FORDÍTOTTA

VARGA GYÖRGY

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent:

ADAGIO
LAMENTOSA
BAMBINI Dl PRÁGA 1947
DÍSZGYÁSZ
FOGHÍJAK
GYÖNGÉD BARBÁROK
HARLEKIN MILLIÓI
HÁZIMURIK
MACSKA-MASZKABÁL, AVAGY GYÓNÁS
FELOLDOZÁS NÉLKÜL
TÁNCÓRÁK IDŐSEBBEKNEK ÉS HALADÓKNAK
TÜKRÖK ÁRULÁSA
A VÁROSKA, AHOL MEGÁLLT AZ IDŐ
VÉRES TÖRTÉNETEK ÉS LEGENDÁK
VITA NUOVA
 BOHUMIL
HRABAL

Őfelsége
pincére voltam
EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 2001
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
BOHUMIL HRABAL: OBSLUHOVAL JSEM ANGLICKÉHO KRÁLE
ČESKOSLOVENSKÝ SPISOVATEL, PRAHA 1989

© BOHUMIL HRABAL, 1989

ALAPKIADÁS: EURÓPA KÖNYVKIADÓ, 1990

HUNGARIAN TRANSLATION
© VARGA GYÖRGY, 1990

EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST

FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ
A TÖRDELÉS AZ SZBÉ BT. MUNKÁJA
A NYOMTATÁS ÉS A KÖTÉS AZ ALFÖLDI NYOMDA RT. MUNKÁJA
FELELŐS VEZETŐ GYÖRGY GÉZA VEZÉRIGAZGATÓ
KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 2001-BEN
FELELŐS SZERKESZTŐ V. DETRE ZSUZSA

A KÖTETET TERVEZTE SZ. BODNÁR ÉVA

MŰSZAKI VEZETŐ FÁBIÁN ISTVÁN
KÉSZÜLT 13,77 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN
ISBN 963 07 6907 7
 EGY POHÁR SZÖRP
JÓL FIGYELJENEK ARRA, amit most mondok. Mikor a Prága Szállóba
kerültem, a főúr megfogta a bal fülemet, megcibálta és így szólt: “Te vagy itt a
pikolófiú, úgyhogy jól jegyezd meg: Semmit sem láttál, semmit sem hallottál.
Ismételd el.” És én elismételtem, hogy az étteremben semmit sem láttam és
semmit sem hallottam. Azután a főúr a jobb fülembe akaszkodott: “De azt is jól
jegyezd meg ám – mondta –, hogy mindent látnod és hallanod kell. Ismételd el.”
Én meg ámulva ismételtem, hogy mindent látni és hallani fogok, így kezdtem.
Minden reggel hatkor kinn álltunk a placcon, minden reggel kisebb díszszemlét
tartottunk, jött a szállodatulajdonos úr, a szőnyeg egyik oldalán a főúr, a pincérek
és a sor végén én, a legkisebb, a pikolófiú, a másik oldalon pedig a szakácsok
álltak és a szobaasszonyok, a mindenesek meg a büféslány, és a
szállodatulajdonos úr elvonult előttünk és nézte, tiszták-e az ingmellek meg a
frakkgallérok, s hogy a frakkon nincs-e folt, nem hiányzik-e valahol egy gomb, ki
vannak-e suvickolva a cipők, majd lehajolt és szimatolva győződött meg arról is,
vajon mostunk-e lábat, majd így szólt: “Jó napot, uraim, jó napot, hölgyeim…”
Aztán már senkihez sem szólhattunk, és a pincérek megtanítottak, miként kell
papírszalvétába bugyolálni a kést meg a villát, és én kitisztítottam a hamutartókat,
és minden áldott nap ki kellett pucolnom a bádogkaskát is, amiben a forró virslit
tartottuk, mert én jártam ki az állomásra a forró virslivel, az a pikoló tanított be,
aki immár nem volt pikoló, már a placcon dolgozott, ó, hogy könyörgött, hadd
hordja továbbra is ő a forró virslit a pályaudvarra. Furcsállottam a dolgot, de aztán
megértettem. Én sem akartam semmi mást csinálni, csak a vonatok mentén forró
virslit árulni, hányszor nyújtottam oda naponta a virslit kiflivel egy korona
nyolcvanért, de az utasoknak csak húszkoronásuk volt, néha csak ötvenesük, és
nekem sosem volt apróm, még akkor sem, ha volt, és tovább árultam a forró
virslit, míg az utas föl nem ugrott a vonatra és az ablakhoz nyomakodva a kezét
nyújtogatta, én meg először letettem a forró virslit, aztán az aprópénzzel kezdtem
zörögni a zsebemben, de az utas már üvöltött, hagyjam az aprót, a visszajáró
bankókkal törődjek, és én szép lassan kerestem a zsebemben azokat a bankókat, és
a forgalmista már sípolt, én meg szép komótosan kihúztam a zsebemből a
papírpénzt, és a vonat elindult, és én futottam a vonat mellett, és mikor már
felgyorsult egy kicsit, akkor emeltem föl a kezem, és a bankók már-már a
nyújtózkodó utas ujja hegyét érintették, némelyikük úgy kihajolt, hogy bent a
kupéban valakinek a lábánál fogva kellett őt tartania, sőt volt olyan is, aki a
szemafor oszlopába verte a fejét, más meg a távírópóznába, de az ujjhegyek
gyorsan távolodtak, és én kifulladva, magasba tartott kézzel megálltam, kezemben
a bankók, az volt csak az igazi, nagyon kevesen jöttek vissza a pénzükért, így
most már nekem is volt saját pénzem, egy hónap elteltével már több százast
vágtam zsebre, s végül az ezres is összejött, de reggel hat után, este pedig lefekvés
előtt jött a főnök ellenőrizni, mostam-e lábat, és már tizenkettőkor ágyban kellett
lennünk, és ekképpen kezdtem én nem hallani és mindent hallani, és nem látni és
mindent látni, ami körülöttem zajlott, láttam a rendet meg a rendszert, hogy
mennyire örült a főnök, amikor látszatra ellenségei voltunk egymásnak, ments
isten, hogy a pénztároslány moziba menjen egy pincérrel, repült is volna rögtön
mind a kettő, és megismertem az étterem vendégeit is, a törzsvendégek asztalát,
mindennap én fényesítettem a törzsvendégek poharait, mindegyiknek száma és

5
jele volt, volt szarvasos, ibolyás pohár, volt, amelyikre városka volt pingálva, volt
szögletes meg hasas is, és volt egy HB jelű kőkorsó egyenesen Münchenből, és
minden este jött a kiválasztottak társasága, a jegyző úr, az állomásfőnök úr, a
bírósági elöljáró, az állatorvos, a zeneiskola igazgatója és Jína gyáros úr, és
mindegyikről én segítettem le és mindegyikre én segítettem fel a kabátját, és
mikor a sört hoztam, minden korsó a tulajdonosa elé kellett hogy kerüljön, és nem
győztem csodálkozni, hogyan képesek a gazdagok egész este azon vitatkozni,
hogy, mondjuk, a város határában, a palló mellett harminc éve egy nyárfa állt-e, és
már kezdték is: az egyik azt mondta, nem is volt ott palló, csak egy nyárfa, a
másik meg, hogy nem volt ott nyárfa, meg nem palló volt az, csak egy deszka
valami korláttal… és képesek voltak iszogatni sörüket és beszélni erről a témáról
és kiabálni és veszekedni, de mintha mindezt csak a látszat kedvéért tették volna,
mert szinte már egymás képébe üvöltöttek az asztal fölött, hogy palló volt ott és
nem nyárfa, az asztal túloldaláról meg hogy nyárfa volt ott és nem palló, de aztán
visszaültek és minden a legnagyobb rendben volt megint, csak azért üvöltöztek,
mert utána jobban ízlett a sör, máskor meg azon civakodtak, melyik a legjobb sör
Csehországban, az egyik szerint a protivíni, a másik a vodňanira esküdött, a
harmadik a pilsenire, a negyedik a nymburkira meg a krušoviceire, és már megint
üvöltöttek, de azért mind szerették egymást, s csak azért kiabáltak, hogy történjen
valami, hogy valamivel elüssék az estét… És az állomásfőnök úr, amikor elébe
tettem a sört, felém hajolt, és suttogva mondta, hogy látták az állatorvos urat az
Édenben, a kisasszonyoknál, és hogy Jaruškával ment szobára, az iskolaigazgató
úr ezzel szemben azt suttogta, hogy az állatorvos úr ott volt ugyan, ám nem
csütörtökön, hanem már szerdán, és hogy Vlastával és nem Jaruškával ment föl, és
ekképpen beszélgettek egész este, csakis az Éden kisasszonyairól, hogy ki volt ott
és ki nem, és amikor én mindezt hallottam, ezeket a beszédeket, hát mindegy volt
nekem, hogy a város határában nyárfa volt-e és palló, vagy hogy palló ugyan volt,
de nyárfa nem, vagy, mi több, csak a nyárfa állt azon a helyen, és az is, hogy a
brániki sör jobb-e vagy a protivíni, nem akartam én egyebet látni és hallani, csakis
azt, hogy milyen is ott az Édenben. Megszámoltam a pénzemet, és úgy árultam
tovább a virslit, hogy félre tudjak tenni annyit, hogy elmerészkedhessek az
Édenbe, sőt már el is tudtam sírni magam a pályaudvaron, és merthogy olyan
picike, tökéletes pikolófiú voltam, hát mindenki csak legyintett és otthagyta a
pénzét, mert azt hitték, árva gyerek vagyok. És így érlelődött bennem a terv, hogy
egyszer majd tizenegy után, a lábmosást követően, kimászok a kis szoba ablakán
és elnézek abba az Édenbe. Vadul kezdődött az a nap az Arany Prága
vendéglőben. Délelőtt egy jól öltözött cigány társaság jött be, pénz is volt náluk
elég, üstfoltozók lehettek, és ahogy ott ültek az asztalok mellett, hát mindenből a
legjobbat kérték, és mindannyiszor, mikor valami újabbat rendeltek, mutatták a
pénzüket, a zeneiskola igazgatója az ablaknál ült, és mert a cigányok üvöltöztek,
áttelepedett az étterem közepébe és tovább olvasott egy könyvet, szörnyen
érdekes könyv lehetett az, mert ahogy az igazgató úr fölállt, hogy három asztallal
odébb üljön, hát föl sem emelte a tekintetét abból a könyvből, akkor is olvasott,
amikor leült, a kezével tapogatta ki a szék támláját, és csak olvasott tovább, én
meg a törzsvendégek poharait tisztogattam, a fény felé fordítottam őket, még csak
délelőtt volt, egy-két leves, néha egy-egy pörkölt, kevés vendég, de ilyenkor az
összes pincérnek állandóan csinálnia kellett valamit, még ha nem is volt semmi
dolguk, mint ahogy én is oly nagy gonddal pucolgattam azokat a poharakat, a főúr
is álltában igazgatta a tálalón a villákat, a pincér meg újra nekilátott az evőeszköz
elrendezésének… és ekkor, ahogy átnéztem az Arany Prága-emblémás poháron,

6
látom, hogy az ablak alatt haragos cigányok futnak az utcán, és aztán berontanak a
mi Arany Prágánkba, és alighanem már a folyosón kést ránthattak, és utána valami
szörnyű dolog történt, odarohantak azokhoz az üstfoltozó cigányokhoz, de azok
mintha már várták volna őket, fölpattantak és megragadták az asztalokat, és
mindig úgy tartották maguk elé a lapjukat, hogy a késes cigányok hozzájuk ne
férjenek, de mégis, ketten már a földön feküdtek, a hátukból kiállt a kés, és a
késelők csak szúrtak és döftek, az üstfoltozók kezébe is belevágtak, merő vér volt
majd minden asztal, de az igazgató úr csak tovább olvasta azt a könyvet,
mosolygott magában, és a cigány fergeteg nemhogy körülötte vonult volna el, de
rajta keresztül, összevérezték a fejét meg a könyvét, én viszont az asztal alá
bújtam és négykézláb másztam ki a konyhába, a cigányok sikoltoztak, villogtak a
kések, a villanások mint holmi arany legyek röpködtek az Arany Prágában, és a
cigányok fizetés nélkül kihátráltak az étteremből, minden asztal véres volt, ketten
a földön feküdtek, az egyik asztalon két levágott ujj, egy lenyisszantott fül és egy
darab hús hevert, a doktor úr, mikor kijött megnézni a két leszúrtat meg a
cafatokat, megállapította, hogy a hús egy darabka a vállizomból, és ekkor is csak
az igazgató úr volt az, aki tenyerébe támasztott állal, az asztalára könyökölve
olvasott tovább, az összes többi asztal a kijáratot torlaszolta el, ezek az asztalok
barikádozták el az ajtót, fedezték az üstfoltozók menekülését, és a főnök úrnak
nem volt más választása, fölvette fehér, méhecskemintás mellényét, kiállt az
étterem bejárata elé, és kezét széttárva mondogatta az érkezőknek, hogy sajnálom,
odabent rendbontás történt, csak holnap nyitunk. Az összevérezett abroszokat, a
rengeteg tenyér- és ujjnyomot az én gondjaimra bízták, ki kellett vinnem mindent
az udvarra, és be kellett fűtenem a mosoda nagyüstje alatt, és a büféslánynak meg
a mindenesnek ki kellett mosnia meg főznie ezt az egészet, és nekem kellett volna
kiteregetnem az abroszokat, de nem értem el a szárítókötelet, úgyhogy ez is a
mindeneslányra maradt, én adogattam neki a nedves, kifacsart abroszokat, és
éppen a melléig értem, és ő csak kacagott, és arra volt jó neki az egész, hogy
nevetségessé tegyen, az arcomnak nyomta a mellét, úgy tett, mintha véletlenül,
felváltva hol az egyik, hol a másik mellét nyomta nekem, rá a szememre,
elsötétült előttem a világ, és minden illatos volt, mikor aztán abroszért hajolt le a
kosárhoz, én láttam be mélyen a két ringó keble közé, és ahogy fölállt, függésből
előremeredésbe ömlöttek át mellei, és az a két nő, a büféslány meg a mindenes
csak nevetett, és így beszéltek hozzám: mondd csak, fiacskám, hány éves vagy,
elmúltál már tizennégy? És mikor? És aztán bealkonyult és fújt a szél, és olyanok
voltak azok az abroszok kinn az udvaron, mint holmi spanyolfalak, mint mikor az
étteremben esküvő vagy más zártkörű rendezvény volt, akkor állítottunk fel ilyent,
és én már mindent elkészítettem a placcon és minden újra ragyogott a tisztaságtól,
mindenütt szegfű, mindig tele kosárral hozták a virágot, mikor minek volt éppen a
szezonja, és mentem lefeküdni, de mikor aztán csendesség lett mindenütt, és az
udvaron csattogtak az abroszok, mintha beszélgetnének, tele volt az udvar ezzel a
muszlinbeszéddel, kinyitottam az ablakot, kimásztam, és az abroszok között, az
ablakok előtt haladva a kapuig jutottam, átvetettem magam rajta és lopakodva
mentem a kis utcán egyik lámpától a másikig. A sötétben mindig kivártam, míg az
éjszakai járókelők elhaladnak mellettem, míg végre meg nem pillantottam az
Éden zölden világító feliratát, és álltam egy kicsit, vártam, az épület mélyéből egy
orkesztrion csörömpölése szűrődött ki, és összeszedve minden bátorságomat
bementem, és a folyosón volt egy kis ablak, és én csak álltam, és olyan magasan
volt az a kis ablak, hogy lábujjhegyre kellett állnom, és ott ült az Éden
tulajdonosnője és megkérdezte: Mi kéne, kis legény? és mondtam, hogy mulatni

7
szeretnék, s ő ajtót nyitott, és mikor beléptem, egy fiatal, fekete hajú kisasszony
ült ott és ki volt bontva a haja és dohányzott, és megkérdezte, ugyan mit kívánok?
És én azt feleltem, hogy szeretnék vacsorázni, ő meg, hogy itt tálalják-e a vacsorát
vagy pedig a lokálban, és én elpirultam és azt mondtam, nem, én chambre
separéban szeretnék vacsorázni, ő meg rám meredt, hosszan füttyentett, és
megkérdezte, pedig már tudta a választ – és kivel? És én rá mutattam és mondtam:
magával, és ő fejcsóválva nyújtotta felém a kezét, s így, kézen fogva végigvezetett
egy homályos, tompított vörös fénnyel megvilágított folyosón, és kinyitott egy
ajtót, a szobában heverő, asztal meg két plüsshuzatú szék állt, és a fény
valahonnan a függöny, a karnis mögül szűrődött ki, végigszaladt a plafonon, majd
úgy omlott alá, mint a szomorúfűz ágai, és leültem, és mikor kitapintottam
zsebemben a pénzt, visszatért az erőm és megkérdeztem: velem vacsorázik? És
inni mit szeretne? és ő mondta, hogy pezsgőt, én meg bólintottam, és a lány
tapsolt egyet, jött a pincér, hozott egy üveget és kinyitotta, aztán hátravitte a
hálófülkébe, poharakat hozott és töltött, én meg ittam a pezsgőt, a buborékok az
orromba szálltak és prüszköltem, a kisasszony meg, amint bemutatkozott, egyik
poharat a másik után itta, aztán megéhezett, és én azt mondtam, hogy igen,
mindenből a legjobbat hozzák, és ő kijelentette, hogy az osztrigát szereti, hogy itt
mindig friss az osztriga, így hát osztrigát ettünk és újabb üveg pezsgőt bontottunk,
aztán még egyet, és a kisasszony nekiállt simogatni a hajamat és megkérdezte,
hová valósi vagyok, és én elmondtam, hogy olyan kis faluból jöttem, hogy szenet
is csak tavaly láttam először, és ő nevetett ezen és azt mondta, helyezzem
kényelembe magam, és melegem volt és levettem a zakóm, ő meg, hogy melege
van, s hogy levehetné-e a ruháját ő is, és én segítettem neki, szépen elrendeztem a
széken, amit levetett, aztán a kisasszony kigombolta a sliccemet, és ekkor már
tudtam, hogy ami az Édenben vár rám, az nem jó, nem kellemes, nem gyönyörteli,
hanem egyenesen édeni, a kisasszony két tenyere közé fogta a fejemet és a mellei
közé szorította, és illatos volt a melle, lehunytam a szemem, mintha elálmosodtam
volna, olyan fenséges volt az az illat és azok a formák, és a finom, puha bőr, és ő
egyre lejjebb és lejjebb tolta a fejem és én magamba szívtam hasának illatát és ő
zihált, és olyan bűnösen gyönyörű volt ez az egész, hogy már nem is kívántam
többet, csak ezt, csakis erre fogok spórolni minden héten a forró virsliből,
nyolcszáz koronát, vagy ezret is, mert immár van szép, fennkölt célom, ahogy
apám szokta volt mondani, hogy legyen mindig előttem valami cél és meg leszek
mentve, mert lesz miért élnem. De még csak valahol a félúton tartottunk, Jaruška
szép csendben lehúzta a nadrágomat majd az alsónadrágomat is, és a lágyékomat
csókolgatta, és én belereszkettem a gondolatba, hogy mi is történik itt velem, az
Édenben, vacogott a fogam és összegömbölyödtem, és azt mondtam, Jaruška, mit
csinál? Es Jaruška feleszmélt, de ahogy rám nézett, nem hagyta annyiban, a
szájába vett, én meg toltam el, de ő, mintha az eszét vesztette volna, a szájában
tartott és egyre gyorsabb és gyorsabb mozdulatokkal mozgatta a fejét, és aztán
már nem toltam el magamtól és nem védekeztem, hanem elnyúltam és fogtam a
lány két kis fülecskéjét és éreztem, hogyan folyok el, hogy mennyire más ez így,
mint mikor magam csinálom, hogy az utolsó cseppig mindent kiszív belőlem ez a
hosszú hajú, lehunyt szemű kisasszony, hogy kiissza belőlem, amit eddig undorral
fröcsköltem a pincében a szénre vagy az ágyban a zsebkendőmbe… és mikor
fölemelkedett, hangjában mélységes fáradtsággal így szólt: és most szerelemből…
de én olyan ellágyult és hervadt voltam, hogy ellenálltam és azt mondtam, de hát
én éhes vagyok, maga nem? És mert szomjas voltam, fogtam Jaruška poharát,
hiába igyekezett, már nem tudta megakadályozni, hogy bele ne igyak, és

8
csalódottan tettem le a poharat, mert nem pezsgő volt benne, hanem sárga
limonádé, Jaruška az első pillanattól fogva limonádét ivott, amit én pezsgőként
fizettem, és én ezt csak most tudtam meg, elnevettem magam és rendeltem még
egy üveggel, és mikor a főúr behozta, magam nyitottam ki és én is töltöttem, és
aztán megint ettünk és a lokál mélyéből az orkesztrión csörömpölése hallatszott,
és mikor kiittuk ezt az üveget is s én egyre spiccesebb lettem, letérdeltem, és a
kisasszony ölébe fúrtam a fejem és csókolgattam, játszott a nyelvem azokkal a
gyönyörű szőrökkel és pihékkel, de mert könnyű voltam, Jaruška a hónom alá
nyúlt és magára húzott, szétrakta a lábát és én, mint kés a vajba, úgy hatoltam
először nőbe, amit úgy vártam, az végre megtörtént, és Jaruška magához szorított
és a fülembe súgta, hogy tartsam vissza, hogy minél tovább, de én csak kettőt
mozdultam, harmadszorra már fröcsköltem bele a meleg húsba, és ő hídba
emelkedett, úgy feküdt, hogy csak a haja meg a talpa érte a kanapét, és én testének
hídján hevertem az utolsó pillanatig, míg puha nem lettem, ott pihentem a
szétvetett két lába között, míg ki nem kászálódtam onnan s mellé nem feküdtem.
És ő zihált és elterült és vaktában utánam nyúlt, és a hasamat simogatta, simogatta
az egész testemet… Aztán eljött a föl-öltözés, a búcsúzás és a fizetés ideje, és a
főúr számolt, csak számolt, majd átnyújtotta a számlát hétszázhúsz koronáról, és
én búcsúztam, de még fogtam két százast és odaadtam Jaruškának, és mikor
kimentem az Édenből az utcára, nekitámaszkodtam az első falnak, és ott álltam
elálmodozva a sötétben, és most már tudtam, hogy mi is történik ezekben a
csodálatos kisasszonyos házakban, de rögtön arra gondoltam, na, most már túl
vagy a tanonckodáson, holnap újra eljössz ide és igazi úr leszel megint, mert
mindnyájukat lenyűgöztem, úgy jöttem, mint egy pikolófiú, aki virslit árul az
állomáson, és úgy távoztam, hogy több voltam, mint bármelyik úr az Arany Prága
törzsasztalánál, ahová csak előkelő urak ülhettek, csak a városi notabilitás…
És már másnap egész más szemmel néztem a világot, a pénzt, ami nemcsak az
Édenbe nyitott nekem kaput, de az irántam való tisztelethez is, csak később jutott
eszembe, hogy a tulajdonosnő a portán, mikor látta, hogy csak úgy odadobok két
százast, hát a kezem után kapott és meg akarta csókolni, azt hittem, hogy a pontos
időt akarja megnézni az akkor még meg nem vásárolt karórámon, csakhogy ez a
kézcsók nem nekem, az Arany Prága kis pikolófiújának szólt, hanem annak a két
százkoronásnak, és egyáltalán, az én pénzemnek, mert volt még ezer koronám a
matracba rejtve, a pénznek tehát, amiből nekem korántsem jutott számlálatlanul,
hanem annyi, amennyit aznap meg tudtam keresni a pályaudvaron a forró
virslivel. És délelőtt elküldtek egy kosárral friss virágért, s ahogy visszafelé
megyek, hát látom, hogy egy nyugdíjas négykézláb mászik az elgurult garasa
után, tulajdonképpen útközben jutott az eszembe, hogy a kertész, meg a hentes,
meg a gőz-tejüzem tulajdonosa is törzsvendégek minálunk, hogy nálunk
találkoznak mindazok, akik a pékárut, a húst szállítják nekünk, hányszor mondta a
főnök, amikor mustrát tartott a jégszekrény felett, azonnal eriggy a henteshez és
mondd meg neki, hogy egykettőre vitesse el ezt a gebe borjút, és még aznap estére
el is tűnt az a hús, és a hentesmester úgy ült nálunk, mintha mi sem történt volna,
de az a nyugdíjas biztosan rövidlátó volt, és ahogy tenyerével a porban
tapogatózott, mondom neki, mit keres, bácsika, mit? Azt mondta, elveszített húsz
fillért, és én vártam, míg több ember is odaért, és fogtam egy marék aprót,
földobtam a levegőbe, és gyorsan megragadtam a kosár fülét és arcomat a
szegfűbe temetve mentem tovább, s mikor az utca sarkánál visszanéztem, láttam,
miként csúszik-mászik több járókelő is a földön, mindegyik azt hitte, az ő
zsebéből esett ki az az apró, egymást ócsárolták, hogy adja már vissza a másik azt

9
a pénzt, és így, térden állva veszekedtek és prüszköltek és egymás szemébe
karmoltak, mint holmi csizmás kandúrok, és én elnevettem magamat és tudtam
rögvest, mi hajtja az embereket, hogy miben hisznek, és mire képesek egypár
garasért. És amikor visszaértem a virággal és láttam, hogy az étterem előtt sok
ember áll, fölszaladtam a vendégszobába, kihajoltam az ablakon, és egy tele
marék aprópénzt dobtam le, de nem ám közvetlenül melléjük, hanem pár méterrel
arrébb. És visszasiettem az étterembe, rendezgetni kezdtem a szegfűket, minden
vázába két szál aszparágusz, két szál szegfű, közben pedig az ablakon át elnéztem,
hogyan másznak négykézláb az emberek a pénz után, az én garasaim után, közben
meg veszekednek, hogy egyikük előbb látta meg azt a hatost, mint az, aki fölvette
a földről… És azon az éjszakán és a következő éjjeleken álmodoztam,
ábrándoztam, de nappal is, mikor épp nem volt semmi dolgom, s úgy kellett
tennem, mintha csinálnék valamit, mikor a poharakat pucoltam és
szembefordítottam őket a fénnyel és az üvegen keresztül, a túloldalon, a
darabokra töredező teret láttam a pestisoszloppal, az eget és a felhőket, nappal is
arról álmodtam, hogy városkák, városok és falvak felett repülök, hogy van egy
feneketlen zsebem, és hogy belemarkolok apróért és ledobom a kövezetre, mindig
jól szétszórom, mintha búzát vetnék, de mindig a járókelők vagy ácsorgók háta
mögé, tele marokkal az aprót, s látom, hogy szinte senki sem tud ellenállni, hogy
kapkodják a hatosokat, hogy öklelik egymást a fejükkel, és veszekednek, de én
már repülök is tovább, és jó érzés tölti el lelkemet, még álmomban is boldog-
nagyokat nyeltem, mikor jó mélyen belenyúltam abba az aprópénzzel teli zsebbe
és újabb és újabb embercsoportok közé szórtam szanaszét a sok garast, és
csilingeltek az érmék a kövezeten és szertegurultak, és én olyan ügyes voltam,
hogy méhecske alakjában berepültem a vasúti kocsikba meg a villamosokba is, és
egyszerre csak ott csörgött egy marék nikkelpénz a padlón, és láttam, hogyan
hajol le, hogy lökdösődik az összes utas, csak hogy az aprópénzt fölvegye, s hogy
mindenki úgy tesz és azt hiszi, az ő zsebéből gurultak ki a garasok… Erőt adott
nekem ez az álmodozás, s mert kicsi voltam, s ezért magas kaucsukgallért kellett
hordanom, de a nyakam rövidke volt, és a gallér nemcsak a nyakamat, de az
államat is vágta, ezért aztán – hogy ne fájjon – állandóan emelt fővel kellett
járnom, megtanultam így nézni is, és mert nem bírtam fájdalom nélkül lehajtani a
fejem, egész felsőtestemmel előrehajoltam, a szemem minduntalan lecsukódott, és
úgy néztem a világot, mintha csak lenézném, kinevetném, semmibe venném,
úgyhogy még a vendégek is beképzeltnek gondoltak, és így tanultam meg állni és
járni is, a talpam mindig sütött, mint a forró vasaló, csodálkoztam, hogyhogy nem
fogtam még tüzet, hogyhogy nem égett még el a cipőm, úgy sütött a talpam, néha
már annyira kétségbeestem, hogy hideg szódát loccsantottam a surranómba,
különösen kinn a pályaudvaron, de ez csak kis ideig segített, alig bírtam megállni,
hogy le ne vegyem a cipőmet és ki ne rohanjak azonmód, frakkban a patakhoz,
hogy lábam a vízbe mártsam, így hát újra meg újra szódát öntöttem a lábbelibe,
néha egy darabka fagylaltot is, és már értettem, miért hordanak a főurak, de a
pikolók is a placcon agyonhasznált, agyontaposott cipőt, olyant, amilyet már csak
a szemétdombon találni, mert csak ilyen cipőben lehet elviselni az egész napi
ácsorgást és lótás-futást, és egyáltalán, mindenkit, a szobaasszonyokat meg a
pénztárosnőket is gyötörte a lábfájás, mikor aztán este lehúztam a cipőmet, térdig
poros volt a lábam, mintha nem is parkettán meg szőnyegen, de szénporban jártam
volna egész nap, ez volt az én frakkos életem másik oldala, a világ összes
főurának, pincérének, pikolófiújának a visszája, fehér, kikeményített ing, vakítóan
fehér kaucsukgallér, és a lassan elfeketülő láb, mint akit valami szörnyű betegség

10
támadt meg, mint aki a lábától fölfelé kezd elhalni… de! Minden héten
összegyűjtöttem egy újabb kisasszonyra valót, mindig másra és másra. Életem
második kisasszonya szőke volt. Mikor beléptem és megkérdezték, mit
parancsolok, mondtam, hogy vacsorázni szeretnék, és rögtön mondtam azt is,
hogy chambre separéban, és mikor azt kérdezték, kivel, arra a szőkére mutattam,
és újra szerelmes lettem, most már őbelé, és minden még csodálatosabb volt, mint
először, még ha az az első felejthetetlen maradt is. És ekképpen próbáltam
folyvást a pénz erejét, rendeltem a pezsgőt, de mindig megkóstoltam, mert a
kisasszonynak is valódi pezsgőt kellett innia velem, nem tűrtem immár, hogy
nekem pezsgőt töltsenek, a kisasszonynak pedig limonádét. És mikor aztán
meztelenül feküdtem és a plafont bámultam, és a szőkeség is ott feküdt mellettem
és ő is a plafont nézte, egyszerre csak fölálltam és kivettem a vázából néhány szál
bazsarózsát, letéptem a szirmukat és koszorú alakban feldíszítettem velük a
kisasszony hasát, olyan szép látvány volt, hogy csak ámultam, és a kisasszonyka
megemelkedett és ő is a hasát bámulta, de néhány szirom lehullott, és én
gyöngéden visszanyomtam őt, maradjon csak fekve, és leakasztottam a szögről a
tükröt és úgy állítottam elé, hogy lássa, milyen szépséges a hasa a
bazsarózsaszirmok koszorújában, mondom neki, de szép is lesz, valahányszor
meglátogatlak, virággal koszorúzom meg a haskódat, ő meg erre azt felelte, ez
még sosem esett meg vele, hogy ekképpen hódoljanak szépsége előtt, és azt
mondta, hogy ezektől a virágoktól teljesen belém szerelmesedett, erre én meg,
hogy az lesz csak az igazi, ha karácsonykor fenyőgallyakat hozok és ezekkel a
gallyacskákkal díszítem fel majd a hasát, de ő, hogy még gyönyörűségesebb lesz,
ha fagyönggyel díszítem föl, de a legeslegjobb az volna, s ezt el is intézi, ha tükör
lenne a plafonon, a kanapé fölött, hogy lássuk magunkat az ágyon fekve, de főleg
azt, hogy milyen szép is ő meztelenül, bundácskája körül a kis koszorúval, és ez a
koszorú évszakonként változni fog, aszerint, hogy az adott hónapnak melyik a
legjellegzetesebb virága, milyen szép is lesz majd, ha papvirággal és mezei
szegfűvel és margarétával és krizantémmal és színes falevelekkel díszítem fel…
fölálltam és átöleltem a vállát, és hatalmas voltam, amikor búcsúztam, kétszáz
koronát adtam a lánynak, de ő nem fogadta el, így hát az asztalon hagytam, és
elmenőben úgy éreztem, hogy száznyolcvan centi magas vagyok, a
háziasszonynak is beadtam a kisablakon egy százast, amikor lehajolt, hogy a
pápaszeme mögül szemügyre vegyen… és kiléptem az éjszakába és a sötét utcák
fölött csillagos volt az ég, de az én szemem előtt csak a kisasszonyka máj
virággal, tőzikével, hóvirággal, kankalinnal díszített hasa lebegett, minél tovább
mentem, annál jobban meg voltam döbbenve, honnan támadt bennem ez az ötlet,
hogy úgy cicomázzam fel a szirmokkal a szép női hasat, középen a pihés
dombocskával, mint salátával a sonkástálat, és ahány virágot csak ismertem,
annyival folytattam a mezítelen szőke lány öltöztetését, pimpóval, nőszirommal és
tulipánnak szirmával, és eltökéltem, hogy az egészet még egyszer jól átgondolom,
mert így egész évre meglesz a mulatságom, mert pénzért nemcsak a szép lány,
hanem a költészet is megvásárolható. Másnap reggel, ahogy ott álltunk a
szőnyegen, és a főnök föl-alá járkálva nézte, tiszta-e az ingünk, s hogy megvan-e
minden gombunk, mikor azt mondta, jó napot, hölgyeim és uraim, elnéztem a két
lányt, a büfést meg a mindenest, olyan áthatóan bámultam fehér köténykéjüket,
hogy a mindenes megcibálta a fülemet, és rá kellett jönnöm, hogy egyikük sem
hagyná körüldíszíteni a hasát, a szőrdombocskáját, sem margitvirággal, sem
bazsarózsával, nemhogy holmi szarvascomb módjára fenyőgallyacskákkal vagy
fagyönggyel… így aztán tisztítottam a poharakat a nagy ablakok fényébe

11
fordulva, az üvegen túl, az utcán, félbevágott emberek jártak-keltek, és én sorra
vettem a nyári virágokat, egymás után szedtem ki őket a kosárból, és szirmokkal,
virágokkal cicomáztam az Éden szép szőkéjének a hasát, hanyatt feküdt, a lábát is
széttárta, és én a combját is feldíszítettem, és ha a virágdísz lecsúszott,
gumiarábikummal ragasztottam vissza vagy finoman odaszögeztem,
odarajzszögeztem, és így pucoltam példásan a poharakat, senkinek sem fűlt ehhez
a foga, én meg kiöblítettem a poharat a vízben, a szememhez emeltem és néztem,
tiszta-e, de a pohár ürügyén arra gondoltam, mi mindent fogok majd csinálni az
Édenben, és így jutottam el a késői kerti, mezei és erdei virágokig, és
elszomorodtam, hogy mihez kezdek télen. De aztán boldogan elnevettem magam,
hisz télen még szebb virágok vannak, veszek majd cikláment, magnóliát,
elmegyek Prágába orchideáért is, vagy akár végleg Prágába költözöm, ott is akad
munka az éttermekben, és ott egész télen van virág… aztán lassan közeledett a
dél, és én szalvétát, tányért hordtam az asztalokra, és sört meg málna- és
citromszörpöt, és mikor delet harangoztak, és legnagyobb volt a sürgés-forgás, hát
nyílik az ajtó, és az Éden szép szőkéje lépett be rajta, megfordult, hogy becsukja
maga mögött, majd leült és kinyitotta a retiküljét, egy borítékot vett elő belőle,
körülnézett, én meg leguggoltam, a cipőmet kezdtem gyorsan fűzögetni, a
térdemen éreztem, hogyan ver a szívem, és jött a főúr és azt mondta, egy-kettő,
eredj a placcra, de én csak bólogattam, és a térdem mintha elvándorolt volna,
mintha helyet cserélt volna a szívemmel, annyira remegett, de aztán
megembereltem magam és fölegyenesedtem, amennyire csak bírtam, felszegtem a
fejem, karomon átvetettem a szalvétát és megkérdeztem a kisasszonytól, mit
parancsol, ő meg, hogy engem akar látni meg egy pohár málnaszörpöt, és én
láttam, hogy az a bazsarózsamintás nyári ruha van rajta, hogy bazsarózsaágy ások
veszik körül, kigyúlt az arcom és én is olyan piros lettem, mint a bazsarózsa, erre
aztán nem számítottam, kit érdekelt a pénzem, kit érdekeltek az ezreseim, amit
most láttam, azt csakis és kizárólag ingyen lehet kapni, mentem hát a
málnaszörpökkel megrakott tálcáért, és mikor odaértem a lányhoz, a borítékból,
amit az asztalra tett, az én két százasom csúszott ki, ő meg úgy nézett rám, hogy
velem együtt az összes pohár megremegett, és az első lecsúszott a tálcán, szép
lassan eldőlt és a szörp a szőke lány ölébe ömlött, és már ott is termett a főúr,
aztán a főnök is odasietett, és mentegetőztek, és a főnök elkapta a fülem és jól
megcsavarta, s ezt nem kellett volna tennie, mert a szőkeség tele torokból
felkiáltott: Mit merészel? A főnök meg: Leöntötte és tönkretette a ruháját, nekem
kell majd megfizetnem… Mire ő: Mi köze hozzá, én nem akarok magától semmit,
miért szégyeníti meg ezt az embert? Erre a főnök negédesen: Leöntötte a
ruháját… Mindenki abbahagyta az evést, a kisasszony meg így felelt: Semmi köze
hozzá, megtiltom, érti, és most nézzen ide. És felkapott egy szörpöt és fölülről
szép lassan a fejére, a hajára csorgatta, s utána a következőt, és merő málnaszörp
meg szódabuborék lett, és végül az utolsó málnát a dekoltázsába öntötte… és így
szólt: Fizetek… és kiment, s utána a málnaillatfelhő, és csak ment a bazsarózsás
selyemruhájában, most már méhek döngték körül, és a főnök felemelte az
asztalról a borítékot és azt mondta: Eredj utána, ezt itt felejtette… és én
kirohantam, ő meg ott állt a téren, s mint a vásári törökmézes bódét, úgy
zümmögték körül a darazsak és méhek, de a kisasszony nem hessegette el őket,
így aztán nyaldosták róla a cukros szirupot, ami úgy tapadt rá, mintha még egy
bőre volna, egy vékony réteg, mint a bútoron a politúr vagy a lakk, és én csak
néztem a ruháját és odanyújtottam neki a két százast, de ő visszaadta és azt
mondta, hogy a pénzt előző este nála felejtettem. És hozzátette, hogy estére vár az

12
Édenben, hogy vett egy gyönyörű csokor pipacsot… és én láttam, hogyan szárad
bele a napon a málnaszörp a hajába, hogyan merevednek és keményednek a
hajszálai, mint a megszáradt lakkozóecset, mikor az ember elfelejti hígítóba
mártani, mint a kiömlött gumiarábikum, mint a sellak, és láttam, hogy attól a
málnától a testéhez ragadt a ruha, hogy úgy kell majd letépnie magáról, mint egy
régi plakátot, mint a régi tapétát a falról… de még ez sem volt minden, engem az
döbbentett meg a legjobban, hogy így beszélt velem, hogy egyáltalán nem félt
tőlem, hogy többet tudott rólam, mint bárki az étteremben, hogy minden
bizonnyal annál is többet, mint amennyit én tudtam magamról… Aztán aznap este
a főnök azt mondta, hogy a földszinti szobámmal akarja bővíteni a mosodát, és
hogy vigyem fel a holmimat az emeletre. Mondom, talán majd holnap, nem? De a
főnök úr csak nézett rám, és én tudtam, hogy tudja, tehát most kell fölköltöznöm,
és újfent figyelmeztetett, hogy tizenegykor ágyban a helyem, hogy ő felel értem,
mind a szüleim, mind a társadalom előtt, és hogy ahhoz, hogy az ilyen pikolófiú
egész nap bírja a munkát, ahhoz egész éjszaka aludnia kell…
Éttermünk vendégei közül az ügynökök álltak legközelebb a szívemhez. Nem
mind, mert akadt az ügynökök között olyan is, aki hitvány áruval üzletelt, vagy
olyannal, ami eladhatatlan volt, egyszóval meleg vizet áruló vigéc. A legjobban
egy kövér ügynököt szerettem. Amikor először tért be hozzánk, úgy rohantam a
főnökért, hogy az rémülten kérdezte: mi van? De én lihegve jelentettem, hogy
főnök úr, valami nagy potentát van itt. Így aztán a főnök ment, hogy megnézze, és
tényleg, ilyen kövér ember nálunk még nem járt, a főnök úr megdicsért, és ő maga
választott a vendégnek szobát, és eztán mindig abban a szobában szállt meg ez az
ügynök, különleges ágya volt, a háziszolga négy tuskóval és két deszkával
támasztotta alá. Szépen mutatkozott be nekünk ez az ügynök, mert volt vele egy
segédféle is, aki valami nehezet cipelt a hátán, úgy nézett ki a segéd, akár egy
hordár, s mint egy nehéz írógépet, úgy vonszolta azt a hevederekre kötözött
micsodát. És estefelé, mikor ez az ügynök leült vacsorázni, mindig úgy vacsorált,
hogy fogta az étlapot, csak nézte, mintha képtelen volna választani, ám azután így
szólt: na, akkor ezen a szalontüdőn kívül hozzák az összes főételt, szép sorjában,
amint az egyiknek a végénél tartok, jöhet a következő, míg azt nem mondom,
elég. Mindig tíz ebédet evett meg, amíg jóllakott, utána elábrándozott, s azt
mondta, jól jönne valami harapnivaló, és első alkalommal tíz deka téliszalámit
kért. Amikor a főnök úr kivitte neki a szalámit, fogott az ügynök egy tele marék
aprót, kinyitotta az ajtót, és kihajította a pénzt az utcára, aztán, néhány szelet
szalámi után, mintha megint dühbe gurult volna, újabb adag aprót markolt fel és
megint kihajította, és szinte mérgesen ült vissza a helyére, és a törzsvendégek
összenéztek, aztán a főnök úrra pillantottak, és neki nem volt más választása,
odament, meghajolt és megkérdezte, ugyan miért szórja szét az aprót, már ne
vegye rossz néven, uram. És az ügynök azt mondta, hogy miért ne dobná az utcára
a garasokat, mikor a cégtulajdonos naponta és ugyanígy tízkoronásokat dobál ki…
és a főnök visszament a törzsvendégekhez és elmondott nekik mindent, de azok
csak még nyugtalanabbak lettek, így hát a főnök elszánta magát és újra
visszament a kövér asztalához, és mondja neki, ne vegye rossz néven, uram, de
mégiscsak az én vagy ónomról van szó, ön úgy szórja a garasait, ahogy akarja, de
mi köze ehhez az én tízkoronásaimnak… És a kövér felállt és azt mondta, ha
megengedi, elmagyarázom, de bemehetek a konyhába? És a főnök meghajolt és a
vendéget a konyhaajtó felé tessékelte, és ahogy beléptek, hallottam, amint a kövér
bemutatkozik, a van Berkel cég képviselője vagyok, kérem, szeljen le nekem tíz
deka téliszalámit. És a főnökné asszony szeletelt, mért és a szalámit egy tányérra

13
rakta, és mindnyájan megrémültünk, hogy itt most ellenőrzés folyik, de az ügynök
tapsolt egyet, a sarokban fölállt az a segéd és fogta azt a kis takaróval borított
tárgyat, amely most úgy nézett ki, mintha rokka volna, és a segéd bejött a
konyhába és letette azt a cuccot az asztalra, az ügynök lerántotta róla a takarót és
egy szép, piros gép állt ott, egy csillogó körfűrész, ami tengelyen forgott, a
tengely végén fogantyús hajtókar, aztán volt a gépen még egy forgatható gomb
is… és a dagadt ember boldogságtól eltelve mosolygott arra a gépre és ekképpen
szólott; hát kérem, a világ legnagyobb cége, ugyebár, a katolikus egyház, az
olyasmivel kereskedik, amit még soha senki nem látott, amit még soha senki meg
nem fogott, amivel, mióta világ a világ, senki sem találkozott, és ez, kérem, az,
amit Istennek neveznek, a második cég az International, maguk már ezt is ismerik,
olyan masina ez, kérem, ami elterjedt szerte a világon, az úgynevezett pénztárgép,
ugyebár, amit ha helyesen nyomkodnak napközben, ha nem ütik mellé a
gombokat, hát estére számolás helyett megcsinálja maguknak a napi mérleget, és
a harmadik az a cég, amit én képviselek. A van Berkel olyan mérlegeket gyárt,
melyeken szerte a világon mérnek, melyek egyaránt pontosak az Északi-sarkon és
az Egyenlítőn, és gyártunk mindenfajta hús- és szalámiszelő gépet is, és ennek a
gépnek itt a következőben rejlik a varázsa, kérem… mondta a kövér, s miután
engedelmet kért, lehúzta egy darabon a szalámi héját, a lehúzott bőrt a mérlegre
dobta, és egyik kezével a kurblit kezdte hajtani, a másikkal meg a szalámirudat
nyomta neki a forgó késnek, és a kés túloldalán egymásra feküdtek a
szalámiszeletek, úgy nőtt a kupac, mintha már az egész rudat fölszeletelte volna,
holott a rúdból alig hiányzott… és az ügynök abbahagyta a kurblizást és
megkérdezte, mit gondolnak, mennyit nyom, amit eddig felszeleteltem? És a
főnök tizenöt dekát mondott, a főúr tizenegyet, na és te, öcskös? kérdezett engem.
És én nyolc dekát mondtam, és a főnök fülön csípett, jól megcsavarta és
mentegetőzött az ügynök előtt, hogy anyám még csecsszopó koromban fejjel a
kőpadlóra ejtett, de az ügynök megsimogatta a fejem, kedvesen rám mosolygott és
azt mondta, ez a fiú találta el a legjobban, és a mérleg serpenyőjébe dobta a
felszeletelt szalámit, és a mutató hét dekáig billent ki… mi pedig összenéztünk és
körbeálltuk azt a csodagépet, s mindannyiunk számára világos volt, hogy ez a kis
masina pénzt hoz a házhoz, és mikor hátrébb léptünk, fogott az ügynök egy marék
aprót és a szenesládába dobta, és tapsolt egyet, és a segédje behozott egy másik
csomagot, a papír alatt olyan volt, mint egy üvegbura, olyan, amilyen
nagyanyámnál borult Szűz Mária fölé, és mikor levette róla a csomagolópapírt,
egy mérleg állt előttünk, olyan, mint egy patikamérleg, a mutatója egészen vékony
volt és csak egy kilóig mutatott, és az ügynök azt mondta, kérem, ez a mérleg
olyan pontos, hogy ha rálehelek, megmutatja a leheletem súlyát… és rálehelt, és
valóban, a mutató megmozdult, és ekkor a kövér fogta a fölszelt szalámit és a mi
mérlegünkről átrakta arra a másikra, és az a másik mérleg azt mutatta, hogy a
szalámi pontosan hat és háromnegyed dekagramm… és világos volt, hogy a mi
mérlegünk negyed dekát lop ki a főnök zsebéből, és az ügynök kiszámolta az
asztalon, az annyi mint… aztán aláhúzta az eredményt és így szólt: ha hetente tíz
kiló téliszalámit adnak el, akkor ez a mérleg százszor egynegyed deka szalámit
spórol meg önnek, azaz jóformán egy fél rudat… és öklével az asztalra
támaszkodott, cipősarkát megemelte, csak a lábujjhegye érintette a földet, és
győzedelmesen mosolygott az az ügynök, és a főnök azt mondta, menjen ki
mindenki, tárgyalás lesz, azt szeretném, ha az egészet, úgy, ahogy van, itt hagyná,
megveszem. Ez itt, kérem, az én mintadarabom, mondta az ügynök és intett a
segédnek. Kérem szépen, egy héten át jártuk ezzel az egésszel a krkonošei

14
menedékházakat és turistaszállókat, és minden valamirevaló szállóban eladtam
egy szeletelőgépet meg egy mérleget is, én mind a két masinát csak
adóspórolónak nevezem, így van ez. És ez az ügynök alighanem szeretett engem,
biztosan az ifjúságára emlékeztettem, ahogy meglátott, hát megsimogatott, és
olyan meghatottan mosolygott, hogy még a könnye is kicsordult. Néha
ásványvizet rendelt a szobájába. Mikor fölmentem hozzá, rendszerint már
pizsamában volt, a szőnyegen feküdt és hatalmas pocakja ott hevert mellette, mint
valami hordó, és tetszett nekem, hogy nem szégyelli a pocakját, ellenkezőleg,
maga előtt tolta, s mint holmi reklámcikkel, kettéhasította vele a szemben haladó
világot. Mindig azt mondta, ülj le, fiacskám, és megint rám mosolygott, mindig
úgy éreztem, mintha nem is az apám, de anyám simogatna meg. Egyszer
elmesélte, tudod, én is úgy kezdtem, ahogyan te, én is egészen kicsike voltam,
még a Koreff cégnél, rövidáru, ah, gyermekem, a mai napig emlékszem a
főnökömre, mindig azt mondta nekem, egy valamirevaló kereskedőnek három
dologra van szüksége: ingatlanra, boltra és raktárra, ha elveszíted a raktárodat,
akkor még ott a bolt, ha a raktárt meg a boltot is elveszted, megmarad legalább az
ingatlanod, és azt már senki sem veheti el tőled, ám egyszer elszalajtottak, hogy
fésűt hozzak, szép csontfésűket, nyolcszáz koronába kerültek azok a fésűk, és én a
bicikli csomagtartóján, két hatalmas táskában szállítottam őket, vegyél ebből a
bonbonból, vegyél csak, vedd ezt, ez bonbonmeggy, és ahogy tolom a hegynek a
biciklit, hány éves is vagy? és én mondtam, hogy tizenöt, és ő vett egy bonbont és
csámcsogott, majd folytatta, hát szóval, ahogy tolom fölfelé azokat a fésűket,
egyszerre csak megelőz egy parasztlány, ő is biciklin, és a dombtetőn, az erdőben
megállt, és mikor odáig toltam a biciklit, rám néz, de olyan közelről, hogy
lesütöttem a szememet, ő pedig megsimogatott és így szólt, nem megyünk
málnázni? És én fésűstől az árokba fektettem a biciklit, ő meg az enyémre fektette
a női biciklijét, és kézen fogott és rögtön az első bokor mögött letepert és
kigombolt, és még mielőtt észbe kaphattam volna, már rajtam is volt, teljesen
betemetett az a parasztlány, és ő volt az, akivel először voltam együtt, aztán
eszembe jutott a biciklim meg azok a fésűk, hát odarohantam, és a lány női
kerékpárja az én biciklimen feküdt, akkoriban a női gépeken, a hátsó sárhányón
afféle háló volt, színes háló, amilyent a lovak nyakára és fejére is szokás volt
húzni, és én kitapogattam a táskában a fésűimet és megkönnyebbültem, és a
parasztlány, ahogy odaszaladt és látta, hogy nem bírom kiszabadítani a pedálomat
az ő hálójából, azt mondta, ez intő jel, hogy még ne váljunk el, de én féltem,
ugyan vegyél még bonbont, ez itt az úgynevezett nugát… és bementünk a
biciklikkel az erdőcskébe, és a parasztlány ismét a nadrágomba nyúlt, hát igen,
fiatalabb voltam, mint most, és ezúttal én feküdtem őrajta, úgy, miképpen a
bicikliket fektettük egymásra a bozótosban, ő a földre, én meg az övére, és úgy
szeretkeztünk, ahogyan a biciklik, és nagyon jó volt, és jól jegyezd meg,
fiacskám, hogy az élet, ha kicsit is jól jön ki a lépés, annyira, de annyira
gyönyörű… ah… de most már menj aludni, reggel nagyon korán talpon kell
lenned, igaz, fiacskám? és fogta az ásványvizes üveget és magába döntötte az
egész tartalmát, hallottam, hogyan csorog le a víz a gyomrába, mint az esővíz az
esőcsatornán a tartályba, és mikor aztán az oldalára fordult, hallani lehetett, amint
a víz a túloldalra zúdul, hogy a szintje kiegyenlítődjék… Nem szerettem az
élelmiszerrel, margarinnal és konyhafelszereléssel házalókat, ők magukkal hozták
az ennivalójukat és a szobában ettek, sőt némelyik spirituszfőzőt is hordott
magánál, és krumplilevest főzött a szobájában, és a krumpli héját az ágy alá
dobálta, és ráadásul még azt is elvárta volna, hogy ingyen tisztítsuk ki a cipőjét, és

15
mikor az effélék elutaztak, borravalóként reklámjelvényt adtak, aminek fejében
megengedték, hogy az autójukig cipeljem élesztősdobozaikat, mert mindig volt
náluk élesztő attól a nagykereskedőtől, akit képviseltek, és ezt az élesztőt
útközben, ha tehették, eladták. Volt olyan, aki annyi bőrönddel utazott, mintha
magával cipelné az összes árut, amit egy hét alatt el akar adni, de voltak olyanok
is, akiknél szinte semmi sem volt. Amikor egy ilyen ügynök tért be hozzánk és
nem voltak bőröndjei, érdekelt, vajon mivel kereskedik. És az áruja mindig
olyasmi volt, amivel sikerült meglepnie, így például az egyik ügynök
csomagolópapírra meg papírzacskókra vett fel rendeléseket, ő a zakója
szivarzsebében, a zsebkendője mögött hordta a mintadarabokat, a másiknak meg
csak egy-egy jojó és diaboló volt az aktatáskájában, azt hordta magánál, a
zsebében csak egy megrendelőlista volt, és így járta a várost és játszott a jojóval
meg a diabolóval, aztán bement egy üzletbe és ott is játszott, és a játék- és
rövidáru-kereskedő azon nyomban faképnél hagyta a vevőket meg a díszműáru-
ügynököt, és mintegy álomban nyújtotta a kezét a jojó és a diaboló után, nagy
keletje volt mindig az ilyesminek, míg a közönség el nem telt a játékokkal, és a
kereskedő rögvest megkérdezte: Hány tucattal, hány nagytucattal tud nekem
szállítani? És az ügynök belement húsz tucatba, aztán engedve a rábeszélésnek,
egypár tucattal megtoldotta. Máskor a tömör bársonyos gumilabda jött divatba, és
egy másik ügynök a vonatban meg az utcán is gumilabdát dobált, és aztán bement
a boltba és ott is dobálta azt a kis labdát, és a kereskedő, mint akit megbűvöltek,
úgy ment elébe, és a plafonra nézett, azután le, hogy miként repül a kis laszti a
magasba, s hogyan tér vissza a kézbe, és megint föl és le, hány tucattal, hány
nagytucattal hagy itt nekem ebből a labdából? Az efféle szezonügynököket nem
szerettem, nem szerette őket a főúr sem, ezek voltak az úgynevezett humbugosok,
az igazi melegvíz-ügynökök, mi már akkor láttuk, hogy mifélék, amikor beléptek
az étterembe, hogy legszívesebben csak teletömnék a bendőjüket, aztán
lelécelnének az ablakon át, néhányszor meg is esett az ilyesmi… ám a
legkedvesebb ügynök vendégünk a Gumikirály volt, aki a drogériáknak adott el
intim gumiárut, s a Primeros céget képviselte, és valahányszor megérkezett,
mindig tartogatott valami újdonságot, meglepetést, és a törzsvendégek az
asztalukhoz ültették, mert minden alkalommal történt valami, ami egyiküknek
kínos, a többiek számára tehát mulatságos volt, mindenféle színű és formájú
óvszert osztogatott ez az ügynök, és én, bár csak pikolófiú voltam, elképedtem, és
viszolyogtam emiatt a törzsvendégeinktől, akik az utcán valahogy olyan
méltóságteljesen viselkedtek, de itt, az asztal mellett, úgy duhajkodtak, akár a
macskakölykök, sőt néha olyan trágárok és nevetségesek voltak, mint a majmok,
így például, amikor ez a Gumikirály ott volt, mindig egy Primeros-kotont
csempésztek valamelyik asztaltársuk ételébe, valahová a knédli alá, s mikor a
vendég megfordította a knédlit, üvöltöttek a röhögéstől, mert legkésőbb egy hónap
múlva rájuk is sor került, egyáltalán, szerettek kiszúrni egymással, így, mondjuk,
Živnostek úr, aki műfogsort javított, minduntalan beleszórt valakinek a sörébe
néhány műfogat vagy egy protézisdarabot, ő maga meg majd megfulladt, mikor a
saját fogait itta meg, melyeket a szomszédja kávéscsészéjébe dobott, csakhogy a
szomszéd kicserélte a csészéket és Živnostek úr kis híján megfulladt, de
szerencsére az állatorvos iszonyú erővel hátba verte, és a fogak kiröpültek és az
asztal alá pottyantak, és Živnostek úr, aki azt hitte, hogy gyári fogak, rájuk
taposott, későn vette észre, hogy azok az ő saját, méretre csináltatott fogai, most
pedig már Šloser úr, a fogtechnikus foghatta a hasát, szerette a sürgős javításokat,
azokkal lehetett a legjobban keresni, ezért is volt az, hogy az ő szezonja a nyúl-

16
meg a fácánvadászatok idején kezdődött, mert esténként, a pufogtatások után, úgy
leitták magukat a vadásztársaság tagjai, hogy sok mesterlövész kiokádta,
összetörte a fogsorát, és aztán Sloser úr éjt nappallá téve dolgozott, hogy
helyrepofozza valahogy azt a fogsort, hogy a feleség meg ne tudja, hogy arra a
néhány napra a család előtt valahogy elkenjék a dolgot… Ám a Gumikirály más
holmit is hordott magánál, egyszer hozott valamit, amit Özvegyek vigaszának
neveztek, sohasem tudtam meg, mi volt az, mert egy tokban tartotta, olyanban,
mint a klarinéttok, mindenki épp hogy csak kinyitotta, ott járt körbe az asztalnál
az Özvegyek vigasza, kinyitották a tokot, fölhördültek és gyorsan megint
becsukták, és már adták is tovább a következőnek, és bár én hordtam nekik a sört,
nem tudtam meg, mi is az, ami özvegyeinket megvigasztalhatja, de egyszer aztán
a Gumikirály hozott egy gumibabát, a társaság a konyhában ült ekkor, tél volt,
nyáron rendszerint a kuglizóban gyűltek egybe vagy a függönnyel elkülönített
ablak mellett, és ennek a Gumikirálynak volt a gumibabáról egy mondókája is,
mindenki röhögött rajta, de én egyáltalán nem találtam nevetségesnek, és a
gumibaba körbejárt, de ahogy kézbe vette valaki, hát elkomolyodott és elpirult, és
már adta is tovább a szomszédjának, és a Gumikirály úgy magyarázott, mint az
iskolában: Ez itt, uraim, az újdonságok újdonsága, ágyba való szexuális objektum,
egy gumibábu, melynek neve Primavera, és ezzel a Primaverával azt tehetnek,
amit csak akarnak, hisz szakasztott olyan, mintha élne, termete, mint egy kifejlett
leányzóé, a Primavera izgató, simulékony és meleg, szép és tele van érzéki-
seggel, férfiak milliói várnak erre a gumi Primaverára, melybe saját szájukkal
lehelnek életet. Ez a leheletből teremtett nő visszaadja a férfi önmagába vetett
hitét, tehát új potenciával és erekcióval ajándékozza meg, de nemcsak erekcióval,
hanem gyönyörteljes kielégüléssel is. A Primavera, uraim, különleges gumiból
készült, a lába között pedig a gumik gumija, a bársonyos flokkolt gumi van
vénuszdomborítva s szeméremcsücsörítve, úgy, ahogyan annak egy igazi nőnél
lennie kell. Apró, elemes vibrátor hozza gyöngéd s izgató mozgásba ezt a női ölet,
és mindenki tetszése szerint érheti el a kéj csúcspontját, és ekképpen minden férfi
a helyzet ura maradhat. És hogy ne kelljen tisztítaniok eme női ölet, használjanak
Primeros óvszert, tessék, s hogy föl ne dörzsöljék magukat, itt egy tubus
glicerines krém is… és valahányszor a vendég, minden erejét összeszedve,
fölfújta a gumi Primaverát és átadta a mellette ülőnek, a Gumikirály kihúzta a
dugócskát, és a baba újra leeresztett, így aztán mindenkinek a maga leheletével
kellett újra felfújnia, minden vendégnek ott nőtt egyre nagyobbra a keze között,
ahogy tüdejéből a másik testbe áramlott a levegő, a többiek meg tapsoltak és
nevettek, és alig bírták kivárni, hogy rájuk kerüljön a sor, és jókedv volt a
konyhában, és a pénztároslány izgett-mozgott, minduntalan keresztbe vetette a
lábát, olyan nyugtalan volt, mintha minden alkalommal őt fújnak fel és eresztenék
le, és így játszottak az urak egészen éjfélig… De felbukkant az ügynökök között
még egy, aki hasonló áruval jött, csakhogy az még gyönyörűségesebb, még
praktikusabb volt, az ügynök egy pardubicei szabóságot képviselt, és a mi
főurunk, aki sosem ért rá, a hadsereg közvetítésével jutott el hozzá, egy alezredes
segítségével, az ajánlotta neki ezt az ügynököt, miközben a főúr felszolgált az
asztalánál, szóval ez az ügynök egy évben kétszer éjszakázott nálunk, és én láttam
az egészet, és sehogy se tudtam elrendezni magamban a dolgot, az ügynök először
a főúr nadrágját mérte le, de aztán meghagyta, hogy maradjon csak úgy,
mellényben meg fehér ingben, és a mellére, a hátára, a derekára meg a nyaka köré
pergamenpapír csíkokat helyezett, és ezekre a csíkokra írta föl a méreteket, és ott
vagdosta őket a főúron, mintha ezekből a papírcsíkokból akarna frakkot varrni

