P. 1
Robert Ludlum - Bourne hatalma

Robert Ludlum - Bourne hatalma

|Views: 511|Likes:
Published by Otto Bársony

More info:

Published by: Otto Bársony on Feb 23, 2011
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as TXT, PDF, TXT or read online from Scribd
See more
See less

05/08/2014

pdf

text

original

Robert Ludlum BOURNE HATALMA A mű eredeti címe: The Boume Supremacy Copyright © 1989 by Robert Ludlum Minden jog

fenntartva Fordította: Csillag Zsuzsa Címlapterv: Cséve Gábor HARMADIK KIADÁS Hungarian translation © I.P.C. KÖNYVEK Kft. 2006.

1. Kowloon. Kínának ez a sűrűn lakott nyúlványa nem tartozik az anyaországhoz, hacsak nem szel en – de ez a szellem mélyen lakozik az emberek lelkében, tekintet nélkül a politikai határo földhözragadt valóságára. A föld és a víz ugyanaz, és a szellem ereje határozza meg, hogya az ember a földet, a vizet. Csak az üres gyomor számít, a nık és a gyerekek éhsége. A túlé semmi más. Ami ezen felül van, nagy rakás szar, szét kell teríteni a terméketlen földeken. Naplemente volt, és mind Kowloonban, mind odaát, Victoria kikötıjében, Hongkong szigetén, láthatatlan takaró ereszkedett lassanként a táj nappali káoszára. Az utcai kereskedık elnyú kiáltásai belehalkultak az árnyékba, és a gyarmat távlati képét meghatározó hatalmas üvegsıbb régióiban folytatott halk tárgyalások lassan nyugvópontra jutottak egy-egy bólintással dítással, kurta mosollyal. Közeledett az éjszaka, amit a napkorong vakítóan vörös fénye jel mint áthatolt a nyugati horizont tömör felhıtakaróján éles, erıs sugaraival, azon igyekezve ogy a világnak ez a része se feledkezhessen el a fényrıl. A sötétség hamarosan beborította az eget, de lejjebb nem hatolt. Alant a mesterséges fény rikítóan megvilágította a földet – mármint a földnek ezt a részét, ahol a part és a víz egy és konfliktusok átjáróháza. Ilyenkor végeérhetetlen éjszakai karnevál veszi kezdetét, olya együtt, amelyekrıl az emberiségnek már a Teremtés hajnalán le kellett volna szoknia. Egy kis motorcsónak, elnyűtt belsejében nem különb motorral repesztett a Lamma csatornán part mellett a kikötı felé. Egy közömbös megfigyelı számára közönséges hsziaovanju volt, m gy szegény halász hagyott elsı fiára, amikor végre szerzett némi pénzmagot, talán egy ırült adzsongpartiban, hasison vagy csempészett macaói gyémánton – kit érdekelt, hogyan? A fia má yorsabban tudta kivetni a hálóját, és hatékonyabban tudott csencselni gyors motorosával, mi t a lassabb vitorlás dzsunkával vagy a lomha szampannal. Még a kínai határırök és a mindkét ırködı kikötıi rendırök sem vetettek ügyet az ilyen jelentéktelen törvénysértıkre. Nem vol ki tudhatta, melyik család számára tesznek jót Hongkong szárazföldi új területein? Lehet, h en a te családodnak. A hegyekbıl jövı édes füvek árán meg lehet tölteni a bendıt – talán ép dıjét. Ki törıdik velük? Hadd jöjjenek, hadd menjenek! A kis vízi jármű kifeszített vitorláival – amelyek eltakarták az elsı ülés mindkét oldalá t, és óvatosan kerülgette a kikötıbe visszatérni igyekvı dzsunkákat és szampanokat. A hajós másra dühös szitkokat szórtak a szemtelen motorosra, ám aztán mindegyik furcsán elcsendesed , amint a betolakodó elhúzott mellette. Valami a vitorla alatt lecsillapította a dühkitörés t. A csónak besiklott a kikötıi folyosóra, a sötét vízi ösvényre, amelyet jobbról Hongkong k lákoló fényei, balról Kowloonéi szegélyeztek. Három perccel késıbb a motor a legkisebb ford a kapcsolt, a hajó bekanyarodott két mocskos bárka közé, és besiklott egy üres helyre a Cim Cuj, a nyüzsgı kowlooni rakpart nyugati oldalára, ahol sok dollár cserélt gazdát. Az éjsza turistákra lesı kalmárok hadai rá se hederítettek a csónakra: egy halász a sok közül. Kit Aztán, ugyanúgy, mint a hajósok a csatornán, azok a parti árusok, akik legközelebb álltak jövevényhez, kezdtek elcsendesedni. Valaki parancsokat adott ki, és a zsivaj alábbhagyot t, amint a férfi fölmászott a fekete, olajfoltos létrán a csónakból a mólóra. Szent ember volt. Testét tiszta fehér kaftán borította, mely kiemelte magas, karcsú alak ját – túl magas is volt kínai létére, csaknem száznyolcvan centi. Az arca alig látszott, mé ogy az enyhe szellıben az anyag hullámzott sötét vonásai körül, ki-kivillant szeme fehérje, t, fanatikus tekintete. Nem közönséges pap volt, bárki láthatta. Hosang volt, azaz kiválasz ott, az idısebbek választották ki, a felkent bölcsek, akik képesek meglátni a fiatal szerze esben azt a belsı szellemi erıt, amely még nagy dolgokra teheti képessé. Ezért nem volt bán

ogy az ilyen szerzetes magas, karcsú és tüzes tekintetű. Az ilyen szent emberek ugyanis magukra vonták a figyelmet a személyiségükkel, a tekintetükkel, az emberek bıséges adományo látták el ıket, hol félelembıl, hol tiszteletbıl – de inkább félelembıl. Talán ez a hosang ik misztikus szektából való, akik a Kuangcö hegyeit és erdeit járják, vagy egy vallásos tes a Csing Kaojüan távoli hegyeibıl, akik, mint mondják, a még távolabbi Himalája népeinek le ottai, és akik a legkérkedıbbek és legfélelmetesebbek kevéssé érthetı, homályos tanításaik et ugyan gyengéden fogalmaznak meg, de finom utalásokkal holmi leírhatatlan gyötrelmekre , ha valaki nem fogadja meg e tanításokat. Éppen elég a szenvedés a földön és vízen – kinek még több? Úgyhogy csak adakozzunk a lelkeknek, a tüzes szemeknek! Talán feljegyzik. Valaho l. A fehér ruhás alak lassan keresztülhaladt az utat engedı kikötıi tömegen, elhagyta a zsúf tar Ferry mólót, és eltűnt a Cim Sa Cuj egyre növekvı hangzavarában. A pillanat elmúlt, az visszatértek foglalatosságukhoz. A pap kelet felé ment a Salisbury Roadon a Peninsula Hotelig, amelynek finom ele ganciája elenyészett a környezetben. Aztán északnak fordult a Nathan Roadon, a csillogó Gol en Mile elejéig, ahol mindenféle árusok rikoltoztak, hogy felhívják magukra a figyelmet. M ind a helybeliek, mind a turisták megbámulták a méltóságteljes szent embert, amint elhaladt az utcai kirakatok és kereskedıkkel teli átjárók, a háromemeletes diszkók és topless-kávéhá ol hatalmas, kezdetlegesen megrajzolt hirdetıtáblák kínálták a keleti bájakat, és pult alól éjszakai élet finomságait. Közel tíz percig haladt a rikító karnevál közepette, olykor-oly biccentve valakinek, kétszer pedig megrázta a fejét, miközben parancsot adott az alacson y, izmos kínainak, aki hol a sarkában volt, hol meg eléje szaladt gyors, táncos léptekkel, hogy hátrafordulva lesse a szent ember pillantását. És jelet kapott: két gyors bólintás, amikor a pap befordult, átsétált egy kis bár gyöngyf tán. Kísérıje kint maradt, kezét diszkréten bı leple alatt tartva, szemével pásztázva az ır galmat, amely teljesen idegen és megfejthetetlen volt a számára. Ez ırültség! Felháborító! stır: élete árán is meg kell védenie a szent embert. Mit számítanak az érzései? Benn a házban nehéz füstgomolyagot hasogattak a villogó fények, amelyek a színpadra irány ak, ahol rockegyüttes harsogott fülsiketítı zenét. Őrült keveréke a punknak és a távol-kele es fekete, szoros és bı nadrágok fedték a mániákusan vonagló táncosok pipaszár lábait a fek kik és fényes fehér selyemingek alatt, melyek szabadon hagyták a csípıt, a fejükre tonzúrát tak, és mindegyik arc groteszkül, erısen ki volt festve, hogy hangsúlyozza az eredetileg passzív keleti jelleget. És mintha a különbséget akarnák hangsúlyozni Kelet és Nyugat közö n hangos, bevezetı zene idınként leállt, és panaszos, egyszerű kínai dallam szólalt meg egy hangszeren, mialatt a zenészek megmerevedtek a kavargó fények össztüzében. A pap egy percig állt, körbepillantva a zsúfolt termen. Egy csomó vendég bámult rá az asz októl a részegség legkülönbözıbb stádiumában. Néhányan pénzt gurítottak feléje, mielıtt elf ak a székükrıl, és hongkongi dollárokat ejtve a poharuk mellé, az ajtó felé indultak. A hos egjelenése hatásos volt, de szemmel láthatóan nem erre a hatásra vágyott az az elhízott, sz ingos férfi, aki közeledett felé. – Miben segíthetek, Szent Ember? – kérdezte a bár igazgatója. A pap elırehajolt, és a férfi fülébe súgott egy nevet. Az igazgató szeme tágra nyílt, azt olt, és a fal mellett álló asztalra mutatott. A pap elégedetten visszabólintott, és követte férfit a székhez, amit a szomszédos vendégek kényelmetlenül vettek tudomásul. Az igazgató lehajolt, és színlelt tisztelettel megkérdezte: – Szolgálhatok valami frissít Szent Ember? – Kecsketejjel, ha van véletlenül. De ha nincs, jó lesz a tiszta víz is. Köszönöm. – Megtiszteltetés számunkra – mondta a szmokingos meghajolva, és távozott, miközben próbá nosítani a lassú, lágy dialektust, amit nem tudott felismerni. Persze, nem ez a baj. E nnek a magas, fehér ruhás papnak valami dolga van a laobannal, és ez a baj. Nevén nevezt e a laobant, pedig ezt a nevet ritkán ejtik ki a Golden Mile-on, és ma este a hatalm as tajpan történetesen a helyszínen tartózkodik – egy szobában. Hogy melyikben, azt az igaz ató senkinek nem árulhatta el. De nem az igazgató hatásköre, hogy közölje a laobannal, a pa egérkezett. A kaftános ezt világosan tudomására hozta. Ma éjjel mindennek titokban kell tör e, mondta. Ha a nagy tajpan látni kívánja ıt, majd kiküld érte valakit. És csakugyan: ez vo a módszere a titkolódzó laobannak, aki Hongkong egyik leggazdagabb, legbefolyásosabb taj panja volt. – Küldj ki egy kuktát, szerezzen valahol egy kancsó kibaszott kecsketejet – mondta a fınö yersen az egyik földszinti fıpincérnek. – És mondd meg neki, hogy kibaszottul siessen! A bü kölykének a jövıje függ tıle.

A szent ember mozdulatlanul ült az asztalnál, fanatikus tekintete most megenyhült, f igyelte az ırült nyüzsgést. Láthatóan sem elítélıen, sem helyeslıen, inkább valahogy úgy, a figyeli rosszalkodó gyermekeit. A forgó fénykévék szabályos ütemét hirtelen valami megszakította. Néhány asztallal arrébb ragyogó fénye villant fel, majd gyorsan kialudt. Aztán a második, végül a harmadik. Ez uto sót hosszú, fekete szivar alá tartották. A villanások rövid sorozata fölkeltette a pap figy . Beburkolt fejét lassan a láng felé fordította, és magányos, borotválatlan, rosszul öltözö illantott meg, amint leszívja a füstöt. Tekintetük találkozott. A szent ember bólintása ali olt érzékelhetı, csak egy mozdulat, ugyanolyan észrevétlen, mint a másik apró kézmozdulata, or a gyufaláng kialudt. Másodpercekkel késıbb a rosszul öltözött dohányos asztala lángokban állt. A tűz gyorsan t asztal lapján, és meggyújtott minden papírneműt: szalvétát, menükártyát, manduláskosárkáka elsikoltott és csattanó robajjal felborította az asztalt, miközben a pincérek rikoltozva r ohantak a lángok felé. A vendégek minden oldalon felugrottak székükrıl, ahogy a láng kesken síkban, kéken sziszegve tovább terjedt a lábuk alatt. A zűrzavar egyre nıtt, ahogy az ember k gyorsan csapkodni kezdték a kis tüzeket az abroszokkal és szalvétákkal. Az igazgató és a cérek vadul gesztikuláltak, kiabálva, hogy minden rendben van, a veszély elmúlt. A rockegyü tes még nagyobb intenzitással játszott, hogy ismét magára vonja a közönség figyelmét, és ez tse a pánikot. Hirtelen még nagyobb zavargás tört ki, még kegyetlenebb indulatkitörés. Két fıpincér rátá tt öltözetű kínaira, akinek gondatlansága és túlméretezett gyufái a tüzet okozták. Ő erre k n-ütéssel válaszolt – tenyéréllel a váll-csontra és a torokra –, egyidejűleg hasba rúgta ık a két pincért a körülöttük lévı vendégek közé. A fizikai erıszak csak növelte a pánikot, a tű igazgató most ordítva beavatkozott, de ı is elesett egy jól elhelyezett bordarúgás követ n. A borotválatlan kínai aztán felkapott egy széket, és forgatni kezdte a kiabáló alakok kö elesett férfi közelében, miközben három további pincér rohant oda fınöke védelmére. Férfia dpercekkel ezelıtt még csak kiabáltak, most püfölni kezdték a körülöttük állókat. Az együtt angerejét vetette be, így ırült hangzavar kísérte a jelenetet. A verekedés általánossá vált tója átpillantott a termen a fal mellett álló, magányos asztalhoz. A pap eltűnt. A borotválatlan kínai felkapott egy másik széket, és a közelben álló asztalhoz csapta, ri törve támláját, és a törött lábbal vadul hadonászott a tömeg közepén. Csak perceket nyert en a perceken múlott most minden. A pap kilépett a bár bejáratához közelebb esı hátsó ajtón. Gyorsan becsukta szemét, a hossz folyosó homályos megvilágításához szoktatva. Jobb kezét szorosan fehér kaftánja redıi alatt , baljával pedig átfogta a derekát, szintén a redızött fehér anyag alatt. A folyosó végén, tíz méterre, egy férfi ugrott el riadtan a faltól, jobb kézzel elırántott egy nagy kaliber olvert a zubbonya alá rejtett válltokból. A szent ember lassan bólintott, nyugodtan, ismét elten, amint a férfi felé tartott kecses léptekkel, már amilyenek egy szent emberhez ill enek. – Amita-fo, Amita-fo – mondta lágyan újra és újra, mialatt a férfihoz közeledett. – Minde nden rendben van, a lelkünk nyugodt. – Jou matjeh? – Az ır egy ajtó mellett állt; elıre szegezte a csúnya fegyvert, és folytat anyaországban honos kantoni dialektusban. – Eltévedt, pap? Mit keres itt? Menjen innen! Itt semmi keresnivalója! – Amita-fo, Amita-fo... – Menjen innen! Azonnal! Az ırnek nem volt esélye. A pap gyorsan elıhúzott egy borotvaéles kétélű kést a csípıje k etszette az ır csuklóját, félig levágva a fegyvert tartó kezet, aztán a pengét belemélyeszt ır torkába. Levegı és vér tört ki a metszés nyomán, amint a fej hátracsuklott, és a test h yott a földre. A gyilkos pap habozás nélkül visszacsúsztatta a véres kést a kaftánja alá, és köntöse job elıhúzott egy keskeny Uzi géppisztolyt, amelynek tárjában több töltény volt, mint amennyir e volt. Fölemelte a lábát, és belerúgott az ajtóba egy tigris erejével, majd berontott. Azt lálta ott, amit várt. Öt kínai férfi ülte körül az asztalt, amelyen teáscsészék és mellettük whiskyspoharak vol egy darab papír, jegyzet vagy adat, csak fülek és figyelı szemek. Minden szempár döbbenten ordult feléje, az arcokat eltorzította a rémület. Két jól öltözött tárgyaló fél jól szabott közben felugrottak a székükrıl. Egy másik lebukott az asztal alá. A maradék kettı jajgatva rott, és teljesen hiábavalóan odafutott a selyemtapétás falhoz, körbeforogva, reménytelenül után kutatva, noha jól tudták, senki nem fog elıkerülni. Ropogó sortűz érte ıket. Vér löve

sebekbıl, miközben koponyák törtek, szemek lukadtak, szájak szakadtak szét vérvörösen, szé kolyban. A falakat, a padlót, a fényezett asztalt vér borította. Mindenütt. Már vége is vol A gyilkos megszemlélte művét. Elégedetten térdelt le egy alvadó vértócsa mellé, és mutató rótt bele. Aztán elıvett egy darab sötét szövetet bal oldali ruhaujjából, és letakarta vel et. Lábra állt, és kirohant a szobából, kigombolva a fehér kaftánt futtában a félhomályos f köntös nyitva volt, mire elérte a bár bejáratát. Kivette a borotvaéles kést a ruhájából, és tte az övében lévı tokba. Aztán összefogta a köntös redıit, kámzsáját helyreigazítva, halál ságosan az oldalához szorítva benyitott a hátsó ajtón, és besétált a kaotikus verekedésbe, lecsendesülésére semmi jel nem mutatott. De mi is változott volna? Csak fél perce távozott nnen, és az embere értette a dolgát. – Fáj-di! – A kiáltás a testes, borotválatlan kantoni paraszttól származott; három méterr n, éppen felhasított egy másik asztalt, és meggyújtott egy újabb gyufát, majd a földre dobt rendırség percek alatt itt lesz! A csapos most telefonált, láttam! A gyilkos pap letépte magáról a kaftánt és a fejérıl a csuklyát. A forgó fény széles pász gyanolyan kísérteties volt, mint bármelyik rockzenészé az ırült együttesben. Sűrű festék em zemét, fehér vonalak hangsúlyozták minden vonását. Az arca természetellenesen barna volt. – Menjen elıttem! – utasította a parasztot. Ledobta a köntöst és az Uzit a földre az ajtó t, lehúzta a vékony sebészkesztyűt, és flanelnadrágja zsebébe süllyesztette. Egy Golden Mile-i bárba kihívni a rendırséget nem könnyű döntés. Súlyos bírság járt a sil y büntetés a turisták veszélyeztetéséért. A rendırség tudatában volt ennek, így mindig gyor amikor hívták ıket. A gyilkos rohant a kantoni paraszt mögött, aki csatlakozott a pánikba sett tömeghez, amely ordítva igyekezett a bejárat felé, hogy kijusson. A rosszul öltözött v kedı úgy nyomult elıre, mint a bika; az útjában állók sorra hullottak ökölcsapásai alatt. Ő kitörtek az ajtón az utcára, ahol másik tömeg gyűlt ösz-sze kérdéseket kiabálva és elátkozv fi utat tört az izgatott nézık között; csatlakozott hozzájuk a kis izmos kínai is, aki odak várta ıket. Megragadta a karjánál, és behúzta a papot a legkeskenyebb sikátorba, ahol kive két törülközıt a tunikája alól. Az egyik puha volt és száraz, a másik, amelyet nejlonzacskó eleg, nedves és illatos. A gyilkos megragadta a nedves törülközıt, és dörzsölni kezdte vele rcát, a szemhéját, a nyaka fedetlen részét. Megfordította az anyagot, és megismételte az el nagyobb erıvel sikálva halántékát és a homlokát, amíg elı nem tűnt fehér bıre. Aztán megsz törülközıvel, lesimította sötét haját, és rendbe hozta a nyakkendıjét, amely sötétkék bléze imult. – Nyomás! – utasította két társát. Azok elfutottak és eltűntek a tömegben. Egy magányos, jól öltözött nyugati elindult a keleti örömök ösvényén. Odabent a bárban az ideges igazgató alaposan lehordta a mixert, aki kihívta a rendırséget: a bírságot majd az ı bérébıl fogja levonni! A verekedés megmagyarázhatatlanul elcsendesedett, a vendégek kissé megszeppentek. A fıpi ncérek és pincérek csillapítgatták a törzsvendégeket, vállukat veregették és eltakarították miközben rendbe hozták az asztalokat, új székeket kerítettek elı és ingyen whiskyt osztogat . A rockegyüttes menı slágerekbe kezdett, a rend ugyanolyan gyorsan helyreállt, mint aho gy felborult. Némi szerencsével, gondolta a szmokingos igazgató, a rendırség talán hajlandó sz bevenni a magyarázatot, miszerint a buzgó mixer túl komolyan vette egy részeg kötekedésé Hirtelen megfeledkezett azonban a bírságról és a rendırségrıl, amint megpillantotta a feh hát a földön egy kupacban, a terem túlsó végében, a belsı szobákhoz vezetı ajtó mellett. Fe zta fehér – a pap? Az ajtó! A laoban! A megbeszélés! A hájas igazgató szaporán vette a leve cát elborította a veríték, és átszaladt az asztalok között az otthagyott kaftánhoz. Letérde me tágra nyílt, lélegzete elakadt, ahogy meglátta a fehér anyag alól kirajzolódó fegyver sö e amitıl majdnem megfojtotta a félelem, az a még nedves vértıl származó apró pöttyök és csí a fehér kaftánon. – Go hai matje? – A kérdés a másik szmokingos férfitól eredt, akirıl hiányzott az igazgat jelzı öv – valójában az igazgató öccse és helyettese volt. – Ó, a Krisztusát! – szitkozódott halkan, mialatt bátyja fölszedte a furcsa kinézetű fegy foltos kaftánnal. – Gyere! – utasította az igazgató, feltápászkodva és az ajtó felé indulva. – A rendırség! – tiltakozott a fivére. – Valamelyikünknek beszélnie kellene velük, meg ke tatni ıket, megtenni, amit tudunk. – Lehet, hogy csak a kezünket tehetjük fel! Siess! Benn, a homályosan világított folyosón ott volt a bizonyíték. A meggyilkolt ır saját véré csuklóból levágott keze még a fegyverét markolta. Benn a teremben a bizonyíték kiteljesede Öt véres holttest feküdt szerteszét, de az igazgató valójában csak az egyikre figyelt. Oda

t, és szemügyre vette a kilyukasztott koponyát. Zsebkendıjével letörölte róla a vért, és az t. – Végünk van – suttogta. – Kowloonnak vége van, Hongkongnak vége van. Mindennek vége. Mi van? Ez a férfi a Kínai Népköztársaság miniszterelnök-helyettese, az elnök kijelölt utóda volt – Ide nézz! – Az öcs a halott laoban teste felé mutatott. A szitává lıtt, elvérzett holtt lett mintás fekete kendı volt kiterítve, a fehér mintákat vörös foltok színezték el. A fivé , és rámeredt a vértócsába mázolt írásra: Jason Bourne! Az igazgató odaugrott. – Krisztusom! – suttogta, és egész teste remegett. – Visszajött. A ilkos visszajött Ázsiába! Jason Bourne! Visszajött! 2. A nap éppen lebukott a Sangre de Cristo-hegyek mögött Colorado állam szívében, amikor a Cob a helikopter óriás szitakötıként kizúgott a fénybıl, és dohogva folytatta útját az erdı szé leszállópálya vagy száz méterre volt a nagy, szögletes, keményfából és vastag üvegbıl épült n és az álcázott kommunikációs eszközökön kívül semmi más nem volt látható. Hatalmas fák ké jtve a házat a kívülállók elıl. Ennek a légi támaszpontnak a pilótáit a Colorado Springs-i egység magas rangú tiszti testületébıl toborozták. Nem volt köztük ezredesnél alacsonyabb r zatú, és mindegyikükért jótállt a washingtoni Nemzetbiztonsági Tanács. Sosem beszéltek a he zpontra tett útjaikról, a célállomás mindig csak homályosan körülírva szerepelt a repülési A haladási irányt rádión közölték, amikor a helikopterek már a levegıben voltak. A helyszín epelt egyetlen nyilvános térképen sem, és közleményeiket alaposan kivizsgálták a szövetsége nségek egyaránt. Teljes volt a biztonság; annak kellett lennie. Ez olyan stratégák központj volt, akiknek a munkája roppant fontos, és gyakran akkora nemzetközi jelentıségű, hogy ık uk sem találkozhattak a kormányhivatalokon kívül, de magukban a hivatalokban sem, legkevés bé olyan irodákban, amelyeket csak egy ajtó választott el egy másiktól. Mindenütt lehettek szindulatú, kíváncsi tekintetek – szövetségeseké és ellenségeké egyaránt, akik tudták, mily k ezek a férfiak, és ha együtt látták volna ıket, biztosan pánik tört volna ki. Az ellenség t, a szövetségesek pedig féltékenyen ırizték saját hírszerzési felségterületeiket. A Cobra ajtajai kinyíltak. Acéllépcsı ereszkedett le a betonra, szemmel láthatóan zavart fi mászott le rajta a reflektorfényben. Egyenruhás vezérırnagy kísérte. A civil karcsú, köz gas férfi volt, hajszálcsíkos öltönyben, fehér ingben, nyakkendıben. Még a sivító lapátok l légörvénye sem ártott gondos ápoltságának, mintha számára ez volna a legfontosabb. Követte t, és együtt haladtak a betoncsíkon a ház egyik oldalsó ajtajához. Az ajtó kinyílt, amint a i közeledett. Csak a civil ment be. Az ırnagy bólintott, ezzel azt a tisztelgést használta , amellyel a veterán katonák a civileket vagy a saját rangjukbeli tisztet üdvözlik. – Örülök, hogy találkozhattunk, Mr. McAllister – mondta az ırnagy. – Valaki más viszi maj a. – Maga nem jön be? – kérdezte a civil. – Még soha nem voltam odabent – válaszolta mosolyogva a tiszt. – Csak ellenıriztem, hogy sakugyan ön az, és elhoztam önt B pontról C pontra. – Ez úgy hangzik, mintha rangján aluli feladat lenne, vezérırnagy! – Nem hinném, hogy az – jegyezte meg a katona minden további kommentár nélkül. – De megbo , most más dolgom van! Viszontlátásra! McAllister bement egy hosszú, faburkolatú folyosóra. Kísérıje itt egy kellemes arcú, jól agbaszakadt férfi volt, aki magán viselte a belbiztonságiak minden külsı jelét – a fizikai rsaságot és alkalmasságot, ugyanakkor azt, hogy tömegben el tudjon tűnni. – Kellemes repülıútja volt, uram? – kérdezte a fiatalabb férfi. – Ilyen kalickában? Az ır nevetett. – Erre tessék, uram! Végigmentek a folyosón – mindkét oldalon több ajtó volt –, amíg elértek a végére, ahol pá zárnyú ajtó volt, fölsı jobb és bal sarkaikban vörös fényű lámpák égtek. Ezek zárt láncú té Allister nem látott ilyen készüléket, amióta két évvel ezelıtt elhagyta Hongkongot, és kine brit hírszerzés MI-6-os különleges osztályára konzultánsnak. Számára az angolok szinte para tűntek a biztonsággal kapcsolatos túlzott aggályoskodásuk miatt. Sosem értette meg ezeket a embereket, különösen miután minimális munkára idézték be ıt olyan ügyekben, amelyeket kitű ett volna oldaniuk egyedül is. Az ır kopogott az ajtón; halk kattanás hallatszott és benyi tott a jobb oldalin. – A másik vendége, uram – mondta a tagbaszakadt férfi. – Nagyon köszönöm – válaszolta egy hang. A meglepett McAllister azonnal felismerte az éve orán hallgatott rádió- és tévéhírekbıl; kiejtésén érzıdött a jó magániskola, néhány tekinté gy-Britanniában. De McAllisternek nem volt ideje megemésztenie, kivel is áll szemben.

A szürke hajú, kifogástalanul öltözött férfi, barázdált, megnyúlt arcával, amely árulkodott évérıl, felállt az íróasztala mellıl, és kinyújtott kézzel átjött a szobán. – Államtitkár úr, de jó, hogy eljött! Hadd mutatkozzam be! Raymond Havilland vagyok. – Tudom, hogy ki ön, nagykövet úr! Megtiszteltetés számomra, uram! – Nagykövet tárca nélkül, McAllister, ami azt jelenti, hogy nagyon kicsi a megtisztelteté . De munkám még van. – Nem tudok elképzelni egyetlen elnököt sem az Egyesült Államokban, aki az elmúlt húsz év dogult volna ön nélkül. – Valahogy elboldogultak, államtitkár úr, de az ön külügyi tapasztalataival, gyanítom, ön bban tudja, mint én. – A diplomata elfordította a fejét. – Szeretném, ha megismerkedne John Reillyvel. A Nemzetbiztonsági Tanács egyik legtájékozottabb tagja Jack, akirıl nem is szab adna tudnunk. Nem is olyan félelmetes, ugye? – Remélem – mondta McAllister, és odament, hogy kezet fogjon Reillyvel, aki felállt az ír ztallal szembeni egyik karosszékbıl. – Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Reilly! – Államtitkár úr! – mondta a kissé elhízott férfi, akinek vörös haja lángolt szeplıs homl az acélkeretes szemüveg mögött csöppnyi jóindulatot sem tükrözött, tekintete szúrós és hid – Mr. Reilly azért van itt – folytatta Havilland, miközben megkerülte az asztalt, és elfo lalta az üres karosszéket McAllister jobbján –, hogy engem ellenırizzen. Ahogy én értelmeze ez azt jelenti, hogy vannak dolgok, amiket elmondhatok, másokat nem, és vannak, amik et csak ı mondhat el. – A nagykövet leült. – Ha ez túl rejtélyesnek tűnik is az ön számára, ebben a pillanatban többet sajnos nem közölhetek önnel. – Mindaz, ami az elmúlt öt órában történt, amióta az Andrews légierıbázisra rendeltek, re lland követ úr! Fogalmam sincs, miért hoztak ide! – Akkor hadd mondom el nagy vonalakban – mondta a diplomata Reillyre pillantva és az asztal fölé hajolva. – Abban a helyzetben van, hogy különleges szolgálatot tehet hazája sz de ezen messze túlmutató érdekekrıl is szó van, többrıl, mint amit ön eddigi hosszú és kiem során szolgált. McAllister tanulmányozta a követ szigorú arcát, habozva, mit válaszoljon. – Én a minisztériumi munkámat szívesen végeztem, és bízom benne, hogy hozzáértéssel is, d vezném minden vonatkozásban kiemelkedınek. Őszintén szólva, erre soha nem is volt meg a leh tıségem. – Nos, egy most adódik – szakította félbe Havilland. – És ön különösen képes arra, hogy k – Hogyan? Miért? – A Távol-Kelet – mondta a diplomata furcsa árnyalattal a hangjában, mintha a válasz maga is kérdés lenne. – Ön húsz évig a külügyminisztériumban tevékenykedett, miután elnyerte a d Harvardon a távol-keleti tudományok terén. Sokéves dicséretes külügyi munkát végzett kormán an, és amióta visszatért legutóbbi szolgálati helyérıl, ítéletei kiemelkedıen értékesnek bi ilág e nehezen átlátható területével kapcsolatos politika alakításában. Önt briliáns elemzı – Jólesik, amit mond, de mások is voltak Ázsiában. Sokan ugyanolyan vagy nagyobb elismeré t nyertek, mint én. – Az eseményekbıl és a helyzetbıl adódóan, államtitkár úr! Nyugodtan állíthatjuk, hogy ön e. – De mi a különbség köztem és a többiek között? Miért vagyok alkalmasabb ebben az esetben – Mert senki más nem ismeri önnél jobban a Kínai Népköztársaság belügyeit. Úgy tudom, kul erepet játszott a Washington és Peking közötti kereskedelmi tárgyalásokon. Továbbá senki má tött hét évet Hongkongban. – Itt Raymond Havilland tartott egy kis szünetet, majd hozzáfűzt Végül senki mást nem jelölt vagy nem fogadott el a brit kormányMI–6-os különleges osztálya erületrıl. – Értem – mondta McAllister, miután rájött, hogy ez az utolsó minısítés, amely számára a ontos, bizonyos jelentıséggel bír a diplomata szemszögébıl. – Az én munkám a hírszerzésnél nagykövet úr! Az, hogy a különleges osztály elfogadott engem, az ı saját tájékozatlanságuk t, sokkal inkább, mint az én esetleges képességeimen. Azok az emberek nem a megfelelı ténye bıl indultak ki, és az összeadásuk nem stimmelt. Én egyszerűen csak tudtam, mit kell összea . – Ők megbíztak önben, McAllister! És még mindig megbíznak. – Feltételezem, hogy a bizalom ez alkalommal is lényeges, bármirıl is van szó. – Valóban így van. Életbevágó. – Hallhatnám, milyen lehetıség ez? – Természetesen. – Havilland a Nemzetbiztonsági Tanács emberére nézett. – Legyen szíves – zzá.

– Rajtam a sor – mondta Reilly fesztelenül. Nehéz teste megmozdult a karosszékben és McAl ister felé fordult. Tekintete még mindig merev volt, de már nem olyan hideg, mint elızıleg , mintha most már megértést várna. – Ettıl a perctıl a beszélgetésünket magnón rögzítjük (a ezt tudja), de ez kétoldalú jog. Abszolút titoktartást kell fogadnia az elhangzó információ , nemcsak nemzetbiztonsági érdekbıl, hanem a világpolitika további kedvezı alakulásának érd . Tudom, hogy ez propagandaszövegnek hangzik, de nem az. Halálosan komolyan gondolju k. Elfogadja ezt a feltételt? Vádat emelhetnek ön ellen a nemzetbiztonsági szervek titko s törvénye alapján zárt tárgyaláson, ha megszegi az esküt. – Hogyan fogadhatnám el a feltételt, amikor fogalmam sincs, milyen információról van szó? – Úgy, hogy rövid áttekintést adok, ami elég lesz ahhoz, hogy igent vagy nemet mondjon. H nem, akkor kikísérik innen, és visszarepül Washingtonba. Senki nem veszít semmit. – Akkor halljuk! – Rendben van. – Reilly nyugodtan beszélt. – Olyan eseményekrıl van szó, amelyek a múltba ek – no nem a régmúltban, de nem is napjainkban. Maguk az események nem nyilvánosak – eltem tték ıket, hogy pontosabban fogalmazzak. Ismerısen hangzik, államtitkár úr? – Én a külügybıl jöttem. Eltemetjük a múltat, ha értelmetlen a felfedése. A körülmények v pi jóhiszemű döntések gyakran problémát jelentenek holnap. Ezen mi éppúgy nem változtathatu a szovjetek vagy a kínaiak. – Errıl van szó – mondta Havilland. – Nem egészen – jegyezte meg Reilly, fölemelve tenyerét a követ felé. – Az államtitkár ny apasztalt diplomata. Nem mondott igent és nem mondott nemet. – A nemzetbiztonságiaktól jöt t férfi ismét McAllisterre nézett. Szeme az acélkeretes szemüveg mögött újra szúrós és hide mond, államtitkár úr? Beszáll vagy el akar menni? – Egyik énem fel akar állni és olyan gyorsan távozni, ahogyan csak lehet – mondta McAllis er, felváltva pillantva mindkét férfira. – A másik énem azt mondja, „maradj”. – Szünetet ta illyre nézett és hozzátette. – Akár szándékában állt, akár nem, felkeltette a kíváncsiságom , én hivatásos vagyok, és ha én vagyok az, akire önöknek szükségük van, valójában nincs is igaz? – Sajnos, ragaszkodnom kell a megfelelı formához – mondta Reilly. – Akarja, hogy elmondj am? – Nem szükséges. – McAllister gondolataiba merült, majd megszólalt. – Én, Edward Newingto llister, teljes tudatában vagyok annak, hogy bármi hangozzék el ezen a megbeszélésen – itt lhallgatott és Reillyre nézett: – feltételezem, hogy ön kitölti az olyan részleteket, mint hely, jelenlévık? – Dátum, helyszín, a belépés órája és perce, személyi adatok, minden pontosan megvan. – Köszönöm, majd kérek egy példányt, mielıtt távozom. – Természetesen. – Anélkül, hogy fölemelte volna a hangját, Reilly egyenesen elırenézett, dtan kiadta az utasítást. – Kérem, jegyezze! A kazetta egy másolatát bocsássa távozáskor az endelkezésére. Ugyancsak tegye lehetıvé, hogy itt helyben megismerje a tartalmát. Én fogom zignálni a másolatot... Folytassa, Mr. McAllister! – Köszönöm... mindenre, ami ezen a megbeszélésen elhangzik, elfogadom a titoktartás felté A megbeszélés semmilyen fázisáról senkinek nem teszek említést anélkül, hogy erre Havilland t személyesen utasítana. Továbbá tudomásul veszem, hogy zárt tárgyaláson vádat emelhetnek e ha megszegem ezt a megegyezést. Mindamellett, ha ilyen tárgyalásra sor kerülne, fenntar tom a jogot, hogy szembesítsenek vádlóimmal, írásos nyilatkozatok vagy tanúvallomások helye Azért teszem ezt hozzá, mert nem tudok elképzelni olyan körülményeket, amelyek közepette m teném vagy megsérthetném jelen eskümet. – Pedig léteznek ilyen körülmények – mondta óvatosan Reilly. – De nem az én szótáramban. – Különleges fizikai bántalmazás, kémiai eszközök, olyan férfiak vagy nık cselvetései, ak apasztaltabbak önnél. Ezek azok a bizonyos körülmények, államtitkár úr! – Ismétlem: ha vádat emelnének ellenem – ami másokkal már elıfordult –, fenntartom a jogo szembenézzek vádlóimmal. – Ezt mi is elfogadhatjuk. – Reilly ismét maga elé nézett, és megszólalt. – Fejezze be a tát, és kapcsolja ki a magnót! Igazolja vissza! – Visszaigazolva – mondta egy hang valahonnan a fejük felıl. – Ki vannak kapcsolva. – Folytassa, nagykövet úr – mondta a vörös hajú férfi. – Csak akkor szólok közbe, ha felt – Ebben biztos vagyok, Jack! – Havilland McAllisterhez fordult. – Visszavonom a régebb i megállapításomat, ı valóban félelmetes. Negyvenvalahány évnyi szolgálat után egy szemtele jű, akinek fogyókúráznia kellene, csak úgy megmondja nekem, mikor fogjam be a számat.

A három férfi mosolygott. A koros diplomata tudta, mikor és hogyan kell feloldani a feszültséget. Reilly megrázta a fejét, és udvariasan széttárta a karját. – Sosem tennék ily Legalábbis, remélem, nem feltűnıen. – Nos, McAllister? Disszidáljunk Moszkvába, és mondjuk, hogy ı volt a felbujtó. A ruszkik mindkettınknek valószínűleg adnának dácsát, ı meg menne a leavenworthi katonai börtönbe. – Ön kapná a dácsát, nagykövet úr! Én megosztoznék egy lakáson tizenkét szibériaival. Nem m! Nem vette el a kedvemet. – Nagyon helyes! Meg vagyok lepve, hogy az Ovális Iroda jó szándékú pancserei közül még s m vetett szemet magára, vagy nem küldték el legalább az ENSZ-be. – Azt sem tudják, hogy létezem. – Ez a helyzet meg fog változni – mondta Havilland váratlanul komolyan. Szünetet tartott , az államtitkárra nézett, és lehalkította a hangját. – Hallotta valaha Jason Bourne nevét? – Hogy szolgálhatott volna valaki Ázsiában úgy, hogy ne hallotta volna? – válaszolta McAl ter. – Harmincöt-negyven gyilkosság áll mögötte. Ő az a bérgyilkos, aki minden csapdát elke ologikus gyilkos, akinek egyetlen vezérelve a gyilkosság díja. Azt mondják, amerikai vol t – vagy még mindig az, én nem tudom, mert eltűnt szem elıl – és hogy kiugrott pap volt, ma importır, aki milliókat lopott, meg hogy szökött francia idegenlégiós volt, az isten tudja, hányféle sztori kering róla. Az egyetlen, amit biztosan tudok róla, hogy sosem fogták el, é hogy mi sem tudtuk elfogni, az mindvégig tehertétel volt a távol-keleti diplomáciai kap csolatainkban. – Volt valami sémája a gyilkosságoknak? – Semmi. Találomra történtek és határoktól függetlenül. Két bankár itt, három attasé ott gy államtitkár Delhibıl, egy gyáros Szingapúrból, és számos – túl sok – politikus, általába autójuk felrobbant az utcán, vagy a lakásukban robbant a bomba. Aztán hűtlen férjek és fele , különféleképpen rászedett szeretık és különféle botrányok. Végsı megoldást kínált a lelki nki, akit ne lett volna hajlandó megölni, nem volt módszer, amely túl brutális vagy lealja sító lett volna számára. Nem, nem volt séma, csak pénz. Aki a legtöbbet kínálta. Szörnyeteg y még mindig az, ha él. Havilland ismét elırehajolt, szemét az államtitkárra szegezve. – Azt mondja, eltűnt szem Csak ennyi? Sosem kapott el valami suttogást, pletykamorzsát ázsiai követségeinken vagy k onzulátusainkon? – Volt szóbeszéd, persze, de egyiket sem erısítették meg soha. A leggyakrabban hallott tö t a macaói rendırségtıl ered, ahol legutoljára feltűnni vélték Bourne-t. Azt mondták, nem h , nem vonult vissza, hanem Európába ment gazdagabb klienseket keresni. Volt egy másik fele is a történetnek. A rendırségen panaszt tettek informátorok, mondván, hogy több megáll felrúgott Bourne, hogy egy esetben mást ölt meg, a malaysiai alvilág vezetı figuráját, más eg azt mondták, hogy erıszakot követett el ügyfele feleségén. Talán bezárult a kör körülött – Ön mit gondol? – Legtöbben elfogadtuk a sztori elsı felét, a másodikat nem. Bourne nem tévesztené el a m ndı férfit, különösen ha ilyen kaliberű. Sosem követett el ilyen hibát. Ha megerıszakolta v ügyfele feleségét – ami kétséges –, legfeljebb gyűlöletbıl vagy bosszúból tette volna. Kén a megkötözött férjet, hogy nézze végig, aztán megölte volna mindkettıjüket. Nem, legtöbben rit fogadtuk el. Európába ment, ahol nagyobb halakat lehet kifogni – és meggyilkolni. – Azt akarták, hogy ezt a verziót fogadja el mindenki – mondta Havilland, hátradılve a sz n. – Hogyan? – Az egyetlen, akit Jason Bourne Vietnam óta megölt Ázsiában, egy feldühödött elítélt vol gpróbálta megölni. McAllister meglepetten bámult a diplomatára. – Nem értem. – Az a Jason Bourne, akit az imént leírt, sohasem létezett. Az mítosz. – Ezt nem mondja komolyan. – Sohasem beszéltem komolyabban. Azok zavaros idık voltak a Távol-Keleten. Az Aranyhárom szögbıl irányított kábítószer-hálózatok szervezetlen, titkos háborút folytattak. Konzulok, onzulok, rendırök, politikusok, bűnszövetkezetek, határırök – a legmagasabb és legalacsonya almi rétegek –, mind érdekeltek voltak benne. Elképzelhetetlen mennyiségű pénz mozgatta a k upciót. Bárhol és bármikor történt nyilvánosságra került gyilkosság – tekintet nélkül a kör tettekre –, Bourne lett a fıszereplı, ı vállalta magára a gyilkosságot. – Ő is volt a gyilkos – jegyezte meg zavartan McAllister. – Ott voltak a jelek. Az ı jel ei. Mindenki ismerte! – Mindenki így gondolta, államtitkár úr! Elváltoztatott hang telefonált a rendırségre, ki

oszlányt küldtek postán, fekete mintás kendıt találtak másnap a bokorban. Ez mind a stratég képezte. – A stratégiáét? Mirıl beszél? – Jason Bourne – az igazi Jason Bourne – elítélt szökött gyilkos volt, akinek az életét a ett golyó oltotta ki Tam Kvanban, a vietnami háború utolsó hónapjaiban. Szokványos dzsungel ivégzés volt. A férfi áruló volt. Holttestét ott hagyták a dzsungelben – egyszerűen eltűnt. b a férfi, aki kivégezte, fölvette a személyazonosságát egyik tervünk érdekében, egy tervér jdnem sikerült, sikerülnie kellett volna, de elcsúszott egy banánhéjon. – Hogyhogy? – A férfi – az a nagyon bátor férfi, aki illegalitásba ment a kedvünkért, három évig hasz on Bourne nevet – megsérült, és sérülése következtében amnéziás lett. Elvesztette az emléke nem tudta, hogy kicsoda valójában, sem azt, hogy kinek a szerepét játssza. – Teremtı isten... – Kutyaszorítóba került. Egy alkoholista orvos segítségével az egyik mediterrán szigeten ta felidézni az életét, a személyazonosságát, és itt attól tartok, hibát követett el. Ő hib asszony, akivel összebarátkozott, és aki most a felesége, nem hibázott. Az ı megérzései pon voltak. Tudta, hogy a férfi nem gyilkos. Szándékosan kényszerítette a férfit, hogy megvizs ja a szavait, a képességeit, végül is találja meg a szálakat, amelyek visszavezetnék hozzán mi, a világ legkifinomultabb, legtapasztaltabb hírszerzı apparátusával, nem vettük figyele be az emberi tényezıt. Csapdát állítottunk, hogy megöljük. – Félbe kell szakítanom, nagykövet úr – mondta Reilly. – Miért? – kérdezte Havilland. – Ezt tettük, és nem veszi a magnó. – Egy személy akciója volt, nem az Egyesült Államok kormányáé. Ezt tisztáznunk kell, uram – Rendben van – bólintott egyetértın a diplomata. – A neve Conklin volt, de ez lényegtele Jack! A kormányalkalmazottak egyetértettek. Ez történt. – Kormányalkalmazottak mentették meg az életét is. – De miért? – kérdezte McAllister elırehajolva, elképedve a bizarr történettıl. – Közénk t akarta volna valaki megölni? – Memóriavesztését félreértelmezték. Azt hitték, ellenük fordult, megölte három kapcsolat csomó pénzzel, a kormány pénzével, több mint ötmillió dollárral. – Ötmillió? – A meglepett államtitkár lassan visszaereszkedett a karosszékbe. – Ilyen jel zeghez hozzáférhetett személyesen? – Igen – mondta a követ. – Ez is része volt a stratégiának, a tervnek. – Felteszem, ezért szükséges a szilencium. Gondolom, a terv miatt. – Abszolúte szükséges – felelte Reilly. – Nem a terv miatt – a történtek dacára nem mente let miatt –, hanem a férfi miatt, akit mi szerveztünk be, hogy Jason Bourne legyen és a hely miatt, ahonnan jött. – Ezt nem értem. – Meg fogja érteni. – A tervrıl, kérem! Reilly ránézett Raymond Havillandre. A diplomata bólintott, és beszélni kezdett. – Kreált egy gyilkost, hogy kiugrassuk és csapdába ejtsük Európa legveszedelmesebb orgyilkosát. – Carlost? – Gyorsan kapcsol, államtitkár úr! – Ki más lehetett volna? Ázsiában Bourne-t és a Sakált mindig egy napon emlegették. – Ez sem volt véletlen – mondta Havilland. – A hasonlóságot gyakran felnagyították és ter ték a terv stratégái, egy csoport, amely a Treadstone 71 néven ismert. A név New York Hetv enegyedik utcájának egy házából származik, ahol a feltámasztott Jason Bourne-t kiképezték. a parancsnokság, ezt a nevet meg kell jegyeznie. – Értem – mondta töprengve McAllister. – Azután ezek az összehasonlítások, amelyek Bourne elték, kihívást jelentettek Carlos számára. Közvetlen kihívás volt a Sakálnak, hogy Bourne nt. Kényszeríteni akarták, hogy jöjjön elı, és nézzen szembe a riválisával. – Gyorsan rájött, államtitkár úr! Dióhéjban ez volt a stratégia. – Rendkívüli. Sıt ragyogó, és nem is kell szakértınek lenni ahhoz, hogy ezt valaki megért en látja lelkem, én nem vagyok szakértı. – De lehetne, ha... – Azt mondja, hogy az a férfi, aki Bourne-ná vált, a misztikus gyilkossá, három évig játs a szerepét, aztán megsebesült? – Meglıtték – szakította félbe Havilland. – Az agykérge megsérült... – És elvesztette az emlékezetét?

– Teljesen. – Istenem! – Mégis, annak ellenére, ami történt vele, a felesége segítségével – aki történetesen köz kormánynál – közel jár ahhoz, hogy mindent rekonstruáljon. Figyelemre méltó történet, nem? – Hihetetlen. Miféle férfi lehet az, aki képes erre? A vörös hajú John Reilly halkan köhögött, a követ egy pillantással nyugtázta. – Most értü nthoz – mondta a biztonsági ember, és súlyos testét újra megmozdítva McAllisterre nézett. – valamiféle kétsége, most még elmehet. – Megpróbálom nem ismételni magam. Megvan a kazettája. – És az ön kíváncsisága. McAllister nyelt egyet, tekintete találkozott a biztonsági ember nyugodt pillantásával . – Kérem, folytassa, nagykövet úr! Ki ez az ember? És honnan jött? – David Webbnek hívják. Jelenleg a keleti tudományok docense egy kis egyetemen Maine-b en és feleségül vette a kanadai asszonyt, aki szó szerint kivezette a labirintusból. Nélkül eggyilkolták volna – másrészt a férfi nélkül az ı holtteste maradt volna Zürichben. – Figyelemre méltó – mondta McAllister, alig hallhatóan. – A helyzet az, hogy ez a nı már a második felesége. Az elsı házasságának egy esztelen mé t véget – számunkra ekkor kezdıdött a története. Sok évvel ezelıtt Webb mint fiatal külszol zt Phnom Penhben állomásozott, ragyogó Távol-Kelet-szakértı volt. Folyékonyan beszélt több nyelven, és feleségül vett egy thai lányt, akivel az egyetemen ismerkedett meg. Egy folyóp arti házban éltek, két gyerekük volt. Ideális élet ilyen férfi számára. Amit csinált, haszn ashington számára, ugyanakkor saját múzeumában lakhatott. Aztán a vietnami háború eszkaláló reggel egy magányos vadászgép – valójában senki nem tudja, melyik félhez tartozott, de ezt nki nem árulta el soha Webbnek – lecsapott mélyrepülésbe, és legéppuskázta a feleségét és a akik a vízben játszottak. Szitává lıtték ıket. Maradványaik kisodródtak a folyópartra, mia értük rohant. Már csak holtukban ölelhette át ıket, kétségbeesetten ordítva az eltűnı repü – Rettenetes – suttogta McAllister. – Ettıl a pillanattól Webb megváltozott, méghozzá gyökeresen. Delta néven ismert gerilla – Delta? – mondta az államtitkár. – Gerilla? Na, ezt megint nem értem. – Nem is fogja érteni. – Reillyre nézett Havilland, aztán vissza McAllisterre. – Ahogyan ack tisztázta egy perccel ezelıtt, most vagyunk a nulla ponton. Webb bosszútól hajtva Sa igonba repült, és a sors iróniája folytán Conklin ClA-tiszt támogatásával, aki évekkel késı megölni ıt, csatlakozott egy titkos hadműveleti csoporthoz, a Medúzához. A Medúza tagjai so em használtak neveket, hanem a görög ábécé betűivel jelezték magukat. Webb lett a Delta-1. – Medúza? Sosem hallottam róla. – Nulla pont – mondta Reilly. – A Medúza-dosszié még titkos, de ennyi korlátozott informá an engedélyünk az ön esetében. A Medúza nemzetközi csoport volt, tagjai ismerték Vietnamot, kot és Délt is. Igazából legtöbbjük bűnözı volt: narkósok, arany-, fegyver-, ékszer- meg mi pészek. Még gyilkosokat is bevettek, szökevényeket, akiket távollétükben halálra ítéltek... rmatiakat, akiknek az üzleteit elkobozták – szintén mindkét oldalról. Ránk számítottak – Sa hogy törıdünk az összes problémáikkal, ha beszivárognak ellenséges területekre, gyanúsítot kollaboránsokkal végeznek, és segítik a hadifoglyok szökését, ha erre mód van. De lényegébe ok voltak, vagy nevezze, aminek akarja. Hivatalosan persze sosem fogjuk ezt beis merni. Hibákat követtek el, milliókat raboltak és legtöbbjüket sosem engednék be civilizált eregbe, köztük Webbet sem. – Az ı hátterével, egyetemi fokozatával, hajlandó volt beszállni ilyen csoportba? – Mindenekfeletti motivációja volt – mondta Havilland. – Úgy tudta, hogy a Phnom Penh-i r pülıgép észak-vietnami volt. – Néhányan azt mondták, ırült – folytatta Reilly. – Mások állították, hogy rendkívüli har leti mentalitáshoz. A Medúza legagresszívabb csoportjait vezette, egyaránt félt tıle a saig ni parancsnokság és az ellenség. Ellenırizhetetlen volt, csakis a saját szabályait tartotta be. Olyan volt, mintha személyes hajtóvadászatot indított volna, hogy megtalálja azt az em bert, aki a repülıgépet vezette, és tönkretette az életét. Ez az ı háborúja volt, az ı boss yetlenebbé vált, annál elégedettebb lett – vagy talán saját halálvágyának beteljesülését ke – Halál... – Az államtitkár csak félig mondta ki a szót. – Ez volt az elterjedt nézet abban az idıben – szólt közbe a követ. – A háború véget ért – mondta Reilly –, ugyanolyan katasztrofálisan Webb – vagyis Delta – t mindannyiunkéra. Talán számára még inkább, neki semmi sem maradt. Nem volt többé cél, ver yilkolás. Addig, amíg meg nem kerestük, hogy célt adjunk az életének. Vagy talán annak, hog egpróbáljon meghalni.

– Azáltal, hogy Bourne-ná válva Carlos, a Sakál nyomába eredjen – fejezte be McAllister. – Igen – helyeselt a hírszerzı tiszt. Rövid csend állt be. – Vissza kell hoznunk – mondta Havilland. A halkan kiejtett szavak fejszecsapásként ha tottak. – Carlos felbukkant? A diplomata a fejét rázta. – Nem Európáról van szó. Ázsiában van szükségünk rá, és egy pe thetünk. – Valaki más? Egy másik célpont? – McAllister önkéntelenül nyelt egyet. – Beszéltek már v – Mi nem közeledhetünk hozzá. Közvetlenül nem. – Miért nem? – Nem engedne be az ajtón. Nem bízik semmiben és senkiben, aki Washingtonból való és nehé ne hibáztatni ezért. Napokig, hetekig kiáltozott segítségért, és nem hallgattuk meg. Ehelye megpróbáltuk megölni... – Megint helyesbítenem kell – szólt közbe Reilly. – Nem mi voltunk. Téves információn ala akció volt. Jelenleg a kormány évi négyszázezer dollárt folyósít Webb védelmének biztosítá – Amin ı gúnyolódik. Azt mondja, ez nem más, mint csalétek Carlos számára, arra az esetre a Sakál megtámadná ıt. Meggyızıdése, hogy önök fütyülnek rá, és nem vagyok biztos abban, ho valami. Látta Carlost, és hogy az arca még nem merült föl tisztán az emlékezetében, Carlos udja. A Sakálnak minden oka megvan arra, hogy Webb után eredjen. Ha megteszi, akkor ön megkapja a második lehetıségét. – Carlos esélye, hogy megtalálja, csekély, gyakorlatilag a nullával egyenlı. A Treadstone jelentéseket elégették, és ha meg is volnának, nem tartalmaznak semmi információt arról, ho lenleg hol van Webb, és mit csinál. – Nézze, Mr. Reilly! – mondta Havilland ingerülten. – Elég, ha csak a hátterét és a végze . Milyen nehéz lenne? Az egyetemi végzettség rá van írva. – Nem vitatkozom önnel, nagykövet úr – válaszolta kissé megszelídülve Reilly. – Csak tisz k valamit. Webbet tapintatosan kell kezelnünk. Visszanyerte emlékezete nagy részét, de b iztos, hogy nem mindet. De emlékezik a Medúzából annyira, hogy fenyegetést jelentsen az or szág érdekeire. – Miként? – kérdezte McAllister. – Talán nem volt a legjobb, de valószínűleg a legrosszab alapjában véve egy hadászati egység volt háború idején. – Hadászati egység, amelyet nem hagytak jóvá, nincs írásos nyoma és nem ismertek el. Hiva an nem létezik. – Hogyan lehetséges ez? Anyagilag támogatták, és amikor a pénzkiadást eszközlik... – Nekem ne ismertesse a szabályzatot – szakította félbe a hájas hírszerzı tiszt. – Mi nem k rajta a kazettán, de ön igen. – Ez a válasza? – Nem, hanem a következı: háborúban semmilyen törvény nem szabja meg a bűncselekmény és a határait, államtitkár úr! Gyilkosságokat és más kegyetlen bűncselekményeket követtek el sa ellen és a szövetségeseink ellen egyaránt – nagyrészt közönséges gyilkosok és rablók, akik tték, mint békeidıben: raboltak, erıszakoltak és gyilkoltak. Legtöbbjük patologikus bűnözı a Medúza létrehozása tragikus hiba volt, vesztes helyzet frusztrációjának és dühének szüle származna abból, ha feltépnénk a régi sebeket? Eltekintve a kártérítési igényektıl, megveté z egész civilizált világ. – Mint említettem – mondta McAllister halkan, kelletlenül –, a külügyben mi nem hiszünk a ett sebekben. – A követhez fordult. – Kezdem érteni. Azt akarják, hogy találkozzam ezzel a avid Webb-bel, és beszéljem rá, hogy térjen vissza Ázsiába. Egy másik tervért, másik célpon életemben nem használtam ezt a szót ilyen összefüggésben azelıtt. És feltételezem, mindezt ert vannak határozott párhuzamok korábbi karrierünkben – Ázsiából jött férfiak vagyunk. Val k közös élményeink a Távol-Kelettel kapcsolatban, és azt gondolják, hogy rám hallgatni fog. – Lényegében igen. – De azt mondják, nem akar érintkezni velünk. Ez számomra homályos pont. Nekem miért sike ? – Együtt csináljuk. Minthogy egykor ı diktálta a szabályokat a maga számára, most mi fogj ki. Ez kényszerhelyzet. – Egy férfi miatt – azt akarják, hogy megölje? – Semlegesítsen – ez elég. De ezt meg kell tennie! – És Webb meg tudja tenni? – Nem. Jason Bourne viszont igen. Bedobtuk ıt három évre rendkívül stresszes állapotban, elvesztette az emlékezetét és vadásztak rá, mint egy állatra. Mégis visszanyerte a képessé

visszaszivárogjon és öljön. Ez a nyers igazság. – Már értem. Miután már nem veszik magnóra a beszélgetést – de abban az esetben is, ha mé államtitkár rosszallóan Reillyre pillantott, aki megrázta a fejét, és megvonta a vállát. – edik, hogy megtudjam, ki a célpont? – Igen, és szeretném, ha emlékezetébe vésné ezt a nevet, államtitkár úr! Egy kínai államm g Csou-jang. McAllister elvörösödött dühében. – Nem kell emlékezetembe vésnem a nevét, és gondolom, ön ndó tagja volt a KNK közgazdasági csoportjának, és mindketten részt vettünk a kereskedelmi alásokon Pekingben a hetvenes évek végén. Készültem belıle, tanulmányoztam. Ő volt a tárgya , így hát ez volt a minimum, amit megtehettem, de gondolom, ezt szintén tudják. – Gondolja? – A szürke hajú követ felhúzta sötét szemöldökét, eleresztve füle mellett a r mi derült ki az olvasmányaiból? Mit tudott meg róla? – Ragyogó és ambiciózus embernek tartják. Emelkedése a pekingi hierarchiában bizonyíték i A Központi Bizottság toborzói figyeltek fel rá néhány éve a sanghaji Fudan Egyetemen. Ered leg azért, mert nagyon jól tud angolul, és részletes, sıt, elemzı, szilárd ismeretei vannak nyugati közgazdaságról. – És még? – Ígéretes tehetségnek tartották és beható, alapos felkészítés után kiküldték a londoni k re továbbképzésre. Elvégezte. Ez bevált. – Ezt hogy érti? – Seng lelkes marxista, ami a centralizált államot illeti, de egészséges respektussal vi seltetik a tıkés profit iránt. – Valóban? Eszerint a szovjet szisztéma csıdjét vallja? – kérdezte Havilland. – A szovjet csıdöt a magasrangúak korrupcióra való hajlamosságának és konformizmusának; v z alsó rétegek alkoholizmusának tulajdonítja. „Becsületére” legyen mondva, ezeket a hibákat sikerrel visszaszorította a kínai gazdasági életben. – Úgy hangzik, mintha az IBM-nél képezték volna, nem? – Ő volt a felelıs a KNK sok új kereskedelempolitikai lépéséért. Rengeteg pénzt szerzett külügyi államtitkár ismét elırehajolt a székében, szeme kitágult, és elképedt arcot vágott. akarhatja bárki is Nyugaton, hogy Seng meghaljon? Ez egyszerűen abszurd! Ő a mi gazda sági szövetségesünk a föld legnépesebb országában, mely ideológiai ellenfelünk – ı a politi yezı! Csakis rajta és a hozzá hasonlókon keresztül tudtunk megegyezéseket elérni. Nélküle, kurzus van, fennáll a katasztrófa kockázata. Én hivatásos Kína-kutató vagyok, nagykövet úr em, hogy amit ön sugall, az képtelenség. Az idıs diplomata szigorúan nézett vádlójára, amikor megszólalt, halkan, a szavakat gondo megválogatva beszélt. – Néhány perccel ezelıtt a nulla ponton voltunk. David Webb, korábbi külszolgálati tiszt on Bourne-ná vált egy cél érdekében. Hasonlóképpen Seng Csou-jang sem az az ember, akit ön , akit tanulmányozott, mint tárgyalófelet. Csak azzá vált egy cél érdekében. – Mit beszél? – vágott vissza támadólag McAllister. – Mindaz, amit elmondtam róla, le van egyzıkönyvek vannak, bizalmas anyagok, csak betekintésre. – Csak betekintésre? – kérdezte fáradtan a valamikori nagykövet. – Csak betekintésre, csa badásra – továbbpletykálásra. Azért, mert hivatali bélyegzıt nyomnak a megfigyelı jelentése mazhatnak olyan megfigyelıktıl, akiknek fogalmuk sincs, honnan jönnek valójában a jelentése . Ott vannak, és ez elég? Nem, államtitkár úr, nem elég, sohasem! – Önnek nyilvánvalóan más információi vannak, amelyekkel én nem rendelkezem – mondta a kü en. – Amennyiben valóban információ és nem félrevezetés. A férfi, akirıl beszéltem, akit is z Seng Csou-jang. – Éppen úgy, mint ahogy az a David Webb, akirıl beszéltünk önnek, Jason Bourne? Ne, kérem legyen dühös! Nem szórakozom önnel. Fontos, hogy megértse. Seng nem az az ember, akinek ön smeri. Sosem volt az. – Akkor ki volt, akit ismertem? Ki volt az a férfi a konferenciákon? – Áruló, államtitkár úr! Seng Csou-jang hazája árulója, és amikor árulását leleplezik – m úgy lesz –, Peking a szabad világot fogja felelıssé tenni. Ennek az elkerülhetetlen hibána következményei beláthatatlanok lennének. Mégis, nem fér kétség a céljához. – Seng... áruló? Nem hiszek önnek! Bálványozzák Pekingben! Egy nap ı lesz az elnök! – Akkor Kínát nacionalista fanatikus fogja uralni, akinek szellemi hazája Tajvan. – Ez lehetetlen. Teljesen lehetetlen! Várjon csak, azt mondta, van valami célja, „nem fér kétség a céljához” – ezt mondta. – Ő és az emberei azt tervezik, hogy bekebelezik Hongkongot. Kigondolt egy titkos ga

zdasági „villámháborút”, amelynek során az egész kereskedelmet, a terület összes pénzintéze ttság ellenırzése alá akarja vonni, egy klíringintézet alá, Peking felügyeletével – ami azt hogy az ı felügyelete alá. Az akció eszköze a brit állami szerzıdés lesz, amely 1997-ben j az ı bizottsága feltehetıleg ésszerű elıkészületnek és kontrollnak tűnik. Akkor jönne létr tiszta lesz Seng számára, amikor minden akadály elhárul elıle. Amikor egyedül az ı szava fo zámítani gazdasági ügyekben. Ez bekövetkezhet egy hónap múlva, két hónap múlva. Vagy akár a – Gondolja, hogy Peking ebbe beleegyezik? – tiltakozott McAllister. –Akkor téved! Ez t eljes ırültség! A Népköztársaság sosem fog ténylegesen összekapcsolódni Hongkonggal. Teljes hatvan százalékát forgalmazza a területen keresztül. A kínai egyezmény ötven évre garantál ad gazdasági zóna státusát, és Seng az egyik aláírója, a legtekintélyesebb! – De Seng nem Seng – nem az, akinek ön gondolja. – Akkor ki a fene? – Szedje össze magát, államtitkár úr! Seng Csou-jang egy sanghaji gyáros elsı fia. Szeren régi Kína korrupt világában csinálta meg, Csang Kaj-sek Kuomintangjában. Amikor nyilvánvaló hogy Mao forradalma gyız, a családja elmenekült, mint annyi más földbirtokos és háborús tık nnel, ami mozgatható volt. Az öregúr ma az egyik leghatalmasabb tajpan Hongkongban – de hogy melyik, nem tudjuk. A gyarmat az ı és családja mandátuma alá lesz helyezve egy peking i miniszter szívességébıl, aki történetesen az ı legdrágább fiacskája. Ez az utolsó fintor a végsı bosszúja. Hongkong azoknak a férfiaknak a felügyelete alá kerül, akik romlásba dönt Kínát. Évekig szipolyozták a hazájukat, hasznot húzva az éhezı nép munkájából, egyengetve a rradalma elıtt. És ha ez úgy is hangzik, mint kommunista propagandaszöveg, sajnos az a h elyzet, hogy meglehetısen pontos. Most maroknyi fanatikus tanácstermi gengszter, aki ket egy mániákus vezet, vissza akarja kapni azt, amit a történelemben semmiféle bíróság soh ítélne nekik. – Havilland szünetet tartott, aztán egy szót sziszegett: – Mániákusok! – De ha önök nem tudják, melyik az a tajpan, honnan tudják biztosan, hogy mennyi igaz mi ndebbıl? – A források maximálisan bizalmasak – vágott közbe Reilly –, de megerısítést nyertek. A t vanban hallottuk elıször. Az eredeti informátorunk tagja volt a nacionalista kormánynak, és úgy gondolta, ez végzetes folyamat lenne, ami vérfürdıhöz vezetne az egész Távol-Kelete k fordult, hogy megállítsa. Másnap reggel holtan találták, három golyóval a fejében, és elv okkal – Kínában ez azt jelenti, hogy a halott áruló. Azóta öt másik embert is meggyilkoltak anilyen módon. Ez az igazság. A konspiráció él és működik, és Hongkongból ered. – Ez elmebaj! – Még lényegesebb – mondta Havilland –, hogy nem fog sikerülni. Ha lenne valami értelme, akár el is fordíthatnánk a fejünket, és isten áldását kérhetnénk rá, de nincs. A terv szét mint ahogy szétesett Lin Piao összeesküvése Mao ellen ezerkilencszázhetvenkettıben. Ha úgy sz, Peking az amerikai és a tajvani tıkét fogja vádolni, az angolokat pedig bűnrészességgel világ összes vezetı pénzintézetét pedig hallgatólagos beleegyezéssel. Nyolcévi gazdasági fe eomlani, mert egy fanatikus csoport bosszút akar állni. Az ön szavaival, államtitkár úr, a köztársaság gyanakvó, forrongó nemzet – és ha hozzátehetek néhány saját gondolatot azokból okból, amelyeket ön nekem tulajdonított, egy kormány gyorsan paranoiássá tud válni, ha árul matol, méghozzá belsıt és külsıt egyszerre. Kína el fogja hinni, hogy gazdaságilag el akarj getelni a világ, ki akarja szorítani a világpiacról, és térdre akarja kényszeríteni, mialat oroszok röhögnek a markukba az északi határukon. Gyorsan és dühödten fog odavágni, lezár mi elnyel mindent. Csapatai elfoglalják Kowloont, a szigetet, és az épphogy virágzásnak indul t új területet. A befektetésekre fordított milliárdok elvesznek. A gyarmat szakértelme nélk kereskedelem megfeneklik, a több milliónyi munkaerın káosz lesz úrrá – az éhség és a betegs k. A Távol-Kelet lángba borul, és eredményeképpen olyan háború törhet ki, amelyre egyikünk még csak gondolni sem. – Jézus Krisztus! – suttogta McAllister. – Ez nem történhet meg! – Nem, ez bizony nem – értett egyet a diplomata. – De miért Webb? – Nem Webb – javította ki Havilland. – Jason Bourne. – Rendben van. Miért Bourne? – Mert Kowloonban azt beszélik, hogy már ott is van. – Micsoda? – És mi tudjuk, hogy nincs ott. – Hogyan? – Ismét lesújtott. Ismét gyilkolt. Visszatért Ázsiába. – Webb?

