P. 1
Fekete István Búcsú

Fekete István Búcsú

|Views: 441|Likes:
Published by GoldScorp

More info:

Published by: GoldScorp on Jun 27, 2011
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as TXT, PDF, TXT or read online from Scribd
See more
See less

06/26/2014

pdf

text

original

FEKETE ISTVÁN: BÚCSÚ Szkennelte, javította: Sándor Melinda; 2005. Tördelte: Dr. Kiss István; 2006.

Decemberi hajnal Ilyenkor megcsendesednek a hajnalok. Nem kóborol a szél, nem vándorol az ördögszekér és nem pkednek a száraz falevelek határról határra. A csillagok reszketve nézik a Földet, ez az al világ pedig némán figyel és észre sem veszi, hogy a dombok puha hátát adventi hangulattal h i be a dér. És szokatlanul korán nyílnak ki a házak álmos ablakszemei, hunyorogva nézik a sötétséget, a vadt õszirózsák fonnyadt bokrát s a foghíjas kerítést, amely csak addig kerítés, ameddig a . Néhol kinyílik egy istállóajtó, tej- és szénaszagú felhõt küld az eresz alá, ahol verebek l nás fészekben, ugyanakkor alul besurran a dermedt éjszakai levegõ, amitõl a kisborjú egészs t prüsszent. - Ne hozzak zsebkendõt? - kérdi kajánul Bobori Mátyás, ámbár szeretettel néz a borjúra, mer jú szép, üszõ és erõs, szóval: ilyen nincs is a faluban. Ezekután elõhúzza óráját, melynek t is halad bodor füstöt köhögvén a levegõbe, megnézi a mutatókat és meg is hallgatja, mondv - Hûh! - és sarokba lökve a villát, siet befelé. Az asszony már ott ül a konyhában. Ül és semmit, bár inkább szólna... - Egy perc - siet Mátyás, ez okból leveri a poharat az asztalról, de a pohár nem törik össz Vera nézi a poharat, amint egyet ugorva a padlón egészségesen gurul tovább és dühös a pohár t nem törött össze. Nehézkesen felkel és felveszi a poharat. - Ne hajuldozz! - Még rá is lépsz, amilyen vagy... Már úgyis elkésünk. - Mehetünk. Odakünt sötét a világ, de nem hideg. Mátyás karonfogja feleségét, mert nyálkás az út s rövi k a Bobori trónra. - Csak dûlj rám nyugodtan, síkos az út. Mennek. Itt-ott lámpa jár elõttük s az asszonynak jól esik a biztonságos férfikar. - De hogy nem tört össze az a pohár, pedig még ugrott is! Hát igazán nem akarod Miklóst? Mátyás karja megkeményül. -Nem! Késõbb a kar enged. - Téged bántott meg, nem engem, hát azért. - Bátyád mégis. - Akkor is! Na, itt vigyázz, öreg lépcsõk ezek nagyon. Vera nehézkesen totyog fel a lépcsõkön, aztán elengedi az ura karját és lassan a helyére me yás állva marad hátul az oszlop homályában. A gyertyák már égnek és a tömjénillat lassan felmelegedik. Az öreg zászlók puhán állnak, a a ott maradt a kopott köveken, valami suttogás hullámzik a padok között, mintha érõ búzamez ognának a hajnali szürkület széljárásában. Mátyás nekidûl egy oszlopnak és a gyerekre gondol, aki lesz. Apjára gondol, aki volt s a k eresztelõre. Fene ezt a Miklóst - Uram, bocsáss meg! - lám, miért kiabált rá Verára? Pedig n jól hangzik: Miklós. Bobori Miklós. De pendül a csengõ s az orgona búgása elkapta a gondolatokat, mint a folyó a falevelet. A zászlók is, mintha megbillentek volna, a gyertyák dárdája felágaskodott, mintha ki akarták na szúrni a magasságok baldachinját, hogy jobban utat találjon az ének:

- "Harmatozzatok, égi magasok! ..." Az öreg pap ide-oda járt az oltár elõtt s Mátyás arra gondolt, amikor még õ ministrált. Nem is olyan régen. Hát, múlik az idõ... Az orgona most csak úgy magának beszélgetett, mintha az imádságokat szedte volna össze a te plomban és Mátyás megrezzent, mert valaki megbökte. - Szervusz... De újra csendültek a csengõk, a két testvér letérdelt, s amikor felkeltek, Mátyás hosszan p a térdét. - Hát mi lesz a gyerek neve? - suttogta bátyja kajánul és mosolyogva.

- Mint a többi lókötõé: Miklós, de tisztességes keresztény katolikus ember nem templomban b ezt meg... Majd gyere velünk. A templom aztán lassan kiürült; utoljára lépegetett Vera óvatosan és komolyan, de arca szin kifényesedett, mikor a két testvért egymás mellett meglátta. Megfordult, nehézkesen térdet tott és belekarolt Miklósba, ahogy kimentek a templomból. - Te merre mégy, Matyi? És nevettek és az asszony szeme tele lett könnyel, ami talán abból a harmatból volt, amit a égi magasok küldtek a sóvárgó, õsi imádságra.

Elõnév Korábbi idõkben az elõnevet úgy szerezte az ember, hogy vagy levágott néhány törökfejet, va ejét vágták le. Tény az, hogy a béke emberei sokkal ritkábban jutottak címerhez, mint az er véres lovagjai. Nincs értelme a további kertelésnek, tehát férfiasan bevallom: Berta Jancsi is ilyenformán utott elõnévhez. Azért jutott ez múltkor az eszembe, mert advent volt akkor is, csillagos advent, ami kor a Roráték hajnali zsongása úgy áradt szét a sötét utcákra pillogó ablakszemek között, m meleg ígérete. Ez volt az az idõ, amikor a betlehemes társaságok kialakultak s egyúttal a t gok is megkapták szerepeiket. Igen, mert más angyalnak lenni és más pásztornak, más gazdána enni és megint más bojtárnak. Rátermettség kell ehhez, sõt tehetség, nem is beszélve a kell . szakállról, bajuszról, subáról, láncos botról és fõleg magáról a Betlehemrõl, melyet a ta alatok alapján kell megépíteni. A mi társaságunkban elõször Berta Jancsi vette kezébe a kezdeményezést és irányítást, ami h lt, mert ezenkívül aztán egy lyukas garassal sejárult hozzá a "befektetéshez"... Míg mi szo lmasan - sõt túlszorgalmasan - gyûjtöttük az anyagot, addig Jancsi csak dirigált, sõt meg i eddte azt a tagot, akit a túlzó szülõi felügyelet megakadályozott a szükséges holmi "beszer .. És mi birkatürelemmel viseltük Jancsi fölényét, amíg egy napon Bodó Vince kereken megmondta y ha Jancsi nem hoz semmit, csak parancsolgat, hát egyszerûen szájonvágja. - Engem? - kérdezte Jancsi. - Téged! És mivel Vince szótartó fiú volt, Jancsi meggondolta a dolgot és aznap délután, már két tel kállal és egy lepedõvel jelent meg, mondván, hogy a lepedõben õ lesz az angyal, a szakállak pedig öregapja subájából vágta ki. A Betlehem kész lett és csodálatosan szép lett. Ha meggyújtottuk benne a kis gyertyát, megm legedett a szívünk is és szívünk melegénél a Szent Család is élni látszott. Szóval-ilyen mé vallottuk büszkén - és amikor Jancsi is felöltözött lenge fehérbe - nyakában egy madzagon l llyel - megbocsátottuk régebbi parancsolgatását is. A persely kulcsát átadta Vincének. - Majd akkor nyitjuk ki, ha a betlehemjárásnak vége lesz. Addig nem nyúlhat hozzá senki. - Ez igen! - mondta még Vince is, aki pedig nem volt könnyen lelkesedõ - így van jól... Ok os gyerek vagy Jancsi. Így semmiféle lopás nem történhetik... Sajnos, Vince megállapításának csak az elsõ fele volt igaz, Jancsi tényleg okos gyerek volt ... Ámbár a végén minden kiderül. Igenis ki! Karácsony napján derült ki, amikor is összegyûltünk litánia után az iskolában a persely ünn galmas kinyitására. - Na, nyisd már ki! - mondta valaki. Jancsi keze izgatottan kotorászott a záron, azután felpattantotta, belenézett és kidöntötte egészet az asztalra. Csend! Az egész szobát betöltõ, fagyos és egyre feszültebbé váló csend. - A kulcs a Vincénél volt - rebegte, de még ettõl se mozdultunk meg, mert szemünk odaragad t a pénzhalmazra, amely nagyjából olyan volt, mint egy régi pénzzel vegyes nadrággombgyûjte Ebben a pillanatban világosodott meg elõttünk, hogy az angyal miért tartotta markát az ad akozók elé és miért nem a perselyt. A perselyben már nem "nemes valuta" zörrent, hanem katonagomb vagy poltúra, sõt laposra nyomott ólomdarab ... Az iskola délutáni méla csendje szétrobbant. Jancsi küzdött, mint egy oroszlán, sõt mint eg angyal, de talán szétszedtük volna, ha egy felsõbb hatalom szét nem szór bennünket. - Megbolondultatok? Ez a felsõbb, sõt egyházi hatalom a káplán volt, kétméteres óriás, ami káplánban ritkaság,

ubeli termés volt, így érthetõ ... a mi falunk mindenféle nyeszlett egyeddel nem csúfította egyházmegyét. - Megbolondultatok? - dördült meg újra. - Ezen a szent napon - és hóna alá fogta Jancsit, m rt Vince, mint egy hörcsög, indult el újra feléje. Vince ugyanis unokaöccse volt a káplánna a rokoni kötelékek neki több szabadságot engedélyeztek. - Akarsz egy pofont? - és ellódította öccsét. - Oda üljetek valamennyien és csak egy beszél t kérdezek. És törvényt tartott. A vádak csak úgy zuhogtak, Jancsi most már sápadt volt és néha felemelte kezét: - Káplán úr, Isten bizony ... - Ne esküdj, fiam! Amikor aztán csend lett, ránk nézett, aztán a pénz, a régi pénz és nadrággomb-gyülekezetre. - Lehet, hogy Jancsi bûnös, de ez még nem biztos... (Jancsi lehajtotta fejét és könnyezni k zdett.) Ha pedig ti a Szent Családot pénzért hordtátok, hát itt van! - és kicsapott egy ki ebb bankót az asztalra. - Gyere, Jancsi fiam... Mi csak ültünk megrokkanva. Szívünkkel kétségek és valóságok labdáztak és szégyelltük magun uk volna megmondani miért. Vince mozdult meg elõször, mert Vince rokon volt és gyakorlati ember. - Majd én felváltom... És Jancsi ettõl kezdve elsõ ministráló lett, elsõ harangozó, sõt a következõ karácsony elõt ndta, hogy miután Jancsi ártatlansága kiderült, reméli, hogy az angyal szerepét másnak nem uk... , de hogy megnyugodjunk, Jancsi kapott tõle egy noteszt, amibe a kegyes adomán yokat azonnal a helyszínen be fogja írni! - Igenis - hajolt meg Jancsi és ez a meghajlás meghatott bennünket. És abban az évben -jaj, de régen volt -Jancsi nyakában egyfelõl a persely lógott, másfelõl ecske. Az adományokat elegáns meghajlással köszönte meg s azonnal beírta. Másnap aztán már a falu a mi betlehemünkrõl, mint amelyben az angyal a "Könyves" Berta Jancsi. Hát így szül tik az elõnév!

Lengyelnadrág Abban az idõben még így hívták a térdnadrágot, mely azonban nem harisnyában, hanem csizmába atódott. Mindezt én csak késõbb tudtam meg. Úgy kezdõdött a dolog, hogy nadrágomat javíthatatlanul e ottam. Ez már, nem tudom, hányadik nadrág volt, azért a családi tanács - nagyanyám és édesa határozták, hogy - tekintettel a nagy fogyasztásra - nadrágszükségletemet házilag pótolják. A végsõ lökést ehhez az egyik divatlap adta meg, melynek szabásmintája nyomán - állítólag ett", gyermekeknek való "lengyelnadrágocskák" voltak készíthetõk. Ezen a sárga, hártyapapírhoz hasonló tervrajzon különféle szaggatott és eredményvonalak vol tók, melyeken egy mérnök se ismerte volna ki magát, de nagyanyám szerint rendkívül egyszerû minden és csak mértéket kellett venni. A mértékvétel ünnepélyes formák között meg is törté s volt más hátra, mint apám egy letett nadrágjának feldarabolása. Ez a nadrág olyan öreg volt, mint jó magam, mert amióta eszem tudtam, mindig megvolt, de nagyanyám szerint még mindig olyan volt, mint a vas, mert "Árpád csak angol szövetbõl dolg ztatott. Árpád mindig sokat adott magára." A nadrág szétszabásánál különben úgy álltak, mint orvosok a boncolóasztal fölött. A beteg n sak új formát kap... Késõbb az öreg varrógép berregni kezdett és kibontakoztak új nadrágom egyelõre homályos kör - Mindenki megfordul azután a gyerek után, - mondta nagyanyám nem kis büszkeséggel és beval om, ez a jóslás szóról-szóra be is teljesedett. . . Ne vágjunk azonban az események elé. Egy havas szép reggelen az új nadrág, a "lengyelnadrág" ott feküdt a széken ágyam elõtt, ha l, szinte fitymálva megfiatalodott formájában a világot. - Nem kell ezt próbálni - mondta nagyanyám munka közben -, mert olyan lesz ez, "mintha ráön ték volna". Izgatottan húztam fel a nadrágot. Térd alatt összekapcsoltam és álltam. Úgy éreztem magam, a a nadrág nem lett volna befejezve, mintha én az emeleten lettem volna, a nadrág pedi g a földszinten és mintha jó anyám nagyanyámra szemrehányó pillantást vetett volna. - "Nett!" - mondta nagyanyám, a divatlap hatása alatt, -csak a nadrágtartóval fel kell e gy kicsit húzatni. És így csizma nélkül nem is mutat igazán... Lengyelnadrág csizma nélkül Csizmát húztam, nadrágtartómat megfeszítettem, de a nadrág lötyögõs maradt és nem voltam se

thon benne. - Nagy! - mondtam szomorúan, de titokban már szerettem volna levetni. - Ez? Fiam, nem értesz hozzá! - Bõ! - keseredtem el. - Bõ? Ez bõ? Hozzátok ki az albumot. Láttál te már lengyelnadrágot? Nagyapád mindig ebben j Kihozták a családi albumot. A fényképek között ott volt megboldogult nagyapám képmása lengy an és olyan ráncos csizmában, hogy a nadrág ráncai a csizma ráncaival ölelkeztek össze. - Idenézz! Néztem. Néztem a képre, aztán magamra és tényleg valami hasonlóságot fedeztem fel, bár nagy lmas szakállt, bajuszt viselt és jobbkezével nyírfakorlátra támaszkodott... Ez ellen már nem szólhattam semmit, mert nagyapám említésére már könnybe borultak a szemek ost én azt mondom, hogy az egészben csak az öreg úr férfias szép arca és a nyírfakorlát tet összedûl a világ. Elindultam az iskolába. Az utcán megfordultak utánam az emberek... s amikor beléptem az osztályba, egyszerre csend lett. Egyesek felálltak a padon, mások féloldalra hajtották fejüket, mint amikor valami nagyon f urcsa dolgot látnak, aztán az egész iskolát majd szétvetette a nevetés. Szerettem volna kiáltani, hogy ez lengyelnadrág, hogy a nagyapám is... , de csak helye mre támolyogtam és még ma is csodálom, hogy nem süllyedtem el. Mindez azért jutott ma eszembe, mert fiam lengyelnadrágot kapott. Pont olyan ocsmány, buggyos volt, mint az enyém valamikor. Végignézett magán, a szeme felcsillant és azt mondt a: - Szép! Változnak az idõk.

Péter, 1907. Beismerem, hogy ez furcsa cím, de valahogy a tollam alá jött, szinte magától, hát nem is bá m; csak megjegyzem még, hogy Péter a barátom volt s az esemény 1907-ben történt. Nem órák a persze, nem is napok alatt, hanem pár hét alatt és advent elsõ vasárnapján kezdõdött. Egy f , amelyre fele-fele fertállyal fértünk rá, de azért kényelmesen, sõt titokzatos, boldog mag ságban éreztük magunkat. Az istálló kicsi volt és homályos, de állandóan langyos lucerna, tej és száraz trágyaszag u tt benne, amit együttesen nagyon szerettem; mert bár kint dermedt volt már minden ág a fák on, bent a nyár langyos melege uralkodott. Most egy ideig csendben vártam Péter válaszát, aki nagyon okos gyerek volt, de nagyon-na gyon szegény is és ezért végtelenül óvatos. - Öreganyád mondta? - fordult felém. - Persze, de apám is ott volt, meg édesanyám is ... - Isten bizony? - Isten bizony ... - suttogtam, mintha ez titok lett volna. - Mást nem mondtak? - nézett rám barátom. - Nem, mert aztán engem kiküldtek. -Jól van, elmegyek - megköszönöm is, de akkor te is gyere el velem a papok erdejébe, mert mi is akarunk karácsonyfát csinálni. Ha te ott vagy, nem mer bántani engem az erdõs. De ni ncs mindig ott. Deres Laciék is megszerezték, Borsosék is ... Csak korán kell menni... A kisbaltát majd kiköszörülöm. Olyan lesz mint a beretva. Hangja se hallatszik, csak egy su ttyanás és már hozhatjuk is a karácsonyfát ... -Jó lesz - egyeztem bele, így aztán másnap - szabad csütörtök volt éppen - még sötéttel kio anyám szobájából, akivel nagy szeretetben, bár váltakozó barátságban éltünk az ún. kisszobá Hideg volt a csillagos ég alatt, amikor kiosontunk a kertek alatt a Kács alá a rétre és ma jdnem futottunk a Kács patak mellett, mert fáztunk, de túl is akartunk lenni ezen a ve szedelmes vállalkozáson. Péternek nem volt télikabátja, én meg nem hordtam, ha lehetett, így nem volt semmi akadálya a poroszkálásnak, ami határozottan kimelegített bennünket. Negyedóra alatt elhagytuk a Potyondy-malmot - ami ugyan az uraságé volt, de Potyondy bác si õrölt benne - s azután már a nagy legelõ, a Cönde határán csillogó deres patak partján f bár Péter erõsen zihált. - Kicsit talán megállhatnánk... - Persze - mondtam a haloványuló csillagokra nézve, majd a Cönde gémeskútjára, de ezek sem dtak mást, minthogy Péter néha beteg ... s ez a hajnali rohanás talán ágyba fekteti kis ba

om. - Te vagy az oka! - mondja majd apám ... és még szerencsés eset, ha nem veszi le a szekrén y tetejérõl a mogyorópálcát. . . Ekkor az erdõ felõl varjúkárogás hallatszott és Péter megborzongott. - Fázom. Ne szaladjunk, de siessünk. Hát siettünk, bár itt már dombra mászott az út és a túlsó oldalon elõttünk volt az erdõ. Sa az erdõ volt elõttünk, de egy hosszú sor béresszekér is, amelyeket kikerülni még gyanúsabb olna. - Nem törõdnek ezek velünk - biztattam Pétert és magamat is; - nem mernek ezek bennünket bá ni... És valóban ránk se néztek, de az utolsó szekér mögül kilépett egy ember puskával a vállán. tt felénk, aztán levette válláról a puskát. - Ide gyertök! Hát mentünk... - Ide a lábamhoz! Oda mentünk. - Ismeri ezeket Józsi bátyám?... fordult a béresgazdához, aki utána ballagott. Az öregbéres komótosan megnézett bennünket. - Ez a sipkás ... a mestörpisti - mutatott rám, aztán Péterre - ez meg a heptikás Puska Péter fia ... A szekerek kerékpattogása már távolodóban hallatszott, s az erdõõr maga elé intette Pétert. kis kezébõl kirántotta a baltát és a másik kezével úgy pofon vágta Pétert, hogy majdnem ha tt. - Balta! - ordította. - Huszonhat szép, fiatal fenyõnk van oda ... - és elindult felém is, de valamit megláthatott rajtam; valami eszméletlen gyûlölet rándított össze és ha ez az em aki Pétert megütötte, még egyet lép - egy életem, egy halálom, de én hasba rúgom... Az erdõõr megállt. Nézett egy darabig, mintha a nekem szánt pofon következményein gondolkoz volna, aztán akkorát ordított, hogy a varjak visszakárogtak az erdõbõl. - Takarodjatok! Péter úgy ugrott, mintha megint megütötték volna, s ez a mozdulat magával rántott engem is. Félóra múlva már Péterék istállójában ültünk összebújva, szomorúan, alélt szénaszagban, s a kis barátom könnyei, megszólalt. - Egyszer majd megölöm ... - mondta - karácsonyfa végett meg szólok anyámnak. Másnap már nevettünk az eseten. - Nem fáj az arcod? - kérdeztem... - Egy cseppet sem. Anyám nem is tudja... , de a fát megígérte. Így múltak a téli napok egyenként s amikor egyszer csodálatos, csillagos ragyogásával száll az est, ez már karácsony estéje volt. Hozzánk megérkeztek a vendégek is - nagybátyámék - és l együtt ünnepi hangulatban hallgattuk a borszagú, hangos beszédet, edénycsörömpölést és na eltünk a beszivárgó sültek ünnepszagából. Aztán kolompolni kezdett a sárgaréz mozsártörõ és erette, ha Krédlinek szólítjuk, kinyitotta az ajtót és izgatottan törölte meg hófehér kötén - Maguk menjenek elül. . . így aztán elül mentünk, mögöttünk Margit is izgatottan s egy lépcsõn leléptünk a kisszobába ajtásos volt, mint a pince, mert a ház barátkolostor volt valamikor s ebben a szobában õri zték irattárukat. Ez volt az ún. "Sötét szoba", amely azonban most a legvilágosabb volt az egész házban. Elénekeltük a "Mennybõl az angyal"-t s ez után pár pillanatra csend lett. Csak a gyertyák s rcegtek, a csillagszórók szikráztak az ölelések, csókok, kézcsókok zûrzavarában. Aztán az ajándékok kiosztása. Elsõ volt Margit, azaz Krédli, második Péter, a harmadik én. - Vigyétek az ajándékokat a nagymama szobájába. így aztán kivittük az ajándékokat a kis szobába és egyelõre nem tudtunk velük mit kezdeni, gybátyánk jóvoltából is, nagymama egész ágyát elborították. Péternek csillogott a szeme, s lázasan volt piros. - Istenem... Istenem ... - suttogta, ha ezt édesanyám látná... - Ne szamárkodj, Péter! Belerakunk mindent egy kosárba és átvisszük édesanyádhoz. A magam játékával nem is törõdtem, mert Péter öröme volt a legnagyobb öröm és fõleg, hogy R nyire szótlan és szomorú volt - talán még nevet is ezen a békétõl, örömtõl és ragyogástól t Csak apám aggályoskodott. - Úgy néz ki, fiam, hogy még attól a szegény beteg asszonytól is köszönetet várnál... Majdnem elsírtam magam.

- Én? Hiszen nem én adtam ... s anyámra néztem segítségért. -Jó, jó - mondta apám - csak ne felejtsd el, hogy ezeket a szerény ajándékokat nem mi adtuk hanem rajtunk keresztül a jó Isten... - Tudom én azt... - és lesütöttem a szemem, mert bizony egy kicsit büszke is voltam, hogy Péternek és anyjának is örömet szerezhetünk. - Hát csak menjetek - intett apám és ezekután, teljes szülõi beleegyezéssel és reszketõ kéz k egy füleskosárba Péter ajándékait. - Majd én viszem - mondta Péter és én hagytam, bár talán szebb lett volna, ha ketten visszü . A falu már csendes, a csend hátán egy kis köd, a köd hátán keserû venyigeszag és tészták és A kutyák nem ugatnak sehol, az utcán nincs egyetlen ember, s az ablakok vidám hunyorgáss al néznek az estébe. Péteréknél az ablakok sötétek, csak az udvar felõl a konyhaablak vet v kis fényt a pitvarba. Péter hallgatódzik. - Imádkozik - suttogja - ezt jobban szeretem, mert ha nem imádkozik, akkor sír. Tudod. .. - Tudom - mondom. Péter bátyját tavaly temettük, az apját tavaly elõtt. Tüdõ vész ... és Pé Tudok mindent és barátságunk nem kis része a sajnálkozás. Állunk az ajtóban, s amikor az ima halk mormolása elhallgat, Péter benyit a konyhába. Benyit és belépünk, aztán csak állunk. Füstszag, savanyú kenyérszag és mintha a szomorúságnak is valami párája lengene a szobában. Az asztalon egy szál gyertya, a fényében szinte világít Rozi néni fehér arca. Szomorúan mos s mi csak állunk. -Jó estét - mondjuk majdnem egyszerre s szemem követi Rozi néni tekintetét, amint felnéz a erendás padlás felé. - Látja, Pistike, nekünk is van karácsonyfánk. Dermedten állok s a szívemre könnyek hullana A gerendáról egy kis tüskés kökénybokor lóg, mintha levéltelen, sötét lombját beletartaná e reszketõ, sárga fényébe. Az ágakon fehér, piros rongydarabkák és talán három szem ezüstös - Szép - suttogom. - Igazán szép ... és majdnem sírok. - Hát csak olyan szögényös ... - mondja és én tisztán és világosan érzem, hogy urára gondol tizenhat éves korában eltemetett. Most látom csak, hogy a "karácsonyfa" alatt vaskos, kapcsos imakönyv. Keze a könyvön s én ú zem, Rozi néni fehér arcát felfelé fordítva nem is a rettenetesen szegény és mégis gazdag p kis karácsonyfára, hanem azon túl a végtelenségbe, az Égbe néz.

Betlehem A konyhában ültünk a földön és a tûzhely meleg fénye kiugrott néha, meg-megsimogatván arcun gattunk, de magunkban megvallottuk, hogy a mû tökéletes és nem is vettük le a szemünk róla. rnya volt, ajtaja volt, ablakai voltak, ahol be lehetett tekinteni (egy krajcárért!) és ha bent meggyújtottuk a kis gyertyát, kivilágosodott az egész épület valami boldog, mel világossággal, mint a szívünk abban az idõben. Egyszóval: Betlehem volt. A SzentCsalád kicsit oldalt állt, elõtérben a jászollal és a jászolban Jézuskával, aki moso kövér kis kezét ökölbe szorította, ámbár, mi akkor még nem gondoltunk arra, hogy ha ez a k r kinyílik, mekkora ragyogás árad belõle a világra. Ennél sokkal nagyobb gondjaink voltak. Elsõsorban az, hogy Jézuska mezítelen maradjon-e, vagy takarjuk be? - Megfázik! - mondta Bence Gábris, aki érzékenylelkû fiú volt. - Buta vagy - szólt Andók Pista - aki Isten, az nem fázik. - A Biblia azt mondja - szólalt meg végül Puska Péter, aki papnak készült -, hogy "édesanyj yába takarta és jászolba fektette ..." Ez döntött. A pólya természetesen nem lehetett akármilyen anyagból, ezért selyembõl lett, a selyem pedi anyám télikabátja bélésébõl lett. Másodsorban ott volt még a szamárkérdés. Két szamarunk is volt ugyanis. Puska Péterre néztünk, aki csizmája orrát vakargatta piszkos kis körmével és lesütvén szemé dolkodott, de aztán kivilágosodott értelmes, fanyar arca: - Az nincs a Bibliában, hogy hány szamár volt. Több pásztor volt, hát szamár se egy volt... Subák, láncosbotok, bajuszok és szakállak, kucsmák és a tornyos angyalsüveg már készen volt

emmi akadálya nem volt annak a lelkes izgalomnak, amely másnap a faluvégen abban a fel kiáltásban érte el tetõfokát, hogy: - Szabad-e betlehemet köszönteni? És hulltak a krajcárok... Péter perselyébe, amely mind súlyosabban zörgött - mi tagadás - é rtva, sõt fokozva elhivatottságunk érzését. Berta Jancsi ugyan apja szõrtarisznyáját is nya asztotta, hogyha valahol - netán - ennivalót is adnának, de inkább Pétert toltuk elõre, zör rselyével figyelmeztetve a háziakat, hogy készpénzadományokra rendezkedtünk be. Na, a büntetés aztán nem is maradt el. A betlehemi csillag ragyogása mellett nem vettük ész e a pénz ördögének sátánpofáját és szenteste - Berta Jancsi pokoli indítványára - elindultu aluba, most már kizárólag azzal a céllal, hogy a persely tartalmát a végsõkig fokozzuk. Csendes, borús, mégis kemény alkonyat volt. A hó nem olvadt, a varjak nyugtalanul repked tek a jegenyék felett és a völgyek hajlásaiban fenyegetõen kék volt a köd. Azután Király bá lálkoztunk, a kanász-számadóval. - Hová mentek, gyerekek? - Csak ide, a szomszédba ... Az öreg felnézett az égre. - Hát én nem mondok semmit, de iparkodjatok, mert újjan idõ gyün, hogy megemlegetitek... - Sietünk, Király bácsi. Igazán siettünk volna, de úgy megbámulták takaros betlehemünket, úgy tartóztattak bennünket ek, itattak (ne mondják a szomszéd faluban, hogy nem látták szívesen gyerekeiket) és fõleg ték a perselyt, hogy se láttunk, se hallottunk. Pedig közben feltámadt a szél, lenyomta a felhõket és szitálni kezdte a havat a fekete éjsz n. Ezt azonban a házak között alig lehetett érezni, de amikor kiértünk a szabad mezõkre, be art, és engem, aki a betlehemet vitte, majd belelökött a patakba. - Egyenest! -vezényeltJancsi, aki nagy lókötõ volt, de a szíve a helyén - ha a nyárfás utat nincs semmi baj. - Nem kellene visszafordulni? - Nem! - üvöltött Jancsi - engem agyonvernek, ha nem leszek ott az éjféli misén. Az idõ és a tér elveszett. A nagy subákat majd a földrenyomta a szél, a hó vágott, mint a j vesszõ és reszketve izzadtunk, ijedt kis erõnk utolsó megfeszítésével. Vánszorogtunk. A kis betlehem oldalát már feltépte a szél és kísértetiesen csapkodta a papí ben a toronyban a kis bádogcsengõ néha megkondult, mint a lélekharang. Nem tudtuk, hol v agyunk és szívünk körül halálos hidegen bujkált a félelem. - Megfagyunk - mondta valaki, mire Bence Gábris leroskadt a hóra és sírni kezdett, de sírás elkapkodta a sikoltó szél. És csak álltunk. Összebújtunk Gábris körül, a Betlehem lecsúszott kezembõl a hóra és nem hi ben, csak az elmúlás borzalmában és már nem is voltunk. - Imádkozzunk! - mondta ekkor Péter és ennek a szónak a mélységében egyszerre végtelen csen t és ebben a csendben alig hallhatóan, mégis világosan megérintett bennünket meleg szárnyáv távoli harangszó. - Harangoznak - ordította Jancsi - most már tudom az utat. - Imádkozzunk - mondta Péter, és imádkoztunk. És az éjféli misén otthon voltunk. És azóta is, ha nagy baj van és kiesik kezembõl a Betlehem, azt az imát mondom és azt a har ngszót hallom még ma is.

Régi karácsony Kis Jancsi bácsi egy s-sel írta volna a nevét, ha tudott volna írni, tehát Kis Jancsi bácsi nem volt nemes ember, de ez a hiány látszólag nem bántotta önérzetét. De Kis Jancsi bácsi m paraszt sem volt, akinek húsz hold jó zsíros földje van a Palánkosban, de õt ez sem bántot viszont adózási gondok sem gyötörték. Ezekután azt lehetne gondolni, hogy Kis Jancsi bácsi lán csõsz volt, vagy éjjeliõr, de nem... Tehát valljuk be végre, hogy Kis Jancsi bácsi kold volt. Nem koldus általában, hiszen kódis ember más is akadhatott a faluban, hanem koldus, azaz olyan egyén, aki a koldusságot hivatalból gyakorolta, de az nem jelentett sem munkake rülést sem dologtalanságot. Nem bizony! - Mert ott voltak elsõsorban a vásárok, ahova Jancsi bácsi kiöltözve, keresztes botjával ér t, és a vásár bejáratától balra szent énekekkel figyelmeztette az érkezõ, bûnös emberiséget adakozásra. Kalapja természetesen a földön s benne pár krajcár és egy tízfilléres, amit az ancsi bácsi tett bele csaléteknek. Mellette földbeszúrva botja, amelynek fogantyúját szép r eszt helyettesítette, jelezve Jancsi bácsi mélyen vallásos egyéniségét, de utalva arra is,

y az adakozók nem adják rossz helyre krajcárjaikat. Jancsi bácsi általában szívesen vett részt mindenféle tömegmegmozdulásban, így a búcsújárás szakavatott elõénekes volt, keresztes botjával a zászlóvivõk elõtt haladva. Ilyen alkalmakk sárga bársonynadrágot és csizmát viselt, de otthon hagyta kucsmáját, amelyet néha nyáron is t. Jancsi bácsi éles, magas fejhangon énekelt, ami messze kihallatszott a kórusból s úgy szárn t a zászlók között, a hívõk feje felett, mint a fecskemadár. Jancsi bácsit ilyenkor a búcsú ték, sõt itt-ott borral is kínálták, aminek õ nem volt ellensége. De ha a búcsújárás ideje elmúlt, Jancsi bácsi akkor sem merült tétlenségbe, mert - sajnos f en is halnak az emberek, s a virrasztás szomorú homályában is felcsuklik az ének. Jancsi bá sinak a virrasztók között örökletes helye volt, és külön imádságai, amelyeket maga alkotott zonyok nagy gyönyörûségére. Jancsi bácsit ilyenkor pálinkával kínálták, amit egy-egy versse t a halott lelki üdvösségéért... Természetesen a lakodalom sem eshetett meg nélküle, ahol Jancsi bácsi bizonyos bölcs mérték ességrõl tett tanúságot, nem ugyan az evés-ivást, hanem az érkezést illetõen. Mert javában gzi, amikor Jancsi bácsi megérkezett és a kedves mámor neki is helyet szorított ott, ahonné pár órával elõbb - esetleg - kidobták volna. Talán adtak volna neki egy darab mákosrétest, : "Most már menjen Jani bácsi Isten hírével", de amikor az öreg koldus megérkezett, tele vo tak már a szívek muzsikával és adakozó jókedvvel... Így Jancsi bácsi csak hajnaltájt távozo tarisznyával, pintes üveggel és vidám nótával. Jancsi bácsi ilyenkor a kocsiút közepén hala idõnként állt meg megnézni, hogy van-e még a pintesüvegben. De Jancsi bácsi nemcsak a vallásos és világi élvezetekbõl vette ki részét, mert kisebb munk végzett a cséplõgép körül is és a szüreteken vitte a puttonyt, ha éppen ráakasztották; ezze tt volt az asztalon a vékony, kissé avas tavaszi szalonna, fehér kenyér és a csobolyó, amel bõl akkor evett és ivott a puttonyhordó, amikor akart ... És Jancsi bácsi többnyire akart, ert amilyen vékony, keszeg emberke volt, akkora étvággyal rendelkezett minden idõben. - A szegény kódis embernek nincs se ideje, se órája, akkor eszik, amikor van - mondta. De rendszeresen koldulni csak búcsúkor és más nagyobb ünnepeken szokott. Igaz, ilyenkor tízszer is megtellett a hatalmas koldustarisznya, ami rendjén is volt, mert Jancsi bácsi nem zaklatta a falut unos-untalan és több nap van , mint kolbász. Természetes, Jancsi bácsi nálunk is jelentkezett tisztességes mértéktartással és persze, tõ ent el üres tarisznyával. Kivételnek csak a karácsony számított, amire nemcsak az öreg koldus számított, hanem én is, a karácsony est a nagy ünnepi adakozás órája volt, amire egész évben készültünk. Ha megkopott egy kabát, elszakadt egy ing vagy nadrág, apám azt mondta: - Meg kell varrni tisztességesen, jó lesz Jancsi bácsinak. Ilyenkor mindig felfigyelte m, és én, akinél kevesebbet senki nem törõdött ruhájával, lábbelijével ... én számon tartottam, hogy Jancsi bácsi holmija meg arrva, kimosva és elrakva nagyanyám szekrényébe, mert karácsony este szerényen megjelentjan si bácsi, énekelt egy verset s a karácsonyi csomagot én nyújtottam át neki. - Viselje e zséggel, Jani bácsi... Ennyi volt az egész, de nekem ez volt a karácsony, amint a száraz, eres, öreg kezek mohó vá akozással átvették a csomagot. - Isten fizesse meg - suttogta - aztán zsebébe eresztett egy üveg bort és keresztes botjáv al majdnem úgy tisztelgett, mint a katonák... Békés, szent, vidám megelégedettség maradt utána. Azon a bizonyos régi-régi karácsonyestén azonban minden másként történt. Elsõsorban: sánta voltam, mert leestem a szánkóról. Másodsorban: nem érkezett meg idõre Pista bátyámék csomagja, ami a karácsonyfa fõattrakciój tt lenni. Harmadsorban: apám rajtacsípett, amint éppen egy "Hölgy" szivarkát élveztem és - ide karács oda karácsony - mértéktelenül elfenekelt. Szóval ilyen hangulatban vártam Jancsi bácsit, és elfeledtem sérelmeimet a közeledõ igazi karácsonyi békességben, amikor Jancsi bácsi megérke ugyan, de tökéletesen részegen. Apám szeme elsötétült. Õ nem ivott és nem dohányzott. Keményen kinyitotta az ajtót. - Kifelé! Azt hittem, a szívem szakad meg, és bár késõbb felengedett a hangulat, az én karácsonyestém

e volt. Ténferegtem a fa körül, és az sem tudott lelket verni belém, hogy Pista bátyám csom a már postán van és reggel elhozzák... Nem érdekelt semmi. Alig ettem, lefeküdtem és álomba sírtam magam. A reggeli ébredésre azonban elmosódott minden, mintha a tegnap este lehullott volna va lami ismeretlen mélységbe. - A csomagot már meghozták - mondta nagyanyám - ki is raktuk, és meggyújthatod a gyertyákat is ... A boldogság félénken burjánzani kezdett bennem. Lassan öltöztem. - Siess! Kis Jancsi bácsi is vár... Ezzel aztán tele lett a szívem. Jancsi bácsi apámmal be zélgetett. - Nincs semmi baj - hallottam a végszókat - a csomagot majd a gyerek. . . Vittem a csomagot parádésan, de a kezem remegett, s ebben a pillanatban szerettem az apámat, Jancsi bácsit és az egész világot. Késõbb meggyújtottam a gyertyákat, és karácsony lett egyszerre, kívül és belül, közeli és t tlan karácsony. Egyedül voltam és mindenki bennem volt. Jancsi bácsi elsõ helyen, sárga bársony ünnepi nadrágban. Ma is látom.

Karácsonyi gyertya A reggel borultan ébredt, s azóta a felhõk még mélyebben szálltak, de nem esett. A város hi , szürkén szennyes volt. Ha a szél végigszaladt az utcákon: téli por szállt az ablakokra és rakatok hiába villogtatták ajándékaikat. A kocsik álmosan döcögtek a köveken, a karácsonyfa en meggyõzõdés nélkül kínálta kis fáit, a piac csak mormolt, de nem zsibongott vidáman, nem senki a jókedvtõl, s a halak nem kínálták magukat a halas polcáról, csak feküdtek és fagyo el unottan nézték a vásárlókat. A házak szinte ásítottak; a szobák tettetett várakozással néztek az est elé, a villamosok s undorral rohantak erre-arra, s a vendéglõk homályában álmos pincérek haza gondoltak. Tulajdonképpen ebéd után zárni kellene - morog Ballagó úr, a tulajdonos - tulajdonképpen .. és zörögve fordít újságján, amelyet már úgy se lát olvasni, a vendéglõ üres, Ballagó úr az Ballagó urat nézi, és szinte megörülnek, amikor Milike beszól, hogy meghozták a fát. A fáró az erdõrõl a tél, a télrõl a hó jut eszükbe. Együttvéve szép, havas téli erdõ. A konyha felõl hideg ételszag szivárog be, s ez szinte beszenynyezi fehér gondolataikat. - A mester úr itt van még? - Itt - ásít a pincér -játszik azzal a kis képes micsodával és várja a kocsit. - Égeti a villanyt. . . - Nem égeti. Villanynál nem mutat a panoráma. Csak az ablak felé fordítva. Benne van a milánói dóm és a hawai táncosnõk... Ballagó csak legyintett és az öreg pincér se szólt többet. Ásító csend telepedett a vendégl fáradt szomorúsággal dõltek hátra, a kályha a délelõtti meleget õrizgette, a hamutartók hi got leheltek a homályban, mintha elmúlt edény-csörömpölés hallatszott volna, s a különszobá hunyorogva nézett a kis doboz üvegablakába, mely csodálatos dolgokat mutatott. Látrányi, az öreg "mester" nem magának vette a játékot - hol van egy nyugdíjas kántornak ny orintja saját magára? -hanem utódja fiának, ahová mégis csak kell ajándékot vinni, ha ugyan nem feledkeztek az öreg Látrányiról. A kocsi azonban egyelõre nem jön, ezért nézegeti a kis dobozban az adriai tonhalászatot, a ztán mozdít egyet a fogantyún - ennyi az egész - és már a kanadai favágókat láthatja. - Mekkora fák! - csodálkozik az öreg - de egyik szeme azért az utcát lesi, hogy jön-e a koc i a faluból érte, lesz-e ma karácsonya, vagy szomorú szürkeségbe omlik a világ és elmúlik a int ahogy elmúlott minden. Fáradt szeme már alig látja a kis doboz csodáit. Hát van még csoda a világon? Életek nõnek szony, gyerek, álmok, vágyak és elmúlott minden. Egy pillanat volt az egész, egy pillanat a nevetés, egy pillanat a sírás és - egyedül maradt. Nincs hova menjen, nincs akit várjon. A nappalok már nem ragyognak és az éjszakák nem sötét árnyékos szürke minden, s ha most még ez a kocsi is elmarad... Nézi az öreg mester a panorámát. Most egy kicsit jobban látja; mintha világosabb lenne és ha gyorsabban mozgatja, minth a megmozdulnának a képen az emberek. - Ezt tessék megvenni! - kínálta a kereskedõ - szinte megszólal, ha nézi az ember. Ez igaz is, "Hangjáték Velencében" -mondja a kép-és hallja a harangokat, hallja a galambok

szárnycsattogását... "Norvég karácsony": havas erdõk, csupa mozdulatlan szikrázás, kis templom a domboldalon és elül darabos áhítattal zeng a zsoltár. - Szépen énekelnek - gondolja - csak másként, mint mi, de azért szépen. A képek most maguktól fordulnak. - Betlehemesek - suttog az öregember és szinte érzi a havat, amint hordja a szél. Az útszél kórók meghajolnak, a gyerekek nehezen mennek a nagy bundákban, a botokon zörren a lánc, d e arcuk piros és közreveszik a papírból készült kis templomot, hogy el ne vigye a szél. - Régen volt, régen - gondolja, de felkapja a fejét, mert egy kirakat van már a képen, csi llogó nagy kirakat és egy kisfiú nézi a mazsolát, szõlõt, a narancsnak üde, nagy halmát. Or hez nyomja... - Eredj fiam, a fenébe - mordul ki valaki az üzletbõl - ne nyálazd össze az üveget. A gyerek hátrál, de valaki megfogja a kezét. - Azért se menj! Nagy darab ember, nagy csizmákban. Fején kucsma, orra vörös. - Itt van pénz, végy magadnak. Ha valaki kérdi, ki adta, mond, hogy Pettendy adta, a kötél verõ. Na! - Csodálatos - ingatja fejét Látrányi -, hát vannak még ilyen emberek? A fiú áll a pénzzel, Pettendy pedig vidáman int a "Reszelt Patkó"-hoz címzett bormérés ajta - Aztán, ha nem hinnék el, itt vagyok. Becsukódik utána az ajtó és eltûnik minden. - Csodálatos - akarja gondolni az öreg mester, de még egy szoba van a képen. Kopott szob a, kopott öregasszony ül az ablaknál, takaróba burkolva. Elõtte kis asztal, viharvert régi, mint egy gyóntatószék. Fent magasan valahol ég a villany és fénye úgy hull le, mint a remén nség. A szoba közepén egy lány áll. Nem szép, nem csúnya. Fiatal: a szeme lobogó, apró mozdulataitól megmozdul a levegõ. A szob n minden puha, foszló, nyúlós, de ez a lány olyan, mint egy kardpenge. - Elmegyek, nagymama! -Ma? - Ma vagy máskor: mindegy. - Karácsony este? - Karácsony este. Legalább egyikünknek legyen karácsony estéje. - Ha szegény fiam élne, jól felpofozna. - Azért megyek el nagymama, hogy valaki jól felpofozzon. Vagy valamit csináljon ... de csináljon valamit! Én már ezt nem bírom. A lakbért kifizettem... Az öregasszony nem szól, szeme száraz és a szeme sír. A lány még ezt a rettenetes sírást is Odamegy az asztalkához és a múmia kezét megcsókolja. - A kifõzde is ki van fizetve elõre egy hónapra. - És aztán?... Köd. A köd olyan hirtelen csapott fel a szoba padlójából, hogy Látrányi a választ nem hallhatta, dig nagyon kíváncsi volt: el mer-e menni az a lány? - Ma minden lehetséges - gondolta - és önkéntelenül fordított egyet a panoráma fogantyúján. Nehezen fordult. - Csak nem romlik el? - ijedt meg -, de aztán szépen helyére illeszkedett a kép, az ajtó, az ablak, a szoba, amely szegényes volt és tiszta, mint egy sekrestye. Egy fiatal ember a gyertyákat gyújtotta meg éppen a kicsi szegényes karácsonyfán és feleség onyhaajtóból nézte. Mellette magas támlásszéken egy lányka ült. Lassan lángra lobbant a két gyertyácska - két ága volt csak a kis fának - azután szikrázni tt egy csillagszóró és a férfi kongatni kezdett a mozsártörõvel. - Megjött a Jézuska, Ágnes! A kislány kinyújtotta a kezét. Finom kis arcán mesék és névtelen imádságok feszültek, menta emében a hamu elfeledett tegnapja. Kinyújtotta mindkét kezét és magához szorította. - Én jó voltam... A két ember összenézett. Az asszony szeme könnyes lett, mint az õszi esõben a bánat, a férf a megvonaglott. - Azért hozta neked ezt a szép, nagy fát... A kislány arca megmozdult, tört szeme alól felkúszott az égig. - Látom! Látrányi feje az asztalra koppant és az ökle nedves volt. Kívül már álmosodott a szürkület. - Mester úr, megjött a szánkó!

Látrányi oda se hallgatott. Nézett a sötétségbe, amely puha volt és bizonytalan. Felcsattan villany. - Mester úr kérem, megjöttem. Látrányi elõször a panorámás kis dobozra nézett, aztán a legénykére, akinek kucsmája gyöngy hótól és mögötte állt Lajos, az öreg pincér. - Itt a szánkó! - Elaludtam - gondolta az öreg mester -, de ezt nem mondta, mert mit gondolt volna Gyuri, a kocsis, akinek apját is már õ tanította és mit gondolt volna Lajos, aki vidám vol és könnyelmû, mint egy békebeli számolócédula. Elaludtam és közben megeredt a hó. Gyuriéknál talán már elõbb is... - Mi újság, Gyuri? - Megjöttem, mester uram. - Hát akkor mehetünk. A város kemény világossága mögöttük maradt és a tágas mezõkön szabadon hordta a havat a szé a hajladoztak, mert a szán halk súrlódása az úton maradt és ráhullott a hó. - Késõn jöttél ma, Gyuri. - Késõn, mester uram, de nem tudtuk, kocsiba fogjunk-e vagy szánba, mert akkor kezdett esni a hó. De éjféli misére ott leszünk. Gyû, Hóka, nehézség a csontodba. Este volt már, de sötétség nem tudott lenni, s az öreg mester régi utakról gondolkodott, ré akról - ezen az úton -, melyek elmúltak, mint maga az idõ. Elmúltak és most mégis szaladnak szán mellett és beszélnek, mint azok a képek a panorámában. Az ám, a panoráma! Nem, nem veszett el. Lajos szépen becsomagolta és ott utazik most vele a milánói dóm és a h wai táncosnõk. Igen. Ezek ugyan távoli dolgok, de mégis itt vannak, szólnak hozzá, mint az lmúlt idõk, melyek tulajdonképpen nincsenek és mégis vannak. Ott az az öreg fa, melyre tizenkét szegénylegényt köttetett fel Ráday, a csendbiztos, ámbár ttek tizenhárman is, de a mesék és az emlékek szeretik a kerek számokat. Itt van már az útbevágás, ahol egy öreg zsidót öltek meg egy ezüst húszasért, mert - amint - ennyi volt mindössze a bukszájában. Azóta itt kísért az öreg, ezen a tájon, amit Látrány lanságnak tart, mert például ilyen hideg idõben - mért nem a gyilkosok kísértenek, ámbár eb ehérségben úgy sem látszanak fehér lepedõjükben. Itt zúg már a kerekerdõ, ahol majálisok szoktak lenni még az õ idejében és - szinte hihetet úgy látja, mintha kivirágzanának a hársfák, aranyló kis virágjaikon döngve járnak a méhek, gok repkednek a szélben és a muzsikaszó úgy fonná be a tájat, mint az ölelés. Pedig hogy esik a hó! A szél már elállt, a szán fehéren csúszik a fehér világban és idõtlenség ül a lovak gõzölgõ - Odaérünk, te Gyuri? - Oda, mester uram. Ha kicsit késnénk, várnak. De odaérünk! Gyû, Hóka! - Hát várnak rám - gondolja az öreg mester - és melegebb lesz egyszerre az útibunda, amit a utód küldött. - Várnak az éjféli misével, hogy megint a régi mester keze alatt zendüljön fel az öreg orgo z angyali ének, s a dudaszó... Megy a szán a határtalan világban, elõtte lépeget kényesen a csengettyûszó és úgy látszik, félrelépnének az útból - hogy idõben érkezhessék az öreg kántor -, pedig, hiszen mindig az ltak... Oda is érnek! A templom fényessége kiesik a hóra, mint egy aranyló tenyér, bent csend és suttogás, bõrsza szag, s amint felballag a fáradt lépcsõn a kórusra, az emberek szeme megsimogatja az öreg mestert. Hiszen megsimogatnak õk kézzel is, de az itt nem szokás.

A gyertyák már égnek, az öreg harangozó sietve viszi a hírt a sekrestyébe, hogy kezdõdhetik se és amikor megcsendülnek a csengõk, felbúg az orgona, mint valamikor régen, mintha soha nem hallgatott volna, csak némán búgott valahol a föld mélyében, vagy magasan valahol a lev gõben. A billentyûk érintésére azután felszakadnak a hangok, összefolynak és szétáradnak az yen emberek járnak, fáradtan és bûnösen, elesve és felkelve, de mindig csak ezen az úton, h más út nincs is a világon. Ezen botorkálnak az öreg mester ujjai és gondolatai: most már minden jó és minden lehetsége A fûszeres nem kiált rá az éhes kisgyerekre, az a lány nem hagyja ott karácsony este az öre yját, az a kislány nem vak és a karácsonyfa olyan nagy és dús, amilyennek elképzelte... Nin már semmi baj és fájdalom a világon, mert a templom és a lelkek, földszagú panorámájában a

n messzeségébõl végignézett a világon az Isten szemével egy kis gyermek és csendesen azt mo - Béke!

Karácsony éjjel A konyhából behallatszott a tûz pattogása, de aztán betették az ajtót s a kocsmában csend l A bádog lámpaernyõ karimája némán hajlongott a repedezett gerendán és amint a láng megbille tha valaki sóhajtott volna. Az ablakok arcán csendesen szivárgott a cseppé hûlt pára, az ajtókilincs ferdén állt, minth aki be akarna jönni s a székek úgy álltak az asztalok mellett, mintha fáradt karjukkal szív sen az asztalra könyököltek volna. Ekkor megpendült egy húr a kemence mellett. Az öreg Tallér rátette kezét a cimbalomra, mert véletlenül ütötte meg a húrt, de a lágy zendülés már szétszállt a szobában, megsimogatta a ett a levegõben, aztán visszahullt a cimbalomra, mint fészekre a fáradt madár. Zimányi felemelte fejét. A homályban nem látta az öreg cigányt, de érezte hogy nézi. Töltöt - Van poharad, Tallér? Hát akkor tartsd ide. Ittak. A lámpa hunyorgott s a cigány visszaült a sötétbe. - Hajajaj! - Mért sóhaj tozol, Tallér? - Csak úgy sóhajtozok, instállom. Minek örüljek? Elmúlik minden. - Elmúlik, Tallér. De ezt úgyis tudtuk. Muzsikálj! -Ma? - Ma. Csak úgy magunknak. A kocsmáros benézett az ajtón, megtöltötte az üveget, aztán kiment. A cimbalom halkan beszélgetni kezdett. Akadozva, mintha emlékeiben keresgélne. Néha felk iáltott, néha megjajdult, aztán csak dúdolgatott, mint a pusztán kaszáló szél. Zimányi elné hová, fehér haja puhán simult halántékához és arra gondolt, mi lesz, ha egyszer elhallgat a mbalom, elalszik a lámpa és elalszik minden... Úgy érezte, jó lesz. Megbékélve bólintott. Hát alszunk, no. Az öreg cigány aszott, fekete kezét a cimbalomra tette s az ajtóra nézett. - Jár kint valaki? A kilincs bólintott, az ajtó óvatosan kinyílt. Egy ember jött be, aztán egy asszony. Válluk hó. -Jó estét. -Jó estét - bólintott Zimányi - esik? - Esik. - Hová? - Palánkra. Oda várnak bennünket, karácsonyra. Persze, karácsony van. Régi karácsonyok villantak fel Zimányi emlékei közül, de aztán hamar mvadtak, elfáradtak... A kocsmáros odaállt a vándorok elé. - Mi kellene? - Csak pihennénk, ha szabad. Az asszony fáradtan felnézett. - Kenyeret kérnénk. Pénzért. Zimányi megfogta a kocsmáros kabátját. - Adjon szalonnát is ... karácsony van. Gondolkodó csend lett. A vándorok elõtt egy kis vörös mókus ült az asztalon és a kenyérhéjá . Okos, fekete szemével körülnézett. - Szelíd? - Mint a gyerek. Csak megszorítani nem szabad, mert akkor harap. Zimányi felkelt, nehézkesen odament az asztalhoz és megsimogatta a mókust. A kis állat meg szagolta Zimányi kezét, aztán végig futott karján és bekukkantott zsebébe. - Az én zsebemet ki szokta forgatni - mondta a vándor -múltkor megrágta a pipámat, azt nem szeretem... meg hát üres is... - Nem adja el? - El nem adom, csak úgy odaadom. Jobb dolga lesz... Zimányi pénzt tett az asztalra. - Egyedül vagyok... eljátszogatok vele ... ez lesz az én karácsonyom... Diót hozatott a kocsmárossal s a mókus észre sem vette, amikor gazdái elköszöntek. Zimányi kucsmáját a mókus mellé tette, hátha elálmosodik. - Hozass még egy üveggel, Tallér, diót is. A mókus megszagolta a bort s a diót a kucsmába hordta. A cimbalom halkan zengett. Künn hullott a hó, nyári kóró-szálak álltak az utak mellett, val l messze csengett egy szánkó, varjak aludtak a jegenyéken, a hidak alatt susogott a víz, mintha mesét mondana az öreg hídlábnak. Zimányi hazaindult. Zsebrerakta a diót és a mókust is. - Ehetsz is útközben, ha akarsz.

Lassan lépegetett hazafelé. Az út, mint a bársony. Botja nem koppant, arcára hópehely esett A falu végén kis erdõ s az erdõn túl Zimányi háza. Jólenne, ha várakozó lámpás intene belõl enkije. Nem nagy a hó, mégis nehéz a járás, az erdõ fái között álmos köd ül. Megállt, botjával a hóra ütött. - Milyen puha, akár a párna. Hideg sincs... Azzal leültek az árok mellett. Megcsörrentek a diók, a mókus kiugrott a zsebbõl és felszala az öregember vállára. - Ne csiklandozz, te, csak egy kicsit pihenek. A mókus leugrott a földre. A hónak szabadság szaga volt. Az erdei csend susogni kezdett s az ágak ugrásra ingerelték. Az árokparton bodzafa állt és ijedten ébredt fel, amikor a mó igszaladt rajta. - Mit akarsz? - Szállást keresek. Az ember elaludt és én elszöktem... nem tudod hol találnék szállást? - Eredj a Bükkhöz. A mókus átlendült az öreg bükk alsó ágára. - Azt mondta a Bodza, hogy te adsz nekem szállást. - Nem adok. Nincs, de ha lenne se adnék. - Majd ad más. De nem adott a Kõris se, a Cser se. A Vadcseresznye csak a fejét ingatta, a Nyír pedig még fiatal vesszõit is megsuhogtatta. Csak az öreg Tölgy mondta meg kereken. - Nem szabad! Ne kérdezd, miért, nem szabad. Különben magam sem tudom mért, menj, ahonnan jöttél. Zimányi ekkor már mélyen aludt az árokparton. Azt álmodta, hogy egy hideg kéz nyúl a kabátj de nem a pénztárcáját, hanem a szívét keresi. Arca sárga lett, feje elõrebukott a kínban, hogy megmozduljon, de nem tudott. A kis mókus ekkor ért oda. Felugrott az öregember vállára és lerázta magáról a havat, az ör Erre már felébredt Zimányi. Mélyet lélegzett, aztán tántorogva felállt. De mi ez a hideg a Odanyúlt és eszébe jutott a mókus. - Hát te ébresztettél fel, te? Bizony jó, hogy felébresztettél... Megkereste botját és lassan lépegetve elindult hazafelé. Zsebében megzörrentek a diók s ami otthon meggyújtotta a lámpát, körülvették a régi bútorok. A mókus az ágy karfájára ugrott, leült elgondolkodva, mert õ sem tudta, hogy mért nem kapot zállást a fáktól. Nem tudta, hogy Zimányinak szíve és zsebe mindig nyitva volt szegénynek, ak, mindenkinek s az ilyen embernek nem lehet elhagyottan, árokparton meghalni. Nézte egymást az ember és a mókus. A kályhában halkan dúdolt a szél, a felhõket elkergette, gy csend és nagy békesség lett kint és bent. Aludt az öregember és aludt a kis mókus karácsony éjszakáján.

Egyedül A szobában várakozó árnyékok osontak, a kályhában egy kis láng perlekedett a nedves fával, lakon túl súlyos hó alatt figyelt az erdõ. Délben indul a vonat - gondoltam -, hajnalra otthon leszek, és holnapután karácsony. Néztem az erdõt. Ha nem lenne karácsony, nem mennék haza - gondoltam -, de az erdõ nem mon dott semmit. Kicsit elszomorodtam, hogy nem kívánkozom haza és kicsit szégyelltem is mag am. Nem volt köd, mégis alkonyi borulás szállt a szobára s a kis láng most már siránkozva könyö tegyek vele valamit, mert ha nem segítek neki, azonnal vége. Megigazítottam hát a tüzet, aztán kinyitottam az ajtót és kiálltam a teraszra, csak hogy teljék az idõ. A vadászház a hegyoldal öblében volt, de most nem lehetett messze látni és nem lehetett a s kócsengõt sem hallani, pedig útban van már a völgyben errefelé. - Nagy a hó - gondoltam, csak hogy gondoljak valamit, de aztán figyelni kezdtem, mer t a ház mellett az öreg jegenyefenyõ suhogni kezdett. - Nem értem - gondoltam, és mivel a vén fa elvárhat annyi tisztességet, hogy lásson, ha kér valamit, kibújtam a tetõ alól és felnéztem rá. A toronymagas korona most már zengve orgonált, míg a ház körül nem mozdult semmi, ám a hegy taraja felett fehéren füstölgött a száguldó hó. - Köszönöm a figyelmeztetést! - intettem öreg barátomnak, de amint betettem a szobaajtót, újra homály lett körülöttem s a homály azt kérdezte tõlem: alán lent a síkon is?...

