P. 1
Aranymálinkó

Aranymálinkó

|Views: 394|Likes:
Published by GoldScorp

More info:

Published by: GoldScorp on Jun 27, 2011
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as TXT, PDF, TXT or read online from Scribd
See more
See less

07/19/2014

pdf

text

original

FEKETE ISTVÁN: ARANYMÁLINKÓ Hátrahagyott versek

)

ZÚGÓ FENYVESEKNEK (Fekete István elsõ verse 1916-ból, töredék) Zúgó fenyveseknek sötét ormán köd ül, tárogató hangzik a Kárpátok mögül. Keservesen hangzik mintha holt vitézek siratója lenne, mintha holt vitézek búcsuzója lenne... DESZKA A gyalu jön elsõsorban, hogy a deszka szélben, hosszban sima legyen, mint a jég. Apró dirib-darabokra, élõ, vidám alakokra, már a fûrész vágja szét. De a mû még nem teljes ám, kalapács kell, vésõ talán? Mind a kettõ jöjjön hát, kezet, lábat , szemet, szájat helyrerakni, és a kakas taraját. De ez eddig még mind semmi. Zöldre, kékre kell bekenni, hogy nevessen lány, legény, hogy a napfény szikrát vessen, kakas farkán hanyatt essen, nevessen a lány szemén. Kész! A játékok már élnek, mind csak arról beszélnek, deszka voltunk tegnap még, de a Meste erszámmal és nem csak úgy ímmel-ámmal belénk tette a szivét. ELMENT Csend van, nagy a csend most nálunk, szívünk sötét borulásban. Anyád sír... alig halljuk, a . meg nem valljuk, körülöttönk elmúlás van. Amit tettél, tán jól tetted el-elmondjuk egy nap százszor, de hiányzol az ebédnél felkelésn ekvésnél, reggel-esti imádságkor. Mert a helyed most már üres. Az is marad már örökké. Keserû vád csorog bennünk jóvá nem leh soha többé... soha többé... Soha többé itthoni ágy, itthoni hang soha többé. Jobb is tán, ha meg nem érted mit kínlódun érted, most már tudjuk... mindörökké. Itt a ruhád, hétköznapi, eltaposott kis cipõd, most már mind kincs, emlék, álom, mindennél világon, hogy letelt itt az idõd! Hát, Kislányom, csak így vagyunk. Most tudtuk meg: mi a bánat. Sír, ami nincs betemetve név, ami nincs elfelejtve, kulcs, mely nem nyit semmit már. Elszórt percek, elszórt napok most heggyé nõttek mellettünk, elmúlt utunk csak most látjuk, gy lépted hiába várjuk, nagyon-nagyon árvák lettünk... Régi kis leveleidet összeszedem... gyûjtögetem... Simogatlak, úgy mint régen, ha nevettél a séken, bizony ritkán... ha meséltem. Csupa emlék, csupa tegnap, eliramló percnyi évek, kis bölcsõdben itt vagy újra, mezítláb kavicson futva, s könnybe fúlnak az emlékek... Ez már így lesz, míg magunk is nem válunk majd szálló köddé. De küszöbünk át nem léped, ajt néked, itthoni csók, öröm, jóság, elment Veled... mindörökké... BAGOLY Buksifejû nagy nemzetség, nincs rajtuk semmi ékesség. Ám lényük titokzatos, halál jöttét bi ... Gondolta rég' sok okos. Szemük nagy, mint titkos lámpa, mert a sötétben is látva keresik az egeret; faodút és torny lakják, elsõ falatuk ott kapják csupasz bagoly-gyerekek. Nyárvégén már jól repülnek, kútágason meg-megülnek, szalmakazlat is lesik: ha a földön poco agy padláson dió koccan, könnyû zsákmány ott esik. Hangjuk nem szép... ne tagadjuk, néha a fülünk bedugjuk, olyan hátborzongató, ámbár nem tud i, bagolyul velük beszélni, hogy mi a szép és mi a jó. Barátunk õk, mindahányan, vadászgatva a határban kígyót, békát, verebet, éji lepkét, ganajt gfúrót s minden káros egyebet. Eleget irtották õket, okos, hasznos jótevõket, míg kiderült az igaz, hogy mind az ember bar a, s aki bántja: az a gaz!

