis azt vallom, hogy a felmérések által közzétett tíz perc az az idő, amíg egy unatkozó gyerek képes figyelni. Ellenben ha sikerül érdeklődését felkelteni, szinte levakarhatatlan a témáról. Bemutatóimat ebben a szellemben építettem fel. Lovasíjászattal kezdtem, kosztümben és korhű felszereléssel, majd a dobófegyverek, kelevéz, balta, tőr vágtató ló hátáról történő célbadobása következett, az egész úgy, mintha egy csata elevenedne meg a nézők szeme láttára. Ezt követően mindenki felülhet a lovardában egy kis kör erejéig a lóra, majd kipróbálhatják az általam használt fegyvereket. A nézőből lassan aktív szereplő válik. Majd ezután leülünk a jurtában egy beszélgetésre, erre az időre már mindenkiben megfogalmazódott néhány kérdés a történelemmel kapcsolatban. Történelem óráimra csak hét közben jutott idő, mert a hétvégéimet lefoglalták azok a bemutatók, amikre az ország szinte minden részéből kaptam meghívást. Vásároltam egy lószállítót, elkészítettem egy hordozható célt és jártam az országot. A legkülönfélébb rendezvényeken léptem fel, íjászversenyek, lovasversenyek, majálisok, stb. Egyszer a közeli kisvárosban tartott bemutatót a Szent György Lovagrend, Cseke László vezetésével. Elmentem, hogy megnézzem őket. Kis számú nézősereg állta körül a páncélba öltözött gyalogos harcosokat, kétkezes pallosok, bárdok, láncos buzogány, lándzsa volt a fegyverzetük. Rövid bemutatkozás és ismertető után olyan lendülettel estek egymásnak, hogy a szám

Olaszországba már együtt utaztunk. Miután nem tudtam megoldani a lovam kiszállítását, ígéretet kaptam, hogy kapok egy erre a célra megfelelően felkészített lovat. Az első meglepetés akkor ért, amikor felültem a hátára, és kezembe fogtam az íjat. A ló szinte sokkot kapott a látványtól. Egy átlagos európai sportló volt, hozzászokva ahhoz, hogy a lovas mindkét kezével a kantárt fogja. Az íj megjelenése a látóterében rettenetesen zavarta. Egy hatalmas lóvásár fűrészporos, homokkal felszórt porondján pörögtünk, forogtunk. Nem tudom melyikünk izzadt jobban, a ló vagy én, de mindkettőnkről rendesen folyt a veríték. Lesz, ami lesz, gondoltam, és vágtába ugrasztottam, aztán megpróbáltam leadni egy lövést. A lovaknak általában kétféle reakciójuk van arra, ha rájuk dobják a kantárt. Hirtelen megtorpannak, vagy vadabb vágtába kezdenek. Az én ragyogó paripám felváltva produkálta mindezt, úgy, hogy mindjárt az első próbálkozásnál fejjel belerohantunk egy, a csarnok mennyezetét tartó oszlopba. A ló és én könnyebb sérülésekkel megúsztuk, de az íjam darabokra tört. Mire vendéglátóim közölték, jó, akkor ennyi elég is lesz, legközelebb a bemutatóra kapom meg a lovat. Mindnyájan tudtuk, hogy ez őrültség, de teljesen mindegy volt. Ennek a lónak a felkészítése hetekig is eltartott volna, ha egyáltalán lett volna belőle valami. A bemutatóm lényege pedig, hogy vágtából egy célra elölről, oldalról és hátulról adok le lövést, mindezt hat másodpercen belül. Alaposan bevertem a fejem abba a vas oszlopba, de ez még nem volt elég ahhoz, hogy a legcsekélyebb lehetőségét is lássam e produkció megvalósításának. Meghátrálni viszont soha eszembe sem jutott. Én ezeket a produkciókat nem bemutatóként éltem meg, számomra ez mindig harcot, kihívást jelentett. Soha nem érdekelt más, mint az, hogy hogyan tudom egy adott szituációból a maximumot kihozni. Összedugtuk hát a csoporttal a fejünket, és a következőre jutottunk. Egy célzott lövést le fogok adni még akkor is, ha a lovam hátraszaltót ugrik közben. Ebben az esetben viszont nincs értelme ezt egy táblára lőni, a látvány

71

annyira banális. Eldöntöttük, hogy szereplője leszek a gyalogos lovagok csatajelenetének. A küzdelem egy drámai pontján berontok a színfalak mögül, és a negatív hőst akkor lövöm mellbe egy gumivégű nyíllal, amikor az éppen le akar sújtani az előtte földön heverő, védtelen lovagra. Mindkét kezével markolva kétkezes pallosát a feje fölé emeli. Fontos volt az időzítés, a lövésnek akkor kell a vágtató ló hátáról elcsattanni, mikor a pallos a magasba lendül, és nyitottá válik Brazil hatalmas mellkasa. Miután arcát nem védte semmi, inkább a hasára céloztam az öv magasságában. A ló helyből ugrott vágtába, olyan sebességgel, hogy a nyakára kellett dőlnöm, hogy le ne csússzak róla. A tempó csak akkor fokozódott igazán, amikor egy hirtelen mozdulattal ledobtam a kantárt, majd célra feszítettem az íjamat. Itt kezdődött lovam bakkecske című magánszáma. Egyetlen óriási ugrással lendült a magasba. Ahogy repült a felső holtpont felé, tekintetem látómezejéből kezdett eltűnni minden. Figyelmem ellenségem megcsillanó sárgaréz övcsatján fókuszálódott, felső holtpont, oldás, és már süvített is egy feltartóztathatatlan nyíl a kiszemelt cél felé. Nem tudom, minek örültem jobban, a célzott lövésnek, vagy hogy sikerült megmaradni tomboló lovam hátán. Egy biztos, a siker óriási volt, a közönség hatalmas tapssal jutalmazta produkciónkat. A helyzet rendkívül életszerű volt. Ellenfelem kezéből kiesett a pallos, orra bukott, majd visítva fetrengett a földön. Színészi teljesítményéről akkor azt gondoltam, kicsit túljátssza a szerepét, de haláltusája nagy tetszést váltott ki a közönségből. A valóság azonban az, hogy ebben a szituációban semmi megját-szás nem volt. Ezt akkor tudtam meg, amikor Brazil a szokottnál is élénkebb piros fejjel és enyhén görnyedt testtartásban közölte velem a nyíl becsapódásának helyét, ami az öve alatt egy arasszal volt. A legfőbb tanulság, amit leszűrtem, hogy soha többet nem vállalok bemutatót mindaddig, míg nem győződtem meg a ló alkalmasságáról, és mindenhova viszem saját lovamat, ahová csak lehet. Több bemutatót is végrehajtottunk, mindegyik sikerült. Az egyik alkalommal egy tapasztalt operatőr vette filmre a jelenetet. Kamerájával úgy állt önkéntes áldozatom mögé, hogy a képernyőn jól látszott annak háta és én, ahogy vágtatok és lövök. A nyíl végigkúszott a képernyőn és csattant a harcos mellén, amitől a kard kiesett a kezéből és nagy lendülettel hátrabukott. A jelenet rendkívüli erővel lendítette mozgásba gondolataimat,

óriási lehetőség lenne feldolgozni a lovasíjászatot filmen. Ugyanis a pusztai népekről, lovasíjászokról még nem látott napvilágot ilyen produkció. Feltehetően a megfelelő szakértelem és a történelmi ismeret hiánya miatt. Amiket eddig láttam a hunokról szánalmas fércmunkák voltak, jobbik esetben lovon és nem gyalog, bunkós botokkal harcoltak, és természetesen nyersen és vértől csöpögve ették a húst. Az Európában kiadott ismeretterjesztő irodalom sem különb. Nagy százalékát a túláradó rosszindulat, ennek a kultúrának a lefokozása jellemzi, nélkülözve a hitelességet. Megszületett bennem egy elképzelés egy olyan ismeretterjesztő filmről, amely hitelesen mutatja be ezt a harcmodort és életformát, és közelebb viszi az embereket az objektívebb értékeléshez. Bemutatóimmal végigjártam Európát, és nem kellett sok ahhoz, hogy felmérjem azokat a különbségeket, amik a két kultúra között feszülnek. A korábbiakban már leírtam, hogy mennyire fontosnak tartom a keleti és nyugati gondolkodás eredményeit és azt a folyamatot, hogy mindkét pólus számára hozzáférhetővé váljon a felhalmozott tudás. A magam módján bemutatóimmal és azzal, hogy teljes odaadással tanítom ezt a harcművészetet, próbálok hozzájárulni ehhez a folyamathoz. A sport kezdett különválni a bemutatóktól, hétköznapjaimat rendszeres gyakorlással töltöttem lovasíjászpályámon. A bemutatókra viszont már nem vittem céltáblát, hanem bábokat készítettem, és ezekből építettem fel egy ellenséges sereget. Az volt a célom, hogy közönségemet közelebb vigyem az életszerű helyzethez. Ez a produkció mind nézőimnek, mind pedig nekem sokkal izgalmasabb volt. Innét már csak egy ugrás volt a tényleges harc teljes megközelítése. A Szent György Lovagrend jól bevált harcosaival kezdtük rekonstruálni a csatajeleneteket. Megfelelő védőfelszerelésben végeztünk támadásokat egymás ellen. Rengeteg gyakorlati tapasztalatot szereztünk így a kísérleti régészet számára. A lovasíjász akkor tud a leghatékonyabban harcolni, ha megfelelő tér áll rendelkezésére, nem véletlenül Belső-Ázsia a szülőföldje ennek a harcmodornak. Kerülni kell a közvetlen fizikai kontaktust. A nagy sebességgel és rövid ideig tartó rohamok a legcélravezetőbbek. Abban az esetben, ha a gyalogosok szálfegyverekkel vannak felszerelve és taktikájuk lényege a kézitusa, a lovasíjász olyan fölényre tesz szert, hogy a küzdelem egy macska-egér játékhoz hasonló. Lőgyorsaságom lehetővé tette, hogy

73

18 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

három ellenfél hat másodpercen belül találatot kapjon. Méterekre rájuk tudtam rohanni, ilyenkor pajzsaik sem nyújthattak megfelelő védelmet, a felső testüket védő harcosoknak ellőttem a lábát. Az így orra bukottnak két másodperc múlva csattant a hátán a következő lövés. Természetesen nagyon ügyeltünk a biztonságra, acélsisakok, sodronyingek, és vastag ruházat védte a lovagokat, én pedig mindössze 30 Ibs-os íjat használtam, nagy, gumi végű nyilakkal. Nagyobb nehézséget jelentett, ha a gyalogosok dobó fegyverekkel rendelkeztek. Ebben az esetben ugyanis nekem hatósugarukon kívül kellett maradnom. Az egyéni harcmód ilyen alkalmazása rendkívül nehéz, ugyanis a célzott lövéseket nagy távolságból kellett leadnom. Ebben az esetben az életszerűséget úgy értük el, hogy teniszlabdával próbáltak eltalálni és abban az esetben, ha túl közel kerültünk egymáshoz, ez sikerült is. A leg-látványosabbak a lovas összecsapások voltak. Itt Lezsák Levente barátomat kértem fel segítségül, aki kitűnő kaszkadőr. Találataimat rendkívül látványos, hatalmas esésekkel tette életszerűvé. Minden variációt elpróbáltunk, üldöztem és hátba lőttem, oldalról, kerek pajzsába adtam le lövést, elé kerültem, majd megfordulva, a nyeregből nyilaztam a mellére célozva. A látvány fokozása érdekében egy kerek acélpajzs külső felét kemény kartonnal vontuk be, ebbe rendes acélhegyű nyilat lőttem, miközben mellé vágtattam. A következő gumivégű nyíl volt, ez a mellén csattant, amitől Levente hátrabukott, kezéből kiesett a pajzs és egy látványos esést hajtott végre a vágtató ló hátáról. Sok gyakorlatot hajtottunk végre, aminek a tapasztalatszerzés volt a célja, de közönség előtt is bemutattuk. Ezek már inkább cirkuszi produkciónak számítottak. Bemutatóim nem bizonyultak hiábavalónak. Rengeteg tévé- és rádióriport készült, újságcikkek jelentek meg rólam, ami felkeltette az emberek érdeklődését az új sportág iránt, és egyre többen kerestek meg azzal a szándékkal, hogy tanulni szeretnének.

indenki számára adva volt egy lehetőség, és ez így van mind a mai napig, minden hónap első szombatján el lehet látogatni a völgybe. Meg lehet tekinteni a versenyszerű edzéseket, kipróbálni az íjakat, és aki kedvet kap, rendszeresen visszajárhat. Ezt a szolgáltatást az keltette életre, hogy az íjászat hazánkban akkoriban még nagyon gyerekcipőben járt. Még csak néhányan gyakorolták ezt a csodálatos sportot, és természetesen kevesen voltak azok is, akik megfelelő szakmai színvonalon tudták volna tanítani. Erre a megfigyelésre alapozva nyitottam ki a völgyem kapuját azok előtt, akik tőlem vásároltak íjat, de nem volt lehetőségük az íjászat szakszerű gyakorlására. Fontosnak tartottam, hogy az íjat ne csak eszközként kezeljék, hanem kapjanak lehetőséget arra, hogy megismerkedhessenek annak történelmi hátterével és kultúrájával is. Úgy gondoltam, hogy majd néhány alkalommal eljönnek, aztán mindenki megy tovább a saját elképzelései szerint. De nem ez történt. Az érdeklődők köréből kialakult egy baráti társaság, akik rendszeresen visszajártak ezekre a nyílt napokra. Már több, mint tizenkét éve gyűlünk össze minden hónap első szombatján a völgyben, de engem ez a nap még mindig nagy izgalommal tölt el. Úgy tekintek tanítványaimra, mint a saját családomra, és alig várom már, hogy újra lássam őket. Erre a szolgáltatásra bárki eljöhet, de aki a közösségbe is be akar kerülni, akkor jár el helyesen, ha nem ront ajtóstól a házba. Számtalan kitűnő sportoló nőtt már itt fel úgy, hogy egyszerű kíváncsiskodóként kezdte, de kellő időt adott magának a beilleszkedésre, és társainak arra, hogy befogadják. Minden nyitott napot két órás munkával kezdünk, ez lehet például szénagyűjtés, rőzsehordás, a pályák gereblyézése, stb. Az együtt végzett munkának nagy közösségformáló ereje van, valamint lehetőséget ad az átmenetre a XX. század nyüzsgő, túlhajszolt világából az íjászat nyugodt, belső világába. Segítségével kialakul egy fegyelmezett légkör, ami az oktatás elengedhetetlen része, hiszen a legkisebb rendbontás, oda nem figyelés is balesethez vezethet, amit eddig sikerült elkerülnünk. Mire a munkák véget érnek, a lányok megterítenek a jurtában, abból az élelemből, amit mindenki magával hozott, és amit együtt fogyasztunk el, miközben megbeszéljük a további programot, majd sor kerül az edzésekre. A napi gyakorlatokat vetésforgószerűen hajtjuk végre, így mindenki elég időt tölthet el a különböző pályákon. A céllövő

íjászat a pavilonból történik, ennek lényege a helyes tartásra, légzésre való figyelem. A gyakorlatokat itt a többiektől elkülönítve, csendes, nyugodt körülmények között lehet végrehajtani. Ezután olyan sík pálya következik, ahol egy beállásból négy különböző távolságra levő cél lőhető

közösségi természetüknél fogva hihetetlen mértékben meggyorsítják szellemi érésünket. Hiszen nem egyéni sorsunk a lényeges, hanem ami ezen túlmutat. A nyílt napok nem csak a tanulásra adnak lehetőséget, hanem arra is, hogy tapasztaltabb tanítványaim elkezdhessenek tanítani.

19 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

(30-40-50-60 m). A gyakorlat lényege a térérzékelés fejlesztése. Ezt követően kerül sor a forgásból, guggolásból, és különböző egyensúlyi helyzetekből történő lövések leadására. A lényeg itt az egyensúly és a lőgyor-saság fejlesztése. A következő a futóvad lövés, a cél 30 m-en gördül végig, és segíti a mozgásban levő tárgyak eltalálását. Ezután jön a lengőcél, itt a céltárgy mozgása már összetettebb, mint az előzőnél, de a lényeg ugyanaz. A felsorolást a koronglövészet zárja, ami kitűnő reflexeket és nagy lőgyorsasá-got igényel. Rengeteg olyan csoportos gyakorlat van, amin mindenki egyszerre tud részt venni. Ilyen az, amikor kifeszített zsinórra nagy távolságból (150-200 m) adunk le lövéseket, vagy bábokból építünk fel egy ellenséges sereget, amit mindnyájan egyszerre veszünk tűz alá. A kedvelt játékok közé tartozik az is, amikor a lovarda közepére lerakunk egy futball labdát, majd a négyzet mindkét végére feláll egy-egy csoport, meghatározott számú, gumivégű nyilakkal. A feladat nyíllövésekkel az ellenfél térfelére juttatni a labdát. Népszerű játék még az íjász párbaj. Itt egyszerre két íjász áll föl, egy-egy emberalakos bábuval szemben, és a feladat három gyors lövés leadása. A győztes marad, a vesztes helyére pedig jön a következő íjász. Igen gyakran használjuk a terepíjász pályát. A tizennégy cél egy 5 hektáros, ligeterdős, dombos területen van elhelyezve. Amennyiben ezeket a szabadtéri programokat az időjárás nem teszi lehetővé, egy fedett lőtér áll a rendelkezésünkre. Akik rendszeresen járnak ezekre a nyílt napokra, és beilleszkedtek a társaságba, valamint lovagló tudásuk lehetővé teszi számukra, bekapcsolódhatnak a lovas edzésekbe. Télen túrák, alaki gyakorlatok, és lovasbirkózás segíti előrehaladásukat. Tavasztól őszig pedig a versenyszerű edzésekre kerül sor a lovasíjász pályán. Egy biztos, aki becsületesen végigcsinál egy ilyen nyílt napot, az kellemesen elfárad, mire leülhet az esti tábortűz mellé. Itt szoktuk megbeszélni a nap eseményeit és tapasztalatait, és gondoljuk végig az elkövetkező feladatok végrehajtásának módját. A közösségben cselekedeteinkkel, érzéseinkkel, gondolatainkkal olyan hatásokat tudunk átadni egymásnak, amelyek

A tudás megszerzésének ugyanis csak az egyik módja a tanulás, a másik a tanítás. Úgy aránylik az egyik a másikhoz, mint a belégzés a kilégzéshez. Ha a tanítvány elért egy szintet, elkezdhet tanítani. Egy kezdőben természetesen mindenki a saját hibáját fedezi fel először. Ez lehetőséget ad arra, hogy egy adott problémát egy másik ráközelítésből is lásson, fejlődését nagymértékben felgyorsítva.