A reggel elmúlt; a szél néha lecsapódott már a védett zugba is és a kémény huhogni kezdett. A szánnak már itt kellene lenni és megnéztem órám, mint a váróteremben. Ebben a szélben nem csengõk kis csilingelése. Ekkor valaki csizmáját verte le odakint. - Nagyon vártam már, János ... A vadõr- régi barátunk többszörös komaság révén - zavartan szorongatta kezem és másik kezéb két tartott. - És a csirkék? - Gondoltam, megsütjük karácsonyra ... én is idekint maradok... - Mi? - és valami hidegség kezdett bennem kavarogni. - ... mert ...szóval a hajnali vonat már nem jött be. Szurdokon házmagas a fúvás, azt mondt a vasutasok. A kályhában a lángocska vidáman ugrándozott. - Táviratozni lehet? - Azt lehet! Jánoséknál minden állat szelíd volt, pedig öt gyerek zsibongott a ház körül, így szelíd vol akas is. János azonnal le akarta vágni õket, hogy legalább azzal ne veszõdjek, de én sürget , mert nagyon megvadult az idõ. - Majd elvágom én a nyakukat - mondtam keményen -, csak siessen, mert itt szorítja az idõ. így azután egyedül maradtam. - Ha nem lenne karácsony, úgyis itt maradtál volna - szidtam magam -, most hát itt marad sz. Süsd meg, amit kigondoltál... Errõl, hogy "süsd meg", eszembe jutottak a csirkék. Ott feküdtek a földön, lábuk össze volt s kicsit riadtan pislogtak. Egyszerre megtaláltam magam. Kibontottam a madzagot és m egsimogattam õket, mert lábuk elgémberedett s még csak ülni tudtak. - Nyugalom, gyerekek, a nyakelvágást csak úgy mondtam nem vagytok éhesek? Aztán kiálltam a ház elé, mint akinek vendégei vannak, akik kíváncsiak az idõre. Az öreg fe zengett már, mint a régi orgonák, az erdõ felett sziszegve szállt a hó, a völgy mintha elfu dt volna a halálos fehérségben; seprõje kavargott fel a vízmosásokból s a hegyi legelõk meg tt kopárságáról. Aztán este lett egyszerre. Vendégeimet elláttam s a két kis csirke szépen felült a tûzifára a sarokban, ahogy illik. A rázs már csak hunyorgott a kályhában és a hamu alól kifolyt a szobába a csend. - Lámpát kellene gyújtani - gondoltam, de aztán egy kis gyertyát vettem le a gerendáról és ztalra állítottam, mert úgy éreztem: nem fény kell most nekem, csak egy kis világosság. A g tya fellobbant, néztem, és felkaptam a fejem, mert a lángocska nem bent lobogott már, ha nem kint, az ablak sötét tükre mögött álló kis fenyõfán. Ez a kis fenyõ fia volt talán az ö int az éjszakában ott ültem mellette. Elállt a szél. A hó már alig szállingózott, én meg csak néztem az ablakok végtelen sorát s sszeségében azt a kis gyereket, aki az én szememmel nézte a karácsonyfát. Aztán mintha fele ne valaki emlékeim legtávolabbi ablakába és átölelve a karjában tartana. Az anyám... - Elfújhatod, kis fiam. Majd holnap újra meggyújtjuk... Hogy elfújtam-e - nem emlékszem, d e most itt, a békesség nagy éjszakájában látom, hogy a láng lobog, lobog és tudom, hogy el nem alszik soha.

A csillag Nem tudom én, mi volt velem ezen a napon. Csak tettem-vettem céltalanul, mintha kere stem volna valamit, vagy valakit; mintha a szoba nem az lett volna, mint máskor, m intha nem találtam volna meg magamat. Kiálltam néha a vadászház ajtajába s elnéztem a messze tájat, a havas, erdõs hegyoldalakat, völgyet, aztán újra bementem a szobába, megraktam a tüzet és néztem, amíg a tuskó lángra ka Aztán megint csak egyedül lettem, mintha vártam volna valamire, vagy el kellett volna mennem valahova. - Szenteste gyere be majd fiam - mondta nagybátyám, de én nem ígértem semmit. - Tavaly is egyedül voltam - mondtam, és ez igaz is volt. Egyedül voltam, de nem hiányzo tt senki. Sötétlõ alkonyattal gyertyát gyújtottam, eloltottam a lámpát és ünnep lett egyszerre körülöttem. A sötét ablakü bant a kis láng és visszanézett rám, mint az emlékek emlékeztetõje, régi karácsonyok messze a és élõ szemek, amelyek elhunytak azóta. Akkor békesség lett a szívemben s imádság - most semmi. Csak nyugtalanság és tétova vágy, a

nem volt neve Kiálltam újra az ajtóba s az erdõszagú nyers levegõ mintha megmosta volna tétova gondolatai . - Haza kellene menni! - Igen - gondoltam s egyszerre más értelme és célja lett mindennek. - Ámbár késõ van már - akadékoskodott bennem valaki, de az elhatározást már nem változtatha enki és semmi Az órám ugyan már három napja megállt, de nem is volt rá különösebb szükség és nem is húzta - Csütörtök van és délután három óra lehet - gondoltam -esetleg fél négy... Átvágok az erdõ ek az országútra. Onnét már csak hét kilométer a falu. Lázas sietséggel rántottam fel a bekecset, hátizsák, puska, és szinte vidáman csattant a zá ntha a sötétséget és a szorongást zártam volna az alkonyodó szobába. Aztán neki az erdõnek és a hegynek. A völgyben sûrûsödött a köd, de itt fenn még világos és tiszta volt minden. Valahol a magas ló károgott s egy másik válaszolt neki messzirõl. Alkonyodott s én megálltam kicsit szuszogni, mert itt meredek volt a hegy nagyon és már kimelegedtem. Az út egy kanyargós, régi fahordó út volt és pihenés közben arra gondoltam, h kosabb lesz egyenest északnak átvágni az erdõn, mert így rám sötétedik. Talán több is volt, óra, amikor elindultam... ? Irányt vettem hát északnak s erre a hegyoldal nem is volt olyan meredek. Itt már nem leh etett sietni, mert bokrok közé értem és itt nagyobb is volt a hó. Jobbra egy elhagyott kõbánya volt, azért még egy kicsit balra húzódtam, miközben megállapít hogy nem lehetett buta ember az, aki elõször kimondta a közmondást, hogy "Járt utat a járat anért el ne hagyd!" A fahordó út, ha kanyarog is, mégis biztosan levezet az országútra én m itt bolyongok össze-vissza. Nekifordultam hát újra a meredeknek, de most már bizonytalanul és nagyon megörültem, amikor a hegyoldal újra lejtení kezdett. Valahol itt kell lenni az útnak - gondoltam - de meg is döbbentem abban a pillanatba n, mert enyhe szél mozdult alulról és ritka ködöt hajszolt maga elõtt. Úristen, csak köd ne legyen! - fohászkodtam, de ebben a sötétedõ délutánban nem hallgatott ki. A köd kúszott, mint az igazságtalan ítélet s én már térdig jártam benne. Aztán derékig, mentem a hegyoldalon lefelé, egyszerre elborított mindent. Megálltam. - Arra volt észak ... - gondoltam, de már nem voltam biztos benne... - De igen! Arra volt észak és én balra húzódtam a kõbányától... A szél egyre terelte a ködöt, ami lucskos páraként tapogatta izzadt nyakamat. De azért mentem. Lassan, az igaz, mert már nem lehetett látni, csak pár lépésre, de tartott m az irányt, amelyet egyre bizonytalanabbnak éreztem. Ki kellett kerülnöm egy-egy bokrot és nem voltam biztos benne, hogy a régi irányra álltam-e vissza... S a köd egyre vastagodott. - Van erre valahol egy szénégetõ kunyhó - gondoltam - ha azt megtalálnám, talán ki lehetne reggelig... Tüzet raknék... - Kellett neked a szenteste ... - csikorgott bennem a szemrehányás - ott hagytad a m eleg szobát... Tüzet rakni? Hiszen itt csepereg minden a ködtõl... De azért mentem, bár ez már csak útvesztett tántorgás volt. - Mennyi idõ lehet? - gondoltam, csak hogy gondoljak valamire és ne arra, hogy tökéletes en eltévedtem. Aztán ritkult a köd, s annyit még láttam, hogy kiértem az öreg erdõ szélére s megbotlottam ssen vágott tuskóban. Ezt a vágást én nem ismertem, de ha ismertem volna se veszem semmi hasznát, mert újra vast agon elborított mindent a köd. De azért lassan és ijedt konoksággal, meg-megbotolva, szinte tapogatva mentem egyre-eg yre, míg végül nekimentem a régi szénégetõ kunyhónak. Körüljártam, kitapogattam a bejárást, es szalmát és inkább lerogytam, mint leültem. Ez egy kicsit megnyugtatott, de hamarosan fázni kezdtem és arra gondoltam, hogy ha n em is fagyok meg, reggelig halálos nyavalyát szedek össze. Hiszen nem lehet több, mint hat óra vagy talán annyi se ... Édes Istenem! Aztán csak ültem, de hogy mennyi ideig - nem tudom. Régi karácsonyesték jutottak eszembe, régi barátok, és gyerekkorom egy kályhája, ami mindig meleg volt. . . Régi nyarak lobbantak fel elõttem, szénaboglyák a napsugaras, meleg réten és régi tüzek, ah

alonnát pirítottunk. Nagyon fáztam! Pedig nem volt nagyon hideg, de az idegen útkeresésben agyon izzadtam magam s a vere jték, mint a hideg hólé, folyt le a hátamon. Úristen, hát itt pusztulok? Vagy jobb lenne elindulni? Csak ültem s amennyire lehetett, összehúztam magam. A köd hol ritkult, hol sûrûsödött, de látni nem lehetett semmit. - A gyertyákat addig már meggyújtották, a szobában gyantás fenyõszag és a szeretet puha mel . Az erdõben megzendült a szél s a köd mintha most visszafelé folyt volna le a völgybe. Kimásztam a kunyhóból s a szél mintha vizes lepedõt borított volna a hátamra, de a köd ritk néha mintha az eget is látni lehetett volna. - Káprázat - gondoltam, de aztán nagyot dobbant a szívem, mert megláttam egy apró kis csill got. Aztán még egyet, aztán az egész Göncölszekeret, s a hátsó tengely végében, magasan - U - a sarkcsillag! Észak! Egészen balra kellett fordulnom, mert erre egyenesen beleme gyek az elhagyott kõbánya szakadékába. Végigfutott a hátamon a hideg, de jól megnéztem az irányt s mentem sietve a csillag irányáb amíg csak újra el nem borította a köd. De most már nem bántam, mert negyedóra múlva a régi fahordó úton botlottam meg és félóra mú va és meg-megállva bár, de kint voltam az országúton. Most már melegem volt, mert kiléptem, amennyire lehetett, de aztán megálltam és hálás szívvel néztem fel a ködös boltozatra, mert az a gondolat formá ennem, hogy az emberi élet nyomorúságában, félelmében és sötétségében irányt mutató sok csi ugyanaz a csillag, mint az Idõk, Királyok és Pásztorok útmutató betlehemi csillaga. Mire letalpaltam a hét kilométert, már csak vendéglátó nagybátyám volt ébren és meglepõdve, dten nézett rám. - Valami baj van? - Nincs... nincs... csak elkéstem ... a gyertyagyújtásról. Nagy volt a köd... - Nincs semmi baj, fiam - nevetett - csak annyi, hogy az órád megállt, a naptárod meg si et. Ma ugyanis szerda van és holnap lesz szenteste és a gyertyagyújtásról már semmiképpen n késel el ...

Karácsony Ilyenkor - így karácsony táján - a magányos szobák, még magányosabbak, a régi puszták még c , de az emlékek élõbbek és kedvesebbek, olyanok: mint az elmúlt idõk és elmúlt barátok halk elése. Ilyenkor jólesik az elsüllyedt, öreg utakat megjárni, a fiatalság ragyogó útjait, a szelíd dok tiszta éjszakáit és látni az elment patakok ringató játékát a holdvilággal, a szánkós u ndülõ éjszakáit, a karácsonyfákat, amelyek el nem múlnak soha és az álmokat, amelyek az örö oda is szállnak vissza pihenni és boldognak lenni, mint a szeretetben megfürdött emberi lélek. És ilyenkor nem jut eszembe: pénz, jólét, dicsõség, nyers vágy és elmúlt szerelem, csak a m i, távoli nevetés a szívemben és emberek, akik halkan járnak valahol a ködben, csendesen sz ak az idõ árnyékai mögött, mégis õket hallom és nem a fájdalom ordítását, a dicsõség nyers lem bódult és rekedt suttogását. Õket hallom, akiket szerettem és szerény emberi mivoltukban tiszteltem is, akik - néha tíz évig hordtak egy pár csizmát, fél évig faragtak egy pásztorbotot, a betût nem ismerték maga volt a törvény ... és egyedül se tettek soha semmit, amit ország világ elõtt is meg n ehettek volna. Õket látom és hallom karácsony hetének emlékezõ, esti tûnõdéseiben; néha vidáman, nem szomo g mélyen a szívemben. Köztük is elsõ helyen az öreg Királyt! Amikor megismertem és megbarátkoztunk, már javakorabeli ember volt, és - sokkal késõbben - mint segédtiszt, ugyanabban az uradalomban kaptam állást ahol az öreg szolgált, akkor már negyven éve, mint számadó juhász. Régi barátságunkon azonban ez már nem változtatott semmit. Egyforma urak voltunk és egyform szolgák, azzal a különbséggel, hogy az öreg Király két bojtárnak parancsolt, három pulinak birkának, én pedig nem parancsoltam senkinek és semminek, hanem nekem parancsoltak... Barátságunk azonban töretlen volt, de Király bácsinak én nem is parancsolhattam, hiszen töb tudott a birkákról, mint három akadémia s az idevágó tudós szakkönyvek együttvéve.

így jött el a tavasz, a nyár, az õsz, a tél egymásután többször is. Az öreg Király elneheze m panaszkodott és amikor magtárosunk kiöregedett, a gazdaság vezetõsége úgy határozott, hog y bácsi lesz a magtáros. - De hiszen nem tud se írni, se olvasni - mondtam. Fõnököm kajánul rám nézett. - Hát mit gondol, mire való a segédtiszt?... Persze erre nem lehetett válaszolni, de a pillanatnyi ellenkezés után még örültem is, hogy yáron majd elbeszélgetünk az öreggel a jó, hûvös magtárban... El is beszélgettünk! Az emeleten a lányok búzát lapátoltak, néha daloltak is; az öreg meg elmondta, hogy városba sak párszor volt életében. Háromszor Kaposban valami búzaügyben és kétszer Pécsen, amikor k orú és két fia belekerült a menetszázadba. - Szép vót - mondta -, amikor tizennégyben elindultak... Virág meg virág... Szólt a katona anda... Ott volt az egész város... Aztán... Nem gyüttek vissza... Simogatta az öregember a zsákot, amin ült... Szeme olyan lett, mint a párás üveg, rettenete lett a csend és én majdnem elsírtam magam - ... egyik Szerbiában maradt - suttogta - a másik muszka földön ... Az asszony is elment utánuk nemsokára. - Aztán újra megházasodtam - köszörülte meg a torkát, hogy másról beszéljen -, kétszer is, de azokat is eltemettem. Most aztán lányommal vagyok. De'is en ezt tudja az ifiúr... - Persze... -Jó lány, igazán mondom, meg a võm is jó gyerök ... ez a Pétör. - Igaz - mondtam... Aztán hallgattunk s ekkor megint hallani lehetett a rosta lapáto lását a padláson, mert eddig mintha halálos csend lett volna. - Szóval - emelte fel fejét az öregember - háromszor házasodtam... hát ebbül is ölég vót gyint s ezen kicsit el is mosolyodtunk. Aztán évek jöttek, évek mentek s a puszta világában mintha semmi sem történt volna. De - ta is történt. Egyszer meghalt egyik öreg béresünk a szomszéd pusztán és Király bácsi elkéretõdzött a teme - Ez a Jóska meghalt Galambosban, elmennék hozzá... - mondta csak úgy mellékesen, mintha lényegtelen változás lenne csak, hogy a régi pajtás immáron örökre elcsendesedett. Nem is beszéltünk róla többet, de ez idõtõl az öreg Király mintha meglassúdott és meg is cs t volna. Sokat ült a csendes magtárban egyedül és nagyokat hallgattunk, ha meglátogattam. - Fázom - mondta egyszer. - Nem is tudom, mi a fenének ül itt Király bácsi - mérgelõdtem. Adja át Péternek a kulcsoka nem jól érzi magát. Majd az irodában elintézem... Persze azért maga marad a magtáros... - Hát ifiúr az jó lönne... mög hát köszönöm is ... Ezután már Király bácsi többnyir ült, ködmenben, akkor is, ha oda sütött a nap. A telet a szobában üldögélte végig, de a tavasz c ihozta újra a napra. De ha meglátogattam, már alig beszélgettünk. Néztük a futó felhõket, a s kiscsibéket s a messzeséget túl az erdõn. Egyszer aztán papot kért öreg barátom. - Nem sürgõs, Király bácsi, ahogy látom... - Hát nem is panaszkodom, de az elsõ feleségemmel álmodtam az éjjel ... aztán nagyon hívoga t... A mi falunkban nem volt plébánia, hát elhozattam a szomszéd falu öreg papját, aki öregebb v a mi öreg számadónknál is. Amikor hazafelé vitte a kocsi, meglátogatott pár percre és azt a: - Tudja, fiam, öreg szolga vagyok magam is, de ennél tisztább lelkû emberrel még nem találk ztam. És még azon a tavaszon ágyba került öreg barátom, és láttam, hogy ebbõl az ágyból már nincs A tavasznak már vége volt, aztán ellobbant a nyár is, elsuhogott az õsz is és karácsony het voltunk már, amikor üzent értem öreg barátom. - Hogy van, Király bácsi? Látom: jobban... Elnézõen, fáradtan mosolygott igyekezetemen. - Hát. . . elmúlik az ember - suttogta -, de ez a dolog rendje. - És szépen elmondta s orjában, mit, hol hagyott a magtárban. Az új zsákokat a ládába zárta, de ennek kulcsát nem még Péternek sem... Jobb, ha mindjárt magamhoz veszem... - Nem sürgõs, Király bácsi... - De csak vigye el az ifiúr ... a kutyák csúnyán vonítottak az éjjel ... Másnap jöttek értem, hogy az öreg rosszul van, engem kéretett. Akkor már alig tudott beszél - Ott van az a kis hársfa ... a temetõ sarkában... Oda szeretnék... Nem tudtam szólni, csak szorongattam hidegülõ kezét ígéretképpen ... és meghalt még azon az

Reggel megásattam a sírját a kis hársfa alatt és hiába törtem a fejem, hogy miért éppen oda t... amikor menyecske lánya jött sietve a temetõbe. - Nem jó helyre ássák, ifiúr... Szegény édesanyám meghagyta, hogy melléje temessék... - Nem lehet, Naca, Király bácsi ide kívánkozott és én megígértem neki... Amikor duzzogva elment az asszony, elmosolyodtam magamban, mint a cinkos, aki se gített kifogni az asszonyokon, akik a kis temetõ túlsó sarkában voltak eltemetve és megérte m öreg barátom, aki - három asszony után -, végre - egészen egyedül akart maradni... A temetésen suttogva hullott a hó s a dombtetõrõl a párás végtelenségbe lehetett látni. Karácsony másnapja volt éppen.

Év végén Éjfél van. A havas utak és az örök idõk országútján. Az óesztendõ utolsó éjfele. Tomboló sz n. Nincs, ami útjába álljon s a dermedt jegenyék riadtan kapaszkodnak a fagyos földbe. Éjfél van: a szellemek órája, amikor láthatatlan szánok csilingelnek ismeretlen utakon, s a Úr felhõn túli pitvarában két vándor áll a csillagok ragyogó trónusa elõtt. Az egyik tépet kállú agg, a másik ifjú ember. - Elvégeztem Uram - szól az agg - bocsásd el szolgádat - és leteszi a tarisznyát meg a boto . -Januártól decemberig jártam a földi utakat és arcod bélyegét mindenre ráütöttem. Mozgattam apokat. Csírákat szöktettem életbe és érett magokat arattam; a rügyeket virágba borítottam is leszedtem. Öreg sírok hátát behorpasztottam, régi fejfákat eldöntöttem, temetõket gyarapítottam. De ott voltam Uram a nászágyon is és egyformán mértem a szerelem bódulatát és a vajúdás gyö A folyók új szigeteket raktak, régieket hordtak el, a hegyek hátán megnõtt a hó, de el is m , a völgyek torkában új források fakadtak s a régiekre köveket raktam rendelésed szerint. Öledbe hullott Uram, minden. A növekedés, az épülés is, meg a rombolás is; csak Te maradtál , változatlan és örök elejétõl fogva. Az ifjú felveszi a botot meg a tarisznyát. Az elnyûtt husáng acélos, görcsös bottá erõsödik pillanatban s a foszlott tarisznya újjá, kövérré dagad a láthatatlan útravalótól. - Elmegyek Uram - szól - akaratod szerint. Útravalómat elszórom majd a földi világban. - Elolvasztom a jeget, virágba borítom a fákat, dús kalászokat érlelek és megrázom a lombhu at az õszi határban; aztán meg telet borítok az álmodó ugarra. - Csak egyet kérek tõled, Uram - ha megengeded. Add, hogy hosszú legyen a virágos tavasz , bõkezû a búzaérlelõ nyár, vidám a szüretes õsz és nyugodt, telekamrás a tél, amiket ím, t leszek az idõ egy évig Uram, a Te világodban. Engedd meg nekem, hogy lassú legyek, ha öröm e válnak percek, és gyorsanmúló, amikor a bánatot mérem, a könnyet s a hûvös enyészetet tak teremtményeidre. Az Úr int: felragyog a felhõn túli világ. A vándor elindul, a csillagerdõk úttalan útjain a . (Új Ember 1971.)

Hó Délután egy kis szél indult el és nehéz, szürke felhõket hozott a hegyek felõl. Egyszerre este lett. Puha köd ült a szérûkre, ahol verebek alusznak és macskák leskelõdnek rek után. Télszaga lett a füstnek, a toronyóra kongása olyan messzirõl jött, mintha valahol l a mesékben vernek takarodót ólomkatonáknak. Távoli és csendes lett egyszerre minden. A szekerek puhán zörögve fordultak be a kapun, a lovak a hazatérés örömével baktattak be az istállókba, a tyúkok már felgallyaztak az eperfá utyák némán feküdtek a küszöbök elõtt. Elcsendesedett a falu, elnéptelenedtek az utcák, csak a cigány ballagott az alvég felé. Vál vastag nyárfadarab, hóna alatt fejsze, kalapjában kakastoll. Mezítlába csattog a puha sáro földön. Egyszercsak megáll, leteszi a fát és felszimatol a levegõbe.

- Esik a hó. Esik. Újra felkapja a fát, a hóna alá vágja a fejszét - mint a katonatisztek a kardjukat a májusi téren - és elindul. Esik a hó. A templomdomb füvén már látszik is és a kerítések élén megmarad. Es sûrûsödik. E pelyhek szakadtak ki a szürke égbõl, de most már bátran, vastagon havazik. - Szegény cigány - mondja az egyik módos gazda, mielõtt becsukná a kaput. De aztán nem törõ ele, mert fát kellett volna még jó úttal hazahordani az erdõrõl, és a hóból már sár is lehe

dig a fa az erdõn marad. Mérgesen megy be a házba és bevágja az ajtót. A cigány ballag. A nyárfából teknõ lesz. Eladja majd a vásáron, hol jó elnézegetni a sokadalomba. A lacikony bász serceg a tepsiben és jut abból a cigánynak is ... A kocsiúton autó villan fel, szól a duda, s a cigány megáll a nagy darab fával a vállán s a zével a hóna alatt. - Szegény cigány! Látta? - szól az asszony az autóban. - Mezítláb volt ... - és összehúzza undáját. Megy a cigány nyugodalmasan hazafelé. A föld már fehér, és a háztetõkön is csak a kémények Egy legény siet végig az utcán. Csizmája fényes és fekete nyomokat hagy az úton. - Szegény cigány - gondolja de aztán óvatosabban lépeget, mert a csizmának tisztán kell mar i. A hó esik és egy-egy megül a legény szempilláján. Majdnem sötét van már. Az ablakokban itt-ott lámpavilág, s az ablakszemek hunyorogva nézik fehér világot. Ballag a cigány. Ilyen fát kaphat, amennyit akar. Nem nagy munka. Puha, mint a vaj s ami leesik belõl e: kanál lesz. Azt is eladja a vásáron. Talán még borra is kerül. A portékát eladja az assz meg muzsikál azalatt, és ha pénzt nem is kap, de megkínálják: - Igyál cigány... Az egyik szép házból öreg hölgy jön ki. Botozva, lassan lépeget. Feje lehajtva, de azért a észreveszi. Nem szól, csak gondolja: - Na szegény te ... - és botjával tapogatva eltûnik a hóesésben. A cigány már kiért a faluból. Itt már jobban mozog a szél. A fák suhognak, a kórók hajlonga a hó kavarogva táncol a levegõben. Az erdõ alatt putri. Oldala vályog, teteje föld és tenyérnyi ablakán villogó tûzfény intege tében. A cigány ledobja a fát, s erre kinyílik az ajtó. - Eredj be, te! - nevet a cigány - megfagysz... Az ajtóban meztelen fekete gyerek áll, s az ajtó elõtt puhán hull a fehér hó. A módos gazda - miután bevágta az ajtót - nagyot káromkodva szól a feleségének, hogy hozza sorát, mert úgy sincs más ebben a kutya életben, mint amit az ember megeszik. Az aszszon y mérgesen dobálja a tányérokat az asztalra s most esznek. Szótlanul és keserû szájízzel. H Az autó messze az országúton megáll. A férfi tanácstalanul kotorász a motorban, az asszony ig konok haraggal ül a bundájában. Elõbb ugyan kiszállt és tanácsokat adott, ezen összevesz most állnak. Jó. Hát csinálja maga, ha tudja. Az aszszony arra gondol, ahhoz kellett vol na mennie, akinek sofõrje van... A fényes csizmás legény hazaért már azóta. Csizmáját levetette és most az asztalnál ül. Elõ de nem eszik. Anyja se eszik. - Ide nem hozod azt a kódist - mondta egy órája az öregasszony, és azóta hallgatnak. A legé arcán kõvé meredt nehéz indulat, az asszony szája szegletében keserû elszántság. És hallgatnak. A bottal járó öreg hölgy kis asztalkánál ül és ír. Néha szemüvegét törli meg, néha a szemét - Én több pénzt, édes fiam, nem küldhetek, mert nem ad senki. Ma már Ambruséktól kértem, tu gy az az utolsó, ha én ennyire megalázom magam ... de nem adtak. Az öregasszony sír. Odakünt már fehér a falu. Fehér éjszakában fehér utak, fehér erdõ s az erdõ szélen vidám, v i a világot a cigányputri. Bent ég a tûz. A gyerek már alszik a sarokban, meztelen hasán megvillan a tûzfény. Az asszo y álmos mosolygással nézi az urát. Ami rajta van: ing volt valamikor. - Válla, melle, mint a bronz. A cigány pedig, a szegény cigány hegedül... hegedül. . . És kint hull a hó. (Új Ember 1971.)

Alkony Elõször melege lett, aztán megszédült. Öregesen járt a havas tóparton, és a vidravasakat nézegette amikor meglódult elõtte a víz; feléje örvénylett, aztán elszaladt tõle, és zsongó, száraz szelek simogatták borzongó halá Körülnézett: mi ez? - A színek szürke árnyékokká váltak. A messze erdõ fái felágaskodtak, a ekete, formátlan alakok szaladgáltak. Kezét kinyújtotta valami támasz után, leült a hóra. - Mi van velem?

Felnézett az égre, mely tisztán, kéken világított az alkony felé járó délutánban, és csak a ap elõtt parádéztak kis felhõbárányok. Fehérek, lágyak, hidegek. A nap pirosan hullott le a hátuk mögött, a bárányok meg jöttek-jöttek térdig vérben járva, e... Aztán a vérbõl fekete lápvíz lett, mely elnyelte a fehér falkát és a szorongató sötétségben p halk kondulásait hallotta néha. - Haza kellene menni - gondolta, de jó volt nem mozdulni. Zsibbadó meleg fogta el, és megint kivilágosodott. Nem is nappali, nem is éjszakai. Olyan tompa fény, mintha távoli, nagy tüzek derengenének az égrõl, és ebben a lázas világosságban rég holt feleségét látta sarával a karján a nyári gyalogúton, békés mosolyával kedves arcán. Az asszony megállt az e rdulónál, és intett neki. . . - Hívsz, Mariska? Jól van. Tudom... - és indulni akart feléje, de mire felkelt, már megint nappal lett, késõ délután. Hideg, alkonyatbahajló. - Menni, menni ... - dünnyögte magában. - Öreg lábaim csak még hazáig ... - Alig roppant a súlytalan lázasszemû öregember alatt. A tóparti házacska nehezen ballagott feléje. - Menni, menni, öreg lábak - susogott - csak hazáig menni, utoljára menni. . . A nádfedeles ház vízen épült. Mondják, valamikor malom volt rég elmorzsolt idõkben. Vörösfe aztán ismeretlen vizek fakadtak körülötte, eliszaposodott a környék, és vadászház lett bel rtról gyaloghíd járt be a házba, hol az öreg erdész lakott. Már rég egyedül, most utóbb seg t az erdõt is, vizet is vigyázni kellett orvvadásztól, orvhalásztól. A gyaloghíd alig dobbant lépései alatt. Csendesen nyílt az ajtó. A tûzhelyben még parázs világított a déli tûzrakásból, és amikor b , az öreg cölöplábak körül meg-megloccsant a víz, s az ablakon beszivárgott a téli este. Puskáját felakasztotta, kalapját mellé. Levetette a kopott ködmönt is, aztán tuskót tett a rgó parázsra, mert úgy érezte: fázik. A parázs belemart a száraz fába, melybõl zümmögõ lángok lobbantak fel. De akkor már leült f e, és nézte a tüzet, a világosságot, mely betöltötte a kis szobát. - Menni, menni, elmenni messze, túl a vizeken, túl az erdõkön. Hívott a feleségem... A vizek is ezt locsogták az évszázados cölöpökhöz verõdve, és a szél is bekiáltotta a kémén Szeme ide-oda járt a szobában. Megállt egy fényképen, egy öreg fegyveren, egy kitömött madá múltban járó emlékekre odavillant egy pillanatra a világosság; az öregember keze megrándult tha valakit vagy valamit megsimogatott volna, ami még van, de ki tudja, meddig. A tûzhelyrõl néha sziporkák, apró csillagok pattantak ki és aludtak el röptükben, s a víz odakünt csobbant, mint nyáron, ha játékos halak ugranak szita tán. És nõtt, feketedett, öregedett az este. Az öregember lefeküdt. Hideg borzongás rázta, és attól félt elalszik ültében, pedig szemei voltak. A tûz is apróbb lángokkal birkózott a homállyal, és a zugokban újra árnyak nõttek, Innét temették el az asszonyt, és innét váltak útnak a gyerekek is. Régmúlt sírások csuklot rég elfakult nevetések szálltak. Halk, simogató szavak susogtak, és kis cipõcskék topogtak tha járni tanulna valaki. . . Zene is zendült egy pillantásig, lakodalmas lárma, aztán elk apta a szél a hangokat, és újra csak a víz csobogott feketén, mélyen. Elpergett az idõ. Dobogott künn a feljáróhíd. A másik erdész érkezett haza. Rokon az is. A fiát szerette voln ak az erdõk és vizek szeretetében, de az, az örökös Úr alázatos szolgája: pap lett. Egy gon ira jutott csak eszébe, hogy õ mást akart, de aztán elengedte szomorú büszkeséggel. Most it lán a faluban, és ha néha meglátogatja öreg apját, szótlanul hallgatnak. Az öreg fa és a fi jtás, mely után rügyek már nem fakadnak. Döngött a híd, elhallgatott a víz, és elszállt a csend; amikor ajtót nyitott a másik, megál pillanatra, mert nem látta van-e valaki a szobában, de a levegõben ott volt a gyász, és ez t megérezte. Felugrott a láng a lámpában, és a rémek kitódultak az ablakon, de arcukat odanyomták kívülr e. - Öreg bátyám! - döbbent ki belõle. - Orvosért menjek? A beteg szemeibe lassan, pislogva visszatért a fény és fakó hangon szólt: - Ne menj, fiam. Majd késõbb ... A papért... A fiamért... Most veled van pár szavam ... A fiatalember odaült az ágy mellé, lehajtotta fejét és a homályba nézett, ahol már újra ott zkedett az örök szín: a feketeség. - Amim van itt a szobában: a tied. A puskák, hálók, minden. Adjátok rám az új ruhámat, tegy

fejem alá a cserfalevelest, és tölgyfából legyen a koporsóm, mert tisztességgel akarok a fö menni. Ha kemény voltam hozzád néha, ne szálljon utánam haragod. Ember lettél a kezem alatt A fiatalember szeme sarkába odaszaladt a könny, és megfogta a haldokló hideg kezeit: - Édes jó Bátyám, minek ezt mondani? Az öreg szemek már újra messze révedeztek. - Most aztán eredj... a fiamért... áldozni akarok... Eldobogott a lépés künn a hídon. Aztán megint beszélni kezdett a víz, huhogott a szél, a kéményben, s a tûzhelyen zümmögni k apró kékes lángok. Szaladt a vadász az éjszakában. Csikorgott a hó az árokparton, mind erõsebben suhogott a szél, és amikor a faluba érkezett, már harsogva csapkodta a nyitvafelejtett padlásablakokat. A parókián sötét volt. Körüljárta a házat, benézett az egyik ablakon, ahonnét alig sugárnyi t a hóra. Ott ült a fiatal pap. Amikor megkoccant az üveg, becsukta könyvét, és nyugodt lép kel ment az ablak felé. A szél bezúdult a szobába, a fény meg kiugrott a feketeségbe, széles árkot vágva, melynek n nek partjai, s az árok fenekén ott állt a hírhozó. Mozgott a szája, de a hangokat elkapta a szél, ám az is lehet, hogy nem mondott semmit . A pap szelíd tekintetébõl elõször az ijedtség lobbant fel, aztán pillanatnyi csendesség utá latai elrohantak a tóparti kis házhoz, majd megint a könnyesarcú emberre nézett, aki közele b hajolt: - Apád uradhoz... hozzátok az Úr testét... Azután visszahúzódott az árnyékba. Mire megint az ablakba nézett, nem állt ott senki. A lám a fel-fellobbant, a szél terelgette az ablakszárnyakat, aztán mintha szólt volna valaki: - Fuvarost keress, és várj a templomnál! Újra nekiugrott a sötétségnek. A templom körül babonás csend hallgatódzott, és csak akkor vette észre, hogy hull a hó, ami a szánkó megállt az ajtó elõtt. A kocsis lámpát gyújtott, és az arasznyi világosságban sûr egõ, nagy pelyhek. Benézett a templomajtón. Kongó, fekete csend tátogott, csak messze-messze libegett valam i véres világosság, aztán eltûnt az is, és halk lépések hozták belülrõl a pap fehér arcát. mellén összefogva hozta az Urat, akihez odahajtotta fejét. A fuvaros megemelte kalapját, az erdész keresztet vetett. A szán megindult lobogó lámpásáva amelynek világossága felvillant és ellobbant a házak alvó ablakszemeiben. A pap összeroskadva ült, és úgy érezte, egész életének minden útját most járja meg visszafe edül marad. - Uram, fogj körül erõs kezeddel, hogy a pap hivatásába ne szóljon a gyermek... Eszébe jutott, hogy nem régen jött ezen az úton apjával karácsonyi vakációra. Az öreg csend séggel hozta haza fiát, õ pedig a vén szálfa mellett mindig kicsinek, gyámoltalannak érezte gát ... És most õ lett az erõs, a nagyobb, a támasz, a fa, melyet körülnyaldosnak a szomorú lámai. - Édes jó Apám! Lám, eddig te voltál a bíró, s most én hallgatom meg gyónásodat. - Megint m olt. - Erõsíts meg Uram! Felnézett a fekete égre, és homlokára, mint hûs kéz simogatása, odahullottak nagy, fehér hó . A lámpás fényességének kévéjében bokrok nõttek, meg fák. Fehér karácsonyfák, hószoknyás cse ntak, s a szán mögé szaladtak. Aztán halkan, régi szavakkal elkezdett beszélgetni a víz. A ház ablakából gyenge fény esett llámokra, és a híd dobogva szólt rájuk, hogy csituljanak oktalan locsogásukkal. A pap szemében lázas aszály szívta fel a könnyeket, amikor a régi kedves helyen a haldoklóh közeledett, és úgy érezte, az ismerõs falak összeborulnak és megsimogatják. Torkában egy kéz már útra engedte a sírást, amikor megszólalt az öregember: - Dicsértessék az Úr Jézus! A hangok elszálltak és nyomukban világosság lett. Békés csend. Az öreg arcon az útrakészülé , és a pap úgy érezte, most is a száradó, eres kéz mutatta meg a gyermeknek ... Amikor szelíden megcsókolta a keresztet, a fia száján mint a sírás buggyant ki: - Ego te absolvo! A drága arc fölé hajolt, és nézte-nézte, amikor áldozás után imádkozott. Szemeik összekapcs - Istenem, gondolta az apa - mintha az édesanyja nézne rám ... Az õ szemei. - Aztán minth a a fiú arca eltûnt volna, megint a felesége állt a szoba közepén, s régi, lágy mozdulata h

a... - Elbocsátott már a fiad, Kedvesem, megyek már... A pap összeroskadt az ágy mellett, és vállait megrázta a zokogás. Aztán csend lett a szobáb A vizek felett köd lett az éjszakából. A hullámok széthordták a hírt a kóborló patakoknak, elmondták az álmos reggelnek, mely most érkezett az erdõn túlról, ahol a felhõk késleltetté így aztán megtudta mindenki, hogy gyászt dobol a harkály az erdõn, mert a lélekharang kongá nem ért el odáig.

Déli szél Két varjú egymásra nézett a fatetõn. Két öreg varjú. Hajnal volt éppen, s a mozdulatlan két adár fekete szemében benne volt a dermedt hómezõk végtelensége, és benne volt a vörösen kel - Mi lesz? - kérdezte az egyik szeme, mire a másik csak lenézett a fa alá, ahol megfagyo tt varjak írták az éjszaka újságját. - Ha így megy az idõ: ez jön. Most van a leghidegebb, most kel a nap. Ha a hideg benyúl a tollak alá, csak lefordu l a varjú a fatetõrõl és az éhes rókák sovány lakodalmat tartanak hazamenõben. A nap lassan mozgott felfelé, szemlélõdve, mintha számba akarta volna venni, hogy mi válto zott tegnap óta, ámbár nem változott semmi. A fejsze elkeseredetten nézi a fûrészt, amelyne ele már csak kóc, és a fûrészbak úgy áll ott a pajtában megroggyanva, mintha azt mondaná: a az sok! Megbolondult ez a tél? A fûrész minden fogával vicsorog: - Nyugalom, öreg testvér, elfogyott a tavalyi fa, most jön az idei. Jó, szívós ... az lesz sak a parádé! Emelkedik a nap és benéz az istállóablakon, ahol egy javakorabeli tehén fekszik kisborjával A kis borjú odahúzódik az anyai kályhához, mert az istálló hideg. És nézik egymást. A tehén meleg, nyugalmas szemében mese és ígéret van a zöld rétrõl, langyos napsütésrõl, fi król és tejrõl... sok tejrõl. Kint csikorog a kútgém, pattog a jég, s a vödör úgy bújik odalent a meleg víz alá, mint a g - Jaj, csak lent hagynának! Dehogy hagyják. Nekicsapódik a kávának, loccsan a víz, s a tehén meggondoltan jön inni borj A vályú környéke csupa jég, de fel van szórva polyvával. Isznak, utána a borjú ugrik egyet, sõt rúg is, és azonmód elhasal a jégen. A tehén csak néz lmasan, mintha azt mondaná: - Na, látod... Aztán csattan az istállóajtó, s ott bent talán újra kezdõdik a mese a rétrõl és a melegrõl. A nap már a házak magasságában áll, vagy megy - ezt nem lehet látni - de vörös arcát alázat ik a kémények, s a verebek odaülnek melegedni. Az utcán szánkó csúszkál, hányja a farát, mert csapás sincs és jég minden. A faluvégen befo ei útra, ahol megfogja a hó és most már egyenesen megy, meglassúdva komoly küldetésben. Malomba megy a fogat. Az erdõ hideg, csipkés gyönyörûség a zúzmara horgolt térítõje alatt, Dániel majd csak a nyáron mondja, hogy szép volt. Most egy kicsit közel van... Pék Dániel ül ugyanis a szánkón, zúzmarás bajusszal, zúzmarás kucsmában és zúzmarás hangula gy sem tudja elképzelni, hogy miként lesz ebbõl az útból liszt. A malom egy hónapja be van agyva, és gabonáját most vigye más malomba? Amikor idehozta, ki gondolta volna, hogy így m egáll a tél. - Cserélni se lehetne, Lajoskám? - Elhordták már, Dani bácsi - tárja szét kezét a molnár -, de van a szövetkezetben... - Megöl az asszony, Lajoskám, ha pénzért veszem, amikor itt a gabonám. Nem lehetne valamit tenni? Hát ha csak ki nem faragja Dani bácsi a jégbõl a nagykereket ... - nevet a molnár. - Hiszen ippen ráérek. - Ne bolondozzon, Dani bácsi, reggelre újra befagy - gondolkozik - ámbár a jég alatt víz va ... - Hol az a fejsze? Bánom is én, mi lesz reggelre. És Pék Dániel faragja a jeget, bontogatj a a nagykereket, hol alul, hol felül. - A lapátokra vigyázzon, Dani bácsi. Iszik egy kis pálinkát? A nap hidegen süt, a jégforgácsok ugrálnak és szikrázva repkednek a napsugárban. A molnár n darabig, aztán kopácsolni kezdi a zsilipet, hátha nem is olyan bolond ez a Dani?... - Gyüjjön föl, Dani bácsi, megpróbálom, ámbár csoda lenne.

Felrántották a zsilipet, s a kerék nyögött egyet, de alig mozdult. Erre újra ledugták a zsi et, majd újra fel, s a víz minden lökésére lépett egyet a jeges nagy kerék, míg egyszer csa tentõ nyöszörgés, csikorgás, pattogás közt elindult, odabent pedig mozogni kezdtek a kövek, zúgás meleg hangja kiömlött a havas világba. - Na, látod, Lajoskám?... A molnár már oda se hallgatott. Enni adott a garatnak, mosolygott, és a kezét a meleg li sztbe dugta. Elmúlott már dél, amikor Pék Dániel bekötözte a zsákokat, de amikor kihordták a szánra, nem indjárt el. : - Hallod? - nézett a molnárra, aztán az égre. -Hallod? Magasan, vidám gágogással vadlibák utaztak észak felé. - Dani bácsi megtörte a telet. Aztán csak álltak. Talpuk alatt nem roppant a hó, a lovakon gyöngyözni kezdett a zúzmara, a nap mintha közelebb szállt volna, a jég megroppant a patakon s mint a lehelet, a hómezõkön ighömpölygött valami meleg áramlás. A két varjú egymásra nézett a fatetõn. Tollukat megeresztették, ásítottak, és a fészekre go a kisborjú fülét billegette, mintha legyeket hajtott volna, a malom puhán dorombolt és kémé zászlóját vidáman lengette a déli szél.

"Gyühet" Lovat eladni sokféleképpen lehet. A jó lovat akár ki se vigye az ember a vásárba, mert úgyi e megy, és a házhoz jönnek érte. A közönséges lovat már vásárba kell vinni, aztán vagy bele ki, vagy sem, de a rossz lovat eladni nehéz, és a rossz lovat jól eladni: mûvészet, sõt: tu omány. Végezetül pedig öröm, melyet illik megünnepelni. És Kalló Péter (az özvegy) meg is ünnepelte. Duplán. Amikor a passzusok átadásával Rigó útj Kalló Péter sorsától, csak úgy mellesleg megemlítette a vevõnek, hogy: - ... és hát az áldomás... Mire a vevõ azt mondta, hogy: - No-no! - ami magyarul annyit jelent, hogy: - Legyen szerencsém. Ez volt az egyik áldomás; a második csak úgy egyesleg lett elfogyasztva egy másik sátorban emelkedettebb légkörben. A Rigóval kapcsolatos emlékek itt csodálatosan kivirágzottak, ezér zen a helyen még egy liter rendeltetett. Közben arra gondolt Péter, hogy enni is kelle ne valamit, meg szegény feleségére is gondolt, aki lám, özvegyen hagyta s ezen elszomorodo tt. Fizetett tehát gyorsan, mert az asszonnyal kapcsolatos emlékek hazafelé ösztönözték. Úgy gondolta, hogy majd eszik az úton s ezért a kulacsba még egy litert meríttetett. - Mert hosszú az út - magyarázta a lacikonyhásnak -, aztán csak egy kút van hazáig, abban m nincs béka. - No-no! - mondta a bormérõ bölcsen, tudva, hogy olyan kútban ihatatlan a víz, amelyben bék nem tartózkodik. Ezekután Kalló Péter elindult hazafelé az egy lóval, aminek a csikaja szépen eljár már a ko n, azért másikat nem is kellett venni. Hát ennyi öröm egy napon. Kiérve a városból lõcsre akasztotta a gyeplõt, a továbbiakat az öreg Csillagra bízva, aki j ismerte az utat, mint az egész útmérnöki hivatal. A vetések szépek voltak, a nyárfák bimbózó zöldje szinte aranylott, a nap mértéktelenül ked tehát Péter megállt egy szoknyás ember mellett, aki messzirõl asszonynak látszott, de köze kiderült, hogy - pap. - Kapaszkodjék föl, tisztelendõ úr! A pap megköszönte, felkapaszkodott, de Péter nagyot csalatkozott benne, mert a pap ige n szótlannak mutatkozott. A kulacsot pedig egyenesen visszautasította... Ezekután Péter beszélt, késõbb pedig õszinte nagy szeretettel átkarolta a pap vállát, mondván: - Tisztelendõ úr, nem mondok se jót, se rosszat - danújunk! - Én csak istenes dalokat tudok - mondta a pap kitérõleg és kissé elhúzódva, ami azonban ne ontotta Péter csodálatos jókedvét. - Hát ha csak az a baj... , akkor talán azt, hogy: "Isten veled kisangyalom ..." De a pap ezt sem tudta, Péter ezen módfelett csodálkozott és nem is bánta, amikor utasa a legközelebbi útkeresztezõdésnél elköszönt. De a kulacsot még búcsúzóra se fogadta el. - Ennek a tüdejével van valami baj - csóválta a fejét Kalló Péter szomorúan, és jól meghúzt t, amitõl kissé elmámorosodott. Elhelyezkedett az üléskasban. - Aztán csak okosan, Csillag... - Csillag bólintott kettõt, ami lónyelven annyit jelent:

- Tessék csak nyugodtan aludni. Ebben nem is volt semmi hiba. Péter aludt, sõt horkolt, és valamikor késõbb, sokkal késõbb fejfájásra ébredt. Akkor kinyitotta a szemét, s utána sürgõsen becsukta. Aztán megint kinyi . Elõször a pokolra gondolt, de ahhoz nem volt elég meleg, bár pattogott a tûz és sötét volt általában. A tûz mellett egy rémségesen öreg cigán igyorgott. - Hát felébredt? Péter elsõ mozdulata a buksza volt, de a buksza ott dagadt az ing alatt, a második az ostor volt, hogy Csillagot rémségesen elnadrágolja. Ilyen szégyen! Idehozta az öreg Naca v iskójához, amíg õ aludt. - Nem látta senki se ... van egy kis dohánya? Ez megnyugtató volt, de hogy ez a Csilla g!... - Ne bántsa a lovat. Rác Kálmán vezette ide, a tanyasi Kálmán, azt mondta, hogy maga úgy is sodni akar... De aztán elmúlt a tavasz és jött a nyár. Kalló Péter fülelõdött és hallgatózott, de mivel n semmi, Naca egy szál kolbászt kapott. Aztán jött az õsz is, tél is, feledkezett a dolog, ám a közben Rác Kálmán valahol elõjött volna, abból baj lett volna. De Kálmán a szomszéd falub , ott is kívül a tanyán, így nem lett semmi baj. Farsangig! Farsangban azonban azt mondj a az Eszti lány, Péter immár eladó lánya (hogy eljár az idõ), hogy egy-két legény jönne a h meg a Kálmán... meg a ... - Melyik Kálmán? - Rác Kálmán, az a tanyasi... Péter kinézett az ablakon. - Az ide nem gyün. - Mér? - penderült meg a lány és elhalványodott, de a szeme megvillant. - Azért, mert nem. Aztán most kimehetsz! így aztán a legények elmaradtak, de olyan is lett a ház, mint a siralomház. A lány vörös sz ténfergett, de ha szóltak hozzá, olyan lett, mint a penge, amely azonnal vág. - Tisztára az anyja - gondolta Péter -, de majd én megtanítalak. Nem sok lett ebbõl a tanításból. Eszti ugyan eltûnt egy-egy percre estefelé, barátnõihez is nt, de egyéb semmi. - Találkoznak? - kérdezte magától Péter. - Találkoznak ... - felelt aztán önmagának, mert Eszti fennhordta a fejét, mint egy öntudat s mártír. Péter tovább nem feszítette a húrt. így múlott el a következõ farsang is. Péter nem szerette ezt az állapotot és talán szelídül ha a lány mégegyszer szóbahozza, de Eszti nem engedett egy lépést se. - Na, aki téged is elvesz - gondolta Péter, és ezen még el is gondolkodott. így jött el a búzaszentelés napja. Ezen a napon nem szokott esõ lenni. Nem tudni, hogy miér , de nem szokott. Ezen a napon is csupa párás ragyogás volt a határ. A zászlókat enyhe szél mogatta és az ének lágyan szárnyalt a vetések felett. Odakünt a pap keletnek fordult és Kalló Péter ekkor meglátta lányát, de alig ismerte meg. E konok, kemény, mostanában mindig ellenséges arc most lágy volt és békés a szeme... igen, h néz ez a lány? Hát persze! Egészen szélrül ott állt az a legény, de úgy állt, hogy ha kihúzták volna alóla lán állva maradt volna a levegõben. Péter bólintott és úgy érezte, a pap a határral együtt a fiatalok vetését is megszentelte. - a leves után - ránézett Esztire. - Az a legény meg gyühet - ha akar.

Március Szél nem mozdult, ág nem hajlott s egy vén varjú úgy ült a fatetõn, mintha múzeumban lenne, ekrényben, ahol általában csak nagytakarításkor mozognak a madarak, hiszen eleget mozogtak életükben. Ült az öreg varjú szép csendben; nem károgott, nem vakaródzott, csak szemlélõdött, mintha v várt volna, ami még nem bizonyos. Alatta a patakon az éjjel meghorpadt a jég, s a jégen egy fél ponty feküdt szétszórva pénze em ugyan jószántából vagy mulatozás közben, hanem mert a vidra megfogta az éjjel, evett val t belõle, aztán otthagyta. A többit már az öreg varjú ette meg reggelire. Azért ül ilyen ny an, mert begye tele van, s az ilyen szép, nagydarab halat nem hagy csak úgy ott az e mber, azaz a varjú. Ha valami vetélytárs jelenne meg akár a levegõben, akár a földön, termé n hanyatt-homlok vetné rá magát a halra, mert nincs olyan varjúgyomor, amibe még nem fér. Persze a vetélytársak száma sokkal nagyobb, mint kellene, s vannak köztük olyanok, amelyek

utálatosan nagyok és erõszakosságra hajlamosak. Ha például egy rétisas ereszkedne a halra, öreg varjú nem szólna egy szót sem, de egy szarka már nehezebben juthatna a zsákmányhoz. Az elõbb két kis cinke óvatoskodott a halhoz. - Cin-cin-cincere - mondották -, eszünk a halból, ha szabad. - Szabad - bólintott a varjú -, ne jártassátok a szátokat, mert idecsõdül az egész erdõ. Hallgattak is a kis kékkabátosok és eszegették, amíg egy karvaly végig nem suhant a folyó f tt, és éppen csak hogy megmenthették télben kopott kabátjukat. Azóta csend van, ámbár mintha valami nem lenne rendben odalent. Mi van ezzel a jéggel? E lvizenyõsödött és meghorpadt, ami nem lenne baj - de a hal! Ha ez így megy tovább, a hal cs ni kezd befelé. A vén varjú nem mozdul, hiszen itt van az ideje az olvadásnak, de hogy éppen most... És mereven nézi a halat, ezenközben valaki megszólal alulról. - Kiesik a szemed, varjú barátom, mit szemlélsz oly önfeledten? - Csak úgy nézelõdöm - rebbent meg a varjú a rókától. Vizesedik a jég... , de jobb is már! i tetvek egyék meg a bundádat! - tette hozzá, persze gondolatban. - Nagyon egy helyre néztél. - A jégre néztem. - Gyanús vagy, öreg sírásó. - Hát nézd meg magad! Legalább egy kis fürdõt veszel. Nem árt az a bolháknak. - Nana, csak ne sértegessük egymást! Egyszerûen megkérdezem: mi van a jégen, követve megáta tt tekintetedet, s te rögtön a bolhákat hozod elõ. Elég kellemetlen, hogy még most sem kezd m meg a vedlést! - a fene ezt a telet - és bizony akad egy-kettõ. Szóval ugye nincs a jége n semmi? Te onnét jól látod, míg nekem át kell mászni ezen a ronda sûrûségen. - Dehogy nincs! - Micsoda? - csillant fel a róka szeme. - Víz. - Ó, hogy a szelek hordják el minden tollad, vén dögész, hát illik életem dolgában gúnyolód A varjú nem válaszolt, mert egy kis cinke reppent megint a halhoz, és csendesen megszóla lt: - Cin-cin - milyen szép, nagy hal! - Jaj - gondolta a varjú -, jaj!... A róka hegyezte a fülét, mert nem értette a kis madarat. - Cin-cin-cincere - mondta most már hangosabban a kis cinke - csodálatos, szép nagy ha l... -Jaj! -húzta össze magát a varjú a fán, míg a róka képe csupa ragyogás lett. - Most megbüntetlek, vén trágyadoktor - és majdnem óvatosság nélkül surrant át a sûrûségen, olyó magas partjáról, és egy perc múlva már ott ette a szép darab pontyot a varjú alatt. - Kár - siránkozott a varjú - káár az ilyen tolvajba! A róka csámcsogva nézett fel. Ebben a pillanatban éles nyúlsírás hangzott fel az erdõ mélyérõl, s a rókán mintha végigvág - A területemen! Az Én területemen! És elrohant. Lent pedig, a völgy aljában az egyik vadász azt mondta a másiknak: - Fújd meg még egyszer. És a csalogató sípból még egyszer megjajdult a megfogott nyúl éles panasza. Az öreg varjú szomorúan ült a fatetõn mindaddig, amíg csak egy puskalövés végig nem zengett . A varjú bölcs, öreg varjú volt, aki tudta, hogy ahol vadásznak, ott marad is néha valami, azért déltájban elvitorlázott arrafelé, ahol a puska szólt. Ismerte azt a völgyet, és rövid egtalálta a helyet, ahol a rókát megnyúzták és megtalálta a rókát is, kabát nélkül, amit a neveznek. A varjú szeme elégedett volt. - Lám-lám, mégis csak meglesz a halam. És õrizni kezdte most már a rókát. A vadászházban a rókabõr már ki van feszítve, s azt mondja egyik vadász a másiknak: - Csodálatos szép ez a bõr, csak nagy telek után ilyen szép a rókabõr márciusban.

Böjti szelek Akkor kezdett derengeni, és a hideg szél mintha új erõre kapott volna. - Fene ezt a szelet - gondolta az erdõmérnök, aki a kis gazdaságot is kezelte - kiszárít mi dent; és milyen hideg. A kocsi lépésben kapaszkodott fel a meredek úton. A mérnök felhajtotta gallérját, jól fejéb alapját és kezét mélyen a bekecs zsebébe dugta. Amint felértek a lapos dombhátra, a lovak maguktól nekilendültek, s a kocsi után szállt a h

deg por. Jobbról pár szál fenyõ közeledett s elõttük az út mellett feszület. A mérnök meghajtotta fejét a feszület felé, aztán elszégyelte magát. - Milyen hitvány vagy! t meg belül valaki. - Amikor a fiad beteg volt, bezzeg hánytad a keresztet. . . , mi kor a lányodat operálták, megemelted a kalapod és még le is szálltál egy Miatyánkra... Megint domb következett, s amikor felértek a tetõre, vágott a szél, mint a jeges borotva. - Ugyan! - rántotta meg a vállát. - Nem mozdulatoktól függ az ilyesmi... És mérges lett, mert fázott és mert világosan érezte, hogy amit elmulasztott, az nem "ilyes i"... S a felsõ majorban csupa bosszúság!. Egy csomó birka sánta, egy jó ló szögbe lépett, s a bi tetején a nádazást csúnyán megbontotta a szél. Közben a gazdasági telefonhoz hívták. - Ki a fene az? - A mérnök úr felesége. A mérnöknek határozottan káromkodni lett volna kedve, de aztán mégis csak odament a telefon oz. - Tessék... -Jöjjön haza... rosszul vagyok ... - és letette a kagylót. A mérnök bambán és ijedten nézet efonra, aztán bátran és mérgesen levágta a kagylót. Otthon azonban elmúlt a vagdalkozó kedve. Felesége már alig volt magánál. - Hidegrázással kezdõdött - mondta -, és most negyven és fél... - Mondtam ugye!... Keltetõgép! ... Éjjel kimászkálni. . . - Vigyázzon a gyerekre ... - mondta az asszony. - Ilona etesse a kicsit. . . vigyázz on a keltetõgépre és a pácolt húst forgassa meg a spájzban... maga meg telefonáljon apukáér Az öreg doktor azután másnap megérkezett és megállapította, amit a helybeli doktortól már ú ak: tüdõgyulladás. És elkezdõdött a harc a rémmel, kezdetleges eszközökkel és gyógyszerekkel, mert akkor még n penicillin és nem volt semmi. És az öreg doktor nem volt hajlandó jósolni, ha a mérnök már te rimánkodott egy kis biztatásért. - Ha a szervezet kibírja...-mondta-, de tekintettel kell arra is lenni, hogy a "be teg" pár hónapja szült. . . egyébként nyugodt lehet fiam, mindent megteszünk... - Úgy beszél, mint egy idegenrõl... -háborgott a võ és kiment a gyerekekhez. A kislány hároméves, a fiú pár hetes ... A kislány újságot tartott a kezében, de fordítva. - Hát te mit csinálsz, szivem? - Olvasok ... És zörög kezében az újságpapír. - Mint a száraz koszorú a temetõben - bújt gondolatai közé a rém. Aztán kitámolygott a söté megtörülte szemét és bement a betegszobába. - Alszik-súgta az öreg doktor-, maradjon egy kicsit itt, fiam. Elszívok egy cigarettát. Ha nyugtalankodna, szóljon ki értem. Nagy csend maradt a szobában. Felesége arcán most nem látszott a láz, csak valami végtelen lesettség. És nem látszott, hogy lélegzene, de ilyen csendesen aludt máskor is ... Tenyerébe hajtotta arcát. A múlt - a drága múlt - mintha most rettenetesen messze lett vol na és gondolatai között már nem volt semmi, csak sötét kétségbeesés. Amikor felemelte arcát, megdöbbent, mert a beteg tekintete világos volt és intett, hogy hajoljon közelebb. - Tessék, Szívem. Jobban van? A mérnök megdöbbenten állt fel. - De Drágám, nem lehet... hiszen maga református. - Menjen át az Atyához azonnal. Gyónni akarok és áldozni. . . A mérnök felállt és kitámolyg bából. - Gyónni akar - mondta apósának, aki dühösen dobta el a cigarettát. - Õrültség! Egy ilyen izgalom és belepusztul. De nem is lehet, hiszen nem katolikus. - Én mindenesetre átmegyek az Atyához... - Menjen fiam. Remélem, a papnak több esze lesz... De a papnak nem volt "több esze", sõt majdnem lelkesedett. - Igen - mondta -, persze, hogy lehet. Tessék nyugodtan hazamenni. Nem lesz semmi baj. A kegyelem nem ártott még meg senkinek. Azonnal megyek. Amíg a pap bent volt a betegnél, az após és a võ kint ültek a kerti padon és cigarettáztak, lighanem nem tudták, hogy cigarettáznak. A tavasz végtelen volt körülöttük, s õk valahogy elvesztek ebben a végtelenségben. Most nem foglalkoztak sem a beteggel, sem a betegség gel... Mintha gondolataikat valami kiseperte volna a betegszobából.