KECSKEFEJÕ Vacsora-csillag az égen, tûz lobban az erdõszélen, körülötte pásztorok. A jószág is lepihen llgatott minden madár, csend van, csak a tûz ropog. Ám az estben madár lebben, s az árnyéknál csendesebben a cserény felett lebeg, s szól a pás a legvénebb: Na most aztán figyeljétek, a kecskét hogy feji meg. Babona ez, mondja másik, mellé hatalmasat ásít, vadászik ez a madár. Lám, a dúcon szépen me t van a jószág körül, mert csak itt jár a bogár. Hallod... most meg kerreg, perreg, közben elmond egy-két verset. Szerelmes, elhihete d... Nekünk csúnya, de szép neki hogy a párját hitegeti, és más nem is érti meg. Tojását a földre rakja, fészek nélkül takargatja, mert ruhája oly remek, szürkén barnás, mi r, láthatatlan, mindent takar, ha rálépsz, se látod meg. És ahogy a tüzek múlnak, mint az õszben, hogy lehullnak éjjelszálló bogarak, ez a szép madár is elszáll. Valahol az Adriánál éri már a virradat. ARANYMÁLINKÓ Fuvolázó aranymadár, üres nélküle a határ, liget, erdõ, szõlõ, kert. Fészke fonottmûvû kosá gár, ha fáidra szállni mert. Júniusban tele fészek, négy-öt fiú, jaj de szépek. Hozzá ne nyúlj! Nem szabad! Kerted õk õr elmennek telelõre, ha a tájra hó szakad. Szeptemberben vesznek búcsút, elõttük a szörnyû nagy út. Idegen ég, más határ, tengereken á Lenn, Afrikában telelnek, ahol örökös a nyár. Ám ott fészket sose raknak, és csak tavaszig maradnak, míg nálunk dühöng a tél, míg a férge bújnak, zengõ, jeges szelek fújnak, málinkó itt meg nem él. És májusban egy szép reggel, arra ébredsz széles kedvvel, hogy kertedben szól a dal: üdvözl zket, fákat, virágba hullt drága tájat tavalyi fiaival. BÍBIC Még nincs tavasz, de már nincs tél, a rét felett suhogó szél sír a hideg ég alatt, a nádas zúg, az erdõ búg, és a ködben, ahol nincs út, ott repül a kis csapat. De délben, ha felsüt a nap, vándorlásnak vége szakad, hív a nádas, hív a rét, hív a táj, a szállnak a bíbicpárok a nagy réten szerteszét. Fészkeiket jól eldugják, hogy hova, azt õk tudják, sírva csalnak máshova, mert jajongva elv tnek, hol híre sincs a fészeknek, hova nem rakják soha. És jön a nyár, csupa nagy gond: ember, kutya, kongó kolomp: bíbic-anya csak lapul, míg béké lek nem fújnak s a kis bíbicek kibújnak aggódó anyjuk alól. Ekkor már gyorsan fejlõdnek, hála szöcskének, tücsöknek, minden káros bogárnak. Míg a szárn , múltával a jó idõnek, s vége szakad a nyárnak. Aztán már csapatban járnak, és csak intõ jelre várnak, mert kevés az élelem. Az õsz hideg, a hó, hidegen szállva jön a tél: a félelem. Már nincs õsz, de jön a tél, a rét felett suhogó szél sír a hideg ég alatt. A nádas zúg, az t, ahol nincs már út, délre száll a kis csapat. AKÁC Lombján fehéren ring a virág, alatta csendes, puha a világ, felette méhek donganak, a kasb a mézet róla szednek, virágján néha megpihennek, s ha jó vagy: mesét mondanak. Ágán sok csúnya, hosszú tövis, eldugva fészek - néha öt is, s a fészekben dalos madár... Ho mert kerted járja, fiait férgekkel táplálja, s nélküle üres a határ. Akácból készül kocsi, szerszám, ajtóküszöb és télre kis szán. Mindenre jó a világon. Kályhátokból õ zümmög éjjel, a nyár melegét hinti széjjel, ha szemedre száll az álom. NYÁRFA Rétaljában áll a berekszélen, utat mutat nyáron és télen. Reszket, bár szellõ se lebben, õs rjú károg róla, nyáron kis vércsék ringatója altatja õket az estben. Kelõ nap rajta reggel lobban, éjjel Dávidot lesi a holdban, aki szomorún hegedül. Rajta kiá t a sárgarigó, huncut, huncut, huncut a bíró! Mintha õ tudná egyedül...