Nem, Bourne. A mítosz. Ennek a világon semmi értelme nincs! Biztosíthatom, hogy Seng Csou-jang szempontjából nagyon is sok értelme van. Hogyan? Ő keltette életre. Jason Bourne képességeit még egyszer bérbe vették, és mint mindig, a em lehet leleplezni. Jelen esetben az elképzelhetı legvalószínűtlenebb megbízóról van szó: ság egyik vezetı emberérıl, akinek meg kell semmisítenie az ellenzéket mind Hongkongban, mi d Pekingben. Az elmúlt hat hónapban számos erıteljes hang a Pekingi Központi Bizottságban f rcsamód elhallgatott. A hivatalos kormányzati jelentések szerint többen meghaltak. Tekin tettel a korukra, ez érthetı is. Ketten feltételezett balesetben haltak meg, egyikük repülı zerencsétlenség során, a másik agyvérzést kapott, mialatt a Saokuan hegységben túrázott – a is igaz, de legalább némi fantáziára vall. Másokat „áthelyeztek” – ez a kegyvesztettség sz Végül, és ez a legkülönösebb, a KNK miniszterelnök-helyettesét megölték Kowloonban, miközb n senki nem tudta, hogy ott van. Hátborzongató eset volt, öt férfit mészároltak le a Cim Sa Cuj negyedben, ahol a gyilkos ott hagyta névjegyét. A Jason Bourne név volt olvasható a padlón a vértócsában. Egy szélhámos azt akarta, hogy neki tulajdonítsák a gyilkosságot. McAllister ismét hunyorgott, szeme a semmibe meredt. – Ez mind teljesen érthetetlen számomra – mondta reménytelenül. Aztán újra felébredt benne a hivatásos, és keményen Havill t. – Van valami logikus összefüggés? – kérdezte. A diplomata bólintott. – A hírszerzésünk jelentései egyértelműek. Ezek az emberek mind sz álltak Seng politikájával – néhányan nyíltan, mások óvatosan. A miniszterelnök-helyettes – lmár, Mao Nagy Menetelésének veteránja – különösen nyíltan támadta, mert ki nem állhatta az elkapaszkodott Senget. De mégis, mit keresett titokban Kowloonban, bankárok társaságában? Peking nem tud választ adni, így azt a könyörületes látszatot keltik, hogy nem gyilkosság t Hamvasztásával nem létezı személlyé vált. – És a gyilkos „névjegye”, a vérbe írt név a második kapcsolat Senghez – mondta a külügyi ngja csaknem reszketett, miközben a homlokát dörzsölte. – Miért tette volna? Úgy értem, hog ta a Bourne nevet? – Mert üzletember, és ez látványos gyilkosság volt. Kezdi már érteni? – Nem egészen értem, mire gondol. – Minket ez az új Bourne elvezethet Seng Csou-janghoz. Ő a mi csapdánk. Egy szélhámos tet zeleg a mítosz szerepében, de ha az igazi mítosz nyomon követi, és elkapja a szélhámost, el ethet Senghez. Ez valójában nagyon egyszerű. Az általunk teremtett Jason Bourne az új gyil kos helyébe lépne, aki használja az ı nevét. Mihelyt ez megtörtént, a mi Jason Bourne-unk k csát egy nyomatékos, hatásos vészjelet – valami drasztikus dolog történik, ami veszélyeztet g egész tervét –, akkor Seng kénytelen lesz reagálni. Nem kerülheti el, mert abszolút bizto an kell lennie, kezének tisztának kell maradnia. Kénytelen lesz elıjönni a farbával, ha más nem, úgy, hogy megöli a bérgyilkosát, hogy megsemmisítsen minden szálat. Ha ezt megteszi, a kor mi már nem hibázhatunk... – Ez ördögi kör – mondta McAllister suttogva, amint a diplomatára bámult. – És mindabból, ondott, úgy vélem, Webb nem fog a közelébe sem menni, nemhogy még beszálljon. – Akkor kényszeríteni fogjuk, nagyon hatásos érvekkel, hogy tegye meg – mondta halkan Hav lland. – Az én szakmámban – valójában mindig is ez volt a szakmám – mechanizmusokat keresün n mechanizmusokat, amelyek mozgásba tudnak hozni egy embert. – Homlokráncolva, üres, fárad t szemekkel dılt hátra az idıs követ a székében. Föltehetıleg nem volt megelégedve magával. – Néha csúnya megoldások vannak – alkalmasint visszataszítóak –, de az embernek mérlegeln a nagyobb jót, a nagyobb hasznosságot. Mindenki számára. – Számomra ez nem mond semmit. – David Webb egy ok miatt Jason Bourne-ná vált, lényegében ugyanazon ok miatt, ami a Medú a hajtotta. Elvesztette a feleségét. Megölték gyermekeit és gyermekei anyját. – Ó, istenem... – Én most távozom – mondta Reilly, felállva székébıl... 3. David Webb verejtéktıl lucskos arccal, testéhez tapadó tréningruhában futott a sötét mezın az egyetem tornaterme felé. Az ıszi nap lenyugvóban a campus kıépületei mögött, sugarai vö ottak a kora esti égen, a távoli Maine erdei felett lebegve. Az ıszi hűvösség metszı volt; b megrázkódott. Ez nem egészen az volt, amit az orvosok javasoltak neki. Kedvetlenül, de követte az orvosi tanácsot. Ezt még régen mondták neki. A kormány orvosai t javasolták, hogyha eljön az az idı – márpedig ez be fog következni –, amikor hirtelenül e ttöredékek zavaró képei borítanák el az elméjét, a kezelés legjobb módja, ha kimerítı testg

– – – – –

EKG-leletei egészséges szívrıl tanúskodtak, tüdeje rendben volt, bár volt olyan ostoba, hog ohányzott, de minthogy a teste jól viselte a megpróbáltatásokat, ez volt a legjobb módszer rra, hogy emlékezetén könnyítsen. Ilyen idıszakokban mindössze nyugalomra volt szüksége. – Mi rossz van egy kis italban vagy néhány cigarettában? – kérdezte az orvosoktól, ıszint llva rossz szokásait. – A szív gyorsabban ver, a szervezet nem szenved, és az agy is nyi lvánvalóan nyugodtabb. – Az, hogy depresszíven hatnak – hangzott a válasza az egyetlen embernek, akire hallga tott. – A mesterséges serkentık csak további depresszióhoz vezetnek, és növelik a szorongás ss inkább vagy ússz, szerelmeskedj a feleségeddel – vagy bárki mással. Ne légy olyan átkozo lond, hogy kosárban hozzanak ide vissza... Ne magadra gondolj; gondolj rám! Túl sokat dolgoztam veled, te hálátlan! Menj el innen, David! Éld az életet, és élvezd! Jobb dolgod v n, mint az emberek többségének, és ne feledkezz meg errıl, vagy megszüntetem a havonkénti k apongásunkat valamelyik kedvenc kocsmánkban, és mehetsz a fenébe. És mindazonáltal, a fenéb s, hiányoznál nekem! Menj, David! Itt az ideje, hogy elmenj. Morris Panov volt az egyetlen ember Marie-n kívül, aki közel tudott kerülni hozzá. Bizon yos értelemben furcsa volt, hogy Mo eleinte nem is tartozott a kormány orvosi stábjába. A pszichiáter nem ismerte – és fel sem ajánlották neki a biztonságiak, hogy megismerhesse – nyilvánosságra került részleteket David Webb hátterérıl, miután a Jason Bourne-hazugságot e . Panov azonban azzal fenyegetızött, hogy mindent kitálal, ha nem kap engedélyt, és nem le het véleménye a késıbbi terápiát illetıen. Érvelése egyszerű, volt: amikor Davidét csaknem bizonyos rosszul informált emberek, akiknek az volt a meggyızıdésük, hogy Davidnek meg ke ll halnia, ezt a téves információt, ha önkéntelenül is, maga Panov szolgáltatta. Valaki elv kérdéseket tett föl neki arról, hogyan viselkedhet egy emlékezetét vesztett titkos ügynök yos kényes helyzetekben. Kitérı válaszokat adott: nem diagnosztizálhat senkit, ha meg sem vizsgálta, de igen, ez meg ez elképzelhetı, az meg az nem lehetetlen, vizsgálat híján persz semmi sem biztos. A „semmi” volt a kulcsszó, bár inkább ne is mondott volna semmit. Mert Panov szavai arra ösztönöztek egynémely laikust, hogy megöljék David Webbet, illetve Jason ourne-t, amit maga David csak az utolsó pillanatban tudott kivédeni. Nem Morris Panov volt az egyetlen pszichiáter a Walter Reed Kórházban és késıbb a Virgini i Egészségügyi Komplexumban, de ı volt az, aki kirohant a Webb-színjáték ellen. „A szarházi iája van, ti átkozott hülyék! Hetek óta próbálja ezt a tudomásotokra hozni, tökéletesen ért l. Gyanítom, hogy túl érthetıen a ti csavaros agyatoknak.” Hónapokig dolgoztak együtt mint orvos és páciens – végül mint barátok. Ehhez hozzájárult, ie szerette Morrist – nagy isten, annyira szüksége volt egy szövetségesre! A teher, amit D avid a feleségére rakott, elmondhatatlan volt. Azoktól az elsı svájci napoktól kezdve, amik r elkezdte megérteni marcangoló fájdalmát a férfinak, aki foglyul ejtette, addig a percig, amíg elkötelezte magát – kifejezetten a férfi kívánsága ellenére –, hogy segíteni fog neki te el, amit a férfi hitt, újra és újra ismételve neki, hogy nem gyilkos, mint ahogy gondol ja, nem bérgyilkos, mint aminek mások nevezik. A hite volt a horgony a férfiban háborgó te ngerben, a szerelme volt a szilárd magja a férfi kibontakozó józan eszének. Marie nélkül Da szeretetlen, félredobott halott lett volna, Mo Panov nélkül pedig alig valamivel több, mint egy növény. De kettejükkel a háta mögött lassanként feloszlottak a sötét felhık és kez ra a napot. Ezért választotta az egy órája tartó futást a kihalt, hideg edzıpályán, ahelyett, hogy ha volna a délutáni szeminárium után. Hetenkénti szemináriumai gyakran jóval tovább tartottak, a tanrendben meghatározott óra, úgyhogy Marie sosem fızött elıre vacsorát, tudván, hogy úg ennek valahova enni, két nem feltűnı ırükkel a hátuk mögött valahol a sötétben, mint ahogy gyikük mögötte járt alig láthatóan a mezın, míg a másik biztosan benn van a tornacsarnokban e ırület! Vagy mégsem az? Ami arra késztette, hogy Panov „megerıltetı” gyakorlatát végezze, egy kép volt, ami felme agyában, miközben néhány órával ezelıtt dolgozatokat javított az irodájában. Egy arc volt, emlékezett, valakié, akit nagyon szeretett. Egy fiú arca, amely öregedni látszott lelki sz emei elıtt, végül ami elıtte állt, homályos és tökéletlen kép volt, de valahogy hozzátartoz t csendben gördültek le a könnyek az arcán, tudta, hogy halott testvére az, akirıl beszélte eki, a hadifogoly, akit évekkel ezelıtt kiszabadított a Tam Kvan-i dzsungelben pusztító ro bbanások közepette és egy áruló, akit kivégzett, Jason Bourne. Nem tudott mit kezdeni a keg etlen, töredékes képekkel. Épphogy befejezte a rövidített szemináriumot, kínzó fejfájásra h Könnyítenie kellett a nyomáson, elfogadva vagy elutasítva az emlékezet feltáruló rétegeit a em segítségével, ami azt tanácsolta neki, hogy menjen ki a sportpályára, és fusson széllel en, bármilyen erıs széllel szemben. Nem terhelheti Marie-t minden alkalommal a gátszakadás

aival, túlságosan szereti ahhoz. Ha meg tudja oldani maga, meg kell oldania. Ebben áll apodott meg önmagával. Kinyitotta a nehéz ajtót, röviden eltöprengve azon, miért van minden tornatermi ajtón súl vasrugó. Bement, és áthaladt a kıpadlós, fehér falú folyosón, amíg elérte a fakultás zárt öltözıt üresen találja, nem volt abban a lelkiállapotban, hogy bárkivel udvarias csevegést tasson, és ha mégis rákényszerült volna, valószínűleg faragatlannak tűnt volna, ha éppen ne . És a bámuló pillantásokat is elkerüli, amelyeket valószínűleg kiváltana. Olyan közel volt széléhez. Vissza kell húzódnia fokozatosan, lassan, elıször önmagában, aztán Marie-vel. Jé kor lesz ennek vége? Mennyi mindent kell kérnie még Marie-tıl? De hát igazából sosem kellet nie –s segített kéretlenül. Webb odaért az öltözıszekrények sorához. Az övé a sor vége felé volt. Hátrament a hosszú szeme megakadt egy tárgyon. Elırerohant, és félbehajtott cédulát talált a zárra ragasztva. kinyitotta: „A feleséged telefonált. Azt kéri; hívd vissza, mihelyt tudod. Azt mondta, sür . Ralph.” A tornaterem gondnokának lehetett volna annyi esze, hogy kimenjen és kiáltson érte! – go ndolta dühösen, amíg beállította a kombinációt és kinyitotta a zárat. Aprót keresett a nadr ajd odaszaladt a falon lévı telefonfülkéhez. Bedobott egy érmét és észrevette, hogy remeg a . Már tudta azt is, hogy miért. Marie sosem használta a „sürgıs” szót. Kerülte az ilyen sza – Halló? – Mi van? – Gondoltam, hogy még ott vagy – mondta a felesége. – Mo gyógymódja az egyetlen, amirıl g ja, hogy meggyógyít, hacsak nem kapsz szívrohamot. – Mi van? – David, gyere haza! Van itt valaki, akivel találkoznod kell. Siess, drágám! Edward McAllister külügyi államtitkár rövidre fogta a bemutatkozást, de belefoglalt néhány hogy tudassa Webb-bel: nem a külügy alacsonyabb rangú munkatársai közül való. Másrészt visz túlozta el saját fontosságát. Biztonsági tisztviselı, de bízik benne, hogy olyan szakértel anúsított, ami változásokat eredményezett a kormányzatban. – Ha úgy gondolja, Mr. Webb, a d k várhat addig, amíg kényelembe helyezi magát. David még mindig átizzadt sortban és trikóban volt, hiszen éppen csak összekapta ruháit a ekrénybıl, máris futott a kocsijához a sportcsarnokból. – Nem úgy gondolom – mondta. – Nem hiszem, hogy a dolga várhat. Ahonnan maga jön, Mr. McA lister, ott minden sürgıs. – Ülj le, David! – Marie St. Jacques Webb lépett be a szalonba, két törülközıvel a kezébe Mr. McAllister! – Átnyújtott Webbnek egy törülközıt, mialatt a két férfi leült egymással sz ndalló elıtt. Marie a férje mögé lépett, és dörzsölni kezdte férje nyakát és vállát a másik pa fénye kihangsúlyozta barna hajának vöröses árnyalatát, árnyékban lévı szép vonásait, és berére szögezett szemét. – Kérem, folytassa – tette hozzá. – Ahogy megegyeztünk, a kormány jótáll értem, hallhatom az, amit mondani fog. – Ez kérdéses volt? – kérdezte David, elıször az asszonyra, majd a látogatóra pillantva, sem téve, hogy leplezze ellenérzését. – Dehogyis – válaszolt McAllister, halvány, mégis ıszinte mosollyal. – Senki, aki hallott felesége érzelmeirıl, nem merné kirekeszteni ıt. Neki sikerült, ami másoknak nem. – Igen, ezt jól megfogalmazta – mondta Webb. – Anélkül, hogy mondott volna valamit. – Ugyan, David, lazíts már! – Elnézést. A feleségemnek igaza van. – Webb mosolyogni próbált, de nem sikerült. – Elıít edig nem kellene ennie, ugye? – Szerintem van rá oka – mondta az államtitkár. – Tudom, hogy az ön helyében nekem is len acára annak, hogy az életünkben sok a hasonlóság – sok évig én is a Távol-Keleten szolgálta nem gondolná, hogy képes lettem volna arra, amit ön vállalt. Amin keresztülment, attól én f re le vagyok maradva. – Én is. Nyilvánvalóan. – De nem az én szemszögembıl. Isten a megmondhatója, a hibát nem ön követte el. – Nagyon kedves! Nem akarom megbántani, de a túlzott kedvesség, ha öntıl jön, idegessé te – Akkor lássunk hozzá a dolgunkhoz, jó? – Kérem! – És remélem, nem túl erıs a fenntartása velem szemben. Nem vagyok az ellensége, Mr. Webb barátja akarok lenni. Meg tudom nyomni azokat a gombokat, amelyek segíteni tudnak önn ek, meg tudják védeni.

– Mitıl? – Valamitıl, amire senki sem számított. – Halljuk! – Mostantól számítva félórán belül a biztonságát megkétszerezzük – mondta McAllister, mik avidébe fonódott. – Így határoztam, de megnégyszerezem, ha így látom szükségesnek. Mindenki lép a campus területére, ellenırzünk, a területet óránként felülvizsgáljuk. Az egymást vált ele a tájba többé, pusztán szemmel tartva önt, hanem maguk is láthatók lesznek. Nagyon nyil lóan és remélem, elrettentıen. – Jézusom! – Webb felugrott a székbıl. – Carlosról van szó? – Nem hiszem – mondta a külügy embere a fejét rázva. – Nem zárhatjuk ki Carlost, de ez tú túl valószínűtlen. – Ja? – David bólintott. – Hát persze. Ha a Sakálról lenne szó, az emberei ellepnék az eg , de láthatatlanok maradnának. Hagynák, hogy utánam eredjen, és elfognák. Ha megölne, elfog ató ár lenne. – Számomra nem. Ezt persze nem kell elhinnie, de komolyan gondolom. – Köszönöm, de akkor mirıl van szó? – A dossziéja kinyílt – vagyis a Treadstone-dosszié nyilvánosságra került. – Napvilágra került? Illetéktelenül felfedték? – Elıször nem. Szabályosan történt, mert válsághelyzet állt elı, és nem volt más választá elszabadult, és most aggódunk. Ön miatt. – Kezdjük elölrıl, kérem! Ki kapta meg az iratokat? – Egy belsı ember, nagyon szigorú értelemben belsı. A legmagasabb jótállással, senkinek n hozzá kétsége. – Ki az? – Angol MI-6-os ügynök Hongkongból, akiben a CIA évek óta a legteljesebb mértékben megbíz shingtonba repült, és egyenesen az elsı összekötıjéhez ment az ügynökségre, kérve, hogy min oda neki, ami Jason Bourne-nal kapcsolatos. Arra hivatkozott, hogy a területen kri tikus helyzet állt elı, ami egyenesen a Treadstone-terv következménye. Azt is világossá tet e, hogy ilyen kényes információadás az angol és amerikai hírszerzés között a folyamatos köl kell hogy történjék – úgy gondolta, ez az érv hatni fog. – De azért gondolom, csak meg kellett valahogy magyaráznia a dolgot. – Meg is tudta – McAllister szünetet tartott, idegesen hunyorgott és ujjaival a homlokát dörzsölte. – Nos? – Jason Bourne visszatért – mondta McAllister csendesen. – Megint gyilkolt. Kowloonban . Marie-nek elállt a lélegzete, megragadta a férje jobb vállát, nagy barna szeme rémülettel vel telt meg. Csendesen bámult a külügyi emberre. Webb nem mozdult. Úgy tapadt pillantása McAllisterre, mintha kobrát bűvölne. – Mi a fenérıl beszél? – suttogta. – Jason Bourne, az a Jason Bourne, többé nem létezik. ezett! – Ön tudja ezt és mi is tudjuk, de Ázsiában a legendája még nagyon élı. Ön teremtette meg b, véleményem szerint ragyogóan. – Nem érdekel a véleménye, Mr. McAllister – azzal eltávolította felesége kezét a válláról Min dolgozik ez az MI-6-os. Mennyi idıs? Mik a referenciái, a személyi jellemzése? Gondo lom, elsı dolga volt lenyomozni. – Természetesen megtettük, de nem találtunk semmi rendkívülit. London megerısítette kimag olgálati jellemzését, jelenlegi státusát, és az információt is, amit közölt velünk. Mint az ta be a kowloon-hongkongi rendırség az események várhatóan robbanó következményei miatt. Ma külügyminisztérium áll mögötte. – Hazugság! – ordított Webb, aztán lejjebb eresztette a hangját. – Átállt, Mr. McAllister i kisebb vagyont ígérhetett neki, hogy megszerezze azt a dossziét. Az egyetlen hazugságo t használta föl, ami hatni tud, és amit mindnyájan bevettek! – Attól tartok, nem hazugság, fıleg amiatt, ahogy ismertette. Ő egyértelműen elhitte és L is elhiszi. Egy valamilyen Jason Bourne visszatért Ázsiába. – Én meg azt mondom, nem az elsı eset lenne, hogy a központi ellenırzést megeteti egy haz gsággal egy túlhajszolt, túl sok kockázattal terhelt, alulfizetett ember, aki árulóvá vált. i év, annyi veszély és semmi látszata! Aztán mindent föltesz egy lapra, ami ha bejön, semmi ndja nem lesz hátralévı életében. Ebben az esetben az a dosszié volt a nagy lap! – Ha ez lett volna az oka, nem sokra ment vele. Ugyanis meghalt.

– Micsoda... – Halálos lövés érte két nappal ezelıtt Kowloonban, az irodájában, egy órával azután, hog – A szentségit, ez nem lehet igaz! – kiáltotta David megzavarodva. – Egy ember, aki átáll ebiztosítja magát. Adatokat gyűjt a megbízói ellen, és nem hagy kétséget afelıl, hogy nyilv erülnek, ha valami történne vele. Ez a biztosítéka, az egyetlen biztosítéka. – „Tiszta” volt – jegyezte meg a külügyminisztériumi férfi. – Vagy ostoba. – Senki nem hiszi ezt. – Mit hisznek? – Azt, hogy rendkívüli eredményeket ért el, ı volt az egyetlen, aki átlátta a széles körű szövi a macaói és hongkongi alvilágot. A szervezett bűnözés hirtelen nagyon szervezetlenné em úgy, mint a húszas évek titkos kínai gengjeinek csatározásai idején. A gyilkosságok szap ak. Rivális bandák lázadást szítanak. A kikötık csataterekké válnak, raktárakat, teherhajók ntanak bosszúból, vagy hogy megszüntessék a konkurenciát. Néha mindez több erıs, hadban áll jelent – és egy Jason Bourne-t a háttérben. – De mivel nincs Jason Bourne, ez rendıri feladat – és nem az MI-6-ra tartozik! – Mr. McAllister épp most mondta, hogy azt a férfit a hongkongi rendırség vonta be – szól be Marie, erısen figyelve az államtitkárra. – És az MI- 6-os nyilván egyetértett a döntésse – Rossz helyen keresgélnek! – David hajthatatlan volt, szaporán lélegzett. – Jason Bourne nem a rendıri szervek kreatúrája volt – mondta Marie, férje oldalára állva amerikai titkosszolgálat „csinálta" a külügyminisztérium útján. De azt gyanítom, az MI-6-o l kényszerítıbb okból kapcsolódott bele, mintsem hogy megtaláljon egy gyilkost, aki Jason B urne-nak adja ki magát. Igazam van, Mr. McAllister? – Igaza van, Mrs. Webb! Sokkal kényszerítıbb volt az ok. Az utóbbi két napban folyó vitái rán, a szekciókban többen azt mondták, hogy ön jobban meg fogja érteni, mint mi. Tekintsük gazdasági problémának, amely komoly politikai zavarhoz vezethet nemcsak Hongkongban, de világszerte. Ön a nagyra becsült kanadai kormány közgazdásza volt. Tanácsadóként működöt etségek és küldöttségek mellett mindenütt n világon. – Volnának olyan kedvesek engem is beavatni az egészbe? – kérdezte David. – Ezek nem azok az idık, amelyek megengednék a hongkongi piac elszakadását, Mr. Webb – sı még az illegális piacét sem. A széthullással járó erıszak a kormány instabilitásának képzet m még mélyebb instabilitásét. Nem az az idı ez, amikor a Vörös Kínában a terjeszkedni vágyó rt kéne adni, mint amennyi máris van. – Kérem, világosabban! – Az 1997-es egyezmény – felelte csendben Marie. – A bérleti szerzıdés már csak egy évtiz es, ezért kellett új tárgyalásokat folytatni Pekinggel. Mégis mindenki ideges, mindenki bi zonytalan, és jobb nem veszélyeztetni a dolgot. Nyugodt stabilitás – erre megy ki a játék. David ránézett, aztán újra McAllisterre. A férfi bólintott. – Hát, én is olvasom az újságokat és folyóiratokat... de ez nem az a téma, amihez valami értenék. – A férjemnek más az érdeklıdési köre – magyarázta Marie. – A népek tanulmányozása, a kul – Így van – erısítette meg Webb. – Tehát? – Az enyém a tıke és annak mozgása, kiterjesztése, a piac és változásai, a stabilitás és És ha Hongkong semmi másért, de ebbıl a szempontból érdekes. Többé-kevésbé a pénz az egyet kevés más oka van a létének. Az ipara meghalna enélkül. Pumpálás nélkül a szivattyúk kiszár – És megszűnik a stabilitás, káosz keletkezik – tette hozzá McAllister. – Ez a mentségük vezéreknek. A Népköztársaság harcolt, hogy megfékezze a káoszt, elhallgattassa az agitátor hirtelen nem marad semmi más, csak egyetlen óriás, aki nem tud mit kezdeni a gyarmatt al és az új területekkel. A józanabb elméket Pekingben félresöprik az agresszívebb elemek, katonai hatalommal akarják megırizni a tekintélyt. A bankok összeomlanak, a távol-keleti k ereskedelem megfeneklik. Káosz. – A KN K-val megtörténhet ez? – Hongkong, Kowloon, Macao és az összes terület a „Nagy Mennyei Birodalom” része – még a rzıdés is kimondja ezt. Ezek egységet képeznek, és Keleten nem szeretik az engedetlen gyer ekeket – ezt ön is tudja. – Azt akarja mondani, hogy egyetlen ember, egy feltételezett Jason Bourne meg tudná ezt tenni, elı tudna idézni ilyenféle káoszt? Nem hiszem el! – Különös szereposztás, mégis megtörténhet. Látja, a mítosz tovább él, ez hipnotikus tény ságot neki tulajdonítanak, ha csak azért is, hogy a valódi gyilkosokra senki se gyanakod jék. Jobb- és baloldali fanatikus összeesküvık használják Bourne halálos imázsát mint saját

elegondol, pontosan így született a mítosz, igaz? Ha egy fontos személy bérgyilkosság áldoz lett valahol Dél-Kínában, akkor ön mint Jason Bourne gondoskodott róla, hogy a gyilkosságo az ön számlájára írják! Két éven belül már hírhedtté vált, noha ténylegesen csak egyetlen részeges besúgót Macaóban, aki az életére tört. – Erre nem emlékszem – mondta David. A külügybıl jött férfi rokonszenvvel bólintott. – Tudom, mondták nekem. De ugye megérti, tikusokat és befolyásos figurákat, mondjuk egy tartományi kormányzót vagy egy közvetítıt a agy hasonlót meggyilkolnak, az egész gyarmat felbolydul. – McAllister elhallgatott, le mondó fáradtsággal csóválta a fejét. – Mindazonáltal ez a mi gondunk, nem az öné, és állíth zerzés legjobb erıi dolgoznak az ügyön. Ön a saját személyében érdekelt ebben, Mr. Webb! Sz dig ez erkölcsi és lelkiismereti kérdés. Önt meg kell védeni. – Azokat az iratokat – mondta hidegen Marie – soha nem lett volna szabad odaadni sen kinek. – Nem volt más választásunk. Szorosan együttműködünk a britekkel. Be kellett bizonyítanun a Treadstone-nek vége, elmúlt. És hogy az ön férje több ezer kilométerre van Hongkongtól. – Megmondta nekik, hol van? – kiáltotta Webb felesége. – Hogy merészelte? – Nem volt más lehetıségünk – ismételte McAllister, újra homlokát dörzsölve. – Muszáj egy zet áll elı. Remélem, ezt ön is megérti. – Amit nem tudok megérteni, az, hogy miért volt valaha is dosszié a férjemrıl! – mondta M e dühösen. – Ez az egész mélységesen titkos volt! – Hagyjuk ezt! – mondta dühösen David. -– Minthogy annyira tisztában van velem, tudja, ho nan jöttem, mondja meg nekem, hol vannak a Medúza összes iratai? – Erre nem válaszolhatok – felelte McAllister. – Már meg is tette – mondta Webb. – Dr. Panov könyörögve kérte önöket, hogy semmisítsenek meg minden Treadstone-feljegyzést te meg Marie. – Vagy legalább használjanak hamis neveket, de még ezt sem tették meg. Miféle emberek maguk? – Én egyetértettem volna mindkét móddal – mondta McAllister váratlanul hevesen. – Sajnálo Webb! Bocsásson meg! Ez még az én idım elıtt történt. Mint önt, engem is kellemetlenül éri lehet, talán sosem kellett volna léteznie a dossziénak. Vannak más módok... – Egy szart! – vágott közbe David síri hangon. – Ez része a másik stratégiának, a másik c uk Carlost akarják, és nem törıdnek vele, milyen áron kapják el. – Én törıdöm, Mr. Webb, noha ezt sem köteles elhinni. Mit érdekel Carlos engem, vagy a tá eleti szekciót? Ő Európa problémája. – Azt akarja mondani, hogy három évet pazaroltam el az életembıl azzal, hogy vadásztam eg emberre, akinek semmilyen istenverte jelentısége nincs? – Nem, természetesen nem. De változnak az idık, változnak a perspektívák. Néha minden oly szontalannak tűnik. – Jézusom! – Nyugodj meg, David – mondta Marie, gyors pillantást vetve a külügybıl jött férfira, aki an ült a székén, kezével a karfát szorongatva. – Mindnyájan nyugodjunk meg. – Aztán megkere tekintetét. – Történt valami ma délután, igaz? – Majd késıbb elmondom. – Hát persze. – McAllisterre nézett Marie, mialatt David visszatért a székéhez. Arca megn fáradt volt, öregebb, mint néhány perccel ezelıtt. – Mindez, amit elmondott nekünk, csak bevezetı valamihez, igaz? – kérdezte a külügy ember an valami más is, amit tudatni akar velünk, igaz? – Igen, és ez nem könnyű számomra. Kérem, vegyék figyelembe, hogy csak most szereztem tud teljes részletességgel Mr. Webb titkos dossziéjáról. – A feleségérıl és a gyerekeirıl is Kambodzsában? – Igen. – Akkor mondja el, amit mondania kell, kérem! McAllister ismételten kinyújtotta vékony ujjait és idegesen dörzsölte homlokát. – Abból, gtudtunk, amit London megerısített öt órával ezelıtt, talán az következik, hogy a férje a c alaki meg akarja ölni. – De nem Carlos, nem a Sakál – mondta Webb elıredılve. – Nem. Legalábbis nem látunk ilyen összefüggést. – Mit látnak? – kérdezte Marie, David székének karfáján ülve. – Mit tudtak meg? – Az MI-6-os tisztjének irodájában, Kowloonban rengeteg kényes irat volt, sokért közülük t fizettek volna Hongkongban. Mégis, csak a Treadstone-dossziét – a Jason Bourne-ról szólót

vitték el. Ez volt a Londonból kapott bizonyíték. Mintha csak jelzést küldtek volna, ezt az embert akarjuk, csak Jason Bourne-t. – De miért? – kiáltotta Marie, megragadva David csuklóját. – Mert valakit megöltek – felelte nyugodtan Webb. – És valaki más ki akarja egyenlíteni a lát. – Ez az, amin dolgozunk – bólintott egyetértıleg McAllister. – Már el is értünk némi ered – Kit öltek meg? – kérdezte a régebbi Jason Bourne. – Mielıtt válaszolok, tudnia kell, hogy minden, amit tudunk, annyi, amennyit hongkon gi embereink maguktól ki tudtak ásni, jórészt spekuláció, bizonyíték nincs. – Mit jelent az, hogy maguktól? Hol a fenében voltak az angolok? Önök odaadták nekik a Tr adstone-dossziét? – Mert bizonyítékot szolgáltattak nekünk arra, hogy egy férfi gyilkolt a Treadstone-csopo t kreációjának nevében, a mi kreációnk – az ön nevében. Az embereink éjjel-nappal dolgoztak lehetıséget alaposan megvizsgáltak, próbálták kitalálni, kik lehettek a halott Hatos fı hír feltételezve, hogy ezeknek egyike felelıs a haláláért. Elindultak egy pletyka nyomán Macaó aztán kiderült, hogy több mint pletyka. – Még egyszer kérdem – szólt közbe Webb –, kit öltek meg? – Egy asszonyt – felelte a külügyi ember. – Jao Ming hongkongi bankár feleségét, egy tajp kinek a bankja csak töredékét jelenti a vagyonának. Holdingjai olyan kiterjedtek, hogy újr a örömmel fogadják Pekingben mint beruházót és konzultánst. Befolyásos, hatalmas, dúsgazdag – A körülmények? – Csúnyák, de nem szokatlanok. A felesége kis színésznı volt, a Shaw fivérek számos filmj epelt és jóval fiatalabb volt, mint a férje. Körülbelül olyan hűséges volt, mint a sárló sz csánat a kifejezésért... – Kérem – mondta Marie –, folytassa! – Mindazonáltal a férje nem vett errıl tudomást, végtére is a nı volt az ı szép, fiatal t artozott a gyarmat elıkelı köreihez, ahol jócskán akadnak gusztustalan jellemek. Egyik hétv kártyázás rendkívüli tételekben Macaóban, a következın lóverseny Szingapúrban, vagy átrepül szigetekre, ahol orosz rulett folyik az eldugott ópiumbarlangokban, és ezres tételekbe n kötnek fogadásokat arra, ki hal meg. És természetesen nagyszabású kábítószer-élvezés. A n e drogelosztó volt. Az árut Kantonból kapta a Deep Bay vízi útjain át. – Arrafelé állítólag igen nagy a forgalom – szakította félbe Webb. – Az embereik miért ko éppen az ı műveleteire? – Mert az ı műveletei kiszorították a többit a városból, de legalábbis arról a bizonyos ú isztematikusan kinyírta a versenytársait, „megkenve” a kínai tengeri ırjáratokat, hogy süll el a csónakjaikat és szabaduljanak meg a legénységtıl. Ezt a megbízást kétségtelenül haték sítették, rengeteg holttestet találtak, akikkel katonák golyója végzett. A klikkek háborúzt ymással, és az elosztót – a fiatal feleség szeretıjét – kiszemelték kivégzésre. – Ilyen körülmények között számolnia kellett ezzel a lehetıséggel. Bizonyosan körülvette i testırrel. – Megint jól látja. És az ilyen fokú biztonság legendás gyilkosért kiált. Az ı ellenségei gendát. – Bourne-t – suttogta David, csukott szemmel a fejét rázva. – Igen – mondta McAllister. – Két héttel ezelıtt a kábítós ügynököt és Jao Ming feleségét an, a Lisboa Hotelben. Gusztustalan gyilkosság volt, a hullákat alig lehetett azonosít ani. A fegyver Uzi géppisztoly. Az esetet eltussolták. A rendırséget és a kormányhivatalnok kat megkenték egy nagy csomó pénzzel – egy tajpan pénzével. – Hadd találgassak még – mondta Webb monoton hangon. – Az Uzi ugyanaz a fegyver volt, am it az elızı gyilkosság során Bourne-nak tulajdonítottak? – Nem, azt a bizonyos fegyvert ott hagyták a konferenciaterem elıtt egy kowlooni bárba n, Cim Sa Cujnál. Öt holttest feküdt abban a szobában, hárman közülük a gyarmat gazdagabb ü erei. Az angolok errıl semmit nem meséltek, egyszerűen megmutattak nekünk néhány művészien gozott fotót. – Ez a tajpan, Jao Ming – mondta David –, a színésznı férje. Ő a kapcsolat, akit az ön em egtaláltak, igaz? – Megtudták, hogy az MI-6-os egyik forrása. Pekingi kapcsolatai révén fontos munkatársa l tt a hírszerzésnek. Felbecsülhetetlen értékű. – Aztán, természetesen, megölték a feleségét, az ı szeretett, fiatal feleségét. – Inkább szeretett trófeáját mondanék – szakította félbe McAllister. – Elvették a zsákmán – Szóval az MI-6-os férfit megkereste megzavarodott kapcsolata, a tajpan és azt mondta

, szerezze meg ennek a gyilkosnak, Jason Bourne-nak, aki a feleségét megölte, a dossziéját , különben nem szállít több információt pekingi forrásaiból a brit hírszerzés számára. – így okoskodnak a mi embereink is. Azért ölték meg a Hatost, mert Jao Ming nem engedhet i meg magának, hogy a legcsekélyebb mértékben kapcsolatba hozzák Bourne-nal. A tajpannak e lérhetetlennek kell maradnia. Bosszút akar állni, de a felfedhetıség veszélye nélkül. – Mit mondanak az angolok? – kérdezte Marie. – Félreérthetetlenül tudtunkra adták, hogy ki akarnak maradni az egészbıl. Mi elfuseráltu readstone-ügyet, és nem akarják, hogy ott alkalmatlankodjunk Hongkongban ilyen kényes idık ben. – Kérdıre vonták Jao Minget? – Webb erısen figyelt az államtitkárra. – Amikor említettem a nevét, azt mondták, ez nem téma. Az az igazság, hogy meglepıdtek, d em változtatták meg az álláspontjukat. Talán csak dühösebbek lettek. – Érinthetetlen – mondta David. – Valószínűleg nem akarják megszakítani a kapcsolatot vele. – Annak ellenére, amit tett? – tört ki Marie. – Amit tehetett volna, vagy amit tehet a fé jemmel? – Az másik világ – mondta szelíden McAllister. – Ön együttműködött velük. – Kénytelenek voltunk – felelte a külügy embere. – Akkor ragaszkodjanak hozzá, hogy ık is együttműködjenek önnel. Követelje! – Aztán majd megint ık követelnének más dolgokat tılünk. Ezt nem tehetjük meg! – Hazugok! – Marie undorral elfordította a fejét. – Nem hazudtam önnek, Mrs. Webb! – Miért nem bízom önben, Mr. McAllister? – kérdezte David. – Talán mert nem bízik a kormányában, Mr. Webb, és kevés oka is lenne rá. Én csak azt tud ani, hogy személy szerint lelkiismeretes ember vagyok. Elhiheti ezt vagy nem, elfo gad engem vagy nem, de közben nekem kell garantálnom az ön biztonságát. – Olyan furcsán néz rám, miért? – Mert még nem voltam soha ilyen helyzetben, talán azért. A kapucsengı megszólalt. Marie megrázta a fejét a hallatán, felállt, és gyorsan átment a keresztül a hallba. Kinyitotta az ajtót. Egy pillanatra elállt a lélegzete és tehetetlenül ult. Két férfi állt egymás mellett, mindkettı felmutatta igazolványát, a kapu feletti lámpa mindegyiken megcsillant az ezüst jelvény a domború sassal. Lenn, a járdaszegély mellett e gy második sötét szedán; benne látni lehetett a többi férfi sziluettjét és a meggyújtott ci razsát – új emberek, új örök. Marie sikítani szeretett volna, de erıt vett magán. Edward McAllister bemászott saját külügyminisztériumi autójának hátsó ülésére, és a felhúzo tül nézte a bejáratnál álló alakot. Az egykori Jason Bourne mozdulatlanul állt, tekintetét en látogatójára szögezte. – Menjünk – mondta McAllister a sofırnek, egy körülbelül vele egykorú, kopaszodó férfinak tag, teknıckeretes szemüveget viselt. Az autó elindult, a sofır óvatosan vezetett az idegen, szűk, fákkal szegélyezett utcán, e saroknyira a kis maine-i város sziklás tengerpartjától. Néhány percig egyikük sem szólalt m a sofır megkérdezte: – Hogy ment a dolog? – Ment? – kérdezett vissza a külügyi ember. – Ahogy a követ mondaná, „minden darab a hely alapozás kész, a logika kész. A misszionárius munkát elvégeztem. – Örülök, hogy ezt hallom. – Igen? Akkor én is örülök. – McAllister fölemelte reszketı jobb kezét, vékony ujjaival h . – Nem és nem! – mondta hirtelen. – Én átkozottul rosszul érzem magam. – Sajnálom. – És ami a misszionáriusságot illeti, csakugyan keresztény vagyok. Úgy értem, hiszek – ne mint a fanatikusok, nem támogatom a vasárnapi iskolát, nem hullok térdre a templomban, d e azért hiszek. A feleségem és én havonta legalább kétszer elmegyünk a templomba, a két fia istrál. Néha adakozom is, mert jólesik. Meg tudja érteni ezt? – Hát persze! Nekem nincsenek ilyenféle dolgaim, de azért értem. – De én most jöttem ki annak a férfinak a házából! – Jó, jó! Hol itt a baj? McAllister mereven bámult maga elé, a szembejövı autók fénye árnyékot rajzolt az arcára. – Isten irgalmazzon a lelkemnek – suttogta. 4. A sikoltások hirtelen betöltötték a sötétséget, üvöltı hangok közeledı, egyre hangosabb kak

anó testek fogták körül ıket, futottak eltorzult arccal. Webb térdre esett, két kezébe rejt cát és nyakát, ahogyan csak tudta, a vállával küzdött elıre-hátra, hogy legalább ne álló cé a támadás körén belül. Sötét ruhája jól jön az árnyékban, de nem segít, ha kitör vaktában a találják. Bár nem mindig golyót választ a gyilkos. Vannak nyilak is, mérgezett lövedékek, m et sűrített levegıvel lınek ki, és a szabad testfelületbe fúródva percek alatt halált okozn y másodpercek alatt. Egy kéz megragadta a vállát. Megpördült, karját fölemelte, kezét kiszabadítva bal felé ol majd összekuporodott, mint egy állat. – Jól van, professzor? – kérdezte a jobbján álló úr, vigyorogva az elemlámpa fényében. – Mi van? Mi történt? – Hát nem óriási? – kiáltotta a bal oldali ır, közelebb lépve, amint David talpra állt. – Micsoda? – Ilyen harcias kölykök. Jólesik látni ıket. Elmúlt. A campus négyszöge újra csendes lett, és a távolban, a kıépületek között, amelyek t és a kollégiumi stadiont övezték, örömtűz lángja villódzott az üres lelátókon keresztül. s véget ért és az ırei nevettek. – Hogy van, professzor? – folytatta a bal oldalán álló ır. – Jobban érzi magát most, hogy gyunk? Elmúlt. A maga okozta ırületnek vége. De tényleg? Miért ver ennyire a szíve? Miért van en megzavarodva, megrémülve? Valami nincs rendben. – Miért zavar ez az egész cirkusz engem? – kérdezte David a reggeli kávézás közben ódon, stílusú házának étkezıjében. – Hiányoznak a tengerparti séták – felelte Marie, miközben rácsúsztatta férje pirítósára tojást. – Legalább ezt edd meg, mielıtt rágyújtasz! – Nem, nem. Zavar ez az egész. Múlt hét óta úgy érzem magam, mint agyaggalamb a céllövöld p délután jutott eszembe. – Mire gondolsz? – Marie kiöntötte a vizet, és betette a serpenyıt a mosogatóba, Webbre f elve. – Hat férfi van körülötted, négy a „nyakadon”, ahogy mondtad, kettı mindenre figyel e ted. – Díszmenet. – Miért nevezed így? – Nem tudom. Mindenki a helyén van, és dobpergésre menetelünk. Nem tudom. – De érzel valamit? – Azt hiszem. – Mondd el! A megérzésed egyszer megmentette az életemet Zürichben a Guisan rakparton. S zeretném hallani – lehet, hogy nem kéne, de jobb lenne. Webb szétkente a tojássárgáját a pirítóson. – Tudod, milyen könnyű lenne valakinek – vala elég fiatal ahhoz, hogy diáknak nézzék – megközelítenie engem az ösvényen és lelıni nyíllal el vagy nevetéssel kellene fedeznie a légkompresszor hangját, és máris száz köbcenti sztric n lenne a véremben. – Te sokkal többet tudsz ezekrıl a dolgokról, mint én. – Hát persze. Mert így csinálnám. – Nem. Így Jason Bourne csinálná, nem te. – Jó, jó, csak beleképzelem magam a helyébe! De ettıl még igazam is lehet. – Mi történt tegnap délután? Webb a tányérján lévı tojással és pirítóssal játszott. – A szeminárium késın ért véget, m az ıreim felsorakoztak, és elindultunk az udvaron keresztül a parkoló felé. Volt egy futb allmeccs – a mi jelentéktelen csapatunk egy másik jelentéktelen csapat ellen, de számunkra nagyon fontos. A szurkolók elrohantak négyünk mellett – a kölykök versenyt futottak a lelá ti örömtűzhöz, visítottak, ordítottak, harci dalokat énekeltek, lelkesítve magukat. És akko gondoltam, na, ez az. Így történhet meg, ha megtörténik. Hidd el, arra a néhány percre Bour voltam! Összekuporodtam, oldalaztam, figyeltem mindenkit, akit láthattam – közel álltam a pánikhoz. – És? – kérdezte Marie, akit zavart férje hirtelen hallgatása. – Az úgynevezett ıreim csak nézelıdtek és nevettek, élvezték a dolgot. – És ez zavart téged? – Ösztönösen. Támadható célpont voltam egy izgatott tömeg közepén. Az idegeim mondták ezt yam. – És most melyik éned beszél belıled? – Nem tudom biztosan. Csak azt tudom, hogy ez alatt a néhány perc alatt valahogy sem

mi nem állt össze bennem. Aztán, másodpercekkel késıbb, mintha csak segíteni akarna, hogy m ogalmazzam az iménti érzéseimet, a bal oldali ır odajött mögém, és olyasmit mondott, hogy „ látni ezeket a lelkes kölyköket? Jólesik, nem?” Mormoltam valami ostobaságot, aztán azt mon – pontosan ezekkel a szavakkal – „Hogy van, professzor? Jobban érzi magát most, hogy itt vagyunk?” David fölnézett a feleségére. – Hogy jobban érzem-e magam – most? Én? – Tudja, hogy mi a dolguk – mondta Marie. – Hogy megvédjenek téged. Biztos vagyok benne, hogy úgy értette, biztonságban érezheted magad. – Valóban? Csakugyan védelmeznek engem? Az a csapatnyi üvöltı kölyök, a homályos fények, ult arcok, és nevet közben – mindegyik nevet. Valóban azért vannak itt, hogy megvédjenek? – Mi másért? – Nem tudom. Lehet, hogy csak olyan helyzetekben is megfordultam, ahol ık nem. Leh et, hogy csak túl sokat gondolkodom. McAllisterre gondolok és a szemére. Attól eltekintv e, hogy pislogott, mintha döglött hal szeme lett volna. Azt olvashatsz ki belıle, amit akarsz – attól függıen, mit érzel. – Amit mondott, megrázott – mondta Marie, háttal a mosogatónak dılt, karját összefonta a erısen a férjére figyelve. – Rettenetes hatással kellett lennie rád. Rám is így hatott. – Valószínűleg így van – bólintott Webb. – Furcsa, hogy amilyen sok dologra szeretnék eml lyan sokat szeretnék el is felejteni. – Miért nem hívod fel McAllistert, és mondod el neki, amit érzel, amit gondolsz? Megadta a közvetlen számát, az irodájáét is és az otthonit is. Mo Panov azt mondaná, hívd fel. – Igen, Mo azt mondaná. – David kelletlenül megette a tojást. – „Ha van rá mód, hogy elhá zonyos aggodalmat, tedd meg, amilyen gyorsan csak tudod” – ezt mondaná. – Akkor tedd meg! Webb mosolygott, körülbelül olyan lelkesen, ahogyan a tojást ette. – Lehet, hogy megteszem, lehet, hogy nem. Talán jobb, ha nem teszem közzé a látens, vagy passzív, vagy elfojtott paranoiámat, vagy hogy a fenébe hívják. Mo iderepülne, és kiverné embıl. – Ha ı nem, akkor én. – Ni si nuhaizi – mondta David, miután megtörölte száját a papírszalvétával, felállt a sz a feleségéhez. – És ez mit jelent, kifürkészhetetlen férjem és nyolcvanhetedik szeretım? – Azt jelenti szabad fordításban, hogy te kislány vagy – no, nem olyan nagyon kicsi – és y még háromszor vagy ötször ágyba vinnélek, és mindenfélét csinálnék veled, ahelyett, hogy – Ez mind belefért ebbe a rövid mondatba? – Mi, kínaiak nem pazaroljuk a szavakat, mi képeket festünk... Mennem kell. Az osztály m a a sziámi II. Ramával foglalkozik, hogyan akarta bekebelezni Malaysiát a tizenkilence dik század elején. Nem épp a kedvenc témám, de fontos. Ami még rosszabb, van egy cserediáku Moulmeinbıl, Burmából, aki gondolom, többet tud errıl, mint én. – Sziám? – kérdezte Marie átölelve ıt. – Az Thaiföld, nem? – Igen, most Thaiföld. – A feleséged, a gyerekeid? Fáj, David? A férfi nagy szerelemmel nézett rá. – Nem tud annyira fájni, mert nem emlékszem tisztán. azt remélem, nem is fogok soha. – Egyáltalán nem így gondolom. Azt akarom, hogy lásd ıket, halld ıket, érezd ıket. És hog is szeretem ıket. – Ó, istenem! – Átölelte a feleségét, és mindkettıjüket melegség töltötte el, amely csak A vonal másodszor is foglalt volt, így Webb letette a kagylót, és visszatért W. F. Vella S ziám III. Ráma korában című művéhez, hogy utánanézzen, igaza volt-e a burmai cserehallgatón konfliktusát illetıen Kedah szultánjával a Penang sziget birtoklása fölött. Rövid kopogás hallatszott az ajtaján, amely kinyílt, mielıtt David behívta volna azt, aki kopogott. Az egyik ır volt, aki elızı délután beszélt hozzá a meccs után, futás közben, a t lármában, félelmei közepette. – Hello, itt van professzor? – Hello, maga Jim, ugye? – Nem, Johnny. Semmi baj, senki nem várja el öntıl, hogy pontosan tudja a nevünket. – Van valami baj? – Épp ellenkezıleg, uram! Csak beugrottam, hogy elköszönjek mindnyájunk nevében, az egész atéban. Minden tiszta, és ön visszatér a normális kerékvágásba. Utasítottak, hogy jelentkez 1-L-nél.

– Minél? – Hülyén hangzik, ugye? Ahelyett, hogy azt mondanák, „Jöjjenek vissza a támaszpontra”, Bek hívják, mintha így nem tudná bárki kitalálni. – Én nem tudom kitalálni. – „Bázis – Egy – Langley.” Mi a CIA-tól vagyunk, mind a hatan, de gondolom, ezt tudja. – Elmennek? Mindnyájan? – Errıl van szó. – De úgy gondolom, azt gondoltam, veszély fenyeget itt. – Nem, minden tiszta. – Ezt nekem senki nem mondta. Nem hallottam McAllistertıl. – Sajnálom, ıt nem ismerem. Mi csak parancsot teljesítünk. – Nem lehet, hogy egyszerűen beállít ide, és azt mondja, hogy elmennek, minden magyarázat nélkül! Azt mondták, céltábla vagyok! Hogy egy hongkongi férfi meg akar ölni! – Nos, én nem tudom, mondták-e vagy csak ön mondta magának, csak azt tudom, hogy van egy A-l-es probléma Newport Newsban. Gyorsan oda kell mennünk és ráállni. – A-l-es? És mi lesz velem? – Pihenjen sokat, professzor! Azt mondták nekünk, szüksége lehet rá. A férfi a CIA-tól hirtelen megfordult, kiment az ajtón, és becsukta. „Nos, én nem tudom, ondták-e, vagy csak ön mondta magának... Hogy van, professzor? Jobban érzi magát most, hog y itt vagyunk, meg minden?” Díszmenet? Egy frászt! Hol van McAllister száma? Hová tettem? Az isten verje meg, két példány van, az egyik ott hon, a másik ebben az íróasztalban – nem, a tárcában! Megtalálta, egész teste félelemtıl és ett, amíg tárcsázott. – Mr. McAllister irodája – mondta egy nıi hang. – Azt hittem, a privát vonala. Nekem azt mondták. – Mr. McAllister nincs Washingtonban, uram! Ilyen esetekben föl kell vennünk, és följegy eznünk a hívásokat. – Följegyezni a hívásokat? Ő hol van? – Nem tudom, uram! Én a titkárságon dolgozom. Ő telefonál be minden másnap vagy ilyesmi. jelenthetek? – Ez nekem nem elég! Az én nevem Webb, Jason Webb... Nem, David Webb! Nekem vele kel l beszélnem! Azonnal! – Kapcsolom az osztályt, ahol a sürgıs hívásokat veszik... Webb lecsapta a kagylót. Megvolt McAllister lakásának a száma, tárcsázta. – Halló? – másik nıi hang. – Mr. McAllistert kérem. – Sajnos, nincs itt. Ha gondolja, adja meg a nevét és a számát, átadom neki. – Mikor? – Nos, holnap kellene hívnia, vagy holnapután. Mindig így szokta. – Meg kell adnia azt a számot, ahol most van, Mrs. McAllister! – mert gondolom, ön Mrs . McAllister. – Úgy van. Már tizennyolc éve. Ön kicsoda? – Webb. David Webb. – Ja, persze! Edward ritkán beszél a hivatali ügyeirıl, és természetesen az önnel kapcsol sem beszélt, de említette, hogy milyen nagyon kedves ember ön és a felesége. Ami azt ille ti, a nagyobbik fiunk, aki elıkészítı iskolába jár, nagyon érdeklıdik az iránt az egyetem i l ön tanít. Na már most az utóbbi egy évben a jegyei csöppet romlottak és a pontjai nem a l agasabbak, de olyan csodálatosan optimista életszemlélete van, hogy biztos vagyok benn e, hogy... – Mrs. McAllister! – szakította félbe Webb. – El kell érnem a férjét! Most! – Ó, borzasztóan sajnálom, de nem hiszem, hogy ez lehetséges volna. A Távol-Keleten van, természetesen nincs olyan számom, ahol ott elérhetném. Sürgıs ügyekben mindig a külügyminis hívjuk. David letette a telefont. El kell érnie – telefonon – Marie-t. Mostanra már szabadnak kell lennie a vonalnak; csaknem egy órán át foglalt volt, és nincs senki, akivel a feleség e egy órán keresztül beszélne telefonon, még az anyjával, az apjával és a két fivérével sem agyon kötıdtek egymáshoz mindannyian, de Marie mindig a maga ura volt. Nem imádta a fran ciákat, mint az apja, nem volt otthonülı, mint az anyja, és bár szereti a fivéreit, nem az z erıteljes, vidékies típus, mint ık. Másféle életet alapozott meg magának, doktorált, beke zetı közgazdászok rétegébe, és jövedelmezı állást töltött be a kanadai kormányzatban. Végül

rikaihoz. A vonal még mindig foglalt volt. Az isten verje meg, Marie! Aztán Webb lemerevedett, a teste egy percig hideg verejtékben úszott, alig tudott mo zdulni, de elindult, kirohant az irodájából, végig a folyosón, olyan sebességgel, hogy elso ort három diákot és egy kollégát az útjából – kettıt a falhoz taszítva, a többiek felbuktak t hirtelen megszállt az ırület. A házához érve a fékre taposott; az autó csikorogva megállt. Kiugrott az ülésrıl, és roha oz az ösvényen. Megállt, bámult, hirtelen elakadt a lélegzete. Az ajtó nyitva volt, és a sz es, rovátkolt ajtófélfán vörös kéznyom – vér! Webb berohant, mindent elsodorva az útból. Bútorok törtek, lámpák borultak, amíg átkutatt dszintet. Aztán felment a lépcsın, kezei mint két vékony gránitdarab, minden idegszála megf tén várt egy hangra, egy jelre. Gyilkos ösztöne olyan éles volt, mint amilyen tisztán látsz a vörös folt a lakásajtón. Ezekben a percekben tudta és felfogta, hogy gyilkos – ragadozó , aki Jason Bourne volt. Ha a felesége fönt van, megöli azt, aki ártani próbált neki, vagy ártott is neki. A padlón hasalva megnyomta a hálószoba ajtaját, hogy kinyíljon. A robbanás elsöpörte a fö l falát. A légnyomás átgördítette a szemközti oldalra. Nem volt fegyvere, de volt egy öngyú lenyúlt a nadrágzsebébe a jegyzeteiért, amelyeket a tanításhoz használt, csomóba gyűrte a b , és felkattintotta az öngyújtót. Azonnal lángra lobbant, bedobta az égı papírgalacsint a h miközben hátát a falnak nyomva fölállt a földrıl. Fejét a másik két csukott ajtó felé ford második emeleti folyosón hirtelen kirúgott a lábaival, egyik csattanás a másik után, amint lendült a padlón, majd árnyékba húzódott. Semmi. A két szoba üres volt. Ha itt van egyáltalán az ellenség, a hálószobában kell lenn e mostanra az ágytakaró már ég. A lángok fokozatosan terjednek a mennyezet felé. Csak másod cek. Most! Beugrott a szobába, megragadta az égı ágyterítıt, körbeforgott vele, majd lekuporodott és bölyödött a földön, amíg a terítı elhamvadt. Várta a jéghideg csapást a vállában vagy a kar hogy úrrá lesz rajta, és elkapja az ellenséget. Jézusom! Most újra Jason Bourne volt! Nem történt semmi. Az ı Marie-je nem volt ott! Nem volt ott semmi, csak egy primitíven felszerelt madzag, amely elsütött egy puskát, hogy megölje, amikor kinyitja az ajtót. Szét aposta a lángokat, odahajolt az asztali lámpához, és meggyújtotta. Marie! Marie! Aztán meglátta. Egy cédula feküdt a párnán az ágyon: „Feleséget feleségért, Jason Bourne! de nem halt meg, mint az enyém. Tudja, hol találhat meg engem és ıt, ha körültekintı és sz sés. Talán üzletet köthetünk, mert nekem is vannak ellenségeim. Ha nem, mit számít eggyel t lála?” Webb felordított, a párnákra hanyatlott, próbálta elnémítani a dühöt és a rémületet, amel t, visszaszorítani a halántékába hasító fájdalmat. Aztán a hátára fordult és a mennyezetet almas, kegyetlen tehetetlenség vett erıt rajta. Dolgok, amelyekre eddig nem emlékezett , hirtelen rátörtek – dolgok, amiket még Morris Panovnak sem tárt föl. Testek, amelyek össz uklottak a késétıl, elvágódtak a puskalövésétıl – ezek nem elképzelt gyilkosságok voltak, h Azzá tették ıt, aki sosem volt, de túl jól végezték a dolgukat. Fantommá vált, azzá a férfi kart lenni, csak kellett, hogy legyen. Tovább kellett élnie – anélkül, hogy tudná, ki ı. És rájött, hogy a benne élı két férfi együtt teszi ki ıt magát. Mindig emlékeznie kell az ert az volt, aki lenni akart, de egyelıre a másikká kell válnia – azzá, akit megvetett. Jason Bourne fölállt az ágyról, odament a gardróbhoz, ahol volt egy zárt fiók, a harmadik falba épített iratszekrényben. Felnyúlt, magához vette a kulcsot, amely a mennyezethez vol t ragasztva. Beledugta a zárba, és kinyitotta a fiókot. Benne volt két szétszerelt automat a fegyver, négy tekercs vékony huzal, amit a tenyerébe tudott rejteni, három hamis útlevél, három különbözı névvel, és hat plasztikbomba, amelyek egyenként fel tudnak robbantani egy e obát. Használhatja egyiket vagy mindet. David Webbnek meg kell találnia a feleségét. Ha ne m, Jason Bourne terrorista lesz, olyan, aki mindenkinek a legvadabb rémálmait is felül múlja. Mindegy is – már túl sokat vettek el tıle. Nem viselne el többet. Bourne összerakta a különbözı alkatrészeket, és bekattintotta a tölténytárat a második au d a kettı kész volt. Ő is készen állt. Visszament az ágyhoz, lefeküdt és újra a mennyezetet Úgy látszik, a dolgok kezdenek összeállni. Aztán megkezdıdik a vadászat. Meg kell találnia an vagy élve –, és ha meghalt, akkor ölni fog, ölni és újra ölni. Akárki tette, nem menekülhet el elıle. Jason Bourne elıl aztán nem.

5. Alig bírt uralkodni magán, tudta, hogy megnyugvásról szó sem lehet. Keze az automatát marko ta, miközben agyában egymást kergették az ötletek. Mindenekelıtt nem maradhat nyugton. Mozd lnia kell. Föl kell állni és mozdulni. A külügyminisztérium. A külügy emberei, akiket utolsó hónapjai során megismert a távoli, virginiai egészségügyi intézetben – azok a rendíthetetlen, megszállott férfiak, akik könyör gatták ıt, fényképek tucatjait mutogatták neki, amíg Mo Panov nem utasította ıket, hogy hag ba. Megtanulta a nevüket, le is írta, azt gondolván, hogy egy nap tudni szeretné majd, kik voltak – nem volt rá más oka, mint a bizalmatlanság a zsigereiben; ilyen emberek próbálták gölni ıt néhány hónappal korábban. Sosem kérdezte meg a nevüket, nem is közölték vele, csak gy Harry, Bill vagy Sam, feltehetıen azon elv alapján, hogy a teljes nevek csak foko znák a zavarát. Ehelyett észrevétlenül elolvasta az azonosító névjegyüket, és miután távozt evüket, és a papírdarabokat személyes holmijai közé tette az iratszekrényébe. Amikor Marie meglátogatni ıt, mindennap odaadta neki a neveket, és mondta, hogy rejtse el azokat a házban – jól rejtse el. Késıbb Marie beismerte, hogy bár megtette, amit kért, azt gondolta, hogy gyanakvása túlzo t, egyfajta túlbiztosítás. De aztán egy reggel, percekkel egy heves vita után a washington i férfiakkal, David rávette ıt, hogy hagyja el azonnal az intézetet, fusson az autóhoz, ha jtson a bankba, ahol volt egy széfjük, és tegye a következıt: helyezzen egy hajszálat a szé al oldali alsó részére, zárja be, menjen ki a bankból, és térjen vissza két órával késıbb, van-e még. Nem volt ott. Marie biztonságosan odaerısítette a hajszálat a helyére, nem eshetett voln a le, hogyha a széfet nem nyitották volna ki. Megtalálta a bank páncéltermének kövezett pad – Honnan tudtad? – kérdezte a férfitól. – Egyik barátságos vallatómra rájött a hoppáré, és megpróbált provokálni. Amikor Mo pár p terembıl, átkozottul közel volt ahhoz, hogy csalással, hamisítással vádoljon, dolgok rejteg l. Tudtam, hogy jössz, ezért végigjátszottam a dolgot. Kíváncsi voltam, milyen messzire men ek el – meddig tudnak elmenni. Semmi nem volt szent akkor, és most sem az. Minden túlságosan egybevág. Az ıröket eltávol , reagálását leereszkedıen megkérdıjelezték, mintha ı lett volna, aki megerısített védelmet cAllister ragaszkodott volna ehhez. Aztán órákon belül Marie-t elrabolták, olyan forgatókön szerint, amely részleteiben messze túl pontos volt ahhoz, hogy egy halszemű, ideges em ber találja ki. És most ugyanez a McAllister hirtelen huszonkétezer kilométernyire van a maga által meghatározott nulla pontjától. Átállt volna az államtitkár? Megvásárolták Hongk rbenhagyta Washingtont ugyanúgy, mint azt az embert, akinek védelmet ígért? Mi történt? Bár is, a Medúza fedınév a szörnyű titkok között van. Sosem említették a faggatások során, sose ak rá. A hiánya most megdöbbentı volt. Mintha a pszichopaták és gyilkosok ezen ismeretlen z lóalja nem is létezett volna, a történetét kitörölték az iratokból. De ezt a történetet újr ni. Ez az, ahonnan elindulhat. Webb gyorsan kiment a hálószobából, lement a lépcsın a dolgozószobájába, amely egyben kis olt a viktoriánus ház halljának túloldalán. Leült az asztalhoz, kihúzta a legalsó fiókot, é néhány jegyzetfüzetet és különféle papírokat. Aztán egy réz levélbontó késsel felpattintott z alatt volt a többi irat. Bizonytalan, meglehetısen zavaros gyűjteménye volt mindenféle ír edéknek, olyan emlékképeknek, amelyek felötlöttek benne a nappal és az éjszaka legkülönbözı kadt papírfecnik, leskiccelt képekkel és szavakkal, amelyek feltörtek a tudatába. Felidézés dalmas emlékeknek, amelyek annyira kínozták és amiket nem akart megosztani Marie-vel, me rt félt, hogy túl nagy megrázkódtatást okozna neki: Jason Bourne megnyilvánulásai túl brutá oltak, semhogy szembesíthette volna a feleségével. És ezek között a titkok között voltak a s ügyletek szakértıinek nevei, akik olyan intenzíven faggatták Virginiában. David tekintete hirtelen megakadt a nehéz kaliberű fegyveren az íróasztal szélén. Anélkül y tudatában lett volna, fogta, és lehozta a hálószobából; egy percig bámulta, aztán fölvett efont. Ez volt a kezdete élete leggyötrelmesebb, legdühítıbb órájának, minthogy minden perc szebbre sodorta Marie-t. Az elsı két hívásra feleségek vagy szeretık válaszoltak. A férfiak, akiket próbált elérni nem voltak ott, amikor megnevezte magát. Még zárlat alatt van! Nem érintkezhetnek vele e ngedély nélkül, és az engedély még nincs kiadva. Jézusom, ezt tudhatta volna! – Hello? – Lanier-lakás? – Igen.