17
neki, de szövet, az nem volt nála, aztán megszámozta és gondosan egy zacskóba
tette azokat a csíkokat, és leragasztotta azt a zacskót és ráírta a mi főurunk
születési dátumát, meg persze a vezeték- és keresztnevét, és elvette az előleget és
azt mondta, hogy a főúrnak most már semmivel sem kell törődnie, már csak az a
dolga, hogy megvárja, míg utánvétellel megjön a frakk, nem kell próbára mennie,
mert hát, ugye, azért is varrat ennél a cégnél, a főúrnak tényleg nem volt ideje az
ilyesmire, és aztán hallottam, amit amúgy is szerettem volna tudni, de nem
mertem megkérdezni, mármint hogy miképp lesz ebből frakk? Az ügynök maga
mondta el, az előleget egy dugig tömött bríftasniba csúsztatta, és halkan
magyarázta, csak hogy tudják, ez egy valóságos forradalom, a főnököm jött rá,
egyedülálló találmány az országban, Európában, talán az egész világon – hogy a
tiszt urak, a színészek, s mindazok, akiknek kevés az idejük, akárcsak önnek,
tisztelt főúr, szóval én méretet veszek róluk, azt aztán beküldőm a műhelybe, ott
ezeket a csíkokat ráaggatják egy próbababa-szerűségre, a babában van egy
gumitömlő, azt szép lassan felpumpálják, míg ki nem tölti az összeragasztott
csíkokat, amik aztán a gyorsan kötő ragasztótól hamar megkeményednek, és
amikor a csíkokat leszedik, az ön törzse egyszer és mindenkorra fölpumpálva
fölszáll a szoba mennyezetéig, egy madzagot kötnek rá, mint a szülészeten az
újszülöttek csuklójára, nehogy összekeverjék őket, vagy mint ahogy a prágai nagy
kórházak hullaházaiban cédulát tesznek a halottak lábára, nehogy eltévesszék
őket, s mikor eljön az ideje, leeresztik a mennyezetről ezt a levegős próbababát, s
azon próbálják a ruhát, az egyenruhát meg a frakkot is, megrendelés szerint, aztán
csak varrnak és próbálnak, háromszor próbálják fel a ruhát, fejtenek és megint
varrnak, mindaddig, míg a kiskabát olyan nem lesz, mint amit a megrendelőre
öntöttek, s mindehhez egyetlenegy próba sem kell a kedves kuncsafttal, és a kész
ruhadarabot bátran el lehet küldeni bérmentve és utánvétellel, és az a ruhadarab
addig simul tökéletesen a viselőjére, míg a kedves ügyfél le nem fogy vagy meg
nem hízik, és aztán megint csak elég az ügynök, aki jön, s leméri, ki mennyit
hízott vagy fogyott, és utána a megfelelő helyeken szűkítenek vagy bővítenék a
babán a pillanatnyi szükség szerint, s végül elvégzik az igazítást, vagy új frakkot,
új katonazubbonyt varrnak… és míg a kuncsaft meg nem hal, a bolt tele van a
plafon alatt lógó figurákkal, jó pár száz színes törzzsel, elég, ha az ember bemegy,
és rang szerint keresgél, mert cégünknél minden részlegekre van osztva,
tábornoki, alezredesi, ezredesi, őrnagyi, századosi, fizetőpincéri és frakkos
részlegre, és elég bejönni hozzánk, s mi meghúzzuk a figurát a rákötött zsinórnál
fogva, és a baba, mint valami luftballon, alászáll, és pontosan látni lehet, ki
hogyan festett, mikor legutoljára zekét, kabátot varratott vagy alakíttatott át… És
ettől olyan vágyakozás fogott el, hogy eltökéltem, ha majd túl leszek a
pincérvizsgán, én is csináltatok magamnak ennél a cégnél új frakkot, hogy az én
törzsem is ennek a boltnak a plafonján lebegjen, mert ennek a cégnek bizonyára
az egész világon nincs párja, ilyesmit csak a mi fajtánkbeli képes kitalálni…
Később gyakran álmodtam, hogy nem is a felfújt törzsem, de én magam lebegek a
pardubicei szabászat mennyezete alatt, néha meg úgy éreztem, hogy a mi
éttermünk, az Arany Prága mennyezetéig emelkedem. Egyszer, éjféltájt,
ásványvizet vittem föl a szalámiszeletelő gép ügynökének a szobájába, a van
Berkel cég képviselőjének, aki azt a szinte patikapontosságú mérlegünket és a
hajszál-vékonyán szeletelő masinánkat szállította, és kopogás nélkül nyitottam be,
és az ügynök ott ült a szőnyegen, mint máskor is, mert ahogy teletömte a
bendőjét, mindig fölment a szobájába és pizsamába bújt, ott guggolt tehát a
szőnyegen, és én eleinte azt hittem, hogy pasziánszozik vagy kártyát vet magának,

18
de ő boldogan mosolygott, csak úgy sugárzott róla a gyermeki öröm, és végig a
szőnyegen százkoronásokat terített lassan szét, egyiket a másik mellé, már a fél
szőnyeget beborította, de ez még nem volt elég, mert újabb köteg bankót vett elő
az aktatáskájából, és a pénzt szép pontosan sorba rakta, mintha a szőnyeg előre
meg lett volna vonalazva, hálózva, mintha a százast mindig egy előre fölfestett
téglalapba helyezte volna, s mikor befejezett egy sort, s ezek a sorok olyan
pontosan metszették egymást, mint a mézeslép sejtjei, hát boldogan nézte a pénzt,
sőt a kövér kezét is összecsapta, majd végigsimította gyermeki elragadtatásban
úszó arcát, és így, képét tenyerébe temetve gyönyörködött a bankókban, aztán
folytatta, és tovább teregette a pénzt a padlóra, és ha valamelyik százas a
visszájára vagy fejjel lefelé volt fordítva, megfordította, hogy mind egyforma
legyen, egyformán álljon, és én csak álltam, és még csak köhinteni, de elmenni
sem mertem, az a pénz egy egész vagyon volt, egy szobányi hajszálegyforma
csempe, és főként az a hatalmas lelkesültség meg a csendes öröm tárták föl
előttem az én jövőmet is, mert én ugyanígy szerettem a pénzt, de ilyesmi mégsem
jutott az eszembe, szinte láttam, ahogy az összes pénzt, amit megkeresek,
egyelőre nem százasokban, hanem csak húszasokban, szóval hogy azokat a
húszasokat ugyanígy fogom rendezgetni, iszonyú gyönyör fogott el, ahogy néztem
ezt a kövér, csíkos pizsamás, gyermeteg férfiút, s már láttam és tudtam, hogy ez
lesz a jövőben az én feladatom is, egyszer ugyanígy bezárkózni, vagy elfelejteni
kulcsra zárni az ajtót, és mégis a padlóra teríteni hatalmam és rátermettségem
kirakós képét, az ábrákat, melyekben igazi örömet lel az ember… Ugyanígy
leptem meg egyszer Tondát, a költőt, vagyis Jódl urat, ő nálunk lakott, és mert
szerencsére tudott festeni, a főnök a számla fejében mindig valami képet kobozott
el tőle, és ez a költő egy verseskönyvet adott ki a városkánkban, Jézus Krisztus
élete, ez volt a címe, igaz, hogy magánkiadás volt, de azt aztán utolsó példányig
fölvitte a szobájába és kirakta a padlóra, egyiket a másik mellé, közben állandóan
hol levette a kabátját, hol újra belebújt, olyan ideges volt attól a Jézus Krisztustól,
és az egész szobát kirakta ezekkel a fehér könyvecskékkel, de a szoba kicsi volt,
hát a folyosón folytatta, majdnem a lépcsőházig teregette a füzetkéket, és újra
levette a kabátját, majd kis idő múltán megint belebújt, attól függően; hogy
mennyire izzadt, vagy a vállára vetette, vagy ha rázni kezdte a hideg, belebújt az
ujjába is, hogy rövid idő elteltével elöntse a forróság és gyorsan megint levesse, és
a füléből állandóan vatta potyogott, azt is mindig kivette vagy visszatömte,
aszerint, hogy hallani akarta-e az őt körülvevő világot vagy sem, és ezzel a
költővel, aki a kunyhóhoz való visszatérést hirdette, és aki nem is festett mást,
csak krkonošei parasztházakat, mindig kibabráltak a vendégeink, mert azt mondta,
hogy a költő dolga az új embert keresni.
De a mi vendégeink nem szerették őt, vagyis hogy szerették, de állandóan
kibabráltak vele, mert ez a költő az étteremben nemcsak a kabátjából bújt ki
minduntalan, hogy aztán újra felvegye, de a cipőjével is ezt csinálta, ahogy
ötpercenként változott a hangulata annak az újembernek a keresésétől, úgy
húzogatta le-föl a kalucsniját, a vendégek meg sört vagy kávét öntöttek bele, és ő
telemennydörögte, teleüvöltötte az egész éttermet: “Gonosz, hülye, bűnös
nemzedék… kunyhóban a helyetek…” És aztán könnyezett, de nem ám
haragjában, hanem a boldogságtól, mert a kalucsnijába öntött sört
figyelmességnek vette, hogy a város számít rá, hogy bár nem a tiszteletüket
nyilvánítják ki ekképpen a polgárok, de magukkal egyenrangú fiatalembernek
ismerik el… de a legrosszabb az volt, mikor a kalucsniját a padlóhoz szögezték,
és ahogy a költő visszabújt bele, és ahogy vissza akart menni az asztalához, hát

19
valahogy nem tudott elindulni, csoda, hogy föl nem bukott, hányszor esett a
kezére, olyan erősen voltak odaszögezve azok a lábbelik, és újra nekitámadt a
vendégeknek, gonosz, hülye, bűnös nemzedék, ám rögvest meg is bocsátott nekik,
és felajánlott egy rajzot vagy egy verseskötetet, aminek az árát azon nyomban be
is kasszírozta, hogy éhen ne vesszen… nem volt ő rossz, ellenkezőleg, magasan
fölötte állt a városnak, és én gyakran szinte láttam, hogy mint a Fehér angyal
illatszerbolt fölötti angyalka, úgy lebeg a költő a város felett és integet a
szárnyával, és neki tényleg volt szárnya, s én még azt is láttam, de a káplán úrtól
nem mertem kérdezősködni, láttam azt is, amikor úgy vetkőzött-öltözött és szép
orcája a papírlap fölé hajolt, szeretett az éttermi asztaloknál verset írni, én azt is
láttam, hogy amint profilba fordul és szeráfi vonásait mutatja felém, a feje fölött
dicsfény ragyog, egy egyszerű kör, amolyan ibolyaszín lángkoszorú a koponyája
körül, mint a Primus márkájú főző rózsájának a lángja, mintha petróleum lenne a
fejében, s fölötte a sziszegő karika ragyogna, amilyen a bolti lámpákban világít…
és mikor végigment a téren, senki sem tudta úgy vinni az esernyőt, mint ez a mi
vendégünk, senki sem tudta úgy viselni a vállán hanyagul átvetett felöltőt, mint ez
a költő, senkinek sem állt úgy a fején a puhakalap, mint ennek a művésznek, még
akkor is, ha fehér vattacsomó nőtt a füléből, s akkor is, ha – még mielőtt a téren
átment volna – számtalanszor föl-le huzigálta a felöltőjét, s minduntalan
lekapdosta és a fejébe nyomta a kalapját, mintha csak köszöngetne… de ő soha,
senkinek nem köszönt, csak a piaci kofák meg a boltosasszonyok előtt hajolt meg
mélyen, ilyenkor elemében volt, ilyenkor kereste az új embert, és mikor
locspocsos, esős idő volt, egy fazék pacallevest meg kiflit rendelt, és maga vitte ki
az átfagyott öregasszonyoknak, és ahogy vitte át a téren az ételt, az nem olyan volt
ám, mintha levest vitt volna, ő abban a lábosban, én ezt így láttam, minden
anyónak külön-külön a szívét vitte, emberi szívet a pacallevesben, vagy a
pörköltnek készített, földarabolt szívét, mint a pap a szentségtartót, az
oltáriszentséget az utolsó kenethez, úgy vitte ez a költő egymás után a lábosokat,
és meghatódva könnyezett önmaga jóságától, hogy ha hitelbe is, de vitt az Arany
Prágából azoknak az öregasszonyoknak levest, nem is azért, hogy
átmelegedjenek, hanem inkább, hogy tudják, hogy ő, Tomáš Jódl gondol rájuk,
hogy ott él közöttük, hogy húsának, vérének érzi őket, világnézete részének,
miszerint most kell tevékenyen jót tennünk másokkal, s nem a túlvilágon… és
amikor szétteregette a padlón verseskönyvének példányait, egészen ki a folyosóra,
hát a takarítónő, ahogy vitte a vödröt a vécéből, összetaposta a fehér címlapokat,
Jézus Krisztus fehér borítóit, ám Tonda nem üvöltött, hogy gonosz, hülye és bűnös
nemzedék, de minden lábnyomot otthagyott, és dedikálta azt a már-már férfiláb
nagyságú nyomot, és a megtaposott Jézust tíz korona helyett tizenkettőért adta…
de mivel ez a könyv saját kiadású volt, csak kétszáz példányban jelent meg, de
Jódl ígéretet kapott, hogy a prágai katolikus kiadó tízezret ad ki belőle, így hát
egész nap csak számolt, kibújt a kabátjából, majd újra magára öltötte, és
háromszor is orra bukott, ahogy a cipőjét odaszögezték, és amit majd
elfelejtettem, ötpercenként valami orvosságot, valami port döntött magába, mint
egy molnárt, állandóan ez a por borította be, mintha kiszakadt volna a liszteszsák,
olyan fehér volt fekete ruhája a térdén és a mellkasán, és volt egy másik
orvossága, Neurasteninnak hívták, ezt egyenesen az üvegből itta, és ettől sárgás
keret vette körül a száját, mintha bagót rágna… és így szórta meg döntötte
magába a gyógyszereket, és ezektől a gyógyszerektől érezte ötpercenként, hogy
hol a forróság önti el, hol a hideg rázza és annyira vacog, hogy az asztal is
beleremeg, így aztán az asztalosmester lemérte, hány métert tesz ki a Jézus

20
Krisztus élete a szobában meg a folyosón, és Tonda kiszámította, hogy ha majd
megjelenik a tízezer példány, az annyi könyv lesz, hogy ha a földre terítenék,
akkor elég lenne a Čáslavból Hermanov Mestecbe vivő út kikövezésére, hogy
akkora felületet tenne ki az a sok könyv, hogy beborítaná városkánk egész főterét,
az összes környező óvárosi utcácskával együtt, hogy ha egyik verseskötetet a
másik után fektetnénk a földre, szaggatott országúti felezővonalként Čáslavtól
Jihlaváig érnének, engem is teljesen meghülyített ezekkel a könyvekkel, már én is
csak úgy jártam a városka utcáin, mintha lefektetett könyveken lépkednék, és
tudtam, hogy szép érzés lehet minden kockakövön, tízezerszer ott látni
kinyomtatva a nevemet és azt, hogy Jézus Krisztus élete, amiért bizony Tomáš
még mindig tartozott, így aztán eljött Kadavá asszony, a nyomda tulajdonosnője,
és elkobozta a Jézus Krisztus életét, a könyveket két segéd vitte el ruháskosárban,
és Kadavá asszony azt mondta, pontosabban rikácsolta, hogy a Jézus Krisztus
eztán nálam van, a nyomdámban, és nyolc korona fejében mindig átengedek
magának egy Jézus Krisztust… és Tonda kibújt a kabátjából és meghúzta az
orvosságos-üveget és kiáltott és mennydörgött, hogy gonosz, hülye és bűnös
nemzedék…
És köhintettem, de Walden úr ott feküdt a padlón, a szőnyeg mellett, és az
egész szőnyeg mintha százkoronamintás lett volna, telis-teli volt zöld
bankókkal… És Walden úr végigtekintett ezen a mezőn, ott feküdt elnyújtózva,
kövér karja a feje alatt, mintha valami párna volna… kimentem, becsuktam
magam mögött az ajtót, aztán bekopogtam, és Walden úr kiszólt: Ki az?, mondom:
én vagyok, a pikoló, az ásványvizet hozom… Tessék, mondta, és beléptem, és
Walden úr most is az oldalán feküdt, fejét a tenyerébe fektette, göndör haján
vastagon állt a brillantin, majdnem úgy csillogott a haja, mint a briliánsok a másik
kezén, és megint olyan mosolygós volt és azt mondta, nyiss ki nekem egy üveget
és csüccs le. És én elővettem a zsebemből egy dugóhúzót, amin sörnyitó is volt, és
az ásványvíz halkan sziszegni kezdett. És Walden úr ivott, és ahogy szünetet
tartott az ivásban, a bankókra mutatott, s mint az ásványvíz sustorgása, halkan,
kedvesen beszélt, tudom én, már voltál bent, és én hagytam, hogy kibámészkodd
magad… jól jegyezd meg, a pénz megnyitja előtted a nagyvilág kapuit, így
tanított engem az öreg Koreff, akinél kitanultam, és amit itt látsz, ezen a
szőnyegen, az egyheti keresetem, tíz mérleget adtam el… és itt az én provízióm,
láttál már valaha ennél szebbet? Ha majd hazaérek, akkor így terítem szét az
egészet a lakásban, az asszonnyal együtt szétterítjük a pénzt az összes asztalra,
beborítjuk vele a padlót, aztán veszek egy rúd szalámit, katonákra vágom, és
egész este azt eszem, nem hagyok másnapra egy falatot sem, mert éjszaka úgyis
fölkelnék és megzabálnám a maradékot, iszonyúan szeretem ám a szalámit, egy
egész rúddal megeszem belőle, egyszer majd mesélek neked erről, ha megint erre
járok… aztán Walden fölállt, megsimogatott, kezét az állam alatt hagyta és a
szemembe nézett és azt mondta, te még viszed valamire, emlékezz erre, van hozzá
tehetséged, érted? Csak tudni kell a módját… De hogyan, mondom én. És ő meg,
hogy láttalak én téged a pályaudvaron virslit árulni, én is a vevőd voltam, én is
adtam neked húszkoronást, és te olyan sokáig adtál vissza egy nyolcvanig, míg a
vonat el nem indult, s el nem ment… aztán meg, mondta Walden úr, és kinyitotta
az ablakot és egy marék aprót markolt ki a zsebéből és kidobta az elhagyatott
térre, várt egy kicsit, felemelte a mutatóujját, hogy hallgassam, hogyan esnek le s
gurulnak csilingelve az érmék… és úgy folytatta: így kell tudnod kidobni az aprót
az ablakon, hogy aztán az ajtón százasok sétáljanak be, érted? És feltámadt a szél
és huzat lett, és az összes százas mintegy parancsszóra fölemelkedett, ugrabugrált,

21
megelevenedett, és mint egy kupac őszi falevél, a sarokba csúszott. Így figyeltem
hát Walden urat, és így néztem meg jól magamnak minden utazó ügynököt, és
miután kibámészkodtam magam, mindig arra gondoltam, vajon milyen a
fehérneműje, vajon milyen az inge. És mindig úgy gondoltam, hogy
mindegyiknek piszkos az alsóneműje, hogy némelyiknek a lába közt meg is
sárgult, hogy mindegyiknek koszos az inggallérja, hogy a zoknijuk mocskos,
szóval hogyha nem nálunk szálltak volna meg, biztosan az ablakon hajítanák ki
azokat az alsóneműket, zoknikat meg ingeket, ahogy a vendégek dobálták ki az
ablakon ezeket a holmikat Károly fürdőben, ahol három évig nevelt a nagyanyám,
akinek a régi malomban volt egy kis szobája, amolyan kis kamrája, ahová sosem
sütött be a nap, nem is süthetett volna, mert északi fekvésű volt, de azért rögvest a
malomkerék mellett, és az a malomkerék oly hatalmas volt, hogy az első
emeletről merült a vízbe, és a harmadik emeletig is felért, és pont ez a nagyanyám
kellett hogy magához vegyen, az én anyám leányanya volt, így hát odaadott
nevelni a mamájának, mármint az én nagyanyámnak, és ez az én nagyanyám
közel lakott a fürdőhöz, élete legnagyobb szerencséje volt, hogy megkapta
albérletbe azt a kis kamrát a malomban, hálát is adott mindig a Jóistennek, hogy
meghallgatta és neki adta azt a kamrácskát a fürdő tőszomszédságában, mert
ahogy jött a csütörtök és a péntek, ebben a fürdőben fürdőztek a kereskedelmi
utazók, ügynökök és más, tartós lakhellyel nem rendelkező emberek, és az én
nagyanyám már reggel tíztől készültségben volt, aztán már én is alig vártam azt a
csütörtök-pénteket, meg a többi napot, csak akkor nem röpködött annyi fehérnemű
a fürdő vécéablakain, és mi csak néztünk ki az ablakon, és a szomszédos
ablakokból szinte percenként ledobott egy-egy utazó valami piszkos ruhadarabot,
az egy pillanatra lebegve megállt, megmutatta magát, aztán tovább hullott, volt,
ami a vízbe esett, azért a nagyanyám lenyúlt és kampóval húzta ki, és hogy
eközben le ne zuhanjon a mélybe, nekem a lábánál fogva kellett őt tartanom, vagy
pedig az ablakon kidobott ingek egyszerre csak kitárták karjukat, mint a
közlekedési rendőr vagy Krisztus Urunk, egy pillanatra így feszültek keresztre az
ingek a levegőben, aztán fejest zuhantak a malomkerék lapátjaira, abroncsaira, és
a kerék forgott, és ez mindig kész kaland volt, hogy ha úgy adódott, az ember a
keréken hagyta az inget, és egy fordulattal később az egyik lapát szinte
odaszállította a ruhadarabot a nagymama ablakához, úgyhogy elég volt kinyúlni
az ablakon és bevenni, vagy pedig kampóval kellett a tengelyről levadászni, mert
oda tekeredett fel és minden fordulattal lejjebb csúszott, de ezt is elérte az én
nagymamám, és a kampóval beemelte a konyhaablakon, és rögtön mindent egy
teknőbe dobott, és este kimosta a szennyes ingekből és alsóneműkből és
zoknikból a piszok vastagját, és már öntötte is vissza a vizet a malomkerék
lapátjai alatt kavargó örvénybe… Aztán milyen szép is volt este, mikor a Károly
fürdő klozetablakából az esti sötétben kiröpült egy fehér alsónadrág, egy fehér ing
a malom meredélyének sötét hátterére, ilyenkor ez az ingecske vagy gatya egy
pillanatra fölragyogott az ablakunkban, és nagyanyám a kampójával ügyesen
elkapta, mielőtt még a mélybe esett volna a csillogó és nedves lapátkerekekre,
néha, este vagy éjjel, mikor a víz felől, a mélységből légvonat süvített, az eső meg
a vízpermet úgy csapott a nagyanyám arcába, hogy néha szinte meg kellett
birkóznia az ingért a huzattal, de a nagymama mégis előre örült minden napnak,
különösen a csütörtöknek meg a pénteknek, amikor a vigécek inget, gatyát
váltottak, és mert volt pénzük, hát új inget, gatyát és zoknit vettek maguknak, és a
régit kidobták a fürdő ablakán, a nagyanyám pedig ott lesett rájuk a kampóval, és
aztán kimosta, kijavítgatta, összehajtogatta és a kredencbe rakta a ruhaneműt, s

22
utána az építkezéseket járva árulta a kőműveseknek és a segédmunkásoknak, s így
élt szerényen, ám mégis jól, úgyhogy még nekem is tudott kiflit venni, meg tejet a
tejeskávéba… azt hiszem, ez volt életem legboldogabb időszaka… még ma is
látom, ahogy nagyanyó ott áll a vártán a nyitott ablakban, ami ősszel meg télen
egyáltalán nem volt olyan könnyű dolog, még mindig látom, ahogy a kidobott
ingeket a felfelé törő huzat egy pillanatra megállítja ablakunkban, az ing széttárja
a karját, és nagyanyám egy gyors mozdulattal magához rántja, mert különben a
ruhadarab azon nyomban leesik, mint egy meglőtt fehér madár, le, a csörgedező,
fekete vízbe, és mint a kínvallatott, úgy bukkan elő a malomkerékre feszítve, már
emberi test nélkül, és lassan vándorol ezen a nedves köríven, és mikor eltűnik a
harmadik emeleti ablakok magasságában, ahol, hál' istennek, nem emberek laktak,
mint mi, hanem a gépház volt, nem kellett hát senkivel sem megharcolni ezekért
az ingekért és gatyákért, szóval aztán ki kellett várni, míg a fehérnemű ezt a
körívnyi utat megteszi és visszatér, és megint aláereszkedik, mert ha lecsúszna,
akkor a feketén áramló vízbe zuhanna, és a fekete kis hidak alatt lévő csatorna
beszippantaná és elsodorná valahova a malmon túlra… Elég lesz mára? Akkor
most abba is hagyom.

23
 A CSENDESSÉG SZÁLLÓ
JÓL FIGYELJENEK ARRA, amit most mondok. Vettem egy új vulkánfíber
koffert, és ebbe a bőröndbe beleraktam az új frakkomat, azt, amit a pardubicei
szabóságban varrtak az én próbababámra, magam mentem el ezért a frakkért, és a
cég ügynöke tényleg nem hazudott. Lemérte a mellbőségemet, körös-körül rakott
pergamenpapírból való csíkokkal, és miután mindent lemért rajtam, az egészet
feljegyezte, egy borítékba rakta és elvette az előleget, én meg végül elmentem a
frakkért. És a frakk olyan volt, mintha rám öntötték volna, de engem nem is
annyira az a frakk érdekelt, mint inkább az, hogy hol van az én fölfújt
mellszobrom, hogy az én mellkasom hol lebeg. És maga a főnök, aki szintén
olyan kis növésű volt, mint én, mintha megértette volna, hogy én magasabbra
akarok kerülni, mint ahol most vagyok, egyre magasabbra, hogy igen fontos
nekem, hogy ennek a társadalomnak a plafonjánál lebegjek, a boltba vezetett.
Óriási volt. A mennyezet alatt generálisok és ezredparancsnokok és ismert
színészek mellkasa lebegett, maga Hans Albers is itt varratott frakkot, ő is ott
lebegett a plafon alatt, a nyitott ablakon beáramlott a léghuzat, és azok a
mellkasok úgy mozogtak, miként a felhők, mint bárányfelhők az égen, mikor fúj
az őszi szél, és minden törzsről vékony madzag lógott alá, név- és címkártyával a
végén, és ahogy fújt a szél, a névkártyák vidáman ficánkoltak, mint a horogra
akadt halacskák, aztán a főnök intett, és én elolvastam a saját címemet, és
lehúztam azt az én mellkasomat, mi tagadás, kicsike voltam, majd elsírtam
magam, amikor megláttam a magamé mellett egy altábornagy mellkasát, meg
Beránek szállodatulajdonos úr mellszobrát, ám aztán fölkacagtam és boldog
voltam, hogy miféle társaságba kerültem, a főnök meghúzta az egyik madzagot, és
azt mondta, hogy most erre a babára varr frakkot, hogy ez a baba a
kultuszminiszter, és még a kultuszminiszternél is kisebb ez a másik itt, a
hadügyminiszter. És mindez olyan erővel töltött el, hogy kifizettem azt az én
frakkomat és még két százassal meg is toldottam az árát, egy aprócska pincér apró
figyelmességeként, aki elhagyja az Arany Prágát, és valahová Stránčicébe, a
Csendesség Szállóba megy dolgozni, ahová a világ harmadik legnagyobb
cégének, a van Berkelnek az ügynöke protezsálta be. Elbúcsúztam hát, és
elutaztam Prágába, és aztán kofferestül kiszálltam Stránčicében, délelőtt volt és
egyre zuhogott az eső, itt nemcsak egész éjjel, hanem biztosan több napja esett
már, annyi homok meg sár volt az úton, és a csalánon, bojtorjánon és lapun át csak
úgy rohant a megáradt, világosbarna, tejeskávészínű patak, és én csak mentem
egyre feljebb ebben a sárban, amerre a nyíl mutatta a Csendesség Szállót, és
ahogy magam mögött hagytam néhány villát és néhány derékba tört fát, hát
nevetnem kellett, mert az egyik kertben egy érett sárgabaracktól roskadozó,
villámhasította fát kötöztek éppen össze, a kopasz tulaj egy dróttal próbálta
szorosra fogni a szerteborzolódott koronát, amit két oldalról egy-egy nő
támogatott, aztán egyszerre csak akkora szél támadt, hogy a drót elpattant, és a két
nőszemély nem bírta megtartani az ágakat, és azok újra szétrepültek és létrástul,
mindenestül felborították a férfit, aki szinte eltűnt az ágak fogságában, és mert a
tüskék összekarmolászták, folyt a fejéből a vér, és az ágak úgy gúzsba kötötték azt
az embert, hogy úgy feküdt a földön, mint akit odaszögeztek, mint akit a vastag
ágakkal keresztre feszítettek, és én ott álltam a kerítésnél, és ahogy azok a
nőszemélyek meglátták a férfit, hatalmas nevetésbe kezdtek, üvöltöttek a

24
röhögéstől, miközben az úriembernek a szeme forgott és ordított, ti kurvák, ti
disznók, várjatok csak, majd ha kiszabadítom magam, mint a szöget, úgy verlek
benneteket a földbe, azok a nők a lányai lehettek, vagy a felesége meg a lánya, én
pedig megemeltem a kalapom, s azt mondom, polgártársam, jófelé megyek a
Csendesség Szállóhoz? És a picsába küldött engem az az ember, és rángatózott, de
képtelen volt talpra állni, felejthetetlen látvány volt az érett sárgabarack
fogságában vergődő férfi, és a két nő kikacagta magát, és kezdték eltávolítani az
ágakat, hogy a férfi fölállhasson, aztán sikerült is föltérdelnie, majd fölállnia, és az
első dolga az volt, hogy kopasz fejére húzta a svájcisapkáját, és én inkább
továbbmentem az úton és láttam, hogy aszfaltozva van, a padkát pedig sárga
gránitkockákból rakták ki, és levertem cipőmről a sarat és a sárga agyagot. És
aztán fölértem a dombra, meg-megcsúsztam, egyszer térdre is estem, köröttem
felhők vonultak, majd olyan kék lett az ég, mint az ártól megdöntött katáng az út
két oldalán, s ott, fönn a dombon megpillantottam a szállót. Olyan szép volt, mint
a mesében, mint valami kínai építmény, mint valami szörnyen gazdag ember
villája Tirolban vagy valahol a Riviérán, fehér volt, hullámosan emelkedő piros,
öblös cseréptetővel, mindhárom szinten zöld zsalugáterek, és minden fölsőbb
emelet egy kicsivel kisebb volt, míg a legfelső olyan volt, mint egy szép lugas,
amit odabiggyesztettek az építmény tetejébe, és e fölött a kis lugas fölött is volt
valami csecsebecse, csupa-csupa zöld zsaluból, mint valami figyelőtorony, mint
valami meteorológiai állomás, belül műszerekkel, kívül pedig apró lobogókkal,
melyek fölött a csúcson piros szélkakas forgott. És minden emeleten, minden
ablakhoz volt egy erkély, és ezekre az erkélyekre ugyancsak zsalugáteres ajtók
nyíltak, nyitott, zsalus ajtók. És én mentem, és sem az úton, sem az ablakokban,
sem a balkonon nem mutatkozott senki, csendesség volt, csak a szél suhogását
lehetett hallani a levegőben, az illatos szellőét, amit szinte harapni lehetett, mint
valami fagyit, mint valami láthatatlan tejszínhabot, szinte kanalazni lehetett, az
volt az érzésem, hogyha vennék hozzá kiflit vagy egy darab kenyeret, úgy
szürcsölgethetném, mint a tejet. És már be is léptem a kapun, a vízmosta
gyalogutakat homokkal szórták föl, a frissen kaszált, sűrű gyepen boglyák
sorakoztak, és én mentem a fenyők között, ahonnan egyre csak tágas réteket
láttam. És a Csendesség Szálló feljárata amolyan kis híd gyanánt emelkedett ki a
környezetből, amiről aztán egyenesen egy üvegajtónak tartott az ember, az
üvegajtón volt még egy zsaluajtó is, szétnyitva a fehér falra, mint valami dísz. És
ezt a hullámszerűen emelkedő feljáratot fehér korlát szegélyezte, alatta sziklakert
alpesi virágokkal, és én egyszerre csak elbizonytalanodtam, vajon jó helyen járok-
e, és hogy szálloda-e ez itt, hogy fölvesznek-e, és hogy egyáltalán, Walden úr
elintézte-e a dolgot, és hogy én, a picike kis pincérfiú jó leszek-e valamire a
Csendesség Szálló főnök urának. És egyszerre csak elfogott a rémület. Sehol egy
teremtett lélek, néma csönd, és én sarkon fordultam és futásnak eredtem a kerten
át, de egyszerre csak éles füttyszó hallatszott, olyan határozott, hogy
megtorpantam, és még háromszor szólalt meg az a síp, mintha azt mondaná, te, te,
te. És aztán egy hosszút fütyült, úgyhogy megint megfordultam, aztán
szaggatottan szólt az a síp, mintha valami kötél vagy sodrony volna és csévélne,
húzna visszafelé egészen az üvegajtóig, amin aztán be is léptem. És ekkor szinte
belém hajtott egy tolókocsiban ülő kövér úr, aki az abroncsba kapaszkodva a
tenyerével hajtotta a kocsit, és kövér fejéből egy síp állt ki, s aki most olyan
keményen markolta meg az abroncsot, hogy a kocsi megállt, s ahogy hirtelen
fékezett, a kövér ember előrebillent, épp hogy ki nem borult a kocsiból, csak
fekete parókája csusszant le kopasz feje búbjáról, afféle álhaj, amit rögtön vissza

25
is tolt a tarkójára. És aztán bemutatkoztam Csendesség úrnak, ő meg nekem, és
megemlítettem neki Walden úrnak, a van Berkel cég ügynökének és kapacitásának
az ajánlását, és Csendesség úr azt mondta, hogy már reggel óta vár, de már azt
hitte, nem jövök, mert olyan felhőszakadás volt, és hogy csak menjek, pihenjek le,
s utána mutassam meg magam neki frakkban is, és aztán majd megmondja, mit
vár tőlem. És én nem néztem oda, nem akartam odanézni, de mégsem bírtam
levenni a tekintetemet arról a hatalmas testről a tolókocsiban, olyan kövér volt
rajta minden, mint a Michelin autógumi reklámbabáján, bár Csendesség úrban,
akihez ez a nagy test tartozott, valami nagy öröm lakozott, úgy gurult föl-alá az
agancsokkal ékesített előtérben, úgy fickándozott azzal a kocsival, mintha csak
valami mezőn szaladgálna, és úgy tudott közlekedni vele, hogy szinte jobban
mozgott, mintha járt volna. És Csendesség úr újra belefújt a sípjába, de megint
valahogy másként, mintha többféle regiszter lett volna rajta, és a lépcsőn leszaladt
a szobalány, fekete ruhában és fehér köténykében, Csendesség úr pedig azt
mondta, Wanda, ez itt a második pincérünk, vezesd a szobájába… és Wanda
megfordult, és fenekének két kerek gerezdje szépen gömbölyödött, és jártában,
ahogy az egyik lábával kilépett, a másik oldalon megemelkedett a gerezd, és
fekete haját kontyba fésülte föl, és én ettől a frizurától még kisebbnek éreztem
magam, de elhatároztam, hogy spórolni fogok erre a szobalányra, és hogy az
enyém lesz, virágokkal fogom díszíteni a kebleit meg a szép hátsóját, és ahogy a
pénzre gondoltam, visszanyertem a kurázsimat, ami mindig elhagyott, amikor
valami szépet láttam, különösképpen szép nőt, de ez a pincérlány nem az emeletre
vezetett, hanem amolyan teraszfélére mentünk ki, hogy aztán épp ellenkezőleg,
leereszkedjünk a lépcsőn az udvarra, és ott aztán már mindent láttam. Ott volt a
konyha és két fehér szakácssapka, hallottam, hogyan dolgoznak a kések, és
hallottam a vidám nevetést, és két zsíros arc közeledett az ablakhoz, meg nagy,
tágra nyílt szemek, aztán újra távolodó nevetés, ahogy elsiettem a kezemben a
bőrönddel, amit igyekeztem minél magasabbra emelni, hogy ellensúlyozzam apró
termetem, ha már a dupla talp semmit sem segített, talán csak az segített, hogy
kinyújtott nyakamon magasra emelve hordtam a fejem, és átmentünk az udvaron,
és volt ott egy építmény, és én csalódottságot éreztem, az Arany Prágában
ugyanolyan szállásom volt, mint a vendégeknek, de itt a mindenes szobájában
laktam, Wanda a szekrényre mutatott, kinyitotta, megeresztette a mosdóba a vizet,
fellebbentette a takarót, hogy megmutassa, tiszta az ágynemű, aztán lemosolygott
rám és elment, és megint, ahogy átment az udvaron, láttam az ablakból, hogy
egyetlen, de egyetlenegy lépést se tehet anélkül, hogy ne kövessék, ne lássák a
tekintetek, még azt sem engedhette meg magának ez a szobalány, hogy
megvakaróddzon valahol… hogy csak úgy poroszkáljon, hogy a kezével törölje
meg az orrát, úgy kellett itt mindig járnia, mint valami színpadon, mint egy
üvegfalú boltban, mint nálunk, mikor virágért küldtek, és ahogy visszafelé
mentem, a Katzék kirakatát rendezték a lányok, apró szögekkel tűzték oda az
anyagot, és négykézláb másztak, egyik a másik után, és az egyik kezében kis
kalapács volt és a redőzött seviotot és kordbársonyt szögezte, és amikor elfogyott
a szög, hátranyúlt, és a mögötte mászó kirakatrendező lány szájából vett újabb
szeget, és odaszögelte az újabb redőt, és aztán megint újabb és újabb szöget húzott
ki annak a másiknak a szájából, annak a lánynak tele volt a szája apró kis
szegekkel, alighanem így mulattak ott a kirakatban, és én csak álltam, kezemben a
kardvirággal teli kosár, a földön meg egy másik, az pedig margarétával volt teli,
elnéztem ezeket a kirakatrendező lányokat, négykézláb másztak, és délelőtt volt és
rengeteg ember, és a lányok biztosan elfelejtették, hogy a kirakatban vannak,

26
minduntalan megvakarták a hátsó felüket vagy a környékét, és aztán megint a
kirakatüveghez másztak, kezükben kis kalapács, lábukon papucska, és úgy
nevettek, hogy a könnyük is kicsordult, és az egyiknek kispricceltek a szájából a
szögek, és ők négykézláb röhögtek és vicsorogtak egymásra lányos bujaságukban,
mint a kutyák, és elállt a blúzuk és látszott a mellük, ahogy ide-oda himbálózik,
akárcsak a lányok egész teste a boldog nevetéstől, és a kirakat előtt már rengeteg
ember állt, és bámulta azt a négy, harang módjára, a kivágás haranglábában
himbálózó keblet, és aztán az egyik lány az emberekre pillantott, elkomolyodott,
összehúzta magát és elvörösödött, és mikor a másik kiúszott a nevetés könnyeiből,
s az első a Katz-üzlet előtt összegyűlt tömegre bökött, hát az a másik lány úgy
megrémült, hogy két könyökét a blúzához szorította, s ettől hanyatt vágódott és
két lába szétnyílt, mint az olló, és mindent látni lehetett, még ha divatos csipkés
bugyival takarva is, és ahogy az emberek az imént még kacagtak, úgy
komolyodtak most el ettől a látványtól, egyesek elmentek, mások még maradtak,
és még akkor is a kirakatot bámulták, amikor rég elmúlt dél, amikor a lányok már
nálunk, az Arany Prágában ebédeltek, még akkor is ott álltak a két kisasszony
szépségétől földbe gyökerezett lábbal, mikor a boltossegéd lehúzta a rolót, ennyire
képes némelyeket a lánytest szépsége levenni a lábáról… És leültem és lehúztam
a sáros cipőmet, utána a nadrágomat, kinyitottam a bőröndömet, hogy vállfára
akasszam a frakkot, és egyszerre csak sóvárogva gondoltam vissza az Arany
Prágára meg az Édenre, folyvást ott láttam magam körül a kövekből és
emberekből összeálló várost, a zsúfolt tereket, a természetből én három év alatt
csak azokat a virágokat láttam, amikért nap mint nap szalajtottak, meg a kis
parkot, és a szirmokat, amelyekkel az Éden kisasszonyainak a hasát díszítettem,
aztán ahogy belebújtam a frakkba, egyszerre csak eszembe jutott, kiféle-miféle is
volt az az én főnököm. Ebbe a három évbe foglalva, mint valami pürét, mint
holmi eszenciás főzetet, úgy láttam őt és a feleségét, ez az én főnököm
tulajdonképpen még nálam is alacsonyabb volt, és ő is ugyanúgy esküdött a
pénzre, mint én, s a pénzéért nemcsak az Édenben kapott szép lányokat, de eljárt,
sőt szinte menekült hozzájuk Pozsonyba meg Brnóba is, azt mesélték, hogy mire a
felesége megtalálta, képes volt jó pár ezrest elverni, hogy mielőtt még belefogott
volna a murizásba, mindig a mellényzsebéhez gombostűzte a visszaútra való
pénzt és egy kis borravalót a kalauznak, hogy vigye egészen hazáig, és mert olyan
picike volt, a kalauz általában a karjában hozta, mint valami gyermeket, és
ilyenkor a főnök mindig aludt, és ezektől a muriktól még jobban
összezsugorodott, egy álló hétig olyan pici volt, mint egy tengeri csikó… de aztán
egy hét elteltével újra belebújt az ördög, csak most döbbentem rá, mennyire
szerette a nehéz borokat, a portóit, az algírit, a malagát, mindent iszonyú
komolyan ivott és szörnyű lassan, úgyhogy olybá tűnt, mintha nem is ivott volna,
minden korty után valahogy megszépült az az én volt főnököm, a bort egy kicsit
megforgatta a szájában, és csak azután nyelte le, mintha almát falatozna, és
minden hörpintés után halkan kijelentette, a szaharai nap van benne ebben a
nedűben… néha a törzsasztal társaságával együtt rúgott be, ilyenkor kidőlt, és az
emelkedett hangulatú társaság mindig a feleségét hívta, jönne már összeszedni az
urát, és az asszony jött is le a felvonóval a harmadik emeletről, ahol a főnök
lakosztálya volt, szép nyugodtan jött, nem az ő szégyene volt ez, sőt mindenki
csak hódolt neki, és ahogy a főnök ott feküdt az asztal alatt vagy a karjára borulva
aludt, az asszonyság galléron ragadta, játszi könnyedséggel fölemelte, mintha csak
üres kabát volna, ha meg ült a főnök, akkor lelökte a székről, de nem hagyta, hogy
leessen, röptében elkapta, és olyan erős volt a karja, hogy könnyedén és

27
nyugodtan vitte az emberét, lebegtette a levegőben, mintha tényleg csak egy
kabátot vinne, és a főnök rendszerint fölébredt, és csak verdesett a kezével, már
amennyire a lecsúszott kabátujja engedte, és a neje energikus mozdulattal föltépte
a liftajtót, és ahogy fogta azt az én főnökömet, úgy be is hajította, csak úgy
koppant a lába, de az asszony belépett utána és megnyomta a gombot, és mi láttuk
az üvegajtón át, hogyan fekszik a főnök a felvonó mélyén, fölötte meg ott
tornyosul az asszony, és mintha a mennybe mennének, úgy emelkedtek föl a
harmadik emeletre. Azt rebesgették a törzsvendégek, hogy évekkel ezelőtt, amikor
a főnök az Arany Prágát megvette, a főnökné asszony is lejárt a törzsvendégek
közé, hogy itt lenn egy irodalmi szalonféle volt, amiből már csak a költő-festő
Tonda Jódl maradt, hogy itt mindenféle diskurzusok folytak, hogy könyveket
olvastak föl meg színházat játszottak, ám a főnökné asszony mindig hajba kapott
az urával, méghozzá szenvedélyesen, hogy szinte minden második héten
összevesztek holmi romantizmus meg realizmus miatt, összekülönböztek
Smetanán és Janáčeken, de úgy, hogy dühükben borral locsolták egymást, sőt
össze is verekedtek, és a főnöknek volt egy spánielje, a főnöknének pedig egy
foxija, és amikor gazdáik hajba kaptak az irodalmon, a kutyák sem bírtak
uralkodni magukon és véresre marták egymást. Ám aztán a főnök és a mi főnökné
asszonyunk megbékéltek egymással és sétálni mentek a patak mentén, ki a
városból, fejük vagy karjuk bekötve, esetleg felkötve egy nadrágtartóval,
mögöttük pedig ott vánszorogtak a kutyák, az összemart foxi meg a spániel, tépett
fülükön flaszterrel, vagy csak lassan alvadó sebekkel a harapós irodalmi bunyó
után… így aztán mind megbékéltek egymással, hogy egy hónap elteltével újra
kezdjék… szép lehetett, de szerettem volna látni… És már ott álltam a tükörben
talpig frakkban, az én új frakkomban, kikeményített fehér ingben, fehér
csokornyakkendőben, és mikor zsebembe csúsztattam az új, késpengével
kombinált, nikkelnyelű dugóhúzót, hallottam, hogy megszólal a síp, és ahogy
kiléptem az udvarra, egy árnyék suhant át rajtam, valaki átvetette magát a
kerítésen, a fejemre, mint holmi két női mell, két szövetdarab terült, és egy
frakkba bújtatott pincér ért földet előttem, fölemelkedett, frakkjának két
fecskefarka a levegőben úszott, de ő csak rohant tovább, mint akit a síp hangja
gömbölyít föl. Belerúgott az ajtóba, és a lengőajtó szétrepült és a pincér háta
mögött tovább hullámzott, majd megállapodott, és az ajtó kicsinyítve tükrözte
vissza az udvart és az én közelgő, majd végül az üvegajtón belépő alakomat. Csak
két hét elteltével jöttem rá, kiknek is építették ezt a szállodát. Két hete egyik
ámulatból a másikba esem, hogy hová csöppentem, hogy lehetséges-e egyáltalán
ekképpen élni. Két hét alatt már több ezer koronát kerestem borravalókból, s most
a fizetésem a zsebpénzem. De tizennégy napja, még ha egyedül vagyok is kis
szobámban, még ha egyedül számolom is a bankókat, mert amint van egy kis
szabad időm, máris a pénzemet olvasom, hiába vagyok magamban, mégis az az
érzésem, hogy nem vagyok egyedül, hogy valaki állandóan néz, miként Zdeněk
főúrnak is mindig ez az érzése, annak a Zdeněknek, aki már két éve van itt, és
állandó készenlétben él, hogy füttyszóra átugorja a kerítést, s minél hamarabb az
étteremben teremjen. Voltaképp egész nap alig akad munkánk. Ha már
kitakarítottuk és rendbe raktuk az éttermet, ami nem tart soká, ha már
kikészítettük a poharakat és az evőeszközt, ha már kicseréltük és ellenőriztük a
szalvéta- és terítő-készletet, lemegyünk Zdeněkkel, akinél a pincekulcs van,
előkészíteni az italokat, ellenőrizni, van-e elegendő behűtött pezsgő, háromdecis
export pilseni, a konyakot pedig felvisszük a tálalóba, hogy szobahőmérsékletű
legyen, aztán kimegyünk a kertbe, helyesebben a parkba, s ott kötényt veszünk, s

28
szépen elgereblyézzük a sétányokat, kéthetenként felfrissítjük a szalmakazlakat, a
régi boglyát elviszik és újat hoznak, frissen kaszáltat, s azt az előre megszabott
terv szerint ugyanarra a helyre kell állítanunk, ahol a régi volt. Aztán a kerti utakat
gereblyézzük, azazhogy általában csak én gereblyézek, Zdeněk, az folyton a
környező villákban bujkál, ahogy ő mondja, de szerintem nem bujkálás az, hanem
a szeretői után jár, a nyári lakokban hétközben magukra maradt feleségekhez vagy
pedig államvizsgákra készülő kisasszonyokhoz. És én gereblyézem a kerti út
homokját, és elnézem, hogyan fest ez a mi szállónk hátulról, a fák közül, vagy
elölről, a tágas rétről, nappal olyan, mint valami panzió, állandóan az az érzésem,
hogy a bejárati kapun egyszerre csak leányzók vagy pedig aktatáskás fiatalurak
tódulnak ki, esetleg kötött pulóveres ifjoncok, s mögöttük szolgák viszik a
golfütőt, vagy kijön egy gyáros, s az inas fonott széket és asztalkát hoz utána és a
cselédlányok abroszt terítenek arra az asztalra, és kiszaladnak a gyerekek is és a
papához dörgölőznek, aztán meg jön a nagysága napernyőstül és szép lassan
lehúzza a kesztyűjét, s midőn már mindenki leült, kitölti a kávét… de egész nap
nem jön ki azon az ajtón senki, és senki sem lép be rajta, a szobalányok mégis
mindennap takarítanak, és tíz szobában friss ágyneműt húznak és port törölgetnek,
és a konyhában mégis olyan sürgés-forgás van, mintha valami lakodalomra
készülődnének, temérdek étel, temérdek fogás készül valamiféle nagy lakomára,
amilyent én még sohasem láttam, amilyenről én még csak nem is hallottam, s ha
mégis, hát csak arisztokrata körökben, vagy pedig annak a mi Arany Prága
Szállónknak a főpincérétől, aki pincérként dolgozott egy első osztályú luxus
gőzhajón, a Wilhelminén, és a gőzhajó pont akkor süllyedt el, mikor a főúr lekéste
az indulást, s mialatt egy szép svéd nővel, akivel együtt késett el a kikötőből,
egész Spanyolországon át a hajó után Gibraltárba vonatozott, azalatt a gőzös
elsüllyedt, szóval azok az első osztályú Wilhelmine fedélzetén elfogyasztott
lakomákról szóló elbeszélések, azok voltak kissé hasonlatosak ahhoz, amit mi itt,
ebben az isten háta mögötti Csendesség Szállóban szervíroztunk. És bár
elégedettnek kellett volna lennem, gyakran bizony féltem. Például a gereblyézés
után felállítottam magamnak egy nyugágyat egészen hátra, a fák mögé, de alig
hogy ledőltem és föltekintettem a vonuló felhőkre, itt mindig vonultak a felhők,
alig hogy elszundítottam, már meg is szólalt a síp, mintha mögöttem állt volna a
mi főnökünk, és nekem a legrövidebb úton rohannom kellett az étterembe,
futtomban oldoztam le a kötényemet, átvetettem magam a kerítésen, úgy, ahogy
Zdeněk is csinálta, és egyenesen az étterembe nyargaltam és jelentkeztem a
főnöknél, aki mindig a tolókocsiban ült, és mint rendesen, most is nyomta valami,
a felgyűrődött pokróc, amit ki kellett alatta simítanunk, ilyenkor egy övet kellett a
dereka köré csatolnunk, olyant, amilyet a tűzoltók is használnak, egy tartógyűrűs
övet, akárcsak a Radimsky molnár úr két gyermekének, az a két gyerek mindig a
malomároknál játszott, és a meredek parton egy bernáthegyi feküdt, és mikor
Hary vagy Vintíř, mert így hívták a gyerekeket, közel mentek a malomárokhoz,
még mielőtt felmerült a veszély, hogy a vízbe esnek, jött a bernáthegyi, bele-
akaszkodott abba a tartógyűrűbe, és elhúzta Haryt vagy Vintířt a veszélyes
ároktól, pont így akaszkodtunk mi is a főnök övén lógó tartógyűrűbe, és egy
csigával fölemeltük a főnököt, ha nem is a plafonig, csak annyira, hogy a kocsi
kigördülhessen, és hogy megmutathassuk neki, hol is lehetett az a gyűrődés, és
megigazítottuk a pokrócot, vagy újat, esetleg még egyet tettünk alá, és újra
visszaeresztettük a főnökünket a kocsijába; olyan mulatságos volt, ahogy lógott a
levegőben, egész testével előredőlve, ahogy a nyakában függőlegesen fityegett a
síp, mutatván a főnök dőlésszögét… aztán újra keresztül-kasul gurult az éttermen,

29
a kis és nagy szobákon, igazgatta a virágokat, ez a mi főnökünk szörnyen kedvelte
a női munkákat, nálunk az összes éttermi helyiség leginkább szoba volt, akárcsak
egy polgári lakásban vagy valami kis kastélyban, mindenütt függönyök,
aszparáguszok, mindennap frissen vágott rózsa és tulipán és mindaz, amit az
évszak adott, és hozzá mindig jó sok vágott aszparágusz, és a főnök olyan szép
vázákat komponált, oly sokáig igazgatta a csokrokat, ilyenkor mindig odagurult a
vázához, igazított rajta, megint hátratolatott, és megszemlélte, de nemcsak a
csokrot nézte, hanem hogy miként harmonizál a virág a környezetével, és minden
alkalommal másféle terítőt tett a vázák alá. És miután egész délelőtt a szobák
szépítésével foglalatoskodott, a főnök nekilátott az asztalok csinosítgatásának…
asztalból általában csak kettő volt, az is legfeljebb tizenkét személyre terítve, és
miközben Zdeněk és én szótlanul hordtuk az asztalra a tányérok, villák és
késféleségek minden fajtáját, a főnök csendes lelkesültségtől eltelve igazgatta az
asztalok közepén álló csokrokat, és ellenőrizte, vajon a tálalóban elég frissen
vágott virág és aszparágusz áll-e a vízben, amivel az utolsó pillanatban,
közvetlenül az előtt, hogy a vendég leült volna, még feldíszítettük az abroszt… És
így, amikor a főnök, ahogy mondani szokta, kiirtotta az éttermet az étteremből s
az egész szállót egy biedermeier polgári otthon melegével töltötte meg, kocsiján
kigördült az ajtóig, amin majd a vendégek érkeznek, és kis ideig ott ült az ajtóban,
így összpontosított egy kicsit, és ahogy hirtelen megfordult a tolókocsival és
elindult felénk, úgy pillantott ránk, mintha idegen volna, egy vendég, aki még
sose járt itt, és csodálkozva nézett szét a hallban, aztán egyik szobából a másikba
gurult, és szakértő szemmel vizsgált meg minden részletet, a függöny
elrendezését, ki kellett mindent világítanunk, minden villanykörtének ragyognia
kellett azon az estén, s amikor befejeztük az előkészületeket, e pillanatban a főnök
szép volt, mintha elfeledte volna, hogy százhatvan kilót nyom és hogy emiatt járni
se tud, így gurult végig idegen tekintettel, aztán ezt az idegen tekintetet újra a
sajátjával cserélte föl, összedörzsölte a kezét és füttyentett, megint valahogy
másképp, és én már tudtam, hogy rögvest berohan a két szakács, és részletes
jelentést tesz a dolgok állásáról, hogy mi a helyzet a homárral meg az osztrigával,
hogyan sikerült a Szuvarov-töltelék és hogy áll a salpicon. Mikor harmadik napja
voltam itt, a főnök lendületből gázolta el a főszakácsot, mert rájött, hogy egy kis
köménymagot szórt a gombás borjúszűzérmékre… Aztán felébresztettük a
háziszolgát, egy óriást, aki egész nap aludt, és aki mindent megevett, ami az
éjszakai lakomákból megmaradt, szédületes mennyiségű adagokat, tele tál salátát,
amit se mi, sem a szobalányok nem tudtak megenni, azt mind bekebelezte ez a
mindenes, meg is ivott mindent, ami az üvegek alján maradt, és szörnyű ereje
volt, szóval ez az ember éjszakára zöld kötényt kötött és a kivilágított udvaron
aprófát hasogatott, semmi mást nem csinált, csak aprította a fát, egész éjjel
dallamos baltacsapásokkal hasogatta a rönköket, amiket este fölfűrészelt, de én
rájöttem és hallottam is jól, hogy csak akkor vágta a fát, amikor vendég jött, és
hozzánk csak automobilon érkeztek vendégek, diplomatarendszámú kocsikon,
autóoszlopokban, mindig csak késő este vagy éjjel, és a mindenes aprította a fát,
az illatos gyújtóst, és minden ablakból nézték és minden ablakból látható volt, és
mindez, a kivilágított udvarunk meg a körös-körül szépen elrendezett fahasábok a
biztonság érzetét keltette, a kétméteres, aprófát hasogató ember, a baltás férfi, aki
egyszer agyonvert egy betörőt, három másiknak meg úgy ellátta a baját, hogy
utána maga vitte le őket talicskán a csendőrőrsre, a mindenes, aki ha valamelyik
autó defektet kapott, felemelte az első vagy hátsó tengelyt a földről, és addig
tartotta, míg a kereket ki nem cserélték, a mindenes, akinek mindazonáltal az volt

30
igazából a dolga, hogy mutatósan vágja a fát a megvilágított udvaron, hogy a
vendégeink lássák, mint az elbai vízesést, amit előbb föl kell tölteni, majd
megvárják, míg az idegenvezető oda nem kíséri a vendégeket, és akkor fent, az
adott jelre fölhúzzák a zsilipet, és a nézősereg gyönyörködik a vízesésben. Így
volt ez a mindenesünkkel is. De hogy befejezzem a főnökünk portréját. Amikor,
mondjuk, a kertben egy fának támaszkodva a bankóimat kezdtem számolni,
rögtön felhangzott a sípszó, mintha ez a mi főnökünk valami mindent látó isten
lett volna, vagy amikor senki sem láthatott minket, beleültünk vagy
belehemperedtünk Zdeněkkel az egyik szénaboglyába, és rögvest sípolás
hallatszott, amolyan figyelmeztetés volt ez csak, mindössze egy füttyentés, hogy
dolgozzunk csak szépen tovább és ne lustálkodjunk, így hát mindig a kezünk
ügyében hagytuk a vasvillát, a gereblyét vagy a kapát, és így dőltünk le, s amint
meghallottuk a sípszót, föltápászkodtunk és kapáltunk és gereblyéztünk, hordtuk a
vasvillán a borzas szénát, és mikor újra csönd lett, épp hogy csak letettük azt a
villát, már szólt is a síp, így aztán feküdtünk és fektünkben kapirgáltunk a
gereblyé-vel meg a villával, csak hogy valamit csináljunk, mintha láthatatlan
madzagok mozgatnák azokat a szerszámokat. És Zdeněk elmagyarázta, hogy
amikor ilyen hűvös van, a mi főnökünk olyan, mint hal a vízben, hogy sokkal
rosszabb, amikor beköszönt a kánikula, akkor szinte elolvad, szétfolyik, nem tud
oda gurulni, ahová szeretne, folyvást egy hűtött szobában kell lennie, afféle
jégveremben… de mindig mindenről tud, mindent lát, még azt is, amit nem láthat,
mintha minden fa tetején, minden sarokban, minden függöny mögött, minden
ágon egy spiclije volna… ez öröklődik, mondta Zdeněk és elterült a nýugágyban,
a főnök apjának valahol a Krkonoše aljában volt kocsmája, ő is százhatvan kilót
nyomott, és amikor beköszöntött a meleg idő, leköltözött a pincébe, még az ágyát
is le kellett vinni, és így csapolta a sört, töltötte a pálinkát, hogy el ne olvadjon,
különben abban a rekkenő hőségben szétfolyt volna, mint a vaj, világos?
Így hát felcihelődtünk és elindultunk csak úgy, vaktában egy kerti úton, amin
sosem jártam, a főnökünk apjára gondoltunk, hogy miként költözött le nyáron a
vidéki kocsma pincéjébe, nehogy úgy járjon, mint a vaj, miként csapolta a sört,
miként aludt ott lent, és az ösvény három ezüstfenyő közé vitt minket, és nekem
földbe gyökerezett a lábam, szinte megrémültem. De Zdeněk még nálam is jobban
megijedt, belekapaszkodott az ingujjamba és így dadogta: még ilyet… és egy kis
házikó állott előttünk, afféle mézeskalács ház, mintha csak valami színpadon
volna fölállítva, közelebb mentünk, és a ház előtt iciri-piciri padocska állt, az
ablaka olyan picurka volt, mint egy falusi ház kamraablaka, és a kilincses ajtó,
mint egy kis pinceajtó, akkora volt csupán, hogy ha be akartunk volna menni, még
nekem is le kellett volna hajolnom, de az ajtócska zárva volt… így hát megálltunk
és az ablakon néztünk be, és öt percig csak néztünk, aztán egymásra pillantottunk
és szinte félni kezdtünk, libabőrös lett a karom, ott bent, abban a házikóban
minden úgy volt elrendezve, mint a szállónk egyik szobájában, ugyanolyan kis
asztalka, székecskék, minden olyan piciben, mint valami babaházban, még a
függöny is ugyanaz volt, meg a virágállvány is, és minden székecskén egy baba
vagy mackó ült, a falon meg két kis polc, rajta, mint a játékboltban, mindenféle
játék, az egész falat játékok borították, dobok és ugrókötelek, és az egész oly nagy
gonddal volt elrendezve, mintha kis idővel érkezésünk előtt rakta volna rendbe
valaki a szobát, készítette volna elő csakis a számunkra a meglepetést, hogy
megrémisszen vagy meghasson bennünket… egy valódi kis babaház, tele száz
meg száz játékkal… És egyszerre csak fölhangzott a füttyszó, de nem a
figyelmeztető, hogy ne lazsáljunk, hogy ne heverésszünk, hanem az, amivel

31
szorultságában szokott magához hívni minket a főnök, és futásnak eredtünk és
rohantunk, átvágtunk a réten, és izzadtan vetettük át magunkat a kerítésen… És a
Csendesség Szálló minden este pattanásig feszült várakozással volt terhes. Senki
sem jött, egyetlen autó sem érkezett, de azért az egész hotel készenlétben állt,
mint egy orkesztrión, amibe egyszerre csak bedob valaki egy koronát és játszani
kezd, olyan volt ez a szálló, mint egy zenekar, a karmester már felemelte pálcáját,
minden zenész készenlétben állt, összpontosított, ám a karmesteri pálca egyelőre
még nem intett… És nem volt szabad sem leülnünk, sem elernyednünk, vagy
igazgatnunk kellett valamit, vagy könnyedén a tálalóasztalkára támaszkodnunk,
sőt még a mindenes is a fatuskó fölé hajolva állt a kivilágított udvaron, egyik
kezében a balta, másikban a tuskó, ő is a jelre várt, hogy szekercéje dallamosan
lesújtson, hogy az egész szálló mozgásba jöjjön, mint a felhúzott rugójú céltábla a
lövöldében, amikor nem jön senki, hogy aztán egyszerre, mikor a kuncsaft
megérkezik, sörétet tölt a légpuskába és telibe találja a céltáblát, az összes
kivágott, festett, szegecselt bádogkép és az összes szerkezet működni kezdjen,
most és holnap, csakúgy, mint tegnap, de csak akkor, ha valaki a fekete célpontba
talál: Arra is emlékeztetett engem ez az egész, mintha valóra vált volna
Csipkerózsika meséje, melyben mindenki abban a helyzetben merevedett meg,
amiben az átok érte, hogy aztán a varázspálca érintésére az összes megkezdett
mozdulat befejeződjék, a születőben lévők pedig elkezdődjenek. És hirtelen a
távolban fel is búgott egy autó motorja, és az ablak mellett ülő főnök a
tolókocsiból jelt adott a zsebkendőjével, és Zdeněk egy érmét dobott a zenegépbe,
és az a Harlekin millióit kezdte pengetni, ezt a gépet, ezt az orkesztriónt párnák és
filcfalak vették körül, úgy rémlett, mintha a zene egy másik lokálból szűrődne át,
és a mindenes lesújtott a fejszéjével és fáradtnak, görnyedtnek látszott, mintha
egész délután fát vágott volna, és én átvetettem alkaromon a szalvétát és vártam,
vajon ki lesz a mi első vendégünk. És egy tábornok lépett be, piros bélésű,
tábornoki köpenyben, biztos annál a cégnél csináltatta az egyenruháját, ahol én a
frakkomat, de valahogy szomorú volt ez a generális, mögötte a sofőrje jött, egy
aranykardot hozott, az asztalra fektette és kiment, a tábornok meg végigjárta a
szobákat és mindent szemügyre vett és a kezét dörzsölte, aztán szétvetett lábbal
megállt, hátul összefonta a kezét, és nézte az udvaron a mindenesünket, hogyan
vágja a gyújtóst, és eközben Zdeněk kihozta az ezüst pezsgősvödröt, én pedig
osztrigát, tengeri rákot, homárt tálaltam föl az ebédlőasztalra, és midőn a tábornok
leült, Zdeněk felbontotta a pezsgőt, egy Henkell Trockent, töltött a pohárba, és a
tábornok azt mondta, önök a vendégeim, és Zdeněk meghajolt, hozott még két
poharat és töltött, a tábornok pedig felállt, összecsapta a bokáját és így kiáltott:
Proszit!, és ivott, de épphogy csak belenyalt a pezsgőbe, mi ketten fenékig
ürítettük a poharunkat, a generális ábrázata viszont eltorzult, és egész testében
megremegve és undortól eltelve így prüszkölt: pfuj, pfuj és pfuj, én ezt nem bírom
meginni!, aztán osztrigát tett a tányérjára, hátravetett fejjel, habzsoló szájjal szívta
ki a gyönge, citrommal csepegtetett csigahúst, és megint, mintha jó étvággyal
evett volna, de aztán megremegett és újra prüszkölt az undortól, szinte a könnye is
kicsordult. És visszajött, felhajtotta a pohár pezsgőt, és amint kiitta, ekképpen
ordított: Áááá, ezt aztán képtelen vagyok meginni, és föl-alá járkált, szobáról
szobára, és valahányszor visszaért az asztalhoz, mindig vett az odakészített
tálakból, hol egy kis rákot, hol egy levélke salátát, hol egy kis salpicont, és én
mindannyiszor megrémültem, mert a tábornok undorodva üvöltött meg prüszkölt,
pfuj, pfujonpfuj, hiszen ez ehetetlen!, és megint visszajött és nyújtotta a poharát és
töltetett, és mikor megkérdezte Zdeněket, Zdeněk meghajolt és magyarázatba