A nyújtófának õ a fája, viharban sose menj alája, az Isten-nyila szereti. A cigány teknõnek gja, rajkóját benne ringatja, malacát belõle eteti. Szellõs állványok pallófája, kubikosoknak talicskája, kis szék is belõle készül; a felhõk m k, ágán a szelek hegedülnek, nincs ünnep nyárfagally nélkül. Télben a kedves õszt siratja, õsszel a nyarat takargatja, tavasszal a nyarat várja... Nyár i tüzekben nyárfa lobban, üreg szíve csak nyárban dobban. A nyárfa: a nyárnak fája. NÁDAS Aludtál-e már nádtetõ alatt, láttad-e ott, hogy kel fel a nap? Hallgattad-e a szélben hogy usog a nád, ha megérinti a virradat? Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit. Se nádirigót, se kócsagot, se a vadrécék kéktükrû szár en rengõ csillagot? Raktál-e tüzet tavalyi nádból? Füstje simogatta arcodat, ha felkel a hold, és a lidércfény a tündöklõ ég alatt? Láttál-e ezer szárcsafiókát, úszó fészket a nagy vizeken? S hallgattad-e ködös hajnalokon, hogy mit üzen? És nádi széna volt-e párnád, millió béka a muzsikád, imbolygó bagoly régi barátod, nyársons csorád? Fürödtél-e már csendben és fényben, este, ha lobban a néma tûz, s a nádason átrepül az álom a puha fûz? Álmod ha õrzi millió nádszál, és tartja feletted az eget, neked adja a csillagos békét, és tja szívedet. ASZTAG Mint sötét ház áll az éjszakában, ablakából fény nem néz az útra, ajtó se csattan, kutya se bogás nem megy a kútra. Mellette õskori szörny: a cséplõ, és túl rajta, egy sor karcsú nyárfa, suttog, mert így álm em lenne illendõ semmi lárma. Hajnalban harmat hull a garádra, a nyárfák csúcsán lenge pára ül, az asztag lassan nõl a ho s a virradatban egy fecske repül. Messze a dombháton most kel a nap. Minden harmatcseppet külön megnéz. Zöld lesz egyszerre a nyárfák sora, s az asztag teteje aranyló méz. Aztán egy szekér reccsen valahol, s emberi szótól némul el a csend. Az asztag alatt egérke pákosztos verébhad csiripel fent. Ez már a reggel. Tejszagú lárma, az asztag körül vén ember söpör. A csordakútnál tolong a j an zörögve jár a vödör. Az asztag hallgat, fürdik a napban, de sötét mélyén érik az élet, a földbõl jött és oda meg sem itt, sem ott sosem ér véget. Búzából búza, életbõl élet. Akár a kemence, akár a malom nyeli el, akár hûs magtár õrzi, nem nagy garmada már, csak kis halom. S kezdõdik újra, tavaszi útra csörömpölnek a megfontolt ekék. Az élet pedig hallgat a zsákb érzi még, hogy kint kék az ég. Csak sokkal késõbb, de akkor már a dûlõben jönnek az éhes kaszák. Aztán - keresztet vetnek asztagnak mennek a nyárfák alá. KÖKÉNY Árokparton, poros útszélen, zölden a nyárban és kéken a télben, lapulva nézi a világot, õrz magát, ingyen egy levelet oda nem ád, sem vesszõt, sem virágot. Szúr, amíg él, nem dísznövény. Gébicsek laknak bokra ölén. Ágán a gébics leskel, vigyáz, ha ágra, lecsap minden árva bogárra, s a tücsök tovább nem citeráz. Ilyen az élet, bólint a kökény, néha édes, de néha kemény, ámbár tücsök is van elég. Tavass lt virágom, most bogyókkal teli minden ágom, s majd meghalok a hóban. Többet nem szólt, mert vándor jön arra, fáradtan zökken le a partra, nyomában a déli álom. Alszik az ember, alszik a kökény, a fiókák a fészek ölén, s a gébics õrködik az ágon. TÖLGY Csupa erõsség, csupa pompa, dereka soha nem hajolna, és kérge kemény, mint a kõ. Szélvészne