– William Laniert kérem. Sürgıs. Tizenhat-százas hívás. A nevem Thompson, a külügyminiszt – Egy pillanat – mondta az asszony. – Ki beszél? – kérdezte a férfihang. – Itt David Webb. Emlékszik Jason Boume-ra, nem igaz? – Webb? – Szünet következett, Lanier hangosan lélegzett. – Miért mondta, hogy Thompsonnak ? És hogy a Fehér Házból keres? – Úgy gondoltam, velem esetleg nem akar beszélni. Többek között emlékszem rá, hogy nem te kontaktust bizonyos emberekkel engedély nélkül. Akikkel tiltva van. Egyszerűen csak jele nti, hogy kísérlet történt rá. – Akkor, gondolom, arra is emlékszik, hogy a legszabálytalanabb otthoni telefonon hívn i az olyan embert, mint én vagyok. – Mondtam, hogy sürgıs ügyben keresem. – Nekem nem lehet közöm hozzá – tiltakozott Lanier. – Maga eltemetett dosszié a hivatalom . – Teljesen le vagyok írva? – vágott közbe David. – Azt nem mondtam – felelte a titkosügynökség embere. – Mindössze úgy értettem, hogy nem k hozzám, és az az elv, hogy nem avatkozom bele mások dolgába. – Kik azok a mások? – kérdezte élesen Webb. – Honnan a fenébıl tudnám? – Azt mondja, nem érdekli, amit mondanom kell? – Ha érdekel, ha nem, nem tudok mit kezdeni vele. Maga nincs a listámon, ez minden, amit tudnom kell. Ha van valami mondanivalója, hívja föl a kijelölt kapcsolatát. – Próbáltam. A felesége azt mondta, a Távol-Keleten van. – Próbálja meg az irodáját! Valaki intézkedni fog. – Tudom, de nem azt akarom, hogy intézkedjenek. Beszélni akarok valakivel, akit isme rek, és magát ismerem, Bill. Emlékszik? Virginiában azt mondta nekem, szólítsam Billnek. Ak or fenemód érdekelte, amit mondok. – Az akkor volt, nem most. Nézze, Webb, nem tudok segíteni magán, mert nem tudok tanácso t adni. Akármit mond, nem tudok válaszolni rá. Nem vagyok benne a maga ügyében – már csakne gy éve. A maga kapcsolata – ıt kell elérnie. Hívja föl a külügyet! Leteszem. – Medúza – suttogta David. – Hall engem, Lanier? Medúza! – Miféle Medúza? Mit akar ezzel mondani? – Mindent szét fogok kürtölni, érti? Kiborítom az egész mocskos szemetet, hacsak nem kapo emleges választ! – Miért nem megy kórházba inkább? – kérdezte nyersen a titkos ügyosztály embere. Hirtelen hallatszott, és David verejtékezve fogta a süket telefont. Lanier nyilván nem tud a Medúzáról. Ha tudna, nem tette volna le a telefont, hogy megt udhassa, amit lehet, mert a Medúza keresztezi a politika vonalait, és „aktuális”. De Lanie r volt az egyik legfiatalabb vallatója, nem több, mint harminchárom-harmincnégy éves, nagy on tehetséges, de nem veterán. Valaki, aki néhány évvel idısebb, valószínűleg értesült a do ek neki a renegát zászlóaljról, amelyet még mindig sűrű homály fed. Webb végignézte a listá és a hozzájuk tartozó telefonszámokat. Fölvette a kagylót. – Halló! – Férfihang. – Samuel Teasdale? – Igen, én. Ki beszél? – Örülök, hogy maga vette föl a telefont, és nem a felesége. – A feleség veszi föl, ahol ez lehetséges – mondta Teasdale, hirtelen óvatossá válva. – A bé nem használható erre. Vitorlázik valahol a Karib-tengeren valakivel, akirıl sosem hallo ttam. Most, hogy tudja az élettörténetemet, ki a fene maga? – Jason Bourne, emlékszik rám? – Webb? – Homályosan emlékszem erre a névre is. – Miért hívott fel? – Mert barátságos volt velem. Lenn, Virginiában azt mondta, hívjam Samnek. – Oké, oké, David, így van. Azt mondtam, hívjon Samnek, mint a barátaim, Samnek... – Teas e zavarban volt, izgatottan kereste a szavakat. – De az csaknem egy évvel ezelıtt volt , Davey, és tudja a szabályokat. Van egy személy, akivel beszélhet, vagy az ügyosztályon, v gy a külügyben. Ahhoz az egyhez fordulhat – az a személy az, aki naprakészen tájékozott. – Maga nem naprakész, Sam? – Nem, magával kapcsolatban nem. Emlékszem az utasításra: letették az íróasztalunkra pár

után, hogy maga elhagyta Virginiát. Minden felvilágosítás, ami „adott tárgyra stb. stb.” vo zik, át lett adva a „fene tudja, milyen ügyosztályra”, minden további erre az ügyosztályra zik a külügyben, felelısök közvetítésével. – A felelısök, ha egyáltalán voltak, megszűntek és a közvetlen kapcsolatom eltűnt. – Folytassa – mondta nyugodtan, de gyanakvón Teasdale. – Ez ırültség. Ilyen nem létezik. – De létezik! – panaszolta Webb. – A feleségem eltűnt. – Mi van a feleségével? Mirıl beszél? – Eltűnt, maga gazember, maguk mindnyájan gazemberek! Hagyták, hogy megtörténjen! – Webb ragadta a csuklóját, minden erejével szorította, hogy megállítsa a remegését. – Választ vár dni akarom, ki tette ezt lehetıvé! Ki állt át? Van egy elképzelésem, hogy ki az, de válaszr an szükségem, hogy elkapjam – hogy mindnyájukat elkapjam, ha kell. – Hagyja abba! – vágott közbe dühösen Teasdale. – Ha megpróbál kompromittálni engem, vele ja! Nem hagyom magam kibérelni, diliském! Menjen és daloljon az ideggyógyásznak, ne nekem! Én nem társaloghatok magával, legfeljebb annyit tehetek, hogy jelentem, fölhívott engem, amit meg is teszek abban a másodpercben, ahogy befejeztük ezt a csevegést. Azt is hozzát eszem, hogy letámadt egy nagy csomó idegbajos lószarral! Törıdjön a saját fejével... – Medúza! – kiáltotta Webb. – Senki nem akar a Medúzáról beszélni, ugye? Még ma is jó mél , igaz? Ezúttal nem kattant a telefon. Teasdale nem tette le. Ehelyett fakó hangon beszélt, minden hangsúly nélkül. – Pletykák – mondta. – Mint Hoover feldolgozatlan dossziéi – lehet velük sztorizni, de sz se érnek. – Én viszont nem pletyka vagyok, Sam! Élek, lélegzem, vécére járok és verejtékezem – mint st is. Ez nem kitalálás. – Voltak problémái, Davey! – Én ott voltam! Harcoltam a Medúzában! Néhányan azt mondják, én voltam a legjobb vagy a sszabb. Ezért választottak ki engem, ezért lehettem Jason Bourne. – Nem tudok errıl. Sosem beszéltünk errıl, úgyhogy nem tudok róla. Beszéltünk errıl valah ey? – Ne használja ezt az istenverte nevet! Nem vagyok Davey! – Virginiában „Sam” és „Davey” voltunk, nem emlékszik? – Nem számít! Mindnyájan játszottunk. Morris Panov volt a játékvezetı, addig a napig, amí m határozták, hogy begorombulnak. – Elnézést kérek – mondta kedvesen Teasdale. – Mindnyájunknak vannak rossz napjai. Beszél feleségemrıl. – Nem érdekel a maga felesége! Az enyém érdekel! És kitálalom az egész Medúzát, ha nem ka i választ, valami segítséget! – Biztos vagyok benne, hogy megkapja a segítséget, amire szüksége van, ha felhívja a kapc olatát a külügyben. – Nincs ott! Elment! – Akkor forduljon a helyetteséhez. Valaki foglalkozni fog magával. – Foglalkozni? Jézusom, mi maga, robot? – Csak egy ember, aki próbálja végezni a munkáját, Mr. Webb, és sajnos, nem tehetek többe . Jó estét! Kattanás, és Teasdale már nem volt a vonalban. Van egy másik ember, gondolta David, és a láz kiverte, ahogy a listát nézte, kancsalítva szemébe csorgó verejtéktıl. Könnyedebb férfi, kevésbé rámenıs, mint a többi, délvidéki, ak tott beszéde vagy gyors észjárást takart, vagy vonakodó ellenállást egy olyan munkakör irán yben kényelmetlenül érezte magát. Nem volt ideje, hogy rájöjjön. – Babcock-lakás? – Igen – válaszolt egy mézízű nıi hang. – Természetesen nem az otthonunk, mint ezt mindig ozom, de kétségtelenül itt lakunk. – Beszélhetnék Harry Babcockkal, kérem? – Megkérdezhetem, ki keresi, kérem? Lehet, hogy kint van a kölykökkel a kertben, de az i s lehet, hogy kivitte ıket a parkba. Mostanában olyan jól kivilágítják – nem úgy, mint azel em kell annyira féltenie az embernek az életét, mint általában... – Reardon vagyok, a külügybıl. Sürgıs üzenet van Mr. Babcock részére. Utasításom van, hog milyen gyorsan csak lehet. Vészhelyzet. A telefonban fojtott hangok visszhangja hallatszott. Harry Babcock belépett a vo nalba, beszéde lassú és megfontolt.

– Nem ismerek semmilyen Mr. Reardont, Mr. Reardon! A hívásaim speciális telefonközponton keresztül szoktak jönni, ami azonosítja a hívót. Maga telefonközpont, uram? – Nos, nem tudom, hallottam-e valaha is olyat, hogy valaki ilyen gyorsan bejön a k ertbıl vagy pláne, ideér egy parkból, Mr. Babcock! – Figyelemre méltó, ugye? Talán indulnom kéne az olimpián. De akkor sem ismerıs a hangja. nevével sem tudok mit kezdeni. – Mit szólna Jason Bourne-hoz? A szünet rövid volt – nagyon gyors észjárás. – Nos, ez a név kicsit régebbrıl való, nem i gy évvel ezelıttrıl, mondhatnám. Szóval maga az, David! – Nem kérdésként tette föl. – Igen, Harry! Beszélnem kell magával. – Nem, David, másokkal kell beszélnie, nem velem. – Azt mondja, le vagyok írva? – Te jó ég, ez olyan nyers, udvariatlan megfogalmazás. Több mint öröm számomra, hogy hall i újság magával és a kedves Mrs. Webb-bel az új életükben, Massachusettsben, ugye? – Maine-ben. – Persze, persze! Elnézést kérek! Minden rendben van? Biztosan tisztában van azzal, hogy a kollégáim és én nagyon elfoglaltak vagyunk, és ezért nem tudtuk nyomon követni a maga üg – Valaki azt mondta, hogy nem is nagyon törték magukat. – Nem hiszem, hogy valaki is megpróbálta volna. – Beszélni akarok, Babcock – mondta David élesen. – Én meg nem – mondta Harry színtelen hangon, a hangja csaknem jeges volt. – Betartom az utasításokat, és hogy ıszinte legyek, maga ki van kapcsolva az olyanok körébıl, mint én va Nem kérdezem, miért, a dolgok változnak, mindig változnak. – Medúza! – mondta David. – Ne beszéljünk rólam, beszéljünk a Medúzáról! A szünet most hosszabb volt, mint az elıbb. És Babcock hangja fagyosan szólt. – A telefo n titkos, Webb, úgyhogy elmondom, amit mondani akarok. Magát majdnem kikészítették egy évve ezelıtt, és ez hiba lett volna. Őszintén meggyászoltuk volna. De ha túlfeszíti a húrt, hol em lesz, aki gyászolja. Kivéve természetesen a feleségét. – Maga szemét! Ő nincs itt! Elrabolták! Maguk gazemberek tették ezt lehetıvé! – Nem tudom, mirıl beszél. – Az ıreim! Visszahívták ıket, mind az utolsó istenverte szálig, és közben a feleségemet aszt akarok, Babcock, vagy mindent szétkürtölök! Nos, tegye, amit mondok, de pontosan va gy lesz olyan gyász, amilyenrıl nem is álmodott – egyikük sem, a feleségeik, árva gyerekeik mindenre képes vagyok! Emlékezzen, Jason Bourne vagyok! – Maga mániákus, ez az, amire emlékszem. Ha ilyen fenyegetésekkel jön, küldünk egy osztag ogy intézze el magát. A Medúza stílusában. Majd akkor legyen nagylegény! Hirtelen ırjítı búgás hallatszott a vonalban; magas, fülsiketítı hang, amitıl David elkap gylót a fülétıl. Aztán egy kezelı nyugodt hangja hallatszott. – Megszakítjuk sürgıs hívás m , Colorado! Webb lassan visszatette a kagylót a füléhez. – Ott Jason Bourne? – kérdezte egy férfi közép-atlanti akcentussal, finom, arisztokratiku hanghordozással. – David Webb vagyok. – Természetesen. De egyben Jason Bourne is. – Voltam – mondta David, valami megmagyarázhatatlan ok miatt szinte hipnotizáltan. – Az azonosság elválasztó vonalai elmosódnak, Mr. Webb! Különösen olyasvalakinél, aki ann enen ment keresztül, mint maga. – Ki a fene maga? – Egy barátja, ebben biztos lehet. És ez a barát óva inti azt, akit barátjának nevez. Mag agyon sértı vádakkal illette országunk néhány legavatottabb alkalmazottját, férfiakat, akik m férhettek hozzá rejtélyes módon ötmillió dollárhoz – a mai napig elszámolatlanul. – Meg akar motozni? – Nem jobban, mint amennyire szeretném megtudni, hogy a maga rendkívül ügyes felesége mik rejtette el a pénzt egy tucat európai... – A feleségem eltűnt! Avatott alkalmazottai ezt is elmondták? – Magát úgy írták le nekem, mint aki nagyon kimerült, túlfeszített – „félrebeszél” –, ezt lepı vádakat mond a feleségével kapcsolatban, igen. – Vele kapcsolatban? Az isten verje meg magát! Marie-t elvitték a házunkból! Valaki fogv a tartja, mert engem akar elkapni! – Biztos ebben?

– Kérdezze meg azt a döglött hal McAllistert! Ez az ı forgatókönyve, elejétıl végig. És h ilág másik végén terem! – Hogyhogy? – kérdezte a kulturált hang. – Minden világos. Nagyon különleges ügy. Ez McAllister sztorija és hagyta, hogy megtörtén Maguk hagyták, hogy megtörténjen! – Talán továbbgondolhatná a magyarázatot. – Miért? – Mindegy. Talán tisztábban látná az egészet – pszichiátriai segítséggel. – Micsoda? – Mi mindent meg akarunk tenni magáért, amit csak lehet, higgye el. Maga nagyon soka t tett – többet, mint ami bárkitıl elvárható – és a maga különleges együttműködése sem elha ybe ütközik is. Mi hoztuk magát ilyen helyzetbe, és maga mellett fogunk állni, még ha ez jo sértı, jogellenes is. – Mirıl beszél? – jajdult fel David. – Egy köztiszteletben álló katonaorvos néhány évvel ezelıtt tragikus módon megölte a fele den újságban benne volt. Túl erıs stresszhatás érte. Maga tízszer olyan erıs stressz alatt – Ez nem igaz, ilyesmi nincs is! – Fogalmazzunk másképp, Mr. Bourne! – Nem vagyok Bourne! – Rendben van, Mr. Webb! Őszinte leszek magához. – Ez már valami! – Maga nem egészséges. Nyolc hónapig tartó pszichiátriai kezelésen ment át, és még mindig zik saját életének nagy részére. Eleinte még a nevét sem tudta. Ez mind benne van az orvosi lentésekben, aprólékos jelentések regisztrálják mentális betegségének elırehaladott állapot a való kényszerét és saját személyazonosságának megszállott visszautasítását. Kínjában fant más lenne, mint aki, úgy tetszik, kényszert érez arra, hogy valaki más legyen, mint saját aga. – Ez ırültség, és maga tudja ezt! Hazugság! – Az ırültség szigorú szó, Mr. Webb, és én nem hazudok. Mégis az én feladatom, hogy megvé nkat a rágalmazástól, olyan alaptalan vádaskodásoktól, amelyek komoly kárt okozhatnak az or ak. – Mint például? – Mint például a maga fantáziájában élı ismeretlen szervezet, amit Medúzának nevez. Nos, gyok abban, hogy a felesége visszatér magához, mihelyt tud, Mr. Webb! De ha kitart a rög eszméje mellett, meggyötört fantáziájának ennél a koholmányánál, amelyet Medúzának hív, par k fogjuk minısíteni, patologikus hazudozónak, aki hajlamos a gátlástalan erıszakra és öncsa Ha ilyen ember panaszkodik, hogy eltűnt a felesége, ki tudja, hová vezet ez a patologi kus folyamat? Tisztán fejeztem ki magam? David becsukta a szemét, az izzadság végigcsorgott az arcán. – Kristálytisztán – felelte nyugodtan, miközben letette a kagylót. Paranoid? Patologikus? A gazemberek! Kinyitotta a szemét, hogy rávesse magát valamir e, bármire, hogy levezesse a dühét! Aztán megállt és mozdulatlanná dermedt, mialatt egy más ndolat ötlött föl benne, a legkézenfekvıbb gondolat. Morris Panov! Mo Panov tudná minısíten a három szörnyeteget, akirıl tudja, hogy az. Sarlatán, hazug, önkéntes védelmezıje a korru kráciának – és vélhetıleg még ennél is rosszabb, sokkal rosszabb. Fogta a telefont, és resz csázta a számot, mely a múltban annyiszor kapcsolt neki egy nyugodt, józan hangot, és ez a hang annyiszor töltötte el lelkierıvel, amikor Webb úgy érezte, hogy maradék önbizalma is agyta. – David, de örülök, hogy hallak – mondta Panov ıszinte melegséggel. – Attól félek, most nem így lesz, Mo! Ez a legrosszabb hívás, amivel valaha is megkereste ek... – Ugyan már, David, ez túl drámaian hangzik. Annyi mindenen mentünk keresztül... – Hallgass meg! – jajdult fel Webb. – Marie eltűnt! Elrabolták! – összemosódtak a szavak, tudta folytatni, összezavarodott minden. – Állj csak meg, David! – utasította Panov. – Kezdd újra! Hallani akarom az elejétıl! Att ve, hogy az az ember eljött, miután a testvéred képe fölmerült az emlékezetedben. – Milyen ember? – A külügybıl. – Igen! Rendben van, igen. McAllister, így hívták. – Induljunk ki innen! Nevek, címek, rangok. Betűzd annak a hongkongi bankárnak a nevét! É

az isten szerelmére, lassabban! Webb újra megragadta a csuklóját, amivel a telefont fogta. Újrakezdte, erıltetetten ügyel e a beszédére: élesen, feszesen, önkéntelenül egyre gyorsabban beszélt. Végül sikerült mind dania, mindent, amire emlékezett, rémülten konstatálva, hogy nem emlékszik mindenre. Ezek a fehér foltok fájdalommal töltötték el. Úgy látszott, visszatérnek. De azért mindent elmon mit tudott: semmit nem hagyott ki. – David – kezdte Mo Panov határozottan. – Szeretném, ha megtennél valamit a kedvemért. Mo rögtön! – Mit? – Lehet, hogy hülyén fog hangzani, sıt talán kicsit ırültségnek, de azt javaslom, menj le egyet a parton. Csak félórát, háromnegyedet. Hallgasd a hullámverést, ahogy csapkodja a sz klákat. – Ezt nem mondod komolyan! – Nagyon is komolyan mondom – ellenkezett Mo. – Emlékezz csak rá, egyszer megegyeztünk be ne, hogy van, amikor az embernek ki kell szellıztetnie a fejét. Isten a megmondhatója, én is gyakrabban teszem, mint azt ésszerűen gondolkodó pszichiátertıl elvárnák. A dolgok e k bennünk, és mielıtt cselekvésbe fognánk, meg kell szüntetnünk ezt a zűrzavart. Tedd meg, kérlek, David! Visszahívlak, amint tudlak, legkésıbb egy óra múlva. Azt akarom, hogy addig a megnyugodj kicsit. Ez ırültség, de mint annyi mindenben, amit Panov nyugodtan, gyakran csak úgy félvállról j solt – volt benne valami. Webb sétált a hideg, sziklás tengerparton, és miközben egyetlen p rcre sem felejtette el a történteket, mégis, talán a környezetváltozástól, vagy a széltıl, llámzó óceán egyhangúan ismétlıdı hangjától, úgy találta, hogy egyenletesebben lélegzik – b reszketve –, mint azelıtt, de már nem olyan hisztérikusan. Megnézte az órája világító szám fényben. Sétált oda-vissza, harminckét percig. Eddig tartott, amíg el tudta viselni. Átmász a partot szegélyezı dűnéken az útra, és a ház felé tartott, egyre gyorsabb léptekkel. Ült a széken az íróasztala mellett, szemét a telefonra szögezte. Amikor megszólalt, felka , mielıtt végigcsöngött volna. – Mo? – Igen. – Átkozott hideg volt kinn. Köszönöm. Mit tudtál meg? És ekkor folytatódott a lidércnyomás. – Mennyi ideje ment el Marie, David? – Nem tudom. Egy órája, két órája? Talán több. De miért fontos ez? – Nem mehetett el bevásárolni? Vagy nem lehetett egy kis vitátok, ami után egyedül akart enni kis idıre? Megegyeztünk, hogy néha neki is nagyon nehéz lehet – ezt te magad mondtad. – Mi a fenérıl beszélsz? Van itt egy levél, felolvasom! Vér, kéznyom! – Igen, ezt mind említetted az elıbb, de olyan gyanúsak. Miért tette volna ezt bárki? – Honnan tudjam? De megtette – megtették. Itt van minden bizonyíték. – Hívtad a rendırséget? – Jézusom, nem! Ez nem a rendırségre tartozik. Ez ránk tartozik, rám! Nem bírod megérteni tudtál meg? Miért beszélsz így velem? – Mert muszáj. Minden beszélgetésünkkor, hónapokon keresztül, amikor beszélgettünk, soha dtunk egymásnak mást, mint az igazat, mert az igazság az, amit tudnod kell. – Mo! Az isten szerelmére, Marie-rıl van szó! – Kérlek, David, hadd fejezzem be! Ha hazudnak – márpedig korábban hazudtak –, akkor lele lezem ıket. Ez a minimum. De el kell mondanom pontosan, amit a távol-keleti szekció máso dik embere igen határozottan állított, és amit a külügyminisztérium biztonsági fınöke közöl efonnapló alapján. – Telefonnapló? – Igen. Azt mondta, hogy biztonsági felügyeletet kértél úgy egy héttel ezelıtt, és a napl nagyon izgatott állapotban voltál. – Én kértem ezt? – Így van, ezt mondták. A napló szerint panaszkodtál, hogy megfenyegettek, a beszéded öss géstelen volt. Nem én mondom, ık használták ezt a szót, és azonnali megerısített védelmet k dossziédon lévı titkos jelzés miatt a kérelmet feljebb terjesztették, és a felsıbb szinten ondták: „Teljesítsék, amit akar! Nyugtassák meg!” – Ezt nem tudom elhinni! – Ez csak a fele, David! Hallgass végig, én is meghallgattalak! – Oké. Folytasd... – Ez az. Csak nyugalom, ırizd meg a hidegvéredet – nem, hagyjuk ezt a „hidegvér” kifejezé

– Jól van, csak mondd már! – Megint csak a jegyzıkönyv szerint kétszer is panaszt tettél, hogy az ıreid nem teszik a dolgukat. Azt mondtad, isznak az autójukban a ház elıtt, meg hogy kinevettek téged, amik or elkísértek a campusra, és hogy – itt idézem – „Csak mímelik, amit tenniük kellene.” Aláh ifejezést. – „Mímelik?” – Nyugi, David! Ez a vége, a jegyzıkönyv vége. Aztán volt egy utolsó hívásod, izgatott ál hogy mindenkit hívjanak vissza, hogy az ıreid az ellenségeid, meg akarnak ölni. Lényegében azokat, akik meg akartak védeni, ellenségnek nézted, akik meg akarnak támadni. – Biztos vagyok, hogy mindez nagyon jól alátámaszthatja azt a lószaros pszichiátriai köve ztetést, ami átváltoztatja – vagy elferdíti – az aggodalmaimat paranoiává. – Nagyon jól – mondta Panov. – Túl jól. – Mit mondott neked a Távol-Kelet második embere? Panov egy percig hallgatott. – Nem azt, amit hallani szeretnél, David, de igen határ ozott volt. Sosem hallottak olyan bankárról vagy bármilyen befolyásos tajpanról, akit Jao Mingnek hívnak. Azt mondta, ha ilyen dolgok történtek volna Hongkongban azokban a napo kban, vagy volna ilyen személy, föl lenne jegyezve a dossziéban. – Azt gondolja, hogy az egészet én találtam ki? A nevet, a feleséget, a kábítószer-kapcso , a helyet, a körülményeket – az angolok reagálását? Isten szerelmére, akkor sem tudnék ily alálni, ha akarnék! – Hát csakugyan megerıltetı lenne – értett egyet a pszichiáter csendesen. – Szóval mindaz most elmondtam, elıször hallod, és nem áll össze. Nem így emlékszel a dolgokra. – Mo, ez mind hazugság. Nem hívtam fel a külügyet! McAllister jött el a házunkba, és mond mindazt, amit mondtam, mindkettınknek, a Jao Ming-sztorit is beleértve! És most Marie eltűnt, és kaptam egy felszólítást, hogy kövessem. Miért? Az isten szerelmére, mit művelne – Kérdezısködtem McAllisterrıl – mondta Panov, hangja hirtelen dühössé vált. – A távol-ke pcsolatba lépett a külüggyel, és visszahívott. Azt mondják, McAllister két héttel ezelıtt H ba repült, és az ı nagyon precíz naptára szerint nem lehetett a házadban Maine-ben aznap. – De hát itt volt! – Én úgy gondolom, hiszek neked. – Mit jelentsen ez? – Többek között azt, hogy megérzem az igazságot a hangzásból néha akkor is, ha te magad n aztán az a kifejezés, hogy „mímelni” valamit, nem szerepel egy nagyon izgatott állapotban pszichopata szókincsében – fıleg a tiédben nem. – Ezt nem tudom követni. – Valaki, aki tudja, hol dolgozol, gondolta, hozzátesz egy kis magasabb képzettségre u taló szóhasználatot. Ez volt a couleur-locale. – Aztán Panov kirobbant. – Istenem, mit műve k ezek? – Kényszerpályára irányítanak – felelte Webb nyugodtan. – Rákényszerítenek, hogy tegyek m valamit. – A szemetek! – Ezt hívják mozgósításnak. – David a falat bámulta. – Ne foglalkozz ezzel, Mo, úgysem te mit! Minden túlságosan is jól illeszkedik. Besoroztak újra. – Letette a telefont. Webb kábultan kiment a dolgozószobájából, és megállt a hallban, végignézett a felfordítot , az eltört lámpákon, a nappali szoba padlóját borító porcelán- és üvegcserepeken. Aztán es azok a szavak, melyeket Panov az elıbbi szörnyű beszélgetés során mondott: – Annyira vádló akvók. Csak bizonytalanul érzékelte, hová viszik a léptei, de a bejárathoz ment, és kinyitotta a ajtót. Kényszerítette magát, hogy a fölsı ajtófélfa közepén lévı kéznyomra nézzen, a homál lámpa fényében. Aztán közelebb ment, és megvizsgálta. Egy lenyomat volt, de nem kéznyom. Egy kéz körvonala volt – olyan benyomást keltett a te nyér és a kinyújtott ujjak –, de sem megszakadás a véres rajzolaton, sem redık vagy rovátká , amit egy kemény fához nyomott kéz hagyott volna, semmi azonosító jel, semmi különleges, e di lenyomat. Olyan volt, mint egy festett üveg. Talán kesztyű? Véres gumikesztyű? David elfordította tekintetét, és lassan megfordult a hall közepérıl induló lépcsı felé, it lassanként egy másik ember által mondott szavakra összpontosította. A hipnotizáló hangú n férfiéra. „Talán, ha továbbgondolhatná a magyarázatot... talán tisztábban látná az egésze segítséggel.” Webb hirtelen felkiáltott, a rémület egyre nıtt benne, ahogy a lépcsıhöz futott, és felro a hálószobába, ahol az ágyon heverı géppel írott papírra meredt. Fölemelte émelyítı félelem

a felesége öltözıasztalához. Felkapcsolta a lámpát, és a fényben tanulmányozni kezdte az ír jd kiugrott, majdnem szétrobbant. Ennek ellenére Jason Bourne higgadtan tanulmányozta az elıtte lévı írást. Kissé ferde, szabálytalan „r” betűk és „d”-k voltak, felsı részük hiányos, megtörik a bet A gazemberek! A levelet az ı saját írógépén írták. Mozgósítás. 6. Ült a tengerparti sziklán, és tudta, hogy világosan kell gondolkodnia. Meg kell határoznia , mi áll elıtte, mit várnak tıle, aztán azt, hogyan tud túljárni az eszén, bárki manipulálj denekelıtt tudta, hogy nem eshet pánikba, de még csak nem is érezhet pánikot, mert a pánikb esett ember veszélyes, meg kell szabadulni tıle. Ha elveszti az uralmát az idegei fel ett, azzal csak Marie és a saját halálos ítéletét mondja ki, ez nyilvánvaló. Minden olyan b ult, olyan szörnyen bonyolult. David Webbet el kell felejtenie. Jason Bourne-nak kell átvennie az irányítást. Jézusom! De hisz ez ırület! Mo Panov azt mondta neki, sétáljon a parton – mint Webb –, és most itt k ülnie mint Bourne, úgy kell gondolkodnia, mint Bourne-nak – meg kell tagadnia egyik énjét és elfogadnia a másikat. Furcsa, de nem tűnt lehetetlennek, még csak elfogadhatatlannak sem, hiszen Marie-t elrabolták. A szerelme, az egyetlen szerelme – nem, ez így nem megy! Jason Bourne azt mondta: ı a te értékes tulajdonod, amit elvettek tıled! Szerezd vissza! David Webb azt mondta: Nem, nem tulajdon, az életem! Jason Bourne: Szegj meg minden törvényt! Találd me g! Hozd vissza! David Webb: Nem tudom, hogyan. Segíts! Használj engem! Használd, amit tılem tanultál. Megvannak az eszközeid, évek óta megvannak e voltál a legjobb a Medúzában. Mindenekelıtt önuralmad volt. Hirdetted, éltél vele. És éle radtál. Önuralom: milyen egyszerű szó. Milyen hihetetlen követelmény. Webb lemászott a szikláról, még egyszer átment a dűnén az útra, és elindult vissza a régi szketve annak hirtelen fenyegetıvé vált, rideg ürességétıl. Menet közben egy név villant át atain: aztán visszatért, és megmaradt az agyában. Lassan a névhez tartozó arc is felrémlett gyon lassan, mert a felidézett férfi gyűlöletet keltett Davidben, nem kevésbé erıset, mint zomorúság, mely szintén feléledt vele... Alexander Conklin kétszer próbálta megölni, és mindkétszer majdnem sikerült neki. Pedig A Conklin – tanúvallomása szerint, és számos, Mo Panovval folytatott beszélgetése során maga d is megerısítette néhány emlékfoszlány alapján – közeli barátja volt a külügyi tiszt Webbn ségének és gyerekeinek Kambodzsában egy örökkévalósággal ezelıtt. Amikor a halál lecsapott ve a folyót az övéi vérével, David mintegy révületben Saigonba repült csillapíthatatlan düh , és éppen barátja a CIA-nél, Alex Conklin szervezte be a törvénytelen harci egységbe, a Me – Ha túléled a dzsungelkiképzést, olyan férfi leszel, amilyent akarnak. De figyeld ıket, degyiküket, minden egyes pillanatban. Különben levágják a karodat egy óráért. – Ezekre a sz emlékezett Webb, és különösen Alexander Conklin hangjára emlékezett, ahogy mondta ıket. Túlélte a brutális kiképzést, és ı lett a Delta. Más nevet nem kapott, csak egy betűt a g lta-1. Aztán a háború után Deltából Cain lett. Cain Deltáért és Carlos Cainért. Ez volt a k Carlos, a bérgyilkos elé vetettek. A Treadstone 71 által életre keltett gyilkosnak, Cain nak kellett elkapnia a Sakált. És Conklin elárulta Webbet, Cainként, ahogy az európai alvilág ismerte, miközben Ázsiában n Bourne volt. A hűség egyszerű kinyilvánítása Alex részérıl megváltoztathatta volna a hely Alex képtelen volt, hogy ezt nyújtsa, saját keserűsége megakadályozta ebben. A legrosszabb t is elhitte egykori barátjáról, mert saját mártíromságvágya azt diktálta neki, hogy higgye pofozta helyre megingott önbecsülését azzal, hogy elhitte: különb, mint egykori barátja. Az yik Medúzaakció során Conklin lábát leszakította egy taposóakna, és ragyogónak ígérkezı kar mezın véget ért. Nyomorékként nem maradhatott a terepen, ahol szép lassan akár olyan karrie futhatott volna be, mint Allen Dulles vagy James Angleton, a Langleyben szükséges büro krata ravaszság viszont nem volt meg benne. A meghasonlott, egykor kivételes harcosn ak az maradt, hogy figyelje, amint a nála kevésbé tehetségesek elébe vágnak a ranglétrán, m z ı szakértelmét csak titokban veszik igénybe, hiszen a Medúza fınöke veszélyes, mindig a h kell maradnia. Két év telt el, amikor a Szerzetes néven ismert férfi – a titkos ügyletek Raszputyinja – kereste, mert kiszemelték egy különleges megbízásra, és Conklin évek óta ismerte Webbet. Me ult a Treadstone 71, megalkotta Jason Bourne-t, és Carlos, a Sakál lett a célpont. És ha

rminckét hónapon keresztül Conklin figyelemmel kísérte ezt a minden hadműveletek legtitkosa bikát, míg a terv darabjaira nem hullott, amikor eltűnt Bourne is, meg a Treadstone ötmi llió dollárja is egy zürichi bankszámláról. Miután az ellenkezıjére nem volt bizonyíték, Conklin a legrosszabbat feltételezte. A lege dás Bourne áruló lett: az alvilági élet már túl sok volt neki, és a kísértés, hogy kiszállh nt ötmillió dollárral, túl csábító volt ahhoz, hogy ellenálljon neki. Különösen olyasvalaki zó képességérıl híres, több nyelven el tudja adni magát, és oly könnyedén változtat külsıt zámára gyerekjáték eltűnni. A csapdát a gyilkos számára fölállították, ám a csalétek eltűnt zonyult. A nyomorék Alexander Conklin számára ez nemcsak egy áruló cselekedete volt, hanem maga a nagybetűs Árulás. Tekintetbe véve mindent, ami vele történt, használhatatlan lábát, tört karrierjét, teljes magányát, amelyet legfeljebb a Cég iránti feltétlen és viszonzatlan dása enyhített valamelyest, mi jogon válhat árulóvá más? Ki más áldozott annyit, mint ı? Így hát egykori legjobb barátja, David Webb, ellenséggé vált. Nem is egyszerűen ellenség, m rögeszme. Ő segített megteremteni a mítoszt: neki kell lerombolnia. Az elsı kísérlete a k lbérelt gyilkos volt Párizs külvárosában. David megrázkódott az emlékezéstıl, maga elıtt látta a legyızött Conklint elbicegni, nyom ja lıtávolban. A második kísérletre csak homályosan emlékszik. Talán sosem fog emlékezni rá tökéletesen. adstone titkos épületében történt a New York-i Hetvenegyedik utcában, ahol Conklin ravasz c apdát állított, ám Webb hisztérikus erıfeszítése nyomán, hogy túlélje, és nem utolsósorban egjelenésével meghiúsult. Aztán amikor kiderült az igazság, hogy az áruló nem is áruló, hanem csak amnéziás, Conkli lott. Mialatt David hónapokig lábadozott Virginiában, Alex ismételten próbálkozott, hogy me látogassa egykori legjobb barátját, hogy megmagyarázza, megindokolja szerepét az egész csún történetben, hogy ıszinte szívvel mentegetızzék. David azonban nem érzett megbocsátást a lelke mélyén. – Ha belép ezen az ajtón, megölöm – ki. Ez most már nincs így, gondolta Webb, amint egyre gyorsuló léptekkel ment az utcán a háza felé. Conklin hibái és kétszínűsége ellenére kevés ember rendelkezett a hírszerzési központ sal és annyi tapasztalattal, mint amennyit ı szedett össze a szolgálatban eltöltött élete s David hónapok óta nem gondolt Alexre: most viszont eszébe jutott az utolsó alkalom, ami kor a neve felmerült a beszélgetésekben. Mo Panov kimondta a verdiktet: – Nem segíthetek rajta, mert nem akarja, hogy segítse nek neki. Ki fogja üríteni a keserű poharat, amíg a nagy fekete hadműveleti irodában, az ég nem döntenek könyörületes haláláról. Ha túléli az év végén esedékes nyugdíjazását, meg les nt, ha ott marad savanyodni, kényszerzubbonyt húzhatnak rá, és úgy vonják ki a forgalomból. küszöm, nem tudom, hogy jut be dolgozni mindennap. A nyugdíj pokoli túlélési terápia, sokka nkább, mint bármi, amit Freud ránk hagyott. – Panov ezt több mint öt hónappal ezelıtt mondt onklin még mindig a helyén van. „Sajnálom, Mo! A túlélése sem így, sem amúgy nem érdekel. Számomra úgyis halott.” Most már nem halott, gondolta David, ahogy felszaladt a túlméretezett viktoriánus tornác ra vezetı lépcsıkön. Alex Conklin nagyon is eleven, akár iszik, akár nem, és ha még bourbon lva is, megvannak a gyökerei, azok a kapcsolatai, melyeket élethosszig tartó odaadó szol gálata során kiépített a titkos világhoz, amely végül is kivetette ıt magából. Abban a vilá okat számon tartják, és merı félelembıl kiegyenlítik. Alexander Conklin: az elsı név Jason Bourne célpontlistáján. Kinyitotta az ajtót, és még egyszer megállt a hallban, de most nem látta a romokat. Ehel yett logikája azt sugallta neki, hogy menjen be a dolgozószobájába, és kezdje meg a felkész . Mindent pontosítania kell a valóságnak megfelelıen, ki kell zárnia mindent, ami nem odav aló. Leült az íróasztalához, és megpróbálta összpontosítani a gondolatait. Ott volt elıtte az való, mindig kéznél lévı spirálfüzet. Kinyitotta a kemény borítót az elsı vonalas oldal föl yúlt, de nem tudta felvenni! Úgy remegett a keze, hogy egész teste reszketett tıle. Viss zatartotta a lélegzetét, és ökölbe szorította a kezét addig, amíg a körmei a húsába nem vág , majd kinyitotta a szemét, és kényszerítette a kezét, hogy megfogja a ceruzát, erıltetve, y tegye a dolgát. Lassan, ügyetlenül az ujjai megragadták a vékony, sárga rudacskát, és író e mozdultak. A szavak alig voltak olvashatók, de ott voltak. A kis dolgok, az átkozott apróságok, a jelentéktelen, napi csip-csup dolgok rettenetes en fontossá váltak, mert ügyelnie kell, hogy senki ne vegye észre: hirtelen kell elmenni e, méghozzá beláthatatlan idıre. Ez létfontosságú, egy pillanatra sem szabad elfelejtenie!

etıleg minél kevesebbet kérdezzenek és spekuláljanak, fıként afelıl, mi összefüggés van tes a és az ı távozása között. Ha bárki kérdi, el kell bagatellizálni a dolgot. Majd az elnökön i a lehetséges reakciókat. De ennél a kérdésnél sem szabad leragadni, gondolkozz tovább! Mozogjon az a ceruza! Telj en meg a lap a tennivalókkai, aztán még egy lap és még egy! Útlevelek, monogramok a levéltá pénztárcákra vagy az ingekre, melyeknek meg kell egyezniük a használandó nevekkel, repülıj oglalás – közvetett járatokra, nem közvetlen vonalra. De istenem, hová is? Marie! Hol vagy? Állj! Szedd össze magad! Képes vagy rá, képesnek kell lenned! Nincs más választásod, mint az legyél, aki egyszer már voltál! Érezd magad kıkeménynek! Légy kıkemény! Már-már kezdett páncélt kovácsolni maga köré, amikor fülsértıen megszólalt a telefon. Ráb yet, azon morfondírozva, vajon képes lesz-e normálisan beszélni. Újra csöngött, kitartóan. felvenni. Föl is vette, olyan erıvel szorítva a kagylót, hogy elfehéredett a keze. Kényszerítenie k ett magát, hogy ki tudja mondani azt az egyszerű szót: – Tessék! – Itt egy mozgó légi telefonközpont, műholdas összeköttetés. – Kicsoda? Mit mond? – Repülıgépi hívás Mr. Webb részére. Ön Mr. Webb? – Igen. Aztán a világ szétrobbant ezernyi tükörszilánkra, mindegyik az ı üvöltı fájdalmát tükrözt – David! – Marie? – Ne ess pánikba, drágám! Hallasz engem? Semmi pánik! Hangja keresztültörte a légkört, próbált nem kiabálni, de nem tudta türtıztetni magát. – evélben az volt, hogy megsérültél, megsebesítettek! – Jól vagyok. Néhány karcolás, ez minden. – Hol vagy? – Az óceán fölött. Biztosan többet fognak mondani neked. Én nem tudom, elkábítottak. – Ó, Jézus! Nem bírom elviselni! Elhurcoltak! – Szedd össze magad, David! Tudom, mit érzel most, de ık nem tudják. Érted, mit mondok? Ő em! A nı kódolt üzenetet küldött neki, nem volt nehéz megfejteni. Azzá az emberré kell válnia utál, Jason Bourne-ná kell válnia, hiszen a gyilkos él, és David Webb testében rejtızik. – Rendben van, jól van! Már majdnem megbolondultam! – Kihangosítják, amit mondasz. – Gondolom. – Azért engedték meg, hogy beszéljek veled, hogy tudd, élek. – Bántottak? – Nem szándékosan. – Miféle horzsolásokról beszéltél? – Küzdöttem. Harcoltam. Tudod, tanyasi lány vagyok. – Ó, istenem! – David, kérlek! Ne hagyd, hogy ezt tegyék veled! – Velem? Rólad van szó! – Tudom, drágám! Gondolom, téged próbára akarnak tenni, érted, amit mondok? Megint az üzenet. Légy Jason Bourne mindkettınk érdekében, az életünkért! – Igen, jól van. – Halkabbra vette a hangját, próbált uralkodni magán. – Mikor történt? – Ma reggel, egy órával azután, hogy elmentél. – Reggel? Jézusom, egész nap? Hogyan? – Két férfi becsöngetett. – Kicsodák? – Annyit szabad mondanom, hogy távol-keletiek. Nem is tudok többet. Azt mondták, menje k velük, és tiltakoztam. Berohantam a konyhába egy késért. Egyiküket megszúrtam a kezén. – A kéznyom az ajtón... – Nem értem. – Nem számít. – Egy férfi beszélni akar veled, David! Hallgasd meg – de semmi düh – megígéred? – Rendben. Igen, rendben van. Értem. A férfi hangja hallatszott a vonalban. Vontatottan beszélt, de hibátlanul, csaknem b rit kiejtéssel, vagy egy született angol taníthatta angolul, vagy egy ideig Angliában élt. Mindazonáltal eltéveszthetetlenül keleti volt, dél-kínai akcentus, a hajlítások, a rövid m

gzók és éles mássalhangzók kantonira utaltak. – Nem akarjuk bántani a feleségét, Mr. Webb, de ha szükséges, meg kell tennünk. – A maguk helyében nem tenném – mondta David hidegen. – Jason Bourne beszél? – Igen, ı. – A beismerés az elsı lépés ahhoz, hogy megértsük egymást. – Miféle beismerés? – Maga nagy értéket vett el egy férfitól. – Maguk vittek el nagy értéket tılem. – Ő életben van. – Jobb, ha így is marad. – A másik halott. Maga megölte. – Biztos benne? – Bourne nem ismerné el anélkül, hogy célja lenne vele. – Nagyon is biztosak vagyunk. – Mi a bizonyítékuk? – Látták magát. Magas férfi, aki árnyékban maradt, kirohant a szállodából, és egy tigris kült, mint akit puskából lıttek ki. – Szóval igazából nem is láttak. Hogy is láthattak volna, amikor több ezer kilométernyire am onnan. – Bourne mindig hagyna magának kiskaput. – A sugárhajtású repülıgépek korában mit számít a távolság? – A keleti szünetet tartott, zátette: – Maga eltávozott a munkájából ötnapos idıtartamra két és fél héttel ezelıtt. – És ha azt mondanám, részt vettem egy konferencián Bostonban a Szung és Jüan dinasztiák minek nagyon szoros köze van a munkámhoz... – Meg vagyok döbbenve – szakította félbe a férfi udvariasan –, hogy Jason Bourne ilyen sz asan gyönge kifogással próbálkozik. Nem akart Bostonba menni. Az a szimpózium fényévekre volt az ı témájától, de hivatalosan , hogy vegyen részt. A kérés Washingtonból jött, a kulturális csereprogram keretében, és az tem keleti tudományok tanszékén keresztül érkezett. Úristen! Minden bábu a táblán van! – Miféle kifogással? – Hogy hamis alibit csináljon. Egy rendezvény résztvevıi között könnyű olyanokat találni, efizethet. – Ez nevetséges, hogy ne mondjam, nyilvánvalóan amatır megoldás. Nem szokásom fizetni. – De pénzt azért elfogad, ugye? – Én, hogyhogy? – Ugyanazon a zürichi bankon keresztül, mint azelıtt. A Gemeinschaft Zürich – a Bahnhofst assén, természetesen. – Furcsa, hogy nem kaptam számlakivonatot – mondta David, gondosan figyelve. – Amikor Európában volt, mint Jason Bourne, nem volt rá szüksége, mert volt egy háromnull lája – valóban a legtitkosabb, ami Svájcban létezik. Mégis, találtunk egy átutalási számlát meinschaft adott ki, egy férfi papírjai között – egy halott férfiról van szó természetesen. – Természetesen. De nem annál a férfinál, akit állítólag megöltem. – Természetesen nem. Annál, aki megrendelte a férfi meggyilkolását, az én megbízóm féltve el együtt. – Kincsen trófeát ért, ugye? – Mindkét kifejezés helytálló, Mr. Bourne! Ennyi elég. Maga csakugyan Bourne. Legyen a ko looni Regent Hotelben. Jelentkezzen be olyan néven, ahogyan csak akar, de kérje a 69-0-ás lakosztályt – mondja, hogy lefoglalták magának. – Milyen kényelmes. Saját lakosztály. – Ezzel idıt nyerünk. – Idıbe telik az is, amíg itt elrendezem az ügyeimet. – Biztosak vagyunk benne, hogy nem fog pánikot kelteni, és jön, amilyen gyorsan csak t ud. Legyen itt a hét végéig. – Számíthat mindkettıre. Adja vissza a telefont a feleségemnek! – Sajnálom, de nem lehet. – Az isten szerelmére, de hát hallanak mindent, amit beszélünk! – Majd beszélhet vele Kowloonban. Visszhangzó kattanás, és a vonal megnémult. David letette a telefont, amit olyan szoro san fogott, hogy görcs állt a hüvelyk- és mutatóujja közé. Próbálta mozgatni görcsbe rándul sen rázta. Hálás volt, mert a fájdalom lehetıvé tette, hogy fokozatosan térjen vissza a val Megragadta a jobb kezét a ballal, a bal hüvelykujjával masszírozta a görcsöt, és amíg figy

kimeresztett ujjait, már tudta, mit kell tennie – anélkül, hogy egy órát is elvesztegetne a okra a fontos, csip-csup dolgokra. El kell érnie Conklint Washingtonban, a csatorn atöltelék patkányt, aki meg akarta ıt ölni fényes nappal New York Hetvenegyedik utcájában. , akár részegen, akár józanul, sosem tett különbséget nappal és éjszaka között, hiszen a mu nem is volt jelentısége.) El kell kapnia, és addig szorítja majd, ha kell, amíg vér serken patkány szemébıl: így megtudhatja, amit akar, mert Conklin hozzájuthat a szükséges informá Webb bizonytalanul felállt a székbıl, kiment a dolgozószobájából a konyhába, töltött egy ak, és örült, hogy a keze már nem remeg annyira, mint az elıbb. Néhány dolgot másokra bízhatna. Jason Bourne ezt sosem tette meg, de ı még David Webb, és n néhány ember az egyetemen, akiben megbízik, ha a teljes igazságot nem is mondhatja el senkinek. Mire visszatért a dolgozószobájába a telefonhoz, már kiválasztotta a csalétket. C ek? Az isten szerelmére! A múltból bukkant fel ez a szó, amelyrıl azt hitte, már elfelejtet e. De ez a fiatalember meg fogja tenni, amit kér tıle. A doktorjelölt téziseit végsı soron David Webb fogja minısíteni. – Hello, James? Itt David Webb. – Hű, Mr. Webb! Mit szúrtam el? – Semmit Jim! Nekem torlódtak össze kicsit az ügyeim, és szükségem van egy kis rendkívüli . Érdekli a dolog? Elrabol egy kis idıt. – Hétvégén? – Nem, csak holnap reggel. Talán egyórányi, vagy ilyesmi. Aztán kap egy jó pontot a jelle zésébe, ha ez nem hangzik túl gennyesen. – Mondja csak! – Nos, bizalmasan, méltányolnám, ha így tekintené, el kell mennem egy hétre vagy talán ke felhívnám a fınököket, hogy javaslom, maga ugorjék be helyettem. Nem jelent problémát magá mandzsu hatalom megdöntése és a kínai-orosz megegyezés, ami manapság elég közismert. – Ezer-kilencszáztól körülbelül ezer-kilencszáztizenkettıig – mondta a doktorjelölt magab – Csiszolgathatja, de ne felejtse ki a japánokat, Port Arthurt és az öreg Teddy Roosev eltet! Vázolja föl, és mutasson rá a párhuzamokra! Én így szoktam. – Megcsinálom. Átnézem a forrásműveket. És mi a holnapi teendı? – Még ma éjjel el kell utaznom, Jim! A feleségem már elment. Van egy ceruzája? – Igen, uram! – Tudja, mi a helyzet a felhalmozódott újságokkal és levelekkel, ezért kérem, hívja föl a esztıt, menjen be a postára, és intézze el, hogy gyűjtsék össze ott ezeket a dolgokat, írja mit alá kell írni. Aztán hívja föl a Scully ügynökséget a városban, beszéljen Jackkel vagy és mondja meg nekik... A doktorjelöltet mozgósította. A következı hívás könnyebbnek bizonyult, mint David várta mert az egyetem elnöke éppen díszvacsorát adott az elnöki rezidencián, és sokkal inkább érd az elıtte álló beszéd, mint az a jelentéktelen, bár szokatlan dolog, hogy egy docens eltávo kér. – Beszéljen a dékánnal, Mr. Webb! Én most az egyetem pénzével foglalkozom, az ördögbe is! A dékánnal már nem ment ilyen könnyen. – David, nem függ ez össze azokkal az emberekkel, k a múlt héten maga körül tébláboltak? Gondolom, végül is, öregfiú, azon kevesek közé tarto ják, hogy maga benne volt valami nagyon titokzatos ügyben Washingtonban. – Semmi különös, Doug! Elejétıl fogva fölösleges volt, nem errıl van szó. A bátyám komoly ocsija totálkáros lett. Át kell mennem néhány napra, legfeljebb egy hétre Párizsba, ennyi a gész. – Két évvel ezelıtt én is voltam Párizsban. A sofırök abszolút ırültek. – Nem rosszabbak, mint Bostonban, Doug, és sokkal jobbak, mint Kairóban. – Nos, gondolom, elintézzük a dolgot. Egy hét nem olyan hosszú idı. Johnson majdnem egy h pig hiányzott a tüdıgyulladása miatt. – Már intézkedtem, természetesen, ha egyetért, Jim Crowther, a doktorjelölt helyettesíten Olyan anyag jön, amihez ért, és jól fogja tudni csinálni. – Ó, igen, Crowther, ragyogó fiatalember a szakálla ellenére! Sosem bíztam a szakállasokb de hát ez a hatvanas évek miatt van. – Próbáljon növeszteni egyszer, lehet, hogy jót tenne a lelkivilágának! – Vegyük úgy, hogy ezt nem hallottam. De mondja csak, biztos, hogy ez nem függ össze azo kkal az emberekkel a külügybıl? Tényleg tudnom kell az igazat, David! Hogy hívják a fivérét yik párizsi kórházban van? – Nem tudom a kórház nevét, de Marie biztosan tudja, ı már reggel elment. Viszlát, Doug! m holnap vagy holnapután. Ki kell mennem a Logan repülıtérre, Bostonba.

– David? – Igen? – Miért érzem úgy, hogy nem egészen ıszinte hozzám? – Mert még sosem voltam ilyen helyzetben – mondta Webb. Aztán letette a telefont. A repülés Bostonból Washingtonba ırjítı volt egy betokosodott, tudálékos professzor miatt, ellette ült. Rengeteget beszélt, de teljesen mindegy volt, hogy mit. Egy kicsit maga is megérezhette, mert a landoláskor így szólt: – Unalmas voltam, de bocsásson meg nekem! Rettegek a repüléstıl, ezért folyton fecsegek. utaság, ugye? – Egyáltalán, de miért nem mondta meg? Ez nem bűn. – Félek a megvetı pillantásoktól, vagy a gúnyos elutasításoktól, gondolom. – Emlékezni fogok rá, ha legközelebb ilyen útitársam lesz, mint ön – mosolygott Webb. – T etek. – Kedves öntıl. És nagyon ıszinte. Köszönöm. Nagyon köszönöm. – Nem tesz semmit. A Jefferson Hotelbe jelentkezett be a Tizenhatodik utcában, álnéven, amit abban a pe rcben talált ki. A szállodát viszont gondosan választotta meg, másfél blokknyira Conklin la , ahol a ClA-tiszt már közel húsz éve lakott. Ezt a címet azelıtt szerezte meg, mielıtt elj irginiából – megint csak ösztönösen, zsigereiben érzett bizalmatlanságból. Megvolt a telefo de tudta, hogy nem fogja használni, nem fog telefonálni Conklinnak. Az egykori titk osszolgálati stratéga elhárító intézkedést tenne, márpedig Webb meg akarta lepni. Nem kell lmeztetés, csak meg kell fizettetni az adósságát. David az órájára pillantott. Tíz perc múlva éjfél, olyan jó idıpont, hogy jobb nem is leh egmosakodott, inget váltott, végül kivette a két szétszedett fegyvert a bıröndjébıl, levett vastag fóliazsákot. Helyükre tette az alkatrészeket, kipróbálta a tüzelı-automatikát, és b tölténytárat a tartójába. Eltartotta magától a fegyvert, és tanulmányozta a kezét, elégedet em remegett. Nyugodt és rezzenéstelen volt. Nyolc órával ezelıtt még nem hitte volna, hogy egyvert tud tartani a kezében, attól tartva, hogy elsül. Ez nyolc órával ezelıtt volt, most a fegyvert saját testrészének érezte. Jason Bourne meghosszabbításának. Kiment a Jeffersonból, és elindult a Tizenhatodik utcán. A sarkon jobbra fordult, és f igyelte a régi házak csökkenı házszámait. Nagyon régi házak voltak, a New York-i felsı East arna téglás épületeire emlékeztettek. Ezt kissé kísértetiesnek érezte, tekintettel Conklin a Treadstone-tervben. A Treadstone 71 titkos manhattani háza is ilyen barna téglából épült furcsa, ormótlan épület volt, kékkel színezett, felsı üvegablakokkal. Olyan tisztán látta t, tisztán hallotta a hangokat, anélkül, hogy értette volna valójában – itt született meg a son Bourne. Az, akire most oly nagy szüksége volt. Ott volt Conklin háza. A lakás a második emeleten van, az utcára néz. A lámpák égnek; Ale hon van, ébren van. Webb átment az úton, észrevette, hogy hirtelen ködös, szitáló esıvel te a levegı, szétárad az utcai lámpák fényében, körülövezve az üvegburákat. Webb fölment a lé szűk lépcsıház ajtaján. Megállt és szemügyre vette a hat levélszekrény alá írt neveket. Mi ott volt a kaputelefon mikrofonja. Nem volt idı komplikált stratégiára. Ha Panov ítélete pontos volt, elég lesz a hangja. Me omta Conklin csöngıjét, és várt a válaszra, ami jó fél perc múlva felhangzott. – Igen, ki az? – Harry Babcock, hé – mondta David, kissé eltúlzott akcentussal. – Látni akarlak, Alex! – Harry? Hogy a fenébe... Persze, persze, gyere fel! A berregı zümmögni kezdett, majd abbahagyta – az ujj egy pillanatra elmozdult. David bement és rohant fölfelé a szűk lépcsıházban a második emeletre, azt remélve, hogy klin ajtaját, mire kinyitja. Csak egy másodperccel elıbb érkezett, mint Alex, aki aligho gy megpillantotta, húzta volna vissza az ajtót, és visítani kezdett. Webb támadott, kezét C nklin arcára szorította, hátracsavarta a CIA-ügynök karját, és belerúgott az ajtóba, hogy b Olyan régóta nem támadott meg senkit, hogy nem is emlékezett pontosan. Ahhoz képest egész ment, egész természetesen. – Elveszem a kezem, Alex, de ha fölemeled a hangodat, visszateszem. És azt nem éled túl, világos? – David elvette a kezét, visszarántva Conklin fejét. – Micsoda meglepetés – mondta a CIA embere köhögve, és sántikálva megtántorodott, amint W ngedte. – Rád férne egy ital. – Látom, nem szoktál le róla. – Senki nem tagadhatja meg önmagát – felelte Conklin. Ügyetlenül lenyúlt egy üres pohárér sztalra, amely a nagy, kopott kanapéval szemben állt. Odavitte a falnál álló rézborítású bá

amelyen számos bourbonosüveg sorakozott. Nem volt se keverı, se víz, csak egy jégkocka-ta rtó. Nem vendégfogadásra való bár volt. A házigazdáé volt csak, és a csillogó fém jelentett aganciát, amelyet a lakó megengedhetett magának. A szoba többi része nem volt ilyen színvon las. A réz bárpult mintha valamiféle jelkép lett volna. – Minek köszönhetem – folytatta Conklin, italt töltve magának – a kétes örömöt? Virginiáb látni – azt mondtad, megölsz, hiába tagadod. Ezt mondtad. Megölsz, ha átlépem a küszöböt, a d. – Részeg vagy. – Lehet. De hát mostanában mikor nem vagyok az? Kioktatással akarod kezdeni? Nem használ na fenemód sokat, de lökd csak öreg kollégádnak, ha akarod. – Te beteg vagy. – Nem, részeg vagyok, azt mondtad. Ismétlem magamat? – Émelyítıen. – Sajnálom. – Conklin visszatette az üveget, kortyolt néhányat a poharából, és Webbre néz léptem át a küszöbıdet, te lépted át az enyémet, de gondolom, hogy ez lényegtelen. Azért jö váltsd a fenyegetésedet, beteljesítsd a jóslatot, hogy a múlt sérelmeit megtorold, vagy nev zd bárminek? Az a meglehetısen nyilvánvalóan lapos tárgy, ami a zakód alatt dudorodik, kétl hogy egy üveg whisky. – Már nem érzem elsöprıen sürgısnek, hogy holtan lássalak, de igen, lehet, hogy megöllek. könnyen kiprovokálhatod. – Elragadó. Éspedig mivel? – Úgy, hogyha nem kapom meg tıled azt, amire szükségem van – és amit te tudsz megadni. – Te tudsz valamit, amit én nem. – Tudom, hogy húsz évet töltöttél a titkos műveletekkel, és hogy te írtad a jegyzıkönyvet – Az már a múlt – motyogta a CIA-ügynök, és ivott. – De elérhetı. Az enyémtıl eltérıen a te emlékezeted ép. Az enyém korlátozott, a tiéd nem n szükségem, feleletekre. – Mirıl? Minek? – Elrabolták a feleségemet – mondta David egyszerűen, de fagyosan. – Elrabolták tılem Mar Conklin szeme meg-megrebbent, miközben David mereven nézett rá. – Mondd újra! Nem hiszem, hogy jól hallottam. – Jól hallottad! És ti, gazemberek, ti vagytok valahol az egész rohadt forgatókönyv hátte . – Én nem! Nem lehetek, nem is tudnék. Mi a fenét mondasz? Marie eltűnt? – Egy repülıgépen van a Csendes-óceán fölött. Utána kell mennem. Kowloonba kell repülnöm. – Őrült vagy! Nem vagy észnél! – Hallgass meg, Alex! Gondosan hallgass meg mindent, amit mondok... – És újra elıtörtek b lıle a szavak, de most összeszedetten, amire nem volt képes Morris Panovval. Conklinna k részegen is élesebb a felfogása, mint a legjózanabbaknak a hírszerzésnél, neki meg kell é e. Webb nem hagyott ki semmit az elbeszélésbıl; mindennek elejétıl világosnak kell lennie, ttól kezdve, hogy Marie-t fölhívta a tornaterembıl, és ı azt mondta neki: „David, gyere haz Van itt valaki, akivel találkoznod kell. Siess, drágám!” Amíg beszélt, Conklin bizonytalanul átbicegett a szobán a kanapéhoz, és leült, a szemét e r sem véve le Webb arcáról. Amikor David befejezte a sarkon túli szálloda leírásával, Alex a a fejét, és az italáért nyúlt. – Hátborzongató – mondta rövid csend után, erısen koncentrált, hogy leküzdje az alkoholmá tette a poharat. – Nekem úgy hangzik, mintha egy haditervet kidolgoztak volna, és az k icsúszott volna a kezükbıl. – Kicsúszott? – De ki ám! – Hogyan? – Azt nem tudom – folytatta az egykori stratéga kissé inogva, és próbált érthetıbben besz a van egy forgatókönyv, többé-kevésbé precíz, de aztán a célpontok megváltoznak – a feleség lyetted –, és így játsszák le. Te elıreláthatóan reagálsz, de amikor a Medúzát említed, fél k, hogy megégeted magad, ha kitartasz mellette. – Ez elıre látható volt. – Ne így közelítsük meg a dolgot! Hirtelen eltüntetik a feleségedet, és a Medúza válik a etıbb veszéllyé. Valaki valamivel nem számolt. Valami elszabadult, valami történt. – Maradt a ma éjjel és a holnapi nap, hogy választ találj. A délután hét órai járattal Ho repülök.