32
fogott, a Veuve Cliquot-ról meg általában a pezsgőkről beszélt, de hogy ő maga
azt tartja a legjobbnak, amit kínálni bátorkodott, a Henkell Trockent, és a
generális fölélénkülve újra megkóstolta a pezsgőt, de megint csak prüszkölt, aztán
kiürítette a poharát és visszament az udvart nézni, mindenütt sötét volt, csak a
mindenes és munkájának eredménye úszott fényárban, a megvilágított falakat
szinte teljesen eltakarták a fenyőfa hasábok. És a főnök hangtalanul begördült a
szobába, épp hogy csak benézett, meghajolt és már gurult is kifelé, a tábornok
pedig egyre jobb kedvre derült, mintha megszűnt volna az étellel-itallal szembeni
undora, mintha megjött volna az étvágya. Aztán konyakra tért át és megivott egy
egész üveg Armagnacot, és minden pohárka után eltorzult az ábrázata, a szája
szörnyű átkokat szórt, és hol németül, hol csehül prüszkölte: Diesen Schnaps kann
man nicht trinken! És a francia specialitásoknál ugyanígy viselkedett, minden
falat után úgy tűnt, hogy a tábornok ösz-szehányja magát, esküdözött, hogy nem
vesz többet egy falatot sem, nem iszik már egyetlen kortyot sem, ráförmedt
Zdeněkre meg rám is, hogy mivel etetnek maguk itt engem? Meg akarnak
mérgezni, azt akarják, csirkefogók, hogy fölforduljak! ám azért fölhajtott még egy
üveg Armagnacot, és Zdeněk előadást tartott neki arról, hogy miért hívják a
legjobb konyakot Armagnacnak és nem konyaknak, mert hogy az Armagnac, az
brandy, mivel konyak csak azon a vidéken található, amit Cognacnak hívnak,
úgyhogy hiába van Cognac határától két kilométernyire a legjobb konyak, azt már
nem szabad konyaknak nevezni, csak brandynek, és hajnali háromkor, midőn a
generális azt jósolta, hogy ő ezt ki nem bírja, hogy kettőkor azzal öltük meg, hogy
almát adtunk neki, utána hajnali háromra már annyit evett és ivott, hogy egy ötfős
társaságnak is elég lett volna, de azért állandóan jajveszékelt, hogy nincs étvágya,
hogy biztosan lábon hordta ki a rákot, legjobb esetben a fekélyt, hogy a mája
odavan és a veséjében biztosan homok van, és hajnali három körül már spicces
volt, és előrántotta a szolgálati fegyverét és lelőtte az ablakon álló poharat, átlőtte
az ablaküveget is, de a főnök csak szép csendesen begördült a gumikerekeken,
nevetett és gratulált, és arra kérte a tábornok urat, hogy az ő kedvéért próbálná
meg eltalálni azt a csiszolt üvegcseppet a velencei csilláron, és azt mondta, hogy
az utolsó nagy mutatványt is itt látta: Schwarzenberg herceg földobott egy
ötkoronás érmét, és golyós vadászpuskájával pont akkor találta telibe, mikor az
már megint közvetlenül az asztal fölött volt… És a főnök odébb gurult és
mutatópálcával egy lyukra mutatott a kandalló fölött, amit az ezüstötösön gellert
kapott golyó ütött. De a generális a kupicákra szakosodott, tovább lövöldözött, és
ezen senki sem botránkozott meg, és mikor átlőtte az ablaküveget, s a golyó a
görnyedt mindenes fölött süvített el, merthogy még mindig vágta a gyújtóst, a
mindenes csak megvakarta a fülét és tovább folytatta a munkát… És aztán a
generális feketekávét rendelt törökösen, és kezét a szívére téve újfent bizonygatta,
hogy ezt a kávét neki meginni nem szabad, és kért még egy kávét és kijelentette,
ha akadna még egy kis sült pulárd, abból szívesen enne, mielőtt meghal… és a
főnök meghajolt és sípolt, kis idő múlva beszaladt a szakács, frissen, fehér
sapkában, és behozott egy tepsi sült csirkét, és a generális, ahogy megpillantotta a
kakast, kibújt a zubbonyából, kigombolta az ingét, és bánatosan megállapította,
hogy neki baromfit enni végképp nem szabad, és fogta és széttépte a kakast és
nekilátott, és minden falathoz jajgatott, hogy az ő egészsége így meg úgy, hogy
neki nem szabad túltáplálnia magát, hogy ilyen undorítót életében nem evett, és
Zdeněk megjegyezte, hogy Spanyolországban pezsgőt isznak a csirkehúsra, hogy
ez alkalommal a la Gorduna lenne helyénvaló, és a tábornok biccentett, és aztán
ivott és falatozott, és minden harapásnál, minden korty után szitkozódott meg

33
fintorgott, hogy úgymond, diesen Pulard auch dieser Champagner kann man nicht
trinken und essen… és négykor, mikor már kipanaszkodta és kijajgatta magát,
mintha egyszerre csak minden súly lehullott volna róla, a számlát kérte, amely
már készen állt, és a fizetőpincér ki is hozta, kistányéron, szalvétába bugyolálva
nyújtotta oda, de föl kellett olvasnia a generálisnak az árakat is, és főleg azt, hogy
mi mindent evett meg… és Zdeněk olvasta, tételt tétel után, és a tábornok
mosolygott, egyre szélesebben vigyorgott, míg fel nem nevetett, és nyerített és
örvendezett, teljesen józanul és egészségesen, a köhögése is elmúlt, a derekát is
kihúzta, beleigazította vállát a zubbonyába, és megszépülve, szikrázó tekintettel
rendelt még a sofőrjének úticsomagot, s ezresekkel fizetett a főnök úrnak, csakis
ezresre kerekített föl, itt biztosan ez volt a szokás, aztán letett még egy ezrest a
lövöldözésért, a sérült plafonért, az átlőtt ablakért, és megkérdezte a főnököt, elég
lesz-e. És a főnök bólintott, hogy elég. És én háromszáz korona borravalót
kaptam, és a generális vállára vetette piros bélésű köpenyét, fölemelte
aranykardját, feltette monokliját és távozott, lépteit sarkantyúpengés kísérte, és
ahogy ment, csizmájával olyan ügyesen rúgta félre a kardot, hogy nem botlott
meg benne, nem bukott orra…
És másnap is eljött a generális, de most már nem egyedül, hanem szép
kisasszonyokkal meg egy kövér költővel, és ezúttal nem lövöldözés volt, hanem
iszonyú veszekedés tört ki, az irodalmon és holmi költészeti irányzatokon kaptak
hajba oly hevesen, hogy egymás arcába fröcskölték nyálukat, és én már azt
hittem, hogy a tábornok lepuffantja azt a költőt, de aztán lehiggadtak, és később
egy írónőről kezdtek vitatkozni, akiről folyvást azt mondogatták, hogy
összetéveszti a vaginát a kalamárissal, hogy boldog-boldogtalan az ő tintájába
mártogatja a szerszámát, aztán majd két óra hosszat egy írót pocskondiáztak,
akiről azt mondta a tábornok, hogy ha ez az ember úgy értene az irodalomhoz,
mint az idegen vaginákhoz, akkor mind az író, mind a cseh irodalom jól járna – és
a költő az ellenkezőjét állította, hogy ez egy igazi író, akiről elmondható, hogy bár
Isten után Shakespeare alkotott a legtöbbet, de Shakespeare után biztosan ez a mi
költőnk, akiről szó volt, és milyen szép volt, hogy a főnöknek, rögvest a társaság
megérkezése után, zenészekért kellett küldenie, és ezek a zenészek megállás
nélkül játszottak, a vendégek meg a kisasszonykáikkal együtt rengeteget ittak, és a
tábornok nemcsak szitkozódott minden korty és minden falat után, de iszonyúan
sokat dohányzott is, s valahányszor rágyújtott, sokáig köhögött és nézte a
cigarettát és üvöltött, hogy miféle szemetet raknak ebbe az egyiptomi cigarettába.
De úgy telefüstölte a szobát, hogy a cigarettavég félhomályban világított… és
szólt a zene és folyt az ital, és a két vendégen az is föltűnő volt, hogy az ölükben
mindig kisasszonyok ültek, és sűrűn fölmentek szobára ezekkel a lányokkal, aztán
negyedóra múlva visszajöttek és nyerítettek a nevetéstől, csak a tábornok
jajveszékelt, valahányszor fölment a lépcsőn s kezét a felfelé lépdelő kisasszony
combja közé dugta, hogy ugyan kérem, nem való már nekem a szerelem, meg
hogy ugyan már, miféle kisasszonyok ezek itt? De azért fölment, és negyedóra
múlva visszajött, és én láttam, milyen hálás és szerelmes az a kisasszony, és hogy
pont úgy járt, mint tegnap az a két üveg Armagnac, mint a két üveg Henkell
Trocken pezsgő, meg a la Gorduna, és újra a poétizmus haláláról beszéltek, meg a
szürrealizmus új irányzatáról, ami immár második fázisába lépett, valamint az
elkötelezett és a tiszta művészetről, és megint üvöltöztek egymásra, s már éjfél is
elmúlt, és a kisasszonyoknak még mindig nem volt elég a pezsgő meg az étel,
mintha azt az ételt beléjük tömték, aztán megint kivették volna, akkora étvágyuk
volt… aztán a zenészek bejelentették, hogy vége, nekik haza kell menniük, nem

34
játszanak tovább, és a költő fogott egy ollót, lenyisszantott a generális
zubbonyáról egy aranykitüntetést és odadobta a muzsikusoknak, s azok újra
rázendítettek, cigányok vagy magyarok lehettek, és a generális megint szobára
ment az egyik kisasszonnyal, és a lépcsőn most is azt mondta, hogy ő férfiként
már kaput, és megint negyedóra múlva jött vissza, és a költővel kisasszonyt
váltottak, és ismét csomagolni kezdtek a zenészek, hogy ők már mennek haza, így
hát a költő fogta az ollót és levágott még két kitüntetést és odadobta őket a
muzsikusoknak egy tálcára, és a generális is ollót ragadott és lenyisszantotta a
maradék érdemrendeket és odadobta a tálcára a többi mellé, és mindezt a szép
kisasszonyok kedvéért tették, és mi ezt a legnagyobb merészségként könyveltük
el, amit valaha is láttunk, Zdeněk azt súgta, hogy ezek mind a legmagasabb angol,
francia és orosz kitüntetések az első világháborúból… és a generális, mellényét
levetve, táncolni kezdett, és azt mondta a kisasszonynak, azért teremtette le, hogy
vele csak lassan lehet, mert vacak a tüdeje meg a szíve, és kérte a cigányokat,
játsszanak csárdást, és a cigányok rákezdtek és rákezdett a generális is, és
kisvártatva, mikor kikrákogta és kiköhögte magát, szaporázni kezdett, s a
kisasszonynak fürgébben kellett mozognia, és ekkor a generális szabaddá tette a
kezét, egyiket a magasba emelte, a másikkal pedig a földet súrolta, olyan volt,
mint egy kakas, és egyre gyorsabban ropta, és valahogy meg is fiatalodott, és a
kisasszony már nem bírta a tempót, ám a tábornok nem lassított, és táncolt és
közben a lány nyakát csókolgatta, és a muzsikusok körülállták a táncolókat, s
tekintetükben megértés és csodálat tükröződött, látszott a szemükön, hogy a
generális helyettük is táncol, és a zene segítségével kapcsolatban álltak a
katonával, hol gyorsították, hol lassították a tempót, aszerint, hogy miként alakult
a tánc, hogy mennyire bírta erővel a tábornok, ő azonban változatlanul lepipálta a
párját, a lány hangosan szuszogott, arcán egyre nőtt a pír, és fönn, a balusztrádon
ott állt a kövér költő a másik kisasszonnyal, akivel szobán volt, és hirtelen a
karjába kapta a lányt, és fölragyogtak az első napsugarak, és a költő levitte a szép
kisasszonyt a csárdást táncolókhoz, és kiment vele a nyitott ajtón és felkínálta az
első napsugaraknak a félig mezítelen, pityókos kisasszonyt, akinek szakadt volt a
blúza. …Aztán hajnalban, mikor már jártak a munkásvonatok, előállott a generális
autója, egy hosszú, nyitott masina, egy hatüléses Hispano-Suiza, elöl szélvédő
üveg, hátul bőrhuzatos ülések, és a társaság fizetett, az a költő egy kötetének teljes
honoráriumával egyenlítette ki a számlát, tízezer példány, akárcsak Jódl könyve, a
Jézus Krisztus élete, de jókedvűen fizetett és azt mondta, hogy semmiség, hogy
azon nyomban elmegy előlegért, hogy elutazik Párizsba, és ír egy újabb kötetet,
még szebbet, mint amilyen ez volt, amit épp elittak… és berakta az autóba a
generálist, a tábornok fehér, feltűrt ujjú ingben ült hátul a két kisasszonyka közt és
aludt, az első ülésen a költő, hajtókájába piros rózsát tűzött, s előtte, kivont
tábornoki aranykarddal a kezében, könyökével a szélvédőre támaszkodva a szép
táncos kisasszony állt, a tábornok zubbonya volt rajta, kigombolva, a zubbonyon a
lenyisszantott kitüntetések maradványai fityegtek, kibontott hajának kucsmáján a
generális sapkája díszelgett, és így állt ott felvetett fejjel, hatalmas két keblével ez
a lány, Zdeněk azt mondta, hogy olyan ez, mint a Marseillaise szobra, és így
hajtatott a társaság a pályaudvarhoz, és miközben a munkások vonatra szálltak, a
tábornok gépkocsija a peron mentén Prága felé haladt, és a kioltott keblű leányzó
kivont karddal így kiáltott: Prágára fel!, és így vonultak be Prágába, milyen szép
is lehetett, később megtudtuk, hogy a tábornok a költővel s a kisasszonyokkal,
főleg azzal a tépett blúzú, két keblét kimeresztő, kivont kardúval így hajtottak
végig a Příkopyn s a Národní třídán… és a rend őrei tisztelegtek előttük,

35
miközben a Hispano-Suiza hátsó ülésén a generális lecsüngő kézzel aludt… És itt,
a Csendesség Szállóban jöttem rá, hogy azt, hogy a munka nemesít, nem más
találta ki, mint ezek az emberek, akik itt egész éjszaka, ölükben a szép
kisasszonyokkal ettek és ittak, ezek a gazdagok, akik olyan boldogok tudtak lenni,
mint a kisgyerekek, és én még abban a hitben éltem, hogy a gazdagokon holmi
átok vagy micsoda ül, hogy csak a kunyhók, a kis tisztaszobák, a savanyúleves és
a krumpli töltheti el üdvvel és boldogsággal az embereket, hogy a gazdagság, az
valami átok… ám úgy látszik, ezt a papolást is, hogy micsoda boldogság
kunyhóban lakni, ezt is a mi vendégeink találták ki, akiknek teljesen mindegy
volt, mennyi pénzt költenek el egy éjszaka, és akik csak úgy szórták a hasas
bankókat a négy világtáj felé, és ettől jól érezték magukat… sosem láttam olyan
boldog férfiakat, mint ezek a nagyiparosok meg gyárosok voltak… mint már
mondtam, úgy tudtak rakoncátlankodni s örülni az életnek, mint holmi kis
csibészek, még ugratták is egymást, kelepcét állítottak egyik a másikának, annyi
mindenre volt idejük… és a nagy vidámság közepette hirtelen megkérdezték a
szomszédjuktól, nincs-e szüksége egy vagon magyar hízóra, vagy kettőre, netán
egy egész vonatnyira. És mások, miközben az aprófát hasogató mindenest nézték,
ezek a gazdagok ugyanis azt hitték, hogy mindenesünk a földkerekség
legboldogabb embere, elábrándozva gondoltak erre a munkára, amit örökké
magasztaltak, ám sohasem csináltak, és ha csinálniuk kellene, boldogtalanok
lennének, oda volna a boldogságuk, s ekkor egyikük egyszerre csak a
szomszédjához fordult, hogy volna Hamburgban egy hajórakomány kongói
tehénbőröm, nem tudod, mihez kezdjek vele? És a másik, mintha nem is egy
egész hajórakományról, hanem csak egyetlen tehénbőrről lenne szó… hány
százalékot kapok? És az első azt mondta, hogy ötöt, erre a másik, hogy nyolcat,
kockázatos a dolog, biztosan férges a bőr, a négerek mindig rosszul sózzák be…
erre az első odatartotta a tenyerét és azt mondta, legyen hét… és kis ideig
farkasszemet néztek és aztán kezet fogtak… és visszamentek a kisasszonykákhoz,
és ugyanazzal a kezükkel tovább fogdosták a meztelen nők kebleit és a felfésült
kis szőr-pihedombot a hasuk alján, és úgy csókolták őket tele szájjal, mintha
osztrigát ennének, mintha főtt csigát szürcsölnének, de attól kezdve, hogy
megvették vagy eladták a vonatnyi sertést meg hajónyi tehénbőrt, attól a
pillanattól kezdve mintha húsz évet fiatalodtak volna. Némely vendégünk itt egész
utcasornyi bérházat vett vagy adott el, sőt, egy vár és két kastély is nálunk cserélt
gazdát, adtak itt el gyárat, a vezérképviselők itt egyeztek meg egy egész Európára
kiterjedő borítékexportban, volt, hogy itt állapodtak meg egy félmilliárd koronás
kölcsönben valahová a Balkánra, eladtak itt már kétvonatnyi lőszert, megegyeztek
jó egynéhány arab ezred felfegyverzésében… és mindig ugyanazzal a körítéssel:
pezsgő, kisasszonyok, francia konyak, és egy pillantás az ablakból a felülről
megvilágított, fát aprító mindenesre… Az éjszakai séták alatt a holdfényes
parkban, fogócskázás és szembekötősdi közben, ami általában a szénaboglyákban
ért véget, melyekkel a főnökünk, akárcsak a fát hasogató mindenessel, a kertet
dekorálta… ilyenkor aztán a vendégek pirkadatkor szállingóztak vissza, hajukat,
ruhájukat száraz fűszál, széna borította, s boldogok voltak, mintha csak színházból
érkeztek volna… és a zenészeknek meg nekem százasokat osztogattak, tele
marékkal, jelentőségteljes pillantások kíséretében, hogy semmit sem láttunk és
semmit sem hallottunk, még ha valójában mindent láttunk és hallottunk is,
miközben a főnök a tolókocsijában hajlongott, csendesen gurulva a
gumiabroncsokon szobáról szobára, hogy mindig mindenütt rend legyen, hogy
minden kívánságot kielégítsünk, mert a mi főnökünk mindenre gondolt, ha valaki

36
hajnaltájt megkívánt egy pohár friss tejet vagy hideg tejfölt, az is volt itt mindig,
még az okádáshoz is volt a csempézett illemhelyeken egy berendezés, afféle
egyszemélyes rókázótál, krómozott fogantyúval, meg egy közös rókázófal, ami
leginkább jászolhoz volt hasonlatos, fölötte egy rúd, úgyhogy a vendégek
odaálltak, fogták azt a rudat és csoportosan hánytak, így biztatva, erősítve
egymást, míg én, amikor okádtam, szégyelltem maga-, mat, még akkor is, ha
senki se látta, hogyan vonaglom, de a gazdagok úgy rókáztak, mintha az a rókázás
is a lakomához tartozna, mintha az is a jó modor része volna, és mikor kihányták
magukat, könnybe lábadt szemmel jöttek vissza, hogy kis idő elteltével még
nagyobb étvággyal egyenek-igyanak, akárcsak a régi szlávok… és Zdeněk, a főúr,
igazi főúr volt, Prágában, a Fekete Sasban tanulta a szakmát, ahol egy öreg főúr
tanította, ez a főúr személyi pincér volt egy arisztokrata kaszinóban, ahová maga
D'Este főherceg is eljárt, Zdeněk úgy szolgált föl, mintha az alkotás mámorában
lebegne, Zdeněk egyszerűen vendégnek számított, és meg is vendégelték mindig,
minden asztalnál volt egy pohara, amibe épphogy csak beleivott, de azért
mindenkivel koccintott, úgy mozgott, úgy hordta az ételt, mintha álomban
suhanna örvénylő mozdulatokkal, ha valaki az útjába került volna, szörnyű lett
volna az ütközés, tetszetősen, elegánsan mozgott, bármit csinált is, és sohasem ült
le, mindig csak állt, és mindig tudta, kinek mi lesz az óhaja, és már előre kihozta,
amire a vendégnek épp gusztusa támadt. Egyszer elmentem Zdeněkkel mulatni,
Zdeněknek volt egy grófi szokása, jóformán mindent elvert, amit megkeresett,
úgy rendelte másutt az ételt-italt, ahogy a mi vendégeink őnála, és mindig maradt
annyi pénze, hogy amikor hajnaltájt hazafelé igyekeztünk taxival, fölébresztette a
falu legnyomorúságosabb csehójának kocsmárosát, és megparancsolta neki, hogy
hozzon muzsikusokat, és a muzsikusoknak játszaniok kellett, és Zdeněk házról
házra járt és hívta az alvókat, jöjjenek inni az egészségére, jöjjenek mind a
kocsmába, és utána hajnalig szólt a zene, reggelig ropták a táncot, és amikor a
vendégsereg már mindent megivott, amije a kocsmárosnak csak üvegben-
hordóban volt, Zdeněk fölébresztette a gyarmat- és rövidárukereskedés
tulajdonosát, és kosárszám vette a flaskákat, és megajándékozta az öreganyókat és
öregapókat, és nemcsak azt fizette ki, amit a kocsmában megittak, de az összes
üveg rozsólist és mindazt, amit szétosztogatott, és nevetett, és csak akkor volt
teljes a boldogsága, amikor már minden pénzét elverte. És az volt az igazi, amikor
megtapogatta a zsebeit és már gyufája sem volt, ilyenkor kölcsönkért húsz fillért,
megvette a gyufát, és rágyújtott egy cigarettára, ő, aki legszívesebben a kocsma
kályhatüzénél lángra lobbantott, összesodort tízkoronással gyújtotta meg a
szivarját… és aztán felszedelőzködtünk, a muzsikusok rázendítettek, és ha még
jutott rá idő, Zdeněk fölvásárolta a kertészet minden virágát, és szórta a szegfűt, a
rózsát, a krizantémot, és a zenészek elkísértek bennünket a falu határán is túlra, és
a virágokkal felkoszorúzott automobil visszavitt minket a Csendesség Szállóba,
mert aznap, vagyis hát azon az éjjelen szabadnapunk volt.
Egyszer egy előre bejelentett vendéget vártunk, és a főnök nagyon nagy
gonddal készült a fogadására. Tízszer, hússzor is végiggurult tolószékében az
összes termen, és még mindig nem talált mindent úgy, ahogy szerette volna…
három főt jelentettek be, de csak ketten jöttek, bár három személyre volt terítve, és
egyáltalán, egész éjszaka feltálaltunk mindent a harmadik vendégnek is, mintha
bármelyik pillanatban betoppanhatott volna, mintha valami láthatatlan vendég lett
volna, aki itt ül, itt járkál, sétál a kertben, hintázik a hintaszékben és így tovább…
És először egy hölgyet hozott valami szép, nagy autó, a sofőr franciául beszélt
vele, Zdeněk úgyszintén… aztán egy másik luxuskocsi gördült a szálló elé, úgy

37
este kilenc felé, és maga a köztársasági elnök szállt ki belőle, akit rögvest
felismertem, és akit a főnök úr excellenciás uramnak szólított… és az elnök úr
ezzel a gyönyörű francia hölggyel vacsorázott, aki repülőgéppel érkezett Prágába,
és az elnök urat mintha csak kicserélték volna, valahogy megfiatalodott, nevetett,
bőbeszédűvé vált, pezsgőt, majd konyakot ivott, és ahogy így felvidult,
áttelepedtek a biedermeier bútorral berendezett, virággal földíszített szobába, és
az elnök úr maga mellé ültette azt a szépséget és a kezét csókolgatta, aztán
megcsókolta a vállát is, a hölgynek mezítelen volt a karja, ujjatlan estélyi ruhát
viselt, és az irodalomról társalogtak, aztán egyszerre csak kacagni kezdtek, az
elnök úr halkan mesélt valamit a szép nő fülébe, és ő sikított a nevetéstől, és az
elnök úr is nevetett, a térdét csapkodta nevettében, és maga töltötte ki a pezsgőt,
és újra egymás felé nyújtották a pezsgőspoharakat, a száruknál fogták őket és
vidáman csilingelve koccintottak és egymás szemébe néztek, majd élvezettel ittak,
és az a hölgy gyöngéden a fotel támlájának döntötte az elnök urat és megcsókolta,
hosszan csókolta, hosszú, hosszú csók volt az, és az elnök úr lehunyta a szemét, és
a hölgy végigsimította a testét, az elnök úr pedig a hölgy csípőjét simogatta, és
láttam az elnök úr briliánsgyűrűjét, hogyan csillog a francia szépség combján, és
aztán, mintha csak álmából ébredne, most ő hajolt a szép hölgy fölé, és a szemébe
nézett, és most ő csókolta a nőt, és egy pillanatra mozdulatlanná váltak az
ölelésben, s mikor magukhoz tértek, hát az elnök úr a lelke mélyéből édesen
felsóhajtott, és a hölgy is akkorát sóhajtott, hogy a hajából kibomlott fürt rugózva
rezgett a homlokán, és fölálltak, úgy fogták egymás kezét, mint két gyerek, akik
épp körtáncot akarnak járni, és egyszerre csak kézen fogva az ajtóhoz futottak és
kiszaladtak a kertbe, el nem eresztették volna egymás kezét, úgy ugrándoztak,
hancúroztak a sétányokon, és hallottuk a csilingelő nevetést meg az elnök úr
vidám hahotázását, és nekem ez sehogy sem illett ahhoz az elnöki arcképhez, amit
a bélyegeken meg a hivatalos helyeken láttam, én mindig úgy gondoltam, hogy az
elnök úr efféle dolgokat nem csinál, hogy az ilyesmi nem való az elnök úrhoz, és
mégis, olyan volt ő is, mint a többi gazdag ember, mint Zdeněk, vagy én, és most
ott szaladt a holdfényben úszó kertben, aznap délután is felállítottuk a szárított
szénából a boglyákat, és láttam, hogy a szépséges hölgy fehér estélyije és az elnök
úr fehér, keményített frakkmellénye meg a fehér mandzsettái úgy rajzolódnak bele
az éjszakába, úgy szállnak ide-oda, egyik szénakazaltól a másikig, mint a fehér
porcelán, láttam, hogy miként érte utol az elnök úr azt a fehér estélyit, miként
kapta el és emelte föl könnyedén, láttam a két mandzsettát, hogyan emeli föl azt a
fehér ruhát, hogyan viszi tova, hogyan törik meg rajta, hogyan omlik rá a fehér
estélyi, mintha az a mandzsetta most emelte volna ki a folyóból, vagy mint mikor
az anya viszi fehér hálóingecskéjében gyermekét a kiságyhoz, úgy vitte a hölgyet
az elnök úr a kertünk mélyébe, az évszázados fák alá, hogy aztán újra kiszaladjon
vele és egy szénaboglyára fektesse. De a ruha kicsúszott a keze közül és szaladt
tovább, az elnök úr meg utána, és mindketten belezuhantak egy szénaboglyába, de
az a fehér estélyi újra felemelkedett és futott tovább, míg végül elterült egy
boglyán és az elnök úr ráesett. És én láttam azokat a mandzsettákat, láttam,
hogyan lesz egyre kisebb az az estélyi ruha, hogyan tűri a két mandzsetta egyre
feljebb, hogyan zilálja és forgatja, mint ahogy mi forgattuk a mákvirág szirmait, s
aztán csönd ült a Csendesség Szálló kertjére… és én nem néztem őket tovább, s
nem nézte őket a főnök sem, lassan leeresztette a függönyt, Zdeněk a földet
bámulta, akárcsak a szobalány, aki ott állt a lépcsőn fekete ruhácskában, és csak a
hófehér kis kötény meg a sűrű hajában diadém-ként fénylő, fehér bóbita látszott
belőle, senki sem nézett oda, de mindannyian fölizgultunk, mintha mi feküdnénk

38
ott a széttúrt és letaposott szénán azzal a szép hölggyel, aki ennek a szénaboglyás
jelenetnek a kedvéért aeroplánon repült ide egyenesen Párizsból, mintha mindez
mivelünk történne… és főleg, hogy mi vagyunk az egyedüliek, akik részt veszünk
ezen a szerelmi ünnepélyen, akiknek ez megadatott a sorstól, mely mindezért csak
annyit vár el tőlünk, mint paptól a gyónó: titoktartást. Éjfél után a főnök a
babaházba küldött, hogy vigyek oda egy kristálykancsóban hideg tejfelt, egy véka
frissen sült kenyeret és szőlőlevélbe bugyolált vajat. És vittem a kosarat és
reszkettem, mentem a szerteszét dobált boglyák mentén, az egyik olyan volt, mint
valami nyoszolya, s én fejet hajtottam e széna előtt, nem tudtam megállni és
belemarkoltam és beleszagoltam, aztán befordultam az ösvényen a három
ezüstfenyő felé, és akkor már láttam a három világító ablakocskát, és amikor
odaértem, láttam, hogy a házikóban, ahol ugrókötél, pléhdob, maci meg baba volt
a polcokon, hogy ott, egy kis széken, fehér ingben az elnök úr ül, és vele szemben,
egy pontosan ugyanolyan kis széken a francia hölgy, ekképpen ült ott a két
szerelmes és nézett egymás szemébe, az asztalon egymásra simulva pihent a
kezük, és a házikót egy közönséges lámpás világította meg, és az elnök úr
felállott, teljesen eltakarta az ablakot, le kellett hajolnia, hogy kijöjjön a ház elé,
és én átadtam neki a kosarat, olyan nagy volt az a mi elnökünk, hogy meg kellett
görnyednie, miközben én állhattam, olyan picike voltam, és nyújtottam felé a
kosarat, és ő azt mondta, köszönöm, fiam, köszönöm… és megint behátrált az az
ő fehér ingje, a fehér csokornyakkendője kibomlott, a frakkjába pedig visszafelé
menet botlottam bele… és aztán hajnalodott, s mikor felkelt a nap, a babaházból
előjött az elnök úr meg az a francia hölgy, csak úgy, kombinéban… gyűrött
ruháját maga után húzta, és az elnök úr kezében lámpás volt, benne a gyertya, de
ez a gyertya csak egy aprócska pont volt az éppen fölkelő naphoz képest… és
aztán az elnök úr lehajolt, és ujjánál fogva felemelte a frakk-kabátot és húzta
maga után a szénával, szalmával, fűszállal tele kabátot… ekképpen lépdeltek
álmodozva egymás mellett, és mindketten boldogan mosolyogtak… És én
elnéztem őket, és egyszerre csak megértettem, hogy pincérnek lenni, az nem kis
dolog, hogy nagy különbség van pincér és pincér között, de hogy én olyan pincér
vagyok, aki diszkréten felszolgált a köztársasági elnöknek, s hogy ezt igen meg
kell becsülnöm, pont úgy, ahogy egy életen át ebből élt Zdeněknek az a híres
pincére, aki az arisztokrata kaszinóban szolgált föl Ferdinand d'Este
főhercegnek… és aztán az elnök úr elment az egyik autóval, a hölgy a másikkal, a
harmadikkal pedig senki sem ment el, nem ment el a láthatatlan vendég, akinek az
egész lakomát rendelték, akinek felterítettünk, akinek a főnök úr föl is számolta az
étkezést és a szobát, amiben az a harmadik nem aludt. Mikor beköszöntött a
júliusi hőség, a főnök nem gurult többé szobáról szobára, nem ment be többé az
étterembe, hanem a szobájában maradt, amolyan jégveremben, ahol a hőmérséklet
nem lehetett húsz foknál magasabb, ám annak ellenére, hogy nem mutatkozott,
annak ellenére, hogy nem gurult keresztül-kasul a park sétányain, annak ellenére
mintha látott volna minket, mintha mindenható lett volna. A sípjával szolgált fel, a
sípjával osztogatta a parancsokat és a tilalmakat, s én úgy éreztem, hogy a sípjával
sokkal többet mond, mintha beszélne. Akkoriban négy külföldi lakott nálunk,
valahonnan Bolíviából, és hoztak magukkal egy titkos bőröndöt, amire úgy
vigyáztak, mint a szemük fényére, még alvás közben is maguknál tartották. Mind
a négyen fekete ruhában, fekete kalapban jártak, fekete harcsabajuszuk volt meg
fekete bőrkesztyűjük, és a bőrönd, amit úgy őriztek, szintén fekete volt, s akárcsak
ők, koporsóra emlékeztetett. Éjszakai vendégeink pénzszóró vidámságainak és
duhajkodásainak vége szakadt. De az új vendégek nyilván nagyon jól fizettek, ha

39
a főnök befogadta őket. Ez volt a főnökünk, és egyáltalán, az egész cégünk
specialitása, ha valaki egyszer nálunk szállt meg, ugyanannyit fizetett a
fokhagymalevesért, a vizeslevesért, a krumplis lepényért meg egy bögre
aludttejért, mintha osztrigát és homárt evett volna, s Henkell Trockennel öblítette
volna le. És így volt ez a szállással is, ha valaki egy heverőn szundított hajnalig,
egy egész emeleti lakosztályt kellett megfizetnie, ez hozzátartozott a mi házunk, a
Csendesség Szálló patinájához. És én egyre csak azt akartam tudni, mi lehet abban
a bőröndben, míg aztán egyszer, mikor a fekete csoport vezetője hazatért, zsidó
ember volt, Salamon úrnak hívták, szóval akkor megtudtam Zdenéktől, hogy
ennek a Salamon úrnak jó kapcsolatai vannak Prágával, sőt magával az érsekkel
is, és hogy diplomáciai úton kéri őket, szentelné meg a Bambino di Prága, a
prágai Kisjézus arany szobrocskáját, a prágai Kisjézusét, aki nagyon népszerű
Dél-Amerikában, annyira, hogy sok-sok millió indián hord a nyakában láncon
ilyen kis Jézuskát, és hogy egy szép legenda is kering ott arról, miszerint Prága a
világ legszebb városa, s hogy a Kisjézus ott járt iskolába, és hát ezért szeretnék,
ha maga a prágai érsek szentelné meg a prágai Kisjézust, ezt a hatkilós, színarany
szobrot. E perctől fogva nem is foglalkoztunk mással, csak ezzel az ünnepélyes
megszenteléssel. De a dolog nem ment ám csak úgy, másnap kiszállt a prágai
rendőrség, és maga az ügyosztályvezető tudatta nálunk a bolíviaiakkal, hogy a
prágai alvilág már tud a Jézuskáról, sőt, hogy van itt valami lengyel társaság,
amely el akarja a Bambinót lopni. Összedugták hát a fejüket, s végül úgy
döntöttek, hogy az utolsó pillanatig elrejtik az igazi Jézuskát, és a Bolíviai
Köztársaság költségére csináltatnak egy másikat, egy aranyozott öntvényt, és ezt
az aranyozott Jézuskát hordják majd az utolsó pillanatig magukkal, mert ha mégis
megtörténne a rablás, akkor lopják el inkább a hamis Jézuskát, mint az igazit. És
rögtön másnap hoztak is egy pontosan ugyanolyan kis fekete bőröndöt, és mikor
kinyitották, hát az olyan gyönyörűséges volt, hogy még maga a főnök úr is
odajött, kigurult abból a hűtött szobájából, hogy hódolhasson a Jézuskának. És
aztán Salamon úr tovább egyezkedett az érseki konzisztóriummal, de az érsek
nem akarta megszentelni a Bambinót, mert Bambino csak egy van, s az is
Prágában, és akkor mostantól fogva már kettő volna, mindezt Zdeněktől tudtam
meg, merthogy ő értett spanyolul meg németül, és maga Zdeněk is felettébb
izgatott volt, most láttam először, hogy valami kizökkentette a nyugalmából,
mígnem aztán harmadnap megjött Salamon úr, állt az autóban, és már a
pályaudvartól látni lehetett, hogy jó hírrel érkezik, mosolygott és hadonászott, és a
bolíviaiak rögvest össze is ültek, és Salamon úr elmondta, hogy jó tippet kapott,
hogy tudniillik az érsek úr szereti fotografáltatni magát, így hát Salamon úr azzal
állt elő, hogy az egész szertartást filmre veszi, mint a Gaumont filmhíradó
mellékletét, és akkor az egész szertartást láthatják majd szerte a világon,
mindenütt, ahol csak mozi van, mindenütt ott lesz nemcsak az érsek, de a Jézuska
meg a Szent Vitus-székesegyház is, és ezáltal az egyház, miképpen azt Salamon úr
igen helyesen indítványozta, népszerűségre tesz szert, és ki is terjeszti a
népszerűségét. És mikor eljött az ünnepélyes megszentelés napja, egész éjszaka
tanácskoztak, és Zdeněk meg én azt a feladatot kaptuk a rendőrségtől, hogy mi
vigyük az igazi Jézuskát, három autóban ülnek majd a bolíviaiak a
rendőrfőnökkel, frakkban, és ők viszik a Bambino di Prága utánzatát, míg én
Zdeněkkel meg három, gyárosnak beöltözött detektívvel kíséret gyanánt haladunk
szép csendben mögöttük. Vidám egy út volt, és miként azt a bolíviai katolikusok
vezetője kikötötte, én tartottam az ölemben az igazi Jézuskát, és így indultunk el a
Csendesség Szállóból, vidám urak voltak azok a detektívek is, mikor annak idején

40
megnyitották a kincstárat a nyilvánosság előtt, és látni lehetett a koronázási
ékszereket is, ők szerpapoknak öltözve jártak-keltek a mellékoltár körül és úgy
tettek, mintha imádkoznának, de közben revolver volt a mellkasukra szíjazva,
mint Al Caponénak, és mikor szünet volt, hát kétszer is lefotografáltatták magukat
azokkal a koronázási ékszerekkel prelátusnak öltözve, egyfolytában nevettek,
ahogy felidézték ezt a történetet, és útközben nekem is meg kellett mutatnom azt a
Bambino di Prágát, és végül rábeszéltük egymást, hogy megállunk, és a sövény
mögött Zdeněk csoportképet készít rólunk a Bambinóval, a gyárosnak álcázott
titkosrendőrök fényképező gépével. Útközben még elmesélték, hogy amikor
állami temetés van, akkor meg az a dolguk, hogy mikor ott van a temetésen az
egész kormány, hívatlan vendég be ne jusson a szertartásra, nehogy bombát
rejtsen a koszorúk közé, és hogy van nekik egy olyan lándzsaféléjük, és hogy
ezzel a lándzsával még a szertartás előtt azt az egész zöldrengeteget és
virágpompát mind átszurkálják, és hogy ott is lefotografáltatták magukat, és
mutatták is a képeket, ott térdepeltek valami ravatal körül a lándzsáikra
támaszkodva, amikkel azt szokták vizsgálni, nem rejtenek-e magukban a koszorúk
bombát vagy legalábbis egy bombabambinót. És hogy ma is, ezúttal gyárosoknak
álcázva, frakkban fognak térden csúszkálni a szertartás alatt úgy, hogy három
irányból is vigyázhassanak, nehogy történjen valami azzal a Bambino di Prágával.
És így hajtottunk át Prágán, és amikor fölértünk a várba, már ott vártak bennünket
a bolíviaiak, és Salamon úr átvette a kis koffert és végigvitte a székesegyházon, és
minden csillogott-villogott, mint egy esküvőn, és zengett az orgona, és színes,
liturgikus ruháikban hajlongtak a prelátusok, ahogy Salamon úr elvitte előttük azt
a Jézuskát, és zümmögött a felvevőgép és mindezt fölvette, és aztán jött a
szertartás, tulajdonképpen ünnepi mise volt ez, a legájtatosabban Salamon úr
térdepelt, mi pedig térden csúszva lassan közelebb lopakodtunk az oltárhoz, és
minden vibrált a sok virágtól és aranyozástól, és a kórus ünnepi misét énekelt, és a
mise csúcspontján, mikor az operatőr jelt adott, megszentelték a Bambino di
Prágát, és a közönséges tárgyból ekképpen kegytárgy lett, amely az érsek által
megszentelve eztán majd természetfölötti erőt, szent malasztot áraszt. És midőn a
mise véget ért és az érsek visszavonult a sekrestyébe, Salamon úr a káptalani
helynök kíséretében utánament, majd kilépve a sekrestyéből becsúsztatta a
zsebébe a tárcáját, biztosan valami nagyobb összegről szóló csekket
adományozott a bolíviai kormány nevében a templom fenntartására, vagy pedig
lehet, hogy a megszentelésnek is megvan a maga tarifája. És aztán láttam a
Bolíviai Köztársaság nagykövetét, hogyan viszi végig ismét a székesegyházon a
Bambino di Prágát, megint csak orgonazúgástól és kórusmuzsikától kísérve, és
ismét előálltak a kocsik, és becsomagolták a Bambinót, de mi most már semmit
sem vittünk magunkkal, és mindenki, a nagykövet úr meg az egész kíséret, a
Steiner Hotelba hajtatott, mi pedig hazamentünk, hogy mindent előkészítsünk az
esti búcsúlakomához. És amikor aztán este tízkor megjöttek a bolíviaiak, csak
ekkor, nálunk sóhajtottak föl megkönnyebbülve, itt bontottak pezsgőt és
konyakot, itt láttak neki az osztrigának meg a csirkének, és éjfélig még három
autó érkezett és operett-táncosnőket hozott, és ezen az éjszakán annyi munkánk
volt, mint még soha, sosem volt itt ennyi ember, és a rendőrfőnök, aki jól ismerte
a szállodánkat, a hamis Jézuskát megint csak feltette a kandalló tetejére az úri
szobában, és az igazi Jézuskát titokban hátravitte a babaházba, és ott minden félsz
nélkül tette le a babák, bábuk, ugrókötelek és bádogdobok közé. Aztán mindenki
ivott, és a meztelen táncosnők pirkadatig táncoltak a hamis Bambino di Prága
körül, és mikor eljött az ideje, hogy a nagykövet úr visszatérjen rezidenciájába, a

41
bolíviai képviselők pedig a repülőtérre induljanak, hogy hazautazhassanak, akkor
a rendőrfőnök előhozta az igazi Bambino di Prágát, és kicserélte az utánzattal, de
még szerencse, hogy Salamon úr belekukkantott a bőröndkébe, mert a nagy
vidámságban és összevisszaságban a rendőrfőnök egy szép, szlováckói
népviseletbe bújtatott babát fektetett bele, rohantak is mind a babaházba, és a
Bambino di Prága ott hevert egy bádogdob és három baba közt, hát felkapták azt a
megszentelt Bambinót, helyére meg a szlováckói babát állították, és elindultak
Prágába. Ám harmadnap hallottuk, hogy a Bolíviai Köztársaság képviselőinek el
kellett halasztaniok a repülőgép indulását, mert hogy a tolvajokat megtévesszék,
otthagyták a hamis Jézuskát a repülőtér bejárata előtt, és a takarítónő először egy
bukszusbokorba rakta, ám mikor a Salamon úr vezette delegáció tagjai, immár a
repülőgép fedélzetének biztonságában végre kinyitották a bőröndöt, látniok
kellett, hogy az, ami velük van, nem az igazi, nem az érsek úr által megszentelt
Jézuska, hanem az aranyozott öntvényből készült, a nem színarany, a hamis
másolat, csak a ruhácskák voltak egyformák… így hát hanyatt-homlok futásnak
indultak, és pont akkor leltek rá az igazi Jézuskára, mikor a portás ott állt mellette
és a körülötte állókat kérdezgette, kié ez a koffer?, és mivel senki sem
jelentkezett, otthagyta a Bambino di Prágát a járdán… és ebben a pillanatban
rohantak oda a válogatott bolíviai fiúk, és fogták azt a kis bőröndöt, és ahogy
fölemelték és megbecsülték a súlyát, megkönnyebbülve sóhajtottak föl,
kinyitották és látták, hogy az ott az igazi Jézuska… és már rohantak is vele vissza
a gépre, hogy elrepüljenek
Párizsba, onnan meg tovább, vissza a hazájukba, ezzel a Bambino di Prágával,
aki az indián legenda szerint Prágában járt iskolába, és Prága, ahogy azt ugyanez a
legenda mondja, a világ legrégibb városa. Elég lesz mára? Akkor most abba is
hagyom.

42
 VENDÉGEM VOLT AZ ANGOL KIRÁLY
Jól figyeljenek arra, amit most mondok. Az én szerencsém mindig abból eredt,
hogy valami szerencsétlenség ért. Így hagytam el könnyek között a Csendesség
Szállót is, mert a főnök azt hitte, hogy én voltam az, aki készakarva felcserélte a
Bambino di Prágát az utánzattal, a hamis prágai Jézuskával, hogy az egészet én
eszeltem ki, hogy így szerezzem meg azt a négy kiló aranyat, holott én ártatlan
voltam, és aztán megjött az új pincér, egy ugyanolyan bőrönddel, és én elindultam
Prágába, és ott már a pályaudvaron rám mosolygott a szerencse, mert
belebotlottam Walden úrba. Éppen a körútjára indult, és most is vele volt az a
szomorú hordár, a hordár hátán egy ponyvában a két gép, a mérleg és a
szalámiszeletelő gép… és Walden úr írt nekem egy ajánlólevelet a Párizs
Szállóba, és újra elbúcsúztunk, valahogy kedves lehettem a számára,
megsimogatott és egyre csak azt mondta, szegénykém, tarts ki, picike vagy te,
vinned kell valamire ebből a piciségből, majd felkereslek, kiáltotta, és én csak
álltam és hosszan integettem utána, a vonat már rég eltűnt, és rám megint újabb
kaland várt. Különben is kezdtem én már félni abban a Csendesség Szállóban.
Úgy kezdődött az egész, hogy a mindenesünknek volt egy macskája, és ez a
macska mindig csak őt várta, hogy mikor tér már meg abból az ő fura melójából,
vagy ott ült az udvaron, s nézte, hogyan vágja gazdája az aprófát, hogy minden
vendégünk jól lássa, szóval a mindenesünknek az a macska, az volt a mindene,
vele aludt, és egyszerre csak egy kandúr kezdett járni az után a macska után, és a
cica csak dorombolt és kimaradozott hazulról, és a mindenesünk halálsápadt volt,
amerre csak járt, a cicát kereste, állandóan forgolódott, hogy nem jön-e már az ő
Mílája, merthogy ez a mindenes szeretett magában beszélni, s valahányszor
elmentem mellette, hát hallhattam, miként válik valósággá a hihetetlen…
ekképpen tudtam meg ezekből a monológokból, hogy a mindenesünk börtönben
ült, hogy fejszével összevagdalt egy csendőrt, aki összeszűrte a levet a
feleségével, az asszonynak meg szíjjal látta el a baját, de úgy, hogy kórházba
kellett szállítani, öt évet kapott, és egy Žižkovi gonosztevővel ült együtt, aki sörért
küldte a gyereket, és az a gyerek hazafelé menet elveszített egy ötvenkoronást,
mire az apja begurult, egy tuskóra fektette a kislánya kezét és levágta, és ez volt
az első történet, melyben a hihetetlen valósággá vált, a mindenesünk másik
börtöntársa pedig olyan ember volt, aki midőn rajtakapta feleségét egy vigéccel,
baltával agyoncsapta az asszonyt, kivágta a nemi szervét, és halállal fenyegetőzve
arra kényszerítette baltájával azt az ügynököt, hogy egye meg az asszony nemi
szervét, de az ügynök belehalt az iszonyatba, és a gyilkos föladta magát, s
ekképpen lett a hihetetlen valósággá másodszor is, a harmadik rab pedig maga a
mindenesünk volt, aki annyira bízott az asszonyában, hogy amikor meglátta azzal
a csendőrrel, kettéhasította a férfi vállát, de a csendőr átlőtte a lábát, s így aztán a
mindenesünk öt évet kapott, hogy a hihetetlen megint csak valósággá váljon… és
egyszer az a kandúr elmerészkedett a mindenes ajtajáig, az meg a kandúrt egy
téglával a falhoz szorította és baltával átvágta a gerincét, és a macska hangosan
jajveszékelt a kandúrja fölött, de a mindenes úgy beszorította a kandúrt a
dróthálós ablakba, hogy két napig döglődött a hálóba szorulva, pontosan úgy járt,
mint az a csendőr, a macskát pedig elzavarta, és a macska fel-alá szaladgált a fal
tetején, de haza már nem mehetett, aztán el is tűnt, biztosan azt is megölte a
mindenes, mert ő felettébb finom és érzékeny ember volt, s így aztán kényes is,

43
ezért rögtön baltával támadt mindenkire, a feleségére csakúgy, mint a macskára,
mert iszonyúan féltékeny volt a csendőrre, csakúgy, mint a kandúrra, és a bíróság
előtt még sajnálta is, hogy a csendőr vállát hasította ketté, és nem a koponyáját
sisakostul, mert sisakkal a fején bújt az asszonya ágyába, és a derékszíján ott volt
a pisztoly is… és ami a legfontosabb, ez a mindenes találta ki, s ő is mondta el a
főnöknek, hogy én akartam ellopni azt a prágai Jézuskát s hogy csakis azon jár a
fejem, hogyan lehetne gyorsan meggazdagodni valami gonosztett által, és a főnök
megrémült, mert amit a mindenes mondott, az szentírás volt, utána már senki sem
mert megnyikkanni, mert annak a mindenesnek akkora ereje volt, mint öt felnőtt
férfinak… és aztán egyszer, majd később szinte minden délután rajtakaptam a
mindenest, amint abban a gyerekházikóban ül, amint valamit művel odabent, talán
a macikkal, babákkal játszik, sosem jöttem rá, nem is nagyon igyekeztem, szóval
egyszer azt mondta nekem, nem örülne, ha még egyszer betenném a lábam a
gyerekházikóba, ahogyan már egyszer Zdeněkkel megtettük, és hozzáfűzte, hogy
a hihetetlen ismét, negyedszer is valósággá válhat… és ezt rögvest be is mutatta
nekem azon a kandúron, amely közvetlenül az én szobácskám mellett szenvedett
törött gerinccel két napig, és a mindenes, ahányszor csak arra mentem, a kandúr
múmiájára bökve figyelmeztetett, hogy így jár mindenki, aki az ő szemében
vétkezett, és két ujjával a szemére mutatott… És ha másért nem, hát azért, hogy a
babáival játszottam, ha nem is ölt volna meg ott helyben, de legalábbis halálra
sebzett volna, hogy hosszas szenvedés után múljak ki, mint az a kandúr, mely
semmiről sem tehetett, csak a mindenesünk macskáját kerülgette… Aztán meg.
Csak most, a pályaudvaron jöttem rá, mennyire meghülyültem fél év alatt abban a
Csendesség Szállóban, fütyültek a kalauzok, az utasok beszálltak a helyükre,
aztán a kalauz a forgalmistának jelzett a sípjával, én meg egyik kalauztól a
másikig rohantam és kérdezgettem: Parancsol? És mikor a forgalmista kérdőn
fütyült, hogy a kalauzoknál minden rendben van-e, hogy bezárták-e az ajtókat és
így tovább, akkor hozzá is odarohantam és tisztelettel kérdeztem: Parancsol? És a
vonat elvitte Walden urat, és én átvágtam a prágai kereszteződéseken, és kétszer is
megesett velem, hogy a kereszteződésben álló közlekedési rendőr olyan áthatóan
fütyült, hogy odarohantam, leraktam bőröndömet a lábára és megkérdeztem:
Parancsol? És így mentem tovább Prága utcáin, míg oda nem értem a Párizs
Szállóhoz.
Ez a Párizs Szálló olyan gyönyörű volt, hogy majd hanyatt vágódtam. Annyi
tükör, annyi rézkorlát és rézkilincs és réz gyertyatartó és úgy kisuvickolva, hogy
az egész valami aranypalotához hasonlított. Amerre csak néztem, piros
futószőnyegek és üvegajtók, olyan volt itt minden, mint valami kastélyban.
Brandejs úr rögvest és szívélyesen fogadott, és fölvezetett a szobámba, amolyan
kis manzárdszobába, ahonnan olyan gyönyörű kilátás nyílt Prágára, hogy
elhatároztam – már csak a szoba meg a kilátás miatt is –, igyekezni fogok, hadd
maradhassak itt végleg. És mikor fölnyitottam a bőröndömet, hogy felakasszam a
frakkomat meg a ruháimat, kinyitottam a szekrényt és látom, hogy tele van
ruhával, kinyitottam a másikat, az meg esernyőkkel volt tele, a harmadikat pedig
felöltők töltötték meg, és az ajtó belső oldalán, nagy rajzszögekkel felerősített
madzagokon százával lógtak a nyakkendők… és miközben összetoltam a vállfákat
és beakasztottam a saját ruháimat, elnéztem Prágát, azokat a háztetőket, láttam a
csillogó várat, és ahogyan így ezt a várat, a cseh királyok várát elnéztem, hát
patakzott a könnyem, teljesen megfeledkeztem a Csendesség Szállóról, még
örültem is, hogy azt hitték, hogy el akartam lopni a Jézuskát, még ha a főnököm
ezt nem is hitte el, mert különben most is gereblyézném a kerti utakat, igazgatnám

44
a szénaboglyákat és állandóan rémüldöznék, hogy ki és honnan fütyül, mert csak
most döbbentem rá, hogy biztosan a mindenesnek is volt sípja, hogy ez a
mindenes volt a főnök úr kihelyezett szeme, hogy ő pótolta a főnök úr lábát, ő
figyelt minket és utána ugyanúgy fütyült, mint a főnök úr. És lementem, és
pontosan dél volt, és a pincérek éppen váltották egymást és ebédeltek, láttam,
hogy krumplinudlit ebédelnek, prézliben megforgatott főtt krumplinudlit, láttam,
hogyan szolgálják föl mindenkinek a konyhában a nudlit, és láttam a főnök urat,
hogy ő is nudlit kap, hogy itt fogyasztja el a konyhában, akárcsak a pénztárosok,
csak a főszakács meg a kukták kaptak héjában főtt krumplit, én is krumplinudlit
kaptam, a főnök úr maga mellé ültetett, és miközben ettem, ő is evett, de valahogy
olyan óvatosan, inkább csak reklámképpen, hogy ha én, a tulaj meg tudom ezt
enni, akkor ti, az alkalmazottaim is megehetitek… és hamarosan megtörölte a
száját és kivezetett a placcra, és először az volt a dolgom, hogy a sört hordjam ki,
fogtam hát a söntésben a tele poharakat és jól megraktam velük a tálcát, és
minden sörért egy-egy piros kis üvegkorongot adtam, ez volt itt a szokás, és az
idős, ősz hajú főúr, aki úgy nézett ki, mint valami zeneszerző, az állával mutatta,
hová vigyem a sört, aztán már csak a pillantásával utasított, és én sosem mondtam
csődöt, mindig oda mentem, ahová ennek a szép főúrnak a tekintete vezetett,
mindig oda vittem a sört, és már egy óra múlva éreztem, hogy az idős főúr
tekintetével megsimogat, így adta tudtomra, hogy tetszem neki, micsoda
személyiség volt ez a főúr, tisztára, mint egy filmszínész, igazi frakkos ember,
sosem láttam, hogy valakire ennyire illett volna a frakk, és a főúr is jól illett ebbe
a tükrös környezetbe, s jóllehet kora délután volt, itt minden csillár égett, a
lámpatestek gyertya alakúak voltak, mindegyik fölött egy-egy égő, s mindenütt
csiszolt üvegből való csillárfüggők, így hát jól láttam magam a tükörben, ahogy a
világos pilseni sört viszem, azt is láttam, hogy valahogy más vagyok, hogy
ezekben a tükrökben meg kell másítanom a véleményemet, hogy csúnya és picike
vagyok, itt jól állt nekem a frakk, és amikor a főúr mellé álltam, akinek ősz,
göndör haja olyan volt, mintha most jött volna a fodrásztól, akkor azt láttam a
tükörben, hogy semmire sem vágyom jobban, mint hogy ezzel a főúrral szolgáljak
fel a placcon, akiből csak úgy sugárzott a nyugalom, aki mindenről tudott,
mindenre odafigyelt, aki kiegészítette a megrendeléseket és mindig mosolygott,
mintha bálban lenne vagy házi mulatságot rendezne. És azt is tudta, ki, hol,
melyik asztalnál nem kapta még meg a rendelt ételt, és azonnal közbelépett, és azt
is tudta, ki akar fizetni, senkinek, legalábbis ahogyan eddig láttam, senkinek sem
kellett felemelnie a kezét és csettintgetnie vagy a számlát lobogtatnia, a főúr
valahogy furcsán nézett, mintha átnézne azon a sok emberen, vagy mintha valami
kilátóból szemlélné a tájat, vagy egy gőzösről a tengert, mintha sehová se nézne,
mert a vendég minden mozdulata, a vendégek minden rezdülése azonnal elárulta
neki, mit kívánnak, mit szeretnének. És én rögtön észrevettem, hogy a főúr nem
szereti az ételt kihordó pincért, már a tekintetével leteremtette, hogy összekeverte
a rendeléseket, és hogy a hatos helyett a tizenegyesre tálalta föl a sertéssültet. És
mikor már egy hete hordtam ki a sört ebben a gyönyörű szállodában, nagyon is jól
láttam, hogy ez a pincérfiú, ahogy viszi az ételt a tálcán kifelé a konyhából,
mindig megáll az étterembe nyíló ajtó előtt, és mikor úgy gondolja, hogy senki
sem látja, hogy senki sem néz oda, leereszti a tálcát a szeme magasságából
szívmagasságig, torkos tekintetét végigjártatja az ételeken, és mindig csippent
ebből is meg abból is, picikét csippent, mintha csak az ujját maszatolná össze,
mintha csak belenyalna az ételbe, de mégiscsak csippent, és azt is láttam, ahogyan
az a szép főúr rajtakapta, de nem szólt egy szót sem, csak odapillantott, az a

45
pincér meg legyintett, vállára emelte a tálcát, és egy rúgással kinyitotta a
lengőajtót és berobogott az étterembe, ez volt az ő fő száma, úgy futni, mintha a
tálca előreesne, lefelé a válláról, csak úgy kapkodta a lábát, és meg kellett hagyni,
senki sem mert annyi tányért kivinni, mint ez a Karel, mert így hívták a pincért,
húsz tányért rendezett el egy tálcán, és kinyújtott karján is, mint valami keskeny
kis asztalon, nyolc tányért tudott elhelyezni, és további kettőt a legyezőként
kifeszített ujjai közt tartott, a másik kezében pedig még három tányért vitt,
majdhogynem artistaszám volt ez, és Brandejs úr, a főnök valószínűleg szerette
ezt a pincért, s ezt az ételkihordó mutatványt a hotel büszkeségének tartotta. És a
személyzet szinte mindennap krumplinudlit kapott ebédre, néha mákosat, volt,
hogy sima nudlit, szósszal leöntve, volt, hogy zsemlekockát adtak hozzá, máskor
vajjal öntötték nyakon és megcukrozták, esetleg málnaszörppel locsolták meg, de
előfordult, hogy apróra vágott petrezselymet tettek rá, alá meg olvasztott zsírt, és
a főnök minden alkalommal szintén ott ette a nudlit a konyhában, de mindig csak
keveset, azt mondta, diétázik, de aztán kettőkor épp ez a Karel nevű pincér bevitt
neki egy tálcát, minden ezüstből volt rajta, és a fedőkből ítélve mindig liba, csirke,
kacsa vagy vad volt a tálon, aszerint, mi volt épp az évszakhoz illő, és mindig
szeparéban tálaltak neki, mintha a terménytőzsde tagja vagy alkusza ebédelne ott,
mert a tőzsde a tőzsdei termek után mindig nálunk, a Párizs Szállóban
folytatódott. De a szeparéba mindig a mi főnökünk lopódzott be minden feltűnés
nélkül, és mikor kijött, fénylett az arca és elégedett volt, és a szája sarkában egy
fogpiszkáló fityegett. És pont ennek a Karelnek, ennek lehetett valami titka a
főnökkel, mert mikor véget ért a tőzsde legfontosabb napja, ez általában csütörtök
volt, a tőzsdeügynökök hozzánk tértek be, és pezsgőivászattal meg
konyaknyeléssel nálunk ünnepelték a megkötött üzleteket, és minden asztalra tele
tálca étel került, mindig csak egy tálca, de úgy megrakva, hogy az kész lakoma
volt… és bár még világos nappal volt, a lokálban már ott üldögéltek a szép,
kifestett arcú kisasszonyok, olyanok, mint amilyeneket az Édenből ismertem,
mikor még az Arany Prágában dolgoztam, és ezek a kisasszonyok csak
dohányoztak és nehéz vermutot kortyolgattak és várták a tőzsdeügynököket, és
mikor azok megjöttek, a lányok szétszéledtek, már mindegyiknek megvolt a maga
külön asztala, már megrendelték őket a chambre separékban, és ahogy arra
mentem, a behúzott függönyök mögül kacagás meg pohárcsilingelés hallatszott,
és így ment ez órákon át, míg aztán estefelé a tőzsdeügynökök emelkedett
hangulatban szétszéledtek, és a szép kisasszonyok is előjöttek, és kimentek a
mosdóba fésülködni meg kiigazítani a szájuk körül szétkenődött, lecsókolt rúzst.
Megigazgatták a blúzocskáikat, és úgy pislantgattak maguk mögé, hogy majd
kitekeredett a nyakuk, csak hogy lássák, vajon az újra fölhúzott harisnya varrása a
combjuk közepétől pontosan a cipősarkukba fut-e. És miután a tőzsdeügynökök
már elmentek, sosem volt szabad belépnem, és másoknak sem, a chambre
separéba, csakhogy mindenki tudta, és én is jó párszor láttam a függöny résein át,
hogy Karel kiemel minden kárpitozott párnát, ez volt az ő üzlete, és kiszedegeti
onnan a becsúszott koronákat és bankókat, néha még gyűrűket és leszakadt
óraláncokat is, és a pénz, amit a tőzsdeügynökök vagy a kisasszonyok maguk után
otthagytak, ahogyan vetkőztek meg öltöztek és mindenféleképpen helyezkedtek,
ami kipotyogott a kabát- és nadrágzsebükből, a mellénykék zsebéből, meg ami az
óraláncról leszakadt, az mind az övé volt. És történt egyszer, hogy délben Karel
ismét magára pakolta azt a tizenkét tányért körítéssel együtt, és megint, miként az
szokása volt, elálldogált az ajtónál, kivett egy darabka főtt marhaszegyet, hozzá
egy morzsányi párolt káposztát, és édesség helyett egy picurka tölteléket a