kiált vissza, gyökere a mélység vizét issza, és rajta nem fog az idõ. Fájából lesz a hordódonga, faragott kapuk díszes gombja, fürge kerékben a küllõ. Mindenütt, yt kell állni, viharral, vésszel szembeszállni, a tölgy, csak a tölgy az elsõ. Odvában mégis mókus fészkel, tört ágán madár alszik éjjel, a makk ül kis csészéjében. Õrköd atta vándor alszik nyáron, és nem fél soha, csak télen... Testét a fagy ha összehúzza, ágát zúzmara összezúzza, jaj! a fejsze is megvillan, megreszke or, keseredten nagyot kiált, és elesetten rázuhan a hóra holtan. MIKLÓS-REGGEL Miklós-reggel lágyan, csendben, fehér pihék raja árad, Miklós-reggel szép fehérbe felöltözt . Miklós-reggel hogy kinéztem a havas szép virradatba, a cipõcskék is ott álltak minden jóval grakodva. Miklós-reggel égi pelyhek boldog álomrajt szitálnak, s hívõ tisztán, messzezengõn lelketek szállnak. HÓVIRÁG Illatod a földben hagytad mélyen, és az arcod, mint a hó, kedves, fehér. Szerelmes méhek ke yhedbe nem járnak, lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak, és marokkal tép, aki elér. Nem ismered a dalt zengõ májust, szirmodra fagy hideg, ónos esõ, mégis szívemen hordom bokr t, s ha nem néznek, megcsókolom a szádat, mert te vagy - te vagy a legelsõ... A FÖLD Aranykalászoknak áldott, puha ágya, eke nyomán omló, barna földhasáb, zengõ csalitoknak puh evénye, szemem simogatva tekint le terád. Meleg, puha álom tebenned az élet, zúghatnak feletted fagyos viharok, magadhoz öleled ta vasszal a rétet, s virágba szökkented az elhullt magot. De jó rajtad s benned az élet, az álom, belõled fakadni, hozzád visszatérni. Alkonyok alkon lehullni, lassan, ezer reménységgel egy kis helyet kérni. HARANGSZÓ Puha ostorával keletre suhint, szakad az ég, és lelép a virradat. Aztán elbolyong szerte a határban, tavaszban, õszben, télben vagy nyárban, s elpihen a nádon s az erdõk alatt. Pihen az érc is, néma õsi fészek. Most nem ringatja a kopott vasszivet. Aztán jön a dél, s megdobban, zengõ kondulása újra kilobban, és tenyerére veszi a kenyeret. Itt elidõzik. Hosszabban szól és száll. (Néhol, tudjuk, öreg a harangozó...) Az Úrangyalát ell kisérni, esõben napot, napban esõt kérni, és Nándorfehérvárról is esik szó... Délután alszik. Néha rakoncátlan szélkölykök táncolnak fészke peremén, bolyongó lélek is ak ketve dohos, régi bûnök árnyán, és kézen kell fogni, hogy ne féljen szegény. Aztán csak haza! Mert mire hazaér, ámbár a járást ismeri már régen, bárányfelhõkön és alkon et ringató szárnytalan szárnyon, bizony, a csillag már fent van az égen. Szép esteli csillag, búcsúzó csillag. Fáradtan cseng-bong reszketõ sugarán, az öreg sziveke -meglegyinti, a gyerekeket álomra inti, s elhal a temetõ álmos alkonyán. Vége. Talán csak a halottak hallják, amint a nagy éjszakában leng, mesél. A régi sírokat me tja, régi bánatokat elcsitítgatja, s aki élt valaha, most újra él. Szárnya ölelését mindenek érzik, benne a jóság örök csillagait; de múlik az élet, fárad az red mindig új világon, s a harang kiröpteti új fiait. ESTNEK ÁRNYÁN Estnek árnyán, alkony szárnyán a szürkület végiglebben. Régi tõkék mámort rejtõn kapaszkodn tõn, s rõt levelük meg-megrebben. Int egy árnyék, elmúlt szárnyék, bús fürtöknek takarója, késõ darázs zsongva-bongva, szepte mondva, pihenni száll a karóra. Vén diófa zizeg, susog, egy-egy dió halkan koppan, holt levél száll a mély útba, Tejút néz kútba, s gyalogúton lépés dobban. Lépés dobban, korsó koccan, Öregember ballag ottan. Elmúlt a nap, s csak a sötét látja és a gos ég, amint köszön meghatottan. Foszlott szélû kalapjával, megemelve lassan, mélyen annak, aki mindig ott van, sötétben és osban, tárt karral a gyepüszélen. MÚLIK A NYÁR Bíbor bükklevél kalapja mellett, szárazág bottal köhécselve jár, lába nyomán' vadvizek faka en a szélben a tengeriszár. Szeme sarkában ezüst pókháló, a fény az arcán öregesen nevet, ha kong a hordó, és csordul a szõlõhegyén, ha áll a szüret. Alkonyba tûnik, ködbe enyészik, aszott kezére dérharmat tapad, ruhája régi pompáról beszél,

gyogó, bár itt-ott szakadt. Öreg tarisznya húzza a vállát, melyet vinni már alig-alig gyõz. Sírón susog a nádszál utána tt ballag az õsz. AUGUSZTUS Poros út, poros virág, fáradt rét, most már vágyunk a suttogó õszre, kopogó esõre az ablako a domboldalakon s a makkhullató arany erdõkre. Múlik a nyár: poshadt malomalja, kemény gyalogút és szikkadt árok. Dér vágyik már reggel a ikerics a fakult legelõkre, hol a jegenyéken varjú károg. Aztán úgyis tél jön, s ködkezével az erdõkben az éj zúzmarát szõ. A patak némán fut elmenõb s a dermedt idõben elénk áll majd - a temetõ. KÖD A nap még csak bujkáló tallér gõzölgõ, puha felhõk fölött. A nyárfák dermedten állnak, az ú , messze, valahol a köd mögött. Reggeli rekedt károgással a mezõkre szállnak a varjak. A télvégi szennyben ha vájnak, ágyán tájnak, pihenni már senkit sem hagynak. A bokrok között ezer veréb saját nagyságát csiripeli. De ha a karvaly odavág, cseppen a vér zen az ág, s az egyet a sok hõs - csak figyeli. Vadlibák szállnak a köd fölött, de õk már a holnapnak szólnak. Ki elmaradt hát - elmaradt, vagy föld alatt, most kár lenne beszélni róla. De akik már voltak, vannak is, a föld és bús emlékek alatt, a jövõben visszatérnek, mélyérõ k, és a végtelenrõl vallanak. A nap még csak bujkáló tallér, de van és lesz a felhõk fölött, a nyárfák rügyekben állnak, várnak, és új emberek a köd mögött. SZEPTEMBER Õszi hálót szõnek már a pókok, vizek tükrén vándor csillagok. Bokrok árnyán üresek a fészke szélén nyári kis lakok. Szõlõhegyen a rizling meg a saszla cukrot szûrnek a napsugárból. Hasad már a diók szagos hé egenyenyár csúcsán öreg varjú szól. Levegõben seregélyek járnak, harkály rikkant, lepke tántorog, kinyílik a zsúpos présházajtó rt lehel vén garadtorok. Völgybe ér a délutáni árnyék, hûvös az est, harmatos a rét. Köd lebeg a patak fényes selymé llagporral tündöklik az ég. Aztán elvesznek majd mind az utak... Nem marad más, csak a csend és álom, mohos tetõkön ásí y, halott levél kereng a pókfonálon. VÉGTELEN Hûvös, színtelen pára: a föld s a fák lélegzete, felhõk fia, õsz uszálya, halott hajnalok h Majdnem nincs. Semmi... mégis mindenütt ott van, fenn és lenn, szájban és szívben, szóban é ben, és ha van: nincs, s ha nincs: Minden. õsz Ma este elõször szólalt meg lassan, a pókhálós elmúlás igrice halkan, a tücsök danája sír-r . Bánatos reggelek, nótás, bús esték, idei must a malomkõ padon. Pásztortûz mellett furulya s i... kri... Felkel a hold is, és a szõlõlevél ezüstben fürdik. Öreg diófa suttogva mesél, zizegve sír-r ri... Lehull egy levél, sötétbe vész el, kíséri szemünk, szívünkbe fészkel az elmúlás, a kis cite ... kri... KARD Gyöngyöm, ékem nincs már nékem, semmi kincsem földön, égen. Életem kezemben tartom, mint a mint a kardom. Ha elmúlok, hát elmúlok. Ezen én már nem búsulok. Becsületem tisztán tartom, mint a kardom, a kardom. Ha meghalok, eltemetnek. Kincset vélem nem temetnek, vélem más mi ne porladjon, csak a kardom, csak a kardom. HOLLÓ JÁR A LEVEGÕBEN Holló jár a levegõben, hess el madár más vidékre, hess el madár, ne bánts, ne vájj a pajtás e. Inkább repülj hollómadár, túl a vizen, Gyõr várába, ejts egy tollat, bús feketét, síró mátk ÕSZRE FORDULT ERDÕ-MEZÕ Õszre fordult erdõ-mezõ, vadmadár sír berekszélen, vadmadár sír, vele én is, siratom a vité