Conklin elıredılt, a fejét rázta és remegı jobb kezével újra bourbonjáért nyúlt. – Rossz helyen kereskedsz – mondta, és kortyolt egyet. – Azt hittem, tudod, hogy már nem vagyok használható számodra. Forgalmon kívüli vagyok, egy hadirokkant. Senki nem mond nek em semmit, és miért is tennék? Élıhalott vagyok, Webb! Senki nem akar semmit kezdeni velem . Kitöröltek, és ha egyet lépek, leselejteznek – talán még érted, hogy gondolom. – Igen. „Megölni. Túl sokat tud.” – Lehet, hogy ezt akarod, nem? Dobd be, ébreszd fel az alvó Medúzát, és biztos lehetsz, h gy megkapom a magamét. Kiegyenlíted a számlát. – Te tetted ezt velem – mondta David, miközben kivette zakója alatt a fegyvert a tartójáb – Igen, én – bólintott egyetértın Conklin, mereven bámulva a fegyvert. – Mert ismertem De mindent el tudtam képzelni rólad. Láttalak harcolni. Istenem! Szétlıtted a saját embered fe Tam Kvanban, mert azt hitted – nem tudtad, csak hitted –, hogy rádión kapcsolatba lépett az ellenséggel! Semmi vád, semmi védekezés, csak gyors kivégzés a dzsungelben. Kiderült, ho igazad volt, de tévedhettél is volna! Behozhattad volna, hogy kivizsgáljuk a dolgokat, de nem. Delta nem. Ő saját törvényeket alkotott. Ténylegesen is átallhattál volna Zürichbe – Nem emlékszem a Tam Kvan-i részletekre, de mások igen – mondta csendes dühvel David. – kellett hoznom onnan kilenc embert – nem volt helye a tizediknek, aki feladhatott volna, elárulhatott volna minket azáltal, hogy megadja a helyzetünket. – Oké. Ezek a te szabályaid. Szereted kitalálni ıket, hát csak találd ki nyugodtan, hogy kell most is húznod a ravaszt! Már Párizsban is biztattalak rá! Akkor is, most is. Szab adíts meg az egésztıl! Nincs már erım hozzá. – Mi barátok voltunk, Alex! – kiáltotta David. – Eljöttél a házunkba. Velünk ettél, játsz kekkel! Úsztál velünk a folyóban... Ó, istenem! Minden visszajön. A képek, az arcok... uramisten, az arcok... A testeket dobálják a hullámok és vér... Szedd össze magad! Rekeszd ki ıket! Kirekeszteni! Csak most ! Most! – Az másik világban volt, David! Most már nem tudok segíteni rajtad. – De igen, tudsz. És fogsz is. – Hagyd ezt, barátom! Ne fáraszd magad! – Adósok neked eggyel-mással. Hajtsd be! Én behajtom a tiédet. – Sajnálom, meghúzhatod a ravaszt, amikor akarod, de ha nem teszed, én nem teszem ki magam a kiselejtezésnek vagy nem adok fel mindent, ami jár nekem – jogosan jár nekem. Me gengedték, hogy kimenjek a legelıre, hát jól szándékozom legelni. Eleget elvettek tılem. Va it vissza akarok kapni. – A CIA-tiszt fölállt a kanapéról, és ügyetlenül átment a szobán a Jobban sántított, mint ahogy Webb emlékezett rá, jobb lábát, az élettelen tuskót mereven v lta a padlón, nyilvánvaló volt, hogy az erılködése fájdalmas. – A lábad rosszabb, ugye? – kérdezte David kurtán. – Lehet élni vele. – Meg is lehet halni vele – mondta Webb, fölemelve az automatát. – Mert én nem tudok a fe eségem nélkül élni, de te rá se rántasz. Tudod, minek tartalak ezek után, Alex? Azok után, tettél velünk, az összes hazugság, a csapdák, a szemétség, amivel elkaptál minket... – Csak téged – vágott közbe Conklin, miközben megtöltötte a poharát –, nem ıt. – Ha az egyikünket megölik, mindkettınket megölik, de te úgysem fogod megérteni ezt. – Nem, én ilyesmit sosem élhettem át. – A tetű önsajnálatod miatt. Csak itt akarsz fetrengeni a mocsokban egyedül, és hagyod, h gy a pia gondolkodjék helyetted. Szánalmas vagy. Tudom, ha nincs az a rohadt taposóakn a, ma te vagy a nagy Direktor, a Szerzetes vagy a Szürke Róka – a nyolcvanas évek Anglet onja. De ez csak egy rakás szar. Élsz, van agyad... – Jézusom, hagyd már abba! Lıj! Húzd meg azt az átkozott ravaszt, de hagyj meg nekem vala it! – Conklin hirtelen lenyelte az egész italát, fuldokló, hörgı köhögés tört rá. A roham u ett, vizenyıs szemekkel, a vörös erek kidagadtak. – Azt hiszed, nem akarnék segíteni, ha tu nék, te szarházi? – suttogta rekedten. – Azt hiszed, szeretem ezt a „gondolkodást”, amibe b kényszerítettem magam? Te vagy az egyetlen, akinek súlya van, az egyetlen, akiben van kitartás, David! Te meg ezt nem érted, ugye? – A CIA-ügynök két ujjal tartotta maga elıtt a harát, és leejtette a keményfa padlóra. A pohár eltörött, a szilánkjai minden irányba szétp Aztán tovább beszélt, magas, éneklı hangon, szomorú mosollyal az arcán. – Nem tudnék elvis egy kudarcot, öreg barátom! Márpedig elhibáznám, hidd el. Megölnélek mindkettıtöket, és nem ezzel a tudattal. Webb leeresztette a fegyvert. – Ugyan már. A te eszeddel, a te tudásoddal? Akárhogy is van, nekem azt a vasat kell ütnöm, ami van. Nincs sok lehetıségem, és téged választottalak

ogy ıszinte legyek, nem is ismerek mást. Van néhány elképzelésem, talán tervnek is nevezhet de nagyon gyorsan kell megvalósítani. – Ó? – Conklin a bárpultra támaszkodott, hogy tartsa magát. – Csinálhatok egy kávét, Alex? 7. A feketekávé kijózanító hatással volt Conklinra, de közel sem annyira, mint amilyen hatása bizalmának volt. A néhai Jason Bourne tisztelte egykori halálos ellensége képességeit, és tudatta vele. Reggel négy óráig beszélgettek, finomítgatták a homályos körvonalait a strat amely a realitáson alapult, de sokkal messzebbre vezetett. És ahogy az alkohol hatása csökkent, Conklin belelendült. Formát kezdett adni annak, amit David csak bizonytalanu l körvonalazott. Felfogta Webb megközelítésének lényegét, és megfogalmazta. – Leírsz egy válsághelyzetet, amelynek csúcspontja Marie elrablása, és amely a hazugságok t kezelhetetlenné válik. De mint mondtad, gyorsan megoldást kell találni rá, és habozás nél ményen és gyorsan le kell sújtani rájuk. – Nézzük elıbb a teljes igazságot – szakította félbe Webb. – Betörtem ide, azzal fenyeget megöllek. A vádjaim azon alapulnak, amik történtek – McAllister megjelenésétıl kezdve Babco nyegetéséig, hogy rám küldenek egy kivégzıosztagot... az angolos kiejtésű jégcsapig, aki kö hagyjam abba, és álljak le a Medúzával, különben ırültnek nyilvánítanak, és visszaküldenek . Ezek mind tények. Ez történt és én fenyegetést jelentek számukra, hogy mindent kitálalok, tve a Medúzát. – Akkor hazudnunk kell egy jó nagyot – mondta Conklin, újabb kávét töltve. – Valami olyan meglepıt, hogy csak gyızzék kapkodni a fejüket. – Például? – Még nem tudom. Gondolkodnunk kell rajta! Olyasmi kell, ami teljesen váratlan, elbi zonytalanítja a stratégákat, bárkik legyenek is azok – mert az ösztöneim azt súgják, valaho ztették a kontrollt. Ha igazam van, valamelyikük keresni fogja a kontaktust. – Akkor nézzük a jegyzeteidet – javasolta David. – Kezdjünk visszafelé menni, és megtalál y hat embert, akik logikusan szóba jöhetnek. – Az órákat, sıt napokat venne igénybe – jegyezte meg a CIA-tiszt. – A barikádok állnak é lene kerülnöm ıket. Nincs idınk – neked nincs idıd erre. – Kell hogy legyen! Akármit, csak kezdjük! – Van egy jobb módszer – felelte Conklin. – Panov adta az ötletet. – Mo? – A telefonnaplók a külügyben. A hivatalos feljegyzések. – A naplók? – Webb errıl egy pillanatra elfeledkezett. Lám, Conklin nem. – Hogy jön ez id – Ott vannak, ahol elkezdték kialakítani az új aktáidat. Megkeresem a belsı biztonságiaka gy másik verzióval, legalábbis egy olyan változattal, amire valaki válaszolni fog – ha igaz m van, ha beindult a dolog. Azok a naplók csak eszközök, fölveszik, de nem rögzítik írásban osan. De a biztonságiak közül az, aki felelıs értük, rakétákat fog kilıni, ha úgy látja, ho elebabrált a rendszerbe. Ők végzik el a munkát nekünk... Mégis szükségünk van a nagy hazugs – Alex – mondta David, elıredılve a székén –, néhány perccel ezelıtt használtad azt a kif „ırülten meglepı”. Mi lenne, ha ezt most szó szerint értenénk? Azt mondják, beteg vagyok, – ami azt jelenti, hogy fantáziálok, néha igazat mondok, néha nem, és nem tételezhetı fel hogy képes vagyok különbséget tenni. – Igen, ezt mondják – értett egyet Conklin. – Némelyikük talán még el is hiszi. Nos? – Miért ne használnánk ki ezt a módot, tényleg váratlanul. Azt fogjuk mondani, hogy Marie menekült. Elért engem, és úton vagyok, hogy találkozzam vele. Alex a homlokát ráncolta, aztán lassanként tágra nyílt a szeme, a ráncok kisimultak. – Ez s – mondta nyugodtan. – Istenemre, tökéletes! A zavar úgy fog szétterjedni, mint a bozóttűz en titkos művelet esetén csak két vagy három ember ismeri az összes részletet. A többieket atlanságban tartják. Jézusom, el tudod képzelni? Hivatalosan jóváhagyott emberrablás! Néhán entes valóságos pánikba eshet, és egymásnak ütköznek, hogy próbálják menteni a bırüket. Nag rne! Webb nem vette rossz néven a megszólítást, igazából észre sem vette. – Figyelj rám – mond . – Most mindketten fáradtak vagyunk. Tudjuk, hol kell kezdenünk, úgyhogy aludjunk néhány ó reggel még egyszer gondoljuk át az egészet. Te és én megtanultuk a különbséget évekkel eze gyors alvás és a teljes kialvatlanság között. – Visszamész a szállodába? – kérdezte Conklin. – Nem – felelte David, a CIA-ügynök sápadt, nyúzott arcára nézve. – Csak adj egy takarót! dok a bárpultod mellett.

– Azt is megtanulhattad volna, mikor ne aggódj bizonyos dolgok miatt – mondta Alex föl emelkedve a kanapéról, és odasántikált a kis hall közelében álló szekrényhez. – Ha ez lesz ifutásom – ilyen vagy olyan módon –, mindent beleadok. Tán még egyenesbe is jövök tıle. – C gfordult, kivett egy takarót és egy párnát a szekrénybıl. – Lehet, hogy hátborzongató elıér d venni, de tudod, mit csináltam tegnap este munka után? – Persze, hogy tudom. Többek között utal rá a törött pohár a padlón. – Nem, úgy értem, még azelıtt. – Mit? – Megálltam egy ABC-nél és vettem egy tonna élelmiszert. Húst, tojást, tejet – még azt a ly nevű ragacsot is. Mondhatom, még sosem csináltam ilyet. – Megkívántál egy tonna élelmiszert. Van ilyen. – Van, de olyankor inkább el szoktam menni étterembe. – Mire akarsz ezzel kilyukadni? – Te aludj, a kanapé elég nagy. Én enni fogok. Még egy kicsit gondolkodni akarok. Kisütök y szelet húst, talán néhány tojással. – Neked is aludnod kellene! – Két, két és fél óra elég lesz. Aztán valószínűleg megkóstolom azt az átkozott zabpelyhe Alexander Conklin a külügyminisztérium negyedik emeleti folyosóján ment, szándékosan csak k sántítva, bár nagyobb fájdalmat érzett így. Tudta, mi történik vele. Olyan munka áll elıtte nagyon jól akart végezni, sıt briliánsan, ha egyáltalán van még jelentısége számára ennek x tisztában volt azzal, hogy a hónapok óta tartó roncsolás hatása nem múlik el órák alatt a vérébıl, de valamit legbelül még tudott mozgósítani. Egyfajta önbecsülés, átszıve jogos düh yen furcsa! Egy évvel ezelıtt még el akarta pusztítani Jason Bourne-t. Most hirtelen egy re növekvı késztetést érez, hogy segítsen David Webbnek – mert igazságtalanul akarta megöln Bourne-t. Ez életveszélybe sodorhatja, ezt megértette, de az is igaz, hogy ez a saját k ockázata. Talán a lelkiismeret nem mindig jelent gyávaságot. Néha egy férfi jobban érzi mag a rá hallgat. És jobban is néz ki, állapította meg. Kényszerítette magát, hogy többet gyalo mint kellett volna. A hideg ıszi széltıl kipirult az arca, ami évek óta nem esett meg vel e. Ráadásul alaposan megborotválkozott, és hónapok óta nem viselt, kivasalt, hajszálcsíkos ett fel, így alig hasonlított arra az emberre, akihez Webb elızı este berontott. A többi szerepjátszás, jól tudja ezt, amíg közeledett a külügyminisztérium belsı biztonsá t és sérthetetlen dupla ajtajához. Kevés idıt töltöttek a formalitásokkal, még kevesebbet k eszélgetéssel. Conklin kérésére – értsd: az ügynökség kérésére – egy szárnysegéd elhagyta a dt a markáns egykori G-2-es dandártábornokkal, aki most a külügy belsı biztonsági osztályát e. Alexnek az volt a szándéka, hogy átveszi a parancsnokságot elsı szavaival. – Nem azért jöttem, hogy ügynökségközi, diplomáciai missziót teljesítsek, tábornok – mert ? – Még annak neveznek, igen. – Szóval nem akarok diplomatikus lenni, ért engem? – Kezdem nem kedvelni magát, azt értem. – Ez – mondta Conklin – a legkevésbé sem érdekel engem. Ami érdekel, az egy férfi, David – Mi van vele? – Vele? Az, hogy ilyen készségesen felismeri a nevét, nem nagyon biztató. Mi folyik itt, tábornok? – Akar egy hangszórót, kísértet? – kérdezte az ex-katona kurtán. – Feleletet akarok, tizedes, mert nem becsülöm többre magát és a hivatalát! – Lassabban a testtel, Conklin! Amikor felhívott engem az úgynevezett sürgısségi telefono , és azonosította magát a központ, magam is tettem némi biztonsági intézkedést. Az a maga n neve mára már megingott, és jó tanácsként vegye, amit mondok. Maga részeges kísértet, és ez k. Úgyhogy kevesebb, mint egy percet adok arra, hogy elmondja, mit akar, aztán kidob om. Választhat: az ajtón vagy az ablakon? Alexet nem lepte meg, hogy híre ment iszákosságának. Ránézett a belsı biztonsági fınökre n, sıt jóindulatúan így szólt: – Tábornok, egyetlen mondattal válaszolok erre a vádaskodásr t más is megtudja, tudni fogom, honnan származik, és az ügynökség is tudni fogja. – Conklin etet tartott, tekintete tiszta és metszı volt. – A mi „profilunk” nagyon gyakran olyan, am ilyennek akarjuk, olyan okokból, amelyekrıl nem beszélhetünk. Biztosan érti, mire gondolok . – Értem, persze. Errıl nem tudtam, de mondhatom, a „profil” működik. Az egyik felelıs fın , hogy meg fogom érezni a leheletét a szoba túlsó végébıl. – Tudni sem akarom, hogy ki volt az, tábornok, mert az arcába nevetnék. Ugyanis története

en nem iszom. – Alex itt fél szemmel a plafonra sandított, nem szakad-e le. – Térjünk vissz David Webbre – mondta éles, ellentmondást nem tűrı hangon. – Mi a problémája? – Az én problémám? Az átkozott életem, katona! Valami folyik itt, és tudni akarom, hogy m oda. Az a szarházi berontott a lakásomba éjjel, és azzal fenyegetett meg, hogy megöl. Szép is vádakat hordott össze, megnevezve olyan embereket, akik a maga alkalmazottai, min t Harry Babcock, Samuel Teasdale meg William Lanier. Ellenıriztük, a maguk titkos ügyo sztályán vannak és még működnek. Mi a fenét csinálnak? Az egyik nyíltan közli, hogy kivégzı Miféle szöveg ez! A másik azt mondja neki, visszaküldi a kórházba – két kórházban is volt etünkben is Virginiában, ahova együtt küldtük – és onnan egészségesen bocsátották el! Van n ejében, amelyrıl egyikünk sem akarja, hogy kipattanjon. De ez az ember most képes kirobb antani, valami miatt, amit maguk idióták csináltak, vagy hagyták megtörténni, vagy behunytá kibaszott szemüket. Azt ordítja, bizonyítéka van rá, hogy visszasétáltak az életébe, és fö még több ilyen dolgot összehordott. – Miféle bizonyítékok? – kérdezte a megdöbbent tábornok. – Beszélt a feleségével – mondta Conklin hirtelen halkabbra fogva. – És? – Az asszonyt két férfi elvitte a házukból, akik elkábították, és föltették egy privát re i partra vitték. – Úgy érti, elrabolták? – Úgy bizony. És amitıl még nehezebben fog nyelni, kihallgatta, amit azok ketten beszélte a pilótával, és megtudta, hogy az egész piszkos ügy hátterében a külügyminisztérium áll va retlen okokból, de a McAllister nevet említették. Csak hogy felvilágosítsam, ı az egyik áll itkáruk a távol-keleti szekcióban. – Ez egyszerűen ırültség! – Majd mondok még nagyobbat. A nı meglépett, amíg üzemanyagot vettek föl San Franciscóban or hívta föl Webbet Maine-ben. Most elindult, hogy megkeresse a nıt – isten tudja, hol –, de jobb lenne, ha maga adna néhány határozott feleletet – kivéve, ha bizonyítani tudja, hog ez holdkóros, aki megölhette a feleségét, és nem erıszakos elrablásról van szó – amit ıszi – De hát ez flúgos ırült! – kiáltotta a belsı biztonság fınöke. – Olvastam azokat a felje volt – valaki más is érdeklıdött ez iránt a Webb iránt tegnap este. Ne kérdezze, kicsoda, ondhatom meg. – Mi a fene folyik itt? – kérdezte ádázul Conklin. Áthajolt az asztalon, keze az asztal s markolta, részben támaszért, de inkább a nyomaték kedvéért. – Ez paranoiás, mert mit mondjak? Kitalál dolgokat, és elhiszi! – A kormány orvosai nem ezt állapították meg – felelte fagyosan Conklin. – Történetesen t rıl. – Én nem, a fenébe is! – Maga valószínűleg nem is fog – értett egyet Alex. – De mint a Treadstone-akció egyik tú el tud érni valakit, aki meg tudja mondani nekem az igazat, és megnyugtat. Valaki i deát felnyitotta a szemetestartályt, amit szorosan lezárva szándékoztunk tartani. – Conklin elıvett egy kis noteszt és egy golyóstollat, leírt egy számot, kitépte a lapot, és az íróas dobta. – Ez titkos szám, a nyomozás hamis címet adna – folytatta, szeme szigorú, hangja hat zott, kis baljóslatú remegéssel. – Ezt csak ma délután három és négy óra között lehet hívni essen valaki akkor. Nem érdekel, ki és miként csinálja. Lehet, hogy röpgyűlést kell összehí választ akarok – mi akarunk választ. – Lehet, hogy vaklárma az egész. – Remélem, de ha nem, magukat itt ideát megfeszítik nagyon, mert túllépték a hatáskörüket David örült, hogy olyan sok tennivalója van, mert enélkül belesüppedt volna a szellemi tuny ságba, és megbénította volna a feszültség attól, hogy túl sokat tud, ugyanakkor túl keveset Conklin elment a Langleybe, David visszament a szállodába, és hozzáfogott az elkerülhetetl en listához. Ez megnyugtatta. A cselekvéshez szükséges elızetes tennivalókat vette sorra, í kényszerítve volt, hogy a konkrét részletekre koncentráljon inkább, mint az okokra, miközbe ogatott köztük. Ha az okon kotlana, úgy megnyomorítaná az agyát, ahogyan Conklin jobb lábát yomorította az akna. Nem akart Alexen sem gondolkodni – túl sok lehetséges és lehetetlen k everedett –, és telefonálni sem akart egykori ellenségének. Conklin tökéletes volt, ö volt jobb. Az ex-stratéga kigondolt minden lépést és a várható reagálásokat is, és az elsı meglá hogy percekkel azután, hogy fölhívja a külügyminisztérium belsı biztonsági fınökét, másik ognak használni, és két külön-vonalat kétségtelenül lehallgatnak. Mindkettı az övé: egyik a a Langleyben. Ezért, hogy elkerüljön bármilyen megszakítást vagy feltartóztatást, nem szán

visszamenni az irodájába. Késıbb fog találkozni Daviddel, a repülıtéren, félórával Webb Hon ulása elıtt. – Gondolod, hogy eljutsz oda anélkül, hogy valaki követne? – kérdezte Webbtıl. – Nem vagy ztos ebben. Terveik vannak veled, és ha valaki megjátszik egy számot, mindig rajta tar tja a szemét. – Lennél olyan kedves angolul beszélni? Vagy kínaiul? Azzal tudnék kezdeni valamit, de e zzel a lószarral nem. – Tehettek egy mikrofont az ágyad alá, nem? Úgy döntöttek, nem érintkeznek addig, amíg nem találkoznak a Dulles repülıtér társalgójáb st David egy táskaáruház pultjánál a Wyoming Avenue-n. Vett egy hatalmas légitáskát a bırön . Legtöbb ruháját kiszuperálta. Ha bármire szüksége lesz, megveheti ott, ahol éppen tartózk e ez azt jelenti, hogy sok pénzre lesz szüksége. Ez döntötte el a következı lépést: egy ban t a Tizennegyedik utcában. Egy évvel ezelıtt, mialatt a kormány azt kutatta, mi esett ki az emlékezetébıl, Marie nyu odtan, gyorsan kivette a tıkét, amit David a zürichi Gemeinschaft Bankban hagyott, és az t is, amit Párizsba utalt át, mint Jason Bourne. Átutalta a pénzt a Kajmán-szigetekre, aho l ismert egy kanadai bankárt, és nyitott egy szavatoltan titkos számlát. Azok után, amit W ashington művelt a férjével – agyának károsítása, a fizikai szenvedés és hogy csaknem elves életét, mert azok az emberek elutasították, hogy meghallják a segélykiáltásait – könnyű sz urdalás nélkül csapta be a kormányt. Ha David elhatározta volna, hogy kártérítési pert indí téntek ellenére nem volt kizárt – bármelyik ügyes ügyvéd tízmilliót követelhetett volna a b n öttel többet a meglévınél. Hangosan fontolgatta jogorvoslással kapcsolatos gondolatait a CIA egyik különösen ideg es felelıs igazgatója elıtt. A hiányzó pénzre csak egyszer utalt: elmondta, hogy az ı pénzü korlatával csodálkozik rajta, milyen könnyedén bánnak az amerikai adófizetık nehezen megker tt dollárjaival. Kritikáját megrázóan, ám finom hangon adta elı, de a szeme mást mondott. J e, hogy nagyon intelligens, erısen motivált ragadozó, és ezt az üzenetet megértették. Úgyho bölcsebb és óvatosabb férfiak belátták megfontolásának logikáját, és ejtették az ügyet. Az zınyeg alá söpörték. Ha bármikor rendkívüli pénzre volt szükségük – utazás, autó, ház – Marie vagy David felhí kárt, aki táviratilag átutalta öttucatnyi fiókjának valamelyikébe Európába, az Egyesült Áll sendes-óceáni szigetekre vagy a Távol-Keletre. A Wyoming Avenue-n egy fülkébıl felhívta a bankot, kis meglepetést okozva a barátságos ba ak az összeget illetıen, amire azonnal szüksége van, és amit Hongkongba utaltat át. A közve n hívás nem egészen nyolc dollárba került, az összeg meghaladta a félmillió dollárt. – Feltételezem, hogy kedves barátom, a bölcs és csodálatos Marie, egyetért ezzel, David? – Ő kért meg, hogy hívjam föl. Azt mondta, nem tud ilyen csekélységekkel bajlódni. – Jellemzı rá. A bankok, melyeket igénybe vehet, a következık... Webb besétált a bank vastag üvegajtaján a Tizennegyedik utcában, eltöltött húsz idegesítı gy elnökhelyettessel, aki elviselhetetlenül barátságos próbált lenni, és kisétált ötvenezer közte negyven darab ötszázas, a többi vegyesen. Aztán fogott egy taxit, és elhajtott ahhoz a házhoz a D. C. North Westen, ahol egy fér fi lakott, akit még mint Jason Bourne ismert, és aki rendkívüli munkát végzett a külügymini m Treadstone 71 akciójában. A férfi ezüsthajú fekete volt, taxisofırként dolgozott addig a ig, amikor egy utas ott nem hagyott egy Hasselblad kamerát a kocsijában, és többé nem kere ste. Ez évekkel ezelıtt volt, és néhány évnyi kísérletezgetés után a taxis megtalálta valód n egyszerűen zseniális „átváltoztató” volt, specialitása útlevelek, jogosítványok és személ otóinak készítése olyanok számára, akik összeütközésbe kerültek a törvénnyel, még körözött nem emlékezett a nevére, de miközben Panov hipnotizálta, kimondta – szinte hihetetlen, de Cactusnak hívták. Mo elhozatta a fotóst Virginiába, hogy segítsen felfrissíteni Webb nehez n ébredı emlékezetét. Melegség és együttérzés volt az öreg fekete férfi szemében az elsı lá yelmetlenséget okozott, engedélyt kért Panov-tól, hogy hetenként egyszer meglátogassa ıt. – De miért, Cactus? – Mert bajban van, uram! Láttam a lencsén keresztül pár évvel ezelıtt. Valami baj van vel de ezzel együtt jó ember. Én tudok vele beszélni. Kedvelem ıt, uram! – Jöjjön, amikor csak tetszik, Cactus, és felejtse el ezt a vacak uramozást! Hagyja meg nekem ezt a jogot... uram! – Istenem, hogy változnak az idık. Ha jó niggernek nevezem az egyik unokámat, a fejemre akar taposni. – Így is van rendjén... uram!

Webb kiszállt a taxiból, kérte a sofırt, hogy várja meg, de az nem akarta. David minimáli borravalót adott neki, majd elindult a nagy kövekkel kirakott ösvényen a ház felé. Valahog emlékeztette ıt a maine-i házra, túl nagy volt, törékeny és túlságosan tatarozásra szorult elhatározták, hogy egy éven belül vesznek egy újat a parton; azért nem elıbb, mert gyanút k tett volna, ha egy újonnan kinevezett docens elıkelı környékre költözik mindjárt megérkezés söngetett. Az ajtó kinyílt, és Cactus egy zöld szemellenzı alatt kancsalítva olyan természetességgel mintha néhány nappal ezelıtt találkoztak volna. – Van dísztárcsa az autóján, David? – Nincs kocsim és taxi sincs. Nem akart maradni. – Hallotta biztosan azokat az alaptalan pletykákat, melyeket a fasiszta sajtó terjes zt. Te jó ég! Van három géppuskám az ablakokban. Jöjjön be, hiányzott nekem! Miért nem hívt fiút? – Nincs meg a száma, Cactus! – Figyelmetlenség volt. Beszélgettek néhány percig Cactus konyhájában, ami elég volt ahhoz a fotóspecialistának, rájöjjön, Webb siet. Az öregember bevezette Davidet a műtermébe, behelyezte Webb három útle gy szögletes, éles fényű lámpa alá, hogy alaposan megvizsgálja, és utasította kliensét, hog y nyitott lencséjű kamera elé. – A haját világosabbra hamvasítjuk, de nem olyan szıkére, mint amilyen Párizs után volt. hamvas tónus változik a világítástól függıen, és így használni tudjuk ugyanazt a képet mind lentıs különbségekkel, mégis megırizve az arcot. Majd elbabrálok a szemöldökkel egy kicsit. – Mi lesz a szemekkel? – kérdezte David. – Nincs idı azokra a különleges kontaktlencsékre, amiket régebben alkalmaztunk, de meg tu juk oldani. Vannak hagyományos szemüvegek a megfelelı színekkel a megfelelı helyeken. Kaph at kékszeműt vagy barnaszeműt, vagy akár feketét, ha akarja. – Mind a három kell – mondta Webb. – Nagyon drágák, David, és csak készpénzért. – Van nálam. – Nehogy híre menjen. – A hajat ki csinálja? – Itt az utcában. Egy társam, akinek saját szépségszalonja volt, amíg a csendırök nem ell fenti szobákat. Nagyon jól dolgozik. Gyerünk, átviszem! Egy órával késıbb Webb kihúzta a fejét a hajszárító bura alól egy kis jól megvilágított f e az eredményt egy nagy tükörben. A furcsa szalon kozmetikusa, egy alacsony, fekete nı, szép szürke hajjal és fürkészı szemekkel, mellette állt. – Ez maga és mégsem maga – mondta, elıször bólintott, majd megrázta a fejét. – Szép munka hagyni. Az is, gondolta David, amint nézte magát. Sötét haja nemcsak sokkal világosabb lett, de az arcszínének a tónusa is illett hozzá. A frizurája is más formát kapott, ápolt, ugyanakko mészetes, lezser vonalú – szélfútta, ahogy a hirdetések nevezik. A férfi, akit nézett, ı vo valaki más, aki meglepıen hasonlított rá – de mégsem ı volt. – Meg vagyok elégedve – mondta Webb. – Nagyon jó. Mennyi lesz? – Háromszáz dollár – felelte a nı egyszerűen. – Természetesen beletartozik öt csomag rend bemosópor a használati utasítással és a legszorosabbra zárt száj Washingtonban. Az elsı kit hónapig, de a második élete végéig. – Maga csupa szív! – David benyúlt a zsebébe, kivette a bırtárcáját, leszámolta a pénzt, ki. – Cactus azt mondta, szól neki, ha elkészülünk. – Nem szükséges. Itt idızik. A szalonban van. – Szalonban? – Ó, úgy értem, a hallban, ahol egy pamlag van és egy állólámpa, de annyira szeretem szal hívni. Olyan jól hangzik, nem? A fotózás gyorsan ment, megszakításokkal, amikor Cactus átalakította a szemöldökét egy fo egy spray segítségével a három különbözı felvételhez, és inget, zakót váltott – Cactusnak v ; ami felért egy jelmeztárral –, végül kapott két pár szemüveget, teknıc- és fémkeretest, a zés szerint kékre vagy barnára változtatták a szemét az útlevélnek megfelelıen. A specialis sebészi pontossággal behelyezte a fotókat a helyükre és hatalmas, erıs nagyító alatt ügyese rkálta az eredeti külügyminisztériumi perforálást egy saját gyártmányú eszközzel. Amikor be totta Davidnek a három útlevelet jóváhagyásra. – Nincs olyan útlevélvizsgáló, aki kiszúrná ıket – mondta Cactus magabiztosan.

– Eredetibbnek látszanak, mint azelıtt. – Rendbe tettem ıket, vagyishogy tettem rá néhány gyűrıdést és némi patinát. – Félelmetes jó munka, öreg barátom – régebbi, mint emlékezni tudok –, tudom én azt. Mive m?

– Hát, nem is tudom. Olyan kis munka volt és ez olyan jó év volt. – Mennyi, Cactus? – Mennyit bír rászánni? Nem hiszem, hogy rajta van Samu bácsi fizetési listáján. – Elég jól állok, köszönöm! – Ötszáz megteszi. – Hívna egy taxit? – Túl sokáig tartana, ha errefelé egyáltalán tud fogni egyet. Az unokám várja magát: elvi ová csak akarja. Olyan, mint én, nem tesz fel kérdéseket. És maga siet, David, észrevettem. Gyerünk, kikísérem az ajtóig! – Köszönöm. A pénzt ideteszem a pultra. – Jó. Háttal Cactusnak kivette a pénzt a zsebébıl. Webb leszámolt hat darab ötszázast, és letet műterem legsötétebb sarkába. Ezerért ajándék volt az útlevél darabonként, de ha többet adna barátját. Visszament a szállodához, de néhány sarokkal elıbb kiszállt a kocsiból egy forgalmas kere ezıdésnél, hogy Cactus unokája ne tudhassa a pontos címet. A fiatalember az American Unive rsity végzıs hallgatója volt, és bár nyilvánvalóan imádta a nagyapját, ugyanilyen nyilvánva a attól, hogy beleártsa magát az öregember ügyleteibe. – Itt kiszállok – mondta David a jelzılámpánál. – Köszönöm – válaszolta a fiatal fekete, a hangja kellemesen nyugodt, szemei megkönnyebbü tek. – Ezt méltányolom. Webb ránézett. – Miért csinálta? Gondolom, valakinek, aki jogásznak készül, az antennái j Cactus körüli ügyleteket. – Így is van. De ı nagyszerű öreg fickó, aki nagyon sokat tett értem. Azt mondta, megtisz tetés számomra, hogy találkozhatom magával, és pár év múlva talán majd elmondja, ki volt az gen az autómban. – Remélem, sokkal hamarabb visszajövök, és magam fogom elmondani. Nem jelentek megtiszte ltetést, de a történet, amit mondani fogok, lehet, hogy bekerül a jogi tankönyvekbe. Viszlá ! Visszaérve szállodai szobájába, David végiggondolta a listát, amit le sem kellett jegyezn e, anélkül is tudta. Ki kellett válogatnia azt a néhány ruhaneműt, amit magával visz a nagy táskában, és meg kell szabadulnia a többitıl, beleértve a két fegyvert, amit elsı dühében m tt Maine-bıl. Egy dolog szétszedve és fóliába burkolva bıröndbe tenni az alkatrészeket, és dolog átvinni ıket a biztonsági kapun. Kiszúrnák, ıt szúrnák ki. Meg kell tisztítani ıket, ni a tölténytárat meg a ravaszt, és beledobni egy csatornába. Vehet fegyvert Hongkongban; ott nem nehéz beszerezni. Még egy tennivalója van, de ez nehéz és fájdalmas. Leülni és végiggondolni újra mindazt, Allister mondott akkor este Maine-ben – mindent, amit mindnyájan mondtak, különösen Marie szavait. Valami el volt temetve valahol a felismerésnek és szembesülésnek abban a nagyon zaklatott órájában, és David tudta, hogy ez a láncszem hiányzik – nagyon hiányzik. Az órájára nézett. Három óra harminchét, a nap gyorsan és idegesítıen telik. Ki kell tart tenem, Marie! Hol vagy? Conklin letette gyömbérespoharát a Kilencedik utca egyik régi bárjának repedezett, mocskos ultjára. Törzsvendég volt itt azon egyszerű oknál fogva, hogy senki más az ı szakmai köreib agyott társadalmi körébıl soha nem lépné át ennek a mocskos üvegajtónak a küszöbét. Ez egyf etet keltett benne, és a többi törzsvendég elfogadta a bogaras úriembert, aki leveszi a ny akkendıjét abban a pillanatban, ahogy belép, és hátrasántikál a bár végébe a játékautomata ez. És ahányszor ezt tette, a jeges bourbon már várta ıt. A bártulajdonosnak még az ellen s volt kifogása, hogy hívást kap a fal mellett álló régimódi telefonfülkébe. Ez volt az ı „ti és a telefon most is megszólalt. Alex átsántikált a termen, belépett a régi fülkébe és behúzta az ajtót. Fölvette a telefo – Treadstone? – kérdezte egy furcsa hangzású férfihang. – Én ott voltam. Maga is? – Nem, én nem, de ismerem az iratokból az egész szemetet. Ez az a hang! – gondolta Alex. Hogy is jellemezte Webb? Angolos? Közép-atlanti, kifi nomult, tényleg nem közönséges. Ugyanaz a férfi. A trükk bevált, egy lépéssel elıbbre vanna

megijedt. – Akkor biztos vagyok, hogy az emlékezete megegyezik mindazzal, amit leírtam, mert én ott voltam, én írtam le mindent – mindent leírtam. Tények, nevek, események, bizonyítékok, k... mindent, beleértve a sztorit, amit Webb mondott el a múlt éjjel. – Akkor biztos lehetek, hogy ha valami csúnya dolog történne, a maga terjedelmes beszámo lója eljut a szenátusi albizottsághoz vagy egy rakás kongresszusi szimatolóhoz. Igazam van ? – Örülök, hogy megértjük egymást. – Semmire sem menne vele – mondta a férfi leereszkedıen. – Mert ha valami csúnya dolog történne, úgyse bánnám? – Maga nyugdíj elıtt áll. És sokat iszik. – Nem mindig volt így. Rendszerint mindkettınek oka van egy férfi esetében az én koromban hatáskörömben. Van ennek kimondottan szoros köze bizonyos iratokhoz? – Felejtse el! Beszéljük meg a dolgot! – Nem, mielıtt nem mond valami közelebbit. A Treadstone-nal példálóznak, pedig nem is ann ira fontos. – Jó, legyen Medúza! – Ez már valamivel jobb – mondta Alex. – De még mindig nem elég jó. – Legyen. Jason Bourne megteremtése. A Szerzetes. – Melegebb. – Az eltűnt pénz, amivel soha nem számoltak el, mintegy ötmillió dollár. Zürich, Párizs. – Ezek csak pletykák. Pontos adatra van szükségem. – Megkapja. Jason Bourne kivégzése. A dátum május 23. A helyszín Tam Kvan. Aztán ugyanaz ap New Yorkban, évekkel késıbb. A Hetvenegyedik utcában. Treadstone 71. Conklin behunyta a szemét, mélyet lélegzett, a torka összeszorult. – Rendben van – mondta nyugodtan. – Maga benne van a körben. – A nevemet nem mondhatom meg. – Akkor mit mondhat nekem? – Két szót: lépjen le! – Gondolja, hogy ezt elfogadom? – Muszáj lesz – mondta a hang, nagyon határozottan. – Bourne-ra szükség van ott, ahová me – Bourne-ra? – Alex a telefonra bámult. – Igen, Jason Bourne-ra. Nem lehetne mozgósítani normális módon, ezt mindketten tudjuk. – Maguk rabolták el a feleségét? Állatok! – Nem lesz semmi baja. – Ezt nem tudják garantálni! Nincs a kezükben minden. Már most is belekevertek második, s harmadik láncszemet, és ha értek a szakmámhoz, márpedig értek hozzá, ezek biztosan azt sem ják, maguk kicsodák, sıt, maguk sem tudják, hogy ık kicsodák. Maga nem hívott volna föl eng a tudnák! Ha el tudnák érni ıket, hogy megkapják a bizonyítékot, maga most nem beszélne vel A kulturált hang szünetet tartott. – Akkor mindketten hazudtunk, ugye, Mr. Conklin? A nı nem szökött meg, és nem hívta fel Webbet. Null-null. Maga elment horgászni, én is elme m, és egyikünk sem fogott semmit. – Maga cápa, Mr. Névtelen! – Maga sem az a ma született bárány, Mr. Conklin! Térjünk vissza Webbhez! Nos, mit tud mo dani maga nekem? Alex újra érezte a szorítást a torkában, de most még egy éles fájdalmat is a szívében. – et, igaz? – suttogta. – Elvesztették a nıt. – Negyvennyolc óra nem az örökkévalóság – mondta a hang óvatosan. – De pokolian próbáltak kontaktust teremteni! – mondta Conklin. – Megpróbálták felhívni a , és egyszerre nincsenek sehol – nem találják ıket. Istenem, maguk tényleg elvesztették az köttetést! Valaki belegyalogolt a tervükbe, és fogalmuk sincs, ki az. Belement a maguk játé a, és átvette az irányítást! – A biztonságiak utánaeredtek – jegyezte meg a férfi az elızı percek magabiztossága nélkü obb embereink dolgoznak minden területen. – Beleértve McAllistert is? Kowloonban? Hongkongban? – Maga tudja ezt? – Tudom. – McAllister átkozott bolond, de ért ahhoz, amit csinál. És igen, ı is ott van. Nem estün ikba. Meg fogjuk oldani. – Megoldani, mit? – kérdezte Alex dühösen. – A tervüknek fuccs! Valaki más vezényli. Miér

za az árut? Maguk gyakorlatilag megölték Webb feleségét, Mr. Névtelen! Hogy a fenébe gondol amit csinálnak? – Csak azt akartuk, hogy Bourne odaát legyen – válaszolta védekezın a hang. – Megmagyaráz ki a dolgokat, megmutatni. Szükségünk van rá. – Aztán a férfi visszanyerte a nyugalmát. – É rántsem biztos, hogy a terv kisiklott. A kommunikáció közismerten rossz a világnak azon a felén. – Ebben a szakmában mindenre ezt a mentséget hozzák fel. – A legtöbb szakmában, Mr. Conklin! Mit gondol? Most én kérem a véleményét, ıszintén. Mag ekintélye van. – Csak volt, Mr. Névtelen! – A jó hírnevet nem lehet elvenni vagy megcáfolni, csak hozzátenni – pozitív vagy negatív mben, természetesen. – Maga csak úgy ontja az ellenırizhetetlen információkat, tud róla? – A lényeg az, hogy igazam van. Azt mondják, maga egyike volt a legjobbaknak. Mit go ndol? Alex a fejét rázta a fülkében. A levegı sűrű volt, a kinti lárma a „titkos” telefonja kör mocskos Kilencedik utcai bárban. – Amit az elıbb mondtam. Valaki kitalálta, hogy maguk mit terveznek – Webb fıszerepléséve elhatározta, hogy átveszi. – De az isten szerelmére, miért? – Mert bárki is az, nagyobb szüksége van Jason Bourne-ra, mint maguknak – mondta Alex, és letette a telefont. Hat óra huszonnyolc volt, amikor Conklin besétált a Dulles repülıtér halljába. Egy taxiban Webb szállodájának utcájában, aztán követte Davidet, pontos instrukciókat adva a sofırnek. ett, de nem volt értelme, hogy ezt Davidnek elmondja. Két szürke Plymouth követte David taxiját, és váltogatták egymást a megfigyelésben. A külügy emberei bután viselkednek, gondo közben feljegyezte a rendszámukat. Kiszúrta Davidet egy sötét, hátul lévı bokszban. – Ez te volnál, igaz? – mondta, bevonszolva élettelen lábát a bokszba. –Szıkének jobb len – Párizsban bevált. Mit találtál? – Csigákat a kövek alatt, akik nem tudnak fölvergıdni a földre. De úgysem tudnának mit ke a napfénnyel, nem igaz? – A napfény mindent megvilágosít, te nem. Hagyd a hülyeségeidet, néhány perc múlva be kel tkeznem. – Röviden, kidolgoztak egy stratégiát, hogy átvigyenek Kowloonba. Ez az elızı tapasztalat n alapult. – Jó, ezt tudjuk – mondta David. – Miért? – A férfi azt mondta, szükségük van rád. Nem rád, Webbre, hanem Bourne-ra. – Mert azt mondják, Bourne már ott van. Meséltem neked, mit mondott McAllister. Beszélt errıl? – Nem, erre nem tért ki, de lehet, hogy használni tudom ahhoz, hogy nyomást gyakorolja k rájuk. Viszont mondott valami mást, David, és ezt tudnod kell. Nem találják az összekötıj nem tudják, kik azok és mi történik. Azt hiszik, ez csak idıleges, de elvesztették Marie-t zem elöl. Valaki más is akarja, hogy te odaát legyél, és az vitte el. Webb a homlokához emelte a kezét, becsukta a szemét, és egyszerre csöndben könnyek peregt k az arcára. – Kész vagyok, Alex, így nem tudok működni. Annyira szeretem Marie-t, annyira zükségem van rá! – Hagyd abba! – szólt rá Conklin. – Világosan közölted velem múlt éjjel, hogy a fejem még tem nem is sokat ér. Neked mindkettı megvan. Dolgoztasd meg ıket! – Hogyan? – Légy, amit elvárnak tıled – légy a kaméleon! Légy Jason Bourne! – Olyan régen volt... – De te még mindig tudod. Játszd el a szerepet, amit szánnak neked. – Nincs más választásom, igaz? A hangosbeszélı utoljára szólította a hongkongi 26-os járat utasait. A szürke hajú Havilland visszatette a telefont a helyére, hátradılt a széken, és McAllister nézett. A külügyi államtitkár a nagy földgömb mellett állt, amely díszes állványon volt elh yvszekrénnyel szemben. A mutatóujja Kína legdélibb pontján volt, de szemét a követre függes e. – Megtörtént – mondta a diplomata. – Rajta van a kowlooni gépen. – Ez istencsapás – válaszolta McAllister.

– Biztos, hogy az ön számára így tűnik föl, de mielıtt ítéletet mond, mérlegelje az elıny szabadok vagyunk. Már nem vagyunk felelısek az eseményekért. Őket már ismeretlen erı irány – De az mégiscsak mi vagyunk! Ismétlem, ez istencsapás! – Figyelembe veszi az istene annak következményeit, ha kudarcot vallunk? – Szabad akarattal rendelkezünk. Csak erkölcsünk korlátoz. – Ez banalitás, államtitkár úr! Mindig ott van a nagyobb haszon elve. – Meg ott van egy emberi lény is, egy ember, akit csúnyán manipulálunk, visszahajszoljuk ıt a lidércnyomásba. Van ehhez jogunk? – Nincs más választásunk. Ő meg tudja tenni azt, amit senki más nem tud – ha okot adunk r gy megtegye. McAllister megpörgette a glóbuszt, az forgott, miközben odament az íróasztalhoz. – Talán nem kellene mondanom, de fogom – mondta szemben állva Raymond Havillanddel. – Az t gondolom, ön a legerkölcstelenebb ember, akivel valaha találkoztam. – Látszatra, államtitkár úr! Van egy mentségem, amely hatálytalanítja mindazon bűnöket, a elkövettem. A legmesszebbre elmegyek, megengedek magamnak minden eszközt, hogy megak adályozzam, hogy ez a planéta fölrobbantsa magát. És ebbe beletartozik David Webb élete is kit Jason Bourne-nak akarok tudni. 8. A köd mint áttetszı fátyolréteg emelkedett Victoria kikötıje fölé, amint a hatalmas léglöké ordulatot tette, megközelítve a Kaj-tak repülıteret. A kora reggeli pára sűrű volt, nyirkos pot ígérve a gyarmatnak. Lenn a vízen dzsunkák és szampanok ringatóztak a hatalmas teherhaj mellett, zömök bárkák, pöfögı emeletes kompok, és tengeri ırhajók cirkáltak a kikötıben. Ah kedett Kowloon repülıterére, föltűntek Hongkong szigetének sűrű felhıkarcoló sorai, mint al k fúródtak a ködbe, és visszaverıdött rajtuk a felkelı nap metszı fénye. Webb nézte az alatta elterülı látványt. Egyrészt óriási feszültséget érzett, ugyanakkor m kívülálló kíváncsisága is. Odalenn, valahol ezen a kavargó, mérhetetlenül zsúfolt területe z volt a mindent meghatározó és egyben legfájdalmasabb érzés. A másik a kutató hűvös kívánc mikroszkópja lencséje fölé hajol, és megpróbálja megkülönböztetni, amit lát, és amit az ér Az ismerıs és az ismeretlen összevegyült, és az eredmény zavar és félelem lett. A Mo Panov olytatott elemzés során Davidnek el kellett olvasnia és újraolvasnia útikönyvek és illusztr apok százait, amelyek olyan helyeket írtak le, ahol a fantom Bourne-nak tudomásuk szer int járnia kellett; ez folyamatos, gyakran fájdalmas önismereti feladat volt. Töredékek bu kkantak föl a felismerés fényében; sok közülük túl rövid és zavaros villanás, mások ismétlı lékei meglepıen pontosak lettek – de a saját leírásai, nem az utazási irodák kiadványai. Ah t lenézett, sok mindent látott, amit ismert, ami ismerıs volt, de nem különösen emlékezetes hogy el is fordult, és az elıtte álló napra összpontosított. Még a Dulles repülıtérrıl foglalt telefonon a kowlooni Regent Hotelben egy hétre szobát, ard Cruett névre, a Cactus által kifinomított útlevél kék szemű tulajdonosaként. Hozzátette om, cégem intézkedett, hogy a 6-9-0-ás lakosztályt kaphassam meg, ha lehetséges. Az érkezés pja fix, a járat nem. A lakosztály rendelkezésére fog állni. Most már csak azt kell kitalálnia, vajon ki intézt zt el. Ez az elsı lépés Marie-hez. Aztán egyet-mást vásárolnia kell – van, amit könnyű lesz , másokat nem, de nem lesz lehetetlen megtalálni a leghozzáférhetetlenebbet sem. Ez Hong kong, a túlélés és a túlélés eszközeinek földje. Ez a földön az egyetlen olyan civilizált h allásosság a virágkorát éli, mégis az egyetlen dolog, amit hívık és hitetlenek egyaránt eli a pénz. Ahogyan Marie megjegyezte: ennek a területnek nincs is más létjogosultsága. A langyos reggel megtelt a nyüzsgı, túlzsúfolt város illatával, és a szagok furcsamód nem ak kellemetlenek. A járdákat erıteljesen öntözték, az úttest kövei közt vízerek futottak a araiban, olajban fövı gyógyfüvek illata áradt a keskeny utcákból, árusok kiáltoztak, hogy f gukra a figyelmet. A zajok felerısödtek, összeolvadtak egy állandó kiáltássá, amely arra ös y válaszolj, de legalább alkudozz. Hongkong a túlélés esszenciája; aki nem dolgozik megszál tan, elveszett. A klasszikus közgazdászok nem tudtak volna mit kezdeni ezzel a világga l. Ez gúnyt űz abból, amit Adam Smith szabadkereskedelemnek nevezett: ez ırület. Ez Hongko ng. David fölemelte a kezét, hogy taxit fogjon, ahogy ezt azelıtt is tette, miután az isme rt úton túljutott a vámvizsgálat lélekölı procedúráján. Tudta, hogy ismeri az utcákat, mely keresztülhajt vele – nem igazán emlékszik, de valahogy mégis ismeri. Ez egyszerre volt vig asztaló és mélységesen rémítı. – Sajnálom, de meggondoltam magam – mondta David a recepciósnak, aki az ovális márványpul t állt a Regent halljában. – Mégsem akarok lakosztályt. Jobban szeretnék egy kisebbet; egy-

vagy kétágyas szoba megfelelı lesz. – De így rendelték meg, Mr. Cruett – válaszolta a zavarba jött recepciós a Webb hamis útl szereplı nevet használva. – Ki intézkedett? A fiatal keleti ránézett a telexre, a helyfoglalás szignójára. – Az igazgatóhelyettes, Mr iang rendelkezett így. – Lenne rá mód, hogy beszéljek vele? – Sıt, mindenképpen szükséges lesz. Nem vagyok biztos, hogy van másik üres szoba. – Értem. Akkor kereshetek másik szállodát is. – Önt nagyon fontos vendégnek tekintjük, uram! Megyek és beszélek Mr. Lianggal. Webb bólintott, a portás a szobafoglalással a kezében kibújt a pult mögül, és gyors lépte ladt a zsúfolt elıcsarnokon egy ajtóhoz a portásiroda mögött. David körülnézett a fényűzı h bizonyos értelemben már kívül elkezdıdött a hatalmas, kör alakú udvarral, ahol hatalmas sz csobogtak. A hall túloldalán elegáns üvegajtók nyíltak, míg oldalt hatalmas, félkör alakú, lakok néztek Victoria kikötıjére. A kinti látvány ismerıs volt Webb számára, de semmi más. t nem volt ebben az elıkelı szállodában, itt legalábbis semmi nem tetszett ismerısnek, amit látott. Hirtelen magára vonta tekintetét a hallon keresztülsietı recepciós, aki néhány lépéssel e keleti férfi, nyilvánvalóan az igazgatóhelyettes, Mr. Liang elıtt haladt. A fiatalember is mét átbújt a pult alatt, és elfoglalta elıbbi helyét mögötte, figyelı, tágra nyílt szemmel . Másodpercek múlva a szállodavezetı is odaért, enyhén meghajolva, hivatali státusához illı – Ő Mr. Liang, uram – jegyezte meg a recepciós. – Lehetek szolgálatára? – kérdezte az igazgatóhelyettes. – Biztosíthatom, hogy örömünkre ként üdvözölni önt. Webb mosolygott és udvariasan megrázta a fejét. – Talán más alkalommal, attól tartok. – Nincs megelégedve a szobafoglalással, Mr. Cruett? – Egyáltalán nem errıl van szó, valószínűleg nagyon tetszene. De ahogy a fiatalembernek i dtam, szeretnék kisebbet, egy- vagy kétágyas szobát, nem lakosztályt. De megértem, ha nem á rendelkezésre másik. – Az ön sürgönye kifejezetten a 6-9-0-ás lakosztályt említi, uram! – Ez így is van, és elnézést kérek. Egy túlbuzgó ügyfelem műve volt. – Webb barátságosan, lta a homlokát, és udvariasan megkérdezte: – Tényleg, ki intézte a rendelést? Mert én nem. – Az ön megbízottja talán – véleményezte Liang semleges tekintettel. – Tudtomon kívül? Nem, ı nem illetékes ebben. Azt mondta, az egyik itteni társaság. Nem f dhatjuk el természetesen, de szeretném tudni, ki tette ezt a nagylelkű ajánlatot? Tényleg, Mr. Liang, minthogy ön személyesen szignálta a foglalást, megmondaná nekem? A ferde szem még inkább összeszűkült, aztán pislogni kezdett: ebbıl David tudta, amit aka de most már végig kellett ezt játszania. – Azt hiszem, a mi vendégkörünkbıl keresett meg v ezzel a kívánsággal, uram! Nekünk annyi foglalásunk van, akkora a forgalmunk, hogy tényleg nem tudok visszaemlékezni. – Bizonyára van írásos megrendelés. – Sok olyan nagyra becsült ügyfelünk van, akinek a neve telefonon keresztül elegendı. – Akkor Hongkong megváltozott. – És folyton változik, Mr. Cruett! Lehetséges, hogy a vendéglátója maga kívánja közölni ö ne illı beleavatkozni az ilyesmibe. – Az ön tapintata bámulatra méltó. – Megtámogatva egy számlaszámmal a komputerben, természetesen – Liang hozzáfűzött egy mos e kissé hamisra sikeredett. – Nos, miután itt nincs más lehetıség, megpróbálom egyedül. Vannak barátaim a Penben, a t – mondta Webb, utalva a jól ismert Peninsula Hotelre. – Nem szükséges. Megtesszük a további intézkedéseket. – De a recepciós azt mondta... – Ő nem a Regent igazgatóhelyettese, uram. – Liang kurtán a pult mögötti fiatalemberre pi ntott. – Az én monitoromon nincs szabad szoba – tiltakozott védekezésül a fiatalember. – Legyen nyugodt! – Liang ezúttal is mosolygott, ugyanolyan hamisan, mint az elıbb, an nak tudatában, hogy kétségtelenül elvesztette a játszmát. – Ő még olyan fiatal – mindnyájan alok és tapasztalatlanok –, de nagyon intelligensek és nagyon készségesek... Mindig tartun k fenn néhány szobát váratlan esetekre. – Ismét a portásra nézett, és miközben mosolygott,

mondta: – Ting, zsuan-ji! – folytatta gyorsan kínaiul. A kifejezéstelen arcú Webb minden s zót értett. – Figyelj rám, te tyúkeszű! Ne adj felvilágosítást a jelenlétemben anélkül, hog szel vágva innen, ha még egyszer ilyet csinálsz. Most pedig add ki azt a hülye 2-0-2-es szobát. Foglaltnak van kiírva. Töröld a foglalást, és add ki! – Az igazgatóhelyettes fényes al visszafordult Davidhez. – Nagyon kellemes szoba, szép kilátással a kikötıre, Mr. Cruett! A játszma véget ért, és a gyıztes, gyızelmét enyhítendı, hálálkodni kezdett. – Nagyon kös az egyszerre elbizonytalanodó Liangra nézve. – Ezzel megkímél a kényelmetlenségtıl, hogy kö fonáljam a várost, hogy mindenkivel tudassam, hol vagyok. – Megállt, jobb kezét egy kissé f melte, mint aki folytatni akarja. David Webb ösztönösen cselekedett, olyan ösztön alapján, mely Jason Bourne-hoz tartozott. Tudta, hogy itt van a perc, amikor nem árt kis féle lmet keltenie. – Amikor azt mondta, hogy a szobából ragyogó a kilátás, így értette: „Jou ha szö tö fang csien?” Igazam van? Vagy nagyon hülyén beszélek kínaiul? A szállodás rábámult az amerikaira. – Én sem fogalmazhattam volna jobban – mondta halkan. recepciós mindent elintéz. Érezze jól magát nálunk, Mr. Cruett! – A jó érzést az eredménnyel mérik, Mr. Liang! Ez vagy nagyon régi, vagy nagyon új kínai em tudom. – Gyanítom, hogy új, Mr. Cruett! Ez túl aktív ahhoz a passzív elmélkedéshez képest, ami a ege, de ezt ön nyilván jól tudja. – Ezt vegyem bóknak? – Nem tudom követni a gondolatmenetét, uram! – Liang meghajolt. – Ha bármire szüksége van duljon hozzám. – Alig hiszem, hogy szükség lesz rá, de köszönöm. Őszintén szólva, hosszú és borzalmas vo kérem, utasítsák a telefonközpontot, ne kapcsoljon hívást vacsoráig. – Csakugyan? – kérdezte Liang riadtan. – De talán, ha egy sürgıs hívás... – Nincs semmi, ami ne várhatna. És minthogy nem vagyok a 6-9-0-ás lakosztályban, a szállo a egyszerűen mondja azt, hogy még nem érkeztem meg. Elvégre nem jeleztem, melyik géppel jöv Nos, csakugyan borzasztóan fáradt vagyok. Köszönöm, Mr. Liang! – Én köszönöm, Mr. Cruett! – Az igazgatóhelyettes újra meghajolt, utolsó jelzést keresve en. Nem látott semmit, így gyorsan megfordult, és idegesen visszavonult az irodájába. No, ezt sikerült összezavarni – gondolta Webb. Illetve Bourne. – A legkellemesebb szoba, uram! – mondta a megkönnyebbült recepciós. – Nagyon fogja kedve ni. – Mr. Liang nagyon szolgálatkész – mondta David. – Szeretném kifejezni, hogy méltánylom, , a maga segítségét. – Kivette bırtárcáját, és diszkréten kihúzott egy húszdolláros bankjeg tt és átadta a pénzt. – Mikor távozik Mr. Liang? A zavarba hozott, de túl boldog fiatalember jobbra, majd balra pillantott, összefüggés telen szavakat mondott. – Nagyon kedves öntıl, uram! Nem kellett volna, de köszönöm, uram! r. Liang minden délután ötkor távozik az irodájából. Én ugyanakkor. De maradok, ha a munka a, mert nagyon szeretném a legjobban végezni a munkámat a szálloda érdekében. – Biztos vagyok benne, hogy megteszi – mondta Webb. – És nagyon nagy hozzáértéssel... Kér kulcsomat. A poggyászom késıbb érkezik, mert elkeveredett a repülıtéren. – Igenis, uram! David a karosszékben ült a színes üvegablaknál és a kikötın túl Hongkong szigetét nézte. k fel benne, képekkel együtt. – Causeway Bay, Van-csaj, Repulse Bay, Aberdeen, Mandari n és végül tisztán, a távolban a Victoria-csúcs, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik az Aztán látta lelki szemeivel az emberek tömegét, ahogy özönlenek a zsúfolt, tarka, gyakran zkos utcákon, a szállodahallokat a halványfényű aranylámpákkal, ahol a régi vágású kínaiak a vegyültek el az újgazdagokkal. Aztán a sikátorok... valami okból a zsúfolt, hosszú sikáto tek elı. Alakok futnak át a szűk átjárókon, lóbálva kis csipogó madarak kalitkáit, különböz usok a terület kereskedelmének legalsó létrafokán. A legkülönbözıbb életkorú férfiak és nık gokig rongyokba öltözve; csípıs, nehéz füst gomolyog lassan fölfelé, szétárad a málló épüle tovább feketítve a kopott kıfalakat. Mindez kavargott David lelki szemei elıtt, és valamié t fontos is volt, csak nem tudta, miért. Miután a részletek jelentıségével nem volt tisztáb az egész nem akart összeállni. Marie ott kinn van! Meg kell találnia! Fölugrott a székbıl, mert olyan ideges volt, ho gy majd a falba verte a fejét, de tudta, hogy ez nem segítene – semmi nem segít, csak az idı, pedig alig bírja elviselni a várakozás feszültségét. Meg kell találnia ıt, át kell öl védelmezni, ahogy egyszer a nı védte meg ıt, mert hitt benne, amikor még ı sem hitt magában dament a tükörhöz, és megnézte elgyötört, sápadt arcát. Egy dolog biztos: gyorsan kell terv cselekednie, de nem annak az énjének, amelyik most a tükörbıl néz vissza rá. Jason Bourne-r

an szükség és mindarra, amit ı tudott. Valahonnan belülrıl össze kell gyűjtenie a nehezen m ható múltat, és bíznia kell az elfelejtett ösztönökben. Megtette az elsı lépést, a kapcsolat létrejött, ezt tudta. Liang ilyen vagy olyan módon, e szolgál majd valamilyen információval, bármily csekéllyel is, de ez kezdetnek elég lesz – y név, egy hely vagy egy elejtett szó, az elsı láncszem, amely elvezethet egy másikhoz, az meg újra egy másikhoz. Gyorsan kell cselekedni azzal a kevéssel, ami adódik, nem szabad az ellenségnek idıt hagyni a manıverezésre, és akivel szemtıl szemben áll, azt kényszeríte , akár halálos fenyegetéssel is, hogy mondja el, amit tud, vagy éppen hallgasson róla. Ám a hoz, hogy ezt megvalósítsa, fel kell készülnie. Be kell szereznie egyet-mást, és egy köruta is el kell intéznie a gyarmaton. Vagy egyórányit nyugodtan akart figyelni egy autó hátsó ül ogy összekotorjon valamit sérült emlékezetébıl. Fölemelte a nagy piros bırkötésű szállodai útmutatót, leült az ágy szélére és kinyitotta, az oldalakat. „New World Shopping Centre, ragyogó háromemeletes komplexum, minden emel etén a föld négy sarkából származó legkiválóbb árukkal.” A nyilvánvaló túlzás ellenére a „k , mert közel van a szállodához. „Bérelhetı limuzinok. Megrendelhetık órákra vagy napokra, ü gy városnézés céljára. Lépjen érintkezésbe a portával! Tárcsázza a 62-est.” A limuzinok egy t sofıröket is jelentenek, akik ismerik a zavaros utcák forgalmát, a mellékutcákat, a fıútv kat és Hongkong forgalmi rendjét, Kowloont és az Új Területet, és egyébként is tapasztaltak ilyen emberek tövirıl hegyire ismerik a várost, ahol dolgoznak. Ha nem téved – márpedig a m gérzése azt súgta, hogy nem –, még valamire van most szüksége: kell egy fegyver. Végül van k Hongkong központjában, amely már megkapta a megfelelı utasítást az ezerötszáz kilométerny Kajmán-szigetekrıl. Be kell mennie a bankba, alá kell írnia valamit, és aztán kisétálni onn pénzzel, mint amennyit épeszű ember személyesen magával merne cipelni Hongkongban vagy bár ol a világon. Találnia kell valamilyen helyet, ahol elhelyezheti, hogy hozzáférjen, de n em bankot, ahol a nyitva tartási idı korlátozza a hozzáférhetıséget. David a telefon mellett levı üzenımappáért és ceruzáért nyúlt, egy másik listába kezdett. ok nagyobbnak tűntek minden eltelt órával, és már sok óra eltelt. Csaknem tizenegy volt. A ikötı ragyogott a délelıtti napfényben. Rengeteg mindent el kell még intéznie fél ötig, ami zrevétlenül el kell helyezkednie valahol a személyzeti kijárat közelében vagy a hotel parko an; vagy bárhol, ahol tud, hogy követhesse a viaszarcú Liangot, elsı összeköttetését. Három perc múlva kész volt a lista. Kitépte a lapot, fölkelt az ágyról és a zakójáért men székhez. Hirtelen megszólalt a telefon, éles hangja belehasított a szállodai szoba csendjé e. Be kellett csuknia a szemét, megfeszítenie karizmait, és a gyomrát is, hogy ne remegj en, mert annyira remélte, hogy Marie hangját fogja hallani, még ha fogságból is. De most n em szabad fölvennie a telefont, még nem tartja kézben a dolgot. Ha fölvenné, ıt tartanák ké Hagyta, hadd csöngjön, és noha nehezére esett, átment a szobán, és kiment az ajtón. Tíz perccel múlt dél, amikor visszajött egy csomó nejlonzacskóval a bevásárlóközpont külö bta ıket az ágyra, és elkezdte kicsomagolni a holmikat. Volt köztük egy sötét, könnyű esıka vászonkalap, egy pár szürke teniszcipı, fekete nadrág és fekete mellény, ezeket akarta vise éjjel. Aztán voltak másféle holmik is. Egy tekercs 75-ös vastagságú horgászzsinór, két, te horoggal, amelyeken keresztül lehet hurkolni egy méternyi zsinórt, és meg lehet erısíteni a két végén; egy ötszáz grammos réz levélnehezék, aminek olyan alakja volt, mint egy miniatűr k, egy jégcsákány és egy nagyon éles dupla pengéjű acél vadászkés, vékony, tíz centi hosszú a csendes fegyvereket magával kell vinnie éjjel-nappal. Egy dolog volt hátra, azt is meg kell szereznie. Amint a holmikat vizsgálta, és a hurokra és a horgászzsinegre koncentrált összehúzott sze l, apró, finom fényvillanásokra lett figyelmes. Elindul, megáll – elindul, megáll. Bosszant olt, mert eleinte nem találta a forrását, aztán lenézett az ágy melletti asztalra. A napfén eáradt a kikötıi ablakokon, súrolva a telefont, de a pulzáló fény lejjebb volt, a készülék n – alig észrevehetıen, de ott volt. Az üzenetjelzı volt, kis piros pont, amely felvillant , majd kihunyt egy másodpercre. Az üzenet nem hívás, töprengett. Odament az asztalhoz, tan ulmányozta a bırmappában lévı instrukciókat és felvette a telefont. Megnyomta a megfelelı g . – Igen, Mr. Cruett? – mondta a kezelı komputerizált kapcsolótáblájánál. – Üzenet van számomra? – kérdezte. – Igen, uram! Mr. Liang próbálta hívni magát... – Azt hiszem, világos instrukciókat adtam – szakította félbe Webb. – Hogy nem fogadok hív nem rendelkezem másképp a kezelınél. – Igen, uram, de Mr. Liang az igazgatóhelyettes – a legmagasabb rangú vezetı, amikor az igazgató nincs itt, és ez a helyzet ma délelıtt, ma délután. Azt mondta, nagyon sürgıs. Néh

nként hívta magát az elmúlt órában. Szólok neki most, uram! David letette a telefont. Nem készült föl Liangra, vagy pontosabban szólva Liang nem kés zült föl még rá – legalábbis nem úgy, ahogy David akarta, Liang feszült, valószínűleg a pán hogy ı az elsı és legalacsonyabb szintű összeköttetés, és nem tudta ıt elhelyezni ott, ahol t volna – a nyilván lehallgatható, foglalt lakosztályban. De a pánik határa még nem megfele avid azt akarta, hogy Liang lépje át a határt. Ezt a leggyorsabban úgy érheti el, ha nem lé vele érintkezésbe, nem tárgyal vele, nem hallgat mentegetızı magyarázatokat, amelyek azt c zzák, hogy végül is fennakadjon a megbízó horgán. Webb felmarkolta a ruhákat az ágyról, berakta ıket két íróasztalfiókba azokkal a holmikka t, amelyeket kivett a légitáskából. Begyűrte a kampókat és a horgászzsinórt a ruhák közé. A szobaszerviz menükártyájára helyezte az asztalon, a vadászkést pedig besüllyesztette zakój bébe. Lenézett a jégcsákányra, és hirtelen felötlött benne egy gondolat, újra egy furcsa me : egy ember, aki tele van aggodalommal, túlpörgeti magát, ha valami rémítı dolog váratlan l megdöbbenti. A félelmetes látvány sokkolná, még jobban félne. Kivett egy zsebkendıt a mell , lenyúlt a csákányért, és tisztára törölte a nyelét. Megragadta a gyilkos szerszámot, gyor t az elıtérbe, felmérte a szemmagasságot, és bevágta a fehér falba az ajtóval szemben. A te csengett, csengett kitartóan, mintha megırült volna. Webb kiment a lépcsıházba, és a lift szaladt, majd beosont a legközelebbi keresztfolyosóra, és figyelt. Nem számított rosszul. A csillogó fémajtók szétcsúsztak és Liang sietett ki a középsı lif yosója felé. David megkerülte a sarkot, elrohant a felvonók elıtt, aztán gyorsan a saját fo sója sarkához ment. Látta, ahogy az ideges Liang ismételten csenget, majd kopog az ajtaján kitartó makacssággal. Kinyílt a másik felvonó és két pár lépett ki, nevetgélve. Az egyik férfi futólag Webbre p , aztán vállat vont, mialatt a csoport befordult balra. David ismét Liangra figyelt. A z igazgatóhelyettes mostanra már megszállottan csöngetett és dörömbölt az ajtón. Aztán abba fülét az ajtóra tapasztotta. Elégedetten a zsebébe nyúlt, és kivett egy kulcskarikát. Webb ahúzta a fejét a látótérbıl, mert az igazgatóhelyettes jobbra-balra tekingetett, mialatt be esztette a kulcsot a zárba. David nem akarta látni, csak hallani, mi történik. Nem kellett sokáig várnia. Elfojtott, torokhangú sikítást követett az ajtó hangos csattan A jégcsákány megtette a hatását. Webb visszarohant az utolsó felvonó védelmébe, testével a mult, és figyelt. Liang láthatóan meg volt rázva, szaggatottan, mélyen lélegzett, és többsz yomta a lift gombját. Végül a csengı megpendült, és a második lift ajtaja kinyílt. Az igazg ettes berohant. Davidnek nem volt konkrét terve, de nagyjából tudta, mit kell tennie, mert nem volt más mód. Végigment gyorsan a folyosón, elhaladt a liftek elıtt és futva tette meg a szobájá távolságot. Bement, fölvette az ágy melletti telefont, és hívta a számot, amit megjegyzett. – Rendelésfelvétel – mondta egy kellemes hang, amely nem hangzott keletinek, valószínűleg ndu volt. – A tulajdonossal beszélek? – kérdezte Webb. – Igen, uram! – Nem az egyik munkatársával? – Nem. Egy bizonyos munkatárssal kíván beszélni? Talán valami megoldandó probléma? – Nem, magával akarok beszélni – mondta David nyugodtan. – Olyan helyzetben vagyok, amit szigorúan bizalmasan kell kezelni. Számíthatok magára? Hálás leszek. – Maga a hotel vendége? – Igen. – Én nem keveredem semmilyen kínos ügybe, természetesen. Semmibe, ami kárt okozna az inté nek. – Csak növeli a jó hírnevét azáltal, hogy segítséget nyújt óvatos üzletembereknek, akik ü ozni a területnek. Komoly nagyságrendű üzletet. – Állok szolgálatára, uram! Megbeszélték, hogy egy Daimler limuzin a lehetı legtapasztaltabb sofırrel tíz perc múlva veszi ıt a Salisbury Road felıli autófeljárónál. A kölcsönzı az autó mellett fog állni, és llgatásért – kétszáz amerikai dollárt kap, ami durván ezer-ötszáz hongkongi dollárnak felel tüntetnek föl nevet a kölcsönzılapon – aminek alapján a fizetés történik –, huszonnégy órá akit egy londiner kísért, a személyzeti liftet használta, amely egy kijárathoz vezetett a New World Shopping Centre felé, és ezen át a megjelölt helyre ért a Salisbury Roadon. Miu tán mindent ilyen kényelmesen elintézett és kifizetett, David beszállt a Daimler hátsó ülés mbe találta magát a barázdált, öreges arcú, de középkorú egyenruhás sofırrel, akinek fáradt g enyhített az erıfeszítés, hogy jó benyomást keltsen.