46
borjúból, aztán – mintegy új erőre kapva az ételtől – a magasba emelte a tálcát, és
mosolyogva berontott az étterembe, de az egyik vendég, aki vagy tubákozott,
vagy pedig náthás volt, épp teleszívta az orrát levegővel, valami vidéki ember
lehetett, és ahogy beszívta a levegőt, mintha a hajánál fogva húzta volna föl a
légvonat, hirtelen fölegyenesedett, és ahogy jó hangosat tüsszentett, beleütközött a
tálca peremébe, és Karel, aki előrehajolva követte a levegőben úszó, tányérokkal
teli tálcát, mint valami repülő szőnyeget, úgy lebegtette végig mindig az étterem
légterén az étkeket ez a Karel, szóval ez a tálca most egyszerre csak fölgyorsult,
vagy pedig Karel lába maradt le, Karel utánakapott, mert a tálca az égnek fordított
tenyere elé csúszott, hiába meredeztek utána az ujjai, és mindenki, minden
szakmabeli, a főnök is, akinek pont látogatói voltak a szállodatulajdonosok
testületéből, maga Šroubek úr is ott ült az ebédnél és látta azt, ami bekövetkezett,
amit előre láttunk… Karel még ugrott egy nagyot, még elkapta azt a tálcát, de két
tányér már lecsúszott, s először a puszta-tokánydarabok, aztán a mártás, s végül a
tányér indult útnak, aztán másodpercnyi késéssel a másik tányér is ugyanezt tette,
a mártás, a hús és végül a knédli elindult, s egy vendégünkre zú-' dult, aki, mint
mindig, most is átrágta magát az étlapon, s miután választott, fölemelte a
tekintetét és rendelt és közben hosszasan kérdezősködött, hogy nem lesz-e rágós a
hús, hogy elég forró-e a mártás, meg omlós-e a knédli, szóval ennek a vendégnek
a hátára folyt és potyogott minden, és ahogy amúgy mártásostul felállt, a knédlik
az ölébe csusszantak, s onnan az abrosz alá, egy knédli meg úgy lapult a fején,
mint valami sapka, mint a birétum a tisztelendő úr kobakján, mint a sábeszdekli a
rabbin… és amikor Karel, aki a maradék tíz tányért mind megmentette, amikor
Karel mindezt meglátta, és meglátta Šroubek urat is, a Šroubek Szálló
tulajdonosát, hát még magasabbra emelte a tálcát, kissé megdobta, és utána
felborította és mind a tíz tányért a szőnyegre csapta, és mint a színházban vagy
pantomimban, úgy mutatta, mennyire felbőszítette az a két tányér, és ugyanilyen
színpadias mozdulattal leoldozta a kötényét és azt is a földhöz vágta, és
felbőszülve kiment, és civil ruhát vett magára, és elrohant a kocsmába. Én ezt még
akkor nem értettem, de mindenki, aki már régebben volt a szakmában, azt mondta
az esetről, hogy ha csak két tányérral esett is meg a dolog, az ugyanaz, mintha
tízzel, mert a pincérnek csak egy becsülete van a placcon, és ez a becsület
hozzátartozik a reprezentatív tálalás szabályaihoz. De ezzel a dolog még
korántsem ért véget. Karel úr visszajött, s vadul forgatva a szemét az étteremnek
fordulva leült a konyhában, és hirtelen fölpattant, és magára akarta rántani a
hatalmas kredencet, amiben az étterem egész pohárkészlete állt, és egyszerre
ugrott föl a pénztáros meg az összes szakács, és a kredencet, amiből csörömpölve
hullottak a poharak s darabokra törtek a földön, megpróbálták visszanyomni, ám
Karel úrnak attól a két tányértól akkora ereje támadt, hogy háromszor már-már a
földre döntötte az egész ormótlan szekrényt, de a szakácsok, immár kivörösödve,
mind a háromszor szép lassan visszanyomták a helyére, és amikor már mindenki
úgy-ahogy kifújta magát, hát Karel úr egy újabb ugrással a konyhai sparheltnál
termett, olyan hosszú volt az a sparhelt, hogy ha az ember rárakott a tűzre, a platni
szinte kihűlt, mire a sütőig futott, és Karel úr fogta ezt a sparheltet és akkorát
rántott rajta, hogy a füstcsöve kiszakadt a falból, és a konyhát egykettőre ellepte a
füst, és mindenki köhécselt, és a szakácsok nagy üggyel-bajjal visszaillesztették a
csövet, és fülig kormosán lerogytak a székre és nézték, hol van Karel úr. De Karel
úr eltűnt, így hát mindnyájan föllélegeztünk, ám egyszerre csak csörömpölés
hallatszott, és Karel úr kirúgta a tűzhely fölötti világítóablak üvegét és bezuhant a
konyhába, egyik lábával gatyaszárig a villásreggelihez tálalt különleges

47
pacallevesben, a másikkal a gombás csikóstokányban kötött ki… és így gázolt a
főztekben, és a szakácsok ájuldoztak, és mindent üvegcserép borított, rohantak hát
a mindenesért, egy volt birkózóért, hogy erőszak alkalmazásával vezesse ki Karel
urat, mert biztosan valami baja lehet a Párizs Szállóval… és a mindenes terpeszbe
állt, széttárta két tappancsát, mintha fonalat tartana gombolyításhoz, és így szólt:
hol vagy, te ökör? De Karel úr akkora balegyenest húzott be a mindenesnek, hogy
az a földre zuhant, és ki kellett jönnie a rendőrségnek, és aztán Karel már nyugodt
volt, de a folyosón leütött két rendőrt és a sisakjukat rugdosta, és azok a sisakok a
rendőrök fején voltak, így aztán bevonszolták Karel urat egy chambre separéba, és
ott aztán adtak neki, az étteremben ülő vendégek minden kiáltására
összerezzentek, aztán végül elvezették Karel urat, kék-zöld volt az egész teste, de
azért odaszólt a ruhatárosnőnek, hogy az a két tányér még sokba fog kerülni… és
úgy is lett, mikor jött a hír, hogy lecsillapodott, hát egyszerre csak betörte a
porcelán mosdókagylót és kitépte a falból a vízvezetékcsövet, és a víz mindent
eláztatott és összefröcskölt a helyiségben, a rendőröket is, mire ujjukkal sikerült
betömni a csövön lévő lyukat.
Így lett belőlem pincér, kint dolgoztam a placcon, Skřivánek főúr keze alatt,
ketten voltunk itt pincérek, de csak nekem engedték meg, hogy délután, amikor
egy kicsit lazíthattunk, az előtérben az asztalnak támaszkodjam. És a főúr azt
mondta, hogy belőlem jó főúr lesz, de hogy még ki kell magamban fejlesztenem a
képességet, hogy amint bejön a vendég, máris megjegyezzem magamnak, és
tudjam, mikor megy el, de nem délben, amikor nyitva van a ruhatár, hanem
délután, amikor a kávéházban szolgálunk föl, hogy megtanuljam felismerni, ki az,
aki csak enni akar és aztán észrevétlenül, fizetés nélkül elmegy. Hogy meg tudjam
becsülni, mennyi pénz van a vendégnél, s hogy valóban annak megfelelően költ-e.
Merthogy a jó főpincérnél ez a legfontosabb. És így, mikor jutott rá idő, a főúr
halkan magyarázta nekem, milyen vendég érkezett, vagy milyen az, aki épp
távozott. Néhány hét alatt annyira betanított, hogy már magam is mertem tippelni.
Már előre örültem a délutánoknak, mintha valami kalandos utazáson vennék részt,
olyan izgatott voltam, mint a vadász, aki a lesben vár a vadra, és a főúr vagy
dohányzott, hunyorított és elégedetten bólogatott, vagy pedig a fejét csóválta és
kijavított és maga ment felvenni a rendelést, és a vendégen bizonyította be, hogy
neki van igaza. És mindig neki volt igaza. Tényleg. És egyszer föltettem a
főpincér úrnak összegző kérdésemet: Hogy lehet az, hogy maga mindezt tudja?, és
a főúr kihúzta magát és így válaszolt: Mert énnekem vendégem volt az angol
király. A király?, csaptam össze a kezem, uram teremtőm!, maga az angol
királynak is felszolgált? És a főpincér elégedetten bólogatott, s én ekkor hallottam
először az angol királyról. És ekképpen léptünk a második korszakunkba, amely
lelkesedéssel töltött el, olyan volt, mint az osztálysorsjegy, mint mikor azt várja az
ember, hogy kihúzzák-e a sorsjegyének a számát, vagy mint a jelmezbálon,
népünnepélyen szokásos tombola. Mikor délutánonként bejött egy vendég, a főúr
biccentett, beléptünk a tálaló-fülkébe, és én azt mondtam: Olasz. És a főúr nemet
intett és így szólt: Jugoszláv, Splitből vagy Dubrovnikből… és kis ideig egymás
szemébe néztünk és én kiraktam a tálcára egy húszkoronást és a főúr
hasonlóképpen. És kimentem megkérdezni, mit kíván a vendég, és amikor
felvettem a rendelést, ahogy visszafelé mentem, a főúr az ábrázatomról olvasva
már fel is markolta mindkét húszkoronást és betette óriási bríftasnijába, amit a
nadrágjában, egy ugyanolyan bőrrel szegélyezett zsebben tartott, mint amiből a
bríftasni készült, és én csak ámultam-bámultam: Hogyan lehet az, főúr kérem,
hogy azonnal felismeri? És ő szerényen csak ennyit mondott: Nekem vendégem

48
volt az angol király. És ekképpen fogadtunk mindig, és én örökké veszítettem, de
a főúr közben oktatott is, hogy ha jó főpincér akarok lenni, akkor nemcsak a
kuncsaft nemzetiségét kell eltalálnom, hanem azt is, hogy mit rendel majd. És
mikor vendég lépett az étterembe, a főúr csak biccentett, és már hátra is
húzódtunk, és ott mindketten kitettünk a tálalóasztalra egy-egy húszast, és én
rákezdtem, hogy a vendég gulyáslevest vagy pacalleves-különlegességet kér, és a
főúr azt mondta, nem, a vendég teát rendel és pirítóst fokhagyma nélkül, és
kimentem felvenni a rendelést, és miután jó reggelt kívántam, föltettem a kérdést,
mit kíván a kedves vendég? És tényleg teát rendelt pirítóssal, és ahogy visszafelé
mentem, a főúr már fogta is a két húszast és oktatott: az epebajost rögtön föl kell
ismerned, nézz csak rá a kedves vendégre, lehet, hogy a mája is kipurcant…
máskor meg azt tippeltem, hogy a vendég majd teát kér vajas kenyérrel, a főúr
meg prágai sonkát mondott uborkával és egy pohár pilsenit, és ez is bejött,
fölvettem a rendelést és megfordultam, és amikor a főúr látta, hogyan kullogok
vissza, csak rám pillantott, s már húzta is föl a kisablakot és nem is hozzám szólt,
hanem be, a konyhába… egy prágai sonkát… és amikor odaértem, még
hozzátette… és egy uborkát. És én boldog voltam, hogy ekképpen tanulhatok,
akkor is, ha ráment minden borravalóm, mert amikor csak tehettük, mindig
fogadtunk és én mindig veszítettem, de minden alkalommal megkérdeztem,
hogyan lehet az, főúr kérem, hogy maga mindezt tudja? És ő becsúsztatta a két
húszast a bríftasnijába és azt mondta, nekem az angol király volt a vendégem. És
így most már sok pincért ismertem, Karel előtt a Zdeněk főpincért, aki úgy
szerette éjszaka fölverni az egész falut és elverni minden pénzét, mint valami
tönkrement arisztokrata, és itt jutott eszembe az Arany Prága főpincére is, az én
első főuram, egyszerre csak megjelent előttem, úgy hívták, hogy Málek, szörnyen
takarékos ember volt, senki sem tudta, hová teszi a pénzét, de mindenki tudta,
hogy van pénze, hogy biztosan sok pénze van, hogy alighanem valami kis
szállodára spórol, és ha már nem lesz többé főúr, akkor megveszi vagy bérbe veszi
azt a kis szállodát valahol a Cseh paradicsomban. De persze minden másképp
volt, Málek úr egyszer a bizalmába fogadott, becsíptünk egy esküvőn, s ő
valahogy ellágyult és elmondta, hogy tizennyolc évvel ezelőtt elküldte a felesége
egy üzenettel a barátnőjéhez, ő becsöngetett, az ajtó kinyílt, és a nyitott ajtóban
egy gyönyörű nő állt, és a nő elpirult, és elpirult Málek úr is, és ott álltak földbe
gyökerezett lábbal az ajtóban, a nő kezében hímzés, és a főúr bement, nem szólt
egy szót sem, csak megölelte a nőt, az meg hímzett tovább, és aztán lehanyatlottak
a kanapéra, és a nő folytatta a hímzést a főúr háta mögött, az meg, ahogyan
mondta, magáévá tette, és attól kezdve szerelmes és spórol, és tizennyolc év alatt
összegyűjtött százezer koronát, hogy kifizethesse és bebiztosíthassa a családját, a
feleségét meg a gyerekeit, jövőre vesz nekik egy házat, aztán felkerekednek, ő, az
ősz hajú szerelmes a szintúgy ősz hajú kedvesével a maguk boldogsága után… ezt
mesélte nekem Málek úr, és kihúzta az íróasztala fiókját, és ennek a fióknak hátul
még egy feneke volt, és ott rakta egymásra ezeket a százasokat Málek úr, hogy
egyszer majd megválthassa rajta a boldogságát… és én elnéztem ezt az embert,
ezt aztán sosem gondoltam volna, elnéztem a cipőjét, a felcsúszott nadrágszárát,
hosszú, bokáig érő, régimódi alsógatyát hordott, mely a nadrág csücskéhez varrott
fehér madzaggal volt a lábszárára kötözve, és ez az alsógatya olyan volt, mint
gyermekkorom alsónadrágjai, amikor nagyanyámnál laktam a városi malomban,
amikor a kereskedelmi utazók a Károly fürdő piszoárjának ablakán fehérneműt
dobáltak ki… egyszer egy pontosan ilyen alsógatya állt meg egy pillanatra a
levegőben, és széttárta szárait… és minden főúr más és más volt, és ezt a főurat,

49
ezt a Máleket az Arany Prágából hirtelen ott láttam a Párizs Szálló főpincérje
mellett, és olyannak láttam, mint egy szentet, mint Jódlt, a festőt és költőt, aki
Jézus Krisztusnak az életét árulta, aki megállás nélkül levette-fölvette a kabátját
vagy a felöltőjét, akit mindig a gyógyszerek fehér pora lepett el, és szája körül
karika sárgállott a Neurastenintől… vajon mi lesz egyszer énbelőlem?
Így aztán most minden csütörtökön én szolgáltam föl a tőzsdeügynököknek.
Karel nem jött többé. És akárcsak a többi gazdag ember, ezek a tőzsdeügynökök is
játékosak és vidámak voltak, mint a kutyakölykök, és ha bejött nekik valami üzlet,
képesek voltak úgy szórni és osztogatni a bankókat, mint holmi mészárosok,
amikor nyernek a ferblin. De a mészárosok, akik ferblizni szoktak, néha úgy
jártak, hogy csak három nap múlva tértek haza, ló nélkül, kocsi nélkül, a
fölvásárolt jószág nélkül, mindent elvesztettek a ferblin, csak az ostorukat vitték
haza. Így veszítettek néha ezek a tőzsdeügynökök is, ők is ott hagyták mindenüket
a börzén, ők is csak ültek a chambre separéban és úgy bámultak a világra, mint
Jeremiás a lángoló Jeruzsálemre, még utoljára szórták a pénzt, de már az fizetett,
aki a tőzsdén nyert, akinek szerencséje volt. És lassanként a börze végére váró
kisasszonyok is a bizalmukba fogadtak, ott várakoztak a kávéházban, hogy aztán
kikészítve levonuljanak a chambre separékba, teljesen mindegy volt, hogy délelőtt
tizenegy óra van vagy délutáni szürkület, vagy késő éjszaka, esetleg hajnal, a
Párizs Szállóban kora reggeltől égtek a lámpák, az egész hotel egyfolytában
fényárban úszott, mint mikor elfelejtik leoltani a csillárt. Leginkább azt a chambre
separét szerettem, amit a kisasszonyok csak vizitációs kabinetnek, vizitációs
pavilonnak, belosztálynak hívtak. Míg azok az ügynökök, akik még jó erőben
voltak, igyekeztek a lehető leghamarabb leitatni a kisasszonyokat és aztán szépen
lehúzni róluk a szoknyát meg a blúzt, hogy aztán anyaszült meztelenül ott
hemperegjenek velük a párnázott kanapékon meg a fotelekben, ezek az ügynökök
végül teljesen kimerültek, néha úgy néztek ki, mintha szívrohamot kaptak volna a
szerelmeskedéstől, annyira kikészítette őket a szokatlan figurákban való
szeretkezés, addig a belosztályon avagy a vizitációs pavilonban mindig vidám volt
a hangulat. A lányok, akiknek az a feladat jutott, hogy itt mulattassák a
vendégeket, ezt mindig igen megbecsülték, mert ahogy láttam, itt szakították le a
legnagyobb pénzt, és az idősebb ügynökök mindig nevetgéltek és viccelődtek, és
a kisasszonyok vetkőztetése itt közös játék volt, az öregurak, miközben megállás
nélkül szürcsölték és szagolgatták a kristálykelyhekben szervírozott pezsgőt, szép
komótosan, egyenesen az asztalon vetkőztették a kisasszonyt, ahová aztán maga a
kisasszony szépen le is feküdt, és a tőzsdeügynökök körberakták a testét
poharaikkal és tálaikkal, rajtuk kaviár, meg vékonyra szelt téliszalámi, föltették
szemüvegüket, és jó alaposan megnézték minden zegét-zugát annak a szép női
testnek, és mint valami divatbemutatón vagy mint a festőiskola műtermében,
kérték a lányt, hogy ülne most fel, aztán meg hogy egyenesedjen föl, hogy
térdeljen le, hogy lógassa le lábacskáját az asztalról és lóbálja, mintha patakban
mosná, és ezek az ügynökök sosem veszekedtek azon, hogy melyik végtag
forduljon feléjük, melyik testrész legyen az övék, hanem hatalmas lelkesedéssel,
mint a tájképfestők, akik azt viszik föl a vászonra a tájból, ami a legjobban izgatja
őket, hasonló, szűnni nem akaró lelkesedéssel nézegették ezek az öregurak
közvetlen közelről a szemüvegükön át hol a behajlított könyököt, hol a kibontott
üstököt alulnézetből, aztán a lábfejet meg a bokát, vagy a sima hasat, az egyik
bekukkantott a popsi két csodálatos girizdje közé, és gyermeki ámulattal meredt
arra, amit éppen látott, a másik meg lelkesen kiáltozva bámulta a plafont, mintha
magának az Úristennek köszönné, hogy benézhet a kisasszony széttárt combja

50
közé és hogy kezével vagy ajkával megérintheti azt, ami neki ezen a testen a
legjobban tetszik… és így az a chambre separé nemcsak a mennyezetről
alácsüngő hólyagpapír csillár fénytölcsérétől ragyogott, hanem az ide-oda mozgó
poharaktól, és főleg a négy pár szemüveglencsétől, amelyek úgy mozogtak itt,
mint fátyolhalak a kivilágított akváriumban. És amikor már jóllakatták a
szemüket, a tőzsdések befejezték a vizitációt, pezsgőt töltöttek a kisasszonynak, ő
meg ült az asztal tetején és koccintott az urakkal, és azok a keresztnevén
szólították őt, és a kisasszony azt vett az asztalról, amit csak akart, és az idős urak
viccelődtek és udvariasak voltak, míg a többi chambre separéból harsány nevetés
hallatszott, majd a nevetést csend követte, úgyhogy gyakran arra gondoltam, hogy
be kéne rontanom, mert biztosan egy hulla vagy egy haldokló tőzsdeügynök
fekszik odabenn… És azután ezek az én öreguraim felöltöztették a kisasszonyt,
mintha visszafelé pergett volna a film, ugyanúgy öltöztették, ahogy levetkőztették,
semmi közönyösség, ami később szokott beállni, semmi érdektelenség, továbbra
is ugyanolyan előzékenyek és udvariasak voltak, mint az elején… és amikor
fizettek, mindig csak az egyik tőzsdeügynök fizetett, borravalót adtak a főúrnak,
én meg egy százast kaptam, s mindig ragyogó arccal, megbékélten, szép képektől
eltelve távoztak innen, és ezekkel a képekkel egy hétig be is érték, és már hétfőtől
örömmel várták a csütörtököt, mikor egy következő kisasszony mustráját végzik
majd el, mert ezek a vendégek sosem vizitálták kétszer ugyanazt a kisasszonyt,
hanem minden alkalommal egy újat, talán azért, hogy a prágai prostik
félvilágában hírnévre tegyenek szert. De a megmustrált kisasszony minden
alkalommal ott maradt a chambre separéban… és várt… és mikor leszedtem az
asztalt, mikor az utolsó evőeszközökkel kifelé indultam, én már az elejétől kezdve
tudtam, hogy ami most következik, az itt bevett szokás, az a kisasszony olyan
sóváran nézett engem, mintha valami filmszínész volnék, annyira fölizgatták a
kisasszonyt azzal a mustrával, úgy zihált és lihegett, hogy képtelen volt elmenni,
és ekképpen esett meg először, s utána minden csütörtökön, hogy nekem kellett
befejeznem azt, amit az öregurak elkezdtek, mindegyik kisasszony mindig olyan
szenvedéllyel vetette magát rám, olyan mohón adta nekem a testét, mintha most
tenne ilyesmit először… és ez alatt a néhány perc alatt szépnek, magasnak és
göndörnek hittem magam, és nemcsak hogy úgy éreztem, nemcsak hogy az volt a
benyomásom, de biztosan tudtam, hogy én vagyok ezeknek a szép
kisasszonyoknak a királya… de ez csak azért volt így, mert a mustrától annyira
felizgult a testük, hogy a pillantásoktól, a kéz- és nyelvérintésektől járni sem
bírtak, csak később, mikor már éreztem, hogy egyszer vagy kétszer kielégültek,
csak azután elevenedtek meg újra, csak akkorra tisztult ki a tekintetük, akkor tűnt
el a hályog, ami addig a szemük helyén volt, a felhő, amibe belehajszolták őket,
szertefoszlott, és újra normálisan néztek, és én is újra a picike kis pincér voltam
számukra, olyasvalaki, aki egy szép és erős embert helyettesítve, parancsszóra
megteszi azt, amit én minden csütörtökön megtettem, egyre nagyobb kedvvel és
rutinnal, mert mindez addig az elődömnek, a kiválasztott pincérnek, Karelnek volt
a dolga, akiben megvolt az ehhez szükséges képesség, rátermettség és szerelem,
de az bennem is megvolt… És alighanem különben is jó lehettem, mert minden
kisasszony előre köszönt nekem, mikor a szállóban vagy az utcán találkoztunk,
már messziről üdvözöltek, mikor megláttak, a keszkenőjüket lobogtatták vagy a
retiküljüket lengették, és ha nem volt a kezükben semmi, akkor barátságosan
integettek… én pedig meghajoltam, vagy széles mozdulattal megemelve a
kalapomat hajbókoltam nekik, aztán kiegyenesedtem, felszegtem az államat, hogy
a magam szemében még magasabbnak tűnjek a dupla talpú cipőmben, hogy

51
legalább néhány centivel magasabb legyek. És így kezdtem jobban adni magamra,
mint amennyire kellett volna. Amikor szabadnapos voltam, kiöltözködtem,
valósággal beleszerettem a nyakkendőkbe, egy ilyen nyakkendő, az teszi csak a
ruhát, a ruha pedig az embert, és én egyre csak nyakkendőket vásároltam, és
láttam, hogy ilyen nyakkendőt viselnek a vendégeink is, de ez kevés volt nekem,
és egyfolytában törtem a fejem, és az emlékezés kinyitotta a szekrényt, amiben
azok a tárgyak és ruhadarabok voltak, melyeket a vendégeink felejtettek nálunk,
és a szekrényben olyan nyakkendőket láttam, amilyeneket annak előtte soha sehol,
vékony cérnán egy cédula fityegett rajtuk, az egyiket egy damaszkuszi
nagykereskedő, Alfred Karniol felejtette ott, a másikat Salamon Pihovatý Los
Angeles-i vezérigazgató, a harmadikat valami Jonathan Shapliner, lembergi
fonodatulajdonos, és még sok más nyakkendő volt ott, többtucatnyi, és én csak
arra vágytam, hogy megköthessek magamon egy ilyen nyakkendőt, így aztán csak
ezen járt az eszem, három nyakkendő közül válogattam, az egyik kék volt, mint az
acél, a másik borvörös és ugyanazon anyagból varrták, mint a kéket, úgy
csillogtak ezek a nyakkendők, mint holmi ritka bogarak fedőszárnyai, vagy mint a
pillangók szárnya, ah, egy hanyagul kigombolt nyári zakó, zsebre vágott kéz, és
egy ilyen, nyaktól derékig kioltott nyakkendő, csodálni való minőség, mikor
próbaképp megkötöttem a tükör előtt, a lélegzetem is elállt… de nem a
szobámban láttam magamat, hanem a Vencel téren sétálva, aztán végigmentem a
Národní třídán, s hirtelen megrémültem. Velem szemben én magam közeledtem,
és láttam, hogy a többi sétáló, főleg az elegánsan öltözöttek, szintén
összerezzennek, szintén meghökkennek az én szép nyakkendőmtől, melyhez
foghatót még soha senkin és sehol nem láttak, és én csak mentem hanyagul tovább
a kigombolt kabátomban, hadd lássa minden szakértő szem azt a nyakkendőt, így
álltam a Párizs Szálló manzárdszobájának tükre előtt, lassan kioldoztam a fényes,
borvörös nyakkendőt, aztán tekintetem egy másikra tévedt, amit eddig észre sem
vettem, s az, az volt az én szívem nyakkendője. Fehér volt, és valami különleges,
vastag, érdes anyagból készült, és nefelejcskék pöttyökkel volt tele, és ezeket a
pöttyöket beleszőtték az anyagba, de úgy néztek ki, mintha odaragasztották volna
őket, úgy csillogtak, mint a vassziporkák, és a cérnán egy kis cédula lógott, ezt a
cérnával együtt leszedtem, az volt ráírva, hogy ezt a nyakkendőt Hohenlohe
herceg felejtette itt, és én megkötöttem azt a nyakkendőt, és amikor megnéztem
magam a tükörben, azt láttam, hogy annyira megszépültem attól a nyakkendőtől,
hogy az az érzésem támadt, hogy a kravátliból belém szivárog valami Hohenlohe
herceg illatából, és egy picit bepúdereztem az orromat meg a frissen borotvált
államat, és kimentem a szállóból, és aztán csak föl-alá sétáltam a Příkopyn és
néztem a kirakatokat, és valóban, én látnok voltam, mert ahogyan a manzárdszoba
tükrében láttam önmagam, úgy volt a valóságban is, ugyan már, pénze, az
bárkinek lehet, akinek különleges nyakkendője, szépen varrt ruhája és
antilopcipője van, és aki úgy tartja az esernyőjét, mint valami lord, de ilyen
pöttyös nyakkendője nem volt senkinek, így aztán betértem egy férfifehérnemű-
boltba, és ahogy beléptem, rögtön a figyelem középpontjába kerültem, a
nyakkendőm volt a központ, de én meg is tudtam ám kötni, úgyhogy a figyelem
középpontjában mégiscsak én álltam, kértem és szemügyre vettem jó néhány
fehér muszlininget, aztán, hogy dicsőségemet tovább növeljem, kértem, hogy
hozzanak ki nekem fehér zsebkendőket, és megkértem az eladólányt, hogy a
tucatból vegyen ki egyet, és tegye be a zakózsebembe úgy, ahogy mostanában
hordják, és az eladólány nevetett és azt mondta, maga viccel, maga, aki így tud
nyakkendőt kötni… és fogta a zsebkendőt, most végre láttam, nekem eddig sosem

52
sikerült, az asztalra tette, s mintha sót venne a sótartóból, úgy csippentett három
ujjacskájával a zsebkendő közepébe, könnyedén felkapta és megrázta azt a kis
vászondarabot, és az anyagon szép redők futottak végig, és a másik kezével
lesimította azokat a ráncokat, összefogta a zsebkendőt, és zakóm szivarzsebébe
dugta, megigazította a kiálló csücsköket, és én megköszöntem és fizettem, kaptam
két kis csomagot, az egyikben szép ing, a másikban öt zsebkendő, a csomagokat
finom aranyszalaggal kötötték át, és aztán még betértem egy férfiruhaszövetet
árusító üzletbe is, és a kék pöttyös, fehér nyakkendőm meg a fehér zsebkendőm,
melynek tölcsérszerű csücskei és az összepöndörödött hársfalevél csúcsára
emlékeztető szarvacskái kikandikáltak a zsebemből, nemcsak az eladók tekintetét
vonzotta, de két jól öltözött úrét is, akik, mikor mindezt meglátták, meginogtak és
kővé meredtek, s eltartott egy kis ideig, míg visszanyerték saját nyakkendőikbe és
zsebkendőikbe vetett bizalmukat… és aztán válogattam a ruhaszövetek között,
jóllehet nem volt nálam elég pénz, Esterházy-kockás angol szövetet választottam,
kértem, vigyék ki az üzlet elé, hadd lássam, hogy mutat a napon, és rögtön olyan
kuncsaftként kezeltek, aki ért a szövetekhez, és a segéd kivitte nekem az egész
véget az utcára, visszahajtotta az anyagot, hogy kedvem szerint képzelhessem
magam elé, miként is fog új ruhám festeni a városi forgatagban, és én
megköszöntem és zavarba estem, de a segéd azt mondta, hogy az olyan kuncsaft,
mint én, nagyon is jól teszi, ha meggondolja a dolgot, ha kicsit halogatja a vételt,
és hogy holnap is van nap, ezt az anyagot bármikor megvehetem náluk, a Heinrich
Pisko cég e tekintetben egészen nyugodt, mert ez az anyag Prágában csakis itt
kapható. És megköszöntem és átmentem az utca túloldalára, a sok élmény
valahogy elkábított, még a fejemet is félrebillentettem, és fintorogtam, hogy
nemes barázdák szántsák a homlokom, mintha mélyen a gondolataimba merülnék,
s ekkor történt valami, ami megerősített abban a hitemben, hogy jócskán
megváltoztam ettől a nyakkendőtől, mert arra jött Věra kisasszony a chambre
separéból, az, aki a legutóbbi csütörtökön a mustraosztályon volt a
tőzsdeügynökökkel, aki a kávéházból ismert, észrevett engem, és én láttam, hogy
barátságosan inteni akart a retiküljével meg a fehér kesztyűjével, amit a retikül
szíjával fogott össze, de egyszerre csak meggondolta a dolgot, mintha
összetévesztett volna valakivel, nem ismert föl, hogy én vagyok az, akinek
magamagát kellett rendelkezésére bocsátania, hogy az öreguraktól felizgatva
egyáltalán haza tudjon menni a szállodánkból… és én úgy tettem, mintha valaki
más volnék, ő meg utánam fordult, és aztán ment tovább, abban a
meggyőződésben, hogy tévedett… és mindezt a zsebkendő meg az a nyakkendő
tette. Ám a Lőportoronynál, ahol megint átmentem a túloldalra, hogy mindenképp
megint a Příkopyn mehessek végig, és mikor már szinte ujjongtam a kosztümöm
fölött, amit mindössze néhány kiegészítőnek köszönhettem, velem szemben, ősz
hajának báránysapkájával koronázva az én főpincérem, Skřivánek úr közeledett,
nem nézett rám, de én tudtam, hogy lát engem, elment mellettem, s én megálltam,
mintha megszólított volna, és néztem Skřivánek úr után, és ő is megállt,
megfordult és visszajött hozzám, a szemembe nézett, és én láttam, hogy csak a
nyakkendőt látja belőlem, semmi egyebet, csak a Příkopyn sétáló fehér
nyakravalót… és a főúrnak, aki mindent tudott, azt mondta a tekintete, hogy tudja,
honnan van az a nyakkendő, tudja, hogy engedély nélkül vettem ki onnan. Csak
nézett rám, én meg lélekben azt kérdeztem: főúr, kérem, hogyhogy maga mindezt
tudja? És ő elmosolyodott és fennhangon felelt, már hogyne tudnám, hiszen
vendégem volt az angol király… és ment tovább a Příkopyn. És bár sütött a nap,
mégis, mintha sötétség szállott volna alá, mintha én egy ragyogó fényű lámpa

53
lettem volna, s a főúr lecsavarta volna a kanócomat, mintha fölfújt gumiabroncs
lettem volna, aminek Skřivánek úr kiengedte a szelepét, mentem tovább és
hallottam, hogyan fogy belőlem a levegő, láttam, hogy már nem én világítok
magamnak az úton, hogy már nem látok, az az érzésem támadt, hogy, akárcsak én,
a nyakkendőm meg a zsebkendőm is lekókadt, mintha elkapott volna az eső.
És abban a szerencsében volt részem, hogy a legnagyobb esemény és
megtiszteltetés, ami az összes szálloda és étterem közül csak egyetlenegyet érhet,
az pont a Párizs Szállót érte. Megállapítást nyert, hogy a Hradzsinban az elnöknek
nincs arany evőeszköze, mert a látogatónak, akit úgynevezett hivatalos látogatásra
vártak Prágába, az arany volt a gyöngéje. Az elnök főkomornyikja és maga a
kancellár úr vették kézbe az ügyet, hogy nem lehetne-e kölcsönkérni az arany
evőeszközt magánszemélyektől, vagy nem adná-e kölcsön a magáét
Schwarzenberg herceg vagy Lobkowitz herceg. De kiderült, hogy a fent nevezett
arisztokratáknak volt ugyan ilyen evőeszközük, ám nem annyi, amennyire
szükség lett volna meg aztán a kések, kanalak nyelébe bele voltak vésve a
kezdőbetűk meg a főhercegi koronák, mert ezek főhercegi családok voltak. Az
egyetlen, aki tudott volna az elnök úrnak arany evőeszközt kölcsönözni, az Thurn
und Taxis hercege volt, de neki el kellett volna valakit küldenie a készletért
Regensburgba, ahol tavaly eme gazdag nemzetség egyik tagjának tartották az
esküvőjét, akinek Regensburgban nemcsak szállodái, nemcsak utcái meg
háztömbjei voltak, de még bankja is. Ekképpen aztán minden pályázó kiesett, és
végül maga a kancellár úr keresett fel bennünket, s mikor a főnöktől kijött,
igencsak haragosnak látszott, s ez jó jel volt, mindezt a kancellár tudta nélkül
Skřivánek úr olvasta le az arcáról, az, aki az angol királynak is fölszolgált, a
kancellár úrnak, majd Brandejs úrnak, a Párizs Szálló tulajdonosának ábrázatából
tudta meg, hogy a főnök nem volt hajlandó kikölcsönözni az arany
evőeszközkészletét, és ha mégis, hát csak akkor, ha a díszebéd nálunk lesz, csakis
akkor veszi elő a páncélszekrényből az aranykéseit, – villáit, – kanalait és
kiskanalait. Így tudtam meg, és majd hanyatt vágódtam, hogy a mi szállónknak
egy háromszázhuszonöt személyes arany étkészlete van… és igen, a Várban úgy
döntöttek, hogy a becses afrikai vendég és kísérete számára nálunk, a mi
szállónkban adnak díszebédet. És az egész szállót takarítani kezdték, asszonyok
jöttek csapatostul, vödörrel meg ronggyal, és nemcsak a padlót mosták fel, de
letisztogatták a falakat meg a mennyezetet is, és az összes csillárt, és a szálló csak
úgy csillogott-villogott, és aztán eljött a nap, mikor meg kellett érkeznie és el
kellett szállásolnia magát nálunk az abesszin császárnak és kíséretének, egy
teherautó egész nap a prágai virágüzleteket járta, hogy felvásárolja az összes
rózsát, aszparáguszt és orchideát, de az utolsó pillanatban beállított maga a
kancellár úr a Várból és lemondta a szállást, a díszebédet azonban megerősítette,
ám a főnöknek ez mindegy volt, mert az összes szállásköltséget a takarítással
együtt fölszámította, így aztán a háromszáz személyes díszebédre kezdtünk
készülődni, pincéreket és főurakat kértünk kölcsön a Steiner Szállóból, és arra a
napra Šroubek úr is bezárt, és elengedte hozzánk a maga pincéreit, és a Várból is
érkeztek detektívek, ugyanazok, akik a Bambino di Prágát szállították velem, és
hoztak magukkal három szakácsruhát és két pincérfrakkot, és rögvest be is
öltöztek, hogy gyakoroljanak, és körülszaglásztak a konyhában, nehogy valaki
megmérgezze a császárt, a pincérnek öltözöttek pedig rögtön áttanulmányozták az
éttermet, hogy honnan is lesz a legjobb a magas rangú vendégre vigyázni, de
mikor a főszakács a kancellár úrral meg Brandejs úrral nekiláttak, hogy
összeállítsák a háromszáz embernek készítendő menüt, kerek hat órát dolgoztak

54
azon az étlapon, és aztán Brandejs úr telehordatta a jégszekrényeit ötven
borjúcombbal, hat darab levesnek való marhával, három darab bifszteknek való
csikóval és egy csődörrel, amiből mártás készül, azután ötven süldővel, mind
hatvan kiló alatt volt, továbbá tíz malaccal, háromszáz csirkével, az őzekről meg a
két szarvasról nem is beszélve, és ekkor mentem le először Skřivánek főúrral a
pincénkbe, és a pincemester a főpincér felügyelete alatt megint átszámolta a
készleteinket, a bort, a konyakot és a többi párlatot… teljesen elszörnyedtem,
olyan jól feltöltött pince volt az, mintha mi lettünk volna az Oplt cég, a híres bor-
és pálinka-nagykereskedés, életemben először láttam egy egész falnyi kifelé
meredező nyakú Henkell Trockent és gyöngyöző pezsgőt a Veuve Cliquot-tól
kezdve a koblenzi Deinhardtig, egész falnyi Martel és Hennessy konyakot, a
legkülönbözőbb skót whiskyk százait, de láttam én ott nemes moseli és rajnai
borokat, meg hazai morva és cseh borokat, bzenecit, mělníkit és žernosekit, és
Skřivánek főpincér úr, ahogy pincéről pincére járt, mindig megsimogatta az
üvegek nyakát, olyan szépen simogatta őket, mintha alkoholista lenne, holott
sosem ivott alkoholt, sosem láttam, hogy ivott volna, és ott a pincében döbbentem
rá, hogy azt sem láttam még, hogy Skřivánek főúr leült volna, mindig csak állt,
rágyújtott egy cigarettára, de sohasem ült le, és ekkor ott, a pincében rám nézett,
és kiolvasta a szememből, mire gondolok, biztos, hogy kitalálta, mert váratlanul
azt mondta, jól jegyezd meg, ha jó főpincér akarsz lenni, sosem szabad leülnöd,
mert megfájdul a lábad, és az egész műszak pokol lesz a számodra… És aztán a
pincemester leoltotta utánunk a villanyt, és kimentünk a pincéből, de még aznap
jött a hír, hogy az abesszin császár elhozta magával a saját szakácsait, és mert
nekünk is olyan arany étkészletünk van, mint a császárnak Abesszíniában,
pontosan emiatt és pontosan minálunk fogják a szakácsai elkészíteni az abesszin
specialitásokat… És egy nappal a díszebéd előtt három szakács érkezett, feketék
voltak és fénylett az arcuk, de fáztak, és volt velük tolmács is, és a mi
szakácsainknak kuktáskodniok kellett nekik, de a főszakács levette a kötényét és
arra a napra elment, duzzogott, meg volt sértve, az abesszin szakácsok azonban
elkezdtek főzni, több száz tojást főztek keményre, és nevettek és vigyorogtak,
aztán hoztak húsz pulykát, és azokat kezdték sütni a sütőinkben, és nagy
edényekben valami töltelékféléket kevertek, amihez harminc kosár kifli kellett
nekik, és tele marokkal szórták bele a fűszereket, és talicskán hozták a
zöldpetrezselymet, amit a szakácsaink apróra vágtak nekik, és mind kíváncsiak
voltunk, mit fognak csinálni ezek a fekete fiúk, és aztán megszomjaztak, és
hordtuk nekik a pilsenit, és ők örömüket lelték abban a sörben, és viszonzásul
töltöttek nekünk a saját likőrjükből, amit holmi füvekből főztek, és szörnyen
kábító volt és bors meg őrölt fűszer szaga volt, de aztán megijedtünk, mert két
antilopot hozattak, ki voltak már belezve, gyorsan megnyúzták őket, az
állatkertben vették a két állatot, aztán a legnagyobb serpenyőinkben sütötték őket,
egész kocka vajakat dobáltak az antilopok alá, zacskóból szórták a húsra a saját
fűszereiket, minden ablakot ki kellett nyitnunk, olyan gőz volt a konyhában, aztán
az antilopokba beletömködték a félig megsült töltött pulykákat és az üresen
maradt helyet száz meg száz kemény tojással töltötték ki, és az egészet együtt
sütötték tovább, de aztán kis híján az egész szálló összedőlt, maga a főnök is
megrémült, mert erre ő sem volt felkészülve, a szakácsok egy élő tevét vezettek a
szálló elé, és ott akarták letaglózni, de ettől mi már féltünk, csakhogy a tolmács
megpuhította Brandejs urat, és aztán jöttek az újságírók, s így esett, hogy a mi
szállónk került a sajtó érdeklődésének középpontjába, és megkötözték azt a tevét,
az meg világosan és jól kivehetően bégetett, hogy neee, neeee, mintha azt akarná

55
mondani, hogy ne vágjátok el a nyakamat, de az egyik szakács kóser késsel
elnyisszantotta a nyakát, és ez egész udvar csupa vér volt, és már húzták is a tevét
a lábánál fogva fölfelé egy csigán, és késsel nekiestek a zsigereinek, aztán az
egész tevét kicsontozták, akárcsak előtte a két antilopot, és hoztak három szekér
tűzifát, és a főnöknek ki kellett hívnia a tűzoltókat, azok meg ott álltak
készenlétben a fecskendőikkel és nézték, milyen gyorsan raknak tüzet a
szakácsok, olyan nagy volt az a tűz, mint mikor a faszenet égetik, és azon a tűzön,
mikor már lángja nem volt, s csak az izzó parázs maradt, egy háromlábú
állványon, nyársra húzva forgatták és sütötték azt a tevét, és amikor már majdnem
kész volt, akkor belerakták a két antilopot, azokban meg ott voltak a pulykák,
mintegy töltelék gyanánt, és a pulykákban is volt töltelék meg hal, és az üresen
maradt helyeket tojással bélelték ki, és megállás nélkül szórták az egészre azokat
a fűszereiket és itták a sört, mert folyton fáztak még a tűz mellett is, és hogy
fölmelegedjenek, akárcsak a sörgyári kocsisok télen, ők is hideg sört ittak. És ezek
a fekete szakácsok, mikor a háromszáz személyre már meg volt terítve és az autók
már hozták a vendégeket és a portás a limuzinok ajtaját nyitogatta, addigra ezek a
négerek nemcsak a malacokat és bárányokat sütötték meg ropogósra az udvaron,
hanem azt is győzték, hogy az üstökben annyi húsból főzzenek levest, hogy a
főnök nem sajnálta, hogy annyi készletet vásárolt fel… és azután megérkezett
maga Hailé Szelasszié, a miniszterelnöknek és a hadseregünk összes
tábornokának kíséretében, és ott volt az abesszin hadsereg egész vezérkara is,
mind tele voltak aggatva rendjelekkel, de a császár, ahogy megjött, máris belopta
magát a szívünkbe, csak egyszerű, fehér egyenruha volt rajta, kitüntetés nélkül,
amolyan könnyű öltözék, de a miniszterei vagy talán a törzsfőnökei, azok mind
tarka térítőkbe voltak burkolva, némelyeknél hatalmas szablya is volt, de amint
leültek, látni lehetett, hogy tudnak viselkedni, annyira fesztelenek voltak, a Párizs
Szálló összes termében meg volt terítve, és minden tányér mellett ott csillogott az
arany evőeszköz, a kés, a villa, a kanál és a kiskanál, és aztán a miniszterelnök
szívélyesen üdvözölte Hailét, a császár pedig úgy beszélt, mintha ugatna, és a
tolmács lefordította, hogy Abesszínia császára bátorkodik meghívni a vendégeket
egy abesszin ebédre… és az egyik ilyen kartonruhás, egy több tucat méter
vászonba csavart kövér figura tapsolt, és mi feltálaltuk az előételeket, amelyeket a
néger szakácsok készítettek a mi konyhánkban, hideg borjúsült fekete mártással,
épphogy csak ujjal belenyaltam a lecsöppent szószba, s nyomban köhécselni
kezdtem, olyan erős kivonat volt az, és ekkor láttam először, hogy mikor a
pincéreink elegánsan a helyükre csúsztatták a tányérokat, miként emelkednek föl
arany evőeszközeink, háromszáz aranyvilla és – kés ragyogása töltötte be az
étterem minden zugát… és a főúr jelt adott, hogy töltsenek a poharakba fehér
moselit, és ekkor jött el az én nagy pillanatom, mert láttam, hogy magának a
császárnak elfelejtettek tölteni, fogtam az üveget, szalvétába csavartam, és nem is
tudom, mi ütött belém, de ahogy a császárhoz léptem, féltérdre ereszkedtem és
meghajoltam, mint egy ministráns, és mikor fölemelkedtem, hát mindenki engem
nézett, és a császár a homlokomra, pontosabban a homlokomba keresztet nyomott,
ekképpen áldva meg engemet, én meg töltöttem neki… és mögöttem ott állt a
Šroubek Szálló főpincére, aki elfelejtett tölteni, és én izgultam, hogy mit
műveltem, és tekintetem Skřivánek főpincért kereste, és láttam, hogy bólint, hogy
öröme telik abban, hogy ilyen figyelmes voltam… és én letettem az üveget és
néztem, milyen lassan eszik a császár, éppen csak belemártott a szószba egy kis
darab hideg húst, éppen csak megkóstolta, bólintott, komótosan rágott, aztán
villájával keresztet rajzolt a levegőbe, jelezve, hogy befejezte… ivott egy kis bort

56
és hosszasan törölgette a szakállát a szalvétába… aztán a leves következett, és
ezek a néger szakácsok már megint olyan fürgék voltak, talán azért, mert
állandóan fáztak, és mert sört ittak, olyan gyorsan merték a levest, hogy nem
győztük odatartani a levesescsészéket, olyan gyorsan merték egyik kanalat a
másik után, hogy még a szakácsruhába öltözött nyomozók is csodálkoztak, és
majd elfelejtettem, ezek a titkosrendőrök emlékbe a néger szakácsokkal is
lefotografáltatták magukat, közben meg a mi szakácsaink az udvaron lassan
forgatták az izzó parázs fölött azt a töltött tevét, s időnként megkenegették
mentafűcsutak kenőtollal, amit sörbe mártogattak, ezt is ezek a néger szakácsok
találták ki, amikor a főszakácsuknak eszébe jutott a kenegetés, igen megörült és
azt mondta, legalábbis a tolmács így fordította, hogy ezért az ötletért számíthatnak
a Mária Terézia-rendre, és ez után a fogás után minden szakács és szolgálólány és
főúr és pincér megkönnyebbülten felsóhajtott, mert a négerek mindent győztek,
bár egyik sört a másik után döntötték magukba… engem pedig az a
megtiszteltetés ért, hogy maga a császár, így fordította a tolmács, engem választott
ki, hogy a még hátralévő ételeket és italokat felszolgáljam neki, és én minden
alkalommal fél térdre ereszkedtem frakkomban, aztán feltálaltam az ételt vagy az
italt, aztán visszaléptem és figyeltem, hogy időben töltsek vagy cseréljek tányért,
de a császár olyan keveset evett, éppen hogy szájával illette az ételt, éppen hogy
beleszimatolt, mint egy főételkóstoló, evett egy keveset, kis bort hörpintett hozzá,
hogy aztán tovább társalogjon a miniszterelnökkel, és a vendégek címben és
rangban egyre távolodtak attól, aki ezt az ebédet adta, egyre többet és egyre
mohóbban ittak és ettek, az asztalok végén, a be-szögellésekben meg a
melléktermekben úgy habzsoltak, mintha állandó éhség gyötörné őket, így aztán
még kiflit is ettek, sőt, az egyik vendég három virágcserépről, megsózva,
megborsozva lelegelte a cikláment, a detektívek meg ott álltak pincérnek öltözve a
terem sarkaiban és kiszögelléseiben, behajlított karjukon átvetett fehér szalvéta, és
meresztgették a szemüket, nehogy lába keljen valaminek az arany
étkészletünkből… és ekképpen közelgett az ebéd csúcspontja, a néger szakácsok
hosszú szablyákat köszörültek, amolyan óriás sakterkéseket, aztán két néger a
vállára emelte a nyársat, a harmadik megkente a borsmentacsutakkal a teve hasát,
és bevonultak a szállóba… és végigmentek a tálalón és az éttermen, és a császár
fölemelkedett és a sült tevére mutatott, és a tolmács lefordította, hogy ez egy
afrikai és arab specialitás… az abesszin császár apró figyelmessége… és két
segéd egy-egy jókora, disznóöléskor használatos deszkát hozott az étterem kellős
közepére, és a deszkákat két ácskapoccsal összeütötte… és erre a hatalmas
asztalra fektették a tevét, és késeket hoztak és hosszú vágásokkal félbevágták az
állatot, és azokat a fél tevéket újabb felekre hasították szét, és a húsból csodálatos
illat áradt, és minden szeletben volt mindig egy darab teve és egy darab antilop és
az antilopban pulyka és a pulykában halak és töltelék és a kemény tojások
összesült koszorúja… és a pincérek odatartották a tányérokat, és a császártól
indulva szép sorjában felszolgálták a sült tevét, és én letérdeltem és a császár
intett a szemével és én feltálaltam a nemzeti eledelüket… és nagyon jó lehetett ez
az eledel, mert minden vendég elcsendesedett, és csak azt lehetett hallani, ami a
szemet is gyönyörködtette, az arany késeink és – villáink csilingelését… aztán
olyasvalami történt, ami még nem esett meg sem velem, sem velünk, de talán
Skřivánek főúrral sem, mert először a kormány egyik tanácsosa, egy ismert
ínyenc, annyira fellelkesült attól az ételtől, attól a tevétől, hogy fölállt és üvölteni
kezdett, így üvöltött, és arcán a legnagyobb elragadtatás kifejezése ült, de a teve
annyira ízlett neki, hogy még ez sem volt elég, nem érte be a grimaszokkal,

57
mindenféle tornagyakorlatokat mutatott be, mint egy sportünnepélyen, aztán a
mellét verte, majd vett egy újabb mártásban megforgatott falatot, és most már
akkora hatással volt rá az az étel, hogy a néger szakácsok, kezükben az óriás
késekkel, csak álltak és a császárra pillogtak, de a császár már hozzászokhatott az
ilyesmihez, csak mosolygott, mosolyogtak hát a néger szakácsok is, mosolyogtak
és bólogattak az értékes kelmékbe bugyolált törzsfőnökök is, a kelméken olyan
minta volt, mint a nagymamám kötényén, vagy mint a tarka taft anyagokon, és a
tanácsos nem bírta tovább és kirohant és a folyosón bőgött tovább, és megint
visszaszaladt és felszúrt a villájára még egy falatot és ez a falat volt a csúcs, mert
a tanácsos futásnak eredt, és üvöltött, kiviharzott a szálló elé és ott kiabált és
táncolt és ujjongott és verte a mellét, és aztán megint berohant és hangjában ének
zengett és lába hálaadó táncot járt a remekül elkészített töltött tevééit, és egyszerre
csak meghajolt a három szakács előtt, jó mélyen, elébb oroszosan, derékszögben,
majd le, egészen a földig. A másik ínyenc, egy nyugalmazott tábornok egyre csak
a plafont bámulta, és hosszú, sóvárgó hangot hallatott, amolyan gyönyörteljes
vonítást, és ez a vonítás káden-ciákban hágott egyre magasabbra, ahogy újabb
falatot vett a szájába, vonított és nyöszörgött és rágta a húst, és mikor aztán egy
kis žernoseki rizlinget is hörpintett hozzá, akkor fölpattant és úgy vinnyogott,
hogy még a fekete szakácsok is megértették, és örömükben kiáltoztak, yes, yes,
samba, yes. És alighanem ez lehetett az oka, hogy a hangulat olyan magasra
hágott, hogy a miniszterelnök és a császár kezet fogtak, és előrajzottak a
fotóriporterek és mindent lefényképeztek, állandóan villogott az erős, vakító fény,
és ebben a bengáli ragyogásban szorongatták egymás kezét a hazai és az abesszin
vezetők…
Mikor aztán Hailé Szelasszié meghajolt és távozott, minden vendég viszonozta
a meghajlást, a két hadsereg generálisai rendjeleket cseréltek, feldíszítették
egymást, a kormánytanácsosok feltették mellükre a díszszalagot s csípőjükre
feltűzték a csillagot, amit a császár adományozott nekik, és engemet, a
legkisebbet, egyszerre csak kézen ragadtak és a császár kancellárja elé vezettek, és
ő megszorította a kezem a példás felszolgálásért, és kitűzte rám a legkisebb
fokozatú, ám legnagyobb méretű csillagot, kék díszszalaggal, és mindezt az
abesszin császári trónnak tett szolgálataimért kaptam, és a rendjel ott fénylett a
frakkom hajtókáján, a kék szalag pedig keresztben a mellkasomon, lesütöttem a
szemem, és mindenki engem irigyelt, és amennyire láttam, a leginkább a Šroubek
Szálló főpincére irigykedett, akinek ezt a rendjelet tulajdonképpen kapnia kellett
volna, s ahogy láttam a tekintetét, hát legszívesebben neki adtam volna a
kitüntetést, mert már csak néhány éve volt hátra a nyugdíjig és talán már csak erre
várt, mert egy ilyen rendjellel szállodát, vendégfogadót lehet nyitni valahol a
Krkonoše alján, vagy a Cseb paradicsomban, szállót Az abesszin rendjelhez, de az
újságírók és riporterek engem fotografáltak, az én nevemet jegyezték föl, és így
jöttem-mentem azzal a rendjellel meg a kék szalaggal, és leszedtük az evőeszközt
meg a tányérokat, és kihordtuk a konyhába, késő éjszakáig dolgoztunk, és amikor
az asszonyok a szakácsnak meg pincérnek öltözött detektívek felügyelete alatt
elmosogatták és eltörölgették mind a háromszáz evőeszközt, Skřivánek főúr a
Šroubekék főpincé-rének segítségével megszámolta a készletet, megszámolta
egyszer, aztán még egyszer és harmadszor is, azután maga a főnök olvasta meg a
kiskanalakat, és amikor befejezte, elsápadt, hiányzott egy kiskanál, és átszámolták
megint, aztán összedugták a fejüket, és én láttam, hogy az a főpincér a
Šroubekéktől halkan mond valamit a főnöknek, s mindnyájan csodálkoztak, és
eközben a kölcsönkért pincérek megmosakodtak és ők is bejöttek a terembe, mert

58
annyi volt az étel, és most ők is meg a szakácsaink és felszolgálólányaink is
bejöttek, nem is azért, hogy megegyék a maradékot, hanem hogy azt a rengeteg
ételt nyugodtan megízleljék, és főleg hogy meghallgassák a szakácsainkat, amint
az ízeket elemezgetik és találgatják, milyen fűszer van ebben vagy abban a
mártásban, és hogy milyen mesterfogásokra volt szükség ahhoz, hogy ilyen
pompás étel szülessen, hogy Konopásek úr, a kormánytanácsos, aki főételkóstoló
volt a prágai Várban, így üvöltsön gyönyörűségében… de én igencsak keveset
ettem, láttam, hogy a főnök rám se néz, hogy nem örül annak az én szerencsétlen
rendjelemnek, láttam, hogy a Šroubekék főpincére halkan beszélget a főurunkkal,
Skřivánek úrral, és egyszerre csak világossá vált előttem, hogy az arany kiskanál
lesz az, amiről beszélnek, hogy biztosan azt hiszik, én loptam el azt az arany
kiskanalat, töltöttem magamnak a konyakból, amit nekünk tettek ki, aztán
megittam még egy kupicával, és odamentem a főpincéremhez, akinek vendége
volt az angol király, hogy nem haragszik-e énrám, megszólítottam, s
megemlítettem azt is, hogy igazságtalanul kaptam a rendjelet, hiszen a Šroubek
Hotel főpincérének dukált volna, vagy pedig neki, vagy a főnök urunknak, de
senki sem figyelt rám, sőt azt kellett látnom, hogy Skřivánek főúr a
csokornyakkendőmet nézi, úgy mered rá, ugyanazzal a pillantással, mint amikor
pár nappal azelőtt a nyakkendőmet nézte, azt a fehéret, amin kék pöttyök voltak,
mint a kardoslepke szárnyain, amit engedély nélkül vettem kölcsön a szekrényből,
ahol azokat a holmikat meg ruhákat tartották, amelyeket a vendégeink felejtettek
itt, és én azt olvastam ki a főpincér tekintetéből, hogy ha képes voltam engedély
nélkül elvenni azt a nyakkendőt, miért ne vághattam volna zsebre az
aranykanálkát is, amit utolsóként szedtem le magának az abesszin császárnak az
asztaláról, és tényleg így volt, én vittem ki, de rögvest a mosogatóba dobtam. És
ahogy ott álltam a felemelt kupicával, majd elsüllyedtem szégyenemben, mert én
koccintani akartam a főúrral, mert Skřivánek úr volt számomra a legbölcsebb, a
legnagyobb ember a világon, több, mint maga a császár, mint az elnök, és ő is
felemelte a poharát, de habozott egy kicsit, bennem még megvolt a remény, hogy
mégiscsak koccint velem arra az én szerencsétlen rendjelemre, de ő, aki mindent
tudott, most csődöt mondott, és a Šroubekék vele egyidős főpincérével koccintott,
és nem nézett többé rám, és én elvittem azt a koccintásra felkínált kupicát és
felhajtottam, és mindenem égni kezdett, szinte lángoltam, és töltöttem magamnak
még egy konyakot… és úgy, ahogy voltam, kirohantam az éjszakába a szállodánk
elé, az én volt szállodám elé, mert már nem akartam tovább élni, és taxiba ültem,
és a taxisofőr megkérdezte, hová menjünk, és én azt mondtam, vigyen az erdő
szélére, mert friss levegőt akarok szívni… és mentünk, és ahogy a kocsi haladt,
szemem előtt minden hátrafelé kenődött el, legelébb a fények, rengeteg fény, majd
csak itt-ott egy utcai lámpa, és aztán már semmi, csak hátul, vagy amikor a taxi
egy kanyarban vissza-visszafordította felém Prágát, s végül megálltunk egy igazi
erdőnél… és fizettem, a taxisofőr meg nézte a rendjelemet meg azt a kék szalagot
és azt mondta, nem csodálja, hogy ilyen izgatott vagyok, ismeri ő ezt, gyakran
megesik, hogy főpincérek kivitetik magukat valahová, hogy járjanak egyet a
Stromovkán vagy másutt… és én elnevettem magam, és azt mondtam, én nem
sétálni indulok… hanem valószínűleg fölkötöm magam. De a taxisofőr nem hitt
nekem, tényleg, csak kacagott, hogy mivel. És nekem tényleg nem volt mire
fölkötnöm magamat, a zsebkendőmmel, mondtam, ő meg kiszállt és fölnyitotta a
csomagtartó fedelét és kotorászott a kocsiban, aztán az elemlámpa fényénél egy
kötelet nyomott a kezembe, aminek kis fül volt a végén, és nevetett és hurkot
kötött rá és huzigatta a hurokban a kötelet és nevetve adott tanácsokat, hogyan

59
kell helyesen felkötnöm magam… és aztán még az ablakot is letekerte és
kikiáltott, hogy sok szerencsét az akasztáshoz!, és elhajtott és üdvözlésképpen rám
villogott és mielőtt kiért volna a kiserdőből, megnyomta a dudát… és én csak
mentem az erdei ösvényen, aztán leültem egy padra, és amikor újra
végiggondoltam az egészet, de főleg amikor megállapítottam, hogy a főpincér úr
már nem szeret engemet… arra gondoltam, hogy többé nincs miért élnem ezen a
világon, mert ha egy lányról volna szó, hát nemcsak egy kislány van a világon, de
a főúrból, akinek az angol király is a vendége volt, csak egy van, és a főúr most
azt hiszi, hogy képes volnék ellopni egy kiskanalat, s ez nem fért a fejembe, mert
igaz, hogy a kanál hiányzott, de ellophatta valaki más is… és ujjaim között ott
éreztem azt a kötelet, s az erdőben olyan sötét volt, hogy tapogatóznom kellett
magam előtt, és végigtapogattam a fákat, de csak amolyan facsemeték voltak,
aztán kiértem az erdőből és az égbolton láttam, hogy most még kisebb
törpefenyők között megyek, amolyan bokros részen, és újra egy kis erdőbe
jutottam, csakhogy nyírfaerdőbe, létra kellett volna hozzá, hogy följussak az
ágig… és láttam, hogy nem megy az olyan könnyen, és mikor végül igazi
fenyőerdőbe értem, ahol elég alacsonyan voltak az ágak, ezek az öreg ágak a
földet verdesték, úgyhogy négykézláb kellett másznom… és ekképpen másztam
tovább, és a rendjel az államat verdeste és az arcomba csapott, hogy egyre csak az
arany kiskanálra emlékeztessen, ami a szállodában elveszett, és aztán megálltam,
amúgy négykézláb, és újra lepergettem magamban az egészet, és agyamban
megint megsajdult az a fájó pont, amin képtelen voltam túltenni magam, hogy
Skřivánek úr már nem szeret engem, hogy többé nem tanítgat, hogy eztán nem
fogad velem már soha, hogy melyik vendég mit rendel vagy mit kéne rendelnie,
hogy milyen nemzetiségű az épp belépő kuncsaft, és ekkor följajdultam, mint
Konopásek főtanácsos úr, amikor megkóstolta azt a fölséges töltött tevét… és
elhatároztam, hogy fölkötöm magam, és ahogy feltérdeltem, valami megérintette a
fejemet, úgy maradtam, térden állva, és ahogy fölnyúltam a fejem fölé, cipőt
tapintottam ki, két cipő orrát, kicsit följebb nyúltam, és a kezem két bokát érintett,
két zokniba bújtatott, hideg lábikrát… felálltam, és orrom egy akasztott ember
derekába ütközött, és ekkor úgy megijedtem, hogy futásnak eredtem és csörtettem
az öreg, szúrós ágak között, összevissza szaggatták az arcomat, lemarták a
fülcimpámról a húst, de valahogy kiverekedtem magamat az ösvényig, ott aztán
összerogytam és kezemben a kötéllel elájultam… lámpások fényére és emberi
hangokra ébredtem… és amikor kinyitottam a szemem, láttam, nem, inkább
tudtam, hogy Skřivánek főpincér úr tart a karjában, hogy simogat, és hogy én
egyre csak azt hajtogatom, ott, ott, ott… és ott aztán megtalálták azt az akasztott
embert, aki megmentette az életemet, mert ott akasztottam volna föl magam a
közelében, vagy mellette, és a főúr egyre csak a fejemet simogatta és törülgette
rólam a vért… és én zokogtam és fölkiáltottam, az arany kis-kanál! És a főúr a
fülembe súgta, ne félj, megkerült… és én megkérdeztem, hol?, és ő halkan
elmondta, hogy nem folyt le a víz a mosogatóból, hát lecsavarozták a szifont, és
az a kiskanál ott volt a szifonban… bocsáss meg nekem, kérlek… minden újra
szép lesz, úgy, mint rég… én meg, hogy honnan tudták meg, hol vagyok… és a
főúr elmondta, hogy a taxisofőr meggondolta magát és visszahajtott a szállóba és
megkérdezte a pincérektől, vajon ki lehet közülük az, aki föl akarja kötni magát?,
és pont akkor hozta oda a szerelő azt a kiskanalat… és a főúr, akinek az angol
király is a vendége volt, azon nyomban tudta, hogy én vagyok az, és a
keresésemre indultak…