legénységem. Sírok is, meg nevetek is, ha nem leszek veletek is, megvigasztal az én párom, kis gala mbom, gyöngyvirágom, gyöngyvirágom. ÜNNEP UTÁN Elmúlt az ünnep, fáradt a város, sötét szobákban kopott fenyõk, bús gyertyacsonkok és álmos mackók, bádog vasutak és törött hajók, künn hull a hó az ablak elõtt. Künn hull a hó. A nagy erdõk alatt mint néma árny oson a róka. Surran a patak mohos híd ala sziszegõ szél sepri a partokat, s dúdol magának tegnap óta. Régi a dal és régi az ünnep, a tél havas csókja most meleg, és tiszta, mint a szálló, szûzi z imádság, a legutolsó... Itt - nem múltak el az ünnepek. TÚLSÓ PART Csak nézem, nézem a túlsó partot, az erdõs dombhátak ködívét, a sziklák szürke álmodását, u gását, nézem, nézem a Duna vizét. Ami elválaszt, és szennyes léte mindig és újra közénk áll, nem léphetek a múlt útjára, nem a. Ami elválaszt és össze is köt azzal a csodálatos túlsó parttal: a vágy, a messze szitáló köddel, múlttal. TÉVEDÉSEK Bolond ember verseket ír, aki okos, az szerez... Megtartja azt, mit szerzett, s ne m hajszol emlékeket. Bolond ember összeroskad, ha benéz hozzá a múlt; okos ember újat szerez, s eldobja, mi vízb hullt. Bolond ember el nem feled egyetlen szót, ami volt; okos ember nem is legyint, ami egyszer holt az holt. Bolond ember újra bolyong rég elhagyott utakon; okos ember nem keresi, hol tûnt el a rég i nyom... ORSZÁGÚTON Télváró, ködös, õszi estén autó suhant el mellettem az úton. Én a döcögõ bricskáról benézte Fehér fénysávját még sokáig láttam szántani a messze úton. Utána szállt gondolatom, hogy mi tudom... Egy asszony ült bent. Ölében virág. Szeme a sötétet kémlelte. Én pedig arra gondoltam: Mily , és vajon boldog-e?... KULCSOK Most már nekem is van kulcsom. Nem kell az ablakba kitenni... Jöhetek-mehetek sz abadon, nyílnak az ajtók, ahogy akarom, de nincs mögöttük senki. Senki... Csak anyád és csak apád, fáradt, két öregedõ madár. A kulcscsomók hiába sírnak, mint eltéve erdõben. Csak árnyakat látunk és emlékeket, bús magunkat és messze ... titeket, elmenõben, elmenõben. EGYEDÜL Tüzet raktam földes szobában, makk hull a házam tetejére, egyedül vagyok, kint a szél jár, csend és enyém a határ borulása és verõfénye. Minden az enyém itt, minden, pókhálótól a falevélig: üres fészek, halk nyári emlék, távoli lék, a bedõlt, a bortalan pincéig. Elõbb dõlt be. Odanéztem. Dõl? Hát dõljön, ha éppen akar. Csak a pókháló el ne szakadjon, a az megmaradjon, s amit az idõ és köd takar... KOPÁR ÉS ERDÕ I. Pusztai tájon szomjas a föld, égõ homok közt cserepes út, tengõdõ fû és halott bokor, szomj kiapadt kút, nincsen itt élet, veszett az út. Halott ország ez éjjel-nappal, erdõtlen, tikkadt, kopár határ, tavasza meddõ, õsze sivár, fulladt csendjében hallgat a nyár, halott ég alatt halott határ. II. Párás domboldal, távoli vágy, csobogó patak, andalgó út, virág, szerelem, dal, szabadság. H