– Üdvözlöm, uram! Nevem Pak-fej, és igyekezni fogok, hogy legjobb szolgálatára legyek! Mo a meg, hová, és én viszem magát. Mindent ismerek! – Erre számítottam is – mondta Webb kedvesen. – Hogy érti, uram? – Vo busi luko – mondta David, jelezve, hogy nem turista. – De minthogy évek óta nem vol tam itt – folytatta kínaiul –, fel akarom frissíteni az emlékezetemet. Mit szólna egy rende , szokásos városnézéshez a szigeten, aztán egy gyors kiránduláshoz Kowloonon keresztül? Néh , vagy ilyesmi, vissza kell érnem... És mostantól kezdve beszéljünk angolul. – Ó! Maga nagyon jól beszél kínaiul – nagyon művelt nyelven, de értek mindent, amit mond. , csak két csongtou... – Két óra – vágott közbe Webb. – Ne felejtse el, hogy angolul beszélünk, és nem akarom, h en. De ennek a két órának a borravalója és a fennmaradó huszonkét órának a borravalója attó n jövünk ki egymással, érti? – Igen, igen! – kiáltotta Pak-fej, miközben beindította a Daimler motorját, és nagy szaké mmel kilıtt a Salisbury Road elviselhetetlen forgalmába. – Igyekezni fogok, hogy kitűnı ki szolgálásban legyen része! Így is lett. David szeme elıtt feltárultak azok a helyek és képek, amelyeket a szállodai sz bában elképzelt – a maguk valójában. Megismerte a központi negyed utcáit, felismerte a Mand n hotelt és a Hongkong Klubot és a Chater teret a gyarmat legfelsı bíróságával, a hongkongi nkóriásokkal szemben. Áthaladt a zsúfolt gyalogos-átkelıhelyeken a Star Ferry ırült zűrzava onnan a kowlooni komp indult. Queens Road, Hillier, Possession Street... a rikító Va ncsaj – minden újra elébe tárult, olyan érzést keltett, hogy járt már itt, volt már ezeken ken, ismeri ıket, még a kis átjárókat is. Felismerte a kanyargós utat Aberdeen felé, befoga a tarka úszó éttermek látványát és alant a hihetetlen tömegű dzsunkát és szampant, meg a h lotta is a madzsong kockák csattanását, a játékosok tapsolását és rikoltozását, amint fogad a gyenge fényű, lengı lámpák alatt. Találkozott férfiakkal és nıkkel – talán összekötıkkel Big Wave tengerpartján úszott a zsúfolt Repulse-öbölben, és látta a hanyatló eleganciájú C otelt. Mindezt látta már, mindezt ismerte, mégsem tudta kapcsolatba hozni semmivel. Órájára nézett: már közel két órája autóztak. Még egy utolsó megálló volt hátra a szigete enni Pak-fejt. – Menjünk vissza a Chater térre – mondta. – Dolgom van az egyik bankban. Megvárhat ott. A pénz nemcsak a társadalom és az ipar kenıanyaga: ha elég van belıle, az ember határtala ehetıségekhez jut. Enélkül az ember minduntalan falba ütközik, a terveket nem lehet végigvi . És minél nagyobb az összeg, annál könnyebben mozog. Bizonyítható, hogy ötszáz dollárt neh kapni a bankban, mint egy ötszázezer dolláros csekket beváltani. Így történt Daviddel is a ter téri bankban. Az átutalás gyorsan, profi módon zajlott. Kérés nélkül gondoskodtak egy d atatáskáról, kommentár nélkül kiadták az átutalt összeget. Felajánlottak egy ırt, aki elkís lüket – ezt Webb köszönettel elhárította, aláírta a szükséges papírokat, és több kérdés nem nt az autóhoz, és beült a hátsó ülésre. Elırehajolt, bal kezét az elsı ülés puha szövetén n ire a sofır fejétıl. Mutató- és hüvelykujja közt tartott egy amerikai százdolláros bankjegy – Pak-fej – mondta –, szükségem van egy revolverre. A sofır feje lassan megfordult. A bankjegyre nézett, aztán Webbre. Nem látszott rajta túlcsorduló lelkesedés. Arca és tekintete nem árult el semmi érzelmet. – Kowloon – mondta. ok. – Azzal elvette a százdollárost. 9. A Daimler átfurakodott a zsúfolt mongkoki utcán, egy városrészen, amelynek az a különlegess hogy minden idık legsűrűbben lakott városi kerülete. Népessége – ez fontos adat – csaknem k iakból áll. Egy nyugati arc olyan ritkaságszámba megy, hogy magára vonzza a kíváncsi pillan at, mind a rosszindulatúakat, mind a gúnyosakat. Fehér férfit vagy nıt soha senki nem bátor arra, hogy sötétedés után Mongkokba menjen: még Oriental Cotton Club sem működik itt. Ez ne aji kérdés, egyszerűen csak realitás. Nagyon kevés hely van, amely csak az övék – és ırzik az övék, mint minden kínai tette a legkorábbi dinasztiáktól kezdve. Számukra minden a csalá jelent mindent, és itt túl sok család él, nem annyira piszokban, hanem csak zsúfoltan, eg y szobában, egy ággyal és matracokkal a tiszta padlón. Mindenütt a kis balkonok tanúsítják ztaságra való törekvést, amelyeken mindig ott a mosott ruha. Ezeknek a kis nyitott balko noknak a sorai megtöltik a környékbeli bérházak falait és állandóan a száradó ruhák ezreit szellı. Mongkok nem is szegény. Pazar kiállítású iparcikkek, ragyogó vörös színek vonzzák a szeme mágnes. Hatalmas, gondosan megrajzolt reklámok villognak mindenütt, amerre csak a sze m ellát, a tömeg feje fölött. Három emelet magas reklámok sorakoznak az utcákon és az átjár

legzetes kínai betűk sorai csábítják a vásárlókat. Van pénz Mongkokban, rendes tıke ugyanúg ló tıke, néha alvilági, nem legitim pénz is. Ami nincs, az a felesleges hely, és ami van, a az övék, nem a kívülállóké – kivéve az olyan kívülállót, akit ık invitálnak, ha elég pénze a mohó gépezetet, amely csak úgy ontja magából a legális vagy nagyon is illegális árut. A ak az, hol kell keresni, és hogy meglegyen az ára. Pak-fej, a sofır tudta, hol kell ke resni. Jason Bourne pedig rendelkezett a készséggel. – Megállok és elintézek egy telefont – mondta Pak-fej, és behúzott egy kamion mögé. – Add az autót, és sietek. – Muszáj? – kérdezte Webb. – A maga pénze, nem az enyém. Jóságos ég – gondolta David –, de ostoba vagyok. Elfeledkezett a diplomatatáskáról. Több mszázezer dollárt hurcol itt Mongkok szívében, mintha az uzsonnája lenne. Megragadta a fog antyúját, odahúzta a zakója alá és ellenırizte a zárakat. Biztosan zártak, de ha mindkét go megnyomná, a teteje felpattanna. A sofır után kiáltott, aki már kimászott az autóból. – Sz egy kis ragasztószalagot! Túl késı volt. Az utcai zaj fülsiketítı volt, a tömeg mindent beborított. És hirtelen szá ult rá mindenfelıl, eltorzult arcok tapadtak az ablakra – minden oldalról – és Webb volt a pontja egy újonnan feltörı utcai vulkánnak. Hallotta a kérdı kiáltásokat, amelyek kilétét é lyzetét firtatták, és úgy érezte magát, mint a ketrecbe zárt állat, amelyet egy másik fajho zó horda tanulmányoz, esetleg nem jó szándékkal. Magához szorította a táskát, egyenesen elı amint két kéz elkezdte kaparászni a jobb oldali felsı ablakot, lassan lenyúlt a zsebébe a v dászkésért. – Jau! – kiáltotta Pak-fej, keresztültörve a tömegen. – Ez egy nagyon nagy tajpan, és az végén álló rendırök forró olajjal öntik le a tökötöket, ha molesztáljátok ıt! Tűnés innen, z ajtót, beugrott a volán mögé, és dühösen becsapta maga mögött... Begyújtotta a motort, ke szorította, és rajta tartotta, ezzel is fokozva az elviselhetetlen hangzavart, amíg a testek tengere lassan, vonakodva szétoszlott. A Daimler meglódult, és elindult lefelé a szűk utcán. – Hova megyünk? – kiabálta Webb. – Azt hittem, már ott vagyunk! – A kereskedı, akivel dolgunk lesz, áthelyezte az üzletét, uram, ami jó, mert ez nem vala i biztonságos körzete Mong-koknak. – Föl kellene hívni elıbb! Ez nem valami kellemes hely. – Ne gondolja, uram, hogy rosszul szolgálom ki – mondta Pak-fej, Davidre nézve a vissz apillantó tükörben. – Most már tudjuk, hogy nem követik. Ennek következtében engem sem köve a, ahova most megyünk. – Mirıl beszél? – Maga üres kézzel ment be egy bankba a Chater téren, és nem üres kézzel jött ki. Egy dip atáskát hozott. – És? – Webb figyelte a sofır szemét. – Nem kísérte magát ır, és vannak rossz emberek, akik figyelik az ilyen férfiakat, mint m – gyakran jelzéseket küldenek nekik a benti rossz emberek. Ezek bizonytalan idık, úgyhogy jobb, ha biztosra megyünk. – És most már biztos? – Ó, igen, uram! – Pak-fej mosolygott. – Egy minket követı autót Mongkok utcáin könnyű és – Vagyis nem telefonált? – De, valóban telefonáltam, uram! Elıször mindig telefonálni kell. Csak nagyon gyorsan el ntéztem, aztán visszamentem a járdán, sapka nélkül természetesen, jó néhány métert. Nem vol ek az autókban, és senki nem mászott ki futva az utcára. Most sokkal megkönnyebbülten vihet m el a kereskedıhöz. – Én is megkönnyebbültem – mondta David azon töprengve, miért hagyta cserben egy pillanat Jason Bourne. – És még csak nem is tudtam, hogy aggódnom kellett volna azért, hogy követnek Mongkok sűrű tömegei ritkultak, ahogy az épületek alacsonyabbak lettek, és David láthatta victoriai kikötı vizét a magas sövénysorok mögött. Az útelzáró torlaszok mögött raktárházak móló felé, ahol kereskedıhajók dokkoltak, és teherszállító gépek haladtak hatalmas konténer . Pak-fej befordult egy különálló egyemeletes raktárház bejáratához. Kihaltnak tetszett, cs szfalt, csak két autó volt látható. A kapu zárva: egy ır jött ki egy kis üvegfalú irodából elé, kezében jegyzettömbbel. – Nem találja a nevemet a listán – mondta Pak-fej kínaiul, bennfentes hanghordozással, ah gy az ır közeledett. – Tájékoztassa Mr. Vu Szongot, hogy Regent-5 van itt, és hoz egy tajpa t, olyan kiválóságot, mint ı maga. Vár minket. – Az ır bólintott, hunyorgott a délutáni nap

gy elkapja a fontos utas egy pillantását. – Aija! – kiáltott rá Pak-fej a szemtelenség miatt. Aztán megfordult, és Webbre nézett. – félre, uram – mondta, mialatt az ır visszasietett a telefonjához. – Az, hogy ennek a fino m hotelnek a nevét használom, nem árt semmit a finom hotelnek. Igazából, ha Mr. Liang, vag y valaki más tudná, hogy említettem ezt a nevet egy ilyen üzlet kapcsán, mint ez, kidobnána az állásomból. Ez pusztán azért volt, mert ötödik hó ötödikén születtem az Úr 1935-ik évéb – Tılem nem fogják megtudni – mondta Webb magában mosolyogva, és arra gondolt, hogy Jason Bourne végül is nem hagyta el ıt. A fantom, aki egykor volt, tudta, hogyan lehet eljut ni az igazi összeköttetéshez – vakon tudta –, és ez a fantom most benne, David Webb-ben lak zott. A raktár elfüggönyözött, fehérre festett falú terme, amelyben bezárt árubemutató szekrények be, hasonló volt egy múzeumhoz, amelyben elmúlt kultúrák primitív eszközeit, megkövesedett eit, ısi vallásos faragványait szokták kiállítani. Különbség csak a kiállított tárgyakban v verek voltak, a legkisebb kaliberű kézifegyverektıl kezdve a modern hadviselésben alkalm azott legbonyolultabb fegyverekig – automata géppisztolyok spirális tölténytárral, és csakn súlytalan szerkezettel, lézerrel irányítható kézi rakéták, a terroristák egész arzenálja. K fi állt ırt, egyik kint a bejárat elıtt, a másik odabent. Mint várható volt, az elsı bocsán ghajolt, és végighúzott egy elektromos detektort Webb és a sofırje ruháján. Aztán a diploma nyúlt. David elhúzta, a fejét rázva elhárította a keresıt. Az ır kívülrıl meglengette a ker sági zár fölött. – Személyes iratok – mondta David a meghökkent ırnek, miközben bement a terembe. Egy teljes percbe telt, amíg David magához tért a meglepetéstıl, felfogta, amit látott. M gnézte a feltűnıen elhelyezett Dohányozni tilos! emblémákat, amelyek angol, francia és kína lven voltak olvashatók körben a falakon, és csodálkozott, miért vannak ott. Nem volt semmi robbanószer. Odament a kézifegyver-tárlóhoz és megtekintette a kínálatot. Erısen fogta a t ezében, mintha csak mentıkötél lenne a kegyetlenségnek ebben az ırült világában. – Huanjing! – szólt egy hang, miután megjelent egy fiatalos külsejű férfi. Egy vasajtón k tül lépett be, szűkre szabott, európai stílusú öltönyben, amely kihangsúlyozza a vállakat é folt, a zakó háta pávafarokszerűen szabott – olyan tervezık produktuma, akik elhatározták, az a sikk, ha közömbösítik a férfias megjelenést. – Ő Mr. Vu Szong, uram – mondta Pak-fej, és elıször a kereskedı, majd Webb felé meghajolt szükséges, hogy megmondja a nevét, uram! – Pu! – horkant föl a fiatal kereskedı, rámutatva David diplomatatáskájára. – Pu csing ja – Ügyfele, Mr. Szong, folyékonyan beszél kínaiul. – A sofır David felé fordult. – Mint ha uram, Mr. Szong megjegyzést tett a diplomatatáska jelenlétére. – Nem adom ki a kezembıl – mondta Webb. – Akkor nem tárgyalhatunk komolyan üzletrıl – felelte Vu Szong folyékony angolsággal. – Miért nem? Az embere ellenırizte. Nincs benne fegyver, de még ha lenne is, és megpróbál inyitni, gondolom, a földön lennék, mielıtt a fedele kinyílna. – Műanyag? – kérdezte Vu Szong. – Műanyagból készült magnetofon lehet benne olyan csekély mmal, hogy a detektor ne mutathassa ki. – Maga üldözési mániában szenved. – Ahogy az önök országában mondják, ez szakmai ártalom. – Az angolsága ugyanolyan korrekt, mint a kiejtése. – A Columbia egyetemen végeztem hetvenháromban. – Hadiiparral foglalkozott? – Nem, marketinggel. – Aija! – kiáltott fel Pak-fej, de elkésett. A rövid eszmecsere arra volt jó, hogy eltere je a figyelmet az ırökrıl, akik keresztüljöttek a termen, majd rávetették magukat Webbre és fırre. Jason Bourne megpördült, támadója karját vállból megcsavarta, és saját karja alá szorítot szerítette és táskájával arcul csapta a keletit. Úgy látszik, a régi mozdulatok maguktól vi k. A férfi döbbenten a földre zuhant, míg társa, miután Pak-fejt földre terítette, most düh bre támadt. Kezét átlósan föltartva támadott. David ledobta a táskát, jobbra fordult, majd bal olyan erıvel rúgta ágyékon a kínait, hogy az üvöltve kétrét görnyedt. Webb máris a jobb , spiccel torkon rúgta a támadót közvetlenül az állkapcsa alatt: a férfi a földön fetrenget k kezével ágyékát, másikkal a torkát fogva levegı után kapkodott. Az elsı ır megpróbált fel lırelépett és térddel mellbe rúgta, amitıl az a termen keresztülpördülve elterült egy tárló A fiatal fegyverkereskedı megdöbbent. Alig hitt a szemének, hiszen arra számított, hogy az ırei gyıznek. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy erre semmi esély; pánikban rohant a vasajtó

de mire elérte, Webb elkapta ıt. Megragadta válltömıs vállait, visszapenderítette a kereske terembe. Vu Szong megbotlott és elesett: könyörögve fölemelte a karját. – Ne, kérem, hagyja abba! Nem tudom elviselni a fizikai erıszakot! Vigyen el, amit c sak akar! – Mit nem bír elviselni? – Hallotta, belebetegszem! – Mi a fenét gondol akkor ezekrıl? – mutatott körbe David a termen. – Kiszolgálok egy keresletet, ez minden. Vigye, amit akar, csak ne nyúljon hozzám! Kérem ! David undorodva odament a leütött sofırhöz, aki már feltérdelt, szája sarkából vér szivár elviszek, azt kifizetem – mondta a fegyverkereskedınek, miközben talpra segítette a sofırt . – Jól van? – Nagy bajt okozott, uram – válaszolta Pak-fej, a keze remegett, szemében félelem. – Maga semmirıl nem tehet. Vu Szong tudja ezt, igaz, Vu? – Én hoztam ide magát – erısködött a sofır. – Vásárolni – fűzte hozzá gyorsan David. – Úgyhogy tegyük is meg. De elıbb kötözze meg az Használja a függönyöket! Tépje le! Pak-fej kérdın nézett a fiatal kereskedıre. – Az ég szerelmére, tegye, amit mond! – jajdult fel Vu Szong. – Meg fog ütni engem! Fogja azokat a függönyöket! Kötözze meg ıket, maga agyalágyult! Három perccel késıbb Webb kezében tartott egy furcsa kinézetű pisztolyt, amely nehéz volt e nem nagy. Korszerű fegyver volt: a lyukacsos, hengeres hangtompító lehalkítja a lövés han ját egy pukkanásra, és kis távolságra nem befolyásolja a találati pontosságot. Kilenc golyó nne, a tárat a markolatban másodpercek alatt lehet cserélni. Három van hozzá – a pisztoly f leannyit nyom, mint egy 45-ös colt, de a harminchat golyó biztosítja számára egy 357-es Ma gnum tűzerejét. – Figyelemre méltó – mondta Webb, a megkötözött ırökre és a reszketı Pak-fejre pillantva. e? – Mint amerikait, ez talán kellemetlenül fogja érinteni – felelte Vu Szong. – Egy Bristol an, Connecticutban élı férfi rájött, hogy a társaság, amelynek tervez, sosem fogja kellıkép ni a képességeit. Ezért közvetítıkön keresztül beszállt a titkos nemzetközi üzletbe, és ela kínálónak. – Magának? – Én nem invesztálok. Csak kereskedem. – Igaz, elfelejtettem. Maga keresletet elégít ki. – Pontosan. – Kinek fizet? – Egy szingapúri számlaszámra, nem tudok többet. Természetesen védetten. Minden számlákon tül történik. Én bizományos vagyok. – Értem. Mennyibe kerül ez? – Tegye el! Magának ajándékozom. – Maga bűzlik. Nem fogadok el ajándékot olyantól, aki bűzlik. Mennyi? Vu Szong nyelt egyet. – A hivatalos ára nyolcszáz amerikai dollár. Webb a zsebébe nyúlt, és kivette az összes pénzt, amit ott tartott. Leszámolt belıle nyol arab százas bankjegyet, és odaadta a fegyverkereskedınek. – Teljesen ki van egyenlítve – mondta. – Teljesen – értett egyet a kínai. – Kötözze meg – mondta David az aggódó Pak-fejnek. – Nem, ne féljen, kötözze csak meg! – Tegye, amit mond, maga idióta! – Aztán vigye ki mind a hármat! Az épület mellé, az autóhoz. Aztán maradjon ott az autóná legyen látható. – Siessen! – jajdult fel a kínai. – Mert dühös! – Dühös bizony – hagyta rá Webb. Négy perccel késıbb a két ır és Vu Szong ügyetlenül kibotorkáltak a kijárati ajtón a ragy be, amelyet még élesebbé tett a victoriai kikötı vizének visszfénye. Térdük és kezük megköt göny darabjaival, így sután és bizonytalanul lépkedtek. A csendet az örök szájába tömött ro sították. Ilyenfajta elıvigyázatosságra nem volt szükség a fiatal kereskedı esetében, kıvé elemtıl. David, miután egyedül maradt, letette diplomatatáskáját a földre, és gyorsan körbejárt a tanulmányozva a tárlókat, míg meg nem találta, amire szüksége volt: a minden terrorista ál

asznált idızíthetı gránátokat, amelyeknek robbanóereje megegyezik egy tízkilós bombáéval. P yával beverte a vitrin üvegét, kivett hat ilyen gránátot, és ellenırizte az elemeket. Mindv ztönösen cselekedett. Jason Bourne, úgy látszik, jól ismerte ezeket a fegyvereket. Az órájára nézett. Beállította mindegyik idızítıt, beverte fegyverével mindegyik tárló te ott mindegyikbe egy-egy gránátot. Végül egy gránátja maradt, de két vitrin. Felnézett a hár Dohányozni tilos! táblára, és megváltoztatta elhatározását. Odament a vasajtóhoz, kinyitott találta ott, amire számított. Bedobta az utolsó gránátot. Ellenırizte az óráját, felkapta a táskáját, és kiment, érzékeltetve minden mozdulatával, úr. Odament a ház mellett álló Daimlerhez, ahol úgy tetszett, Pak-fej verejtékezve mentege ik a foglyainak. Vu Szong felváltva szidta és vigasztalta a sofırt, láthatóan semmi mást ne akart, csak hogy megússzon minden további bántalmazást. – Vigye ıket a hullámtörıhöz – utasította David, a kıfalra mutatva a kikötınél. Vu Szong Webbre bámult. – Kicsoda maga? – kérdezte. A pillanat elérkezett. Most kell megtenni. Webb ismét az órájára nézett, miközben odament a fegyverkereskedıhöz. Megfogta Vu Szong k débbhúzta az épület mellett addig, amíg a suttogást sem hallhatták a többiek. – Jason Bourn em – mondta egyszerűen. – Jason Bo... – A kínainak elakadt a lélegzete, mintha tırt döftek volna a torkába, és ép kegyetlen haláltusájának szemtanúja lenne. – És ha olyan ötlete támadna, hogy viszonzásképpen megbüntet valakit a sérelmeiért – mond t –, tegyen le errıl. – Webb pillanatnyi szünetet tartott, majd folytatta. – Maga kiváltság ember, Vu, de ez a kiváltság felelısséggel jár. Bizonyos okokból kérdezısködhetnek magánál, hogy hazudjék. Nem hiszem, hogy ügyes hazudozó lenne, ezért nyugodtan elmondhatja, hogy találkoztunk. Ezt vállalom. Azt is mondhatja, hogy loptam magától, ha úgy tetszik. De ha p ontos leírást ad rólam, jobb lenne magának, ha a világ másik végére vitetné magát – és holt fájdalmas. A Columbián diplomázott férfi remegı alsóajkakkal, kıvé meredve bámult Webbre. Webb csend iszonozta pillantását, és bólintott. Elengedte Vu Szong karját, visszament Pak-fejhez és a megkötözött ırhöz, ott hagyva a megfélemlített kereskedıt. – Tegye, amit mondtam, Pak-fej – szólt, még egyszer az órájára pillantva. – Vigye ıket a és mondja nekik, hogy feküdjenek le. Magyarázza meg nekik, hogy rájuk irányítom a fegyvere et egészen addig, amíg ki nem mentünk a kapun. Gondolom, a fınökük majd elmagyarázza nekik, gy én meglehetısen gyakorlott mesterlövész vagyok. A sofır vonakodva megismételte az utasításokat kínaiul, meghajolva a fegyverkereskedı fel aki elindult a többiekkel, ügyetlenül manıverezve a mintegy hetven méterre levı hullámtörı b a Daimlerre nézett. – Dobja ide a kulcsokat – kiáltott Pak-fejre –, és siessünk! David elkapta a kulcsot a levegıben, és beült a vezetıülésre. Beindította a motort, sebes tette, és követte a furcsa gyülekezetet az aszfalton keresztül egyenesen a raktár mögé. Vu Szong és két ıre hason feküdt a földön. Webb kiszállt az autóból, megkerülte, újonnan re a kezében, a hangtompító hozzáerısítve. – Szálljon be és gyerünk! – kiáltott Pak-fejre. – Gyorsan! A sofır megzavarodva beugrott. David leadott három lövést – a golyók az aszfaltba csapódt úgy egy méterre a foglyok arcától. Ez elég volt, mindhárman pánikszerűen a kıfalhoz gurult b beült az elsı ülésre. – Gyerünk! – mondta, és utoljára nézett az órájára, fegyverét az ab om fekvı alak közelébe célzott. – Most! A magasztos tajpan kiszáguldott a kapun a magasztos limuzinnal. A Daimler kilıtt, és jobbra fordult a sűrű forgalomba a mongkoki kétsávos fıúton. – Lassítson! – rendelkezett David. – Húzódjon a földútra! – Itt ırültek a sofırök, uram! Száguldanak, mert tudják, hogy perceken belül esetleg mozd sem tudnak. Nehéz lesz visszajutni az útra. – Ne törıdjön vele! Bekövetkezett. Egyik robbanás a másik után – három, négy, öt, hat. A különálló egyemelete egıbe repült, láng és sötét fekete füst terjengett a levegıben a föld és a kikötı fölött, m autók, teherautók és buszok csikorogva fékeztek az úton. – Maga? – sikoltotta Pak-fej, és szájtátva, dülledt szemmel meredt Webbre. – Én voltam ott. – De én is ott voltam, uram! Halott ember vagyok! Aija! – Nem, Pak-fej, maga nem – mondta David. – Maga védett, a szavamat adom rá. Soha többé ne og hallani Vu Szongról. Gyanítom, hogy a világ másik végén lesz, valószínűleg Iránban, mark

anít majd a mullahoknak. Nem tudom, ki más fogadná fel ıt. – De miért? Hogyan, uram? – Neki már vége. Olyannal foglalkozott, amit „bizományi eladásnak” hívnak. Ami azt jelent gy csak akkor tud fizetni, ha az áruja elkelt. Tud követni? – Gondolom, uram! – Most nincs több áruja, de nem azért, mert eladta. Csak elfogyott, piff! – Hogyan, uram? – Dinamitrudakat és plasztikbombákat tartott a hátsó teremben. Azok túl primitívek ahhoz, gy kiállítsák a tárlóba. És súlyosak is. – Hogyan, uram? – Még csak rá se gyújthattam... Kerülje ki a forgalmat, Pak-fej! Vissza kell mennem Kowl oonba. Ahogy bejutottak Cim Sa Cujba, Webbnek feltűnt, hogy Pak-fej minduntalan hátranéz. – M i baj? – kérdezte. – Azt hiszem, uram, félek. – Nem hitte el, amit mondtam? Hogy nincs félnivalója? – Nem azért, uram! Gondolom, hinnem kell magának, mert láttam, mit csinált, és láttam Vu ng arcát, amikor beszélt hozzá. Úgy érzem, magától félek. Pedig lehet, hogy nem kellene, me ga védett meg engem. Valamit láttam Vu Szong szemében. Nem tudom megmagyarázni. – Ne törıdjön vele – mondta David, a zsebébe nyúlva pénzért. – Nıs ember, Pak-fej? Vagy v gy barátja? Mindegy. – Nıs vagyok, uram! Van két felnıtt gyermekem, akiknek nem rossz állásuk van. Ők is hozzá k a háztartáshoz. Jók a körülményeim. – Most még jobbak lesznek. Menjen haza, fogja a feleségét és a gyerekeit, ha akarja, és a tókázzon, Pak-fej! Hajtson be mélyen az Új Területekre! Álljon meg, és fogyasszon el egy jó orát Tuen Munban vagy Jüen Lungban, aztán autókázzanak még! Hadd örüljenek ennek a jó autón – Uram? – Egy kis hsziai-hszin – folytatta Webb pénzzel a kezében. – Amit angolul ártatlan hazugs ak nevezünk. Tudja, azt akarom, hogy annyi kilométer legyen a kocsiban, mintha engem vitt volna délután – és éjjel. – Hova? – Elvitte Mr. Cruettet elıször Lo Vuba, aztán a hegyi utakon keresztül Lok Ma Csauba. – Ott vannak az átkelıhelyek a Népköztársaságba. – Igen, ott – helyeselt David, kivett két százas bankjegyet, aztán egy harmadikat. – Gond lja, hogy jól meg tudja jegyezni az útvonalat? – Teljesen biztosan, uram! – És azt is el tudná mondani – tette hozzá, miközben ujjai a negyedik százast fogták –, h zálltam a kocsiból Lok Ma Csaunál, és mászkáltam a hegyekben egyórányit, vagy ilyesmi? – Tíz órát is, ha akarja, uram! Nincs szükségem alvásra. – Egy óra elég lesz – David odatartotta a négyszáz dollárt a sofır bámuló szeme elé. – És a nem tartja meg a megegyezésünket. – Ne legyenek kétségei, uram! – kiáltotta Pak-fej, egyik keze a kormányon, a másikkal meg adva a bankjegyeket. – Fölszedem a feleségemet a gyerekekkel, a szüleit és az enyémeket is. Ez a jószág, amit vezetek, elég nagy tizenkét embernek is. Köszönöm, uram! Köszönöm! – Tegyen ki úgy tíz utcányira a Salisbury Roadtól, és hajtson el a környékrıl. Nem akarom ezt az autót Kowloonban lássák. – Nem, uram, ez nem is lehetséges. Lo Vuban leszünk és Lok Ma Csauban! – Ami a holnap délelıttöt illeti, mondjon, amit akar. Én már nem leszek itt, elmegyek az el. Engem nem lát többé. – Értem, uram! – Akkor vége az üzletünknek, Pak-fej – mondta Jason Bourne, és gondolatai visszatértek a itervéhez, amely egyre világosabbá vált minden lépésével, amit tett. És minden lépés közele rie-hez. Minden tisztább lett. Szabadabbnak érezte magát, így, hogy nem önmaga volt. Öt óra két perckor a nyilvánvalóan zavarodott Liang gyors léptekkel kiment a Regent üvegajt Nyugtalanul végignézett az érkezı és távozó vendégeken, aztán balra fordult, és lesietett ezetı lejárat kövezetén. David a szökıkút vízesésén keresztül figyelte az udvar szemközti o takarásában átfutott a forgalmas helyen, kerülgetve az autókat és a taxikat. Elérte az átjá te Liangot a Salisbury Roadon. Megállt az utca közepén, egész testével balra fordulva. Az igazgatóhelyettes hirtelen megállt, elıredılt testtel, idegesen, mint akinek siettében hir telen eszébe jutott valami, vagy meggondolta magát. Az utóbbi lehet – gondolta David, mi

közben óvatosan elfordította a fejét, és látta, hogy Liang átfut a bejárati feljárón, és a hopping Centre felé siet a zsúfolt járdán. Webb tudta, hogy elveszti a tömegben, ha nem si et, úgyhogy feltartotta mindkét kezét, megállítva így a forgalmat, és átlósan átfutott a fe s dudálás és a sofırök dühös szitkozódásai közepette. Izzadtan, nyugtalanul ért a járdára, . Hol lehet? A keleti arcok tengere összemosódott, annyira egyformák voltak. Hol van? David elıresietett, bocsánatkéréseket mormolva azoknak, akiknek nekiment, és az arcukba bám lt. Biztosan ı Liang – de nem biztos, nem igazából. Látott egy sötét öltönyös alakot beford kötıi sétányra, egy hosszú betoncsíkra a víz mellett, ahol az emberek horgásznak, sétálnak szoktak a kora reggeli órákban. Még mindig csak a hátát látta a férfinak, és ha ez nem Lian kor teljesen elveszti a nyomát. Webb futni kezdett a parti sétány boltíves bejárata felé. Hongkong láthatára szikrázott a an a napfényben, a kikötı forgalma ırjítıen kavargott. Webb lassított, és átment a boltív a volt másik út vissza a Salisbury Roadra, csak a bejáraton keresztül. A sétány zsákutcaként tett a vízpartra és ez felvetett egy kérdést, valamint a választ a másikra. Miért ment Lian a egyáltalán ı volt az – zsákutcába? Mi vezette erre? Egy kapcsolat? Egy jel? Bármi volt, a i nem veszi számba azt a lehetıséget, hogy követik: David csak ezt akarta tudni. Kiderült, hogy áldozata pánikban van: a váratlan csak további pánikba kergeti. Jason Bourne szeme nem hazudott. Liang volt az, de az elsı kérdés megválaszolatlan mar adt, még bonyolultabban, mint Webb gondolta. Az ezernyi és ezernyi telefonfülke közül, ame ly Kowloonban található – eldugva zsúfolt árkádok alatt, sötét átjárók elhagyott sarkaiban egy nyilvános telefont választott a sétány belsı oldalán. Jól látható volt a nyílt utcán, e pén, amely maga is zsákutca volt. Nem volt kétséges: még a legutolsó amatırnek is jobb véde e lenne. Láthatóan pánikban volt. Liang a zsebébe nyúlt apróért, és hirtelen, mintha belsı hang vezényelné, David rájött: n eti meg, hogy ez a telefonhívás megtörténjék. Ha sor kerül rá, akkor neki magának kell megt . Ez a terv része, egy mozzanat, amely közelebb viheti Marie-hez. Az irányításnak az ı kezé kell lennie, nem másokéban! Futni kezdett, egyenesen a nyilvános telefon fehér műanyag fülkéje felé. Kiáltani akart, tudta, hogy közelebb kell érnie, ha azt akarja, hogy hallatsszék a hangja a vízparti zúgásb n. Az igazgatóhelyettes éppen befejezte a tárcsázást. Valahol csengett egy telefon. – Liang! – ordította Webb. – Tegye le azt a telefont! Ha életben akar maradni, tegye le, és jöjjön onnan! A kínai megpördült, arca merev lett a rettegéstıl. – Maga? – kiáltotta hisztérikusan, hát yaghoz szorította. – Ne... ne! Ne most! Ne itt! Hirtelen lövések zaja hallatszott a levegıben, a szaggatott hang belevegyült a kikötıi zs vajba. A rémület végigsöpört a sétányon, ahogy az emberek kiáltoztak és jajgattak, földre d at vagy futottak mindenfelé a fenyegetı halál rémülete elıl. 10. – Aija! – ordította Liang, és lebukott a telefonfülke oldalához, miközben a golyók becsapód y falába, és fölötte robbantak a levegıben. Webb elırelendült a kínai felé, odakúszott mell húzta a tokjából. – Ne! Mit csinál? – Liang jajgatott, míg David mellette fekve megragadta ingénél fogva, és a pengét az állához szorította, véres csíkot karcolva a bırébe. – Ahhhí! – A hisztérikus kiáltás beleveszett a sétány zűrzavarába. – Mondja meg a számot! Azonnal! – Ne csinálja ezt! Esküszöm, nem tudtam, hogy csapda! – Csapda, de nem nekem, Liang – mondta Webb alig hallhatóan, és arcára izzadságcsöpp görd nem magának! – Nekem? Maga megırült? Nekem miért? – Mert tudják, hogy itt vagyok most, hogy maga látott engem, és beszélt velem. Maga tele fonált, és nincs magára szükségük többé. – De miért? – Adtak magának egy telefonszámot. Maga megtette a dolgát, és nem maradhatnak nyomok. – Ez semmit nem magyaráz meg! – Lehet, hogy a nevem majd igen. Jason Bourne. – Ó, istenem... – suttogta Liang, arca elsápadt, ajkai szétnyíltak, ahogy Davidre bámult. – Maga csak láncszem – mondta Webb. – Maga halott. – Nem, nem! – A kínai a fejét rázta. – Ez nem lehet! Nem ismerek senkit, csak a számot. E es irodáé a New World Centre-ben, egy alkalmi telefonkészüléké. Kérem, higgyen nekem! A szá -négy-négy-nulla-egy! Ne öljön meg, Mr. Bourne! A mi keresztény Istenünk szerelmére kérem, gye!

– Ha azt gondolnám, hogy a csapda nekem szólt, ez egész torkából vér folyna, nemcsak az á om-négy-négy-nulla-egy? – Igen, pontosan! A fegyverropogás olyan hirtelen maradt abba, ahogy elkezdıdött. – A New World Centre jobbra van, fölöttünk, ugye? Egyike azoknak az ablakoknak ott? – Pontosan! – Liang megrázkódott, képtelen volt levenni a szemét David arcáról. Aztán szo ta, és szemhéjai alól könnyek csorogtak, ahogy hevesen rázta a fejét. – Sosem láttam magát! resztjére esküszöm! – Néha már azt sem tudom, Hongkongban vagyok-e vagy a Vatikánban. – Webb fölemelte a fejé körülnézett. A sétányon mindenfelé rémült emberek kezdtek bizonytalanul fölemelkedni. Anyá magukhoz gyerekeiket, férfiak tartották az asszonyokat, és nık, férfiak, gyerekek emelked tek térdre, aztán lábra, és hirtelen elindult a menekülı tömeg a Salisbury árkádjai felé. – hogy innen telefonáljon? – Igen, uram! – De miért? Megokolták? – Igen, uram! – Az isten szerelmére, nyissa már ki a szemét! – Igen, uram! – Liang megtette, de félrenézett, ahogy beszélt. – Azt mondták, nem bíznak dégben, aki a 6-9-0-ás lakosztályt kérte. Olyan ember, aki hazugságra kényszeríthet emberek másokat. Ezért akartak megfigyelni, amikor beszélek velük... Mr. Bourne – nem, nem mondom ezt! Mr. Cruett! Egész nap próbáltam elérni magát, Mr. Cruett! Azt akartam, hogy tudja, ál andóan zaklatnak, uram! Folyton hívtak, tudni akarták, mikor telefonálok nekik – innen. Fo lyton mondtam, hogy még nem érkezett meg! Mi mást tehettem volna? Olyan állhatatosan próbál am elérni magát, láthatja, próbáltam figyelmeztetni, uram! Nyilvánvaló, nem? – Az nyilvánvaló, hogy maga átkozott bolond! – Én nem vagyok felkészülve ilyen munkára. – Akkor miért vállalta? – A pénz miatt, uram! Csianggal voltam a Kuomintangban. Feleségem van és öt gyermekem, ké fiú, három lány. Ki kell szállnom ebbıl. Kutatják a múltamat, levakarhatatlan címkéket rag nak rám. Tanult ember vagyok, uram! A fudani egyetemen második voltam az évfolyamon. S anghajban saját szállodám volt. De mindez már olyan mindegy. Ha Peking bevonul ide, neke m végem van, a családomnak befellegzett. És most maga azt mondja, ettıl a perctıl halott v agyok. Mit tegyek? – Peking nem fogja bántani a gyarmatot, nem akarnak semmit megváltoztatni – mondta Dav id, emlékezve arra, amit Marie mondott azon a szörnyű estén, miután McAllister elment a ház kból. – Hacsak nem ırültek veszik át az irányítást. – De hát mindnyájan ırültek, uram! Nehogy mást higgyen! Maga nem ismeri ıket! – Talán nem. De ismerek néhányat maguk közül. És ıszintén szólva, bár ne ismernék. – Az vesse az elsı követ ránk, aki bűn nélkül való, uram! – Köveket, nem ezüsttel tele zsákokat, mint Csiangnak? – Tessék, uram? – Hogy hívják a három lányát? Gyorsan! – Ők... ık... Vang... Vang So... – Hagyjuk! – ordította David, lenézve a Salisbury boltívre. – Ni busi zsen! Maga nem embe , maga disznó! Éljen nyugodtan, Liang a Kuomintangból! Éljen nyugodtan, ameddig hagyják. Én nem törıdöm magával. Webb talpra állt, felkészülve, hogy újra ledobja magát az elsı rendhagyó fényre, amely eg akból felvillan bal felıl. Jason Bourne nagyon jól látott: sehol semmi. David csatlakozo tt a boltív felé menekülıkhöz és átfurakodott a tömegen a Salisbury Road felé. Zsúfolt, lármás árkád alól telefonált, a Nathan Roadon túl. Mutatóujját a jobb fülébe dug tábban halljon. – Vej? – szólt bele egy férfihang. – Bourne vagyok, és angolul fogok beszélni. Hol a feleségem? – Votö tien an! Azt mondják, számos dialektusát beszéli a nyelvünknek. – Régen jártam itt, és azt akarom, hogy mindent tisztán megértsenek. A feleségemrıl kérde – Liang megadta ezt a számot? – Nem volt más választása. – Halott ember. – Nem érdekel, mit csinál, de a maga helyében meggondolnám, hogy megöljem ıt. – Miért? Aljasabb, mint egy féreg.

– Mert nagyon rosszul választották ki. Hülye, sıt hisztériás. Túl sok embernek beszélt. A nközpontos azt mondta, néhány percenként hívott engem. – Hívta magát? – Reggel érkeztem. Hol a feleségem? – Liang hazug! – Maga sem gondolta, hogy ott maradok a lakosztályban, igaz? Kényszerítettem, hogy adj on másik szobát. Látott minket beszélni, vitatkozni vagy fél tucat figyelı alkalmazott. Ha egölik, több pletyka lesz, mint amennyit bármelyikünk akarna. A rendırség keresni fog egy g zdag amerikait, aki eltűnt. – A nadrágja tele van – mondta a kínai. – Talán ez elég. – Elég. Nos, mi van a feleségemmel? – Hallottam, amit kérdezett. Nem vagyok felhatalmazva ilyenfajta információra. – Akkor kapcsoljon valakit, aki igen. Azonnal! – Találkozni fog másokkal, akik tájékozottabbak. – Mikor? – Majd visszahívjuk. Melyik szobában van? – Én hívom magukat. Kap tizenöt percet. – Maga utasít engem? – Tudom, hol van, melyik ablakban, melyik irodában – maga gyengén bánik a puskával. Be ke lett volna burkolni a závárt: a nap visszaverıdik a fémrıl, ez alapvetı. Harminc másodperce elül harminc méterre leszek az ajtajától, de maga nem fogja tudni, hol, és nem hagyhatja e l a telefont. – Nem hiszek magának. – Jó, tegyen próbára! Maga most nem lát engem. Én látom magát. Tizenöt percet kap, és ami ahívom, beszélni akarok a feleségemmel. – Nincs itt. – Ha azt gondolnám, hogy ott van, maga már halott lenne, a feje le lenne vágva, és ki le nne hajítva az ablakon, hogy csatlakozzék a többi szeméthez a kikötıben. Ha azt hiszi, túlz csak kérdezısködjön. Kérdezzen meg olyanokat, akiknek már volt velem dolguk! Kérdezze meg ajpanját, Jao Minget, aki nem is létezik. – Én nem tudom elıvarázsolni a feleségét, Jason Bourne! – kiáltotta a megrémült ember. – Adjon egy számot, ahol elérhetem! Vagy hallom a hangját, vagy nincs más. Kivéve a maga ej nélküli holttestét és egy fekete kendıt az elvágott torka körül. Tizenöt perce van! David letette a telefont, és letörölte az izzadságot az arcáról. Ez beindult. A gondolata és a szavai már Jason Bourne-éi voltak – visszatért a homályosan derengı idıbe, és ösztönö t mondjon, mit tegyen, mivel fenyegetızzék. Valahol ott volt benne ez a tudás. Elıbukkan t valami távoli múltból. Vagy talán benne él, és belülrıl követeli, hogy irányítsa ıt, bízz iban, aki benne él? Elhagyta a nyomasztóan zsúfolt árkádot, és jobbra fordult az egyenletes n forgalmas járdán. A Cim Sa Cujon a Golden Mile az éjszakára készült, neki is ez a dolga. issza kell mennie a szállodába, az igazgatóhelyettes már messze járhat innen. És vélhetıleg gyet vált Tajvanba, ha igaz, amiket hisztérikusan állított. David használhatná a teherlifte , hogy feljusson a szobájába, ha várnák ıt az elıcsarnokban, bár ez kétséges. A New World C eli magasles csak elhagyott iroda, nem fıhadiszállás, a lövész pedig nem parancsnok, csak közvetítı, aki bizonyára halálra van rémülve. Minden lépéssel, amelyet David a Nathan Roado tt, szaporább lett a lélegzete és gyorsabb a szívverése. Tizenkét perc múlva meghallja Mari angját. Ó, jóisten, mennyire szeretné hallani! Muszáj! Ez az, amitıl egyáltalán megırizheti eszét. – Lejárt a tizenöt perce – mondta David az ágya szélén ülve, próbált uralkodni a szívverésé tt, vajon annak gyors visszhangja hallható-e annyira, mint ahogy ı hallja és nem okozz a-e a hangja remegését. – Hívja az öt-kettı-hat-öt-hármat. – Öt? – Davidnek feltűnt a változás. – Hongkongban van, nem Kowloonban. – De hamarosan átviszik. – Visszahívom magát, miután beszéltem vele. – Nincs rá szükség, Jason Bourne! Jól értesült emberek vannak ott, velük beszélhet. Az én m véget ért, és engem nem is látott. – Nem is kell, hogy lássam. Fotó készül magáról, amikor elhagyja az irodát, és nem fogja hogy ki és honnan veszi le magát. Valószínűleg lát egy csomó embert – a hallban vagy a lift agy az elıcsarnokban –, de nem fogja tudni, melyiknél van kamera, amelynek lencséje egy gomb a zakón, vagy egy jelvény a retiküljén. Minden jót, lakáj! Álmodjon szépeket!

Webb lenyomta a telefon gombját, megszakítva a vonalat: várt három percet, hallgatva a vonal búgását, és elkezdett tárcsázni. Hallotta, hogy kicseng. Jézusom, ezt nem lehet kibí – Vej? – Itt Bourne. Adja a feleségemet! – Ahogy óhajtja! – David? – Teljesen jól vagy? – kiáltotta Webb már-már a hisztéria határán. – Igen, fáradt vagyok, ennyi az egész, drágám! És te jól vagy? – Bántottak téged? Bántottak? – Nem, David, egészen kedvesek. De tudod, néha milyen fáradt tudok lenni. Emlékszel arra a hétre Zürichben, amikor meg akartad nézni a Fraumünstert és a múzeumokat, vitorlázni aka a Limmaton, és azt mondtam, hogy nincs kedvem hozzá? Nem is volt semmilyen hét Zürichben. Csak az a lidércnyomásos éjszaka, amikor mindketten majdnem meghaltak. Az a vesszıfutás potenciális gyilkosai elıl a Steppdeckstrassén, miközb n Marie-t majdnem megerıszakolták az elhagyott Guisan rakparton. Mit akar ezzel mond ani Marie? – Igen, emlékszem. – Akkor nem kell aggódnod értem, drágám! Hál' istennek, hogy itt vagy! Hamarosan együtt l k, megígérték. Olyan lesz, mint Párizsban, David! Emlékszel Párizsra, amikor azt hittem, el esztettelek? De visszajöttél hozzám, és mindketten tudtuk, hová kell mennünk. Az a kedves u ca a sötétzöld lombú fákkal és a... – Ennyi elég, Mrs. Webb – szólt közbe egy férfihang. – Vagy hívhatom Mrs. Bourne-nak? – t zzá, egyenesen a telefonba beszélve. – Gondolkodj, David és légy óvatos! – kiáltotta Marie a háttérbıl. – Ne aggódj, drágám! A a zöld fasorral, a kedvenc fám... – Ting cse! – kiáltotta a férfihang, és kiadott egy utasítást kínaiul. – Vigyék innen! In d neki! Gyorsan! Ne hagyják beszélni! – Ha bármi baja esik, bánni fogja rövid élete végéig – mondta Webb fagyosan. – Esküszöm, gát. – Eddig semmi okot nem adtunk arra, hogy fenyegetızzön – válaszolta a férfi lassan, ıszin hangon. – Hallotta a feleségét. Jól bánunk vele. Nincs panasza. – De valami baj van vele! Mi a fenét csináltak, amit nem mondhat el nekem? – Ez csak a feszültség, Mr. Bourne! És mondott valamit kétségtelenül, aggodalmában megpró i a helyet – tévesen, hozzáteszem –, de még ha pontos is lenne, ugyanúgy használhatatlan a a számára, mint a telefonszám. Már úton van egy másik lakásba, egyikbe a milliók közül Hong miért bántanánk egyáltalán? Ebbıl semmi hasznunk nem származna. Egy nagy tajpan akar talál magával. – Jao Ming? – Mint magának, neki is több neve van. Talán meg tudnak egyezni egymással. – Ha nem, meghal. És maga is. – Elhiszem, amit mond, Jason Bourne! Maga megölte egy közeli vérrokonomat, aki szinte elérhetetlen volt a saját szigeti erıdítményében, Lantauban. Biztosan emlékszik rá. – Nem írok naplót. Jao Minggel mikor találkozhatom? – Ma éjjel. – Hol? – Meg kell értenie, ıt nagyon sokan ismerik, úgyhogy a legszokatlanabb helyen kell. – Felteszem, én választom meg. – Errıl természetesen szó sem lehet. Ne is tiltakozzon! Nálunk van a felesége. David kétségbeesetten érezte, hogy kicsúszik a kezébıl az irányítás, amire pedig nagy szü . – Mondja! – A zárt negyedben. Feltételezzük, hogy ismeri. – Csak hallottam róla – javította ki Webb, próbálva összeszedni az emlékeit. – A legmocsk yomornegyed a föld színén, ha jól emlékszem. – Mi más lenne? A Népköztársaságnak egyetlen legális tulajdona az egész gyarmaton. Még az Mao Ce-tung is engedélyezte a mi rendırségünknek, hogy tisztogassák meg. De nem fizettek é te eleget. Lényegében ugyanolyan maradt. – Este hánykor? – Sötétedés után, de mielıtt a bazárt bezárják. Fél tíz és nem késıbb, mint háromnegyed t – Hogy találom meg Jao Minget – aki nem Jao Ming?

– Van egy asszony az elsı blokkban a piacon, aki kígyóbelet árul serkentıszer gyanánt, le kább kobrát. Menjen oda hozzá és kérdezze meg, hol van a nagy ember! Megmutatja, merre men jen. Várni fogják. – Nem jutok oda. Az én bırszínemet nem kedvelik arrafelé. – Senki nem fogja bántani. Azért jobb, ha nem visel feltűnı ruhát vagy értékes ékszert. – Ékszert? – Ha drága órája van, ne viselje. – Köszönöm a tanácsot. – Még valami. Eszébe ne jusson beavatni a hatóságokat vagy a konzulátusát egy meggondolat ötlet sugallatára, hogy veszélyeztesse a tajpant! Ha ezt teszi, a felesége meghal. – Ez fölösleges volt. – Jason Bourne esetében semmi sem fölösleges. Figyelni fogjuk. – Kilenc harminc és kilenc negyvenöt között – mondta Webb, és letette a kagylót, miközben ágyról. Odament az ablakhoz, és kinézett a kikötıre. Mi lehetett az? Mit próbált Marie mon neki? „Tudod, néha milyen fáradt tudok lenni.” Nem, nem tudja. A felesége erıs, ontariói farmról való lány, aki sohasem panaszkodott fár ságról. „Nem kell aggódnod értem, drágám!” Nevetséges megjegyzés, ezzel Marie is biztosan tisztában volt. Nem szokott értékes pilla natokat butaságokra pazarolni. Hacsak... összefüggéstelenül fecsegett volna? „Olyan lesz, mint Párizsban, David... mindketten tudtuk, hová kell mennünk... az a ked ves utca a sötétzöld lombú fákkal.” Nem, nem fecsegés, csak úgy tett, mintha fecsegett volna: ez üzenet volt. De micsoda ? Miféle kedves utca a zöld fákkal? Semmi nem ötlött föl benne, és ettıl majdnem eszét vesz Csalódást okoz Marie-nek! Küldött egy jelzést, és nem tudja felfogni. „Gondolkodj, David és légy óvatos! Ne aggódj, drágám! Az a kedves utca a zöld fasorral, a enc fám...” Milyen kedves utca? Miféle francos fasor, miféle kedvenc fa? Semmi nem jutott eszébe , pedig kellene! Kapcsolnia kellene, nemcsak kibámulni az ablakon üres aggyal. Segítség, segítség! – kiáltotta magában, senkinek. Egy belsı hang azt súgta neki, ne rágódjék azon, amit úgysem tud megérteni. Tennivalói va nem hajlandó odasétálni az ellenség által választott találkozóhelyre bizonyos elıtanulmány kább saját kártyával kell játszania... „Azért jobb, ha nem visel feltűnı ruhát...” Nem lenne feltűnı semmiképp – gondolta David –, de most valami teljesen ellenkezınek és v annak kell lennie. A hónapok során, amikor lehámlottak róla Jason Bourne rétegei, egy dolog folyton ismétlıd Változni, változni, változni. Bourne művésze volt az átváltozásnak: kaméleonnak is hívták, beleolvadt a különféle környezetekbe. Nem groteszk módon, nem mint egy karikatúra, parókáva gasztott orral, hanem úgy, hogy a megjelenésének a lényegét tudta igazítani az adott körülm z – így akik találkoztak a „gyilkossal” fényes nappal, vagy egészen közelrıl látták, különb ról a férfiról, akire Ázsia- és Európa-szerte vadásztak. A részletek mindig ellentmondók vo haja sötét vagy világos, a szeme barna, kék vagy szürke, a bıre sápadt, napbarnított vagy násos, a ruhája jól szabott és alkalmas arra, hogy kávéházi randevún viselje, vagy lompos, ul szabott, mintha vízparton vagy egy külvárosban találkoztak volna. Átváltozni. Megerıltet , a legkevesebb mesterkéltséggel. David Webb bízott a benne élı kaméleonban. Szabad folyást ged a dolgoknak. Megy, amerre Jason Bourne irányítja. A szívettépı telefonbeszélgetés után átment a Peninsula Hotelbe és nagy összegű, láthatat borravalóért kivett egy szobát, diplomatatáskáját pedig elhelyezte a szálloda széfjében. V yi lélekjelenléte, hogy Cactus harmadik hamis útlevelével jelentkezzék be. Ha bárki keresi csak a Regentben használt név fog beugrani: mindössze ennyit tudnak. Ismét visszament a Salisbury Roadra, a szolgálati liftet használva gyorsan bement a szobájába, és összepakolta azt a néhány dolgot, amire szüksége volt, a repülıs táskába. De ett ki a Regentbıl. Ha keresik ıt, azt akarta, hogy ott keressék, ahol nincs. Elhelyezkedett a Peninsulában, volt ideje enni valamit, és bevásárolni néhány üzletben na ugtáig. Sötétedésre ott kell lennie a zárt negyedben – még fél tíz elıtt. Jason Bourne adta kat, David Webb engedelmeskedett. Kowloon zárt negyede körül nincs látható fal, mégis olyan élesen elkülönül, mintha magas ac tték volna körül. Azonnal érzékelhetı ez a zsúfolt piacon, amely végighúzódik az utcán a sö házak elıtt – a kalyibák teljes összevisszaságban egymás hegyén-hátán összetákolva szinte

keltik, mintha bármelyik percben saját súlyától összeomolhatna az egész és nem marad más, lmaz. De lehet találni megtévesztı szilárdságot, ha valaki lemegy a nyomornegyed szívébe ve lépcsısoron. Odalenn, az alsó részen, macskaköves sikátorokban keresztgerendák támasztják a teket. A mocskos átjárókon nyomorék koldusok keverednek félmeztelen prostituáltakkal és utc kábítószerárusokkal a csupasz villanykörték hátborzongató fényében, melyek a kıfal melletti Nyirkosság korhadó szaga terjeng, minden pusztul és rothad, de az idı ereje örökkévalóvá t t a rothadást, megkövesedett, megszilárdult. A büdös sikátorokban itt-ott alig megvilágított lépcsık vezetnek föl a magasabban épült l lakásokhoz, átlagosan háromszintesek a házak, kettı a föld szintje felett. Az ütött-kopott szobákban a narkotikumok és a szex legszélesebb választékát árulják: mindezt a rendırség tu lgatólagos megegyezéssel mindkét részrıl. A hatóságok alig kockáztatják, hogy beavatkozzana negyed életébe. Ez önfenntartó pokol. Ám legyen! Odakinn, a nyitott piacon, a szeméttel borított utcákon, ahol nem járhat autó, a felállít elárusító asztalok alkalmi vagy lopott árukkal voltak megrakva, forró olajban sültek a gya külsejű és frissességű húsok és halak, melyeket újságpapírból sodort zacskókban árusította Tömegek özönlöttek a homályos lámpák által gyengén megvilágított utcákon, alkudoztak maga n, fel-alá mászkálva, vásároltak és eladtak. Aztán ott voltak a csencselık, nık és férfiak ztalok nélkül, akiknek az árui elárasztották a járdákat. Ezek csecsebecsét, bizsut, olcsó é árultak, legtöbbjét lopták a dokkokból, és himbálózó kalitkákat trillázó kis madarakkal. A furcsa, büdös bazársor elején magányos, férfias külsejű nı ült egy alacsony faszéken, v tárva, elıtte nyúzott kígyók és belsırészeik. Sötét szemében látható félelemmel nézte a kez dalán a sziszegı kígyók tekergésétıl hullámzó vászonzsákokban vártak sorsukra a további kib a fogságtól. A termetes nı meztelen jobb talpát rajta tartotta egy fekete, laposfejű királ kobrán, amelyik mozdulatlanul, merev tekintettel bámulta az állandóan hullámzó tömeget. A n ott piac mocska állandó barikádot képezett a fal nélküli zárt negyed körül. Megkerülve a sarkot, a hosszú bazársor végérıl kócos, zilált alak fordult be a forgalmas férfi olcsó, bı barna öltönyt viselt, nadrágja túl nagy, zakója túl bı, mégis feszült izmos es karimájú, fekete és összetéveszthetetlenül keleti stílusú kalapja árnyékba borította az sú, ami illett a sétálóhoz, aki meg-megállva bámészkodik a különféle állványok és asztalok ut, de csak egyszer nyúlt próbaképpen a zsebébe vásárlás miatt. Kissé görnyedt testtartássa t akit meghajlított az évek során végzett nehéz munka a földeken vagy a vízen, és aki sosem zott kemény munkájához képest kielégítıen. Valami szomorúság áradt a férfiból, a hiábavalós omorító tudata. A tehetetlenség felismerése, a büszkeség hiánya, a tudat, hogy nincs mire b k lennie: a túlélés ára túlságosan nagy. És ez a férfi, ez a görnyedt alak, aki nehézkesen ságpapír zacskóba rakott gyanús sült halat, hasonlított a piacon lévı férfiak többségéhez – hetetlen volt tılük. Közeledett a férfias kinézetű nıhöz, aki most egy még vonagló kígyót b – Hol van a nagy ember? – kérdezte Jason Bourne kínaiul, szemét a mozdulatlan kobrára sze ezve, miközben papírzacskójából zsír csöpögött a bal kezére. – Korán jött – válaszolta az asszony kifejezéstelen hangon. – Sötét van, de korán van még – Azt mondták, siessek. Maga felülbírálja a tajpan utasításait? – Baszottul gyengén fizet ahhoz képest, hogy tajpan – vetette oda a nı kantoni tájszólásb i gondom vele? Menjen le a mögöttem lévı lépcsın, és forduljon balra az elsı sikátoron. Egy l tizenöt-húsz méternyire. Ő várja a fehér embert, hogy elvezesse a tajpanhoz. Maga a fehér ber? Nem látok jól ebben a világításban és jól beszél kínaiul – de nem úgy néz ki, mint egy an öltözve. – Ha maga volna az én helyemben, akarna úgy kinézni, úgy öltözni, mint egy fehér ember, h mondanák, hogy jöjjön erre a helyre? – Szavamra, inkább úgy akarnék kinézni, mintha a Csing Kaojenbıl való volnék! – mondta az y nevetve, és kevés foga kivillant. – Különösen, ha pénz van magánál. Pénzt visz, Csungkuo – Ez hízelgı rám nézve, de nem. – Hazudik. A fehér emberek az eget lehazudják, ha pénzrıl van szó. – Jól van, hazudok. Remélem, a kígyója nem támad meg ezért. – Hülye! Ez öreg és se méregfoga, se mérge nincs. De a férfi szervének a jelképe. Pénzt h Maga ad nekem pénzt? – Egy szívességért igen. – Aija! Ha ezt az öreg testet akarja, biztosan balta van a nadrágjában fasz helyett! D arabolja föl vele a kurvát, ne engem. – Szó sincs baltáról – mondta Bourne, és jobb kezét a nadrágzsebébe csúsztatta. Kihúzott i százdollárost, és a tenyerében az asszony arca elé tartotta úgy, hogy a környezı árusok n meg.