60
 És így esett, hogy megint úgy éreztem magam a Párizs Szállóban, mint Szűz
Mária kötényében, Skřivánek főpincér úr még a borospince kulcsát is énrám bízta,
ahol a sok likőr meg konyak volt, mintha csak mindazt, ami az arany kiskanál
miatt történt, jóvá akarná tenni. De a főnök, az sosem bocsátotta meg nekem,
hogy én kaptam azt az érdemrendet meg azt a mellkasomra való díszszalagot,
egyszerűen keresztülnézett rajtam, pedig már annyi pénzt kerestem, hogy az egész
padlót be tudtam borítani a bankókkal, minden harmadik hónapban egy ilyen
padlónyi százkoronással mentem a zálogbankba, mert elhatároztam, hogy
milliomos leszek, hogy nem leszek én kisebb senkinél, hogy később majd bérbe
veszek vagy vásárolok egy kis hotelt, egy egészen picike kis kalickát, valahol a
Cseb paradicsomban, hogy megnősülök és gazdag menyasszonyom lesz, és ha az
asszonnyal összeadjuk a pénzünket, akkor majd mindenki nagyra tart, mint a többi
szállodatulajdonost, s ha emberként nem is fognak tisztelni, mint milliomost
tisztelniök kell majd, becsülniök kell bennem a szálloda és más ingatlanok
tulajdonosát, kénytelenek lesznek számolni velem… De megint kellemetlenség
ért, mert már harmadszor voltam sorozáson, de harmadszorra sem lettem katona,
mert nem ütöttem meg a mércét, s bár megpróbáltam lepénzelni a honvédségi
urakat, mégsem vittek el. És a szállodában mindenki rajtam nevetett, maga
Brandejs úr faggatott ki és tett újra nevetségessé, mert mi tagadás, kicsi voltam, és
azt is tudtam, hogy halálomig kicsike maradok, mert már nem növök tovább, s ha
mégis, hát csak úgy, ahogy csinálni szoktam, hogy dupla talpú cipőt viseltem és
magasan hordtam a fejemet, mintha mindig egy kis frakkgallérom lenne, ez volt
az egyetlen reménységem, hogy majd csak kinyúlik a nyakam, ha mindig magas
kaucsukgallért hordok. És így történt aztán az is, hogy beiratkoztam németórára,
hogy német filmekre jártam, német újságokat olvastam, és nem is csodálkoztam,
hogy a prágai utcákon fehér harisnyás, zöld zekés diákok bukkantak fel, és hogy
végül már szinte csak én szolgáltam ki a szállóban a német vendégeket, a többi
pincér úgy tett, mintha nem tudna németül, maga Skřivánek főpincér úr is csak
angolul, franciául vagy csehül beszélt a német vendégekkel, egyszer aztán a
moziban véletlenül ráléptem egy nő lábára, s ő mondott valamit németül, és én
ugyancsak németül bocsánatot kértem tőle, és hazakísértem azt az elegánsan
öltözött nőt, és hogy megháláljam, hogy németül beszél velem, azt mondtam neki,
hogy felháborító amit ezek a csehek a szerencsétlen német diákokkal művelnek,
hogy a tulajdon szememmel láttam, amint a Národní trídán letépték lábukról a
fehér harisnyát, meg hogy két német diákról leszaggatták a barna inget. Ő meg azt
mondta, hogy nagyon jól látom a dolgokat, hogy Prága mindig is a birodalom
része volt, ezért az utcáin járni és a szokásoknak megfelelően öltözködni a
németek elidegeníthetetlen joga, és hogy a világ ezt közönyösen nézi, de eljön
majd az óra, a nap, mikor a Führer ezt nem hagyja annyiban, és idejön, hogy
felszabadítsa az összes németet a Šumavától a Kárpátokig és… ekkor vettem
észre, hogy amint ezt mondta, egyenesen a szemébe nézek, hogy nem kell rá
fölnéznem, mint a többi nőre, nekem mindig pechem volt, mert minden nő, akivel
csak dolgom volt, nemcsak hogy nagyobb volt nálam, de mindegyik valóságos
óriásnak számított a nők között, amikor mellettük álltam, a szemem a nyakukkal
volt egy vonalban, vagy a mellükkel, de most azt láttam, hogy ez a lány pont
olyan picike, mint én, hogy zöld szeme szinte világít, hogy őt is szeplők borítják,
akárcsak engem, de nála ezek a kis barna pöttyök olyan megejtő harmóniában
álltak zöld szemével, hogy egyszerre csak megállapítottam, hogy szép, de azt is
észrevettem, hogy ő is néz engem, megint az a szép, fehér, kék pöttyös nyakkendő
volt rajtam, de ő a hirtelenszőke hajamat nézte meg a kék bociszememet, aztán azt

61
mondta, hogy a birodalmi németek úgy sóvárognak a szláv vér után, a szláv
síkságok meg a szláv természet után, hogy már ezer éve szépszerével vagy
erőszakkal házasságra kívánnak lépni ezzel a vérrel, és elárulta, hogy sok porosz
arisztokrata vérében szláv vér is van, és ez a vér teszi ezeket az arisztokratákat a
többi arisztokrata szemében mindnyájuknál érdekesebbé, és én helyeseltem, és
csak ámultam, hogy így megért engem, mert ez most nem egy vendég faggatása
volt, hogy mit parancsol vacsorára vagy ebédre, nekem most tényleg
beszélgetnem kellett ezzel a kisasszonnyal, akinek ráléptem a lábára, a fekete
cipellőjére, így hát beszélgettem, kicsit németül és sokat csehül, de egyfolytában
az volt az érzésem, hogy németül, német szellemben beszélek… És így azt is
megtudtam attól a kisasszonytól, hogy Lizának hívják, hogy tornatanárnő
Chebben, és megyei úszóbajnok, és szétlebbentette a kabátját, s mellén egy
jelvény volt, négy F egy körben, mint valami négy levelű lóhere, és rám
mosolygott és egyre csak a hajamat nézte, s már nyugtalankodni kezdtem, de ő
visszaadta az önbizalmamat, mondván, hogy nekem van a világon a legszebb
szőke hajam, szinte beleszédültem, ahogy ezt hallottam, én meg elmondtam, hogy
a Párizs Szállóban vagyok főpincér, és ahogy ezt kimondtam, hát a legrosszabbra
számítottam, de ő a karomra tette a kezét, és ahogy megérintett, úgy fölcsillant a
tekintete, hogy szinte megijedtem, ám ő csak annyit mondott, hogy apjának
étterme van Chebben, övé az Amszterdam városához címzett étterem… És így
megbeszéltük, hogy elmegyünk moziba, a Szerelem háromnegyedes ütemre, azt
nézzük meg, Liza tiroli kalpagocskájában jött, és amit gyerekkorom óta szerettem,
amolyan zöld galléros, szürke zekécske volt rajta, hímzett tölgyfalevéllel díszítve,
és odakünn esett a hó, közelgett a karácsony, és azután többször is bejött hozzám a
Párizs Szállóba, és megebédelt vagy megvacsorázott, és mikor először jött,
Skřivánek főúr most is rátekintett, aztán meg énrám, és most is bementünk az
előtérbe, és én elnevettem magam, és azt mondtam, na, fogadunk egy húszasban,
hogy mit rendel a kisasszony?, mert láttam, hogy ma is abban a zekében jött, sőt
most fehér térdharisnya is volt rajta, és elővettem a zsebemből a húszast, és
letettem a tálalóra, de Skřivánek főpincér úr valahogy idegenül nézett rám,
pontosan úgy, mint mikor koccintani akartam vele azon az estén, amikor az
abesszin császárnak szolgáltam föl, és amikor az az arany kiskanál elveszett, ott
volt az ujjam a húszason, ő meg készakarva hagyta, hadd élvezzem, hogy minden
a legnagyobb rendben van, ő is elővette a maga húszasát, lassan meglebegtette, de
aztán, mintha csak a bankója beszennyeződhetne a húszasomtól, hirtelen
visszacsúsztatta a bríftasnijába, még egyszer Liza kisasszonyra pillantott és
legyintett, és ettől fogva nem szólt hozzám, és a műszak végén elvette tőlem a
pincekulcsot és úgy nézett rám, mintha ott se volnék… mintha sosem lett volna
vendége az angol király, mintha én sosem szolgáltam volna föl az abesszin
császárnak. De nekem ez már édes mindegy volt, mert láttam és tudtam, hogy
milyen igazságtalan minden cseh a németekkel szemben, abban a pillanatban már
azt is restelltem, hogy a Sokol tornaegylet pártoló tagja vagyok, mert Skřivánek úr
lelkes Sokol-aktivista volt, akárcsak Brandejs úr, és mind elfogultak voltak a
németekkel, de főleg Liza kisasszonnyal, aki csak miattam, csakis énmiattam járt
az étterembe, és akit nem volt szabad kiszolgálnom, mert az asztala egy másik
pincérhez tartozott, jól megfigyeltem, milyen közönségesen és durván szolgált föl
neki, hogy hideg levest hozott ki, és hogy abba a hideg levesbe beledugta az
ujját… és így esett, hogy rajtakaptam a pincért, hogy amint vitte ki a töltött borjút,
a lengőajtó előtt beleköpött a tányérba, és én odaugrottam, hogy elvegyem tőle a
tányért, de a pincér az arcomra borította, és még szembe is köpött, s mikor

62
letöröltem a szememről a hűlő, kocsonyás szószt, újra leköpött, hogy lássam,
mennyire utál engem, és mintha csak erre a jelre vártak volna, a többiek
kirohantak a konyhából a lengőajtó elé, összeszaladt az összes pikolófiú is, és
mindenki képen köpött, és addig köpködtek, míg oda nem jött maga Brandejs úr
is, és mint Prága első kerületének Sokol-parancsnoka, ő is arcul köpött, és azt
mondta, el vagyok bocsátva… és így, leköpdösve és a borjúsült szaftjával
összekenve kirohantam a terembe a Liza kisasszony asztalához, és magamra
mutattam, mindkét kezemmel mutattam, hogy mit műveltek velem őmiatta a
Sokol-tagok és csehek, és ő rám tekintett és letörölgette a szalvétával az arcomat
és azt mondta, hogy a cseh szoldateszkától nem lehetett és nem is lehet mást
várni, és hogy azért, amit érte elszenvedtem, szeret engem…
És mikor aztán kimentünk, mikor átöltöztem, hogy elkísérjem Lizát, rögtön a
Lőportoronynál cseh ripőkök rohantak oda hozzánk, és akkora pofont adtak
Lizának, hogy lerepült a fejéről az a kis tiroli kalap, le az úttestre, és amikor a
védelmére keltem, csehül kiabálva: Mit műveltek, hát csehek vagytok ti? Fuj!
Akkor az egyik félrelökött, ketten meg Lizát kapták el, és leteperték, lefogták a
kezét, egyikük fölhúzta a szoknyáját, és aztán durván lerángatták napbarnította
lábszáráról a fehér harisnyát, én meg, miközben ütöttek-vertek, csak üvöltöttem,
hogy mit műveltek, ez hát a cseh szoldateszka, s addig üvöltöttem, míg végül
eleresztettek bennünket, és úgy lobogtatták a Liza kisasszony fehér harisnyáját,
mint valami skalpot, mint egy fehér trófeát, és mi kijutottunk egy átjárón valami
kis térre, és Liza sírt és rekedten mondta, ezt még megkeserülitek, bolsevik
csürhe, így meggyalázni egy chebi német tanítónőt… és belém kapaszkodott, és
én nagy embernek éreztem magamat, és annyira fel voltam háborodva, hogy
keresni kezdtem a Sokol-igazolványomat, hogy széjjeltépjem… és egyszerre csak
Liza rám emelte könnyes tekintetét, és ott, az utcán, megint elsírta magát, arcát
arcomhoz szorította, egész testével hozzám simult, és én tudtam, hogy meg kell őt
védenem, minden csehvel szemben, aki bántani akarná ezt az egerlandi kislányt,
akár csak a haja szálát is meggörbíteni a chebi Amszterdam városához címzett
szálló tulajdonosa lányának, Chebet már múlt év őszén elcsatolták mint birodalmi
területet, az egész Szudéta-vidék oda került, ahová annyi éven át amúgy is
tartozott, vissza a birodalomhoz, és most itt, ebben a Sokol-Prágában ezt művelik
a szerencsétlen németekkel, amit a magam szemével is láttam, s ami csak igazolja,
hogy miért vették el a Szudéta-vidéket, és hogy alighanem Prága is ezt a sorsot
érdemelné, ha egyszer veszélyben van a német emberek élete, ha sárba tapossák
becsületüket… És így is történt, engem pedig nemcsak hogy kirúgtak a Párizs
Szállodából, de sehol sem vettek fel, még pikolófiúnak sem, már másnap követett
a hírem, hogy német érzelmű cseh vagyok, ráadásul Sokol-tag, akinek egy német
tornatanárnő a szeretője. Így aztán sokáig voltam állás nélkül, míg végre
bevonultak a németek, akik nemcsak Prágát foglalták el, hanem az egész
országot… És Liza kisasszony két hónapra eltűnt a szemem elől, s amikor hiába
írtam neki, de nemcsak neki, hanem az apjának is, hát Prága megszállása után két
nappal kisétáltam az óvárosi térre, és látom, hogy a birodalmi katonák hatalmas
üstökben jóízű levest főznek, és csajkában osztogatják az embereknek, s ahogy
odanézek, kit nem látok ott, csíkos ruhában, piros jelvénnyel a mellén,
merőkanállal a kezében? Lizát. Meg se szólítottam, csak néztem egy kis ideig,
hogyan töltöget, hogyan nyújtja oda mosolyogva az edényt, aztán összeszedtem
magam és én is beálltam a sorba, s amikor rám került a sor, Liza nyújtotta a meleg
levest, és ahogy rám nézett, nem hökkent meg, hanem megörült, és büszkeségtől
eltelve mutogatta magát, hogy a fronton szolgáló irgalmas nővérek katonaruhája

63
vagy a jó ég tudja, miféle egyenruha van rajta, és én elmondtam neki, hogy azóta
nem kaptam állást, azóta, amióta fehér harisnyás becsülete védelmére keltem a
Lőportoronynál, és Liza átadta valakinek a merőkanalat, és nyomban belém karolt
és nevetett és örvendezett, és nekem az volt az érzésem, és így érezte ő is, hogy
tulajdonképpen a fehér harisnyája meg az én leköpdösött ábrázatom miatt vonult
be a birodalmi haderő Prágába, és így sétáltunk a Příkopyn, az egyenruhás
katonák szalutáltak Liza kisasszonynak, és én mindannyiszor meghajoltam, és
egyszerre csak támadt egy ötletem, s alighanem Lizának is, a Lőportorony után
befordultunk, áthaladtunk azon a helyen, ahol három hónappal azelőtt Liza a
járdán feküdt, és a fehér harisnyát szaggatták róla, és amikor beléptünk a Párizs
Szállóba, úgy tettem, mintha asztalt keresnék, már mindenütt német tisztek ültek,
én meg ott álltam az irgalmas nővér egyenruhájában feszítő Liza kisasszonnyal, és
a pikolók meg Skřivánek főúr sápadtak voltak és némán szolgáltak föl a német
vendégeknek, és én az ablak mellett foglaltam helyet, németül rendeltem kávét,
bécsi tejeskávét egy kupica rummal, úgy, ahogy azt annak előtte szervíroztuk,
mint a bécsi Sacher Hotelban, Wiener kaffé mit besprizter Nazi, micsoda jó érzés
volt, amikor bejött a hajlongó Brandejs úr is, és kitüntető udvariassággal felém is
meghajolt, és egyszerre csak beszédbe elegyedett velem, arról a kínos esetről
beszélt, ami annak idején történt, és elnézésemet kérte… de én megmondtam neki,
hogy nem fogadom el a mentegetőzését, hogy majd még meglátjuk… és amikor
fizettem Skřivánek főpincér úrnak, mondom, na lássa, mire megy vele, hogy
vendége volt az angol király… és fölálltam és mentem az asztalok közt, és a
német tisztek tisztelegtek Liza kisasszonynak, én pedig meghajtottam magam,
mintha az üdvözlés nekem is szólna… azon az éjszakán Liza kisasszony
meghívott magához, először valami katonai kaszinóban voltam vele a Příkopyn,
egy szürke házban, és pezsgőt ittunk Prága elfoglalására, a tisztek koccintottak
Lizával meg velem is, Liza mindenkinek elmagyarázta, hogy milyen bátran
viselkedtem, hogy védelmeztem az ő germán becsületét a cseh szoldateszkával
szemben, én pedig meghajtottam magam és megköszöntem az üdvözléseket, a
magasba emelt poharakat, de nem tudtam, s nem is tudhattam, hogy ezek a
köszöntések csakis és kizárólag Lizának szólnak, és hogy rajtam mindnyájan
keresztülnéznek, hogy csak megtűrnek, hogy csak Lizának, a tábori nővérek
parancsnokának a csatolt részét respektálják bennem, mert az volt ő, miként a
pohárköszöntőkből megtudtam… és olyan kellemes érzés fogott el, hogy jelen
lehetek ezen az ünnepségen, hogy századosok és ezredesek között foroghatok,
hogy olyan fiatalemberek között vagyok, akiknek pontosan olyan kék a szemük és
szőke a hajuk, mint nekem, s bár rosszul beszéltem németül, németnek éreztem
magam, akinek, mint valami Csipkerózsikának, találkoznia kellett Liza
kisasszonnyal, rá kellett lépnie fekete cipőcskéjére, hogy azután fölocsúdjon, akár
a mesében. És az ünnepségről olyan helyre mentünk, ahol én még nem jártam,
Liza kért, nézzek utána a családfámban, biztosan akad az őseim között egy német,
és én csak annyit mondtam neki, hogy a nagyapám sírjára az van felírva, hogy
Johan Ditie, hogy lovászmester volt egy uradalomban, én mindig szégyelltem ezt
a lovász rokont, de amint ezt Liza meghallotta, mintha megnőttem volna
szemében, sokkal inkább, mintha valami cseh gróf lennék, úgy tűnt, hogy ez által
a Ditie által leomlott az összes, bennünket elválasztó sánc és fal, Liza egész úton
hallgatott, aztán kinyitotta egy régi ház kapuját és elindultunk a lépcsőn, minden
emeleten hosszan csókolt, a lábam között simogatta a nadrágomat, és mikor
beléptünk a szobájába, fölgyújtotta az asztali lámpát, és nedvesség csillogott az
ajkán meg a tekintetében, a szemét hályog vonta be, afféle nedves hártya, az ágyra

64
döntött és megint hosszan csókolt, a nyelvével tapogatta ki és számolta meg
minden fogam, s eközben egyfolytában jajgatott és vinnyogott, mint a szélben
nyitódó-csukódó, rosszul kent kapu, és aztán már nem lehetett mást tenni, mint
azt, amire számítottam, de amit most nem én kezdeményeztem, mint máskor,
hanem ő, neki volt énreám szüksége, és mindent megengedett, szép lassan
levetkőzött, elnézte, hogyan vetkőzöm le én is, azt hittem, hogy mivel a
hadseregben szolgál, biztosan valami egyenruhaszerű alsóneműt, kombinét kell
hordania, hogy a nővéreknek a tábori kórházban kincstári fehérneműt kell
viselniük, de rajta minden olyan volt, mint a Párizs szállóbéli kisasszonyokon,
akiket a tőzsdeügynökök mustrálgattak, vagy mint az Éden kisasszonyain, aztán
mezítelen testünk egymáshoz simult, és mintha minden cseppfolyós állapotban
lett volna, mintha házunkból kioltott csigatestek lennénk, nedvesen tapadva
egymáshoz, és Liza iszonyúan reszketett és remegett, és rá kellett jönnöm, hogy
először estem szerelembe, s hogy engem is szeretnek, egészen más volt ez, mint
annak előtte, Liza még csak nem is kért, hogy vigyázzak, hogy legyek óvatos,
hanem minden csak azért történt, hogy úgy legyen, ahogyan volt, a mozdulatok,
az eggyé olvadás és az út a csúcsra, a megvilágosodás, a fénynek, az elfojtott
zihálásnak és jajnak a kifröccsenése, s azután sem félt tőlem egy percig sem, hasát
az arcomhoz emelte, combjával szorosan az ölébe font, és egy cseppet sem
szégyellte magát, ellenkezőleg, mintha mindez hozzátartozna a dologhoz,
megemelkedett és addig dörzsöltette, nyalatta magát a nyelvemmel, míg meg nem
feszült a teste, és hagyta, hogy a nyelvemmel, a nyelvem által megízleljem,
megéljem mindazt, ami a testében végbement… és aztán, mikor ott feküdt
hanyatt, kezét a feje alá csúsztatva, szétvetett lábbal, s lába közt lángolt a bóbitába
felfésült szőke szőrcsomó, tekintetem egyszerre csak megakadt az asztalon, egy
tavaszi tulipánokból, nyírfagallyakból és néhány fenyőágacskából kötött csokron,
s mintegy álomban, nem is mintha emlék volna, az csak aztán jött, csak később
jutott eszembe a visszatérő motívum, letörtem az ágacskákat, kis darabokra
szedtem szét őket, és ezekkel a pici ágacskákkal raktam körül a szemérmét,
milyen szép is volt a fenyőgallyacskákkal körös-körül rakott hasikája, titokban
rám-rám tekintett, és mikor aztán lehajoltam és megcsókoltam azok között az
ágacskák között, s szám körül éreztem a tűlevelek szúrását, Liza gyöngéden a
tenyerébe vette a fejemet, fölemelte a csípőjét, és olyan erővel szorította ölét az
arcomhoz, hogy följajdultam a fájdalomtól, és néhány erős hasmozdulattal olyan
gyönyörig jutott el, hogy áthatóan fölsikoltott és az oldalára dőlt, hevesen
kapkodva a levegő után, úgyhogy már azt hittem, haldoklik, hogy meg fog
halni… de nem volt az sem haldoklás, sem halál, egyszerre csak fölém hajolt,
kifeszítette mind a tíz ujját és megfenyegetett, hogy kikaparja a szememet, hogy
összekarmolja az arcomat, hogy egész testemet összekarmolássza, annyira hálás
és elégedett volt, és megint kifeszítette a körmeit és görcsösen összehúzta, hogy
aztán kisvártatva sírva rogyjon össze, és a csendes sírás lassan halk kacajjá
változott… és én nyugodt és csöndes voltam, hervadtan feküdtem és láttam, hogy
Liza fürge ujjai a maradék fenyőgallyakat tépdesik, ahogyan a vadászok tördelik
az ágacskát, mikor leterítik a vadat, láttam, hogy beborítja a hasamat, hervadt
nemi szervemet, az egész ölem telis-tele volt gallyacskákkal, s aztán ő emelt
engem magához, és simogatott és belecsókolt az ágyékomba és én lassan újra
megmerevedtem, s egyszerre csak emelkedni kezdtek az ágacskák, s kibukkant
közülük a hímvesszőm, és egyre nőtt és dobálta le magáról azokat az ágacskákat,
de Liza a nyelvével koszorúba igazította a gallyakat, hogy aztán fölemelje a fejét
és tövig a szájába vegyen, szinte a torkába, el akartam hessegetni, de ő

65
visszanyomott, eltolta a kezem, a plafont bámultam és most én hagytam, hogy ő
tegye velem azt, amit csak akar, sosem hittem volna, hogy ilyen erőszakosan is
tud viselkedni, erőteljes fejmozdulatokkal, szinte durván szívott ki a
legeslegutolsó cseppig, anélkül hogy félretolta volna az ágakat, melyek szinte
véresre bökdöstek az ajkát, a germánoknál, úgy látszik, így szokás… szinte féltem
Lizától… mikor aztán nyelvével végigkúszott a hasamon, nyálas csíkot hagyva
maga után, mint a csiga, megcsókolt, és szája ondóval meg fenyőtűlevéllel volt
tele, ám számára ez nem volt tisztátalanság, ellenkezőleg, ez volt a csúcspont, a
mise része, ez itt az én testem és ez itt az én vérem és ez itt az én nyálam, és ezek
a mi nedveink, és ez kötött és köt bennünket össze mindörökre, ahogyan ő
mondta, mert mindezt kölcsönösen átadtuk egymásnak, a nedvek és szőrök
szagával együtt… Mára elég lesz ennyi, most abba is hagyom.

66
 ÉS A FEJÉT MÁR NEM TALÁLTAM MEG
JÓL FIGYELJENEK ARRA, amit most mondok. Az új munkahelyem, ahol
először pikolóként, majd főpincérként dolgoztam, valahol Děčín fölött, a
hegyekben volt. Amikor megérkeztem abba a szállóba, szinte megrémültem. Nem
holmi közönséges szálloda volt az, amilyenre számítottam, hanem valóságos kis
város, vagy inkább nagyobb falu az erdők, meleg vizű erdei források közepette, a
levegő itt olyan friss volt, hogy pohárba lehetett volna tölteni, elég volt, ha az
ember arccal a kellemes léghuzatnak fordul, és lassan nyeldekel, mint hal a
kopoltyúival, és tisztán és világosan hallotta, miként áramlik be az ózonnal kevert
oxigén a kopoltyúkon, hogyan pumpálja fel a tüdejét, a teste üregeit, mintha
odalent, jóval a felérkezés előtt defektet kapott volna a gumi, s csak itt, ezen a
levegőn érte el automatikusan a megfelelő nyomást, amivel nemcsak
biztonságosabb, de kellemesebb is hajtani. Liza egy katonai autóval hozott föl, s
úgy járt-kelt itt, mintha otthon volna, állandóan mosolygott, miközben
végigvezetett a díszudvart övező hosszú fasoron. Afféle kétszarvú német szobrok
álltak ebben a fasorban, királyok, császárok szobrai, márványból vagy fehér
mészkőből, ami úgy csillogott, mint a cukor, és ilyenek voltak a közigazgatási
épületek is, mint az akáclevelek, úgy ágaztak le a sétány két oldalán. És ide is,
minden épülethez külön sétány vitt, mielőtt bármelyikbe belépett az ember,
végigmehetett, végig kellett menjen egy ilyen szobrokkal ékesített oszlopsoron, és
a falakat is a dicső német múltat megörökítő domborművek díszítették, abból az
időből, mikor a germánok még szekercével a kezükben rohangáltak és állatbőrbe
bújtak, akárcsak Jirásek Régi cseh mondáiban, de az öltözékük, az német volt. És
Liza mindent elmagyarázott, és én csak ámultam-bámultam, és eszembe ötlött a
Csendesség Szálló mindenese, aki szeretett arról beszélni, miként is vált
valósággá a hihetetlen, itt is valami hasonló történt, Liza büszkén magyarázta
nekem, hogy egész Közép-Európában itt van a legjobb levegő, hogy még egy
ilyen hely van csak, valahol Prága mellett, meg hogy itt van Európa első
embernemesítő állomása, hogy a nemzetiszocialista párt itt építette föl a jó vérű
német lányoknak meg a Heereswaffe és az SS fajtiszta katonáinak első
keresztezőállomását, mindezt tudományos alapon, itt naponta folynak a
nemzetiszocialista közösülések, méghozzá élesben, ahogy a régi germánok
csinálták, ráadásul a leendő kismamák, akik szívük alatt hordják az új Európa
emberét, itt is szülnek, s csak egy év múlva rajzanak szét Tirolba, Bajorországba,
a Fekete-erdőbe vagy a tengerhez, hogy ott aztán, az első bölcsődékben és
óvodákban folytatódjék az új ember nevelése, persze már anya nélkül, az új iskola
felügyelete alatt. És Liza falusi kunyhók mintájára épített szép házikókat mutatott,
az ablakok, verandák és teraszok párkányán burjánzott a sok virág, és én láttam a
leendő anyákat, és ezek az anyák mintha mind parasztlányok lettek volna, jól
megtermettek és szőkék voltak, mintha egy másik évszázadból csöppentek volna
ide, a Haná mellől, vagy Humpolecből, valami isten háta mögötti faluból, ahol
még csíkos alsószoknyát meg olyan blúzt viseltek, amilyent a. Sokol-lányok, vagy
azon a bizonyos festményen Božena, aki ruhát mos és megtetszik az arra lovagoló
Oldřichnak, szép mellük volt ezeknek a lányoknak, és ahogyan ott jártak fel s alá,
mert ezek a lányok reggeltől estig andalogtak, úgy jártak-keltek az
oszlopsorokban, mintha a séta a foglalkozásukhoz tartozna, s nézték a szarvakkal
díszített harcosok szobrait, elálldogáltak a daliás német királyok meg császárok

67
előtt, alighanem igyekeztek rögzíteni agyukban ezeket az arcokat, figurákat és
dicső történetüket. De ezt már a tanterem ablakából hallottam és tudtam meg, mert
ott tartottak előadást ezekről a legendás férfiakról, s ott vizsgáztatták a jövendő
anyákat, hogy emlékeznek-e a történetekre, mi több, tudják-e fejből, mert, mint
ahogy Liza mondta, ez kötelességük volt, hiszen a leányfejekben elraktározott
képek lassan átjárják egész testüket, és lejutnak ahhoz a ponthoz, ami először csak
köpetre emlékeztet, majd ebihalra, később levelibékára vagy varangyra, s végül
már apró emberkére, homunculusra, aki aztán hónapról hónapra lassan növekedik,
egészen a kilencedik hónapig, mikor emberré válik, s ez a sok tanulás és
szemlélődés feltétlenül és törvényszerűen megmutatkozik majd a kis
teremtményen is… és Liza végigjárta velem az egész települést, még belém is
kapaszkodott, és észrevettem, hogy mikor hirtelenszőke hajamra pislantott, még
örömtelibben indult tovább, és mikor bemutatott elöljárójának, azt mondta, hogy
Ditie vagyok, mint ahogyan a nagyapám cvíkovi sírján írva volt, és tudtam, hogy
Liza azt szeretné, hogy itt élhessen kilenc hónapig vagy még tovább, hogy ő is
ajándékozhasson a birodalomnak egy fajtiszta utódot… És amikor elképzeltem,
hogy azzal a leendő gyerekkel úgy zajlik majd minden, mint amikor a tehenünket
vittük fedeztetni vagy mikor a kecskét vezettük a falu bakjához, hát
végigtekintettem azon az oszlop- és szoborsoron, és a végéri láttam, hogy semmit
se látok, hogy amit ott látok, az rémisztő, a mélységes iszonyat kicsinyke felhőjét
láttam, mely teljesen beborított… És amikor eszembe jutott – s ez mentett meg –,
hogy én olyan kicsi vagyok, hogy a Sokol-csapatba se vettek be, pedig ugyanúgy
lengtem a gyűrűn meg a korláton, mint a nagyok, amikor felidéztem magamban,
miként jártam a Párizs Szállóban azzal az arany kiskanállal, s hogy végül miként
köpdöstek le csak azért, mert egy német tornatanárnőbe lettem szerelmes, és most,
midőn a fajnemesítő szocialista tábor parancsnoka személyesen nyújtott nekem
kezet, és láttam, ahogy hirtelenszőke hajamra néz, kedvesen elkacagja magát,
mintha valami szép lányt látna maga előtt, mintha kedvenc italába, valami likőrbe
vagy pálinkába kortyolna, hát kihúztam magam. És bár nem volt rajtam kemény
frakkgallér, tán először éreztem úgy, hogy az embernek nem termetre kell
nagynak lennie, hanem nagynak kell hogy érezze magát, így aztán magabiztosan
körülnéztem, és nem voltam már sem pikolócska, sem pikoló, sem kis-pincér, aki
otthon arra ítéltetett, hogy kicsike maradjon élete végéig, hogy Töpszlinek és
Tökmagnak szólítsák, mert én itt Herr Ditie voltam, itt már a nevem miatt is
tiszteltek, mert, ahogy Liza mondta, az ilyen nevet még a porosz és pomerániai
nemesek is irigyelni fogják tőlem, akiknek nevéből mindig kihallatszik a szláv
eredet, úgy, mint nekem, von Ditienek, az ötös részleg pincérének, öt asztalom
volt délben és vacsorakor, és öt német terhes lányról kellett gondoskodnom,
bármikor csöngettek is, hogy tejet, hideg forrásvizet, tiroli kalácsot, vagy egy-egy
tál hideg sültet vigyek, egyáltalán bármit, amit itt az étlap kínált…
Csak itt virultam ki igazán, és mert olyan jól szolgáltam fel a Csendesség
Szállóban meg a Hotel Párizsban is, hát amolyan kedvencféléje lettem ezeknek a
viselős német lányoknak. Különben ilyenek voltak hozzám a Párizs Szálló
bárjában a kisasszonyok is, mikor csütörtökönként megérkeztek a chambre
separéba a tőzsdeügynökök… de ezek a német lányok, akárcsak Liza, élvezettel
nézték a hajamat, a frakkomat, és később Liza elintézte, hogy vasárnap és
ünnepnapokon felszolgálás közben a mellemen feszülhessen az a kék szalag és
rajta a szétfröccsent aranyra emlékeztető rendjel, piros kővel a közepén, ezzel a
felirattal: Viribus Unitis, mert – és ezt csak itt tudtam meg – Abesszíniában is a
Mária Terézia tallér az aranytartalék… így hát itt, ebben az erdei városkában, ahol

68
az összes fegyvernem katonái minden este jó étkekkel erősítették magukat, és
különleges rajnai meg moseli boroktól vidultak fel, míg a lányok csak tejet ittak,
hogy aztán minden éjszaka, szinte az utolsó pillanatig tudományos felügyelet alatt
engedjék hozzájuk a férfiakat, itt én voltam az a híres-nevezetes pincér, aki az
abesszin császárnak is fölszolgált, úgy néztek rám, mint Skřivánek főúrra a Párizs
Szállóban, akinek az angol király volt a vendége, és nekem is volt a kezem alatt
egy fiatal pi-kolófiú, akit pont úgy tanítgattam, ahogy Skřivánek úr tanítgatott
engemet, hogy találja ki, vajon milyen vidékről jött az a katona, és vajon mit
rendel majd, és mi is fogadtunk tíz márkában, és mi is egy kisasztalra tettük le a
pénzt, és szinte mindig én nyertem és éreztem, hogy a győzelem érzése a
legfontosabb, mert ha az ember kishitűvé válik, vagy hagyja, hogy elcsüggesszék,
akkor élete végéig ilyen marad, és sohasem szedi össze magát, különösen a saját
hazájában és a saját környezetében, ahol úgy néznek rá, mint valami
seggdugaszra, mint az örök pikolófiúra, az lettem volna otthon én is, de itt a
németek megbecsültek és kitüntettek engem…
És minden délután, ha sütött a nap, tejes- vagy fagylaltos poharakat, de olykor,
ha azt rendelték, meleg tejet vagy teát hordtam a kék úszómedencékhez, a vízben
kibontott hajjal úszkáltak a szép, viselős német lányok, anyaszült meztelenül,
engem úgy tekintettek, és ez jólesett, mintha az orvosuk volnék, elnézhettem,
hogyan lebeg fehér testük, hogyan tárják szét karjukat, lábukat, hogyan nyúlnak el
egy tempó, egy lendülés után, hogy a kéz meg a láb újra szép úszómozgásba
fogjon. De engem már nem is a testük érdekelt igazán, én a hajukba szerettem
bele úgy, hogy bizsergett tőle a testem, az úszó hajukba, mely mint valami
világos, szalmából való füst, áradt, lebegett a testük után, mely a láb, a kéz
erőteljes mozdulatára egész hosszában elterült a vízen, hogy aztán egy pillanatra
mintegy meg pihenjen, és a tincsek vége ilyenkor apró hullámokat vetett, mint
redőnyön a fémlemez, és mindehhez a szép napsütés és háttérnek a kék vagy zöld
csempe, melyre a hullámzó víz, mint valami szirupos cseppeket, rávetítette a nap
és a hullámok körvonalának repedezett hártyáját, és mindehhez az árnyékok, a
testek mozdulatai a medence falán meg kék színű fenekén, s mikor aztán a lányok
odaúsztak hozzám és felhúzták a lábukat és talpra álltak és úgy álltak ott mellestül
meg hasastul, mint a sellők, s csorgott róluk a víz, én odanyújtottam nekik a
poharat, ők meg ittak, vagy szép lassan ettek, hogy aztán újra a vízbe
ereszkedjenek, összetegyék a kezüket, mintha imádsághoz készülnének, és az első
tempók kettéhasították a vizet, és megint csak nem kedvtelésből úsztak, hanem a
születendő gyermekük kedvéért, és néhány hónap múlva, immár a fedett
uszodában láttam, hogy nemcsak az anyák, de azok a kicsike gyerekek, azok a
három hónapos porontyok is ott úszkáltak a nőkkel, az anyukákkal, ahogy a
nőstény medve úszik a kölykeivel, vagy mint a fóka, már az első napon, vagy
mint a kiskacsák, alighogy kikeltek. Csakhogy közben rájöttem, hogy ezek a nők,
akik itt estek teherbe, itt hordták ki pocakjukban gyermeküket, és itt úszkáltak,
engem közönséges szolgának tartottak, még ha frakkban jártam is, sőt mintha
levegőnek néztek volna, mintha a fogasuk lennék, mert nem szégyenkeztek
előttem. Szolgáló voltam, valahogy úgy, mint ahogy a királynőknek is volt
bolondjuk vagy törpéjük, mert amikor a lányok kijöttek a vízből, mindig
vigyáztak, nehogy valaki meglesse őket a deszkakerítés mögül. Egyszer valami
részeg SS-legény lepte meg őket, visongtak, a hasukra szorították törülközőjüket,
könyökükkel takargatták a mellüket és rohantak a kabinokba, de amikor én
hoztam tálcán a poharat, akkor nyugodtan ott álltak mezítelenül, fecsegtek, egyik
kezükkel az állványra támaszkodtak, a másikkal aranypelyhes hasukat törülgették,

69
laza, aprólékos mozdulatokkal sokáig tisztogatták ágyékukat, fenekük mindkét
félalmáját, én meg csak álltam, ők pedig elvették a poharakat és ittak, mintha én
holmi tálalóasztal lennék, és tekintetem oda kalandozhatott rajtuk, ahová csak
akart, semmivel sem tudtam megijeszteni őket, megzavarni nyugalmukat,
alaposan és óvatosan tovább törölgették frottírtörölközőjükkel az ölüket, aztán
karjukat felemelve törölgették keblük minden hajlatát, mintha én ott se lettem
volna… de mikor egyszer éppen ilyenkor lepte meg őket egy fölöttük elhúzó
repülőgép, sikítva-kacagva szaladtak szét kabinjaikba, hogy aztán rögvest az
előbbi pózba helyezkedjenek, én pedig csak álltam és tartottam a hűlő poharakkal
teli tálcát… Szabad időmben hosszú leveleket írtam Lizának, akkor már egy Varsó
környéki címre, a várost már elfoglalták, aztán Párizsba mentek a levelek, később
meg, talán épp a győzelmek miatt, nálunk is lazult a rend, a városka szélén
panoptikumot, céllövöldét, körhintát és hintát állítottak fel, olyan volt az egész,
mint régebben Prágában a Mátyás-napi búcsún, annyiféle attrakciót vonultattak
fel, de míg nálunk, a mi bódéinkban nimfákkal, szirénekkel, mindenféle
allegorikus nőalakokkal vagy állatfigurákkal festették tele a táblákat, addig ezeken
a céllövöldéken meg a körhinta és hinta oldaltábláin germán hadak hömpölyögtek
szarvval díszített sisakokban, és én ezekről a táblákról tanultam a német
honismeretet, egész évben bámultam a képeket, amikor csak egy kis szabad időm
volt, és a kultúrreferenst faggattam felőlük, ő meg örömmel magyarázott, és csak
mein lieber Herr Ditie-nek szólított, olyan szépen ejtette ki azt a Ditie-t, hogy újra
és újra megkértem, tanítsa meg nekem a képek és domborművek segítségével a
dicső német történelmet, hogy egyszer majd én is nemzhessek német gyermeket,
úgy, ahogyan azt Lizával megbeszéltük, mert a Franciaország felett aratott
győzelem örömére Liza meglátogatott, és azt mondta, hogy felajánlja nekem a
kezét, amit azonban az apjától, a chebi Amszterdam városához címzett fogadó
tulajdonosától kell megkérnem. És így vált valósággá az elképzelhetetlen, és a
chebi bíróságon, a bíró és az SS-katonaorvos jelenlétében vizsgálatnak kellett
alávetnem magam, megírtam a kérvényt, amelyben felsoroltam egész családomat,
visszamenőleg, egészen a cvíkovi temetőig, ahol is Johan Ditie, a nagyapám
nyugszik, és az ő árja és germán származására hivatkozva tisztelettel kértem, hogy
házasságra léphessek Liza Elisabeth Papanekkel, és, tekintettel a birodalmi
törvényekre, vizsgálják meg testi adottságaimat, hogy a nürnbergi törvények
értelmében alkalmas vagyok-e arra, hogy idegen nép fiaként ne csak közösüljek,
de meg is termékenyítsem a germán vért. És miközben Prágában, Brnóban és más
városokban, ahol a bíróságoknak joguk volt halálos ítéletet hozni, a
kivégzőosztagok végezték a dolgukat, én mezítelenül álltam az orvos előtt, aki
pálcával emelgette a férfiasságomat, majd megfordultam, és a doktor a pálca
segítségével a seggem lukába is belenézett, aztán megemelgette a herémet, és
hangosan diktálta a látottakat és a minősítést, majd végigtapogatott, aztán
megkért, hogy onanizáljak, és hozzak neki egy kis ondómintát, hogy
tudományosan megvizsgálhassák, mert, mint azt az orvos szörnyű egerlandi
németséggel – amit nem értettem, de a dolgok lényegét nagyon is jól megéreztem
– dühösen elmondta, ha egy szaros cseh német lányt akar feleségül venni, akkor
az ondójának legalább kétszer olyan jónak kell lennie, mint a legócskább chebi
szálloda utolsó mindenesének, és még hozzáfűzte, hogy a turha, amit egy német
lány a szemem közé köp, ugyanolyan szégyen a lányra nézve, mint amilyen
megtiszteltetés az én számomra… És ekkor hirtelen megelevenedtek előttem a
távoli újsághírek, rádöbbentem, hogy miközben a németek lövik a cseheket, én itt
a nemi szervemmel játszadozom, csak hogy méltónak találjanak arra, hogy

70
feleségül vegyek egy német nőt. Egyszerre csak elfogott az iszonyat, hogy az
országban embereket végeznek ki, én meg itt állok az orvos előtt, markomban a
hímvesszőmmel, és nem tudom megmerevíteni, nem tudok néhány cseppnyi
spermát kicsiholni belőle. És aztán nyílt az ajtó, és ott állt a doktor, kezében az
irataimmal, nyilván csak most olvasta el rendesen, hogy kiről is van szó, mert
kedvesen így szólt: Herr Ditie, was ist den los…? és megveregette a vállamat és
adott néhány fényképet és fölgyújtotta a villanyt, és én csak néztem a mezítelen
pornóképeket, már ismertem őket, azelőtt, ahányszor csak rájuk néztem, ha csak
az ujjaim között éreztem ezeket a képeket, rögtön megmerevedtem, ám most
minél tovább néztem őket, annál inkább az újságcikkeket láttam magam előtt,
amint hírül adják, hogy ezt meg azt, és még négy másik embert halálra ítéltek és
kivégeztek, mindennap újabb és újabb nevek, újabb ártatlanok… és én itt állok,
egyik kezemben a hímvesszőmmel, a másikkal a pornófényképeket rakom ki az
asztalra, és még mindig nem értem el azt, amit elvártak tőlem, hogy később képes
legyek megtermékenyíteni egy német nőt, Lizát, a menyasszonyomat, végül egy
fiatal nővérkének kellett bejönnie, miközben néhányat mozdult a keze, én már
nem tudtam és nem is akartam másra gondolni, mert a kis nővérke keze olyan
ügyes volt, hogy egy-két perc elteltével már vitte is kifelé egy papírlapon két
ondócseppemet, melyek aztán egy fél óra elteltével kitűnő minősítést kaptak, mint
amelyek egyes-egyedül alkalmasak az árja vagina megtermékenyítésére… így
aztán a német vér- és becsületvédő hivatal semminemű kifogást nem emelt az
ellen, hogy egy német vérű, árja nőt vegyek feleségül, és kézhez vehettem a
keményen koppanó pecséttel hitelesített házassági engedélyt, miközben
ugyanazokkal a koppanásokkal és ugyanazokkal a bélyegzőkkel cseh hazafiakat
küldtek a halálba. Az esküvő Chebben volt, a városi elöljáróság vörös termében,
mindenütt horogkeresztes vörös zászlók, a tisztviselők barna egyenruhában, piros
karszalaggal, a karszalagon horogkereszt, én frakkban a kék szalaggal s rajta az
abesszin császártól kapott érdemrenddel, Liza, a menyasszony pedig most is
abban a vadászruhájában, a tölgy gallyacskákkal díszített mellénykében, melynek
hajtókáján vörös mezőben horogkereszt sötétlett, és nem is volt ez esküvő, inkább
holmi katonai-állami szertartás, melynek során megállás nélkül vérről, becsületről
és kötelességről beszéltek, és a végén a városi elöljáró, aki szintén egyenruhában,
csizmában, barna ingben volt, fölszólított bennünket, jegyeseket, hogy lépjünk
oda valami oltárféleséghez, ahol egy horogkeresztes, hosszú zászló lógott, és egy
asztalkán; alulról megvilágítva, Adolf Hitler mellszobra állt, Hitler mogorva képet
vágott, ahogy az égők alulról árnyékot vetettek a ráncaira, és az elöljáró megfogta
a kezem, megfogta a menyasszony kezét is, és beletemette abba a zászlóba, és a
vásznon át fogott velünk kezet, és ünnepélyes arcot vágott, és következett az
esketés, és az elöljáró azt mondta, hogy mostantól egymáséi vagyunk, és hogy
csakis az a feladatunk, hogy a nemzetiszocialista pártra gondoljunk és gyerekeket
nemzzünk, akiket majdan ugyanennek a pártnak a szellemében kell fölnevelnünk,
és az elöljáró ekkor már szinte könnyezett, és ünnepélyesen kijelentette, hogy
semmi baj, ha nem eshetünk el mindketten az Új Európáért folytatott harcban, de
ők, a katonák és a párt, a végső győzelemig folytatni fogják a harcot… és aztán
lemezről felharsant a Die Fahne hoch, die Reihen dicht geschlossen, és mindenki
együtt énekelt a lemezzel, Liza is, és nekem egyszerre csak eszembe ötlött, hogy
annak előtte fönn, a Strachovon a cseh himnuszt énekeltem, de azért halkan én is
rázendítettem, Liza megérintett a könyökével, a szeme villámokat szórt, így hát
tovább énekeltem a többiekkel… SA marschiert… és érzéssel énekeltem, végül
mintha már magam is német lettem volna, amikor láttam, ki mindenki tanúja az én

71
esküvőmnek, voltak itt ezredesek, s itt volt az összes chebi pártfunkcionárius is,
tudtam, hogy ha most otthon volna az esküvőm, olyan lenne, mintha mi sem
történt volna, de itt, Chebben, szinte történelmi eseménynek számított, mert Lizát
itt mindenki ismerte… és aztán véget ért az esküvői szertartás, és én ott álltam és
nyújtottam a kezem a gratulálóknak, de egyszerre csak elöntött a veríték, mert
hiába nyújtottam a kezem, a Wehrmacht- és az SS-tisztek nem paroláztak velem,
már megint csak a kis pikolófiú voltam nekik, a cseh tökmag, a seggdugasz,
viszont Lizára szinte rávetették magukat és olyan kihívóan gratuláltak neki, hogy
ott álltam egymagamban, senki sem fogott velem kezet, az elöljáró megveregette
a vállamat, én meg kinyújtottam felé a kezem, de ő sem fogadta el, így álltam ott
egy kis ideig, egész testem mintha elzsibbadt volna a kéznyújtogatástól, és az
elöljáró átkarolta a vállamat és az irodájába kísért, hogy írjam alá és fizessem ki a
szertartás költségeit, és én tettem még egy kísérletet, száz márkával többet
hagytam az asztalon, de az egyik tisztviselő, bár én németül beszéltem vele, tört
cseh nyelven közölte, hogy itt nem szokás borravalózni, hogy ez itt nem étterem,
de nem is büfé vagy kocsma, hanem az Új Európa építőinek a hivatala, ahol a vér
és a becsület szava dönt, nem pedig a terror, a csúszópénz meg más efféle
kapitalista és bolsevista szokás, mint Prágában. És az esküvői ebédet az
Amszterdam városához címzett étteremben tartottuk, és én újra láttam, hogy bár
mindenki velem is koccint, mégis minden Liza körül forog, és én már-már a
megtűrt árja, de mégiscsak böhmisch szerepében éreztem magam, holott a hajam
világosszőke volt, s a mellemen ott pompázott a díszszalag s rajta a szétfröccsent
aranyra emlékeztető érdemrend. De nem árultam el semmit, mosolyogtam, mint
aki semmit sem lát, sőt még jól is esett, hogy egy ilyen híres-nevezetes nő férje
vagyok, akiért az összes, bizonyára még nőtlen tiszt versengene vagy
versenghetne, de egyikük sem kapta meg, mert én voltam az, aki Lizát elbűvölte.
Ezek a katonák alighanem máshoz sem értenek, mint hogy csizmástul vessék
magukat a nőre az ágyban, és a vér tisztaságát meg becsületét védjék, eszükbe
sem jut, amire én az Édenben már rég rájöttem, hogy az ágyban szerelem, játék és
játékosság is szükségeltetik, úgy, ahogyan azt én csináltam, mikor ciklámen- és
krizantémszirmokkal ékesítettem föl a mezítelen pincérlány hasikáját… és végül,
két évvel ezelőtt, ennek az öntudatos német nőnek, ennek a tábori nővér-
parancsnoknak, ennek a magas pártfunkcionáriusnak a hasát is. És ahogyan Liza
most a jókívánságokat fogadta, senki sem gondolta volna róla, amit én viszont
láttam, hogy hanyatt fekszik meztelenül, és én zöld fenyőgallyacs-kákkal díszítem
a hasát, és ő ugyanolyan, vagy talán még nagyobb megtiszteltetésnek veszi ezt,
mint amikor az elöljáró a vörös lobogón át fogott mindkettőnkkel kezet és
sajnálkozott, hogy nem eshetünk el mindketten az Új Európáért, az új
nemzetiszocialista emberért. És Liza, amikor észrevette, hogy jó pofát vágok a
dologhoz, hogy belementem a játékba, amit ez a hivatal rám kényszerített, fogta a
poharát és rám nézett, mindenki meghökkent ettől a szertartásosságtól, és én
fölálltam, hogy magasabb legyek, ott álltunk szemtől szemben, pohárral a
kezünkben, és a tisztek csak néztek, s hogy jobban lássanak, a szemüket
meresztgették, találgattak, mintha kihallgatáson lennénk, és Liza fölnevetett, úgy
nevetett, mint mikor az ágyban voltunk együtt, mikor franciásan gáláns voltam
hozzá, úgy néztünk egymásra, mintha mindketten mezítelenek volnánk, és Liza
tekintetét újra az a hártya, az a hályog homályosította el, mint a nők szemét
mindig, amikor nem, nem ájulnak el, hanem félreteszik az utolsó gátlásaikat is és
hagyják, hogy azt tegyék velük, amit az adott pillanat megkíván, a pillanat,
amikor egy egészen más világ nyílik meg előttünk, a szerelmi játékok és a

72
becézgetések világa… és aztán ott, mindenki szeme láttára Liza hosszan
megcsókolt, és én lehunytam a szemem, közben fogtuk a pezsgőspoharakat, és
ahogyan csókolóztunk, a poharaink megdőltek és az ital lassan az abroszra
csurgott, és az egész társaság elnémult, és ettől fogva valahogy mind zavarban
voltak, most már tisztelettel tekintettek rám, sőt folyvást engem figyeltek, s azt
figyelték ki, hogy a német vér a szláv vértől sokkal több gyönyörűséget kap, mint
a sajátjától, és néhány óra múlva, bár idegen maradtam, olyan ember lettem, akit
enyhe irigységgel vagy gyűlölettel mindenki megbecsül, még a nők is azt
fürkészték tekintetükkel, vajon mit művelnék ővelük az ágyban? És arra az
eredményre jutottak, hogy én különös játékokra, különös kis durvaságokra vagyok
képes, édesen sóhajtoztak hát és égnek emelték tekintetüket és szóba elegyedtek
velem, s bár rosszul használtam a der, die, das-t, válaszoltam nekik, s ezek a nők,
akiknek úgy kellett velem beszélniük szörnyű német nyelvükön, mint egy
óvodással, szép lassan artikulálva a mondatokat, most gyönyörködtek a
válaszaimban, s úgy találták, hogy az én gyenge némettudásom elbűvöli,
megkacagtatja őket, a szláv nyírfácskák, rétek és síkságok varázsát kelti fel
bennük… viszont az összes Heereswaffe- meg SS-katona mereven viselkedett
velem, majdhogynem dühösek voltak rám, jól látták, mennyire meghódítottam a
szép, szőke Lizát, ha a német vérrel és becsülettel szemben az ösztönös és szép
szerelmet részesítette előnyben… amivel szemben ők, bár mellkasukat a lengyel
és francia hadjáratból való temérdek kitüntetés ékesítette, tehetetlenek voltak…
Így aztán, mikor nászutunkról visszatértünk abba a Děčín fölötti kis városkába,
ahol pincérként dolgoztam, Liza azt akarta, hogy gyerekünk legyen. De ez az
egész nem volt nekem való, én igazi szláv módjára hangulatember voltam, aki a
pillanat sugallatára mindenre képes, de mikor Liza azt mondta, hogy készüljek fel,
pont úgy éreztem magamat, mint mikor az a birodalmi doktor a nürnbergi
törvények alapján fölkért, hogy hozzak neki azon a darab fehér papiroson egy kis
ondót, szóval pont így éreztem magam, mikor Liza azt mondta, hogy most
készüljek fel, mert aznap este olyan állapotban van, hogy megfoganhat méhében
az új ember, az Új Európa megalapítója, mivel már egy hete csak Wagnert, a
Lohengrint meg a Siegfriedet hallgatta hanglemezről, Liza már választott is, ha fiú
lesz, Siegfriednek fogják hívni, Siegfried Ditie-nek, egész héten eljárt, és nézte a
jeleneteket a domborműveken, árkádsorokon és oszlopokon, ott álldogált
alkonyatkor, amikor a kék égboltra kirajzolódtak a német királyok és császárok, a
germán héroszok és félistenek alakjai, miközben én azon törtem a fejem, hogy
miként díszítem föl megint virágokkal az egész hasát, hogy először csak játszani
fogunk, mint a gyerekek, és Liza aznap este hosszú tógában jelent meg,
tekintetében nyoma sem volt szerelemnek, viszont tele volt kötelességtudattal meg
azzal az ő vérükkel és becsületükkel, odanyújtotta a kezét, s hebegett valamit
németül és az égre emelte tekintetét, mintha onnan, erről a plafonról, ezen a
plafonon át bennünket nézne az összes germán menny lakó, az összes Nibelung,
sőt maga Wagner is, akit Liza megidézett, hogy segítsen neki úgy teherbe esni,
ahogyan azt ő szeretné, az új germán becsület jegyében, hogy méhében foganjon
meg kegyelemben egy új ember új élete, aki megteremti az új vér, az új gondolat,
az új becsület új rendjét, amiben aztán élni fog, és ahogy mindezt hallottam, hát
éreztem, hogyan száll el belőlem minden, ami a férfit férfivá teszi, így aztán csak
feküdtem és bámultam a mennyezetet, és az elveszett paradicsomról álmodoztam,
hogy milyen szép is volt minden a házasságom előtt, hogy úgy éltem akkor a
nőkkel, mint valami keverék kutya, most pedig olyan feladat előtt állok, mint
amikor a fajtiszta kant összehozzák a fajtiszta szukával, márpedig tudtam én, meg

73
láttam is, hogy micsoda kínlódás az, hogy a tenyésztőknek hosszú napokig
várniok kell az alkalmas pillanatra, hogy egyszer egy tenyésztő az ország másik
végéből utazott hozzánk egy szukával, de dolgavégezetlenül távozott, mert a
díjnyertes foxinak nem kellett a nőstény, mikor aztán másodszor is eljöttek, a
szukát rá kellett fektetni az istállóban egy puttonyra, és a hölgynek kesztyűs
kézzel kellett bevezetnie a kutya nemi szervét a szukába, és a foxinak úgy kellett
teherbe ejtenie azt a nőstényt, hogy feje fölött ott suhogott a korbács, és tette ezt
pont olyan lelkesedéssel, mint ahogy az a fajszuka adta oda magát minden
jöttment korcsnak, vagy pedig a főtörzs úrnak volt egy bernáthegyije, amelyiket
egész délután nem tudott összeismertetni a Šumavából hozott szukával, mert a
nőstény nagyobb volt őnála… végül aztán Marzin mérnök kivitte a kutyákat a
kertbe, ásott a lejtőbe egy mélyedést, egy óra hosszáig rendezgették a terepet a
bernáthegyi-esküvőhöz, mire estefelé, miután teljesen kifulladva az utolsó
simításokat is elvégezték a lejtőn, végre megtörtént a dolog, a kant a kiásott
lépcsőre állították, és mivel pont egylépcsőnyivel volt kisebb a szukánál, a
különbség kiegyenlítődött, és így kerülhetett sor az egyesülésre, de csak úgy
muszájból, kényszeredetten, holott a természet rendje szerint a farkaskutya kan
nagy kedvvel hágja meg a tacskó szukát, vagy az ír szetter a tenyész pincsi
szukát… és így voltam ezzel én is… És valóra vált az elképzelhetetlen, egy
hónapig injekciókra kellett járnom, erősítő injekciókat kaptam, mindig egy egész
sorozatot, olyan tompa volt a tű, mint a szög, azt döfték a fenekembe, hogy
megerősítsék a pszichémet, és mikor már túl voltam tíz ilyen sorozaton, egy
éjszaka sikerült előírásosan teherbe ejtenem Lizát… és megfogant a magzat, s
most Lizának kellett erősítő injekciókra járnia, mert féltek a doktorok, hogy nem
hordja ki azt az új embert, hogy elvetél, így aztán semmi sem maradt a
szerelmünkből, és az a mi nemzetiszocialista közösülésünk is csak valamiféle
tógában végrehajtott aktussá vált, Liza meg sem érintette férfiasságomat, én meg
csak meghágtam, az Új Európa regulái és előírásai szerint, és ez nem tett jót
nekem, de az a gyerek úgyis csupa tudomány meg kémia volt, de főként injekció,
Liza feneke olyan volt az injekcióktól, mintha szegekkel szurkálták volna össze,
úgyhogy inkább a sebek gyógyításával voltunk elfoglalva, főleg az én nedvedző
sebeimmel, amelyeket azért ejtettek rajtam, hogy egy szép, új gyermeket tudjak
nemzeni.
És ez idő tájt kellemetlen dolog esett meg velem, már többször észrevettem,
hogy a tanteremből, ahol a régi germánok dicső múltjáról szoktak előadásokat
tartani, most oroszórák foszlányai hallatszottak ki, a katonák még itt is, ahol
tenyészkötelezettségüknek tettek eleget és szép szőke lányokat termékenyítettek
meg, ráadásképp oroszul is tanultak, afféle alapmondatokat, úgyhogy
megkérdezett egyszer a parancsnok, mit szólok én mindehhez, mert épp az
oroszórát hallgattam az ablak alatt, és én azt mondtam, minden jel szerint háború
készül az oroszokkal, s ő üvölteni kezdett, hogy ez a közvélemény izgatása, mire
én azt mondtam, hogy kettőnkön kívül nincs itt senki, de ő tovább üvöltött, hogy
az oroszokkal szerződést kötöttünk, és hogy ez izgatás, rémhírterjesztés, és én
csak akkor vettem észre, hogy ez ugyanaz a tiszt, aki Liza tanúja volt az esküvőn,
és hogy ő volt az, aki nemcsak hogy nem fogott velem kezet, de még csak nem is
gratulált, hogy előttem ő is pályázott Liza kezére, ám én egyszerűen leköröztem,
és most itt volt az alkalmas pillanat, hogy kitöltse rajtam a dühét, és feljelentett, és
én kisvártatva ott álltam ennek a kis városnak, ahol az Új Európát fejlesztették,
ennek a városnak a parancsnoka előtt… és amikor a parancsnok már kiüvöltötte
magát, hogy ez hülyeség, egyszerre csak riadót fújtak a táborban, és a parancsnok,

74
amikor fölvette a kagylót, hát elsápadt, és igen, kitört a háború, ahogyan én azt
előre láttam, és a parancsnok immár a folyosón megkérdezte, hogyan találtam ki
ezt előre, én meg csak szerényen annyit mondtam, hogy nekem az abesszin
császár is vendégem volt…
És egy napra rá fiam született, Liza Siegfriednek kereszteltette, ahogyan azt az
árkádokon látta és Wagner zenéjében hallotta, melyből ihletet merített a
fiacskánkhoz. Nekem mégis fölmondták és meghagyták, hogy szabadságom
letelte után a Cseh paradicsomban, a Kiskosár étteremben kell fölvennem a
munkát. A sziklák mélyén, mint egy kis kosárban, úgy lapult meg az a szálloda és
étterem, reggeli ködökbe burkolózva, kristálytiszta levegőtől körülvéve. Ez a
szálló is szerelmeseknek volt fönntartva, párocskáknak, akik álmodozva sétáltak a
sziklák és kilátók alatt, hogy aztán kéz a kézben vagy egymásba karolva térjenek
vissza ebédre, vacsorára, vendégeink minden mozdulata fölszabadult és nyugodt
volt, mert bár a Kiskosár is a Heeres-waffe és az SS-waffe számára volt
fönntartva, azokat a tiszteket küldték ide, akiket a keleti frontra vezényeltek, s
még mielőtt kimentek volna, itt találkoztak utoljára feleségükkel, kedvesükkel, itt
mégis minden egészen más volt, mint abban a kisvárosban, ahol az új fajt
tenyésztették, ahová úgy érkeztek a katonák, mint holmi tenyészcsődörök vagy
fajtiszta kanok, hogy aznap este, de legkésőbb két napon belül germán ondójukkal
tudományosan teherbe ejtsenek egy német nőstényt…
De a Kiskosárban minden egészen más volt, kedvemre való, itt nem a
vidámság uralkodott, hanem a melankolikus szomorúság, az álmodozás, amit
katonaembertől sosem vártam volna, szinte minden vendégünk olyan volt, mint
egy költő, mielőtt nekifog a .versírásnak, de ez nem azért volt, mintha valóban
ilyenek lettek volna, mert biztosan ugyanolyan ripőkök, pimaszok és pökhendiek
voltak, mint a franciák felett aratott győzelemtől megrészegült többi német, még
akkor is, ha a Grossdeutschland hadosztályok tisztjeinek egyharmada elesett
ebben a gall hadjáratban… ezek a tisztek itt egészen más út, más küldetés, más
harc előtt álltak, mert egészen más tészta az, ha a novemberben már Moszkva alatt
álló, ám továbbnyomulni nem tudó frontra megy az ember, ahol a hadsereg
széltében terjeszkedett, egészen Voronyezsig és tovább a Kaukázus felé, meg
aztán a távolság, és a frontról, de főleg a front mögül érkező hírek, ahol a
partizánok annyira kellemetlenné tették a frontra vivő utat, hogy a front már
tulajdonképpen ott volt, a hátországban, ahogyan Liza mesélte, mikor
hazalátogatott a frontról, és korántsem volt elragadtatva az oroszok elleni harctól.
Hozott nekem egy picike kis bőröndöt is, a leghalványabb sejtelmem sem volt,
milyen értéket képvisel a tartalma, a kis bőrönd telis-tele volt bélyegekkel,
biztosan úgy találta, gondoltam, de Liza már Lengyelországban és
Franciaországban is csak bélyegek után kutatott a zsidók lakásaiban, és Varsóban,
a deportált zsidók ellenőrzésekor zsákmányolta ezeket a bélyegeket, melyekről azt
mondta, hogy a háború után olyan értékesek lesznek, hogy ott és olyan szállodát
vehetünk majd rajta, amilyent csak akarunk. Hanem az én kisfiam, aki itt maradt
velem, fura egy gyerek volt. Egyetlen vonása sem emlékeztetett rám vagy Lizára,
de még arra sem, amit az a walhallai környezet ígért, sőt még Wagner zenéje sem
hagyott nyomot rajta, ellenkezőleg, ijedős kisgyerek volt, akire már három
hónapos korában rájött a nyavalyatörés. És én a legkülönbözőbb, németlakta
vidékekről érkezett vendégeknek szolgáltam föl, megismertem és azután halálos
biztonsággal eltaláltam, hogy melyikük pomerániai, melyikük bajor, és hogy ki
érkezett a Rajna-vidékről, pontosan meg tudtam különböztetni a tenger mellől
jöttét az ország belsejéből való katonától, a parasztot a munkástól… ez volt az én