völgyön zöld erdõ zúg, hegyen és völgyön zöld erdõ búg. Titkos, mély völgyén dús forrás buggyan, tavasza illat és õsze mámor. Telében munka, öröm é szabad ember a vándor, erdõ az otthon, erdõ a sátor. NYÁR VÉGÉN Az árokparton elnyûtt gyalogút, és az erdõben Augusztus seper, a domboldalon avult fû lapul és némán búvik a csattogó eper. A patak szélén sárga liliom, virágán kopott, fényes poszméhek, a buzogány a víz tükrét nézi agasságát az égnek. Az alkony ha jön, a nád alig zendül, barna szántásba dõl már a határ, kökénybokorban üres a okrok alatt alszik a Nyár. EGY Egy küszöb, kopott, ritkán járják, egy tölgyfa ajtó, erõs, barna, egy kilincs, hajlott, hal yíló, egy lábtörlõvas, régifajta. Egy szoba, csupa kedves árnyék, egy ágy, fekvéskor megnyikkanó, egy lámpa, derûs, sárga fén asztal, persze dió. Egy képen ködös, õszi tájék, egy ablak, mely nem néz, csak lát... egy szék, ívelt, sima kar a s egy kis parázslapát. Egy nagy kutya is, komoly házõrzõ, bár nincs mit õriznie soha, egy macska is, hogy dorombo ljon, s ne unatkozzék a nagy kutya. Egy árva szomszéd is lehet, csak annyit tudjon, hogy ott vagyok, és megtaláljon, álmomban, békén, megtaláljon majd, ha meghalok. HÓ Esik a hó, a csend csak most ébredt. Csalitok alján fehér a párna. Ösvények selymén nincs m egy sem. Nem látszik völgy és nem látszik a hegy. Az erdõ mintha várna, csak várna. Esik a hó; a hûvös hófelhõk leszállnak néha, nézik: elég-e? Leszállnak újra, kérdik: elég-e hér mákot, s nézik a tájat: elég fehér-e? TÉL Cinkék járnak a szívem ablakára, a madárkákat már rég etetem, de most már néha gondolkodni kezdek, meddig tart vajon az élelem?... Meddig tart kint a tél, belül a meleg? Szívem mikor fog elsötétülni? És vágyaim utolsó szép ikor fog búsan elröpülni?... BÚCSÚ Elmegy lassan a berek, az erdõ, el a nádas, a tél, a nyár, a hegy, a völgy, a nappal s az é jel, a szememlátta egész határ... Elmegy? De talán mégsem egészen, meglátom tán az örök vizen, hiszen a szépség maga az Isten mben ott lesz, hiszem, hiszem! BEFELÉNÉZÉS Más gyerekét tudnám nevelni Más írását korrigálni, Másnak tudnék tanácsot adni És másért -t De így, magamban csak tántorgok Lényem gondjai túl nagyok, Póráz nem kell és gyeplõm nincs, magamhoz túl közel vagyok. VIZSGA Tudjuk: csak egy szó az egész... Te is vizsgáztál és én is. Egy kis szerencse, alig más - S unk csak egy villanás-És reszketünk tõle - mégis, mégis. Mert vége egynek, kezdete másnak, melyet elfelejtünk -, Árok, melyen át kell esni, Bukdácsolva is átvergõdni... Madárka - am patakba ejtünk, Ami vergõdik erre, arra, Kiköt valahol s fészket rak. Házat a szépnek, jóna dalnak S mégis - mindig csak pillanat Akár a vizsga... Siker vagy bukás Hidd el Jóskám: eg yre megy... Csak patakba hullt vágyak vagyunk, Oklevelet itt nem hagyunk S minden más sorsbéli kegy... Csak ez, csak ez a Valóság, Minden más káprázat csupán, Minde zsga: élet... Hozzá erõt és sikert kívánok Néked Vizsgák elõtt - és vizsgák után! (Kunszentmárton, 1953. február 13.) CSENDES VÁGY (Elsõ fogalmazás) Egy küszöb, kopott, ritkán járják, Egy tölgyfa-ajtó, erõs, barna... Egy kilincs, hajlott, h nyíló, Egy lábtörlõvas, régibb fajta. Egy szoba: csupa kedves árnyék, Egy ágy - fekvéskor megnyikkanó Egy lámpa: derûs sárgafényû asztal, persze: dió... Egy képen ködös õszi-tájék, Egy ablak mely nem néz, csak lát... Egy szék, ívelt sima karfáj hozzá parázslapát.