Alig vették észre, amikor a pap kijött. - Tessék bemenni. A doktor bement, a mérnök kikísérte a papot. - Köszönöm, Atya! - Nincs mit. Számomra is kegyelem volt s azért én tartozom köszönettel. A doktor lánya pulzusát fogta, amikor a mérnök bement. - Olyan boldog vagyok - nézett urára az asszony - olyan végtelenül nyugodt... - és kicsit elsírta magát. - Csak ne izgasd magad ... - intette apja. - Dehogy izgatom ... és nagyon álmos is vagyok. - Hát aludj, fiam! A beteg végigaludta a délutánt, s az éjszakát is. Láza leesett. . . - Csoda! - örvendezett a férj. Az após elnézõen mosolygott. - Kilencedik nap! - mondta. - Mindig páratlan napokon fordul meg a betegség. Ötödik, het edik, kilencedik napon. Most kell nagyon vigyázni, mert a visszaesésbõl tragédia lenne és nem segítene semmi. . . Pár napig még maradok, aztán átadom a beteget a helybeli kollégának A beteg elesettsége nehezen oldódott, de azért a harmadik napon megkérdezte: - A palánták öntözésérõl nem feledkeztek meg? - Nem, Ilona rendben tart mindent. -Jó-jó ... de azért utána kell nézni. - Persze... - A kiskacsák nem kelnek még? - Nem - mondta a férj és pislogni kezdett, mint mindig, ha nem mondott igazat, de bízo tt Ilonában, akinek mindenre volt gondja..., azonban amint lehetett, kiszaladt a m osókonyhába, ahol a keltetõgép állt. - Jóságos ég! - döbbent meg a gép elõtt, mert keskeny ablakán belül tolongtak a sárga kis a - Az anyátok! - a kiskacsák egy része már egészen száraz volt, más része még maszatosan luc yat úgy kellett megszabadítani a tojáshéjtól. Végül is tizennégy darabot számolt be a szaka ltette õket a tûzhely szárító rácsára. Ekkor érkezett meg Ilona. - Na, maga is jól vigyázott. Itt van a szakajtóban tizennégy kisréce... -Jaj, igazán elfelejtettem de azt sem tudom, hol a fejem. Gyerekek, baromfi, disznók ... mindenütt eleget tenni! Most még a boltba szaladok, aztán elmegyek a sonkákért. Csak v izet teszek fel... - Nincs semmi baj Ilona, feleségem is mintha jobban lenne... Az öreg doktor már kint ült a kerti padon. - Elaludt - mondta - nyugodtan és mélyen. Ez a legjobb orvosság. Aztán csak ültek és úgy ér agukat, mintha az aggódás és félelem betegségébõl maguk is most lábadoztak volna. Sütött a nap, a barackfák már virágoztak a kertben, s a zsendülõ rétek meleg, fûszagú lehel t a faluba. És nem szólt a két ember, de szívükben napsugár volt és hála. - Ha felébredt - mondta késõbb a mérnök - beviszem neki a kiskacsákat. . . Mindig örül neki Talán már fel is száradtak. Azzal felkelt és kiment a konyhába, de dermedten állt meg az ajtóban. A szakajtó félig eldõ ... s a melegedni feltett vízbõl, a nagy fazékból locsogás hallatszik... - Atyaisten! - ugrott a fazékhoz, amelyben a kisrécék egyrésze vidáman úszkált és fekete kis szemük ragyogott a megtalált élettõl... A víz szerencsére még csak langyos volt. . . A nap besütött az ablakon, amikor a mérnök végre bevihette a felszáradva nyüzsgõ aranysárga t. - Tessék! - tette a szakajtót felesége keze ügyébe. - Boldog és egészséges ünnepeket kívánn - Ó, drágáim ... - turkált kezével a sárga kis pelyhek között -most már meggyógyulok ... És tt a szeme. Nagy csend volt a szobában és csak késõbb szólalt meg a beteg, hogy nem harangoznak valaho l?... - Nem, Szívem, hiszen nagypéntek van... S erre nem szólt senki, de talán arra gondoltak, hogy a harangok szavában a bánat és az örö is ezen a napon született, de ennek a napnak a kivételével szól, szól az idõk végezetéig, a k Ember, bánat és kiskacsák lesznek ezen a világon.

Medárdkor A szoba sötét, az ablak nyitva, hallgatózom. A kertek hûvössége úgy befolyta az éjszakát, h atát már nem is érzem. Csend. A kutyák elhallgattak mindenütt, tehát éjfél elmúlt. De mire

fel? Hallgatózom. Susog valaki, vagy a sötétség selymét simogatják odakint? - Esik - szól be az öreg hárs minden levelével - esik. És suttog tovább, de már nem hallgat oda, mert nyirkos ijedtség kúszott a nyakamba. - Medárd! - ültem fel ijedtemben és eszembe se jutott, hogy több tisztelettel, címe és rang a összes felsorolásával szóljak a jeles szentrõl, picardin apostoláról, aki mellesleg püspö lt. Másutt a kertek és a vetett mezõk védõszentjének tisztelik, ám nálunk rossz helyre kerü ptárban és a földmûvelõ társadalom balsejtelemmel igazít egyet a nadrágszíjon, ha a szent f apján megered az esõ. És pedig joggal, mert ha Medárd napján esik, nem áll el egyhamar. Egy zóval: negyven napig esik egyfolytában - mondta barátom, Puska Péter, aki papnak készült s em beszélt csak úgy a levegõbe. - Ez igaz? - kérdeztem és szétnéztem a tájon, mert aznap éppen Medárd napja volt. - Öreganyám mondta, hogy Vízözön emlékére van, nem babona - tette még hozzá, nehogy feltéte , a jövendõ papról, a babonaságot. Péter papsága azonban akkor még beláthatatlan messze vol m is lett belõle semmi, de azt akkor még nem tudhattuk. Jobb is, hogy nem tudtuk ... és a pillanat reggeli örömében vígan poroszkáltunk a szõlõhegy felé, hol érett már a szent nnek a hónapnak egyetlen almája. Csendes, hallgatózó reggel volt, csak mezítlábunk puffant a sárga porban és egy ölyv kering a hegy fölött olyan súlytalan lengéssel, mintha szárnyas gondolat lett volna csak. A szõlõ csendes, szinte ernyedt és csak a vadméhek meg a pincék darazsai dongtak meleg dongássa l, ami olyan volt, mint valami régi orgonaszó emléke. A füves úton csak mi jártunk szótlanul és a meggyfák, meg a törköly meleg, fanyar illata. A csíptek, kegyetlenül és Péter nagyokat csapott a lábaszárára. - Csípnek a büdösök, esõ lesz. De az esõt nem mutatta semmi. Az ég fátyolosan derült és szél se mozdult, ami hozhatott vol a valamit. - Hát, itt a fánk... És leültem a nevezetes almafa alá, amely igazán tele volt gyümölccsel. Az apró zöld levelek osan nézték a földet a fehér húsú almák, melyek nem voltak sem édesek, sem savanyúak, de mé rízûek sem. Egyszerûen szentiváni almák voltak, melyekbe nem rakott cukrot a június, mert n ki se volt. - És ez mind a mienk - mondta Péter földjükre mutatva, amely van talán negyed hold, ámbár s mozdulatában benne volt az egész világ. - Szedj, amennyit akarsz ... én is viszek öreganyámnak. Megszedtük a tarisznyánkat, aztán c ak ültünk és én arra gondoltam, hogy mért nincs Péternek se apja, se anyja? Meg bátyja se. Igaz, hogy Péter p ap lesz, de ez mégis csak szomorú. És Péter is köhög néha, igaz, hogy csak aprókat. Ültünk t, valami megfoghatatlan szótlanságban, ami még nem volt bánat, de a vadméhek zsongása mint a a föld alól jött volna és a kakukkfû száraz illata olyan volt, mint az elsárgult koszorúk vegõ nehéz lett, mint az ólom, aztán valahol messze felhördült az ég alja. - Mondtam, ugye? Csak jég ne legyen. A falu messze, az almás tarisznya kalimpált a hátunkon, folyt rólunk a verejték és hátunk m kénsárga felhõk heggyé nõttek már és mintha rá akartak volna dõlni a világra. A sárga felh jöttek, aztán kékek, aztán feketék. - Csak a temetõig elérjünk, ott beállhatunk a kápolnába. De nem értünk el. Péter nem bírta a futást, meg-megállt és kezét mellére szorította. Kapkod egõért és én úgy éreztem: én fulladok meg. Aztán elsötétedett a világ, s az iszonyú robogás felettünk, mintha az ítéletet hozta volna. de ez nem volt baj. Hanem villámlás, azok a kiteremtettézett, vakító dördülések és porszem létünk egetverõ félelme! Aztán beestünk a kápolnába, mintha az árokból húztak volna ki bennünket. A temetõ szinte fü rban és a kápolna lépcsõjén felugrott egy-egy jég is, mint a pattogatott kukorica. Péter sápadtan ült a kõpadon. -Jég! - suttogta - Úristen! Az idõ haragja ekkor volt felettünk a legnagyobb. Kékfehér villanások vagdalkoztak a kápoln homályában és a lépcsõkön mind sûrûbben ugrált a jég. Péter felugrott. - Harangozok elibe! - Péter, nem szabad! - De szabad, a templomban is szoktak ... és mink csak ketten vagyunk öreganyámmal, meg fél hold búza...

Megrándult a kötél és szinte felsikoltott a lélekharang. Zengett az ég, csattogott és hörgö ezt ekkor már nem hallottuk, mert a fejfák és halottak világában sírva jajongott Péter gyer hangú kis harangja. Nem lett jég és nem lett Péterbõl pap. Sok esõ esett abban az évben, sok köd és Péter még abban az évben kiköltözött a temetõbe.

Tavaszi hír Hûvös, tavaszi szél bújócskázott a bokrok között és ha talált valami tavalyi levelet, azt h amíg meg nem unta. Aztán visszakanyarodott, meglengette a mogyoróbarkákat és sziszegett a kökénybokrok között, mert a kökény szúrt, mint a veszedelem. A birkák nagy igyekezettel legelték az aszott füvet és nem emelték fel fejüket, mintha azt ondták volna, õk nem tudnak semmit és nem is avatkoznak ilyen dologba. De Bogáncs, a pumi sem ugrált körül, csak rövid, kócos kis farkát billentette meg, jelezve, gy valami baj lóg a levegõben és ilyenkor minden hangosság helytelen és nem idevaló. S az öreg Galamb is csak egy ujjal bökött kalapja karimája felé, nem nyújtott kezet és nem t rám. Majdnem felesleges voltam. Ebben a külsõ világban nem kívánják a kimondott részvétet, mert jól tudják, hogy a baj szét szaporodik. A baj van, s ha sokat törõdnek vele, felfuvalkodik és bátorságot kap. Itt pedig nagy baj volt, ezt mindenki tudta és minden állat megérezte, hogy az öreg juhász verekedik vele. Még a kolomp is halkabban kondult. - Holnap bemegyek a városba, aztán hírt hozok. - Bizony, az jó lesz. Bogáncs hol rám nézett, hol az öregre és kurta farkával helyeselt; aztán lefeküdt, mert Bog ndós volt és hasát már majd a földön húzta. - Hát akkor megyek - mondtam. Kezet fogtunk és összenéztünk, tovább, mint máskor. - Csak maradj -intettem a kutyának, és Bogáncs visszaintett, hogy egyáltalán nincs szándéka kísérni, mint máskor, de felállt, mert illem is van a világon. A legelõ felett némán utaztak a varjak, egy lomha felhõ a nap elé mászott és hûvös lett egy a szél, emlékeztetve, hogy eddig a telet szolgálta. Pedig dél tájt járt az idõ s most kelle találkoznom Erzsivel, de legalábbis látnom egy piros foltot és egy fehér foltot. A piros E rzsi réklije, a fehér pedig a kosár takaró ruhája, hozván öregapjának az ebédet. De most üres a határ, hûvös szürkeség az úr s a szél úgy sóhajtozik a bokrok között, mintha Megrázom a fejem, undorral, mint a ló, ha bögöly akar a fülébe mászni és nem akarom hallani a sóhajtást. Nem akarom Erzsit fehéren látni, hanem pirosan és nevetve és asszonynak, mert ez a szegény Gábor gyerek is úgy vánszorog a dologban, mintha csontja se lenne. Jövõ hónapban lett voln az esküvõ, de Erzsi megcsúszott, a lovak megbokrosodtak s a nehéz kocsi keresztülment raj ta. - Remélem, hogy nem a gerince... remélem - doktorunk, de én már ismerem a mi doktorunkat . Nem szeretem, ha õ csak reménykedik. És most megyek a kórházba, viszem magamban az öreg juhász megkövült, néma aggódását és Gábo em magamban a bokros tájat, a szelet és a felhõket, az aszott gyepet és Bogáncsot is. Nem é zem a vonatfüst utazásszagát és nem hallom a város felesleges lármáját. De az éterszag megbirkózik mindennel. Lemossa rólam barátaimat, a tavaszi földszagot s a tá oli dombok álmos végtelenségét. Lemossa a tegnapot és a holnapot; ma van és egyedül vagyok. - A tanár urat keresem. - Most a termeket járja, tessék várni. Hát várok. Jön a tanár orvosokkal és ápolónõkkel. A földet nézi, homloka ráncos. Nem csodálom. Nem vesz bennünket észre, csak megy s húzza maga után a fehér csapato Hát várok. Egy-egy ajtó nyílik, egy gumikerekü kocsi surran a kövön. Mennyi ember utazott ezen a kocs in, ki ide, ki - oda ... - Most menjen be - mondja egyik doktor -, de csak röviden. A tanár a kezét mossa egész h abfürdõben, aztán keféli körmét. Végül törülközõt vesz és most reám néz. - Balog Erzsébet - mondom - Kõhátról. A kocsi ment keresztül rajta... szeretném tudni, felé ? Hosszan törölgeti a kezét és néz. Már alig bírom. Hát nem látja ez az ember, hogy kik vanna Hát nem érzi, hogy...

- Rokona? - és nem veszi le rólam a szemét. -Nem! Elmosolyodik és a szoba egészben és darabjaiban nevetni kezd. Talán én is, de ezt nem tudo m. - Meggyógyul! Puha, mégis telemarkú kézszorítása úgy kísér, hogy ha akarnék, talán röpülnék is. Jön az ét lyan rossz szag ez - végeredményben. A vonat olyan lassan megy, mint egy álmos hernyó és alkonyodik, amikor végre kitesz a pa rtra. Gábor áll a bakterház mellett, de nem jön elém. Az arcomat nézi. - Kire vársz? Nem szól, csak az egyik lábát elõre teszi és arca vonaglik. - Meggyógyul! - Kezet fogunk. - Hallod-e engedd már el a kezemet! Gábor mögém kerül, pedig mellettem is jöhetne, aztán elmarad. Most megy le a nap; a szél elfeküdt a domboldalon s a vezér-ürü kolompja mintha csengõje le ne a napáldozat esti miséjének. Bogáncs megszaglász, de az öreg Galamb fogja a kezem, én mosolygok, s a két öreg szem elhom osodik. - Azt mondta? -Azt. Erre megsimogatta a kutyát, éleset füttyentett s Bogáncs mint a szélvész, csaholva kerített a falkát, aztán leült elõttünk, mintha azt mondta volna: - Tudok én futni, ha hasas is vagyok, ha jó kedvem van... - Na, csak ne ugrálj - intette az öreg juhász - mert hátha csak egy kölyked lesz, azt meg már valakinek elígértem... - Majd vigyázok rá - mondtam és nem beszéltünk többet, mert felesleges lett volna.

Gólyamadár Alkonyodott már az idõ, és én néztem a folyót, melynek tavaszi ágyába most kezdett leszálln , elõkészítve bíbortakaróit, rózsaszín felhõvánkosait s az alkony barna matracait. Néztem a folyót, amint tavaszi hánykolódással igyekezett dél felé, ringatván a bíbor takaró okat, de ez a mozgás a nap ágyazását nem zavarta. Nyugodalmasan csúszott le az égrõl, és ép egyvenmilliós hõfokon kezdtem gondolkozni, ami belsejében állítólag van, amikor nagy árnyék el felettem, s a túlsó part gyér füvére leszállt egy gólyamadár. Odaállt a vörös nap elé, és egyedül lett az alkonyatban és gondolataimban, melyeket - nem t m én honnét -, de hozott a víz egyre-egyre. Magamba szállva rendezgettem ezeket a gondolatokat és közben világosan kitûnt, hogy alapjáb n véve: irigy ember vagyok. Ezt az egészen alantas bûnt azonban enyhíti az a körülmény, hog zre, ruhára, földre vagy bármely úgynevezett "gazdagságra" nem irigykedtem én soha, de igen s irigykedtem alsó szomszédunk gólyáira, melyek megjöttek tavasszal, elmentek õsszel, nyáro elnevelték a fiatalokat, s a gólyanemzetséget falunkban egyedül képviselték. A fiatalokat s hse hozták vissza, és idegen gólyákat nem tûrtek meg a környéken. Arról nem is beszélek, hogy - és ez bebizonyított "tény" - a gólyafészekkel ékesített házat lkerüli a mennykõ és arról se, hogy a gólyafészekkel koronázott kémény alá beköltözik a jól Abban az idõben viharos nyarak voltak, s a mennykõ ugyancsak szorgoskodott körülöttünk, teh nagyon kívántam ilyen mutatós villámhárítót, amely alatt tisztes körünkben jólét és nyugalo madár azonban - tudvalevõleg -tojásból lesz és nem irigységbõl, így más eszközök után kelle Ilyen eszköz a szakértõk egybehangzó véleménye szerint például egy rossz kerék, melyet az e ltesz a kéményre, vagy a ház oromfalának kontyára és kész. Ezt a "készt" úgy kell érteni, h közelebbi tavaszon vonuló gólyák lepillantva a magasságból azt mondják: - Nini! Valaki hív bennünket! És lekanyarodnak és elfogadják a kereket fészkelési alapul, rárakván a fészek további kellé Természetesen csakis újházasokról lehet szó, mert hiszen az öregeknek megvan már a maguk ot na, amelynek elcserélésérõl szó sem lehet. Feltettem tehát a kereket életem kockáztatásával kéményünk tetejére, oda is drótoztam, és v zt. Elõzõleg azonban - már februárban - megérkezett egy külön gólya -, de ez nem vette igénybe et. Egyenesen feleségem kereste, rövid úton átnyújtotta neki ajándékát s távozott. Nem is c A fiú sírt, mint egy éhes oroszlán, s csak addig hallgatott, amíg táplálkozni méltóztatott. Közben azonban -, hogy szavamat ne vétsem - megérkezett egy rádió is, melyet feleségem szór ztatására hozattam, hogy ne legyen nagyon egyedül a gyerekkel. Egyébként is a rádió hangja ozottan meghökkentette gyermekünket. Elhallgatott, és komoran nézett maga elé.

- Na látod - figyelmeztettem a csemetét - itt a másik gyerek. Vagy csendben leszel, va gy szólok a gólyának. - Erre összeráncolta homlokát. A rádió azonban nem volt tökéletes, mert nem volt antennája; de mit meg nem tesz egy jó atya a család kedvéért? Mindent megtesz. Fel tehát újra a háztet drótot az öreg kémény dereka köré, másik végét nagy körtefánk ágára, megfelelõ levezetés, é Végeredményben ott a kéményen a gólyafészek, tehát mennykõrõl szó sem lehet. - Nem is tudtam, hogy ilyen ügyes szerelõ vagy - mondta feleségem, miután a rádió, antennáv megtoldva a képeket is leharsogta volna a falról, nem is beszélve a gyerekrõl, aki felha gyott minden vetélkedéssel. Sajnos, feleségem dicsérete nem volt idõtálló, és szerelõi babéraim lefolytak homlokomról, lakról a jégvirág. És mindennek a szél volt az oka, a nyargalászó tavaszi szél. A szél ugya tta a körtefát, a körtefa a drótot, a drót az öreg kéményt. Ki tudja, hány hete rángatta má Tudniillik a szél, a körtefa és a drót kitartottak, míg a kémény, tetején a kerékkel. . . Szép enyhe márciusi délután volt (mint az elbeszéléseimben általában), a kicsi aludt és mi en beszélgettünk, amikor megindult az ég, a föld, rengett a ház, mozogtak a falak irtózatos dübörgés közepett. Feleségem felkapta a gyereket, nekem már nem jutott felkapnivaló, hát cs hantunk az ajtó felé, miközben a padláson mintha söröskocsik tartották volna tavaszi versen . Aztán egyszerre mélységes csend. - Mi volt ez? - néztünk egymásra. - A kémény-... sóhajtottam, és azóta se szereltem, és azóta sincs gólyafészkem. S a víz jön, jön, és a gólyamadár áll a túlsó parton. Áll mint a katona a vártán. Talán mos sak pihen, ámbár lehet hogy a valódi Tavaszt hozta, jólétet és Békét, milliók kéményére, te y betûvel, olyan nagy betûvel, amilyen nincs is több a világon, amilyen nagy betût ez a Fõn a Fõnevek Fõneve megérdemel. - Hát mit hoztál, Gólyamadár?

Tavasz A meteorológia jeles tudomány, és ma már pontos jóslatokat kaphatunk a várható idõjárásról. tok azután vagy beválnak, vagy nem... Valamikor nem volt ilyen egyszerû a dolog, mert ezt a tudományt csak mûkedvelõk gyakorolták, jósok, javasasszonyok, pásztoremberek, nemkülö levelibékák, mert idõjósok az állatok között is vannak, csak legyen aki megérti õket. Nálunk Compó bácsi, az öreg kovácsmester volt az idõjós, aki - különféle jelekbõl - határoz otta, hogy másnap hozzáfoghatunk-e valami munkához, amihez - mondjuk - derûs napsütés szüks etik. Eredj, fiam, Compó bácsihoz - rendelkezett ilyenkor apám -, kérdezd meg; hordhatjuk-e ho lnap a szénát? Compó bácsi a feltett kérdésre hivatalos komolysággal félrecsapta szurkos kötényét, feltett gét, és kiballagva az udvarba szigorúan felnézett az égi helyzetre. Kicsit még szaglálódott megvizsgálta a kéménybõl kavargó füst viselkedését, és leeresztve kötényét azt mondta: - Hordhatjátok! Azóta tehát az emberi jóslatokat tiszteletteljes kétkedéssel kezelem, de mindjobban hiszek az állatvilág megnyilatkozásainak, nemkülönben különféle "jelek"-nek. Nem is kertelek tová már magam jósolok magamnak. Ha például az ablakomban levõ madáretetõn estefelé nagy a forgalom: hideg éjszakára van kil enkor minden faggyúdarabkán egy-egy cinke tornászik, sõt a cinkék ritkább fajtái is megjele k. Néha egy-egy varjú is letelepszik az etetõ elõtt levõ nagy hársfára, és panaszosan fel-f , jelezve, hogy nagyon éhes, de az ablakhoz közel repülni nem mer. Ez a varjúkárogás azt je enti, hogy tíz foknál hidegebb éjszakára, sõt tartós dermedésre van kilátás. Mostanában megfogyatkoztak cinkéim, varjat alig látok, sõt pár napja egy harkály repült el szhangos rikkantással a kert felett, amire egy cinke azt mondta: - Kicsit ér ... kicsit ér! ... Erre a harkály most már dühösen rikkantott!: - Micsoda buta beszéd ez? Hát nem érzitek, mi van a levegõben?... A cinkék ijedten elhallgattak, mert a harkály részint doktori minõségben az odvas fák mellk sát kopogtatja, részint nagy csõrt és piros sapkát visel; de talán szégyenkeztek is, mert h gatni illett volna, amikor a levegõben egy pillanatra mintha a Tavasz csapta volna szét meleg, földszagú leheletét. - Tavasz! - gondoltam én is, és álmos kályhámra néztem a lanyhuló szerelem összes jeleivel. De azért nem mondtam ki a végsõ szót, mert óvatos jós vagyok. A jelek azonban szaporodtak. Egyik éjjel arra ébredek fel, hogy ablakom alatt szól a bagoly. Azaz - õszinte jós vagyok

- arra ébredek fel, hogy feleségem azt mondja: - Hallja? - Mit? Ebben a pillanatban csúnyán elvisította magát újra a bagoly és feleségem borzongva összeráz - Kergesse el, de azonnal. Nem kétséges, hogy ebben a parancsban tévedés volt. Több, mint húszéves tévedés. Húsz évvel nis, ha csemetéim üvöltve tiltakoztak a fürdetés ellen, az asszonyi önkény csak kiszólt a f - Morogjon egy kicsit!... Erre én fáradtan letettem az újságot, és õszinte dühvel morogtam, mire felhangzott a fürdõs - Aha! A medve! Csend lett. A gyerekek hagyták a szappanhabot tovább is a szemükbe kenni, én pedig arra gondoltam, milyen szerencse, hogy nem tehénnel vagy vízilóval ijesztgetik örököseimet. . . ert bõgni nem tudok. Ezek az idõk elmúltak, immáron húsz éve, és hogy én csak úgy ugorjak ki az ágyból, baglyot ni, hát errõl szó sem lehet. Egyszerûen azt mondtam: - Nem kergetem! - Neem? - Nem! Ez a rikoltozás a baglyok szerelmi "hívó szózata", és én semmiféle szerelmet meg nem lok, vagy ahogy a költõ mondja: "Két szeretõ szív tisztabúzájába konkolyt nem hintek". Feleségem tamáskodva nézett rám: - Hát ezek nem tavasszal?... - Dehogynem - válaszoltam titkos örömmel, hogy a bagoly-kergetést egy kis magyarázattal me gúszom - dehogyisnem! A fecske, meg a gólya már a banális és elõkészített polgári tavaszba de a születését a bagolyszerelem jelenti. Most már biztos, hogy elindult a Tavasz. A jóslatot tehát akaratom ellenére kimondottam és állom is! Keményen és megdönthetetlenül, en újabb "jelek" érkeztek. Elõször is: - ahogy lemegyek tüzelõért a pincébe, mintha ásított volna valaki. Körülnézek. amely körülvesz, szokatlan, sõt megdöbbentõ. És ebben a térben hûvös levegõ van, pinceszag y törött teknõ, egy kenguru-forma kétlábú szék, de tüzelõ? ... A szénre nézek, a vágott fa mára - a pinceablak elõtt csepeg az eresz - és a Tavaszra gondolok. Másodszor pedig, amint felmegyek a lakásba, látom ám, hogy feleségem a szekrény elõtt áll m len komolysággal, sõt felelõsségérzettel, így csak a sebészek állnak súlyos mûtétek elõtt, mennybolt titkai elõtt és katonák a hajó elõtt, mely csatába viszi õket. Nõm hatszor újított tavaszi ruháit nézegeti. Leteszem a szeneskannát, és ebben a pillanatban világosan érzem, hogy ez már nem jóslat, ha em a legtökéletesebb bizonyosság; jön a tavasz.

Húsvét elõtt A nagy épület négyszögletes udvara puha volt és határtalan. A rácsos ablakok már az elsõ em izonytalanok lettek és vakok, a második emeletnél szürkén vesztek a magasságba, azon felül ig varjak károgtak valahol, mert a ködtõl följebb látni már nem lehetett. A károgás nem hullt le, csak úszott fenn a levegõben, aztán elrepült. Nehéz ajtó csapódott valahol, léptek morzsolódtak, pár halk szó. Aztán megint csend. A börtönõr ásított, és arra gondolt, miért is van õ itt tulajdonképpen, aztán azt mondta: -Na! Ezt arra is lehetett érteni, hogy rettenetesen unja az egészet, arra is, hogy megint elkezdõdött egy nap, de arra is, hogy: fogjátok meg már azt a kocsit, aztán gyerünk akárho világ végére, vagy csak ide a disznóólakhoz, ahol kidõlt a fal és a téglát el kell innét h A négy rab csak állt. Ránéztek a kis kocsi rúdjára, melyet meg kellett volna fogni, de a rú essze volt - majd egy lépésre -, azt a téglát úgyis vissza kell hordani, egyébként pedig az agas, az udvar határtalan, s a varjak szabadon elrepültek valamerre, és mérhetetlenül értel etlen minden ezen a reggelen. - Varga! Varga Ádám! A hang felülrõl jött, az emberek felnéztek álmosan és unottan. - Itt van - szólt fel az õr. - Jöjjön - fel az irodába. Hazamegy - mondta a hang késõbb. A rabok összenéztek. - Hát eridj, Ádám. Ádám elindult, aztán megállt. - Mit mondott? - Hazamehetsz - mondta az õr közömbösen - szólj majd odafent, hogy küldjenek valakit helyet ed. Úgy látszik, elengedték a többi idõdet...

Ádám kezet fogott az emberekkel, és léptei elsüllyedtek a kapu láthatatlan torkában. Ruhájának furcsa rabszagát az északi szél el-elkapkodta, és csak a második falu után hagyta mert hûvös tavaszi szél támadt észak felõl; de a szabadság zsibbadása nem szakadt el tõle. asztó érzés, amit a becsapódó kapu dördülése kavart fel benne. Mintha maga a börtön omlott mögötte, és mintha õ csak nehezen kapaszkodott volna ki a törmelék közül. És most itt van Nem fáradt, csak gyenge. Nem örül, mert a váratlan öröm még bizonytalan benne, és szinte fo tja. Az úton kis pacsirta szalad elõtte, és bánatosan sírdogál, mintha a sivár, szürke út l yölgetne csontsípon a halott mezõknek. A szél tépi a ködöt, s az akácágak úgy sziszegnek, mintha az alkony hideg kígyói tekeregnén l fenn a levegõben. Ádám kilépett, mert este lesz így is, mire hazaér. Este. Majd beleskel a kis ablakon - any ja talán kukoricát morzsol éppen - az ágy magasan felvetve. Nem. Azt nem lehet mondani, hogy a börtönágy rossz lett volna, azt se, hogy kemény, de f al, fal mindenütt, s a kulcs csikordulása még a gondolatok fonalát is elvágta. A leskelõdõ ablak pedig csak nézett, nézett, és a hosszú folyosón egy-egy koppanás fuldokolva tántorgo s addig verte magát a falon, amíg holtan nem hullott a régi koppanással vastag avarjába. De ennek most már vége. Lehetséges ez? Valamikor jövõ májusban kellett volna szabadulnia, é ost még csak április van. Hogy is mondták az irodában? - Amnesztia! - hallotta újra. - Olyan neve van, mint valami orvosságnak - gondolta -, de valami jó orvosságnak. Szóval - amnesztia. Most már nem felej ti el! Az öccse, az a Jancsi gyerek ott ül majd az asztal mellett, olvas valamit -, mert mi ndent összeolvas ahelyett, hogy az udvart tisztességesen rendbe tenné-, de most már ez s e baj, mert hiszen õ már itthon van - azaz útban hazafelé, ami egyre megy - és azért derék rek az a Jancsi. Hogy odavolt, amikor az a dolog történt. . . De mintha ritkulna a köd; "az a dolog" pedig régen történt - ide s tova négy éve - és most enkinek semmi köze hozzá, mert megfizetett érte. A ritkuló ködben az út egyre messzebb nyújtózkodott, a szántások õszi barnasága mellett kiz a vetések és a nyugati égen járó nap sárga tányérja mutatta még magát lefekvés elõtt a sivá - Hamarosan meg is esküdhetnénk - gondolta Ádám, és anyját hallotta, mintha mellette szólal olna meg: - ... én nem tudom, mi lesz azzal a szegény lánnyal. Csak tíb-láb, mint egy alvajáró, hun sír, hun ott sír, a ruhát meg mintha csak úgy ráaggatták volna... - Lejárt az idõ - mondta akkor, egyszer az õr fennhangon, és elõhúzta óráját, pedig a falon t egy. Ádámnak elszorult a torka, megfordult, otthagyta anyját szó nélkül. Akkor éjjel keveset aludt. - Rab vagy, kutya - mondta magának -, ide azért kerültél, mert elõbb ütöttél, és azután gon hát most már ne ugrálj, mert itt majd megtanítanak egy-két hónap ráadással. Hát elmúlt ez is - lépked Ádám a sûrûsödõ alkonyatban, mert vasútra meg minek költött volna on, aki nem lopott el majdnem négy esztendõt, ahelyett, hogy otthon dolgozott volna. Ámbár... Ámbár, ha most megfordulna a dolog... most se igen lehetne másként. - Ha füttyentek, a szénába is elgyün utánam Kereki Ágnes - mondta Balog Imre a kocsmában, a Balognak a fia. - Mit mondtál, te Imre? Ádám még most is maga elõtt látja azt a vörös villanást a szeme elõtt. - Amit akartam - köpött Imre, s a következõ pillanatban ismét köpött, immáron véreset. Imre ezekután zsebébe nyúlt bicskája után kotorászva - a tárgyaláson megesküdött, hogy a zs reste -, de nem talált se bicskát, se zsebkendõt, mert lezuhant egy bunkós bot, s a zuha nást némely reccsenés követte. - Ne, kutya - csikorgott Ádám, és ilyenformán csikorgott a börtönajtó is. Imre éppen csak, hogy megmaradt, - azt mondják, ma is dadog még -, de a bilincs, amit Ádám rövid idõre kapott, egyúttal az eljegyzést jelentette, mert Ágnes - ide falu szeme, oda f alu szeme - úgy borult Ádám nyakába fényes nappal, mint a szomorúfûz, amikor Ádámot elvitté szolgáló emberek. így tudódott ki a fiatalok, Ádám és Kereki Ágnes erõs hajlandósága, és az öreg Kerekit hiáb hideg guta, a dolgot visszaszíni nem lehetett. Lehordta hát lányát a sárga agyagig - odaha za -, de a tanácsban is úgy nyilatkozott, hogy Ádám azt tette, amit tennie kellett. Az õ lá ya tisztességét ne pökdösse be senki - és a börtönt végeredményben embereknek csinálták. Ádám még most is elmosolyodik, ha erre gondol, ámbár egyébként semmi mosolyognivalója nincs

t borotváló, éles szél sziszeg az úton, és fázósan reszketnek a feltünedezõ csillagok. Majd otthon meleg lesz - húzza szorosabbra a kiskabátot Ádám - meg vacsora is lesz. Talán ott lesz Ágnes is, hiszen megmondta az anyja, hogy segít ezt is, azt is, különösen esténkin . Nincs olyan hideg már, ha erre gondol, pedig erre gondol, amíg csak fel nem tûnnek f alujának ablakszemei. A temetõnél átvágott a kertek alá, nem akar találkozni senkivel, mert megismernék, és ma es yedül akar lenni azokkal, akiket illet. Márpedig megismernék, mert eltûnt már a köd, és a t hold holt vigyorgással bámulja a világot. A kert kis ajtajában már majdnem megizzad. Megáll, és sóhajt egyet. - Hej, Ádám, Ádám - mondja magának, és a börtönre gondol, a szögletes udvarra, a hosszú fol s ablakra, zörrenésekre, halk beszédre, és falakra... falakra... - Na, menjünk - biztatja magát, mert meleg világosságot vet a pitvarba az ablak, és valami hangok is hallatszanak. Lopakodik, mint a tolvaj. Az istállóban csend, az eperfán alszanak a tyúkok, a kút mellett csillan egy kis tócsa és az udvaron meleg füstszag. - Akácfával tüzelnek - gondolja Ádám szimatolva -, odabenn ugyancsak vígan vannak. Ettõl kicsit elnehezül a szíve. - Nem is olyan nagyon sírnak-rínak utánam... Duruzsoló férfihang és megint az a felcsattanó vetés. - Úgy látszik, nem hiányzom. Az asztalnál öccse ül, a kályha mellett anyja. A kályhán túl még valaki, de annak csak a sz látni, meg a lábát. A szoknya olyan ismerõsforma. Onnan jön a nevetés... - ... csak tíb-láb az a szegény lány, hun itt sír, hun ott sír ... - mondta akkor anyja is aki most néha ránéz Jancsira, és mosolyog. Ádám mellében nõ a hideg. Torkában keserû a nyál, és nyeli, nyeli. Arcán dermedtre feszül a nem a régi indulat az, hanem valami feneketlen roskadás. Jancsi most becsapja a kalendáriumot, kiáll a szoba közepére, valakit utánoz, mert hadonász a karjával, aztán jobbra-balra hajlong, az a szoknya meg ott a homályos sarokban nevet , nevet, szinte fuldoklásig.Ádám meredt már, mint a kõszent, és azt hiszi, eldõl mindjárt, mert Jancsi odaugrik. a saro , és enyhe nevetõ dulakodás kezdõdik ... Az öregasszony meg csak nézi. . . , és mosolyog... Hogy Ádám mikor és hogyan jutott ki az istállóba, arra késõbb már nem tudott visszaemlékezn ndulatok és gondolatok, a bosszú és keserûség úgy kavarogtak benne, mint vihar után a patak cskos, sárga vize, mint a szennyáradat, amelyben tyúktoll és döglött macska, madárfészek és ja értelmetlen táncát. - El kell menni. El kell innen menni. . . De csak feküdt. - Legyen az övék! Dögöljenek meg... biblia... biblia, biblia, az kell az anyámnak. Tisztes ség! Legjobb volna egy szál gyújtó... De nem mozdult. A lovak józanítóan rágták a szénát. Julcsa, a tehén megrázta nyakán a láncot. Julcsa talán meg is borjadzott már - gondolta a sötétben - és megtapogatta a szénát, amin f . - Lucerna ... - rothadt volna el még a szárán... nem kellek én itt már a kutyának se, de ma d reggel. Reggel majd rátok adom a tisztát. Az ablak egyre homályosodott, mintha a hold elment volna már. - Éjfél is lehet - gondolta, aztán hirtelen felkelt. - Ki itt a gazda, mi? Meggyújtotta a mécset. Lássa, aki látni akarja! Julcsa mellett ott feküdt bámész kis borja, ulcsa Ádámra nézett. - Ez így van, Julcsa - gondolta Ádám - talán te örülsz egyedül. Kinyitotta az istállóajtót, mert a fullasztó gondolatok közt lélegzeni sem tudott már. A hû egõ szinte beesett az istállóba. A hold elfakult, a csillagok nem látszottak, mert újra er eszkedni kezdett a köd. A kisborjú prüsszent egyet, mire Ádám gyorsan betette az ajtót. - Még megfázik - gondolta, és most, hogy az istálló melege újra körülvette, hirtelen nagyon nak érezte magát. Elfújta a lámpát, és újra bebújt a nagy szénahalom mögé. Közben arra gondolt, hogy Jancsi, ha hajna jön, és enni ad az állatoknak, a vasvillát könnyen beleszúrhatja. - Az lenne a legjobb - ás , és lehajtotta' a fejét. . . . aztán egy kezet látott és valaki azt mondta:

- Gyulladj már meg! A kéz cilindert markolt, és a lámpabél lángja hirtelen felugrott. Ádám gondolatai kavarogtak egy kicsit, míg az istállóba, és Jancsihoz visszataláltak, de va ogy - hiába akarta - a tegnapi átkozódó düh laposan pislogott már benne valahol a sötét sar . Jancsi arca nyúzott volt - ki tudja, mitõl?... , és csak állt a lámpa alatt, közben kétszer gvakarta tarkóját is. Ekkor hirtelen kinyitotta valaki az istállóajtót, Ádám szinte megrettent, de Jancsi meg se fordult. - Szervusz - mondta Mihók Lajcsi, a szomszéd fia. - Szerbusz, Jancsi. Hát gyere. Jancsi csak nézett maga elé. - Na, mi baj van megint. -Jó lenne világgá menni - legyintett Jancsi. - Alig aludtam valamit. Gyün megint a húsvét, sanyám csak hüppög egész éjjel Ádámért. Pedig komédiáztam neki egész este, még ezt a mafla ottam, hogy hangoskodjék egy kicsit. Hát Vera nyerített is nagyokat, de aztán, hogy egye dül maradtunk... hát akkor menjünk. - Gyere Jancsi - sürgette a másik -, mire az öreg felkel, kivisszük a szecska vágót az istá . Egyedül nem bírom, inkább átgyüvök utána segíteni. Jancsi lesrófolta a lámpát, és kimentek a homályba. A következõ percekre megint nem emlékez csak arra, hogy melege van, talpig ér a köd, rohant a kertek alatt vissza a falu vége felé. Kabátja nyitva, kucsmája a tarkójára lökve, és amint lép, katonásan, minden olva mondja: - Te - mar - ha! Te - or - szá - gos, nagy mar - ha. Te marha. . . így ér végig a kertek alatt, és az utolsó ház után befordul a falu utcájába. Nyilvánvaló, h most érkezik. Hajnal van még, üres az utca, és tele van köddel. Vastagon. Ádám nagyokat lél belõle aztán lelassul, és botorkálva megy, mint ha csak a szomszédból jönne, ahol annyi jó allott, hogy egy életre is elég. A konyhában csak a kemence világít, s elõtte guggol egy öregasszony. Meg se fordul. - Én vagyok, édesanyám. És átölelve talpra állítja. - Ádám! - kiált Jancsi, amikor késõbb bejön - Ádám - suttogja -, megszöktél? - és a szeme c t Jancsiból nem hiányzik egy kis betyárvér. - Elengedtek... - Mindegy - szorongatja Jancsi, és kalap nélkül kifut a házból. Õk meg csak ülnek anyjával, csak néznek maguk elé, amíg meg nem érkezik Ágnes. Jancsi a nag elmaradt valahol. Ágnes megáll az ajtóban. Szó nincs. Keskeny, halvány arcán mintha régi könnyek peregnének, eme világít. Áll, a kötényét simogatja, nézi Ádámot, és elindul feléje. Az öregasszony csendesen felkel. - Akkor én most adok a tikoknak.

Nagypéntek Délután úgy négy-öt óra körül járt az idõ. A falu csendes. A templomablakon hideg, sárga fé a nap; szekérzörgés, kutyaugatás nincs. Még megvárjuk, amíg ránk kerül a sor a kereplésben, gyünk felváltani a hatost - ami húszfillérest jelent - és szépen megosztozva megyünk Kriszt koporsójához. Péternek egy krajcárja van, nekem tíz, amit fel kell váltani, hogy mindkettõnknek öt krajcá legyen. Egy krajcárért ugyanis savanyúcukrot veszünk, hat szemet, mert egy krajcárért anny jár. Ezen megosztozunk. Puska bácsi talán megérezte a jószándékot, mert hét szem cukrot tett az újságpapírból kanya cskóba, így egy szem cukrot ketté haraptam, mert ha osztozkodunk, hát az legyen becsületes . így aztán a félszem cukrot szopogatva mentünk újra a templom felé lassan ballagva, mint a m k oldalon a feketébe öltözött öregasszonyok. Még csak nem is beszélgettünk, hogy mindenki l , az alkalomhoz illõ viselkedésünk. A templomban suttogó csend és az ünnepi ruhák földes és rozmaringos sublódillata. Bal oldalon van a kis fülke, elõtte gyertyák égnek, és lángjuk sápadt lobogása mögött alszi ztrõl levett halott Isten. Arca vértelen, és dermedten szomorú. A koporsó mögött szõnyeg, a gen feszület, a feszület körül sok pénz. Fõleg krajcárok, kevesebb tíz- és húszfilléres, és orona. - Ki adhatta vajon?

Suttogó csend. Külsõ napsugár ide nem ér, és a homályos csendet mintha a lehajtott fejek s az imádság tartaná. Egy-egy asszony vagy gyerek felál l, odamegy a szõnyegen fekvõ feszülethez, megcsókolja Krisztus lábát, ott, ahol a szög van, krajcárt tesz a szõnyegre, keresztet vet, és kimegy a templomból. Aztán újra jönnek. Péter elõttem térdel, pár perc múlva megcsókolja az Úr lábán a szöget, leteszi az öt krajcá vet és kimegy. Utána én következem és már leborulok, hogy számat a sebhez érintsem, amikor dermedten megál hajlásban... mert eszembe jut a szent fogadalom, amit nagyanyámnak tettem, hogy nem iszom, kést, kanalat a számhoz nem érintek, mert Péter tüdõbajos... A megrettenés csak egy pillanatig tart, talán nem is vette észre senki. . . hogy a véres szöget nem csókoltam meg... hát öt krajcárt a szõnyegre tettem és zavartan kimentem a temp ból. A külsõ világosságban megállok; a szívem zakatol és ijedten pislogok... Péter okos szeme hunyorogva áll rajtam. - Rosszul vagy? - Megszédültem ... - Talán a gyertyafüsttõl? Olyan temetésszag van a sír körül... Aztán évek múltak és városi lakosok lettünk. Az iskolában "Kifutós" helyett futballoztunk, elyett ródliztunk, s a tanító vagy tanár helyett azt mondtuk, hogy Sas vagy Hudra, vagy Mudin. Azaz, legyünk csak õszinték. Egyik ebéd alatt azt mondom: - Ez a Mudin marhaerõs em ber... Az apám letette a kanalat és rám nézett. - Micsoda? Állj fel! Felálltam vörösen és ijedten. - Mindenki úgy mondja ... - Hát vedd tudomásul, hogy neked a tanárod nem Mudin, hanem Mudin tanár úr! Most pedig elm ehetsz. Mára megebédeltél... Pedig csak akkor kezdtük el a levest. . . Az évek múltak. Egyik Veni Sancte a másik után, egyik Te Deum a másik után és - természetes közben a húsvéti gyónások és áldozások. Egyik ilyen gyónás után és futballozás közben azonb mindenrõl, de még a gyónásról is, rendkívül "erõteljes" kifejezésekkel illettük egymást, s szülõket is, egyszóval káromkodtunk, mint a veszedelem, aminek terjedelmes verekedés lett a vége... végül alkonyatfelé találtam egy koronát is, aminek szerfölött megörültem ... és ntem a másnapi áldozásra... - Lehetetlen! - gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy az áldozási tolongásban senki s e veszi észre, ha nem áldozok meg, aztán a következõ gyónáskor bevallok mindent... Igen, má m tehetek... Ilyen lelkiismeretfurdalások közt érkeztem haza, mindjobban meggyõzõdve, hogy a másnapi gyó ehetetlen... míg az áldozás alatti kibújás lehetséges. És valószínûleg reggel nincs is gyón Ebben aztán félig-meddig megnyugodtam, bár a rossz lelkiismeret fel-felcsuklott bennem ... Apám kissé megkésve érkezett a vacsorához és látszott rajta, hogy valami bántja. Vacsora ut tt. - Gondolkodtam, hogy elmondjam-e, de mégis elmondom, hogy imádkozz és holnapi áldozásod ajá ld fel Péterért. Bíró Sándorral találkoztam, õ mondta, hogy Péter meghalt... Elsõ pillanatban fel sem fogtam a hír súlyát, ami aztán a gondolataim közül hidegen csurgot szívemre. Péter! - Rozi nénire gondolok, szomorú fehér arcára, száraz, munkás kezére, mindig fekete ruhájára maringra az ablakukban, a szövõszékre, amelyen nem dolgozott már senki, a nyitott tûzhely fogatlan nagy szájára s a feketére érett asztalra és padra, ahol Péter apja üldögélt és köh a is, aki szép legény volt, csontfehér arcával, de aztán elment az apja után. És most Péter .. - Lefekszem - mondtam, de nem arra gondoltam, hanem arra, hogy most egyedül akarok lenni. - Meg van ágyazva - mondta anyám beleegyezve és apám se kérdezte meg, hogy miért ilyen korá . Az ágy hûvös volt, hogy kicsit dideregtem, imádkozni kezdtem, nem is Péterért, csak úgy m zokottan, de mindig rá gondolva, aztán könny perdült az arcomra és csendesen álomba sírtam am. Álmomban aztán elcsitult bennem minden bánat. A szentpéteri erdõben jártam, ahol napsugár v tt be öreg tölgyek közé és vadméhek dongtak, mint a messzi orgonaszó. A réten jártam, ahol

j és a kétkésmadár és olyan ragyogás úszott a patak fölött, amilyen ragyogás nincs is ezen Aztán a szõlõhegyen jártam, ahol valamikor Pétertõl almát kaptam, ami még nem volt érett, d momban olyan volt, mint a méz... És nyár lett egyszerre, s nagyon messzirõl mintha odahallatszott volna a déli harangszó .. . és mintha azt mondta volna, hogy most már aludjak, hogy reggel a korai mise elõtt még meggyónhassak. Fel is ébredtem idõben valami boldog, bátor révületben, ami velem jött még a gyóntatószékbe ondtam mindent bátran és boldogan és az öreg pap megsimogatta a fejem, mert gyónás közben i ajdnem elsírtam magam. Ego te absolvo - mondta a pap, remélem kis barátod melletted lesz életed végéig s még azon is ... és helyetted is mindig megcsókolja a keresztet. Én is remélem!

Nagyszombat - Mög köne a barkát is szödni - mondta barátom: Puska Péter, aki mindenre gondolt s én úgy : a szentelni való barkákat azonnal, de rögtön meg kell szedni, mert a nádas ugyan nem kic si, de mások is tudják, hol terem az igazi barka és ha leszedik elõlünk, virágvasárnapján m sak olyan kis, rövid szárú, apró szemû barkát tarthatunk a magasba szentelésre, ami szinte csúfolása a nagy ünnepnek. - Ámbár én tudom: hol van az igazi... de más is megtalálja - mondta Péter. A pitvarba odasütött a nap, ahol egy öreg padon üldögéltünk, de az udvari nagy akácfa ágait a hajtogatta a szél. - Nem fázol meg? - aggódtam, mert egyébként Péter vigyázott rám, de egészség dolgában én vo enõre. Péter apja is, bátyja is kint voltak már a temetõben és Péter is köhögött már néha, t megfázva. - Vigyázzon Pétörre, Pistika - mondta Juli néni, ha egyedül voltunk - tudja, neköm már csak az egy van... Késõbb azonban elállt a szél, a pitvar is felmelegedett s én úgy éreztem: a barkákat leszed amíg mi itt csak locsogunk róla. A délelõtt aztán egyre ragyogóbb lett, sokkal melegebb is, amihez hozzájárult az is, hogy j kiléptünk, mert máris úgy éreztük, hátha valaki már megelõzött bennünket?... A rétség nagy, füves teknõjében már virágzott a "zsibavirág", meg a "pipitér", a fûzfára má leket lehelt a tavasz, de a Kács-patak vize még nagy volt és elég zavarosan sietett a Po tyondy-malom lapátos kerekére. A nádashoz hamar odaértünk, de én - Péterre gondolva - úgy gyanakvással néztem a maszatos v amely locsogva nyaldosta a két karvastag dorongfából szerkesztett hidat, amit Somogyban ,,bürü"-nek mondanak. - Te, Péter, át mersz te ezen menni? Péter csak mosolygott és szépen átment a hídon, amely ingott-bingott, miközben én úgy érezt ggódástól, hogy a hónom alatt és a hátamon egész hangyakaravánok korzóznak. Aztán - felszabadultam - átmentem én is, miközben Péter mosolyogva nézte billegõ kötéltánco z a betyár két dorong nemcsak le és föl hajlongott minden lépésre, de még oldalt is kilenge miközben szolíd kis cipõim szépen megteltek vízzel. - Ilyenkor jobb a csizma - mosolygott Péter, elnyûtt kis csizmáit dicsérve, én pedig nem sokat foglalkoztam a szörcsögõ cipõkkel edzett voltam, mint az akáckaró, aminek nem a filoxera, de még a mennykõ sem árt. A csodálatos fûzfabokrot aztán hamar megtaláltuk és meg is szedtük és a melegedõ tavaszi fé lindultunk hazafelé. A híd", azaz a "bürü" már nem aggasztott, hiszen jövet Péter úgy ment át rajta, mintha orsz a, velem meg mi baj eshetik? Most én mentem át rajta elsõnek, bátran és vígan és elindult már Péter is, és talán a fele r... - Sáp... sáp... sáp... Burr ... - egy csomó vadkacsa vágódott fel ijesztõ lármával a levegõ pedig meglepve, kicsit ijedten nézett a récék felé és - mellé lépett a dorongnak... - Úristen - rémüldöztem, aztán kihúztam kis barátom, hiszen a víz nem volt mély, de hideg v nt a jég és Péter teljesen elbukott benne... - A barkáim!... nézett Péter a mocskos vízre... - Ott egye a fene a barkáidat ... mind odaadom az enyém, de most fussunk, mert megfázo l! Hát - futottunk! ... Késõbb már fogtam kis barátom kezét és húztam, de meg kellett idõnként állni, mert nem kapo

. . - Lega-láhább... nem... fáházom ... - mondotta és mosolyogni igyekezett, de ez a mosolygás lyan torz, elkékült és fájdalmas volt, hogy majdnem elsírtam magam. És ráadásul Juli néni állt a pitvarban, amikor bevánszorogtunk az udvarba és olyan jajgatás lte magához egyetlen, megmaradt fiát, mintha valami Rém csontkarjaiból akarta volna kisz akítani. Nehéz napok jöttek akkor. Apám nagyon szerette Pétert, hát , a doktor bácsinak naponta kéts kellett Pétert meglátogatnia, nagyanyámmal naponta kétszer imádkoztunk érte és én naponta berohantam Juli néni konyhájába. Köszöntem, leültem a kemencepadkára és nem kérdeztem semmi en Juli néni úgy is válaszolt. - "Csak ujan egyformán, Pistika... hun magáná' van, hun nincs ..." Elmúlt pár nap ... és virágvasárnap két szép barkát szenteltettem, egyiket Péternek, d r ágyára tettem, kis barátom nem is tudott róla... A napok azután ha nehezen is, mégis csak ballagtak. Talán nem volt perc, amikor ne gon doltam volna Péterre és nem volt nap, hogy doktor bácsit meg ne lestem volna, amikor Pét ertõl ment hazafelé. Már nem is kérdeztem semmit, mert az öreg doktor elõre intett, hogy nincs semmi mondaniv alója... ? - Türelem, fiam, türelem. A szíve erõs és ez: minden... A nagyszombati körmenetben már alig lézengtem, pedig ministráltam és néztem, néztem az táriszentséget, s amikor letérdeltünk, azt mondtam: - Uram! Gyógyítsd meg Pétert. . . S amikor levetettem a ministráns-ruhát és elindultam hazafelé, már sötétedett. Lassan agyon lassan ballagtam, de a szívemben és a gondolataim között valami békességes, nagy csend lett. De nem volt neve ennek a csendnek, nem volt neve az embereknek, akik elmentek mellettem, a fáknak, az utcának és az estének sem, csak a szívem hallgattam, de a szívemben is csak néma nyugalom volt. Nem mentem haza, mert mintha valamire vártam volna és talán nem is tudtam volna haza m enni, mert várnom kellett és mást nem is tehettem. Az utca kiürült, a levegõben ünnepi kalács illata lengett és késõbb, nem is tudom, mennyi i - valaki köhögött és pipáját a szomszéd kerítéskaróhoz ütögette. - Doktor bácsi! - majdnem kiáltottam. - Nem szelel ez a büdös pipa - tudod -...de amíg beszélt rám nézett és nem a pipára. - De ... hát ... Péter?! Doktor bácsi! - Miféle Péter - kérdezte, aztán - látva teljes elképedésemet, hozzá tette: -Ja az a Puska Kutya baja!! De hát nem is valami ósdi falusi doktor gyógyította... Ezzel kemény barackot nyomott a fejemre, nehogy kezet csókolhassak, én pedig úgy estem b e Péter szobájába, mint a boldogság csodája és csodálója. - Péter! És Péter mosolygott és fogtuk egymás kezét és azóta sokszor gondoltam arra: mi az az érzés, , mint a Boldogság!? "Csak" Özv. Török Imréné az idén nem csinál hímes tojást, pedig - ahogy hírlik - már külföldre is k, hogy mért nem, azt mondja: - Csak! Tavaly még készített, de olyanokat, hogy még Ferkó gyerek is bámulva nézte-nézte a csodás t pedig õ szokva volt anyja mûvészetéhez. - Édesanyám, gondultam valamit. . . -No! - Nagyszombaton, nagyon korán hajnalban - még sötéttel elviszem Eszti néninek a tíz legszeb et. A kertfelül mennék, aztán beleteszem a kokoricás szakajtóba; mindig ott van a kamra ab lakban. Majd néz reggel nagyot... Törökné elmosolyodott. Nem buta gyerek ez a Ferkó... - Nem bánom. Jólesik neki. . . Eszti néni a falu másik felében özvegykedett szép, kis házban s ami még hozzá tartozott. Na rt, kis szõlõ s egy kis háztáji föld. Az urát két éve temette el s nem úgy fest, mintha fér na. Persze belelátni senkibe nem lehet, de Eszti néni híre makulátlan. Szomszédjaival barátságban van, de az kétségtelen, hogy - ha a kertben van - sûrûbben néz a szomszéd kertje felé, mert ott Taligás Vince csizmadia lakik, akivel szót válthat néha, hiszen gyermekkori pajtások, bár most már ötven felé járnak mind a ketten.

- Hogy vagy, Eszti? - Köszönöm, Vince, csak úgy öregesen. És szelíden mosolyognak. Valamikor ez nem így volt. Valamikor szerelemmel gondoltak egymásra, de aztán jött az is tenverte háború és Vincérõl csak annyit lehetett tudni, hogy megsebesült és eltûnt. Eszti várt egy évig, két évig, aztán hozzáment Banádi Jóskához okosan és tisztességesen. És en megjött Vince az üres házba, mert anyját nemrég temették el. Amikor elõször találkoztak, szépen kezetfogtak, ahogy illik. - Hogy vagy, Vince? - Köszönöm, Eszti, hát te? - Megvagyok. Banádi Jóska tudott a dologról, de nem szólt és nem hívta meg Vincét, aki nem is kívánkozot sztességes szomszédi viszonyt azonban nem zavarta meg semmi. Persze, beteget látogatni, plána szomszédot, nemcsak illik, de kötelesség is. Jóskának is j tt, bár nem gondolt arra, hogy Vince nemsokára a Szent Mihály lovát viszi azok között, akik viszik ki a temetõbe. Aztán Eszti egyedül maradt és idõvel arra gondolt, hogy meg lehet élni egyedül is, lám, ez zegény Vince mindig egyedül van... Uram bocsá igazán csak úgy eszembe jutott. S ekkor egy darabig Vince köszönését szigorúan fogadta, ahogy egy özvegyhez illik. Késõbb felengedett; mi köze hozzá?... De Vincén nehéz volt eligazodni, mert Vince mindig egyformán barátságos volt, kedves és der Segített is a kis szõlõben, de csak akkor, ha mások is ott voltak. - Pedig milyen rendes ember! - gondolta Eszti -, csak olyan mulya ne lenne - és el pirult. Vince azonban nem volt olyan mulya, csak valahogy gátlásosan tartózkodó. Amikor este rendbe tette a mûhelyt, elüldögélt a háromlábú széken és Esztire gondolt. Hát persze - gondolta -, de hogy kellene elkezdeni? Pedig milyen rendes asszony!...de azt hihetné talán, hogy a vagyonkája... Korban is ho zzám való... Majd jön még valaki, aztán elkapja. Hát, ha más kell neki - dünnyögött Vince te vetélytársát, aki ellen nem tehetett semmit. Ilyenkor Vince egy kis pálinkát ivott és cigarettára gyújtott, ami jólesett. - Majd holnap! Majd holnap megmondom, hogy: nézd, Esztike, ami elmúlt az elmúlt... ugy e... Nehéz és nem is így kell. Esztike esetleg szigorúan ránéz és örökre vége mindennek. A kis mûhely bealkonyodott és Vince kiment az állatokat ellátni. Tavaszodott már és a kert elõl rétszagú szellõt sodort az enyhe szél. Adott a disznóknak, baromfinak s arra gondolt, hogy pár nap és itt a húsvét. Át kellene men i és Esztit húsvét másnapján meglocsolni? Vince bátortalan lett. - Gyerekes szokás... Nagyszombat éjszakáján Ferkó gyereket vekker ébresztette. A tojások már össze voltak készít - Aztán csak csöndesen - mondta anyja -, majd néz nagyot Eszti nénéd reggel. . . - Gumicsizmában megyek - mondta Ferkó és a hold világít. Anyja büszkén nézett fia után és E a gondolt, a szõlõre... Esztinek nincs más örököse, csak Ferkó. Okos gyerek, hogy így kitalálta ezeket kat. . . Eszti szereti Ferkót.. . Aztán lassan hajnalodott. A csillagok hunyorogni kezdtek és Esztike kakasa olyan erély esen követelte a virradatot, mintha tudta volna, hogy húsvét hajnalán az ilyesmi meg van engedve. Eszti felébredt. Felébredt, pedig olyan szépeket álmodott. Ragyogó nagy tûz égett a kert al és valahol szólt a rezesbanda. Mosolyogva ébredt s úgy érezte, az ágy szinte kiveti magából. És újra szólt a kakas. - Megetetem õket - gondolta -, aztán kényelmesen készülõdött a misére. Mire felöltözött, az udvar már derengett s amikor a megszokott mozdulattal felemelte a s zakajtót, nehéznek érezte. Jobban odanézett és a szakajtót majdnem elejtette. - Vince! - gondolta s a nagy tüzet látta újra, amit álmodott. És egyszerre tudta, mit kell tennie. Átmegy a kerten és a tojások felét visszarakja Vince szakajtójába. A kerti fû még harmatos, de nem érezte. A pitvaron osont, mint a gyík. Ott a szakajtó... r eszket a keze... Uram! Ha meglátnak... egy... kettõ... három. S ekkor - Eszti majdnem elájult - nyílik a mûhely ajtó és kilép Vince. És jön...jön, vagy c zeme közeledik? Hát gondoltál rám? Hímes tojás... Esztikém! Hát ne menj el!

Eszti megállt. - Itt maradjak? - Persze... már annyiszor akartam mondani. . . tudod... örökre. Eszti délután elment unokanõvéréhez, özv. Török Imrénéhez, aki barátnõje s egyetlen rokona n. Valakinek el kellett mondani a hírt - illik is, hogy tudjon róla - valakinek, akárk inek, hogy örömében részesedjen. A szoba elég homályos volt és Eszti nem is vette észre, hogy Törökné arca hogy sötétedik el n szemmel néz a sarokban ülõ "örökösre". És sötétedik már, amikor elbúcsúznak. - Lehet ennek még öt gyereke is - gondolja és szinte úgy tántorog be a házba. Ez tavaly volt. Az idén özv. Török Imréné nem csinál hímes tojást, pedig - ahogy hírlik - külföldön is megv ogy miért nem, azt mondja: - Csak!