75
egyetlen szórakozásom, reggeltől estig, késő éjszakáig szolgáltam pihenő nélkül,
szabadnap nélkül, mert már nem tudtam mással mulattatni magam, mint azzal,
hogy találgattam, mit rendel a vendég és honnan érkezett, nemcsak a férfiakat
saccolgattam így, de a nőket is, akik szintén titkos küldetéssel jöttek ide, de ez a
küldetés a szomorúság és a félelem volt, meg valamiféle ünnepélyes szorongás,
későbbi életem során soha többé nem láttam ilyen gyöngéd és figyelmes
házastársakat meg szerelmespárokat, akiknek ennyi szorongás és gyöngédség volt
a szemükben, olyan volt ez, mint mikor otthon a lányok azt énekelték, hogy Miért
hullik könnyetek, ti fekete szemek… vagy azt, hogy Felzúgnak a hegyek… meg
ilyeneket.
A Kiskosár környékén, akármilyen volt is az idő, párok sétáltak, fiatal,
egyenruhás tisztek fiatal nőkkel, csendben, egymásba feledkezve, és én, aki
pincére voltam az abesszin császárnak, ilyet még sosem láttam, s elképzelni sem
tudtam volna, s csak később jöttem rá a dolog nyitjára, hogy a lehetőség, hogy ez
a két ember sosem látja viszont egymást… hogy ez a lehetőség tette széppé ezeket
az embereket,.hogy ez volt az az újember, nem pedig a győzedelmes, nagyhangú
és gőgös, épp ellenkezőleg, ez az alázatos, merengő ember, egy rémült állatka
szép szemével… és én is megtanultam ezeknek a szerelmespároknak – mert a
közelgő frontszolgálat itt a házastársakat is újra szerelmesekké változtatta –,
szóval megtanultam az ő szemükkel nézni a tájat, a virágot az asztalon, a
játszadozó gyerekeket, megtanultam, hogy minden óra oltáriszentség, mert a
frontra való indulást megelőző napon és éjjelen a szerelmesek már nem aludtak,
nem mintha az ágyban lettek volna, volt itt valami, ami az ágynál is több volt, a
szemek és a két ember kapcsolata, amit jóformán egész pincéréletem alatt nem
tapasztaltam ilyen erővel, mint ahogyan itt láttam és megéltem… És bár pincér
voltam, sőt néha főúr is, tulajdonképpen úgy éreztem itt magam, mint egy nagy
színházban vagy moziban, mintha valami szerelmes darabot, filmet néznék… és
arra is rájöttem, hogy két ember között a legemberibb kapcsolat a csönd, egy
csendes óra, végül csak negyedóra, és az utolsó pár perc szaga, mikor előáll a
kocsi, olykor katonai bricska, máskor autó, és a két csendes ember föláll, hosszan
nézi egymást, egy utolsó sóhaj, egy utolsó csók, és a bricskában felágaskodik a
tiszt alakja, aztán leül, a kocsi elindul fölfelé a hegynek, az utolsó visszafordulás,
kendőlobogtatás, és amikor a kocsi vagy autó lassan eltűnik a hegy mögött, mint a
lemenő nap, és már semmi sem történik, a Kiskosár bejárata előtt ott áll egy nő,
egy német asszony, egy könnyes szemű ember, és még mindig integet a kezével,
melyből kihullott a kendő… hogy aztán sarkon forduljon és görcsösen zokogva
felrohanjon a lépcsőn a kis szobába, s ott, mint az apáca, aki férfit látott a
kolostorban, arccal az ágyra veti magát, beletemetkezik a párnába, és sokáig rázza
az erőt adó sírás… aztán másnap ezek a szerelmes nők kivörösödött szemmel
indultak a vonathoz, és ugyanaz a kocsi, bricska vagy autó újabb
szerelmespárokat hozott mind a négy égtáj felől, az összes falusi és városi
helyőrségből, hogy a frontra való indulás előtt még egyszer, utoljára együtt
lehessenek, mert a hadsereg gyors előrenyomulása ellenére a frontról érkező hírek
olyan rosszak voltak, hogy Liza egyre gondterheltebb lett ettől a Blitzkriegtől, s
kijelentette, hogy ő itt már nem bírja tovább, hogy elviszi Siegfriedet Chebbe, az
Amszterdam városához címzett fogadóba, és hogy kimegy a frontra, ott biztosan
összeszedi magát… És így vált ismét a hihetetlen valósággá, ekkor már nem a
Kiskosárban voltam, egy éve, hogy utoljára láttam, én is ugyanúgy búcsúzkodtam,
én is ugyanúgy integettem, míg a kocsi el nem tűnt a domb mögött, én is sírtam,
és aztán vonattal új munkahelyemre utaztam. Azokat a ritka bélyegeket egy

76
közönséges bőröndkében vittem az ennivalómmal együtt, egy kis vulkánfíber
kofferben, véletlenül találtam, valaki kidobhatta, mert amint megnéztem a
katalógusban néhány bélyeg értékét, rögvest tudtam, hogy nem kell többé
százkoronásokkal beborítanom szobámat, hogy ha tapétaként használnám is a
bankókat, ha a plafont, az előszobát, a vécét meg a konyhát is százasokkal
ragasztanám tele, ha az egész lakás zöld százkoronás csempékkel lenne is
burkolva, mindez nem tenné ki azt az összeget, amit ezekért a bélyegekért egyszer
majd bezsebelhetek, a Zumstein szerint csak ezért a négy bélyegért annyit kapnék,
hogy milliomos lennék, így aztán arra gondoltam, hogy egyszer majd
hazamegyek, a németek már elveszítették ezt a háborút, úgyhogy egykettőre véget
ér, mert amint belépett valahova egy magas rangú tiszt, arcáról leolvastam az
egész helyzetet, ezek a tiszti ábrázatok voltak az én újságjaim, az én harctéri
jelentéseim, hiába illesztettek volna szemükre csillogó monoklit, akkor is tudtam
volna, hiába tettek volna fel fekete szemüveget, akkor is világosan láttam volna,
milyen véget ér a háború, ha fekete kámzsát húznak a fejükre, ha fekete álarcba
bújnak, a tábornoki járásukból, viselkedésükből, tartásukból kitaláltam volna,
milyen is a helyzet a harctéren… és ahogy föl-alá jártam a peronon, egyszerre
csak a tükörbe pillantottam, és ahogy végigmértem magam, a tükörből egy idegen
ember nézett vissza rám, ugyanolyan idegen, mint azok a különféle vidékről
összesereglett, mindenféle foglalkozású és kedvtelésű, ilyen-olyan betegséggel
megvert németek, akiket én, mivel az abesszin császár pincére voltam, és mivel
kijártam Skřivánek főúr iskoláját, aki viszont az angol királynak szolgált fel,
azonosítani tudtam, és most elnéztem magam, és ezzel az átható pillantással
pontosan olyannak láttam önmagamat, amilyennek azelőtt soha, láttam magam
mint Sokol-tagot, aki, miközben cseh hazafiakat végeztek ki, náci doktorral
vizsgáltatta magát, hogy vajon alkalmas-e arra, hogy egy német tornatanárnővel
közösüljön, és miközben a németek hadat üzentek az oroszoknak, nekem lagzim
volt és a Die Reihen dicht geschlossent énekeltem, és miközben az otthoniak
nélkülöznek és szenvednek, nekem jól megy a sorom a német szállókban és
panziókban, ahol a német hadsereget meg az SS-waffét szolgálom, és ha majd
véget ér a háború, sosem térhetek vissza Prágába, nem is azt láttam, hogy engem
akasztanak, hanem hogy én kötöm fel magamat az első lámpavasra, láttam, ahogy
saját magamnak a legjobb esetben is tíz évet adok, ha nem többet… és így álltam
ott a kora reggeli, néptelen pályaudvaron, és úgy néztem magam, mint ahogy a
vendéget szoktam, mikor szembejön velem, majd távolodik, csakhogy én, aki az
abesszin császárnak szolgáltam fel, igazságra is ítéltettem, és amiként kíváncsian
gyönyörködtem idegenek szenvedéseiben és titkaiban, úgy most pontosan
ugyanazzal a módszerrel fürkészem magamat, és rosz-szul vagyok a látottaktól,
különösen attól az álmomtól, hogy milliomossá váljak, és hogy megmutassam
Prágának és azoknak a szállodatulajdonosoknak, hogy én is egy vagyok közülük,
és nem is akárki, hanem talán őnáluk is több vagyok, és hogy csakis éntőlem függ,
mit csinálok most, hogy hazatérhessek és megvehes-sem a legeslegnagyobb
szállodát, és egyenlő lehessek mind Šroubek, mind Brandejs úrral, ezekkel a
Sokol-tagokkal, akik keresztülnéztek énrajtam és akikkel csak az erő pozíciójából
lehet tárgyalni, csak a kis bőröndöm pozíciójából, mert ha csak négy bélyeget
adok el azok közül, amiket Liza Varsóban vagy Lembergben zsákmányolt, egy
szállodát vehetek rajtuk… Hotel Ditie… vagy Ausztriában, esetleg Svájcban
vegyek valamit?, tanakodtam tükörképemmel, és mögöttem halkan befutott egy
gyorsvonat, egy táborikórház-szerelvény a frontról… és mikor megállt, a tükörben
lehúzott vászonredőnyöket láttam, s ekkor az egyik redőny megmozdult, a zsinórt

77
tartó kéz fölengedte, és az ágyon egy hálóinges nő feküdt, akkorát ásított, hogy
majd kifordult az állkapcsa, a szemét dörzsölgette, és mikor kidörzsölte belőle az
álmot, hunyorogva nézte, miféle állomáson állt meg a vonat? És én csak néztem a
nőt, és ő is engem nézett, és Liza volt az, a feleségem, láttam, hogyan pattan föl,
hogyan suhan végig a szakaszokon, és aztán úgy, ahogy volt, kirohant, és mire
észbe kaptam, már a nyakamban lógott és úgy csókolt, mint lánykorában, és én,
aki az abesszin császárnak is fölszolgáltam, rögvest láttam, hogy megváltozott,
mint ahogyan mások voltak azok a tisztek is, akik hazalátogattak a frontról és egy
kellemes hetet töltöttek el feleségükkel vagy kedvesükkel a Kiskosárban,
alighanem Liza is hihetetlen dolgokat látott és élt át, amelyek valóra váltak… és
most újra a tornatanárnő volt, egy egész katonai transzport nyomorékot kísért oda,
ahová én is készültem, Chomutovba, a tóparti tábori kórházba, és én csak
fölszálltam azzal a kis bőrönddel, és aztán elindult a vonat, és én bementem Liza
kupéjába, és mikor a behúzott függöny, a bezárt ajtó mögött vetkőztetni kezdtem,
úgy reszketett, mint lány-korában, mert a háború, úgy látszik, szabaddá,
alázatossá tette, aztán viszonzásul ő vetkőztetett le engem, és mezítelenül
feküdtünk egymás karjaiban, és Liza hagyta, hogy a mozgó, érintkező és rugózó
ütközők ritmusában csókolgassam a hasát, mindenét…
És a chomutovi pályaudvaron már ott vártak a mentőautók és kocsik és
autóbuszok, amolyan hat gumiabroncson mozgó kórházak, és én nem fogadtam
szót Lizának, s megálltam a kiürített peron végén, csak azért tűrtek meg ott
engem, mert Lizával szálltam ki, Liza jelentést tett az állomásparancsnoknak, s
utána kirakodták azt, amit ez a vonat a frontról szállított, egy szerelvényre való
friss, transzportképes nyomorékot, mindazokat, akik nem tudtak járni, mert egyik
vagy mindkét lábukat amputálták, s ezeket a katonákat felrakták az autókra és
szállító járművekre, egy tele peronnyi nyomorékot, és ahogy elnéztem őket, bár
nem ismertem fel senkit, tudva tudtam, hogy ezek a katonák ugyanazok, akikkel
ott fedeztettek abban a Děčín fölötti kis városkában, akik ott búcsúzkodtak a
Kiskosárban, és hogy ez itt a komédiájuk, színházuk, filmjük utolsó jelenete. Én
pedig az első transzporttal elindultam oda, ahová kirendeltek, a katonai kórház
kantinjába, ölemben a kis vulkánfíber bőrönddel, míg a nagy bőrkoffert földobtam
a csomagtartóba, a katonai zsákok és batyuk közé. Aznap csak körüljártam a
vidéket meg a tábort, mely egy domb tövében húzódott meg, amolyan
cseresznyés-meggyes gyümölcsös végén, mely lenyúlt a sóstóig, ez a tó most a
Genezáreti-tóra vagy a szent Gangesz folyóra emlékeztetett, mert a hosszú
mólókon ápolók hordták ki az amputált, rothadó sebű nyomorékokat a vízbe,
melyben már egyetlenegy rovar, egyetlenegy halacska sem élt, minden, de minden
kipusztult ebből a vízből, és már soha, amíg csak víz fakad ebben a
timföldbányában, nem lesz itt semmi élet, szóval itt, ebben a vízben heverésztek a
nyomorékok, a gyógyulófélben levők lassan úsztak, hiányzott az egyik lábuk,
vagy mind a kettő térdből, volt, akinek semmi sem maradt a lábából, csak a törzse
úszott, s mint a béka, úgy mozgatta karját a vízben, a kék tóból csak a feje látszott,
olyanok voltak így, mint azokban a Děčín fölötti medencékben, jóképű, fess
férfiak, de amikor leúsztak az adagjukat, amikor eltöltötték a vízben az orvos
megszabta időt, akkor a karjuk segítségével emelkedtek ki a vízből, és úgy
másztak a partra, mint a teknősbékák, és ott fekve maradtak és várták, hogy az
ápolók fürdőköpenyekbe és meleg takarókba bugyolálják őket, és a több száz
testet egymás után kihordják a sugarasan benyúló mólókról a fő platóra, az
étterem elé, ahol egy hölgyzenekar játszott, és ahol az ételt szolgálták föl…
Engem legjobban a gerinclövésesek osztálya indított meg, azok a katonák, akik

78
maguk után húzták egész altestüket, úgy néztek ki szárazon meg a vízben is, mint
a sellők, aztán ott voltak azok, akik mindkét lábukat elvesztették, olyan kicsi volt
a törzsük, hogy olybá tűnt, mintha a fejük egyenesen a lábukból nőtt volna ki, az
ilyenek azonban szívesen pingpongoztak, összecsukható, krómozott tolókocsijuk
volt, és olyan fürgén mozogtak vele, hogy még focizni is tudtak, csakhogy láb
helyett a kezüket használták, és egyáltalán, amint egy kicsit összeszedték
magukat, ezek a féllábúak, félkarúak és égett fejűek hatalmas kedvvel vetették
magukat az életbe, sötétedésig fociztak, pingpongoztak és kézilabdáztak, egy kis
trombitával hívtam őket, amolyan takarodóval tereltem össze a társaságot a
vacsorához, és ahogy befutottak a kocsijaikon, vagy odavonszolták magukat a
mankóikkal, majd kicsattantak az egészségtől, mert az osztály, ahol felszolgáltam,
az már az úgynevezett rehabilitációs osztály volt, míg a többi három osztályon az
orvosok a frontról jött sebesülteket műtétekkel, majd elektromos hullámmal és
iontoforézissel állították talpra… És ezektől a nyomorékoktól néha fordított
látomásaim támadtak, amiként állandóan láttam elvesztett végtagjaikat, úgy az is
megesett, hogy a hiányzó végtagokat láttam, de a meglévőket nem, úgyhogy
megrémültem, mi is az, amit voltaképpen látok? Ilyenkor a homlokomra böktem
és így szóltam magamhoz: miért látsz te így? Mert pincére lehettél az abesszin
császárnak, mert az a Skřivánek úr tanított, aki az angol királynak is fölszolgált…
Hetente egyszer Lizával meglátogattuk fiacskánkat a chebi Amszterdam
városához címzett fogadóban. Liza most visszatért az úszáshoz, és elemében volt,
állandóan ott hasította a vizet a tóban, és az úszástól olyan feszes és szép volt,
mint egy bronzszobor, alig bírtam kivárni, hogy együtt lehessünk, Liza
mezítelenül járt a szobában, behúztuk a függönyöket, és egyáltalán, Liza teljesen
megváltozott. Vett egy könyvet, amit a birodalom egyik sportolója, valami Fouré
vagy Fuké írt, és abban a könyvben a mezítelen test kultuszáról volt szó, és mivel
Lizának szép teste volt, nudistává lett, anélkül hogy csatlakozott volna hozzájuk,
reggelenként egy szál szoknyában hozta be nekem a kávét, néha mezítelenül is, és
ahogy rám nézett, elégedetten bólintott és mosolygott, mert a szememen látta,
hogy tetszik nekem, hogy tehát szép… De a fiacskánkkal, azzal a Siegfrieddel
kínszenvedés volt az élet, mindent, ami a keze ügyébe került, elhajított, míg aztán
egyszer, amint az Amszterdam Szálló padlóján mászott, és talált egy kalapácsot,
és a nagypapa viccből egy szöget is adott neki, a kisfiú fogta azt a szöget, és
egyetlen kalapácsütéssel beverte a padlóba… és attól fogva ez a kisfiú, míg a
többiek csörgővel, mackóval játszottak, míg más gyerekek már futkároztak, ez a
Siegfried a padlón csúszott-mászott és addig üvöltött, míg kalapácsot nem kapott,
és szöget, amit úgy vert be a padlóba, hogy öröm volt nézni, és miközben a többi
gyerek már csacsogott, a mi fiacskánk még azt sem mondta, hogy mama, csak a
kalapács meg a szög kellett neki, és amíg ébren volt, az Amszterdam városához
címzett fogadó remegett a kalapácsütésektől, és a padlót a bevert szögek feje
borította, és Siegfried jobb karja a kalapálástól olyan fejlett volt, hogy izmossága
már messziről föltűnt… és valahányszor meglátogattuk, én mindig kiborultam,
mellesleg a kisfiunk sem engem, sem az anyját nem ismerte fel, semmi sem
érdekelte, csak az, amit végül mindig a kezébe nyomtak, a kalapács meg a szögek,
de szöget csak utalványra, jegyre vagy feketén lehetett kapni, ahol csak lehetett,
szögeket hajkurásztam, és a fiacskám a hatcentis szögeket egyetlen csapással a
padlóba verte, és én minden ilyen csapás után a fejemhez kaptam, mert már a
születésekor láttam ezen a gyereken, ezen a vendégen, aki a fiam volt, hogy kretén
és kretén is marad, és hogy mikor a vele egyidős gyerekek majd iskolába mennek,
Siegfried akkor kezd el járni, mikor a többiek kikerülnek az iskolából, addigra

79
tanul meg Siegfried úgy-ahogy olvasni, mikor a többiek családot alapítanak, akkor
kezd Siegfried ismerkedni az órával, és felhozza az újságot, és otthon marad, mert
hasznavehetetlen lesz, legfeljebb a szög beveréséhez ért majd… így tekintettem
tehát az én fiacskámra, és minden látogatáskor újabb, szögekkel keresztül kasul
kivert szobát láttam, megítélésem továbbra is helyesnek bizonyult, mert nem úgy
néztem arra a gyerekre, mint a saját fiamra, hanem mint egy vendégre… ám ez a
parkettába ütött szögektől megszállott fiúcska, ez nem volt olyan egyszerű eset, a
padlóba kalapált szegek egészen más értelmet nyertek, mert míg a légiriadóra
mindenki az óvóhelyre rohant, Siegfried örült és felragyogott az arca, míg a többi
gyereknek tele lett a nadrágja, Siegfried csak tapsikolt és nevetett, és egyszerre
úgy megszépült, mintha elhagyta volna a nyavalyatörés, mintha agykérgéről
leesett volna a hályog, és miközben hullottak a bombák, Siegfried egyik szöget
verte a másik után egy deszkába, amit levittek neki a pincébe, és szinte nyerített a
nevetéstől… És én, aki felszolgáltam az abesszin császárnak, örvendeztem, hogy
jóllehet a fiacskám hülye, annyira azért mégsem az, hogy megjósolhatná az összes
német város jövendőjét, mert én tudva tudtam ezekről a varosokról, hogy mind
úgy végzi, ahogyan a szálloda szobáinak a padlója, vettem három kiló szöget, és
Siegfried délelőtt kiverte velük a konyha padlóját, és délután, miközben ő a
szobában csapkodta tovább a szögek fejét, én kínkeservvel huzigáltam a
konyhapadlóból a délelőtt beverteket, és titokban örültem, hogy Tedder marsall
szőnyegbombázásai ugyanígy verik a földbe a bombákat, pontos terv szerint, mert
az én fiacskám is hajszálegyenesen majd derékszögben verte a szögeket a
padlóba… újra győzedelmeskedett a szláv vér, és én büszke voltam a fiamra, mert
beszélni ugyan még nem beszélt, de járni már tudott, igaz, hogy erős kezében
mindig ott volt a kalapács…
És ekkor váratlanul képek jelentek meg a szemem előtt, képek, melyekről már
rég megfeledkeztem, és most egyszerre csak oly frissen és elevenen bukkantak
föl, hogy úgy álltam ott, kezemben az ásványvízzel megrakott tálcával, mintha
villám sújtott volna, és elég volt néhány másodperc, hogy a sóstó partján
felidézzem Zdeněknek, a Csendesség Szálló főpincérének az arcát, Zdeněkét, aki
úgy szeretett mulatni, mikor szabadnapos volt, hogy minden pénzét elverte, ami
csak a zsebében volt, s ez mindig jó pár ezrest jelentett… a képen, ami megjelent
előttem, Zdeněk bácsikáját láttam, egy katonazenekar nyugdíjas karmesterét,
amint fát aprít az erdei telkén, ahol volt egy házikója, és a házikót teljesen
befutották a virágok meg a fenyőágak, és mert ez a nagybácsi a monarchia alatt
volt karnagy, mindig egyenruhát viselt, még a gyújtós aprítása közben is, és annak
idején komponált két galoppot és jó néhány keringőt, melyeket még mindig
játszottak, de már senki sem tudta, hogy ki is volt az a karnagy, azt hitték, már
meghalt, és amikor egyszer Zdeněkkel nekivágtunk egy bricskán a
szabadnapunknak, hirtelen katonazene ütötte meg a fülünket, és Zdeněk a
kocsiban állva jelezte a kocsisnak, hogy álljon meg… és aztán elindult a
katonazene irányába, a rezesbanda a bácsikája egyik keringőjét játszotta, és ott
álltak már az autóbuszok, hogy az egész katonazenekart hamarosan elszállítsák
valami rezesbanda-vetélkedőre, és Zdeněk rábeszélte a karnagyot, minden pénzét,
ami csak nála volt, odaadta neki, négyezer koronát sörre a katonáknak, hogy
tegyék azt, amit mond nekik, így azután a kocsiból átszálltunk az első autóbuszba,
s egyórányi út után kiszálltunk az erdőben, és a százhúsz egyenruhás zenész
lassan elindult a csillogó hangszerekkel az erdei úton, majd egy sűrű bokrok
szegélyezte gyalogösvényre tértek, a bokrok fölé magas fenyőfák tornyosultak, és
Zdeněk jelt adott, hogy várjanak, és a kisarjadt vadgyümölcsfák közt bujkálva

80
eltűnt a telek bokraiban, azután visszajött és elmondta a tervét, majd mikor jelt
adott, a katonák a vadgyümölcsfák közt libasorban a bozótosba kúsztak, és
Zdeněk, mintha a fronton volna, osztogatta a parancsokat, hogy vegyék körül a
bokrok közt megbúvó házat, ahonnan fejszecsattogás hallatszott, és a
katonazenekar nesztelenül, lopakodva körülvette a tönköt és a régi osztrák
katonazenész-egyenruhában aprító öregurat, és a katonazenekar karmestere,
amikor Zdeněk jelt adott, feldobta aranybotját és hangosan vezényelt, és a
bokorból kibújtak, kiemelkedtek a fényesre suvickolt fúvós hangszerek, és a
zenekar egy zajos galoppba fogott, amit Zdeněk bácsikája szerzett, s amivel a
katonazenekar a vetélkedőn készült fellépni, és az idős karnagy sóbálvánnyá vált,
abban a testhelyzetben, ahogyan éppen kettévágta a fahasábot, és a muzsikusok
néhány lépéssel közelebb jöttek, de még mindig derékig a fenyős-bükkös
aljnövényzetben álltak, az aranybotos karnagy viszont csak térdig gázolt a
zöldben, és fel-feldobta a botot, és a zenekar fújta a galoppot, a hangszerek
csillogtak a napsütésben, és az öreg karnagy lassan körbepillantott, és az arcára
földöntúli, mennyei kifejezés ült ki, és a zenekar befejezte a galoppot, s rögvest
belefogott egy hangverseny keringőbe… és az öreg karmester összeroskadt,
fejszéjét az ölébe ejtette és elsírta magát, s ekkor a katonazenekar karnagya
odalépett hozzá és aranybotjával megérintette a vállát, és mikor az öregember
felpillantott, átadta neki azt a botot, és Zdeněk bácsikája fölállt, s mint később
elmondta, azt hitte, hogy meghalt, és a mennyország katonazenekarába került, azt
hitte, hogy a mennyországban katonazenekar játszik, és ennek a zenekarnak az
Úristen a karmestere, aki átadja neki a botot… és az öreg elvezényelte a
keringőjét, és amikor befejezte, a bokorból kilépett Zdeněk, kezet fogott az
öreggel és jó egészséget kívánt neki… és fél óra múlva a zenekar ismét a
buszokban ült, és mikor elindultak, a muzsikusok tust fújtak Zdeněknek, ünnepi
fanfarok szóltak, és Zdeněk meg volt hatva és hajlongott és hálálkodott, miközben
az autóbuszok s velük a fanfarok eltűntek a csapkodó ágak közt az erdei úton…
Ez a Zdeněk tulajdonképpen egy angyal volt, minden szabadnapja, amit együtt
töltöttünk, ehhez volt hasonlatos, utána tíz napig azon törte a fejét, hogyan költi
majd el azokat az ezreseket, miközben én magamra zártam az ajtót és a százasokat
a padlóra terítettem, aztán mint holmi csempézett padlón, mezítláb járkáltam a
bankókon, vagy leheveredtem rájuk, mintha zöld mezőn volnék, Zdeněk egyszer
lakodalmat rendezett egy kőműves lányának, máskor felkerekedtünk, és egy
ruhaboltban fehér matrózruhácskába bújtattuk az árvaház összes kisfiúját, vagy
Zdeněk kifizette a búcsúban az összes hinta és körhinta egynapi díját, és aznap
mindenki ingyen hintázhatott, egy másik szabadnapon pedig fölvásároltuk
Prágában a legszebb virágcsokrokat, és minden csokorhoz egy-egy üveg rozsólist,
és sorra jártuk a nyilvános vécéket és felköszöntöttük a vécésnéniket nem létező
névnapjuk, rég elmúlt születésnapjuk alkalmából, és Zdeněknek mindig
szerencséje volt, mert valamelyik öregasszony épp aznap ünnepelte születés- vagy
neve napját… így hát egyszer arra gondoltam, hogy elmegyek körülnézni
Prágába, taxiba ülök és kimegyek a Csendesség Szállóba megkérdezni, vajon ott
van-e még Zdeněk, és ha nincs ott, akkor vajon hol találom, és hogy elnézek oda
is, ahol a nagymamám nevelt, hogy megvan-e még az a szoba, ahol az ablakban
úgy bukkantak föl az ingek és alsóneműk, ahogyan a Károly fürdő vendégei a
klozet ablakán kidobálták őket, és ahol a nagymamám kijavította a piszkos
ruhaneműt, hogy aztán eladja az építkezéseken a kőműveseknek… így aztán ott
álltam a prágai pályaudvaron, és amikor megtaláltam a Táborba induló vonatot,
fölhúztam a kabátom ujját, hogy megnézzem, hány óra van, és amikor felemeltem

81
a tekintetemet, láttam, hogy a trafiknál ott áll Zdeněk, kővé meredtem, s megint
elememben éreztem magam, hogy a hihetetlen valóvá vált, ott álltam dermedten,
feltűrt kabátujjal, és láttam, hogy Zdeněk úgy néz körül, mint aki régóta
várakozik, aztán megemelte a karját, biztosan várt valakit, mert ő is az óráját
akarta megnézni, de egyszerre csak három bőrkabátos férfi lépett hozzám és karon
ragadtak, a kézfejem még mindig az órámon, láttam Zdenéket, amint kábultan
engem néz, sápadt volt, csak állt és nézett rám, látta, hogyan tuszkolnak a
németek egy autóba, hogyan visznek el, én meg csodálkoztam, hová visznek és
miért, és a németek a pankráci börtönbe szállítottak, kinyílt a kapu, és megint csak
úgy vezettek, mint egy bűnözőt, és belöktek egy cellába… és engem hirtelen
elbűvölt, ami történt velem, szinte örültem, s beleborzadtam a gondolatba, hogy
netán hamarosan kiengednek, s mert a háború már úgyis a végéhez közeledett, azt
kívántam, hogy börtönözzenek be, hogy vigyenek koncentrációs táborba, azt
akartam, hogy éppen a németek tartóztassanak le, és az én szerencsés német
csillagzatom fölragyogott, nyílt a cellaajtó és kihallgatásra vittek, és amikor
bemondtam minden adatomat és hogy mi célból jöttem Prágába, a nyomozó arca
elkomorodott, s megkérdezte, kire vártam. És én mondtam, hogy senkire, s ekkor
nyílt az ajtó, bejött két civil ruhás, rám vetették magukat, beverték az orromat,
kiverték két fogamat, a földre zuhantam, ők meg fölém hajoltak és újra
megkérdezték, kire vártam, kinek kellett átadni nekem az üzenetet, és én
elmondtam, hogy látogatóba jöttem Prágába, csak úgy, kirándulni, és az egyik
német hozzám hajolt, fölemelte az arcomat és belemarkolt a hajamba és fejemet a
padlóhoz csapkodta, a vizsgálótiszt pedig üvöltött, hogy az órára nézés
megbeszélt jel, és hogy én tagja vagyok a földalatti bolsevista mozgalomnak… és
aztán elvittek, belöktek a rabok közé, ők húzták ki betört fogaimat, ők törölték le
rólam a vért, és én csak nevettem, egyre csak nevettem, valahogy nem éreztem
semmit, sem az ütéseket, sem a verést, sem a sebeket, a többiek pedig úgy néztek
rám, mintha fénylő nap, mintha hős lennék, amikor közéjük dobtak, az SS-
legények undorodva kiáltották utánam, te bolsevista disznó!, és ez mennyei zene
volt a fülemnek, szívmelengető megszólítás, mert már sejtettem, hogy ez az én
belépőm, ez az én retúrjegyem Prágába; folttisztító folyadék, ami eltünteti azt,
ahová jutottam, amiért német lányt vettem el, amiért Chebben náci orvosok elé
álltam, akik a nemi szervemet vizsgálták, hogy alkalmas-e egy árja germán nővel
való közösülésre… az arcom, amit csak azért vertek szét, mert az órámra néztem,
az arcom a jogosítványom, amely majd igazol engem, és antifasiszta harcosként
térek vissza Prágába, és ami a legfontosabb, megmutatom az összes Sroubeknek
és Brandejsnek, az összes szállodatulajdonosnak, hogy közéjük tartozom, mert ha
életben maradok, biztosan veszek egy nagy szállót Prágában, s ha nem ott, hát
máshol, mert abból a kis-koffernyi bélyegből – ahogy Liza is szeretné – akár két
szállodát is vehetek, és még válogathatok is, hogy Ausztriában vagy Svájcban
éljek, de az osztrák vagy svájci szállodatulajdonosok szemében én senki sem
lennék, nekik nem kellene bizonygatnom vagy bebizonyítanom semmit, velük
nincs kiegyenlítetlen számlám a múltból, nem kell föléjük kerekednem, viszont ha
Prágában lenne szállodám, ha a prágai szállodatulajdonosok testületének tagja, sőt
titkára lehetnék, akkor már el kellene ismemiök engem, s ha nem szeretnének is,
tiszteletben tartanának, és én a jövőtől nem is vártam mást… így aztán összesen
két hetet töltöttem a pankráci börtönben, a további kihallgatásokon kiderült, hogy
tévedésről volt szó, hogy tényleg vártak egy embert, akinek az órájára kellett
volna néznie, hogy már elkapták az összekötőt, akiből kiszedték, amit tudni
akartak, eltekintve attól, hogy a keresett személy nem én voltam, s ekkor eszembe

82
jutott, hogy Zdeněk is ott állt, hogy ő is meg akarta nézni az óráját, hogy Zdeněk a
barátom, és hogy jól látta, hogy tulajdonképpen én vittem el helyette a balhét,
hogy ő alighanem nagyon fontos ember, és ha a cellatársaim közül senki sem
igazolna, Zdeněk majd biztosan megteszi, így hát, amikor visszavezettek a
kihallgatásról, még mielőtt belöktek volna, újra elindítottam az orrvérzésemet, és
megint mosolyogtam és nevettem és az orromból ömlött a vér… és aztán
szabadon engedtek, a kihallga-tótiszt elnézésemet kérte, de azért megjegyezte,
hogy a birodalom érdeke megkívánja, hogy inkább büntessenek meg
kilencvenkilenc ártatlant, semhogy egyetlenegy bűnös kicsússzon a kezük
közül… így aztán ott álltam az alkonyatban a pankráci börtön kapujában, és a
hátam mögött kilépett egy másik szabadult is… és ahogy kijött a kapun,
összeroskadt, leült a járda szegélyére, az ibolyaszín alkonyban zakatoltak a
villamosok, fel-alá áramlottak a járókelők, a fiatalok kézenfogva mentek, a
gyerekek játszottak a szürkületben, mintha nem is volna háború, mintha a világon
csak virágok, ölelések és szerelmetes pillantások lennének, és ebben a meleg
szürkületben olyan kacéran lebbent a lányok szoknyája, blúza, hogy én is
kedvtelve bámultam a férfiszemnek felkínált, szándékosan erotikus perspektívába
állított látnivalókat… micsoda gyönyörűség… mondta az az ember, mikor már
összeszedte magát, és én fölajánlottam neki a segítségemet… mondom neki,
mennyit ült? És ő azt felelte, hogy tíz évet húzott le… és föl akart állni, de nem
tudott, felsegítettem hát, és ekkor megkérdezte, nem sietek-e. És én mondtam,
hogy nem, és mikor megkérdezte, miért ültem, azt mondtam, hogy illegális
tevékenységért, és így mentünk a villamoshoz, és fel kellett segítenem a kocsira,
és a villamosban meg odakinn is, mindenütt tömeg volt, és mintha mindenki
valami táncos mulatságba tartana, vagy épp onnan térne haza, és én most vettem
észre először, hogy a prágai lányok szebbek, mint a németek, hogy jobb az
ízlésük, hogy a német lányok mindent úgy hordanak, mint holmi egyenruhát, hogy
az öltözetükben, azokban a dirndlikben, azokban a zöld kosztümökben és
vadászkalpagocskákban mindig van valami katonás… És ott ültem az ősz
fiatalember mellett, harmincéves sem lehetett, mondtam is neki, hogy ősz haja
ellenére milyen fiatal, és amikor váratlanul megkérdeztem, kit ölt meg?, egy kicsit
habozott, aztán hosszan bámulta egy lány előremeredő kebleit, aki ráadásul egyik
kezével a lelógó kapaszkodót markolta, és a fiatalember megkérdezte, honnan
tudja, hogy öltem? És én azt válaszoltam, hogy pincére voltam az abesszin
császárnak… és megérkeztünk a tizenegyes végállomására, és már sötét volt, és
az a gyilkos azt mondta, hogy menjek el vele az anyukájához, hogy kísérjem őt
haza, mert útközben hátha el találna esni… és dohányozva vártuk a hamarosan
megérkező autóbuszt, és mentünk három megállót, Koníčkovy Mlyny-nél
kiszálltunk, a gyilkos azt mondta, inkább hátulról megy, egy Mokotrasky nevű
falun át, hogy előbb hazaérjen, de főleg hogy meglepje az anyukáját és bocsánatot
kérjen tőle… azt mondtam, csak a falu széléig kísérem el, szülőházának kapujáig,
az otthonáig, azután visszamegyek a főútra és onnan stoppal tovább, és mindezt
nem együttérzésből vagy kedvességből tettem, hanem egyre csak arra gondoltam,
hogy minél több alibim legyen, ha majd véget ér a háború, mert véget fog érni
egykettőre… és így lépdeltünk a csillagfényes éjszakában, a poros út egy
elsötétített falun át indigópapír-kékségű nyirkos tájba vezetett bennünket, a
narancssárgán világító karcsú hold vékony, alig észlelhető árnyékot vetett elénk,
mögénk vagy oldalt, az árokra… aztán nekivágtunk egy vakondtúrásnyi dombnak,
és a férfi azt mondta, hogy onnan majd megpillantjuk a szülőhelyét, a faluját… de
ahogy fölértünk a dombocskára, egyetlenegy épületet sem láttunk… a gyilkos

83
elbizonytalanodott, szinte megrémült, ez nem lehet igaz, dadogta, vagy tévednék?
Biztos a másik domb mögött… de amikor megtettünk száz métert, a gyilkost is,
engem is félelem fogott el… a férfi most még jobban reszketett, mint mikor
kilépett a börtön kapuján… leült, a homlokát törölgette, amely úgy csillogott,
mintha víz folyna rajta… Mi van, kérdeztem. Itt egy falu volt, és nyomtalanul
eltűnt, képzelődöm, vagy megőrültem, vagy mi történt?, dadogta a gyilkos…
Hogy hívják azt a falut?, kérdeztem. Lidice, mondta a férfi… Ez a falu bizony oda
van, mondtam. A németek lerombolták, az embereket agyonlőtték, aki élve
megúszta, azt koncentrációs táborba vitték. És a gyilkos azt kérdezte, miért.
Mondom, mert megölték a birodalmi helytartót, és a merénylők útja erre
vezetett… És a gyilkos ült, két keze úgy lógott behajtott térdén, mint két
uszony… És aztán fölállt, s mint valami részeg, úgy járt a holdfényes tájban, aztán
megállt valami cölöpnél, lerogyott előtte és átölelte, de nem is cölöp volt az,
hanem egy fatörzs, egyetlenegy lefűrészelt ág meredezett belőle, egy csonk, amire
mintha csak embert akasztottak volna. Ez itt, mondta a gyilkos, ez itt a mi
diófánk, itt volt a kertünk, és itt, ment lassan tovább, valahol itt… majd letérdelt
és tenyerével kitapogatta a házuknak meg a melléképületeknek a betemetett
alapjait, bizonyára az emlékezet erősítette vakírás segítségével haladt, és amikor
térden csúszva kitapogatta az egész szülői házat, leült a fatörzs alá, és elüvöltötte
magát, gyilkosok!, és fölállt és ökölbe szorította a kezét, a gyér holdfényben kék
erek dagadtak ki a nyakán… és mikor rekedtre ordította magát, hogy gyilkosok, a
gyilkos leült a földre, hátradőlt, kezét összekulcsolta a térde alatt, és úgy himbálta
magát, mintha egy hintaszékben ülne, és a hold sarlójába firkált faágat bámulva
beszélni kezdett, mintha gyónna… szép ember volt az apám, szebb, mint én
mostan, hozzá képest én egy félresikerült ember vagyok, még hajói nézek is ki, és
apám szerette a nőket és a nők még jobban az apámat, és az apám a
szomszédasszonyt kerülgette, és én féltékeny voltam rá, anyám pedig szenvedett,
és én láttam, amint az apám megkapaszkodott, látja ezt itt? Ebbe az ágba
kapaszkodott, és meglendítette a testét, és amikor már lengett, ügyesen elengedte
az ágat, s a kerítés túloldalán ért földet, és ott volt a szép szomszédasszony, és én
egyszer megvártam apámat, és ahogy átrepült a kerítés fölött, veszekedni
kezdtünk, és én egy baltával agyonütöttem az apámat, nem mintha meg akartam
volna ölni, de szerettem az anyámat és az anyám szenvedett… és most az
egészből csak ennek a diófának a törzse maradt… és az anyám is minden
bizonnyal halott… Erre én azt mondtam, lehet, hogy az anyja lágerban van,
hamarosan hazatér… És a gyilkos fölállt és azt mondta, velem tart? Elmegyünk
megkérdezni… miért is ne, mondtam… én tudok németül… És elindultunk
Kladno felé, és éjfél előtt Krocehlavyban voltunk, és megkérdeztük a német járőrt,
merre van a Gestapo. És a katonák megmutatták az utat. És aztán ott álltunk az
épület előtt, az első emeleten nagy volt a vidámság: zaj, ricsaj, csörömpölés és
éles női kacaj … És éppen őrségváltás volt, éjjel egy órakor, és én megkérdeztem
a különítmény parancsnokát, hogy beszélhetünk-e a Gestapo főnökével? Ő meg
fölüvöltött, was? Hogy jöjjünk vissza reggel, de egyszerre csak nyílt a kapu, és
jókedvű csapat rontott ki rajta, egyenruhás eszeszek indultak hazafelé, és
jókedvűen búcsúzkodtak, mint valami ünnepség, mulatság, név vagy születésnap
után, eszembe is jutott, hogy ugyanígy távoztak tőlünk, a Párizs Szállóból
mindennap a virágos kedvű vendégek, mikor már eljött az ideje, vagy ütött a
záróra… és a legfelső lépcsőfokon ott állt egy katona, kezében gyertyatartó, a
katona részeg volt, az egyenruhája kigombolva, haja a homlokába lógott, és
búcsúzóul a gyertyatartót emelgette, és amikor meglátott minket, lejött a lépcsőn

84
és megkérdezte az őrség tisztelgő parancsnokától, kik vagyunk. És a parancsnok
azt mondta, hogy vele szeretnénk beszélni… és a gyilkos hozzám fordult, hogy
mondjam el, amit aztán le is fordítottam… hogy ő tíz évig börtönben ült, és hogy
most hazament Lidicébe, és hogy nem találta sem a házát, sem az anyját, úgyhogy
tudni szeretné, mi történt az édesanyjával. És a parancsnok fölkacagott, az
előrebillent gyertyatartóból, mint könnycseppek, úgy potyogtak a földre a forró
viasz megolvadt gyöngyei… és a parancsnok elindult fölfelé, de aztán fölüvöltött,
halt! És az őrség kinyitotta a kaput, a parancsnok lejött és megkérdezte, miért
kapott maga tíz évet? És a gyilkos megmondta, hogy megölte az apját… És a
parancsnok megemelte a még mindig csöpögő gyertyatartót és belevilágított a
gyilkos arcába és valahogy felvidult, mint aki örül, hogy a sors ezen az éjszakán
olyasvalakit küldött hozzá, aki az anyjáról kérdezősködik, miközben megölte az
apját, és aki olyan helyzetben van, amilyenbe gyilkosként ő is gyakran került, akár
parancsra, akár szabad akaratából ölt… és így én, aki pincére voltam az abesszin
császárnak, s gyakorta lehettem tanúja, miként válik valóra a hihetetlen, azt
láttam, hogy a hivatásos birodalmi gyilkos, a mellén csörömpölő kitüntetésekkel
feldíszített nagybani gyilkos, fölfelé lépdel a lépcsőn, s nyomában egy közönséges
gyilkos, egy apagyilkos megy, és el akartam iszkolni, de az őrparancsnok vállon
ragadott, durván megpenderített és a lépcsőre mutatott… így hát ott ültem egy
lakoma romjai fölött, egy nagy asztalnál, mely olyan volt, mint mikor a násznép
vagy a doktorrá avatást ünneplő tömeg eltávozik, tortamaradékok, megkezdett,
üres, félig üres üvegek, és az asztal közepén a részeg eszesz terpeszkedett és
kérdezősködött, én meg fordítottam, hogy mi is történt annál a diófatörzsnél tíz
évvel ezelőtt, de a parancsnok annak örült a leginkább, hogy milyen tökéletes a
pankráci szervezés, hogy a rabok mit sem tudtak meg abból, ami Lidicével és a
lidiceiekkel történt… És aznap este valóra vált a hihetetlennél is hihetetlenebb,
mert összetört, gyógyuló képemmel a tolmács szerepébe rejtőzve és fel nem
ismerve felismertem a Gestapo főnökében esküvőm egyik résztvevőjét, azt a
katona uraságot, aki még csak nem is gratulált, még csak kezet sem fogott velem,
holott én odanyújtottam a poharamat és összecsaptam a lakkcipőm sarkát, hogy
koccintsak a boldogságomra, de ott maradtam állva a felemelt pohárral, nem
találtam viszonzásra, nagyon megszégyenítettek akkor, és én nehezen tűrtem a
megszégyenítést, a hajam tövéig elvörösödtem, ugyanúgy, mint amikor sem
Sroubek úr, a szállodatulajdonos, sem pedig Skřivánek úr, aki az angol királynak
is fölszolgált, nem voltak hajlandók velem inni… most pedig megint felkínált
nekem a sors egy embert azok közül, akik figyelemre sem méltatták jó szándékú
felajánlkozásomat a koccintós barátkozásra… és most itt ül előttem és azzal
kérkedik, hogy föláll és felkelti az irattár parancsnokát, és aztán a mi
segítségünkkel előveszi a nyilvántartó könyvet, s már ismét a terített asztalnál, a
lapokat forgatva s a kiömlött mártásokba és likőrökbe ejtve őket keresgél és
felolvas, míg meg nem találja a megfelelő oldalt, s rajta a bejegyzést, hogy a
gyilkos anyja koncentrációs táborban van, és mindmáig nem került a neve mellé
se dátum, se kereszt, ami a halálát jelezné. Amikor másnap visszatértem
Chomutovba, már el voltam bocsátva, már megkapták az értesítést, elég volt a
puszta gyanú, hogy pakolhassam a bőröndömet. Találtam egy levelet is, hogy Liza
elment Chebbe meglátogatni Siegfriedet a nagypapánál, az Amszterdam
városához címzett fogadóban, hogy menjek én is utána, meg hogy a kis bőröndöt
magával vitte. Így hát egy gépkocsival majdnem Che-big vitettem magam, de a
város előtt várnom kellett, mert légitámadást jeleztek Cheb és Aš vidékére, és
ahogy ott feküdtem a katonákkal az útszéli árokban, dübörgés hallatszott, valami

85
gépnek a közeledő, egyenletes és ritmikus zakatolása, ezért aztán, szinte
látomásként meg is jelent előttem a fiacskám, láttam őt, hogy akárcsak
mindennap, úgy biztosan most is – merthogy vettem neki öt kiló nyolccolos
szöget – egyenletesen és ritmikusan ki-kiölti a nyelvét, és hatalmas
kalapácsütésekkel egy csapásra veri a padlóba egyik szöget a másik mellé, olyan
lelkesedéssel, mintha hónapos retket vagy spenótot ültetne sűrű sorokban… És
amikor lefújták a légiriadót, fölszálltam egy katonai autóra, és ahogy közeledtünk
Chebhez, a városból danolászó emberek jöttek, öreg németek, valami dalokat
énekeltek, de ezek a dalok vidámak voltak, az öregek alighanem megtébolyodtak
attól, amit láttak, vagy ez volt a szokásuk, hogy a szerencsétlenséget vidám
nótával hessegették el, és aztán már por és aranyszínű füst szállt velünk szemben,
és halottakat is láttunk az útszéli árokban, és jöttek az égő házak, utcák, az
egészségügyi osztagok félig betemetett embereket ástak ki, a nővérkék térden
állva kötözték a fejeket és kezeket, és mindenünnen jajszó meg nyögés hallatszott,
és én arra gondoltam, hogy miként hajtattunk itt végig a fogattal meg az autókkal
az esküvőm napján, hogy milyen mámoros volt mindenki a franciák és lengyelek
felett aratott győzelemtől, és láttam, hogy a horogkeresztes vörös zászlókat most
lángok nyaldossák, hogy ropogva égnek azok a lobogók, mintha különösen
ízlenének a tűznek, mely fölfelé kúszott a vörös vásznon, s melynek fekete
csóvája fölkunkorodott, mint a tengeri csikó farka… aztán ott álltam az égő,
leomlott falú Amszterdam Szálló előtt… és könnyű , szellő támadt, elhajtotta a
füst és a por sárga felhőit, és én láttam, hogy a legfelső emelet padlóján ott ül a
fiacskám, és hatalmas csapásokkal üti a parkettába egyik szöget a másik után,
messziről látszott, milyen erős a jobb keze, az egész karja egyetlen erős csukló,
teniszkönyök és hullámzó bicepsz volt, mely egyetlen csapással verte a padlóba a
szögeket, mintha nem hullanának bombák, mintha nem történne az égvilágon
semmi… És így esett, hogy másnap, mikor az emberek visszatértek és kibújtak az
óvóhelyekről, Liza, a feleségem, nem került elő, azt mondták, talán az udvaron
maradt, és amikor a kis bőrönd felől kérdezősködtem, azt mondták, hogy azt Liza
állandóan magánál tartotta… így hát fogtam a csákányt, és egész nap az udvart
túrtam, másnap adtam a fiacskámnak öt kiló szöget, s ő vidáman kalapálta a
padlót, miközben én a feleségemet, a gyermekem anyját kerestem, míg aztán
harmadnap rátaláltam a cipőjére, és miközben a kölyök üvöltött és bőgött, hogy
nincs több szöge és hogy senki sem hoz neki, és kárpótlásul a már bevert szögek
fejét csapkodta a kalapáccsal, én lassan kapartam ki a romok és a törmelék alól az
én Lizámat, és mikor a testének feléhez értem, láttam, hogy összegömbölyödve
védte testével a vulkánfiber bőröndöcskét, amit azonnal gondosan elrejtettem, és
csak azután ástam ki teljesen a feleségemet, de fej nélkül. A légnyomás szakította
le a fejét, amit aztán még két napig kerestünk, miközben a fiúcska tovább
csapkodott a kalapáccsal és verte a szögeket a padlóba meg az én fejembe. Így
aztán a negyedik napon fogtam a kis bőröndöt, és búcsú nélkül elmentem, hátam
mögött egyre gyengült a kalapácsnak és a bevert szegeknek a dübörgése, a
csattogás, amit aztán szinte életem végéig hallottam, mert aznap estére vártuk az
elmebajos gyermekeket segítő egyesület képviselőjét, hogy elvigye az én
Siegfried fiacskámat, miközben Lizát közös sírba temettük, s bár látszólag volt
feje, a koponyát csak a törzsére csavart sál formázta, hogy az emberek ne
gondoljanak isten tudja, mire… jóllehet a Liza feje miatt én az egész udvart
felástam. Elég lesz mára? Akkor most abba is hagyom.

86
 MIKÉNT LETTEM MILLIOMOS
JÓL FIGYELJENEK ARRA, amit most mondok. Az az értékes bélyegekkel
teli kis koffer szerencsét hozott nekem. Nem azonnal, hanem csak később, mert a
háború befejezése után elítéltek, holott megadtam annak a Gestapo-főnöknek a
tartózkodási helyét, aki annyi embernek volt gyilkosa, és aki megszökött, majd
valahol Tirolban elrejtőzött, de én Chebben megtudtam az apósomtól, hová bújt,
és Zdeněk engedélyt kapott az amerikai katonai hatóságtól, és autón, két
katonával érte ment. Akkor csípte el, mikor tiroli ruhában kinn kaszált a réten,
még szakállt is növesztett.
Még ha magam tartóztatom le, a prágai Sokol-tagok akkor is a dutyiba juttattak
volna, nem azért, mert német lányt vettem feleségül, hanem mert amikor ezrével
végezték ki a cseh hazafiakat, én a náci vért és német becsületet védelmező
hivatal elé álltam, hogy megvizsgáljanak, én, a Sokol pártoló tagja, önként
kivizsgáltattam magam, hogy alkalmas vagyok-e egy német nővel való
közösülésre, szóval ezért kaptam az enyhébb dekrétum alapján fél évet… de aztán
áruba bocsátottam azokat a bélyegeket, és akkora összegeket kaptam értük, hogy a
bankókkal tízszer is beboríthattam volna lakásom padlóját, és amikor az elért
összeg már negyvenpadlónyira rúgott, vettem egy szállodát Prága peremén, egy
negyvenszobás szállót… De már első éjjel úgy rémlett, hogy fönn, a
padlásszobában valaki egy ácsszekercével szörnyű csapásokkal percenként szöget
ver a padlóba, és aztán mindennap, nemcsak abban az első szobában, de a
másodikban, harmadikban, tizedikben, végül a negyvenedikben is, mindenütt
egyszerre és egyidejűleg, s hogy az összes szoba padlóján az én fiacskám mászik
négykézláb, negyven fiúcska, és mindegyik óriási csapásokkal kalapálja a
parkettába a szögeket, egyik padlót veri ki a másik után, naponta az első szobától
a negyvenedikig… és amikor a negyvenedik napon, belesüketülve a püfölésbe,
megkérdeztem, nem hall-e valaki holmi kalapácsütéseket, hát senki se hallotta
őket, csak én, így aztán elcseréltem a szállodámat egy másikra, szándékosan csak
harmincszobásat választottam, de első éjszaka kezdődött minden elölről, mint az
előző szállodában, így hát beláttam, hogy a bélyegekért kapott pénzen átok ül,
hogy ezt a pénzt erőszakkal vették el valakitől, akit eközben megöltek, lehet, hogy
ezek a bélyegek egy csodarabbi bélyegei voltak, mert ezek a padlóba fúródó
szögek, ezek a kalapácsütések tulajdonképpen az én fejemet érték, minden ütésnél
éreztem, miként hatol a szög a csontba, második csapásra már félig a
koponyámban volt és aztán egészen, s végül már nyelni sem tudtam, mert ezek a
hosszú szögek hegyükkel a torkomba nyúltak… csakhogy én nem őrültem meg,
nekem volt célom, szállodatulajdonos akartam lenni, hogy egyenlő legyek az
összes többi szállodással, és nem akartam, nem is tudtam meghátrálni, mert csak
az éltetett, hogy egyszer tán majd olyan sokra viszem, mint Brandejs
szállodatulajdonos úr, s ha nem is lesz négyszáz személyes arany
evőeszközkészletem, mint neki, hanem csak százszemélyes, nálam is híres
külföldiek fognak majd lakni… és így fogtam hozzá a szállodaépítéshez, egészen
más szállodára gondoltam, mint amilyen a többi volt; Prága környékén vettem egy
elhagyott kőbányát, és itt kezdtem kipótolni és feldíszíteni mindazt, amit helyben
találtam, úgy, ahogyan a Csendesség Szállóban volt, a szálloda alapjául az óriási,
kétkéményes, agyagpadlós kovácsműhely szolgált, a négy üllőt a helyén hagytam,
az összes pörölyt és fogót is, ahogy a megfeketedett falon lógtak, bőr

87
klubfotelokat meg asztalokat vettem, ahogyan a belsőépítész tanácsolta, egy őrült,
aki a pénzemen megvalósította mindazt, amiről álmodozott, és ugyanolyan lelkes
volt, mint én, mert amint elkészült a kovácsműhely átalakítása, én már aznap ott
aludtam a kemencék és kémények között, úgy terveztem, hogy itt sütjük majd a
vendégek szeme láttára a saslikot meg a zsiványpecsenyét, s első éjszaka itt is
hallottam a kalapácsütéseket, de csak gyengén és elhalón, a szögek úgy csúsztak
az agyagpadlóba, mint a vajba, így aztán a fejem is elcsendesedett, és még
nagyobb kedvvel vágtam bele a vendégszobák építésébe, amolyan kis fülkék
voltak ezek a szobák, egy hosszú, lágerbarakkszerű épületben, azelőtt a munkások
öltözője és hálóhelye volt itt, de én kis szobákká alakíttattam át a helyiségeket,
harminc szobává, és próbaképpen vastag, érdes burkolólapból készíttettem a
padlózatukat, ahogy Olaszországban és Spanyolországban szokás, vagy általában
ott, ahol nagy a meleg, és első éjjel próbaképpen hallgatóztam, és csak annyit
hallottam, hogy a fejemről lepattannak a szegek, hogy szikrát hánynak, mert olyan
kemény volt az a porcelánpadló, aztán a hiábavaló kísérletezést föladva az ütések
teljesen elcsitultak, és én meggyógyultam, és ettől kezdve ismét aludtam, mint
régen… és oly gyorsan haladt az építkezés, hogy két hónap múlva megnyithattam
a szállodát, Kőtörő Szállónak neveztem el, mert bennem is megtört valami, és az a
valami eltávozott belőlem. Valóban első osztályú szálló volt ez, szobát itt csak
rendelésre adtunk, a hotel az erdő közepén állt, és a szobák félkörben sorakoztak a
kőbánya alján lévő tó körül, a gránitsziklára, mely negyven méterre magasodott a
tó fölé, alpinistákkal sziklakerti növényeket és díszbokrokat ültettettem, amelyek
hasonló környezetben nőnek, és ráadásul a tó fölött rézsút egy drótkötél is feszült,
egyik végét a szikla csúcsához erősítették, úgyhogy a kötél a bányató fenekéig
lejtett, minden este bemutattuk az attrakciónkat, szerződtettem egy artistát, aki
amolyan görgőfélét használt, egy acélkereket, s alatta egy rövid rudat, a művész
kivárta a megfelelő pillanatot, ellökte magát és lesiklott a magasból,
foszforeszkáló ruhájától megvilágítva a tó felett elengedte a rudat, a görgő
legurult, az artista egy pillanatra megállt, ellenirányú mozdulattal előrebillent,
kiegyenesedett, majd nyújtott karral a mély tóba siklott, hogy aztán lassan és
kényelmesen kiússzon feszes, foszforeszkáló ruhájában a partra, ahol az asztalok
és a székek álltak. Minden fehér volt, én itt mindent fehérre mázoltattam, most a
fehér volt az én színem, olyan volt ez a szálló, mint egy filmstúdió, csak éppen
eredeti, most már bárkivel versenyre kelhettem… de az igazat megvallva azt a
görgős mutatványt egy pikolófiú ötlötte ki, egy délután fölment a szikladombra,
ott megkapaszkodott a görgőben, elrugaszkodott, és a drótpálya közepén, mikor
ámulatában az összes vendég fölkiáltott, fölpattant vagy éppen a karosszékbe
zuhant, az összes karosszékünk Lajos-korabeli volt, a pikolófiú kiegyenesedett,
majd egyensúlyát veszítve frakkostul fejest ugrott a víztükörbe, mintha elnyelte
volna a tó… és én rögtön tudtam, hogy ezt itt mindennap be kell mutatnunk,
esténként világító ruhában, erre nem fizethettem rá, de ha mégis, azt sem bántam,
mert ilyen mutatvány nemcsak Prágában, de egész Csehországban, sőt talán
Közép-Európában sem volt látható… és ahogy később megtudtam, sehol a
világon, mert egyszer azt jelentik nekem, hogy megérkezett és elfoglalta szobáját
egy író, akit Steinbecknek hívtak… úgy nézett ki, mint valami hajóskapitány vagy
rabló, és annyira tetszett neki itt minden, az étteremmé alakított kovácsműhely, a
tűz, a szakácsok, akik ott dolgoztak a vendég szeme láttára, úgyhogy mire
befejezték a saslikot vagy zsiványpecsenyét, a vendégek a bámészkodástól
annyira megéheztek, akkora étvágyuk támadt, hogy kisgyermekekhez voltak
hasonlatosak… de ennek az írónak leginkább a gránit zúzására használt gépek

88
tetszettek, a régi, poros őrlőmalmok, melyeken látható volt még az állványzatos
szerkezet, mindenbe bele lehetett látni, mint valami malomkiállításon, vagy mint
egy olyan kiállításon, ahol kettészelt autót tesznek közszemlére, hogy a motor is
látható legyen, szóval ezt az írót teljesen elbűvölték a bánya előtti sík térségen
kiállított gépek, ahonnan az egész vidéket be lehetett látni, mint több tucat szobor,
úgy álltak ott azok a masinák, a kőmaró és esztergagépek, immár elhagyatva,
mintha valami hóbortos szobrász találta volna föl őket, és ez az író, Steinbecknek
hívták, egy fehér asztalkát állíttatott ide, fehér áttört karosszékekkel és székekkel,
és itt ivott meg minden délután egy üveg francia konyakot, majd este még egyet…
és innen, a gépek közül nézte a tájat, Velké Popovice meglehetősen egyhangú
környékét, csakhogy ennek az írónak ez a táj egyszerre oly szépnek tűnt, a
gépeket oly művészinek találta, hogy ez az író azt mondta nekem, hogy ilyent ő
még sohasem látott, hogy ilyen szállodában ő még sohasem lakott, hogy ilyesmije
Amerikában csak valami híres színésznek lehet, egy Gary Coopernek vagy
Spencer Tracynek, hogy az írók közül csakis Hemingway tudná az ilyesmit
megfizetni, és hogy én mennyit kérek érte, és én rávágtam, hogy kétmilliót… ő
meg számolgatott valamit az asztalon, aztán megkért, hogy lépjek közelebb,
elővette a csekkfüzetét és kijelentette, hogy megveszi a szállót, és hogy kiállít
nekem egy ötvenezer dollárra szóló csekket… és én többször is visszakérdeztem,
s ő mindig megemelte az összeget, hatvanezer, hetvenezer, nyolcvanezer
dollárra… és én láttam és tudtam, hogy ezt az egészet, ezt a szállodát egymillió
dollárért sem adhatom el, mert ez a Kőtörő Szálló minden erőfeszítésem és
törekvésem csúcsa, és én vagyok most az első számú szállodatulajdonos a
szállodatulajdonosok között, mert olyan szállodából, mint amilyen a Brandejs úré
vagy a Šroubek úré, több száz, több ezer is van a világon, de olyan szállodája
senkinek sincs, mint az enyém… Aztán történt egyszer, hogy kikocsiztak hozzánk
a legnagyobb prágai szállodatulajdonosok, köztük Brandejs úr és Sroubek úr is,
vacsorát rendeltek, a főúr és a pincérek a legnagyobb gonddal és a legjobb ízléssel
terítették meg asztalukat, csak őmiattuk csináltattam alsó világítást a sziklához, tíz
reflektort rejtettem a rododendronok alá, és úgy helyeztettem el őket, hogy az
egész sziklát beragyogják, és kiemeljék az éles csúcsokat, a fantasztikus
árnyékokat, a virágokat és kis bokrokat, és elhatároztam, hogy ha ezek a
szállodatulajdonosok békülékenyek lesznek és hajlanak rá, hogy maguk közé
fogadjanak, ha fölajánlják, hogy legyek az egyesületük elnökségi tagja, akkor,
akárcsak ők, én is mindent elfelejtek. De a szállodások nemcsak hogy úgy tettek,
mint akik soha nem láttak, hanem még úgy is ültek le, hogy háttal legyenek
szállodám minden szépségének, és én is így viselkedtem, megengedhettem
magamnak, és győztesnek éreztem magam, mert láttam, hogy csak azért
fordítanak hátat szállodám különlegességeinek, mert tudták és látták, hogy fölibük
kerekedtem, hogy nemcsak Steinbeck szállt meg énnálam, de Maurice Chevalier
is, aki után annyi nő jött ide és maradt itt a kőbánya környékén, hogy Chevalier
reggel pizsamában fogadta őket, s a nők, az imádói rávetették magukat és
levetkőztették az énekest, és ficnikre tépték a pizsamáját, hogy mindegyiknek
jusson belőle emlékbe egy darabka, ha tehették volna, Chevalier-t is
szétszaggatják, és húsdarabkákat visznek magukkal emlékbe, mindenki az ízlése
szerint, bár ismerve a természetüket, alighanem mindegyik az énekes szívét tépte
volna ki először, s utána a nemi szervét… és ez a Chevalier annyi újságírót
vonzott ide, hogy az én Kőtörőmmel volt tele minden újság, nemcsak a hazaiak,
de a külföldiek is, benne voltunk a Frankfurter Allgemeiné-ben, a Züricher
Zeitungban, a Die Zeitban, sőt magában a Herald Tribune-ban is ott volt az én