Egy kutya: komoly házõrzõ - Bár nincs mit õriznie soha -Egy macska is, hogy doromboljon S ne unatkozzon a nagy kutya. És egy árva szomszéd is lehet! Csak annyit tudjon, hogy ott vagyok És megtaláljon álmomban , Megtaláljon ha meghalok. EGYEDÜL Tüzet raktam földes szobámban: Makk hull a házam tetejére S egyedül vagyok, csak a szél jár nyém a Csend, enyém a határ Borulása és verõfénye. Minden az enyém itt most. Minden! ...A pókhálótól a falevélig, Üres fészek, halk nyári emlé ködök és földes hajlék -A bedõlt bortalan pincéig. Az elõbb dõlt be...Odanéztem: Dõl?... Hát dõljön ha dõlni akar, Csak a pókháló ne szakadjon evél megmaradjon S amit az Idõ és Köd takar, A szépség, a simogató kéz, Csíra a makkban: végtelen Hit hogy: lesz még ünnep a világon, El k a szempillákon És elmúlt Tél, - ami melegít... Tüzet raktam földes szobámban: Makk hull a házam tetejére... Egyedül vagyok, csak a szél já Enyém a Csend, enyém a határ Holnapot váró reménysége. MAJD Álmomban néha nálatok járok, Roppan a lépcsõ amint felmegyek, s szobádban eltûnõ árnyak vár ek hozzám a régi hegyek. Benéznek hozzám görcsös, öreg fák, Messzirõl a Balatontól kék ég, Én meg a rejtett ajtócská laki majd megint belép... Valaki, aki mindent tud rólam: Átkoz és áld, kezében: bûnlista S én megölelem az öreg Vándort - Úgy vártalak már: Fekete Pista... KASTÉLY ABLAKÁBAN Kinézek itt az ablakon Alattam park és öreg fák, A völgyön át a Balaton. Kinézett itt az ablakon Az is kié volt itt a hegy, Övé volt a föld és a park, A fák, az út, a köves part s övé volt még az úri kegy... És elvettek tõle mindent: Erdõt, m egyet... Így lehet most minden enyém: Mezején és kéklõ egén. ( Szentkirály szabadj a,1953.X.16.) SZABADJÁN... Hajnal van s derengõ arcával Benéz az ablakon a holnap: És nézzük egymást: porszem ember És odt, végtelen tenger S óra korongja a kelõ nap. Hajnal van, ámbár még sötét van, De utána már csak fény jöhet..., Mert az idõ is csak szolg - Hordva a Nagy Úr parancsait -Mosdatva embert és köveket. Hajnal van s régi elfeledett, Szabad és édes dalokat költ Asztalomon hétéves pohár... - Vidám, önfeledt, mókás madár -S alattam régi, hazai föld. Hajnal van!... A szívem is más itt! A tervek, álmok igaz - nagyok... Idõt s az utat látvalátom, Elkezdõdött az én világom Mert végre-végre szabad vagyok. NEM AZ ENYÉM A HATALOM. Éjfél múlott -nem is régen-és odakint fenn az égen nem hinném, hogy a csillagok másként len t régen. ... Gondolkodom: - én a MESTER. Barátom meg a Magiszter?... Ki éltének útját járva üldöztet em is egyszer... Ilyen verset aplikáltam, de aztán: inkább elálltam... Nem az enyém a hatalom, nem védhetem bár akarom-de a megye uraitól megkérdezem, mint vádlóktól: ki tett nála szebbet, jobbat, ko yabbat és nagyobbat?! HAJNAL A NÁDBAN Hajnal van, köd és ónos harmat, Hideg a föld és szürke az ég, Valahol távol varjú károg, Do lent sötét árok Végtelen, bágyadt messzeség. Mozdul a nád és ritkul a köd, Vakult tükörként csillan a tó. Egy kacsa hápog a fiaknak, A g a part felé húznak S magasból száll a pacsírtaszó. Egy villanással eszmél a fény, Dobban a szív s a gondolat. A napból drága vér hull a tájra, ongó harmat minden fûszálra: Úrnapja van az ég alatt. (Vörs -1953.) "FELSZABADULÁS" Felszabadultunk már így és úgy Szép szabályosan, ahogy kellett, Mindent, ami szent, "felajá a" Nagy szájjal. Bõszen síkraszállva Rabláncunk és börtönünk mellett... Ehhez a tényhez szó ne férjen, Ellenkezés hozzá ne érjen Szabadok vagyunk, nem vitás, Minde csak kártékony akna Pokolban fõzött propaganda, Nyugati mákony és: semmi más.