20 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

öbb év munka és önfeledt játék állt már mögöttem, és lassan elkezdtek kibontakozni a sportág körvonalai. Összeállt egy biztonságosan működő pálya, ami lehetővé tette a mindennapi gyakorlást és mérhetővé a fejlődést. Ami nagyon tetszik az íjászatban, hogy teljesen objektíven méri a teljesítményt, a találatok pontszáma jelzi a tudást, és ez alapján jön létre egy rangsor. A sport az egyetlen dolog a világon, ami képes mérhetővé tenni a különbséget ember és ember között. Segítségünkre lehet az önmagunkról alkotott kép objektívebb megformálásában, és megkímélhet bennünket önmagunk túlzott alábecsülésétől és túlbecsülésétől is. A pálya hosszát a völgyem méretei határozták meg, így lett 90 m, a céltáblák átmérője ennek egy század része, azaz 90 cm. A következő problémát az jelentette, hogy középről mindhárom tábla lőhető, meg kellett hát határozni, hogy az elsőt csak egy szabályos előre lövéssel, lehetőleg minél messzebbről, az oldalsót csak oldalról és a hátsót is minél messzebbről, hátrafordulva lehessen lőni. Sok fejtörést okozott, míg megtaláltam a megfelelő megoldást. Három egyenlő részre osztottam a pályát, így lett 3 x 30 méter, harmincméterenként egy-egy oszlopot ástam le a pálya bal oldalára. így a szabály tiszta és áttekinthető lett, ugyanis az első tábla az első és második lőoszlop között lőhető, a középső a második és harmadik lőoszlop között a hátsó pedig a harmadik és a negyedik lőoszlop között. Egy dolog volt még hátra, megtalálni azt a módszert, ami lehetővé teszi a lovak sebességéből adódó különbségek objektív értékelését. Ugyanis minél gyorsabban halad végig a lovas a pályán, annál nehezebb a pontos találatok elérése, viszont sokkal életszerűbb egy lassan vágtató lovasíjásznál, aki ugyan pontosabb, de erre több ideje is van. A cél a gyorsaság és a pontosság. Ennek megfelelően dolgoztam ki azt a rendszert, aminek a lényegét két fotocellás kapu és egy elektronikus időmérő alkotja. A lovas egy rávezető szakaszon elindul vágtában, majd a teljes sebesség elérése után lép át a kilencven méteres pálya kezdetét jelző kapun. Azt a szintidőt, ami alatt végig kell haladnia a lovasnak a pályán, 16 másodpercben határoztam meg. Aló másodperc fölött végrehajtott gyakorlat már nagyon lassú, nem tükrözi azt a szellemiséget, melyet egy lovasíjásznak követnie kell, valamint ez az idő lehetővé teszi a táblánkénti két vessző kilövését is, és

83

megfelelő biztonságban indulhatnak gyerekek, és a sportban még kevés rutinnal rendelkező kezdők. Az elektronika 16 másodpercről visszafelé kezd el mérni, abban a pillanatban, ahogy a versenyző belép a kapun, majd megáll a kilencven méteres pálya elhagyása után. Az óráról leolvasható a megtakarított idő, melyet hozzáadunk a találatokból elért pontszámhoz. Differenciálni kellett a találatok értékét is. A legkönnyebb oldalról leadni a lövést, 9 m-ről egy 90 cm átmérőjű táblába. Itt a három köregység értéke kintről befelé haladva 1; 2; 3 pont. Nehezebb a szemből leadott lövés, a pontérték itt 2; 3; 4 pont. Legnehezebb talán a hátrafelé leadott lövés, és ezt a pontok megoszlása is tükrözi: 3; 4; 5 pontot lehet elérni. Az érthetőség kedvéért most nézzünk egy futamot. A lovasíjász rávágtat a pályára, átlépve a fotocellás kapun elindítja az órát, a századmásodpercek könyörtelenül pörögnek visszafelé. Töltés, célratartás, majd a megfelelő ritmusban kb. 30 m-re a céltól lead egy lövést, ami a tábla szélébe csapódik és 2 pontot ér. Villámgyors újratöltés, célrafeszítés, oldás, találat a második tábla közepébe, 3 pont. Gyors újratöltés, visszafordulás és a második lőoszlop elhagyása után lövés a hátsó táblába, a nyíl a második köregységbe csapódik, értéke 4 pont. A vessző táblába csattanásától még 2 mp és a lovas kilép az elektronikus kapun, melynek érzékelője megállítja az órát, az időmegtakarítás 7, 24 mp. Most pedig lássuk az eredményt, a találatokból 8 pont, az időből 7, 24 ez összesen 15, 24 pont. A versenyen három bemelegítő futam áll rendelkezésre, majd kilenc értékelhető, ezek összpontszáma adja a verseny értékelését. A rendszer készen állt, elérkezett az idő az első verseny megrendezéséhez. Kezdett felnőni egy olyan gárda, aki már alkalmas egy ilyen megmérettetésre. Nagyon fárasztó és rendkívül tanulságos volt az első alkalom. Ezt is, mint mindent, tanulni kellett. Én ekkorra már rengeteg rendezvényen voltam, mint résztvevő, de ez volt az első, amit szerveztem. Szerettem volna itt is valami újat létrehozni, ugyanis zavart az a légkör, ami az olimpiai sportokat veszi körül. Úgy adják és veszik a sportolókat, akár a lovakat, minden a pénz körül forog, a versenyzők élő reklámtáblákká váltak. Az üzleti szellem olyan mértékben uralja a sportokat, hogy az már kezd visszataszítóvá válni. Elképzelhetetlen számomra az a kép, hogy a pályán korhű kosztümben, harci színekre festett lovakon vágtató lovasíjász mögött hatalmas posztereken mosószer, szárnyas betét és férfi arcszesz

reklámok jelenjenek meg, ami jól jövedelmez, de agyonvágná azt a légkört, amiért egy életen át küzdöttem. Legyen hát újra az ember a központ, a világra rácsodálkozó, a világot megismerni akaró, a játszó, a küzdő ember, és nem engedem meg a völgyemben, hogy bármi másra terelődjön a figyelem, öncélúvá, magamutogatóvá téve a legemberibb törekvéseket. A versenyeket mindig május harmadik szombatján és szeptember harmadik szombatján rendezzük meg. A völgyet gyorsan kinőtték ezek a rendezvények, a legtöbb induló ötven fő volt, reggeltől estig tartott a megmérettetés, utána leültünk, hogy megbeszéljük a sportág jövőjét. Arra az elhatározásra jutottunk, hogy egy időpontban egyszerre több helyen rendezzük meg a versenyeket. Az Alföldön Horváth György, a Felvidéken pedig, ami Trianon óta Szlovákiához tépett területe hazánknak, Bíró Gábor, majd a későbbiekben a csapathoz csatlakozva Petraskó Tamás, Kisroz-vágyon a Bodrogközben vállalta magára a rendezvény lebonyolítását, összegyűjtve a környék lovasíjászait. Sokan kerestek fel azzal a szándékkal, hogy ennek a nemes sportágnak a terjesztésével kívánnak foglalkozni, de sajnos rengetegen akadtak fönn a rostán. Leggyorsabban azok hullottak ki, akik ettől várták meggazdagodásukat. Elképzelésük koporsóját a sportban való felületességük eresztette jeltelen sírjukba. Voltak olyanok is, akik csak a külsőségekig jutottak el, ezeknek az első homlokukon gyöngyöző izzadságcsepp szökőárként mosta el fellángolásuk halovány lángját. Az eddigi gyakorlat azt bizonyítja, hogy csak azok képesek talpon maradni, akik saját lovakkal, területtel és pályával rendelkeznek, és kellő elhivatottságot éreznek a lovasíjászat szellemisége iránt. Több évig tartó szívós munkával elérték, hogy az emberek köréjük gyűljenek. Ők nem választás vagy szavazás útján kerültek pozíciójukba, hanem kiválasztódtak annak betöltésére. Ők a kagánok, ők alkotják a kaganátust, a lovasíjászat legfelsőbb szervezeti felépítését. A sportágat érintő ügyekben és abban a kérdésben is, hogy ki csatlakozhat a kaganátushoz döntést csak az ő hozzájárulásukkal lehet hozni. Kagán az lehet, aki rendelkezik a harmadik tanuló fokozattal. Ezt követően rendezhet három versenyt, azonos időpontban a tavaszi és őszi versenyekkel, ahol minimálisan kilenc indulónak kell lennie. A rendezvényekről részletes tájékoztatást kell adnia, fotók, videók, stb. formájában. Ezt követően kerül sor a kaganá-tus szavazására, és amennyiben pozitív eredmény születik, egy

85

új kagánt fogunk felavatni. Ettől kezdve a nála megrendezésre kerülő versenyek eredményei beleszámítanak a hivatalos nemzetközi rendszerbe.

területi adottságainál és az emberek mentalitásánál fogva. Európában és az Egyesült Államokban sokkal többet kell küzdeniük azoknak, akik meg akarják honosítani ezt a sportot. Nehézségeik vannak a területtel, a

21 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

Kezdett kialakulni egy jól működő forgatókönyv a versenyek lebonyolítására. Cey-Bert Róbert barátom, aki a Gasztronómiai Világszervezet elismert szaktekintélye, élete jelentős részét eleink ételeinek, szokásainak felkutatására szánta, végigjárva egész Ázsiát. O hozta annak az áldozati ételnek a receptjét, amit szarvashúsból, egy régészeti lelet alapján rekonstruált hun áldozati üstben főzünk meg a verseny előtti napon. Az üst eredetijét tőlem nem messze, Hőgyészen, a Kapós völgyében találták meg. A versenyzők korhű öltözetben és fegyverzetben ülnek be a jurtába este hét órakor, hogy közösen fogyasszuk el az áldozati ételt. A rítusok, szertartások katalizátorként működnek az Istennel való találkozásban, vagy teszik lehetővé az átmenetet egyik tudatállapotból a másikba, lehetőséget adva az elmélyülésre belső világunkban és megmozdítani a hétköznapi, „ülve rohanó" társadalom előtt rejtett tartalékait. Fontosnak tartom, hogy a folyamatok belülről induljanak kifelé, és ne csak a felszínt érintsék, ugyanis mi értelme lenne a XXI. század küszöbén élő embernek ősi ruhákban járni, vágtató ló hátáról célba lőni, ha csak nem az, hogy ezek a gyakorlatok lehetővé tegyék számunkra az élet egy olyan aspektusának a megismerését, amit jelenlegi civilizációnk eltakar. A rendezvény dinamikája akkor jó, ha a verseny előtti nap visszafogottságot, elmélyültséget tükröz, olyan, mint a vihar előtti csend. Az energiák begyűjtése, egy nagy belégzés, hogy másnap, a verseny napján a kilégzés, a belső energiák robbanásszerű felszínretörése kövesse. Lovainkra harsány színekkel ősi szimbólumokat festünk, befonjuk farkukat és sörényüket. A völgyben dobok döngenek, hangos csatakiáltások kíséretében. A versenyt harci gyakorlatok követik, közös lovasíjász rohamok, egy bábukból felépített sereg ellen, majd buszkasi, lovasbirkózás következik. Eközben összesítik a pontszámokat, és sor kerül az eredményhirdetésre. A délutáni órákban ülünk ismét a jurtába egy közös étkezésre, ahol részletesen kielemezzük az egyéni szerepléseket és a verseny minden pillanatát. Majd a zenészek következnek, az önfeledt szórakozás, az éjszakába nyúló táncház, keretet adva és lezárva a rendezvényt. A Kárpát-medence az a hely, ahol a leggyorsabb a fejlődés,

hivatalokkal, stb. Olyan falakat kell áttörniük, amik Magyarországon nem léteznek. Ennek ellenére Európa szinte minden országából és az Egyesült Államokból is szép számmal akadnak jelentkezők. Az USA-ban két kitűnő ember, Dávid Gray és Edwin Gilbert, tettek nagy lépéseket a sportág tengeren túli terjesztésében. Dávid fáradságot és időt nem kímélve szervezte meg, hogy számomra megfelelő lovakat készítsenek fel, és pályát építsenek. Szervezőmunkáját csak vendégszeretete múlta felül, neki köszönhető, hogy az amerikai nép jól szervezett bemutatók keretein belül ismerkedhetett meg ezzel az új sporttal.

22 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

ontosnak tartottam, hogy a versenysport mellett megjelenjen egy olyan rendszer is, aminek segítségével az egyén fejlődése is nyomon követhető. A pontrendszer a következőképpen alakult 30; 60; 90 a három tanuló fokozat és 120; 150; 180 a három mesterfok. így lett különválasztva a sport és a harci művészet. Aki a harcos útját járja, sokkal összetettebb tudás megszerzését tűzi ki célul, mint egy sportoló. Itt a legfontosabb jelszó, a teljesítmény, sohasem mehet az erkölcs rovására. A tanuló pályafutását valamelyik kagánnál kezdi, aki (ahogy azt már a korábbiakban leírtam) saját területtel, pályával és a tanításhoz megfelelő számú lóval rendelkezik. Vizsgázni csak a völgyben lehet, a tanítvány által kiválasztott lóval, versenyen csak sikeres vizsga után lehet indulni. A tanuló első fokozat megszerzéséért vizsgát ismételni egy verseny kivárása után lehet. Tanuló második fokozat megszerzésétől sikertelen vizsga esetén a tanulónak egy versenyen ismételten meg kell lőnie a megszerezni kívánt fokozathoz szükséges pontszámot, csak ezek után jelentkezhet ismét vizsgára. Tanuló I. fokozat: A kezdő csak a kagán javaslatára jelentkezhet vizsgára, amennyiben megfelelő tudással rendelkezik az első fokozat megszerzéséhez, valamint felkészülési idejét szorgalmas munkával és rendszeres edzéssel töltötte. A lovasíjászat köré épülő és annak fenntartását szolgáló gazdaságban képes tevékenyen részt venni, és legalább egy versenyen segédként közreműködött. Ez a felkészülési idő szükséges ahhoz, hogy társai zavarása nélkül, biztonságban hajtsa végre feladatát. Az első tanuló fokozattal rendelkező lovasíjászok kaftánja kék színű, a lovasíjász övre felkerülő vereten a keleti Zodiákus állatai közül a kígyó és a disznó látható. Tanuló II. fokozat: A tanulónak legalább egy versenyen 60 pont felett kell lőnie, ezután jelentkezhet vizsgára. A második tanuló fokozattal rendelkezők kaftánja zöld színű, az övve-retükön a sárkány és a kutya látható. Tanuló III. fokozat: A tanulónak legalább két versenyen 90 pont felett kell lőnie, ezt követően jelentkezhet vizsgára. A harmadik tanuló fokozattal rendelkezők kaftánja bordó színű, az övvereten a nyúl és a kakas látható. Mester I. fokozat: Az első mesterfok eléréséhez legalább

három versenyen kell 120 pont felett teljesíteni, és ezt követően lehet jelentkezni a vizsgára. A tanulónak itt két különböző sebességű lóval kell bizonyítania. Gyors lovon három lövéssel, lassú lovon minimálisan öt, vagy ennél több lövéssel kell 120 pont felett teljesítenie. Az első mester fokozattal rendelkezők kaftánja fekete színű, övveretükön a tigris és a majom látható. Mester II. fokozat: A második mesterfok megszerzéséhez háromszor kell versenyen 150 pont felett lőni, a vizsgán gyors és lassú lovakon, az első mesterfokozat megszerzéséhez hasonló feltételek mellett 150 pont felett kell teljesíteni. Sikeres vizsga esetén vörös színű kaftánt ölthetnek magukra a második mester fokozattal rendelkezők, az övveretükön a bivaly és a kecske látható. Mester III. fokozat: A harmadik mesterfok eléréséhez három versenyen kell 180 pont felett teljesíteni, ezt követően lehet vizsgára jelentkezni, ahol lassú és gyors lovon egyaránt el kell érni a 180 feletti pontszámot. A harmadik mester fokozattal rendelkezők kaftánja sárga színű, az övveretükön a patkány és a ló látható. A szimbólumrendszer kidolgozásához, mely a mindenkori tudást tükrözi, természetesen megint őseimhez kellett visszakanyarodnom példáért. Viseletükben az öv volt az a tárgy, ami rangjukat, társadalmi helyzetüket jelezte. A női övekről leolvasható volt, hogy viselője asszony vagy még leány, van-e gyermeke, hány fiú és hány lány, stb. A fiú az övét férfivá, harcossá avatása után kapta meg, és egy életen át tükrözte rangját. Kézenfekvő volt számomra, hogy az övön kell elhelyezni azokat a szimbólumokat, amik jelzik a lovasíjász pályafutásának állomásait. Pap Gábor barátomat kértem fel, hogy dolgozza ki a jelrendszer elméleti alapjait. Keresve sem találhattam volna olyan embert, aki járatosabb nála a szerves műveltségben. A keleti Zodiákus egymással szemben lévő állatjegyeit javasolta, precesszióban haladva. így jön létre a tizenkettőből hat. Három tanuló és három mesterfok. A versenyen elért harmadik hely szimbóluma egy lófej, a másodiké ló és sólyom, az elsőé pedig a csodaszarvasunk, agancsai között a napkoronggal. Ez egy évben csak egyszer, a szeptemberi verseny kiértékelése után kerülhet az övére annak, aki dobogós lett. Pap Gábor Csathó Pált javasolta az övveretek megtervezésére, aki feleségével együtt, részletesen kidolgozott minden ábrát, és a megfelelő szakemberekkel le is

gyártatta. Nem győzök eléggé hálás lenni óriási segítségükért, mely nélkül a lovasíjászat kétségkívül szegényebb lenne. Ezzel felkerült az i betűre a pont, létrejött egy minden részletében alaposan kidolgozott rendszer, ami kizárólag gyakorlati tapasztalatokra épült. A születése pillanatában érezhető volt az újszülöttön, hogy még csecsemő korában kinövi a völgyet, gyermekkorában bejárja Európát, és felnőtté válva már az egész világ ismerni fogja.

23 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

A hogy a közösségi gyakorlatok a személyiséget, úgy a /% magányos edzések az egyéniséget hivatottak fejleszteni. Az, amit én edzőtábornak nevezek, azt jelenti, JL JLhogy tanítványaim velem együtt gyakorolnak. Egyszerre négy emberrel foglalkozom, így elegendő időt és figyelmet tudok rájuk fordítani. Mikor megnyitottam a völgyet, és lehetővé tettem az edzőtáborokat, megdöbbenve tapasztaltam, hogy a jelentkezők többsége nem tudta, mire vállalkozik. Jóllehet lélekben készen álltak, de nem bírták a fizikai terhelést. Néhány órás szőrén lovaglás feltörte a feneküket, pár ezer lövésnél vízhólyag nőtt az ujjukon, sérüléseiktől és a fáradtságtól nem tudtak eljutni a koncentráció megfelelő szintjére. Két-három nap után lógó orral elcsoszogtak a völgyből. Kidolgoztam egy fizikai tesztet, ami kiszűri azokat a jelentkezőket, akik alkalmatlanok a feladatra. 10 km terepfutás, majd rögtön utána két óra szőrén ügetés megállás nélkül a lovardában, majd 500 lövés leadása 20 m-ről egy 60 cm átmérőjű körbe. Tanítványaim azonnal végrehajtották a feladatot, nekik ez nem okozott problémát. A további jelentkezők pedig már tudták, mire kell felkészülniük. Az edzőtábor mindazok számára nyitott, akik rendelkeznek lovasíjász vizsgával, és végrehajtották a fizikai tesztet, ez alól a szabály alól csak a külföldről érkező tanítványok kivételek. Ok a nagy távolság miatt ritkán tudnak a völgyben megjelenni. Számukra az első alkalom még csak tájékozódás jellegű, nekik több időre van szükségük, hiszen rájuk itt minden az újdonság erejével hat. Vannak, akik kalandnak élik meg, hogy bepillantást nyerhetnek a lovasíjászat sajátos világába, és vannak, akiknek feltett szándéka a sportág alapjainak saját hazájukban történő lerakása. Történjen bárhogy is, az erőnlét mindenki számára nagyon fontos! Egy haladó lovasíjásznak napi 50-100 vágtát kell megtennie ahhoz, hogy az automatizmusok kialakuljanak, és ösztönszerűvé váljon a mozgás. Mindezt teljesen éber tudatállapotban, kontrollálva minden mozdulatot. Amennyiben gyakorlataink közben kialszik a tudatosság lángja, mozdulatainkban keletkezhet hiba, amit nem veszünk észre. Agyunk pedig mechanikusan rögzít mindent, függetlenül attól, hogy az használója számára jó vagy nem. Elménk nem működik együtt velünk magától, erre meg kell tanítanunk. Sok tanítványom panaszkodott már, hogy rengeteget gyakorol, mégsem jut előre. Miután megnéztem gyakorlataikat, felhívtam figyelmüket, hogy

rossz a technikájuk. Egész egyszerűen rossz technikát tanultak meg. Ilyenkor a továbblépés rendkívül nehéz, hiszen rengeteg időt és energiát öltek bele a rossz megtanulásába. Minél keményebb az anyag, amit megkarcolunk, minél mélyebb a barázda, annál nehezebben javítható a sérült felület. Bármennyire is fárasztó az állandó önkontroll, egyedül ez vezet bennünket célba, minél jobb az erőnlétünk, annál kevesebb az esély a mechanikus, oda nem figyeléssel történő ismételgetésre. Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem azokban az időkben, amikor az

akkor, ha majd jó mester akar lenni, ugyanis nem tudok mit kezdeni azokkal, akik a táv felét tűzik ki célul. Nehéz lenne felsorolni azokat a dolgokat, amitől a tanítás sikeres, de van valami, ami sosem hiányozhat, és ez a humor. Bármennyit is küzdött a tanítvány, ha legalább naponta egyszer nem fogja a hasát a nevetéstől, nekem hiányérzetem támad. Nincs szánalomra méltóbb látvány, mint azok a szellemi iskolák, ahol az ember hosszas keresgélés után sem talál egy olyan arcot, amely mosolyogna. Vigyázzunk, a komolyság betegség!