Régi húsvét Bizony, régi húsvét, de nagyon idõtálló, mert az emlékek tisztán, szinte megmosdatva jönnek lmúlt félévszázad avar-és idõszagú virágos bozótjából. Sajnos, a régi érzelmeket bajosabb felidézni, így nem is tudom megmondani, hogy egyházi tén kedéseimet nyugtalan ifjúságunk, vallási lobogásunk, vagy feltûnési viszketegségünk fûtötte valami szelíd színészi hajlamokkal. Elég az hozzá, nálunk nem kellett hurokkal fogni a ministránsokat, harangozókat, sõt még a tókat sem, amiért - már mint a fújtatásért -, egyébként is egy krajcár járt, tekintettel a járó fizikai fáradozásra. A ministrálás elsõosztályú elõkelõségéhez nem fért kétség, bár a civilben való oltárszolgál hasonlítani azzal a dicsfénnyel, ami a pirosgalléros, fehérszoknyás és bûvös, latin szavakk ghatározott ünnepi megjelenést körülvette. Persze, a koporsós gyászmise sem volt utolsó, ahol feketében - bár nyáron mezítlább - segéd az ember, de itt a lelkesedés értékét erõsen rontották a várható anyagi kilátások, amelyek jezve tíz és huszonöt krajcár között mozogtak. Beszélték ugyan az öregek, hogy valamikor régen, két vagy három éve a kasznár lánya gyászmi tránsok fejenként egy-egy koronát kaptak, de ilyen vagyonra hiába spekuláltak kortársaim, m rt az ilyen nagy bánatot okozható többi, módos hajadonok rendkívül egészségesek voltak és m l foglalkoztak a világon - magunk között szólva -, csak az elmúlás gondolatával nem. Végül maradt még a harangozás pót-dicsõsége, s a hozzáértés fitogtatása, amikor nem dadogva szólalt meg a harang a torony ködös félhomályában, ünnepi n ba lendítve az öröm vagy a bánat ugyanolyan tiszta zengését, jelezve, hogy a harang mindig gyanazt mondja, csak az emberi szív piros, vagy sötét barlangjában alakul át könnyes vagy h adó áhítattá. De azért a harangozás sem volt utolsó szórakozás. Néha ugyanis a gyászoló család elviselhet bánatában, vagy a megkönnyebbülés könnyelmûségében itt is kinyitotta a bukszát, öt-tíz kraj - tekintettel az öt harangozóra -Jelentékeny összeget képviselt... Igen, öt gyerek kellett harangozáshoz, bár csak négy harang volt, mert egy a toronyból leste, mikor indul el a gyászmenet és mikor ér ki a temetõbe, amikor az illetékes helyzetén már a harangszó sem vál at. Kikísérte a halottat, és Kati néni vagy Péter bácsi most már intézze a dolgát, ahogy tu A harangozásban voltak persze igazi sátoros ünnepek és egyéb körmenetek, amikor kortársaimn valóban fel kellett kötni a rödösgatyát - ezt a gyönyörû, hófehér, apróra ráncolt szoknyát zségesebb ruhadarabot azóta sem hordtak Somogyban - (és mivel szép volt és magyar, azóta se hordják) mert a hosszú körmenet alatt megizzadtak a legénykék, bár váltogatták egymást az ng nehéz és a lélekharang gyermekien könnyed munkájában. Ilyen elsõosztályú, dicsõséges nagy ünnep része volt a feltámadási körmenet is, ami legaláb ozási élvezetetjelentett, mert a hömpölygõ allelujás menet az alszeget, fõszeget és gátszeg ntette, s a harsány énekszó meglobogtatta a zászlókat, s az ablakokban alázatosan bókoló gy t is. Sajnos, ezen a nevezetes körmeneten nem vettem részt, mert az esperesi önkény alkalmasab b egyéneket jelölt ki ministránsnak, így meg kellett elégednem a harangozói beosztással, ah már úgyis öten vártak a jelre, hogy meghúzzák a harangokat. . . Ez az öt férfiú alamuszi ut smerte el harangozói jogaimat, csak az egyik jegyezte meg, hogy a körmenet után megfog ja a baglyot, ami a torony gerendáján ül... - Még fiatal - mondta Jancsi - felnevelem...

- Megnézhetem? - Persze. Van még idõ... csak ne ijeszd meg... - Dehogy - mondtam és felmentem a csapóajtón a toronyba, ahol gerenda valóban volt, sõt av as faggyúszag is, de bagoly sehol és csak visszaereszkedve döbbentett meg az ármány kivétel s gyalázatossága, mert a csapóajtó zárva volt. . . miközben elfojtott gúnyos vihogás hallat ... Kizártak a harangozásból! Dühömben belerúgtam az ajtóba, átkot szórva a cselvetõkre, de ezt be is kellett szüntetnem, az áhitat megzavarásáért, esetleg valódi esperesi nyaklevesek következtek volna, de azért mert felzúgott a feltámadási ének és a megzendült harangok, minden más hangot elnyomtak. Majdnem sírtam, de még leülni sem mertem, mert igaz ugyan, hogy a bánatot ülve könnyebben v seli el az ember, de tekintettel kellett lennem vadonatúj kék ruhámra, amelynek aranyg ombjai még a homályban is elõkelõen csillogtak. Rövid, de igen tartalmas átkot szórtam tehát ellenlábasaimra és gondolkodni kezdtem. Nem at féltem, hogy az ajtót nem nyitják ki, de mi a mennykõt csinálok itt fél óráig. Ebben a ruh sorogni sem lehet. Elég meleg van - gondoltam - hátha levetném... mondjuk a kabátot, mert a nadrágot, talán ne illene... A kabátot tehát levetettem, s közben azon gondolkoztam, hogy a templompadlás, milyen mérték en szent hely. Szóval: levetettem a nadrágot is ... A templompadlás még elég világos volt bizonyos kutatásra, amelynek tárgya lehettek fiagalam ok, bõregerek, kisbaglyok, pénzek is, mert találhatunk itt már kossuthbankót, rákóczitallér füstölõt, német csákót, sõt egyszer egy üveg bort is ... ami késõbbi évjáratú lehetett, mer i üvegjeihez hasonlított és Bandi bácsi a dékány, napokig keresett valamit a padláson, mikö hangosan dörmögött, mondván: - Hová töttem... hová töttem... Ez alkalommal azonban nem találtam semmit és az idõ is nehezen múlt, bár zengve zúgtak fölö a harangok. Végül is felmásztam a szentély bolthajtására és a lyukon, ahol az örökmécs vast feljött a padlásra, le pillantottam a templomba. A látvány meghökkentõ volt. A padokban öregasszonyok, az elsõ padban Kati néni, akit megismertem hatalmas imakönyvérõl. A templomablakon aranyos ragyogást vert be a lebukó nap, s ebben a ragyogásban, mint töm jénfüstben, millió csillagocska, kavargott a lyukon át lelökött, lisztfinom por... Akármire megesküdhetek, hogy elõször véletlenül löktem le egy marék port, de késõbb élvezet a dolog, mert az öregasszonyok könnyes elrévüléssel nézték a tüneményt. . . A por, csak a nap ragyogó lángolásában lett látható, az oltár elõtt és fölött gomolygó csil s körül, háttérben Szent István glóriás szobrával... és Kati néni támolyogva ment a sekrest va dékány bácsit... Amikor végre kiszabadultam, már alkonyodott; a kórus kiürült, harangozó barátaim elszéledte én mégis megelégedéssel ballagtam ki a templomból, mert élvezetes délután volt. De a templomajtóban meghökkentem. A templom elõtt, fekete körben, az öregasszonyok között csak esperes bácsi vörös cingulusa iros arca jelentett valami változatosságot. - De öspörös úr - mondta Kati néni. - Látta ez a Bandi is, meg mi mind, asszonyok... - Mit láttatok? - Hát aranyos fényességet. Aztán Szentisvány... - ...leszállt és eljárta a kanásztáncot. Mi? -Jaj, öspörös úr ... - ...besütött az ablakon a nap és a galambok leszórtak kis port a padlásról. Na! - De, öspörös úr ... - Aztán most elmehettek, mert olyat mondok, hogy magam is megbánom... Az asszonyok lehajtott fejjel oszoltak, mert az öreg pappal vigyázni kellett. Öspörös úr ug anis azelõtt katona volt, mégpedig huszár, aki Maglájnál vitézkedett, két szép kitüntetése . . Hazaérve, azt mondja nagyanyám, miután maga elé állított, megvizsgálta ruhámat és megsimoga - Látod kisfiam, tudsz te vigyázni a ruhádra... mintha most vetted volna fel. Vetkõzz le ! - Majd... - Most! Úgyis lefekszel nemsokára... Levetettem a kabátom és nagyanyám megtántorodott. - Szentséges atyám ... a nadrágot is ... Hát levetettem a nadrágot is, és ott álltam az évtizedes portól feketén, mint egy fiatalkor

eprõ. - Mindent! - kiáltott nagyanyám - Apád agyonver, ha meglát... Állj a lavórba... Ezek a sorok is bizonyítják, hogy apám nem vert agyon, én pedig fél óra múlva békésen aludt t a jó gyerekek és a galambok általában.

A bárány A bárány húsvét elõtt nyolc-tíz nappal szokott elõbukkanni, valami különös és tüneményes mó kút mögül lépegetett elõ, néha a tornácos folyosó végén jelent meg, néha pedig Görbic Pista ggel, mondván: - Egy kisbárány kéretõdzött hajnalban az istálóba... hát beeresztöttem ... A hajnali jövevényt - természetesen - azonnal látni akartam. - Majd, ha a tejet megittad... Egy valódi kisbárányért mit meg nem tesz az ember, azaz a gyerek... hát behunytam a szemem , mert ha már nyelni kellett az utálatos folyadékot, legalább látni nem akartam... - Töröld meg a szád is ... Megtöröltem ... és mire a "Gang", azaz a külsõ folyosó végére értünk, már el is feledtem a dás keserûségét, mert kezem megmelegedett már Pista bácsi hatalmas markában: - Fehér? - kérdeztem. - Mint a hó ... -Nagy? - Hát akkora nincs, mint a cigányok szamara ... de szép kisbárány... És mentünk az istálló felé, ami talán ötven lépésre lehetett, de nekem a világ végének tets - Csak lassan - mondta Pista bácsi - hátha megijed, aztán a lovak közé fut. . . még agyonrú .. Ettõl a gondolattól a szívem olyan vad vágtába kezdett, hogy nem is hallottam az ajtó nyiko gását, de aztán kinyílt végre és az istálló közepén ott állt kétségbeesve, tanácstalanul, e zomorú kis fehér bárány. - Bee - mondta szomorúan és rám nézett, min zt mondta volna: hol az anyám? Mért nem jön az anyám... hová tettétek az anyámat? És éhes i k... - Na, menjünk beljebb - mondta Pista bácsi - az ajtót be kell tenni, mert megfáznak a lo vak... Betettük hát az ajtót és csak álltunk - amíg megszokta a szemünk a homályt - aztán lassan o m a kisbárányhoz és leültem melléje a földre. - Bari... Barikám - és Pista bácsira néztem engedélyért, mert azt már tudtam, hogy minden á irtózik a megfogástól. - Megsimogathatja... a juhász gyerekeivel még játszott is ... - Bari.. Barikám ... - simogattam a kisbárányt - egyél Barikám... hozok cukrot is. - Fenét! - mondta Pista bácsi határozottan - inkább egy kis tej kellene neki, de - és öreg arátom komoly figyelmeztetéssel felemelte mutatóujját - nem én mondtam... érti, ugye? - Persze - mondtam és apámra gondoltam, de mintha a bárány kívánsága erõsebb lett volna és s volt, mert felkeltem és azt mondtam: - Kérek neki tejet! - De nem én mondtam! Érti? - és Pista bácsi nagyon komolyan nézett rám, én pedig összes kur l reszketeg lábaimban felmentem a reggelizõasztalhoz és azt mondtam: - A kisbáránynak tej kellene... talán cukor is ... - Ki mondta? - kérdezte apám elkomorulva - Pista bácsi? - Vinkó Borcsa néni - mondtam bátran - mert ez igaz is volt. Borcsa néni nagymosásnál mesél hogy egy kisbárányt cuclival és édes tejjel neveltek fel, mert elpusztult az anyja... Apám nehezen nyelte le a mérgét, de - lenyelte ... és utána hosszú csend lett a reggelizõas l körül, én pedig csak álltam, bár ingott alattam a padló és a könnyek már összefutottak sz an. - Kérj a konyhában - mondta végül apám komoran és a hátamon éreztem, hogy utánam néz ... de ogy édesanyám is utánam néz és ez megnyugtatott. A kisbárány aztán szépen nevelõdött, de ez kizárólag az állatorvos bácsinak volt köszönhetõ gyanyámmal a kisbárány étrendjét, amit aztán én pontosan betartottam. És egy két nap múlva, reggel apám nyitott be nagyanyám szobájába - akivel egy szobában alud szokatlanul csendesen: - Alszik a gyerek? - suttogta - Hát hagyja aludni, édesanyám és ne is engedje ki nyolc óra elõtt. János hétre küldi a másik bárányt ... a fene látott ilyen nyúlszívû porontyot. . . Én tehát "aludtam", de a "nyúlszívû poronty" kissé rosszul esett, bár magam sem értettem, h míg a csirkék és kacsák lenyakazását szinte érdektelenül néztem, a hízó kétségbeesett rival

annak a kisbáránynak megölése szinte kétségbeesett írtózattal rázta meg egész gyermeki val értettem, de éreztem a megmagyarázhatatlan valóságok egymástól való írtózatos távolságát. És pár nap múlva, a padláson járva az sem érdekelt, hogy egy friss báránybõr lógott a ruhas - Báránybõr ... - gondoltam és semmi egyebet. Mintha egy öreg kabát vagy pokróc lógott voln adlás homályában, amihez semmi közöm nincs, a tulajdonost nem ismertem és soha nem nézett r inte szeretettel a türelem, az ismerõsség vagy a félelem riadt, tiszta gyermeki szemével. De az élõ báránnyal annál melegebb barátság kezdett kialakulni köztünk, hiszen én tõlem kap jet és mindent, ami a kis jószágnak az életet jelentette. Hosszas tûnõdés után Tódornak "kereszteltem" és nagyanyámnak reggel, még felkelés elõtt, el am, hogy Tódor már érti a nevét és hívásomra úgy jön mint a jólnevelt kutya. Nagyanyám nem lehetett jó hangulatban, mert azt mondta, hogy: "Érti a fenét egy buta bir ka..." s ezért nagyon meg is sértõdtem ... és elhatároztam, hogy a Szent Antal szobrot kiál om a kis stelázsi szélére... ami elég magasan volt a falon. Nagymama felnyúl az imakönyvéér glöki a Szentantalt. . . és puff! ... Nagymama azonban ezen a szép nagyszombati napon - amint már említettem - nem volt imádságos hangulatban, vagy csak úgy könyv nélkül imádkozott, mer yes Szent állt, mint a kõszál és késõbb, belátva tervem aljasságát, bocsánatot is kértem tõ , a nagy Szent meg is bocsátott, hiszen nagyapám is tõle kapta a nevét, bár nem lett szent , tehát meg is házasodott, amit nagyon bölcsen tett, mert akkor ki írta volna meg ezt a kis történetet?... Késõbb tehát nagyon illedelmesen megkérdeztem, hogy felkelhetek-e, s miután éreztem, hogy n gyanyámat a jólneveltség eme magas foka erõsen meghatotta, egészen felületes mosakodás és ö engedélyt kaptam Tódor meglátogatására. Szép, langyos tavaszi délelõtt volt, tehát Tódort kivittem a kertbe, mint egy fõúr az agará agyon kellemes séta után visszaballagtunk az istállóba. Közben azonban apámmal is találkozt , aki nagyon meglepõdött jó magaviseletem eme magas fokán. - Na, látod, mondta, tudsz te rendes gyerek is lenni. . . Mivel pedig ennél nagyobb csoda már nem történhetett, és a déli harangszó is már a levegõben volt, hát megmostam a kezem, mert a levegõben volt a bûvö s, hogy tálalva van! Ebéd végeztével pedig apám azt mondta: - Majdnem elfelejtettem. Az öspörös bácsi üzent, hogy a délutáni körmenetben légy ott te is yáddal... Hát - ott is voltam! Közvetlenül a baldachin mögött és erõsen fogtam nagyanyám kezét, és ne le szemem az arany szentségtartóról, amelynek ostyájában ott van a földreszállt és az ember l megfeszített szelíd és békés, örök Isten. A falu utcáján már az alkonyat járt, de zengett az ének és elszállt a házak felett, a kerte ett, ki a szabad mezõk felé, ahol bontogatta már szárnyát a hûvös, szürke alkony. Fogtam, egyre erõsebben fogtam nagyanyám kezét, mert öspörös bácsi felemelte az Oltáriszent letérdeltünk mi is, mert körülöttünk elhallgatott az ének, és - mintha elkaszálták volna lltak mind az emberek. És ekkor úgy éreztem, a harangok mintha ujjongva felkiáltottak volna, mintha zengésük össze ezett volna magasan, fent az ég alatt, mintha soha többet el nem hallgatnának ... és talán ezért van, hogy ha arra a hatvannégy év elõtti feltámadásra gondolok, azt a simogató, bold ujjongó zengést - ma is hallom.

Harangszó Puha ostorával keletre suhint, Szakad az ég és lelép a virradat; Aztán elbolyong szerte a határban Tavaszban, õszben, télben vagy a nyárban S elpihen a nádon s az erdõk alatt. Pihen az érc is: néma, õsi fészek Most nem ringatja a kopott vasszívet, Aztán jön a dél s ú dobban, Zengõ koldulással újra kilobban És tenyerére veszi a Kenyeret. Itt elidõzik. Hosszabban szól és száll (néhol - tudjuk - öreg a harangozó... ) S az Úr Angy el kell kísérni, Esõben napot, napban esõt kérni És Nándorfehérvárról is esik szó... Délután alszik. Néha rakoncátlan Szélkölykök táncolnak fészke peremén, Bolyongó lélek is ak etve dohos régi bûnök árnyán S kézen kell fogni, hogy ne féljen szegény. Aztán csak Haza! Mert mire hazaér Ámbár a járást ismeri már régen Bárányfelhõkön és alkonyi ringató szárnytalan szárnyon . Bizony, a csillag már fent van az égen. Szép estéli csillag, búcsúzó csillag. Fáradtan cseng-bong reszketõ sugarán, Az öreg szíveke gyinti, A gyerekeket álomra inti S elhal a temetõ álmos alkonyán. Vége. Talán csak a halottak hallják Aztán a nagy éjszakában leng, mesél. A régi sírokat meg ja, Régi bánatokat elcsitítgatja S aki élt valaha, most újra él.

Szárny ölelését mindenek érzik Benne a Jóság örök csillagait De múlik az éjjel, fáradt az á ed mindig új világon S a harang kiröpteti új fiait.

Másnap Minden napból egyszer másnap lesz, ami harmad nappá szürkül, és negyednap már majdnem eleny , hogy ötödnapra végleg kihulljon az idõ rostáján, bele a hetek tócsájába. Ámbár vannak jel s, sõt feledhetetlen másnapok, amelyek hozzákötik magukat valamihez vagy valakihez, és emlé eztetnek. Ha például fiamat itallal vagy cigarettával kínálják, s a gyerek "köszöni: nem szokott. . . z egy bizonyos húsvét másnapját juttatja eszembe, amikor még "szokott", és éppen ez tette a a másnapot emlékezetessé. (Nem szeretem családtagjaim "erõs jellemének" hátsó rugóit szellõztetni, de ami igaz, az ig és hátha tanul belõle valami hivatásos nevelõ, ezért közkinccsé teszem ezt a másnapot össz aival.) Csodálatos gyermekem abban az idõben talán tizenegy évet vallhatott magáénak és sógoromékná ahol lovak voltak és csirkék. A lovakra fel lehetett ülni, a csirkékre pedig- egy kis erõs zakkal - rájuk lehetett fogni, hogy rántanivalók, aminél gyászosabb jelzõt egy csirke el se képzelhet. A húsvét - ezen felül - hatalmas társadalmi életet is jelentett, új barátokat és barátnõket t a réten, komoly ismeretségeket az istállóban és kellemes verekedéseket mindenütt. Mindeze zéleskörû elfoglaltságra való tekintettel új ruháját a megérkezésekor azonnal elzárták, és ban tevékenykedhetett, amelyek diadalmas csaták foltjait viselték. Természetesen húsvét napján új ruhában pompázott és másnap is, amikor nagyanyja ráadásul mé solóüveggel is tetézte az új ruha kényelmetlenségét. - Az úgy illik, kis fiam, hogy az ismerõs házaknál meglocsolod a kislányokat. A gyerek kicsit elkomorult, mert nem szerette a parancsokat és a kötöttséget, de amire öre ganyja azt mondta, hogy "ez az illem", az úgy hangzott, mintha két arkangyal is állt v olna mellette, az egyik harsonával, a másik pedig lángpallossal. Ment tehát a fiú, kezében a virággal, zsebében az üveggel, morcosan, ámbár enyhültebben, me ndolta, hogy a virágot - természetesen - Marikának adja, a többinek meg jut, amijut. Marika a kanász lánya volt, azaz Péter bácsié, aki valódi katonatrombitával szólította fel a disznók kihajtására, olyan csodálatos zenei cirkalmakkal, hogy a malacok majdnem táncra perdültek. A fõ ok azonban nem a trombitában, hanem a kislány kék szemében rejlett s egész s üde, tavaszi lényében, ami a virág sorsát imigyen elintézte. A kislány pirult, de Péter bácsi nagyon helyeselte a locsolást, s oda nyilatkozott, hogy : - Erre azonban inni kell! - De elõbb enni! - mondta Juli néni, és a szentelt sonka kövérje igen kellemesen gyantázta eg az utána következõ "császárkörte" lejtõjét. A fiú rövid idõ múlva úgy érezte: az ilyen nagyanyai parancsok nem is olyan kellemetlenek, a jól meggondolja az ember ... S ha a császárkörte az illemhez tartozik, hát ki lehet bírni Marikáék után tanítóék következtek, ahol gyermekem már az illemet meghaladó módon locsolt. nem volt otthon, a néni a konyhában, s az egyik lány - mert volt három is - feltette a kér dést, hogy adhat-e valami italt? Fiam úgy legyintett, mint aki ennél természetesebb dolgot el sem tud képzelni, s lehajtv a a pálinkát a szivarosdobozba nyúlt, és határozottan rágyújtott. - Te szivarozol? - Hajaj... már régen ... Bíró bácsiékhoz már szivarral érkezett, ami látszólag nem keltett feltûnést, s az sem, hogy llegû csemetém üres üvegbõl locsolt... , s oda nyilatkozott, hogy valami kis ital jót tenne szervezetének. Bíró bácsinak a könnye is potyogott, és bort hozott, de a fejlõdõ komázásnak véget vetett a - Gyerünk! - kiáltott a jeles ifjú, és nem is várva senkit, rohant a templomba, amely - sz erencsére - annyira tele volt már, hogy csak a szenteltvíztartó mellett kapott helyet. Aztán pendült a csengõ, zendült az ének, de olyan erõvel, hogy a masszív kõedény mintha a h yán egyet lejtett volna. Ez még nem lett volna baj, hiszen Jerikó falai is leomlottak, de Jerikóban nem indult meg a föld, itt pedig... - Mi a fene van ezekkel a kõlapokkal? - akarta gondolni, de ugyanakkor elmozdult a kórustartó két oszlop is, s a kórus orgonástól, mindenestõl süllyedni kezdett. -Jaj! - nyögött a gyermek, és nem törõdött már azzal sem, hogy a többiekre rászakad a kórus

a templomból a szivar, bor és császárkörte szagú napsütésbe, egyenesen a temetõbe, mert az lom körül temetõ volt. De a föld - úgy látszik - kívül is megmozdult. Aztán mintha a fejében szólaltak volna meg a ngok. Szíve elhalóan ketyegett ... a rügyezõ bokrok úgy sétáltak a sírok között, mintha ez nne, a keresztek lelkendezve integettek két karjukkal, amikor trónom és nevem örököse, lebo ult a Balog Anna nevezetû sírhalomra - meghalni. Ennek már tizenhárom éve! Azóta gyermekem utál mindent, ami "ital" s ami dohány. Az a rövid meghalás is jót tett neki az az áldott húsvétmásnap, amely megbonthatatlanul kizárja, hogy valaha is "másnapos" legy n.

Tojáshéj-darabkák Tudod-e, mi a kõkányulás? Hát a likbavágás, hát a görgõzés? Ha mindezt nem tudod, keveset tudsz, és el se tudod képzelni, hogy a templomban is l ehet verekedni bûntelenül, sõt büntetlenül, ha - nem veszik észre. De nem veszik észre, mer verekedés az orgona mögött történik, lehetõleg csendben, és nem látja senki, legfeljebb az akik szemet hunynak a leszakadt gombok és zsebek hiányosságain, mert verekedõ ifjainkat a harangozás körüli szent buzgalom hevíti. Elõször hadd magyarázom el a fenti mûszavak értelmét azoknak a szerencsétleneknek, akik a k asztal zöld posztóján, vagy a lóversenytér zöld gyepén csak gyenge hányadát érezhették anna mnak, örömnek és bánatnak, nyereségnek és veszteségnek, amely a hímestojás eme hazárd játék A kõkányulás a legegyszerûbbnek látszik, de csak látszik. Ehhez két elszánt tag szükségelte teljesen tisztában vannak a tojás két végének keménységi fokával és szilárdsági viszonyaiv k tartja a tojást, a másik pedig odakoppint a saját tojással a megengedett helyre. Aztán s zerepcsere következik, mindbátrabban, sõt elszántabban kõkányulva, mindaddig, amíg egyik to zt nem mondja: - Reccs! Ezzel a rövid szóval - kissé behorpadva - búcsút is vesz gazdájától nyerõ fél zsebében helyezkedik el, míg a kárvallott fél vérmérsékletének megfelelõen visel mes veszteséget. A meghorpadt tojás azonban nem vész kárba, sõt ez a legalkalmasabb (csekély hibával) a likb vágás szerencsejátékának gyakorlására. Ehhez a játékhoz már pénz is kell, egy kétfilléres, . A tojástulajdonos, markába szorítva a tojást, akkora köralakú nyílást hagy csak, amelybe rajcáros belefér s azt mondja, hogy: - Vághatsz... Már most a krajcártulajdonos - alapos és megfontolt célzás után - vagy beletalál a lyukba az tojásba - vagy nem. Ha a kétfilléres megáll élével a tojásban, a tojás és krajcár is az a tojástulajdonos bekapja ugyan alaposan megkoppintott mutató, vagy hüvelykujját, de a pén z és a tojás is az övé. Szép és hasznos játék - tagadhatatlan - hátránya, hogy délre már az összes maszatos, kis uj dre vannak verve a hibás találatokkal és délután csak a legelszántabb és legvastagabb-bõrû isták likbavágóznak... A szelíd többség ilyenkor már szelíden görgõzik. Ez már igazi társasjáték. A játékosok egyk a földre, egyvonalba, egymástól jó arasz távolságra és négylépésrõl gördítenek valami nag vet az eke néha ilyeneket) a tojások felé. A gördítés alapja egy deszkalap, amelyen a pénz t és lendületet kap, s aki eltalál egy tojást, az az övé. - De hiszen a tojások így mind összetörnek! - kiált fel a beavatatlan szemlélõ. - Össze bizony - nyájas szemlélõ -, de hiszen a tojásoknak ez a sorsa. Összetörnek elõbb va b; szutykos kis körmök által azután meg lesznek hámozva és húsvét ebéd ide vagy oda - szusz -, de meg lesznek éve. A színes tojáshéjdarabkák pedig imitt-amott, még napok múlva is hird k, hogy szomorú, de a húsvét megint elmúlt. Elõbb azonban még történik egy és más. A görgõzõk közé berobbanik Olajos Miska és azt mondj - Berta Jancsit nem láttátok? - Dehogynem ... - pislog egy kis kesehajú, szeplõs egyén - dehonnem. Petákékhó ment. Olajos Miska szeme szikrázik, nádpálca van a csizmája szárába dugva és kalapját a tarkójára harzik. A kis szeplõs csak úgy sugárzik. - Oda nem mer menni ez a híres harangozó... haragba vannak Petákékkal, de meg nincs is o tt Jancsi, csak úgy mondtam... Olajos Miska tehát Berta Jancsit keresi, még pedig nádpálcával ... s a kis szeplõs egyáltal m ok nélkül mondta, hogy "ez a híres harangozó". Tegnap ugyanis a fel támadási körmenet elõ "illetékesek" éppen bevégezték az osztozkodással kapcsolatos verekedést, amikor Miska veze el négy legény jelent meg a harangkötelek között. - Félre, taknyosok!

És nem lehetett tenni semmit. Ilyen még nem is fordult elõ a harangozás viharos múltjában, ogy házasulandó legények beleavatkoztak volna a kisebbek õsi jussába. - Ezt megbánod, Miska! - sziszegte Berta Jancsi könnyekbe borulva. Helytelen tehát azt mondani, hogy nem lehetett tenni semmit, mert igenis lehetett és Olajos Miska ige nis megbánta. Az öreg templom padlásán ugyanis fölös-számban költöttek a galambok és a fész ak fiókák voltak, de félrelökött záptojások is. Berta Jancsi ezt tudta és gondolt rá. Olajo szintén tudta, de nem gondolt rá, csak késõbb, amikor már késõ is volt egyúttal. . . A feltámadás után hazahullámzó nép között ott nyikorogtatta csizmáját Miska is, Jakab Veron kissé lemaradva a sietõktõl, mert mondanivalójuk volt egymásnak... ámbár ez a mondanivaló hezen indult el. Már-már megszólaltak, de valami mindig torkukon akasztotta a szót, míg végre Veron (a nagys Vince Boris lánya, aki megmondja a magáét, ha a ház összedül is...) keményen megállt: - Mi olyan büdös rajtad, Miska?... - Rajtam? - vörösödött el a legény. - Rajtad, hát! - Talán rajtad... sziszegte a legény - már a templomtól forog a gyomrom ... de mondom, n em szólok, hátha záptojást akarsz adni hímes helyett... Miska azt is mondhatta volna, hogy záptojás, de úgy érezte, hogy így sértõbb... Szerencsére Veronék háza elé értek és nem kellett a lánynak sarkon fordulni, csak kinyitott bevágta az ajtót Miska orra elõtt, aki ezekután csizmája nyikorgását teljesen feleslegesnek találta, de azért elég peck ment hazáig. Ott aztán a búbos padkájára vágta kalapját, de meg is hökkent abban a pillanat mert az 'áptojás-szag csak úgy felhõzött körülötte. Már, mint a kalap körül. A kalap felfeslett bélése alatt pedig - Berta Jancsi szakszerû rendezésében - elkenve egy romlott, már-már majdnem kiszáradt, irgalmatlanszagú galambtojás... Régen lement annak a húsvétnak tavaszi borulásba tûnõ napja és hogy Miska megverte-e Jancsi nem emlékszem - régen volt már nagyon -, de Veronnal harmincéves házasok és Jancsi a sógora A bosszú tehát egyik oldalról sem maradt el, s tart is életfogytiglan, akár csak Miska pre dikátuma, akit ha meg akarsz találni, úgy kell keresned, hogy a Szagos Olajos Miska, m ert Olajos Miska több is van a faluban.

A széna Az úgy van, hogy a széna egyszer csak - elfogy. így tavasz táján. Ennek oka vagy az, hogy jó a széna és eszi a jószág, vagy az, hogy csak turkál benne és többet kell neki adni, hogy is valamit. Lám, a gyenge bort is ihatja az ember vödörszám, legfeljebb elszomorodik tõle, ami felesleges erõfeszítés, mert a búbánat megterem magától, míg a jó bortól elég egy lite hõsien vidám érzelmek elérésére. Szóval: a széna elfogy. De nem egészen. Úgy van ezzel az okos ember, mint az autó a tartalé benzinnel, amelynek elégnek kell lenni a legközelebbi benzinkútig. A tartalékszénának pedig elégnek kell lenni addig, amíg a jószág szaglászni nem kezd az ajtó felé, ami azt jelenti, y van már zöld takarmány odakint, tehát idevele azzal a finom idei lucernával, érezzük a sz Az a szénatartalék néha odahaza van, néha azonban kint marad a domboldalon éppen azért, hog ne lehessen hozzányúlni, de egyben figyelmeztesse az embert, hogy egy hónap még a világ, azaz az etetnivaló. Az avatatlan lélek erre azt mondja: - Na, meg is ette a fene azt a szénát augusztustól márciusig! Csodálatos tévedés! Azok a petrencék úgy vannak megrakva, mint a pisai ferde torony, csak nagyobb mûvészette l, mert nem dõlnek semerre, önmagukból sodrott kötéllel vannak lekötve, petrencerúddal mege , s akár két évig is ott állhatnának, legfeljebb a héjuk barnul meg, de belül zöldek, mint a, hogy az ember is megehetné. Ecettel és olajjal persze. Ez így van! Arról pedig, hogy a külsõ szénához valaki más is hozzányúlhasson, olyan nincs. Ha csak! Ily ndhagyó "hacsak" elõfordul az életben, jelezve, hogy hozzátartozik az élethez. Banódi András errõl este még nem tudott, csak kora hajnalban, majdnem éjjel, mert még fent olt a hold, amikor megállt petrencéi mellett és azonnal tudta, hogy: meglopták. András kic sit kinyújtotta a lábát, le se szállva a kocsiról s ezenközben egy-két kívánságot gondolt, m tartoznak az irgalmasság testi cselekedeteihez. Ezekután mérgesen feldobálta a két petre nce szénát és mivel igen bemelegedett, feldobott egy harmadikat is, - amely - szóval - G alamboséké volt, na.

Közben világosodni kezdett és dérharmat szállt a mezõkre, ámbár március van. - Nem tudom én, ez az idõ is mire nézi a napot - mondta András, mert a harmadik petrence széna nagyon megfeküdte a mellét. És - amint csendben ballagtak a lovak - mindjobban me gfeküdte, mert Galambosék rokonok voltak, ami nem fontos, de szegények voltak, ami nag yon fontos. - András - sóhajtott belül valaki - gazember vagy. Ezen elszomorodott és éppen azon volt, hogy visszafordul, amikor meglátta Erzsit, aki véletlenül éppen Galambos Jóskáné volt s ebben a pillanatban piros, mint a pipacs. - Virítasz, mint a rózsaszál - mondta András és erõsen igyekezett mosolyogni - hová mégy Er Az asszony vállára mutatott, egy rossz lepedõre, meg az istrángra. - Szénáért!... szénáért - dadogta. És nézték egymást, csak nézték. - Szénáért - mondta András és a csizmáját bámulta, hogy hát ebbõl most hogyan lehet kimászn csak ülj fel, Erzsi, ide mellém. - De hát? - Vagy talán félsz tülem? Na! - rángatta meg a gyeplõt, amikor az asszony felkapaszkodott s a kocsi elindult. - Mert hogy egy petrencéteket hazahoztam, megismerheted, elválik a többitûl. Tudom, hogy Jóska vásárba ment, mondom magamban, hazahozom, ne legyen v le gondotok. - Köszönöm - mondta Erzsi és a lepedõt mindkettõjük lábára átterítette és el is igazgatta. De nem szólt egész úton egy szót se. Mikor Erzsiék udvarán megálltak, András meg is kérdezt s neked lázad? - Dehogy van - kushodott az asszony - csak dobd le az ajtó elé. - Ne hordjam be? - Nem, nem - kiáltotta szinte. András hát megkönnyebbülten leszórta a szénát, s magában azt gondolta, hogy valami van ezze asszonnyal. Volt is! Amikor András kifordult az udvarról, Erzsi szép hosszút sóhajtott és azt mondta: - Ha bemegy az istállóba, hát én elsüllyedek... megállj csak Jóska! Jóska azonban errõl a fenyegetésrõl mit sem tudott, sõt a csípõs márciusi szél ellenére kig bátban szivarozott hazafelé. A borjút jól eladta, sõt volt áldomás is, szivarral. Ez így va Hazafelé azonban egy pillanat alatt, sõt még az utcáról látta, hogy valami baj van. Erzsi f kezét csípõre tette, míg a másik kezével kötényét pödörgette. - Csak nem látszik meg rajtam az a kis ital - gondolta Jóska -de õ sem szólt egy szót se, amíg lószerszámoztak és a lovakat be nem vezették az istállóba. - Gyüjjön a szobába... ! - A nagy baj - állapította meg Jóska - mert magáz - de azért mérges képet vágott, mert az á tartotta magát. - Hát idehallgasson... maga szégyentelen... maga lopó... én ilyen emberrel... azt hittem, rám szakad az ég... , csak dadogtam, azt a jóravaló, bec sületes embert meglopni. . . még a mienket is hozza... hát én ezt nem élem túl... - és sírá . és Erzsi rádõlt az asztalra. Mivel pedig ilyenkor okosabb nem szólni, Jóska csak simogat ta asszonya vállát, miközben az áldomás hatása egyszerre szomorúságra változott. - Igazad van, Erzsikém - lágyult el Galambos József-, de a borgyút jól eladtam, a hibát meg kiigazítjuk. És aznap este Jóska egy zsákot bontott ki Andrásék konyháján. A zsákban egy választási mala ett. A tiétek eldöglöttek és annyiszor segítettél rajtunk... hát csak fogadd el ... András elpirult a nadrágszíjáig és mivel torkán akadt a szó, hát csak kezet adott keményen, hogy becsületes emberek egymás között szokták. Késõbb áthívták Erzsit is, mert bor került az asztalra és nagy, vidám békesség a szívekbe. De - szép este is volt; az idõ megenyhült, s ha így megy, maholnap vetegetni lehet.

Banádi Péter meg a fia A búzamezõk eleinte csak úgy hullámzanak önmagukban, hangtalanul. Késõbb susogni kezdenek, végigszalad rajtuk a szél, amikor pedig kalászerdõkké érnek: sziszegnek, mert millió kemény sz-szálon fésülködik a nyargaló szellõ. Van azután, amikor hallgatnak, különösen déltájban. Mikor a kalászorsókban duzzad a mag és dott melegében olyan illat leng, mint amikor a friss szalmakazlak mellé kiszáll a puha

kenyér lágy illata. Ilyenkor megy ki a gazda megnézni a búzát távolabbról és közelebbrõl is, összemarkolni a ka et, belenézni a tövek mellé, hogy milyen sûrûn állnak, s általában elégedetlenül dörmögi, m szép is az a búza, hogy a föld majd beszakad alatta, akkor is legfeljebb annyit szól: - Majd a mázsa mondja meg... Ezek után egy szép kalászt a kalapja mellé tûz, miközben úgy véli, hogy két hét múlva neki z aratásnak. így mondta azt idõsebb Banádi Péter is és nem is nézett fiára, mert minek nézett volna. Épp meghökkent - ámbár nem mutatta - amikor a fia csendesen megszólalt: - Nem lesz sok az a két hét? Idõsebb Péter nem válaszolt, csak ballagtak szépen hazafelé szótlanul, és már majdnem hazaé kkor állt meg egy pillanatra. - Ne taníts te engem! A fiú rántott egyet a vállán - és ez nagyon nem tetszett az öreg Péternek -, mintha azt mon volna: - Bánom is én... : de aztán majd meglássa... A fiú húszéves volt, jókötésû gyerek, amúgy csendes és az öreg büszke is rá, ámbár bújja a azdálkodni, ami - ugyebár - nyilvánvalóan szamárság... Több szó ezután nem esett, de a következõ héten kevesebbet beszéltek, mert konok volt mind ettõ, akár az öszvér. Egy hét múlva azonban mégis a gyerek emberelte meg magát: - Megnéztem a búzát - mondta csak úgy a leves fölött - hát, ha négy napon belül bele nem vá yede ott pusztul, mert kipereg. Az öreg letette a kanalat, keményen és kicsit kajánul. - Hát, ha tudni akarod - én is megnéztem. Az a búza még nem elég kemény. Olyan, mint a sajt elyik még tejes. - Nem is akkor kell a búzát vágni, amikor már kemény. - Hát mikor? - Amikor még tartja a kalász. Minden könyv ezt mondja. Amikor körömmel szét lehet vágni. Idõsebb Banádi arca a könyv szóra elsötétedett. - Vásár után vágjuk, aztán most már eleget beszéltünk! A vásár nagy és szép volt. Hangos és izgalmas. Napsugaras és barátságos... - Nem mégy el apáddal? - kérdezte hajnalban Banádiné, de még mielõtt a fiú válaszolhatott v z öreg azt mondta: - Odatalálok magam is ... Oda is talált, ámbár ebben nem kételkedett senki, legkevésbé felesége, akinek aggodalmai in a visszatalálásra vonatkoztak... Mert mondjuk meg úgy, ahogy van, ha idõsebb Péter letette a széket a lacikonyhán, hát azzal ugyan nem lehetett beszélni, legfeljebb azoknak a bar na mûvészeknek, akik - állítólag - hegedûvel jönnek a világra. így volt ez most is. Délutánig elténfergett a sokadalomban - hiszen sem venni, sem eladn i nem akart, csak inkább az árak után érdeklõdni -, estefelé azonban megrendelte az elsõ fé ert... és azzal a jószándékkal vette elõ a tarisznyát, hogy több fél literek pedig nem lesz Ugyanez a jószándék minden újabb fél liternél felmerült, de mind ködösebben... Hajnalfelé pedig lefeküdt "pár percre" a korcsma istállójában a szalmára, hogy reggel azutá t haza. Sietett is, toronyiránt a szõlõkön át s itt ismét elakadt, mert Csornai komát se le ett megsérteni, aki nagyon invitálta "egy" pohárra. Közben megdördült az ég és olyan vihar edett, hogy másnapig szó se lehetett az indulásról, de ez nem is látszott sürgõsnek, mert a ma sonkát sütött tojással és olyan savanyú paprikát adott melléje, hogy az embernek a Fejeb bizsergett tõle. Másnap aztán újból felsütött a nap. Késõ délelõtt volt, amikor felébredt. Erõs, józan délel , undorral és egyetlen szóval tisztult elméjében: - A búza! A horkoló komát felverte: - Na, én megyek, köszönöm a jóságod, tudod, hogy sürget a búza. Aztán rohant az önvád tüzes sarkantyújával keserû gondolatai között. Rohant, de úgy, hogy a hátán folyt végig. Az elmulasztott napokra gondolt, a nagy esõre, utána a melegre és a szé ... Egyenest a kétholdas kis búzaföld felé. Délre járt, mire a dûlõre ért és szeme már messzirõl kereste a kárvallott búzát. - Megbolondultam - döbbent meg -, megállt a dombon és csak nézett, csak nézett, ott a krum pli, ott a kukorica... ejnye! És leült a kis dombon, talán száz lépésre földjétõl és levett Nem szólt semmit, de puha, meleg, kenyérszagú nyár lett egyszerre körülötte.

A búza le volt aratva. Otthon aztán - kellõ penitencia után - a vacsora megbékélt hangulatában azt mondta a fiúnak - Hiszen nem bánom, hogy a magad feje után mentél, ámbár meg is várhattatok volna.

Esõ A szobában még éjszaka volt, de az ablaküveg már elvált a kerettõl és homályos négyszöge va idõt. Gáspár is nézte és Gáspár nem látott semmit, ámbár a hajnalhoz mérten mintha kicsit s lna a világosság. - Még esõ lesz - mondta Gáspár csak úgy magának. - Mi? - hallatszott az ágyról. - Fene tudja - ásított az ember - mintha be lenne borulva. Az asszony erre felült. - Hát az a Jó Isten is gondolhatna már valamit. . . éppen ma? Ott ázik az a gyönyörû gabona Gáspár csak állt, de a gyomra reszketni kezdett a méregtõl és gondolatai kétfelé váltak. Eg kiment a kamrába, ahol egy kis pálinka megnyugtatta volna a gyomorban felhõzõ indulatoka t, másik részük ellenben az istállóban termett, ahol az ostornyél tartózkodott. Nem azért p , hogy asszonyt verjenek vele, de Gáspár már majdnem elindult az istálló felé, aztán mégis a kamrába ment és dühös kitartással húzta meg az üveget. - Ne, kutya! Ez csak nagy általánosságban lett mondva, általában mindenért és mindenkinek. Mert, mért? Hát azért, mert Gáspár már három hete egyebet sem hall, mint az asszony nyikorgását egy kis bár a siránkozásból nyilvánvalóan nem lesz esõ. Gáspár hallgatta, hallgatta. Hallgatta, min nt, avagy mint a beteg olasz. Nem tudom, hogy ez a "beteg olasz" hogy került a fal u közmondásai közé, de köztudomású volt, hogy a beteg olasz nem szól egy szót sem s ebbe mindenki belenyugodott. Szóval Gáspár hallgatott. Csendesen ette az ebédet szénakaszáláskor (mennyivel több lett vo z is, ha kap egy kis esõt...) és nem szólt egy szót sem aratás alatt sem, pedig már nagyon nta háta mögött az asszony sopánkodását. - Ocsut, aratunk meglássa... aztán sehol egy felhõ, mint a kendõ, akkora sem... hogy az a Jó Isten is ... látja azt a kukoricát is? Gáspár nem szólt. A verejték a hátán folyt le, a búza súlyosan döntötte nehéz fejét a kasza a meg olyan volt, amilyen volt. - A kukorica még ráér. - Mire ér rá? - Az esõre. Bírja még. - Bírja, bírja, de meddig bírja? Erre már nem volt válasz. Szerencsére kiértek a renddel és az ember megtörülte a homlokát é pta a verejtéket, mint a gõzfürdõben. Szerencsére, mert ha az asszony még egyet szól, talán ordul és elkaszálja az asszonyt is. így azonban csak fújt egy nagyot és visszaindult a tar lón, ami szinte lángot vetett a hõségtõl. - Meleg van - gondolta - de a búza szép. - Az asszony sietett a marokszedéssel, mert még mondanivalói voltak, de Gáspár ment, mint a gép és már csak ebédnél jutott idõ a beszédre. - A krumpli is kiég. Megnéztem tegnap akkora szemek vannak alatta, mint a galagonya. .. - Ehe - bólintott Gáspár és estig nem szólt többet, de amikor összerakták a kévéket, eléged tt. -Jó nehéz kévék... - Majd ha zsákba látom - mondta és felnézett az alkonyi égre, ami tiszta volt, mint a súrol asztal. - Hétfõn hordjuk - mondta Gáspár akkor este, mielõtt elfújta volna a lámpást. És ez a hétfõ ma van. Éppen ma, hajnalok hajnalán, amikor olyan még az ég, mint a szürke pala és igazán nem lehet dni, hogy borult-e hát, vagy csak az a denevérszín, amirõl nem lehet tudni, hogy vemhes vagy nem vemhes. Gáspár az udvaron nézi a tanácstalan eget és nem tudja. De a törköly megfelelõen helyezkede a gyomrában és úgy eloltotta a dühös lángokat, amint valami jótékony olaj. Lehet, hogy lesz esõ, lehet hogy nem lesz, de mindenképpen jó. Ha lesz, jó a kukoricának, ha nem lesz, lehet hordani a gabonát. Gáspár enyhe megelégedéssel simítja meg borostás állá egy kövér esõcsepp esett a képére.

Ezekután bemegy s azt mondja homályban: - Nem lesz esõ. Hordhatunk... - Ugye mondtam, hogy az a ... kisül minden ... se répa, se krumpli! ... a gabonának me g igazán nem ártott volna. - És kócosan, mérgesen ugrik ki az ágyból, de aztán megáll az öl Odakint suhogva esik az esõ. Gáspár mosolyog - most már látni - és az asszony szeme szikrázik. Ezt is látni. Becsapták! aga elé. Kellett az esõ, hát itt van ... de ... mi van ezen nevetnivaló? Szemét a méreg könnye futja el, aztán szinte szalad a konyhába és kétszer csattan a kamra z a kulcsot meg a szoknyazsebbe csúsztatja. - Majd adok én neked esõt... meg pálinkát, teszi hozzá még gondolatban, de nem megy be a sz bába, mert tudja, hogy Gáspár nevet és ezt nem, ezt nem bírná ki.

Partszakadás Nemcsak a halandó ember lesz földbõl, hanem a házak is. A tégla is földbõl van, ámbár elõke . Sokszor azonban nincs kéznél éppen tégla, vagy csak toldozásról van szó, s ilyenkor megte a vályog is. Meg bizony! Akik tehát a vályogházat leszólják, nem értik a csíziót, mert a j yáron hûvös, télen meleg, és ha kellõ szakértelemmel készült, tartós mint a beton, csak a v szereti. Emberben is akad ilyen... Kalamár Péterék háza például vályogból készült, és még Péter öregapja se tudta, hogy mikor, e hetvenkedett, az idén betöltötte a nyolcvanat. Ezek szerint az öregapa még életben van, s marad is egyelõre, mert kíméli magát, lehetõleg könnyen emészthetõ, lágy táplálékkal élve, tendõ. Mindezek azonban lényegtelen dolgok; a lényeg az, hogy az unoka, azaz Péter is megházaso dott (nem Szabó Katával ugyan, hanem Szanyadi Treszkával), és a lakás egyszerre sokkal kis ebbnek bizonyult, mint volt a valóságban. Treszkának ugyanis nemcsak a keze járt gyorsan , ha dologról volt szó, hanem a nyelve is, s ezért úgy határoztatott, hogy a házhoz még egy oba lesz ragasztva, mert fõ a békesség... A vályoghoz megfelelõ anyagot majd Péter kitermeli a faluvégi agyagpartról, míg a további m elvégzi Kalányos Ágoston és teljes zenekara, akik nyáron ezzel foglalkoztak közmegelégedés Péter tehát azon a bizonyos reggelen vállára dobta a kapát és ásót, mert túl az agyaggödrön is kukoricája, amit sürgõsen meg kellett kapálni. Elõször tehát a kapálás, azután a bányász így is lett. Szép május utója volt, a harmat korán felszáradt, így a kivágott gazoknak semm nem volt az újragyökerezésre. A kapa csillant és csesszent, és a kukoricák szemlátomást hú agukat, megszabadulva a túl élelmes környezettõl. Közben Péter át-átpillantott a szomszéd k rica-földre, és meg-megcsóválta a fejét: - Ha ember lennél, Péter, bizony megkapálnád szegény Kati özvegyi földjét is, nem törõdnél mit mondanak az emberek, és fõleg mit mond tulajdon édes feleséged... Péter ezek után rettentõ nagyot sóhajtott, és arra gondolt, hogy talán jobb lett volna Kati elvenni, akit Treszka csak súlyos anyagi áldozatokkal tudott kiütni Péter szívének nyergéb ezek után Péter nem kapálta meg Kati kukoricáját, hanem végezvén a sajátjával, ismét vállra szerszámokat, és elindult az agyagbánya felé. Az ásó és kapa néha összekoccant, de ezt Péte hallotta, mert a lázadás komor palántái majdnem olyan sûrûn burjánoztak fel szívében, mint ati földjén. - Nem vagy ember, Péter - állapította meg keserûen, és vágta az agyagot délutánig, kis ebéd . De nem ízlett a szalonna a tarisznyából, s csak ímmel-ámmal faragcsálta a kenyeret is, am kor arra lett figyelmes, hogy a partifecskék szokatlan hangossággal vannak. Péter felnéz ett, hogy talán a karvaly abajgatja a kis madarakat, de karvaly nem volt sehol, az onban szeme mégis fennakadt a meredek falon. - Ejnye - mondta tûnõdve -, az a repedés... mintha az elõbb még nem lett volna akkora .. . és szalonnázott tovább. Késõbb megint felnézett, és bár a repedés nem tágult, az elõbbi en kivirágzottak, és arra késztették Pétert, hogy az ásót dühösen a földbe vágva azt mondja - Azért is megkapálom! Még rámszakad ez a büdös part. . . És elindult a kapával, férfiasan mert már napszálltáig nem volt sok idõ. - Meg aztán nem is tudja meg senki - tette hozzá kevésbé férfiasan. Ment is a munka keményen, az alkony mégis ott szorította, és csak az utolsó kapavágás után e fel a fejét, mert a falu felõl zûrzavaros lárma hallatszott. Fülelt. - Tûz nincs - gondolta -, mert se füst, se pirosság az égen, hát akkor mi? A dûlõútnál Futó Dénes lépett melléje. - Hallod?

- Hallom hát. Iparkodjunk! A csõdület az agyagbányánál volt. - Valakire rászakadt a part - mondta Dénes. - Az ám, már délben is ereszkedett, de azt hittem, tán a szemem csal. Hát segítsünk, ahogy et. És szó nélkül beálltak a mentõcsapat hangtalanul verejtékezõi közé. - Itt az ásója! - kiáltotta valaki. - Nem lehet már messze szegény ... - Az az én ásóm. És egyszerre megállt mindenki. Kísértetre szokás így nézni, ámbár kísértetet csak Tüske Jul et, de - szakértõk szerint - az se az volt. - Hát te itt vagy!? - rikkantott Vakaró Ábris, aki mint sírásó vezette a mentési munkálatot te itt vagy?... - Hun a fenébe lennék? - mondta mérgesen Péter, aki tisztában volt, hogy a mentõcsapatnak á más jár. - Cinegére! álmodtam az éjjel - helyeselt Vakaró, míg többen azt gondolták, jó volna tán, h lõbb hazamenne feleségét megnyugtatni és az öregeket is. - Arra ne legyen gondod, Péter, Tüske Juli nénit láttam felétek röpülni söprûnyélen. Tudja egész falu. Elmentek hát a kocsmába, ahol Péter komorsága hamarosan felolvadt, sõt bizonyos eltökéltség ent haza rövidesen. Otthon persze elõször felesége szakadt a nyakába, megviselten és könnye . - Péter, Péter, minek csinálsz ilyent, majdnem meghaltam... - Jól van most már, csakhogy itt vagy - ölelte az anyja is. - Aztán mindjárt kocsmába mégy ... - szipogott a felesége -, ahelyett, hogy a templomba me ntél volna. - Megyek én oda is, akár veled most mindjárt... - Péter! - ... ha a Kati földjének felét megkapálod... aztán többet nem beszélünk róla. Az asszony felállt, szúrósan és meredeken, és nagy csend lett. Nézték egymást, és a gondola tjai itt is, ott is egymás felé dõltek, és elsimultak. - Megkapálom... Péter megölelte feleségét és nevetett. - Most jut eszembe, hogy nem is kell már kapálnom, mert akkor szakadt le a part, a míg én azt elvégeztem. Bizony akkor... Teréz az ura mellére hajtotta a fejét, és sírt még egy kicsit, arra gondolva, hogy azért cs zsivány az ilyen férjféle, amíg idegen szoknya van a világon, és amíg véglegesen rá nem sza art, ámbár... ámbár azért ne szakadjon rá.

Az óra Az az esztendõ szokatlanul termékeny volt eseményekben. Tavasszal mindenkit beoltottak torokgyík ellen, templomunk új tornyot kapott, és majdnem kétszer volt búcsú... , ami magá is érdemes a felemlítésre. Hogy aztán a torokgyík ellen tényleg az oltás használt-e, ezirá egoszlottak a vélemények... , de hogy az új torony sokkal gyengébb alkotmány volt a réginél rrõl kár is beszélni. A réginek ugyanis három gombja volt, egy hasas, méltóságos nagy gomb egy kisebb, de még mindig tekintélyes középen s végül egy kicsike, s ebbõl nõtt ki a keres kicsike tisztessége tehát nyilvánvaló, ámbár a szakértõk véleménye szerint ez is csak alul kicsikének. Ezzel szemben az új torony hegyes, mint a cövek, se eleje, se hátulja, semmiben sem különbö ik a szomszéd falukétól s egyetlen kiválósága, hogy rézbádoggal van fedve, ami messzirõl sz log. - De meddig? - kérdezte Futó Kati néni - meddig? Egyszer-kétszer megveri az esõ, aztán zöld sz, mint a fiatal lucerna. Hiába, szebb volt a régi, ami piros volt, és úgy virágzott a fa lu felett, mint a muskátli. Ezen azonban változtatni már nem lehetett. A régi tornyot le kellett szedni, mert piro s fazsindelyei szárnyra keltek, ha nagy volt a szél, s ezen már a foltozás sem segített. I lyen ütött-kopott torony alatt pedig bérmálkozni - ezt mindenki beláthatja - nem lehetett. Az új torony tehát rezes fényben villogott, mutatván az utat a bandériumnak, amely valószín kül is oda talált volna, ami azonban meggondolatlan állítás, mert Deres Ferkóval például úgy elment a lova - fittyet hányva a csillogó célnak -, hogy csak déltájban került elõ és an. Már mint a ló. Ez azonban nem rontotta az ünnep fényességét, vidámságát és áhítatát. Me

lt az aratáskörüli idõk aranysugárzásában, vidám, mint búcsúkor a bábos és istóriássátrak í ent cselekményben lettünk az Egyház érett tagjaivá. Csodálatos nap volt ez mindenképpen. Egyházamnak teljesjogú tagja lettem, és - óratulajdono , ami elsõ lépés a nagykorúság felé. Szívemben az ünnepi áhítat párás baldachinja alatt ott szép ezüst óra, arany számlappal, és ha a másodpercmutató nem rúgtatott volna fürge vidámsá s pályáján, nem is hittem volna el, hogy mindez igaz. Sajnos, keresztapám nem talált megfe lelõ láncot - azt hiszem, nem volt rá pénze szegénynek - s így csak kézzel kotortam ki az ó cenként, hogy megy-e. Miért ne ment volna? És mindig koccant, ha visszaeresztettem a k is zsebbe, mert ott egy valódi forintos lapult, mint a vásárlások korlátlan ígérete. Mondom: csodálatos nap volt. Amikor a templomból hazamentünk, keresztapám átnyújtotta az órát: - Viseld becsülettel... ta, aztán markomba nyomta a forintost - és légy takarékos. Áhítattal rebegtem "igent", és megszegtem ígéretemet még abban az órában maradéktalanul. De nk elébe az eseményeknek. A takarékossági fogadalom - elképzelésem szerint vonatkozhatott cukorra, mindenféle nyalánk ra - mondjuk - csúzli-gumira, de semmiképp sem vonatkozhatott szájharmonikára. Ezt Berta Jancsi is megerõsítette, aki mûvészeti kérdésekben szaktekintély volt, mert bátyja a helyb ezesbandában elõkürtös volt, azaz fõ-trottyos. Bódultan válogattam tehát a szájharmonikák között, közben elõ-elõkapva órámat. Az óra látsz m és - sajnos - az árakat is. Nehezen határoztam el magam erre vagy arra, pedig már végig fújtam valamennyit, és végig fújták társaim is, ami az eladót láthatóan aggasztotta... Végü tam kezem egyik hangszer felé, amikor ez a mozdulat megállt a levegõben... mert a lábam elõtt a porban félig betemetve, valami fényes tárgy hevert. Ma sem tudom, hogy történt, de rra a fényes holmira még egy kis port rúgni, s rögtön ráállni - ahogy mondani szokás - egy nat mûve volt. Elzsibbadtam. Vagy pénz - gondoltam - vagy tükör, vagy más értékes holmi, am pultról leesett... , s az enyém lesz! Gondolkodás nélkül megvettem az egyik szájharmonikát - amint késõbb kiderült, a legrosszabb reszketõ kézzel kihúzva zsebkendõmet "véletlenül" ráejtettem az eltemetett kincsre. Azt hi m, nagyon sápadt lehettem, amikor felmarkoltam sok porral együtt a tárgyat, és zsebrevágva elindultam hazafelé. Sütött a nap, nem láttam, zajgott a vásár, nem hallottam. Kezemet a zsebemre szorítottam, é gyomrom a torkomban volt. - Rosszul vagy fiam? - kérdezte valaki. Nem válaszoltam. - Mi lehet, mi lehet? - dübörgött szívem a kapzsi gondolat ostorától, és az áhítat reggeli inja szennyes foszlányokban vergõdött. Be az istállóba! Ott ilyenkor nincs senki, és csak Vica tehén nézett rám szelíd, megbocsátó gal, amikor a zsebkendõbõl és a nagy marék porból kigurult a zabosláda tetejére a törtüvegû sott bérmálási ezüst órám... De még járt. És jár még ma is, és figyelmeztet.