– Aija-aija! – suttogta az asszony, amint Jason elhúzta a bankjegyet kapkodó ujjai elıl: a döglött kígyó leesett vastag lábai közé. – A szívesség – ismételte meg Bourne. – Ha maga azt gondolta, maguk közül való vagyok, az m, hogy a többiek is azt gondolják. Mindössze annyit, kérek, hogy ha bárki kérdezi magát, a hér férfi sosem bukkant föl. Így rendben van? – Rendben! Adja ide a pénzt! – A szívesség? – Maga kígyót vett. Kígyót! Mit tudnék én egy fehér férfiról? Itt nem járt. Itt van a kíg ni! – az asszony elvette a pénzt, összemarkolta a kígyóbelet, majd nejlonzacskóba gyömöszöl yen ott állt a hivalkodó felirat: Christian Dior. Bourne még mindig görnyedten, kétszer gyorsan meghajolt, és folytatta útját a tömegen ker tül, bedobta a kígyóbelet egy csatornába, távol az utcai lámpától, hogy senki ne vegye észr ssz szagú, zsíros halaszacskót tartva ismét úgy tett, mintha enne belıle, amint lassan lépk tt a zárt negyed párás belseje felé. Az órájára pillantott, miközben eldobta a halat. Negye olt, a tajpan ırei már a helyükön lesznek. Tudnia kell, mennyire van megszervezve a bankár biztonsága. Azt akarta, hogy a haz ugság, amit az elhagyott irodában rejtızı orvlövésznek mondott, igaz legyen. Hogy ne ıt fig jék, hanem ı figyeljen. Emlékezni akart minden arcra, a hadművelet minden részvevıjére, a g saságra, mellyel az ırök cselekednek és döntenek kényszerhelyzetben, a hírláncolatra, de mi kelıtt a tajpan biztonsági intézkedéseinek gyenge pontjaira. David megértette, hogy Jason Bourne veszi át az irányítást: van értelme annak, amit csinál. A bankár üzenete ezekkel a s kal kezdıdött: „feleséget feleségért”... Csak egy szót kell megváltoztatni: „Egy tajpant eg . Bourne befordult a bal oldali sikátorba, és ment vagy száz métert, fejét sem biccentve a rra, amit láthatott, hiszen a zárt negyed lakója, akinek kiadta most magát, nem tett vol na másképpen. Pedig lett volna mit nézni. Egy sötét lépcsıházban egy nı térden állva tette, ték, miközben a föléje tornyosuló férfi a nı feje fölé tartotta a pénzt. Egy fiatal pár, ny kósok, közel az ırjöngéshez, tárgyaltak egy drága, fekete bırzakót viselı férfival. Egy kis garettát szíva a kıfalra vizelt. Egy láb nélküli koldus kerekes deszkán csattogva a macskak ngosan könyörgött alamizsnáért. Egy másik homályosan megvilágított lépcsıházban jól öltözöt gyik kurváját, hogy eltorzítja az arcát, ha nem keres több pénzt. Míg David Webb azon meren t, hogy bizony nem Disneylandben jár, Jason Bourne úgy tanulmányozta az utcát, mint aki a harcmezın van, az ellenség vonalai mögött. 9.24. A katonák elfoglalták ırhelyeiket. A ket elkű férfi megfordult, és elindult visszafelé. A bankár kurvája készenlétben sétált, fényes piros blúza kigombolva, alig fedte kis melle zűk szoknyáján a hagyományos slicc majdnem a csípıjéig ért. Szinte karikatúra volt. A „fehé szthette el. Elsı szempont: hangsúlyozni a nyilvánvalót. Valami, amire emlékezni kell: a f inom árnyalatok nem illenek a helyzethez. Néhány méterrel a nı mögött egy férfi beszélt a k rtott rádióba. Utolérte a nıt, megrázta a fejét, és elıresietett a sikátor vége felé. Bourn ggörnyesztette testét, és a fal felé fordult. A léptek mögötte koppantak, sietve, izgatotta gyorsulva. Egy másik kínai közeledett és haladt el mellette, kis középkorú férfi sötét öltö magasított sarkú cipıben, nyakkendıben. Nem lehetett a zárt negyed lakója, arcán felháborod t tükrözıdött. Nem szólt a kurvához, csak az órájára pillantott, és tovasietett. Úgy nézett edett, mint aki kötelességszerűen végrehajt egy utasítást, amit ízléstelennek talál. Egy ba Jason tanulmányozta a szabálytalan lépcsıházak sorát: a férfinak ezek valamelyikébıl kell e. A léptek hangja hirtelen volt és rövid, talán húsz méterrel messzebbrıl indult. Tehát a dik lépcsıházból balra, vagy a negyedikbıl jobbra. Az egyik lépcsıházban, az egyik lakásban egy tajpan várja a látogatóját. Bourne-nak ki kell találnia, melyikben, melyik szinten. A tajpannak meg kell lepıdnie, sıt, megdöbbennie. Meg kell értenie, kivel áll szemben, és men yibe fog kerülni neki az akciója. Jason újra elindult, ezúttal tántorogva, mint egy részeg, és egy régi kínai dal szövege j eszébe. „Me li hua cseng csöng liu jüe” – énekelte halkan, neki-nekidılve a falnak, amint ett a kurvához. – Van pénzem – mondta behízelgıen kínaiul. – És te, gyönyörű nı, megadhatod azt, ami kell menjünk? – Sehova, részeg strici! Hordd el magad innen! – Bong ngo! Cseng bong ngo! – a lábatlan koldus csikorogva lefelé csattogott a sikátoron , a fal felé fordulva kiabált. – Cseng bong ngo! – Jau! – kiáltott a nı. – Hordd el magad, mielıtt lerúgom haszontalan testedet a deszkáró i! Mondtam, hogy ne zavard meg az üzletet!

– Ez a csóró részeg az üzlet? Szerzek neked valami jobbat. – Nem ı az én üzletem, drágám! Ő csak bosszúság. Várok valakit. – Akkor levágom a lábát! – kiáltotta a groteszk alak, elıhúzva deszkájából egy bárdot. – Mi a fenét csinál? – kiáltotta Bourne angolul, lábával meglódítva a koldus mellét, desz a félembert a szemközti falhoz. – Vannak törvények! – rikácsolta a koldus. – Megtámadott egy nyomorékot! Kirabol egy nyom – Pereljen be – mondta Jason, és a nıhöz fordult, miközben a koldus elcsattogott a sikáto n. – Maga... angolul beszél? – A kurva rábámult. – Maga is – mondta Bourne. – Maga kínaiul beszél, de nem kínai. – Lélekben talán. Magát keresem. – Maga az a férfi? – Én vagyok. – Elviszem a tajpanhoz. – Nem, csak mondja meg, melyik lépcsıház, melyik emelet. – Nem így szól az utasításom. – A tajpan új utasításokat adott. Felülbírálja az új utasításokat? – Azt csak fı-fı emberétıl vehetem át. – A kis Csungkuo zsen a sötét öltönyben? – Ő mond meg nekünk mindent. Ő fizet nekünk a tajpan nevében. – Kiknek fizet? – Kérdezze meg maga! – A tajpan tudni akarja. – Bourne benyúlt a zsebébe, és kihúzott egy köteg összehajtogato t. – Azt mondta, extra pénzt ad neked, ha együttműködsz velem. Azt hiszi ugyanis, hogy a fı mbere becsapja ıt. A nı a falhoz hátrált, felváltva nézett a pénzre és Bourne arcába. – Ha hazudik... – Miért hazudnék? A tajpan találkozni akar velem, ezt tudod. Neked kell hozzá vinned. Ő m ndta, hogy öltözzem így, viselkedjem így, keresselek meg, és figyeljem az embereit. Honnan tudnék rólad, ha nem mondta volna? – Fenn a piacon. Valakivel találkozott. – Nem voltam ott. Egyenesen idejöttem. – Jason kihúzott néhány bankjegyet. – Mi mindkette tajpannak dolgozunk. Tessék, azt akarja, hogy tedd el ezt, és menj innen, de ne men j föl az utcába. – Odatartotta a pénzt. – A tajpan nagylelkű – mondta a kurva, a pénzért nyúlva. – Melyik kapu? – kérdezte Bourne, visszahúzva a pénzt. – Melyik emelet? Ezt akkor még nem dta a tajpan. – Ott ni – felelte a nı egy távolabbi házra mutatva. – A harmadik lépcsıház, második emel ! – Ki van a fınök fizetési listáján? Gyorsan! – A piacon a kígyóárus cafka, az öreg tolvaj, aki hamis aranyláncokat árul, és az a férfi llal és hússal. – Ez minden? – Megmondtam. Ez minden. – A tajpannak igaza volt, becsapják. Meg fogja köszönni neked. – Bourne kihajtogatott eg y újabb bankjegyet. – De én rendes akarok lenni. A rádiós emberen kívül hányan dolgoznak a – Három másik, szintén rádióval – mondta a kurva, szemét a pénzre szegezve, kinyújtott ké – Itt van, vedd el és menj! Ezen a sikátoron menj, és ne menj föl az útra. A nı megragadta a pénzt és leszaladt a sikátoron, magas sarka kopogott, és eltűnt a homál világításban. Bourne várt, amíg látótávolságon kívülre került, majd megfordult és sietve e s sikátorban a lépcsı felé. Újra fölvette görnyedt tartását, és fölmászott az utcába. Három ta, mit kell tennie, mégpedig gyorsan. 9.36 volt. Egy tajpant egy feleségért. Megtalálta az elsı ırt, aki a halárussal beszélgetett, izgatottan, éles hangon, élénk tag kkel. A nagy zsivajban nem hallották jól egymást. Az árus folyton a fejét rázta. Bourne kiv sztott egy testes férfit az ır közelében: odarohant, nekilökte a gyanútlanul nézelıdı ırnek eugrott. A kis tülekedésben, ami kitört, Jason félrehúzta az ırt, ökölbe szorított kezével az ádámcsutkáját, majd amint lerogyott, tenyere élével nyakszirten csapta. Áthúzta az eszmé t a járdán, kínaiul mentegetızve a tömegben részeg barátja miatt. Ledobta az ırt egy kıraká a rádiót és összetörte.

A tajpan másik embere nem igényelt ilyen körültekintést. Kívül állt a tömegen egymagában, zva. Bourne nyugodtan megközelítette, hiszen sajnálatra méltó megjelenése nem jelentett fen egetést, és kinyújtotta a kezét, mintha koldulna. Az ır megpróbálta elhessegetni, de ez vol z utolsó mozdulata, amire emlékezett, mert Bourne megragadta a csuklóját, megcsavarta, és eltörte a karját. Tizennégy másodperccel késıbb a tajpan második ıre egy szemétdomb árnyéká k roncsa mellé dobva. A harmadik ır beszélgetésbe mélyedt a „kígyós cafkával”. Bourne megelégedésére a nı is fo , mint a halárus: úgy látszik, a zárt negyedben a megvesztegetettekben még van betyárbecsül A férfi kihúzta rádiója antennáját, de nem volt alkalma használni. Jason odaugrott, megrag a a vén, fogatlan kobrát, és odalökte lapos fejét a férfi arcához. A rémült hörgés és üvölt re Jason Bourne-nak szüksége volt. Torkán találta az ırt, azon a ponton, ahol az egész ideg endszert meg lehet ideiglenesen bénítani: Bourne ismét keresztülhúzta áldozatát a tömegen, ntegetızve, és ott hagyta az öntudatlan ırt egy sötét sarokban. Füléhez tartotta a rádiót: hallatszott benne. 9.40 volt. Már csak a fı-fı ember volt hátra. A kis középkorú férfi drága öltönyében és fényes cipıjében rohangált egyik helyrıl a mási embereit, és kínosan igyekezett elkerülni a legkisebb fizikai kontaktust is a standok és árusítóasztalok körül tolongókkal. Alacsony termete megakadályozta az áttekintésben. Bourn lte, merre megy, eléje szaladt, aztán gyorsan megfordult, és elhelyezett egy ökölcsapást a rehajtó potrohán. Ahogy a kínai összegörnyedt, Jason bal kezével átkarolta a csípıjét, és o erıtlen kis figurát a járdaszegélyre, ahol két ember ült egy palackot adogatva egymásnak. E lyezett egy vu-su ütést a bankár nyakán, és odadobta ıt a két férfi közé, majd gondját vise lkohol ködén át is föl kellett fogniuk, micsoda szerencse érte ıket. Voltak itt átkutatható ek, egy öltöny és egy pár cipı, amit mind el lehetett venni tıle. Mindnek jó ára lesz: akár megéri a munkát. 9.43. Bourne most már nem ment görnyedten, eltűnt a kaméleon. Átrohant az emberekkel zsúfolt ut , és lefutott a lépcsın a sikátorba. Megcsinálta! Eltávolította a testırséget! Egy tajpant eségért! Odaért a lépcsıházhoz, a harmadik a jobb oldalon – és elıvette a figyelemre méltó elyet a mongko-ki fegyverkereskedınél vásárolt. Olyan csendben, ahogyan csak tudott, lábáva kipróbálva minden lépcsıt, felmászott a második emeletre. Nekigyürkızött, kiegyensúlyozta lte a bal lábát, és teljes erejébıl belerúgott az ajtóba. Az ajtó beszakadt. Beugrott, és ö ve leguggolt, a fegyvere kibiztosítva. Három férfi nézett rá, félkör alakban elhelyezkedve, mindegyiknél fegyver, mely a fejére . Mögöttük, fehér selyemköntösben hatalmas kínai ült egy karosszékben. A férfi bólintott az Vesztett. Bourne elszámította magát, David Webb meghal. Ami még elkeserítıbb, tudta, hogy Marie halála is hamarosan követheti. Hadd tüzeljenek – gondolta David. Húzzák meg a ravaszt ami a könyörületes véget jelenti! Megölte az egyetlen dolgot, ami számított az életében. – Lıjenek, az isten verje meg! Lıjenek! 11. – Üdvözlöm, Mr. Bourne – mondta a nagydarab férfi a fehér selyemköntösben, egy legyintéssel eit. – Feltételezem, belátja, hogy most le kell tennie a fegyverét a földre, és odébb tolni Igazából nincs más választása, tudja. Webb a három kínaira nézett: a középen álló felhúzta a ravaszt automatáján. David letette erét, és elırelökte. – Vártak engem, nem? – kérdezte nyugodtan, lábra állva, mialatt a jobbján álló ır fölvett . – Nem tudtuk, mit várjunk. Vártuk a váratlant. Hogyan csinálta? Az embereim halottak? – Nem. Megvertem ıket, eszméletlenek, de élnek. – Figyelemre méltó. Azt hitte, egyedül talál itt? – Azt mondták nekem, egy fıemberrel érkezik és másik hárommal, nem hattal. Ez logikusnak tetszett. Ennél több, úgy véltem, gyanús lehetne. – Ezért is jöttek ezek hárman korábban, és nem hagyták el ezt az odút, amióta megérkeztek t gondolta, elfog engem, és kicserél a feleségével? – Nyilvánvaló, hogy neki a világon semmi köze nincs ehhez az egészhez. Hagyják elmenni: n that maguknak! Öljenek meg engem, de ıt engedjék el! – Pi ko! – mondta a bankár, utasítva két ırt, hogy menjenek ki a lakásból: azok meghajolt yorsan távoztak. – Ez az ember itt marad – folytatta, hátat fordítva Webbnek. – Egyrészt me igen hű emberem, másrészt mert nem beszél és nem ért angolul egy szót sem. – Látom, bízik az embereiben. – Senkiben sem bízom. – A pénzember rámutatott egy rozoga faszékre az ócska szoba túlsó v antva eközben csuklóján arany Rolex óráját, amelynek számlapján a számok gyémántok voltak,

k arany kézelıgombjai is. – Üljön le – rendelkezett. – Nagy távolságot tettem meg és sok pé , hogy létrejöjjön ez a megbeszélés. – A maga embere, feltételezem, hogy a fıember – mondta Bourne minden cél nélkül –, azt mo ne viseljek drága karórát, ha idejövök. Látom, maga nem hallgatott rá. – Foltos, mocskos kaftánban jöttem, aminek az ujjai eltakarták ezt. Ahogy elnézem magát, ondolom, megérti ezt. – Maga Jao Ming? – Webb leült. – Ezt a nevet használom, biztosan megérti. A kaméleonnak sok színe és árnyalata van. – Nem öltem meg a feleségét – sem azt a férfit, aki történetesen vele volt. – Tudom, Mr. Webb! – Hogyan? – David fölpattant a székrıl, mire az ır gyors lépést tett feléje fölemelt pisz – Üljön le – ismételte a bankár. – Ne ijesztgesse odaadó barátomat, vagy mindketten megbá a sokkal inkább, mint én. – Maga tudja, hogy nem én voltam, mégis ezt tette velünk? – Üljön le gyorsan, kérem! – Választ követelek! – mondta Webb, és leült. – Mert maga az igazi Jason Bourne. Ezért van itt, ezért van a felesége a fogságomban és m rad is, amíg végre nem hajtja, amit kérek. – Beszéltem vele. – Tudom. Én engedtem meg. – Nem úgy beszélt, mint szokott – még akkor sem, ha figyelembe vesszük a körülményeket. E b, mint én voltam abban a nyomorult idıszakban Svájcban és Párizsban. Valami baj van vele. Elkábították? – Egyáltalán nem. – Megsérült? – Lélekben talán, de másképp nem. Mégis bántani fogják és meg fog halni, ha maga visszaut m. Kifejthetem világosan? – Maga halott ember, tajpan! – Így beszél az igazi Bourne. Ez nagyon jó! Erre van szükségem. – Mondja már! – Valaki vadászik rám a maga nevében – kezdte a tajpan határozott hangon –, sokkal kemény , mint, bocsássák meg nekem ezt a szellemek, egy fiatal feleség meggyilkolása. Mindenfelıl , minden módon támad ez a terrorista, az új Jason Bourne! Megöli az embereimet, felrobba ntja áruval megrakott hajóimat, halállal fenyegeti a többi tajpant, ha üzletet kötnek velem Túlméretezett díjakat kap az ellenségeimtıl innen Hongkongból, meg Macaóból, a Deep Bay fo egészen a tartományokig. – Nagyon sok ellensége van. – Kiterjedtek az érdekeltségeim. – Nos, ahogy mondtam, azokat az embereket Macaóban nem én öltem meg. – Elég furcsa – mondta a bankár nehezen lélegezve, és erısen markolva széke karfáját abbe zetében, hogy megırizze nyugalmát –, de nem voltunk ellenségek. Bizonyos területeken az érd ink megegyeztek. Így találkozott a feleségemmel is. – Milyen kényelmes. Közös tulajdon, mondhatni. – Maga sérteget engem. – Ez most nem fontos – felelte Bourne, hideg pillantását a kínaira szegezve. – Térjünk a ! Az én feleségem él, és vissza akarom kapni sértetlenül, úgy, hogy még egy szóval se bánts yen sérelem éri bárhogyan, a maga és a többi Csungkuo zsenje élete egy petákot sem ér többé – Nincs abban a helyzetben, hogy fenyegetızzék. – Webb nincs – mondta a férfi, akire Európában és Ázsiában mindenkinél inkább vadásznak – gen. A keleti férfi keményen nézett Jasonra, aztán kétszer bólintott és lesütötte szemét Webb elıtt. – Vakmerısége vetekszik arroganciájával. De csakugyan térjünk a tárgyra. Nagyon egyszerű, tiszta helyzet. – A tajpan hirtelen ökölbe szorította jobb kezét, és rácsapott a törékeny a. – Bizonyítékot akarok az ellenségeim ellen! – kiáltotta, és szeme dühösen villant a duzz mhéja alatt. – Az egyetlen mód, hogy megkapjam, ha maga elhozza nekem ezt a szerepét túl jó játszó gazembert, aki elfoglalta a maga helyét! Azt akarom, hogy nézzen szembe velem, f igyeljen rám, miközben érzi, hogy kiszáll belıle az élet, amíg csak el nem mond mindent, am tudnom kell. Hozza el nekem, Jason Bourne! – A bankár mélyet lélegzett, aztán csendesen ho zzátette. – Akkor és csakis akkor találkozhat újra a feleségével.

Webb csendesen nézte a tajpant. – Honnan gondolja, hogy meg tudom tenni? – kérdezte végül – Ki tudna inkább csapdába ejteni egy utánzót, mint az eredeti? – Szavak - mondta Webb. – Nincs értelmük. – Ő tanulmányozta magát! Elemezte a módszereit, a technikáját. Nem tudná kijátszani magát zerepében, ha nem tette volna ezt. Találja meg! Ejtse csapdába a saját módszereivel. – Csak így, egyszerűen? – Kap segítséget. Több nevet és leírást, férfiakét, akik feltehetıen kapcsolatban vannak gyilkossal, aki a maga nevét használja. – Odaát, Macaóban? – Soha! Macaóba ne menjen! A világért se említse az incidenst a Lisboa Hotelben. Annak vé e, lezárult: maga nem tud róla semmit. Semmiféleképpen nem kerülhet kapcsolatba a nevem az zal, amit csinál. Velem magának semmi dolga nincs. Látszatra egy férfit keres, aki a mag a bırébe bújt. Saját magát védelmezi, a saját hírnevét védi. Tökéletesen természetes dolog – Azt hittem, bizonyítékot akar... – Meg is lesz, ha elhozza nekem a gazembert! – kiáltotta a tajpan. – Ha nem Macaóban, akkor hol? – Itt Kowloonban. Cim Sa Cujban. Öt férfi gyűlt össze egy bár hátsó szobájában, köztük eg egy tajpan, akivel idırıl idıre kapcsolatban voltam, és nem volt kevésbé befolyásos – és m akinek a személye titokban maradt: nyilván a kormány döntésére. Sosem tudtam meg, kik volt k azok. – De azt tudja, ki volt az ötödik? – mondta Bourne. – Igen, nekem dolgozott. Helyettem volt ott a gyűlésen. Ha magam lettem volna ott, a névbitorlója engem ölt volna meg. Ezért kell elindulnia itt Kowloonban, a Cim Sa Cujban . Megadom két ismert halott nevét, és több férfi személyleírását, akik mindkettejüknek elle tak, most pedig az én ellenségeim. Cselekedjen gyorsan! Találja meg a férfit, aki a maga nevében gyilkol, és hozza el nekem! És egy utolsó figyelmeztetés, Mr. Bourne! Ha megpróbál deríteni, ki vagyok, a parancs gyors lesz, a kivégzés még gyorsabb. A felesége meghal. – Akkor maga is. Adja a neveket. – Itt vannak ezen a lapon – mondta a férfi, aki a Jao Ming nevet használta, és benyúlt fe selyemköntösének zsebébe. – Kínaiul van írva. Nem lenne célszerű nyomozni az írógép után. – Idıpocsékolás – mondta Bourne, amíg elvette a papírokat. – Gondolom, legalább húszmilli Hongkongban. – De nem olyan sok tajpan az én helyzetemben és hírnevemmel, he? – Ezt nem felejtem el. – Biztos vagyok benne. – Hogy tudom elérni magát? – Nem tud. Soha. Most sem találkoztunk. – Akkor miért vagyunk itt? Miért történt bármi is? Azt mondja, találjam meg, és hozzam el az ırültet, aki Jason Bourne-nak nevezi magát, és nem tudom, ez sikerül-e, de ha igen, mit csináljak vele? Hagyjam kinn a zárt negyed lépcsıjén? – Tetszik az ötlet. Ha elkábítja, senki a legkisebb figyelmet sem szentelné neki, legfel jebb kizsebelnék. – Én szentelnék figyelmet neki. Értéket az értékért, tajpan! Kıkemény garanciát akarok. V m kapni a feleségemet. – Mit tekintene ilyen garanciának? – Elıször is a hangja a telefonban gyızzön meg arról, hogy semmi bántódás nem érte, aztán , mondjuk, amint sétálgat föl-alá az utcán saját erejébıl, senki nem támogatja vagy kíséri. – Ezt Jason Bourne mondja? – Igen, ı. – Nagyon jó! Kifejlesztettünk egy csúcstechnológiájú iparágat Hongkongban, kérdezze meg b i ért az elektronikához a hazájában. Annak a lapnak az alján talál egy telefonszámot. Akkor e csakis akkor, amikor a gazfickó már a kezében van, hívja föl ezt a számot, és többször is eg ezeket a szavakat: „kígyóasszony”. – Medúza – suttogta Jason. – A légideszant. A tajpan összevonta a szemöldökét, arckifejezése semleges maradt. – Természetesen a piaci snıre utaltam. – Hát persze! Folytassa! – Mint mondtam, ismételje néhányszor ezeket a szavakat, amíg nem hall egy sorozat kattogá t. – Ami kapcsol egy másik számot vagy számokat? – kérdezett közbe Bourne.

– Azt hiszem, a hangok minıségérıl van szó – mondta a tajpan. – A sziszegı „sz” hang, mel hangzó követ és hosszú mássalhangzó. Szellemes, nem gondolja? – Úgy hívják, hanggal való programozás, a szerkezetet bizonyos hangminta hozza működésbe. – Minthogy látom, nincs elájulva, hadd ismertessem a föltételeket, melyek alapján a hívás közölheti. A felesége kedvéért remélem, megjegyzi. Csak akkor hívjon, amikor készen áll rá, azembert perceken belül átadja. Ha maga vagy bárki más használja ezt a számot vagy a kódot a garancia nélkül, tudni fogom, hogy valaki a vonal nyomára bukkant. Ebben az esetben a feleségét megölik és az azonosíthatatlan holttestét bedobják a vízbe valahol a szigetek etıen fejeztem ki magam? Bourne nyelt egyet, és elfojtva dühét, dermesztı félelme dacára higgadtan szólalt meg. – Megértettem a feltételeket. Most maga vegye tudomásul az enyémeket! Amikor telefonálok, beszélni akarok a feleségemmel, nem perceken, de másodperceken belül jelentkezzék. Ha nem , bárki legyen a vonalban, hallani fogja a lövést, és maga tudni fogja, hogy a bérgyilkosán k, a díjnak, amit meg akar kapni, éppen szétrobbant a feje. Harminc másodpercet kapnak. – Tudomásul vettem a feltételét, és betartom. A megbeszélésünknek vége, Jason Bourne! – Vissza akarom kapni a fegyveremet. Valamelyik ırnél van, aki elment. – Kifelé menet visszakapja. – Az én szavamra visszaadja? – Nem lesz rá szükség. Ha kimegy innen, magától odaadja. Ezt az utasítást kapta arra az e , ha maga élve távozik. Ami megmaradt Hongkong gyarmati területének elegáns fıúri házaiból, az a város fölé emelked lálható, a Victoria-csúcson. Csodálatos kertek nyílnak itt a rózsabokrok övezte ösvényekrıl az erkélyekhez vezetnek, ahonnan ragyogó a kilátás az alant elterülı kikötıre és a távolab ekre. A legszebb fekvésű rezidenciák a nagy jamaikai házak kicsinyített másai. Mennyezetük as, elrendezésük szabálytalan: a szobák úgy nyílnak egymásból, hogy a nyári szellı átjárhas hosszú, nyomasztó évszakban. Az ablakokat fényes, faragott fatáblák védik a hegyi tél szel sıs idıjárásától. Erı és kényelem egyesül ezekben a kis kastélyokban, az idıjárás által dik Mégis, az egyik ilyen ház a hegyen különbözik a többitıl. Nem méretében és eleganciájában szépségében, amely még nagyobb is a szomszédokénál, sem a homlokzat lenyűgözı voltában vagy vevı kıfal magasságában. Ami másnak láttatja, az egyfajta elszigeteltség érzete, különösen csak néhányban világít a fény a számos szoba közül, és semmilyen hang nem szűrıdik ki az a y a kertekbıl. Úgy látszik, mintha a ház csaknem lakatlan lenne, az élet minden jelét nélkü e ami a legdrámaibb módon megkülönbözteti, az a kapu elıtt álló és az egész területet körül Fegyveresek, egyenruhában. Amerikai tengerészgyalogosok. Az épületet az Egyesült Államok konzulátusa bérelte a Nemzetbiztonsági Tanács megbízásábó klıdésre a konzulátus csak annyi magyarázatot adott, hogy a következı hónapban az amerikai mány és az amerikai ipar számos képviselıje érkezik a gyarmatra meghatározatlan idıre, és b s és megfelelı elhelyezésük indokolja a bérlést. Ez volt minden, amit a konzulátus tudott. anakkor a brit MI-6 különleges osztályának válogatott személyzete valamivel több információ t, minthogy szükség volt az együttműködésükre, amire London áldását adta. De ez csak az elk n tudnivalók szintjére korlátozódott, szintén szigorú megegyezés alapján Londonnal. Mindkét legmagasabb szintjén, beleértve az elnök, illetve a miniszterelnök legszűkebb tanácsadóit, anarra a következtetésre jutottak: ha bármi kiszivárogna a Victoria-hegyi bérlemény igazi t rmészetét illetıen, az katasztrofális következményekkel járna a Távol-Keletre, sıt az egész z titkos ház volt, szigorúan titkos műveletek fıhadiszállása, olyan kényes, hogy még az eln iniszterelnök is csak keveset tudott a részletekrıl, csak a céllal voltak tisztában. Kis szedán hajtott fel a kapuhoz. Azonnal éles fényű lámpa villant fel, elvakítva a sofır aki a szeme elé kapta a kezét. Két tengerész ır közeledett az autóhoz, fegyvert szögezve. – Ismerniük kéne már ezt az autót, fiúk – mondta a nagy termetű keleti, fehér selyemköntö lva a nyitott ablakon. – Az autót ismerjük, Lin ırnagy – válaszolta a bal oldalon álló ırmester –, csak meg akar yosodni a sofır személyét illetıen. – Kivel lehetne összetéveszteni engem? – viccelt a hatalmas ırnagy. – Man Mountain Deannel, uram – mondta a jobb felıl álló tengerész. – Ja, igen, emlékszem. Amerikai birkózó. – Nagyapám szokott mesélni róla. – Kösz, fiú! Legalább azt mondhattad volna, hogy az apád volt. Beengedtek vagy letartózta tok? – Eloltjuk a fényt, és kinyitjuk a kaput, uram – mondta az elsı tengerész. – Egyúttal, ır köszönöm a van-csaji étterem nevét. Nagyon jó hely, és nem is kell belerokkanni.

– De a Suzie Wongodat nem találtad meg? – Kit, uram? – Nem fontos. A kaput, ha lehetne, fiúk! Odabenn a könyvtárban, amelyet irodává alakítottak át, Edward Newington McAllister államt ült az íróasztal mögött egy dossziét tanulmányozva a lámpa fényében, és a margóra jegyezge paragrafusoknál és bizonyos soroknál. Nagyon elmélyedt benne, erısen kellett koncentrálnia A házi telefon megszólalt, és kelletlenül felvette. – Tessék! Ja, persze, csak küldje be! McAllister letette a telefont, és visszatért az elıtte fekvı dossziéhoz ceruzával a kezéb A lap tetején, amit olvasott, ott állt a szöveg, mint minden másik lapon: „Legszigorúbban izalmas. K. N. K. Belsı. Seng Csou-jang.” Kinyílt az ajtó, és Lin Ven-cu, az angol titkosszolgálat különleges, MI-6-os hongkongi os tályának ırnagya belépett. Becsukta az ajtót, és McAllisterre mosolygott, aki változatlanul dossziéba merült. – Még mindig ugyanaz, igaz, Edward? Beletemetkezni a szövegbe, hátha talál valamit a sor ok között. – Az, az – helyeselt az államtitkár, lázasan belemerülve az olvasásba. – Rá fog jönni, barátom, bármi is legyen az. – Egy perc múlva a magáé vagyok. – Csinálja csak – mondta az ırnagy, miközben levette az arany Rolex órát és kézelıgombot. az asztalra, és csendesen így szólt. – Milyen kár, hogy ezeket vissza kell adnom. Adtak bizonyos tekintélyt a megjelenésemn ek. Lin ırnagy leült egy fekete bırfotelbe az íróasztal elıtt, majd egy percig csendben marad . Nyilvánvaló volt, hogy tovább nem bírja. – Nincs valami, amiben segíthetnék, Edward? Vagy pontosabban, ami az én tevékenységemmel apcsolatos? Valami, amit elmondhatna nekem? – Sajnos, Lin, nincs. Egyáltalán nincs. – Elıbb-utóbb be kell minket avatnia. Vagy a londoni feletteseinknek. Mindig csak az t halljuk: „Tegyék, amit mond! Jegyezzenek fel mindent, ami elhangzik, de kövessék az ut asításait és adjanak tanácsot neki!” De hogy adjunk tanácsot? Itt nincs tanács, csak taktik Egy férfi egy üres irodából négy golyót lı a kikötıi sétány falába, hatot a vízbe, a többit ogy senki nem kapott infarktust, de olyan helyzetet teremtettünk, amilyet akart. N os, amennyit meg tudunk érteni... – Úgy tudom, minden nagyon jól ment. – Nagy pánik lett, ha ezt érti azon, hogy jól ment. – Igen, ezt értem rajta – felelte McAllister, és hátradılt a székén, jobb kezének ujjaiva masszírozva. – Ez volt az elsı találatunk, barátom! Az igazi Jason Bourne horogra akadt, és megkezdte hadmozdulatait. Mellesleg egyik emberem kórházi kezeléséért fizetni kell, mert eltört a ka ja, még két továbbinak is, akik arról panaszkodnak, hogy még mindig sokkos állapotban vanna az ijedtségtıl. A negyedik túlságosan szégyelli magát, hogy bármit mondjon. – Bourne nagyon jól csinálja – jól csinálta. – Csakugyan életveszélyes, Edward! – Maga azért kezelni tudta, gondolom. – Igen, de minden pillanatban attól tartottam, hogy tesz egy váratlan mozdulatot, és s zétveri azt a mocskos szobát! Meg voltam döbbenve. Ez az ember megszállott. Tényleg, miért ell Macaótól távol tartani? Ez furcsa megszorítás. – Nincs semmi, amit ne tudna innen megtenni. A gyilkosságok itt történtek. A szélhámos me bízói nyilvánvalóan itt vannak Hongkongban, nem Macaóban. – Mint rendesen, most sem kapok feleletet. – Nézzük másképpen, és ez a legtöbb, amit mondhatok. Valószínűleg már tudja is, amióta el szerepet ma este. A hazugság a misztikus tajpanunk fiatal feleségérıl és szeretıjérıl megd caóban. Mi errıl a véleménye? – Ügyes ötlet volt – mondta Lin a homlokát ráncolva. – A „szemet szemért” elvet mindenki ogadja. Bizonyos értelemben ez a stratégia alapja – amit tudok róla. – Mit gondol, mit tenne Webb, ha rájönne, hogy ez hazugság? – Nem jöhet rá. Maga a gyilkosság abszolúte le van fedezve. – Maga alábecsüli Bourne-t. Ha elmenne Macaóba, fölforgatná az egész szemétdombot, hogy dja, ki az a tajpan. Kikérdezne minden liftesfiút, minden takarítónıt, valószínűleg megfeny

e vagy megvesztegetne egy tucatnyit a Lisboa személyzetébıl, és a legtöbb rendırt is, amíg tudná az igazat. – De nálunk van a felesége, és ez nem hazugság. Eszerint fog cselekedni. – Igen, de ez másik dimenzió. Bármit gondol is most – és biztos, hogy gyanakszik –, bizto nem tud. Ha Macaóban kutat, és mégis megtudja az igazságot, bizonyítéka lesz rá, hogy a ko a becsapta. – Pontosan hogyan? – Úgy, hogy a hazugságot a külügyminisztérium egyik legtekintélyesebb tisztviselıje adta ki – nevezetesen én. És annak is tudatában van, hogy elızıleg elárulták. – Ezt tudjuk. – Azt akarom, hogy legyen egy ember mindig a macaói határátkelınél – a nap huszonnégy órá lmazzon olyanokat, akikben megbízik, és adjon nekik fényképet, de információt ne. Ajánljon jutalmat annak, aki kiszúrja és értesíti magát! – Meg lehet csinálni, de nem fog kockáztatni. Hisz abban, hogy nincs esélye. Besúgó a sz odában vagy a rendırırsön, és a felesége meghal. Nem fogja vállalni ezt a kockázatot. – Mi meg nem vállaljuk azt, ha mégis megteszi. Ha rájönne, hogy megint kihasználják, hogy becsapták, megtébolyodna, és olyan dolgokat mondana és tenne, amiknek elgondolhatatlan következményei lennének mindnyájunkra nézve. Őszintén szólva, ha Macaóba menne, kockázati t adu ász helyett, aminek most gondoljuk. – Akkor kinyírjuk? – kérdezte egyszerűen az ırnagy. – Nem szoktam használni ezt a kifejezést. – Nem gondolom, hogy szükség lesz rá. Azt hiszem, meggyızı voltam. Markoltam a szék karfá leghatározottabban fölemeltem a hangomat. „A felesége meghal!” – kiáltottam. Hitt nekem. S an kellene fellépnem. – Jól csinálta. – Akim Tamiroffhoz méltó alakítás volt. – Kihez? – Hagyjuk. Már átéltem ezt a kapunál. – Mirıl beszél? – Nem érdekes. Már Cambridge-ben mondták, hogy fogok találkozni olyanokkal, mint maga. V olt egy tanárom keleti történelembıl, aki azt mondta, maguk mind javíthatatlanok. Ragaszko dnak ahhoz, hogy ırizzék a titkaikat, mert a Csungkuo zsenek alacsonyabbrendűek, nem kép esek felfogni a dolgokat. Errıl van szó, jang csi-ce? – Nagy isten, dehogyis! – Akkor mit művelünk? Ami nyilvánvaló, azt megértem. Mozgósítunk egy férfit, aki abban az helyzetben van, hogy azért vadászhat egy gyilkosra, mert a gyilkos az ı személyiségét vette föl – azét, aki ı volt. De ilyen messzire menni – elrabolni a feleségét, bevonni minket –, bonyolult és ıszintén szólva, veszélyes játékok. Az igazat megvallva, Edward, amikor ideadt ekem a forgatókönyvet, én magam megkérdeztem Londont. „Kövesse az utasításokat” - ismételge ekelıtt maradjon csendben.” Nos, ahogy maga mondta egy perccel ezelıtt, ez nem elég jó. Töb et kellene mondania nekünk. Ismeretek nélkül hogy tudna a különleges osztály osztozni a fel lısségben? – Jelenleg a felelısség a miénk, a döntés a miénk. London egyetértett ezzel, és nem értet gyet, ha nem lenne meggyızıdve arról, hogy a legjobb módszert választottuk. Mindent titokb an kell tartani. Nincs helye semmiféle kiszivárogtatásnak vagy tévedésnek. Történetesen eze ondon szavai. – McAllister elıredılt, csuklója elfehéredett a szorítástól. – Még többet mon em istent, bár ne a mi felelısségünk lenne, különösen ne velem a középpontban. A végsı dönt om, de bár egyet se kellene. Nem vagyok alkalmas erre. – Ezt nem mondanám, Edward! Maga az egyik legalaposabb ember, akivel valaha is talál koztam, ezt bebizonyította már két évvel ezelıtt is. Maga ragyogó elemzı. És nem is kell sz emmel bírnia, amíg olyan valaki utasítja, aki rendelkezik vele. Mindaz, amire szüksége van , a megértés és a meggyızıdés – és a meggyızıdése rá van írva az arcára. Maga jól fog dönte a döntés. – Köszönöm, remélem. – Amit akart, végrehajtottuk ma este, úgyhogy hamarosan tudni fogja, feltámasztott vadás za megırizte-e régi ügyességét. A következı napok során csak megfigyelıi tevékenységet foly minden, amit tehetünk. A többi nem rajtunk múlik. Ez a Bourne megkezdi veszélyes utazását. – Megkapta a neveket, ugye? – Méghozzá igazi neveket, Edward! Köztük Hongkong és Macao alvilágának leghírhedtebb tagj as rangú katonák, akik utasításokat hajtanak végre, kapitányok, akik beavatottak és megszer

ik a megállapodásokat, erıszakosan. Ha van bárki a területen, akinek tudomása lehet a szélh gyilkosról, rajta van a listán. – Elindítjuk a második fázist. Jól van. – McAllister kinyújtotta a kezét, és az órájára n galmam sem volt, hogy már ilyen késı van. Hosszú nap volt ez a maga számára. Nem kellett vo na visszaadnia az órát és a kézelıgombokat már ma este. – Ezt én is tudtam. – Akkor miért jött? – Nem akarnám tovább terhelni, de lehet, hogy lesz egy elıre nem látott problémánk. Legal egyikünk sem gondolt rá, talán ostobán. – Mi lenne az? – Lehet, hogy az asszony beteg. A férje észrevette, amikor beszélt vele. – Gondolja, hogy komolyan? – Nem zárhatjuk ki. A doktor nem tudja kizárni a lehetıséget. – Az orvos? – Nem akartuk fölöslegesen aggasztani ezzel. Behívtam egyet az egészségügyi stábunkból né ezelıtt – teljesen megbízható. A nı nem evett, és hányingerre panaszkodott. Az orvos azt g olta, hogy idegesség vagy depresszió, vagy talán vírus lehet, ezért antibiotikumot adott és gyenge nyugtatót. De az állapota nem javult. Valójában a kondíciója gyorsan romlik. Nyugtal nná vált: reszketési rohamai vannak, és nagyon szórakozott. Ez nem volt azelıtt jellemzı az szonyra, biztosíthatom. – Valóban nem! – mondta az államtitkár, sűrűn pislogva, ajkát összeszorítva. – Mit tehetü – Az orvos szerint azonnal kórházba kell vinni kivizsgálásra. – Nem lehet! Az istenért, ez szóba sem jöhet! A kínai hírszerzıtiszt felállt, és lassan az asztal felé ment. – Edward – kezdte nyugodtan –, én nem ismerem ennek a műveletnek a részleteit, de nyilván n össze tudok illeszteni több alapvetı tényt, különösen egyet. Sajnos, muszáj föltennem a k lesz David Webb-bel, ha a felesége komolyan beteg? Mi lesz a maga Jason Bourne-jával , ha Marie meghal? 12. – Szükségem van a kórtörténetére, mégpedig amint csak meg tudja szerezni, ırnagy! Ez paranc egészségügyi hadteste egy korábbi hadnagyának utasítása. – Megszerezzük magának: van rá mód. Azt mondja, nem tudja megmondani az egyesült államokb orvosának a nevét? – Még a világos perceiben is bezárkózik, ez nem biztató. Ez lehet védekezı mechanizmus, a t jelenti, hogy tudatában van betegsége súlyosbodásának, és elébe megy. – Nem az a fajta, doktor! Erıs asszony. – A lelkierı relatív dolog, ırnagy! Sokszor a legerısebbek közülünk vonakodnak elfogadni andóságot. Az énjük elutasítja. Szerezze meg a kórtörténetét! Meg kell kapnom. – Valaki telefonálni fog Washingtonba, és az ottaniak majd további hívásokat eszközölnek. udják, hol lakik, a körülményeit és perceken belül megismerjük a szomszédait. Valaki majd m dja. Megtaláljuk az orvosát. – Mindent a műholdas telefaxon keresztül lehet lebonyolítani. Van felszerelésünk. – Minden információnak végsı soron a mi irodánkba kell befutnia. – Akkor magával megyek. Adjon egypár percet! – Meg van ijedve, igaz, doktor? – A neurológiai rendellenesség mindig ijesztı, ırnagy! Ha az emberei gyorsan tudnak dolg ozni, talán személyesen beszélhetek az orvosával. Az volna a legjobb megoldás. – Semmit nem talált a vizsgálat során? – Csak lehetıségeket, semmi konkrétumot. Itt fáj neki, amott meg nem. Reggel rendeltem e gy CAT-vizsgálatot. – Szóval maga fél? – Piszkosul, ırnagy! Mindnyájan pontosan azt csináljátok, amit akarok – gondolta Marie. – Atyaisten, de éhes v gyok! Öt órán keresztül egyfolytában enni fogok, mihelyt innen kikerülök – márpedig kikerül megértettél engem? Megértetted, amit mondtam? A sötét levelű fák juharfák, ez olyan érthetı rájönni. A kedvenc levél pedig Kanada. A követség! Itt Hongkongban csak konzulátus! Ez az, mit Párizsban tettünk, drágám! Akkor borzalmas volt, de itt nem lesz borzalmas. Biztosan ismerek itt valakit. Odaát Ottawában olyan sokukat tanítottam, akiket a legkülönbözıbb pos kra helyeztek szerte a világon. A te emlékezeted homályos, szerelmem, de az enyém nem. M eg kell értened, David, hogy azok az emberek, akikkel ott foglalkoztam, nem sokban

különböznek ezektıl, akik fogva tartanak engem. Bizonyos értelemben természetesen csak rob tok, de egyéniségek is, akik gondolkodnak, kérdeznek és kíváncsiak, hogy miért kérnek tılük dolgokat. De betartanak egy rendet, drágám, mert ha nem, rossz szolgálati minısítést kapna , és az rosszabb, mint az elbocsátás, ami ritkán történik, mert azt jelenti, nincs elılépés Valójában nagyon kedvesek hozzám – gyengédek, valójában mintha zavarban lennének amiatt, am tasították ıket, mégis végre kell hajtaniuk az utasítást. Azt hiszik, beteg vagyok és törıd , valóban törıdnek. Ezek hivatalnokok, akiket irányítanak. Ezek hivatalnokok, David! Ezt a z egész hihetetlen dolgot a kormány eszelte ki. Tudom! Ezek olyan fajta emberek, aki kkel évekig együtt dolgoztam. Egy voltam közülük! Marie kinyitotta a szemét. Az ajtó zárva, a szoba üres, de tudta, hogy odakint ır áll – h otta, amint a kínai ırnagy utasítást adott. Senki nem mehet be hozzá, csak az angol orvos, az a két ápolónı, akikkel az ır találkozott, és akik reggelig lesznek szolgálatban. Ismeri abályokat, ezért tudja megszegni ıket. Fölült – Jézusom, de éhes vagyok! – és magában azon mulatott, hogy maine-i szomszédait ké majd az orvosáról. Alig ismeri a szomszédait és nincs is orvosa. Kevesebb, mint három hóna ig voltak az egyetemi városban, a késı nyári szemesztertıl, és ezalatt teljesen lefoglalták ház berendezésének a gondjai, megtanulni, mit kell tenni egy új docens új feleségének, megk sni az áruházakat, a mosodát, az ágyneműt, a fehérneműt – azt az ezeregy dolgot, amit a ház lent az asszony számára –, így egyszerűen nem volt ideje orvosra gondolni. Jóságos isten, e nyolc hónapon keresztül orvosok között éltek, és Mo Panov kivételével még csak látni sem a iket sem. Mindenekelıtt ott volt David, aki vívta a harcát a személyiségéért a múlttal, ahogy emlék zdett, annyira erılködve, hogy ne mutasson fájdalmat, olyan hálásan, ha valami megvilágosod tt az emlékezetében. Istenem, hogy megrohamozta a könyveket, milyen túláradó örömmel, ha a m egész fejezeteire vissza tudott emlékezni, de az öröm csak enyhítette a gyötrelmes kínt, kor ráébredt, hogy saját elmúlt életének részletei kisiklanak a kezébıl. Milyen gyakran hal zaka, hogy reccsen az ágy, és fölkel, hogy egyedül legyen gondolattöredékeivel és a felbukk ekkel. Marie ilyenkor várt egypár percet, aztán kiment a hallba, leült a lépcsıre némán. És r csak az erıs, büszke férfi csendesen sírva fakadt fájdalmában. Marie azt mondta neki: Ne gyedül küszködj! Odament hozzá, de a férfi elfordult, a szégyen és a seb túl mély volt. Ily zt mondta neki: „Nem vagy egyedül, drágám! Majd együtt harcolunk. Mint eddig is.” Aztán Dav beszélni kezdett, elıször vonakodva, majd nyíltabban, míg csak a szavai áttörték a gátat, é megtalálni, felfedezni a dolgokat. „Fák, David! Kedvenc fám, a juharfa. A juharlevél, Davi d! A konzulátus, drágám! Munkára!” Kinyúlt a zsinórért, és csöngetett az ápolónınek. Két perccel késıbb nyílt az ajtó, és a negyvenes évei közepén járó kínai asszony lépett b ropogósra keményített, makulátlan. – Miben állhatok rendelkezésére, kedvesem? – kérdezte k kellemes angol akcentussal. – Rémesen fáradt vagyok, mégsem tudok elaludni. Kaphatnék egy altatót, ami segítene? – Megbeszélem az orvosával. Még itt van. Biztosan rendben lesz. Az ápolónı kiment, és Marie fölkelt az ágyból. Odament az ajtóhoz, rá nem illı kórházi há bal válláról, és a légkondicionáló miatt a háta fázni kezdett. Kinyitotta az ajtót, felria izmos fiatal ırt, aki jobboldalt ült egy széken. – Igen. Mrs... – Az ır felugrott. – Csss! – szólt rá Marie, mutatóujját a szája elé téve. – Jöjjön be gyorsan! A fiatal kínai zavartan követte a szobába. A nı gyorsan odament az ágyhoz, fölmászott rá, em húzta magára a takarót. Kihúzta a jobb vállát, a hálóing lecsúszott róla úgy, hogy csak artotta. – Jöjjön ide! – suttogta. – Nem akarom, hogy valaki meghallja. – Mi van, hölgyem? – kérdezte az ır, tekintetével elkerülve Marie fedetlen bırét, és inká szú, vörösesbarna haját nézte. Tett néhány lépést elıre, de még tartva a távolságot. – Az a ki nem hallja, amit mond. – Azt akarom, hogy maga... – a hangját alig lehetett hallani. – Még én sem hallom, Mrs... – A férfi közelebb ment. – Maga a legkedvesebb ıröm. Maga nagyon kedves hozzám. – Nincs okom az ellenkezıjére, hölgyem! – Tudja, miért tartanak fogva? – Saját biztonsága miatt – hazudta az ır közönyös arckifejezéssel. – Értem. – Marie meghallotta kintrıl a közeledı lépteket. Megmozdította a testét, a hálói , a lábát is fedetlenül hagyva. Az ajtó kinyílt és belépett az ápolónı. – Ó? – A kínai asszony megriadt. Nyilvánvaló volt, hogy meg van botránkozva. Ránézett a m odott ırre, amíg Marie betakarózott. – Kíváncsi voltam, miért nincs maga odakint?

– A hölgy mondta, hogy beszélni akar velem – válaszolta a férfi, és hátrébb lépett. Az ápolónı gyorsan Marie-re pillantott. – Igaz? – Ha azt mondja. – Ez ırület – mondta az izmos ır, az ajtó felé ment, és kinyitotta. – A hölgy nincs jól – lment az esze. Hülyeségeket beszél. – Kiment, becsapva maga mögött az ajtót. Az ápolónı újra Marie-re nézett kérdı szemekkel. – Jól érzi magát? – kérdezte. – Nem ment el az eszem, és nem beszélek hülyeségeket. De azt teszem, amit mondanak. – Mar e szünetet tartott, aztán folytatta: – Ha az óriás ırnagy elmegy a kórházból, kérem, jöjjön amit mondanom kell magának. – Sajnálom, de nem tehetem. Pihennie kell. Tessék, itt van a nyugtató. Látom, vize van. – Maga is asszony – mondta Marie, erısen figyelve a nıvért. – Igen – helyeselt közömbösen a nıvér. Letett egy kis papírpoharat egy tablettával Marie krényére, és az ajtóhoz ment. Vetett még egy utolsó, kérdı pillantást a páciensére, és kime Marie felkelt az ágyból és csendesen odament az ajtóhoz. Fülét odaszorította; a folyosóró szóváltás elmosódott hangjait hallotta, nyilvánvalóan kínaiul. Bármirıl volt szó, bármit h a rövid, izgatott beszélgetés során, a kockát elvetette. Hiteles látványra kell törekedni, Bourne újra és újra ezt hangsúlyozta a pokoli út során, amin keresztülmentek Európán. Ez s atékonyabb, mint bármi más. „Az emberek sokkal inkább azt a következtetést vonják le, amit z, annak alapján, amit látnak, mint akár a legmeggyızıbb hazugság alapján, amit mondasz nek Odament a ruhásszekrényhez, és kinyitotta. Azt a kevés holmit, amit Hongkongban vettek neki, a szállásán hagyták, de a szoknyát, a blúzt és a cipıt, amit akkor viselt, amikor a hozták, ideakasztották: senkinek nem jutott eszébe eltávolítani ezeket innen. Miért is tett volna? Maguk is látták, hogy nagyon beteg. A reszketés és a rohamok meggyızték ıket: látták t. Jason Bourne megértené. Ránézett a kis fehér telefonra az éjjeliszekrényen. Lapos kis ké lt, a hívógombok bele voltak építve a készülékbe. Vajon minek? Úgysincs senki, akit hívhatn ent és fölemelte. Süket volt, ahogy gondolta. A nıvérnek lehetett csak jelezni: ez volt mi nden, amit megengedtek neki. Odament az ablakhoz és felhúzta a fehér rolót, hogy lássa az estét. Hongkong villogó szín ei megvilágították az eget, közelebb volt az éghez, mint a földhöz. Ahogy David mondaná – v b Jason: „Rajta! Az ajtó, a folyosó.” Rajta! Odament a mosdóhoz. A kórházi fogkefe és fogkrém még a műanyag tokban. A szappan is vadon a gyári csomagolásban, a rajta levı szöveg szerint az angyalok leheletének tisztaságát gara a. Mellette a fürdıszoba, nem sok különbség volt, kivéve a tamponadagoló automatát és egy k elvű tájékoztatót arról, mit ne csináljanak vele. Visszament a szobába. Mit keres? Bármi is nem találta meg. „Vizsgálj meg mindent! Valamit fogsz találni, amit használhatsz.” Jason szavai, nem Davi dé. Aztán meglátta. Bizonyos kórházi ágyakon – és ez ilyen volt – van egy fogantyú az ágydeszka alatt, amit h ordítanak erre vagy arra, felemeli vagy lesüllyeszti az ágyat. Ez a fogantyú eltávolítható, a beteget intravénásan táplálják, vagy ha az orvos azt akarja, hogy bizonyos helyzetben m aradjon. Egy nıvér is el tudja távolítani úgy, hogy benyomja balra, elfordítja és kihúzza, a fogaskerék enged. Ezt sokszor alkalmazzák látogatási idıben, nehogy a látogatók megkönyö a betegen, és a helyzetét megváltoztassák az orvosi utasítás ellenére. Marie ismerte ezt a ta ágyat, és értett a fogantyúhoz. Amikor Davidet kezelték a Treadstone 71-ben elszenvedet t sérüléseivel, intravénás táplálással tartották életben. Marie ekkor megfigyelte a nıvérek fájdalmai nagyobbak voltak, mintsem hogy ı el tudta volna viselni, és a nıvérek tudták, min enáron könnyíteni akarna a férfi szenvedésén, és megszegné az orvosi utasításokat. Tudta, h et leszerelni a fogantyút, egyszer meg is tette, nem volt nehéz. Leszerelte és visszabújt az ágyba, a fogantyút a takaró alá rejtette. Várt, közben azon g kodott, milyen különbözı az ı „két férje” – egy férfin belül. Szerelmese, Jason, olyan hűvö nni, várja a percet, amikor ugrani, sokkolni kell, kegyetlenül a túlélésért. A férje, David dig annyira odaadó, hallgatásra hajlamos – holott tanár –, az erıszakot bármi áron kerülı, benne része, és utálja a fájdalmat, a szorongást, és mindenekelıtt a teljes érzelemmentess mi elállatiasít. És most felébresztették benne azt az énjét, akit utál. David, drágám! Őriz szedet! Hiszen annyira szeretlek! Hangok hallatszottak a folyosón. Marie az éjjeliszekrényen lévı órára nézett. Tizenhat pe lt el. Mire a nıvér belépett, mindkét kezét a takaró fölé tette, szemhéját lecsukta, mintha e. – Rendben van, kedvesem – mondta az asszony, és néhány lépéssel közelebb jött az ajtótól. magát, nem tagadom. De utasításokat kapok – nagyon határozott instrukciókat magával kapcso

ban. Az ırnagy és a doktor elmentek. Nos, mit akart mondani? – Nem... most – suttogta Marie, feje lecsuklott: arca inkább alvóé, mint éberé. – Olyan f agyok. Bevettem a tablettát. – A kinti ırrıl van szó? – Beteg... Sose érint meg – én nem törıdöm vele. Szerez nekem dolgokat... Olyan fáradt va – Hogy érti azt, hogy beteg? – Szereti nézni a nıket... Nem zavar engem, amikor... alszom – Marie szeme lecsukódott. – Cang! – mondta a nıvér maga elé. – A disznó, a disznó! Sarkon fordult, kiment az ajtón, bezárta és megszólította az ırt. – Az asszony elaludt! M ette? – Ez a legnagyobb szerencse. – Azt mondja, maga sosem ér hozzá! – Soha még csak nem is gondoltam rá. – Most se gondoljon! – Nincs szükségem a kioktatására, maga boszorkány. A munkámat végzem. – Végezze is! Beszélni fogok reggel Lin Ven-cu ırnaggyal! A nı végignézett a férfin, és végigment a folyosón agresszív léptekkel és tartással. – Hé, maga! – az éles suttogás Marie ajtajából jött, amely résnyire kinyílt. Még egy ujjn bbre nyitotta, és megszólalt. – Az a nıvér! Kicsoda? – Azt hittem, elaludt, Mrs... – szólt zavartan az ır. – Mondta, hogy azt fogja mondani magának. – Mit? – Vissza fog jönni értem! Azt mondja, vannak összekötı ajtók a többi szobával. Kicsoda ı? – Hogy micsoda? – Ne beszéljen! Ne nézzen rám! Meglátja! – Lement a lépcsın, jobbra. – Azt sosem lehet tudni. Érti, mire gondolok? – Nem tudom, hogy bárki is mit gondol! – jajdult fel az ır, lágyan, türelmesen beszélt a mközti falnak. – Nem tudom, ı mit gondol, nem tudom, maga mit gondol, hölgyem! – Jöjjön be gyorsan! Azt hiszem, ı kommunista! Pekingbıl! – Pekingbıl? – Nem akarok elmenni vele! – Marie behúzta az ajtót, és eltűnt mögötte. Az ır berohant, mire az ajtó becsapódott. A szoba sötét volt; az egyetlen fénysugár a für majdnem csukott ajtajából szűrıdött ki. A férfit lehetett látni, de nem látott. – Jól van, egyen nyugodt! Nem viszik sehová. Az ırnek nem volt módja tovább beszélni. Marie lesújtott rá a vasfogantyúval egy ontariói erlány minden erejével, aki megszokta a bikacsök használatát a nyáj terelésekor. Az ır össz tt, a nı mellé térdelt, gyorsan dolgozott. A kínai izmos volt, de nem nagy, nem magas. Marie sem volt nagydarab, de nı létére mag as. Egy rántás itt, egy begyűrés ott, és az ır ruhája és cipıje alkalmas lett egy gyors táv ak a haja jelentett problémát. Körülnézett a szobában. „Vizsgálj meg mindent! Valamit fogsz i, amit használhatsz.” Megtalálta. Az éjjeliszekrényen egy krómrúdon lógott egy kéztörlı. K yozta a haját a feje tetejére és körbecsavarta a törülközıvel, begyűrögetve az anyagot. Két ett ki, nem bírt volna el egy tüzetesebb vizsgálódást, de mégis egyfajta turbán volt. Lerángatta az alsónadrágot és a zoknit a férfiról, aki felnyögött, és megpróbált fölemelk visszazuhant az eszméletlenségbe, Marie a szekrényhez futott, összemarkolta saját ruháit, é z ajtóhoz ment, majd óvatosan kinyitotta résnyire. Két ápolónı – egyik kínai, a másik európ tt halkan a lépcsıházban. A kínai nem az volt, aki visszajött meghallgatni panaszát az ırre egy nıvér jelent meg, bólintott a kettı felé, és ment egyenesen egy ajtóhoz a hallon keres Ott tartották a tiszta ágyneműt. Megszólalt egy telefon a földszinti íróasztalon, tizenöt a halltól: a kerek asztal elıtt kétfelé ágazott a folyosó. Kijárat tábla lógott a mennyeze yíl jobbra mutatott. A két beszélgetı nıvér megfordult, és elindult az asztal felé. A harma tt hagyta az ágyneműs kamrát, egy csomó lepedıt vitt. Marie kilopózott a szobájából, és átrohant a hallon az ágyneműs kamra felé. Beugrott és b jtót. Hirtelen egy nı ordítozása töltötte be a hallt, amitıl megdermedt félelmében. Hallott lábak dobbanását, ahogy közeledtek, többen is szaladtak. – Az ır! – kiáltott a kínai ápolónı angolul. – Hol az ır? Marie kinyitotta a kamraajtót alig résnyire: három izgatott nıvért látott a szobája elıtt tettek.

– Maga! Maga levette a ruháját! Cangszile disznó férfi! Nézzük meg a fürdıszobában! – Maga! – kiabált az ır tántorogva. – Maga engedte elmenni! Elfogatom a feletteseimmel! – Engedjen, mocsok férfi! Maga hazudik! – Maga kommunista! Pekingbıl! Marie kisiklott a szekrénybıl egy nyaláb törülközıvel a vállán, és a kettıs folyosóra sza tábla felé. – Hívják Lin ırnagyot! Elfogtam egy kommunista ügynököt! – Hívják a rendırséget! Ez egy perverz disznó! A kórház udvarán Marie a parkolóhelyhez futott, és elakadt lélegzettel leült két autó köz Gondolkodnia kell; végiggondolni a helyzetet. Nem követhet el semmilyen hibát. Letette a törülközıket és a saját ruháit, kezdte átkutatni az ır zsebeit, egy erszényt vagy egy tá Megtalálta, kinyitotta és megszámolta a pénzt a homályos világításban. Alig több mint hats ongi dollár, azaz valamivel kevesebb, mint száz amerikai. Aligha elég egy szállodai szobár a. Aztán észrevett egy hitelkártyát, melyet egy kowlooni bank adott ki. Ha kell, használja a kártyát – ha kell és ha talál szállodai szobát. Kivette a pénzt és a kártyát, visszatett ebbe, és elkezdte az átöltözés ügyetlen procedúráját, mialatt a kórház körüli utcákat figye látta, hogy zsúfoltak, ez a tömeg most biztonságot jelentett számára. Hirtelen autó száguldott be a parkolóba, kerekei csikorogtak, amint lefékezett a Mentı f eliratú kapunál. Marie fölemelkedett és keresztülnézett az autó ablakain. A nagy testű kína a hűvös, precíz orvos ugrott ki az autóból, és a bejárat felé futottak. Amint eltűntek az Marie kifutott a parkolóból, be az utcába. Órákig járkált, egyszer megállt, hogy belakmározzék egy gyorskiszolgáló étteremben, amiko ta a rengeteg hamburger látványát. Bement a mosdóba, és megnézte magát egy tükörben. Lefogy karikák voltak a szeme körül, emellett mégis ı maga volt. Csak az átkozott haja! Tűvé teszi egész Hongkongot, és az elsı megjegyzés minden leírásban a magasságára és a hajára tett uta z elıbbivel nem tudott mit kezdeni, az utóbbit drasztikusan meg tudja változtatni. Megál lt egy drogériánál, hajtűket és néhány csatot vett. Aztán eszébe jutott, amit Jason mondott r a fényképe megjelent az újságokban Párizsban. Hátrahúzta a haját, egy csomóba csavarta, é ldalon szorosan a fejéhez tűzködte. Az eredmény sokkal élesebb arc, keskenyebb a súlyveszte tıl és a festék hiányától. Ezt a hatást akarta Jason – David – elérni Párizsban. Nem, javít em David volt Párizsban. Az Jason Bourne volt. Este van, mint ahogy akkor Párizsban is este volt. – Miért csinálja ezt, kisasszony? – kérdezte az eladó a kozmetikai pult melletti tükörnél csinos haja van, olyan szép. – Ó? Unom kefélni, ennyi az egész. Marie kiment a drogériából, vett egy pár lapos sarkú szandált egy utcai árusnál meg egy G táskát egy másiknál, melyen a „G” betű fejjel lefelé állt. Negyvenöt amerikai dollárja mara a sem volt, hol fogja tölteni az éjszakát. Túl késı és túl korai lenne a kanadai konzulátus ie. Egy kanadai, ha éjfél után érkezik, és kér egy személyzeti névsort, riadalmat keltene; ra sem volt ideje, hogy kigondolja, hogyan adja elı a kívánságát. Hová mehetne még? Azért a nem ártana valahol. „Semmit se tégy, ha fáradt vagy – mondta Jason. – A tévedés lehetısége A pihenés fegyver, ezt ne felejtsd el!” Áthaladt egy nyitott árkád alatt. Egy fiatal amerikai pár farmeröltözékben alkudozott egy ikóárussal. - Gondolja meg, ember! - mondta a fiatal férfi. - El akar adni még valamit ma este , igaz? Gondolom, eleget keresett ma már, de csak jól jön még egy pár dinár a zsebébe, igaz – Dinár nem – kiáltotta mosolyogva a kereskedı. – Csak dollár, és maga túl keveset ígér! keim vannak. Maga kiveszi az utolsó falatot is a szájukból! – Valószínűleg van egy étterme is – mondta a lány. – Éttermet akarnak? Valódi kínai kosztot? – Jézus, eltaláltad, Lacy! – Az apai ágról a harmadik unokatestvéremnek van egy kitűnı étkezdéje két utcával arrébb. , nagyon olcsó, nagyon jó! – Felejtse el – mondta a fiú. – Négy USA-dolcsi a hat pólóért. Kell, vagy itt hagyjuk? – Kell! De csak mert túl rámenıs nekem. – A kereskedı felmarkolta a felajánlott pénzt és a trikókat egy papírzacskóba. – Óriási vagy, Buzz – a lány arcon csókolta és nevetett. – Még mindig négyszáz százalékos dolgozik. – Ez a ti bajotok, üzletembereké! Nem törıdtök az esztétikával. A vadászat ízével, a verb s örömével!