Ez jutott eszembe akárki átkoz Ahogy Mária FELKIÁLTOTT: Pista!... Pénz áll a házhoz! - Igen Eddig -tudniillik- én is rab voltam, Adósságomban fuldokoltam, de Szinte a "felszabadu lásba" hulltam... -... Megjött a pénz, én törlesztettem, Mint a lepke oly könnyed lettem, E yszóval: tényleg felszabadultam. (Szentkirályszabadja, 1953, okt. 17.) " CSALÓDÁS" (Államvizsga utánra) Kerestem rajtad a boldogságot (amire Benned mindenki vágyott) ha a vizsgák gondjain túl leszel küzdve könyvvel, jegyzettel, idõvel. ...Még derengés sincs a boruláson, a verejtékes, nehéz álmokon, az elmúlt évek fekete völgy almak bozótján, sötétjén... Míg tûnõdtem, magamba is néztem, hisz akár Te, magam is így éltem: rajtam is a gond szorong ya, rabság költötte denevér szárnya(CÍM NÉLKÜL) Ezzé lettünk... Nincs min csodálkozni! Itt csak szomorúnak szabad lenni. ... A kacagás csa k kevesek kincse, Sírva élni - maga is szerencse... S míg könnyünk hull, hull az éjszakában Nesztelenül, tiltott folyásban Reményeinket hordozz send: Hogy lesz egyszer békénk, szabadságunk, Rend! ' MEGINT Megint itt Nálad és megint minden, Minden szabad: Szabadján Istvánnak, aki király volt Gon dolatban, kardban és hitben. Tépi a szél ablakod alatt A tölgyet ami nincs százéves, De makkjában mindenre képes: A föld tt s a föld alatt. Nézem én, hitvány szolgája Rendnek, Osztálynak és Idõnek, Ámbár tudom, hogy új rendek nõnek alája... Így volt... így lesz!... gondolatban Tudása minden gondolatnak: Mert felettünk van Aki van Élve, teremtve halhatatlan. (Szentkirályszabadja, 1954. július) ? Várom lapod és várom leveled és gondolhatok amit akarok, hogy mifene történhetett veled?... Talán nyertél vagy eltörött karod? Hát én nem bánom, hogy mid törött el, és az se érdekel, hogy mit nyertél, de két pribékkel észre se veszed s néhai lettél! ÚJRA ITT Minden a régi - a Ti szívetek is még ha talán nem is tudjátok, s az éjszaka csak úgy kivete magából mint jót az átok Minden a régi. A mámor is, ködben vergõdõ szegény szívem, s úgy érzem: a jóság puha kezével csak magamat keresem. (Szentkirályszabadja, 1955. június) PUBINAK A "PALLAGI SZOLGÁLATOM"-BÓL Reggel négykor csingi-lingi, szól a csengõ kinn a pusztán Forgolódom az ágyamban mint forgószél az utcán. Nincs irgalom hát e földön? Mégis, mégis fel kell kelni? Ja, a drágalátos teheneknek máskülönben nem lesz enni. Mellettem a juhász komám, kinlódásom nézi, kéjjel Neki majd csak hatkor kell, hogy a birkák közt nézzen széjjel. Mosdóvizem a sarokban csábítóan csillan-villan, Mellette egy tojásszappan illatozik kábítóan. Csizmám fogom, húzom, húzom, sehogysem akar feljönni Káromkodom, mérgelõdöm, szeretnék már szúrni-ölni. Végre fenn van! Benne vagyok, mosdó mellett elsurranok, Három perc és undorral, de tehénistállóban vagyok. Bágyadt világ, álmos béres, büdös van ugyan de meleg, Hogy tehenet teremtettél, hálát adok, Uram, Neked!

Kicsit fázom, álmos vagyok, bután nézek mint egy varjú, Isten látja lelkem, de most, félórára, lennék borjú! Hercegi hely, puha szalmán, nem lenne most arra gondom, Hogy a kétszáz tehén nevét, ha kérdezik honnan mondom. Fütyülgetek, dúdolgatok, várom, hogy jöjjön a reggel. Az nem jön, de jön helyette három praxi "fényes" kedvvel. Debrecenbõl gyalog jöttek, fülig sáros mind a három, A kisborjút ölelgetik, hogy "nem ittak", mindjárt látom. A tehén: nagyságos asszony nekik a béres meg kellner, Eltûnök amíg baj nem lesz, meg amúgy is itt a reggel. Most már jöhet a mosdótál, meg a szappan, meg a többi, Meleg még a juhász ágya, nem kell külön belelökni. Hogy aztán a tanteremben szól a csengõ, a kis hamis, Jöhetnek már felkölteni akár kilencvenhatan is. Lassan elmúlnak a napok az idõm is lassan lejár, Úgy sajnállak, hogy elmegyek benneteket, Babér, Betyár. Ugyan ki fog krisztirozni benneteket este reggel? És kit fogtok szemközt köpni könnyû szerrel, dévaj kedvvel? Hiányzik majd csingi-lingi a kis csengõ reggel négykor, Hiányzik az ámbraillat hiányzik majd a tehénpor. Hiányoztok szörnyen, minden, drága kicsi kis tehenek, Búcsúzom hát könnyû szerrel, a Jóistenke veletek. Kedves Pubi! Ma járt le a pallagi szolgálatom. Egyébként elég jól sikerült. Minden támadást kidribliztem n igaz, ami a versben van, csak az undorodás a tehénistállótól, az nem. Mert ott tényleg so szépet tanultam. Volt két rendes és 1 nehéz szülés. Úgy bábáskodtam, hogy még a fülem is " t. Ezt a verset Magának írtam, hát ne mutogassa! Öleli Pista (A keletkezés helye és ideje: Mosonmagyaróvár, 1925.)

You're Reading a Free Preview

Download
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->