Aratás Pár napja, amikor az autóval elmentünk a nagy tábla mellett, még lábon állt a búza; meg is mert ilyen sötét színût én nem láttam. - Valami olasz búza - mondta a vezetõ, s én a régi gazdák kajánságával állapítottam meg, ho két nap alatt le nem vágják, fele kipereg... A ház, ahol gyógyulgattam - mert betegen jöttem ide - egy kis dombon állt, és ablakából a t láttam, amelyet most már sajnáltam, mert mégis csak hanyagság!... Másnap valami morgásra, zúgásra ébredek. A búzatábla szélén egy gépi elefánt megy embergyorsasággal, és eszi a búzát. Elég falánkan -Jó-jó, de mi marad utána? És mennyit ver ki? És elfordultam az ablaktól. Persze, rövid idõre, mert amikor a kombájn újra láthatóvá lett, dtam a szemem levenni róla. Nagy dolog ez mégis! És sehol ember, mert az a három-négy nem számít. Harminc pár kasza kellene ide! Hohó, bará a cséplés? Oda hány ember? Mert ez csépel is ... Késõbb jött egy teherautó, túl a táblán megállt, és úgy láttam, zsákokkal rakódik... emberi hallottam. Aztán el kellett mennem a szomszéd faluba vendégségbe. Nem szívesen mentem el, mert a levág tt tarlók meleg kenyér-Szaga - mint valamikor régen - már megülte a szívemet. Késõ alkonyattal jöttem haza. Látni már nem lehetett, csak hallani. A gép még ment. Szürkül

amikor felébredtem, újra dongott, és szépen el is aludtam újra. Aztán csendre ébredtem fel. - Valami baja lett a masinának - gondoltam - javítják. És odalopództam az ablakhoz, és már éreztem, akiknek ilyen nagy dologidõben gépet kell javítaniok. Sehol senki. Egy lélek se! A tarló olyan, mint most. Sárgán izzó, és benne az üres szalmaku ok. Nem szeretem a gépet, de hát nagy dolog mégis... Azaz: Várjunk csak az ítélettel... Alkonyattal kiballagtam a táblára, nem mondom, nem tiszta lelkiismerettel, mert ross zat kerestem. Kipergett búzát kerestem a földön, félbevágott fejeket a szalmakupacokban. Cs k ténferegtem tolvajmódra, mert hátha elõbukkan a csõsz, hogy mit keresek? De nem jött senki, és én egyre bátrabban kutattam, egyre felszabadultabban, mert csépeletl en fejet nem találtam, s a pergés majdnem semmi... A rosszkedv azonban mégsem hagyott el. Vonszoltam hazafelé. Minden lépésemre utánam zizege tt a tarló, hogy hát akkor mit keresek tulajdonképpen? A nap lemenõben volt, a házmenti nyárfán verebek csiripelték esti mondanivalójukat, s a nap búcsúzó, vörös lángolásától mintha fáklyák lobognának az ablakok mögött, felidézve ifjúságo Nono! Ezen már aligha lehet segíteni, és szép, békés öregség is van a világon. Csak álltam megbékélve. Meleg szalmaszag, kenyérszag, zsálya és - igen - benzin és olajszag e csak úgy mellesleg. De keserû - savanyú verejtékszag sehol, és ez mindennél fontosabb ezen a világon. A ház melletti kukoricásban már a sötétség suttogott, a tarlóra kibaktat egy nyúl, és valah fogolykakas csirregve szedi össze csibéit. Valami szent békesség vesz körül, mert úgy érzem, az emlékek és az élet összeférnek, és nem .

Aratás után A bojtár csizmája poros volt, homloka verejtékes, és kampós botjával a földet ütögette. - Vótam a faluban, a cigányoknál is; végig az árokparton, a kiserdõben - hát nincsenek... A számadó nem szólt. - ... most mék az öreg Galambhó. A számadó megvakarta állán az egyhetes tüskét. - Oda mühetsz, akár a tengör nyelte volna el a birkáidat. - Nem lehet akkora gazember... - Az? Az öreg Galamb? Hát akkorát a föld nem hordott még. De azért csak eredj, tanulsz lega b. A bojtár megrántotta a tarisznyáját, és elindult. A legelõn most csend van, ámbár a kolomp kondul néha, s a birkák halk haladásban rágják a f z itt a széle a legelõnek, és mindenféle kóróval szegett, mert odébb már sárga búzamezõk kö az, hogy tarlók, mert a gabona nagy része le van már vágva, és a keresztekben gébicsek és v ak lesik a szöcskéket. A birkák a gyepen vannak, míg a puli a tarlóban ácsorog fiastul. A k s puli nem nagyobb, mint egy bocskor, de önérzete korlátlan, ezért megugatja a varjakat, akik szintén idei születésûek, és nincsenek még egészen tisztában a földi dolgokkal. Ezért nek egy-két kereszttel odébb. Az öreg puli egerészik, de ijedten húzza ki az orrát az egérl ból, mert a birkák mögött megszólal valaki: - Nem látod?... - Dehogy nem látom, - csahol rohanva éktelenül a puli - hogyne látnám, csak éppen hogy bené m abba a kis egérlyukba... , és a tarlóba kódorgott birkát visszaigazítja a legelõre, amely határát csak az ilyen bolond birka nem látja. Ámbár az is lehet, hogy tetteti magát. A pul ezekután ránéz a gazdájára, aki csak legyint, hogy rendben van, elég a zajongásból, mert õ ondolkodik. Csend. A falka lassan folyik elõre, s a szikkadó keresztek meleg szalmaillata leng a tájon. Az árnyékok már meredekek, a távlati kútgém lágyan remeg a hõségben, s az öreg Gala - Kétszázat kapok értük, talán hármat is. A kódorgó birka senkié. Ugye senkié?! Hát persze. , nem hajtottam. Gyüttek. A maradékon dohányt, egy kis cukrot ... A cipõ mellé, ami olyan, mint a szép kis bocskor, csak most szandálnak mondják. És piros. Halad a falka, és közel már az erdõ. Fanyar lehelete kiömlik a legelõre. - Nem szólok majd, csak hajnalban odateszem az ágyára. S az öreg Galamb elmosolyodik, mert unokájára gondol, az egyetlenre, aki még árva is. A bi rkákat meg kereshetik, mert azok jó helyen vannak. Nem, ide nem jött semmiféle birka. Ez

a falka kétszáztizennyolc, essen ki a szeme, aki többet lát. Na, itt az erdõ. Törik a száraz avar, a birkák még csípnek egyet-kettõt a bokrokon, aztán ö ják a fejüket, mert alulról hûvösség jön, s a dongók felettük járnak. Beljebb a forrás. Az öreg juhász evett, ivott, s ledõlt egy kicsit a forrás mellett egy sûr alagonyabokor árnyékában. A falka mellett sok a bogár, ott pihenni nem lehet, s a falkára õ ködik a puli. És jó ez a félálom, ez a szendergés, mintha permetezne az öreg szemekre. Ámbá Valakik jöttek a forráshoz. Nem látja, csak hallja õket. Locscsan a korsó a vízben, és bugy ol. Kluty-kluty - mondja a korsó. A gazdája azonban mást mond. - ... nem tudom, mért csökönyösödtél meg egyszerre. - Csak. - A gép alá mi visszük a búzát, a kutya se látja meg, ha egy zsákkal leteszünk a kukoricásb tavaly. -Nem! - Tisztára megbolondultál? - Nekem többet nem kell az ilyen. - Mér', tavaly nem esett jól az a pár forint? - Elõször... nem mondom... , de azután... - Mit, hogy azután? - Hát idehallgass, Jancsi. Kisbaltát vettem rajta, aztán az öcsém két ujját vágta le ... - Mer' szamár! - Lehet. Aztán a Julisnak egy pár csizmát vettem, szép csizmákat, de fõtörte a lábát, hogy levágták. - Rozsdás szög vót benne. Benne hagyta a csizmadia! - Az is lehet. A maradékon aztán mérgemben nagyot ittam, aztán megszúrtam a Ferkót... hát ncs ilyen pénzen áldás, azaz hogy szerencse. Nekem többet nem köll. Na, buktasd meg már azt a korsót. Elmentek. Csörtet még utánuk egy kicsit az avar, aztán csend. A juhász nézi a fák magas kor s az ég apró kék darabját. - A szandálban nincsen szög - mondja magának, aztat úgy ragasztják. - De nem tud már aludni Egy szúnyog is ott szerencsétlenkedik a füle körül, és hegedül keservesen, gyászosan. - Ámbár lehet, hogy szögelik... Visszafelé ballag a falka, álmosan kondul néha a kolomp, a puli nyelve kilóg, s az öreg Ga lamb enyhe haraggal néz a szomszéd falu bojtárjára. - Három vót, ugye azt mondod, hát aztán miféle bojtár vagy te? ... A legényke a földet nézi, s a verejték az orrán folyik le. - Hát. . . egye - Na persze. Estére majd gyere az akolhoz, aztán megkapod a birkáidat. Rá se néz többet a bojtárra. Mintha ott se lenne. Nem törõdik vele, más gondja van, erõsen gondolkodik, hogy hát most azt a büdös szandált va agasztják-e vagy mégis csak szögelik...

Körbe-körbe Én még láttam nyomtatást. Süt a nap, a lovak térdig gázolnak a kibontott kévék között, sásolva, törik a szalma, száll por, s a kertek tûnõdõ csendjébõl almák nézik a világot. - Nee - Fecske! Szellõ! A lovak nem mennek egy lépéssel sem gyorsabban. Nem is biztatás ez, csak szól egyet-egye t az ember, hogy ne legyen olyan egyedül. A rét fölött gólyák szállnak, a réten kannarózsával öntözik a vásznat, mert ettõl fehéredik A víz - mint a gyöngy - pereg a vásznon, a gólyák köröznek a levegõben, a lovak a szérûben. száját néha meg kell húzni, mert a ló nem szeret körbe járni. - Nee - Fecske! A szérû földje sulykolt agyag, s a lovak minden lépésére hullik a szem a szérû tányérjára. Az öregasszony az elõbb kikiáltott már, hogy az ebéd kész, de az öreg Péter eleresztette a llett. Aztán kijött a menyük. - Gyüjjön édesapám, a gyerek addig nem eszik. Az öreg rám nézett: - Tartanád addig a gyeplõt, Pisti? , A gyeplõ madzagból van, és nem kell vele tenni semmit. Forgunk körbe-körbe. Néha én is t mondom: - Nee - Fecske!

Fecske odanéz a hangra, és elfogad. Ismerjük egymást. A faluban búg a cséplõ. Itt nem. Mi n tatunk. Búg a cséplõ, és csattog a motor. Ez az elsõ a faluban. Az elsõ cséplõgép, a masina. Amikor ett az állomásra, a lányok felvirágozták, és Cser Péter hajtotta a lovakat. Ennek az öreg P a fia. A lovak füle mögött is virág, bazsarózsa. Az öreg Péter szigorúan nézte az ártatlan de nem szólt. Majd késõbb - gondolta. Ámbár: ami késõbb van, az rendesen késõn van. És ettõl kezdve nem nyomtattak többet a faluban. A masina házról-házra járt, és megette az gokat. Kicsépelte, kiszelelte, s a tiszta búza úgy folyt a zsákokba, mint a rizskása a bol tban, csak sárgán, mint az arany. Még osztályozta is. Hja, nagy dolog a tudomány. Cseréknél ugyan ki kellett ásni az egyik kapudúcot, hogy beférjen a masina, de szívesen kiá - Sulykold meg jó erõsen - mondta az öreg Cser a fiának -, most már ott marad örökre. A fiú kolta a földet, csendesen és elgondolkozva. Nem jó, ha ilyeneket mond az ember, hogy örökr e. De a fiú nem erre gondolt. A masina így aztán beért, búgni kezdett, ami messzirõl úgy hallatszott, mint az orgona. A f és a kenyér, a munka és az idõ orgonája. Szép volt, mindenki hallgatta. Akkor este a fiatal Péter nem nyúlt az ételhez, pedig fáradt volt nagyon. Belül volt fáradt Vonszolta magát, és nem bírta tovább. - Tán megemelted magad? - Nem. - Hát akkor egyél! - Nem kell. Az öreg szeme megszûkült. A lovak virágos fejét látta hirtelen, és gyomrában mintha kõ nõtt - Hát akkor mondd - ámbár - és összefonta mellén a kezét, de annyira, hogy két könyökét a m tta. - Ágnes. Úgy gondoltam - mondta a fiú rekedten, és anyjára nézett, de az sem szólt. A lámpá - Amíg én élek, azt a kódist ide nem hozod. Az asszony hallgatott. A vacsora ott maradt az asztalon, és a fiú csak reggel jött haza. Másnap aztán baj történt. A masina még ment, s a szíjat ilyenkor nem lehet ledobni a nagyke rõl. Várni kell, amíg a kerék meglassúdik, de Péter nem várt. A kerék elkapta, egyet fordít ta - csak egyet - aztán meg is állt. Nagy csend lett ekkor, aztán nagy futkosás, lárma. Pétert bevitték az ágyra, s az öreg Cser dig nézte, amíg csak lehetett. Temetés után pedig a kapudúcot visszaásta a helyére. A masina ide nem jöhet be, búghat, aho akar, itt minden évben elkészül a szérû, a lovak járnak körbe-körbe, itt nyomtatunk. - Nee, Fecske! Most én fogom a gyeplõt, ami madzagból van, és hol hoszszabbra, hol rövidebbre kell húzni, ogy a lovak a szemet mindenütt kitapossák. Forog az ember, és azt hiszi, hogy egyhelyb en forog, pedig ez nem egészen így van. Lám, a napról is azt mondják az iskolában, hogy áll llag. Ez csak olyan kitalálás. Elsõsorban: csillag csak éjjel van, másodsorban a vak is lát a, hogy reggel feljön, este pedig lemegy. A hold is és az évek is. Péter sírján még ki se zöldült a fû, amikor anyja egy este megszólalt: - Annak a lánynak fia született. De az öreg Cser nem válaszolt. Nem igen beszélt ebben az idõben, és késõbb se sokat. Még az utcát is elkerülte. Kemény ember volt, szíjas, inas és gyomrában a kõ. Azt azonban nem szerette, hogy almáját lopják. Ezeket a fákat még Péter ültette, ezekrõl ne on senki. És látja ám egyszer, hogy mozognak az ágak. Eleresztette a kutyát, és kényelmesen aballagott a fa alá. Kezében az ostorral. És felnézett, és hallgatott. Megszédült, mert for t vele a világ; vagy megállt a világ, és harminc éve nem történt semmi. - Gyere le, Péter! - Nem bánt? - Nem bántalak. A gyerek gyanakodva lemászott, lyukas kalapjában almák. A gyerek liheg, az öreg is. - Na, add ide a kezed! És mennek befelé. - Van aludttej is meg puha kenyér, máma sütött-öreganyád. Aztán - ha ettél, elmegyünk anyád - Nee, Fecske! Zizeg a szalma, és puhán, aranyosan száll a por. A kert hallgat, s a faluban búg a cséplõ, e mi nyomtatunk. Ámbár, talán utoljára.

Az elõbb itt volt egy masiniszta, és a kapu szélességét méregette, az öreg Péter pedig azt a: - Hát, ha maguk kiássák, én nem bánom...

Romok Azzal kell kezdenem, hogy én nem szeretek a föld alá menni. Itt - természetesen - nem ar ra a végsõ föld alá menésre gondolok, amikor az emberrõl kisütik, hogy legjobb férj, apa és volt - ezt majd "odaát" úgyis elbírálják illetékesek -, hanem arra gondolok, amikor élve me az ember a föld alá, és ki is akar a föld alól jönni. Egy idõben bánya mellett laktam, és mindennap mehettem volna a bányát megtekinteni, de nem mentem le. A múlt, a történelem, elmúlt emberek írott vagy faragott emlékei mindig élõként szóltak hoz etek, omladozó várak, romok fantáziám elsõ érintésére benépesültek azokkal, akik valamikor haltak, verekedtek, sírtak, vagy nevettek. Ha hozzávesszük ehhez még, hogy a történelemórán e tágasabbra nyitogatták tétova szellemem ablakait, egyáltalán nem csodálatos vonzódásom az a romokhoz, melyek városunktól nem messze nézték a folyót Szent István óta, és omladozó fa ig volt már valami. Egy zömök sarokpillér állt még és a templom hatszögletes hátsó fala, ah tély lehetett, s ahol az oltár állt valamikor. Itt-ott még kiugrott a föld alól a sáncok eg gy maradványa, mohos kövek és nagy, vörös téglák, amelyek aztán elfulladtak a meredek lejtõ s szakadékaiban. Idejártunk mi "tanulni", ami inkább álmodozás volt, miközben félretett könyveink felett csó kedtek, és vércsék visítottak. A csókák és a vércsék örökbérletet szereztek valami régi jog bántottuk õket, ehelyett mély tanakodásba merültünk a kincsek hollétét illetõleg. A kincsek lehetõségét Tapanek Jóska vetette fel - abban az idõben elsõosztályú barátom -, a esülései korlátlanok voltak. Ha Jóska észrevette, hogy kincskeresõ hajlamom lekonyulóban va azonnal elõrángatott egy nagybácsit, vagy sógort, aki kapálás közben egész köcsög aranyat t vastag aranyláncot, amelyen akkora gyémántok voltak, mint a kisborjú szeme... Igyekezte m egy kisborjút magam elé képzelni és úgy éreztem, azok a gyémántok elég nagyok lehettek. Ezek után folytattuk kincskeresõ felszerelésünk kiegészítését. Volt már rövidnyelû ásólapát , kötelünk, csak még ködre vártunk, hogy robbantó anyagunk is legyen. Jóska apja ugyanis pá olt, aki ködben olyan durranó holmit rakott a sinekre, amik óvatosságra figyelmeztették a mozdonyvezetõket. Jóska szerint ezekkel fel tudjuk robbantani, ha valami akadályra talál unk. Végül megjött a köd is és barátom hozott három olyan cipõkenõdoboz-forma holmit, óvato ve, mert szerinte ezek akár az egész várat szétvetnék. Szép õszi nap volt. A romok közt aranyos fényben lengett az ökörnyál és a völgyben kúszó kö vonat robogott, hanem Koppány lovasai, vagy esetleg Szokoli Mehemed Ali janicsárjai . A köd alatt minden lehetséges volt és köd felett az ormon is, ahol a romok között hozzálá egy üreg kibõvítéséhez. Ez az üreg kanyarogva vezetett a föld alá. Helyenként elszûkült, aztán megint kibõvült. Az orongatóan keskeny volt és - szerintem - kriptaszagú. Éppen csak hogy hason elfértünk egymá t. Idõnként hátra kellett tolatni, hogy az ásásban egymást felváltsuk, mert odabent nem val ózondús a levegõ... Jóska egészen sápadt volt már az izgalomtól és inkább én dolgoztam elö hasalt. Idõnként megkérdezte: - Na, mi van? - Semmi. Valami edény cserepek... - Nem kell még robbantani? - Elég büdös van itt anélkül is; lehet hogy valami temetõ alatt vagyunk. - Huh - nyögött Jóska - ne ijesztgess! - Nem lehetetlen ... Az alagút enyhén kanyarodott s a föld omlóssá vált. Amint az ásót belenyomtam az oldalába, föld, kis üreggé tágult, s amint bevilágítottam, egy kutya, vagy róka csontváza igazolta a taszagot". - Egy "csontváz" - mondtam hangzatosan, hiszen azt késõbb is hozzátehetem, hogy rókacsontvá ... - Jaaj! ... - Sóhajtott a barátom, aztán csend lett. - Ne rémüldözz, csak rókáé. Barátom nem válaszolt. - Hallod? Csend! Csend! Ordító csend! Elfeketült elõttem minden. Ha Jóska elájult, vagy mi történt vele - itt fulladok. Kétségbee n feszítettem lábam vállának, de meg sem mozdult.

-Jóska! - ordítottam és a halálfélelem dobogva hajszolta a szívem-Jóska! De akkor már alig voltam magamnál. A fülemben mintha pergament zörgött volna, hideg verejté szaladt a nyakamba és rúgtam és üvöltöttem: -Jóska!Jóska!Jóska!... És éreztem, hogy már nem rúgok senkit és valami motoszkálás kúszott kifelé. Én utána, mint Nincs az a vakond, az a kétségbeesett ürge, aki így menekül a menyét elõl. A külsõ világosság egyre jobban körülfogott, aztán... aztán kint voltunk. Sárgán és halálra tünk! És csak ültünk, hogy meddig, nem tudom. - Rosszul lettem ... - suttogta barátom - nem is tudom... Én nem szóltam semmit. Nem m ozdult a nyelvem. Lélegzettel, az eget néztem, a szentély falait, a gót ablakok üregét és ú tem, valahonnét színes, ólomkeretes üvegen sugárzik be az örök Nap s áll az oltár és - igen l énekelnek. - Gyere! És letérdeltünk ott, ahol valamikor oltár volt. Aztán szótlanul mentünk hazafelé. A "robbanóanyagot" eldobtuk és Jóska csak késõbb szólalt - Te, nem furcsa, letérdeltem én is és keresztet is vetettem, mint te, pedig én kálomista vagyok?... - Egy akol és egy Pásztor -jutott eszembe -, egyébként, amikor ez a templom épült, a te õse is ott térdepeltek. - Hát ez igaz - gondolkodott el barátom, de nekem azóta is sokszor eszembe jutott, hog y halálfélelem és szív haldokló dörömbölése kell ahhoz, hogy egymásmellé térdepeljünk?...

A csuka A természetrajzi könyvek azt írják, hogy a csuka veszedelmes ragadozó hal. A természetrajz yvek bizonyára tudják, míg Lakatos Pali nem tudta, mert Lakatos Pali nem foglalkozott semmiféle tudománnyal. Mékis sokat tudott, dacára betöltött tíz esztendejének. Pali általában iskolába jár, ami úgy május vége felé már kezd unalmas lenni, bár az oktató hatóság mindent elkövet a tízéves ifjúság figyelmének ébrentartására. Az oktató hatóság azonban nem horgászik, s így fogalma sem lehet arról az örömrõl, ami Palira az iskola "kapuinak bezárása" után szakad. Elõ a horognyél és elõ minden! Úgymint zsinór, kis ócska orsó, úszó, horog stb. Elõ és gyer mert ha az iskola "kapuinak bezárása" még egy napot késik, Pali saját kezûleg zárja be. Pali apja a borbélymesterséget ûzi és bár engedi, de nem lelkesedik gyermeke halászati tevé ységéért. Az apa szeretné, ha fia - ahogy mondani szokás -, "nyomdokaiba lépne", de Pali ne szereti a szappanszagot és a kölniszagot se. Az apa pedig ugyanígy van a halszaggal, íg y a gyermek s az anya szövetségére van szükség, hogy Pali ujjnyi keszegjei tepsibe kerüljen k. Ezek az elõzmények. A folytatás az iskolajárás utáni napon kezdõdött - és végzõdött is egyben- amikor hajnali n már ott poroszkált a szõlõk között, ahol az elvirágzott meggyfák illata kószált még és a k yelmûen boldog boldogtalannak száz esztendõt. A szõlõ dombjáról már látni lehetett a patakocskát, melyet a helybéliek folyónak neveztek. Hát folyni folyt. Egyébként kis patak volt, ámbár ami igaz, a gaz - helyenként mély gödrei voltak s ezekben másfélméteres víz is elõfordult. Pali horgászkészségének összerakása csak addig tartott, amíg apja megfeni a borotvát, ami u em nagy idõ? És azután csodálatos idõ következett, csodálatosan szép idõ - már ami az idõjá csodálatosan rossz idõ, ami a horgászatot illeti. Pedig a hal mozgott, hol itt, hol o tt vetõdtek fel rémült keszegek, de a horog meg se rezdült. Mi van itt? Közben odavetõdött az öreg Mátyás, aki gyékényfonó és sánta volt. - Kicsi még a káka, Mátyás bácsi. . . - Máma én is horgászni akarok, Pali; beteg ez a szegény aszszony, aztán halat kíván... Pali egy kis irigységgel adott helyet Mátyásnak, aki késõbb azt mondta, hogy azért nincs fo , mert valami nagy csuka emészti a kis halakat. - Csordás Ferkó látta is! ... - Na, amit a Csordás Ferkó mond... De azért Pali erõsebb horgott vett elõ és dupla adag gilisztát akasztott a horogra. Aztán c ak nézték a vizet, amelynek rejtelmes mélységében... - Vigyázz te! - ordított Mátyás -jujuj, mekkora lehet! Palinak be se kellett vágni, mert a hal úgy vitte a zsinórt, hogy majd megfulladt. Hajlott a bot, zörgött a kis orsó s amikor

már elfogyott a zsineg, a gyerek szaladt a parton s utána az öreg Mátyás. -Jaj, mekkora lehet, jaj, mekkora lehet. . . kiabált az öreg akkorákat sántítva, hogy a tér e majd a földet érte. Végül is kifulladt a hal és feljött a víz színére, egy jó félméteres csuka. -Jaj! - nyögte Mátyás -jaj, ha leszakad... húzd közelebb. És amikor a csuka karkörzetbe jut (milyen szerencse, hogy sánta vagyok, suttogta az öreg) Mátyás bácsi úgy kontyon vágta a h t mankós botjával, hogy az egyszerre elfeküdt a vizen. Palinak erõsen reszketett a térde és kicsit sápadt is volt, amikor végre kezében volt a hal - Ezt hát megfogtuk ... - lihegte az öreg. Pali nagy örömében is egy kis keserûséget érzett. -Jól tartott a zsinór... - Hej, ha én ilyent vihetnék az asszonynak - mondta az öreg és szinte könnybelábadt a szeme - Ami ezután jön, az a magáé, Mátyás bácsi. . . De a csuka után már nem jött semmi. Jött egy cigány, akit elzavartak, mert beleköpött a víz t két gólya, ott bogarászva a réten, jött Csordás Ferkó a csordával és azt mondta, hogy ez hhoz képest, amit õ látott... de hal nem jött. Nem és nem! Ahogy fáradt a nap, úgy szomorodott el köztük a levegõ. Megpróbáltak mindent. Csaliztak szö , sáskával, kisbékával, ló tetûvel... de - semmi. - Hajaj - sóhajtott az öreg - elmehetünk már Pali fiam, mert ránksötétedik. Amíg én ezzel a lábammal hazaérek... meg még vacsorát is kell csinálnom. Ballagtak a sötétedõ úton hazafelé. Szótlanul és szomorúan. - Add oda! - mondta valami belül Palinak, de a gyerek csak a földet nézte. - Add oda! - hallatszott megint, amikor az öreg elbúcsúzott -, de Pali csak annyit mon dott: - Jóécakát, Mátyás bácsi... és ahogy elváltak, futóra fogta hazafelé... Idõsebb Lakatos éppen végzett a mûhely kitakarításával, amikor fia berobbant a hallal. - Ide nézzen, édesapám! A borbély meghökkent. - Mi ez a rondaság, milyen feje van ennek? - Csuka! Annak ilyen kacsa feje van... De szép, nagy ugye! Az apa fintorgott, majd ókulát tett fel. - A szeme üveges... nyisd ki a kopoltyúját! A kopoltyúja... emeld csak feljebb, mert én me g nem fogom! - Szaglászott. -Egyszóval ennek szaga van... A gyerek majdnem sírva fakadt, de túl a keserûségen valami felvillant. Valami jó. Tétován f atta a csukát és mindjobban érezte az örömszerzés legnagyobb örömét. - Akkor - akkor odaadom Mátyás bácsinak. - Na, látod! Az még örül is neki. Az öreg Mátyásnak akkorát villant a szeme, hogy pipára lehetett volna mellette gyújtani, am kor Pali beállított a csukával. - Édösapád küldi, ugye? - Hát - vallotta be Pali - azt mondta, hogy szaga van. - Ennek - szagolgatta az öreg -, ennek? Hát tudod fiam, milyen szaga legyen egy haln ak? Talán brillantin? Ballag a gyerek fáradtan hazafelé és azon gondolkozik, hogy amit holnap fog, azt is az öregnek adja. Igen. Meg amit holnapután is.

A medve Csendes, téli reggel volt, amikor elgondolkozva és meglepõ szelídséggel ballagtam a posta felé nagyanyám levelével. - Vigyázz rá, kisfiam - figyelmeztetett nagyanyám - egyenest a postára menj és ne a ládába d, hanem magának a postamester bácsinak add a kezébe. - Igen, nagymama - mondtam, bár ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy: miért mondom én, hogy nagymama és miért nem mondom: ahogy a faluban minden gyerek mondta: Öreganyám... És a falu is, mintha csendesebb lett volna, mint máskor. Még a kutyák is hallgattak a ka rácsonyest várakozásában, s nekem eszembe se jutott: megrúgni a kis kapukat, hogy az illeté es ebet éktelen ugatásra ingereljem. Szerencsére: baráti köröm tagjai is otthon tartózkodtak, így mentve voltam minden csábítást menjünk a malomgát jegére csúszkálni, vagy nézzük meg, Bodóéknál mekkora görényt fogott a c ebben az esetben a levél ráért volna... Közben - észre sem vettem - köd ereszkedett a szérûkre s az utca vályújába, és mire a faluv a postához, a köd már megvastagodott s úgy látszott, mintha a csornai úton jönne a nyárfák elyek kissé és némán északra hajoltak. Ezekután a levelet átadtam a postamester bácsinak, aki zsidó volt és Weisz Sándornak hívták

ezzel nem törõdött senki, sõt bizonyos elõkelõséget kölcsönzött viselõjének. Ilyen elõkelõs Strancinger bácsi, aki tejcsarnokos volt és német, azaz sváb, és Skandera bácsi is, akire z öregek azt mondták, hogy "Törökhagyás" és mint szövõmester mûködött a faluban. Weisz bácsi a postamesterség mellett még gazdálkodott is és apám volt a tanácsadója. Mire t es, gazdaságunkban elõforduló állattenyésztési kérdésére válaszoltam, már nem lehetett kilá n, olyan vastagon folyt be a köd a faluvégen. Ilyen vastag ködöt azóta sem láttam! A posta utcai kis kapujánál messzebb látni nem lehetet amikor kiértem az utcára, majdnem nekidõltem a kerítésnek az ámulattól, és kicsit az ijedts mert a néma ködbõl egy kis medve lépegetett elõ és csak késõbb láttam meg az embert, akit ott - hosszú, vékony láncon, a medve vezetett. - Jó napot, fiúcska - mosolygott az ember - szép, nagy medve, mi? Táncolni is tudja ... - és megsimogatta a medve fejét, mire az leült. - Szabad te is simogat... - mondta a kissé cigányképû ember. - Ursu nem harapsz... Teség, teség... Úgy éreztem: ezt az ajánlatot nem lehet visszautasítani, tehát - ugrásra készen ugyan - de simogattam a kis medve fejét s ezzel kapcsolatban eszembe jutott az a kockacukor, amelyet a reggelinél vágtam zsebre egy óvatlan pillanatban. - Szabad neki cukrot adni? - néztem a medve tulajdonosára. - Ursu nagyon szeretsz cukor - mondta az ember, s a kis medve olyan hirtelen kap ta ki kezembõl a reggelinél zsebrevágott kockacukrot, hogy majdnem az ujjam is odakerült ragyogó fogai közé; utána pedig újra leült s arra gondoltam; ha kutya lett volna, talán a kát is csóválná... Szép medve, jó medve - mondta az ember - senkit sem harapsz és táncolni is tudsz... szer eti a cukor és a Domnu fõbíró nekem adott papírt, szabad táncoltatni. . . Tehát a fõbíró, azaz Trombitás bácsi is adott engedélyt és ezekután az Alszeg jobboldalán, talos vezetõ, ajánlottam be a medvét és gazdáját, figyelmeztetve az ismerõs néniket és bács y a kenyérhez egy kis szalonna is illetékes... - Nahát, ez a Pisti! - hallottam az egyik háznál, ahol Deres néni csak újabb figyelmeztetés mre adott a kenyér mellé egy kis darab szalonnát - ennél nagyobb lókötõ nincs a faluban... Ez egy kicsit rosszul esett és pár pillanatig gondolkodtam, megdobjam-e Deres néni ken dermagos kakasát, de közben anynyira beleszerettem a kis medvébe, hogy ez a haragos bo sszúvágy azonnal kútba esett. Közben a köd ritkulni kezdett, hogy amikor a házunkhoz értünk és befordultunk a kapun, apám jdnem hanyatt esett, pedig amúgy nem volt valami nagyon olyan "hanyattesõs" ember. A medve valódi tulajdonosa ugyanis még ködben volt. . . - Hát te? - Medve! - mondtam szerényen. - Ezé a bácsié - tettem még hozzá, mintha feltételeztem volna ról, hogy azt gondolhatná: a medvét a Kács alatt, vagy a Potyondy-malom mellett fogtam. Apám elmosolyodott s ezzel rendben is lett minden. - Kicsit táncolni is tud - tettem még hozzá... erõsítve pozíciómat ... és ez a bácsi talán hatna az istállónkban... és szeretnék még kicsit velük maradni. . . - Szamár! - mondta apám. - A lovak szétrúgnák az istállót... de majd gondolkodom. Harangszó thon légy és - nézett az emberre, aki foszlott kucsmáját a kezében tartotta - a barátod is ebédet. Ezzel otthagyott bennünket. Szabadságos szép délelõtt lett ezekután és szinte megfeledkeztem a karácsonyfáról, a várhat melyeket az est hoz majd meg angyali segédlettel. Ebédre, azaz harangszóra pontosan érkeztünk, bár nem tudtam, mit kezdek majd legújabb barát mal. Hová tesszük õket? A konyhába? Vagy - reménykedtem - Ganzler bácsi szobájába? (Ganzler apám segédtanítója volt.) Majd kiderül. , Hát ki is derült. Apám az udvaron beszélgetett Bíró bácsival, de amikor megérkeztünk, az iskola felé mutatott - A hátsó tanterembe vidd barátaidat. Tanító bácsi is megengedné. Vittem be pokrócot, szalm i be is fûtött. Ott meg is alhatnak. Ebédet, vacsorát kapnak... de, ha a bolhák megeszik õk t, hát arról nem tehetek ... A medvetulajdonos bácsi neve Juon volt, ami - szerinte -magyarul Jánost jelent, de a z összkomfortos iskolaszobának úgy megörült, hogy még talán a nevét is elfeledte. Amikor az a keresztet meglátta a falon, vidámsága egyszerre ellobbant. Komoly lett, mintha temp lomban lenne, térdet hajtott és keresztet vetett. Én ezen - amikor otthagytam õket - nagyon elgondolkodtam. Az ebéd azonban kitûnõ volt és go

dolataimban már az esti karácsonyfa gyertyák lobbantak fel, bár nem annyira, hogy az ajándé okat is látni lehetett volna. Ezek után Juon bácsi délután már egyedül kéregetett a medvével és - bevallom - meg is feled róla, de eszembe jutott, amikor anyám estefelé azt mondta Margitnak: - Erre a szegény oláh ra legyen gondod és azt a kis csomagot is add neki. . . Aztán fellobbantak a karácsonyfa békés kis gyertyái és én elmerültem a karácsonyi öröm, sze játékaiban. De amikor egészen este lett, megint eszembe jutott ,,Az a szegény oláh" és kis rrantam, hogy megnézzem: mit csinál? Beleskelõdtem az ablakon és megláttam. A vacsora és minden a tanító bácsi asztalán érintetlenül. "Az a szegény oláh" pedig ott tér szület elõtt meghajolva és mozdulatlanul, mintha semmi, de semmi más nem is lenne a világo n... Megdöbbentem, mintha valami végzetes és nehéz kérdés indult volna meg eszméletemben, amit c késõbb és már késõn fogalmaztam meg magamban, hogy: "Imádkoztak-e és imádkoznak-e így szer zágban büszke és nagyvérû, nemes és nagyszájú magyarok?"

Két sánta kutya Valamit írtam éppen és ilyenkor engem nem szokás zavarni; ha pedig ez mégis megtörténik, cs rendkívül fontos ügyben lehetséges. És ez az ügy az volt! Feleségem egy pár nagyon szép kis cipõt tartott kezében és mögötte a szomszédasszony állt, csó bevásárlási forrásoknak, olcsó mesteremberek és kiváló csereberélési lehetõségeknek val - Na, mit szólsz hozzá? A cipõcskék - bármily gusztusosak voltak - nem illettek bele írásomba, ezért nem is szóltam mmit. - Egy szegény emberen segítünk vele - mondta a szomszéd-nõ - és csak harminc forint. . . - A talpalás - tette hozzá feleségem. - És írgalmasságot gyakorolunk vele - mondta a szomszéd hölgy - ilyen talpalás máshol ötven nt és ilyen gumi máshol nem is létezik. Sánta ez a szegény ember... - Szóval, úgy gondoltam, én is odaadom két pár cipõmet megtalpalni. Húsz forint elõleg ... dta feleségem. Elõvettem a húsz forintot, de már untam az egész cipõügyet, azért röviden annyit mondtam, h sak gyakorolják az irgalmasságot, pláne, ha még keresünk is vele... A két asszony egy pillanatig gondolkodott, hogy megsértõdjön-e, de a szép talpalásra való t ntettel, nem sértõdtek meg, ellenben távoztak. A sánta cipész cédulát is adott, hogy két hét múlva hol vehetõk át a cipõk, mert - ugye - õ ipõket csak összegyûjti, de a mélyen tisztelt megrendelõk maguk jönnek érte. - Rendben van. "Jó ember", csak vigyázzon a lábára... -mondta a szomszéd hölgy... Két hét múlva aztán a felháborodás hangja úgy csattogott az elõszobában, mint egy viharvert - ... hogy a tûz égesse meg azt a "Sánta kutyát", meg úgy égesse meg... azt mondta a házme r... Igen, azt mondta a házmester, hogy a szomszédunk - aki vállalta a cipõk átvételét-körülbelü ik "bamba nõ"... és az õ házában nem lakik semmiféle gumitalpaló... A házmester nem volt udvarias, ez kétségtelen, de mivel éppen délutáni álmában zavarták - t - igazat adtam neki. A két pár cipõ tehát eltávozott, és feleségem azóta is a nagykést keresi, ha "szegény vándo lentkezik, nekem pedig megmaradt a "Sánta kutya". Ez a felkiáltás nem hagyott békén. Elõször csak ide-oda ténfergett gondolataim között, aztá irgoncabb lett, egyre messzebb ment, és egyre közelebb jött, s egyszercsak belehullott emlékezetem öreg rostájába. Sajnos, nem szita ez már, csak rosta, de a sánta kutya nem hul ott ki belõle. Zörögni kezdett... A drótszövet hálóján átcsapott a rõzsetûz füstje, és szét ol éppen marhát legeltettünk. Ezt úgy kell érteni, hogy kukoricát sütöttünk, utána cigarettáztunk valódi kukoricahajból.. a marhák legeltek maguktól is. A réten a kései tarlóvirágok édes illata járt, a kökénybokron egy buksi gébics ült, és talá lt, vagy a kolomp kondulását hallgatta, amelyek széthulltak a tájon, és megültek a bokrokba , az árnyék és csend pókhálós homályában. Azt hiszem, boldogok voltunk. Mellettünk egy száraz árok, az árkon túl az út, s az úton egy ember jött felénk. - Szegény - mondta Péter - mankója van... - Kódis - legyintett Jancsi, aki kemény egyéniség volt, s a koldusságot valami megvetendõ f

glalkozásnak tartotta. - És mekkora a batyuja! - tette hozzá Laci -, alig bírja. - Az û dóga - mondta Jancsi, és nem is válaszolt Péternek, aki azt mondta, hogy: segíteni k llene neki... -Hát segíts! - mérgelõdött Jancsi -, még tetût is kaphatsz. A szegény ember megállt a túlsó egtörölte homlokát. - Hajaj! - mondta- ilyen az élet- és ránk nézett. - Nem bírom már... pedig szívesen megfi ném. Megadnák egy koronát is ... ha valaki vinné kicsit. - Meddig? - kérdezte Jancsi - és elpirult. ! - Csak a hídig... ezen a kis dombon át. Jancsi felállt, és meghúzta a nadrágszíját. - Hát... segíthetek... Egyedül maradtunk. Irigyen néztünk a távozók után, igaz, Jancsi kétrét görnyedve vitte a ba - Nemsokára búcsú-kesergett Péter-egy koronáért sok mindent kapni... mink is segíthettünk v A híd nem volt messze, de Jancsi mégis túlhamar tûnt fel a dombélen, mégpedig rohanvást... - Örül a koronának - vélte valamelyikünk, miközben Jancsi talpa alól kis porfelhõk lövöldöz De amikor hozzánk ért, ijedten láttuk, hogy könnyek barázdálják maszatos arcát, sõt bal fe a valami lenyomat is látszott volna... - ... amikor átértünk a dombon - mesélte késõbb Jancsi - ujjan nehéz volt a batyu, hogy le artam tenni. - Ne tedd le! - morgott az ember, de nagyon mérgesen. Hát akkor látom ám, hogy a mankó a hó a alatt, mint a hegedû... , és gyün utánam, mint egy katona... - Mozogj! - és megfenyegetett a mankóval. . . - Azannya ... - álmélkodtunk megbotránkozva -, de hát most van pénzed... Jancsi rendkívül fájdalmasan nézett ránk. - ... a hídnál már majdnem összerogytam, hát vigyázva letettem a batyut a gyöpre. A hídig z egyezség, tik is hallottátok. Aztán, mondom neki, hogy itt a híd... aztán csak állunk. - Elmehetsz! - mondta a tetves. - Hát a korona? ... - mondtam -, arra aztán úgy pofon vágott, hogy még most is csöng a fü ... , én meg futottam, mint a nyúl, mert még kergetett is ... a mankójával! Az a sánta kuty ! Nézem az emlékek rostáját, nincs már benne semmi. Kihullott betûnként ide, a papirosra, és egy kis szerény tanulság maradt utána, hogy irgalmat és felebaráti szeretetet gyakorolni o lcsón, a legdrágább dolog a világon, mert vagy cipõt veszít, vagy pofont nyer csak vele az mber...

A csapda Nem is veszõdök vele, hogy a fenti szerszámnak felsoroljam ezerféle "válfaját", a légycsapd elefántcsapdáig, és sokan ismerik gyermekkorunkból a fákon virító tökcsapdákat, melyekben cinegék estek foglyul és a patkánycsapdákat is, melyekkel nagyszerûen lehetett varjút fogni mert a patkányok úgy ismerték már, hogy éppen csak hogy fel nem állították újra, amikor a s megfogta. Patkányt azonban nem fogott. Voltak azután embercsapdák is - vermek, kutak, ügyesen letakart árkok -, melyekben minde nféle nyársak meredeztek, amelyek óvatosan felszúrták az illetõ hasát, nehogy a nyakát kitö ek a csapdák azonban tágas helyet és nagy elõkészületeket igényeltek, nemkülönben várurakat elõtlen nagyságokat, akik maguk csinálták vagy nem csinálták a törvényeket. Bene János azonban nem volt várúr, és ilyen vérszomjas cselekedetet már csak azért sem lehe t róla feltételezni, mert a passióban mint , Jézus" szerepelt. Mivel pedig a faluban több Bene is volt, senki se botránkozott meg azon, ha például Toka Jani azt mondta, hogy: - Nem vagyok bejáratos Jézusékhoz... Mert Toka Jancsi - bár szomszédok voltak - nem volt bejáratos Jézusékhoz, valljuk meg - Be ne Mária nagy bánatára. Meg kell hagyni, hogy harag azért nem volt köztük. Nem. Az öreg Ben zonban - még a legénykor határán - valamiért kiparancsolta Jancsit az udvarukból, s az akko i buta sérelem - úgy megkeményedett a legényben, mint a padláson a csizmaszár. Nem haragud tt, de nem ment. Egyébként elbeszélgettek, pinceszeren szép, férfias elbúsulásokban egymást támogatták, és Jancsi hallgatott is az öre mert okos ember volt. Furfangos. Néha ellenkezett vele, néha nem. Ezen az estén azonban ellenkezik. Benéék pincéjében ülnek többen, és János vendéglátó szere ni Mestert követi, viszont a fogyasztásban a szelíd Isten mértékletességre intõ oktatásait en mellõzi. De azért okosan elmondja az általa feltalált különbözõ csapdák szerkezetét, sõt osan - bejelenti, hogy most egy olyan embercsapdát talált fel, hogy õtõle lopni teljesen lehetetlen.

Nono!?... -mondjaJancsi. A faluban ugyanis tolvajlások történnek. Fõleg az istállókból tûnik el hol egy pokróc, hol rszám, hol az alvégen, hol a felvégen. Az istállókat tehát õrizni kell. - De én nem õrzöm! - üt a mellére Bene. - Aki éntûlem lop, elviheti - még egy kishordó bort . Jancsi ezen elgondolkodik. Felhajt még egy nagy kupa bort, mozog benne a virtus meg a szesz -, és alkalmas pillanatban kilép a pincébõl. Kint sötét van, csak a csillagok világítanak a törkölyszagú, õszi éjszakában. Az út ismerõs alán nincs. Sõt, mintha egyre melegebb lenne, és Jancsi úgy érzi, hogy alapjában véve - dan i is lehetne. Egyedül danolni azonban mégse akar, mert egészen más az, ha azt mondják, hog y: - Danoltak a legények, és megint más az, ha azt mondják, hogy: - Egyedül fújta ez a Toka Jancsi... A felfokozott érzelmekrõl azonban nem tud senki és arról se, amikor átlép a kerítésen vidám y a híres csapdát leleplezze. Amikor átlépett, kicsit megtántorodott, és a csillagok is ige mozgalmasan viselkedtek az égen, Jancsit azonban ezek a körülmények nem befolyásolták, és zte, hogy az egész világ nagyon kellemes intézmény. - Hát lássuk! - mondta magában, és odanyúlt az istálló fakilincséhez, és akkor... akkor ú hogy összedûlt a világ. A csillagok szétfreccsentek, a föld megindult, csak éppen az ítéletnapi harsona hiányzott, ámbár mintha egy kis harangszó azért hallatszott volna... csi pedig csak eldûlt a fal mellett, mert egyebet nem tehetett. Az ajtóban kifeszített csapda szívós lapátja ugyanis úgy képen vágta, hogy majd a fejét lesodorta a helyérõl. Aztán csak ült, és józanodás címén éktelen dühre gerjedt. Ha most az öreg Bene megjelenik, tudni, mi történik, de erre nem lehetett számítani, mert állhatatos és kitartó ember volt den pince körüli tevékenységben. Arra azonban igenis lehetett számítani, hogy a sötétben me ik valami odakészített tuskóban... , s akkor a csapda ismét mûködésbe léphet. Jancsi tehát feltápászkodott, kitapogatta az átkozott szerszám mütyürkéit, és hosszas próbá kifeszítette. Aztán lesbe ült. Jócskán elmúlt az idõ - az orrát megtapogatta néha, mert szokatlanul nagynak érezte -, már yák se ugattak, amikor messze, a faluvégen hallatszott a közeledõk lármája, ugyanakkor azon an a kert felõl is jött valaki. - Aha, gömbölyödött ki Jancsiban a bosszú. - Aha! János bátyám a kert felül jön, hogy az as tudja, mikor jött haza. - De megbotlik-e a tuskóban?... A sötét alak azonban nem botlott meg, és Jancsi érzelmei egyszerre átváltottak egy más izga ba. A bosszú nemtelen éhsége nemes haraggá eszményült, s a várható szégyenbõl esetleg dicsõ Lett is. A csapda a kárvallott cigányt szintén leterítette, akit mellesleg még a hideglelés is elfog tt, amikor az óriásméretû pofon után Jancsi karjaiba dõlt. Nem is ellenkezett. Ilyen földön fon után ellenkezésnek helye nincs. Ekkor érkezett a társaság a kapu elé. A folytatást már nem is lenne érdemes leírni, de ha már csapdáról van szó, merítsük ki ezt ismeretesen. Amikor Bene a vendégeket hajnal felé kikísérte - becsületére legyen mondva, a cigány is eme dett hangulatban volt, mert közben hazaküldték a hegedûjéért - és visszafelé menet benézett az elõszoba ablakán, apai m ta, hogy Mari leheletgyengédséggel mosogatja Jancsi körteformára dagadt orrát. A jobb kezév l. Bal kezével azonban a legény kezét fogta, szelíden és melegen, és - visszavonhatatlanul. Bene megállt egy pillanatra, és bólintott. . . - Ehen - mosolygott -, hát csapdának ez se utolsó!

A bicska Kezdõdhetne rosszabbul is, de én azzal kezdem, hogy van nekem egy pap barátom. Pap a j avából, már úgy ránézve is, ámbár benne is lehet, amit nem ért meg azonnal az ember, és van sak nemrég derült ki, amikor lélekszakadva rohant hozzánk, hogy nem hagyta-e nálunk a bics káját. A bicskáról késõbb kiderült, hogy a zsebében volt, de nekem feltûnt ez az érthetetle odás egy nyeszlett késecskéhez, amelyet Somogyban (pedig ott értenek hozzá) kusztorának nev znek. - Ez azért nevezetes bicska - magyarázta a papom -, mert részint nem az enyém... - Bicskát szabad lopni - vetettem közbe -, sõt Somogyban erény is. - ... és - folytatta barátom - betörés történt vele... - Nono! Az már Somogyban is (bizonyos indokolt eseteket kivéve) vétek.

- Szóval - legyintett a pap - mivel nincs tisztában Somogynak a bicskákkal szembeni különl eges helyzetével, szóval ahol káplánkodtam, betört valaki a templomba. Ezzel a késsel feszí te fel a tabernákulumot. Mivel azonban rézbõl volt ott minden, nem vitt el semmit, han em a vászonnemûekre vetette magát. A kést azonban az oltáron felejtette. Hát ezért ragaszko én ehhez a késhez, mert Isten tudja, hátha egyszer vissza kell adnom... A pap elment, s én ott maradtam az estébe sötétedõ alkonyati szobában. Gondoltam én ujjleny tra és mindenre, nyomozásra és a betörõ ijedt lelkivilágára, amikor felfedezte, hogy a kést agyta az oltáron... amikor egyszer csak (bár lecsukódott a szemem) egy mérhetetlen kaput láttam, csodálatos, de nem "fényes" ragyogásban. A kapu elõtt kis asztal, két oldalt pad, az asztalkára egy fehérhajú öregember hajtja fejét. Arca alatt kis felhõpárna, s a derekár zsinórról kulcsok lógnak le. Elnéztem ezt a jóságos, bölcs, majdnem mosolygó arcot, s csodá , hogy ráér aludni... amikor egyszer csak egy kis emberke jelent meg a kapu elõtt. Óvato san odaleskelt az öreghez, aztán lábujjhegyen, de elég gyorsan elindult a kapu felé... - Hová mégy? - szólalt meg az öreg ember, bár oda se nézett. - Péter atyám, ide küldtek. A szent lassan felemelte fejét, kezét a kis felhõpárnára tette, hogy el ne repüljön, hosszú haját hátrasimította, és megnézte az embert. - Ide! - mutatott a padra - de nem - oda - intett a nagy kapu felé.'- Sajnálom fiam, de neked valami hiányod van... várnod kell. - Az lehet-mondta az emberke, és szerényen lekuporodott a padra. - De nem kell sokat várnod, mert itt gyorsan megy az idõ, ami tulajdonképpen nincs is ... Csend! Az emberke ül, néha suhogás hallatszik, s ilyenkor Péter övén megzörrennek a kulcsok a Szent mosolyogva int a kapu felé... sõt egyszer fel is áll, s mintha megölelne valak it. Az emberke fejét csóválja. Egyszer csak megint jön valaki, de ezt már látni. Szikár, nyugodt alak, még a pápaszeme is z orrán van. Furcsa! A jövevény csak állt, és Péter nézi, és jóságosan int. - No, csak ülj le fiam te is, neked meg több van, mint kellene... Valamivel több van.. . A kis emberke izeg-mozog a padon és úgy érzi, belül valami nagy könnyes bánat, s valami nag öröm mossa a szívét. - Hát elhozta, tisztelendõ úr?... A jövevény megigazítja a pápaszemét, nyugodtan benyúl a zsebébe, s átad az emberkének egy k eg késecskét. - Persze, hogy elhoztam, ha már rám volt bízva; ámbár tulajdonképpen nem ezt hoztam, hanem mi még hiányzik földi vezeklésed után: a mindent elmosó könnyeket. Ebben a pillanatban a nagy Szent övén megzörrentek a kulcsok, s Péter mosolyogva, ámbár cso kozva nézett a két alak felé. - Mit hoztál neki, fiam? - Egy kést, Atyám. - Kést? Hát mi voltál te a földi életben? - Pap ... - No, csak menjetek - nézett utánuk Péter elgondolkozva. - Pap? És késsel jön ide... Uram - hajolt meg a kapu felé -, milyen csodálatosak a Te utai d. A szobában már sötét volt, amikor kinyitottam a szemem, de meg is döbbentem abban a pillan atban, mert a kést is és a papot is felismertem. El is határoztam magamban, hogy errõl a látomásról nem szólok senkinek, mert - ugye - barátság és diszkréció is van még a világon.

Relativitás Pataki László, az erdész fiatal volt, majdnem huszonnyolc éves, szinte gyerek, míg az öreg adkan nyolc éves volt, sokszoros dédapa, egyszóval aggastyán, ámbár kemény mint a szikla. A k száma - ezek szerint - relatív valami, azaz nem illik a csinos erdészt az öreg vaddisz nóhoz hasonlítani, még akkor sem, ha bizonyos hasonlóság akad köztük. Sajnos! Tudniillik beteg mind a kettõ, és ezen a ködös januári éjszakán nem aludt egyik sem (az öre amúgy is csak nappal alszik), mert mindkettõt bántotta; elõször a szerelem, másodszor a fo fájás ... Ez a két betegség nem tartozik össze és kétségtelenül az elõbbi a komolyabb, mégi fájás alaposan belefekszik a gyökérbe, hát feledtetni tudja még a szerelmet is. Vár türelem

nem keveredik össze mindenféle alantas fájdalommal, de ha amaz múlóban van, azonnal megje lenik az édes leányzó képe, amint hûvös kis kezét az illetékes arcra helyezi: - Hess, csúny .. A nagy zápfogban dolgozó kis ördög mindezt látja, leteszi a reszelõt, és fúrót helyez a gyö z édes leányzó erre szétoszlik, viszont az égen megjelenik a nagybõgõ , . . Az öreg kan esetében más a helyzet. Az öreg praktikus, álomképei nincsenek, és szerelme is b általános síkon mozog. Mindenesetre csavargott össze-vissza az esõben, de nem a szerelem mel találkozott, hanem egy másik fekete lovaggal, aki hasonló ügyben járt. Mivel pedig a g yakorlati lények többnyire egoisták, hatalmas verekedés kezdõdött, amelynek eredményeképpen k úgy legurult a domboldalon, de az öregnek csúnyán megsérült az agyara, és most úgy fáj, h g lát tõle. Pihenésrõl, jól megágyazott rejtett vacokról most szó sem lehet. Csak jön-megy, keresi az i helyet, ahol nincs fájdalom. Hajnalodik. Ködös esõ szemerkél a szálasban halk suhogással, a nagy fák oszlopként tartják t, de érezni lehet, hogy unják már, mert fejük is lábuk is vízben van. A nyiladékon erdész ballag. Nézi a földet - ámbár nem látja -fogja az arcát, és úgy érzi, a anyfúróval dolgozik. Az erdész bátor ember, nem fél senkitõl és semmitõl - azaz ez is olyan tív ügy - két lénytõl mégis csak fél, s ezekbõl ebben a pillanatban elsõ helyen áll a fogor egy, ezt már nem lehet bírni... És ekkor megzörrent a sûrû, roppant egy gally. -Juj! mekkora disznó! - és leperdült a vállról a puska, élesen, reccsent a puha ködben, és znó eltûnt. - Elhibáztam. Jaj ez az átkozott fog... majd visszafelé megnézem... mekkora disznó volt. .. hátha mégis? Nem, majd visszafelé. Aztán jött a falu, locskosan, sárosan, csúszósan, álmosan. Jött ez a ház, az a ház és a pos háza is, ahol László barátunk egy kicsit meglassított, bár ne tette volna, mert Iluska neve etû hajadon nemcsak a János vitézben van, hanem ebben a házban is. Az ablakot azonban ne m Iluska kopogtatta meg. - Jöjjön csak be, Laci fiam. Az erdésznek megdermedt a fogfájása is. Ez volt a második számú félelem. - Üljön csak le, Laci. Mulattunk, mulattunk? Látom egészen elnyúzott, pedig... S az öregasszony, Iluska nevelõje olyan komolyan nézett a fiúra, hogy az csak dadogni tu dott. - Jaj dehogy, az orvos, akarom mondani. . . - ... pedig, én most már tudni akarom, hogy miért jár maga hozzánk egy éve? Ne vágjon közb m is én, ha kirúg egy kicsit a hámból! - De ... - . . , ezt a szegény leányt egészen megbolondította, az egész falu rólunk beszél, magának szép állása van, hát mit akar tulajdonképpen? Laci fogában ekkor a kis ördög vésni kezdett, s ennek következtében a fiú felugrott, mint a meglõttek. A fájdalom és a "mulatás" következtében elbõdült benne a borjú: - Hát mi a fenét akarnék, iszen éppen mondani akartam, hát persze, hogy elveszem feleségül. csak a fogam... Az öregasszony meghökkent erre a hangra, de azért a szeme is elpárásodott. És megölelte a f - Szegény fiam, hát miért nem mondja... , de a kislány elõtt errõl ugye nem beszélünk? Kútb a, amilyen érzékeny. Délelõtt tizenegy óra. Süt a nap. A postaház elõtt szekér, és fenyõgallyak között az öreg k lu, nézi Iluska. Laci zöld hajtókáján az arany levelek csillognak. Fogfájásról szó sincs. L melte a doktor, az öreg kan két hatalmas agyarát pedig Laci. A kocsi elmegy, a fiatalok bemennek, a nap tovább süt, s a szobában arany sugárban arany porszemek úsznak. Csend van, s boldogság van. - Iluskám, ma reggel ünnepélyesen és hivatalosan megkértem a kezedet... errõl, pedig nem t d senki, most már nyilvánosságra hozhatjuk. Végeredményben ez a "Senki" is olyan relatív szó, mert a papékon, tanítóékon, levélhordón, omszédokon kívül csak a fél falu tudott róla, tehát majdnem senki... , mert hiszen egész ki ny faluról van csak szó. A kormányosné Csihatag Imre kormányos Baján rakodott tökmaggal és napraforgómaggal, s ugyanitt szeretett bele Kalamár Erzsibe - ahogy mondani szokás - egy pillanat alatt. Ez a pillanat a f

entebb megnevezett fiatalok esetében másfél óráig tartott, mert ennyi idõbe tellett, amíg E iék kocsija a mázsához ért, amelyet Imre kezelt, ámbár inkább Erzsit nézte, mint a mázsát, etesen igaza is volt. A mázsa ugyanis piszkos gép, míg Erzsi virágzó virág volt a mázsa tet ámbár egyelõre ismeretlen virág. Imre módfelett unta a mázsálást, és csak azt várta még, a sija került sorra, s amíg az öreg Kalamár bediktálta az adatokat. - Vedd át, Jancsi - mondta a matróznak -, egy kis bort szeretnék vinni az apámnak. Hol l ehet valami rendes bort kapni, Kalamár bácsi? - A Galambban, csakis a Galambban. Mink is itt tarisznyázunk. Imre az átvételnél szakadt, olajos ingben volt, tehát teljesen érthetõ Erzsi mértéktelen sz a, amikor asztaluknál egy tényleges tengerészkapitány szalutált: - Kapok egy kis helyet? Hát így kezdõdött. Aztán jöttek mind e két nembeli álmok, amelyekben részint Imrét elnyelte a Duna hetvenhét a ygombjával és harminc méter paszományával együtt, részint Erzsit elrabolták, vagy pedig fel röpködött angyali társaságban, de menyasszonyi fátyollal. így folytatódott, és végzõdött azzal, hogy Erzsi móringos ládáját felrakták a 7321 számú uszályra párnákkal és miegymással egyetemben, mert egyébként iatalok, hogy otthon laknak amikor befagy a Duna, vagy Imre szabadságon van. A hajó aztán nagyot bõdült, lassan megfeszültek a drótkötelek, szemhez emelõdtek a parti zs dõk, csak a vén Duna nem vett tudomást az érzelmekrõl, amelyek elenyészõek voltak azokhoz a ségekhez és magasságokhoz képest, melyeket õ már milliószor ringatott könny és vér alakjába Erzsi csak állt és nézte, hogy távolodik a part, és szakadoznak az ismerõs táj szálai: a te torony s a téglagyár kéménye szépen megkerülték egymást, aztán a búcsúzás fájdalmas párájáb n képe. - Gyere, Bogaram, elrakodunk. Erzsi Imre széles mellére hajtotta fejét (a matróz a kormányos kalickájában diszkréten félr t), megrándult a hangtalan sírástól, s beletörõdött a kormányosi lakásba, amely ragyogott a fehér lakktól. A szekrény külsõ oldalán ott lógott a hajóskapitányi egyenruha. Szép ruha v gyon, és látása Erzsit megnyugtatta. Ezek a dolgok a nyár végén történtek, s azóta az uszály meg sem állt. Rakodott itt, rakodot , épületfát és ablaküveget, varrógépet és tûzoltófecskendõt. Malacot vettek Komáromban, kac és Erzsi megszokta lassan az úszó majorságot, a muskátlikat, melyek örökké úton vannak az n, s a partokat, melyek olyan távoliak voltak, mint azelõtt a Duna közepe. Szép, nagy béke sségben folyt alattuk a nagy víz; nem volt szomszéd, nem volt pletyka, s a fiatalasszo ny mindjobban megérezte a magány nagy szabadságát, s a víz erõs korlátait, mely megõrzi hív lgáriában csudálatos kendõt kapott Imrétõl, Pesten télikabátot, Pozsonyban gumicsizmát, és an konyhavekkert, amely muzsikált. Bécs fölött már havas volt a part, és a víz rohanva nyelte el a szitáló pelyheket. Az uszál , és meglódult néha. - Ha víz kell, Szívem, majd én merítek-mondta Imre -, és ne menj a hajó szélére, mert síkos nd itt a Duna... - Karácsonyra már nem leszünk otthon ... - Bizony, aligha itt nem karácsonyolunk... , de szép a karácsony a Dunán is. Imre tehát a legközelebbi megállónál fenyõfával érkezett és terjedelmes csomagokkal. - Ezt majd én bontom ki. Ekkor már apró jégtáblák úsztak a vízen, és mély korrogással marták a hajó vas falát. Karácsony délutánján Erzsi felöltözködött, és elkezdte díszíteni a fát. Közben hol ezért me mre meg is fenyegette a kormányosfülkébõl, hogy ne mászkáljon a hajó keskeny peremén, mert zály szokatlan himbálódzásokat végzett a nyugtalan mély vízen. A hajóslegény lefeküdt az uszály másik végén levõ kuckójában, s úgy egyeztek meg, Imre majd rákerül a sor. Kicsit esett a hó, elszitálva a jelzõlámpa fénykörében, egyébként vastagon st, és jó volt odanézni a kormányosi lakás ablakára, ami maga volt a hívogatás, a meleg, az on, a jó vacsora, minden, egyszóval Erzsi. A szél mindjobban feltámadt, és váratlanul világos lett a lakás ajtajának négyszöge. - Erzsi szellõztet - gondolta Imre, és várta, hogy asszonya árnyéka átmegy a küszöbön. De n ult semmi. - Vagy kijött az elõbb? Visszament? Erre Imre nem emlékezett, és nyugtalan lett. A kormánykerék nem rángatódzott, egyenesbe aka ztotta a kereket, és leugrott a fülke pár lépcsõjén. Dobogott a lépcsõ - furcsán dobogott tott ajtót ide-oda hajtotta a szél s a szoba üres. - Erzsi?! - szólt le az alsó fülkébe, s hideg lett a szíve egyszerre. Csend.