– Ha valaha összeházasodunk, te leszel a támaszom nyomorúságos életem hátralevı részében, kudozó. „Az alkalmak maguktól adódnak – mondta Jason. – Ismerd fel ıket, élj velük.” Marie odamen iákhoz. – Elnézést kérek – mondta elsısorban a lány felé fordulva. – Akaratlanul kihallgattam a b t... – Nem csináltam jól? – vágott közbe a fiú. – De, nagyon ügyes volt – felelte Marie. – De gyanítom, hogy a barátnıjének van igaza. Az trikók kétségtelenül kevesebbe vannak neki, mint huszonöt centje darabonként. – Négyszáz százalék – bólintott a lány. – De ugye akart mondani valamit? – Igen. Nagyon röstellem, de a gépem egy napot késett, és lemaradtam a kínai utamról. A s da tele van, és arra gondoltam, hátha... – Szüksége van egy kéglire? – vágott közbe a fiú. – Igen. Őszintén szólva van pénzem, de nem olyan sok, hogy szórjam. Tanár vagyok Maine-be holnap már tudok csatlakozni a csoportomhoz, de az sajnos csak holnap lesz. – Tudunk segíteni, igaz, Lacy? – Biztosan tudunk. Az egyetemünknek együttműködési szerzıdése van a hongkongi kínai egyet – Nem valami fényűzı hely, de elfogadható ára van – mondta a fiú. – Három dolcsi egy éjsz víz elıttiek is! – Úgy érti, igen puritán házirend. A nemek el vannak különítve. Marie egy tábori ágyon ült a tizenöt méter magas mennyezet alatt valahol, ami feltehetıen t rnaterem volt. Körülötte fiatal nık aludtak vagy nem aludtak. Legtöbbjük csendben volt, de yan horkoltak, mások cigarettáztak, néhányan a fürdıszoba felé tántorogtak, ahol égett vala y fény. Gyerekek között volt, és azt kívánta, bár még ı is gyerek lenne, szabad a rémektıl, ndenütt körülveszik. „David, szükségem van rád! Azt hiszed, erıs vagyok, de lassan már nem t csináljak? Hogyan csináljam?” – „Vizsgálj meg mindent. Valamit fogsz találni, amit használhatsz” – mondta Jason Bourne. 13. Szakadt az esı, verte a homokot, csapkodta a reflektorokat, amelyek megvilágították a Re pulse Bay groteszk szobrait – a hatalmas kínai istenekét, a Keletnek ezeket a dühös fantom jait félelmetes pózokban: némelyikük tíz méterre magasodik. A sötét part kihalt volt, de a lodában, fenn az úton sokan voltak, miként a szemközti, anakronisztikusán ható hamburgeráru lıtt is. Sétálók és törzsvendégek, turisták és helybeliek egyaránt, akik leugrottak a partr ti italra vagy enni valamit, vagy csak megnézni a félelmetes szobrokat, melyek minth a az ártó szellemeket akarnák visszarettenteni, akik bármelyik percben elıbújhatnak a tenge bıl. A hirtelen támadt zivatar elkergette a mászkálókat, mások várták, hogy elálljon, és ha ssanak. Bourne átázva kuporgott a lombok alatt, vagy öt méterre az egyik harcias kinézetű bálvány nn a parton. Törölgette a vizet az arcáról, ahogy bámulta a régi Colonial Hotelhez vezetı b nlépcsıt. A tajpan listáján szereplı harmadik név viselıjét várta. Az elsı férfi megpróbálta csapdába csalni a Star Ferryn, a megbeszélt találkozóhelyen, de J Bourne, aki ugyanazt az öltözéket viselte, mint a zárt negyedben, kiszúrta két lopakodó cin . Nem volt annyira könnyű, mint a rádiós férfiak esetében, ugyanakkor nehéz sem. Amikor Bou harmadszor járta körül a kompot, és nem jelent meg a megbeszélt ablaknál a jobb oldalon, u yanazt a két férfit látta elhaladni az illetı mellett, ellentétes irányba mentek, röviden s k hozzá, és szemüket folyton felettesükre szögezték. Jason addig várt, amíg a komp megközel kikötıt, és az utasok tömege elindult sorban a kijárati rámpa felé. A jobb oldali kínait ki a forgalomból a veséjére mért ütéssel, majd a tarkójára a levélnehezékkel, mialatt az utas dtak mellette a homályos megvilágításban. Aztán átment a kiürülı másik oldalra, pisztolyát oz szorítva a hajó fara felé kényszerítette, ahol átlökte a korláton, mialatt a hajó mély k asított az éjszakába, és a komp behúzott a kowlooni mólóhoz. Aztán visszatért az emberéhez, jó közepén az elhagyott ablaknál állt. – Betartotta a szavát – mondta Jason. – Elnézést, de elkéstem. – Maga telefonált? – Szeme végigpásztázta Bourne ócska ruházatát. – Én vagyok. – Maga nem úgy néz ki, mint akinek annyi pénze lenne, mint amirıl a telefonban szó volt. – Elhamarkodja a véleményét. – Bourne elıhúzott egy köteg összehajtogatott USA-százdollár még összehajtva is látszott, hogy megvan ezer. – Akkor maga az. – A kínai gyorsan átnézett Bourne válla fölött. – Mit akar tılem? – kérd – Információt valakirıl, akit keresek, és aki Jason Bourne-nak hívja magát.

Tılem hiába várja. Bıkezűen fizetek. Nincs semmi eladnivalóm. Én pedig azt gondolom, hogy van. – Bourne eltette a pénzt, és elıvette a revolvert, köz bb lépve a férfihoz, mert a kowlooni utasok le-föl járkáltak a fedélzeten. – Vagy elmondja zért, amit tudni akarok, vagy kényszeríteni fogom, hogy az életéért tegye. – Én csak azt tudom – tiltakozott a kínai –, hogy az embereim szóba sem fognak állni vele – Miért nem? – Mert már nem a régi. – Ezt hogy érti? – Jason visszatartott lélegzettel figyelt az emberre. – Olyan kockázatokat vállal, amit azelıtt soha nem tett volna. – A kínai újra Bourne mögé izzadtság csorgott le a halántékán. – Visszajön két év után. Ki tudja, mi történt? Ital, na etegség kurváktól, ki tudja? – Mit ért azon, hogy kockázatok? – Épp ez az! Besétál egy bárba a Cim Sa Cujon – nagy riadalom, kivonul a rendırség. Mégis , és megöl öt embert! Elfoghatták volna, a megbízóinak nyomára bukkanhattak volna! Két évve nem csinált volna ilyet. – Lehet, hogy maga gondolkodik rosszul – mondta Jason Bourne. – Bemehetett, mint egy ik férfi, és ı kelthette a riadalmat. Ebben az alakban elköveti a gyilkosságot, de aztán tá ik, mint egy másik, elmenekülve a zűrzavarban. A kínai Jason szemébe nézett, és egyszerre még rémültebb lett, mint azelıtt, ahogy végign az elıtte álló rosszul öltözött alakon. – Igen, ezt is el tudom képzelni – mondta, a fejét elıször egyik, majd másik irányba. – Hol lehet ezt a Bourne-t elérni? – Nem tudom, esküszöm a szellemekre! Miért kérdez tılem ilyesmiket? – Hogyan? – ismételte meg Jason, közelebb hajolva a férfihoz: homlokuk összeért, míg Bour fegyvert a keleti hasához szorította. – Ha kijelentette, hogy nem akar szóba állni vele, akkor tudnia kell, hol lehetne érin tkezésbe lépni vele, hol lehetne elérni! Nos, hol? – Ó, Jézusom! – Nem ıt kérdeztem! Hanem Bourne-t! – Macao! Azt suttogják, Macaóban van. Esküszöm, ez minden, amit tudok. A férfi már pánikban nézelıdött jobbra-balra. – Ha a két emberét próbálja keresni, ne töprengjen, megmondom – mondta Jason. – Az egyik ett odaát, a másik pedig remélem, tud úszni. – Azok az emberek – kicsoda maga? – Gondolom, tudja – válaszolta Bourne. – Menjen a komp végébe és maradjon ott. Ha egyetle t tesz elıre, mielıtt kikötünk, többé nem tesz másikat. – Ó, istenem, hát maga... – A maga helyében nem mondanám ki. A második névhez valószínűtlen cím tartozott, egy étterem a Causeway Bayben, ahol hagyomány ancia konyha volt. Jao Ming rövid jegyzete szerint a férfi igazgatóként dolgozik, de tényl egesen ı a tulajdonos, és a pincérek egy része legalább olyan jól bánik a fegyverrel, mint cákkal. Az illetı lakáscíme ismeretlen volt: mindenféle ügyletét az étteremben bonyolította olt, hogy nincs is állandó lakhelye. Bourne visszatért a Peninsulába, levette a zakóját és alapját, gyorsan keresztülment a hallon a lifthez. Egy jól öltözött pár próbálta nem mutatn megjelenése miatt. Ő mosolygott és mentegetızıen morgott valamit. – Manapság így kell végezni a piackutatást. Hülyén néz ki, ugye? A szobájában pár percre visszaváltozott David Webbé. Lezuhanyozta magáról a zárt negyed m a Star Ferry nyomasztó nyirkosságát, leborotválta az árnyékot az arcáról, és felöltözött e vacsorához. „Meg fogom találni, Marie! Esküszöm, megtalálom!?” David Webb fogadalma volt, de Jason Bo rne kiáltotta dühösen. Az étterem sokkal inkább hasonlított különleges rokokó vacsorázó helyhez a párizsi Montai nue-n, mint emeletes épületre Hongkongban. Kristálycsillárok lógtak a mennyezetrıl, az apró csillogtak, gyertyák égtek a lehetı legmakulátlanabbul megterített asztalokon az ezüstök é finomabb kristályok között. – Sajnos, nincs szabad asztalunk ma este, monsieur – mondta a teremfınök. Láthatóan ı vol tt az egyetlen francia. – Azt mondták, keressem Csiang-jut, és mondjam meg, hogy fontos – válaszolta Bourne, fel

– – – –

mutatva egy USA-százast. – Gondolja, hogy találna valamit, ha ez megtalálná ıt? – Én fogok találni, monsieur! – A teremfınök finoman kezet fogott Jasonnel, és elvette a . – Csiang-ju nagyszerű tagja a mi kis közösségünknek, de én vagyok az, aki szelektál. Comp -vous? – Absolument. – Bien! Az ön arca vonzó, művelt emberé. Erre parancsoljon, monsieur! A vacsorára nem kerülhetett sor: az események túl gyorsan zajlottak. Percekkel azután, h ogy David italát kihozták, fekete öltönyös, karcsú kínai jelent meg az asztalánál. Mintha v urcsa lenne rajta – gondolta David Webb, talán a bırének a színe sötétebb, vagy a szeme vág láj vér is van benne. De ez most nem fontos. – Hívatott? – mondta az igazgató, kutatón nézve a vendég arcába. – Miben állhatok szolgál – Elıször azzal, hogy helyet foglal. – A legszabálytalanabb dolog leülni a vendéghez, uram! – Nem igazán. Fıleg, ha a hely tulajdonosa teszi. Kérem! Üljön le! – Újabb fárasztó adóhivatali vizsgálat? Ha igen, remélem, ízlik a vacsora, amit ki fog fi . A könyveim szabályosak és pontosak. – Ha azt gondolja, angol vagyok, akkor nem figyelt rám eléggé! És ha „fárasztón” azt érti illió dollár unalmas, akkor menjen a fenébe innen, és én szépen megvacsorázom. – Bourne hát bokszban, és kortyolt az italából bal kézzel. A jobbját elrejtette. – Ki küldte magát? – kérdezte a kevert vérű keleti, mialatt leült. – Üljön kissé beljebb! Nyugodtan akarok beszélgetni. – Igen, természetesen. – Csiang-ju arrébb húzódott, hogy pont szembekerüljön Bourne-nal. ell kérdeznem, ki küldte magát? – Nekem kell kérdeznem – mondta Bourne. – Szereti az amerikai filmeket? Különösen a weste einket? – Természetesen. Az amerikai filmek nagyszerűek, fıleg azokat imádom, amik a régi Nyugato játszódnak. Olyan poetikusak a büntetésben, olyan igazságosan erıszakosak. Helyesen mondom – Igen. Mert most éppen egy ilyenben szerepel. – Tessék? – Van egy nagyon különleges revolverem az asztal alatt. A maga lábai közé céloz. – Egy má töredékére Jason fölemelte a terítıt, és kihúzta a fegyvert annyira, hogy éppen látni lehe d azonnal visszatette az elızı helyére. – Van rajta hangtompító is, ami annyira lehalkítja, gy a hangja csak mint a pezsgısdugó pukkanása, de az ereje nagyobb. Liao csie ma? – Liao csie... – mondta a keleti, mereven, mélyet lélegezve a félelemtıl. – Maga a különl sztálynak dolgozik? – Senkinek, csak magamnak. – Akkor nincs is szó félmillió dollárról? – Csak annyiról, amennyire az életét tartja. – Miért éppen én? – Rajta van egy listán – felelte ıszintén Bourne. – Kivégzendıként? – suttogta a kínai, és az arca eltorzult a félelemtıl. – Az magától függ. – Fizetnem kell, hogy ne öljön meg? – Bizonyos értelemben igen. – Nem hordok félmillió dollárt a zsebemben. Sem itt az üzletben! – Akkor fizessen mással! – Mit? Mennyit? Teljesen összezavar. – Információt akarok pénz helyett. – Miféle információt? Milyen információm volna? Miért hozzám fordult? – Mert kapcsolatban áll egy férfival, akit meg akarok találni. Egy bérgyilkossal, aki Ja son Bourne-nak hívja magát. – Nem! Ez nem igaz! A férfi keze remegni kezdett. A nyakán az erek majdnem szétrobbantak, szemét elıször ford tta el Jason arcáról. A férfi hazudott. – Maga hazudik – mondta Bourne nyugodtan, és jobb kezét elıbbre tolta az asztal alatt, a hogy elırehajolt. – Macaóban kapcsolatba került vele. – Macao igaz! De nem volt kapcsolat! Az ıseim sírjára esküszöm! – Nagyon közel áll hozzá, hogy elveszítse a gyomrát és az életét. Magát Macaóba küldték, e a kapcsolatot. – Átküldtek, de nem találtam meg!

– Bizonyítsa be nekem! Hogyan kellett volna kontaktusba lépni? – A Francia útján. A kiégett Calcadai Szent Pál bazilika legfelsı lépcsıjén kellett állno kendıt kellett viselnem a nyakam körül, és amikor egy francia férfi odajön hozzám, és mond mit a romok szépségérıl, a következı szavakat kellett mondanom: „Cain Deltáé.” Ha ı azt vál os Cainé”, akkor ı az összekötı kapocs Jason Bourne-höz. De esküszöm magának, soha... Bourne nem is hallotta a férfi további mentegetızését. A feje majd szétrobbant, ahogy vis zasiklott az idıbe. Vakító fehér fények a szeme elıtt, elviselhetetlen robajló hangok. „Cai táé, Carlos Cainé... Cain Deltáé, Delta az Cain! A Medúza megmozdul, a kígyó levedli bırét. sban van, és elkapja Carlost!” Ezek voltak a szavak, a kódok, a kihívás, hogy rávesse magát Sakálra. „Én Cain vagyok, én vagyok a különb, és itt vagyok! Gyere, keress meg, Sakál! Kere g Caint, ha ugyan mered, mert jobb gyilkos, mint te vagy! Jobb, ha megtalálsz, mie lıtt én elkaplak, Carlos! Nem érsz fel Cainnal!” Jóságos isten! A világ másik végén ki tudja ezeket a szavakat – ki tudhatja ezeket? Ezek vannak zárva a titkos ügyek legtitkosabb archívumaiba. Ezek egyenes kapcsolatok a Medúzáho z! Bourne majdnem meghúzta a ravaszt a láthatatlan automatán, olyan hirtelen érte a sokk a hihetetlen értesülés miatt. Elvette a mutatóujját, és a tölténytárra helyezte. Majdnem me a férfit, aki a különleges felvilágosítást szolgáltatta. De hogyan történhetett meg? Ki vo pcsolat az „új Jason Bourne-höz”, aki tudja ezeket a dolgokat? Most ezzel kell foglalkoz nia, tudta. A némasága elárulja a meglepıdését. A kínai bámult rá, a férfi keze az asztal s szol. – Húzza vissza, vagy a tökei és a gyomra szétrobbannak. – A kínai az asztalra tette a zét. – Az igazat mondtam – jelentette ki. – A Francia nem jött oda hozzám. Ha úgy lett volna, indent elmondanék. Maga is így tenne a helyemben. Csak védem magam. – Ki küldte oda, hogy vegye fel a kapcsolatot? Ki adta meg ezeket a szavakat? – Ezt egyáltalán nem tudom, higgye el! Minden telefonon keresztül zajlott, másod- és harm dkézbıl. Mindenki csak a saját információját tudta. A bizonyíték rá az a mód, ahogy a pénz amit fizettek. – Hogy érkezett? Valakinek el kellett hoznia. – Valakinek, aki senki. Bérelt küldönc. Egy drága vacsoraparti ismeretlen házigazdája kér z igazgatót. Meghallgattam a dicséreteit, és beszélgetés közben borítékot csúsztatott a kez ezer amerikai dollárt kapok, ha találkozom a Franciával. – Aztán hogyan tovább? Hogy éri el? – El kell menni Macaóba, a külvárosi Kam Pek kaszinóba. Ide leginkább kínaiak járnak játs n-tant és daj-nujt. Oda kell menni az ötös asztalhoz, meghagyni egy telefonszámot, egy m acaói hotelét, nem privát számot és egy nevet, bármilyen nevet, nem a sajátját természetese – Fölhívja ezen a számon? – Vagy fölhívja, vagy nem. Huszonnégy óráig kell Macaóban maradni. Ha addig nem hív, viss ll jönni, mert a Francia éppen nem ér rá! – Ezek a szabályok? – Igen. Kétszer voltam ott hiába, aztán egyszer visszahívott, de végül is nem jelent meg alcada lépcsıjén. – Mit gondol, miért nem? Mit gondol, miért nem jelentkezett? – Fogalmam sincs. Talán túlságosan sok üzlete van a bérgyilkosa számára. Talán rosszat mo z elsı két esetben. Talán harmadszor azt gondolta, túl sok gyanús alak van a Calcadán, akik azt hitte, velem vannak, és ez nem jót jelent. Nem voltak velem ilyen emberek termész etesen, de ezt nem tudhatta. – Egyszóval az ötös asztal. A személyzet – mondta Bourne. – A krupiék állandóan változnak. A lényeg az asztal. Úgy képzelem, egy csekk. Amit eloszt És bizonyára nem ı maga megy Kam Pekbe – bizonyára felbérel egy kurvát az utcáról. Nagyon agyon profi. – Ismer valaki mást is, aki próbálta elérni ezt a Bourne-t? – kérdezte Bourne. – Rájövök, . – Elhiszem. Maga megszállott – amihez persze semmi közöm –, és csapdába ejtett az elsı ta r. Nem, nem ismerek senkit, uram! Ez az igazság, és az sem érdekel, ha kifordulnak a b eleim egy pezsgısdugó pukkanásának a hangja mellett. – Erre nem lesz szükség, ugyanis hiszek magának... – Higgyen is, uram! Én csak futár vagyok – talán költséges –, de mégiscsak futár. – A pincérei sem igazán pincérek, azt hallottam. – Hát most nem figyeltek valami jól.

– Azért csak kísérjen ki az ajtóig – mondta Bourne. És most itt van a harmadik név, egy harmadik férfi, a felhıszakadásban Repulse Baynél. A kapcsolat válaszolt a jelszóra: „Écoutez, monsieur, Cain Deltáé, és Carlos Cainé.” – Macaóban kellett volna találkoznunk! – A férfi hangja telefonon keresztül is éles volt. l volt? – Dolgom volt – mondta Jason. – Lehet, hogy elkésett. Az ügyfelemnek nagyon kevés ideje van, és nagyon sokat tud. Hall ja, hogy a maga embere el fog tűnni innen. Nyugtalan. Maga megígérte neki, Francia! – Honnan veszi, hogy az emberem elmegy? – Egy másik megbízásra, természetesen. Hallotta a részleteket! – Téved. Az ember rendelkezésre áll, ha megkapja a díját. – Hívjon vissza néhány perc múlva. Beszélek az ügyfelemmel, akarja-e még a dolgot. Bourne öt perc múlva felhívta. Az ügyfél beleegyezett a találkozóba. Repulse Bay, egy óra A harci isten szobránál, lenn a parton, a mólótól balra. Az összekötı fekete kendıt visel a nyakán. A jelszó ugyanaz. Jason az órájára nézett; tizenkét perccel elmúlt az óra. Az összekötı késik – és nem az e lenkezıleg, ez még jó is, mert természetes fedezék. Bourne kimért minden lépést a találkozó agy tizenkét métert minden irányban, ahonnan a bálvány szobra látható. Ezt már többször meg ijelölt idı óta, minden percben szemmel tartva a szoborhoz vezetı utat. Semmi rendkívülit n m észlelt. Nem látott csapdát. Meglátta a Csungkuo zsent, vállait összehúzva lépkedett a felhıszakadásban, mintha a test tás megkímélte volna az esıtıl. Sietett az úton a hadi isten szobra felé, és megállt, amiko a hatalmas ijesztı bálványhoz. Körülnézett a reflektorfényben, az arcán harag látszott, ami látott senkit. – Francia! Francia! Bourne visszafutott még egyszer a lombok alatt, hogy még egy ellenırzést tartson a talál kozó elıtt. Körbejárta a kı mellvédet, amely a lépcsıket határolta, és körülkémlelt a felsı lhez vezetett. Azt látta, amirıl azt kérte istentıl, hogy ne lássa. Egy esıkabátos-kalapos jött ki a Colonial Hotel feljárójáról, és igencsak sietett. Félúton a lépcsık felé megállt mit a zsebébıl; megfordult, halvány fény villant... mire válaszul apró fény villant föl a z hall egyik ablakából. Elemlámpa. Jelzések. Egy járır sietett az elöl álló ırhöz, és a segít jelzést. Jason megfordult, visszafutott az ösvényen az átázott lombok között. – Francia, hol van? – Ideát! – Miért nem válaszolt? Hol? – Egyenesen szemben. Maga elıtt a bokrok közt. Siessen! Az összekötı a bokrok felé indult. Karnyújtásnyira volt csak. Bourne kiugrott, megragadta átkarolta és továbblökdöste elıre a vizes bokrok közé, miközben bal kezével befogta a férf ben akar maradni, egy hangot se! Tíz méterre benn a parti fasorban Jason nekiszorította összekötıjét egy fa törzsének. – K al? – kérdezte élesen, lassan elhúzva kezét a férfi szájától. – Velem? Senki nincs velem! – Ne hazudjon! – Bourne elıhúzta a revolverét, és az összekötı torkához szorította. A kín fejét a fához, szeme tágra nyílt, szája remegett. – Nincs idım csapdákra – folytatta Jason idım! – Velem meg nincs senki! Ilyen dolgokban nem szoktam hazudni! Ebbıl élek! Bourne a férfira nézett. Visszatette a fegyvert az övébe, megfogta az összekötı karját, é felé fordította. – Nyugodjon meg! Jöjjön velem! – Másfél perccel késıbb Jason és az összekö a lucskosra ázott bokrokon, és a megbeszélt szobortól hat-hét méterre lyukadtak ki nyugati irányban. Bourne hirtelen megragadta az összekötı vállát, megállította. Elıttük láthatóvá v artással az ösvény szélén, fegyverrel a kezében. Egy percre tűnt csak föl a szobrot megvilá tor fényében, mielıtt eltűnt, de ez elég volt. Bourne az összekötıre nézett. A kínai megdöbbent. Nem tudta levenni a szemét a helyrıl a fényben, ahol a járır áthaladt ehasított a gondolat, rettegés töltötte el; látszott a pillantásán. – Si – suttogta. – Csia – Vagyis – kérdezte angolul Jason – ez az ember hóhér! – Si... Igen. – Mondja, mit hozott nekem? – Mindent – felelte az összekötı még mindig sokkoltan. – Az elsı pénzt, az instrukciókat. t. – Egy ügyfél nem küld pénzt, ha meg akarja ölni a férfit, akit felfogad.

– Tudom – mondta az összekötı csendesen, bólintva, becsukott szemmel. – Engem akarnak meg Amit Liangnak mondott a kikötıi sétányon, prófétai szavak voltak, gondolta Bourne. „Csapd de nem nekem... hanem magának... megtette a dolgát és nem maradhatnak nyomok... nincs magára szükségük többé!” – Van egy másik is fönn a szállodában. Láttam, ahogy jeleztek egymásnak, elemlámpával. Ez eleltem magának néhány percig. A kínai megfordult és Jasonre nézett; szemében nem volt önsajnálat. – A szakmával járó kockázat – mondta egyszerűen. – Ahogy az én bolond népem mondja, követ remélem, nem nagyon ostobák. Tessék, itt van. – Az összekötı a zsebébe nyúlt, és kihúzott e tt van minden. – Ellenırizte? – Csak a pénzt. Mind megvan. Nem hozhatok kevesebbet a Franciának, mint amennyit kér, a többi nem az én dolgom. – A férfi hirtelen erısen Bourne-ra nézett, hunyorogva az esıben. maga nem a Francia! – Nyugi – mondta Jason. – Elismerem, magának ma kissé zsúfolt estéje van. – Kicsoda maga? – Valaki, aki épp most mutatta meg magának, kinek is dolgozik. Mennyit hozott? – Harmincezer amerikai dollárt. – Ha ez az elsı részlet, a célpontnak nagyon jelentısnek kell lennie. – Gondolom, az is. – Tartsa meg! – Micsoda? Mit mond? – Én nem a Francia vagyok, nem emlékszik? – Nem értem. – Még az instrukciók sem érdekelnek. Biztos vagyok benne, hogy valaki a maga szakmai kép ességeivel a maga javára is tudja fordítani a lehetıséget. Az ember sokat fizet olyan info rmációért, ami fontos a számára, de még többet fizet, ha az életérıl van szó. – Miért teszi ezt? – Mert ehhez az egészhez semmi közöm nincsen. Engem csak egy dolog érdekel. Utol akarom é ni azt a férfit, aki Bourne-nak nevezi magát, és nem vesztegethetem az idımet. A magáé az, mit felajánlottam, plusz még egy lehetıség: kiviszem innen élve, még ha két holttest is mar itt a Bayben, ez sem érdekel. De meg kell mondania, amit a telefonon kérdeztem. Azt mondta, hogy az ügyfele szerint a Francia bérgyilkosa valahova máshová megy. Hová? Hol van Bourne? – Maga olyan gyorsan beszél... – Mondtam, hogy nincs idım! Mondja meg! Ha nem, én elmegyek és az ügyfele megöli magát. V that. – Sencsen – mondta az összekötı úgy, mintha már a név is megrémítette volna. – Kínában? Sencsenben van a célpont? – Ezt kell feltételeznem. Az én jómódú ügyfelemnek vannak forrásai a Queen's Roadon. – Miféle forrás? – A Népköztársaság konzulátusa. Nagyon szokatlan vízumot adtak ki. Kétségtelenül engedély elsıbb hatóság Pekingben. A forrás nem tudta, miért, és amikor megkérdezte, azonnal áthelye k osztályra. Ezt elmondta az ügyfelemnek. Pénzért, természetesen. – Miért volt a vízum szokatlan? – Mert nem volt várakozási idı, és a kérelmezı nem jelent meg a konzulátuson. Ezek egyike történt még soha. – De hát ez csak egy vacak kis vízum. – A Népköztársaságban nincs olyan, hogy „vacak kis vízum”. Különösen nem olyan fehér férf gyedül utazik kétes útlevéllel, amit Macaóban adtak ki. – Macaóban? – Igen. – Mi a belépés dátuma? – A holnapi nap. A Lo Vu-i határátkelıhelyen. Jason az összekötıt nézte. – Azt mondja, az ügyfelének van kapcsolata a konzulátuson. Mag ncs. – Amire maga gondol, az csomó pénzbe fog kerülni, mert nagyon nagy a kockázat. Bourne fölemelte a fejét, és körülnézett az esıfüggönyben ázó reflektorokon a bálvány ala a járır kereste áldozatát. – Várjon itt! – mondta.

A kora reggeli vonatút Kowloonból a Lo Vu-i határállomásig alig több mint egy óra. Azt felf i, hogy Kínában van, tíz másodpercig tartott. Éljen a Kínai Népköztársaság! Nem volt szükséges a felkiáltójel, a határırök maguk voltak azok. Visszautasítóak, mereve mbák, úgy csapkodták pecsétjeikkel az útleveleket, mint dühös kamasz fiúk. Mégis, mintha va vult volna az utazási rendszerben. Az ırök mögött egy csoport fiatal nı állt mosolyogva, eg ruhában a hosszú asztalok mögött, amelyek tele voltak kiadványokkal, hirdetve országuk szép rendszerük elınyeit. És ha volt is képmutatás ebben, nem mutatták. Bourne hétezer USA-dollárt fizetett az elárult, halálra ítélt összekötınek a vízumért. Öt z utazás céljaként „üzleti tárgyalás a gazdasági zónában” volt feltüntetve, meghosszabbítha hivatalban a beruházás igazolása alapján, amelyet egy kínai bankár jelenléte erısít meg, ak sztül a pénzt átutalják. Hálából – és nem még több pénzért – az összekötı megadta egy sencs n tájékoztatja „Mr. Cruett”-et a befektetési lehetıségekrıl. Nevezett Mr. Cruett persze még a hongkongi Regent Hotel vendége. Végül még egy jótétemény a férfi részérıl, akinek az éle Repulse Bayben. Annak a férfinak a leírása, aki macaói útlevéllel utazik a Lo Vu-i határál keresztül. Magassága 185 cm, súlya 92 kg, bıre fehér, haja világosbarna. Jason rámeredt az atokra, és önkéntelenül arra gondolt, hogy szinte ugyanilyen adatok szerepelnek az ı saját ormánya által kiadott személyazonossági igazolványában, csak a súly több egy árva kilóval. lem kerítette hatalmába. Nem a találkozástól, hiszen mindenekelıtt azt akarta, mivel minden n vissza akarta kapni Marie-t. Hanem attól, hogy felelısnek érezte magát a szörny születése att. Egy halálosztó, aki abból az élı vírusból keletkezett, melyet az ı agyának és testének an fejlesztettek ki. Ez volt az elsı vonat Kowloonból, általában azok a szakképzett munkások és tervezık utazt le, akik engedélyt kaptak, csábították is ıket, a sencseni különleges gazdasági övezetbe a annak reményében, hogy ide vonzzák a külföldi befektetéseket. A határig minden állomásnál, yre több utas szállt föl, Bourne végigjárta a szerelvényt, és minden fehér férfit alaposan . Mindössze tizennégy volt, amikor megérkeztek Lo Vuba. Ám egyikre sem illett még nagyjából m a macaói férfi – vagyis az ı saját személyleírása. Az új „Jason Bourne” késıbbi vonattal nek addig várnia kell a határ innensı oldalán. Így hát most várt. A négy óra során tizenhatszor magyarázta el az érdeklıdı határıröknek, hogy üzlettársára ztette a megbeszélt idıpontot, és túl korai vonattal jött. Mint mindig, de különösen Kelete st is jó hatást keltett, hogy egy udvarias amerikai veszi magának a fáradságot, hogy vendég nyelvén szólaljon meg. Megkínálták négyszer kávéval, hét forró teával és két egyenruhás lá ben két tölcsér túlédes fagylaltot is meg kellett ennie. Mindent elfogadott – tudván, hogy en udvariatlannak tartanák, és amióta a Négyek Bandája elvesztette nemcsak a tekintélyét, d z életét is, a gorombáskodás megszűnt, kivéve a határıröket. 11 óra 10 perc. Az utasok kijöttek a hosszú, nyitott folyosón, miután túlestek az útlevél izsgálaton – többnyire turisták, többnyire fehérek, jobbára zavarban és meghatottan, hogy i nnak. A többség kis turistacsoportokat alkotott, idegenvezetı kísérıjük mindegyike Hongkong agy a Népköztársaságból való – mindnyájan elfogadhatóan beszéltek angolul, németül vagy fra odva, de japánul is azoknak a nemszeretem japánoknak a kedvéért, akiknek több pénzük volt, t amennyirıl Marx vagy Konfucius valaha is álmodott. Jason jól megnézett minden egyes fe hér férfit. Azok, akik száznyolcvanöt centiméter körüli magasak voltak, vagy túl fiatalok, túl öregek, vagy túl pocakosak, vagy túl véznák, vagy túl rikító színű nadrágban voltak ahh yenek, akit Macaóból várt. Várjunk csak! Az ott! Középmagas férfi, cserszínű gabardin öltönyben és kicsit bicegı jár en megnıtt, és a bicegése is elmúlt! Gyorsan leszaladt a lépcsın a tömegen keresztül, és ki a parkolóba, ami tele volt buszokkal, turistabuszokkal és néhány taxival, mindegyiknek Csan – Üzemen Kívül – felirat volt a szélvédıjén. Bourne utánaeredt, szétlökdösve az elıtte azzal, kiket lök félre. Ez a férfi – a férfi Macaóból! – Hé, maga megırült? Ralph, ez meglökött engem! – Lökd vissza! Mit vársz tılem? – Csinálj valamit! – Már eltűnt. A gabardin öltönyös férfi beugrott egy furgon nyitott ajtaján egy sötétzöld autó színezet kal, ami a kínai felirat szerint a Csutang Madárvédelem intézményhez tartozott. Az ajtó bec ukódott, és az autó azonnal kilıtt a parkolóhelyrıl, kerülgetve a többi kocsit a parkoló ki Bourne csaknem tombolt; nem szabad nyomát veszítenie! Régi taxi állt tıle jobbra, álló mot al. Feltépte az ajtaját, mire egy kiáltás volt a válasz. – Csan! – ordította a sofır. – Si ma? – ordította Jason, annyi pénzt húzva ki a zsebébıl, amennyi ötévnyi luxus életmó

a Népköztársaságban. – Aija! – Cou! – kiáltotta Bourne becsúszva az elsı ülésre, és rámutatva a furgonra, amely félkör nyarodott nem messze elıttük. – Maradjon rajta, és saját üzletet nyithat a zónában – mondta kantoni nyelvjárásban. – Me „Marie! Olyan közel vagyok! Tudom, hogy ı az! Elkapom! Máris az enyém! Ő a mi szabadulóle k!” A furgon kihajtott a kivezetı útra, délnek fordult az elsı útkeresztezıdésnél, elkerülte mas teret, amely zsúfolva volt buszokkal és városnézı turistákkal, akik óvatosan kerülgetté hatatlan biciklifolyamot az utcákon. A taxisofır utolérte a furgont egy primitív fıúton, am ly sokkal inkább döngölt agyaggal volt borítva, mint aszfalttal. A sötét ablakú jármű elıtt gy hosszú kanyarban, elıtte nyitott teherautó, megrakodva mezıgazdasági gépekkel. A kanyar turistabusz állt, várva, hogy besoroljon a teherautó mögé. Bourne a teherautó elé nézett; omb állt elıttük, és az út emelkedni kezdett. – Sumcsun – mondta a sofır. – Pin to? – kérdezte Jason. – A Sumcsun víztároló – felelte a sofır kínaiul. – Gyönyörű vidék, az egyik legszebb tó K a vizet Kowloon és Hongkong. Ebben az évszakban tele van látogatókkal. Az ıszi táj csodála . Hirtelen a furgon felgyorsított, nekiindult a hegyi útnak, megelızve a teherautót és a t uristabuszt. – Nem tud gyorsabban menni? Elızze meg a teherautót és a buszt! – Sok kanyar van elıttünk. – Próbálja meg! A sofır rálépett a gázra, megelızte a buszt, centikre kerülve el egy ütközést a szembejöv atonai teherautóval, melynek vezetıfülkéjében két katona ült. Mindkét katona és az idegenve ordítozni kezdtek a nyitott ablakból. – Szarvazd föl apádat! – kiáltotta a sofır megkönnyebbülve, hogy még meg tudott állni a n eket szállító teherautóval szemben, amely elzárta az utat. Behajtottak egy éles jobbkanyarba. Bourne megragadta az ablakot, és olyan messzire kihajolt, amennyire csak tudott, hogy lássa az utat. – Nem jön semmi! – kiáltotta a sofırnek, túlordítva a szél zúgását. – Gyerünk, elızhet! M A sofır nekiindult, végsıkig erıltetve az öreg taxit, a kerekek pörögtek a csúszós, kemén , amitıl a kocsi veszélyesen csúszott be a teherautó elé. Elıttük az út egyenesen emelkedet magas dombra. A furgont sehol nem látták, eltűnt a dombtetı mögött. – Kuaj! – kiáltotta Bourne. – Nem tud valamit csinálni, hogy ez az átkozott tragacs gyors bban menjen? – Soha még ilyen gyorsan nem ment! Azt hiszem, a rossz szellemek szét fogják robbantan i a motort! És akkor mit csinálok? Öt évembe került, amíg megvettem ezt az átkozott autót é teg átkozott kenıpénzbe, hogy a zónában vezethessem! Jason maréknyi pénzt dobott a földre a sofır lába elé. – Itt van tízszer annyi, ha elkapj t az autót! Gyerünk! A taxi száguldva ment át a hegytetın, gyorsan ereszkedve egy hatalmas völgybe egy óriási szélén, amely mérföldekre látszott kiterjedni. A távolban Bourne hófödte hegyeket látott és teket a kék-zöld vízben, mint megannyi foltot, ameddig a szem ellátott. A taxi megállt egy hatalmas vörös és aranyszínű pagoda mellett, melyhez hosszú, fényes betonlépcsısor vezetet ott erkélyei a vízre néztek. Üdítıárusok és ajándékboltok sorakoztak a nagy parkolótér körü abusz állt. Az izgatott idegenvezetık instrukciókat kiabáltak és könyörögtek védenceiknek, rossz buszba szálljanak a sétájuk végén. A sötét ablakos furgon sehol. Bourne minden irányba forgatta a fejét, erısen figyelve. Hol lehet? – Mi az az út odaát? – kérdezte a sofırt. – Szivattyúállomás. Senki nem mehet arra az útra. A kanyar mögött magas kerítés húzódik, A területet a katonaság ırzi. – Várjon itt! – Jason kimászott a taxiból, és elindult a tiltott út felé. Azt kívánta, bá nála fényképezıgép vagy útikönyv, valami, amitıl turistának látszana. Így csak annyit tehe elmélázva sétált, a táj látványától lenyűgözve. Nem mintha valójában nem lett volna mit néz kanyart, ahova a rossz út vezetett: meglátta a magas kerítést, az ırház egy részét – majd t. Hosszú vaskorlát zárta el az utat, két katona beszélgetett háttal neki, a másik utat fig ve – azt a két autót, amely egymás mellett parkolt egy barnára festett, szögletes betonépít

t. Az egyik a sötét ablakos furgon, a másik barna szedán. A furgon elindult, visszafelé a kapuhoz. Bourne gyorsan gondolkodott. Fegyvere nincs; arra nem is gondolhatott, hogy átho zza a határon. Ha megpróbálná megállítani a teherautót, és kicibálni belıle a gyilkost, a z vonzaná az ıröket, az ı fegyvereik viszont gyorsak és pontosak. Ezért a macaói férfit önszá ozdulásra bírnia. A többi már Jasonon múlik, elfogja a szélhámost ilyen vagy olyan módon. V kell vinni a határra és átvinni – így vagy úgy. Nincs ember, aki versenyezhetne vele. Ninc szem, torok, ágyék biztonságban, ha ı támad, gyorsan és halálosan. David Webb sosem birkóz g ezzel a helyzettel. Bourne-nak ez az életeleme. Kell lennie valamilyen megoldásnak. Jason visszarohant a kihalt kanyar elejéhez az útra, ahonnan rálátott a kapura és a kato nákra. Fölvette a lenyűgözı bámészkodó pózát, és figyelt. A furgon motorja üresben járt: ez , hogy nyitják a kaput. Már csak percek. Bourne készenlétben állt a bokorban az út mellett. A furgon befordult a kanyarba, ahogyan kiszámította. Váratlanul ott termett a hatalmas jármű elıtt, rémült arckifejezéssel, ahogy nekitapadt a sofır ablaka felıli oldalon, és te verte az ajtót fájdalmasan jajgatva, mint akit elütött, tán halálra is sebzett a jármű. Han feküdt az úton, mire a furgon megállt: a sofır gyanútlanul kiszállt, hogy bizonyítsa ártatl Nem volt rá alkalma. Jason karja kinyúlt, megragadta a bokáját, lerántotta a lábáról, csatt feje, ahogy nekivágta a teherautó oldalának. A sofır elájult, és Bourne visszahúzta az aut jához a sötét ablak alá. Valamit meglátott kidudorodni a zubbonya alatt: fegyver volt, min t ezt elıre gondolta, tekintettel a szállítmányára. Jason elvette, és várt a macaói férfira m jelentkezett. Ez nem volt logikus. Bourne visszaosont az autó elejéhez, megragadta a sofırülés szélét, és támadásba lendült, zenlétben. Átpásztázta a hátsó üléseket minden oldalon. Senki. Üres volt. Kiszállt és visszament a sofırhöz, megveregette az arcát, öntudatra pofozta. – Nali? – suttogta szigorú hangon. – Hol az a férfi, aki itt volt? – Ott maradt! – válaszolta a sofır kantoni dialektusban, fejét rázva. – A szolgálati autó férfival, akit senki nem ismer. Kímélje meg nyomorúságos életemet! Hét gyerekem van! – Szálljon be – mondta Bourne, lábánál fogva húzva a férfit, és belökte a nyitott ajtón. en, amilyen gyorsan csak tud! Nem volt szükség több tanácsra. A furgon kilıtt a Sumcsun természetvédelmi területrıl, és bességgel vette a kanyart, hogy Jason azt hitte, elrepül a partig! „Egy férfi, akit senk i nem ismer?” Mit jelent ez? Nem kétséges, a macaóit csapdába csalták. Egy barna szedánban a kapun belül, a tiltott területen. Bourne visszafutott a taxihoz, és beült az elsı ülésre leszórt pénz eltűnt a padlóról. – Meg van elégedve? – kérdezte a taxisofır. – Tízszer annyit kapok, mint amennyit méltatl mhoz dobott? – Nem kell a duma, Charlie Chan! Egy autó fog kijönni arról az útról, ami a szivattyútele z vezet, és maga pontosan azt fogja tenni, amit mondok. Ért engem? – Tudja, hogy tízszer annyi az összeg, mint amennyit itt hagyott az én ısrégi, divatjamúl aximban? – Tudom. Tizenötször annyi lesz, ha jól csinálja a dolgát. Gyerünk, induljon! Menjen a pa ló szélére! Nem tudom, milyen sokáig kell várnunk. – Az idı pénz, uram! – Fogja már be! A várakozás durván húsz percig tartott. A barna szedán megjelent, és Bourne látta, amit a lıbb nem látott. Az ablakok sötétebbre voltak színezve, mint a furgonéi. Bárki volt is benn láthatatlan volt. Aztán olyat hallott Jason, amit a legkevésbé akart volna hallani. – Vegye vissza a pénzét – mondta csendesen a sofır. – Visszaviszem Lo Vuba. Sosem láttam . – Miért? – Az hivatalos kormányjármű, és ilyet nem követek. – Várjon egy percig! Csak egy percig várjon! Húszszor annyit kap és még jutalmat is, ha m nden jól megy! Amíg nem mondok mást, csak maradjon mögötte az úton. En csak turista vagyok, aki körül akart nézni. Nem, várjon! Itt van, megmutatom. Nézze a vízumomat, én pénzt fektet . A beruházóknak megengedik, hogy körülnézzenek. – Hússzoros? – mondta a sofır, és Jasonra bámult. – És honnan tudjam, hogy beváltja az íg – Ideteszem az ülésre, közénk. Maga vezet; maga egy csomó dolgot csinálhat ezzel a kocsiv amire nem vagyok felkészülve. Nem próbálom visszavenni.

– Rendben! De messze mögötte maradok. Ismerem ezeket az utakat. Itt csak bizonyos he lyeken lehet autózni. Harmincöt perc múlva a barna szedán még mindig a látóterükben, de messze elıttük. A sofır alt. – A repülıtérre mennek. – Milyen repülıtérre? – Csak kormányhivatalnokok használják, és a délrıl jövı pénzemberek. – Azok, akik beruháznak a gyárakba, az iparba? – Ez a gazdasági övezet. – Én beruházó vagyok – mondta Bourne. – A vízumom szerint is. Siessen! Érjük utol! – Öt autó van köztünk, és megegyeztünk – távol maradok. – Amíg nem mondok mást! Most más a helyzet. Nekem van pénzem. Én beruházok Kínában! – Megállítanak a kapunál. Telefonálni fognak. – Nekem megvan egy sencseni bankár neve! – És neki is megvan a maga neve, uram? És a kínai cégek listája, amelyekkel kapcsolatban ? Ha igen, akkor tárgyalhat a kapunál. De ha a sencseni bankár nem tud magáról, akkor ırize be veszik a hatóság félrevezetése miatt. Addig tartják Kínában, amíg csak ki nem vizsgálnak t. Hetekig, hónapokig? – Utol kell érnem azt az autót! – Ha megközelíti, lelövik. – A kurva életbe! – kiáltotta Jason angolul, majd azonnal visszaváltott kínaira. – Figyel ide! Nincs idım megmagyarázni, de találkoznom kell vele! – Semmi közöm hozzá – mondta a sofır hűvösen. – Na, induljon, és hajtson a kapuhoz – utasította Bourne. – Én utas vagyok, akit maga Lo uban fölvett a kocsiba, és kész. Én fogok tárgyalni. – Maga túl sokat kér! Nem mutatkozom olyasvalakivel, mint maga. – Csak tegye, amit mondok – utasította Jason, kihúzva a revolvert az övébıl. A szíve elviselhetetlenül hevesen vert, ahogy állt egy hatalmas ablaknál, és nézte a repülı . A terminál kicsi volt, kivételes utasok részére fenntartva. A diplomatatáskás és teniszüt ati üzletemberek és a mereven álló egyenruhás ırök össze nem illı látványa megzavarta Jason , úgy látszik, összeillik. Angolul beszélt a tolmácshoz, aki pontosan fordította a kormányır tisztnek, hogy ı üzlete r, és mert nem tudja, mit tegyen, most azt az instrukciót kapta Hongkongban a Queen' s Road-i konzulátuson, hogy jöjjön ide a repülıtérre, ahol találkoznia kell egy hivatalos s lyel Pekingbıl. Valahogy elvesztette az illetı nevét, de találkoztak már futólag Washington an a külügyminisztériumban, és megismernék egymást. Utalt arra, hogy a személyes találkozás en támogatják a Központi Bizottság fontos személyiségei is. Engedélyt kapott, hogy a repülı adjon, végül azt kérte, engedjék meg, hogy a taxi megvárja ıt arra az esetre, ha késıbb szü ne rá. A kérést teljesítették. – Ha akarja a pénzét, akkor marad – mondta a sofırnek kantoni dialektusban, miközben elte te a közéjük letett bankjegyeket. – Magának fegyvere van, és dühös a szeme. Maga ölni fog. Jason a sofırre nézett. – A legutolsó dolog a világon, amit akarnék az, hogy megöljem azt férfit abban az autóban. Csak azért ölnék, hogy megvédjem az életét. A barna szedán a foncsorozott ablakokkal sehol nem volt a parkoló területén. Bourne ol yan gyorsan, amennyire csak feltűnés nélkül tehette, visszament a terminálra az ablakhoz, ahol most állt, halántékán majd szétrobbantak az erek a dühtıl, és a feszültségtıl, amikor epülıtéren meglátta a kormányautót. Ott parkolt a leszállópálya mellett, legfeljebb tizenöt , de áthatolhatatlan üvegfal választotta el tıle és attól a lehetıségtıl, hogy elfogja. A s telen kilıtt egy közepes méretű repülıgép felé, amely néhány száz méterre állt északra a ki bámult, azt kívánva, bárcsak volna látcsöve. Aztán rádöbbent, hogy azzal sem érne semmit, a nyarodott a gép farka mögé és eltűnt szem elıl. Az isten verje meg! Másodperceken belül a gép gurulni kezdett a kifutón, a barna szedán pedig megfordult, és isszahajtott a parkoló felé a kijárathoz. Mit csináljak? Nem maradhatok így itt! Ő ott van! Ő – én vagyok és ı ott van! Elmegy! Bou darohant az elsı pénztárablakhoz egy ırült benyomását keltve. – Az a gép, amelyik most indul! Rajta kellene lennem! Sanghajba megy, és a pekingiek azt mondták, ezzel kell mennem! Állítsák meg! Az adminisztrátor a pult mögött fölvett egy telefont. Gyorsan tárcsázott, aztán nagyot só a közölte a megnyugtató hírt: – Az nem a maga gépe, uram! – mondta. – Az Kuangtungba repül.

– Hová? – A macaói határra, uram! „Soha Macaóba ne menjen! – kiáltotta a tajpan. – A parancs gyors lesz, a kivégzés még gyo ! A felesége meghal!” Macaó. Ötös asztal. A Kam Pek kaszinó. 14. – Ne mondja, nem mondhatja ezt nekem! – kiáltotta Edward Newington McAllister, felugor va székérıl. – Ilyen nincs! Meg sem hallottam! Nem akarom hallani! – Pedig jobban tenné, Edward – mondta Lin Ven-cu ırnagy. – Ez történt. – Az én hibám – szólt közbe az angol orvos a Victoria-hegyi szoba íróasztala elıtt állva, az amerikaival. – Minden szimptóma, amit mutatott, gyors idegrendszeri leépülésre utalt. A koncentráló készség csökkenése, látási zavarok, étvágytalanság, rohamos fogyás – és a legj rohamok, amikor a motorikus kontroll teljes hiánya mutatkozott. Őszintén szólva azt hitt em, hogy ez a leépülési folyamat elérte a negatív krízist. – Mi a fenét jelent ez? – Hogy meghal. Ó, ez nem órák, napok, sıt hetek kérdése, de a folyamat visszafordíthatatl – Lehet, hogy igaza van? – Semmit sem szeretnék jobban, mint hogy megtudhassam, a diagnózisom legalább ésszerű, de nem tudom. Egyszerűen szólva át lettem verve. – Kiütötték? – Képletesen szólva, igen. Ahol a legjobban fáj, államtitkár úr! A szakmai büszkeségem. A hülyét csinált belılem egy színjátékkal, miközben valószínűleg azt sem tudja, mi a különbsé epresszió között. Minden, amit csinált, kiszámított volt, az ápolónınek tett panasztól kezd való hetyegésig. Minden mozdulatot kitervelt, az egyetlen hibát én követtem el. – Jézusom, el kell mondanom Havillandnek! – Havilland követnek? – kérdezte Lin, homlokát ráncolva. McAllister ránézett. – Felejtse el, hogy hallotta. – Nem fogom megismételni, de nem is felejtem el. A dolgok így már világosabbak, London i s érthetıbb. Maga a vezérkarral tárgyal, a legmagasabb rangúakkal, az Olümposz isteneivel. – Ne említse ezt a nevet senkinek, doktor – mondta McAllister. – Már el is felejtettem. Valójában azt sem tudom, hogy kirıl van szó. – Mit mondhatok neki? Mit akar tenni? – Mindent, ami emberileg lehetséges – felelte az ırnagy. – Felosztottuk Hongkongot és Kow oont körzetekre. Kérdezısködünk minden szállodában, átvizsgáljuk a nyilvántartásukat. Mozgó séget és a kikötıi ırséget. Mindenki megkapta a nı részletes személyleírását, és közöltük v ndűen fontos érdeke, hogy megtaláljuk. – Te jó isten, és mit mondott? Mivel indokolta? – Ebben tudtam segíteni – mondta az orvos. – A butaságomat tekintve ez a legkevesebb, am it legalább megtehetek. Orvosi felhívást adtam ki. Így bekapcsolódhatnak a keresésbe a medi usok csoportjai is, akiket kiküldünk minden kórházból, rádióügyeletet tartanak, és kapcsola zervekkel is természetesen. Átfésülik az utcákat. – Miféle orvosi felhívás? – kérdezte McAllister élesen. – Minimális információ, de nagy izgalmat fog kavarni. Az asszony látogatást tett egy meg em nevezett szigeten a Luzon-szacsban, amit lezártak a nemzetközi turizmus elıl egy fe rtızı betegség miatt. – Úgy is lehet mondani – szakította félbe Lin –, hogy a mi jó doktorunk alaposan megindok a az orvosi teamek számára, hogy meg kell találni, és ırizet alá kell helyezni. Nem biztos, hogy sikerül, de mindent meg kell próbálni és meg is tesszük. Őszintén remélem, hogy megtal Edward! Mindnyájan tudjuk, hogy kitűnik a tömegbıl. Magas, csinos és az a haj – és több min r ember keresi. – Isten adja, hogy igaza legyen! De aggódom. Az elsı kiképzést egy kaméleontól kapta – mo McAllister. – Tessék? – Semmi, doktor – mondta az ırnagy. – Ez nálunk szakmai kifejezés. – Igen? – Meg kell kapnom a teljes dossziét. Mindent! – A micsodát, Edward? – Európában együtt vadásztak rájuk. Most külön vannak, de még mindig vadásznak rájuk. Mit kor? Mit fognak most csinálni? – Egy fonal? Egy módszer? – Valami mindig akad – mondta McAllister a halántékát dörzsölve. – Elnézést, uraim, meg k

et, hagyjanak magamra. Egy borzalmas telefonhívás vár rám. Marie kicserélte a ruháit, néhány dollárért vett másikat. Egészen elfogadható eredménnyel zorított hajával, amit laza, széles karimájú szalmakalap alá gyűrt, rakott szoknyájában és atatlan színű, szürkés blúzában jelentéktelen nı benyomását keltette. A lapos sarkú szandál agasságát, és a Gucci-hamisítvány retikül hiszékeny turistának tüntette föl, pont az ellenk t ami igazából volt. Fölhívta a kanadai konzulátust, ahol megmondták, hogyan jut oda bussza . A hivatal a hongkongi Ázsia Házban volt, a tizennegyedik emeleten. A kínai egyetemtıl busszal ment Kowloonon és az alagúton keresztül a szigetre. Gondosan figyelte az utcákat, és jó helyen szállt le. Lifttel ment föl, és elégedetten vette tudomás ogy egyetlen férfi sem pazarol rá második pillantást azok közül, akik a liftben voltak, más nem ez volt a szokásos reakció. Megtanulta Párizsban – egy kaméleontól –, hogyan lehet egy rű dolgok segítségével megváltozni. Emlékezett a leckére. – Tudom, hogy nevetségesen hangzik – mondta a titkárságon, mosolyogtatóan zavart hangon – e egy másod-unokatestvérem anyai részrıl itt dolgozik, és megígértem otthon, hogy felkerese – Ezen nincs semmi nevetséges. – De az lesz, ha bevallom, hogy elfelejtettem a nevét. – Mind a két nı nevetett. – Termés esen sosem találkoztunk személyesen, és ı valószínűleg szeretné, ha ez így is maradna, de b számolnom otthon a családnak. – Tudja, hogy melyik szekcióban dolgozik? – Valamilyen gazdasági ügyekkel foglalkozik, úgy tudom. – Akkor legvalószínűbbnek a kereskedelmi részleg tűnik. – A titkárnı kihúzott egy fiókot, keskeny fehér brosúrát, amelynek fedılapjára a kanadai zászló emblémája volt nyomtatva. – gyzékünk. Üljön le, és fussa át! – Nagyon szépen köszönöm – mondta Marie, odament egy bırfotelhoz, és leült. – Tudom, hogy en alaknak tűnök – tette hozzá, amíg kinyitotta a névjegyzéket. – Gondolom, hogy tudnom kel a nevét. Biztos vagyok benne, hogy maga tudja az anyai másod-unokatestvérének a nevét. – Dehogy, kedvesem, fogalmam sincs róla. – A telefon megszólalt, és a titkárnı felvette. Marie gyorsan olvasott, lapozgatta az oldalakat, kutatva egy név után, amitıl beugra na egy arc. Hármat is talált, de bizonytalan volt, nem emlékezett határozottan. Végül a tiz nkettedik oldalon egy arc és egy hang is beugrott, amint elolvasta a nevet: Cather ine Staples. „Hűvös” Catherine, „Jégcsap” Catherine, „Szigorú” Staples. A gúnynevek igazságtalanok vol emezték pontosan a nıt. Marie abból az idıbıl ismerte Catherine Staplest, amikor az ottawa i Pénzügyi Intézetben ı és mások a szekciójában eligazításokat tartottak a diplomáciai test nak a tengerentúli szolgálattal kapcsolatos kérdésekben. Catherine kétszer is megfordult nála, egyszer továbbképzı tanfolyamra ment, az Európai Kö iacról, másodszor meg, persze, Hongkongról volt szó! Ez tizenhárom-tizennégy hónappal ezelı lt, és bár barátságukat nem lehetne szorosnak nevezni – négy vagy öt közös ebéd, aztán egy lyre Catherine hívta meg, és amelyet Marie viszonzott –, de elég sokat megtudott a nırıl, a i jobban értette a szakmáját, mint sok férfi. Kezdıdött azzal, hogy gyors elımenetele a külügyi osztályon korai házasságába került. Lem pélyesen a házasságról, mint életformáról élete hátralévı részére, kijelentette, hogy az ut l járó lehetetlen idıbeosztást úgy látszik, egyetlen normális férfi sem tudja elviselni. Öt inek közepén Catherine karcsú, középtermetű, energikus nı volt, divatosan, de egyszerűen öl tobaságot nem tűrı szakember volt, csípısen szellemes. Tudott kedves, sıt gyengéd lenni azo z a nıkhöz és férfiakhoz, akiknek nem volt képesítésük a munkájukhoz, melyre önhibájukon kí de goromba volt azokkal, akik ıket megbízták ezzel, rangjukra való tekintet nélkül. Ha vol jelzı, amely illett a külügyi szolgálat egyik vezetı tisztviselıjére, Catherine Staplesre, a „szigorú, de igazságos”, és gyakran szórakoztató tudott lenni a maga önironikus módján. te, hogy Hongkongban is fair lesz. – Nincs itt semmi, amitıl megszólalna a csengı – mondta Marie, fölállt a fotelból, és vis e a névjegyzéket a titkárnı asztalához. – Olyan ostobának érzem magam. – Nincs valami elképzelése, hogy néz ki? – Sosem kérdeztem. – Sajnálom. – Én még jobban. Most majd megereszthetek egy drága telefonhívást Vancouverbe... Ó, viszo láttam egy nevet. Semmi köze az unokafivéremhez, de egy barátom barátja, Staples a neve. – „Nagy Katalin”? Itt van, bár néhányan nem bánnák, ha kineveznék és elküldenék Kelet-Eur Idegesíti ıket. Ő a példakép. – Ó, gondolja, hogy most is itt van?

– Vagy tíz méterre innen. Adja meg a barátja nevét, és megkérdezem, ráér-e, hogy beköszön Marie kísértést érzett, de a hivatalnoki múlt súlya meggondolásra késztette. Ha a dolgok k, ahogyan gondolta, és a riadóztatás a baráti konzulátusokat is érintette, Catherine-t ez kadályozná az együttműködésben. Még ha szeretne is segíteni, hivatalból nem tehetné. A köve látusok állandóan tesznek szívességeket egymásnak. Idıre van szüksége, hogy beszéljen Cathe és semmiképpen sem egy hivatali irodában. – Nagyon kedves magától – mondta a titkárnınek. – A barátom nagyon fog örülni. Várjon csa mondott? – Igen, Catherine Staples. Elhiheti, ilyen csak egy van. – Ebben biztos vagyok, de a barátom barátnıje Christine. Ó, istenem, ez nem az én napom! aga igazán olyan kedves, úgyhogy most már békén hagyom. – Ugyan, maga felüdülés volt, kedveském! Látná azokat, akik azzal jönnek be, hogy drága p isított Cartier órát sóztak rájuk! A titkárnı szeme megakadt a Gucci táska fordított „G” betűjén. – Ó, ó – mondta lágyan. – Mi baj? – Semmi. Sok szerencsét a telefonnal! Marie az Ázsia Ház elıcsarnokában várt, amíg úgy érezte, nem feltűnı, aztán kiment, és cs föl-le a kijárat elıtt a zsúfolt járdán. Kevéssel múlt dél, és azt remélte, Catherine szok löncs jó ötlet volna. Volt még egy lehetıség, talán inkább lehetetlenség, az egyetlen, ame ozna, ha még tudna imádkozni. Felbukkanhatna David, persze nem mint David, hanem min t Jason Bourne, vagy mint bárki más. A férje Jason Bourne-ként sokkal okosabb lenne. Látta a találékonyságát Párizsban, ami valami más világból való volt, egy halálos világból, ahol lépés az életükbe kerülhetett volna. Minden lépést elıre elgondolt három-négy szemszögbıl a én... Mi van, ha ı... Az értelem az erıszak világában messze nagyobb szerepet játszik, mi a nem erıszakos értelmiségiek feltételezik – az ı agyuk csıdöt mondana ebben a lenézett vil elyet barbárnak mondanak, mert nem lennének képesek elég gyorsan és elég alaposan gondolkod i. Cogito ergo – semmi. Miért gondolkodik ilyesmin? Ő az utóbbihoz tartozik, és David is! Aztán tisztán megértette a választ. Mert kiutasították innen ıket. Ezt túl kell élniük, és lálniuk egymást. Itt van! Catherine Staples jött – vonult – ki az Ázsia Házból, és jobbra fordult. Jó tíz méterre v e futásnak eredt, ellökve az embereket az útjából, hogy megpróbálja utolérni. „Sose szaladj lhívja rád a figyelmet” – mondta Jason. Nem számít! Beszélnem kell vele! Staples átvágott a járdán. Ott állt egy követségi autó a juharleveles emblémával az oldal nı beszállt. – Ne! Várjon! – kiáltotta Marie, átvágva a tömegen, és megragadva az ajtót, amit Catherin e akart csukni. – Mi tetszik? – kérdezte Staples, miközben a sofır megfordult az ülésen és egy fegyver is t valahonnan. – Kérem! Én vagyok az! Ottawából! A tanfolyamról! – Marie? Te vagy az? – Igen. És bajban vagyok, szükségem van a segítségedre. – Szállj be – mondta Catherine Staples, odébb csúszva az ülésen. – Tegye el azt a mordály a sofırre. – Ez a barátnım. Catherine Staples lemondta a hivatalos ebédet, egy rendkívüli tárgyalásra hivatkozva az 19 97-es egyezmény ügyében, majd utasította a sofırjét, hogy tegye ki ıket a Causeway Bayben, ood Street elején. A Food Streeten vagy harminc étterem vonzotta a tolongó nézelıdıket két nyi területen. A járműforgalmat kitiltották innen, de ha nem így lett volna, akkor sem let t volna képes egyetlen autó sem átfurakodni az embertömegen, amely helyet keresett a négye zer asztal valamelyikénél. Catherine egy étterem szolgálati bejáratához vezette Marie-t. Cs etett, és tizenöt másodperccel késıbb kinyílt az ajtó, melyen kiáradt vagy százféle keleti . – Miss Staples, milyen öröm, hogy látom! – mondta a fehér séfkötényes kínai, az egyik séf essék csak, tessék! Mint mindig, most is van asztal a maga számára! Amíg keresztülmentek a hatalmas konyha kaotikus forgalmán, Catherine odafordult Mari e-hez. – Hála istennek, van néhány elınye ennek a nyomorúságosan alulfizetett szakmának. A donosnak rokonai élnek Quebecben, bitang jó éttermük van a St. John Streeten, és elintézem, hogy a vízumát – ahogyan ık mondják – mindig „nagyon-nagyon gyorsan” megkapja. Catherine egy üres asztal felé intett a hátsó traktusban, közel a konyhához. Leültek, szó

int eltakarta ıket a lengıajtón kibe rohanó pincérek áradata, valamint a vendégek szakadatl jövés-menése az asztalok között a zsúfolt étteremben. – Köszönöm, hogy ilyen helyre hoztál, mint ez – mondta Marie. – Kedvesem – mondta Staples rekedt, határozott hangján –, ha valaki úgy néz ki, mint te, ik, ahogyan most vagy öltözve, és úgy van kikészítve, mint te most, az biztosan nem akarja elhívni magára a figyelmet. – Fején találtad a szöget. Az ebédpartnered elhiszi a megbeszélés meséjét? – Kételkedés nélkül. Az anyaország beveti a legmeggyızıbb erıket. Peking iszonyú mennyisé a legszükségesebb gabonafélékbıl – de ezt jobban tudod, mint én –, ami dollárban sem kevés. – Mostanában nem vagyok nagyon tájékozott. – Igen, értem. – Catherine bólintott, és szigorúan, de kedvesen nézett Marie-re, kérdı te el. – Ideát voltam akkor, de hallottunk pletykákat, és olvastuk az európai újságokat. Mondh m, sokkolva voltunk, nem tudom elmondani, mit éreztünk mi, akik ismertünk téged. A követke zı hetekben megpróbáltunk választ kapni, de azt mondták, hagyjuk, felejtsük el – a te érdek . „Ne kutassanak – mondták folyton –, csak árthatnak neki, ha kíváncsiskodnak”. Természetes gtudtuk, hogy tisztáztak minden vád alól – Jézusom, milyen sértı kifejezés ez azok után, am resztülmentél! Aztán eltűntél, senki nem hallott többet rólad. – Igazat mondtak, Catherine! Az volt az érdekem – az érdekünk –, hogy távol tartsátok mag t. Hónapokig folyton bujkáltunk, és amikor újra rendes polgári életet kezdtünk élni, távoli n és kevesek által ismert néven történt. Mégis állandóan ırök vettek minket körül. – Így, többes számban? – Igen, férjhez mentem ahhoz a férfihoz, akirıl olvastál az újságokban. Természetesen nem z ember, akirıl az újságok írtak: titokban az amerikai kormánynak dolgozott. Élete nagy rés ozta ennek a rettenetes, különös hivatásnak. – És most Hongkongban vagy, és azt mondod, bajban vagy. – Hongkongban vagyok és komoly bajban. – Feltételezem, hogy a múlt évi események összefüggenek a jelenlegi nehézségeiddel? – Azt hiszem, igen. – Mit mondhatsz el nekem? – Mindent, amit tudok, mert azt akarom, hogy segíts. Nincs jogom ezt kérni anélkül, hogy ne tudnál mindent, amit én tudok. – Szeretem a tömör beszédet. Nemcsak a tiszta érthetısége miatt, hanem mert rendszerint j emzi az embert is, aki így beszél. Ezzel azt is mondtad, hogy ha nem tudok mindent, valószínűleg nem is tehetek semmit? – Nem egészen így gondoltam, de lehet, hogy neked van igazad. – Jól van. Csak próbára tettelek. Az újfajta diplomáciában a nyílt ıszinteség biztosíték kran arra használják, hogy elfedje a kétszínűséget, de arra is, hogy lefegyverezze az ellen elet. Ez a célzás új hazád új keletű megnyilvánulásaira vonatkozik – mint feleségnek új haz sen. – Közgazdász vagyok, Catherine, nem diplomata. – Szedd össze a képességeidet, amirıl tudom, hogy megvan, és ugyanolyan sokra viheted Was ingtonban is, mint Ottawában! De akkor nem élheted a névtelen egyszerű ember életét, amire yilván annyira vágytál. – Erre szükség van. Csak ez számít. Nem én. – Újabb teszt volt. Belıled nem az ambíció hiányzik. Te szereted a férjedet. – Nagyon. És meg akarom találni. Vissza akarom kapni. Staples feje elırebiccent, ahogy hunyorgott. – Ő itt van? – Valahol. Ez is a történet része. – Bonyolult? – Nagyon. – Vissza tudod tartani, amíg elmegyünk valami nyugodtabb helyre? – Olyan férfi tanított türelemre, akinek az élete ettıl függött napi huszonnégy órában há tül. – Jóságos isten! Éhes vagy? – Ki vagyok éhezve. Ez is része a történetnek. Amíg itt vagyunk, és hallgatsz engem, rend etnénk? – Hagyjuk a dim szumot, túlpárolt, túlsütött. Mégiscsak a kacsa a legjobb Hongkongban... sz várni, Marie? Vagy inkább menjünk? – Tudok várni, Catherine! Az életem hajszálon függ. Fél órán semmi nem múlik. És ha nem e

tudok összefüggıen gondolkodni. – Tudom. Ez is a történet része. Szemben ültek egymással Catherine lakásán, köztük dohányzóasztalka, rajta kannában tea. – Azt hiszem – mondta Catherine –, hogy amit most hallottam, az a legégbekiáltóbb hivatal visszaélés, amirıl harmincévnyi külügyi szolgálatom során tudok – mármint a mi oldalunkon. incs itt valami súlyos félreértés. – Azt mondod, nem hiszel nekem? – Éppen ellenkezıleg, kedvesem, ezt nem találhattad ki. Teljesen igazad van. Az egész átk zott ügy tele van illogikus logikával. – Nem ezt mondtam. – Nem is kellett mondanod, ez így van. A férjedet kiképezték, a képességeket kifejlesztet enne, aztán kilıtték, mint egy nukleáris rakétát. De vajon miért? – Megmondtam. Van egy gyilkos, aki azt terjeszti, hogy ı Jason Bourne – ezt a szerep et játszotta David három évig. – A gyilkos, az gyilkos, nem számít, milyen nevet használ, legyen az Dzsingisz kán vagy Hasfelmetszı Jack, vagy ha úgy tetszik, Carlos, a Sakál, sıt akár a bérgyilkos Jason Bourne Az ilyen embereknek csapdát csak a vadászok megegyezésével lehet állítani. – Nem értelek, Catherine! – Akkor figyelj ide, kedvesem! Most egy vén róka beszél. Emlékszel, amikor elmentem hozzá a Közös Piac-szemináriumra, különös tekintettel a keleti kereskedelemre? – Igen. Vacsorát fıztünk egymásnak. A tiéd jobb volt, mint az enyém. – Így van. De igazából azért voltam ott, hogy megtudjam, miként gyızzem meg az üzletkötıi eti blokkban: ki lehet használni a változó árfolyamokat úgy, hogy a velünk folytatott keres edelem jóval nyereségesebb legyen számukra. Meg is tettem. Moszkva dühöngött. – De Catherine, mi köze most ennek hozzám? Catherine ránézett Marie-re, gyengéd viselkedése szigorúbbá változott. – Hadd tegyem érth egyáltalán elgondolkodtál ezen, nyilván azt feltételezted, azért mentem Ottawába, hogy szil b ismereteket szerezzek az európai gazdaságról, mert jobban akarom végezni a munkámat. Ez bizonyos értelemben igaz, de nem ez volt az igazi ok. Igazából azt akartam, megtanulni , hogyan lehet kihasználni a különféle valuták változó árfolyamait, és szerzıdéseket ajánla lehetıséggel potenciális üzletfeleinknek. Amikor a német márka emelkedett, eladtunk frankér agy guldenért vagy bármiért. Be volt építve a szerzıdésekbe. – És ez Kanada érdeke volt? – Nem profitot kerestünk, hanem piacokat nyitottunk meg, amelyek addig zárva voltak elıttünk. A profit késıbb is ráér. Te nagyon jól ismered az árfolyam-spekulációt. Beszéltél láról, nekem pedig meg kellett tanulnom valami ördögit – természetesen jó cél érdekében. – Jól van, szóval számomra ismeretlen cél érdekében felhasználtad a tudásomat. – És ezt szigorúan titokban kellett tartani, nyilvánvalóan. – De mi köze mindennek ahhoz, amit elmondtam? – Mert valamit megszagoltam, és ez az orr kényes. Ahogy én rejtett céllal mentem Ottawába valaki ugyanezt teszi most veled, mert van egy mélyebb ok, mint hogy elfogják a férje d szélhámosát. – Miért mondod ezt? – A férjed mondta ki elıször. Ez elsısorban és teljesen nyilvánvalóan rendırségi ügy, sıt dırségi ügy, ami az igen tisztelt Interpolra tartozik. Ők sokkal inkább képzettek erre, min a külügyminisztérium vagy a külügyi osztály, a CIA vagy az MI-6. A tengerentúli hírszerzés glalkozik nem politikai bűncselekményekkel – mindennapi gyilkosságokkal –, nincs rá ideje. stenem, azoknak a seggfejeknek rengeteg nehezen kiépített álcázásukról le kellene mondaniuk ha beavatkoznának a rendırség munkájába. – McAllister másképp mondta. Azt mondta, az USA és a brit hírszerzés legjobb emberei dolg znak az ügyön. Azt mondta, azért, mert egyrészt ha ez a gyilkos, aki a férjem nevével ügykö lletve akinek a férjemet hiszik –, megöl egy kimagasló politikust vagy ha elindít egy alvi lági háborút, Hongkong státusa kockán forogna, Peking pedig azonnal bevonulna a kilencvenh etes szerzıdés ürügyén. „A Kelet nem szereti az engedetlen gyereket” – ezek voltak a szavai – Elfogadhatatlan és elhihetetlen! – vágott vissza Catherine Staples. – A te államtitkáro agy hazudik, vagy egy tapló IQ-jával rendelkezik! Minden érvet felsorolt nektek arra, hogy a mi hírszerzéseink kívül maradjanak az ügyön, hogy abszolút tiszták maradjanak! Még e is a titkos ügyekre katasztrofális lenne. Feltüzelné azokat a vad fiúkat a Központi Bizott ban. Ettıl függetlenül egy szavát sem hiszem el. London ebbe sosem egyezne bele, még a külö ges osztály említésébe sem.