24 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

amerikai hadseregben tanítottam, egy-egy edzésen volt afrikai, ázsiai, és európai ember, különböző korú férfiak és nők. Megpróbáltam mindenki számára a saját útját megmutatni. Mindenki egyéniségének megfelelően kapta a feladatokat és az iránymutatást, ugyanis a tanításban nem tűrök semmilyen sablont. Úgy gondolom, hogy mi mindnyájan egy nagy kört alkotunk, és a középpontba akarunk eljutni. Jóllehet a cél közös, mégis mindenki más pontján áll a körnek, így törvényszerűen más utat is kell bejárnia. Az edzőtábor akkor jó, ha gyakorlataink úgy hömpölyögnek, mint egy folyam, amit a fegyelem gátjai tartanak medrében. A fegyelem irányát tekintve kettőt ismerünk, a kívülről jövőt és a belülről kifelé hatót. A völgy rendezett világa és fegyelmezett légköre hat a tanítványra, létrehozza belső fegyelmét, megteremtve mester és tanítvány kényes egyensúlyát a tapasztalatok állandó áramlásában és az érzelmek lüktetésében. A kívülről jövő fegyelem olyan, mint egy tojás héja, keretet és biztonságot ad mindaddig, amíg a benne fejlődő fióka csontváza meg nem erősödik. A csontváz pedig olyan, mint a belső fegyelem, ha már elég erős, nincs szükség többé a héjra. Ha a tanítvány nekilát a fegyelem tojáshéjának feltöréséhez, mielőtt még megerősödött volna a csontozata, hibát követ el. Ha a mester túlzottan szilárddá, áttörhetetlenné alakítja a héjat, fiókái sohasem nőnek fel. Nézzünk csak körül alaposan a világban, hány szülő nem hagyta felnőni a gyermekét. Hány vezető hozott létre olyan rendszert, ahol a beosztottak örök döntésképtelenségre vannak kárhoztatva. A természet pedig milyen könnyedén megoldja. A fióka ereje tökéletes harmóniában van a tojáshéj szilárdságával. A jó mester és tanítvány mindig követik a természet törvényeit, így elérik céljaikat. Egyszer egy kezdő lovasíjász azt mondta nekem, hogy szeretne jó tanítvány lenni. Én erre azt válaszoltam, keressen meg

25 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

A völgy úgy ölel körül, mint az anyaméh, távol tartva belse-/% jétől a világ zaját, csak a madarak csicsergése és a tücs-Á~kök ciripelése hallatszik. Lassan közeledek lovammal a JL. JL. pálya rávezető szakaszára. Horka tapasztalt állat, több éve használom már lovasíjászatra. Emlékszem, milyen ijedős csikó volt, és micsoda energiák törtek benne felszínre felnőtté válásakor. Úgy megy a pályán, mintha zsinóron húznák. Minden erejét beleadja a vágtába, mintha életéért küzdene. Történhet körülötte bármi, ő egyenesen halad a cél felé. Bármennyire is próbálom egyenletessé tenni a gyorsulását, ő valósággal berobban a pályára. Hátsó lábai, mint acélrugók lökik el a talajtól, méterekre röpítve a sarat az eső után felázott pályán. Öt mázsa tömör izom feszül a kanyar meredek falának, úgy bedőlve, hogy kezemmel megérinthetném a talajt, és már rajta is vagyunk a pályán. Elengedem a kantárt, és villámgyors mozdulattal ráhelyezem az idegre az első nyilat. Mozdulataim teljes harmóniában vannak inaszakadtából vágtató lovam mozgásával, a tempó több mint 12 m másodpercenként. Tekintetem az első céltábla közepén fókuszálódik, az íj 33"-on feszül, lapockáim zárása jelzi a húzáshossz végét. Ügy kell a nyilat a céltárgy közepén tartani, mintha oda lenne szögezve. Egyszerre kell figyelni a célratartásra és a lovaglásra. Lélegzetem visszafojtom, nem lehet feszültség bennem, csak annyi izom dolgozhat, amennyinek feltétlenül muszáj. A legkisebb felesleges izomtónus is képes kibillenteni az egyensúlyból, vagy az oldás pillanatában félrelökni nyilam. A ló elérte maximális sebességét, a gyorsulás végét egy enyhe előre-bukás jelzi, amit azonnal kompenzálni kell. Létrejön egy pillanatnyi stabilitás, amit lovunk légzése még megzavarhat egy egész kicsiny ritmusváltással. Minden számít, a legcsekélyebb elmozdulás elég ahhoz, hogy a nyilunk célt tévesszen. A vágtaugrás felső holtpontján egy jól begyakorlott automatizmus lép életbe. A jobb kéz ideget feszítő ujjai hirtelen elernyednek, az alkar tehetetlenségénél fogva hátralendül. A dolog részemről lezártnak tekinthető, nyilam már a maga útját járja, időm sincs az eredmény konstatálására, ugyanis 1,5 másodperc van hátra a következő lövésig. Tekintetem már a következő tábla közepén van. Koncentrációm mindig a cél mögött fókuszálódik, soha nem a felületen, ez nagyobb mélységet és stabilitást ad az oldás pillanatában. Töltés, célratartás, lövés. Itt nincs kivárás, egy mozdulattá olvad össze minden. Hozzá kell szoknunk, hogy semmilyen érzelmi reakció ne kísérje a lövést, ez megzavarhatja lelki

egyensúlyunkat. Az a nyíl, ami már a célba csapódott, átlép egy új dimenzióba, a múltba. Azon se törjük a fejünket, milyen lesz a következő lövés, mert az meg a jövő. Törődjünk csak a jelennel, koncentráljunk teljes erővel az adott pillanatra. Harcoljunk úgy, ahogy a kacsa úszik, a felszín felett mozdulatlan és kifejezéstelen, de a víz alatt veszettül evez. Vigyáznom kell, hogy a teljes felsőtest kövesse a célt, így lassan és egyenletesen kell fordulnom, a ló súlypontján maradva. Figyelemre méltók azok a hatások, amelyek a lovasíjászt érik a pályán való végighaladás során. Az első lövés leadásánál igyekszünk minél közelebb kerülni a lőosz-lophoz, így a pálya elején az az érzésünk, mintha rengeteg idő állna rendelkezésünkre a lövés leadásáig. Az idő azonban rohamosan és könyörtelenül fogy, úgy érezzük, mintha egyre szűkülő keresztmetszetű csőbe futnánk. Ez a hátra lövésnél változik, itt a fordítottja történik az előzőknek. A pálya első szakaszában folyamatosan közeledünk az optimális lövés leadásának pontjához, előtte még bőven van időnk, de utána már nincs. Hátralövésnél viszont igyekszünk rögtön a lőoszlop elhagyása után lőni, erre előtte természetesen nincs lehetőségünk, utána ugyan még bőven van, de itt már egyre távolodunk a céltól, és esélyünk is egyre kevesebb a pontos találatra. Van a célnak egy szívó hatása, mintha be akarná szippantani az íjászt. Ez minden íjászsportban megfigyelhető, de legszembetűnőbben a lovasíjászatban jelentkezik. Az íjász annyira koncentrál az első célra, kidőlve lováról, mintha a lövés pillanatában egy Y-elágazáshoz értek volna, a ló halad tovább a pályán, ő pedig mintha nyilával együtt repülne a cél felé. Ez a hátralövésnél olyan erővel jelentkezik, mintha a cél le akarná rántani az íjászt a ló hátáról. Hihetetlen mennyiségű információ és életérzés, belezsúfolva mindössze hét másodpercbe. Ha ezek után megkérdezné valaki, hogy miért lovasíjászom, az lenne a válasz, hogy egyszerűen azért, mert kell. Akkor most ragadjunk meg egy problémát, ami természetesen kérdések lavináját fogja elindítani. Lehet-e egyidőben egyszerre két dologra figyelni? Minden jótanuló kisdiák rögtön vágja rá a választ, hogy nem. Amennyiben ez igaz, akkor nem lehet lovasíjászni. Márpedig lovasíjászni lehet. A felszínen valóban csak egy dologra tudunk egyszerre figyelni, vagy a lovaglásra vagy a célratartásra. Alaposan megfigyeltem edzéseim minden pillanatát, és a következőt vettem észre. Agyunk első ráközelítés-ben hol az íjra, hol a lóra koncentrál, tanulásunk pedig a váltások

gyorsaságát növeli egy szintig. A folyamat ugyanis idáig érzékelhető egyszerű, hétköznapi megfigyeléssel. Ahogy előrehaladtam a sportban, a váltások közti idő egyre rövidebb lett, de volt olyan is, hogy eltűnt előttem, és nem tudtam nyomon követni az eseményeket. Olyan volt a folyamat, mint egy búvópatak, ami valahol hirtelen eltűnik, ki tudja, milyen utakon jár a föld alatt, majd váratlanul ismét felszínre tör. Első dolgomnak azt tekintettem, hogy létrehozzak egy megfigyelőt, ami mint egy objektum működik szubjektív világomon belül. Több év belső utakon eltöltött munkája után úgy éreztem, sikerült létrehoznom. Ezt az érzést hamarosan a kijózanodás követte, ugyanis az igazság az, hogy nem létrehoztam, hanem megtaláltam. Létezik bennem egy megfigyelő, ami úgy látszik, lényem szerves része, és ha már egyszer ráakadtam, nem akartam elveszíteni, annyira hasznosnak bizonyult. Lenyűgözött belső világom bonyolultsága és megdöbbentett, mennyire darabokban van minden. Érzelmek, racionalitás állandó versenyben, hol az egyik kerekedik felül, hol a másik. Úgy gondoltam, fel kell térképeznem, majd valamiféle rendszerbe állítanom mindezt, és az, amit én most megfigyelőnek nevezek, nagy segítségemre lesz munkámban. A folyamatok a meditáció irányába sodortak. Csodáltam a keleti bölcseket, ahogy lótuszülésben, mozdulatlanul elmélkednek. Hozzájuk képest az európai valósággal izgága ember. Nos, én még az európaiak között is izgágának számítok, aki nem bír akár csak egy percig is nyugodtan megülni a fenekén. Arról nem is beszélve, hogy képtelen lennék lótuszülésbe tekerni állandó lovagláshoz szokott görbe lábaimat. Az áttörést én nem a mozdulatlanságban, hanem a féktelen dinamikában találtam meg. Igyekeztem feltárni saját teljesítőképességem határait. Gyorsaság, pontosság és kitartás lett a jelszavam. Elkapni a lövés önfeledt pillanatát, ami talán mérhetetlenül rövid idő, majd ismételni százszor, ezerszer, tízezerszer egy életen át. Megfigyelni, ami történik, majd a részeket egésszé összerakni, ez az én egyéni utam. Érdekeltek azok a rendszerek, amik tudatunk felszíne alatt működnek, anélkül, hogy működésük egészére közvetlen rálátásunk lenne. Amikor elérhetővé vált számomra a lézertechnika, első dolgom az volt, hogy rászereljem a nyílvesszőre, olyan módon, hogy amikor a vágta közben megfeszítem az íjamat, az apró vörös pont a céltáblára vetüljön. Addigi sikereim titkát abban láttam, hogy tökéletesen ülöm ki a ló vágtáját, így az íjat célra tudom tar-

tani anélkül, hogy az jelentősen elmozdulna a lőlapról, majd a megfelelő pillanatban oldok, és nyilam már repül is a céltábla közepébe. Ennek a feltételezésnek a biztos tudatában ültem lovamra lézerszerkezettel ellátott nyilammal, majd vágta, célrafeszítés és az események tátott szájjal történő

évezredek óta, mint egy lavinát görget maga előtt, „Hátha jó lesz még valamire!" felkiáltás kíséretében. Senki nem lehet tisztában a lét nagy kérdéseivel, és igazából ezek a dolgok nem is önthetők szavakba. Éppen ezért senkinek nem áll jogában egy másik ember világnézetét

26 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

konstatálása követte kudarcba fulladt próbálkozásomat. Ugyanis a lézerpontot nemhogy a tábla közepén, de annak egy méter sugarú körében sem tudtam megtartani, úgy cikázott, mint a villám, anélkül, hogy csak egy pillanatra is megállapodott volna valahol. Ebből a kísérletből kiderült, hogy már az égadta világon mindent tudok a lovasíjászatról, kivéve azt a jelentéktelen apróságot, hogy mi módon repül a nyíl a céltábla közepébe. A legnagyobb tanulságot az jelentette számomra, hogy anélkül, hogy józan rálátásom lenne a problémára, agyam mégis könnyedén oldja meg ezt a nem mindennapi feladatot. Az az érzésem volt, hogy én csak elkezdem a gyakorlatot, aztán valami átvesz, és többé már nem én vagyok. Rengeteget kotorásztam elmém felszínén, de most kiderült, nem tudtam mélyen a belsejébe nézni, pedig minden, ami lényeges, ott történik. Itt lapulnak lényünk igazi mozgatórugói, itt van, aki cselekszik, mikor mi már nem vagyunk képesek, és olyan energiák, melyeknek csak egy töredéke is képes erőnket megsokszorozni. Az emberek mindig a technika legmagasabb vívmányaival próbálják magyarázni saját működésüket, tudniillik így mindenki számára érthető. Megépítik az első telefonhálózatokat, és rögtön elkezdik hajtogatni, hogy az emberi idegrendszer pont ilyen inger- ingerület információ közvetítésére alkalmas. Persze egy fenét olyan, de így mindenki megérti. Amikor kifejlesztik a számítógépeket, és egyre korszerűbb és korszerűbb típusokat gyártanak, elkezdik magyarázni, hogy az agyunk is épp úgy működik, mint egy számítógép, épp úgy lehet programozni, információkat bevinni, rossz emlékeket törölni, stb. Persze egy frászt olyan az agyunk, mint egy számítógép, de így mindenki megérti. Ez a gondolkodásmód kezd mély gyökereket ereszteni az emberről alkotott kép kialakulásában, amit én rendkívül károsnak tartok. Hiszen önmagunk lefokozásáról van szó. Agyunk még akkor sem hasonlítható semmilyen géphez, ha csak felszínes funkcióit vesszük alapul, és akkor még hol vannak a lélek mély rejtelmei, szerteágazó és összetett kapcsolata az egész univerzummal. Az ember óriási tudásra tett szert eddigi létezése során, ezt csak a hülyeségnek az a halmaza múlja felül, amit

megkritizálni, sőt megtámadni hitéért. Amire józan lehetőségünk van, az a dolgok megkérdőjelezése, az állandó válaszok helyett a kérdések újra fogalmazása, és ha valami rosszul működik a hagyományokban, javítsuk ki. A vak hitet pedig hagyjuk meg azoknak a szerencsejátékosoknak, akik képesek kockára tenni mindent valami ismeretlenért. Olyan voltam, mint egy sportoló, csak a márkás tornacipő és a divatos jogging hiányzott rólam, na meg a homlokpánt. A gyakorlatok vég nélküli sulykolása, az edzésprogramok kitervelése, a megfelelő táplálkozás kialakítása kötötte le minden időmet. Miközben, mint már annyiszor életem során, megint kezdtem érezni, új utakat kellene keresnem. Megtalálni azt a pontot, amin keresztül áttörhetek a jelenlegi rendszeren, úgy, hogy az eddig elért értékeket megtartsam és hozzáépítsek valami egészen mást. Isi egy Yana törzsbeli indián volt, akit a halál széléről szedtek össze Kalifornia nádasaiban. Saxton T. Peope-ra bízták, hogy javítsa fel egészségi állapotát, aki amellett, hogy orvos volt, kitűnő íjász is. Isi állapota folyamatosan .javult, és egyre elmélyültebb barátság alakult ki a két ember között. Egy szép napon meghívta az indiánt egy közös íjászatra. Nagy várakozással tekintett a megmérettetés elé, hiszen ő az íjászatot, mint sportot művelte, Isi pedig a létfenntartás elengedhetetlen eszközének tartotta, lévén hogy vadászatból élt. Saxton kitűnően lőtt, majd az indián következett, nyilai nem hagytak nyomot a lőlapon, mert rendre célt tévesztettek. Elég különös egy olyan embertől, aki mindennapi megélhetését köszönhette az íjászatnak. Ahogy telt az idő, az indián állapota egyre jobb lett, majd lehetőséget kapott egy vadászatra, saját készítésű íjával. A zsákmányszerzést rítusok előzték meg, megmosakodott, még száját is kimosta, bedörzsölte testét füvekkel, amik közömbösítik szagát, majd keresett egy megfelelő helyet, ahol szoborrá dermedt és várt akár fél napig is. Nyilai sosem tévesztettek célt, minden elé kerülő vadat lelőtt. A történetből az derült ki számomra, hogy a koncentrikus körökkel ellátott céltábla semmilyen ösztönzést nem jelentett számára. A vaddal viszont olyan kapcsolatba került, ami megváltozott tudatállapotában egy közvetlen cselekvést indított el, a

tökéletes lövést. Azok a barlangrajzok körvonalazódtak lelki szemeim előtt, amelyeket az ősemberek festettek barlangjaik falára, megelevenítve vadászataikat, az állatokon bejelölve a sebezhető pontokat. Szinte láttam extatikus táncaikat, melyek előzményei a vadászatnak, a harcnak és segítik felkészülésüket a megmérettetésre. Eszembe jutottak a kínai krónikák hun sasíjászokról szóló történetei, akik a kor spirituális szintű harcosai voltak, és égre emelhették íjukat. Táltos királyunk, Szent László legendája hasonló történetet mesél el. „Amikor a pestis, a döghalál pusztítani kezdett, az egész nép László királyhoz futott, mindenki tőle várt segítséget. Mint a juhok a jó pásztorhoz, úgy tódultak a király sátrához. Szent László pedig Istenhez könyörgött, tőle várt segedelmet. Isten egy éjszaka álmot küldött a királyra. Egy angyal jelent meg a szent király előtt, és azt mondta neki: >Vedd íjadat és tegezedet, menj ki sátrad elé, és minden célzás nélkül bocsásd ki nyílvessződet. A vessző megmutatja, mit kell tenned. < Amikor László király felébredt, hozatta íját és tegezét, kilépett sátrából, felhúzta íját, aztán célzás nélkül elbocsátotta a nyílvesszőt. A nyílvessző messze szállott, s ahol lehullt, egy genciána fűszálat átütött. A genciána, a keresztesfű kenőcse mentette meg a népet a döghaláltól, s ezt azóta is Szent László füvének nevezi a nép." így maradt meg egy legenda a nép ajkán, és teszi érthetővé számunkra, mit jelent egy spirituális harcosnak égre emelnie az íját. Kedves íjász Olvasóim! Gondoljanak vissza, hányszor érezték már a lövés előtti pillanatban, hogy nyiluk biztosan célba csapódik, és az események szinte álomszerűén követték az elképzelést. Ez pusztán a véletlen játéka lenne, vagy a megfelelő oldás egy megváltozott tudatállapotban történik? Eleget íjásztam már ahhoz, hogy meg tudjam ítélni, a lövés pillanata egy önfeledt lelki állapot. Igen, de egészen pontosan mit jelent az, hogy önfeledt? Mi történik az énnel, amikor kilépek belőle, és hol vagyok, amikor nem vagyok bent? Japánban a zen mesterem egy jó lövés leadása után mindig azt mondta, hogy most ő lőtt, nem én. Úgy képzeltem, ha sikerül fényt derítenem ezeknek a lelki

folyamatoknak a mozgatórugóira, megtalálom azt az áttörési pontot, amit annyit kerestem. Első lépésként tanulmányoznom kell a megváltozott tudatállapotokat, mik azok a lelki folyamatok, melyek kiiktatják az egót. Az orgazmus annyira erős élmény, hogy minden más lelki folyamatot lefed. A halálfélelem is azonnal blokkolja az egót. A magyar nyelv azt a szót használja, hogy lélekjelenlét, megőrizzük lelkünk jelenlétét. Furcsa, hogy pont a szerelem és a halálfélelem az, ami mindenki számára elérhető tapasztalatok tömegét nyújtja az ilyen irányú kutatáshoz. Választásom természetesen a két dolog közül arra esett, ami egy férfi számára a legkevesebb veszéllyel jár.

27 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

s
szrevettem, hogy felfokozott stresszhelyzetben, pl. egy veszélyes közlekedési helyzet, vagy egy nagy bukás a lóval mennyire tiszta lelkiállapotba hoz. Az agyban működik egy automatizmus, ami rögtön kikapcsolja az egót, és helyébe lép valami nagyon tiszta tudatállapot, ami hihetetlen sebességgel veszi át az irányítást. Teljesen önkéntelenül taposunk a fékbe, vagy rántjuk el a kormányt, hogy néhány perccel később felidézve az eseményeket, rácsodálkozzunk saját teljesítőképességünkre. A jó lövés leadásának a pillanatában is valami hasonlót éreztem, persze ilyenkor a hatás sokkal gyengébb. Kilépek az egóból, és ettől kezdve minden tisztább, harmonikusabb. A megoldás kézenfekvő. Mesterségesen kell belépnem ebbe a tudatállapotba, és nem maradhat el a biztos találat. Két irányban indultam el. Az egyik az volt, hogy szándékosan hoztam magam stresszhelyzetbe, azzal a céllal, hogy minél jobban megismerjem magát az érzést. A másik pedig, megpróbáltam utánajárni, vajon hogy működhettek az archaikus emberek rítusai, és használhatók-e egyáltalán egy ma élő ember számára. Ezzel pedig az volt a tervem, hogy megtaláljam azt az utat, ami elvezet abba a tudatállapotba, ami az íjász számára a legmegfelelőbb. A mesterséges stresszhelyzet előidézése nem okozott problémát, egyszerűen hozzákötöttem magam a lóhoz. Nem használtam zablát, kantárt, csak egy kötőfék volt a fején, ehhez egy erős kötelet kötöttem, a másik felét pedig az övemhez. Ez egy rendkívül kiszolgáltatott helyzet a lovas számára, hiszen csak csekély mértékben tud hatást gyakorolni a lóra. Állandó figyelmet, önkontrollt igényel, ami rendkívül fárasztó. Számtalanszor előfordult, hogy egy erőteljes vágta után nem volt hajlandó megállni, gyakorta rohantunk így erdőben, fák között fékevesztett lovammal. Természetesen sohasem használtam nyerget. Ilyenkor éreztem a halál fagyos leheletét, ami olyan mértékben hűtötte le fejemet és forralta fel véremet, hogy általa beléptem a színtiszta cselekvés birodalmába. Megfigyeltem, ahogy agyam kikapcsol minden olyan működést, ami esetleg elvonhatná figyelmemet a helyes cselekvésről. Egészen megható volt, ahogy az életemért küzd. A fájdalomérzés nullára csökken, a sérülésekről csak jóval a vészhelyzet elhárítása után vesz tudomást az ember. Egy dombélen vágtattam, amikor hirtelen megcsúszott a lovam, és hatalmasat buktunk. Én még be sem fejeztem az esést, amikor ő már felpattant és vonszolni kezdett. 10-15 m megtétele

után elszakadt az övem, amihez hozzá volt kötve. Még aznap kicseréltem egy vastag katonai bőrszíjra, ezzel elvágtam az utolsó esélyt is arra, hogy ilyen olcsón megússzam. Rengeteg embert tanítottam meg lovagolni és szerettettem meg velük a lovasíjászatot, de soha nem történt komolyabb sérülés. Sokban segített az, hogy saját magam akartam megtapasztalni a veszélyt, megismerni a végleteket, hogy aztán az így szerzett tapasztalataimat csokorba gyűjtve átadhassam másoknak. Egy mesternek pontosan kell felmérnie azokat a határokat, amíg még elmehet a tanításban. Egyszerre kell törekednie arra,

visszafelé. Rengeteg hasonló helyzetet éltem meg, és sok tapasztalatot gyűjtöttem az események részletes kielemzésével. A halálhelyzet azonnal kikapcsolja az egót, tiszta tudatállapotot teremtve meg ezzel, ez az első fázis. Ennek a lényege, hogy minden felszín alatt tárolt információ az életösztön rendkívüli erejével és gyengítetetlenül váljon azonnali cselekvéssé. Felfedeztem egy nagyon fontos dolgot. Ez a rendszer csak akkor működik, ha van használható tudás a felszín alatt. Amennyiben nincs, ahhoz a lifthez hasonló, amely utasok nélkül megy fel a tizedik emeletre, kinyílik az ajtó, és nem száll ki senki, a fülke teljesen üres.