89
szállóm azokkal a bolond nőszemélyekkel Chevalier körül, a plató közepén, ahol
azok a gépszobrok álltak, és a gépek körül a fehér asztalkák és székek, karfáikon a
stilizált kacsokkal és szőlőlevelekkel, melyeket vaslemezből kovácsolt ki egy
művész… és ezek a szállodatulajdonosok voltaképp azért jöttek ide, hogy ne
békéljenek meg velem, csak azért jöttek, hogy lássák, hogy ami itt van, az sokkal
hatásosabb és szebb annál, amit elképzeltek, de főleg azért, mert most, hogy
mindezt látták, láthatták azt is, hogy ezt a kőfejtőt fillérekért vettem mindazzal
együtt, ami benne állt és benne volt, és talán azért is voltak rám féltékenyek, mert
mindent úgy hagytam, ahogyan megvettem, és a szállodát belül építettem föl,
úgyhogy ha valaki kicsit is értett hozzá, elismert és megbecsült engem, mintha
művész volnék… ez a szálló volt életem csúcsteljesítménye, ez tett olyan
emberré, aki nem élt hiába. Így aztán magam is mindinkább úgy néztem a
szállodámra, mint egy műtárgyra, mint a saját alkotásomra, csak azért, mert
mások is annak látták… kinyitották a szememet, és bár csak késve, bár csak
később, de mégis rájöttem, hogy ezek a gépek voltaképp szobrok, szép szobrok,
melyektől semmi pénzért nem válnék meg, sőt egyszer azt is felfedeztem, hogy az
egyik műtárgyam, ott a kőbányában, hasonlít ahhoz, amit Holoub, a világjáró,
vagy Náprstek gyűjtött, s tudtam, hogy egyszer bizonyára eljön az idő, amikor itt
az összes gépen, az összes kövön, mindenen rajta lesz a felirat, hogy műemlék…
de mégis megalázottnak éreztem magam, hogy ezek a szállodatulajdonosok még
mindig nem fogadnak be, hogy társadalmilag nem tekintenek magukkal
egyenlőnek, még ha fölöttük állok is, éjszakánként gyakran sajnálkoztam, hogy
nincs már meg a régi, szép monarchia, mert ha itt hadgyakorlatot tartanának,
akkor, ha nem is maga a császár, de, valamelyik főhercege biztosan megszállna
nálunk, és én úgy kiszolgálnám és olyan ételeket készítenék neki, olyan
környezetben lakhatna, hogy azután biztosan nemesi rangra emelne, s ha gróf nem
is, de báró, az lehetnék… És így álmodoztam tovább, s mikor beköszöntöttek a
nagy melegek és a mezőn minden elszáradt és a föld megrepedezett, én a télről
álmodoztam, hogy majd ha leesik a hó és beáll a fagy, kifényesítem a tó jegét, és a
jégre két kis asztalt állítok, az asztalokra régi gramofont, az egyiknek kék, a
másiknak rózsaszín lesz a tölcsére, úgy festenek majd, mint két nagy virág, és
veszek régi lemezeket, és csak régi keringőket és intermezzókat fogunk játszani,
és a kovácsműhelyben lobogni fog a tűz, és a tó partján acélkosarakban fahasábok
égnek majd, és a vendégek korcsolyázni fognak, veszek vagy csináltatok sok régi,
kulcsos korcsolyát, és a hölgyek korcsolyáját az urak fogják fölerősíteni, és
leguggolva a térdükre emelik a nők lábacskáját és forró puncsot szolgálunk majd
föl… ekképpen álmodoztam, miközben az újságok és a politikai pártok azon
civakodtak, ki fogja megfizetni az aszályt, melynek során én olyan szépeket
álmodtam a kőfejtőben megrendezendő téli mulatságokról, és amikor már a
parlamentben is fellángolt a vita a képviselők és a kormánytagok között, hogy ki
fogja tehát az aszályt megfizetni, és megállapodtak abban, hogy a milliomosok, a
döntést megnyugvással fogadtam, mert én is milliomos voltam, azt reméltem,
hogy az én nevem is szerepelni fog az újságokban, hogy ott lesz a Šroubek, a
Brandejs meg a többi név mellett, hogy tehát ezt az aszályt a szerencsés
csillagzatom küldte, hogy ez a szerencsétlenség az én szerencsém, melynek révén
oda kerülhetek, ahová álmomban kívánkoztam, amikor a főherceg nemesi rangra
emelt, hogy én, aki még mindig olyan picike vagyok, mint pikoló koromban,
mégis nagy vagyok, milliomos vagyok… De ahogy teltek-múltak a hónapok,
senki sem küldött nekem semmit, senki sem kívánta tőlem, hogy kifizessem a
milliomosok hozzájárulását, már megvettem a két gramofont, s ráadásul hozattam

90
egy csodaszép orkesztriont, de még egy régi körhintát is, hintázó lovakkal,
szarvasokkal és rénszarvasokkal, melyek olyan nagyok voltak, hogy
széjjelszedettem azt a körhintát, és a lovakat és szarvasokat az eredeti rugóra
szerelve felállítottam a tó köré a kő-szegélyre, és a vendég meg a felesége úgy ült
a lóra, mint valami sezlonra, arra az egymással szembefordított két székre
emlékeztető francia ülőalkalmatosságra, vagy mint valami kis kanapéra, amelyre a
hölgyünkkel ülünk le tereferélni, úgy állítottam egymás mellé a két lovat vagy
szarvast, mint valami gáláns sétalovagláshoz, és állíthatom, hogy bevált a dolog, a
lovak és szarvasok mindig foglaltak voltak a hölgyek és urak által, és szólt az
orkesztrion és a vendégek hintáztak a faállatokon, amelyeknek gyönyörű csótáruk
meg szemük volt, egyáltalán, minden szép volt rajtuk, mert ez egy német körhinta
volt, egy céllövölde és Lunapark gazdag tulajdonosának egykori attrakciója…
Egyszer aztán váratlanul meglátogatott Zdeněk, akiből nagy járási, sőt talán
megyei úr lett, teljesen megváltozott, már nem volt olyan, mint valaha, hintázott a
lovon és nézelődött, és mikor odaültem a szomszédos lóra, csöndesen beszélt
hozzám, aztán bizonyítékul élővett egy összehajtogatott iratot, és még mielőtt meg
tudtam volna akadályozni, lassan összetépte azt a papírt, amelyen milliomosnak
neveztek, és megállapították, hogy milliomosadót kell fizetnem, és Zdeněk
leugrott a lóról és a tűzbe dobta ezt a csodálatos iratot, amit én szinte kinevezési
dekrétumnak tartottam, valahogy szomorúan mosolygott rám, és megitta a
maradék ásványvizét, ő, aki csakis töményt ivott, és ezzel a szomorú mosollyal
ment el tőlem, egy országúti cirkáló, egy nagy fekete autó várt rá, hogy
visszavigye oda, ahonnan jött, vissza valahová a politikába, amiben bizonyára hitt,
ami tartást adott neki, és ez a politika alighanem gyönyörű dolog volt, ha pótolni
tudta az összes bravúros csintalanságot, amire ráment mindig minden pénze, ami
csak nála volt, ezekre a mindig emberbarát csintalanságokra, mintha az a pénz
égette volna a tenyerét, így hát visszaadta azoknak az embereknek, akikről azt
gondolta, hogy őket illeti… és aztán fölgyorsultak az események, úgy, ahogyan
megálmodtam, szenzációs estéket meg délutánokat rendeztem a Kőtörőben,
gramofonok, korcsolyázás, tűz, bent a kovácsműhelyben és kint a befagyott tó
körül is, de a vendégeim szomorúak voltak, vagy annyira vidámak, hogy ez már
nem az a vidámság volt, amit ismertem, ez a vidámság erőltetett volt, mint a
németeké, amikor mulattak, de közben tudták, hogy a Kiskosárban utoljára
vannak együtt a kedvesükkel, a feleségükkel, mert a Kiskosárból egyenest a
frontra mennek… Az én vendégeim is ekképpen búcsúztak tőlem, kezet fogtak
velem és még a kocsiból is integettek, mintha örökre távoznának és már soha
többé nem térnének be hozzánk, és ha mégis eljöttek, minden ugyanúgy zajlott le,
borongósak és melankolikusak voltak, mert ha ide nem nagyon jutott is el a híre, a
politikában minden megváltozott, jött a február, a kommunisták átvették a
hatalmat, és az én vendégeim tudták, hogy számukra ez a véget jelenti, minden
pénzüket elverték, amit még elverhettek, de az öröm és a közvetlen vidámság oda
volt, és a szomorúságuk rám is átragadt, már nem zártam magamra az ajtót, nem
húztam be a függönyöket, hogy aztán – mintha pasziánszoznék – kiteregessem a
földön az aznapi bevételt, a százkoronásokat, amelyeket minden reggel bevittem a
bankba, ahol a betétem pont ezekben a napokban érte el az egymilliót… és
beköszöntött a tavasz, és ahogyan a Kiskosárba is csak némelyik német tiszt tért
meg, a vendégeim, az én törzsvendégeim is el-elmaradoztak, és megtudtam, hogy
volt, akit lepuffantottak, másokat lecsuktak, letartóztattak, megint mások külföldre
menekültek… aztán másféle vendégek jöttek, és a bevétel még nagyobb volt, de
én egyre csak arra gondoltam, vajon mi történt azokkal, akik minden héten itt

91
voltak nálam, és közülük ma csak ketten jöttek el, és elmondták, hogy ők
milliomosok, és hogy holnapra össze kell készíteniök a cókmókjukat, erős cipőt,
takarót, tartalék zoknit és ételt, mert elviszik őket valami gyűjtőtáborba, merthogy
milliomosok… és én megörültem, hogy lám, én is milliomos vagyok, fogtam a
takarékbetétkönyvemet és megmutattam annak a két vendégemnek, az egyiknek
sportszergyára volt, a másik műfogat gyártott, ezt most tudtam meg tőlük, s én
megmutattam nekik a takarékbetétkönyvemet, és rögvest mentem, és
előkerítettem egy hátizsákot és egy pár erős, fűzős cipőt és tartalék zoknit meg
konzerveket, én is készülődtem, hogy majd értem is biztosan eljönnek, mert az a
műfoggyáros azt mondta, hogy már az összes prágai szállodatulajdonos megkapta
az értesítést… És hajnalban a két milliomos elbúcsúzott, sírtak, mert ahhoz, hogy
a határon átszökjenek, nem volt merszük, már semmit sem akartak kockáztatni,
csak annyit mondtak, hogy Amerika meg a Népszövetség ezt nem hagyja
annyiban, hogy egyszer mindent visszakapnak, és visszatérnek a villájukba a
családjukhoz… És én vártam egy napig, aztán kettőig, aztán egy egész hétig, s
olyan hírek jutottak el hozzám Prágából, hogy most már az összes milliomos
gyűjtőtáborban van, Svatý Jan pod Skálou városka papneveldéjében, egy hatalmas
kolostorban, ahol papnövendékek laktak, akiket kiköltöztettek… így aztán
döntöttem, méghozzá aznap, amikor kijöttek hozzám a járástól, hogy kíméletesen
közöljék velem, hogy a helyi tanács társadalmi tulajdonba veszi az én Kőtörőmet,
hogy egyelőre itt maradok, mint gondnok, hogy a tulajdonjog a népre száll… De
én elteltem gyűlölettel, mert tudtam, hogyan történhetett a dolog, hogy már
megint Zdeněk intézkedett, elmentem hát a megyei hivatalba, és ott álltam Zdeněk
irodájában, de ő egy szót sem szólt, csak szomorúan mosolygott, megint felvett az
asztaláról egy iratot és az orrom előtt széttépte és azt mondta, hogy saját
felelősségére tépi szét a behívómat, hálából, hogy a peronon megnéztem az
órámat, s ezzel elvittem helyette a balhét, de én megmondtam neki, hogy nem ezt
vártam tőle, hogy én azt hittem, hogy a barátom, de ő ellenem van, mert én olyan
ember vagyok, aki egész életében mást sem akart, másra sem törekedett, csak arra,
hogy egyszer szállodája legyen, hogy milliomos váljék belőle… És elmentem, és
éjszaka ott álltam a kivilágított papnevelde kapujában, a kapu előtt egy népi
milicista állt katonai puskával, és én jelentettem neki, hogy milliomos vagyok, a
Kőtörő Szálló tulajdonosa, és hogy fontos ügyben beszélni szeretnék a
parancsnokkal… így hát a milicista fölvette a kagylót, és kis idő múlva
beengedtek a portára, aztán egy irodába, ahol megint csak egy milicista ült, de
már puska nélkül, előtte listák, névsorok, meg egy üveg sör, amiből megállás
nélkül ivott… és amikor az üveg kiürült, benyúlt a szék alá, és egy rekeszből
újabb üveget vett elő, kinyitotta és mohón ivott, mint aki mindjárt szomjan hal…
és én megkérdeztem tőle, hogy nem hiányzik-e egy milliomosa… merthogy nem
kaptam meg a behívómat, holott én is milliomos vagyok… és ő megnézte a listát,
ceruzával végigfutott a névsoron, de végül azt mondta, hogy én nem vagyok
milliomos, és hogy menjek csak nyugodtan haza… de én erősködtem, hogy itt
valami tévedés történt, hogy én milliomos vagyok… de ő megfogta a vállam és a
kapuhoz vezetett és kilökött és utánam üvöltött, hogy ha nincs rajta a listámon,
akkor maga nem milliomos. És én elővettem a takarékbetétkönyvemet és
megmutattam neki, hogy egymillióegyszáz koronám és tíz fillérem van a
bankban… és diadalmas hangon így szóltam, akkor hát ez micsoda? Ő belenézett
a könyvbe… én meg kunyeráltam, hogy csak nem akar elkergetni innen… Végül
megesett rajtam a szíve, visszavitt a papneveldébe, és internálttá nyilvánított,
fölírta az összes adatomat meg a személyemmel kapcsolatos legfontosabb

92
tudnivalókat… Ez a teológusoknak épült internátus tényleg olyan volt, mint egy
börtön, mint egy kaszárnya, mint valami szegény főiskolások kollégiuma, csak a
folyosókon lógott minden mélyedésben, minden ablakközben egy feszület, a
szentek cselekedeteit ábrázoló képekkel váltakozva. És szinte minden képen
valami kínzás volt látható, iszonyú horror a festő pontos tolmácsolásában,
úgyhogy az, hogy itt négyszáz milliomos négyesével vagy hatosával lakott egy-
egy cellában, tulajdonképpen semmiség volt. Különben én arra számítottam, hogy
itt is olyan terror meg rosszindulat lesz, mint a börtönben, ahol a háború után fél
évet nyomtam le az enyhébb dekrétum alapján, de épp az ellenkezőjét
tapasztaltam, ami itt, a Szent János-szemináriumban történt, az valóságos burleszk
volt. A refektóriumban tartották az úgynevezett tárgyalásokat, ilyenkor jöttek a
milicisták, vállukon katonai puska, mellükön vörös szalag, a derékszíjuk lógott, az
egyenruhájuk nem méretre készült, hanem mintha csak készakarva az
alacsonyakra bő volt, a nagy termetűekre szűk, így hát inkább kigombolkozva
jártak, az ítéleteket meg úgy osztogatták, hogy minden milliomos milliónként egy-
egy évet kapott, így aztán jómagam a kétmilliómért két évet kaptam, a
sportszergyáros, akinek négymilliója volt, négy évet, s a legtöbbet, tíz évet,
Sroubek szállodatulajdonos kapta, mert neki tízmillió korona volt a vagyona. De a
milicistáknak a legnagyobb gondot mindig az okozta, hogy melyik rubrikába írják
be a kirótt éveket meg személyi adatokat, mint ahogy iszonyú erőfeszítésükbe
került az is, hogy esténként összeszámoljanak minket, mert minden este hiányzott
valaki, de ez azért volt, mert a szomszéd faluba jártunk sörért, meg aztán
feltehetően azért is, mert az őreink megállás nélkül ittak, így hát nem tudtak
megszámolni bennünket, jóllehet a számolást már délután elkezdték. Úgyhogy
szívesebben választották azt a módszert, hogy tízesével számoltak bennünket, az
egyik őr számolt, a másik összecsapta a tenyerét, s ilyenkor a harmadik leejtett
egy kavicsot, s amikor az utolsó embert is megszámolták, összeszámolták a
kavicsokat, az eredményhez hozzáadtak egy nullát, meg a maradékot, ami a
tízesig hiányzott. De mindennap többen vagy kevesebben voltunk, még ha teljes
volt is a létszám, hányszor megesett, hogy az internált milliomosok száma
stimmelt, hogy ezt be is jegyezték, és mindenki fölsóhajtott, ám abban a
pillanatban beállított négy milliomos, kancsóban meg rekeszekben hozták a sört,
és hogy ne legyen félreértés, újonnan érkezetteknek nyilvánították őket, és
mindegyik milliomos a kirótt éveken felül újra annyi évet kapott, ahány milliót
bevallott. Az épületben ugyan internáltak laktak, de kerítés nem épült köré.
Úgyhogy a kapuban ott ültek a milicisták, a milliomosok pedig a kerten át
távoztak és érkeztek, de meg kellett kerülniük az épületet, hogy a kapun
léphessenek be, amit a milicisták minden alkalommal kinyitottak és megint
becsuktak és gondosan kulcsra zártak, de mert körös-körül nem volt se kerítés, se
fal, a milicisták is szívesen választották a rövidebb kerti utat, de aztán megszólalt
bennük a lelkiismeret hangja, és megkerülték a ház sarkát, a kapuhoz mentek,
kinyitották, majd megint kulcsra zárták, és így érkeztek az internátusba. A legtöbb
gond az ennivalóval volt, de kiderült, hogy erre is van megoldás, mert a
parancsnok és a milicisták szívesen étkeztek a milliomosokkal, és a kosztot, amit
a milicisták laktanyájából hordtak nekik, a disznóknak adták, mert a
műfogsorgyáros milliomos disznókat vásárolt, úgyhogy eleinte tíz, majd húsz
disznó volt itt, és már mindenki előre örült a disznóölésnek, mert voltak a
táborban vágóhídtulajdonos milliomosok, akik olyan finomságokat ígértek, hogy a
milicisták már jó előre nyalogatták a szájuk szélét, és maguk tettek újító
javaslatokat, hogy miféle specialitásokat lehet még a disznóból készíteni. Itt aztán

93
nem úgy főztek, mint egy papneveldében, hanem mint hajdanán egy gazdag
kolostorban, mondjuk a kereszteseknél. Ha egy milliomosnak elfogyott a pénze, a
parancsnok hazaküldte, eleinte egy civilbe öltözött milicista kíséretében, de
később már elég volt az eskü is, és az internált mehetett Prágába a pénzért, és
kivehette a bankból, a takarékbetétkönyvéről, levonathatta abból a millióból vagy
milliókból, mert a parancsnoktól igazolást kapott, hogy az összeget közcélra
fordítják. Így aztán az internátusban konyha működött, étlap is készült, amit a
milicisták parancsnokával hagyattak jóvá, hogy legyen olyan kedves és tegye meg
az észrevételeit, mert a milliomosok vendégeiknek tekintették a milicistákat, és
együtt is étkeztek velük az ebédlőkben és refektóriumokban… Tejnora milliomos
egyszer engedélyt kapott, hogy zenészeket hozzon Prágából, egy kvartettet,
amolyan sramlizenét játszottak, és mikor taxival meghozta a zenészeket, itt
különben is divatba jött, hogy a milliomosok az útelágazásig taxival jártak
Prágába, a bezárt kapu mellett mindnyájan bementek a milliomosok koncentrációs
táborába, fölébresztették az őrséget, mert már éjfél volt, aztán újra kimentek a
kapu elé, de az álmos milicisták nem boldogultak a zárral, így aztán a milliomos
megkerülte a kaput, a kert felől bement a kapualjba, fogta a kulcsot és kivitte a
kapu elé, és kintről nyitotta ki a kaput, de mert a kulcs valahogy rossz volt és nem
zárt, Tejnora milliomos ismét bement, bezárta belülről a kaput és visszaadta a
kulcsot… Gondoltam is akkoriban, milyen kár, hogy Zdeněk nem milliomos, mert
itt aztán elemében volna, s nemcsak a saját pénzét költené el, de tudná, mihez
kezdjen a többiekével is, akiknek nem volt elég fantáziájuk, s beleegyezésükkel az
ő pénzüket is elverné… És egy hónap múlva az összes elítélt milliomos
napbarnított volt, mert mi a domboldalon napoztunk, míg a milicisták sápadtak
voltak, mert egyrészt a kapuban álltak, másrészt állandóan jelentést kellett írniuk,
ültek a cellákban, de még egy névsoros létszámjelentést sem tudtak összeállítani,
mert Novákból vagy Novyból három is volt itt, és mivel mindig teljes fegyverben
kellett lenniök, a puskájuk, a tölténytáskájuk állandóan lecsúszott, s közben
megállás nélkül radírozták és újraírták a jelentést, amit végül valamelyik
szállodatulajdonos milliomos készített el nekik, mintha csak étlapot állítana össze.
És mert a katolikus intézet után maradt itt egy gazdaság is, tíz tehénnel, de a
tíztőgynyi hozam nem volt elég a reggeli kávéhoz – reggelire babkávéból készült
tejeskávét ittunk, amibe, miként azt Šroubek úr bevezette, egy pohárka rum is
került, úgy, ahogy azt Bécsben, a Kafé Sacherben tanulta – ezért a lakkfesték- és
festékporgyáros vett még öt tehenet, s így elég tejünk volt, mert nem mindenki
bírta a tejet, és az ilyenek reggel csak egy kupica rumot ittak, vagy pedig
bögréből, hasas edénykékből hajtották föl az italt, mert még éjszaka is ettek, és a
rummal akarták helyrehozni az emésztésüket. Az is szép volt, amikor havonta
egyszer megérkeztek látogatóba a családtagok… ilyenkor a parancsnok fogta a
fehér ruhaszárító kötelet, és kifeszítette a képzeletbeli fal köré, és ahová nem
jutott kötél, oda maga húzott a cipősarkával vonalat, és ez a vonal választotta el az
internáltakat az internátustól és a külvilágtól… és aztán jöttek a feleségek a
gyerekekkel, az étellel teli hátizsákokkal, táskákkal, téliszalámikkal, külföldi
konzervekkel, és bár igyekeztünk szenvedő arcot vágni, le voltunk sülve és ki
voltunk gömbölyödve, és ha valaki úgy jött volna ide, hogy nem ismeri a
körülményeket, biztosan azt hitte volna, hogy azok az emberek a rabok, akik
látogatóba jöttek, s hogy a börtön odakint van, mert a milliomosok internálását a
rokonok szemlátomást nehezebben tűrték, mint maguk a milliomosok. És mert
nem bírtunk mindent megenni, hát mi, milliomosok megosztottuk az élelmiszert a
milicistákkal, akiknek annyira ízlett minden, hogy elérték a parancsnoknál, hogy

94
havonta kétszer, kéthetente egyszer engedélyezze a látogatást… És előfordult,
hogy ha nem volt együtt harminc-ötvenezer korona, a parancsnok megengedte,
hogy a szakemberek értékes könyveket válogassanak ki a kolostor könyvtárából,
és autóval Prágába vigyék az antikváriumba… aztán valakinek eszébe jutott, hogy
el lehetne adni a leendő papok kellékeit és ruhatárát, az ágyneműt és fehérneműt,
innen, a szikla alatt fekvő Szent János kolostorból, melynek lankáján
délutánonként napozgattunk és húztuk a lóbőrt… de ez már majdhogynem
felesleges volt, mert az igazi milliomosok erre már régen rájöttek, már régen
kiválogatták a szép ágyneműt, a hegyvidéki takácsok szőtte szép, hosszú
hálóingeket már régen elhordták teli bőröndökkel, a gyönyörű törülközőket is
tucatjával, volt itt mindenből bőven a raktárban, mert aki ebből az intézetből
leendő papként távozott, azt kistafírozták, s a raktárt senki sem ellenőrizte, senki
sem tartotta nyilván, ellenkezőleg, a milicisták meg a milliomosok rendelkezésére
állt, nehogy valami járvány törjön ki ebben a milliomos-gyűjtőtáborban, kolera,
vérhas vagy tífusz… így aztán az is megesett, hogy a milliomosok elmentek
szabadságra, olyannyira bíztak itt bennünk, s tudták, hogy nem szökünk meg, és
ha mégis – kétszer esett meg ilyesmi –, hát hozunk egy másik ismerős milliomost,
hadd pihenje ki a családi életet… volt úgy, hogy a milicisták civilbe bújtak és az
egyenruhát mi, milliomosok vettük föl, és mi őriztük magunkat, és amikor
vasárnap vagy szombatról vasárnapra virradó éjjel bíztak ránk szolgálatot, a
milliomosok őrzését, annak mi mindig örültünk, mert olyan komédia volt ez,
amilyet még Chaplin sem tudott volna kitalálni, egész délután azt játszottuk, hogy
felszámoljuk a milliomosok táborát, a kapuőrség parancsnoka, a milicistának
átöltözött Tejnora milliomos bejelentette, hogy a tábor felszámoltatik, hogy a
milliomosok mehetnek haza, de a milliomosok elbújtak, így aztán a milicistáknak
álcázott milliomosok győzködték őket, ecsetelgették, milyen szép is odakünn a
szabad élet, hogy ott majd nem kell szenvedniük és nyögniök a milicisták igája
alatt, hanem élhetik a milliomosok szabad életét, de a milliomosok hallani sem
akartak erről, így hát Tejnora, a milliomos, aki milicistának, kapuőrnek öltözött,
kihirdette a tábor erőszakos felszámolását, és kihurcoltuk a cellákból a
milliomosokat, azokat, akiknek nyolc-tízmilliójuk volt, tehát nyolc-tíz évet
kaptak, aztán a kapukulcsot keresgéltük, s végül nem tudtuk kinyitni a kaput, így
hát a milliomosok megkerülték, kívülről nyitották ki, majd megint megkerülve a
kaput, felsorakoztak, és mi néztük ezeket a jeleneteket és majd megszakadtunk a
nevetéstől, ahogy a milicisták kitaszigálták a milliomosokat, aztán bezárták
mögöttük a kaput, és a milliomosok fölmentek a domb tetejére, és ahogy
körbetekintettek, meggondolták magukat és visszajöttek és dörömböltek a kapun
és térden állva kérlelték a milicistáknak öltözött milliomosokat, adjanak nekik
menedékjogot… és én is nevettem, de a nevetésem igazából nem volt őszinte,
mert bár együtt voltam a milliomosokkal, mégsem kerültem közelebb hozzájuk,
pedig egy cellában aludtam Šroubek szállodatulajdonos úrral. Annyira elutasító
volt velem, hogy még a földre esett kanalát sem volt szabad felvennem, ott álltam
a kantinban a felemelt és felkínált evőeszközzel, mint néhány évvel ezelőtt a
pohárral, amikor senki sem akart koccintani velem, és a szállodatulajdonos úr egy
másik kanalat vett, és inkább azzal a kanállal ette a levest, és azt, amit az
evőeszköze mellé raktam, viszolyogva eltolta magától a szalvétával, míg a földre
nem esett, mindenki azt nézte, hogyan rúgja el magától Šroubek úr azt a kanalat,
és a kanál a refektórium egyik asztala alá repült, a miseruhák tetejére… Nevettem,
de korántsem volt nevethetnékem, mert amint szóba hoztam az én milliómat, az
én Kőtörő Szállodámat, a milliomosok rögtön elhallgattak és máshová néztek,

95
nem ismerték el az én milliómat, az én kétmilliómat, és én megértettem, hogy
csak megtűrnek maguk között, hogy én nem vagyok méltó hozzájuk, mert nekik
már rég megvoltak azok a millióik, már a háború előtt is milliomosok voltak, míg
én a háború alatt gazdagodtam meg, így aztán nemcsak hogy nem kívántak, de
nem is tudtak maguk közé fogadni, mert nem voltam rangjukbeli, akárcsak abban
az álmomban, mikor a főherceg nemesi rangra emelt és báróvá tett, de ettől még
nem lettem volna báró, mert a nemesség nem fogadott volna be, miként a
milliomosok sem fogadtak barátjukká, sőt ellenkezőleg, mert amikor egy éve még
odakinn éltem, lehetett olyan illúzióm, hogy egyszer majd befogadnak, sőt meg
voltam róla győződve, hogy mint a Kőtörő tulajdonosa egyenlő vagyok velük,
mert hiszen kezet fognak, nyájasan elbeszélgetnek velem, de ez mind csak látszat
volt, mert minden gazdag igyekszik megszerezni a szálloda vagy étterem
főpincérének a jóindulatát, sőt hozat még egy poharat, hogy koccintson vele, de
ha az utcán találkozik azzal a főpincérrel, a gazdag ember nem áll meg, nem
beszélget el vele, az csak afféle bonton, hogy az ember a maga pártján tudhatja a
főpincért, mert egy ilyen főpincérrel vagy szállodatulajdonossal nem árt jóban
lenni, mivel befolyása van arra, mit hoznak ki a vendégnek enni-inni, hogyan
szállásolják el, és mennyire lesz diszkrét a főúr, menynyire tartja majd a száját
azért, mert koccintottak, ittak egymás egészségére, és váltottak pár kedves szót…
És azt is láttam, hogyan születnek ezek a milliók, hogy Brandejs úr az egész
személyzetnek krumplinudlit főzetett, hogy kicsinységeken spórolt, mint ahogy itt
is ő volt az első, aki rájött, hogyan lehet hozzáférkőzni azokhoz a szép
törülközőkhöz és lepedőkhöz, hogyan lehet bőröndben kivinni a kapun és
hazacígölni, nem mintha szüksége lett volna rá, de a milliomoslelke nem engedte,
hogy a kínálkozó lehetőség kihasználatlanul maradjon, vagy egyszerűen csak
gyakorolta, miként lehet ingyen megszerezni azt a sok szép holmit a leendő papok
stafírungjából… Az én gondjaimra bízták a galambokat, maradt itt kétszáz pár
postagalamb. A parancsnok rám osztotta ki, hogy tartsam tisztán a dúcokat, hogy
vizet és ocsút adjak nekik… Mindennap ebéd után egy kézikocsival a konyhába
mentem, hogy elvigyem az ételmaradék egy részét… Majd' elfelejtettem, hogy a
parancsnok már annyira megcsömörlött a sok hústól, hogy megkívánta a
krumplilángost, aztán meg a szilvalekváros lepényt reszelt sajttal, tejföllel leöntve.
És a milliomos szabónál, Bártanai pont látogató volt, így aztán felajánlotta a
parancsnoknak, hogy mivel a felesége parasztszármazású, ott maradhatna
édességkészítő szakácsnénak… és így jelent meg itt az első nő, és mert már
elegünk volt a húsevésből, még három feleség vonult be a dutyiba, három
milliomosné, Bártová asszonnyal mint főszakácsnéval az élen, és amikor
szabadon engedték azokat a milliomosokat, akik bizonyítani tudták francia vagy
osztrák állampolgárságukat, és tíz cella fölszabadult, a milliomosok rájöttek, hogy
ezeket a cellákat ki lehetne adni a feleségeknek, akik hetente egyszer
meglátogathatnák férjeiket, mert mégsem emberséges, hogy a nős embertől
megtagadják törvényes hitvesét. Így aztán tízesével váltották itt egymást a szép
nők, sőt később rájöttem, hogy ezek nem is feleségek voltak, hanem a hajdani
bárokból való hölgyek, magam is fölismertem két kuncsaftomat, már benne jártak
a korban, de még mindig szépek voltak. A Párizs Szállóba jártak mustrára, mikor
csütörtökönként jöttek a tőzsdeügynökök… de én nagyon megkedveltem azokat
az én galambjaimat, a kétszáz pár galambot, melyek olyan pontosak voltak, hogy
pontban kettőkor ott ültek a kolostor tetőgerincén, ahonnan egyenesen a konyhába
lehetett látni, s ahonnan naponta kijöttem a kézikocsival, és azon a kézikocsin
mindig két zsák ocsú és mindenféle zöldségmaradék volt, és én, aki az abesszin

96
császárnak szolgáltam föl, most galambokat etettem, melyeket senki se akart
etetni, nem milliomoskezecskéknek való munka volt ez, így aztán nekem mindig
pontosan akkor kellett kigurítanom azt a kézikocsit, mikor az óra kettőt ütött, vagy
hanem ütött éppen, és sütött a nap, akkor pontosan a kolostor falán lévő napóra
szerint, és ahogy kiléptem az ajtón, mind a négyszáz galamb lerepült a tetőről,
felém röpültek, s röptüket árnyék kísérte meg toll- és szárnysuhogás, mintha
lisztet vagy sót szórnának ki egy zsákból, és a galambok rátelepedtek a
kézikocsira, s amelyik nem fért rá, az a vállamra telepedett vagy felröppent, és a
fülem körül csapkodott a szárnyával, eltakarták előlem szinte az egész világot,
olyan volt ez, mintha egy nagy uszályban lennék, egy fátyolban, ami előttem-
utánam hömpölyög, és ez a csapkodó szárnyakból és nyolcszáz
borókabogyószemből összeálló uszály teljesen beborított engem, és én csak
húztam ezt a felleget, mindkét kezemmel a kiskocsi rúdjába kapaszkodva, a
milliomosok majd megpukkadtak a nevetéstől, ahogy ott láttak, a galambok által
beborítva, míg a hátsó udvarra nem értem, ahol a galambok nekiestek az
ennivalónak, és addig-addig csipegettek, míg a két zsák ki nem ürült, míg a
lábasokból minden el nem tűnt, egyszer aztán elkéstem, a parancsnok a
parmezános olasz levest kóstolgatta, én meg vártam a lábosra, és hallom, hogy
kettőt üt az óra, s mielőtt még észbe kaptam, a nyitott ablakon berepültek a
konyhába a galambok, mind a négyszáz galamb, körülröpködtek mindenkit, aki
bent volt, kiverték az internálótábor parancsnoka kezéből a kanalat, így aztán
gyorsan kiszaladtam, és a küszöb előtt úgy beborítottak azok a madarak, úgy
megcsipdestek gyöngéd kis csőrükkel, hogy arcomat, fejemet eltakarva
menekültem, de a galambok követtek, s én megbotlottam, és a madarak
körülröpködtek, rám telepedtek, és ekkor felültem és láttam önmagamat, ahogy itt
ülök a galambok fellegében, és a madarak hozzám dörgölőztek, számukra én
voltam az életadó Úristen, és ekkor visszatekintettem eddigi életemre, és most
olyannak láttam magam, hogy ezek az Isten követei, ezek a galambok úgy
vesznek körül, mintha valami szent volnék, mintha az ég kiválasztottja volnék, és
miközben a többiek nevettek énrajtam, hallottam a kacajt, a kiabálást és a
megjegyzéseket, engem a szívem mélyéig megrázott ez a galambüzenet, és
hittem, hogy most ismét valósággá vált a hihetetlen, mert ha tízmillióm volna meg
három hotelem, ez a galambsimogatás, a galambcsőröcskék csókjai ennél is többet
érnének, hogy ezt az ég küldte nékem, mert kedvét lelte bennem, ahogyan azt az
oltárképeken láttam, meg a keresztút képein, melyek a cellánkba vezető folyosó
falait díszítették. Csakhogy én semmit sem láttam, semmit sem hallottam, egyre
csak az akartam lenni, amivé sohasem válhattam, milliomossá, még ha volt is
kétmillióm, de most többszörös milliomos lettem, mert rádöbbentem, hogy ezek a
galambok az én barátaim, hogy megtestesülései egy küldetésnek, ami csak eztán
vár rám, hogy most ugyanaz történt, ami Saullal is megesett, midőn leesett a lóról
és megjelent neki az Úr… és szétrebbentettem a nyolcszáz csapdosó szárnyat, és
mint a szomorúfűz ágai közül, kiléptem ebből a mozgó tollazatból, s futásnak
eredtem, kihúztam a kiskocsit a két zsák ocsúval meg a zöldségmaradékkal teli
lábosokkal, a galambok újra rám telepedtek, és én ebben a galambfelhőben, a
csapdosó szárnyak között húztam lassan a kocsit a hátsó udvar felé, és útközben
volt még egy látomásom, Zdeněk jelent meg nekem, de nem politikai
funkcionáriusként, hanem mint a Csendesség Szálló pincére, láttam, ahogy egy
szabadnapunkon együtt sétálgattunk, és a nyírfaligetben észrevettük, hogy a fák
között fürgén rohangál egy kis emberke, nyakában síp, időnként a sípba fúj, a
fatörzsekre mutogat, lökdösi egymástól azokat a fatörzseket, kiabál velük, mit

97
kakaskodnak már megint? Říha úr, utoljára mondom, még egy ilyet, és lemegy a
pályáról. És megint ide-oda futkosott a fák között, és Zdeněk mulatott rajta, de én
semmit sem értettem, aztán este Zdeněk elmondta, hogy ez az ember Šíba úr, a
futballbíró, akkoriban senki sem akart a Sparta-Slávia meccsen fújni, mert a
játékosok percenként durva szabálytalanságokat követtek el, hát ha senki,
mondotta Šíba úr, akkor majd én… és a ligetben edzett a nyírfák között, futkosott
és rettegésben tartotta a fákat, és figyelmeztetett, és kiállítással fenyegette Burgrt
és Brainét, de a legtöbbet Říha úrral perelt, hogy még egy ilyet, és leküldöm a
pályáról… azon a délutánon Zdeněk a bolondokházából, ahol az enyhébb eseteket
kezelték, egy autóbusznyi dilinyóst vitt el kirándulni, olyanokat, akiknek amúgy is
kimenőjük volt a faluba, mert búcsú volt, így aztán csíkos ruhában, fejükön
keménykalappal felülhettek a hintára meg a körhintára, és Zdeněk, miután a
kocsmában vett nekik egy hordó sört, és csapot meg korsókat is kölcsönzött
hozzá, elvitte őket abba a nyírfaligetbe, és csapra verték a hordót és ittak, és a fák
között ott rohangált Síba úr és sípolt, és a bolondok csak nézték, aztán leesett
nekik a tantusz, és szurkoltak, kiabáltak, és a Sparta meg a Slávia összes ismert
játékosának a nevét harsogták, még azt is látták, hogy a Braine fejbe rúgta a
Pláničkát, és addig fújoltak, míg Šíba úr ki nem állította Brainét… és a végén,
amikor Šíba úr már harmadszor lökte el magától Říhat és harmadszor megintette,
nem maradt más hátra, mint a játékost a Jezbera elleni durvaságokért kiállítani, és
a bolondok kiabáltak, és mire elfogyott a hordóból a sör, már nemcsak ők, hanem
én is száguldozó vörös meg fűzős mezeket láttam a nyírfák helyett, olyan feszes
tempóban mozogtak, ahogyan a bíró, az aprócska Šíba úr fújt, akit végül a
bolondok a vállukon vittek le a pályáról, mert ritkán látni ilyen szép
játékvezetést… Egy hónap múlva Zdeněk egy újsághírt mutatott, egy tudósítást
Šíba bíró úrról, aki Říhat és Brainét kiállítva, határozott játékvezetésével
megmentette a mérkőzést… És így szép lassan a hihetetlen valósággá vált, a kör
kezdett bezárulni, egyre gyakrabban tértem vissza a gyermek- és ifjúkoromba,
újra pikolófiú voltam, ahogy eltávolodtam tőle, úgy tértem most vissza hozzá.
Néhányszor még kiálltam szemtől szembe önmagammal, de nem azért, mert így
akartam, hanem az események kényszerítettek rá, hogy lássam az életem, mint
ahogyan nagyanyámmal vártam szobájának nyitott ablakánál, hogy föntről, a
Károly fürdő toalettjének ablakából minden csütörtökön és pénteken a
kereskedelmi utazók piszkos fehérneműt dobjanak ki, mely néha úgy terült rá az
égbolt fekete hátterére, mint egy-egy keresztre feszített fehér ing vagy alsónadrág,
hogy aztán az óriás malomkerékre hulljon, ahonnan nagyanyám egy kampóval
lepecázta, hogy kimossa, kijavítsa és eladja az építőmunkásoknak. A milliomosok
intemátusában a fülembe jutott, hogy ez itt az utolsó hetünk, hogy munkába
állítanak bennünket, az öregeket pedig hazaengedik. Így aztán megrendeztük az
utolsó vacsorát, s mert ehhez sok pénzre volt szükségünk, szabadságot kaptam, és
a műfogsorgyárossal elindultunk a nyaralójába, ahol a pénzét rejtegette…
Hihetetlen élmény volt ez is, éjszaka érkeztünk a nyaralóba, fogtunk egy létrát, és
az elemlámpa fényénél kinyitottuk a mennyezetbe vágott ajtót, de a gyáros már
elfelejtette, melyik bőröndbe rakta azt a százezret, így hát sorra nyitogattam a kis
bőröndöket, egytől egyig egyformák voltak, és mikor kinyitottam az utolsó, nagy
bőröndöt és belevilágítottam, elborzadtam, bár egy műfogsorgyárosnál
számíthattam volna ilyesmire, mert abban a bőröndben csupa műfog és műíny
volt, s ekkora mennyiségben ez iszonyú látvány volt, csupa rózsaszín szájpadlás
meg fehérlő fogsor, száz meg száz protézis, és én rémülten álltam a létrán, mint a
húsevő növények, úgy néztek ki azok az összeszorított, egymásnak feszülő fogak,

98
de voltak félig nyitott, vagy tátongó fogsorok is, mintha ásítottak volna, majd
kifordultak, és én hátratántorodtam és magamra rántottam azt a holmit, éreztem,
hogy kezemet és arcomat hideg fogak csókolgatják, majd lecsúsztam a létráról,
kezemből kiesett a lámpa, a padlóra estem és testemre fogak zuhogtak, ott
feküdtem betemetve, a mellkasomat műfogsorok borították, és olyan libabőrös
lettem, hogy kiáltani sem tudtam… de aztán mégis hasra fordultam, és mint
valami állat, mint valami pók, négykézláb fürgén kirontottam azok alól a fogak
alól, és a bőrönd mélyén ott voltak az ezresek, és a gyáros gondosan összeszedte a
fogakat, egy lapátra seperte őket és visszaszórta a kofferba, aztán átkötötte a
bőröndöt egy madzaggal és fölcipelte oda, ahol kinyílt… és bezártuk a padlást és
szótlanul mentünk vissza a pályaudvarra. Az a mi utolsó vacsoránk szinte
hajszálra olyan volt, mint a Párizs Szállóban rendezett lakodalmak, én felmentem
Prágába, ahol a szobámban ott lógott az új frakkom, de főleg a rendjelet meg a
díszszalagot vittem magammal, amit az abesszin császártól kaptam, vettünk
virágot meg aszparáguszágacskákat az asztal feldíszítésére, és Šroubek meg
Brandejs urak egész délután az asztalokat csinosították a papétkezdében, Brandejs
úr azon sopánkodott, hogy nem teríthet az arany evőeszközével, és meghívtuk az
összes milicistát, de még a táborparancsnokot is, aki amolyan jóságos bácsika
volt, este belénk botlott a falu szélén, és mikor megkérdezte, hova megyünk,
Brandejs úr azt mondta, tartson velünk, parancsnok úr, megyünk táncolni, de ő
nem jött, csak a fejét csóválta, és elballagott a puskájával, úgy vitte azt a fegyvert,
mint valami horgászbotot, iszonyúan zavarta ez a katonai karabély, annyira nem
illett hozzá, most is arról álmodozott, hogy amint átadta fölszámolásra ezt a mi
milliomostáborunkat, azon nyomban visszamegy bányásznak… És én újra pincér
lettem, frakkot öltöttem, de már másként bújtam bele, mint régen, valahogy úgy,
mintha jelmez volna, alighanem lélekben már máshol jártam, és így tűztem ki a
kitüntetést, így igazítottam a mellemre a kék díszszalagot is, nem kérkedtem, a
fejemet sem szegtem fel, hogy néhány centivel magasabbnak tűnjek, mindegy volt
ez már nekem, a milliomos szállodásokkal sem akartam egyenlővé válni,
valahogy lekókadtam, már ezt a lakomát is a túloldalról néztem, közönyösen
hordtam ki a fogásokat, jóllehet a placcon ott dolgozott velem Šroubek úr meg
Brandejs úr, ők is frakkban, és amikor a szállodámra, a Kőtörőre gondoltam, már
nem sajnáltam, hogy nem az enyém, amint azt az értesítésben tudatták velem,
egyáltalán, szomorú vacsora volt ez az utolsó vacsora, mindnyájan szomorúak és
méltóságteljesek voltunk, mint az igazi utolsó vacsorán, ahogyan a képekről
ismertem, és itt, a refektóriumban is láttam az egész falat beborító festményen,
előételnek salpicont ettünk és délmorva fehérrel öblítettük le, és szép lassan,
először csak én, majd a többiek is, tekintetünket az utolsó vacsorát ábrázoló
festményre emeltük, és egyre jobban hasonlítottunk azokhoz az apostolokhoz, így
aztán, miközben a Sztroganov módra elkészített májat ettük, egyre mélabúsabbak
voltunk, lakománk egyre hasonlatosabbá vált a galileabéli kánai menyegzőhöz,
minél többet ittak a milliomosok, annál józanabbak lettek, a kávét és a konyakot
szótlanul fogyasztották el, a milicisták is hallgattak, külön asztalnál ültek, annál,
ahol azelőtt a papi szeminárium tanárai és professzorai étkeztek, már a
milicistáknak is elborult a kedvük, mert tudták, hogy éjfélig vagyunk együtt
utoljára, és hogy ezek az idők számukra is szépek voltak, némelyikük azt szerette
volna, hogy maradjunk együtt az idők végezetéig… és ekkor a kolostorból, ahol a
harminc szerzetesből csak egy sánta barátot tűrtek meg, fölhangzott az éjféli
misére hívó harangszó, a sánta barát misét mondott a katolikus milliomosoknak,
néhányan voltak csak a kápolnában, már összepakolták bőröndjeiket meg

99
hátizsákjaikat, és a sánta barát, amikor a kehellyel megáldotta a hívőket,
váratlanul letette a kelyhet, felemelte a kezét, és felzúgott az orgonaszó és a barát
énekelni kezdte a Szent Vencel, a cseh haza fejedelmét… a refektóriumig
hallatszott a hangja meg az orgona zengése, és mi az utolsó vacsorára
pillantottunk, s mindez valahogy úgy egybecsengett a mi szomorkás és szorongó
hangulatunkkal, hogy akár katolikusok voltunk, akár nem, fölálltunk, egyik ember
a másik után, aztán már csoportosan… és futottunk át az udvaron, és a nyitott
ajtón beszaladtunk a sárga gyertyafényben úszó kápolnába, és nem térdeltünk le,
hanem térdre rogytunk, nem is rogytunk le, hanem valami térdre kényszerített
bennünket, valami, ami erősebb volt nálunk, milliomosoknál, valami, ami erősebb
volt bennünk, mint a pénz, valami, ami itt lebeg körülöttünk és már ezer éve vár…
ne hagyj pusztulni minket, sem sarjainkat… énekeltük térden állva, volt, aki
arccal a padlóra borult, térdepeltem és láttam ezeket az arcokat, ezek itt egészen
más emberek voltak, már meg sem ismertem volna őket, egyikük arcán sem volt
ott a milliók nyoma, mintha minden arcot valami magasztosabb, szebb érzés
ragyogott volna be, a legszebb, ami az emberben él… és mintha az a sánta barát
sem sántított volna többé, olyan volt attól a sántítástól, mintha nehéz szárnyakat
húzna maga után, olyan volt abban a fehér csuhában, mint az ólomtollak súlyától
sántító angyal… s ez a barát, ahogyan ott térdeltünk vagy az arcunkra borultunk…
fölemelte a kelyhet és megáldott vele minket… és utána végigment a térdeplők
közt az aranykehellyel és átvágott az udvaron és csuhája úgy világított a sötétben,
mint annak az artistának a foszforos ruhája, aki billent egyet és legurult a görgőn a
szikláról a bányatóba, hogy aztán, miként a megszentelt ostyát a fráter, elnyelje a
tó… És aztán éjfélt ütött az óra, és kezdetét vette a búcsúzkodás, sorra kimentünk
a nyitott kapun, a milicisták meg a parancsnokuk kezet fogtak velünk,
mindenkivel szívélyesen kezet ráztak, Kladno vidékéről származó bányászok
voltak mindnyájan, és mi eltűntünk a sötétben, és a pályaudvarra mentünk, mert a
tábort feloszlatták, bennünket pedig fölszólítottak, hogy menjünk haza, tekintet
nélkül arra, hogy tíz évet kaptunk, vagy csak kettőt, hogy tízmilliónk volt, vagy
csak kettő… egész úton arra a kétszáz pár galambra gondoltam, hogy két órakor
ott fognak majd várni, és én nem jövök. Úgy mentem haza, hogy a fejem tele volt
galambokkal, de nem Prágába mentem, hanem a Kőtörőbe, baktattam fölfelé az
ösvényen, az erdőből kijutva meg kellett volna pillantanom a kivilágított
szállodát, de minden sötét volt… Mikor a szobrokhoz és a kőőrlő malomhoz
értem, meg sem ijedtem. A Kőtörőt bezárták, a bejárati kapuk zárva voltak, s a
deszkákból összetákolt új kapun nagy lakat lógott. Megkerültem a kerítést és a
nyíló seprővirággal borított dombon leereszkedtem a Kő-törő közepébe.
Mindenütt rendetlenség, a székek összepiszkolva, fölborítva… megfogtam a
kovácsműhely kilincsét, nyitva volt. Az étteremnek hűlt helye, bizonyosan
valahova máshová szállítottak mindent, csak a kovácstűzhelyben pislákolt még a
láng, a konyhafelszerelés eltűnt, helyette csak pár közönséges kávésbögre állt a
padkán… szinte gyönyörködve nyugtáztam lépésről lépésre, hogy ez a szép
Kőtörő, amiért maga Steinbeck is kiállított volna nekem egy ötven-, hatvan-,
hetven-, nyolcvanezer dollárról szóló csekket, a múlté, és hogy jól tettem, hogy
nem adtam el neki, mint ahogy az is úgy van rendjén, hogy ha nem lehetek itt
szállodatulajdonos, akkor velem együtt tűnjön el a hotel is, amiből valószínűleg
strandot csináltak, mert a konyharuhák helyén törülközők, és a két sarok között
kifeszített dróton fürdőruhák lógtak… Egyvalamit láttam, ami azelőtt nem volt itt
és amit szépnek találtam, a plafon alatt vízszintesen egy mezítelen nő szobra
függött, biztos valami konfekció áruház kirakati babája… Végigmentem a

100
folyosón, szőnyeg sehol, minden ajtó elől eltűnt a kis üvegcsillár. A kilincs után
nyúltam, nyitva volt, benéztem, villanyt gyújtottam, és beleborzadtam, hogy
minden úgy lesz, ahogyan itt hagytam, de a szobácska üres volt, és így volt ez jól,
hogy velem együtt tulajdonképpen eltűnt az egész Kőtörő, és már senkinek sem
lesz ereje hozzá, hogy ugyanúgy megcsinálja, ahogyan én, bárki, aki látta a
szállodámat, emlékezetből, amikor csak kedve szottyan, vagy a pillanat hatása
alatt fölidézheti, milyen is volt itten, ábrándozásaiban helyet találhat az én
Kőtörőmnek is, és ha úgy kívánja, álmaiban a legszebb lányokkal találkozhat a
szállodámban, vagy minden hajdani vendégem nappali álmodozása során
legurulhat a görgőn a hetvenméteres magasságból, és a tó közepe fölött
elengedheti a rudat, egy kicsit még ott maradhat, aztán fejest ugorhat a vízbe,
vagy pedig, miként az minden álmodozásban megengedett, elrugaszkodhat, és ott
maradhat a levegőben lógva a tó felett, úgy tekinthet körül, mint a szárnyával
csapkodó madár, mint ahogyan azt a pacsirta tudja, csak a szellőbe kapaszkodva, s
utána akár vissza is gördülhet a kötélen, mint egy visszafelé pergő filmben, a
sziklához, oda, ahonnan a rúdba kapaszkodva az imént vágott neki a víztükör alatt
tátongó mélységnek…
Így aztán elégedetten távoztam, és amikor Prágába értem, ott várt a felszólítás:
vagy jelentkezem a pankráci börtönben a büntetésem letöltésére, vagy önkéntes
erdei munkára megyek kedvem és gusztusom szerint, azzal a kikötéssel, hogy
csak a német határvidéken dolgozhatom. Délután elmentem a hivatalba és
elfogadtam az első felkínált munkát és boldognak éreztem magam és
boldogságom csak tovább fokozódott, mikor észrevettem, hogy valahol elhagytam
a cipősarkamat, hogy elkoptattam azt a bőrdarabot, ami alá az utolsó két bélyeget
rejtettem, az utolsó nagy pénzt, amely Liza, a feleségem után maradt rám, mert ő
hozta nekem ezeket a bélyegeket Lembergből, Lvovból, a gettó felégetése és a
zsidók kiirtása után. Ahogy Prága utcáit jártam, már nyakkendőm sem volt, már
egy hajszálnyival sem szerettem volna nagyobb lenni, már nem válogattam a
příkopy i és Vencel téri szállók között, hogy melyiket venném meg. Sőt kedvem
leltem az önmagammal szembeni kárörömben, magam kívántam magamnak, hogy
úgy járjak, ahogy jártam, hogy az út, ami előttem áll, immár csak az én utam
legyen, nem kellett többé hajlonganom és ügyelnem arra, hogy mindenkinek jó
napot, jó estét, kezitcsókolomot köszönjek, nem kellett már vigyáznom a
személyzetre, és amikor én voltam a személyzet, akkor arra, hogy a főnök ne
lássa, hogy leültem, hogy rágyújtottam, hogy elvettem egy darabka főtt húst, már
csak annak örültem, hogy holnap elmegyek valahova messzire, messze az
emberektől, hogy ott is lesznek ugyan emberek, de megtalálom azt is, amiről, mint
minden villanyfényben dolgozó alkalmazott, én is álmodoztam, hogy egyszer
majd nekivágok a természetnek, hogy ha majd egyszer nyugdíjas leszek,
megnézem, milyen is az erdő; milyen a nap, ami egy életen át egész nap úgy süt
az arcomba, hogy kalap alá vagy árnyékba kell menekülnöm előle… pincér
koromban imádtam a portásokat, házmestereket és a kazánfűtőket, akik naponta
legalább egyszer kiszaladtak a ház elé, és fejüket hátraszegve kémlelték a prágai
utcák árkából az ég keskeny sávját, a felhőket, és hogy hány óra van, már nem az
óra állása, hanem a természet szerint. És a valósággá vált hihetetlen nem hagyott
el engem, én hittem a hihetetlenben, a meglepő meglepetésben, a döbbenetben, ez
volt a vezérlő csillagom, ami tán csak azért kísért végig az életemen, hogy
önmagának bizonyítsa, hogy mindig vár rá valahol valami meglepő, és én, kinek
szeme előtt mindig ott volt ennek a csillagnak a visszfénye, egyre jobban hittem
benne, mert ahogy egykor felemelt a milliomosok közé, úgy most, mikor

101
letaszíttattam az égből, mikor négykézlábra rogytam, láttam, hogy az én csillagom
fényesebben ragyog, mint bármikor annak előtte, hogy csak most látok majd bele
a közepébe, a szívébe, hogy a szememnek mindattól, amit eddig átéltem, meg
kellett gyengülnie ahhoz, hogy többet bírjon hogy többet éljen meg. Úgy látszik,
ahhoz, hogy többet lássak és többet tanuljak, le kellett gyengülnöm. Így volt ez.
Mert mikor megérkeztem új munkahelyemre, tíz kilométert gyalogoltam az
erdőben, messze túl Kraslicén, és mikor már-már kétségbeestem, hát egyszerre
csak ott állt előttem egy omladozó erdészház, de én, ahogy ezt az erdészházat
megláttam, azt hittem, megőrülök a boldogságtól, annyira meghatott, német
erdész volt a ház gazdája, amíg ki nem telepítették, s olyan volt, amilyennek egy
városban felnőtt, városi ember elképzeli, amikor az erdészház szót hallja. És
leültem egy kis padra, egy elvadult szőlőtőke hajtásai alá, nekitámaszkodtam a
fából ácsolt falnak, és a ház belsejéből valódi kakukkos óra ketyegését hallottam,
hallottam a faszerkezetek, a fogaskerekek surrogását, a súlyok terhelte lánc
zörgését, és két domb között kiláttam a tájra, amelyből eltűntek a szántóföldek,
már útközben találgattam, hogy hol termesztettek annak idején krumplit, hol zabot
és hol rozst, de már mindent benőtt a gaz, akárcsak a falukat, melyeken úgy
haladtam át, mintha a túlvilágon mennék, mint ahogyan láttam is az útelágazásnál,
hogy az egyik falunak ez volt a neve… és a düledező épületekből meg a kerítések
mögül hatalmas, elvadult ágak és érő ribizlitől terhes gallyak meredeztek, és én
összeszedtem a bátorságomat, hogy benézzek némelyik épületbe, de nem mentem
be, mindenütt szent borzadálytól eltelve megtorpantam, nem tudtam átlépni a
küszöböt ott, ahol mindent ízzé-porrá törtek, a bútort felborogatták, a székeket
mintha két vállra fektették volna, mintha dupla nelsonnal terítették volna a
padlóra… valaki fejszével esett neki a gerendának, másutt a lelakatolt ládának…
és az egyik faluban tehenek legeltek, dél volt, és a tehenek nyilván hazafelé
mentek, ezért aztán velük tartottam, és a tehenek felballagtak egy öreg
hársfasoron, amelyből kivillant egy barokk kastély tornya… és ahogy véget ért a
fasor, egy gyönyörű kastély állt előttem, szöggel a nyers malterba karcolt
kváderkövekkel, biztosan reneszánsz volt, legalábbis úgy gondoltam, és a tehenek
bementek a kidőlt kapun a kastélyba, és én a nyomukba szegődtem, ezek a
tehenek biztosan eltévedtek, gondoltam, de nem, ezeknek a teheneknek ott volt az
istállójuk… egy nagy lovagterem, amelybe széles lépcső vitt föl, és az első
emeleten, ebben a lovagteremben, ott álltak a tehenek, a kristálycsillárok és
pásztorjelenetek alatt, de itt mindent úgy festettek meg, mintha a szereplők
valahol Görögországban élnének, azokat a női és férfitestecskéket nem az itteni
időjárásnak megfelelő ruhák fedték, valahol Európa déli részén, vagy még lejjebb,
az ígéret földjén lehettek, mert mindnyájan olyan ruhát viseltek, mint a
festményeken Krisztus Urunk meg azok az emberek, akik annak idején éltek, és
az ablakok között nagy tükrök voltak, és a tehenek kedvtelve és hosszan bámulták
magukat, és én lábujjhegyen kisettenkedtem a tehénlepény szőnyegen, lementem
a lépcsőn, és úgy találtam, hogy ez minden bizonnyal egy újabb eset kezdete,
hogy miként lesz valósággá a hihetetlen. És kiválasztottnak éreztem magam,
tudtam, hogy ha valaki más volna itt a helyemben, hát bizonyosan semmit se
látna, de nekem kedvem telt abban, amit láttam, sőt még örültem is neki, hogy
olyan pusztítást látok, amitől iszonyat fog el, olyasmi volt ez, mint amikor az
ember fél a bűntettől, kerüli a szerencsétlenséget, de amint valahol történik
valami, hát mindenki, aki csak teheti, odamegy és nézi, bámulja a fejből kiálló
baltát, az öregasszonyt, ahogy összeroncsolva fekszik a villamos alatt, csakhogy
én most nyugodtan távoztam, és nem menekültem, mint a szerencsétlenségek

102
színhelyéről az emberek, én örültem, hogy így történt, sőt úgy találtam, hogy a
szerencsétlenségből, szenvedésből és förtelemből még nem elég nekem, hogy
zúdulhatna rám, és nemcsak rám, de magára a világra több is… így aztán ott
ültem az erdészház előtt, és jött két ember, és én láttam, hogy ők azok, akik itt
laknak, akikkel itt fogok tölteni egy évet vagy talán többet is… megmondtam, ki
vagyok és hogy hová küldtek, és az ősz szakállú, félszemű férfi azt mondta, de
inkább mormolta, hogy ő franciairodalom-tanár… és a szép lányra mutatott, s én
rögtön láttam azon a lányon, hogy vagy javítóintézeti, vagy azok közül való, akik
ott álldogáltak a prágai Lőportorony körül, akik eljártak hozzánk tőzsdezárás után,
sőt a mozgásából kikövetkeztettem, hogy milyen lehet mezítelenül, hogy milyen a
szőrzete a hónaljában meg a hasa alatt, mi több, elképzeltem magamat is, és jó
jelként vettem, hogy ez a vörös hajú lány annyi év után újra felkelti bennem a
vágyat, hogy ha igazából nem is, de legalább tekintetemmel szép lassan
levetkőztessem. És a lány azt mondta, büntetésből van itt, mert szeretett éjszaka
táncolni, hogy Marcelának hívják, és hogy a Maršnerék csokoládégyárában, az
Ódonban szabadult. És férfinadrág volt rajta, tele gyantafolttal meg tűlevéllel, a
hajában is tűlevél volt, az egész lányra mindenütt tűlevél ragadt… és a
franciatanáron, akárcsak a lányon, gumicsizma volt, a csizmából kikandikált a
kapca, őt is tetőtől talpig beborította a fenyőgyanta meg a tűlevél, és mindketten
illatosak voltak, mint a fenyőforgács, mint a fenyőfa hasáb. És bementek az
erdészházba, én meg utánuk, ekkora kupit még a szétrombolt épületekben sem
láttam, ahonnan a németeket űzték el, ahol valaki baltával kereste a kincset,
baltával verte le a lakatokat, zárakat, hogy ki tudja nyitni a szekrényt, a ládát… az
asztalt csikkek meg gyufaszálak borították, és így festett a padló is, mintha valaki
könyökével söpörte volna le az asztalról a maradék szemetet. A tanár úr azt
mondta, az első emeleten fogok lakni, és rögtön föl is vezetett, és úgy nyitott ajtót,
hogy a kilincset a gumicsizma sarkával, a lábával nyomta le. És egy gyönyörű
szobában találtam magam, itt minden fából volt, két kis ablak, körülöttük elvadult
szőlőhajtások és kacsok dörgölőztek egymáshoz, és amikor kinyitottam az ajtót,
egy körbe futó erkélyre léptem ki, az is fából volt, kilátással mind a négy égtáj
felé, és itt is a vadszőlő ágacskái csapdosták az arcomat… letelepedtem a feltört
ládára és összekulcsoltam ölemben a kezem és ujjonghatnékom támadt, szerettem
volna tenni valamit… kinyitottam a bőröndömet, és annak tiszteletére, amit láttam
és ami még várt rám, föltűztem azt a kék díszszalagot és a zakóm oldalára az
aranyozott csillagot, és így mentem le a nappaliba, a franciatanár dohányzott és
lábát az asztalon nyugtatta, a lány fésülködött és hallgatta, amit a tanár úr
magyaráz, kisasszonynak szólította, minden második szava a kisasszony volt, míg
végül bele nem remegett abba, amit a kisasszony szó takar, úgy láttam, dorgálja
valamiért… és aztán bementem, és mert nekem minden mindegy volt és így
minden becses is, teátrálisan végigvonultam a szobán, felemelt karral, mint egy
divatbemutatón, minden oldalról megmutatva magam… és aztán leültem és
megkérdeztem, hogy menjek-e velük délután munkába… és a professzor
felkacagott, szép szeme volt, és így szólt, gonosz, hülye, bűnös nemzedék… és
mint aki észre sem vette az érdemrendet, kijelentette, hogy egy óra múlva
indulunk… és folytatta a beszélgetést a kisasszonnyal, és én nem csodálkoztam,
hogy francia szavakat mond neki, la table, un Chaire… maison… és a lány
ismételte a szavakat és rossz helyre tette a hangsúlyt, és a tanár nagy nyájasan azt
mondta, hogy te tyúkeszű Panna, lecsatolom a szíjam és képen töröllek, de nem a
bőrös, hanem a csatos végivel… és újra gyengéden ismételte a lánynak a francia
szavakat… türelmesen, s mintha tekintetével, hangjával simogatná azt a lányt a