- Erzsi, ne bolondozz!? - hangja rekedt volt, mint a kása. Semmi. Arcára mintha pókháló tapadt volna, úgy érezte, a melle beszakad. - Erzsi ... - ordított bele a sötétségbe és rohant végig a csapkodó szélben a matróz kabinj ben - mintha az ég szakadt volna rá - úgy belevágta fejét a daruvas karjába. Észre se vette - Nem láttad a felesé... Jancsi álmosan pislogott. - Mi? -Jaj! - mondta Imre és már rohant újra vissza, hogy ledobja a vasmacskát, ámbár azt nem leh t, azóta már ... - Erzsi! -akarta ordítani, de nem volt hangja, mintha a Duna hideg áradás a elöntötte volna a világot. Visszarohant a szobába és kihûlt testtel rogyott a székre tehe len, õrjöngõ kétségbeesésében, amikor valami megmozdult a szekrény túlsó oldalán a ruhák mö - Kukk! - megijesztettem a kormányost? Jaj! Mi van a fejeddel? Ami azután történt, olyan gyorsan történt, hogy lélektani elemzésre teljesen alkalmatlan. A rmányos mindenesetre hatalmasan és férfiasan pofonütötte szeretett asszonyát, aztán reszket l bevágta az ajtót, visszament a kormánykerék mellé és tenyerébe hajtotta fejét, amelyen ak daganat éktelenkedett, mint egy kacsatojás. Közben Erzsi is magához tért és mindenekelõtt egy kicsit sírt. Ettõl megkönnyebbülve megnéz tükörben. Hát látszott, látszott, de nem nagyon ... és a hal is gyanúsan sistergett a tepsi ... és Imre is megjelent az ajtóban, még mindig sápadtan és a kis fa is állt az asztalon é gyszerre mondták: - Ne haragudj! Ebben a pillanatban testetlen békesség lett az egész világon és némi kis eltérést csak az o t, hogy a pofon helye legyen-e elõször megcsókolva, vagy a daganat. Ámbár fájni nem fájt már egyik se.

Ki segített? A szobában nehéz homály volt és hallgatózó csend. Szenthe tanácsos úr most aludt el és szab elelélegzett a kis zsebóra ketyegésébe. Késõbb feloldódott a sötétség és kinõttek belõle az Nyújtózkodtak, nagyokat pattanva eresztékeiken és elkezdték élni az õ külön életüket, mely k, amikor elalszik az ember. Titkos zörejjel mozgott valami a szekrényben, az íróasztalban susogtak elfeledett levele k és a parkett is megroppant néha víg napok táncos emlékeire gondolva. Mindezek felett pedig fáradhatatlanul ketyeget kis rabszolgája a legnagyobb zsarnokn ak - az idõnek. Ekkor valami tompa ümmögõ hang szállt át a szomszédból. Elhalkuló, aztán erõsödõ, szomorú h A bútorok merevek lettek; a levelek elhallgattak és a nagy csendben csak a zsebóra egy enletes verése szaladt önmaga után. Most a szomszédban is csend volt. De aztán újból átzümmögött az elõbbi hang, mintha a föld omorú ének. Valaki sírt odaát. Szenthe felébredt. Mi ez? Gondolatai lustán indultak el. Nem értette még, de megérezte a s zomorúságot. Valami baj van odaát? Eddig nem is tudta, hogy szomszédai is vannak, olyan csend volt. Ajtójukon megakadt néha szeme-özv. Hörnyéky Gyuláné, olvasta - és gondolatok né nt mellette. És most ez a sírás... Felpattintotta a villanyt. Tekintete a kályhára esett. - Fene azt a kályhást - mormolta - nem hozta vissza a csövet és ezért hallatszik át minden. Figyelt. Szemei most már éberen néztek a fekete lyukra. - ...Istenem... Istenem ... - dünnyögött a kürtõ - mi lesz velünk?... Szenthe elõvette könyvét. Kicsit bosszús volt. - Fene ezt a kályhást!... hát akkor olvassun .. A betûk értelme azonban a könyvben maradt. A kürtõ tovább huhogott. -Jaj... Istenem... még két nap. Hiába minden. Szóba se állnak velem. A hang fiatal lányé lehetett. Lágy, alt hang. Szenthe már azt hitte, kilép a füstösszélû ny an közelrõl hallotta. - Ne gyötörd magad kislányom... majd csak lesz valahogy, írtam Edének ... - Ez már más hang lt. Fásult, tompa, fénytelen, de simogató. Az anyáé - gondolta Szenthe. - Ede bácsinak - szipogott a lány -, annak csak addig kellettünk, amíg apa a váltókat aláír most már nem. Szegény jó apám, ha látna bennünket! Egy szobában... tejet ebédelve... - és sírdogáltak mindketten. - Hadd el kislányom - sóhajtott újra az asszony. - Megfizet neki az Isten. Elõbb, utóbb me

gfizet. Mint ahogy minket se hagy el... nem hagyhat el... tudom. Csend lett odaát. Szenthe most csodálkozva" érezte, hogy tisztán és világosan hallja anyja hangját, amikor ha minc évvel ezelõtt feljött Pestre....jó légy kis fiam és megsegít az Isten... Megsegítette. A kisszombati takács fia ma méltóságos úr és csak az a szomorúsága, hogy a jó entek már régen, a kitárt karú fejfák világába, amikor még csak Tekintetes volt. . . - Aludj most már Szívem - szólt halkan megint az asszony -összegyûrt és álmos leszel holnap em megy majd a munka a hivatalban és rád szólnak. Mit tudják azok a Te szenvedésed? Ki törõ ott azzal, hogy Laci tandíjára most kértünk már harmadszor haladékot.. . - Harmadszor ... és utoljára - sírdogált a lány -, ó Istenem! Mindennek az az átkozott Rácsay az oka. Nem a munkát nézi az, hanem hogy ki csúszik elõtte egmélyebben ... ki nevet legnagyobbat az õ disznóságain ... és kinek van valakije a direkt orok között. . . - Hát engem kellett elküldeni négyünk közül? Kettõ asszony, az uraik is keresnek ... a harm k pedig jómódú lány... engem, aki nyomorgom szegény anyámmal és öcsémmel... ? Hát mit érdem ember?... (Huszonötöt - vélte magában Szenthe, de õt nem kérdezték.) - ...hiszen csak egyszer kerülhetnék Horváth igazgató elé. Azt mondják jó ember, de ez a hi Rácsay, mint a buldog, úgy ül a szobája elõtt. Megmondanám, hogy én is gömöri vagyok ... Szenthe felült ágyában. Horváth... gömöri... hohó, hiszen itt közös ismerõsrõl van szó. Hor obb barátja az aglegények klubjában. Hohó! - ...és megmondanám, hogy árva vagyok, senki, de senkim sincs ebben a fényes városban... (Hohó! - mondta igen halkan Szenthe - senki. . . azt éppen nem lehet mondani!...) - ...tudom, érzem, megtartana állásomban és nem lenne semmi baj. Kifizetnénk a tandíjat is mindent ...ó Istenem, nem is jó rágondolni! Szenthe nézte a kürtõ fekete nyílását, melyen megint az a tompa ümmögõ sírás folyt át és ha Aztán csend lett. A fekete lyuk, mintha ásított volna. Késõbb már akkora lett, mint egy es rnyõ, aztán ráborult a szobára. A zsebóra megint hangosabban ketyegett, jelezve a bútoroknak, hogy beszélgethetnek, ha éppen akarnak, mert a gazda keze ernyedten feküdt a takarón... Amikor felébredt, sütött a nap és beszórta aranyát a szoba sarkaiba, hol esténként árnyak l ek és a tátongó fekete lyuk is olyan lett, mintha meleg bársonyból lenne. Errõl eszébe jutott az éjszaka. Vidáman ugrott fel. - Hogy mondta a kislány? Nincs senkink... hohó! Átment a másik szobába. Kattogott a telefon. -...szervusz Öreg! Ne haragudj, hogy zavarlak... ó Te javíthatatlan lump... igen. Igen ... ha szóhoz engednél jutni... tudod nem szeretek hivatalos ügyekben ... de most. . . igen, tudom... Jó, rövid leszek. Most tudtam meg, hogy egy rokonom is nálatok dolgoz ik ... ne viccelj! Diszkréciót kérek! Rólam nem eshetik szó, mert harag volt a famíliában. el sem fogadnák protekcióm. Nagy szegénységben élnek...mondhatnám azt is, hogy nyomorban. elmondtatok neki. . . igen, igen, de én sem tudtam eddig... Gondold csak Öregem, ez a szegény kislány tartja az egész családját... ja persze: Hörnyéky... igen, gépírónõ... Ige zönöm. Hálás vagyok öreg Ordas. Úgy látszik a szíved... Jó márka?... Bár a gazdája is olyan mégegyszer köszö... No jó, hát nem köszönöm. Szervusz! Megdörzsölte kezeit és kinyitotta az iszta, napsugaras volt minden. Üde szelek jöttek messzirõl, a vetések és barázdák világából ltak a kövezeten, mely csillogott az éjszakai esõ nyomán. Szenthe szokatlanul jól érezte magát. Valami diákos öröm zsongott benne, valami vakációs lu Visszament szobájába és újra lefeküdt. A kis zsebóra vágtatva dobálta ki magából a másodpe nthe tanácsos úr pedig mosolyogva aludt el, mint valamikor régen, vizsgák után... - ...Bocsánatot kérek Rácsay úr ... igen rossz éjszakám volt, kissé elkéstem... Rácsay megmutatta sárga fogait, amelyeket nem lehetett megtisztogatni, mert mindig rág ott valakit. - Nézze kisasszony. Az Intézetnek a maga éjszakáihoz semmi köze. Azt tesz vele amit akar . .. de a nappal az a mienk. Az a Banké és nem tûröm, hogy abból ellopjanak. Ön ugyan - ha em ezetem nem csal - holnapután érzékeny búcsút vesz tõlünk ... de a mûködési bizonyítvány itt n!... lehet ám azt úgy formulázni, hogy... hajaj!... hát csak ezt akartam mondani! És nekem ne bõ jön, mert ez nem óvoda. Ekkor megszólalt a telefon. Rácsay felvette a kagylót és kezével in t, hogy hagyják abba a gépelést. - Itt Rácsay... igen... igen, itt dolgozik. Felmondásban Titkár úr. Talán levél útján... ?

em jelentkezett, de hiába is jelentkezett volna. Hát igen. Mindenesetre én is vele meg yek. Bumm! Levágta a kagylót. - Hörnyéky kisasszony! Miféle új divat ez? Nélkülem az Igazgató úr külön kihallgatást nem a koskodik? - Nem kértem kihallgatást. . . - Hát majd meglátjuk. De jaj magának ha ... Most pedig menjünk az Igazgató úrhoz. Oda vágyo .. Hörnyéky Magda felállt a gép mellõl. Szemei most már mintha mindig könnyesek lettek volna. szakák gyötrõdései kék vályúkat véstek szeme alá és szinte öntudat-nélkül vánszorgott Rácsa Az igazgató párnás ajtaja elõtt megálltak. Rácsay gúnyosan vigyorgott: Kegyeskedjék talán v . . majd elõbb én ... némi kis információkat adok ... - és benyitott. Horváth igazgató nem sokat aludt az éjszaka. Vidéki öreg pajtásokkal mulatott és most értel nül nézett Rácsayra. - Akar valamit? - A titkár úr szólt, hogy az egyik lány ... az osztályomról. Valami Hörnyéky nevû... - No és ... nincs itt? - Felmondásban van . .. különben is haszontalan... ide hoztam, itt vár az ajtó elõtt... Horváth igazgató olyat vágott az asztalra, hogy táncra perdült az egész díszes íróasztal-ga melyet húszéves jubileumára kapott. - Ki hívta magát? Mi a maga neve? Ugye Rácsay? Én kéretem a Hörnyéky nevû hölgyet... erre b , a hölgy pedig álldogál az ajtó elõtt. . . megõrült maga?... Rácsay ádámcsutkája úgy járt fel s alá, mint a motolla. - Kérem Igazgató Uram, ez a nõ ... Horváth igazgató felállt és kinyitotta az ajtót. - Köszönöm Rácsay! Maga most kimegy... Ugye?... - Parancsoljon Hörnyéky kisasszony! Magda betámolygott. Horváth igazgató leültette. Leült. Sápadtan, szegényen, éhesen. Gondola t az ugrált, hogy milyen kár volt ma elkésni! Talán most szólhatna az igazgató úrnak... így dás jön és vége. - Kisasszony felmondásban van? - Igen ... - susogta, de szeretném ... ha az Igazgató úr meghallgatna ... és jó lett volna mindent egyszerre elmondani, de összeszorította torkát a sírás. - Szeretne itt maradni, ugye gyermekem? Hát mért nem szól? Mástól kell hallanom? No ne sírj n már ... Itt marad és pont! Magát nem szabad elküldeni. Azt hiszem úgy is tévedés lehetett majd idejön mellém! Sok dolgom van mostanában... Magda szemei tágra nyíltak. - Ez úgy sem igaz - gondolta... - De most aztán fel a fejjel kislány! Nem eszünk mi embereket. Most szépen hazamegy ... és egy hét múlva nálam jelentkezik. Jó lesz?... Magda úgy emlékszik, mintha kezet fogtak volna. Az igazgató az ajtóban mégjóságosan megsimo ta arcát, aztán bezárult az ajtó mögötte és õ egyszer csak az utcán találta magát, valami v ogságban. Haza! Hazamenni! Elmondani mindent! Egy hét szabadság... aztán az igazgató úr mel ett. . . Rohant fel a lépcsõn és teljes erõvel nekiszaladt egy idõs úrnak. - Hopp, kislány!... Szenthe volt. Kedves, öregurasan mosolygott Magdára, aki ragyogott az örömtõl és a fiatalsá - Bocsánatot kérek, de olyan - azt akarta mondani: boldog vagyok ... de aztán csak rámos olygott Szenthére és beszaladt lakásukba. Szenthe utána nézett. Aztán visszament õ is szobájába. A kürtõnyílás nevetett a napsugárban és boldogan mesélt: - ...nem is tudom mi történt Anyuskám... behivatott... és kedves volt... és jó! Én csak sír .. és most minden jó lesz. A tandíj... minden, minden... mégiscsak jók az emberek! Istenem , hiszen senkink sincs a városban... - Hohó! - mosolygott Szenthe - ezt éppen nem lehet mondani ... és becsináltatta a kürtõ nyí mely nem sírt többet, de nem is nevetett.

Két anya A gyermek szép volt és egészséges. A bába azt mondta, ilyen még nem jött ki a keze alól, de annyiszor mondta ezt már, hogy õ sem hitte. De az anya hitte, az apa hitte és a bába a járandóságon felül még egy választási malacot is kapott, igaz, a legkisebbet. És a másik gyerek is szép volt és egészséges. A csodálatos az volt, hogy ez a két gyerek úg

lított egymásra mint két tojás, pedig nem egy anyától születtek. Ilyesmi elõfordult. Ugyanez a bába azonban itt nem mondott semmit a gyereket illetõleg, csak komoran állt az ágy mellett és nézte a másik aszszony lázas, cserepes szájaszélét. - Ha nem lennél beteg, azt mondanám ledolgozod, de ki tudja, mikor állsz lábra? Addig ad hatnál egy libát. - Nem az enyémek a libák - suttogta a leány. A bába felfortyant. - Hát, a tûz égesse meg azt a bitangot, ha már szégyenbe döntött, fizesse meg, vagy úgy kin a számat, hogy a felesége is meghallja. És bevágta az ajtót. A bába öreg volt, és annyi szennyesét látta már a világnak, hogy beledurvult, mint a kéz a de talán mégse csinált volna patáliát, ha ez az asszony megmarad. De nem maradt meg. A láz atlanul felcsapott és elégette. A bába tehát elment ahhoz a másik házhoz, tele bosszúval, annál is inkább, mert az ajándékm gta magát és megdöglött. Gondolkozott, hogy kinyissa-e hát a száját, de mivel könnyûnek látszott az eset és azon a s y halott lányon már úgysem lehet segíteni, elhatározta, hogy két malacért - de egészséges k - inkább hallgat. A férfi úgy fogadta, mintha egy csúnya, nagy varangy totyogott volna a szobába. Utálkozott , de az utálat önmagának is szólt. - Na, mi van Gerebné? - A Nacának vége. - Hallottam, szegény ... - Aztán - nem azért mondom -, de a gyereken kívül nem maradt ott semmi, még nekem is adós m radt... - Hát aztán? - öntötte el a méreg a férfit. A bába arca olyan lett, mint a lárva és szemei kegyesen a padlás felé fordultak. - Nem jó a feleségnek az ilyesmit megtudni, ugye... elapadhat a teje... meg a malac is megdöglött. Csak én tudom, meg az anyja... egyiket neki adnám, meg hát a gyerek is ... A férfi legszívesebben eltaposta volna a bábát, legszívesebben a haját tépte volna, vagy jó volna egy széket összetörni, de a méltóság is valami. . . meg a veszedelem is valami. . . zért csak suttogott: - Ne zsaroljon... majd gondolkodom, de malacot nem. Majd valami mást. Jöjjön máskor, mos t pedig menjen az asszonyhoz, az a maga dolga. De az ilyen öreg bábát nehéz kiismerni. Az ilyen öreg bába nem fél az ördögtõl sem, nem egy ki végeredményben semmi más, csak férfi - lement a fiatal anyához és elmondott mindent. Ezt hát leráztam - gondolta a férfi, ámbár nem volt nyugodt és lelkiismerete megnyugtatásár ent a városba, ivott egy kicsit és hatalmas csokrot vitt a feleségének. Az asszony úgy feküdt, mintha viaszból lenne, vagy alabástromból, akihez nem lehet hozzányú , mert eltörik. Ezt érezte a férfi, aki döbbenten állt a csokorral. - Valami baj van? Az asszony szeme, mint a tört vizes üveg, és karja alig mozdul, amint a lába felé int. - Már nincs. És lábtól ott feküdt egyformán pólyálva, egyformán tisztán, angyali üdén két egyforma gyere A férj csak kitántorodott a szobából. Most már semmi akadálya nem volt, hogy összetörje a s annak se, hogy a haját tépje. Annak se, hogy leigya magát és bátorságot véve újra be ne me asszonyához. Elõször úgy gondolta, hogy keményen "rendet csinál", de a fekvõ asszony, a feh c lefékezte. - Angyalom, beismerem ... de most már vessünk véget ennek a komédiának. - Nem. - De ez a szégyen... - Már nem az. - Szépen visszavisszük... megfizetem nekik... - Nem! Nem! A magáé ez is és az enyém is most már. Vagy elmegyek én is. A férj könyörgött, rimánkodott, káromkodott, fenyegetett, végül odalépett az ágy végéhez és tta kezét... Az asszony meg se moccant. A csend, mint az ólom s a férfi lassan süppedt össze, mint a májusi hó. - Melyik az? - hörögte és kitántorgott a szobából. Aztán elköltöztek idegen vidékre. A bába megkapta a malacot s a halott anyja a pénzt. Lehet hogy hallgattak, lehet, hogy nem, de az új helyen mindenki nagyon szerette az "ik reket" - csodálatos! - még az apa is. Titokban elnézte õket, elnézegette, aztán megcsóválta jét.

Az asszony pedig hallgatott. Hosszú, hosszú éveken át, amíg az egyik év háborút nem hozott a világra. Háborút, könnyet é S az egyik fiú elesett. A házat megroskasztotta a gyász, s a fehér könnyek nyomtalanul peregtek le a fekete gond olatok szárnyán. Requiem után együtt ült a két öreg. Egyszerre emelték fel a fejüket, egyszerre simult össze a két szem, mondva, kérdve, kutatv a. Aztán a férfi lehajtotta a fejét. - Most már ne is mondja meg, szívem. És ne csóváld a fejed kegyes olvasó az írói fantázia eme kibicsaklásán. Ilyen történetet cs r írni. Azóta meghalt már az apa, s a másik fiú is, de az anya még él. Itt, köztünk.

Szent Istvánkor - A Szamoskanyarban óriási süllõrablások vannak... - mondta öcsém, mielõtt elaludtunk vo Meg kellene próbálni ... - Holnap: István király napja van ... - Tudom, de azért meg kellene próbálni. Hajnalban mennénk, még sötéttel, kilencre itthon va nk. Kényelmesen átöltözünk és ebédre a süllõ meglepetés lesz. - És, ha valami közbejön? - ellenkeztem a tisztesség kedvéért, mert az ördög már szõtte ben atos süllõfogás hálóját - és nem leszünk ott a misén?... Országos harag lesz belõle. A lelkiismeret kezdett mûködni bennem, mert - bár nagybátyám nem volt valami híres templomj István király napján szigorúan megkövetelte, hogy a templomban az egész család ott legyen. Öcsém felült az ágyban. - Nem jöhet közbe semmi. A motor príma, a gumik újak... Fél háromkor indulunk, mire odaérün világosodik. Akár nyolcra itthon lehetünk ... Csak sóhajtottam, jelezve, hogy a csábító gyõzött. Sötét éjszaka volt még, amikor kilopakodtunk a házból, és egy Csomag sampont is zsebre vágt - Megmosom a hajam is utána. Öcsém nem válaszolt, csak szuszogott, mert a motort jó meszsze el kellett tolni a háztól, h gy meg ne hallják nagybátyámék... Aztán neki a sötétségnek. Fáztam. - Ne rohanj! Nem akarok elfeküdni itt a porban, és fázom is. Az út ugyanis közönséges földú vastagon poros, s a por füstölögve gomolygott utánunk. - Na látod - mondta öcsém -, negyed négy. Kicsit porosak vagyunk... , de a legjobbkor érke ztünk. Hát ez igaz volt. Még a szempillánk is vastagon poros, és a hajunk ... és a ruhánk... , de az idõ csodálatos és ígéretes. - Úgyis megfürdünk! Hajnalodott. A parti bokroknak színe kezdett lenni, a hegyek fölött fényleni az ég, és belj bb, ahol már erdõ volt, füstölögni kezdett a cigányok kis háza. Elkötöttünk egy ismerõs csónakot, s csak irányítani kellett, mert a víz úgyis odavitt bennü l vízbe dõlt fák között rabolt a süllõ. Aztán csak a víz locsogott a csónak alatt. Körülöttünk nõtt a fény, és dõlt a zsályaillat. mintha mind öngyilkos akart volna lenni. - Vigyázz! Vedd ki a horgot. . . Kivettem a horgomat, mert útban voltam, és öcsém egy másfél kilós süllõt vezetett a szákba. altartó háló, múlt az idõ, ragyogott már a nap, és levetettük a kabátokat. Az erdõ zengett, megszólalt: - Mennyi lehet a hal? - Öt kiló biztosan... - Ugye mondtam! Ilyenkor kell idejönni. Sehol egy lélek. - István király napja van... - Na és? Misén ott leszünk! Fürödj meg, mosd meg a hajad, a ruhád vidd be jól a bokrok közé megyek. Ne lássák itt meg a ruháinkat, ugye, mégis... A víz olyan volt, mint a bársony, s most éreztük csak, milyen porosak voltunk... Megmost am a fejem, s a sampon vastagon habzott a legcsodálatosabb fürdõkádban. - Hazafelé lassan megyünk, ahol nem olyan nagy a por - mondta öcsém -, a sötétben nem lehe ett meglátni. Örülök, hogy erre az útra rábeszéltelek. - Igazad volt. Mennyi az idõ? - Fél nyolc. Maradj csak, száraz a hajad, majd én hozom a ruhákat.

Maradtam, és dicsértem magamban öcsémet. Ünneprontók sem voltunk, és örülnek majd a halakna jem a csónak párkányára támasztottam a tisztaság és megelégedettség érzésével... - Pista! Az ijedt kiáltásra ijedten ültem fel. - Na? - Nincsenek a ruhák... - Ne bolondozz - mondom, de láttam, hogy semmi kedve rossz viccet gyártani. - Ugyan! A körtefa alatt... - Hát nincs! Nem érted? - A cigányok! - ugrottam ki a csónakból, és összes bûneim eszembe jutottak, István király n .. - és rohantunk a kis vályogház felé, ahol csak Örzse nénét találtuk. - Hol vannak a többiek? - Sitéttel elmentek már Dabionba muzsikálni. Ne mondjak jövendõt? Meztelenül is lehet. . . Örzse néni nem hazudott, ez biztosnak látszott... hát akkor most?... Öcsém rövid alsónadrág , de rajtam még az sem volt, s egy bokor mögül tárgyaltam az öregasszonynyal... - Vissza a körtefa alá. - Ide tetted? - Megõrülök, hát hülyének nézel... mennyi idõ van? - Nyolc! - Atyaisten! Szerencsére a bankótárcám az igazolványokkal otthon maradt. - Enyém is. - Nyolc óra... majd bejelentjük... most még nem járnak sokan ... és rajtad van nadrág. - De te? - Hozzád bújok, a halakat a nyakamba akasztom... Most már nevettünk. Fogcsikorgatva ugyan, de nevettünk. Két falun kellett átmennünk... - Lakott helyen százzal is mehetsz... - Hát a nyakamat azért nem akarom kitörni. . . És elindultunk. Az elsõ faluban alig látszott egy-két ember, még a kutyák is ijedten húzódt e, de a második faluban nem kis meghökkenést és derültséget keltettünk. Jobb kezemben a hor yelek, bal kezem öcsém derekán, hátamon a haltartó csúszkált... , s kutyák rohantak utánunk meztelennek még soha nem éreztem magam. - Mozogj - kiáltottam öcsém fülébe -, elsüllyedek a szégyentõl... De aztán elmaradt a falu. - Mennyi az idõ? - Háromnegyed kilenc. Idõben otthon leszünk... - A kertek alatt menj! - Persze... Most már egy kicsit otthon éreztük magunkat, s ez mintha szárnyat adott volna a motornak , márpedig egy motornak nem annyira szárny kell, mint inkább kerék... Pedig nem mentünk túl gyorsan! De rettenetes volt a por, s az út tele elhullott szalmáva l, s az egyik fordulóban, ahol még rejtett gödör is volt az araszos por alatt, a hátsó keré irúgott, mint egy céda ló, és elfeküdtünk nagy puffanással és nagy porfelhõben... lábam a k .. Öcsém hamarosan felkelt. - Csak nincs valami bajod? Toltuk a kis gépet hazafelé. Én ugyan csak sántikáltam utána, de nem beszéltünk. - Mennyi idõ van? - Odaérünk - biztatott öcsém -, betolom a gépet az istállóba, és hozok ki nadrágot. . . Szerencsére már mindenki templomba ment, és egy villámtus után szelíden, ámbár bicegve ball k a templom felé. Alig késtünk, mert a harsogó ének éppen akkor kérdezte: "Hol vagy István , mire mi talán azt mondhattuk volna, hogy ezelõtt pár perccel még egészen biztosan a kert ek alatt büntetett meg bennünket, de most már itt van, mert a fenyítést megérdemeltük, s a nt királyt elhoztuk szívünkben. Nagybátyám elõször haragot mutatott, de belátva a jó szándékot és a csodálatos roston sült tt is kijelentette, hogy a ruhák már úgyis ószeres példányok voltak... tehát vesz másikat, azonban nem is lett szükség. Másnap hajnalban ugyanis egy kocsi zörgött át a falun, és egy ismeretlen ember csomagot ad ott le az istállóban. A csomagban ruháink felett még cédula is volt. "Tisztességes fiatalemberek István király napján templomba mennek." Sohase tudtuk meg, ki volt a feladó, de az üzenetet megjegyeztük, mire nagybátyám hozzátett

, a ruhák még egészen jó karban vannak, s mivel Szent István - úgy látszik - megbocsátott, leges lenne új ruhákat vennie.

A bosnyák Hogy milyen hagyomány, emlék, szokás tette olyan végtelen naggyá az én falumban Szent Istvá irály és hitvalló ünnepét -nem tudom. És most már nem is kérdezhetem meg senkitõl, mert aki egmondhatnák nekem, régen kimentek már az országút mellé pihenni, a temetõbe. így azután csak botorkálok az emlékek és elmúlt emberek temetõjében, ahol csak a napsugaras d jár, és nem magyaráz meg semmit, csak ragyog az idõk messzeségében, ahol talán éppen úgy tam volna választ senkitõl, mint ma. - István király napján! - mondták az emberek, mindig tisztelettel, de valami rokoni közvet lenséggel is, és az adós is csak annyit mondott a hitelezõnek: - István király napján megad .. És nem emlékszem, hogy ezen a napon kézfogó lett volna vagy esküvõ, vagy verekedés a kocsmá mert a legnagyobb magyar szent - akirõl sohasem mondták, hogy szent - mintha az egész napot betöltötte volna, mert magyar volt és király és elsõ... Hogy szent is, ez már olyan t zetes, hogy nem is kell emlegetni... Csendes, de nagy családi ünnep volt ez, mert a szent király régen megbocsátott már a somogy legényeknek, akik szintén elfeledték már, hogy ugyanez a szent király annak idején ugyancs k kemény eszközökkel terelte a zabolátlan elõdöket Jézus Urunk szelíd aklába... És meglepõ volt az is, hogy ez a nap mindig szelíden ragyogó volt, amelyet soha nem ront ott meg esõ vagy szélvihar, és nem tett zajossá a búcsúi trombiták és a ringlispil sípládájának nyekergõ lármája. Csak a fecskék csiviteltek a poros utak felett, és a galambok búgtak a torony mellett, de ettõl csak még nagyobb lett a tömjén-szagú csend, amely talán a napsugáron szállt ki a puszták, a rétek és tarlók zsályaszagú világába. A templom és sekrestyeajtó nyitva, hogy a késõn érkezõ puszták népe is szippanthasson egy k tos tömjénszagot, és letérdepelhessen, ha az Úrfelmutatásra csendülõ csengõk azt parancsolj Az égen kis felhõcsónakok rendeztek ünnepi felvonulást, valahol kurrogott egy gerle, s csa k egy kocsi zörgött a fõszeg felõl, de az is megállt a doktorlakás elõtt. Nemsokára kifelé mozdult a nép a templomból, és ekkor érkezett egy ember az alszög felõl, a m lett volna feltûnõ, ha nem viselt volna fezt, azaz piros bosnyáksapkát. - Itt a bosnyák is! - mondta valaki. - István király napjára mindig möggyün... Jónapot, Mar i... - Zbogom! - mosolygott a bosnyák - Zbogom - és kezét homlokához emelte. Szép szál ember volt a bosnyák, egyenes, mint a nád, de már nem fiatal. Kezében hatalmas ka pós bot, ha valakivel nézeteltérése támadt volna az idõ és az üzlet zavaros útjain. Bajusza zkolva, mint a szög, és nyakában bõrhevederen hatalmas kosár, amely - és ezt mindenki tudta - hatalmas értéket képviselt. Mert ebben a kosárban volt minden, a lányoknak való csecsebecséktõl, a valódi Kondár Jánosebórákig, amelyekrõl mindenki tudta, hogy "magyarnak Pécs - németnek Bécs", azaz magyar emb r csakis Pécsett gyártott zsebórát vásárol... Csak azt nem tudta senki, hogy van-e Pécsett talán óragyár? Ezen azonban ne akadjunk fel, mert a "Halas"-bicskák valóban szegediek és valóban kitûnõek oltak. Ezenkívül volt ott még kaszakõ és ostorszíj, lakat és smirglipapír, valódi tajtékpipa valód ggyfaszárral, amelynek - tapasztalatból tudom - valóban kellemes meggyfa-szaga volt, tehát semmi esetre sem e ttõl lettem rettenetesen rosszul, hanem a M. Kir. pipadohánytól - amely valóban magyar g yártmány volt. . . Közben az asszonynép már hazafelé riszálta a rengeteg szoknyát, és megritkult a templom kör Csak a gyerekek fújták a sípcukrot a bábossátor körül, és a galambok búgtak a torony körül yogásban. Az adásvétel közben komolyan folyt Markó körül, aki azonban mintha nem örült volna a jó vás a arca ijesztõen megsárgult, keze reszketett, s a piros sapka boltozata alatt homlokán borsónagyságú verejtékcseppek születtek. Tétován körülnézett, a kis ponyvát ráhúzta a kosá az egyik legénybe. - Oda - mutatott a templomfal felé, ahol árnyék volt. - Vizet hozzatok neki - mondta valaki. - Inkább pálinkát. . . talán...

Markó ekkor már viaszsárga volt. Nekidõlt a templom falának, s lehunyta a szemét. ' - Az öspörös úrnak kõne talán szólni - mondta valaki - hátha halódik... Valaki beszaladt a sekrestyébe, s az emberek oszladozni kezdtek. - Szögény Markó, mondták, és elmentek hazafelé, mert úgy gondolták, hogy a többi csak a papra és Markóra tartozik. Az esperes sietve jött ki a sekrestyébõl. Nyakában stóla... arca majdnem komor... - Jancsi - nézett az egyik legényre - szaladjatok a doktorért! - Ti meg ... - és intett a többieknek, hogy menjenek odébb. Aztán egészen a haldokló fölé h . Az esperes katonapap volt valamikor a boszniai okkupációban, és beszélte a bosnyákok nyelvé , de a haldokló már nem válaszolt. Csak nézte a papot, nézte, mintha mondani akarna valami t, aztán rettenetes erõlködéssel keresztet rajzolt a levegõbe. Az esperes megrendülten bólintott, letérdelt Markó mellé, és elkezdte a haldoklók imáját, és ekkor letérdeltek a legények is ... Pár perc múlva megérkez oktor és két esküdt is. Amikor a pap felállt, és a doktor erélyesen kigombolta a haldokló kabátját, Markó erõtlenül dult. Keze tétován keresgélt a mellén, aztán a kosárra mutatott. - A temetésemre... Aztán már nem szólt többet. A doktor fogta a pulzusát egy ideig, aztán elengedte. - Meghalt - mondta, és nagy csend lett egyszerre, csak a galambok búgtak a torony párkán yán, és a pap vetett keresztet, és szinte abban a pillanatban, zengve szólalt meg a déli h arangszó. - Aztán - kérdeztem, mert egy barátom beszélte el ezt a történetet, és úgy éreztem, még nin aztán? - Hát igen, igazad van, még hozzátartozik valami. Pár éve ott jártam testvéreim sírjánál, s már szokásom, elbolyongtam a sírok között, ismerõsöket keresve. Sajnos, elég sokat találta de meglepett egy szépen gondozott sír az elhagyott, öreg sírok között. - Hát ez? - kérdeztem a fiatal sírásót. - Ez kérem, egy gazdag török sírja, aki vásári árus volt, itt lett rosszul, de halála elõtt sztelkedett, és mindenét a templomra hagyta ... - És te? - néztem barátomra... - Hát tudod, egy kicsit gondolkodtam, hogy nevessek, vagy sírjak. Elnéztem a falu elõdei nek lapos, jeltelen sírjait, amelyekkel már nem törõdtek az utódok, elnéztem az öreg espere zétdõlt sírját, és - mit csináljak? - úgy látszik, az emberek és a tények elmúlnak, de a le

Augusztus végén Álmos, porszagú csend. A világ semmiképpen nem akarja elhinni, hogy hajnal van, de a der engés felhígítja a sötétséget, s a fecskék kisurrannak az eresz alól; ásítva tápászkodnak a nyékból kiemelik lomha hátukat a szalmakazlak. Még nyújtózkodnak a szalmaszálak, még leheli ukból a tarlók kenyérszagú melegét, de ez már csak az aszalódás kesernyés cukra, a búzamezõ öregedõ emléke. Még hûvös van; a kertben erõtlenül lebeg a kaporszag, a méhes viasz-szaga, a pocakos uborká ndaszaga, de ahogy keletrõl szétterül a fény, az illatok párája porráhullva szitál alá a ki mplik széthányt bölcsõjébe. Melegedik. A rétrõl egy sündisznó lohol hazafelé a kert gyepüje alá, ahol pár idei veréb cs a tüskés szörnyetegre, aki ha van, hát van, de mégis csak ijesztõ. A rét kopár, és nem szereti, ha a nap így levetkõzteti. A rét kopár, az ég kopár, a fûzfák aljában, a patakparton, mintha bús fejüket most akarnák a vízbe dugni, vagy mintha most húz volna ki belõle. Ámbár a víz kicsi, s a békák a part alá bújnak, hogy a hátuk ki ne púposo csemegéül a gémeknek és gólyáknak. Mert - elég baj - gólyák is vannak a világon, most több, mint tavasszal, és békaszempontból szélyessé tesznek minden szárazföldi kirándulást. De a gólyák most csak állnak, még a szárn eresztik a melegtõl, és néha egymásra néznek, mintha azt mondanák: - Hát ami sok, az sok... mi lesz itt délben! A levegõ száraz, mint a téglaégetõ pora, és nem hallatszik más hang, mint egy-egy ürgefüttyentés, ami figyelmeztetés az ürgevitézeknek, akik ilyenkor "vig z"-ba állnak az ürgelyuk szájában, hogy messzebb lássanak. Az ilyen kiállás szép, de egyben yes dolog, mert felülrõl jön a veszedelem, s lám, egy ilyen vitéz már erõsen tornázik egy ö kában, nyilván utoljára. A dombháton hideglelõsen reszket a levegõ, pedig meleg van, az ökörfarkkóró árnyéka reggelt már, a tarlók repedezett hátát gyógyítóan vakarja egy-egy eke és mögötte száll a por, minth

k, ámbár nem szénnel tüzelnek bennük, hanem lucernával. Az erdõ alatt komoran ballag a juhász, mert az erdõõrre gondol. Belül az erdõben komoran lé et az erdõõr, mert látja a juhászt és tudja, hogy a juhász az olyan... Közben kívánnak egym an dolgokat, melyek nem találhatók semmiféle erkölcstanban, de igenis megtalálhatók orvosi zótárakban és rendõri jegyzõkönyvekben. Közben mindkettõnek igaza van, nem ugyan a kívánalm tõen, de a szándékokat illetõen. A juhász ugyanis legeltetni akar, mert ez a kötelessége, a rdõõr pedig nem engedi, mert neki ez a kötelessége. Legeltetni pedig - most már csak az er dõben lehetne, de - nem lehet, mert a birka kárt tesz, nagyobbat, mint amennyit ér. Pa rdon nincs, orvosság nincs! Azaz várjunk csak... a juhász mellett ott ballag a pumi, s egédi, sõt fõhadsegédi minõségben. Egy darabig állandóan az erdõ felé figyel, de aztán nem - Nono - mondja a juhász - elment volna az a tûzrevaló? -A juhász nézi a kutyát, a kutya né a juhászt. - Hát nézd mög - int az erdõ felé - mire a kutya becsörtet a sûrûbe és pár perc múlva más h elõ az erdõbõl. Aztán leül és vakaródzik. Ez az elfoglaltság minden halandónak a bolhákat j e, holott az puminyelven azt jelenti, hogy: - Senki és semmi, akár vakaródzhatok... - Akkor fordíts, kutyám - int a juhász és a falka csendesen beereszkedik az erdõbe. Így azután mindenkinek igaza van. A legelõ újra mozdulatlan, a nap tüzes kereke szikrázva mászik az égi dombon, s a forrás me tt, mélyen az erdõben szuszogva alszik a ráncosképû, pocakos Augusztus. Alszik és lázad. Elszórta már, amije volt s a napra bízta a világot. Alszik és nem hallja, y halálmarsot furulyáznak a kukoricák és összetöpörödött levelük olyan, mint a tibeti lámák készült furulyája. A nap a tetõre ért, dél van. Lángol a föld és mozdulatlan minden, csak a delelõ ökrök farka ostorozik, mert az erdõbõl b k zúdulnak ki véres útonállásra. Ez az idõ az õ idejük és a szöcskéké, akik nagyokat ugrana rágva a legelõt, ámbár ebben a hõségben még ugrálni is igazán furcsa gusztus. Az eke aztán késõbben elindult; a bögölyök visszamennek az erdõbe, az árnyékok óramutatója a fordul és a dombok mögött mintha az alkony vágya sóhajtana. A dombon szõlõk vannak és fák. Tüskés kerítések és öreg pincék; a pincék elõtt kis pad, a z k, a kis ablakok mögött csend és régi törkölyszag. A darazsak zsonganak, mintha régi nagybõ visszhangja szállna a levegõben és kint a tõkéken érnek új bánatok és mámorok. A fürtök megbújnak a gálickék levelek hónalja alatt, gyûjtik a cukrot, amibõl boldogság les k a cukrot, amibõl boldogtalanság lesz, és gyûjtik a cukrot, amitõl elmúlik mind a kettõ. A s pince vak ablakszeme nézi a szõlõt és várja a mustot, hogy megforrjon, hogy újbor legyen, amitõl a pince is félrevágja a zsupkalapját (különösen, ha szél is van), sõt pipálni kezd, rdültebb fiatalság ellopta a pincekulcsot, szalonnát pirít és eszik zöldpaprikával, bort lo lopóval, hiszen azért az a neve és szerelmet vall, ha van kinek. Az öreg pince hallgat és beleegyezik, mert õ is mámoros és neki nincs sem feje, sem gyomra , sem szédelgõs másnapja, ami olyan, mint a bûnbánat, amit azonban követ az erõs fogadalom gyógyító feloldozás. De ezenközben már integetni kezd a vén diófa levele, s az érõ fürtök megmártják magukat az rna áradásában. A nyugati ég vörös, s az est már elindult az erdõbõl (mindjárt a juhász után) és az õszi bo ndítik a kis citerákat. Szól az õsz szelíd muzsikája, pedig már fent vannak a csillagok is, s az elmúlt nap nagy él ja után takarítani kezd nagy, fekete seprõjével az örök özvegy, az Éjszaka.

Juliska A tûzhelyen úgy zümmögött valamelyik fazék, mint a légy, ha pókhálóba kerül. A konyhában v sség volt és vasárnapi illatok. A falon egy-két cifra tányér emlékeztetett elmúlt lakodalma vegy Pallóné éppen azon gondolkoz'ott: mi is lesz hát ezzel a lánnyal - mármint Julival, a ulajdon édes lányával - mert eljár felette az idõ, de se nem kérik, se nem viszik... ami ne is csoda, hiszen nem jár sehova, nem incselkedik a legényekkel, nem jár a szeme, mint a motolla, egyszóval mit akar ez a lány - amikor árnyék vetõdött a küszöbre. Az árnyékot T követte, a halász. - Adjon Isten, Ágnes néni! - Adjon Isten, fiam! (Hát ez meg mit akarhat?) - Juli nincs itthon? - Nincs fiam, de már gyün is, hallom a járását. Ülj le, fiam. , - Talán várjuk meg Julis

. Mit akarhat, mit akarhat? - villódzott az öregasszony fejében, amikor egyetlen lánya is beért a konyhába és ugyanolyan csodálkozással nézett a halászra, mint az anyja, bár éppen ú zott rajta, mint az anyján. Parolázott a legénnyel. - Mi járatban vagy, Pista, mert nemigen jársz te hozzánk... A lány mosolygott, de szeme kemény volt, mint nyakán a kaláris kék üveggombja. - Nem mennénk be? Ezt a legény mondta, ami nagy illetlenség lett volna, ha nincs valami fontos és bizalm as mondanivalója. Bementek hát a szobába, csendben, ide-oda cikázó kérdésekkel a levegõben. Leültek és nézték - Hát én csak azért gyüttem, mert Juliskát akarom megkérni, ha õ is akarja. Úgy gondoltam, tájt esküdhetnénk ... - és Timár Pista mosolygott. Tavaly - ugyanebben az idõben - Pista nem mosolygott, de nem is lett volna rá semmi oka, hiszen kívül-belül dúlt volt, mintha földrengés rázta volna össze testi-lelki valóját. korban a földrengést szerelemnek nevezik és éppen úgy nem lehet ellene semmit tenni, mint a valódi földrengés ellen. Jön, pusztít és romok maradnak utána. Ne vágjunk azonban a dolgok elébe és ne keverjük össze az eseményeket, melyek rendesen úgy dõdnek, hogy egy lány végigandalog a folyóparton, holott másfelé is mehetne. A lány komoly inte szertartásosan köszönti a halászt, aki ugyanúgy válaszol, ámbár ismerik egymást. Ez eg . A halász elgondolkozva néz a piros szoknya után és - magában hosszas megfontolás után - a it mond, hogy: -Hm! Ez annyit jelent, hogy másnap, ugyanazon idõben - véletlenül ... - ugyanott halászik s a lá y - természetesen szintén "véletlenül" - ugyanakkor megint arra megy. Talán ne is folytassuk. A kezdet májusban volt, a kifejlõdés júniusban s az erdész megjelent augusztusban. Timár Pi ta szép legény volt, és Baka Böske nagyon szép lány, de az erdésznek arany cserlevél fityeg hajtókáján, négy tehene legelt a nádban és kalapján kék vadkacsatollak kunkorodtak. Mindez Böske úgy látta, hogy Pista elég rongyos néha és mintha már nem az volna, mint régen ... A z és a tehenek pedig napról-napra szebbek lettek. És augusztus végén - a sarjúval együtt - Pista reményeit is lekaszálták. Pista akkor összetörte a cimbalmot a kocsmában és gyilkossági terveket szõtt - amíg ki nem odott, ami másnap reggel a cimbalom kifizetése idején már bekövetkezett. De a szíve még sokáig vérzett s ezenközben elhatározta, hogy agglegény marad, vagy ha mégis - az ilyesmiben ne mondja ki az utolsó szót az ember - hát annak a lánynak aztán olyannak kell lenni, hogy... És így akadt meg a szeme Palló Julin, aki magános volt és árva, de a fejét úgy hordta, mint királynõ. A kocsma pallója Juli lába alatt nem dobbant soha. Pista leste a lányt egy évig s talán még halogatta volna a dolgot, ha véletlenül az erdészné - született Baka Böske - nem da hozza urának az ebédet, ahol Pista kuksol a nádban, igaz, a túlsó parton. Böske rövidese gy kis erdésszel fogja az urát megajándékozni, hiszen éppen errõl beszélnek. - Nem, és nem! - villant meg Böske szeme. - Ebbe ne is szólj bele, a keresztapa Timár Pi sta lesz, a keresztanya a mi Katink. Érted? ... Az erdész kalapján már nem fityegtek olyan vidáman a kacsatollak és gallérján a cserlevél s lt olyan aranyos, tehát csak rántott egyet a vállán. - Bánom is én! - Bánod, vagy nem bánod, holnap, vasárnap este otthon találod. Elmégy és felkéred a komaság egmondhatod, hogy én is kérem... akkor ugrik. - Lehet - mondta az erdész - lehet, hogy ugrik? Mit hoztál ebédre? - Hogy én meg a Kati! Hogy én ugrom! Ehen! Hát ez kéne az erdészné ténsasszonynak. Csak ez! motyogta Pista és elosont a nádban, mint a gyík, ha gólyát lát és nem is nyugodott meg addi amíg ki nem mondta Pallóéknál, amit ki kellett mondani. Csak még annyit tett hozzá, miután nagy hallgatás volt egyelõre a válasz. - Egy éve figyellek, Juliska, de minek beszéltem volna. Aztán te is ismersz engem. - Szegények vagyunk, Pista... A halász vidáman legyintett, de nem szólt semmit, mert azt nem mondhatta, hogy némelyik asszony úgy beszél az urával, mint a sáros kapcával és - ide négy tehén, oda négy tehén - a i és sírig tartó szegénység.

Elment a nyár Elment a nyár. Sokáig búsan botorkált még a kertek alatt a délutáni napsütésben, de könnyû gúnyáját megtép szelei, dérharmatot hintettek rá hûtlen hajnalok, hát inkább el ment. . . Miért is maradt volna? Ami hosszú hónapokon épült, szépült, erõsödött dús keze nyomán, azt berek s ami még kint maradt: azzal hányavetin játszik az õsz. A jegenyék susogva kiáltottak utána szeles délutánokon, hogy: maradjon még! Kései kis virág mbói összeborzongtak, ha jött az árnyék és szerettek volna felágaskodni magasra, mint a jeg , hogy még egy símogatást kapjanak a búcsúzó nyártól. Ilyenkor szállt alá a nap gõzölgõ, gõ e és szolgamódon ígért szelet új urának, az õsznek. A nyugati égen járó felhõtornyokat lilá tte és aztán lehunyta szemét a szélháton járó éjszaka elõtt. A ködös szántások árnyékokat sóhajtottak, melyeket zizegõ szelek hordtak szét a határban el takon s a sötétben titkos zörgéssel szaladtak száraz, holt levelek, az elmúlás szélesre tág zágútján. Szálltak a halott levelek a néma tarlókon, mint fagyosszárnyú éjjeli lepkék s ha fennakadna pókhálókon, melyeket a nyár után szálló kispókok szõttek a vágyódás nyálából, búsan kereng ibbenésekkel az õszi borzongás láthatatlan fonalán. Estefelé, mikor a hold sarlója szomorúan bújócskázik a felhõk hátán, a falu felõl kutyaugat a rétekre. A füst nyitott tûzhelyeken születik, hol pöfögve sül a krumpli. A lángok villaná kiugranak a sötétbe és megcsillannak a cifra tányérokon, melyek lakodalmi levesek emlékét õ vidám tulipánokat tartogatnak ölükben. A kémény szurkos szájából a füst egy kicsit felfelé száll, aztán megvékonyodik és kékes lep zérûkre, hol verebek alusznak a kazal oldalában, lecsapódik a kertekre, hol az almafákon kö nyelmû cinkékre vár a csapda és káposztatorzsák fogódznak a nyírkos fekete földbe. Száll, száll a füst, mint az izzó parázson senyvedõ holt fák sóhajtása. Kereng, végigkúszik ett, összekeveredik a köddel, mely a patak felett gomolyog, beszivárog az égererdõcskébe s holt bajtársak utolsó üzenete megcsókolja az élõket. Titkos üzenetet súg a száradóknak, me orzonganak, mint a beteg ember, ha megholt lelkekkel álmodik. A szürke árnyékok most már feketék és mindjobban felágaskodnak. Áthajolnak a kerítéseken, a n. Már csak a kémények állnak ki belõle és a templomtorony. A felvégrõl most érkezett a templomhoz a harangozó. Meghúzza a vékonyabbik kötelet és a har rántásra szép simán, egyenletesen megszólal a harang. Mintha azt mondaná: Jó éjszakát... j .. A torony ablakán ezután kiszáll az öreg bagoly. Már a harangozás alatt is türelmetlenül top a poros gerendán. A harangozást nem tudja megszokni és minden este majd leesik a gere ndáról, hol csendben szunyókál, amikor a harang elkiáltja magát. A harsogó zendülés majd le polcról. Kilebben hát a toronyablak tört zsalui között és fordul egyet a torony körül a feketeségben -egy könnyelmû veréb néha ugyanis a torony ereszét választja alvóhelynek. Néha a költözõk i ek a bádogereszek alatt kiugró gerendavégeken. Ma üresek az ismerõs zugok. Ellendül a falu felé. A szérûkben felszáll a kazlak ormára és hallgatózik. A kazlakban eger ncognak, hancuroznak, de az öreg bagoly hiába forgatja buksi fejét. Elérhetetlenek. Aztán a kazal oldalában alvó verebe s cippannak néha, de azok sem jönnek elõ. Magától ugyan máskor sem jár a veréb a sötétben, de a szalma között alvók néha összevereked egyet-egyet kilöknek a meleg lyukból. Erre vár a bölcs bagoly. Amíg a veréb perregõ szárny keres új tanyát, a bagoly olyan csendesen elkapja, hogy a veréb kettõt se nyikkan. Visszaszáll vele az õrhelyre és egy perc múlva: volt veréb, nincs veréb. De ma úgy látszik, kell állni. Az egerek nem jönnek elõ s a verebek is nagyon békében vannak. Az istálló felõl valami zaj jön. Két ember. - No még csak ezek kellettek - mérgelõdik a bagoly. - Ilyen lármával járni! - Ez a lárma pe e csak bagolyfülnek lárma. Az a két ember azt hiszi, hogy úgy járnak, mint a macska... Sus ognak valamit. Aztán összeborulnak és halk, de igen lelkes cuppanások hallatszanak. Bago lyfülnek, mintha lõdöznének. Az öreg bagoly kiváncsi természetû. Kihajol és úgy fülel, leskelõdik. - Mi a ménkût csinálh Egyszer csak azt mondja az egyik ember: -Jaj az a csúnya bagoly! Kergesse el! ... A másik ember lehajol, tapogat a földön. A bagoly most különösen figyel. Jólkihajol. Mit ke az az ember a földön? Csak nem egerészik?... - Huj! A gazember!

Egy nagy kõ zúgott el a feje felett. Ha eltalálja: befellegzett. Hát ilyen zsivány... De e zeket már a negyedik szérû felett mondta, mert lecsapott földfölé és elsuhant az ártó közel ni már nem mert, megdöbbentette az elõbbi eset. Ki hát a mezõre. A zörgõ krumpliszár alatt olyan kövér egerek járnak, hogy ürgének is beill dult egyet a kertek alatt, aztán a mezõk felé tartott, hol itt-ott õrtüzek vágták ragyogó l at a sötétség lomha testébe. A tûz körül emberek bóbiskoltak, beszélgettek és amikor a bago ent a fejük felett, azt mondták: Hess boszorkány! Ennivaló azonban még mindig nem akadt. Pedig már nagyon megéhezett az éjszaka öreg csavargó De mi volt ez? Szinte hanyatt fordult a levegõben... Egérsírás az egyik szántás végén... Ot ott... valami mozog... Szembogarát teljesen kinyitja, fülei minden moccanást felszívnak és már ott van, ahol az elõbb cikkant az egér. Halkan ereszkedik a föld fölé, mert a sok görö t nem mozdul semmi, amikor az egyik hant megindul a kukoricarakás felé és viszi az ege ret. - Maga az, kedves menyétasszony? - udvariaskodik a bagoly, miután elvágta a menyét útját. A menyét megdermed egy pillanatra, apró fogai ijedten mélyednek a még mozgó egérhúsba, aztán yobb göröngyök oldalához lapulva: mint a villám a kukoricarakás felé. De a bagoly nem engedi. Amint hozzáférhetõ helyre ér, felemeli egerestõl. Mint a pelyhet. Szinte lágyan, óvatosan, de a tûhegyes karmok átjárják a barna bundácskát. A menyét alig vo Még sírni is elfelejt és már vége. Az egeret csak akkor ereszti ki szájából, amikor a bago lszáll vele a kukoricarakásra és tépni kezdi. - Fene ezt a buta egeret! - mérgelõdik a bagoly. Becsúszott a szár közé. No majd megkeressü ha ezzel végeztem. A menyét bizony nem sokáig tartott. - Lássuk csak, hol az az egér? Nem találja. Jó mélyre c atott. Belemelegedik a keresésbe és zörögve lépeget a szárrakáson, amikor felszól hozzá val lról: Mit keres Professzor úr? A bagoly meglapul a váratlan hangtól, aztán lenéz a földre, hogy ki a háborgató. Ravasz áll ent, a róka. Kaján szemei zölden égnek. - Egy egerecskét fogtam - szerénykedik a bagoly - de azt is kiejtettem karmomból. És mos t nem találom. - Meg egy menyétecskét - ha nem csaltak szemeim - irigykedik a róka. - Magam is ezért jött em, megvallom, hallva hogy egér cincog, de Tanár úr megelõzött. Hiába, könnyû a Tanár úrnak zemek! Ilyen szárnyak! - Ha tudod, miért kérded? - mérgelõdik a bagoly. -Jól hallanak füleim? - lelkendezik a róka ... - le méltóztattál tegezni? A nagy Professzor .. engem, szegény földi férget? ... Ó de szeretnélek megölelni! De legaláb is parolázni. . - Legyen vége a komázásnak, mert kiszedem a szemed, - csattog rá a bagoly. - Ölelkezz a ro konságoddal. A .. .juhászkutyákkal ... és még éhes is vagyok. Mondd meg, mit akarsz és gyer adászni! Mindjárt reggel lesz. - Ez az! - ugrik a róka és farkát meglobogtatja - gyerünk. - Kedves Tanár úr. Kinézhetne nekem egy süldõcskét. Fene jól futnak már a nyulacskák ... de úr rémítgetné felülrõl, én megrohannám... örökké hálás lennék... - Nem bánom - egyezik bele a bagoly - de elõbb megkeresem az egeret. Tapogat ide-oda s az egyik száraz levél alatt megtalálja. Kicsit tép rajta, aztán nagy élvezettel nyeli. A rókának csorog a nyála: - Egészségére Professzor úr! Kedves egészségére! De talán indulha A bagoly fellendül a levegõbe - ahol fordulok: ott a nyúl. A róka, mint a kígyó, csúszik a bagoly után pár lépésre, és már jó ideje zeg-zugolnak a hat a bagoly megfordul és egyhelyben szitálva ereszkedik lefelé. Suhan a róka, de az orra elõtt egy méterrel kipattan a nyúl. Utána! A nyúl az életét menti, szörnyû éhes és már majdnem eléri, amikor a nyúl derékszögben elfordul. A róka utána csiná kiszalad egy nagy hantnak és olyan bukfencet vág, hogy csak úgy porzik. Most már elveszett a nyúl. Szikrázik a róka szeme a méregtõl. A szél zörgesse a csontjait e a bogyógyárosnak! Itt hagyott - és nyalogatja a bundáját. - Ügyetlen vagy Ravasz - vélekedik a bagoly. - A vackon kellett volna megszorítani. Öreg szel te is. - Hiába - mentegetõzik Ravasz, megrázva magát - ez a környék leggyorsabb nyula. Úgy fordul, ntha eltörnék - és lemondólag legyint farkával. - Nézzünk talán másikat. Ebben a pillanatban éles nyúlsírás száll végig a szántáson. Odább a bokros legelõszélrõl jött a hang. Ravaszt mintha rugók löknék elõre. - A nyulam - csikorgatja a fogát - a nyulam! ... és vágtat a szántáson ész nélkül. A bagoly an száll felette. Úgy látszik, a megrémült nyúl belerohant egy másik rókába-gondolja.