28 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

hogy tanítványai ne burokban nőjenek fel, és ennek ellenére a legcsekélyebb veszélyt is el kell hárítania fejük felől, kényesen egyensúlyozva a tapasztalás és a biztonság borotvaéles mezsgyéjén. Volt olyan eset, hogy kénytelen voltam felbuktatni a lovam. Télen vágtattam a faluból völgyem irányába, a fagyos földre esett friss havon. Megpróbáltam lassítani, hogy balra lekanyarodhassak a területemre, de ehelyett ő inkább gyorsított, és olyan sebességgel száguldott a következő falu felé, hogy a könnyeim kijöttek a menetszéltől. Balról egy meredek part, jobbról egy ligetes rész, hatalmas fűzfákkal. Amennyiben a domboldalnak rohanok, megsérülhet a lovam. Ha az erdőbe, annak ellenére, hogy a fűz puha fának számít, úgy éreztem, egy 60 km/h sebességnél bekövetkezett frontális ütközés esetén én ezt nem fogom számottevően érzékelni. A falu, ami felé vészesen közeledtünk, kovácsoltvas kerítéseivel, beton villanyoszlopaival és kőfalaival nem azt az érzetet sugallta, hogy megérkezésem esetén gondolataim sötét viharfelhői egy csapásra szerte fognak oszlani. Mi történik, ha emberek vannak az utcán? Ennek a felismerésnek a megjelenésével szinte azonnal cselekvésbe léptem. Mindenki azt tesz magával, amit akar, de abban a pillanatban, ha embertársaira, környezetére akár csak a legkevesebb veszélyt is jelenti, rögtön megálljt kell parancsolnia magának. Ekkor már a betonúton futottunk. Rövidre fogtam a kötőfékhez rögzített kötelet, enyhén előre hajoltam, majd abban a pillanatban, ahogy első lábai elhagyták a talajt egy erőteljes mozdulattal balra rántottam a fejét. Ettől teljesen kibillent az egyensúlyából, és ebben az instabil állapotban lépett vissza a hótól síkos betonra. így vágódtunk bele a hóba és csúsztunk 8-10 m-t. Most én voltam a gyorsabb, a hátára pattantam, mielőtt eljutott volna az agyáig, hogy mi is történik, és már mentünk is

Ilyenkor a stressz, amelynek feladata a tiszta tudat megteremtése, az ellenkezőjébe csap át, tökéletes káoszt teremtve, kétségbeesett kapkodásba vagy bénult mozdulatlanságba hajszolva az embert. Észrevettem azt is, hogy létezik olyan program, amely tőlünk függetlenül került oda, egyszerűen ott van, és kész. Ennek a forrásáról nem sikerült ez idáig kiderítenem semmit, csak elképzeléseim vannak. Ez a könyv pedig csak tényeket közöl, olyan tapasztalásokat, amik megtörténtek velem. Nem szeretnék abba az általános hibába esni, amit manapság egyre többen elkövetnek, miszerint ködös elképzeléseiket a világról, annak mozgatórugóiról, tényként teszik közzé. Az ember elől semmi nincs elrejtve, minden elérhető és megszerezhető számára a józanság határain belül, de aki azt hiszi, hogy egy hétvégi tanfolyam, egy jólinformált guru vezetésével elég mindehhez, az téved. Különös volt felfedezni, hogy mennyi használható tudás van bennem, amihez semmi közöm, nem én építettem be. Észrevettem azt is, hogy ez nagyon célirányos. Szinte teljesen arra a területre korlátozódik, ami a lovasíjászatot öleli át, és egy csomó olyan területe van az életnek, amihez nem rendelkezem ilyen belső programmal. Ezt nagyon lényeges gondolatnak tartom, mert minden ember számára elsődlegesen fontos saját képességeinek feltérképezése, és életének, céljainak ehhez történő igazítása. Amennyiben ez sikerül, az ilyenre szokták azt mondani, hogy egyszerűen erre született. Egy képesség megléte és tökéletesítése sajnos nem jár együtt azzal, hogy az élet más területein is használható legyen. Vannak emberek, akik félnek a lótól. Én mindig úgy éreztem, nekem dolgom van ezzel az állattal, ennek ellenére töredelmesen beismerem, a halálhelyzetekben bennem is volt félelem. Mindvégig kísértett ez az érzés, de sohasem volt olyan erős, hogy befolyásolt volna. A bátorság nem a félelem hiánya, hanem ennek

115

az érzésnek a tökéletes kontrollálása, és nincs olyan, hogy bátor ember. Vannak helyzetek, amikben bátrak vagyunk, és vannak olyanok is, ahol gyávának bizonyulunk. Számtalanszor kerestem a halál társaságát lovaimon nyargalva, a rettegés legcsekélyebb érzése nélkül, de szánalmasnak és elesettnek éreztem magam hazámtól távol, Tokió vagy New York emberdzsungelében. Elképzelésem az volt, hogy egy tiszta íjásztechnikát építek be olyan mélyen a tudatomba, amilyen mélyen csak lehet. Majd szándékosan produkálok olyan tudatállapotot, amire eddig csak a felfokozott stresszhelyzet volt képes. Úgy vágtatok lovammal végig a pályán, mint a villám, és úgy csapok le a célra, mint egy sólyom. A három célzott lövést 5 másodperc alá szorítva, megváltozott tudatállapotban a feladat végrehajtására fordítva minden mozdítható energiámat. Nagyon sokszor esünk abba a hibába, hogy azt hisszük, biztos tudás birtokosai vagyunk. Minden tanítványom figyelmét felhívom arra, bármilyen bizonytalan helyzet alakul ki, azonnal dobja el íját és nyilait, amit a kezében tart. Mindenki számára érthető okokból, egy esetleges eséskor potenciális veszélyforrás lehet. Ezt meg is érti mindenki, és már annyiszor elmondtam, hogy fel sem tételeztem magamról, hogy egy adott helyzetben másként fogok cselekedni. Egy szép napon egy kóbor kutya szegődött mellém, és kísért mindenhová, mint az árnyék, kijött velem edzéseimre is. Miután befejeztem a gyakorlást, leszálltam a lóról, hogy összegyűjtsem célt tévesztett nyilaimat, természetesen a szokott módon hozzá voltam kötve. Majd miután végeztem, jobb kezemben tartva íjamat és nyilaimat, bal kézzel a ló sörényébe kapaszkodtam, majd egy lendülettel felugrottam a hátára. Ebben a pillanatban a kutya nekiugrott a lónak, ami ettől hirtelen megugrott. Lendületemnél fogva átestem a túloldalára, úgy, hogy az övemhez kötött kötélen át ellenkező irányba csavartam a ló fejét, ami a lehetetlen helyzetből úgy próbált szabadulni, hogy folyamatosan rúgott és taposott, miközben én a lábai alatt hevertem. Az érzés olyan volt, mintha egy úthenger és egy cséphadaró kereszteződése ment volna át rajtam, mire sikerült végre felállnom és megnyugtatnom lovam. Akkor vettem elképedve észre, hogy íjamat és nyilaimat még mindig görcsösen szorítom. Találtak már olyan vízbefúltat, aki még halálában is görcsösen szorította aktatáskáját. A kapaszkodási ösztön olyan erős, hogy könnyen okozhatja még a halálunkat is. Ez az eset megtanított

arra, hogy óvatosabban bánjak azzal a szóval, hogy tudok valamit, és másokkal szembeni elvárásaimat is ehhez igazítsam. Valamint megerősített abban a törekvésemben, hogy íjásztechnikámat ilyen mélyre kell bevinnem, helyet szorítva neki alapvető ösztöneim körében. Körülbelül egy évig tartott ez a kísérletsorozat, hogy lovamhoz voltam kötve. Kisebb sérülések persze akadtak. Előfordult, hogy néhány hétig sántítottam, vagy nem tudtam a célnak megfelelően használni valamelyik karomat. Mégis úgy éreztem, szánalmasan csekély árat fizettem azokért a tapasztalatokért, amiket ilyen módon sikerült begyűjtenem. A halálnál nincs biztonságosabb dolog a világon, ugyanis azt az embert, aki már meghalt, semmilyen veszély nem fenyegeti. Minél inkább keresi valaki a biztonságot, annál inkább halott, és minél inkább szembe mer nézni a kihívásokkal, annál inkább él. A nagy felfedezések, egy új szint elérése, egy hatalmas csúcs meghódítása mindig a racionalitás áttörésével kezdődik. Pici gyerek voltam, és az asztal alatt játszottam a konyhában, majd belefeledkezve elfoglaltságomba, hirtelen felálltam, és rettenetesen bevertem a fejem. Azonnali reakcióként tört fel belőlem a sírás, majd életemben először gátat szabtam ennek az akkorra már feleslegessé vált automatizmusnak. Talán soha nem éreztem magam annyira erősnek, mint akkor. Legyőztem valamit önmagámon belül, hatalmat éreztem spontán feltörő érzelmem felett, és nem hagytam kiszolgáltatni neki magam. Gyerekkorom legszebb vakációit Igáiban, egy fürdőhelyen töltöttem, szüleim fáradságos munkával felépített nyaralójában. Zsolti barátommal állandóan a vízben lubickoltunk, kész csoda, hogy nem nőttek úszóhártyák az ujjaink közé. Velünk volt barátom nővére, Ági is. Ő természetesen egy egészen más kasztot alkotott, mint mi, két vézna tizenéves kölyök. Ági ugyanis gyönyörű, hozzánk képest érett nő volt, hibátlan testi adottságokkal. Csodálatos barna bőre, vállára omló szőke haja és világító kék szeme úgy elkápráztatott, hogy a napba inkább néztem, mint rá. A mozgása mint egy párducé, a vízben pedig úgy úszott, mint egy delfin. Szemem sarkából mertem csak figyelni, ahogy gumimatracán napozott, miközben lágy hullámok ringatták habtestét. Majd odafordult hozzám és azt mondta: - Nincs kedved velem együtt úszni a gumimatracon? - Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, ehelyett óvatosan körülnéztem, vajon ki az a szerencsés. Azt tapasztaltam, hogy környezetem meredten rám

bámul, pillantásaikkal félreérthetetlenül közölve, nekem szól a felszólítás. Zavaromat és a körém telepedő csendet csilingelő hangja törte meg: - Na, nincs kedved velem jönni? - Én? Hát ki vagyok én hozzá képest, és odaülhetek mellé a gumimatracra, és ezt az egész strand látni fogja majd? Összeszedtem minden bátorságomat, besétáltam emellé az istennő mellé az alig derékig érő vízbe, és odakuporodtam lábaihoz. Ő lágy mozdulataival evezni kezdett a medence túloldala felé, ahol már több mint 2 m mély volt a víz. Majd egy bájos, ám határozott mozdulattal lerúgott maga mellől. Nem tudtam, a szégyentől süllyedek-e olyan gyorsan, vagy egyszerűen a gravitáció miatt, de hamar ott voltam a medence fenekén. A dologhoz hozzátartozik, hogy egyáltalán nem tudtam úszni, mi mindig csak a sekély részén játszottunk a víznek. Most mi a fenét csináljak? Kezdjek el veszettül csapkodni és könyörögjek segítségért, hogy

hogy nem adja fel. A testemet legyőzheti, de a lelkemet nem. Szorította a nyakamat, de én fogamat csikorgatva visszafogtam minden olyan reakciót, ami fájdalmamat jelezte volna. Az ájulás szabadított meg kínzó gyötrelmemtől és ringatott édes álomba. Magamhoz térésemkor az első kép egy fehérköpenyes ember arca volt, aki fölém hajolt, és valami orrfacsaróan büdös anyagot nyomkodott az orromhoz. Az eset után egyáltalán nem éreztem úgy, hogy legyőztek volna, sőt erőt és hatalmat éreztem önmagam fölött. Egy kitűnő felvidéki lovasíjász tanítványom, Varga Sándor kérdezte egyszer, mi a véleményem arról, hogy rendkívül rossz, gödrös, buckás terepen vágtat, hogy majd orra bukik lova, miközben ő fittyet hányva mindenre megfeszített íjával forog előre és hátra. Kíváncsian várta a válaszomat, mert eddig akárkinek mesélte el, mindenki azt mondta, hogy

29 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

húzzon ki? Ezt a szégyent! Inkább itt maradok a medence alján, és megvárom, míg ősszel leengedik a vizet. Túl sokáig nem tudtam kitartani első pillanatra legjobb megoldásnak tűnő elképzelésem mellett, mert időközben elfogyott a levegőm. Elrugaszkodtam a medence aljáról, beleadva minden erőmet, a felszínen vettem egy mély lélegzetet, és már merültem is le. így csak egy rövid ideig hallhattam azt a harsány röhögést, ami szánalmas erőlködésemet követte, és már rugaszkodtam is újra. A művelet kezdett rutinná válni, majd megpróbáltam evező mozdulatokat is végrehajtani, és egyre inkább közeledtem a part felé. Mire elértem, kezdett az az érzésem támadni, hogy megtanultam úszni. Sikerült megint áttörnöm valamit, amit racionalitásnak neveznek. Valamint ez az eset nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy ezt a csodálatos női nemet kissé mérsékeltebben kezdjem csodálni. Mindkét tapasztalatomat sokat kamatoztattam életem során. Maradandó élmény az a cselgáncs verseny is, amikor egy országos döntőben az egyik legjobb barátom lett az ellenfelem, és a harmadik helyért vívtam vele harcot. Rengeteget edzettem Lacival, és jól tudtam, hogy sokkal erősebb és technikásabb, mint én. Ismertem azokat a cseleit, amik elől sohasem tudtam kitérni, és ő kivétel nélkül mindig legyőzött. Egyszercsak ott álltunk a tatamin egymással szemben a döntőben. Némi dulakodás után egy jól begyakorlott dobást hajtott végre, amitől én úgy nyekkentem a szőnyegre, mint egy liszteszsák, és már szorította is a nyakamat. Tudtam, hogy le fog győzni, és azt is, hogy tehetetlen vagyok ellene, de az ember egyvalamit mindig megtehet. Azt,

nem normális. - Én sem mondhatok mást, te egy hülye vagy, de mondd meg nekem, mi köze van annak az embernek, aki a világ legjobb lovasíjásza akar lenni, egy normális emberhez?

A nnak ellenére, hogy rengeteget tanultam azokból a pillana-/% tokból, melyeket tudatalattim feneketlen mélységeiből ^^^^ sikerült elcsennem, mégis úgy éreztem, ez még kevés az JL JL üdvösséghez. Eddigi kísérleteimet azzal a példával lehetne bemutatni, mintha valaki úgy szeretné megismerni Michelangelo Dávidját, hogy meghatározott szögből, adott erővel teniszlabdákat lő a szoborra, majd a labdák visszapattanási szögéből és energiájából kapott eredmények alapján próbálná rekonstruálni a remekmű eredeti alakját. Ez után a megállapítás után nem volt kérdéses számomra, hogy továbbhaladásom érdekében érdemes más

30 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

utakat is kipróbálnom. Az archaikus ember tudatállapotai kezdtek foglalkoztatni, a történelemből, legendákból jól ismert táltosok révülései. Az extázis talán valami hasonló érzés lehet a lövés pillanatához. Több időt lehet ebben az állapotban eltölteni, és jobban megfigyelhetők azok a lelki folyamatok, melyekről eddig csak villanásnyi benyomásaim voltak. Az íjászatnak minimálisan 25000 éves múltja van, mégis mindössze ötven éve jelentek meg olyan kiegészítő felszerelések az íjon, mint a kifutó, a célszerkezet, a stabilizátorok, stb. Ezt megelőzően az úgynevezett ösztönös íjászat létezett. Ez azt jelenti, hogy 25000 éven át mindenki önmagán belül kereste a megoldást, ami a pontos lövés leadásához vezet, és mindössze ötven éve keresi azokat a lehetőségeket, amik a felszerelésre helyezik a nagyobb hangsúlyt. Ezzel rátapintottam a modern ember dilemmájára. Eletének súlypontját önmagán kívülre helyezi, boldogságát az anyagi világ birtoklásában keresi, felbontva ezzel önmaga és az őt körülvevő világ harmonikus viszonyát. A belső utak mindig nagyon fárasztóak és időigényesek, mégis célravezetőbbek és hasznosabbak bármilyen más mankónál. Ahhoz, hogy ebbe az irányba induljak, szükségét éreztem egy sámánnak, táltosnak, aki rendelkezik az ősi praktikákkal, aki bevezet a révülés rejtelmeibe. A problémát csak az jelentette számomra, hogy ha ma Magyarországon eldobsz egy követ, biztosan egy misztikus köntösbe öltözött természetgyógyászt, egy főtáltost, vagy egy sámánt találsz fejen. Természetesen ezzel együtt jó néhány kiváló gondolkodású, józan ember úszik szemben a dilettantizmus mindent elsöprő áradatával. Ebből a rövid helyzetfelismerésből is teljesen világossá vált számomra, hogy rengeteg kuglófot kell megennem azért a kis

mazsoláért. Első lépésként vegyük sorra életünk azon pillanatait, melyek túllépnek a hétköznapiságon, anélkül, hogy lázasan próbálnánk magyarázatokat gyártani a jelenségek működésére. A róka Ahogy az már lenni szokott, a felkelő nap sugarai lovasíjász pályámon találtak. Az akácerdő zsenge lombjain átszűrődő fény lassan kúszott felfelé a szemközti domb lankáján. Vágta, villámgyors lövések, majd séta visszafelé. A koncentrációt mindig ellazulás követi, megadva a gyakorlás helyes ritmusát, a túlfeszített húr ugyanis elpattan. Egy célt tévesztett vesszőmet keresve lettem figyelmes a pálya fölötti domboldalon éktelenkedő, hatalmas földhányásra. Nem volt számomra kérdéses, hogy egy rókacsalád ütött tanyát birtokomon. A földtúrás teljesen friss volt, a patinás főbejárat mellett egy szolid hátsó kijárat kapott helyet. Teltek a napok, társbérlőim a családtervezéssel, én pedig a lovasíjászattal voltam elfoglalva. Azért annyi időm mindig volt, hogy a konyhai hulladékból nekik is juttassak valamennyit. Azt, hogy ötletemet értékelték, mi sem bizonyította jobban, mint hogy a felkínált táplálék másnapra mindig eltűnt. Egy szép napon, miközben lovamon visszafelé sétáltam a pályán, az üregből elővillanó szempárra lettem figyelmes, tekintetünk egyre többször találkozott. Kis idő elteltével az egész család ott süttette a hasát a reggeli nap sugaraival. Kicsattantak az egészségtől, szinte szikrázott élénkvörös bundájuk a napsütésben. Magányos edzéseim rendszeres szemlélőivé váltak, de gyakorta találkoztunk a völgy más pontjain is, mindig nagyon óvatosak és távolságtartóak voltak, de elviselték társaságomat. Egyik reggel velem jött Koppány, hűséges társam, egy tigriscsíkos magyar agár. A falu és a,völgyem közötti két kilométeres szakaszt használtam bemelegítésre, lépés, ügetés, vágta, így mire a pályára értem, már fel voltam készülve lovammal együtt, hogy teljes lendülettel állhassunk neki az edzésnek. Az odavezető úton mint nagy párnák terültek el a ködfoltok az alacsonyabb részeken, a harmatcseppek pedig gyöngyszemekként szikráztak a mezőn. Az egész rókacsalád ott somfordált a völgy bejáratánál, mint valami fogadóbizottság. A két szülő és a két kölyök megdöbbenve tapasztalták, hogy nem vagyok egyedül. A halálfélelem fagyos lehelete dermesztette jéggé azt a pillanatot, ami-