103
Maršner cég Orion csokoládégyárából… aki minden bizonnyal megint rosszul
ejtette ki a szavakat, úgy láttam, ez a Marcela truccol, nem akar tanulni, hogy
tudja ő azt, csak készakarva mondja rosszul, hogy a tanár úr gyengéden
megdorgálhassa, hogy gonosz, hülye, bűnös nemzedék, és mikor becsuktam
magam mögött az ajtót, a tanár úr azt mondta, köszönöm. És én bedugtam a fejem
az ajtónyíláson, s így szólottam, én az abesszin császár pincére voltam… és
végigsimítottam a kék díszszalagot. Kölcsön kellett kérnem a tartalék
gumicsizmát, mert ez a vidék rendkívül nedves volt, reggelente annyi harmat
esett, hogy függönyszerűen szakadt le az ágakról és rózsafüzérként telepedett meg
minden fűszálon, minden levélen, elég volt hozzáérni egy ágacskához, és pergett a
harmat, mint az elszakadt nyaklánc. Már első nap nagyszerű munkát kaptam. Egy
fenyőhöz tértünk vissza, egy szép szál fenyőhöz, amit már félig körbebugyoláltak
boróka- és fenyőgallyakkal, és újabb ágakat vágtunk és egyre följebb és följebb
bugyoláltuk körül a törzset, végül aztán jött két munkás, kézifűrésszel, és a tanár
úr elmondta, hogy ez nem közönséges fenyőfa, hanem zengőfa, és
bizonyítékképpen elővett az aktatáskájából egy hangvillát, a fa törzséhez ütötte,
majd a fülemhez tartotta, és a villa szépen csengett, világos hangon szólt, mely
tele volt koncentrikus, színes körökkel, aztán azt ajánlotta, szorítsam a fülem a fa
törzséhez és hallgassam a mennyei hangokat… ekképpen álltunk ott, a fatörzset
ölelgetve, a lány egy tuskón ült és dohányzott és még csak közömbös sem volt,
inkább az volt az arcára írva, hogy mennyire untatja, mennyire dühíti ez az egész,
szemét az égre emelte, mintha ott tenne panaszt, hogy kikkel kell neki itt a földön
unatkoznia, én meg lecsúsztam és térdelve öleltem át azt a törzset, amiben
nagyobb volt a csen-gés-bongás, mint egy távírópóznában, amikor aztán a
munkások térdre ereszkedtek, hogy kivágják a fát, felkapaszkodtam a fenyőtest
feléig tornyozott ágakra és hallgattam, hogyan harap a fába a fűrész, hogyan száll
följebb a fenyőben a hangos jajszó, hogyan fojtja el a fűrész hangja újra és újra az
imént hallott csodálatos zengést, hogyan jajgat a törzs, mert a testébe vágnak…
aztán a tanár úr rám kiáltott, hogy másszak le, lecsúsztam az ágakon, és a fenyő
nemsokára megdőlt, mintha habozott volna, kis ideig megdőlve állt, aztán gyökere
fájában jajdulva gyorsan zuhanni kezdett, és a feltornyozott ágak, mint kitárt
karok fékezték és lassították a zuhanását, s ezzel, mint a tanár úr mondta,
megakadályozták, hogy összetörjön, hogy elszálljon belőle a fenyőfaszférák
zenéje, mert az olyan fenyő, mint ez, nagy ritkaság, és most rajtunk a sor, hogy
óvatosan legallyazzuk és a terv szerint, amely ott van nála, szétfűrészeljük, és
aztán megint csak óvatosan, s még a széltől is óva a gyárba szállítsuk, ahol a
fenyőt deszkákra, lapokra, vékony lemezekre vágják, melyekből aztán a gyárban
hegedűt, csellót, vonós hangszereket készítenek… de főleg azokat a falapocskákat
keresik, amelyek örökre megóvják magukban a zenét… És már egy hónapja itt
voltam, aztán már két hónapja, forgáccsal, hulladék gallyacskákkal készítettük elő
a talajt, hogy a zengőfenyők, mint ahogy az anya fekteti dunnába a gyermekét,
úgy feküdjenek le, és ne szakadjon meg bennük az akusztikus törzsükbe zárt hang,
és minden este hallgattam, hogyan pocskondiáz bennünket a tanár úr, hogyan illeti
a legközönségesebb szitkokkal nemcsak a lányt, hanem engem is, hülyék meg
dinkák voltunk neki, foltos hiénák és üvöltő bűzösborzok, hogy aztán francia
szavakat tanítson nekünk. És miközben vacsorát főztem a hegyi lak
cserépkályháján és sorra gyújtottam a petróleumlámpákat, azokat a szép szavakat
hallgattam, melyeket rendületlenül rosszul ejtett ki a lány, akit azért helyeztek ide
a csokoládégyárból, mert szeretett szórakozni, szeretett minden alkalommal más-
más fiúval lefeküdni, így mesélte, és különben is, vallomása alig különbözött

104
attól, amit a hozzá hasonló utcalányoktól hallottam, a különbség csak az volt,
hogy ez a lány szívesen, ingyen és szerelemből szeretkezett, csak a pillanatnyi
örömért, hogy valaki néhány percig, talán egy egész éjszakán át szereti őt, és neki
ez elég is volt a boldogsághoz, itt viszont dolgoznia kellett, és ráadásul esténként
francia szavakat magolt, nem mintha tanulni akart volna, de mert unatkozott, mert
nem tudta, mivel üsse el ezeket a hosszú estéket, ha egyszer nem volt kivel… és
egy hónap elteltével a tanár úr nekilátott a huszadik század francia irodalmának,
és ekkor olyan változás történt, ami a tanár urat meg engem is
megörvendeztetett… Marcelában ugyanis felébredt az érdeklődés, a tanár úr egész
estéken át magyarázott neki a szürrealistákról és Robert Desnos-ról, Alfred
Jarryről és Ribemont Dessaignes-ről, a párizsi széplányokról és szépfiúkról… és
egyszer hozott egy eredeti francia könyvet… Mindenki Rózsája volt a címe… és
minden este fölolvasott és lefordított egy verset, amit aztán munka közben
elemeztünk, egyik képet a másik után, minden olyan ködös volt, de az elemzés
során a tanár úr és Marcela eljutottak a tartalomig, és én hallgattam őket, és
magam is olvasni kezdtem, nehéz verseket, amiket sosem szerettem, olvastam és
értettem őket, olyannyira, hogy gyakran elemeztem is, amit elolvastam, és a tanár
úr azt mondta, maga marha, maga dinka, honnan tudja ezt ilyen jól? És én úgy
éreztem magam, mintha kandúr volnék és valaki az államat vakargatná, olyan
nagy elismerés volt, ha a tanár úr valakire szitkokat szórt, bizonyára kezdett
megkedvelni, mert ugyanúgy lepocskondiázott, mint Marcelát, akivel munka
közben már csakis franciául beszélt… és egyszer elmentem azzal a zenefával a
gyárba, s miután átadtam az anyagot, fölvettem a munkabérünket, vettem ételt és
főzni valót, és vettem egy üveg konyakot meg egy csokor szegfűt is, de a
gyárkerítés sarkánál eleredt az eső és egy fa alá húzódtam, aztán egy ócska
nyilvános vécébe menekültem a felhőszakadás elől, és a vécét fedő falapokon
dobolt az eső, de nem is vécé volt az, hanem valami őrbódé, egy házikó, ahová a
járőr behúzódhatott, és észrevettem, hogy a bódé oldalán lévő hasadékok
falapocskákkal voltak kifoltozva, hogy ne legyen huzat… és ahogy ott ültem
abban a bódéban, körülnéztem és megkocogtattam az őrház tetejét és oldalát
borító fa-lapocskákat… és mikor elállt az eső, visszamentem a hangszergyárba,
kétszer is kidobtak, de végül mégiscsak bejutottam az igazgatóhoz, akit
elvezettem a gyár végébe, a romos raktár mögé, és úgy volt, ahogyan láttam,
valaki tíz értékes, több évtizedes lapocskával borította be az őrbódét, hogy
védekezzen a huzat ellen… hogy jött rá, hogy ez zengőfa?, álmélkodott a
direktor… Én, kérem, felszolgáltam az abesszin császárnak, mondottam, de az
igazgató nevetett és a hátamat veregette, szinte fuldoklott a nevetéstől és azt
mondta, ezt jól csinálta… és én is mosolyogtam, mert bizonyára már úgy
megváltoztam, hogy senki sem mondta volna rólam, hogy valóban felszolgáltam
az abesszin császárnak… Csakhogy én ezt már egészen másként gondoltam, már
gúnyt űztem magamból, már elég voltam önmagamnak. Az emberek jelenléte
mindinkább a terhemre volt, éreztem, hogy végül csak önmagammal fogok
beszélgetni, hogy a legkedvesebb és legkellemesebb beszélgetőtársam az én másik
énem lesz, a bennem lévő ösztökélőm és nevelőm, akivel egyre nagyobb kedvvel
elegyedtem szóba. Talán attól a sok bölcsességtől is volt ez az egész, amit a tanár
úrtól hallottam, aki önmagát fölülmúlva káromkodott, nem volt az a kocsis, aki
úgy legorombította volna a lovát vagy az embereket, mint a tanár úr, a francia
irodalom és az esztétika professzora… és közben mindenről beszélt nekünk, ami
őt is érdekelte, minden este magyarázott, attól kezdve, hogy kinyitottam az ajtót,
egészen addig, míg el nem aludt, míg el nem aludtunk, az utolsó pillanatig

105
magyarázta, hogy mi az esztétika, hogy mi az etika, beszélt a filozófiáról és a
filozófusokról, úgy beszélt róluk, Krisztus Urunkat, is beleértve, mint paraziták,
csavargók és gyilkosok bandájáról, és hogy az emberiségnek is jobban menne a
sora, ha nem volnának filozófusok, de az emberiség gonosz, hülye és bűnös
nemzedék, és így talán a tanár úr erősített meg abban a hitemben, hogy egyedül
kell lenni, hogy a csillagok este láthatók, délben viszont csak egy mély kútból…
így aztán elszántam magam, egy szép napon fölálltam, mindkettőjükkel kezet
fogtam, mindent megköszöntem, és visszamentem Prágába, itt már úgyis
majdnem fél évvel tovább dolgoztam, és a tanár úr meg a lány már csakis
franciául beszélgetett, és mindig volt valami mondanivalójuk egymásnak, sőt a
tanár úr még álmában is beszélt, bármerre járt, csak azon törte a fejét, hogyan
tudná a legjobban lehordani azt a megszépült leányt, miként tudná meglepni
további apró részletekkel, melyeket gondosan előkészített, mert, amint láttam, itt,
a világ végén életre-halálra beleszeretett ebbe a lányba, és mert egykoron az
abesszin császárnak is felszolgáltam, láttam, hogy ez a lány lesz a tanár úr
végzete, mert amikor már mindazt tudni fogja, amit tudott és akarata ellenére
megtanult, és ami egyszeriben megszentelte és széppé tette, akkor egy szép napon
elhagyja a tanár urat… egyszer egészen más értelmezésben, vagy tán a helyes
magyarázatot adva, Marcela el is mondta a tanár úrtól hallott idézetet, mely
Arisztotelésztől származott, akinek azt vetették a szemére, hogy meglopta
Platónt… és Arisztotelész erre azt mondta, hogy a kiscsikó is belerúg a kancába,
miután kiszívta a tejét. És úgy is volt, amikor elintéztem utolsó munkahelyem
utolsó formalitásait, mert úgy gondoltam, hogy ez lesz az utolsó munkahelyem,
ismertem immáron magamat, hiszen az abesszin császárnak szolgáltam föl, és
megyek egyszer az állomás mellett, velem szemben közeledik Marcela, mélyen
elgondolkodva, haját egy copfba fogta össze és azt a kis var-kocsot lila masnival
kötötte át, csak ment a gondolataiba merülve, és én néztem őt, de úgy haladt el
mellettem, mint aki lélekben máshol jár, a járókelők ugyanúgy utána fordultak,
mint én, s a hóna alatt könyvet vitt ez a lány, aki egykor a Maršnerék Orion
csokoládégyárában dolgozott… és nyakamat nyújtogatva sikerült elolvasnom a
könyv címét, Histoire du Surrealisme, és ő ment tovább, én meg elnevettem
magam, jókedvűen indultam utamra, láttam magam előtt ezt a dacos, közönséges
lányt, aki úgy beszélt a tanár úrral, ahogyan otthon, Košířében megszokta, és akit
a jóságos tanár úr mindenre megtanított, amit egy művelt hölgynek tudnia illik…
most itt ment el mellettem, és én pontosan tudtam, hogy ez a lány nem lesz
boldog, de az élete szomorúan szép lesz, hogy vele élni a férfinak szenvedés és
beteljesülés lesz egyszerre… Ez a Marcela, ez a lány az Orion csokoládégyárból
gyakran jelent meg nekem így, ahogyan viszontláttam, könyvvel a hóna alatt,
gyakran gondoltam arra, vajon mi folyhatott át a könyv lapjairól abba a töprengő
és dacos fejecskébe, és egyáltalán, mindig csak a fejét láttam meg a két szép
szemét, amely egy éve még nem volt szép, de mindez a tanár úr műve volt, ő
csinált belőle szép lányt könyvvel, láttam, ahogyan ujjai kegyelettel, tisztelettel
nyitják föl a könyvet, és mint az ostyát, úgy fogták tiszta ujjai egyik oldalt a másik
után, és láttam, hogy mielőtt megfogná a könyvet, ez a kéz megmosakszik, mert
már az, ahogyan a könyvet vitte, már maga a módja is szembeszökő volt a
tiszteletteljes, udvarias szakrálisságával, ahogyan akkor eltöprengve ment, a
zengőfenyőhöz volt hasonlatos, minden bája belül volt a lánynak, és belülről áradt
ki a pillantás hangvillájának ütésére a szembe, de csak abba, amelyik képes volt őt
olyannak látni, amilyenné váratlanul lett, amilyenné változott, mintha egy üveg
nyakán a másik oldalra, azon dolgok túloldalára folyt volna át, amelyek szépnek

106
mondhatók. És én minden emlékemet, amely ennek a csokoládéslánynak a mozgó
mellszobrát idézte, bazsarózsaszirmokkal meg virágokkal díszítettem fel, a fejét
fenyőgallyakkal meg fagyönggyel öveztem, és ha tehettem volna, a valóságban is
ekképpen cselekedtem volna, én, aki a nőt mindig csak deréktól lefelé láttam, a
lábát meg a hasát, ezáltal a lány által felemeltem a tekintetem és a vágyam, fel, a
szép nyakszirtre, a könyvet lapozó szép kézre, a szemre, amiből az átváltozás adta
szépség sugárzott, és ez az átváltozás teljes őszinteséggel áradt szét a leány arcon,
ott volt minden kis ráncban, hunyorításban, átsuhanó mosolyban, a kecses
mutatóujj mozgatta orr balról jobbra mozdulásában, s ez az arc, aminek minden
részletét a francia szavak és mondatok, majd a francia beszéd és végül az emberi
csodát felfedező költők, e szép, fiatal férfiak bonyolult, ám szép szövegeinek
felfejtése tette emberivé, ez volt számomra a valódi bizonyítéka annak, hogy
miként válik valósággá a hihetetlen… az Orion-Maršner gyár csokoládéslánya
által, kinek fejecskéjét minden olyan virággal megkoszorúztam, amit neki találtam
ki, hogy feldíszíthessem… A vonaton végig erre a lányra gondoltam,
mosolyogtam, Marcelává változtam, minden pályaudvaron, minden álló vagy a
szomszéd vágányon átrobogó vagon mozgó falára az ő plakátját ragasztottam, sőt
kézen fogtam magam és közelebb simultam önmagamhoz, mintha az ő kezét
fognám, néztem az utastársaim arcát, senki sem vehette észre, mit hoztam én
magammal és magamban, senki sem olvashatta le arcomról, mit viszek
magammal, és amikor a végállomáson kiszálltam és autóbusszal mentem tovább a
gyönyörű tájon, mely erősen emlékeztetett arra a vidékre, ahol a zengőfenyőket
vágtuk, minekelőtte a törzsüket a kiegyengetett ágakkal, mint valami paplannal, jó
magasan körülbugyoláltuk, még többet töprengtem, és kiegészítettem az Orion-
Maršner lány portréját, láttam magam előtt, amint az ismerősei utánakiáltanak,
amint úgy viselkednek vagy próbálnak viselkedni vele, mint az erdei száműzetése
előtt, amint csalogatják, hogy miként annak előtte, csak a hasával-lábával
beszéljen velük, csak az altestével, amit bugyijának finom gumija választ el a
felsőtől, és senki sem érti, hogy ő a gumitól fölfelé eső résznek adta immár az
elsőbbséget… A buszból Srníben szálltam ki, megkérdeztem, hol van az
útfelügyelőség, és jelentkeztem, hogy én vagyok az, aki egy évig útkaparó lesz
valahol messze, szinte már a hegyekben, ahol senki sem vállalja ezt a munkát…
És délután vételeztem egy lovacskát meg egy szekeret, azt tanácsolták, vegyek
egy kecskét, s ajándékba adtak egy farkaskutyát, és aztán nekivágtam a lovacs-
kával az útnak, a holmim a kocsin volt, a kocsi mögött egy pórázon a kecske
ballagott, a kutya összebarátkozott velem, vettem neki szalámit, és mentem a
folyvást enyhén emelkedő úton, a tájban egyre hatalmasabb fenyők és magasabb
borókák tárultak elém, melyeket sarjerdő váltott fel meg a düledező kerítések közt
növekvő bozót és cserje, mint a morzsolódó mézeskalács, úgy estek szét a
léckerítések, a törmelék lassan humusszá rohadt, melyből málna és ragadozón
burjánzó szeder nőtt, ott lépdeltem a paci bólogató feje mellett, olyan volt ez a
lovacska, mint egy bányaló, arra gondoltam, biztosan valahol a föld alatt
dolgoztatták, mert pont olyan szép szeme volt, mint a fűtőknek, vagy mint
azoknak az embereknek, akik napközben villanyfénynél vagy lámpás mellett
dolgoznak, olyan szeme volt, mint a bányásznak, mikor följön a mélyből, vagy
mint a fűtőnek, aki kiszalad az utcára, hogy megnézze, milyen szép az ég, mert az
ilyen szemnek minden ég szép. És ahogy mentem az egyre elhagyatottabb
vidéken, német erdei munkások házai mellett haladtam el, akiket kitelepítettek,
elidőztem minden háznál, ott álltam a küszöbön, a csalán meg az elvadult málna a
mellemig ért, a gaz fölött benéztem a már fűvel benőtt konyhába, szobába, szinte

107
minden házban villanykörtét láttam, a vezetéket követve egy patakhoz értem, s ott
egy romos kis villanytelepet találtam, amit miniatűr turbina hajtott, a telepet
ugyanazok a munkáskezek építették, amelyek fát vágtak a környéken, ugyanazok
az erdei munkások, akik itt éltek és akiknek el kellett menniök… hogy el kellett
menniök, hogy eltávolították azokat a gazdagokat, akik a politikát csinálták,
akiket én oly jól ismertem, akik dölyfösek és gorombák és kérkedők és durvák és
felfuvalkodottak voltak, s ez végül a vesztüket okozta, azt még értettem, de azt
már sehogyan sem tudtam felfogni, miért kellett elmenniök ezeknek a
munkásembereknek, akik helyett itt most senki sem dolgozik, kár volt ezekért az
emberekért, akiknek nem jutott az életből más, mint a gürcölés az erdőben és egy
kis parcella a hegyoldalon, akiknek nem volt rá idejük, hogy dölyfösek és
felfuvalkodottak legyenek, akik bizonyára alázatosak voltak, mert erre tanította
őket az itteni élet, amibe én is belepillantottam, s aminek most elébe megyek. És
támadt egy ötletem, kinyitottam a bőröndömet, elővettem az aranycsillagomat
tartalmazó dobozt, és kordbársony kabátomra feltűztem a világoskék díszszalagot,
és újra elindultam, a csillag ott szikrázott az oldalamon, és én olyan ritmusban
szedtem a lábam, ahogyan a lovacska bólogatott, az állat vissza-visszanézett, a
jelvényemre pillantott és fölnyerített és a kecske fölmekegett és a farkaskutya
jókedvűen megugatott, majdhogynem a jelvényre vetette magát, és ekkor ismét
megálltam, eloldoztam a kecskét, és megnéztem egy újabb épületet, valami
kocsmaféle volt, egy hajdani erdei fogadó, benne kis ablakos hatalmas terem, ami
csodával határos módon száraz maradt, úgy állt itt minden, ahogyan régen is
állhatott, a poros korsók a polcokon, a hordó a padlón, csapostul, mellette a
sulyok, amivel a hordót csapra verik… és ahogy kifelé indultam, egy tekintetet
éreztem magamon, egy itt maradt macska volt az, hívtam, a macska nyávogott,
visszamentem a szekérhez egy kis szalámiért, és guggolva csalogattam
magamhoz, a macska szerette volna, hogy megsimogassam, de az elhagyatottság
meg a szokatlan emberszag újra és újra elriasztotta tőlem, leraktam a szalámit, és
az állat mohón evett, kinyújtottam a kezem, de félreugrott, fölborzolta a szőrét és
fújt… Kimentem a napfényre, a kecske a patakból ivott, fogtam egy vödröt,
megmerítettem a vízben és inni adtam a pacinak, és utána újra nekivágtunk az
útnak, és amikor a kanyarban visszanéztem, hogy lássam, milyen is ez a táj
hátulról, mint ahogy hagytam, hogy a szép nők elmenjenek mellettem, s aztán
még utánuk fordultam, hát látom, hogy az a macska a kocsmából követ
bennünket, és én ezt jó jelnek tartottam, megpattogtattam az ostoromat és
felrikkantottam, valami örömféle feszítette a keblemet, és egyszerre csak énekelni
kezdtem, bátortalanul dúdoltam, mert életemben sose énekeltem, egész életem
során nem jutott eszembe, évtizedekig föl sem ötlött bennem, hogy jó volna
énekelni… és most énekeltem, szavakat, mondatokat találtam ki, azokkal
egészítettem ki a dal szövegében támadt lyukakat… a farkaskutya vonítani
kezdett, leült és hosszan vonított, adtam neki egy darab szalámit, ő meg a
lábamhoz dörgölőzött, de én csak énekeltem tovább, mintha ezzel az énekléssel,
nem dallal, mert már csak kornyikálás jött ki a torkomon, amiről azt hittem, hogy
dal, holott semmiben sem különbözött a farkaskutya vonításától, de éreztem, hogy
ezzel a dalolással érvénytelen váltókkal, feleslegessé vált levelekkel és
képeslapokkal teli skatulyákat, fiókokat borítok ki magamból, hogy ajkamról régi,
széttépett, egymásra ragasztott plakátok foszlányai szállnak tova, melyek
tépettségükben képtelen szövegeket alkotnak, focimeccs-plakátok
koncertplakátokkal keveredve, kiállítások hirdetései a rezesbandák falragaszaival,
mindaz, ami úgy ülepedik le az emberben, mint dohányos tüdejében a füst.

108
Énekeltem hát, és úgy éreztem magam, mint aki hurutos gégéjéből, garatjából
mindent kiharákol és kiköpköd, olyan volt ez, mint mikor a kocsmáros kiforrázza
és vízsugárral kimossa a sört továbbító bronzcsövet, mint mikor a szoba falairól,
melyek között több nemzedék élt, leszaggatják a több rétegben felragasztott
tapétát… És így mentem tovább a vidéken, ahol már senki sem hallhatott, amerre
néztem, a dombokról mindenütt csak a természetet láttam, erdőket s megint csak
erdőket, s ami az emberből meg a munkájából maradt, azt lassan és szívósan
szintén az erdő nyelte el, a parcellákból csak a kőfal maradt meg, az épületekbe
benyomult a fű és a bozót, a feketebodza ágai megemelték a cementpadlókat és a
kőlapokat, arrébb hengerítették őket és szétterítették felettük leveleiket és frissen
sarjadt lombjukat, a feketebodza nagyobb erővel dolgozik, mint a kocsiemelő,
mint a hidraulikus daru vagy prés. És az úton kavicskupacok sorjáztak, s azok
mentén megérkeztem egy nagy épülethez. Körbejártam és láttam, hogy itt, ennek
az útnak a mentén jó dolgom lesz, mondták ugyan, hogy kőtörmelékkel kell majd
foltoznom és karbantartanom az utat, de egyelőre ezen az úton senki sem jár, és
nem is fog, és csak azért kell rendben tartanom, mert hátha történik valami, és
mert nyáron erre szállítják a fát. És aztán emberi jajszót és hegedű hangját
hallottam, majd ismét azt a dallamos zokogást, és elindultam az úton a hang
irányába, és észre sem vettem, hogy a lovacska, melyet már kifogtam a kocsiból s
az istrángot a hámra vetettem, szóval hogy a paci meg a kecske meg a kutya
jönnek utánam. És ekkor egy háromfős csoporthoz értem, cigányok voltak, azok,
akiket föl kellett váltanom, és amit láttam, az varázslatos volt, mint mikor a
hihetetlen valósággá válik… öreg cigányasszony guggolt a tűznél, mint általában
a nomádok, és bottal kavargatott valamit a fülénél két kőre támasztott lábasban,
egyik kezével kavart, a másikkal a térdére könyökölt, homlokát a tenyerébe
temette, keze fejét a fekete hajából font tincs verdeste… az öreg cigány pedig
szétterpesztett lábbal ült az úton és hatalmas kalapácsütésekkel püfölte a földbe az
elegyengetett kavicsot, s fölé hajolva, csípőben szűk, trapéz szárú nadrágban egy
fiatalember szenvedélyes, panaszos dalt hegedült, egy cigánynótát játszott, ami
alighanem kifejezte, sőt fokozta a társa lelkiállapotát, mert az öreg elnyújtott,
panaszos sírással jajgatott és nyüszített, és a zene hatására két kézzel tépte a haját,
és a kitépett csimbókokat a tűzre dobta, aztán megint a kavicsot püfölte, miközben
a fia vagy unokaöccse hegedült és az öregasszony valami ételt főzött. És én ott
láttam magam előtt, mi vár rám, hogy egyedül leszek itt, senki sem fog főzni
nekem, de hegedülni sem, csak a lovacska, a kecske, meg a kutya lesz velem, és a
macska, mely tisztes távolból mindenhová követett bennünket… És aztán
köhintettem, az öregasszony megfordult és úgy nézett rám, mintha a napba
nézne… és az öreg abbahagyta a munkát, és a fiatal cigány letette a hegedűjét és
meghajolt előttem… és én megmondtam, hogy dolgozni jöttem ide… de az
öregember meg az öregasszony fölállt és hajlongott előttem, a kezüket nyújtották
és azt mondták, igen, ők már mindent előkészítettek, és csak most vettem észre,
hogy a bozótosban ott áll a kordé, a könnyű cigánykocsi nagy hátsó kerékkel, és
azt mondták, hogy ebben a hónapban én vagyok az első ember, akit látnak…
kérdeztem, komolyan?, de nem hittem nekik… és a fiatalember leemelte a
kordéról a hegedűtokot, kinyitotta, s mint gyermeket a bölcsőbe, olyan óvatosan
helyezte bele a hangszert, és még nagyobb elővigyázatossággal takarta be a
bársonyterítővel, melyet hímzett iniciálékkal gazdagított kotta és valami nóta
hímzett szövege díszített… ránézett a hegedűre, megsimogatta a takarót és bezárta
a tokot, majd fölugrott a kordéra, fogta a gyeplőt, az öreg útkaparó is fölült,
maguk mellé vették az öregasszonyt, s elindultak a kátyús és tódozott-fódozott

109
úton, megálltak az épület előtt, ahonnan kihozták a takarókat meg a dunyhát,
néhány edényt és az üstöt, és én marasztaltam őket, hogy legalább az éjszakát
töltsék még itt, de siettek, már alig bírták kivárni, mondták, hogy megint embert
lássanak, hogy emberek között lehessenek… és mondom, milyen volt itt télen?
Ajjajajaj, jajgatott az öreg cigány, rossz, megettük a kecskét, aztán a kutyát meg a
macskát is, és kezét felemelve három ujjával esküdött, hogy három hónapig nem
járt erre egy árva lélek sem… és betemetett minket, uram, a hó… az öregasszony
sírva fakadt és ismételte… és betemetett minket a hó… és zokogni kezdtek és a
fiatal cigány elővette a hegedűjét és egy bús nótába fogott, az öreg cigány meg
rántott egyet a gyeplőn, és a lovacskájuk nekifeszült az istrángnak, és a fiatal
cigány terpeszben állva, lendületes mozdulatokkal és szomorú arccal játszotta a
cigány románcot, és a cigány öreganyó meg a cigány öregapó halkan sírdogált,
jajgatott, arcuk tele volt szenvedéssel és ránccal, integettek nekem, s
kézmozdulataikkal adták értésemre, hogy sajnálnak engem, sőt halálra ítélnek, két
kézzel löktek el nem is maguktól, de az élettől, mintha integető kezükkel
elkaparnának, eltemetnének… És a dombtetőn az öreg még egyszer
fölegyenesedett és újra kitépett egy csomót a hajából, és a kordé eltűnt a domb
mögött, s csak a hajat eldobó kéz látszott, az öreg cigány nagy kétségbeesése és
felettem való sajnálkozása bizonyítékául… beléptem az elhagyott fogadó nagy
szobájába, hogy körülnézzek, hol is fogok lakni, és bejártam az egész épületet,
körüljártam az ólakat, a fáskamrát, a szénapajtát, és észre sem vettem, hogy ahogy
mentem, ott lépdelt mögöttem a lovacska, a kecske, a kutya és végül a macska
is… Mikor a kúthoz indultam, hogy megmosakodjak, ott jött mögöttem nagy
komolyan a lovacska, a kecske, a farkaskutya és a macska… megfordultam és
néztem őket, ők meg engem néztek, és láttam, hogy félnek, hogy itt ne hagyjam
őket, elmosolyodtam és sorra megsimogattam a fejüket, a macska is szerette
volna, hogy megsimogassam, de a félénkség erősebb volt benne, úgy ugrott el,
mintha puskából lőtték volna ki…
Az utat, amit karbantartottam és kőzúzalékkal foltoztam – a kőzúzalékot is
nekem kellett törnöm –, az utat, ami az életemhez volt hasonlatos, folyvást belepte
a fű és a gyom, előttem csakúgy, mint mögöttem. Csak azon a szakaszon, amin
épp dolgoztam, csak azon látszott a kezem nyoma. A felhőszakadások és a kitartó
esők gyakran elmosták a talajt, és homokkal meg apró kövekkel borították be az
úton elvégzett munkámat, de én nem voltam dühös, nem szitkozódtam és nem
átkoztam a sorsomat, hanem türelmesen munkához láttam, és napokig hordtam
talicskával meg lapáttal a homokot és hordalékot, de nem azért, hogy az utat
javítsam, hanem hogy megint végigmenjek rajta a lovacskával meg a kocsival.
Egyszer, eső után, egy egész földnyelv omlott az útra, és egyheti munkámba
került, míg újra eljutottam arra a helyre, ahol egy héttel azelőtt abbahagytam a
javítást, de erőmet még jobban összeszedve már kora reggel munkához láttam, és
a magam elé tűzött cél, hogy eljussak az út túloldalára, csökkentette
fáradtságomat. És amikor egy hét elteltével már a kocsival is végig tudtam menni
az úton, büszke voltam, és elnéztem a munkámat, amit mintha el sem végeztem
volna, mert az országút olyan volt, mint azelőtt, senki sem hitte volna el nekem,
senki sem dicsért volna meg érte, senki sem ismerte volna el azt a hatvanórás
munkát, csak a kutya, a lovacska, a kecske meg a macska, de ők nem
tanúskodhattak mellettem. De én már nem akartam, hogy emberi szemek
lássanak, hogy megdicsérjenek, mindez már távol volt éntőlem. Így aztán szinte
egy hónapig mást sem csináltam, csak robotoltam látástól vakulásig, hogy olyan
állapotban tartsam az utat, ahogyan átvettem. Egyébként egyre inkább úgy

110
éreztem, hogy ennek az útnak a karbantartása az életem karbantartása, mely
visszapillantva olyannak tetszett, mintha valaki mással esett volna meg, mintha
eddigi egész életem egy regény, egy könyv volna, amit valaki más írt, csakhogy
ehhez az életregényhez kizárólag nekem volt kulcsom, életem egyetlen tanúja én
magam voltam, még ha az én utam elejét és végét is újra meg újra benőtte a gaz.
De akárcsak a csákánnyal és lapáttal, az emlékezéssel karbantartottam életem
múltba vivő, járható útját, hogy az elmélkedéssel visszajuthassak oda, ahonnan az
emlékeket meríteni akartam. És amikor végeztem az útjavítással, kikalapáltam a
kaszát, és füvet kaszáltam a lankákon, szárítottam a szénát, aztán a sarjúszénát,
mikor jó idő volt, délutánonként behordtam a szénát a pajtába, és készültem a
télre, amiről azt mondták, hogy itt majd hat hónapig tart… Hetente egyszer
befogtam a lovacskát és vásárolni mentem, a visszaúton lekanyarodtam a
karbantartott országútról a dűlőre, ahol egy lélek sem járt, olykor
visszapillantottam és láttam a kocsikerekek nyomát, eső után a paci patkójának
nyomát is, hogy aztán, magam mögött hagyva két kihalt falut, visszatérjek a
rendes országútra, melynek arcát teherautónyomok ráncolták, az útpadka porát
pedig bicikli- és motorkerékpár-abroncsok mintái, az erdei munkások és a katonák
járműveinek nyomai, akik erre jártak munkába vagy szolgálatba, és ezen az úton
tértek haza. Amikor megvettem a boltban a konzerveket, a szalámit meg a nagy
vekni kenyeret, betértem a kocsmába, és a kocsmáros meg a vendégek odaültek
hozzám és faggattak, hogy érzem magam a hegyekben, abban a nagy
elhagyatottságban. És én el voltam bűvölve, és arról meséltem, amit emberfia még
nem látott, de ami itt látható volt, úgy meséltem, mint aki átutazóban van, mint aki
csak két-három napra szállt meg itt, úgy beszéltem, mint egy kiránduló, mint egy
természetért lelkesedő ember, mint egy városlakó, aki valahányszor vidékre megy,
romantikus ostobaságokat hord össze az erdő szépségeiről, hogy milyen
gyönyörűek a ködbe vesző hegycsúcsok, és hogy legszívesebben örökre
ideköltözne, mert olyan szép itt…
Ott, a kocsmában zavarosan magyaráztam, hogy a szépségnek azért másik
oldala is van, hogy kapcsolatunk ezzel a szép tájjal, ezzel a szép veknivel azon is
múlik, mennyire képes szeretni az ember azt is, ami kellemetlen, sivár, mennyire
képes szeretni ezt a tájat esős óráiban és napjaiban, amikor korán sötétedik,
amikor az ember bent ül a kályhánál és azt hiszi, tíz óra elmúlt, pedig még csak fél
hét van, mennyire képes szeretni azt, hogy egyszerre csak önmagával beszél, hogy
megszólítja a lovacskát, a kutyát, a macskát meg a kecskét, hogy legszívesebben
egyedül van és önmagával társalog, először csak szép halkan, amolyan mozit
játszik, hagyja leperegni a múlt képeit, de később, mint ahogy az velem is történt,
megszólítja önmagát, tanácsot ad önmagának, kérdezősködik és kérdéseket tesz
fel, kihallgatja önmagát, hogy kiszedje magából a legmélyebb titkot, s mint az
ügyész, benyújtja maga ellen a vádiratot és védekezik, és ekképpen, az önmagával
folytatott, váltakozó párbeszéddel eljut az élet értelméig, nem ahhoz, ami volt és
régen történt, hanem előrenézve, hogy milyen utat tett meg, és milyen az, ami
előtte áll, és vajon jut-e még rá idő, hogy az elmélkedéssel olyan nyugalmat
nyerjen, ami mentessé teszi a vágytól, hogy elmeneküljön a magány elől, a leglé-
nyegibb kérdések elől, amelyek feltevésére kell hogy ereje és bátorsága legyen az
embernek… így aztán én, az útkaparó, aki minden szombaton estig a kocsmában
ültem, minél tovább üldögéltem ott, annál jobban kiadtam magam az embereknek,
annál többet gondoltam a kocsma előtt álldogáló lovacskámra, a szikrázó
magányra új otthonomban, láttam, hogyan árnyékolják be nekem az emberek azt,
amit látni és tudni akartam, hogy csak szórakoznak, ahogyan egykor én is

111
szórakoztam, hogy mindegyikük húzza-halasztja a kérdést, amit egyszer fel kell
tennie, ha lesz olyan szerencsés, hogy halála előtt jut még rá ideje… voltaképp
abban a kocsmában jöttem rá, hogy az élet lényege a halálról való kérdezősködés,
hogy miként viselkedem majd, ha ütött az órám, hogy valójában a halál, de nem
is, inkább az önmagamtól való kérdezősködés nem más, mint a végtelenség és
örökkévalóság látószögéből folytatott beszéd, hogy a halál megoldása már a
szépben és a szépről való gondolkodásnak a kezdete, mert az amúgy is idő előtti
eltávozással véget érő utunk értelmetlensége felett érzett gyönyör, az önnön
pusztulásunknak élménye és élvezete keserűséggel, tehát szépséggel tölti el az
embert. Így aztán már mindenki csak nevetett rajtam a kocsmában, megkérdeztem
hát minden vendégtől, mit szeretne, hová temessék?, és először mindenki
megrémült, de aztán nevetni kezdtek, úgy nevettek, hogy a könnyük is kicsordult,
és visszakérdeztek, hogy én hová temettetném magam, ha lesz olyan szerencsém,
hogy időben megtalálnak, mert az utolsó előtti útkaparót csak tavasszal találták
meg, de addigra már úgy eltakarították a cickányok, egerek meg rókák, hogy csak
egy kis köteg csontot temettek el, mintha friss spárga vagy levesbe való
marhacsont volna. És én élvezettel beszéltem a saját síromról, ha itt halnék meg,
és ha csak egyetlen le nem rágott csontot vagy a koponyámat temetnék is el
belőlem, temessenek a dombon lévő temetőbe, a domb gerincén, mert az a
kívánságom, hogy azon a választóvonalon a koporsóm egy idő után essen szét,
hogy az, ami még megmaradt belőlem, folyjon szét az esővel két égtáj felé, hogy
egyik felemet vigye a víz a csehországi patakokba, a másikat pedig a patakok
hullámain a szögesdróton és a határon át a Dunába, hogy tehát világpolgár akarok
lenni halálom után is akképpen, hogy a Moldvából az Elbába, onnan meg az
Északi-tengerbe jutok, a másik felem pedig a Duna vizével a Feketetengerbe,
majd mindkét tenger segítségével az Atlanti óceánba kerül… és a kocsma
vendégei elcsendesedtek, csak néztek rám, és én ilyenkor mindig fölálltam,
ezeknek a kérdéseknek örült már előre az egész falu, amikor megérkeztem, végül
mindig ezt a kérdést szegezték nekem, és én szinte mindig ugyanúgy válaszoltam,
valahányszor arról faggattak, hogy mi lenne, ha Prágában halna meg. És ha
Brnóban? És ha Pelhrimovban, és ha felfalnának a farkasok? És én mindig
pontosan úgy agyaltam ki, hogy mi lenne, ahogyan arra a franciatanár okított,
hogy az ember lelkileg, testileg elpusztíthatatlan, csak átalakul, átváltozik, egyszer
egy verset elemeztek Marcelával, a költőt úgy hívták, hogy Sandburg, és a vers
arról szólt, hogy miből is van az ember, hogy van benne foszfor, méghozzá annyi,
hogy tíz doboz gyufát lehetne belőle gyártani, és annyi vas, amennyiből egy
akkora szög kovácsolható, amekkorára egy ember felakaszthatja magát, és annyi
víz, hogy abból tíz liter pacalleves főzhető… és ezt elmondtam a falusiaknak, ők
meg féltek, féltek tőlem is, és vigyorogtak mindazon dolgok felett, ami rájuk
vár… ezért aztán inkább arról meséltettek, mi lesz velük, ha itt halnak meg.
Egyszer éjszaka felmentünk abba a dombon fekvő temetőbe, és én megmutattam
nekik azokat az üres parcellákat, ahonnan, ha oda temetik őket, felerészt az
Északi-tengerbe, felerészt a Feketetengerbe kerülnek, csak az a fontos, hogy a
koporsót keresztbe helyezzék a sírba, mintha egy háztető gerincére fektetnék… És
aztán elindultam a bevásárolt holmival haza, egész úton töprengtem, egész úton
beszélgettem magammal, újra elmeséltem, miket mondtam és cselekedtem aznap,
és feltettem a kérdést, vajon jól mondtam-e mindent, vajon helyesen cselekedtem-
e, és csak azt ismertem el helyesnek, ami szórakoztatott, nem úgy, mint a
gyermeket vagy a részeget, hanem mint ahogyan arra a franciatanár tanított, a
szórakozás mint metafizikai szükséglet, mert ami szórakoztatja az embert, az az

112
igazi, maguk idióták, átkozott gonosz, hülye és bűnös nemzedék, mondta és
szitkozódott, hogy elérje nálunk azt, amit akart, hogy a mi szórakozásunk a
költészet legyen, a szép dolgok és történések, hogy a szépnek mindig a
transzcendens felé mutató eredménye és hatása van, azaz a végtelen és az örök
felé mutat. És azon az én szállásomon, abba a söntésbe, ami egyúttal táncterem is
volt, mikor már nem bírtam magammal, és arra vágytam, hogy jöjjön már egy
ember, hogy legyen velem valaki, még a tél beállta előtt hatalmas, régi tükröket
vettem a faluban, néhányat ingyen is odaadtak, szíves örömest megszabadultak
tőlük, mert azt mondták, hogy ha belenéznek a tükörbe, németek jelennek meg
benne, így hát takarókba és újságpapírba bugyoláltam azokat a tükröket… és
hazaszállítottam őket, egész nap fatipliket vertem a falba, aztán fölcsavaroztam a
tükröket azokra a tiplikre, az egész falat tükrökkel borítottam… és ezután már
nem voltam egyedül, mikor hazafelé mentem a munkából, már előre örültem,
hogy hamarosan elébe jövök magamnak, meghajolok a tükörben magam előtt és
jó estét kívánok, és amíg aludni nem térek, nem leszek egyedül, ketten leszünk itt,
mit számít, hogy a mozdulataink egyformák lesznek, ha önfaggatásomat nagyobb
valószerűséggel folytathatom… amikor elmegyek hazulról, az ott, a tükörben, a
hasonmásom, az is hátat fordít nekem, mindegyikünk másfele tart, és mégis, a
szobából csak én távozom… ezt a jelenséget képtelen voltam megmagyarázni,
hogy miért nem látom magam, amikor távozom, hogy miért csak akkor látom
ismét az arcomat, mikor visszafordítom a fejem, de a hátamhoz, ahhoz még egy
tükör kellene. És így fejlődött ki bennem az érzék, hogy tapintási élményem volt a
láthatatlan, ámde létező dolgokról, a hihetetlen valósággá lett, valahányszor
hazafelé tartottam a szombati bevásárlásaimból, zsebemben a béremmel, mindig
megálltam a dombtetőn lévő temető alatt, leereszkedtem a patakhoz, amelybe a
hegyoldalról források csermelyei és még kisebb patakocskák ömlöttek, itt, ezen a
vidéken még a sziklákból is víz fakadt, és én minden alkalommal
megmosakodtam, lemostam az arcomat, a víz tiszta volt és hideg, és láttam,
miként folydogálnak szakadatlanul abból a temetőből az elföldeltek nedvei a
patakba, már biztosan lejutottak idáig, megszűrve és megpasszírozva a csodálatos
föld által, mely a halottból képes szöget csinálni, amire fölköthetném magam, meg
tiszta vizet, amiben az arcomat mosom, mint ahogy sok-sok év múltán valahol
valaki az én metamorfózisomban mos majd arcot, az én testemből lett foszforral
gyújt gyufát… és sosem tudtam megállni, mindig beleittam abba a vízbe, a temető
alatti patak vizébe, először belekóstoltam, mint a borszakértő, és mint ahogyan a
Badestube és a Bernkastellerer Riesling szakértője fölismeri a szőlőskertek mellett
százával elhúzó gőzmozdonyok illatát, vagy az apró tüzeket, amelyeket a
szőlősgazdák raknak nap mint nap, hogy megmelegítsék ebédjüket, uzsonnájukat,
s ez a füst egy korty rizlingben is érezhető, így kóstolgattam én is a jobblétre
szenderülteket, akiket valamikor ott temettek el a dombon lévő temetőben,
valahogy úgy ízlelgettem őket, mint ahogyan a tükröket is csak azért kaptam, mert
megőrizték az egykor beléjük néző németek nyomát, akik már jó pár éve elmentek
innen, de illatuk még ott van a tükörben, amelybe mindennap hosszan belenézek,
amelyben sétálok, és mint a megboldogultak vizében, járkálok és meg-
megérintem az alig látható portrékat, melyeket csak az lát, akinél a hihetetlen
valósággá vált, így aztán én is beleütközöm a dirndlis leányportrékba, a háttérben
meghúzódó bútorokba meg a német családi idillekbe… És azok az én falusi
embereim, akik megajándékoztak a tükrökkel, s én viszonzásul tükröt állítottam
eléjük, hogy mi várja őket a temetőben, közvetlenül halottak napja előtt lelőtték a
farkaskutyámat, én betanítottam, illetve a kutya maga tanulta meg, hogy pofájába

113
veszi az egyik táskát, mint aki jön velem bevásárolni, de láttam, hogy egymaga
iramodott el a faluba vivő úton… így aztán próbaképpen fölírtam neki egy
papírra, mire van szükségem, ő meg szaladt… és két óra múlva megjött, és a
lábam elé rakta a tele szatyrot… így aztán ahelyett, hogy a lovacskával jártam
volna a faluba, majd minden másnap a kutyát küldtem le vásárolni, táskával a
foga közt… és egyszer, amikor a falubeliek megint hiába vártak, és látták a
kutyámat, ahogy helyettem viszi a bevásárolt holmit, hát lelőtték azt a kutyát,
hogy lekényszerítsenek a kocsmába… és én sírtam, egy hétig sirattam a
farkaskutyát, de aztán mégiscsak befogtam a lovacskát, ekkor már leesett az első
hó, és elindultam a béremért, meg a nagy téli bevásárlásra, és mindent
megbocsátottam a falubélieknek, mert hiányoztam nekik, már nem ugrattak
engemet, és ha mégis, hát másképp, magasabb szinten, nem tudtak meglenni
nélkülem a kocsmában, nem volt minek előre örülniök, mesélték nekem, azt sem
kívánták, hogy meghaljak, csak azt akarták, hogy hetente egyszer lejöjjek
hozzájuk, mert a templom messze van, és én még a plébános úrnál is szebben
beszélek… A farkaskutyám még hazaszaladt, a tüdejét lőtték meg, a bevásárolt
holmit is hazahozta, még megsimogattam, még hoztam neki dicséret- és
jutalomképpen egy kockacukrot, de az már nem kellett neki, ölembe hajtotta a
fejét, s így haldoklott lassan, mögöttem a paci hajolt fölénk, szaglászta a kutyát,
odajött a kecske meg a cica is, amely mindig a kutyával aludt, de hogy
megsimogassam, azt sosem hagyta, és ha mégis, hát csak messziről, azt hiszem, ő
szeretett engem a legjobban, amikor beszéltem hozzá, a hátára feküdt és tekergett
és vonaglott és kieresztette a karmocskáit és úgy nézett rám, mintha az állát vagy
a bundáját vakargatnám, de ha kinyújtottam felé a kezem, akkor a félénkség vad
ereje kilőtte a kezem ügyéből… és ez a macska odajött, és ahogy megszokta,
odasimult a farkaskutya bundájához, aztán odanyújtottam neki a tenyerem, de ő a
kutya kihunyó szemébe nézett, és én megsimogattam a cicát, ő meg rám pillantott,
és olyan iszonyú volt számára, hogy én simogatom, hogy a barátja halála
elnyomta benne a rettegést, hogy inkább lehunyta a szemét és fejecskéjét a kutya
bundájába fúrta, hogy ne lássa azt, amitől irtózott, de ami után vágyakozott is.
Egyszer késő délután, mikor elgondolkozva vízért mentem a kúthoz, ahogy
mentem fölfelé, először csak éreztem, majd láttam is, hogy az erdő szélén, kezével
egy fának támaszkodva ott áll Zdeněk, a hajdani híres pincér, az én volt kollégám
a Csendesség Szállóból, aki most meredten engem figyelt.. . És én, aki az abesszin
császárnak szolgáltam fel, tudtam, hogy szándékosan jött ide, hogy megnézzen, és
nem hogy nem akar velem beszélni, hanem szüksége sincs rá, mindössze csak
látni szeretne, hogyan illeszkedtem bele ebbe a magányos életbe, mert nagy úr
most Zdeněk a politikában, rengeteg ember veszi körül, de tudtam, hogy legalább
olyan egyedül van, mint én… És pumpáltam a vizet, az állatkák nézték, hogyan
dolgozom, és én továbbra is éreztem, hogy Zdeněk minden mozdulatomat figyeli,
ezért aztán ügyeltem rá, hogy úgy nyomjam a pumpát, mintha senki sem látna, de
jól tudtam, hogy Zdeněk tudja, hogy tudom, ott áll az erdő szélén. És aztán
lehajoltam és megfogtam a két csöbör fülét, vártam, hogy Zdeněk megmoccanjon,
mert én több száz méterre is hallok minden rezdülést, minden neszt, így
kérdeztem meg Zdeněktől, akar-e mondani valamit, de neki nem volt erre
szüksége, megelégedett azzal, amit látott, hogy még élek, és hogy egyszerre csak
hiányoztam neki, mint ahogyan én is gyakran gondoltam őrá. És felemeltem a két
csöbröt és elindultam lefelé a házhoz, mögöttem a lovacska, utána a kecske meg a
macska, óvatosan lépkedtem, a víz ki-kifröccsent a gumicsizmámra, és tudtam,
hogy ha majd leteszem a csöbröket a küszöbre és megfordulok, Zdeněk már nem

114
lesz ott, hogy elégedetten visszamegy az állami kocsijához, amely az erdő szélén
várja, hogy visszamegy a munkájához, amely bizonyára nehezebb, mint az én
magányba való menekülésem. A tanár úrra, a francia irodalom tanárára
gondoltam, ahogyan azt mondta Marcelának, hogy igaz ember, világpolgár csak
az lehet, aki képes névtelenségbe vonulni, aki meg tud szabadulni hamis énjétől.
És amikor leraktam a csöbröket és megfordultam, Zdeněk már elment az erdőből.
És úgy gondoltam, hogy ennek így kell lennie, mert bár mindketten máshol élünk,
csak ily módon tudtunk elbeszélgetni egymással, így tudtuk a csenddel kimondani
azt, ami a szívünket nyomja, meg hogy milyennek is látjuk a világot. Aznap
havazott, postabélyegnyi pelyhekben; csendesen hullott a hó, de estére hófúvás
lett belőle. A mindig egyformán hideg és kristálytiszta forrásvíz tovább
csörgedezett a pincében a kőbe faragott vályúba, az ól a folyosón volt, a konyha
mellett. És a lótrágya, amit a falusiak tanácsára az istállóban hagytam, meleg volt,
és úgy kifűtötte a konyhát, mintha csak központi fűtés volna. Három napon át
néztem a kavargó havat, amely úgy zizegett, mint sok kis lepke vagy kérész, mint
az egymásra hulló virágok. Az utamat egyre több hó borította, harmadnap már
annyira be volt havazva, hogy egybefolyt a tájjal, és senki sem mondta volna meg,
merre is visz az út. Hanem azon a harmadik napon elővettem a régi szánt, találtam
csengettyűt is, amit minden órában megráztam, és mosolyogtam, mert a
csengettyű csilingelése azt a képet idézte elém, hogy befogom a lovacskámat,
odahajtok az utam fölé, és végigsiklok az út felett, és a hóréteg, ez a hópárna, ez a
dunyha, ez a vastag, fehér szőnyeg, ez az egész tájat beborító felfújt takaró
elválaszt minket egymástól… javítgattam a szánt, és észre sem vettem, hogy a hó
az ablakomig ér, később már az ablak közepéig tornyosult. Azokban a
pillanatokban, amikor az ablakra néztem, s elfogott a félelem, hogy milyen
magasra duzzadt a hóáradat, láttam a házamat, s ez a ház állatostul egy láncon
lógott le egyenesen a mennyből, s láttam világtól elvágott kunyhókat, melyek,
akárcsak azok a tükrök, mégis csordultig tele voltak elfelejtett, eldugott,
mindazonáltal egy vékony hártyával odaragasztott képekkel, melyeket csak
annyira lehet megidézni és előhívni, mint azokat a képeket, amikkel a tükröket
kibéleltem, pontosabban, amik bélelték és szegélyezték az ide vezető utamat, amit
már ellepett az elmúlt idők hava, míg az emlékezés, mint gyakorlott kéz, bármikor
kitapinthatta a bőr alatt az ütőeret, és megállapíthatta, merre folyt, merre folyik és
merre fog a közeli jövőben folyni az élet… és megrémültem attól a pillanattól,
amikor meg találok halni, mert akkor mindaz a hihetetlen, ami valóvá vált,
elmegy, hogy az az ember különb, aki jobban fejezi ki magát, mint azt a francia
irodalom és az esztétika tanára mondta… és hirtelen vágy fogott el, hogy leírjak
mindent, úgy, ahogyan történt, hogy mindezt más emberek is olvashassák, hogy
azáltal, amit elmondok, magam elé fessem az összes képet, mely sok-sok
gyöngyként, rózsafüzérként fűződött életem hosszú fonalára, az életemére, amire
hihetetlen módon itt találtam rá, a kunyhó körül derékig hullott hóra vetett, ámuló
tekintetemmel… És így minden este, mikor ott ültem a tükör előtt, és hátam
megett a macska a söntéspulton ülve fejecskéjével a tükörképemet bökdöste,
mintha én volnék az, én meg a kezemet nézegettem, s odakint árvízként zúgott a
hóvihar, hát minél tovább néztem a kezem, még föl is emeltem, mintha megadnám
magam önmagamnak, és elnéztem a tükörben azt a két kezemet, a mozgó
ujjaimat, láttam magam előtt a telet, a havat, láttam, hogy le fogom kaparni, el
fogom dobálni a hót, és keresni fogom az utat, és mindennap tovább keresem
majd a faluba vivő utat, s talán a falusiak is keresni fogják azt, ami hozzám visz…
és elhatároztam, hogy nappal majd a faluba vezető utat keresem, este pedig írok,

115
azaz a visszavezető utat kutatom, hogy megpróbálom a betűkkel, az írással is
kikérdezni magam.
És karácsony napján újra hullott a hó, és befújta az utat, amit sok munkával
majd egy hónapig kerestem és tisztítottam. Amolyan hófalat építettem, majd a
mellemig ért, olyan mély volt az árok, már a félútnál tartottam a kocsmáig meg a
boltig, ahol halottak napján voltam utoljára. Este úgy csillogott a porhó, mint a
flitter a falinaptárakon, és én feldíszítettem a fát, megsütöttem a karácsonyi
süteményt. Meggyújtottam a gyertyákat a fán, és az ólból elővezettem a lovacskát
meg a kecskét. A macska az ónlemezes pulton, a kályha mellett ült. Újra
elővettem a frakkomat, öltözni kezdtem, de sehogy sem boldogultam, a
mandzsettagombok kiestek eldurvult ujjaim közül, kezem úgy elmerevedett a
munkától, hogy a fehér csokornyakkendőt sem tudtam rendesen megkötni,
elővettem a bőröndből a könnyű, lukacsos cipőmet, amit még akkor vettem,
amikor a Csendesség Szállóban voltam pincér, és kisuvickoltam. És amikor
magamra kötöttem a díszszalagot és kitűztem a csillagot, hát az a csillag még a
karácsonyfánál is jobban ragyogott, és a lovacska meg a kecske csak néztek rám
és megrémültek, olyannyira, hogy csitítgatnom kellett őket. Azután vacsorát
készítettem, konzerv pörköltet krumplival. A kecskének is adtam ünnepi kóstolót,
almát aprítottam az innivalójába. Almát kapott a lovacska is, mint minden
vasárnap, most is velem ebédelt, ott állt a hosszú tölgyfa asztalnál, kivette a tálból
az almát és elropogtatta. Ennek a lónak az volt a kényszerképzete, hogy elmegyek
és őt itt hagyom. Akárhová mentem, követett, és a kecske, amely ragaszkodott a
lovacskához, elindult a nyomában, mögöttük meg a kecsketejhez szokott macska
ment; bármerre mozdult a kecsketőgy, a macska arra iramodott, így jártunk
munkába és a munkából haza. Mikor ősszel kijártam sarjút kaszálni, az állatok ott
mentek mögöttem, sőt még vécére menet is a nyomomban voltak és vigyáztak
rám, hogy meg ne szökjek… még az első héten, amikor megjelent nekem az a
lány az Orion csokoládégyárból, s én annyira vágyakozni kezdtem utána, annyira
szerettem volna látni, vajon most is könyvekkel a hóna alatt jár-e a
csokoládégyárba, annyira elfogott a sóvárgás, hogy összecsomagoltam a
legszükségesebbet, és még pirkadat előtt elindultam a faluba, és vártam a buszt,
de mikor a busz megérkezett és a lábam már az első lépcsőfokon volt, egyszerre
csak látom, hogy azon az én utamon futva közeledik a lovacska, mögötte a kutya,
s végül a dülöngélő kecske… és egyenesen hozzám futottak, és úgy néztek rám
azok az állatok, úgy kértek csendesen, itt ne hagyjam őket, és amikor körülvettek,
megjelent az az elvadult macska is, és fölugrott a padra, ahová a tejeskannákat
szokták tenni, hagytam, hadd menjen el a busz, és visszatértem az állatokkal,
azóta aztán rajtam tartották a szemüket, ugyanakkor igyekeztek valamiképp
felvidítani, a macska hancúrozott, mint egy kiscica, a kecske megpróbált
öklelősdit játszani velem és tréfából két lábra ágaskodott és a homlokomba akart
döfni, csak a lovacska nem tudott semmit, de azért minduntalan bársonyos
pofájába vette a kezem és nézett rám, de a szeméből sütött a rémület… Vacsora
után, akárcsak más napokon, a lovacska a kályha mellé telepedett és békésen
szuszogott, a kecske pedig melléje heveredett, én meg folytattam a képeim
leírását, elmerültem gondolataimban, és ezek a képek eleinte annyira homályosak
voltak, hogy olyat is leírtam, ami felesleges volt, de egyszerre csak belelendültem,
és egyik oldalt írtam tele a másik után, mindig gyorsabban vonult el előttem a kép,
mint ahogy le tudtam írni, és az elsuhanó képeknek ez az előnye elvette az
álmomat, azt se hallottam, hogy vihar van-e kint vagy úgy süt a hold, hogy
pattognak tőle az ablaktáblák, én csak napról napra tisztítottam az utat, és

116
hólapátolás közben az esti utazásomra gondoltam, hogy miről írok majd, ha tollat
fogok, napközben mindent már előre végiggondoltam, úgyhogy este csak azt
másoltam le, amire nappal, munka közben gondoltam, és az állatok is várták az
estét, mert az állat szereti a nyugalmat, békésen szuszogtak, és én is nagyokat
sóhajtottam és írtam tovább, ráraktam a tűzre egy hasáb fát és a kályha halkan
dorombolt, a viharos szél fütyült a kéményben és befújt az ajtó alatt… Szentestén,
éjfélkor fények bukkantak föl az ablak alatt. Letettem a tollam, és a hihetetlen
valósággá vált. Kimentem az épület elé, és a túloldalról, ekés szánon, néhány
falubéli törtetett hozzám, néhány nyomorult, zátonyra futott életű ember, akik ott
szoktak üldögélni a kocsmában, és akiknek annyira hiányoztam, hogy a
farkaskutyámat is lelőtték, és most ekés szánnal idáig vergődtek… behívtam őket
a kocsmába, a jelenlegi otthonomba… amikor rám néztek, jól láttam, min
csodálkoznak. Hát ezt hol szerezted? Kitől kaptad? Miért öltöztél így ki?
Foglaljanak helyet, uraim, mondtam, most maguk a vendégeim, mert valamikor
pincér voltam, és a falusiak megijedtek tőlem, mintha már sajnálták is volna, hogy
idejöttek… És az a szalag, az a kitüntetés?, én meg elmondtam, hogy sok-sok
évvel ezelőtt kaptam, mert én vagyok az, aki az abesszin császárnak szolgált fel…
És kinek szolgálsz fel most?, rémüldöztek, íme, mint látják, a vendégeimnek, és a
lovacskára, a kecskére mutattam, de azok már felálltak, mentek volna kifelé,
fejükkel böködték az ajtót, és én kinyitottam nekik, ők pedig libasorban elindultak
a folyosón az ól felé. Csakhogy a frakkom, a csillogó érdemrendem meg a kék
szalagom annyira megrémisztette a falubelieket, hogy inkább állva maradtak,
aztán minden jót és kellemes ünnepeket kívántak, és meghívtak, hogy ebédeljek
velük karácsony másnapján. És elindultak kifelé, láttam a tükörben a hátukat, és
mikor már az ablakból is eltűntek a távolodó fények, mikor már a csengettyűszó
és a hóeke surrogása sem hallatszott, ott álltam egyedül a tükör előtt, magamat
néztem, és minél tovább néztem az arcom, annál jobban megijedtem, mintha
valaki idegennél volnék, valaki másnál, aki megbolondult… és magamra
leheltem, szinte megcsókoltam magam abban a hideg üvegben, azután felemeltem
a könyökömet és a frakkom könyökével tisztogattam magamról a homályos foltot,
míg újra meg nem jelentem a tükörben, kezemben, mint koccintásra felkínált
pohárral, az égő lámpással. És mögöttem csendben kinyílt az ajtó,
megmerevedtem… és bejött a lovacska s utána a kecske, a macska felugrott a
kályha mellett álló ónlemezes pultra, és én örültem, hogy a falusiak átverekedték
magukat hozzám, hogy felkerestek engem, hogy megijedtek tőlem, mert én
minden bizonnyal különleges ember vagyok, hiszen valóban Skřivánek főpincér
úr tanítványa voltam, aki az angol királynak szolgált föl, engem viszont az a
megtiszteltetés ért, hogy az abesszin császár pincére lehettem, s ő mindörökre
kitüntetett azzal, hogy ezt az érdemrendet adományozta nekem, és ez a rendjel
adott nekem erőt, hogy leírjam olvasóimnak ezt a történetet… hogy miként vált
valóvá a hihetetlen. Nos, elég lesz?
Akkor most már tényleg abbahagyom.

A történeteket vakító nyári napsütésben írtam, a nap annyira

fölforrósította az írógépet, hogy percenként többször is
megakadt és dadogott. Nem tudván a vakító, fehér lapokra
nézni, azt sem ellenőriztem, hogy mit írtam le, fénymámorban,
önműködő módszerrel írtam tehát, a nap olyannyira elvakított, hogy
csak a csillogó írógép körvonalait láttam, a bádogtető néhány órára
annyira fölforrósodott, hogy a már teleírt lapok tekercsekké

117
pöndörödtek. És mert az elmúlt évben úgy zúdultak rám az
események, hogy még anyám halálát sem volt időm feljegyezni, nos,
ezek az események arra kényszerítenek, hogy a szöveget úgy
hagyjam, ahogy első nekifutásra született. Remélem, hogy egyszer
majd lesz időm és bátorságom a szöveget újra és újra átgyúrni és
bizonyos klasszikus igényekhez idomítani, vagy pedig – engedve a
pillanat hatásának, és feltételezve, hogy letörölhetném a képek első
spontaneitását – ollót ragadni és kivágni azokat a képeket, amelyek az
idő múlásával is megőrizték frissességüket. És ha már nem lennék a
világon, tegye ezt meg valamelyik barátom. Vágjanak össze a
szövegből egy rövid novellát vagy egy hosszabb elbeszélést. Úgy.

P. S.
Azon a nyári hónapon, amikor ezt a szöveget írtam, Salvador Dali
“mesterséges emlékezésének” és Freud “beszédben utat törő,
félbeszakított indulatának” megindultságában éltem.

118