Már a nyúlsírás táján járnak, amikor a bagoly embert lát a bokrok között meghúzódva. - Vigyázz Ravasz! - szólt le, de már elkésett. Egy villanás, egy dörrenés - a bagoly ijedten vágódott fel a levegõbe - és Ravasz csak elfe a szántáson. - Gyalázat! - ijedezik a bagoly, újra a kukoricaszáron elmélkedve. - Gyalázat! Szegény Rava z. Nagy zsivány volt - nyugodjék - de mégis - amit az ember mûvel azzal a villámló fenével. y pusztult el szegény bátyám is. Durr! - és csak lefordult a góré tetejérõl. Jó lesz nekem Ekkor már halk szél mozdult az erdõ felõl, mely szétteregette a felhõcsordákat és halvány d engedett le a messze égrõl. Az öreg bagoly még felszedett három-négy korhely egérkét, melyek cincogva botorkáltak hazaf amikor a keleti égen a csillagok hunyorogva csukták le szemeiket az érkezõ hajnal fényesség elõtt, hazafelé indult. Még éjszaka volt, de az öreg bagoly jól tudta, hogy félóra múlva kivilágosodik az ég alja, sznek az alvó házak s ha ilyenkor még õ kint lenne, a koránkelõ fecskék szemtelenkednének v ve-hajtva, amíg csak oda nem csalogatnák az embert s ez mindig bajt jelent. A falu pirosló ablakszemei megint nyiladoztak. Füst is kanyarodik itt-ott felfelé és néhol csikorog a gémeskút. Már feltûnt a homályban a torony s az öreg bagoly már emelkedett felfelé, amikor az egyik i tálló mellett valamit mozdulni hallott. Kissé lejjebb ereszkedett. Az istálló fala mellett egy óriási egér rágcsált valamit. - No még ekkora egeret sem láttam - csodálkozott a bagoly és elkapta a gyanútlan patkányt. patkány sivalkodott és mivel kissé hátul fogta a bagoly, belemart az ellenség lábába. A ba y majdnem elejtette a fájdalomtól. Most látta csak, hogy nem egérrel van dolga, de eddig még csak hírbõl - városi rokonsága révén - tudta, hogy ilyen is van a világon. A patkány súlyos volt, harapott is, hát leszállt vele az istálló tetejére. - Te vagy hát az s? - kérdezte és borotvaéles csõrét összecsukta a patkány tarkójában. A patkány eleresztett y lábát és nyekeregve sivalkodott volna, de most már a karmok feljebb fogták meg és csak el yúlt a gyilkos szorítás alatt. - Még harap a gazember! - méltatlankodott a bagoly és megmozgatta karmait a patkányban. Aztán felröppent vele a torony sarkán kiugró gerendára és körülnézett. A másik gerendavégen egy kis szürke kuvik ült, de most illendõen meghajtotta magát. -Jó reg t bátyám! Haj, de gyönyörû. egeret fogtál. - Nem egér ez, füles! Patkány. Ha már hallottál róla... - Patkány? Sohse hallottam. Magamfajta szegény zsellérnek még egér sem jut. Nem ilyen úri alat. Ma is egész éjjel csak egy kis egérkét fogtam. Rácsot tettek az uradalmi magtár ablak is ... oda se lehet bejutni. Pedig az asszonynak is kellett volna valamit hozni . Holnapra várjuk a tojások megpattanását... Ha egy kis maradékot hagynál... A torony alatt lépések hallatszottak. - Most fogódzz meg öcsém. Kezdõdik a zenebona. - A két bagoly összehúzta magát és úgy vártá meg a harang. Már derengett az ég alja, amikor a hajnali harangszó utolsó hullámai is els zálltak a falu felett, a dérfehér mezõk felé. Az öreg bagoly jóllakottan átszólt a kuviknak. - Hát vidd be az asszonynak. Ilyenkor mus záj... inkább lemondok róla... - Pedig már egy falat sem csúszott volna le a torkán... A kiskuvik felkapta a fél patkányt és boldogan tûnt el a templompadlás ablakán. Õ nem a tor ban lakott. Hátul a padlás zugában éldegéltek és nem is vágyott a torony elõkelõségei közé. Az öreg bagoly is belibbent a törött ablakon. Tollászkodott, ásított nagyokat és bizalmatlanul nézte a harangokat, melyek halkan bongtak, ha a szél a kö elet nekifújta peremüknek. A harangozó becsapta a templomajtót és megforgatta benne a rozsdás kulcsot. A csattanás még ott verte magát az öreg falak közt, amikor a kulcs csikorgása már belevájt rozsdás karmaiva puha, mély hangokba. A bagoly már bóbiskolt, de erre megint felriadt és félálomban ezt mondta: - Hát igazán mego ozhatnák már egyszer azt a kulcsot... aztán újra behunyta nagy szemeit. És odakint térdig ködben járva, fázósan átszaladt a határon az álmos õszi reggel.

Kilátó Hallgatódzó, ködös volt az idõ, ámbár meleg, amelynek páráját elõbb meg kell rágni, mielõtt

r. Izzadtak a lovak és izzadt Kelemen Ferkó is, pedig - amúgy - nem volt izzadós. A lova k lucernát szántottak, joguk volt a verejtékezéshez, Ferkó, pedig úgy érezte, mintha a luce föld valami gõzös fürdõszobában lenne, ahol mit csináljon az, hát izzad mint a ló. Ez az év ilyen volt jobb nem gondolni rá, mert csak mérgelõdni lehet rajta, ami felesleg es és nem is segít. Mennek hát a lovak, pattog a lucerna gyökere, fordul a kihasított zsíros föld s a barázdába kosszemû csókák járnak csimaszra, lótetûre és egérre vadászva. Ferkó nézi a barázdát és gondolkodik. Zsíros, igazán zsíros és gazdag ez a föld és mégis! Megkapott minden munkát, trágyát, vetõm sak hét mázsát hozott búzából. Hát meg lehet ezt érteni? Amerre néz az ember: tíz mázsa, ti Megtörli verejtékes homlokát és indulatosan pattant az ostorral, mire a csókák ijedten fell bbennek, a lovak kedvetlenül billentenek farkukkal, helytelenítve az oktalan suttyogás t; a dûlõ-útról pedig beszól valaki: - Aggyon Isten Ferkó, nem sáros a föld? - Hóó - állítja meg a lovakat a legény, hadd fújjanak egyet - hová megy Juli néném? - Csak ide, Andocsba a búcsúsokhoz, ha ugyan el nem kések ... az országúton találkozom velü - Mintha énekszót hallottam volna az elõbb... - Szûzanyám! - tette le batyuját a kis öregasszony, aki akár odaállhatott volna a csókák közé, olyan száraz, tiszta és fekete volt - Szûzanyám, akár ne . Ferkó maga sem tudta, miért mondta az éneket. Csak mondta, mert jól esett megijeszteni a z öregasszonyt. Mert mérges volt, meleg volt, hétmázsás búza... meg minden... mert szó, ami nem hallott semmit. De meg is bánta nagyon ... az ördög bújt belém - gondolta. Juli néni csak állt és homályos öreg szeme elkönnyesedett. - Egyedül meg nem megyek. Az úgy szép, hogy zászlókkal... együtt, énekszóval... - Odaér még Juli néném... - Milyen szerencsétlen vagyok... igazán segíthetnél fiam. Fellépsz erre a fára, onnan kilát az útra; vagy meglátod ûket, vagy nem, én meg tudom, hogy menjek, vagy ne menjek. Jó famász oltál te gyerekkorodban... - Én? - Ferkó elvörösödött dühében - (Ne neked énekszó, te ökör) nem vagyok már gyerek, hog - Iszen csak úgy mondtam - siránkozott az öregasszony - persze, de ha már hallottad az éne ket, minek menjek? - És lehajolt a kis bugyorért, mintha meghajolt volna a szomorú öreg sors elõtt. - Megálljon! A ménkû ebbe a büdös fába! - megálljon! Lelökte az ostort a földre, kalapot me zogva, fogcsikorgatva felmászott az öreg akácfára, amelyet a mennykõ már úgyis megtisztelt fele el volt száradva. Mire a megfelelõ magasságba feljutott, zihált, mint a tömött lúd s a verejték a szemébe fol gében olyat tudott volna mondani, hogy a fa másik fele is kiszárad ... de nem mondott, mert egyelõre nem jutott szóhoz. - Mit látsz, fiam?... - A toporáni sárga ördögöt - akarta mondani, mert a nadrágja is elrepedt, de azután csak an t mondott: - Most fordulnak ki az erdõ mellett. - Az Isten áldjon meg Ferkó, ippen odaérek: köszönöm a fáradtságot, az andocsi Szûzanya fiz g... ugye sokan vannak? - Hajaj! - dühöngött Ferkó egy tüskét piszkálva markában és nézett Juli néni feketeruhás ki amint ellebegett a dûlõúton. - Nincs is más dolga az andocsi Szûzmáriának, mint nekem fizet .. nem is tudom, abban a magasságos égben milyen valuta járja? ... És csak lassan meghiggadt. Gyereksége jutott eszébe és megtapogatta a vén fát. Ez volt a ki a, innét lesték a csõszt. Az egyik ló odanézett és röhögve nyerített. - Majd lemegyek, aztán jól elnadrágollak - minek örülsz, talán jókedvembõl jöttem fel ide. De a harag valahogy elült benne. Pihent s a magasból szemlélõdött... Szép ez a határ! És in rõl egészen más. - Nono - nézett a búzatarló felé - nono, hát az meg mi? Egy barna állat futott a barázdában y kis határ-bokor mellett eltûnt. - Azanyád! , Aztán egy másik, messzebb valamivel. Ferkó szeme tágranyílt, jól megjegyezte, hol tûntek is el az állatok és most már feleletet t arra is, hogy hova lett a búza és mért hét mázsa a hét mázsa. Még kicsit szemlélõdött, aztán lecsúszott a fáról és közelrõl is megnézte a bokrok takarásá

csöglyukakat. - Hát ez így van, a tûz vessen fel benneteket, de majd szétnézek én a magtárotokban. És másnap hajnalban ásót, lapátot dobott fel a kocsira, nem különben Csibort, aki kutya vol jeles patkányfogó. - Most aztán megmutathatod, hogy mit tudsz! Csibor élénk farkcsóválással jelezte, hogy nem tudja ugyan, mit kell tudni, de a hétfejû sá is darabokra szedi. És Csibor helyt is állott. Igaz ugyan, hogy az egyik hörcsög Csibor orrát is munkába vette, de ez csak olaj volt a tûzre. - Ujujuu!-keringõzött a kutya, orrán a hörcsöggel, amíg végre derékon tudta fogni a pocakos ost, akinek ezek után semmi szava nem lehetett. Jól elmúlott dél, mire a két lyukkal végeztek, de akkorra már fél mázsa vegyes gabonát szedtek össze a mély, száraz barlangokból. Ferkó egy kilót leadott munkában, egyébként Csiborral együtt maszatosak voltak, mintha vályogot vetettek volna. - Csibor, a hörcsögöket sülve kapod meg, most pedig parancsolj felülni mert olyan éhes vagy k, hogy téged eszlek meg. Ferkó szépen kiszelelte a szemetes gabonát, napra terítette és kirostálta. Egy zsák majdnem szta búza maradt a haszon. - Ezt a zsákot külön õrölje Kálmán bátyám - mondta a molnárnak s amikor a liszt puha, meleg omlott a zsákba és Ferkó belehallgatódzott a malom reszketõ zúgásába, elgondolkodott: - Ez lenne tán a mennyei valuta? És Juli néni jutott az eszébe. A liszt egy részét aztán szép fehér zacskóba tette és estefe z öregasszony portájára. - Egy kis lisztet hoztam, Juli néni. Új liszt, én is úgy kaptam, azt hiszem, Andocsról küld ...

Vasárnap délután Litánia után az ember kimegy a szõlõbe; ez természetes. Az is kimegy, aki ott sem volt a l itánián és mégis úgy mondja, hogy: létánya után kimentem a szõlõbe: ez pedig enyhe csalás. mindenképpen kimegy. Köztudomású ugyanis, hogy gondolkodni csak a szõlõben lehet, az öreg d alatt, az alma-szagú, pókhálós szobácskában - azaz, ne kerülgessük a szót - a pincében. A p nis csendes és homályos, a szag kellemetes, a világ messze van és a gondok ide alig merész kednek, mert haláluk a csap csikordulása, míg más indulatok jól érzik magukat, sõt szaporod is. Egyszóval: kimegy az ember. Viszi a kis fonott korsót, hogy az se epedjen szegény, vis zi a tarisznyát, kenyeret, szalonnát benne és zöldpaprikát a hegyesbõl, mert ha már paprika íze is legyen; és viszi a gondolatok palántáját, melyet öntözni kell szintén. Azért palánt És ballag az ember, mert mér' siessen. Vasárnap van ugyebár, erõsen délután és a pince nem d el, hanem vár, komótosan, mint aki biztos a dolgában. A levegõben nyárvégi, fûszeres illatok ténferegnek, a nap már a tõkék alját süti, hogy szel tök haragoszöld tekintete, a darazsak egy-egy érettebb szemet már körülhegedülnek, mielõtt avernék. Szél nincs, de egy ilyen augusztusi délutánon szél nem is lehetséges. Ha látható lenne, min ki látná, hogy ott alszik a sövény mellett kezét-lábát szétvetve. Mindenki látná és nevetné tó. A kulcs a zsúp te tõben tartózkodik és az a tulajdonsága, hogy rozsdás és nagy és nem mindig található azonnal, mert ki a fene emlékszik vissza, hogy a zs ptetõ melyik részébe szúrta az ember? Sötét volt már akkor, meg késõ is. Ez igaz. Az asszon rá, aki csak az órára nézett és nem mondott semmit... A kulccsal tehát nem siet az ember, mert a kulcs õsrégi szerszám és meg kell hallgatni mot oszkálását a zárban, amíg nyelvére veszi a tolókát és csattan olyant, mint egy pisztolylövé bben emlékek vannak. Aztán kitárul az ajtó félkarja és úgy is marad, mert erre tévedhet valaki, aki beszól, hogy vagy itt Jancsi? Ámbár ki más lehetne, s akkor kellemes diskurálás kezdõdik: de még nyitva ad azért is, hogy besüssön a nap, s az árva dongó kirepülhessen, mert már szétverte a fejét akon, nem találván a lyukat, ahol bejött. A dongó tehát kizúdult a délutánba és Jancsi, azaz közelebbrõl a Pillés Domonkos Jancsi, a - igen - betette az ajtót, Jancsi tehát a külsõ világ számára nem volt otthon. Nem. És se s beszéd, azonmód tarisznyástól ment le a pincébe. Furcsa. Aztán sercent a gyújtó, kapkodott láng a gyertyán, csikordult a csap és Jancsi háromszor eresztette tele a poharat, mielõtt

leült volna és mielõtt szétvetette volna a méreg. A három pohár hûvös ital azonban egykett t teremtett az összevissza vágtató gondolatok között, innét állítva a dühöseket, amonnan a melyek véznák voltak és éppen csak, hogy voltak. A tarisznyát csak ezekután kanyarította ki nyakából és leülvén a kis székre, azt mondta, ho - Ez nagy csúfság, ez nagy... És újra ivott, amitõl a szelíd gondolatok elenyésztek, mint ködben a füst, míg a bosszúálló int fagyos éjszakából a nyárfák. És nõttek, egyre nõttek, mintha Jancsi az élet vizével önt , holott rizlinggel öntözte, igaz a háromévesbõl, amit számításba kell venni. Ezenkívül Jancsinak az oldala is fájt, meg a térde is. Ezt a fájdalmat egy Julcsa nevezetû ehén okozta, aki Jancsit ma reggel rúgta fel másodszor és fújt és fejét is rázta, jelezve, del is ha kell. . . Ezt a Julcsa nevezetû tehenet pedig Jancsi Káposztás Kis Illéstõl vette, aki komája volt pe ig és egy árva szóval nem említette, hogy a tehénnek ilyen erkölcse volt. - Komája a kutyának - köpött Jancsi és tovább öntözte a nyárfákat. - ...azt akarja, hogy csúfságba essek ... de megállj Illés! Én majd visszarúglak; én aztán a. Ezenközben szépen ballagott az idõ. Ami volt, az elmúlt s ami jött, csodálatos bátorságot h és ijesztõ terveket. Odakint már feljöttek a csillagok és szerencsésen nem látták, hogy em aplót szerel egy kis bádogskatulyába, de csak a sarkába, míg a skatulya többi részében gyuf vannak, melyek alkalmas idõben lángra lobbanhatnak, ott, ahol kell. Mondom, a csillagok nem láttak semmit - mert talán lepotytyantak volna ijedtükben; iga z, Jancsi se látta a csillagokat. Pedig szépen csillogtak az égen és nézték a földet, hol elültek már a darazsak, álmosan sut a fák és a gyepû alól elõbújt a szél és lengve fürdött a kakukkfû éjszakai illatában. Jöttmég álmosan és tapogatózva. Nekiment az öreg falaknak, fáknak és bokroknak és nekiment az resztnek is, aki megingott és mert száz éve állt már ott és ennek is elérkezett az ideje, r enetes dobbanásai zuhant a földre. A szél megszeppent, elloholt és halálos csend lett egys zerre. - Mi volt ez?- ugrott fel Jancsi, mert mintha a föld indult volna meg. - Mi volt e z? A bosszú nyárfái megreszkettek, Jancsi pedig kibotorkált az éjszakába. Csak a csend. Semmi. lt egy darabig, homloka meghûsölt és amikor látni kezdett, egyszerre meglátta. - A köröszt! Odament, körüljárta és megtapogatta a köveket. Aztán csak állt. Nézett az égre, nézett a fö érezte magát nagyon. Valakihez szólni kellett volna, de mivel nem volt senki, visszam ent a pincébe, és az ajtót szélesre tárta,'mert hátha jön valaki? De nem jött senki, csak a des éjszaka folyt le a lépcsõkön, s az éjszakának most olyan illata volt, mint a régi virág , ott a kõkereszt párkányán. A skatulyából ezekután kivette a taplót, feltette a gerendára, a gyertyát elfújta és meg-me botjával a földet ütögetve elballagott hazafelé. Szép éjszaka volt! Puha békesség álmodott a tõkék között és az õszibogár panaszos zengését a csillagok.

Bilingérezés A gyengébbek kedvéért azzal kell kezdenem, hogy a biling az a kis szõlõfürt, ami megbúvik a vél alatt, a tõke mellett és elkerülte a szedõk szemét. Megjegyzem: nem muszáj éppen kicsin nni. . . sõt úgy a jó, ha nagy. Akkor is biling a neve és a bilingérezõk "vadászatának tárg , ahogy ezt a csodálatosan értelmes szaknyelv mondaná. Néhol böngészésnek, másutt kórészásn , de ezek nincsenek tisztában a nyelv árnyalatnyi finomságával, mert a böngészés fõleg a ku a, a kórészás pedig mindenféle veteményre vonatkozik, ami szedés után kint marad és részint vadjai, részint az ég madarai élelmezésének ugyancsak "tárgyát képezi". Na és a gyerekekének is, akiknek ilyenkor már szabad a vásár és akiknek a legvicsorgatóbb s nyú szõlõ is jobban esik odakint, mint otthon a mézédes szem. Ez már így van s elõrelátható lesz (nagyon helyesen), amíg gyermek és szõlõ lesz a világon. (Ez az idõ a tudósok megállap rint körülbelül másfél millió esztendõ, így a gyerekek s a szõlõ jövõjét illetõleg minden a eges.) A szüret persze nem történik egyszerre az egész "hegyen" hiszen némelyik szõlõ is ké - akár némelyik ember - s ha ilyen szedetlenbe is "beletévednek" a bilingérezõ ifjak, ez r endesen csõszi, majd atyai megtorlást von maga után. Mindezek azonban csak feltevések. De tény például az, hogy Kerekes István (szül: 1940. Budapest) a jólsikerült vizsgák után m

t nagyatyai nagybátyjához Farkaslakra, egy öreg házba, ahol még egy öreg nagynéni is létezi az is, hogy a nagybácsi pap, a nagynéni pedig - ujjnyi vastag ókulával - olyan fõnöknõféle fõleg a baromfiudvarra vonatkozik. Adva van ezenkívül András bácsi, a harangozó, magyarul y, aki a templompadláson székelõ galambok, baglyok, verebek számtartója, egyben István atya barátja, nevelõje és villámháritója, ha valami vihar készül az ókulák mögött vagy a revere rt vihar az van, illetve jön csak úgy magától s egyesek szerint utána tisztulás és felfriss tkezik. A lepakolásnál az ifjak is segítettek (csúzligumit hoztál?...), amikor Emma néni felsikolto t: - Puska! Te Imre, ennek a gyereknek puskája van, azonnal vedd el tõle... micsoda szülõk. .. - Légfegyver! - legyintett István - meg van engedve... - Hát, ha meg van engedve ... - vette ki a szájából a pipát Imre bácsi erre a pár szóra - a Nem érted, Emma, hogy "lég" fegyver? - Hogyhogy lég? - pislogott az öregasszony. - Levegõvel lõ - magyarázta István -, aki itt egyszerûen csak Csicsa volt, mint a hasonlóko Pisták általában - csak egy kis ólom van benne, de már varjút is lõttem vele... - Hát csak vigyázz, kisfiam - intett a pipaszárral a nagybácsi s ezzel a légpuska igazolást nyert. És ezzel a ténnyel el is kezdõdött a nyár. Csodálatos nyár volt, meg kell hagyni, mi ahogy ebben a korban minden nyár csodálatos. A vakáció végtelen, a kert óriási, a patak, a yam, a házak nagyok, a sötétség titokzatos, a temetõ félelmes, a zöld gyümölcs édes s utána hatatlan. Csicsa és baráti köre mindezeket végigélvezte, a környékbeli verébfamiliákat a légpuskával a, mert félelmetes biztonsággal kezelték a puskát, s a ház ereszére kiült veréb úgy lepotty nt a pinty, azaz, mint a veréb. Közben azonban - ez is tény - eljárt az idõ. Közelgett szep ember és a korai fajták szüretelése megkezdõdött a "hegyen", amelynek tengerszint feletti m gassága megközelítette az ötven métert... Az öreg pap is leszedette szõlõjét, de Istvánunk eten nem vehetett részt, mert éretlen szilva túlzott fogyasztása következtében hasával volt foglalva. Utána azonban, búcsúzóul és pótlásként az elmaradt élvezetért, a már említett bil ztetett. Egész napra! Ismétlem, csodálatos nap volt ez a sok között és nagyon szerencsés. A kiürült ebédeskosár o ngekkel telt meg, mint egy pintes üveg és éppen az öreg pap szõlõjébõl, amely tudvalevõleg teltetett. - Na, majd örül Imre bácsi, lelkendezett István - és a tagok kijelentették, hogy a szedõk v vakok voltak, vagy maguknak hagyták kint. . . - Mi is veled megyünk Csicsa, talán még pénzt is ád... Ezzel elindultak hazafelé, óvatosan osárral, melyben dúsan hevert a bilingérezés hamvas eredménye. Közben még vadászgattak is, de csak úgy immel-ámmal t a jövendõ dicséret nagyon csábította õket hazafelé. Amint azonban a nagy kerten át ballagnak befelé, az egyik társ megtorpan... - Foglyok ... - suttogta - foglyok, Csicsa - és azonnal lehasaltak. A foglyok ott szemezgettek a krumpliban, pittyegtek néha és látszólag nem vettek tudomást, mikor István az elsõt kipattintotta közülük. Ezek nyilván fatalista foglyok voltak, mert é n csak, hogy oda néztek agyonlõtt társukra és bogarásztak tovább. - A nagyot - suttogták most a kollégák és izgalmukban a földet kaparták - a nagyot! És István úgy fejbelõtte a nagyot, hogy meg se nyikkant. Ezek után lõtt még négyet s az egé lycsaládnak befellegzett. Az ifjak önkívületben voltak. - Hátizsákba! Az egészet hátizsákba! - vezényelt Pista, mint az igazi vadászok. És reszketve a gyönyörûségtõl, bevonultak a konyhába. - Emma néni, Emma néni, azonnal tessék kihívni Imre bácsit. Csak akkor mutatjuk meg... - Na hadd lám - nevetett az öreg és kerekre nyílt a szeme, amikor a kosarat kirakták. Kerekre nyílt a szeme és a füle vörösödni kezdett. - Óh, ti akasztófáravalók ... - és kezdte kitekerni a pipaszárat -jaj, a Hamburgi muskotály bérmálásra tartogattam - rántotta ki a pipaszárat, mire a kültagok kirebbentek az ajtón, Is mellé pedig odaállt az öregasszony: - Te vagy a hibás Imre, mert nem mondtad meg a gyerekeknek és ne kiabálj, mert nem méltó h ozzád. Bérmáláskor nem eszünk Hamburgi muskotályt és kész! - Foglyokat is hoztam - lehelte kissé letörve István - hatot; itt lõttem a kertben ... - Na látod - mondta Emma néni szemrehányóan a bánatos nagybácsinak - lesz fogoly! Ügyes gye ez. Mutasd kis fiam.

És István lelkendezve kiöntötte a konyha kövére a foglyokat. S az öregasszony nem vörösödöt fehér lett és a tûzpiszkáló vas után nyúlt. . . -Jaj, te tûzrevaló lókötõ, bitang... - Nana, Emma... - A gyöngycsibéim... ma reggel hozták ... te lelketlen gyilkos... István azaz Csicsa ekkor már az öreg pap mellé állt, aki a pipaszárát úgy tartotta a tûzpis , mint egy japán botbajvívó. - Te vagy a hibás Emma, nem mondtad meg a gyerekeknek, nem látott még gyöngycsibét és tedd e azt a piszkavast. Bérmáláskor nem eszünk gyöngytyúklevest és kész... mást - ugye - nem ho iam? Ne felejtsük el tehát, hogy az valódi bilingérezés volt, ami nem tévesztendõ össze sem a bö sem a kórészással. A gyöngycsibék csak mellékhaszonként jelentkeztek, ámbár elég súlyosan, yesmi az életben elõfordul.

Új bor Az újbor megforrt - mondta barátom, a Guszti - kimehetnénk vasárnap délután... Ha ezt Guszti tizenöt évvel késõbb mondja, semmi csodálat nem tölt el, de akkor még össze-v tizenöt évet vallhattunk magunkénak, tehát kellõ bámulattal néztem férfias barátomra. - Mehetünk - mondtam ugyanazon a hangon, mintha vasárnap délutánonként általában borkóstoln nk volna, holott litániára jártunk, ahol italról szó sem esett. - Tudsz egy kis szalonnát hozni? - Természetesen - mondtam és megjelent elõttem kamránk magas gerendázata, ahol egy-két tábl zalonna lógott még és hirtelen nem jutott eszembe, van-e köztük megkezdett... és a kamrakul s megszerzése is különféle akadályokkal járt. . . Ezek az elõzmények azonban minden érdekességüket elveszítették arra a nevezetes vasárnap dé amikor barátommal széles jókedvben poroszkáltunk a szõlõhegy mély agyagpartjai közt felfelé Sütött a nap, és aranyos melegében dongva búcsúztatták a nyarat a darazsak. A bokrok közt c idámkodtak és mintha a borral együtt az egész õszi világban megérett volna a mámor, úgy tel a szívünk a kaland másnaptalan örömével. Persze volt szalonna és zöldpaprika, puha kenyér é gyszóval minden. Guszti zsebébõl egy óriás "sperhakni" fogantyúja lógott ki... - Ezzel is ki lehet nyitni? - aggályoskodtam még az út elején; mire Guszti olyanformán leg yintett, mintha egy cigányprímástól azt kérdeznék, hogy szól-e egyáltalán a hegedûje. Amikor befordultunk a dûlõútra, Guszti megtorpant. - Nézd, Dávid! Hát ezzel most mit csináljunk? Dávid egy rendkívül apró és törékeny kis zsidó fiú volt, aki még az alsóbb osztályosokat is nyû verekedésre, mint az egér a macskát, ezért Dávid az "Osztály" védelme alatt állt. Ezenk is volt, akihez hozzányúlni egyet jelentett a többrendbeli és alapos agyabugyával. Ha eze khez még hozzáteszem, hogy Dávid a matematikának fölényes és adakozó tudója volt, körülbelü mindent. - Szervusz, Góliát - mondta Guszti fölényesen - mit csinálsz itt? - Csak úgy kijöttem, a mama is küldött a levegõre. Kicsit köhögök ... - Velünk jössz! - mondta barátom és szívünkben az atyai érzelmek úgy szétterültek, mint nád csoda ostoba kérdés volt, hogy Dáviddal mit csinálunk... A sperhakni remekül mûködött. Beosontunk a présházba, bezártuk magunk után az ajtót és össz ert a külsõ világ ragyogása után itt már férfias sejtelem uralkodott. A pince ajtaját azonban hárman is alig tudtuk felemelni, mert felfelé nyílott és tölgyfából . Lent azután meggyújtottuk a gyertyát, elõvettük a bicskákat, neki a szalonnának és Guszti tt körül, mint egy vendéglátó kényúr. - Melyikbõl parancsoltok?... És összeütöttük a maszatos poharakat és a mámor szétterjesztette felettünk végtelen, aranyo . Aztán magához ölelt bennünket. Csodálatos délután volt! Bátor és lehetetlen délután, amelyben minden lehetséges lett. Dávi kalta a bort, mint egy vincellér, és késõbb kijelentette, hogy Kecskés Gyurkát legközelebb n vágja, ha dolgozatírásnál megint erõszakoskodik. És ez egész természetes volt, holott Gyurka bármely pillanatban zsebre tehette volna barát unkat. Késõbb kissé elszomorodtunk, mert Dávid szeme elkönnyesedett és elcsukló hangon azt mondta, gy végeredményben õt mindenki bántja... Guszti fogai megcsikordultak és nagy bicskájával olyanféle mozdulatot tett, amelyek után b arátunk állítólagos ellenségeinek semmi jövõje nem lehetett. És talán mondott volna is vala

ebben a pillanatban beszéd hangzott felülrõl, majd kulcs csikorgása... - Az apám - lehelte Guszti falfehéren - az apám! ... A hordók mögé! A kulcs még akadozva csikorgott odafenn, de mi már lapultunk, mint a süldõnyulak, magunk kal vive férfias uzsonnánk összes maradványait és jeleit. Guszti az égõ gyertyát egyszerûen vágta, azután már csak szívünk dobogása hallatszott. Én mindenesetre úgy éreztem, hogy ezt t meg kell hallani minden épfülû embernek. - Gyere, Béluskám - hallatszott felülrõl - gyere, itt megnyugszik az ember. És dobogtak a léptek lefelé. - Érdekes, hogy megül itt a gyertyaszag, szinte azt hinné az ember... (-Jaj! - nyögtünk némán.) - ...de tudod a pincezárt még az öreg Csampó csinálta, úgyhogy még ha ki is nyitná valaki, kni már semmi esetre sem tudja... Melyikbõl parancsolsz? Múlt az idõ és szívünk már csak fél lóerõvel kalimpált, mert közben csodálatos dolgokat hal azt, hogy "Guszti áldott jó gyerek"... ,,és érdekes, a bort nem szereti, pedig mi, emléksz el Béluskám...?" Késõbbi életem folyamán láttam egy-két nagy követ, de akkorát, mint amekkora szívemrõl lees or becsukódott az ajtó, megközelítõleg se. Pár percig még lapultunk, aztán mocorogni kezdtünk és Guszti egy végnélküli sóhajtás után a - Huh, a betyár mindenségét, de megizzadtam, de most legalább tudjátok, hogy "áldott jó gye vagyok és nem szeretem a bort se". Van gyufátok? - Nem jönnek vissza? - rebegte Dávid. - Béla bácsi pincéjébõl?... Igyatok! És ittunk. Mi történhetik, legfeljebb újra bevonulunk a hordók mögé... így azután a késõ alkony õszi párái úsztak már a tõkék között, amikor kart karba fûzve elin smét erõsek voltunk, és bátrak, ámbár férfiasan szótlanok. A szõlõhegy keresztjénél azonban a megmenekülés hálájával emeltük meg kalapunkat mind a hár - Neked nem lett volna muszáj - mondta Guszti ellágyulva Dávidnak. - Annak köszönök, akinek akarok, érted! És törékeny kis barátunk úgy fordult szembe Gusztiv y az ijedten hátrált. Ebben a pillanatban egy másik Dávid jutott eszembe és egy másik Góliá a király, aki embernek, költõnek és muzsikusnak is szent volt, ennek itt talán messze elõd e. Mert ebben az õszi alkonyatban semmi sem volt lehetetlen.

Falun Õszi vasárnap délelõtt. A felhõk mintha megálltak volna magasan beboltozva a világot, de fe tünk valahol ott ballagott a Nap, és szelíd fényének nem volt árnyéka, ami ilyenkor már tel felesleges is. A toronyban búgnak a galambok, az akácfákon verebek gyûléseznek mérsékelt hangossággal, a t rok ásítanának, ha ez szokásuk lenne és dohogásukra - mintha ráfordultak volna a barna bará z alvó magvak puha takarója és a tétova szellõ az ebédek Ígéretének szagát lengeti a levegõ A nép most oszlik a templomból és csörgedezik három felé, mert a falunak három utcája van. nek, nyugatnak, délnek. Észak felé nincs, mert arra szõlõk vannak és pincék, ahova utca nél oda találnak az emberek. A nagybajuszú kántor lezárja az orgonát, lekopog a lépcsõn, azután már csak az elsóhajtott dideregnek a templomban. A templom elõtt várja az új pap. Törékeny, halvány, szemében valami révület, és láthatólag apaszkodik a kántorba, aki nagybátyja. - Gyere, Béla - mondja a kántor - ismerkedjél a faluval. Mennek az utcán. Köszönnek ide, kö ek oda, ismerkednek. - Az öcsém! - mondja a kántor, bár ezt mindenki tudja, és paroláznak jobbra, balra. Az egyik csoportban egy magas, csizmás fiatalember azt mondja: - Várunk benneteket, Béla bátyám, és óvatosan szorítja meg az új pap vértelen kezét, mert hátha a markában marad ntha csont se lenne benne. - Igyekszünk, Lajcsi , igyekszünk. - Bakai Lajcsi - mondja a kántor, amikor tovább ballagnak. - Ez a szövetkezeti elnök, ta nítványom volt és õ hozott be a szövetkezethez könyvelõnek, amikor nyugdíjaztak. Rendes gye azt mondhatom, de majd megismered. Na, ide bemegyünk, itt laknak a fiatal doktorék. A doktorék udvarán csend. A nyitott folyosón öreg vizsla hasal, a falon kitömött madarak me fakulva és porosan. Az öreg vizsla ide-oda billent bozontos farkával üdvözlésképpen, aztán dva feláll, és bekíséri a vendégeket. A szomszéd szobából a kis doktorné repes elõ.

- Isten hozta magukat. Tessék leülni. . . nagyon örülök. Lajost beteghez hívták, nagyon s ja majd. Muki, eredj ki! Muki farkbillentve vette tudomásul a kidobást, a doktorné pedig töltött. - Kisüstönfõtt. Tessék. Ez csinál jó étvágyat. . . Sajnos, nekem nem szabad. Erõs is, kicsi A vendégek a bemutatkozáson kívül, eddig nem jutottak szóhoz. Összekoccintották poharaikat, elhajtották a pálinkát. Csend lett. A kis káplánnak az volt az érzése, hogy a doktorné hirtelen felemelkedik a lev egõbe, aztán... ráesik... egyébként pedig valaki bicskát nyitott ki a torkában. Tétován let poharat, szeme könnybe lábadt, és csak ködösen látta, hogy a doktorné visszaszáll helyére, is rendbe igazodnak... ezenközben nagybátyja is kiemelkedik valami süllyesztõbõl. A kántor széttörülte bajuszát, nyelt egyet, s azt mondta: - Hhmmmm... kr... ; gg-hh... h ... ez; Igen. A doktorné újra töltött, de a káplán ijedten tette kezét a pohárra; - Ne... neem... nagyon - Majd megszokja. A káplán rémülten tartotta kezét a poháron, és kettõt csuklott, az öreg kántor pedig felhaj upicát. - Hm... grmmmm ... a betyár tagadóját, az idén kissé erõsre sikerült... Aztán már búcsúztak is. Alighogy elmennek, beállít az öreg doktorék bejárónõje. - Azt üzeni a kedves mama, tessék egy kis pálinkát kölcsön adni, a mienk kifogyott, aztán a káplánt várják. Nyeszlett kis legény, de - azt mondják - csuda hangja van. Üveget hoztam. A doktorné megtölti az üveget, s a bejáróné elsiet. A káplán és a kántor ballagnak az utcán. Elcsendesedett már a falu s a sülthús illata száll erítések felett. A kántor emelkedett szeretettel vezetgeti a kis papot. - Kényes a torkod, Béla, majd megszokod... - Soha! Még most is kihagy a lélegzetem... A kántor nevetett, és bajuszát széttörölte. - Na, most bemegyünk az öreg doktorékhoz. Ezek biztosan likõrt adnak. Utálom! Cukros víz. N ked való ... Az öreg- úgy látom, a kapuban van. Az öreg doktor szelíden karon fogta õket és a nénike süteményt tett az asztalra. - Töltsön, kedves - nézett az urára -, jó étvágyat csinál. Nekünk nem szabad... ugye, nem h nak... - Nem erõs? - rebbent meg a káplán. . - Ó, dehogy! A legfinomabb törköly, szopós is megihatja. A vendégek ittak, s a fiatal pap tétován körülnézett. Az volt az érzése, hogy a zongora düb dul a konyha felé, a kályha pedig meginog, mint a gyárkémény, melynek ledöntését a moziban Közben a zongora visszajött, a kályha kiegyenesedett, a kántor pedig azt mondta: - Krr ... kh ... tehetõs ital, meg kell hagyni... A kis pap szeme különösen fénylett, és csak bólintott, bár nem tudta - miért... és megkapas a székkarfában, mielõtt felálltak. A folyosón úgy ment végig, mint az alvajáró, bár a gyom a cserebogarak mászkáltak volna. Szeme könnyes volt, pedig egyébként nem volt semmi bánata. - Rémes - mondta már újra az utcán - rémes, Lajos bátyám, hát bádogból van a ti gyomrotok? már elég volt?... - Lajcsiékat nem lehet megbántani - csuklott a kántor - nyugodt lehetsz... szóval, légy ny ugodt, Lajosban meg lehet bízni. A káplán sóhajtott, és bementek az elnök irodájába, ahol valóban nagyon kedvesen fogadták õ és a káplán szeme rémülten rebbent meg az elõkészített üveg és poharak láttán. - Az öcsém nem szokta meg az erõs italt - mondta a kántor -, Lajoskám, csak keveset... - Orvosság! - nevetett Lajos és majdnem púposra töltötte a poharakat. - Egészségünkre! S a káplán - lesz, ami lesz - szokatlan bátorsággal, egyetlen hajtással lenyelte az italt. Aztán körülnézett; aztán a pohárra nézett, értelmetlenül, de felszabadulva. Az ital igazán volt, alig érezte, viszont a cserebogarak azonnal beszüntettek a gyomrában minden moz galmat. - Lajos - mondta egészen melegen -, azaz elnök úr, ez valóban orvosság... Aztán elindultak hazafelé. Ünnep van a levegõben és vasárnapi csend. A kis káplán tétován, szorosan karol a kántorba, pirult és fülében mintha valami orgonáló cséplõgép búgna. Orgona ez is - gondolja - és szív ul meleg. - Nem értem - mondja késõbben - nem értem. Ezeknek a Lajoséknak igazán finom volt a pálinká de azoké a doktoréké ... borzasztó!

A kántor apásan mosolyog. - Megszokod azt is. Kissé erõs volt, nem mondom, de attól nem lesz baja az embernek. Én csak egyszer ittam valamit, amitõl berúgtam, és nagyon rosszul lettem. Úgy emlékszem: csász te volt. A fiatal doktor kocsija ebben az idõben érkezett háza elé. - Az új káplán volt itt - újságolta a felesége -, kedves, csendes fiatalember. Sovány szegé de majd a falu rendbe hozza... A doktor töltött magának egy pohár pálinkát, és felhajtotta. - Mi bajod? - nézett az asszony rémülten az urára - ne ijesztgess! Mi bajod? A nagydarab embernek szinte kifordult a szeme, és levegõ után kapkodott. Aztán kitátotta a száját, de csak suttogni tudott: - Háááá... áááá... azt a kutya ponciusát. . . : ebbõl adtál a vendégeknek? - Igen, a kisüstönfõtt. . . A doktor leült a székre és huhogott: - Szerencsétlen! Összecserélted az üvegeket... ez tiszta alkohol...

A költõnõ Kovács néni költõnõ volt - ez nem kétséges - és urát; Csákberki Péternek hívták. - Hogy hogy? - kérdi a nyájas olvasó? Ezt kérdeztem én is, s akkor kiderült, hogy õ, született Bence Rozália, néhai Kovács József való Csákberki Péterné úgy megszokta a Kovácsné megszólítást, hogy nem hajlandó minden héte tni. - És Péter bácsi engedi? - Û is megszokta, meg aztán nagy barátok voltak ezek... - s Kovács néni enyhe rosszallással intett ura felé, mintha még mindig kifogásolná ezt a régi barátságot. - Látná csak, milyen fejfát faragott neki! Nekem biztosan nem farag ulyant. - Szép? - buggyant ki belõlem az elhamarkodott kérdés, de meg is bántam abban a pillanatba n, mert Kovács néni képes azonnal elküldeni valami istenhátamögötti temetõbe fejfát nézni. De hát mindenképpen tévedtem. A nevezetes fejfa nem az Isten háta mögött, hanem az Istenszé orma alatt volt, a kert végében, mert ott a nagy hegyek árnyékában, ahol a házak elszórt me eségben kapaszkodnak a szilfák aljába, minden családnak megvolt a maga temetõje. Amikor megálltam a kis temetõben a kert mögötti kis tisztáson, megdöbbentõ közelségben érez és halál titokzatos egyszerûsítését. A ház kéménye pár lépésre vidáman füstölt, az erdõ cs szólt a kakukk, és Péter bácsi nagy keze megsimogatta a kereszt vállát. - Egy egész télen faragtam, néha még éjjel is, amikor itt tutultak a farkasok a ház elõtt. Néha találkoztam Kovács nénivel, amint jött haza az erdõrõl, és gombás kosarában felül mind zál virág. - Ennek a Jóskának viszem - mondta, mintha élõ emberrõl beszélne, aki nemcsak volt, de van s, és aki azzal, hogy meghalt, egyáltalán nem ment ki Kovács néni életébõl. - Néha álmodok róla, s akkor az álmot föl is írom - mondta kicsit szégyenlõsen, aztán rám n - Maga is szokott írni, nem? - Szoktam - vallottam be. - Verset? - Azt már régebben... - Kár - mondta egy kis lenézéssel -, mert az az igazi. Az a legnehezebb, elhiheti, mer t én is megpróbáltam. Ezzel megfordult és elment. - Hajjaj! - sóhajtottam az ijedtségbõl felocsúdva - vigyázat, itt egy költõnõvel állunk sze ettõl kezdve Kovács nénit tisztelettel bár, de kerültem. Nappal bújtam az erdõt, hallgattam a szelek zúgását az Istenszéke alatt, maszatosra ettem m gam málnával és fogtam a pisztrángokat, ha éppen hagyták magukat. És itt kezdõdött a baj. Mert nemcsak horgásztam, de meg is fürödtem a jéghideg hegyipatakban és másnap olyan derékf ébredtem, hogy már a megmozdulás gondolatára is ordítani tudtam volna. Azután megjelent Ko s néni egy bögrével, benne valami egér-szagú kenõccsel, és akkor - mi tagadás - ordítottam s néni keze vasból volt. - így! - simított még rajtam egy fájdalmasat, aztán befáslizott, mint egy múmiát s amikor m ogni se tudtam, vastag füzetet húzott elõ a köténye alól. - Most ráérünk, ugye - mondta kicsit szégyenlõsen - meghallgatja? - Igen - suttogtam elhalóan, már amennyire a fásli és rémületem engedte. Tehetetlen voltam,

beteg, kicsit rázott a hideg s arra gondoltam: milyen szerencsés ez a Jóska odakünt a föld alatt. Gyönyörû keresztje van, ott az erdõ és neki már nem olvasnak fel verset. . . Aztán hirtelen elhallgattak gondolataim. Megütötte a fülem egy-két szó, egy-két öreg rím, a k mélysége, a fájdalom balladás idõtlensége. Az öregasszony szeme elkönnyesedett és hangjáb ngett az õsök törött bánatának kezdetleges zengése. - Igazán szép volt, Kovács néni! Egy legényrõl szólt a ballada, akinek a cséplõgép leszakította a kezét, mert káromkodva fen meg az Eget, ahonnét rosszkor hullott a jég. A legény aztán legény maradt mindhalálig, mer ezekután még mátkája is elhagyta. Kovács néni arca ragyogott a dicsérettõl, mert megérezte, hogy õszinte. - És igaz is! - tette hozzá - hiszen ismeri. . . - Kit? - Ezt a félkarú Beke Miskát. Róla szól a vers... Amikor felépültem és Péter bácsival csavarogtunk az erdõn, ott gombáskodott Beke Miska is ( ihály volt az már régen) - feleségével. . . - Hát mégis megházasodott? Péter bácsi furcsán nézett rám: - Miért ne házasodott volna meg? Félkezû ember csak nem lehet meg asszony nélkül! Amint meg t Miska a csatábul, ez volt az elsõ dolga. - Csatábul? - Persze. Ott szedte le a karját valami büdös gránát. Juli meg nem nézte, hogy egy keze van vagy kettõ. Régen szerették már egymást... Napokig gondolkoztam, megmondjam-e Kovács néninek az igazságot és addig piszkált az ördög, egyszer kiböktem: - Nem muszáj a versnek igaznak lenni Kovács néni. Minden jó vers igaz, hiszen egyszer va lahol úgyis megtörtént. - De szebb, ha igaz - ellenkezett -, mert ha nem, akkor csak mese. - Hát itt van ez a Beke Miska is ... azzal a cséplõgéppel. . . -mondtam és azonnal megbánta . Kovács néni hideg lett és ellenséges, még a szája széle is remegett. Vastag füzetére védõen zét és mélyen maga elé nézett: - Aki író, az tudja, hogy a beszéd, az semmi, az polyva csak ... mindig az írás az igazság, mert megmarad... Csendesen behajtotta füzetét és soha többet nem vette elõ. Azt hiszem, nem tartott írónak és lehet, hogy igaza is volt. Ha valakinek, hát az írónak ke l tudnia, hogy nem az fontos, mibõl van a templom, hanem az a fontos, hogyan imádkoz nak benne. És Kovács néni szépen imádkozott, egész lelkével, melegen, és - ami a legfontosabb - hitt b mert Kovács néni igazi költõnõ volt - ez most már semmiképpen sem kétséges - míg a magam í s gondolkodom.

Marci bácsi A doktor ragaszkodott hozzá, hogy a halottat hozzák be a hullaházba, majd ott megnézi, d e egyébként is fel kell boncolni. Az elnök a fületövét vakarta. - Gondoltam, kimotrozik oda a doktor úr... aztán a boncolás is elmaradhat. Megint csak költség... - Van út oda? - Oda? De még milyen! - legyintett az elnök úgy, mintha autósztráda vezetett volna a szõlõh hatodik dûlõjébe. Sipos Mariék pincéje mellé (épült 1852-ben és igen szép kõkerítése van), Márton hegycsõszt halva találták. - Be kell hozni így is, úgy is. Gyanús körülmények vannak. Az elnök felhörkent. - Mi van abban gyanús, ha egy öregember meghal? Pálinkát ivott az öreg - mondják, fél liter amit nem szokott; bort, nem mondom - mert rendes ember volt - de pálinkát nem... - Jobb, ha maguk hozzák be - tanácsolta a doktor, mert akkor oda kell a bizottságnak k iszállnia, helyszíni szemle, fuvarosok... - Bizottság? - rettent meg az elnök - fuvarosok?! Akkor inkább behozzuk. És behozták Bence Marci bácsit, aki hagyta magát. Szépen hordágyra tették, mint a katonákat rctéren és Süle Péter egy kis száraz szénát is tett a feje alá, elgondolkozva, hogy lám-lám z élet. . . - Még meleg egy kicsit a nyaka - mondta - nemrégen történhetett. Na, emeljük meg, emberek. ..

Késõ délután volt ekkor már. Valahol magasan varjak károgtak, s a halottvivõ emberek léptei tt csoszogott a közelítõ tél. Már várta a halottat néhány családtag és pár öregasszony is - a fiatal Bence Marci a városb még nem ért haza - de Banai, a sírásó röviden elparancsolta ezeket is. - Reggel gyertek, most már úgysem látni semmit, hozzányúlni meg nem szabad! - Nem lehet hazavinni? Mégiscsak szégyen ez ... - Nem! A doktort valami vajúdó asszonyhoz vitték, az elõbbrevaló. Addig nem lehet. Marcina k meg mondjátok meg, hogy koporsóról, miegymásról intézkedjék. Ide tegyétek, emberek, a sar atosan! Az emberek letették a hordágyat, vigyázva, hogy bele ne gázoljanak a dió, meg a káposzta kö eg az aszalt szilva közé, mert ebben a házban Marci bácsi volt az elsõ halott és Banai ott artotta kamráját, jól tudva, hogy oda nyitott ajtó mellett sem megy be senki. És eljött az éj. A temetõben, a sötétségben - átlagos körülmények között - ilyenkor kelnek szárnyra a denevé Itt mindez nincs. Az éjszaka enyhe, a kis bódéban kellemes szénaszag terjeng (Banai szénáját is itt tartja), aszalódó szilva aromája párolog és egy szem dióval egy egérke gurigázik, mert a dió nagy, a kicsiny. A diók megkoccannak néha, de ezt a halott nem hallja, mert álmodik. És miért ne ál odna? Marci bácsi például igenis álmodott!! Lassan indult el az álom, nem is tudja, mikor kezdõdött. Elsõsorban azt álmodta, hogy meghalt, a szíve nem ver és rettenetesen kínlódik, a bûnben meghaltak általában, de szólni nem tud. Aztán azt álmodta, hogy felemelik és ringva elindul valamerre. - Visznek már, Marci! - markolta meg a hideg rémület - fene azt a büdös pálinkát ... de nem iszom többet. . . - Nem bizony, vén betyár - mondta egy hang - mert itt nincs pálinka; és ezek után eszébe jutottak összes bûnei. Marci bácsi most már látta, mennyi volt , még egyre jöttek... nyúlósan, kínosan, rémségesen szorongatva az öreg szívét. Jaj! És Marci bácsi, teljes halotti mivoltában felült a hordágyon. Felült és tapogatózott és - v be késõbb - még mindig igen gyalázatosan érezte magát, de ez már az élet gyalázatossága vo r nagy nehezen tájékozódott, éktelen dühre gerjedt, hogy ez csak tréfa volt a legényektõl, el a pálinkát itta, de minden tréfának van határa. Megtömte zsebeit aszalt szilvával (hát i rtja Banai a kamráját, jó ezt tudni!...) s ami helyrehozza a gyomrot és útnak igazítva az ö csizmákat, elindult a hegy felé. - Na, néznek majd reggel a zsiványok, de rajtam ugyan nem mulatnak!... Nem is mulatott senki. Elsõsorban nem mulatott a doktor, aki szerencsésen világra segíte tte a gyermeket, de hajnalban ért haza és már hétkor felhúzták az ágyból a könnyes hozzátar g nem is ment a helyszínre senki és az elnök megállapítása szerint "Ilyennek még nem is lát zt az aludttejforma embert". A doktor benézett az aszalt szilvával övezett hordágyra és üvö ni kezdett és majdnem pofon vágta az egyik gyászoló unokát, hogy hová tették az öregapjukat Másodsorban nem mulatott ifjú Bence Márton, aki még az éjjel megrendelte a koporsót, felesé a gyászruhát és most várják a városból a koszorúval. Végül nem mulatott maga idõsebbb Bence Márton sem, akit szalonnázva leltek rendes posztján, a Sipos Mari féle kõkerítésnél és akit, a meghatódás múló öröme után az egész népség elõtt a földig, hogy máskor tegye bolonddá az öregapját! Mondom, nem mulatott senki, pedig szép, napfényes reggel volt. Az öreg Bence Marci aztán késõbb megnyugodott. A maradék szalonnát szépen megette, bicskájá ttintette és megcsóválta a fejét. - Milyen mérgesek - csóválta a fejét elnézõen - hát mondtam én nekik, hogy halott vagyok?

A vendég A vendég - általában - rangjának és szokásainak megfelelõen érkezik, s érkezése egyúttal je tõ vagyoni állapotát, sõt a vendéglátók lelkendezésének mikéntjét és mértékét is. Mert, ha - teszem azt -Jóska bácsi érkezik, takaros fogaton, háta mögött azzal a szép kis h kával, miegymással, agglegényi dicsfényében és örökösök nélkül, a fogadtatás egészen más, m t ajtót - természetesen a disznótor kellõs közepén -, aki mögött igenszép múlt van és más s A vendég tehát megérkezik gyalog, kocsin, esetleg lóháton, bár ezt a divatjamúlt négylábú f helyettesítheti egy motorbicikli, az elsõ kerék felett névtáblával, amely azt mondja hogy Csöppi" vagy "Dacos", a tulajdonos pillanatnyi lelkiállapotára utalva. Nem kell talán mo ndanunk, hogy az autón érkezõ vendég mindezeket lepipálja, olyanról pedig nem is hallottam,

hogy valakinek az udvarába a vendég repülve érkezett volna. Mivel pedig a vendég a vendéglátónak is szégyene, vagy dicsõsége, nem fér bennem a szó, hog endégem - bár csak névnapon repülve érkezett, bár elõször nem úgy látszott, mintha hozzám é . Reggel volt, hét óra és éppen a hõmérõt becsméreltem konok, kemény magatartásáért, amikor e om elõtt egy fekete rigó és szó nélkül belehasalt a kutyaól elõtt a hóba. - Nono - mondtam - mi ez? Motorhiba, vagy kifogyott az üzemanyag? A kisrigó csak feküdt, szétterjesztett szárnyakkal és nem válaszolt, de azonnal tudtam, hog ilyen elõkelõ vendég csak hozzám érkezhetik. Siettem tehát a rokon fogadtatására azonmód, an, házikabátban és tizennégy fok hidegben. Mire megkerültem a házat, a vendég - sehol. Mivel azonban vendégem sorsával törõdöm, bemász asigérõ hóba, és betekintettem néhai kutyánk, Panni óljába. Feltevésem nem csalt. Ott ült a ntha szégyellte volna a csúfos érkezést és egyáltalában nem tiltakozott, amikor kézbe vette zal vesd el magad: befelé, mert a hóval együtt a mínusz tizennégy fok is elhelyezkedett le nge kabátom alatt. Menetközben pár szóval vázoltam vendégemnek, hogy mi lett volna a sorsa, ha Panni még életben van, aztán bemutattam a feleségemnek, aki vendégünket homlokcsókkal il te, majd megjegyezte, hogy a lakásban egyenletesen elszórt havat kint is hagyhattam volna. Ezekután a vendéget a kipárnázott ablakközben helyeztük el és rizses hurkával kínáltuk, val rabkákkal. A rigóka rá sem nézett, bár a hegyiben nem volt semmi s az éles szegycsont majd bõrét vágta ki. Ehelyett ugrálni kezdett, pedig aki hason érkezik vendégségbe, az ne ugráljon. Ezt finoman meg is magyaráztam neki, de konokul kitartott álláspontja mellett és ki akart menni a t ovábbi tizennégy mínuszba, még pedig az üvegen keresztül. Errõl mindenki tudhatja, hogy itt akis rigóhölgyrõl van szó... - Eresszük ki a szobába - védelmezte feleségem - felmelegszik és talán el is tud repülni. -Jó, de figyelmeztetem, hogy a vendég nem szobatiszta... - Nem baj. Kinyitottam tehát az ablakot a szoba felé, mire vendégünk leugrott a szõnyegre és eltûnt a ok alatt. Úgy eltûnt, mint egy kis egér, de repülni - nyilván - nem tudott. Ugrani azonban annál szebben, mert egy kis szárnysegítséggel már a széken volt, onnét az as lon, könyvespolcon - hopp -kitömött karvalyom fején, onnét pedig öreg hollóm mellett, aki ü emmel nézi a múlandóságot. Ott végre elhelyezkedett, mert a holló vastag, mohás ágon ül s e k is megfelelõnek találta. Megrázta magát, mintha a hidegnek még az emlékét is le akarta volna rázni, szárnyát nyújtóz nézett, mintha azt mondta volna: - Betyár jó meleg van itt, ezt nevezem légkörnek! Azzal szunyókálni kezdett. - Hagyjuk - állapodtunk meg - majd meglátjuk... csak enne hát valamit! Kimentünk reggelizni s közben röpke elõadást tartottam, hogy bizony - sajnos - az ilyen va dmadár idegen környezetben legtöbbször inkább elpusztul, de nem eszik. - Tömjétek meg! - mondta madártudós barátom, mire kézbevettem a vendéget, feleségem pedig k otta a száját s a már említett rizses hurkából kis gombócot nyomott a madárka torkára. A ri nkodva rázta ki az élelmet s befejezésül alaposan belecsípett felháborodott nõm kezébe. Ezzel a tömést be is fejeztük, a rigó pedig az ismert úton - szék, asztal, állvány, karvaly ra a holló mellett ült és száját a fához kenve, mintha a hurka minõsége ellen lett volna va kifogása. (Megjegyzem, ebben volt is valami ... a hurka ajándék hurka volt. . .) - Éhen fogsz pusztulni, fiam - figyelmeztette feleségem a konok szárnyast s egyedül hagy ott vele. Én pedig dolgozni kezdtem. Azaz kezdtem volna, de elképzeltem, hogy az éhség gyötri ezt a szegény madarat, agyonfagyo tt az éjjel, hát most mit csináljak? Kezdjem el újra a tömést? Ekkor valami zörgés indult el mögöttem. Vagdosás és rágás. Hát ez mi a csuda? Hátra nézek és még a lélegzetem is visszafogtam: A rigó evett! A rigó almát evett! Az almáskosarat behoztam a kamrából, mert ott az alma olyan hideg lett, hogy nem lehet ett enni és most a vendég - ide vadmadár, oda félénkség - úgy evett, mintha a világon sem l volna. Késõbb leugrott, feltornászott a hollóhoz, én pedig hússal tömtem meg az almán vágo lyukat és vizet is tettem a kosár mellé, újsággal aláterítve az egészet. Talán így elfogadja... Talán?

Evett, ivott, sõt fürdött is, megfelelõ locspocst alkotva a szõnyegen. Kisurrantam és behívtam feleségem, aki egészen ellágyult. - Hát nem édes?... most már itt marad, de valami nevet is kellene adni. Hosszas vita után a Mari névben állapodtunk meg s ezzel a vendéget családtaggá avattuk. Mar ezek után birtokba vette szobámat. Félénkségrõl a továbbiakban szó sem volt. Éléstárát a h eztük el, ahol a rigóka mindvégig kitartott s ott is aludt a nagy, fekete madár mellett. Másnap már elég jól repült és reggel halk csettegéssel ugrálta körül a szobát és evett, eve . Feleségem pedig - egyre komorabban - takarított, takarított, takarított. Nem, Mari egyáltalán nem volt szobatiszta, s amikor legújabb könyvem is áldozatul esett, M ari könnyed magatartásának - betelt a mérték. - Valamit kell ezzel az állattal csinálni - sziszegte nõm és úgy nézett Marira, ahogy csak gyik nõ tud nézni a másikra. De ekkor a rigóka már jól repült, sõt nagyon jól repült és egész nap nyugtalanul repkedve s a külsõ rigókat a kertben, de az üvegnek már nem repült neki. És mivel az idõ is megenyhült dnap délben kinyitottam az ablakot. - Eredj, Marika - mondtam fejedelmi mozdulattal - vár a famíliád. Mari azonban nem vette tudomásul a nyitott ablakot. Lehet, hogy azt hitte, ott van még az üveg, de nem ment. Vártunk, vártunk. Dõlt be a hideg... - Nem akar elmenni? - rémüldözött nõm, de Marit a hatalmas prüsszentés sem ijesztette meg. ment. - Marikám - könyörögtem -, ide nézz! És az egész éléstárt az ablakpárkányra tettem; a rigóka ezt már megértette. Odaszállt, kényelmesen megreggelizett é kül elrepült. - Majd kínálkozol még vissza - szólt utána feleségem az utolsó szó jogán, de én kételkedtem már ránk szüksége, tavaszodik. De tévedtem! Ma reggel szellõztetek, hát ki ül az öreg hársfa ágán, mint Mari? Tévedés kizá iros cérnát kötöttem a lábára. Hintázik Mari az ágon és befelé pislog. Bevallom: lesütöttem a szemem, aztán óvatosan és galádul becsuktam az ablakot.