kor a ragadozók tekintete hirtelen találkozott. Aztán a következő szemvillanásnyi időben a gyilkos ösztönök lángtengere borított el mindent. A jelenet úgy hatott a völgy nyugalmára, mint forró üveglapra fröccsenő hideg víz, éles szilánkokra törte az idillt. Az események leírhatatlan sebességgel pörögtek, erre csak az képes, akinek cselekedeteit nem lassítják gondolatai. (A harcban nincs idő gondolkodni.) Mint az idegről elpattanó nyíl csapott le agaram a hozzá közelebb eső két kölyökre és anyjukra. A válaszreakció sebessége semmiben nem tért el az üldözőétől. 180°-os fordulat, és rohanás az életért, a biztonságot nyújtó üreg irányába. Ezzel egy időben indult meg a rókapapa, a legcsekélyebb tétovázás nélkül, a nála háromszor nagyobb ellensége irányába. Szándéka jól felismerhető volt. Élete árán is el kell terelni kutyám figyelmét az anyáról és kicsinyeiről, amíg azok biztonságba nem érnek. A terv sikerült, az önfeláldozás meghozta eredményét, az agár felhagyva a kicsinyek üldözésével, teljes lendülettel az útját keresztező hím után vetette magát. Ekkor mélyedtek sarkantyúim lovam oldalába, patái magasra rúgták a feltépett gyepet, így eredtem nyomukba, szinte késlekedés nélkül. Az egyenes szakaszok kutyámnak kedveztek, de mielőtt elérte volna áldozatát, az olyan hirtelen változtatott irányt, hogy majd orra bukott, így tért ki a tűhegyes tépőfogak halálos szorítása elől. Az erdő széléig tudtam üldözni az üldözőt, itt a sűrű lombok meggátoltak a további hajszában. Szerencsére agaramat is. Dolgavégezetlenül somfordált vissza a bozótból, nem kis megkönnyebbülésemre. A vörös rókaprém egy igazi harcost takart, a helyzet gyors felismerése, a cselekedetek ehhez történő igazítása és azok halált megvető bátorsággal való végrehajtása jellemezték. Aló Aki eltölt egy kis időt lovak társaságában, hamar felismeri, hogy nem tudnak beszélni. Valamivel több idő eltöltése után felfedezhetjük sajátos gesztusrendszerüket. Kommunikációs készségük azon a szinten tetőzik, ami feltétlenül szükséges lét- és fajfenntartásukhoz. Még több idő elteltével bekerülhetünk lovaink közösségébe. Az itt betöltött pozíciónkat dominanciánk határozza meg. (Vigyázzunk, mert azonnal bemérik az alacsony státuszt, és könyörtelenül elbánnak vele!) Egyszercsak elkezd kialakulni egyfajta empátia. Indulataiknak vagy félelmeiknek jól

látható külső jelei is vannak. De éhségük és szomjúságuk olyan erősen sugárzik ki lényükből, hogy az már külső jelek nélkül is fogható. Mindig szomjúságot éreztem, mielőtt megitattam volna őket, és elképzelhetetlen lenne megreggeliznem, mielőtt lovaimnak adtam volna takarmányt. Volt rá eset, hogy dohos szénával etettem őket, mert a tél elzárt a külvilágtól, és rövid ideig silány minőségű takarmányon kellett élniük. Soha nem fájt még a gyomrom annyit, mint akkor, olyan intenzíven éltem meg minden velük kapcsolatos érzést. Egyszer egy éjszaka mintha segélykiáltás hasította volna ketté legmélyebb álmomat. Nem tartozom azon emberek közé, akik álmatlanul forognak ágyukban, mellettem akár ágyút is lehet sütögetni. Akkor mégis úgy pattantam föl, mintha áram ütött volna meg, és rohantam az istállóba. Lovam olyan lehetetlenül próbált lefeküdni, hogy beszorult a vályú alá, miközben a kötél a nyakára tekeredett, és már az utolsókat rúgta.

előre egy óriási tömeg, az agancs. A fejem előrebukását acélsodrony erősségű inak gátolták meg olyan erővel, mintha koponyám kőfalba ütközött volna, amiről a tehetetlenségi erő úgy törte le az agancsot, mint kényes porceláncsésze fülét egy acélkalapács. Az élmény sokkszerű volt, még néhány pillanatig nem tudtam, ki vagyok, majd lassan, bizonytalan léptekkel elindultam a vízmosás irányába. Az agancs, véres rózsájával ott hevert a patáktól felkapált földön. Az ölyv A tavasz olyan erővel támadt a gyengülő télnek, hogy az éj leple alatt az összes rügy felrobbant és levelek bújtak belőlük elő, mint megannyi égre meredő sóvár tekintet, üde zöldre festve a tájat.

31 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

Villámgyorsan elvágtam a kötelet, és mellső lábainál fogva hanyatt fekvéséből oldalára rántottam. A szarvas A ropolyi erdőben sétáltam, és gyönyörködtem a pasztellszínekben pompázó lombok között átszűrődő őszi napsugarakban, mikor halk morajlásra lettem figyelmes. Az erdei félhomály és a távolság csak a sziluettjét tette érzékelhetővé annak a 30-40 szarvasból álló csordának, amely a szemközti domboldalon inaszakadtában rohant, ködszerűen szétterülő porfelhőt hagyva maga után. Ekkora iramban és ilyen méltósággal csak szarvas képes futni, hatalmas agancsát, mint koronát tartva a fején. Útjukat hirtelen mély vízmosás keresztezte, amelyen megtorpanás nélkül repültek át. Ekkor mintha lassított film kockái kezdtek volna peregni előttem, és egy furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha egy szarvas költözött volna belém, bizonytalanná téve számomra azt az érzést, vajon szemlélője vagyok-e az eseménynek vagy szereplője. Egyszerre láttam a távoli félhomályban kirajzolódó szarvas körvonalait, és éreztem izmaimban elrugaszkodását a talajról. Ezt a lebegés rövid pillanata követte, amilyet csak álmomban, repülés közben szoktam érezni. Majd mintha négykézlábra zuhantam volna, éreztem, ahogy talajt fog a szakadék túloldalán. Ettől pattanásig feszültek nyak-és hátizmaim, majd hirtelen mintha tarkón vágtak volna, lendült

Kende, négy éves gidrán paripa, mintha ma reggel ébredt volna téli álmából, és legfőbb vágya az lenne, hogy inasza-kadtából fusson, nem is futott, úgy repült, mint egy kalitkából szabadult sas. Agaram tudott csak lépést tartani velünk, aki a pálya szélén rohant mellettünk, valahányszor vágtának lendítettem lovam. Nem tudtam lőni, a menetszél majd kitépte kezemből nyilam, a pálya végén pedig alig tudtam megállítani ezt a fékevesztett paripát. Gyerekkoromban éreztem ilyet, mikor a Balaton partján széttártuk karjainkat és mellünkkel nekitámaszkodtunk a szélnek. Szállni szerettünk volna mi is, mint a sirályok, magunkba szívni a tavaszt és felemelkedni, mint egy léggömb. Könnyűnek és erősnek képzeltük magunkat. Pontosan tudtam, mindhárman ugyanazt érezzük, a kutyám, a lovam és én repülni szerettünk volna. Visszafordítottam paripám a pálya elejére, majd elengedtem. Három nyilat repítettem a cél irányába, aztán hagytam tovább vágtatni. Mint egy hegyi kecske, úgy ugrott fel a völgyet körülölelő meredek dombra, aztán neki a pusztának, elengedtem a kantárt és széttártam karjaimat, és üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Kutyámon kívül, aki jobbról mellettem megnyúlt testtel suhant az üde zöld gyepen, úgysem hallotta más. Ekkor, karnyújtásnyira tőlem, egy hatalmas ölyv siklott mellém. Sosem fogom elfelejteni üveggyöngy-tiszta hatalmas szemét, ahogy tekintetünk találkozott, széttárt szárnyai mozdulatlanok voltak. Úgy tűnt, mintha az égre lenne festve, csak tollait borzolta a szél. Hosszú métereken át siklott velem párhu-

zamosan, és követett, mint egy árnyék, azt az érzést keltve bennem, mintha egy hatalmas tengerjáró úszott volna mellém a nyílt óceánon, miközben én egy kis ladikon hánykódok ,és vigyáznom kell, hogy hullámai nehogy felborítsanak. Igen, aki közülünk repülni tud, az ő, nemcsak hogy repülni tud, uralja a levegőt. Aztán lassan elfordította a fejét, szárnyai követték méltóságteljes mozdulatát, még láttam fodrozódó tollait a nyakán, aztán eltűnt a semmibe. Lovam irama is csökkent, megfogtam a kantárát, alig értem hozzá és megállt. Csak lihegésünk verte fel a puszta csendjét. Körülöttünk minden nyugodt volt, halálosan nyugodt. A sólyom Az ölyv még sokáig érdeklődésem középpontjában állt, lenyűgözött sajátos vadásztechnikája. A fácánt úgy ejti el, hogy mögötte és alatta repül, így áldozata számára láthatatlan marad, majd egy hirtelen mozdulattal fölékerül, és könyörtelenül lecsap. Úgy éreztem, számomra ez a legkövethetőbb taktika. Háttérben maradni, majd megvillantani a lovasíjászat csillogó pengéjét, és még mielőtt beszennyeződne, villámgyorsan hüvelyébe dugni. Ez az elgondolás jól tükrözte akkori lelkiállapotomat, gyenge voltam még és bizonytalan abban, hogy elhatározásomat, miszerint a lovasíjászatot a világgal megismertessem, véghez tudom-e vinni. Jól tudtam, ehhez egy sólyom szelleme kell, de a példa még hiányzott, mert nem tudtam elképzelni, hogy lehet egy harcos egyszerre látható és láthatatlan. Késő ősz volt már, a völgyet álmosító nyugalom és csend ölelte körül. Hatodik órája folytattam az aznapi lovasíjász gyakorlataimat. Az edzés inkább meditatív, mint lendületes, koncentrált légkörben zajlott. Visszafelé sétáltam a pályán, teljesen ellazult állapotban, és egy galambot bámultam, aki könnyed mozdulattal szállt le a tópartra, és nagyokat kortyolt a vízből. Majd, miután szomját oltotta, ugyanolyan lágy mozdulatokkal emelkedett fel, mint ahogy leszállt, anélkül, hogy összetörte volna tükörképét a víz felszínén. Akkor hirtelen olyan hangra lettem figyelmes, ami leginkább egy nyíl süvítéséhez hasonlított, majd egy szívdobbanásnyi idő elteltével közvetlen mellettem egy sólyom suhant el, egyenesen a galamb irányába. Néhány méterrel előttem csapott áldozatába, mint a mennykő. Egy tompa puffanás, és a

galamb élettelen teste zuhanni kezdett, de még mielőtt földet ért volna, a sólyom eltűnt a semmibe, ahonnét jött. A mozdulatlan, vérző tetemre pedig hópihékként hullottak saját tollai.

129

32 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

A nyílt napok, minden hónap első szombatján, egyre több /% embert vonzottak. Jöttek az ország minden részéről ^^^^ kíváncsiskodók, kirándulók, és jó néhányan, akik az JL. JL íjászatot választották sportjuknak. Először bemutatót tartottam, majd elkezdtem tanítani, és rengeteget beszélgettünk a világ dolgairól. Az egyik alkalommal szokásos bemutatómat tartottam, amikor az egyik szemlélődő elégedetlenkedni kezdett. Bármit csináltam, leszólta, a völgy hangos véleménynyilvánításaitól harsogott. Úgy éreztem, túllépi a józanság kereteit, és ezzel mások is így voltak, mert lassan kezdtek eloldalogni mellőle az emberek, és csakhamar magányos szigetet alkotott a nézőtér közepén. Ez egy nagy nulla, amit csinálsz, legalább tennél akadályokat a pályára, és akkor lőnél, amikor a ló átugorja. Rengeteg hasonló ötlete volt még arra, hogyan tudnám ezt a dögunalmas produkciót, miszerint egy teljes erőből vágtató lóról 6 másodperc alatt három célzott lövést adok le ugyanarra a célra, számára is izgalmasabbá tenni. Egyetlen szabály van, ami gátat szabhat mindennek, ami nem áll a realitás talaján. „Csak arról beszélj, amit meg tudsz csinálni, vagy meg tudsz mutatni." Belláról már írtam. O volt az a ló, akit a vágóhídról mentettem meg, és az ő segélykiáltása ugrasztott ki éjszaka az ágyamból. Nyugodt és kiegyensúlyozott állat volt, érzékeny lelki kapcsolat fűzött bennünket össze. Befejeztem bemutatómat, leszálltam a hátáról, és odaléptem kritikusomhoz. Azt mondtam neki: - Az ember sokféle sportot alakított ki, amit lovon hajt végre. Lehet ugratni, lehet lovastornázni és díjlovagolni. A lovasíjászat mindössze annyi, hogy íjjal kell vágta közben találatot elérni és hidd el, hogy ez nem könnyű feladat. De itt van a lovam és az íjam, próbáld meg, és akkor magad is meggyőződhetsz róla. Kritikusom arcán látszott, hogy valami olyasmi történt, amire nem számított. Felült a lóra, kezébe adtam íjamat, és akkor valami olyan történt, amitől meg az én szám maradt tátva. Ez a ló, aki mindenki számára a nyugalom megtestesítője volt, és szinte családtagnak számított, minden átmenet nélkül úgy vágta hanyatt magát, hogy alig győztük emberünket kirángatni alóla. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire kisántikált a völgyből, én pedig ott maradtam egy darabokra törött íjjal , amit ki tudja, miért, felvittem a padlásra, és aztán el is felejtettem a történteket. Néhány évvel később jutottam arra az elhatározásra, amit a

6

korábbi fejezetekben már leírtam, miszerint őseink misztikus hitvilága, a sámánizmus irányába kellene kutakodnom, hogy a tudatállapotokat ebből a szempontból is meg tudjam vizsgálni. Pap Gábor barátomnak elmeséltem, hogy keresek egy olyan embert, aki ebben segítségemre lehet, mire ő azt mondta, tud valakit, Somogyi Istvánnak hívják. Első gondolatom az volt, hogy már rohanok is hozzá, aztán az jutott eszembe, először próbára kellene tenni. Mi van, ha ez is egy kókler a sok közül? Felmentem a törött íjért a padlásra, amit azóta már vastagon lepett a por,

István elmondta elképzelését a szertartásról. Tűzről, holdról, csillagokról, alsó és felső világról beszélt. Meggyőző volt számomra, de az az igazság, hogy egy árva szót sem értettem abból, amit mondott. Ügy gondoltam, semmi különbség nincs egy sportra való felkészülésben, edzésprogramok megtervezésében, és abban, hogy teszek egy rövid kiruccanást a másvilágra. Akkor még azt hittem, eddigi élettapasztalatom nagy hasznomra lesz ezen az úton. Mérnöki precizitással terveztem meg minden ezirányú lépésemet, a mit, a hogyant, és a mi lesz akkor, ha...

33 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

letisztítottam és odaadtam Gábornak. Nem szóltam róla semmit, csak arra kértem, adja át Istvánnak, és ha meg tudja határozni eltörésének körülményeit, keresni fogom a lehetőséget az együttműködésre. A válasz nem késett sokat. István elmondta, hogy igen aktívan foglakozik őseink hitvilágával és gyakorolja a sámánizmust. Egy kis csoportot is gyűjtött maga köré, de most meg kell várniuk a csillagok kedvező állását és akkor dobolni fognak. Néhány hét után találkoztunk. Megdöbbentő dolgokat mesélt a néhány éve lezajlott eseményről, fülig ért a szám az örömtől, és azonnal munkának láttunk. Elmondtam, hogy szeretném megismerni azokat a beavatásokat, amin egy harcos esett át, és minél többet szeretnék hasznosítani ezekből a tapasztalatokból a lovasíjászatban. Véleménye szerint létezett egy olyan beavatás, ami a halálba vitte át a harcost, majd visszahozta, melynek során a beavatott bepillantást nyert a túlvilági létbe, és miután tapasztalathoz jutott, nem félt többé. Ahogy ezt Shakespeare írja: „A valóság nem rémít úgy, mint képzelt borzadály". Ugyanis a legfontosabb a halálfélelem legyőzése, mert aki fél a csatában, az a félelmével küzd és nem az ellenséggel. Egyre több olyan könyv lát napvilágot, ahol emberek mesélik el, hogy megélték saját halálukat, akár egy autóbalesetben, akár a műtőasztalon, és miközben képzett orvosok küzdöttek az életükért, ők kiléptek fizikai testükből, és kívülről látták mindezt. Egy dologban azonban mindnyájan hasonlítottak egymáshoz. Ez az élmény gyökeresen megváltoztatta addigi felfogásukat a világról. A dolog kézenfekvőnek tűnt, hiszen rengeteg ellenerő hat ránk önmagunkon belül, ami hátráltatja a feladat tökéletes végrehajtását. Milyen jó lenne, ha találnék valami módszert a lámpaláz legyőzésére, a versenyen való izgalom kiküszöbölésére. így minden energiámat a gyakorlatra tudnám összpontosítani.

Utólag bevallom, az egész nem ért semmit. Egy közös barátunkkal futottam össze, teljesen véletlenül. Örömmel újságolta, hogy épp Istvánhoz megy, mert lesz nála egy dobolás. Úgy gondoltam megnézem, és elmentem vele. Hosszú volt az út a hegyek között megbúvó kis házig. Mellette tisztás, amit vastagon lepett a hó, közepén tábortűz lobogott. István néhány segítőjével elkezdett dobolni, és furcsa mozgással körbejárni a tüzet. Az egész kissé teátrális volt, nem is beszélve arról, hogy lábaim lefagytak a latyakos hóban, és nem sok tartotta, hogy fogaim is el kezdjenek vacogni. Aztán egy számomra megfoghatatlan pillanatban az a dobszó, amit idáig kívülről hallottam, mintha belsőmből kezdett volna szólni. Még láttam az embereket a tűz körül, a hegyek hófödte csúcsait, de már nem érzékeltem belőlük semmit, nem fáztam, és a külvilág lassan kezdett teljesen megszűnni. Mint egy örvény kapott el valami furcsa erő, és járta át minden porcikámat. Úgy éreztem magam, mint egy legóbábu, amit egy játékos kisgyerek a legapróbb alkotóira szed szét. Mint egy nagy ház, amelyben kellemes meleg van, lakói a Karácsonyra készülnek, és a doromboló kályha mellett ott áll a feldíszített fenyőfa. Hirtelen kinyílik az összes ajtó és ablak, és a huzat kisöpör mindent, a karácsonyfát az összes szaloncukorral, a szőnyeget, a bútorokat, még a tapétát is a falakról, csak a csupasz vakolat marad. Soha nem éreztem még ennyire meztelennek és üresnek magam. Sírtam volna, ha lettek volna könnyeim, de már azok sem voltak. Úgy szűnt meg mindaz, ami vagyok, mint egy pislákoló gyertya lángja a hurrikánban. Majd hirtelen megfordult a szél, és repült vissza minden a házba, a tapéták a falakra, egy kicsit más volt a minta és a színek, tisztábbak voltak a szőnyegek és a bútorok is, a kályhában belobbant a tűz, fénye visszamosolygott a falakról. Halottam, ahogy dobog a szívem, és mire feleszméltem, már mindenki eltűnt a tisztásról. Egyedül álltam a hóban, és meredten bámultam a pislákoló tüzet.

A rengeteg idő, amit völgyemben gyakorlással töltöttem, néha meditatív tudatállapotban érzékelhetővé tette számomra az erőt. Leginkább egy folyóhoz hasonlít, és úgy gondoltam, a közepére kell evickélni, itt a legerősebb a sodrás. A széleken benyúló gyökerek, éles kövek, nádas, lapályos részek, de a közepén hatalmas erő visz magával. Azt hiszem, mindenkinek megvan a maga folyója, de sokan akadnak fenn a gyökereken, dagonyáznak a nádasban, vagy próbálnak az árral szemben úszni. Pedig gondolataink és hitünk ereje képes életünk csörgedező patakját folyammá duzzasztani, amennyiben harmóniában van a világot mozgató erőkkel. Éreztem, hogy megtaláltam életem folyóját, erre már voltak külső jelek, de ilyen erős belső tapasztalásom még nem volt soha. Eddigi megfigyeléseim alapján minden jel arra utalt, hogy az erőnek nincs előjele, magyarul nincs jó és rossz erő, az erőt mi magunk formáljuk azzá, ami, pusztító világégéssé vagy üde, zöld oázissá egy sivatag közepén. Ebből következően nincs külső igazság sem, és nincs ítélet sem, csak következmény. Ezek után már kértem Istvánt, hogy hadd vegyek részt én is valamelyik szertartáson, ő készséggel megadta a segítséget. Néhány héttel később tizen- tizenöten kuporogtunk egy szobában, ő elmondta, hogy van egy társuk, aki nagyon beteg, próbáljunk valamilyen formában segíteni neki. Néhány perc csönd, majd ütni kezdte a dobját, amiből olyan erő áradt, hogy egész testemben éreztem a lüktetését. Kiléptem a házból, egy gyönyörű fehér ló várt a kijáratnál, felpattantam a hátára, ő pedig elrúgta magát a talajról és repülni kezdett. Föl az erdei tisztásról a fák fölé, majd a hegyek fölé, a város irányába. A fenyőillatot hamarosan a füstös városi levegő váltotta fel. Olyan közel suhantunk a házak tetejéhez, hogy kezemmel megérinthettem volna a kéményeket. Majd hirtelen leszálltunk egy utcára Pesten, a Bazilika környékén. Megcsapta az orromat a hatalmas kapualjakból áradó dohos szag, és már be is léptünk az egyik lépcsőházba. Lovam patái csattogtak a kopott műmárvány lépcsőn, miközben én óvatosan nekifeszítettem lábam az oldalának, nehogy elakadjak a kovácsoltvas korlátban. Megtorpanás nélkül belépett az egyik emeleti lakásba, úgy, hogy mellső lábaival beszakította az ajtót. Az előszobában balra befordultunk egy kis konyha helyiségbe, ott feküdt a szerencsétlen egy kopott ágyon. Szétrohadt hasfalán át láthatóak voltak kilógó belei, és orrfacsaróan büdös volt. Lehajoltam fölé, jobb kezemmel

megmarkoltam mellén a ruháját, és magam elé rántottam a nyeregkápára. Úgy hevert rajta, mint egy zsák. A ló pedig a tőle megszokott határozottsággal lépett ki velünk a csukott ablakon, keretét kiszakítva a falból. Alattunk téglatörmelékek és üvegcserepek csattantak a betonon, mi pedig egy gyorslift sebességével emelkedtünk a város fölé. A várost úgy takarta be valami szürkés köd, mint egy kupola. Ezt az anyagot az az érzés szülte életre, amit akkor érzünk, amikor hosszasan sétálunk az emberektől zsúfolt utcán, és egy arcot sem látunk, ami mosolyogna. Innét annak is el kell takarodnia, aki egészséges. Irány a völgy! Kellemesen fagyos szél borzolta lovam hófehér sörényét. Alattunk forgalmas autópályák, majd a Balaton megcsillanó tükre, Somogyvár fanyar romjai, a Kapós ezüst szalagja, a Zselic lankái. Lovam anélkül szállt le a völgyben a gyepre, hogy egy fűszál is meggörbült volna. Végre megérkeztünk. Úgy örültem a látványának, mintha hosszú száműzetésből kerültem volna haza. Eddig rendben is volnánk, de most mi a fenét csináljak? Megküzdök a betegséggel! A gondolatra már külön is vált egy sötét, takonyszerű anyag a szerencsétlen testétől, én pedig olyan nyílzáport zúdítottam rá, amilyen a való életben elképzelhetetlen lett volna. Az a sötét trutyi meg csak nyelte be a nyilakat, mint megolvadt aszfalt a kavicsot, anélkül, hogy a legcsekélyebb nyoma is maradt volna. Ennyire szánalmasnak és hülyének még sohasem éreztem magam, de megértettem a tanítást. Sohasem szabad valami ellen küzdeni! Küzdeni csak valamiért lehet. Nem a betegség ellen kell harcolni, hanem az egészségért. A harcban pedig az ellenfeleink csinálnak belőlünk győztest, azáltal, hogy veszítenek. Akkor most lássuk, dereng-e még valami élet a szerencsétlenben? A gondolatra megjelent a haldokló mellett valami lény. Úgy gondoltam, hogy a lelke lehet, valamilyen állat formájában. Leginkább egy madárhoz hasonlított, de felismerhetetlenül rossz állapotban volt. Mi lenne, ha odaadnám a völgyem, az íjamat, vagy ha felülhetne a lovamra, talán kedvet kapna az élethez. De csak álltunk, és néztük egymást a néma csendben, tekintete egyszerre tükrözött közönyt és lemondást. Újra hallani kezdtem a dob egyre közeledő hangját, éreztem elgémberedett végtagjaim sajgását, és kinyitottam a szemem. -Meg fog halni. - motyogtam magam elé. A fiú néhány héttel később gyomorrákban húnyt el. A látomások világa olyan hely, ahová úgy érkezik az utazó,

hogy nem beszéli a nyelvet, és térképe sincs. Kivéve, ha egy jólinformált misztikus iskola fel nem készíti minderre. Ez a módszer egyszerre teszi az utat kiszámíthatóan biztonságossá, és veszi el az utazó lehetőségét mindentől, ami egyéni. Úgy gondolom, ezt a világot mi teremtjük meg magunk számára, benépesíthetjük szörnyekkel, varázsolhatjuk virágos kertté, de lehet éppen a nagy semmi is. Jónéhány kalandos út állt már mögöttem, és egyre több tapasztalat halmozódott fel erről a furcsa, megfoghatatlan világról. Az álom és a révülés közötti legfontosabb különbség szerintem az, hogy az utóbbinak aktív szereplői vagyunk, szabad akaratunk van a cselekvésben. De annak ellenére, hogy ezt a világot mi teremtjük meg és népesítjük be, vannak szigorú törvényei, nem valósítható meg minden elképzelés.

középkori piactér nyüzsgő forgatagában. Hibátlan fekete lovon ült, termete magas, karcsú volt, arcvonásai pedig finomak. Egy intelligens, fiatal férfi, brutalitásnak a nyomai sem látszottak rajta. Biztosan ülte a lovat, bal kezében a kantár, jobb kezében pedig egy hosszú, vékony nyelű, tűhegyesre kovácsolt acélheggyel ellátott kopja. Olyan kecsesen tartotta, mintha egy szál virág lett volna a kezében. Két lábra emelte lovát, és még a levegőben felém fordította, majd ugyanezzel a mozdulattal mellemnek szegezte kopjáját, és vasalt patkók csattanása nyomta el a zsibvásár zaját. Az emberek úgy rebbentek szét utunkból, mint a sár, mikor egy husánggal nagyot csapunk egy tócsába. A sarkantyúm finom érintésére bal lábra vágtába ugrott a lovam, a kantárt a nyakára dobtam, bal kezem felajzott íjamért, jobb kezem egy sastollas nyílért nyúlt. Egy mozdulattal kattant a

34 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

Számtalanszor ütköztem falakba, amikor a fizikai síkon jól bevált megoldást erőltettem, és meggyőződésemmé vált az is, hogy ez a játék nem jár következmények nélkül. A lelki síkon lejátszódó folyamatoknak törvényszerű fizikai következményeik vannak, de a rendszer olyan összetett, és én olyan kevés időt töltöttem el itt, hogy csak sejtéseim lehetnek ezzel kapcsolatban. Egy biztos, csodákra képes, és bele is lehet dögleni. Teltek a hónapok, és a halállal vívandó harcom még hátra volt. Minden, ami eddig történt, úgy érzem, fontos volt számomra, de sohasem az történt, amire számítottam. Ez a látomás is, amire már régóta készültem, úgy tört rám, mintha egy lavina söpörne el és temetne maga alá. Egy hollófekete lovon ültem, teljes fegyverzetben, veretes övemről íjam, nyilakkal teli tegezem és kardom lógott le. Jobb csuklóm finom mozdulata a kantáron megpörgette a lovat alattam, féktelen dinamika a rezzenéstelen fegyelem alá rejtve, ez Buda, a telivér ménem. A felismerés jóleső érzését valami olyan iszonyatos megdöbbenés kísérte, hogy beleremegett a testem. Ez a legsötétebb középkor legsötétebb bugyra. Fájdalmas emlékek törtek bennem felszínre a korral kapcsolatban. Talán egy előző élet méltatlan gyötrelmei, a kínhalálba fulladt józan ész fellángolásának leheletfinom lenyomata. De a borzongás minden felszínre törni készülő élménynek gátat szabott, és én az voltam megint, mint régen, egy mindenre elszánt harcos, egy ragadozó érzékszerveivel. Már éreztem a jelenlétét, átható tekintetét, ahogy méreget, aztán lassan felé fordítottam a fejem és összecsattant két szikrázó tekintet, egy emberektől zsúfolásig megtelt

nyíl foka az idegre, és már feszült is az íj, mint egy széttárt szárnyú sólyom. Megvártam, míg egész közel ért hozzám, és a melle közepébe repítettem a nyilam. A kovácsolt vas hegy tompa puffanással szakította be vértjét, és nyitott utat elszálló lelkének. Még elvágtatott mellettem, kopjája a bal vállam súrolta, de ekkor ő már halott volt. Nem néztem hátra, leszálltam lovamról, és elindultam egy sikátor felé. Hirtelen borotvapengeként hasított belém a felismerés, hogy követ. Ebbe bárki beledöglött volna, de ő nem. Ő a halál maga, és már éreztem is tarkómon fagyos leheletét. Egyenletesen mentem tovább, sarkantyúi csengése érzékeltették velem közeledő lépteit, majd egy kis törés a ritmusban, és éreztem, ahogy kétkezes pallosa fejem fölé emelkedik. Villámgyorsan léptem bal térdemre hátra, előrántottam kardomat, és a hónom alatt felcsúsztatva a pengét a hasába döftem. A mozdulat csiszolt, rendkívül gyors, és teljesen felesleges. Már tudtam, hogy képtelen vagyok megölni. Teste a hátamra bukott, amitől egyre nagyobb nyomást éreztem, a teher kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni. Recsegtek csontjaim a halál szorításában. Ordítottam volna fájdalmamban, de már annyi levegőm sem volt, hogy suttogjak valamit. Éreztem, ahogy kifacsarja belőlem az élet utolsó leheletét is, megszűnt a testem, már nem is éreztem semmit. Elszálltak a gondolatok, az érzelmek utolsó foszlányai is. Ami pedig megmaradt, az számomra már túl volt a tapasztalhatón. A lélek nevet adtam neki. Minden energiámat összegyűjtöttem, és ez a borzalmas nagy erőfeszítés mindössze arra volt elég, hogy résnyire elmozdítsa szemhéjamat. A beszűrődő fény leírhatatlan megkönnyebbüléssel töltött el. Aztán

139

éreztem, ahogy dobbant a szívem, és lassan a tüdőm is megtelt levegővel. Nem tudom meghatározni, mennyi időt töltöttem mozdulatlanul, hanyatt fekve, de újszülöttként csodálkoztam rá minden tárgyra, ami körülvett. Megbuktam. Úgy éreztem, olyan helyre kerültem, ahol még semmi keresnivalóm. Ennek megfelelően felkészületlenül ért minden, össze voltam törve, és el voltam keseredve, de örülhettem, hogy ennyivel megúsztam. Ez után a kudarc után újra kellett mérlegelnem mindent. Az tény, hogy rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem és hogy gondolkodásmódom a világ dolgaival kapcsolatban megváltozott, de ez még kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a magam elé kitűzött célt elérjem. A tapasztalás cselekvéssé érlelődésére még egy évet kellett várnom. Ez az a korszaka volt életemnek, mikor lovaimhoz kötöttem magam. Továbbá ekkor fedeztem fel, miután jobb kezes vagyok és bal kezemben tartom az íjat, így a cél mindig a bal oldalamon van, hogy ebbe az irányba jobban tudok figyelni. Önkéntelenül mindig úgy helyezkedtem, hogy a megfigyelés tárgya tőlem balra legyen. Az aszimmetriát megbontandó elkezdtem szál- és dobófegyverekkel is gyakorolni. Kezdetben karddal vagdalkoztam vágtató ló hátán, majd lándzsát dobtam, baltát és tőrt. Az utóbbi kettőnél fontos a ritmus- és a térérzék. Jónéhányszor a térdemre vagy a mellemre pattant vissza a száguldó ló hátáról eldobott balta, nem kis sérülést okozva, de végre kezdett a jobb oldal is működni. Ezt még nem tartottam elégnek, és vettem egy jobb oldali kormányú Alfa Romeo 75-öst. Hónapokig téptem vele az aszfaltot, és minden kanyart bevettem vele, jóval a sebességhatár felett. Kivéve egyet. Természetesen ez volt az utolsó, mert a kocsim pozdorjává tört. Ennek ellenére én úgy szálltam ki a roncsból, hogy a hajam szála sem görbült. Úgy látszik, a halál senkit sem kerül jobban, mint azt aki keresi a társaságát. A látomás egy év után tért vissza újra. Egy kedves arcú ember állt velem szemben, mozdulatlanul a nyugalmat árasztó csendben. Majd lassan, ám határozott léptekkel elindult felém. Ahogy közeledett, vonásai kezdtek megváltozni, tekintete olyan félelmetessé vált, hogy egy pillanatra meghűlt az ereimben a vér. Egyre határozottabb és folyamatosan gyorsuló léptekkel közeledett felém. Szétnyílt pofáján kicsordult a nyál, izzó szemei a dögvészt és pusztulást sugározták koponyája sötét üregéből. Aszott bőrén foszlányokban lógott rothadt ruhája, orrfacsaró bűze áthatott mindenen. Elindultam felé. Karjait úgy emelte

felém, mintha meg akarna fojtani. Én még egyet léptem előre, és átöleltem, mellemhez szorítottam mellkasát, és arcomat nyálkás pofájához simítottam. Karjaim egymáshoz értek, és ölelték a lágy szellőt, ami a halál helyén maradt. Elgondolkodtató volt számomra, és a nagy felfedezés erejével hatott, hogy a meséknek ez a látszólagos világa mennyi objektivitást tartalmaz. Nem pusztíthattam el a betegséget úgy, hogy lenyilaztam, nem küzdhettem meg a halállal úgy, hogy én kerüljek ki győztesen, és mi mindent nem tehettem még meg látomásaim világában. De mindig beismertem, hogy hibáztam, és hogy én vagyok az, akinek változnia kell. Úgy gondolom, hogy ezek a gyakorlatok leírhatatlan mértékben segítették elő morális fejlődésemet. Rámutatva arra a fontos szabályra, hogy egy lépést a misztika irányába több lépésnek kell megelőznie a moralitás terén. A sok történés közül még egyet meg kell, hogy említsek. A legutolsót, mely ezt a színes, tarka mesét lezárja. Elmondani ugyan semmit sem tudok róla, mert a semmiről ugyanúgy nem lehet beszélni, mint a mindenről. De hát a tisztesség úgy kívánja meg, hogy legalább megemlítsem azt, amelyik mind közül a legfontosabb volt. Hát ennyi!

35 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

36 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

iután kiolvastam néhány izgalmas könyvet, és váltottam néhány szót a könyvtárossal, kiléptem a szellemvilág óriási olvasóterméből, és egyszer és mindenkorra becsaptam magam mögött az ajtót. Imre barátom, akit elsősorban fejlett esztétikai és kritikai érzékéért kedvelek, számos előnyös tulajdonsága mellett rendelkezik még egy jak csordával is Észak-Mongóliában. Vele terveztem egy közös látogatást az őshazába, lóhátról üldözni a csordát támadó vérszomjas farkasokat mínusz harminc fokban. Mitől dobbanna meg jobban egy érző férfiúi szív? Vissza a gyökerekhez. Téli edzéseim ennek megfelelően a hóban történő le-föl vágtatás jegyében zajlottak. A teljesen fehérbe öltözött egyhangúságot úgy törtük meg lovammal, hogy néha teljes testfelülettel belevágódtunk a hóba, és azt méterekre eltoltuk, elővillantva alóla a legelő zöld gyepét vagy a kerékpárút betonját. Magyarul nagyokat estünk. Az egyik után éreztem, hogy nagyon megrándult a nyakam, és meghúzódott a vállam, amitől a jobb kezem alig tudtam használni. Ez is csak olyan, mint a többi, majd rendbe jön, gondoltam magamban, de az állapotom egyre romlott, majd egy reggel, ébredés után, pokoli fájdalmat éreztem jobb karomban, és megértem kiszállni az ágyból. A következő éjszakát már álmatlanul töltöttem, ha lefeküdtem, fájdalmam olyan mértékben fokozódott, hogy rögtön fel kellett kelnem. Alvás nélkül és a csodavárás reményével teltek napjaim. A betegségek terén nem volt túl sok tapasztalatom, az influenzák és náthák engem mindig elkerültek, és életemben nem fájt még a fogam. Öt napig vergődtem, majd külső segítséghez fordultam. Orvosok, természetgyógyászok és egyéb jóakarók ötleteitől zúgott a fejem. Injekciók, gyógynövénypakolások, akupunktúra, ráolvasás, minden volt már, az állapotomban történő változást kivéve. Tudom, sohasem kerestem az élet könnyebbik oldalát, de az igazság az, hogy ennél szebb karácsonyi ünnepeket is el tudtam volna képzelni magamnak. Dr. Karácsony Ferenc, kitűnő orvos barátom vette kezébe elhalványulni látszó életem fonalát, és javasolt még egy orvost. Ő megvizsgált, és megröntgeneztette a nyakamat. Mikor elém tették a felvételt és megnéztem, csak egyetlen reményem maradt, hogy ez nem az én nyakamról készült, mert ha igen, akkor nagyon nagy bajban vagyok. Nem fogják elhinni, az a röntgenfilm, ami a nyaki csigolyákat úgy ábrázolta, mintha azok véletlenszerűen egymásra dobált használt autógumik

lennének, rólam készült. Azonnal átküldték egy MR vizsgálatra. Ez volt a purgatórium nyolcadik napja. A részletes felvételeken jól látható volt, ahogy az ötös és hatos nyaki csigolya el van mozdulva, és palacsintává lapította a közöttük elhelyezkedő porckorongot, melynek szilánkja beleállt a jobb kéz mozgatására hivatott idegbe. Szerencsémre éppen akkoriban tartott konferenciát az ország túloldalán egy orvosokból, természetgyógyászokból álló csoport. Itt jelen volt jónéhány kiválósága a gerinccel foglalkozó specialistáknak. Feri barátom közbenjárására az egyik szállodai szobában tartottak egy gyors konzíliumot, megvizsgálva engem, és az eddig összegyűlt leleteimet. Röviden megbeszélték a tapasztalataikat, majd felém fordultak. - Nézze, fiatalember! Ez egy konok nyaki csigolyasérv. A porckorong széttört, és az a zselés anyag, ami a rugalmasságát biztosítja, kifolyt, a letört porc pedig elvágta a jobb kezét mozgató ideget. A folyamatot ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor a fogkrémet kinyomja a tubusból, és azt, amit kipréselt a tubussal már nem tudja visszaszívni. - Mi a megoldás? - kérdeztem. - A lehető legrövidebb időn belül meg kell műteni, különben teljesen lebénulhat a jobb keze, de lehet, hogy a lába is. Az egyik legjobb sebészt javasolták az operációra. Én késlekedés nélkül felvettem vele a kapcsolatot, és megbeszéltünk egy időpontot, amikor fogadni tud. ő is alaposan megvizsgált, és jelentős izomsorvadást állapított meg a karomban. A műtét körülményeiről elmondta, hogy a csípőmből vesznek ki egy darabot, és ezzel pótolják a csigolyából hiányzó részt, majd mindkét csigolyát egy platinalemezzel egymáshoz rögzítik. Már nem emlékszem, hogy a vizsgálat pontosan mikor történt, de a következő hét kedd reggelét jelölte meg az operáció időpontjának. Most jutottam először gondolkodási időhöz, eddig ugyanis az események örvényként sodortak magukkal. Úgy éreztem, most már minden információ a kezemben van, és nekiláthatok az események aprólékos feldolgozásának. Az autópályán jöttem hazafelé, és az volt az érzésem, hogy úgy távolodok eddigi életemtől, mint a szembe jövő autók a zsúfolt forgalomban. A fogkrémes tubuson járt az eszem. A kép ugyanis annyira vizualizálható, ahogy kinyomjuk belőle a krémet, hogy agyam csak e körül forgott, mint egy régi lemezjátszó elakadt tűje a lemezen. Majd hirtelen egy felcsattanó gondolat vágta oldalba

ezt a rossz gramofont, a tű egy nagyot sercent, és azt mondta, hogy az ember nem egy fogkrémes tubus. Levettem a sanszgallért a nyakamról, és úgy vágtam a hátsó ülésre, csak úgy csattant. Vettem egy mély lélegzetet, a kifújt levegőben ott volt még némi keserűség, de ez volt az első alkalom, hogy jelenlegi életszakaszom síkos talaján meg tudtam állni, és fel tudtam egyenesedni. Hazaérkezésemkor újra részletesen átgondoltam minden fizikai síkon lezajlott eseményt, és hozzáláttam a lelki dimenzióban történt folyamatok elemzéséhez. Azt kellett felfedeznem, hogy rengeteg hibát követtem el. A magam elé kitűzött feladat nem állt arányban belső erőtartalékaimmal. Ennek kompenzálására egy fanatikus lendület söpörte el a belső érzékelés vészcsengőit. (A fanatizmus mindig valaminek a túlkompenzálása.) Az egyik legrosszabb dolog, amit szervezetünk ellen elkövethetünk, az a huzamos időn át tartó erőnk feletti teljesítményre való kényszerítése. Azért ne felejtsük el, hogy a kiugró eredmények szinte kizárólag így születnek. Mi hát a megoldás? A határok idejében történő felismerése, életünk helyes ritmusának beállítása. Fejlődni lehet, de nem lehet egyenletesen, néha kicsit meg kell állnunk. De nem csak azért, hogy kipihenjük fáradtságunkat, hanem azért is, hogy legyen időnk kilépni az adott élethelyzetünkből, és legyen időnk megvizsgálni, helyesen cselekszünk-e, és hogy jó úton járunk-e. Ezáltal nagy mértékben le tudjuk csökkenteni a ránk leselkedő betegségek és balesetek számát. Makacs voltam, úgy is mondhatnám, hogy nyakas, ami pedig kemény, az törik. Őszintén szólva legfőbb ideje volt annak, hogy kitörjön a nyakam. Be kellett látnom, hogy hibáztam, és ennek vállalnom kell a következményeit. Az élet nagy krízishelyzeteiből való kilábalást mindig egy józan értékeléssel kell kezdeni, és csak az elfogadáson belül lehet hozzálátni az óvatos változtatásokhoz. A műtétről úgy gondoltam, hogy ez a durva beavatkozás fizikai szinten is rögzítené a lelki síkon bekövetkezett merevséget, ördögi örvénnyé alakítva életem folyóját. Felhívtam hát az orvost telefonon, elnézést kértem tőle, és lemondtam az operációt. Ezek után már nem volt más dolgom, mint hogy rábízzam magam a Jóistenre. Döntésemet követően állapotom folyamatosan rosszabodott, a jobb lábam is elkezdett fájni és zsibbadni. Aztán bekövetkezett valami alig észrevehető fordulat, és egészségem javulni kezdett. Felépülésemben nagy segítségemre volt egy kitűnő sportorvos, Dr. Lángfi György, ő

147

37 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

minden izmot és inat ismer az emberi szervezetben. Olyan összefüggésekre hívta fel a figyelmemet, melyekről eddig nem volt tudomásom. Három hónap telt el a baleset óta. Kint még mindig hideg volt és havas eső esett. A szobában, erőnlétem javítása céljából végzett gyakorlatokat már untam, de kint még nagyon hideg volt, így hát kirepültem Afrikába. Itt kezdtem el úszni és futni. Mikor hazaértem, már elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy megkezdjem lovasíjász edzéseimet. Természetesen csak gyerekíjat tudtam használni, a normális erősségű íjra még egy évet várnom kellett. Tudtam, hogy sokat hibáztam, és hogy sokat tanultam kudarcaimból, de ahogy újra ott ültem a lovamon, íjjal a kezemben, azt is tudtam, hogy javíthatatlan vagyok, és hogy a lovasíjászattól csak a halál lesz képes elszakítani.