Rigó Mari A télen beszámoltam egy kis fekete rigóról, aki pár napig vendégünk volt, miután az éh- és armaiból megmentettem. A rigóka ablakom alatt esett a hóba, a szobámban hamarosan lábra jöt , sõt - amint azt részletesen megírtam - igen otthonosan viselkedett, fittyet hányva a s zobára és a szobatisztaságra. Szerencsére tavasz kezdett lenni, így szabadon ereszthettem, amit egyébként feleségem erélyesen követelt is. A rigókát már megérkezése napján Marinak kereszteltük el és amikor elment, piros cérnát köt gy megismerjük és ismerõsként üdvözölhessük a többi rigó között. Mari az utó télben többször megjelent ablakom alatt, a nagy hársfa ágán, vágyódva nézett ab sõt a cinke etetõt is igénybe vette, amihez joga is volt. A nagy tavaszi zenebonában azonban eltûnt pár napra, de késõbb megjelent egy sárgacsõrû lov aságában, akirõl nem lehetett pontosan tudni, hogy milyen minõségben tartózkodik Mari társa . - Marinak férje van - újságolta feleségem. - Csak võlegénye - mondtam én. - Hát ezt meg honnan tudja? - érdeklõdött nõm. - Onnét, hogy fütyörész és vidáman ugrabugrál. . . Ez a párbeszéd a továbbiakban személyeskedõ vitává fajult és nem is tartozik Rigó Mari vise aira, tehát mellõzöm. A valóság az, hogy Mari kétségtelenül házasságot kötött a lovaggal, m tak feleségem ablaka alatt az alacsony körtefán és esténként csodálatos fuvolázással köszön szívességet. - Marinak két tojása van... jelentette egyszer feleségem és ettõl kezdve lestük, hogy mekko a lesz a család. Mari aztán az ötös számmal megállapodott. Az öt kis zöld, barnapettyes tojás jól látszott a lakból, amíg csak Mari el nem helyezkedett a fészken, elomolva az anyaság lázában és odaadá De ebben az idõben erõsen csökkent már a férj fuvolázó jókedve is és hangját inkább csak ak uk, amikor macska ment a kerten át. Ilyenkor erõsen becsmérlõ kifejezésekkel illette a hat almas tigris eme bánatos rokonát, amint lehajtott fejjel átvonult a bokrok között. Furcsa volt ez a macska; a rigókkal egyáltalán nem törõdött, nem nézett se jobbra, se balra

zenkívül vörös volt és egész ágrólszakadt alakja szánalmat keltett. Mindenesetre megdobálta ariékat zavarta. Menjen máshova macskának! Az idõ azonban eljárt. - Kikeltek - újságolta nõm, akit mindenféle családi események erõsen érdekelnek - szegény M sz most dolga... - Nyugalom, ott van a férj... Feleségem ezekután ellenõrizte, hogy a férj teljesíti-e apai kötelességét s ebben nem is vo ba, mert a kisrigók rövidesen alig fértek el a fészekben, aztán kiültek a fészek peremére s napon... - Létrát! Létrát! ... a kis rigók kiestek. Majd én lesem addig az ablakból, hátha jön az a a. Én pedig loholtam a nagy kettõslétrával s izgalmamban majdnem keresztben mentem ki az aj tón. A rigókák ott üldögéltek a fa alatt, de nem volt semmi bajuk, csak Mari csettegett izg tottan, amíg gyermekeit zsebre raktam és elhelyeztem a fészekben. - Most már aztán üljetek a feneketeken - intettem a kalandvágyó ifjúságot - mert jön a macs Létra a vállra, körül a házon, végig a folyosón és mentem az ablakhoz mûvem megszemlélni. A egint kimásztak az ágakra, szárnyukat nyújtogatták, általában jól érezték magukat, míg anyj már értek a rigónyelvbõl - hívogatta õket. - Észnél légy, Mari! - korholtam a kelekótya anyát - nem tudnak még repülni... Nem múlott el negyedóra: - Létrát! Létrát!... megint a földön vannak... Létra a vállra, folyosón végig, körül a házon, Mari izgatott, gyerekei szanaszét, nõm az ab alig tud sóhajtani: - Ott a macska! És jött a bánatos vörös macska; fejét lógatta és látszólag nem törõdött Marival, sem gyerme k. Loholtam utána, hogy kizavarjam a kertbõl és el is tûnt a szomszédban. Verejtékezve vissza a könnyelmû családhoz! A kicsik igen vidámak voltak és láthatólag élvez , amíg összefogtam õket. És nem! Ráadásul Mari csattogott: - Fussatok, fussatok!... - Mari, fogd be a szád, ez az utolsó eset, hogy felrakom õket! A létrát azonban ott hagyta m és egész nap izgatottan figyeltük Marit és családját. A kisrigók mászkáltak az ágakon, az . lekerengtek a földre. - Nem megyek - mondtam, mielõtt még parancsot kaptam volna újabb rigó-vadászatra - nem és n m! A rigókák ezekután eltûntek a bokrok között, én pedig többször körüljártam a kertet, de a m és reméltem, nem is látom többet. Tévedtem. Lakótársnõnk azt mondja másnap reggel: - A Mircit nem tetszik ismerni? -Kit? - A Mircit. Van már macskánk... - Agyon is ütöm... éS a madaraim? - A Mirci nem olyan. Mirci nem nyúl madárhoz, ezenkívül néma. - Milyen? - Mindjárt behívom. - Gyere Mircikém - hallottam a sötét folyosó végérõl -, gyere csak bátran, a bácsi nem bánt És jött a hölgy és jött a bánatos, nagy vörös macska, ijedten s az üldözött vad rémületével zetben. Eztán lekuporodott és könyörgõen rám nézett. - Ne bánts! Megdöbbentem. A macska elhúzta a száját, de a hangja csak valami rövid, rekedt hörgés volt. - Mi a fene a bajod? - igyekeztem mord lenni -, de Mirci elesettsége, rimánkodó elhagy atottsága már leütött a lábamról. - És kinek a macskája vagy? - A mienk - mondta a hölgy - mindig marad valami az ebédrõl... Mirci nem bántja a madara kat... - ugye Mirci? A macska elhúzta a száját... Mirci kapott egy rongyos kókuszszõnyeget a kapu felé, az ablak alatti kis üregben és - kru mplifõzeléket eszik és rántott levest. Ezenkívül változatlanul néma és változatlanul bánato rtben azóta egyszer sem láttam és meggyõzõdtem róla, hogy ez a macska valóban nem madarászi erre reggelenként figyelmeztetem is, mire a. macska némán elhúzza a száját. . . Csak ezt ne tenné, mert ez a megdöbbentõ hörgés bennem borzong még útközben is, amikor elgo m, hogy az általánosítás a legnagyobb bûn a fajok és népek között is, mert egy faj sem hõs,

pe, szellemes, szelíd vagy vérszomjas. Egy faj sem lovag, vagy rabló és egy faj sem fuvo lázó, énekes, vagy vérszomjas macska, mert minden népnek megvannak a maga rigói és a maga r dozói, törpéi és óriásai. Ezeket aztán lehet szeretni vagy gyûlölni, de a fajt - általánoss Végeredményben Rigó Mari is szereti a húst-aki-köszönj ük a szíves érdeklõdést - ismét tojá madszor ezen a nyáron. A férj erre való tekintettel beszüntetett mindenféle zenei tevékenységet, Ma , a férj hallgat. Hát, ez érthetõ.

A lámpás Az ajtó rámájában látszott az aszott fû a ház elõtt, a diófa túlsó ága, a túlsó domboldal é felhõ. A két kis ablak befelé figyelt. A padláson zsongtak a darazsak és Erzsi a lámpát né - Meg kellene tisztítani. De nem nyúlt hozzá. Az elõbb kiseperte a présház szobáját, leverte a pókhálót a sarokból és n ölbeejtett kézzel. - Bolondság! Hazamegyek ... - gondolta és tudta, hogy nem megy haza. A szobából kifolyt már a hûvös földszag, a pince hordószaga, a törött söröspohárban fonnyad szaga és most álmos, õszi illatok tódulnak be melegen és mámorosan. - Kiszaladok a kendõmért - mondta apjának a múltkor kinnfelejtettem, még megrágja valami fé . Az öreg Balog nem igen avatkozott már lánya dolgába. Ketten voltak a háznál. Az asszony meg alt még tavaly és Erzsit nem kellett igazgatni. - Persze - mondta az öreg - persze. Egér vagy valami. Csak menj! - Ha késnék, a vacsora a tûzhelyen van. Majd melegítse meg! És most itt ült és nem a kendõr dolt, ami otthon van a szekrényben, de arra sem, amiért kijött és amiért a lámpát meg kellene tisztítani. Pedig ko az üvegje és poros a tartója. A gondolatok és valami kíváncsi vágy szállonganak körülötte, aztán elsuhannak, mintha azt mondanák, hogy õk nem akarnak semmit. - Ha a bal ablakba teszed a lámpást, tudom, hogy mehetek, ha a jobbikba, hát azt is tudom, hogy akkor tilos az út. Ámbár miért lenne tilos? Aztán elb szélgetünk... - Persze - mondta akkor Erzsi és a földet nézte, keze pedig Gombás Ferkó kezében volt, aki egy, bár még nincs is harminc éves. - Nincs abban semmi! Te is szabad vagy, én is asszony nélkül... bort majd viszek, aztán elbeszélgetünk. Odakint már az alkony sóhajt a diófa levelei között és a tücskök már az estet hívogatják ki - Hazamegyek - állt fel Erzsi, aztán tétován a lámpáshoz nyúlt és tisztogatni kezdte. Ez me tatta és elterelte gondolatait. - Megtisztítom - gondolta - a szobát már rendbe tettem, ráfér arra is. Aztán - hazamegyek. Sötétedett már, amikor meggyújtotta a lámpát. Sokáig babrált vele, újra áttörülgette, aztán b ablak felé, és a bal ablakba tette. Hát nem mindegy?... Kicsit szégyelte ezt a komédiázást, de jól esett arra gondolnia, hogy úgyis csak játék az e lyan messzirõl, ahol Feri pincéje van, úgysem lehet látni, hogy melyik ablakban van a lámp a. És lehet, hogy Feri nincs is kint a szõlõben és el is felejthette már az egész bolondság De a keze reszketett és az arca égett. Várt valamit és bosszús is volt, mert a lámpa kiáltv ilágított s ettõl nem tudott egészen egyedül lenni. - Ülök itt - gondolta - akárki idejöhet és megkérdi, miért ülök itt, talán várok valakit? Körülnézett a tiszta, rendes kis szobában, szeme megakadt az ágyon, megrebbent, aztán elfor ult. - Majd azt mondja Feri, hogy szép itt minden. Az ablaktáblákat ráhajtják, ámbár valami enni is kellett volna hozni, ha Feri bort hoz. Elbeszélgetnek - abban igazán nincs semmi - és hazamennek. És elpirult. Érezte, hogy elpirult s ettõl megint bosszús lett. Vágyai ki sit megkeseredtek. Holnap vasárnap s az apja vajon megetette-e a baromfit? - Hát kellek neki, talán szeret is, de azt egy szóval se mondja, hogy elvesz... Kívülrõl benézett a hûvös sötétség s egy villogó kis csillag. - Könnyen beszél: tedd ki a lámpát az ablakba. Aztán, hogy mi lesz?... Pedig jó gyerek ez a Feri, hogy sírt szegény a felesége temetésén, majd a szíve szakadt meg. De az is igaz, hogy hamar felejt az ilyen férfiember. A szobában hûvös kezdett lenni. A csend mögött halkan siránkoztak a kis õszi bogarak, furcs atosan.

- Hát otthon nem talált volna meg? És ez a lámpa itt az ablakban! - Miért mondta volna, hogy elvesz? Nem bolond, mikor így is ... De talán erre nem is g ondol. . . A lámpa lángja meglibben. - Dehogy nem gondol. . . csak arra gondol. Mindenkire úgy gondolnak, ahogy megérdeml i. Erzsi feláll: - Hát énrám nem! Megtörli arcát, lesimítja kötényét s a lámpát elveszi az ablakból. Ekkor koppan meg a küszö n ott áll a férfi. - Erzsikém! A lány felnéz s a férfi nem lép be a szobába. Mintha fal lenne elõtte. - Hoztál bort, Ferikém? - Persze ... - Én meg összecsapok valami kis vacsorát, amint illik, de - otthon. Aztán elbeszélgetünk. N , csukd be az ajtót! A legény bódultan és haragosan megy mellette. Elfogynak a szõlõk,jön a falu, füst és kutyau hunyorgó ablakszemek és - otthonszag. A kiskapu elõtt megállnak. Állnak. - Vagy nem akarsz bejönni?... - Dehogynem... hiszen a pincekulcsotok is nálam van.

A pumi Itt ágazott el az út. Balra téglaszínû cserepeivel a kéttornyú város, jobbra kék kéményfüst , azon túl a ködbehajló, nyárfás út. Balra valami felesleges nyüzsgés, zsongás, jobbról õsz - Mit gondolsz Peták? A kutya csak nézte az öregembert, ült elõtte, összehúzódva, szomorúan és szürkén. A reggel tanácstalan volt, hûvös és melegváró. Az öreg vándor végignézett a távoli úton és földet ütögette. - Nem merek nekivágni kutyám, a városban talán adnak valami orvosságot. Máma már sok minden orvosságok vannak. Egy kis fáradt reménykedés lendült körülöttük s a kutya felállt. - Hát akkor menjünk-intett az öreg a város felé és elindultak. Lassan nõttek a házak és kiá mellé. Azután sûrûsödtek és itt-ott emeletre nõttek. A kutya néha hátranézett és mind köze dája elõtt. Késõbb mögéje került és sarkában maradt. - Úgy-úgy - mondta az öreg - csak el ne maradj ebben a zsivalygásban. - Merre van itt a patika? - kérdezte valakitõl. - Hadházy utcában. Mért nem köti meg a kutyáját? Az öreg a kalapja felé bökött. - Nem akarom. - És mentek tovább. - Merre van a Hadházy utca? - kérdezte egy asszonytól. - Parallel, itt jobbra, a második keresztutca. - Parallel: na gyere Peták. De azért meglett a patika. A botját odatámasztotta az ajtó mellé. - Itten várjál! A pumi megnézte, hogy nyílik és hogy csukódik az ajtó, aztán leült a bot mellé és leste a k t, de egyik szeme az utcán volt, hol feleslegesen jártak-keltek s ezért a kutya elhagy ottnak érezte magát. Idegen volt a lárma, a szagok, a környezet, de ezek mögött jött valami alami rossz, az idõnek valami szorongása, amit odakint a szabad mezõkön könnyebb lett voln a elviselni. A patikus is öregedõ ember volt. Nézte a szakállas vén csavargót és szemével megsimogatta. - Adnék én orvosságot, talán nem is rosszat, de én mást gondoltam. Menjen be a kórházba és meg Péter fõorvos urat. Mindent tud, mire maga odaér. -Tud? - Megtelefonálom. Na, üljön le, addig is adok valamit, hiszen most is szédül. - Kicsit. Amikor letette a poharat, az ajtón kaparászás hallatszott. A patikus megnézte, mi az, s amikor kinyitotta az ajtót, Peták óvakodott be egyenesen az öregemberhez. - A kutyám. Most már mintha jobban lennék. Teneked meg azt mondtam, várjál; hát ilyen kutya vagy te? A botomat meg elviszi valaki ... Peták szégyenkezve ment az ajtóhoz és a patikusra nézett, aki mosolyogva nyitott újra ajtót

eták bevonszolta a nehéz botot. Az öreg felállt. - Bocsánatot kérünk a zavarásért - lehajolt a botért és megtántorodott - meg, hogy ez a kut ... de ez nekem annyi, mint egy ember. Pétert tetszett mondani? - Pétert; de várjon, adok a kutyának valamit. Peták ilyent még sohse látott, mert a patikus tányéron hozta a húst. Gyönyörû, gyanús tányé - Na, egyél - mondta a patikus. De a kutya - bár izgalmában leült - csak a gazdáját nézte. -Jó ember adta - mondta az öreg - mire Peták két nyelésre eltüntette a húst és a tányért ra lta. - Ugye mondtam, hogy jó ember? Peták erre megnyalta a patikus kezét is, megszagolta a cipõjét és megcsóválta a farkát. Utolsónak jött be az öregember, de aggodalmai eloszlottak, mert a doktor kiküldte asszis ztensnõjét és nem vette észre az öreg rongyait. - A patikus úr ... - Csak vetkõzzék nyugodtan, itt elég meleg van. A kutyáját kint hagyta? - Már azt is tetszik tudni? - A fáradt hang alig repült és beleesett a hála mélységeibe. A tor, amikor hallgatta, szinte megölelte az elkopott, ráncos testet és lassan egyenesed ett fel, hogy arcára egy kis vidámságot gyûjtsön. Feküdni kell, pihentetni a szívét. Hány éves? - Nyolcvan. De a kutyám, doktor úr ... meg én nekem nincs pénzem. - Nem kerül pénzbe. A kutyának meg olyan helye lesz, mintha együtt lennének. Nem lehetne valami orvossággal? Sohse feküdtem nappal... fulladok a szobában... - Elmúlik. Az öreg szedegette a rongyait. - Elmúlik... persze, iszen gondolhattam volna. De a szobában megnyugodott és a szomorúságtól is elálmosodott. Sokat aludt és ha ébren volt galevelû juharfát nézegette az ablak elõtt. A fáról fogytak, egyre fogytak a levelek. Ha jö a szívszorulás fekete félelme, csak csengetni kellett és ez megnyugtató volt. Ennyi jóságot z életében nem kapott az emberektõl, mint most, pár nap alatt, mint most, amikor már késõ. ebben nem volt biztos, mert néha egészen jól érezte magát, különösen ha a patikus meglátogatta, aki vidám agglegény volt és egyszer még Petákot is fel e. Ilyen szép estéje talán nem volt egész életében. Mesélt életérõl, utakról és tájakról, c rekrõl. Aztán elaludt. - Majd így alszik el - mondta a doktor a folyosón és szótlan lett, mert minden betegében ön agát érezte és mégis, tudta, hogy minden elmúlás csak azé, aki már nem tud róla. Éjfél után az ügyeletes nõvér telefonált a patikusnak, hogy az öreg vándor beszélni akar ve éri meg a reggelt. Amikor felébredt, a patikus már ott ült s az ágy mellett a kutya. Az öreg nézte õket s szem edves pára szállt. - Peták... A kutya felágaskodott és megnyalta az öreg kezét. - Itt van a botom az ágy mellett, tessék azt is elvinni. Peták, meg a bot. Más nincsen. Csend lett, hosszú, süllyedõ csend. A kutya lassan a sarokba húzódott, szõre felborzolódott, késõbb morgott, aztán egyszer csak lugrott és jajgatva, a kutyasírás fájdalmával vonítani kezdett. Már hajnalodott, amikor a patikus kezébe vette a kopott vándorbotot. - Gyere Peták. Amint kiértek a kórházból, a kutya elõre ment és néha néha visszanézett a régi bot ismerõs -Jövök, jövök - mondta a patikus és szívében melegen szétáradt a hûség és a szeretet - csak ondd meg Peták, te örököltél engem, vagy én örököltelek téged?...

A halott Ülök a restiben, vonatra várok. A terem zsong, a portás néha kiszólít egyeseket, s ez olyan intha örökre elmennének életünkbõl, így képzelem el az élet nagy csarnokát, amelybõl a nagy lál indítja a vonatokat. Itt is sírnak néha ... és ott se mindig... Telefonálnom kellene, de csak ülök. Múlik az idõm, de hiába mennék a fülkéhez: egy hölgy te lehetne, rázárnám az ajtót. Már háromszor próbálkoztam. Elõtte kis füzet s a füzetben szám felhivandókról. És igen mérgesen nézett rám... Jönnek-mennek az emberek. Az óramutató unottan ballag és részvétlenül, mint akit nem érdekel, hogy lakodalomra vagy t

tésre mennek innét az emberek, sõt - talán a hölgy se érdekli, aki telefonál. Végül is megemberelem magam: rákopogok és kész! Aztán lesz, ami lesz. Amint elmegyek az asztalok között - kissé inamba szállt erélylyel -, egyszer csak, szinte földbe gyökerezik a lábam, de aztán elindulok újra, mert képtelen vízió játszik velem: Az egyik asztalnál ott ül halott barátom. Régen nem láttam, meghízott - talán nem is õ -, de arcán az a forradás ... Elmegyek a fülkéig, de a telefon már nem érdekel. Pokoli hasonlatosság - gondolom - és már dulok vissza, hogy jobban megnézzem azt az embert. Lassan megyek. Halott barátom mereven néz. Nézzük egymást. Megyek, mint egy alvajáró és hat an lámpalázam van, mert halottal még nem találkoztam, délelõtt és restiben. Asztalánál önké ok: - Imre?! ... Zajosan és halottnál egészen szokatlan örömmel ugrik fel: - Öregem! Nézlek, nézlek, csúnyán meghíztál, hát te vagy? Mégis csak te vagy! És ölelgetjük egymást. - Ülj le - húz ki egy széket - de furcsán nézel!... - Hát, izé ... Imrus - ne haragudj -, te élsz? - Látod! Pincér, félliter kadarkát. Hogy a fenébe ne élnék? - Takács Jóska azt mondta, hogy meghaltál. Hogy a torkoddal volt valami. Tudod, mindig a torkoddal bajlódtál. Meg is sirattalak. - Bolondozott az a Jóska. - Dehogy bolondozott! Írt a falutokba is és onnét kapta a választ, hogy eltemettek. - Hát ezt nem értem... ámbár van ott Kovács Imre húsz is. - Láttam a levelet. Nagyon megkönnyeztünk Jóskával. Egy olyan kisebb halotti tort tartottu nk emlékezetedre. Elhúzattuk a nótádat is. Szóval szomorkodtunk nagyon... - Akkor sokáig élek - és felemelte poharát. Én meg csak néztem és sehogy sem tudtam megbirkózni a gondolattal, hogy Imre él. Annak ide jén õszintén megkönnyeztem, magamban eltemettem, valahányszor eszembe jutott, a szomorúság hõje borongott felettem és most itt van. És iszik, beszél, nevet... Örülnöm kellene, de az öröm nem tud felszakadni az évek óta lerakódott bánatos gondolatok a - Emlékszel? - kérdezi ezt meg azt s én csak bólongatok és nem tudok felmelegedni. Akkor e lképzeltem Imrét a ravatalon és gondolatban ott voltam a sírjánál. És most azt mondja, hogy en két fia született. Egy halottnak... azaz ostobaság, hiszen él ... - Látogass meg! - búcsúzik vidáman s az ajtóból vidáman integet. Egyedül maradtam. Azt mondta, hogy látogassam meg. Ezt a látogatást én másképp képzeltem el Úgy képzeltem el, hogy elmegyünk majd Takács Jóskával a falusi kis temetõbe, megkeressük a lszomorkodunk, egy kicsit imádkozunk majd, sóhajtozunk a múlandóságon és finoman idézzük ok berek mondásait és hazamegyünk. Mindennek befellegzett! Imrus él-hála Istennek, úgy látszik, jól él, én pedig ülök a restib ezett részvétemmel. Dühös vagyok magamra és most már igazán telefonálni akarok. Állok a telefonfülke elõtt és elgondolkozom. Múlik az idõ: íme egy barátom meghalt, fel is de a nõ, a nõ még mindig telefonál...

Egy nap A reggel csendes volt, kicsit ködös, de a fák levelei között élesedõ világosság ígérgette a A laza felhõket még a hajnal hagyta a kertek felett, hogy foga ne legyen a hidegnek , mert még nem volt itt az ideje. A kémények ímmel-ámmal füstölögni kezdenek s a füst úgy megy felfelé, mint Ábelé annakidejé a jó embereket. Nincs itt semmi baj, de nem is lehet, mert az égi naptárban erre a na pra általában ragyogó szomorúság van elõírva: közeli ragyogás és távoli szomorúság. Mindens , amelynek ragyogása átvilágít a holnapba, a tenyerébe hajtott arcú, örök másnapba, a Halot jába. De ez a nap még Mindenszentek napja, s az öregasszony körülnéz az õszirózsák között, amelye lesz. Szép, na! Fehérek, lilák, halványak és elmosódott színûek, mert az õszi nap bágyadt f már csak ilyen színek vannak. Az öregasszony már le is hajol a nagy ollóval, amikor megkattan a kiskertajtó kilincse és udvariasan vakkant kettõt hármat a kutya - mondván, hogy ismerõs érkezett. Az öregasszony k egyenesedik és arca megváltozik. A suszter. Csak nem a cipõket hozta meg? -Jó reggelt... - mondja a mester kissé körülénekelve a kellemetlen benyomást -, jó reggelt, mámasszony, ugye nem várt?

- Hát... bizony... jó reggelt! (A filoxera essen a komába, ennek pénz kell. . .) De menjün k be. És mennek befelé szótlanul, mert a mester arra gondol, hogy idõelõtt jött a cipõkkel, de ke a pénz mindenáron, az öregaszszony meg összeadja a sublód pénztartalmát, ami nincs a cipõ á bva ... de hát ki gondol ilyesmire? - Tessék csak kerülni, ámbár... A mester bontogatja a papírt s az újcipõ vadonat bõrszaga hessegeti a sublód elégedetlenség zépek a cipõk, de még lehetnek szûkek is, amikor vissza lehet adni õket pár napra... De a c põk egyáltalán nem szûkek. Az öregasszony nézi lábán a cipõket. . . hát most mit csináljon? em marad senki fiának, a komának meg éppenséggel nem, azért átszalad a szomszédba és leküld mszéd lányát a sógorasszonyhoz, aki éppen tartozik, és sokkal tartozik, a házát is õ mentet az árveréstõl, de ezt a suszternek nem kell tudni. Családi dolgok ezek... Pálinkát ad tehát a komának és szóval tartja, mert hiszen a pénz pár perc alatt itt lesz. M konyhában átveszi és kész. Egészen felvidult és a hangos beszélgetésben nem is hallották a , a szomszédlány már be is penderedett. Zihálva és kipirulva. - Azt izeni a Lidi néni, hogy akinek nincs pénze, az ne csináltasson új cipõt. . . Ez volt az a pillanat, amikor a légy zizegését is megszokás hallani, de nem volt már légy s a csend nagyobb lett, mint a mennydörgés. Ilyen szégyen! Az öregasszony belesárgult, a kom a vette a kalapját. - Hát ha így van, akkor talán az ünnepek után ... és zörögve hajtogatta össze a csomagolópa - Holnap reggel! Holnap reggel küldhet a pénzért, mert kirakatom a házából ezt a rongyost, a nem fizet. Te meg elmehetsz! - csattant a lányra. A mestert kikísérte a kapuig s a szótlanság nyúlósan úszott mellettük. - Holnap reggel - nyögte a parolázásnál -, aztán ugye komámuram nem beszélünk róla?... A mester szeme gyanúsan villogott s ezért lesütötte, míg a kezét a szívére tette. - Bennem meg lehet bízni? Az öregasszony meg-megállt a hajlongásban és nézett a semmibe. - Hát ez a Lidi tisztára megbolondult. Meg nem látom többet, ha keresztül esek rajta, akko r se ... ámbár, hogy én is miket mondtam? A dél egyszercsak rászállt a világra. Ezt mondta az árnyékok óramutatója, ezt mondta a hara zt zümmögték a lábasok is. Az öregasszony lassan megebédel, elmosogat, teszvesz, öltözködik s az ablakhoz ülve, szemét be is hunyja, ám lehet, hogy nem alszik. - A nehézség ebbe a suszterbe, még ha a komám is. Alkonyodott már, amikor a koszorúkat a karjára vette. A virágok halódtak már és szomorú ill rálapult a fekete ruhára, ámbár az új cipõkben jól esett a járás. - De hát miért is nem volt otthon pénzem? Ezen múlott az egész... halogattam a tinó eladásá tán ez lett a vége. A temetõkapu tárva, nyitva, s a temetõben szétárad az õszi lomb, erjedõ avar, kakukkfû és g iaszának nehéz illata. Késõbb megkondul a kápolna kisharangja és örvendezve a látogatottság ongva táncol az alkonyi nap aranyán. Azután zsongani kezd a litánia, hömpölyögve, mint az á mire vége van, kinyílott már a szeme a gyertyák lángjának is. Lement a nap. Az est hûvös és párás; a bárányfelhõk betolongtak a sötétség aklába és susogni kezd a temet ak alatt. Az öregasszony gyertyái alig pillognak már, s amikor az utolsó is lobbot vet, mielõtt hany att vágná magát a sötétségbe, mégegyszer megsimogatja a keresztet, térdet hajt és elindul h Kezében a kereszt érintése, lába alatt a temetõföld, szívében az emlékek hantja, lassan bal rt egész élete ott ballag mögötte, és csak a nagykeresztnél ocsúdik fel, mert már csak itt szál kis gyertya az egész temetõben. A kereszt elõtt összeroskadt fekete halom. Bólongató f te kendõ, aki mindenre azt mondja már: igen Uram, igen, igen, de azért sírok még egy kicsi t Uram, mert anya vagyok... Az öregasszony csendesen megáll és megállnak vele az emlékek is s az öregasszony szeme csup könny. - Lidi! Aztán odamegy és felemeli a másikat a fekete földrõl. - Gyere haza Lidi, mert összefázol. A másik csak ráborul, még egy pillantás a gyertya lángjába és mindenbe, ami mögötte van és e elindulnak hazafelé. Susog az avar. Lobog a kis gyertya s már csak a kereszt kitárt karja látszik a mindens

zenteki temetõben.

Mindenszentek Egy barátom egyszer kiment Indiába s az elsõ ember, akivel Bombay-ben összeütközött, magyar lt, sõt adósa ... Az adós annyira örült a meglepetésnek, hogy még szólni sem tudott és még fizetni is elfelejtette. Ha pedig ilyen kellemetlen találkozás háromszázötven millió ember t elõfordul, menynyivel könnyebben megesik a szomszédos kis városban, annak is egy házában, amelynek kapuján Bodó Dénes iparkodik be és Borsos Lajos ki. - Szervusz Lajos - vidámkodik Dénes -, hát te mit keresel itt? - Csak úgy bejöttem - mondja Lajos és zúzmarás szemöldökén látszik, hogy Dénest a pokolba k is a legmélyebb fenekére - beküldtek ezzel a kis fával, de nem itt lakik az illetõ... - Ehe - mondja Dénes és nézi Lajos hóna alatt a kis karácsonyfát, mert karácsony elõtt jár idõ. - Persze, persze... bólogat Dénes. De majd megkeresed ... - és keményen bemegy a házba mert ha valaki karácsonyfát lop - ugye legalább ne nézzen úgy az emberre, mint a vasvilla . Még õ! Ámbár nem olyan nagy dolog ez a kis karácsonyfa, hiszen más is úgy kapja, ámbár ne a, mert van aki lop és van aki lopós... Eddig rendben is lenne a dolog, hiszen mindenki tudja, hogy Borsosék a legszegényebb emberek a faluban, de az már nincs rendben, hogy akkor tûnt el kis testvéreim egyik f enyõfája is a temetõbõl. A dupla sír négy sarkán négy szép kis fenyõ õrizte az ártatlanok álmát, azaz, hogy most már . - Borsos Lajos volt -jelentette a sírásó - Bodó Dénes megismerte. Karácsonykor házalt vele bóváron. Agyon kõne az ilyen embert lüni. Az apám azonban nem volt ilyen vérszomjas és csak legyintett. - Sok a gyerek és közel a te metõ, ámbár elmehetett volna az erdõig is ... Lajos ettõl kezdve nem köszönt az apámnak, mert hátha nem fogadja köszöntését, s ez sértett ajos önérzetét. Jó, jó, megy is ez egy darabig, hiszen nem muszáj az embereknek találkozni, de van egy n ap, amikor kimegy a falu a temetõbe virággal és fénnyel, ami elmúlik és békével és szeretet i nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe, távoli szomorúság úszik a táj t, mint maga az õsz bánatos, ködös, álomrakészülõ ragyogása. A sírok könnyes, nyers földjét te be a nyár és a fejfák keménysége is hozzábarnult az avarhoz, amely úgy susog a járókelõk , mint régi keményített szoknyák, melyeket elmúlt asszonyok suhogtattak valamikor az élet l kodalmán. Egyszóval eljött Mindenszentek napja, amikor mi, gyerekek már reggel óta ott zsibongtunk a temetõben, mint búcsúkor a bábússátrak között, csak talán kisebb hangon, de hasonló élve z - itt álljunk meg egy szóra -, zsibongtak mások s nem én, miután apám reggel azt mondta, ogy a temetõbe pedig délután együtt megyünk. Ennek elõzménye az a tavalyi két doboz karácsonyfagyertya volt, amelyet szüleim tudta nélkü yvre vásároltam Puska bácsi vegyeskereskedésében s amelyekkel, szüleim távozása után felség rendeztem kis testvéreim sírján. A dolog persze kiderült - mert minden kiderül ezen a vilá on - s most itt a bûnhõdés, ami szintén nem marad el az ilyen görbe utak után. Az ilyen szülõkkel egybekötött kirándulást pedig nem szerettem. A felügyelet jármát éreztem on, s a "jó fiú" minden szomorú kelléke lebegett felettem. Nem rúghattam meg a kerítést, ho a kutyákat támadásra ingereljem, nem vehettem elõ a csúzlit az orrom elõtt tollászkodó vere tán, nem kapaszkodhattam fel idegen kocsik saroglyájába, csak ballagtam bánatosan. A vak is láthatta, hogy a temetõbe megyünk, ahol Borsos Lajos jóvoltából már csa fenyõnk van... Most jobban éreztem a sérelmet, ami kis testvéreimen esett és el is határoz am, hogy Borsosék ablakát pedig be fogom csúzlizni. Ez az elhatározás kicsit megkönnyítette a rabságérzését és a temetõben már vidáman lépkedte vettek rossznéven sem a halottak, sem az élõk. Az élõk ugyanis nem tudták gondolataimat, a alottak pedig tudták, hogy a nemes bosszúból úgy sem lesz semmi. A sírnál vidáman keresztet vetettem, amit soha sem mulasztottam el, ámbár sohse tartottam vallásos ténykedésnek, hanem egyszerû köszönésnek, mintha azt mondtam volna: - Szervusztok rekek, kijöttem volna már délelõtt, de tudjátok, a tavalyi gyertyák... Mire õk mosolyogtak - ezt a szívemben éreztem - és suttogtak valamit a fenyõk nyelvén, mire felkaptam a fejem és gondolataim habozva megálltak. A sír négy sarkában négy fenyõ állt. Négy érintetlen, egyforma fenyõ. Apámra néztem, aki anyámra nézett és mivel az õ szemük könnyben úszott, hát elhomályosult e

én szemem is. A Jóság és a Csoda négy élõ fája lett ez a négy kis fenyõ egyszerre s akkor megtudtam, hogy a halottak hangtalan, puha ereje sokkal nagyobb az élõk múló akaratánál. De szólni nem szóltunk. Meggyújtottuk a gyertyákat s anyám tett-vett a sírokon, úgy, mint a or odahaza lefekvés után a mi ágyainkat igazgatta. A gyertyák aztán leégtek és este lett. Hazafelé Borsosék háza elõtt apám mondta: Beléphetek ehhez a Lajoshoz ... Az ablak mögött már égett a lámpa, ámbár a lámpát látni nem lehetett és én tudtam, hogy ezt már nem csúzlizhatom be soha, mert akkor kihunyna minden fény és igazán meghalnának a halot ak és a karácsonyi gyertyák fénye soha nem lobbanna fel többet a múlandóság mindenszenteki en.

Csathó Kálmán Sokszor leírták ezt a nevet egy hosszú életen keresztül, amíg tulajdonosa itt járt közöttün er leírták most egy keresztre a temetõben: Csathó Kálmán 1881-1964 A földi életnek vége s ezután itt lenn már csak az emlékezet borong egy sír, egy név felett van valaki, hogy emlékezzen, azután már csak a szellemi élet könyvekbe és lelkekbe írt gond tai élnek. De ezek a gondolatok élnek, mint maga a lélek és akár dicsérik a földi nevet és munkát, aká immár a kritika pusztába kiáltott szavai, amelyek csak kevéssé érdeklik az idõt, amely min bizonnyal megfelelõ polcra rakja Csathó Kálmán írásait a "Varjú a toronyórán"-tól a "Régi "-ig. Nincs tehát mit mondanom az íróról, akivel szemben úgy sem tudnék tárgyilagos lenni, mert s etem, de annál többet az Emberrõl, a Jó Barátról, akit szeretek és becsülök túl a koporsó d ndó emberi valóságán. Ez a barátság 1935-ben kezdõdött, amikor Kittenberger Kálmánnak panaszkodtam, hogy a gazdat szti pályának hova-tova csak árnyoldalai és nyomorúságai maradtak meg, de írásaimmal sem tu it kezdeni. - Csathó Kálmán hû barát - mondta -, hozzá kell fordulnod. Itt a telefon, hívd fel... úgyis b ideje, hogy személyesen is megismerd. Felhívtam és pár szóval beledadogtam a kagylóba, hogy irodalmi ügyben "szeretném tisztelete tenni. . .", de csak utcai ruhában, hiszen éppen tenyészállatvásárra jöttem fel. - Csak nem akarsz frakkban jönni!? - nevetett -, gyere, gyere ... És tárt karokkal fogadott, de ez nem volt "fogadás", hanem mintha a századik, vagy az ut olsó látogatásom lett volna, amikor azt mondta: - ...fáradt vagyok, örömtelen, és unom is már az egészet. . . De akkor, azon az elsõ látoga inek jutott volna eszébe a múlandóságra gondolni? Õ ötvennégy éves volt, én harmincöt... de annak a látogatásnak mel tized messzeségébõl is. - Nélkülem is befutnál - mondta -, de minek kínlódnál ostoba emberekkel? - és kézirataimat te az Új Idõk-höz és napilapokhoz is. - Mért nem írsz színdarabot? - mondta egyszer, amikor már a Magyar Színház dramaturg igazga a volt, de egyúttal fõrendezõje is. - Nem írtam még... - Próbáld meg! De jó legyen... Megírtam a "Hajnalodik" elsõ felvonását, felküldtem és jött a távirat: "A Royal Szállóban s ltunk, jöjjön fel és fejezze be a színdarabot. Wertheimer igazgató." Színdarabomat is Csathó Kálmán rendezte s akkor megcsodálhattam hallatlan éleslátását minde mozdulattal és éles hallását minden hamis hangsúllyal szemben. Nem csoda! Huszonhét évig v a Nemzeti Színház rendezõje, majd fõrendezõje és a saját nagysikerû darabjait is jórészt m zte, amelyek sikert és bölcs derût jelentettek színésznek és nézõnek egyaránt. És egy hónap múlva ott ültünk a Magyar Színház szerzõi páholyában Csathó Kálmánnal. Amikor aps, nevetve ölelte át a vállam. - Nos, író úr, milyen íze van a sikernek? Igaz és õszinte öröme jobban esett, mint a siker... Nagyon elesettnek és szomorúnak csak eg szer láttam. Találkánk volt a Belvárosi Kávéházban, ahova Kálmán vacsorára hívott. Meg is érkezett ponto okat adott a pontosságra. Vacsora közben a telefonhoz hívták. Amikor visszajött, arca merev volt és gyötrõdõ. Nem szólt semmit, csak ült, aztán végigfoly

a könnyei s az asztalra borult. . . - Pista, meghal a feleségem... Akkor telefonálták meg neki, hogy felesége, Aczél Ilona, a Nemzeti Színház nagy mûvésznõje, tetlen. Ilyen közös szomorúságunk azonban csak ritkán volt, mert aztán eltemetõdött a bánat is, és apok jöttek. Közben én is pesti lakos lettem, állandó vendég a zebegényi, nagymarosi vadász en, amelynek Kittenberger Kálmán is tagja volt. Csathó Kálmán állandóan Zebegényben nyaralt napok virradtak ránk, amíg csak minden napot el nem homályosított a nagy háború vérgõzös fe Szívbõl gyûlölte a háborút, Hitlert és a kezdeti diadalmámort undorral lökte el magától. - Az Istenért!... Csak mi ne avatkozzunk bele... És amikor ez is megtörtént, az egész ügyrõl nem beszélt többet, de elkeseredése még határta , amikor elkezdõdtek a deportálások. Aztán összedõlt minden. Budapest ostroma a Sashegyen érte, de már alig érdekelte. Baráti családnál rekedt, egyszál an, ahol volt még annyi víz, hogy egyetlen ingét naponként kimoshatta... Amikor végre hazakerült, elsõ dolga volt Herczeg Ferencet meglátogatni. . . aztán valami f uvarost kerítettek és a régi Magyarország két öreg fia elment a Duna-partra, mert nem hitté l, hogy a hidakat felrobbantották... Ültek, megroskadva a sváb fuvaros szekerén, mint jégverés után a búzavetés és megsiratták B , s úgy gondolom -magukat is. De aztán tisztulni kezdett a légkör és Csathó Kálmán megtalálta magát az Új Rendben is. Megjelent két halhatatlan mûve: az "Ilyennek láttam õket" és a "Régi Nemzeti Színház". Megí a két könyvet, már nem a régi hejehujás Magyarországnak, de úgy, ahogy senki nem írhatta v meg, ragyogó emléket állítva elmúlt idõknek és embereknek. És ha semmiért, már ezért a két könyvért is érdemes volt élnie. Aztán rohamosan öregedett, mert addig öregségrõl beszélni sem lehetett. Szellemi képességei, csodás memóriája az utolsó pillanatig sem hagyták el, de teljesen tisz volt a közeledõ véggel, amit várt is. - Fáradt vagyok... elég volt, csak ne legyen nagyon kínos... És a Gondviselés kegyes volt öreg fiához. Margit sógornõje volt éppen nála a szanatóriumban és beszélgettek, amikor belépett a szobáb olsó hírnök, hogy Kálmánnak jelenése van. Hármat sóhajtott és vége volt. És most már együtt van mindazokkal, akiket szeretett. Minden úgy van jól, ahogy van. Romla ndó teste eggyé lesz majd a földdel, amelybõl vétetett, de lelkét magához ölelte a Szeretet ensége, amely nem ismer határt és szenvedést, csak jóságot és megbocsátást, és magához ölel , aki hûséges jóbarát volt, magasrendû ember és író a szó nemes és igazi értelmében. Ámen!

Találka - Misén találkozhatunk - mondta Sári. - Misén - döbbentem meg, mert tizenöt éves életemben még csak nem is hallottam, hogy misén kozni is lehet. Eddig úgy tudtam, hogy misén imádkozik az ember, ministrál vagy más kegyes dolgokat mûvel, de találkozni?... Sári félreértette tétovázásomat. - Félsz ugye nekivágni a bereknek - és kissé elnézett mellettem. - Persze a korai misén. Cs k a néni jön velem; meghívatlak és egész nap együtt leszünk. De ha félsz? - Ugyan! - legyintettem. - Itt várlak benneteket a templom elõtt vagy beülök a szokott h elyre. Sári szeme diadalmasan fellángolt, egy kis gyûrött virágot csúsztatott a kezembe, én pedig d elsüllyedtem a boldogságtól. Nagy szerelem volt ez, a vak is láthatta, érezni azonban csak mi éreztük, sõt - amint késõb itudódott - csak én éreztem. Ez a nevezetes találka Úrnapjára esett és Sári azért mert kételkedni barátságomban, mert az s az enyémet nyolc kilométeres náderdõ választotta el egymástól. Ha tehát ott akarok lenni ai misén, még ködös, hajnali szürkületben kell neki vágni a csodálatos, de csalóka ingovány akadály volt ez egy lángoló szívnek? Nem volt akadály! Ha õsgyíkok és repülõ sárkányok les a a tétova csapások mellett, akkor is mentem volna. Szóval: mentem. Rendesen felöltözve, mert Úrnapján az így illik és mert azt hittem, lekaszálták már a sásas nem kaszálták le. Ráadásul akkora köd hentergett a nagy rétség fölött, mintha dunyhatengerb

volna. Hiszen ismertem én a berek ösvényeit, de a ködben megváltozott minden, a harmattól yos sás, nád össze-vissza dõlt, eltakarva az utakat. Fele utat sem tettem meg, már ázott vo tam, mint az ürge. Szél nem volt, a nádas lassan világosodott és a madárvilág is csak tétován szólalt meg, agg an, mert a ködben közel lehetett a veszedelem. A berekben kanyargó patakokon egy-egy ledöntött fatörzs volt a híd. Ingó-bingó alkotmány, s int a jég és majdnem leestem az egyikrõl, amint váratlanul felbukkant mellõlem, talán száz réce. - Ördög bújjék belétek - zsörtölõdtem - ámbár nyugodtan belehasalhattam volna a mocsárvízbe oztatott volna eleganciámon. Csatakos, piszkos voltam tetõtõl talpig és lépéseimre cipõm si masan szortyogott. De azért a misén ott voltam. Kívül reszketve, belül lángolva, várva az ismerõs cipõcskék kopogását az öreg köveken. A cipõcskék késtek, a mise suttogva szárnyalt, az ablakok kivilágosodtak, a csengõk szava i körülölelte a nagy Áldozatot, de nem ült mellém senki. - Ite missa est... Valami sírt bennem, de jó volt még ülni a melegedõ csendben, elpihenõ szomorúságban. Mintha gatta volna valaki a szívemet. Hazafelé már sütött a nap, zajongott millió madár és az ünnepi ragyogásban kócsagok szállta elett elérhetetlen magasságban és csillogásban. Aztán elnyelte õket az idõ és a messzeség. Azóta sok minden elszállt, sok minden elmúlt. A nádas felett új kócsagok járnak, a templomb cipõcskék kopognak és új szívek égnek lassuló lobogással. Majd negyven év múltán megint ott jártam a berekben. Sóhajtott a nád, hallgatott az éj, pat ott a nádi tûz és a kunyhó szénaágyán álomba simogattak régi emlékek. - Valamelyik nap bemegyek a faluba - mondtam barátomnak - a korai misére. Nagyot néz m ajd Sári, ha oda ülök melléje... - Tavaly halt meg... nem tudtad? -Nem. Aztán már nem beszélgettünk. Halk szél zengett a nádban, a tûz lángja rejtelmesen imbolygot ok lengtek a néma vizek felett. Aztán felkelt a hold, de elködösödtek a csillagok s a tüzet lágyan letakarta a hamu. És másnap újra nekivágtam a ködnek, a régi útnak, hogy idejében ott legyek a korai misén, s szta találkán az emlékekkel. Nem változott semmi. Ugyanolyan csatakos lettem, mint akkor, ugyanúgy megijesztettek a felzajló madarak, öreg bakancsom ugyanúgy szortyogott és kicsit fáztam a padban, ámbár e e jobban melegített az emlékezés belsõ lángja és békésen elsimult bennem minden, amikor fel tak a csengõk s megáldotta elmúlt jó idõimet az örök Áldozat. Az ablakon bevillant a kelõ nap, a mise suttogott tovább, a virágok fonnyadó illatában min tha régi misék tömjénillata szállongott volna és elmúlt emberek múlhatatlan szárnyú imádság - Ite, missa est... Suhogott mellettem valami, kezemet mintha régi virág érintette volna és öregedõ szívemben e itult minden hiány, minden vágy, mert most, nem hiába mentem a találkára.

Rekviem Az ember - tulajdonképpen mindent kibír, még a halált is. Elvégezte a leckét és megfelelõ b vánnyal felszerelve "haza" megy, csodálatos vakációra, amelynek nincs szeptemberje, nem kell "felsõbb osztályba lépni", mert felsõbb osztály nincs. Még a purgatórium pótvizsgája i ugtató, mert ott már biztosan áteresztik a meggondolatlan halandót. A véglegesen megbuktatott egyének sorsa azonban szörnyû, mert osztályismétlés - nincs. Ez így elmondva persze, elég könnyû dolog, hiszen a reménység végtelenségében még a nyolcva tyán is úgy érzi, hogy csak most szállt csónakba, most iratkozott be ebbe a bizonytalan is kolába, és majd behozza az elmulasztottakat, van még idõ... De elõfordul, hogy váratlanul v zsgára írják ki a halogató egyént, s annyi ideje sincs, hogy mukkanhatna, máris ott áll a T Kar elõtt. Ez történt egy barátunkkal is, aki Fehérvárra indult el - autón - s útközben kellett vizsgá szembejövõ teherautó ugyanis bal elsõ kerekére defektet kapott, s a kis kocsit összenyomta mint a harmonikát. Barátunk azonnal meghalt. Remélhetjük azonban, hogy a nagy és utolsó vi sgán jól felelt, mert ügyvéd volt a földi életben, ámbár - egyesek szerint - ez a foglalkoz bító körülmény, s az ilyenek nehezebb kérdéseket kapnak. Barátunknak, tehát már nem fájt semmi, de az özvegyét szinte megfojtotta a fájdalom, és a r l érthetetlenségét, a hulló göröngyök hörgõ takarodóját csak azért bírta ki, mert valami tá

fejfák országában, hogy mindez talán nem is igaz, és ha igaz, bizonyára javára vált annak, akit szeretett. - És most mi lesz veled? - kérdezte bátyja, aki meghatottan nézte húga tántorgását az emlék orok között. - Legjobb lenne, ha pár hétre lejönnél hozzánk vidékre. Idegen környezet... me sal is gondolni kell valamit. Az lenne a legjobb, ha engem felhelyeznének. A gyere kek már iskolába mennek, ámbár Emma nehezen jönne. Ekkora lakást nem tarthatsz meg. - Istenem, hát kiadom. - Idegenek, társbérlet. . . sohasem szabadulsz meg tõlük. - Hát, ha ti nem tudtok jönni. . . , meg Emma sem akar. Még a temetésre sem jött fel... - Mondtam, hogy mind a két gyerek beteg. Ne légy igazságtalan, úgy sírt, mintha az apja ha lt volna meg, tudod, hogy szerette Gyulát. Az özvegy válla megrándult, s kiapadt könnyei újra megindultak. - Hát akkor mit csináljak? - szipogta és úgy érezte, a halottaknak sokkal könnyebb. - Talán megpróbálnám felhelyeztetni magam. Emmának is meg kell értenie, ámbár ott lenn háro van. - Persze ... de hát a hall is a tietek lenne, én hozzám nem jár senki. - Nem szabad elzárkóznod. A hall és a fürdõszoba közös. Közösen takarítjátok... Egy család - tette hozzá-, ha sikerül az áthelyezés, ami végtelenül nehéz lesz. A bútorokat eladod? - Nem, nem! - Gondoltam, mert - ha lenne valami a dologból - a mi bútorainkkal kár lenne hurcolkod ni. A te szobád lenne a leglakályosabb, Gyula holmijával... Az özvegy gondolatai közé megint odahullott a fájdalom malomköve és csak bólintott. - Próbáld meg Béla, mégis csak együtt lennénk. Béla mérnök volt, s a földi élet logarlécét állandóan zsebében tartotta. Húgát szerette, de etet is logarlécen mérte. Hazaérve barackot nyomott a két kisfiú fejére, akik meglepõ egész voltak, aztán beterelte feleségét a belsõ szobába. - Nos! - nézett rá az asszony. - Simán elintéztem. Megyünk! Na, ki vagyok?... - Angyal! - ugrott fel Emma, de a férfi megállította a hitvesi gyöngédség gyakorlásában. ba, hall a mienk, ezeket a kacatokat pedig - intett a jól elnyûtt bútorok felé - eladhat od. Összes bútoruk bent marad ... te persze nehezen jössz fel Pestre, de hát minden áldoza tot meg kell hoznunk ... - és nevetett. A felköltözködés simán ment és olcsón. A gyerekek elõször megilletõdve, csendesen jártak a tten, de aztán megszokták, s a csendet hol vidám, hol acsarkodó lárma váltotta fel. - Élénkek - mondta Emma - hiányzik szegénykéknek az udvar ... az a jó vidéki levegõ, de mon Bélának ... s ez a rettenetes lakbér, gáz!... Úgy állapodtak meg, hogy a berendezett lakásért a lakbért, gázt és villanyt Béla fizeti. A azonban rendkívül alacsony volt. Az özvegy lassanként beszorult szobájába, de sokáig nem en te magára ömleni a szeretetlenség hullámait. Ilyenkor elõhívta a múltat, a magány alkonyi k árnyait... ha ugyan Emma nem rádiózott. De Emma majdnem mindig rádiózott. Hallgatni ugyan nem hallgatta, mert közben jött, ment, takarított, fõzött, sõt beszélgetett is, de a rádió dám meséket, elefántvadászatokat, és vízállásjelentést. - A villanyt úgyis mi fizetjük - mondta - és engem nem zavar. - De engem nagyon zavar. - Majd megszokod. Eleinte nekem is furcsa volt. És egyszercsak kialudt a hallban a villany. - Kis körtét végy, a villany drága, de nem is kell az a nagy világítás. Az özvegy nem vett semmiféle körtét. Õ nem járt este a hallban. Aztán egyszer a gázt eloltva találta a krumpli lábas alatt, pedig csak pár percre ment a s zobájába. - Állj mellette, ha fõzöl, nem tûröm a pazarlást. Mi fizetjük ... És ekkor az özvegy kicsat lõjöttek a tönkretett bútorok, a piszkos fürdõszoba, az õrjöngõ rádió és minden. Aznap este tott rá ajtót, csak úgy kopogtatás nélkül. - Hallom, Emmával gorombáskodtál. Ez a hála? Figyelmeztetlek, hogy ha ez még egyszer elõfor ul: baj lesz... - és bevágta az ajtót. Ettõl kezdve már nem is beszéltek. Emma kellõen fûtve tartotta az urát, hogy az már alig kö Ha Béla enyhülni kezdett, szorgalmasan gondoskodott új fûtõanyagról. így jött el apjuk halálának évfordulója, amelyen minden évben öreg pap barátjuk tartotta a de ebben az évben csak egy lap jött helyette, hogy õ ugyan megtartja a rekviemet a vi déki kis faluban, pontosan fél nyolckor, de Pestre nem jöhet fel, helyes volna tehát, ha

az özvegy ugyanakkor misét hallgatna megszokott pesti templomában. - Lesz apánkért mise? - kérdezte Béla, elõtte való nap kissé szelídebben. - Lesz. - Hánykor? - Fél nyolckor. Béla fejébe vágta a kalapot, jelezve, hogy ennyi felvilágosítás neki elég, s az özvegy nem rázhatta meg, hogy igen, de nem itt... - Szólnom kellett volna - állt fel benne a lelkiismeret -, de ha alig állt velem szóba.. . Tehát nem szólt, de nagyon megbánta. Már a padban ült a korai misén, amikor nagyon illendõe tisztesen mellé telepedett az egész család. -Jaj, miért nem mondtam meg, még azt gondolják, sajnáltam. Kijön majd a pap pirosban vagy zöldben... ezek meg itt szépen, feketébe öltözve gyászmisét várnak... Istenem, Istenem!... S ekkor búgni kezdett az orgona, a megbékélt szomorúság lágy simogatásával, megcsendült a c y ministráns nyomában három pap állt meg az oltár elõtt a gyászmise teljes pompájában. Az özvegy elsírta magát a kegyelem csodás mentõövében, s az már eszébe se jutott, hogy kiér en most ez a rekviem. Bátyjára nézett és látta, hogy annak arcán is lepereg a könny. Az orgona hullámai már a föl bennük hullámzottak régi emlékek, elporladt napok, s a szeretet múlhatatlan, meleg csillo gása. S az özvegy buzgón imádkozott apjáért, az ismeretlenért is, aki úgy látszik -jól vizsgázott e juthatott, mert csak mint a család ügyésze intézkedhetett megfelelõ helyen a hárompapos r kviem dolgában.

Jó ember Vannak kíváncsi olvasók, akik megnézik a könyv vagy elbeszélés végét, hogy jól végzõdik-e. y lelkeket akarom jó elõre megnyugtatni, hogy ez az írás jól végzõdik és elárulom egyúttal, ben jelzett, "jó ember" - én vagyok. Elég késõn jutottam hozzá, mert eddig mindenféle más címeket viseltem, amelyekrõl szerénysé eveset írok. Valamikor például jó atyám, ha megérkezett valahonnét, azt kérdezte: - Itthon van ez a lókötõ? Egyik drága, öreg tanárom pedig valamely helytelen cselekedetem után azt mondta: - István, "címeres akasztófavirág" voltál és az is maradsz! Ebben a megállapításban csak a yozásnak örültem, mert eddig nem volt címerem s ezt nagyon nélkülöztem. Ezek a régi címek is tetszettek nekem, de nem annyira mint ez az új, amelyet ismeretle n atyától kaptam, aki kerítésünk mellett ment kisfiával és ablakomra mutatott: - Látod, kisfiam, itt jó ember lakik. Olyan meggyõzõdéssel mondta, hogy elhittem, s azóta érzem is, hogy jó ember vagyok. Nem csodálkoznék, ha ezen õszinte vallomás után több olvasó is szeretne jó ember lenni, azé enül elárulom, hogy mi kell a jóemberséghez. A jóemberséghez fészekoduk kellenek, madáretetõk az ablakba, napraforgómag (tökmag is jó), vagy szalonna (nem sózott) és mindezek megszerzésére bátorság és akarat. Az utóbbiak fontos Az ismeretlen jó atya (ebben az írásban mindenki jó) azért mutatott ablakomra, mert etetõim e úgy szálldostak a cinkék, rigók, csuszkák (népszerû nyelven: kurtakalapácsok), mint kaptá ek, s az éjszaka elvesztett kalóriájukat akarták sürgõsen pótolni; erre nagy szükség is vol uszonkét fok hideget mutatott. Nem akarom elhallgatni azt sem, hogy jó embernek lenni - bár felemelõ érzés - nem mindig kö nyû. Nemcsak bátorság kell hozzá, hanem alázatosság is. Egyik barátom - akitõl napraforgóma ktam kunyorálni - például azt mondta, hogy nem csodálkoznék, ha legközelebbi látogatásakor forgós pozsonyi kiflivel kínálnánk meg... Szóval meggyanúsított, hogy nem a madarak eszik a lajos magvakat, hanem kedves családom és vendégeim. A sértést alázatosan lenyeltem és nyugodtan hivatkoztam madaraim nagy számára, mert körülbe ilyen kis kosztosom van, de inkább több. De még a nagymérvû napraforgómag-fogyasztás mellett is vannak zökkenõk. Egy fagyhullám péld emeli a fogyasztást és tollas kis barátaim számát, hogy egy szép este váratlanul elfogy az ivaló. Reggel már nem tudok etetni és ez baj, mert az a kis test könnyen kihûl s a biztos é elem elmaradása könnyen pusztulást okozhat. Most jön a bátorság, mert - amint már említettem - erre is szükség lehet. A jó ember-jelölt fireg-forog ágyában, aztán zajtalanul felkel és kioson a kamrába, melyet agyarok spájznak neveznek. Kioson és fogát veri össze, mert a kamrában hidegebb van, mint

kint és õ nem kelthet gyanút komolyabb öltözködéssel. A kamra polcán egy tálban kockára vágott nyers szalonna van elõkészítve másnapi olvasztásra kákból hõsünk tíz-tizenöt darabkát papírra kotor és a tál készletét megfelelõen rendezi, ho tûnjék... aztán akkorát tüsszent, hogy a befõttek hólyagpapírja majdnem beszakad. De reggel aztán van is öröm az etetõkön! Olyan dobolás, kopácsolás kezdõdik, hogy alig tudo jóemberségem egyszerû történetét. Nem baj! A kis kék-sárga kabátkák alatt telik a begy, nõ virul az élet és nekem is részem van a kiáltásban, amikor a kis cinkék azt kiáltják: - Pipitér - pipitér! - üdvözölve azt a kis virágot, amelynek tudományosan százszorszép a ne a cinkék ezt még nem tudják. Õk a régi nevén üdvözlik a kis virágban a tavaszt. Ez az idõ azonban még messze van. Most még dideregnek éji szállásaikon: faodvakban, padlász kban és minden elképzelhetõ helyen hatan, nyolcan is összebújva, hogy a húszfokos hidegben l ne reppenjen az élet melege. Igen, minden elképzelhetõ helyen, ahova nehezebben oson be a dermedés és valami kóborgó gör Megtörtént, hogy a teraszon kitömött túzok farka alatt helyezkedtek el, megfelelõ fészket c va a pompás madár tollai között. (A túzokban rejlõ moly-tenyészetet azonban nem bántották.) Csodálatos trófeám ezáltal kissé eltorzult, vadászbarátaim azonban még így is megcsodálták zenhét kilós madarat és a másik falon elhelyezett zord vadmacska-kandúrt, amely szintén évr kopottabb lett. Egyszer azt is megtudtam, miért. Tavasz volt akkor, csendesen üldögéltem a teraszon és gyön ködtem két kis cinegében, akik izgatottan tanácskoztak egy darabig s mintha a kis cinkea sszony azt mondta volna a férjnek: - Eredj csak nyugodtan, ez nem bánt, ez jó ember... - Szabad? - cippantott a férj és felrepülve a gyilkos szemû kandúrra, pamacsokban tépte ki zõrét és vitte - fészeknek. Kicsit elszomorodtam, de nevettem is: - A legszebb két trófeámat teszik tönkre... - és áldozatosan, de emelt fõvel hagytam sorsár gyönyörû vadászzsákmányt, amelyeket - egy jó ember nem hazudik - nem én lõttem. Lakóelõdöm ekem s a molynak... Egyszóval nehéz, de felemelõ érzés jó embernek lenni, ámbár bõséges jutalom van a virágzó f i hûséges gyümölcstermésben, a kiröppenõ fiókákban, a dalban, fõleg pedig, hogy útmutatást cím eléréséhez embertársaimnak.

Búcsú Elmegy lassan a berek, az erdõ El a nádas, a tél, meg a nyár A hegy, a völgy, a nappal s a z éjjel A szememlátta egész határ. Elmegy? De talán mégsem egészen Meglátom tán az örök vizén, Hiszen a Szépség: maga az Isten n ott lesz, hiszem, hiszem!

You're Reading a Free Preview

Download
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->