ényszerpihenőm elég időt adott arra, hogy a lovasíjászat edzéselméletét és módszertanát újra értékeljem, és a hibákból tanulva, lehetőségeimhez képest javítsak rajta. Ekkor jelentek meg a kiegészítő sportok, nyújtó és lazító gyakorlatok a felkészülésben. Lovasíjászni tavasztól őszig c kell, amíg az időjárás engedi. Nyáron lehetőleg a reggeli és a késő délutáni órákban, elkerülve a tűző nap sugarait. Az őszi és tavaszi edzéseket egészítsük ki terepfutással, nyáron pedig úszással. Akkor, amikor lovasíjászunk, ne tegyünk be talajíjászatot is gyakorlataink közé, ezt hagyjuk meg a téli hónapokra, illetve esőnapokra. Ezzel el tudjuk kerülni az íjfeszítő izmok túlterhelését. A télen végzett súlyzós edzések hivatottak az íjászat aszimmetrikus terheléséből adódó elváltozások kompenzálására. Fontos az edzések előtti alapos bemelegítés, valamint a nyújtó és lazító gyakorlatok mindennapi végrehajtása. Ezeket igyekeztem a lovasíjászat közben végrehajtani, így jelentős időt tudtam megtakarítani. Miközben visszafelé sétáltam a rajtvonalhoz, állandóan lazítógyakorlatokat hajtottam végre. Egyre több időt tudtam megállás nélkül edzeni, speciális erőnlétem folyamatosan javult. Az állandó, tudatos önkontroll pedig meghozta gyümölcsét, mély álomba merültem. Hajnalban a harmatcseppek igazgyöngy szőnyegén vágtattam lovamon, és a derengő reggeli párától elázott nyilakat lőttem a célba. A lucskos tollakról szétfröccsenő víz szinte csíkot húzott a levegőben. Majd hirtelen azt vettem észre, hogy a nap égető sugarai festik vörösre arcomat, körülöttem minden recseg a szárazságtól, a domboldal sárgára aszott lankája pedig a szomszéd falu déli harangzúgását veri vissza. Almomban éberen, ébren álmodva teltek napjaim. Úgy olvadt szét az idő, mint édes méz a reggeli teában. Mennyit kerestem ezt az érzést, úgy kergettem, mint egy kisfiú, aki pillangót akar fogni a rét virágszőnyegén. A csodálatos rovar cikázva repül, mint mikor papírlapot kap fel a szél, majd hirtelen egy illatozó virágra száll. A gyermek utoléri, még liheg a futástól, darabos mozdulatokkal nyúl felé, hüvelyk és mutatóujja közé próbálja fogni, de a lepke hirtelen felrebben, a fiú pedig bukdácsolva szalad utána. Ez a pillangó most itt volt a kezemben. Két markomat összezárva tartottam, vigyázva törékeny szárnyaira. Éreztem, ahogy a testéről leváló finom por csillámokkal szórja be kezemet. Minden porcikámat a változás szele járta át, és vártam a pillanatot, hogy teljes erőmből nekifeszülhessek egy új kihívásnak. Furcsa,

38 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

végletes kettősség jellemezte akkori életemet. Elkészült a házam, a völgy egy utolsó ölelésre tárta ki karjait felém, kiszakítva a XX. század nyüzsgéséből. Ezzel egyidőben már rengeteg ember vett körül. Kíváncsiskodók, jobban tudók, hűtlen barátok, kitartó ellenségek, kétszínű szeretők, és néhány igaz barát. Ekkora zsivajban pedig nem lehet pillangót fogni, attól féltem, le sem fog tudni szállni. A réten már alig maradt virág, és ezek mindegyikére legalább egy pár bakancs jutott. Tanítottam én boldogboldogtalant, mindenkit, aki megkért rá, örömmel és fáradhatatlanul. Most viszont felmerült bennem a kétely, hogy folytassam-e tovább. A tanítást pedig abban a szent pillanatban kell abbahagyni, amikor annak létjogosultsága egy emberben megkérdőjeleződik. Nincs nagyobb csapás, mint egy bizonytalan vezető. Ennek romboló erejét csak egy fanatikus diktátor képes felülmúlni, aki mindent jobban tud mindenkinél. Úgy vágtam be tehát a völgy szélesre tárt kapuját, csak úgy durrant, kirekesztve minden halandó lelket. Tanítványaim közül voltak, akik megharagudtak rám, voltak akik nem, de mindenki értetlenül bámult az új helyzetre. Kérdésükre, hogy mikor nyitom meg megint, nem tudtam választ adni. Lehet, hogy egy hónap múlva, lehet, hogy soha. Több év távlatából visszagondolva azokra az időkre, kellemes érzés fog el. Fél évig volt zárva a völgy, nyitásakor pedig minden tanítványom ott volt, aki számított. Ki lettek rekesztve, magukra lettek hagyva, de együtt maradtak. Aligha tudok felemelőbb érzést elképzelni annál, mint látni azt, hogy az általam létrehozott rendszer nélkülem is működik. De lássuk, mi is történt a zárt ajtók mögött, hogy fonta a magány bársonyos hálóját körém. Az edzések rítusokká, a gyakorlatok álomszerű képződményekké váltak. Természetesen megint, mint már annyiszor, a határok kezdtek érdekelni. Mennyi ideig tartható fenn egy ilyen tudatállapot, és mennyire befolyásolja hatékonyságomat. Úgy gondoltam, meg kellene próbálni 12 órán keresztül megállás nélkül, váltott lovakon lovasíjászni. A megmérettetést a következő év júniusára terveztem, így még több, mint fél év állt rendelkezésemre a felkészüléshez. A 12 órás időtartam, úgy gondoltam, megfelelő lesz, teljesítményben pedig a 120 pontos átlagot tűztem ki célul, ami az első mesterfok. A rendelkezésemre álló 11 ló mindegyikéről meg kell, hogy lőjem ezt a szintet, függetlenül

attól, hogy borús-e az idő, vagy éget a nap. Ez aztán igazi kihívás lesz, gondoltam, és belevetettem magam a munkába. Lelki szemeim előtt őseink csatái zajlottak, napkeltétől napnyugtáig tartó véres küzdelmek, ahol nemcsak a kitartásnak, a robbanékonyságnak, hanem a lankadatlan reflexeknek is óriási szerepe volt. Nem volt olyan nap, hogy ne képzeltem volna magam valamelyik csatatérre. Annak ellenére, hogy egyedül voltam, egy pillanatig sem voltam magányos. Képzeletem benépesítette a völgyet bajtársakkal és halálos ellenségekkel. Úgy folytak össze a nappalok és az éjszakák, hogy már alig tudtam különbséget tenni álom és valóság között. A maratoni terhelésekben volt már némi tapasztalatom. Balatonátúszások, hosszútávfutások, dunai evezőstúrák, kerékpár túrák tömege állt mögöttem. Úgy gondolom, az élet mindenkit megpróbál, „akinek sok adatik, attól sok váratik" alapon. De igazán csak azok szerencsések, akik a megpróbáltatásaikat maguk választják, és szabják akkorára, amekkora csak rájuk fér. Ötletekben az én életem nem szenvedett hiányt, alig hagytam a sorsnak valamit. Ilyen kellemes élmények egyike a Kinizsi 100-as túra is. Erre a megmérettetésre május első felében kerül sor, és a feladat 100 km megtétele a Pilisben, 24 óra alatt. Néhány százan tolongtunk a rajtnál, türelmetlenül várva az indulásra. Majd délelőtt 8 órakor kezdetét vette ez a „testet és lelket felüdítő kis kirándulás". Mire elértük az első állomást, már kétszer mosott el bennünket az éltető májusi eső, a meredek lejtőkön a fenekünkön csúsztunk egészen a völgy aljáig, cipőnkre olyan makacsul ragadt az agyag, hogy képtelenek voltunk levakarni. A pihenőhelynek kijelölt völgy bejáratánál hatalmas tábla lelkesítette az elcsigázott önkéntes kis cserkészek csapatát: MÁR CSAK 75 KM VAN HÁTRA. Ez a tréfás kis felirat a társaság több mint felénél okozott súlyos lelki defektet. Lelkesedésük egyébként sem valami keményre pumpált autógumija most egy hatalmas durranással laposra eresztett. Majd talán jövőre, sziszegték összeszorított fogaik között, és felszálltak valamelyik buszra, egyszer s mindenkorra véget vetve túlméretezett önkéntes szenvedéseiknek. Mi pedig nyeltünk egy nagyot, és folytattuk utunkat a célig. A hosszú távú terheléseknek megvan a maguk technikája. Túl azon, hogy egyik lábunkat a másik elé helyezzük, váltogatva a jobbot és a balt, mindenki kidolgoz magának valamilyen lelki gyakorlatot, mely megkönnyíti a kínzó, monoton terhelés

153

elviselését. A legkézenfekvőbb, ha részletekre osztjuk a távot, és csak egy számunkra jól látható és elérhető célra koncentrálunk: a következő kanyar, hegytető, vagy éppen egy távoli patak. így lelkünk megszabadul a teljes táv nyomasztó terhelésétől. Számomra ez kissé unalmasnak bizonyult. Én szeretek játszani és képzelődni. Azt találtam ki, hogy testem és lelkem egymástól független, koponyám üregében pedig biztosan van egy csöndes, nyugodt hely, ahova lekuporodhatok, elszigetelődve testem lüktető zajától. Sikerült megfigyelővé, szemlélővé válnom, láttam egy embert, aki egy hegyre mászik föl, szaporán dobog a szíve és zihál a tüdeje, feltörte lábát a cipő, és fázik a vizes ruhától. Mindent érzékeltem, éreztem a fájdalmat, de nem szenvedtem, ez a zug, ahová kerültem, el volt szigetelve a létezés minden gyötrelmétől. A lovasíjász edzéseimen is ezt éreztem, én csak elkezdtem a gyakorlatot, aztán többé már nem én voltam. A különbség persze óriási, a lovasíjászat rendkívüli koncentrációt követel. Nincs két egyforma helyzet, az állandó élénk figyelem elkerülhetetlen. Vagy mégsem? Számtalanszor hajtottam végre a gyakorlatot úgy, hogy nem éreztem azt, hogy részese lennék. Bizonyára felfedezte már a kedves olvasó azt a hatalmas ellentmondást, ami az éber tudatállapot hangsúlyozásából, majd hirtelen egy álomszerű, megváltozott tudatállapot megéléséből adódik. Jelenlegi tudásom számomra sem teszi lehetővé ennek a talánynak a megfejtését, de tapasztalati tény, hogy így működik. Lehetséges, hogy az emberiség tudatállapotában egy korszakváltáshoz közelít, eléri az értelem határait és túllép rajta, és az, ami ezután következik, egy művész tudatállapotához fog majd hasonlítani. Az egyéniségnek egyre kimagaslóbb szerepe van korunkban, az archaikus emberrel szemben ma mindenki önmagát keresi. Egyre nehezebb az emberi közösségek fenntartása. A nemzeti sajátosságok viharos sebességgel tűnnek el, olvadnak össze és válnak valami színtelen ötvözetté. Ezzel egyidőben szakad le a spiritualizmus a jól kidolgozott és kellőképpen megcsontosodott vallási keretekről. Soha nem száguldozott még ennyi önmagát prófétának kikiáltó futóbolond a világban, mint napjainkban. Egyik szemük a transzcendenciák irányába kémlel, másik pedig dagadó erszényüket lesi. Az elénk táruló kép egyszerre kaotikus és nevetséges. Mégis úgy érzem, nem lehet egy kézlegyintéssel az asztal alá söpörni. A jelenleg kialakuló helyzet egy kígyótojáshoz hasonlatos. A héj még szilárd és sértetlen, de az áttetsző

hártyán keresztül már jól kirajzolódik egy új élőlény körvonala. Ilyen és hasonló gondolatok foglalkoztattak hosszú felkészülésem alatt, majd elkezdtem átgondolni a tényleges feladat végrehajtását. Úgy számoltam, 10-12 ember segítségére feltétlenül szükségem lesz. Felnyergelni, bemelegíteni a lovakat, villámgyorsan begyűjteni a kilőtt nyilakat, írni a pontokat, stb. Meghívtam minden tanítványomat és barátomat a megmérettetésre. Azt tapasztaltam, ötletemet kedvezően fogadták, és nagy érdeklődést tanúsított iránta mindenki. Kár lenne itt megállni, gondoltam, és írtam egy levelet tervemről a Guiness Rekordok londoni központjának. Válaszukból kiderült, hogy hozzájárulnak elképzelésemhez, megadták a feltételeiket, és megígérték, hogy hitelesítik rekordomat, ami az első lesz lovasíjász kategóriában a világon. Ezek után meghívtam az összes médiát Magyarországon, szintén jelezték egyetértésüket, és részvételükről biztosítottak. Egy kisebb szenzáció körvonalai kezdtek kibontakozni, én pedig úgy éreztem, sikerül a kellemeset összekötni a hasznossal. Elérkezettnek láttam az időt, hogy hírül adjam a világnak egy új sport megszületését, a rekordot pedig remek alkalomnak tartottam erre a célra. Kezdett minden összeállni, a tavaszi versenyen, amit minden május hamadik szombatján tartunk, könnyedén lőttem a második mesterfokot, ami több mint 150 pontot jelent. Majd elérkerzett a nagy nap, június 6. Hajnali öt órakor Bogát nevű lovamon ért az álom. Azt álmodtam, hogy lovasíjászom, semmire nem volt gondom, a fáradt lovakat frissekre cserélték, nyilaimat gondosan összeszedték, és írták pontjaimat. A hajnali ködöt a tűző nap sugarai hamarosan feloszlatták, amitől a hőmérő higanyszála 35 °C-ig kúszott fel, de ebből én már nem éreztem semmit, ahogy nem éreztem fáradtságot és fájdalmat sem. Az élmény leírhatatatlan volt. Van életemnek néhány olyan epizódja, amire szívesen emlékszem vissza, ez mindenképpen ezek közé tartozik. Senki ne gondolja, hogy bármiféle monotonitás a lovasíjászatban szóba jöhet. Ez itt teljesen ki van zárva. Nincs két egyforma vágta, mindegyik új helyzet elé állít, nem is beszélve arról, hogy folyamatosan váltottam a lovakat. A gyorsakról hármakat, a lassabb lovakról ötöket kellett lőnöm, hogy a magam elé kitűzött átlagot mindegyikről elérjem. A leggyorsabb lovakat a végére hagytam. Ezek 6,5-7 másodperc alatt söpörtek végig a pályán, hatalmas porfelleget hagyva maguk után. Ezekről pontjaim átlaga 150 pont fölé emelkedett. Barátaim lelkes

155

39 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

tábora hatalmas tapssal jutalmazott minden futamot. Egyszer-csak szóltak, hogy vége. Délután 5 óra volt. A 286 futamból összesen 4238,18 pontot gyűjtöttem össze, melynek átlaga több, mint 133 pont. Boldog voltam, hogy sikerült végrehajtanom a magam elé kitűzött célt. Bekerültem a Guiness Rekordok könyvébe, a jelen levő tévétársaságok pedig hírül adták a világnak, hogy egy új, dinamikusan fejlődő sportág keresi helyét a már meglevő sportágak között. Tanítványaim emeltek le a lovamról, és dobáltak a levegőbe, örökké hálát érzek lelkesedésükért. Még két órának kellett eltelnie az ébredésig, addig semmit nem érzékeltem a megpróbáltatás hatásaiból. Aztán mintha tarkón vágtak volna, olvadt ólomként zúdult rám egy évtized minden felhalmozott fáradtsága. Az igazat megvallva, a táncos ünnepségen már nem mutattam túl nagy aktivitást.

156

gy éreztem, ez a rekord mind a sportágban, mind az én életemben jelentős állomás volt, és egyben egy korszak zárását is jelentette. A világban nincs olyan folyamat, amit a végtelenségig lehetne fokozni, ha pedig ezt erőltetjük, biztosak lehetünk abban, hogy az ellenkezőjébe fog átcsapni. Azáltal, hogy egyre gyorsabban szaladunk a mókuskerékben, nem fogunk belőle kijutni. Egy problémát nem lehet megoldani azzal a gondolkodásmóddal, ami azt létrehozta. A továbblépéshez, mint már annyiszor, új utakat kellett keresni. Kezdetben a gyakorlatok monoton sulykolása által jutottunk tovább, majd a tudatosság mindent bevilágító fénye vezetett bennünket, hogy elérkezzünk a szemünket nyugtató félhomályba, és álmaink repítsenek tovább. Gyakorlataink közlekedési eszközök szellemi érésünk kacskaringós útjain. Ha autónkkal elértük a tengert, ne hajtsunk bele a vízbe, ha hajónkkal elértük a szárazföldet, ne vonszoljuk magunk után a parton. Használjuk a megfelelő szellemi szint eléréséhez a megfelelő eszközöket. Aki ezen az úton jár, azt veszi észre, hogy magasba vezető létrája fokai egyre távolabb vannak egymástól, egyre nagyobbakat kell lépnie, és akkor ér az út feléhez, ha már a 90%-át megtette. A tudás megszerzésének folyamata a gyertyakészítéshez hasonlít. A vékony kanócot belemártjuk a forró viaszba, majd kivesszük, és megvárjuk, míg lehűl. Majd újra mártjuk, gondosan figyelve a megfelelő ritmusra. így keletkezik egyre több réteg, és válik egyre vastagabbá. Aki a 150 pontot meglövi, már elég vastag gyertyát tart a kezében. Túl van a kezdeti gyerekbetegségeken, és még sosem futott akkora zátonyra, hogy végleg elsüllyedt volna. Több, mint egy millió lövés és megszámlálhatatlan vágta van már mögötte. Továbbjutása pedig attól függ, hogy képes lesz-e mindezt ellökni magától, oda tudja-e tartani gyertyáját a feledés hősugárzója elé, megvárva, míg a melegtől az utolsó csepp viasz is lecsordul és csak a vékony gyertyabél marad a kezében. Ugyanis az erő, aminek a megszerzése szükséges a továbbjutásunkhoz, csak olyan kanóchoz tapad, amiről mi magunk olvasztottuk le az eddigi tudásunk viaszát. Tulajdonságánál fogva kerüli a jó vastag gyertyákat, és azokat a kanócokat is, amelyek még soha nem voltak viaszba mártva. Ezeket hiába is tömködnénk az erő fortyogó tégelyébe, nem fog rájuk tapadni. Magyarul, ha valaki úgy kezdi el mesélni élményeit az erőről, hogy az árcédula még

159

ott fityeg az íján, számíthat rá, hogy a hátán fogom eltörni. Építsünk szalmabálából egy 3 m széles és 3 m magas falat. A legjobb, ha ezt egy pajtában, vagy valamilyen más zárt épületben csináljuk. így bármilyen

leteinket, de akkor, amikor belső látásunkat, érzékelésünket akarjuk fejleszteni, nem árt, ha megválogatjuk, mit eszünk. Segítségképpen leírom, mi az, ami számomra bevált, ugyanis az emberek annyira sokfélék, akkora

40 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

időjárási körülmények között lehet majd használni. Kartonpapírból vágjunk ki 10-20 cm átmérőjű köröket, színük lehetőleg világosbarna vagy valamilyen nem rikító pasztellszín legyen. Ezekből a korongokból 8-10 darabot helyezzünk el, lehetőleg rendezetlenül úgy, hogy a bálákból készített fal aljára és a tetejére, a jobb és a bal oldalára is kerüljön. Első gyakorlatainkhoz használjunk egy 25# erősségű íjat, 12 darab vesszővel, álljunk az előzőekben leírt cél elé, mintegy 8-10 m-re, és figyeljünk arra, hogy ne lőjünk kétszer egymás után ugyanarra a korongra. Edzésenként minimum 100 lövést adjunk le, és ezt naponta legalább háromszor ismételjük meg. Semmi másra ne figyeljünk, csak az erőre, a megfeszített íj ereje tökéletes harmóniában kell, hogy legyen az általunk kifejtett erővel. Azért kell az íjnak gyengének lenni, mert így az erőfeszítés nem tudja elvonni figyelmünket. Hetek és hónapok telnek el, miközben össze-vissza fogunk lövöldözni, figyelünk mindenre, mert még fogalmunk sincs, mit keresünk. Majd akiben megvan a megfelelő kitartás, azt fogja észrevenni, hogy a megfeszített íjban levő vesszőnek valami furcsa kisugárzása van, olyan, mintha egy neoncső lenne, ami halványan világít. Ez persze csak ritkán fordul elő, aztán hosszú időre eltűnik. Mi pedig úgy fogjuk keresni ezt az érzést, mint egy tűt a szénakazalban. Nem fogjuk tudni, mit csináltunk jól, amikor megjelent, és mit csináltunk rosszul, amikor eltűnt. Olyan, mint egy nyitott kalitka, amibe madarunk hol berepül, hol elszáll, kényére-kedvére. Egy biztos, amikor először fedeztem fel ezt a furcsa érzést, úgy eredtem a nyomába, mint egy véreb. Hasztalan keresése pedig úgy elkeserített, hogy kevés tartott vissza attól, hogy ne törjem féktelen dühömben darabokra íjamat. Majd mikor újra rátaláltam, úgy éreztem, mintha szárnyaim nőnének, és repdesnék a boldogságtól, mint egy angyalka, glóriával a fején. Ezek az élmények persze nem tartottak sokáig, és olyan ritkák voltak, mint a fehér holló. A jel annyira gyenge, olyan megfoghatatlan, hogy fejlesztenünk kell hozzá érzékelésünket. A táplálkozásról eddig még nem írtam, pedig rendkívül fontos. Úgy gondolom, az ember vegyes táplálkozású. Egyaránt képes húson és növényeken is élni, ahogy tettem ezt én is. A nagy fizikai terhelések alatt a hús gyorsan pótolja energiaszükség-

különbségek vannak életmódokban, hogy a legnagyobb őrültség kijelenteni az egyedül üdvözítő szabályt. Többféle módszert dolgoztak ki annak megállapítására is, hogy mi az ideális testsúly egy magassághoz viszonyítva. Nincs ideális testsúly! Az a méret a legmegfelelőbb, amiben szervezetünk jól működik és mi is jól érezzük magunkat saját bőrünkben. Valószínűleg a mai ember halálfélelme fokozta tömeges hisztériává az „egészséges táplálkozást". így egy újabb betegséget sikerült létrehoznia, az „egészséges táplálkozást". Számomra mindig az adott élethelyzet a meghatározó abban, hogy mennyit és mit eszem. Rendszeresen végzek böjtöket, ez mind a testre, mind pedig a szellemre jótékony hatású. Helyesen hajtjuk végre, ha nem határozzuk meg előre időtartamát, hanem addig csináljuk, amíg teljesítményünkben nem érzünk csökkenést. Ezek után fokozatosan térjünk vissza. Évente kétszer ajánlom, ősszel, a téli edzésre való átálláskor, és tavasszal, a nyárira való felkészüléskor. Jól lehet általa egy korszakot lezárni és egy újat nyitni. Az erő keresésének ideje alatt tartózkodjunk minden káros szenvedélytől, valamint a hústól, cukortól, sótól és fűszerektől. Aztán ha már állandó vendégünk lesz kis madarunk, ettől kezdve már csak egy dologra kell figyelnünk, rá. Ő fog jelezni nekünk mindent, és ha nem tetszik neki, amit csinálunk, sarkon fordul és elhagy minket. Mi pedig visítani fogunk, mint a kismalac, és megteszünk bármit, csak visszajöjjön. Amennyiben jól végezzük dolgunkat, a madár egyre többet lesz vendégünk, és ha el is megy, ne görcsöljünk, végezzük gyakorlatainkat teljes odaadással. Az eleje a legnehezebb, felpörögni a megfelelő szintre. Amikor még Kaposváron dolgoztam, mindig kerékpárral jártam be a munkahelyemre. Ez napi 20 km-t jelentett. Egyszer pont akkor értem egy buszmegállóba, amikor indult a busz. Besoroltam mögé, és elkezdtem veszettül taposni a pedált. A tüdőm majd kiszakadt, a szemeim előtt pedig a kipufogógáz hatására karikák táncoltak. A hatalmas jármű tolta maga előtt a levegőt, nekem pedig sikerült szélárnyékban maradnom, mindaddig, amíg elég közel voltam hozzá. A játék rettenetesen megtetszett, és szenvedélyemmé vált. Minden busszal vagy kamionnal megpróbáltam kikezdeni, úgy lestem rájuk, mint egy dögkeselyű, és

161

ha kibírtam a gyorsulást, már szívtak is magukkal, ha nem, letépett a szél mögülük. Ez a lényeg, a teljes odaadás. Ha nem vetettem volna bele minden energiámat a pedálozásba, lemaradtam volna, és most szegényebb lennék egy tapasztalattal. Nincs elkeserítőbb, mint egy olyan tanítvány, aki még soha életében nem csinált semmit teljes odaadással. Itt nem elég az 50%, a 99% is kevés. 100% kell. Minek csúszni-mászni egy életen át, amikor repülhetünk is. Ma már ilyeneket kérdeznek tőlem: - Ha jól fogok lovasíjászni, meg tudok élni majd belőle? - Fogalmam sincs, hogy meg tud-e belőle élni, én csak azt tudom, hogy belehalnék, ha nem tehetném. íjászat közben néha érezzük a vesszőnek a kisugárzását, néha pedig a lövés pillanatában megjelenő erő apró hullámzását, lökését. Ez már jó jel, valami megmozdult. Lassan célra tartjuk az íjat, folyamatosan elkezdjük feszíteni, ezzel egyidejűleg beszívjuk a levegőt, szigorúan alhasi légzést alkalmazva. Amikor elértük a húzáshossz végét, nem rögzítjük a mozdulatot, nem engedjük, hogy bármilyen más izom is belépjen a folyamatba. Ez egy olyan mérlegállás lesz, amikor azt érezzük, hogy húzzuk is meg nem is, csak az erőre figyeljünk, és oldjunk. A mozdulat akkor lesz tökéletes, ha az oldást végző karunk ugyanolyan lendülettel csapódik hátra, mint amilyennel a nyíl előre. Aki a helyes technikára figyel, az nem fogja érezni az erőt, aki pedig az erőre figyel, annak a technikája tökéletes lesz. Ezért érdemes meglőni a 150 pontot, mielőtt hozzáfognánk ezekhez a gyakorlatokhoz, mert addigra már minden automatikus, figyelmünket pedig már nem kötik le a részletek. Az érzékelés még nagyon halvány, de egyre többször villan be. Olyan lesz, mint egy iránytű, az íjat tartó és az ideget feszítő kéz között jelenik meg, a cél pedig az északi pólus. Ebben a pillanatban oldunk, és már süvít is nyilunk valamelyik korong közepébe. Itt hívom fel a figyelmet, hogy semmiképpen ne használjunk koncentrikus körökből álló, hagyományos céltáblát, ez rettenetesen megzavarhat bennünket ebben a fázisban. Lényeges az állandó mozgás, lövés felfelé, lefelé, jobbra és balra. Tartsuk állandó mozgásban iránytűnket, így egyre jobban fogjuk érezni apró kilengéseit és irányát. Edzéseinket akkor építettük fel helyesen, ha a lövések 90%-át erőlködés nélkül hajtjuk végre, ugyanis a túlzott koncentráció kifáraszt, és jelentős visszaeséshez fog vezetni. Lőjünk lazán ötvenet, és összpontosítsunk, kihasználva minden erőnket, 15-20

lövésre. Majd megint lőjünk lazán ötvenet, ezt napjában háromszor. A néhány téli hónap bőven elég lesz, tavasszal térjünk vissza a lovasíjász edzésekhez, és ősszel álljunk neki újra. Olyan lesz, mintha elölről kezdenénk, aztán kis idő múlva megmozdul az erő, és újra fogjuk érezni halvány jelenlétét. Érezzük apró hullámzását az oldás pillanatában, érezzük, ahogy az íjat támasztó és feszítő kezeink között megjelenik. Először csak olyan hosszan, mint a vessző, majd ha elég közel állunk (8-10 m), ki tudjuk nyújtani a célig. Olyan érzés lesz, mintha egy rudat tartanánk, és ott tudnánk vele kotorászni a célon, megérinthetnénk annak közepét. Később érzékelni fogjuk, hogy jóval túlmutat a célon, a végtelenbe tart, feszítő ujjainknál sem ér véget, hanem ellenkező irányban szintén a végtelenbe vész. Úgy tudjuk elképzelni, mintha gumikötél lenne, ami valahol jóval a cél mögött van rögzítve, átjön annak közepén az ideget feszítő mutató és középső ujjunk között, és valahol jóval mögöttünk van rögzítve a másik vége. Az oldás pillanatában pedig mintha elvágnánk, és két részre szakadna, a cél irányába haladó rész a nyilunkat röpítené előre, a mögöttünk levő rész pedig az oldást végző karunkat rántaná hátra. Az íjat tartó kezünk teljesen kiesik érzékelésünkből, mintha ott sem lenne, csak az erő létezik. Ez lesz az az érzés, amit a továbbiakban követnünk kell, és ha ezerből egyszer teljesen átéljük, az már azt jelenti, hogy nagyot léptünk előre. Az íjászat gyakorlásához négy teljesen egyforma hun íjat használok, csak az erejükben van különbség: 25-30-35-40 lbs. Olyanok, mint egy zongora billentyűi, mindegyik más hangon szólal meg. Használatuk meggátol abban, hogy a technikám rugalmatlanná, merevvé váljon, azáltal, hogy nem teszi lehetővé szervezetemnek egy megszokott terhelésre való ráállását. Tanulásomat semmi sem gyorsította meg jobban, mint ez a felismerés, és rávezetett arra, hogy csak az erőt figyeljem. Egy edzésen belül is több íjat használok. Természetesen a bemelegítéshez a leggyengébbet, majd haladok felfelé, és ha fáradtságot érzek, rögtön visszalépek. Annak ellenére, hogy ezzel a módszerrel többszörösére emelhetjük a napi lövésszámot, teljes biztonsággal elkerülhetők az izomzatra, izületekre ható túlterhelések, valamint folyamatos, kirobbanó erőnlétet tudunk elérni. Rengeteg olyan gyakorlat van, ami eredményességünket nagy mértékben növeli. Néhány példa: Álljunk a céltábla elé egy

karnyújtásnyira, majd azzal a kezünkkel, amelyikben az íjat szoktuk tartani, érintsük meg a célt. Nyitott tenyerünket helyezzük a közepére, majd engedjük le karunkat. Miután többször megismételtük, álljunk 8-10 méterrel hátrébb, és anélkül, hogy megmozdulnánk, gondolatban hajtsuk végre a gyakorlatot. Idézzük fel magunkban a cél tapintását, a felület minőségét. Miután többször megismételtük, álljunk ismét közel a célhoz, és érintsük meg a valóságban is. Hasonlítsuk össze érzéseinket. A lényeg a

földigiliszták tűntek el feneketlen begyében. Annak ellenére, hogy nagyon siettem, szokásomhoz híven mindig csak akkor fejeztem be a gyakorlást, ha az utolsó lövéssel meg voltam elégedve, ami a kapkodás miatt az Istennek sem akart összejönni. Mikor végre sikerült, felszedtem felszerelésemet, felhúztam a kesztyűm, és már lóbáltam is egy kövér egeret ennek a kis szárnyas fejvadásznak. A jól ismert gesztus láttán már repült is felém, miközben én összeráncolt szemöldökkel pillantottam

41 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

játékosság, gyakorolhatjuk az utcán, sétálás közben, gondolatban megérinthetünk bármit, a stoptáblát, egy kéményt, egy parkoló autó kerekét, egy szellőzőnyílást a tűzfalon, vagy egy szál virágot a réten. Mindig nyitott tenyérrel és csak egy pillanatra érintsük meg, a simogatás érzését keltve. Gyakorolhatjuk lovaglás és autóvezetés közben is, olyan tárgyakon, melyek érdeklődésünket felkeltik. A simogatás a fontos, ne kezdjük a távolságot méricskélni, és eszünkbe ne jusson lőni. Egy lágy és szeretetteljes érintés, és már mehetünk is tovább. Hosszú időnek kell eltelni, míg a morzsákból összerakott tudást vágtató ló hátán is tudjuk kamatoztatni. Ebben a folyamatban nagy segítséget nyújthat egy jó mester, vagy egy véletlenszerű felismerés. Kedvenc állataim egyike a varjú. Jónéhány alkalommal került hozzám sérült vagy fészkéből kiesett fióka. Ezeket felneveltem, és elengedtem vagy megtartottam. A betanított példányokat vittem az edzéseimre, és amíg én gyakoroltam, ők gubbasztottak egy közeli fa ágán, vagy gyűjtögették az apró férgeket a réten. A nap végeztével elkezdtem veszettül károgni, mire kis kedvencem fölreppent és leszállt a kezemre. Ilyenkor kapott egy egeret jutalomból, és már vágtattunk is hazafelé. Rengeteg élményem fűződik ezekhez a rendkívül intelligens kis varjakhoz. Leírhatatlan az az érzés, amikor elengedsz egy madarat, ő elrepül, ponttá zsugorodik a távolban, majd hívó szavadra visszajön és leszáll a kezedre. Természetesen ez nem történik mindig így. Kedvenceim egyike volt Á, egy gyönyörűszép dolmányos varjú. Karomon ült, míg kivágtattunk a völgybe, és amikor megérkeztünk, elengedtem. Á leszállt a rétre, és két pofára tömte a tücsköket és bogarakat. Aznap még rengeteg dolgom volt, így sietnem kellett az edzéssel, hogy idejében hazaérjek. Amíg visszafelé haladtam a pályán, szemem sarkából mindig figyeltem ezt a kis terminátort. Hatalmas szőrös hernyók és arasznyi

órámra. Jézus, el fogok késni! Ebben a pillanatban madaram vett egy enyhe kanyart, és a közeli diófa egyik kiszáradt ágán landolt. Láttam, ahogy ez a kövér disznó kényelmesen elhelyezkedik. Hatalmas csőrével benyúl először jobb, majd bal szárnya alá, begyén felborzolja tollait, megrázza fejét, majd behúzott nyakkal félálomba pislantja szemeit. Bambán előre meredő, bárgyú tekintetéből leolvasható volt, nem hogy a kezemre nem fog odarepülni, de egy lépést sem fog tenni. Ehelyett alsó ajkát lefittyentette, amitől résnyire nyílott koromfekete csőre. Száraz ágakból rögtönzött hotelszobája ajtajára ezzel a félreérthetetlen mozdulattal rakta ki a „Ne zavarjanak!" feliratú táblácskát. Ez aztán mindennek a teteje, a legnagyobb arcátlanság, amit kiszolgáltatott helyzetemben elkövethet ellenem. Éreztem, ahogy agyamat elönti a vér, amitől koponyám üregében olyan sötét lett, hogy alig láttam ki a saját fejemből. - El fogok késni, te dögkeselyű! - ordítottam torkom szakadtából. Bambán rám meredő tekintetéből a következő volt leolvasható: - Mit ordibál ez a hülye! így nem tudok nyugodtan aludni. Na most aztán elég! Letörök egy ágat és leverem ezt a halálmadarat, addig püfölöm, amíg olyan lapos nem lesz, mint egy palacsinta. Nem volt olyan cifra káromkodás, amit dühömben ne vágtam volna a fejéhez. Amennyiben szitkozódásaim záporesőként hullottak volna rá, annyi toll sem maradt volna rajta, mint egy grillcsirkén. Aztán lassan kifogytam a káromkodásból, és csak ültem a lovamon, kezemben egy kiguvadt szemű egérrel. El voltam fáradva, keseredve és késve. Most már mindegy, gondoltam magamban. Egy madár nyugalma győzedelmeskedett tajtékzó dühömön. Úgy látszik, a feszültségnek vannak határai, míg a nyugalom határtalan. Az ellenállás véges, míg az ellent nem állás végtelen.

164

165

Ezek a gyöngyszemek akadtak fenn a tanulság rostáján, mikor átszűrtem rajta az eseményeket. Közben a lemenő Nap sugarai felrajzolták a diófa árnyékát a domboldal gyepszőnyegére, egy nyugodtan ülő madárral az ágán. Ahogy a nagy vörös korong bukott a horizont alá, úgy közeledett felém az árnyék. Egyszercsak megmozdult, majd hallottam szárnyai csattanását, és már éreztem is karmai szorítását a kezemen. Ez a kis varjú tanított meg arra, hogy aki kapcsolatba szeretne kerülni az erővel, csak egyetlen dolgot tehet, nyitottá válik számára. Amikor egy kezdő először vesz íjat a kezébe, az utasítások rendkívül egyszerűek: enyhe, vállszélességű terpesz, a könyökök vállmagasságban, stb., stb. Aztán minél magasabb szintet ér el valaki a lovasíjászatban, ezek a fajta direkt instrukciók egyre ritkábbak. A tanulás görcsös kezdeti lépéseit az automatizmusok olajozott végrehajtása követi. A koncentrálást, a tudatosságot egy álomszerű állapot váltja fel, ahol a cselekvő megszűnik, és csak a cselekmény él tovább. így vezet el bennünket a gyakorlatok tökéletes elsajátítása a belső lényeg megértéséhez. Amikor először vetődött fel bennem, hogy megírjam tapasztalataimat, úgy képzeltem, hogy majd akkor állok neki, ha már mindent tudok erről a tevékenységről. Ez a gondolat csak azt bizonyította, mennyi naivitás volt bennem a kezdetek kezdetén. Ma már tudom, hogy az útnak nincs vége. Az ember ugyan jelölhet ki állomásokat, de ez persze nem ugyanaz. A legnehezebb feladat megmondani egy tanítványnak, hogy az útnak melyen jár, nincs vége, és ha ez irányba kérdezősködik, a mester csak egy dolgot tehet, azt mondja neki, hogy menjél! Menjél! Valahányszor visszatekintek a múltba és számot adok eddigi tevékenységemről, mindig megdöbbent, hogy mennyi felesleges dolgot csináltam. Ma már persze olyan egyszerűnek tűnik minden. Csak felülök az egyik lovam hátára, és kényelmes vágtában tizennégy másodperc alatt végigmegyek a 90 méteres pályán. Ez alatt az idő alatt nyolc célzott lövést adok le, és fogalmam sincs, hogy mit csinálok közben. Ha ezek után vannak, akik kedvet kaptak hozzá, akkor csinálják így, vagy csinálják egészen másként.

A lapvetően két embertípus van, a kérdés embere és a felelet /% embere. A kérdés embere az állandóan kutató, tapasztal-A""^ ni, megismerni akaró ember. A felelet embere pedig azt JL JL mondja, vallása már mindenre megadta a választ, és visszavonul a hitének megfelelő rítusokba. Az én életem mintha mindkettőt tartalmazná. Én mindent ki akartam próbálni, és azt mondtam, csak az ostobák akarnak a mások kárán tanulni, és nincs fontosabb az egyéni tapasztalásnál. A tudás az egyedüli kincsünk, amit nem vehetnek el tőlünk, és egyben a legarisz-tokratikusabb dolog is a világon. Most, hogy elértem életem delét, egy napfényes tisztásra jutottam, magam mögött hagyva a kérdések és a vágyak kínzó dzsungelét. Sokkal

42 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

több az elfogadás, mint a változtatni akarás bennem. A lovasíjászat, ami egykor táltoslovon repített térben és időben, ma már egyre inkább egy rítus számomra, keretet adva hétköznapjaimnak, életemnek. Egyszerre jelenti számomra a tudományt, a művészetet és a vallást. Megpróbáltam a józan észre támaszkodva a lehető legtöbbet megtudni erről a tevékenységről, majd képességeimhez mérten művészien bemutatni, és mire eljutottam idáig, azt vettem észre, hogy hitemmé vált.

169

TARTALOM

A múlt A völgy Aló Az íj Lovasíjászat I. Bemutatók Nyílt napok A verseny A vizsga Edzőtábor Lovasíjászat EL Halálélmények Érintések Látomások A baleset A rekord Az erő

7 17 29 45 61 67 75 81 89 95 101 111 121 131 143 149 157

43 / 44

2011.07.23. 21:30

file:///D:/TOR/EBOOK/KassaiLajos_Lovasijaszat/KassaiLajos_Lovasi...

44 / 44

2011.07.23. 21:30

You're Reading a Free Preview

Download
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->