– Catherine, nincs, igazad! Nem figyeltél. A férfi, aki Washingtonba repült a Treadsto ne-dossziéért, angol volt, az MI-6 embere. És meggyilkolták ezért a dossziéért. – Ezt már mondtad. De ezt egyszerűen nem hiszem el! Mindenekelıtt: a külügy súlyt helyezn rra, hogy ez az egész szemétség rendırségi ügy maradjon, és csakis rendırségi ügy. Azt sem g, hogy egy MI-6-os ügynök ugyanabba az étterembe üljön be, mint egy harmadosztályú nyomozó Food Streeten se. Hidd el, kedvesem, tudom, mit beszélek. Ezek nagyon zavaros idık, és nem ilyen hókuszpókuszokra valók, különösen nem ilyenre, hogy hivatalos hírszerzı szerv imatoljon egy közönséges bérgyilkos körül. Nem, hogy téged elhoztak ide és a férjedet kénys ogy kövessen, annak egészen más oka kell legyen. – De micsoda, az isten szerelmére? – Nem tudom. Talán valaki más tudja. – Kicsoda? – Ez nekem is magas. Csend lett. Mindketten mérlegelték az elhangzottakat. – Catherine! – szólt végül Marie. – Elfogadom a logikáját mindannak, amit mondtál, de abb skán van illogikus logika. Tételezzük fel, hogy igazam van, hogy akik fogva tartottak engem, nem gyilkosok vagy bűnözık, hanem hivatalnokok, akik olyan utasításokat követnek, am lyeket nem értek, hogy a kormány áll mögöttük, és kitérı magyarázataik mögött, sıt, még amö a kényelmemre és az egészségemre. Tudom, azt gondolod, hogy ez a McAllister, ahogyan leírt am neked, vagy hazudik, vagy ostoba; tételezzük föl, hogy hazudik és nem ostoba. Feltéve e zeket – és azt hiszem, ez így is van –, akkor mi két kormány együttes tevékenységérıl beszé gyon kényes idıszakban. És akkor mi van? – Akkor katasztrófa van készülıben – mondta Catherine, a tekintélyes külügyi tisztviselı . – És ez a férjem körül forog? – Ha igazad van, akkor igen. – És ez lehetséges vagy nem? – Még csak rágondolni se szeretnék. 15. Hongkongtól hatvan kilométernyire délnyugatra, a Dél-kínai tenger szigetein túl van Macao f zigete, mely csak névleg portugál gyarmat. Történelmi gyökerei, igaz, Portugáliában vannak, modern, szabadelvű kapcsolatai révén a nemzetközi vérkeringés része, évenkénti Grand Prixszinóival, jachtjaival a gazdag Európa fényűzı életstílusának egyik központja. És kínai is. Peking kezében van. „Soha! Macaóba ne menjen! A parancs gyors lesz, a kivégzés még gyorsabb! A felesége megha !” De a gyilkos Macaóban van, és a kaméleonnak be kell hatolnia ebbe a dzsungelbe. Tanulmányozva az arcokat, és bepillantva minden homályos sarokba a zsúfolt váróteremben, ourne a tömeggel együtt haladt kifelé a mólóra a Macaóba tartó szárnyas hajóhoz, amivel nag g tart az utazás. Az utasok három jól elkülöníthetı kategóriába tartoztak. A portugál gyarm tasai – fıleg kínaiak és csendesek; hivatásos szerencsejátékosok, a legkülönbözıbb fajtájúa beszélgettek, ha egyáltalán megszólaltak, gondolataik már a játék körül forogtak; és éjszak lármás turisták, kizárólag fehérbırűek, legtöbbjük részeg, széles karimájú kalapban és rik Bourne elhagyta Sencsent, és a háromórás vonattal ment Lo Vuból Kowloonba. Az utazás fára volt, gondolatai kábultak, érzelmei fásultak. A szélhámos gyilkos olyan közel volt! Ha csak fél percre el tudta volna szigetelni a macaói férfit, ki tudta volna vinni! Lett volna rá mód. Mindkettıjük vízuma rendben volt, egy férfit, aki kétrét görnyed a fájdalomtól, és g a torkán, ki lehetett volna vinni, mint beteget, talán mint sérültet, nemkívánatos látoga akitıl örömmel szabadultak volna. De nem sikerült, ezúttal nem. Ha legalább láthatta volna! tán a megdöbbentı felfedezés, hogy az új bérgyilkos, ez a fantom, aki nem is fantom, hanem gazi brutális gyilkos, kapcsolatban áll a Népköztársasággal! Mélységesen zavaró volt, hogy ztviselık ilyenfajta férfival beismerten kapcsolatot tartanak. Ez olyan komplikáció volt , amellyel David nem akart foglalkozni. Ennek nincs köze Marie-hez és hozzá, márpedig cs ak kettejükkel törıdött. Csakis ezzel akart törıdni! Jason Bourne, hozd vissza azt a férfit caóból! Vissza kellett mennie a Peninsulába. Megállt a New World Centre-nél, vett egy csípıig érı nejlondzsekit és egy pár vastag talpú, tengerészkék tornacipıt. Ha David Webb túláradóan ag volt, Jason Bourne ösztönösen tervezett. Rendelt egy könnyű vacsorát a szobaszerviztıl, és adta, hogy az ágyán ült, gondtalanul nézte a tévé-híradó műsorát. Aztán lefeküdt, becsukta gondolkodott David, honnan jönnek ezek a szavak: „A pihenés fegyver. Ezt ne felejtsd

el!” Tizenöt perc múlva Bourne ébredt föl. Jason a 8.30-as járatra vett jegyet az utazási iroda elıcsarnokában lévı fülkénél Cim Sa a csúcsforgalmi idıben. Hogy biztos legyen benne, nem követik, márpedig abszolút biztosna k kellett lennie, három különbözı taxival ment a macaói kompig még egy órával a beszállás e alévı részét gyalog tette meg. Aztán belevegyült a szokásos utazási hercehurcába. Az ilyen csak homályosan éltek benne, de a gyakorlata nem. Beleolvadt a váróterem elıtti tömegbe, n omakodva, lökdösıdve, aztán mozdulatlanul állva a sorban, koncentrálva minden mozzanatra, a i mögötte történik, egy arcra, egy kíváncsi szempárra, amit rászegeznek. Nem volt semmi ily e minthogy Marie élete függött a biztonságán, még egyszer végigcsinálta az egész ceremóniát remben sorbaállásig, a kikötı elıtti saroktól a nyílt vízig. Állandóan kutatott egy dühös a beforgó fej, egy helyben toporgó alak után, felkészülve arra, hogy talál ilyet. Ismét senki hát szabad az út Macaóba. És most úton van odafelé. A hátsó ülésen ült az ablak mellett, és figyelte Hongkong és Kowloon fényeit, amint lassa nyésznek az ázsiai égbolton. Újabb fények tűntek fel és enyésztek el, amint a szárnyas hajó a külsı, a Kínához tartozó szigetek mellett. Elképzelte az egyenruhás férfiakat, akik távc teleszkópokkal figyelnek, nem tudván biztosan, hogy mit, de végrehajtva az utasítást, hog y mindennek rendben kell lennie. Az Új Területek hegyei baljóslatúan emelkedtek elıttük, a súcsaikról visszaverıdı holdfény kihangsúlyozta szépségüket, de azt is sugallták: „Eddig jö tıl más a világ.” Ez igazából nem így van. Az emberek kereskednek áruikkal Sencsen terein i kézművesség virágzik: a parasztok állatokat tartanak és vágnak, és jól élnek, akárcsak a mű Pekingben és Sanghajban – rendszerint jobb lakásokban. Kína változik, bár nem elég gyorsan yugat számára, és bizonyára még mindig paranoiás óriás, de emellett, gondolta David Webb, a ott hasú gyerekek – ami néhány évvel ezelıtt oly gyakori látvány volt Kínában – eltűnıben v etetlen politikai lépcsıfokok tetején sok volt a jóllakott, de néhányan a vidéken még éhezn lıdnek, elmélkedett David, akár helyesli a világ nagy része a módszereiket, akár nem. A szárnyas hajó lassított, teste lejjebb ereszkedett a vízbe. Keresztülhaladt az emberkéz alkotta sziklák övezte vízi folyosón, melyet reflektorok világítottak meg. Macaóba értek, é e tudta, mit kell tennie. Felállt, elnézést kért a mellette ülıtıl, és odament a padsorok k csoport amerikaihoz, akik közül néhányan álltak, mások ültek egy kupacban és egyfolytában usban a Mr. Sandman című nótát. Jókedvűek voltak, de nem részegek, nem duhajkodók. Egy másik turistacsoport, beszédük utá németek, bátorították az amerikaiakat, és az éneklés végeztével tapsoltak. – Gut! – Sehr gut! – Wunderbar! – Danke, meine Herren! – A Jasonhoz legközelebb álló amerikai meghajolt a németek felé, r barátságos társalgás követte azt, a németek angolul beszéltek, az amerikai németül válaszo – Végre egy kis otthoni hang! – mondta Bourne az amerikainak. – Hé, hazánkfia! Ez a nóta magát is meghatotta, fiú? Szépek ezek a régi dalok, igaz? Mond ak, a csoporthoz tartozik? – Melyik csoport ez? – Honeywell-Porter – felelte a férfi, megnevezve az egyik New York-i reklámügynökséget, a yrıl Jason tudta, hogy világszerte vannak irodái. – Nem, sajnos, nem. – Nem is hittem. Csak harmincan vagyunk onnan, és már elég jól ismerek mindenkit. Honnan jött? Engem Ted Mather-nek hívnak. Los Angelesbıl. – Howard Cruett. Tanár vagyok Bostonból. – Beanburg! Hadd mutassam be egy földijét vagy inkább „városiját”? Howard, ismerje meg Be n Bearnie-t. – Mather ismét meghajolt, ezúttal egy férfi felé, aki hátradılt egy ablak mell i ülésen, nyitott szájjal, de csukott szemmel. Nyilvánvalóan részeg volt, és baseball-sapká elt. – Ne zavarjuk, úgysem hallja! Bernard az Agytröszt, bostoni irodánkból. Látnia kellett volna ıt három órával ezelıtt. J. Press-öltöny, csíkos nyakkendı, kezében útikönyv és tucat sak ı tud eligazodni. Javára szól, hogy ı tartott minket ébren. Ezért van mindnyájunkban ke ital – benne meg túl sok. De a fenébe is, ez az utolsó esténk. – Holnap már hazafelé? – Az éjszakai repülıvel. Lesz idınk kijózanodni. – Miért Macaóba mennek? – Kis játékviszketegség. Maga szintén? – Gondoltam, megpörgetem kicsit. Jézusom, ettıl a sapkától honvágyam támad! A Red Sox vis pálmát, és eddig az utazásig egyetlen meccsüket sem mulasztottam el!

– És Bernie sem fogja hiányolni a kalapját! – A reklámszakember nevetett, elırehajolt, és tte a baseball-sapkát Bernard, az Agytröszt fejérıl. – Tessék, Howard, a magáé, viselje! Kiérdemli! A szárnyas hajó kikötött. Bourne elindult, és az ellenırzésen a Honeywell-Porter fiúkkal ment keresztül, mint aki hozzájuk tartozik. Ahogy leereszkedtek a betonlépcsıkön a telepla kátozott fogadóépület felé, Jason Red Sox-sapkája ellenzıjét mélyen a szemébe húzva, tántor Kiszúrt egy férfit a bal oldali falnál, aki az újonnan érkezık arcát figyelte. Kezében fén rtott, és Bourne tudta, hogy a fényképen a férfi arca az övé. Fölnevetett Ted Mather megjeg ahogy az imbolygó Beantown Bernie-t vezették karjánál fogva. Macao utcái csaknem olyan rikítóan fényesek, mint odaát a hongkongiak; az egyetlen, ami hiá yzik, az az érzés, hogy túl sok ember van túl kevés helyen. És ami más, és itt kissé anakro us, hogy rengeteg épületen villognak modern fényreklámok, kínai betűkkel. Ezeknek az épület a stílusa nagyon régi spanyol – pontosabban portugál, csak a kézikönyvek nevezik spanyolna –, egyszóval mediterrán jellegű. Olyan, mintha egy régi kultúra megadta volna magát egy má lsöprı betörésének, de ellenállt az elsı rohamnak, hirdetve a kövek erejét a rikítóan színe ndó neoncsövek fölött. A történelmet szándékosan megtagadják; az üres templomok és a kiéget romjai furcsa együttest alkotnak a számtalan kaszinóval, ahol a kártyaosztók és krupiék kan i kínait beszélnek, és csak ritkán látni a hódítók leszármazottait. Ez az egész elragadó és latú. Ez Macao. Jason lelépett a Honeywell-Porter csoporttól, és talált egy taxit, amelynek a sofırje ar ra lehetett beállva, hogy az évenkénti Macao Grand Prix eseményeit követi. Bourne elvitett e magát a Kam Pek-kaszinóhoz a sofır megjegyzései ellenére. – A Lisboa való magának, nem a Kam Pek! Kam Pek a kínaiaké! Taj szuj! Fan-tan! – Kam Pek, cseng nej – mondta Bourne, kantoniul hozzátéve a „kérem” szót, de semmi többet A kaszinó sötét volt. A levegı nyirkos és rossz szagú, a gomolygó füst, ami a rosszul meg t asztalok fölött terjengett, édes, tömény és csípıs. Volt egy bárpult hátul, távolabb az a ason odament és leült egy bárszékre kissé meggörnyedve, hogy alacsonyabbnak tűnjék. Kínaiul és a baseballsapka ellenzıje beárnyékolta az arcát, ami valószínűleg szükségtelen volt, me udta elolvasni az üvegek címkéit a pulton. Rendelt egy italt, és amikor megkapta, bıkezű bo ravalót adott a mixernek hongkongi pénzben. – Mkoj – köszönte meg a kötényes férfi. – Hou – mondta Jason barátságos kézmozdulattal. Megfordult a bárszéken, és az asztalokat e figyelni: megtalálta az egyik fölött fityegı táblát a kínai ötös számjeggyel. Visszafordu t felé, elıvett egy noteszt és egy golyóstollat. Kitépett egy lapot, és felírta rá egy maca da telefonszámát, amit megjegyzett a Voyager magazinból, amit a szárnyas hajón nézegettek a utasok. Leírt egy nevet, amit vissza lehet hívni, de csak ha szükséges és hozzátette a köv ezıket: Nem Carlos barátja. Leeresztette poharát a bárpult alá: kiöntötte az italt, majd feltartotta a kezét egy újab Amikor ezt megkapta, még bıkezűbb volt, mint az elıbb. – Mkoj száj – mondta a mixer, meghajolva. – Msza – mondta Bourne, ismét intett a kezével, de most megállította a levegıben, jelezve mixernek, hogy várjon kicsit. – Megtenne nekem egy szívességet? – kérdezte a férfi nyelvén. tíz másodpercébe kerülne. – Mi lenne az, uram? – Adja oda ezt a papírt az osztónak az ötös asztalnál! Régi barátom, és tudatni szeretném gy itt vagyok. – Jason összehajtotta, és átnyújtotta a papírt. – Megfizetem a szívességét. – Tartom szerencsémnek, uram! Bourne figyelt. Az osztó elvette a papírt, gyorsan belenézett, miután a mixer elment, és eltüntette az asztal alatt. Megkezdıdött a várakozás. Végeérhetetlen volt, olyan hosszú, h mixert felváltotta az éjszakás. Az osztó átment egy másik asztalhoz, és két óra múlva újra két óra telt el, amíg másik osztó vette át az ötös asztalt. Minthogy a padló már whiskyben tta, Jason kávét rendelt, végül teát. Tíz perccel múlt hajnali két óra. Még egy óra, és el szállodába, amelynek a számát felírta a papírra, és ha szerencséje lesz, kap egy szobát. T elfáradt. A fáradtság elszállt. Valami történik! Egy kínai nı a prostituáltak fölsliccelt öltözékéb asztalhoz. Körbejárta a kártyázókat a jobb sarokig, és gyorsan szót váltott az osztóval, ak az asztal alá, és észrevétlenül odaadta neki az összehajtogatott papírt. A nı bólintott, é a kaszinó bejárata felé. Bourne kiment, követte a nıt. Kinn a sötét utcán, ahol sokan jártak Hongkonghoz képest, m kihaltnak tűnt, mintegy tizenöt méterrel mögötte maradt, minduntalan meg-megállva, és a kiv

tt kirakatokat nézegetve, aztán sietve, nehogy szem elıl tévessze. „Ne fogadd el az elsı kö títıt! Úgy gondolkodnak, ahogyan te tennéd. Az elsı csak csóró, aki néhány dollárt keres, d semmit. Talán még a második sem. Fel fogod ismerni az igazit. Másmilyen lesz.” Töpörödött közeledett a kurvához. Csaknem súrolták egymást, és a nı nekiütközött, miközben átadta nek on részegséget tettetve megfordult, követte a második közvetítıt. Négy saroknyit mentek így. A következı férfi már másmilyen volt. Alacsony, jól öltözött k a széles vállakkal és a keskeny csípıvel erıt sugárzott. Mozdulatának gyorsasága, ahogy ki a töpörödött öreget, és határozott, gyors léptekkel átment az utcán, figyelmet érdemlı vol enfél számára. Bourne számára ellenállhatatlan felhívást jelentett: ı az igazi kapcsolat, a a Franciához. Átvágott a másik oldalra: közel ötven méterrel volt a férfi mögött, és egyre jobban lemar volt oka tovább, hogy óvatos legyen, hát futni kezdett. Másodpercekkel késıbb már közvetlen zekötı mögött volt, lépteik hangja szinte összeolvadt. Elıttük szűk utcácska volt, amely ké etnek kinézı ház között vezetett keresztül, az ablakok sötétek voltak. Gyorsan kellett csel ie, de úgy, hogy ne keltsen feltűnést, ne adjon okot a hajnali kószálóknak, hogy kiabáljana fıként ne rendırért. Ebben is vele volt a szerencse: a járókelık többsége részeg volt, vagy t, mint józan, a többiek pedig fáradt éjszakai dolgozók, akik munkájuk végeztével alig várt hazaérjenek. Az összekötı közeledett az utca bejáratához. Most! Bourne elıreszaladt a férfi jobb oldalához. – A Francia! – mondta kínaiul. – Híreket hozt Franciától! Siessen! – Azzal befordult az átjáróba, mire a meglepett összekötı, hunyorgó sz asztása nem lévén – követte az átjáróba, mint egy megzavarodott zombi. Most! Hirtelen támadva az árnyékból, Jason megragadta a férfi bal fülét, meghúzta és megcsavart uszkolva az összekötıt, térdével rugdosva a gerincét, másik keze a férfi nyakán. Belökdöste jébe, szinte futva, tornacipıjével rugdosva a térdhajlatát. A férfi elesett, a falhoz gurul , és felnézett Bourne-ra. – Maga! Maga az? – az összekötı megrándult a homályos világításban. – Nem – mondta aztán tan, lehiggadva. – Maga nem ı! Egyetlen figyelmeztetı mozdulat nélkül a kínai kirúgott a jobb lábával, és szinte felrepü . Megragadta Jason balját szorosan, miközben bal lábával ágyékon rúgta, amivel a földre kén te. Izmos teste megfeszült, szinte hajlékonyan, kecsesen teperte le támadóját. Ami ezután következett, állatok viadala volt, két kiképzett harcosé, minden mozdulatuk be yakorolt, minden ütés halálos lehetett volna, ha teljes erıvel sikerül! Az egyik az életéér , a másik a túlélésért – és az asszonyért, aki nélkül nem tudna élni, nem lenne kedve élni. Végül is a magasság, a súly és az életnél is fontosabb motiváció döntötte el a küzdelmet, a az egyiknek, vereséget a másiknak. Egymásba gabalyodva dıltek a falhoz, mindkettı izzadt és sebesült, vér csörgött a szájukb mükbıl. Bourne hátulról átkulcsolta a futár nyakát, bal térdét belevágta a férfi hátába, jo lcsolta a bokáit, mintegy satuba szorítva. – Tudod, mi következik ezután! – suttogta alig hallhatóan, szaggatottan ejtve a kínai sza akat, utolsó nyomatékként. – Egy reccsenés és a gerincednek vége. Nem kellemes halálnem. És száj meghalnod. Élhetsz több pénzzel, mint amennyit a Francia valaha is fizetett. Szavam at adom rá, hogy a Francia és a bérgyilkosa hamarosan eltűnik innen. Választhatsz. Most! – ason megfeszítette karját. Az erek a férfi torkában közeledtek ahhoz a ponthoz, hogy megpa ttanjanak. – Igen, igen! – jajdult fel az összekötı. – Élni akarok, nem meghalni! Ültek a sötét átjáróban, hátukat a falnak támasztva és cigarettáztak. Kiderült, hogy a fé beszél angolul, az apácáktól tanult egy portugál katolikus iskolában. – Nagyon jól verekszel, tudod? – mondta Bourne, és letörölte a vért a szájáról. – Macao bajnoka vagyok. Ezért fizet a Francia. De maga gyızött. Vesztettem, nem érdekel, mi történik. – Nem, nem így van. Csak azért történt, mert ismerek néhány piszkos trükköt, amit te nem. nem tanítják ott, ahol te tréningezel, és nem is fogják soha. Különben senki nem tudja ıke – De én fiatal vagyok! Maga meg öreg. – Nem mennék ilyen messzire. Amellett jó formában maradtam, hála egy ırült orvosnak, aki mondta nekem, mit tegyek. Hány évesnek gondolsz? – Elmúlt harminc! – Igaz. – Öreg! – Kösz. – Maga is nagyon erıs, nagyon kitartó – de nem csak errıl van szó. Én épelméjű vagyok. Ma

– Lehet – Jason eltaposta a cigarettáját a járdán. – Beszéljünk értelmesen – mondta, és p zsebébıl. – Komolyan gondoltam, amit mondtam, jól megfizetlek. Hol van a Francia? – Nincs minden egyensúlyban. – Hogy érted ezt? – Az egyensúly fontos. – Azt tudom, de nem értelek. – Nincs harmónia, és a Francia dühös. Mennyit fizet? – Mennyit mondasz el? – Hol lesz a Francia és a gyilkosa holnap este. – Tízezer amerikai dollár. – Aija! – De csak ha oda is viszel. – Túl van a határon! – Van sencseni vízumom. Még három napig érvényes. – Ez segíthet, de nem érvényes a kuangtungi határra. – Majd megoldod. Tízezer dollár! Amerikai! – Meg fogom oldani. – Az összekötı szünetet tartott, szeme a pénzen, amit az amerikai fog . – Kaphatnék, hogy is mondják, egy kis elıleget? – Ötszáz dollárt. Ez minden. – A tárgyalások a határon sokkal többe fognak kerülni. – Hívj fel! Elhozom a pénzt. – Hol hívjam fel? – Szerezz egy szállodai szobát nekem Macaóban. Beteszem a pénzt a széfbe. – A Lisboa jó lesz? – Nem, ne a Lisboát! Oda nem mehetek. Valami más helyet. – Nem probléma. Segítsen lábra állni... Nem! Jobbat tenne az önbizalmamnak, ha nem segíte – Akkor nem segítek – mondta Jason Bourne. Catherine Staples az íróasztalánál ült, a telefon, bár már szétkapcsolták a vonalat, még mi zében; üres tekintettel bámulta, majd letette. A beszélgetés, amit az imént fejezett be, me lepte. Minthogy kanadai hírszerzık hada jelenleg nem működik Hongkongban, a külképviseleti isztviselık saját forrásaikhoz fordulnak a hongkongi rendırségen belül, ha fontos informáci an szükségük. Ez olyankor szokott elıfordulni, ha a gyarmaton tartózkodó vagy átutazó kanad mpolgárok érdekében kell fellépniük. A problémát azok a kanadaiak jelentik, akiket fenyeget vagy letartóztatnak. Vagy mert szélhámosság, csalás áldozatai, vagy mert ık követik el eze De vannak komolyabb esetek is, biztonsági és kémkedési ügyek, az elıbbiek magas rangú kor ivatalnokok látogatásával kapcsolatosak, az utóbbiak a lehallgatásokkal vagy a diplomáciai estület személyzetét érintı zsarolási kísérletekkel függenek össze. Köztudott gyakorlat, ho eti tömbbıl vagy a vallási fanatikus közel-keleti rezsimekbıl kábítószertıl kezdve a mindké prostituáltak bevetéséig mindent felhasználnak, hogy ellenséges kormányok titkos adataihoz hozzájussanak. Hongkong erre különösen alkalmas terep. És ez volt az a terület, ahol Cather ne kimagasló eredményességgel végezte munkáját. Megvédte két attasé karrierjét saját konzul t egy amerikai és három angol kollégáét. Ezeket a sikeres akciókat egy idıs angol özvegyember segítségével hajtotta végre, aki miu isszavonult a Scotland Yardtól, a Gyarmatügyi Hivatal fınöke lett Hongkongban. Hatvanhét év sen Ian Ballantyne tudomásul vette, hogy a Yardnál letelt az ideje, de profi képességein ek még birtokában volt. Hajlandó volt hivatalt vállalni a Távol-Keleten, és kézbe vette a h rzıi munkát a gyarmati rendırség keretén belül. A maga csöndes módján hamarosan bebizonyíto többet tud a hongkongi alvilágról, mint bárki más a területen működı szervezetek tagjai kö e az MI-6-os különleges ügyosztályt is. Catherine és Ian egy unalmas protokoll-vacsorán tal oztak, amelyet a konzulátus rendezett, és hosszabb beszélgetés után, mely meggyızte asztalt a szellemességérıl és tudásáról, Ballantyne áthajolva az asztal fölött egyszerűen ennyit mo – Gondolja, hogy megy ez még nekünk, öreglány? – Próbáljuk meg – válaszolta a nı. Megpróbálták. Jól érezték magukat együtt, és Ian biztos pontot jelentett Catherine életéb n kötöttség és kötelezettség nélkül. Kedvelték egymást, és ez elég volt! És Ian Ballantyne éppen most cáfolta meg mindazt, amit Edward McAllister államtitkár bem esélt Marie Webbnek és férjének Maine-ben. Hongkongban nem létezik Jao Ming tajpan, és hite es – értsd: jól megfizetett – forrásai szerint nem történt kettıs gyilkosság Macaóban a Lis ben, amelynek a tajpan felesége és a kábítószer-elosztó lett volna az áldozata. Sıt, ilyenf gyilkosság nem is fordult elı, mióta a japán megszállók távoztak onnan 1945-ben. Elıfordult

szúrt és lıtt sebesülés a kaszinók asztalai körül, haláleset is, de rendszerint csak túlad kotikumok miatt, ám ilyesmirıl, amit Catherine említ, szó sem volt soha. – Ez hazugsághalmaz, Cathy, öreglány – mondta Ian. – Hogy mi a célja, elképzelni sem tudo – Pedig akitıl hallottam, nem hazudik, drága öregem! Mit szagolsz mögötte? – Avas illatokat, drágám! Valaki nagy kockázatot vállal egy nagy cél érdekében. Ő maga a arad természetesen – itt mindent meg lehet vásárolni, még a hallgatást is –, de ez az egész nverte dolog kitaláció. Akarsz többet is elmondani róla? – Azt hiszem, említettem, hogy ez az egész Washingtont érinti, nem Angliát. – Ellent kell mondanom neked. Annak alapján, amit elmondtál, London is benne kell le gyen. – De az egész nem áll össze! – A te nézıpontodból, Cathy! De nem ismered az övékét. És mondhatom neked, ez a mániákus ndnyájunk számára rázós ügy. Egyik áldozata olyan férfi, akirıl senki nem fog beszélni. Még mondom el, lányom! – Elmondod, ha még több információt hozok? – Valószínűleg nem, de próbáljuk meg! Catherine az íróasztalnál ült és ezen a beszélgetésen töprengett. „Egyik áldozata olyan f senki nem fog beszélni.” Mire gondolt Ballantyne? Mi történt? És miért áll az egykori kanad közgazdász a hirtelenül kitört vihar középpontjában? Mindenesetre most biztonságban van. Havilland követ diplomatatáskával a kezében beviharzott a Victoria-hegyi irodába, ahol McA llister feltápászkodott a karosszékbıl, hogy üdvözölje felettesét. – Maradjon csak, Edward! Mi újság? – Semmi, attól tartok. – Jézusom, éppen ezt nem akartam hallani! – Sajnálom. – Hol az az idióta állat, aki hagyta, hogy ez megtörténjék? McAllister elsápadt, amikor Lin Ven-cu ırnagy, akit Havilland eddig nem vett észre, fölemelkedett egy kanapéról a szoba túlsó végében. – Én vagyok az az idióta kínai állat, aki hagyta, hogy ez megtörténjék, nagykövet úr! – Nem fogok mentegetızni – mondta Havilland hátrafordulva, éles hangon. – A maguk bırét p védeni, nem a mienket. Mi túléljük. Maguk nem. – Nem vagyok felhatalmazva, hogy megértsem önt. – Nem az ı hibája – tiltakozott az államtitkár. – Talán a magáé? – kiáltotta a követ. – Maga volt felelıs a nı ırizetéért? – Mindenért én vagyok a felelıs, ami itt történik. – Ez nagyon keresztényi gondolat, Mr. McAllister, de ebben a pillanatban nem a Bib liát olvasgatjuk a vasárnapi iskolában. – Az én felelısségem volt – vágott közbe Lin. – Elvállaltam a megbízást, és elhibáztam. E z asszony átvert minket. – Maga Lin, a különleges osztályról? – Igen, nagykövet úr! – Sok jót hallottam magáról. – Biztos vagyok benne, hogy ez az eset megcáfol mindent. – Azt mondták, hogy a nı átvert egy nagyon kiváló orvost is. – Igen – erısítette meg McAllister. – Az egyik legjobb belgyógyászt a területen. – Angol – tette hozzá Lin. – Ez szükségtelen volt, ırnagy! Mint ahogy az is, hogy hangsúlyozta a saját nemzetiségét. vagyok fajüldözı. A világ még nem tudja ezt, de most nincs idı ilyen hülyeségekre. Havilland átment a szobán az íróasztalhoz. Letette rá a táskáját, kinyitotta, és kivett e ag barna borítékot, fekete szegéllyel. – Kérte a Treadstone-dossziét. Itt van. Szükségtelen mondanom, hogy nem kerülhet ki ebbıl szobából, és ha éppen nem olvassa, zárja a széfbe. – Hozzáfogok, mihelyt lehetséges. – Gondolja, hogy talál benne valamit? – Nem tudom, amíg nem látom. Alkalmasint átmegyek egy másik irodába, odalenn. Ott van a s . – Jöjjön-menjen szabadon – mondta a diplomata. – Mennyit mondott el az ırnagynak? – Amennyire felhatalmazásom volt. – McAllister Lin Vencura nézett. – Gyakran panaszolja, hogy többet kellene tudnia. Talán igaza van. – Nem vagyok abban a helyzetben, hogy megerısítsem ezt a panaszomat, Edward! London

határozott volt, nagykövet úr! Természetesen elfogadom a feltételeket. – Nem akarom, hogy bármit is „elfogadjon”, ırnagy! Azt akarom, hogy ijedjen meg jobban, mint bármikor életében. Itt hagyjuk Mr. McAllistert az olvasmányával, és sétálunk egyet. Am ehajtottunk ide, láttam egy szép nagy kertet. Elkísérne? – Megtiszteltetés számomra, uram! – Ez kérdéses, de szükség van rá. Meg kell értenie, hogy mindenképpen meg kell találnia a sszonyt! Marie az ablaknál állt Cathenne Staples lakásában, és a lenti nyüzsgést nézte. Az utca zsúf t, mint mindig, és ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy kimenjen, elvegyüljön a tömegben telenül bolyongjon az Ázsia Ház körül, reménykedve, hogy találkozik Daviddel. Legalább mozogna, nézelıdne, hangokat hallana, reménykedne – nemcsak csendben gondolkodn a az ırület határán. De nem mehetett ki, szavát adta Catherine-nek. Megígérte, hogy itt mar nem enged be senkit, nem veszi fel a telefont, kivéve, ha két kis csengetés elızi meg e gy másodperccel az igazi hívást. Akkor Catherine hívja ıt. Drága Catherine, tehetséges Catherine – rémült Catherine. Megpróbálta elűzni a félelmét, érzıdött, a kérdésein, ahogy túl gyorsan, túl hevesen kérdezett, a válaszokra való reakció ttek voltak, néha a lélegzete is elállt, ahogy kutató szemmel nézett Marie-re, és egymást k ették a gondolatok a fejében. Marie-nek nem kellett volna megértenie, de megértette, hog y Staples ismeretei a Távol-Kelet alvilágáról kiterjedtek, és ha ilyen tájékozott személyt re megrémít, amit hall, akkor az sokkal félelmetesebb, mint az elbeszélı gondolná. A telefon. Két csengetés. Csend. Aztán a harmadik. Marie odafutott a kanapé melletti a sztalhoz, és azonnal felvette. – Igen? – Marie, amikor az a hazug McAllister nálatok járt, beszélt valami kabaréról a Cim Sa Cuj an, ha jól emlékszem. Igaz? – Igen. Azt mondta, hogy egy Uzi – az egy fegyver... – Tudom, mi az, drágám! Ugyanolyan fegyver, mint amilyennel a tajpan feleségét és a szere megölték Macaóban, ugye? – Így mondta. – De mondott valamit a férfiakról, akiket a kabaréban, Kowloonban megöltek? Bármit? Marie gondolkodott. – Nem, nem hiszem. Csak a fegyverrıl beszélt. – Biztos vagy benne? – Igen. Emlékeznék rá. – Elhiszem – értett egyet Staples. – Ezerszer újragondoltam azt a beszélgetést. Megtudtál valamit? – Igen. Sosem történt ilyen gyilkosság a macaói Lisboa Hotelben, mint amirıl McAllister m sélt nektek. – Titokban tartják. A bankár fizetett ezért. – Annyit nem fizethetett, mint az én hírforrásom, aki nem pénzt ad az információkért, han gyon áhított, kifogástalan pecsétet, ami hosszú távon bármilyen kenıpénznél magasabb profit ez. – Catherine, mit mondasz? – Hogy ez vagy a legügyetlenebb művelet, amit valaha is hallottam életemben, vagy ragy ogóan felépített terv, miszerint bedobják a férjedet olyan módon, hogy ne jöjjön rá, mert s yezett volna bele. Gyanítom, hogy ez utóbbiról van szó. – Miért mondod ezt? – Ma délután egy férfi érkezett a Kaj-tak repülıtérre, egy államférfi, aki mindig is több egyszerű diplomata. Mindnyájan tudjuk ezt, de a világ nem. A telexeink jelezték az érkezés Tiltakozott, amikor interjút akartak készíteni vele, közölte, hogy kizárólag vakációzni jö ett Hongkongjába. – Soha életében nem vakációzott sehol. McAllister kirohant a fallal körülvett kertbe, futott a lugason keresztül, a fehér kerti bútorok, a díszcserjék és rózsabokrok között. Elzárta a Treadstone-dossziét a széfbe, de a takat mélyen az emlékezetébe véste. Hol vannak? Hol van ı? Meglátta ıket. Egy betonpadon ültek egy cseresznyefa alatt, Lin kábultan elıredılve. McAllister nem tudta megállni, futni kezdett, a lélegzete kihagyott, amikor odaért a fához, és az MI-6-os különleges ügyosztály ırnagyára nézett. – Lin! Amikor Webb felesége telefonon beszélt a férjével – amit maga megszakított –, pont mit mondott? – Egy párizsi utcáról kezdett beszélni, ahol volt egy fasor, a kedvenc fái, úgy emlékszem

mondta – felelte Lin kicsit zavartan. – Nyilván azt próbálta elmondani a férjének, hol van e teljesen rosszul. – Teljesen jót mondott! Amikor errıl kérdeztem, azt is mondta, hogy a nı olyasmit mondot t Webbnek, hogy „a dolgok rettenetesek voltak” abban a párizsi utcában, vagy valami ilye smit... – Ezt mondta – szakította félbe az ırnagy. – De jobbak lehetnek ideát. – Igen, ezt mondta. – Párizsban megölték azt az embert a követségen, aki megpróbált mindkettıjüknek segíteni! – Mit akar ezzel mondani, McAIlister? – szakította félbe Havilland. – A fasornak nincs jelentısége, követ úr, de a kedvenc fájának igen. A juharfa, a juharle Kanada szimbóluma! Hongkongban nincs kanadai követség, de konzulátus van. Az a találkozóhel . Ez a megoldás! Újra mint Párizsban! – Nem riadóztatták a baráti követségeket – konzulátusokat? – Az isten verje meg! – robbant ki az államtitkárból. – Mi a fenét mondtam volna? Titokta eskü alatt vagyok, nem emlékszik, uram? – Igaza van. Rászolgáltam a rendreutasítására. – Nem kötheti meg mindnyájunk kezét, nagykövet úr – mondta Lin. – Őszintén tisztelem önt, vannak néhányan, akiknek jár némi tisztelet, ha jól végezzük a munkánkat. Ezt éppen most ka g öntıl azzal, hogy elmondta nekem ezt a szörnyű fenyegetı dolgot Seng Csou Jangról. Szinte hihetetlen! – Abszolút diszkréciót várok. – Meglesz – mondta az ırnagy. – A kanadai konzulátus – mondta Havilland. – Szerezzék meg a teljes személyzeti névsort! 16. A hívás délután ötkor érkezett, Bourne már várta. Nevek nem hangzottak el. – El van intézve – mondta a hívó. – Kevéssel kilenc elıtt kell a határon lennünk, amikor n. A sencseni vízumot alaposan átvizsgálják, és összevissza bélyegzik, de nem lesz baj. Mih t bejut, azt csinál, amit akar, de le kell tagadnia, hogy Macaóból érkezett. – És hogy kerülök vissza? Ha igazat mondasz, és a dolgok jól mennek, lesz velem valaki. – Én nem leszek ott. Átviszem és elviszem a helyszínre, de aztán ott hagyom. – Ez nem válasz a kérdésemre. – Az nem olyan nehéz ügy, mint bejutni, kivéve, ha körözik vagy csempészárut találnak mag – Ilyesmi nem lesz. – Akkor javaslom a részegséget. Az nem rendkívüli. Van egy repülıtér Sencsen mellett, ami k különleges... – Ismerem. – Rossz gépre szállt, az sem rendkívüli. A menetrendek nagyon rosszak Kínában. – Mennyi a mai este? – Négyezer hongkongi dollár és egy új óra. – Rendben. Úgy tíz mérföldre Kungpej falutól a dombok magasodni kezdenek, és sűrű erdıvel benıtt kis h lkotnak. Jason és korábbi ellenfele a macaói sikátorból a földúton gyalogoltak. A kínai meg felnézett a hegyre. – Még öt-hat kilométer, és elérünk egy mezıt. Keresztülvágunk rajta, és a második erdısáv k kell lennünk. – Biztos vagy benne, hogy ott lesznek? – Elvittem az üzenetet. Ha ég a tábortűz, ott vannak. – Mi volt az üzenet? – Megbeszélést kell tartani. – Miért a határon túl? – Csak a határon túl lehet megrendezni. Ez is része az üzenetnek. – De nem tudod, miért. – Csak futár vagyok. A dolgok nincsenek egyensúlyban. – Ezt mondtad tegnap éjjel is. Nem magyaráznád el, mit értesz ezen? – Magamnak sem tudom megmagyarázni. – Lehetséges, hogy mert a találkozót csak itt lehet létrehozni Kínában? – Ez is lehet, bizonyára. – Van még más is? – Ven ti – mondta a kísérı. – Kérdések, amelyek megérzésbıl adódnak.

– Azt hiszem, értem. – És Jason értette. Ugyanezek a kérdések, ugyanezek az érzések benne merültek, amikor látta, hogy a bérgyilkos, aki Bourne-nak nevezi magát, a Népköztársaság ko kocsijában ül. – Nagyon bıkezű volt az ırrel. Az az óra nagyon drága. – Még szükségem lehet rá. – Nem lehet ugyanazon a poszton. – Meg fogom találni. – Eladja az órát. – Jól van. Majd hozok neki másikat. Összegörnyedve futottak keresztül a mezı magas füvén, Bourne követte a kísérıjét, szeméve oldalra és fölfelé, árnyékot keresve a sötétben – mert még nem volt teljes sötétség. Sűrű, ttak a hold elıtt, kiszűrve a világosságot, de minduntalan felvillant a felhık közül egy-eg is fénysugár, pillanatokra megvilágítva a tájat. Elérték az emelkedı újabb erdısávot és meg felé. A kínai megállt, mindkét kezét fölemelte. – Mi az? – suttogta Jason. – Lassan menjünk, ne csapjunk zajt! – Őrök? A fiú vállat vont. – Nem tudom. Nincs harmónia. Araszoltak felfelé a sűrű aljnövényzetben, megállva minden rikoltásra és minden szárnycsa lyet felzavart madár hallatott, hagyták, hadd múljék kicsit az idı. Az erdı hangjai mindent hatottak, a tücskök ciripelték szűnni nem akaró szimfóniájukat, magányos bagoly huhogott, m lelt rá és láthatatlan kis teremtmények neszeztek az aljnövényzetben. Bourne és a vezetıje nagy fák közül. Másik magas fűvel borított mezı volt elıttük, és a távolban a sötétbıl kir rdısáv körvonalai. De volt ott valami más is. Izzó fénypont a következı domb tetején a fák találkozásánál. T izonyos tábortűz! Bourne alig tudta fékezni magát, hogy ne ugorjék fel, és ne kezdjen futni a mezın keresztül, hogy bevesse magát az erdıbe és felkússzék a tűzhöz. Ám a türelem most m osabb volt itt, ebben a sötét környezetben. Nagyon jól tudta ezt, elmosódó emlékek súgták n gy bízzék magában – azt sugallták, hogy valamikor ı volt a legkülönb. Csak türelem. Lassan resztülmennie a mezın, csendben folytatva útját a hegytetıig, keresnie kell egy pontot az erdıben, ahonnan tisztán rátalál a tűzre, a találkozóhelyre. Várni kell és figyelni, tudnia mikor mozduljon. Olyan gyakran megtette ezt azelıtt – a részletek elmosódtak, de a szabály nem. Egy férfi távozni fog, és ı, mint a macska, nesztelenül követni fogja az erdıben, amí a pillanat. Ismét tudni fogja, melyik az igazi pillanat, és elkapja a férfit. „Marie, ezúttal nem hibázhatok. Most valami rettenetes tisztaság hajt cselekvésre – tudom ez ırültségnek hangzik, de akkor is igaz... Én tudok tisztaságból gyűlölni, azt hiszem, íg a történetem. Három véres holttest egy folyóparton megtanított gyűlölni. Egy véres kéznyom aine-i ajtón újjáélesztette bennem a gyűlöletet, és nem hagyom, hogy ez még egyszer megtört gyakran mondtam ellent neked, szerelmem, de tévedtél Genfben, tévedtél Párizsban. Én gyilko vagyok.” – Mi baja van? – suttogta a vezetıje, feje szorosan Jasoné mellett. – Nem válaszol a jelz mre. – Sajnálom. Gondolkodom. – Én is, a francba! Az életünkért! – Nem kell aggódnod, most már elmehetsz. Látom a tüzet ott fenn a tetın. – Bourne pénzt h i a zsebébıl. – Most már inkább egyedül akarok menni. Két embernek több esélye van arra, ho ják, mint egynek. – Tegyük fel, hogy más férfiak is vannak itt – ırök. Maga legyızött Macaóban, de azért il tben nem vagyok értéktelen. – Ha vannak itt ilyen férfiak, szeretnék rájuk bukkanni. – Jézus nevére, miért? – Akarok egy fegyvert. Nem mertem kockáztatni, hogy áthozom a határon. – Aija! Jason átnyújtotta a fiúnak a pénzt. – Itt van az enyém. Kilencezer-ötszáz. Vissza akarsz az erdıbe, hogy megszámold? Van nálam öngyújtó. – Az ember nem kételkedik abban, aki legyızte. Az önérzetem nem enged meg ilyen illetlen séget. – Félelmetes a szöveged, de sose vásárolj gyémántot Amszterdamban! Indulj, menj innen! Ez st már itt az én területem. – Ez meg az én revolverem – mondta a kísérıje. Kihúzott egy fegyvert az övébıl, és átnyúj

k, miközben elvette a pénzt. – Használja, ha kell! Tele van a tár – kilenc golyó. Nem lehet nyomozni. Ezt a Franciától tanultam. – Áthoztad a határon? – Maga meg áthozta az órát. Beledobhattam volna a szeméttárolóba, de aztán láttam a határ t már nem lesz rá szükségem. – Köszönöm. De annyit mondok, ha hazudtál nekem, megtalállak. Számíts rá! – Akkor a hazugság nem tılem származik, és visszaadnám a pénzt. – Ez rendes tıled. – Maga legyızött engem. Mindenben becsületesnek kell lennem magával szemben. Bourne lassan kúszott – soha ilyen lassan – a magas fűvel borított mezın, ami tele volt c alánnal, vakargatta a nyakát és a homlokát, örült a nejlon dzsekinek, ami azért valami véde nyújtott. Nagyon jól tudott valamit, amit a kínai nem, és amiért nem akarta, hogy vele jöjj tovább. A magas fűvel benıtt mezı nagyon alkalmas arra, hogy ırök rejtızzenek benne; a maga pedig elhajlik, ha a betolakodó kúszik közötte. Ezért figyelni kell a fű hullámzását, és ak d csak elırehaladni, ha a hegyrıl fújó széltıl amúgy is hullámzik a növényzet. Már látta az erdı szélét, a magas fákat, a mezın túl. Fölemelkedett guggoló helyzetbe, az n, gyorsan lehasalt és mozdulatlanná dermedt. Elıtte jobboldalt egy férfi állt a mezı szélé kával a kezében, és figyelte a füvet a fel-felvillanó holdfényben, figyelte a szélben hajlo at. Szélfuvallat kerekedett a hegy felıl, Bourne azzal mozdult el, három méterre megközelít e az ırt. Szinte centinként kúszott a mezı széléig, most egy vonalba került a férfival, aki igyelme nem rá, hanem elıbbre irányult. Jason elırearaszolt, amíg átlátott a nádon. Az ır b ett éppen. Most! Bourne kiugrott a nád közül, és elırerohanva rátámadt az ırre. A férfi pánikszerűen ösztö a puskát, hogy elhárítsa a hirtelen támadást. Jason megragadta a csövét, megcsavarta a fér je fölött, és lesújtott vele a koponyájára, míg a térdét az ır bordái közé lökte. Az ır összeesett. Bourne gyorsan behúzta a magas fűbe, hogy ne lehessen látni. Olyan kevé mozdulattal, ahogy csak lehetséges volt, levette az ırrıl a zubbonyát, és letépte hátáról Csíkokra szaggatta, és percekkel késıbb a férfi oly módon volt összekötözve, hogy képtelen badulni. A szája betömve és ingujjal a feje körbekötve, hogy a szájpecek a helyén maradjon. Rendesen, ahogy a régi idıkben tette, Bourne ösztönösen cselekedett hasonló helyzetekben, nem vesztegette volna az idıt, hanem keresztülfutott volna a mezın, és indult volna a te tı felé a tűzhöz. Ehelyett most az elıtte fekvı öntudatlan kínait tanulmányozta. Valami zav lami nem volt rendben. Elıször is azt várta volna, hogy az ır a kínai hadsereg egyenruháját seli, mert túl jól emlékezett a kormányautóra Sencsenben, és tudta, ki ült benne. De nemcsa gyszerűen az egyenruha hiánya zavarta, hanem egyáltalán az öltözék, amelyet ez az ember vis . Olcsó és silány volt, átitatva zsíros ételszaggal. Lenyúlt, elfordította a férfi fejét, é a a száját. Kevés, romlástól fekete foga volt. Miféle ır ez, miféle katona? Ez gengszter, b lenül tapasztalt, közönséges bűnözı, akit a Kelet lecsúszott rétegébıl fogadtak fel, ahol a bnyire jelentéktelen. Mégis, ezek a férfiak itt a „megbeszélésen” dollár tízezrekkel rendel Nagyon magas az ár, amit egy életért fizetnek. Valami tényleg nincs egyensúlyban. Bourne fogta a puskát, és kikúszott a fűbıl. Nem látott semmit, nem hallott semmit, csak z erdı neszeit. Felállt és berohant a fák közé. Gyorsan, csendesen haladt, megállt, valahán felharsant egy madár füttye, ág reccsenése, vagy bármilyen zaja az erdei szimfóniának. Mos em kúszott, térden járt, készenlétben tartva a puskát, hátha szükség lesz rá. Nem akart pus hacsak nem az élete függ ettıl, nem akarta felhívni zsákmánya figyelmét. A csapda kész, mo csak türelem dolga, hogy végül is beleessen, akinek állította. Elérte az erdı végét, és nes y szikla mögé kúszott a táborhely mögött. Zajtalanul letette a puskát a földre, és kihúzta ert, amit a kísérıje adott neki, majd kikémlelt a hatalmas szikla mögül. Azt látta, amire s t. Egy katona állt mereven, csípıjéhez szorított fegyverrel, nagyjából öt méterre a tűztıl ha azt akarta volna, hogy látható legyen, de ne azonosítható. A férfi az órájára nézett, me a várakozás. Majdnem egy óra telt el. A katona öt cigarettát szívott el, Jason csendben volt, alig lélegzett. És aztán bekövetkezett, csendben, szinte észrevétlenül, nem harsantak trombiták. alak jelent meg, egyszerűen elıjött az árnyékból, széthajtva az erdı utolsó fáinak ágait. H ntha villám csapott volna le az éjszakai égbıl sisteregve David Webb fejére, elzsibbasztva Jason Bourne agyát. Mert ahogy a férfi közeledett a tűz fénye felé, Bourne megmerevedett, szinte belekapaszkodott a fegyverébe, nehogy felüvöltsön – vagy gyilkoljon. Saját maga szel emét látta évekkel ezelıttrıl kísérteni, hogy becserkéssze ıt, függetlenül attól, ki most a Az arca egyszerre volt az övé és mégsem az övé – az arca talán ilyen lehetett, mielıtt a s ason Bourne-ná változtatták. Mint a karcsú, feszes test, az arc is fiatalabb – fiatalabb,

mint a Fantom, akit utánzott, és ebben a fiatalságban erı volt – a Medúza Deltájának ereje. n hihetetlen volt. Még óvatos, macskaszerű járása, hosszú karja, amint oldala mellett lóbál lyan nyilvánvalóan jártasnak mutatta a halálos mesterségben. Ő volt Delta, a Delta, akirıl zéltek neki, a Delta, aki Cainná vált, végül Jason Bourne-ná. Nézte saját magát, aki nem ı ellett gyilkos. Bérgyilkos. Távoli dörrenés hangja hasított a hegyi erdı hangjai közé. A bérgyilkos megtorpant, elfor a tűztıl és jobb oldalra vetıdött, míg a katona a földre dobta magát. Az erdıbıl fülsiketít gyverropogás hallatszott, a gyilkos gurult és gurult a táborhely füvén, golyók csapódtak kö földbe, mialatt elérte a fák sötétjét. A kínai katona fél térdre ereszkedve vadul tüzelt a irányába. Aztán fültépı robbanás hallatszott, nemcsak egy helyrıl, hanem három különbözı helyszínrı banások. Az elsı gránát a táborhelyen csapódott be, ezt másik követte a fák közül, mire a s ak tüzet fogtak, végül egy harmadik, amit magasan a levegıbe dobtak az erdı fölé, és ott ro föl hatalmas erıvel, ahonnan a géppuskaropogás hallatszott. Egyszeriben minden lángokban á lt, és Bourne a szemét dörzsölte, miközben fegyverrel a kezében körbejárta a sziklát. Csapd a gyilkosnak és belesétált! A kínai katona halott volt, fegyvere messze repült, testének n gy részével együtt. Hirtelen egy alak közeledett futva bal felıl oda, ahol azelıtt a táborhely volt, és maga körül csapkodva átrohant a lángokon, kétszer körbefordult, és meglátva Jasont, tüzet nyito bérgyilkos visszakanyarodott az erdıbe, azt remélve, hogy csapdába csalja, és megöli azokat akik meg akarták ıt ölni. Bourne megpördült elıször jobbra, majd balra, aztán a földre vet gát, szemét nem vette le a futó alakról. Majd talpra ugrott, és utána rohant. Nem engedheti hogy eltűnjön! Futott a lobogó lángok között; az elıtte levı alak kanyargott a fák között. volt az! A szélhámos, aki azt állította, hogy ı a Fantom, aki ırületbe kergette fél Ázsiát, gazi Fantomnak a legendáját a saját céljaira használja, és ezzel tönkreteszi az eredetit, é ak a feleségét. Bourne úgy futott, mint soha azelıtt, kerülgetve a fákat, átugorva a bokrok lett olyan energiával, ami meghazudtolta az eltelt éveket a Medúza és a jelen között. Újra edúzát élte! Ő a Medúza! Minden tíz méteren ötöt nyert. Ismerte az erdıket, és minden erdı nden dzsungel a barátja. A dzsungelekben tanulta meg a túlélést, gondolkodás nélkül – érzés ismerte a kanyarokat, a kúszónövényeket, a váratlan árkokat, szakadékokat. Egyre közelebb k z üldözötthöz. És aztán ott volt a gyilkos, méterekkel elıtte! Teste minden erejét megfeszítve Jason támadott – Bourne Bourne ellen. Keze, mint hegyi tigris mancsa ragadta meg az elıtte futó alak vállát, ujjait csontig a húsába vájta, miala hátrarántotta a gyilkost, hogy sarkát a földbe mélyessze, és jobb térdével a férfi gerincéb lyan düh dolgozott benne, hogy tudatosan vissza kellett fognia gyilkos indulatát. Ha gyd életben! Rajta múlik a szabadságod, a mi szabadságunk! A bérgyilkos feljajdult, amikor az igazi Jason Bourne a karjával átkulcsolta a nyakát, és jobbra csavarva a fejét, a bitorlót a földre kényszerítette. Mindketten a földre rogyta Bourne alkarjával a férfi torkát szorította, bal öklével egyre a gyilkos alhasát ütötte, mi szuszt akarná kiszorítani a gyengülı testbıl. Az arca! Az arca! Hol az az arc, amely hozzá tartozott évekkel ezelıtt? A kísértete, aki vissza akarta vinni abba a pokolba, amelyet az emlékezete kitörölt. Hol az az arc? Ez nem az! – Delta! – jajdult fel az alatta fekvı férfi. – Hogy nevezel engem? – kiáltotta Bourne. – Delta! – sikoltotta a reszketı alak. – Cain Carlosé, Delta Cainé! – Az isten verjen meg! Ki... – D'Anjou! D'Anjou vagyok! Medúza! Tam Kvan! Nincs nevünk, csak jelünk! Az isten szere lmére, Párizs! A Louvre! Megmentetted az életemet Párizsban, ahogy annyi sok életet mentet tél meg a Medúzában! D'Anjou vagyok! Én mondtam meg, amit tudnod kellett Párizsban! Te vag y Jason Bourne! Az ırült, aki fut elılünk, csak kreáció! Az én művem! Webb rábámult az eltorzult arcra, a tökéletesen ápolt szürke bajuszra, és a hátrafésült e ami az öregedı fejet keretezte. A lidércnyomás visszatért... Tam Kvan gızölgı dzsungelében honnan nincs kiút és körülöttük mindenütt a halál. Aztán hirtelen Párizsban volt, közeledve csıihez a hunyorgó délutáni napfényben. Puskalövések! Autók csikorognak, emberek kiabálnak. llett védenie az alatta vergıdı embert! Mentsd meg az embert a Medúzából, aki ellát a szörn kójáték hiányzó darabjával! – D'Anjou? – suttogta Jason. – Te vagy az, d'Anjou? – Ha elengednéd a torkomat – hörögte a Francia –, elmondanék egy történetet. Biztos vagyo , hogy neked is van egy, amit elmondasz nekem.

Philippe d'Anjou szemrevételezte a táborhely maradványait, amibıl mostanra füstölgı romha z lett. Keresztet vetett, mielıtt átkutatta a halott „katona” zsebeit, és kivette belılük, t értékesnek talált. – Majd eloldozzuk a lenti embert, amikor elmegyünk innen – mondta. – Nincs más bejárat er e a helyre. Ezért rendeltem ide. – És mit mondtál neki, mire számítson? – Mint te, én is a Medúzából jöttem. A zöld mezık – a költık és városlakók véleménye elle is jelentenek. A gerillák tudják ezt. Mi tudjuk. – Rám igazán nem számíthattál. – Aligha. De számíthatok és számíthattam mindenféle ellencsapásra, ami a teremtményemnek t. Úgy volt, hogy egyedül érkezik. Az instrukciók világosak voltak, de ki bízhatna benne? L gkevésbé én. – Nem tudlak követni. – Ez része a történetemnek. Majd meghallod. Kifelé jöttek az erdıbıl, a korosodó d'Anjou meg-megkapaszkodott a fatörzsekben és indákb ogy megkönnyítse az utat. Kiértek a mezıre, és meghallották a megkötözött ır elfojtott jajg ben mentek a magas fűben. Bourne elvágta a kötelékeit a késével, a Francia pedig kifizette járandóságát. – Cou pa! – kiáltotta d'Anjou. A férfi eltűnt a sötétben. – Ez szemétláda. Mindegyik szemétláda, de hajlandók jó árért ölni, és aztán eltűnni. – Te megpróbáltad megölni ma este, igaz? Ez csapda volt! – Igen. Azt hittem, megsebesült a robbanásoktól, azért mentem utána. – Azt hiszem, visszakanyarodott, hogy hátulról kapjon el téged. – Igen, így tettünk volna a Medúzában. – Ezért hittem azt rólad, hogy ı vagy. – Jason egyszer csak felüvöltött dühében. – Mit cs en szerelmére? – Ez is része a történetnek. – Hallani akarom. Azonnal! – Van egy kis lapos tisztás néhány száz méterre itt balra lent – mondta a Francia arra mu va. – Legelınek használják, de néha arra is jó, hogy leszálljon oda egy helikopter, hogy ta zzék valaki egy bérgyilkossal. Menjünk el a túlsó végére, pihenjünk kicsit, és beszélgessün , mert a tűz maradványai idevonzhatnak valakit a faluból. – Hét kilométerre van innen. – Akkor is, kínai földön vagyunk. A felhık szétoszlottak, szétfújta ıket az éjszakai szél, a hold lemenıben volt, mégis elég hhoz, hogy megvilágítsa a távoli hegyeket. A két férfi a Medúzából a földön ült. Bourne rág arettára, miközben d'Anjou beszélt. – Emlékszel Párizsban arra a zsúfolt kávéházra, ahol be azután az ırület után a Louvre-nál? – Persze. Carlos majdnem mindkettınket megölt akkor délután. – Majdnem csapdába csaltad a Sakált. – De nem tettem. Mi van Párizzsal, a kávéházzal? – Ott mondtam neked, hogy visszajövök Ázsiába, Szingapúrba vagy Hongkongba, talán a Seych esre. Azt hiszem, ezt mondtam. Franciaország sosem volt jó nekem vagy hozzám. Dien Bie n Phu után – mindenem, ami volt, lerombolva, felégették a saját csapataink – a jóvátételi t mmitmondó volt. Üres emberek üres fecsegése. Ezért csatlakoztam a Medúzához. Az egyetlen le , hogy visszakapjam, amim volt, az amerikaiak gyızelme lett volna. – Emlékszem. De hogy jön ez most ide? – Mint nyilvánvaló, visszajöttem Ázsiába. Mivel a Sakál látott engem, az utazás körülmény lt idım gondolkodni. Tisztán fel kellett mérnem a körülményeimet és az elıttem álló lehetıs ogy az életemet mentettem, kilátásaim nem voltak rózsásak, de azért szánalmasak sem. Vállal kockázatot, és visszamentem akkor délután a St. Honoré utcai üzletbe, és ıszintén szólva e inden fillért, ami csak kéznél volt. Tudtam a széf kombinációját, és szerencsére jól meg vo Kényelmesen keresztül tudtam utazni a világot anélkül, hogy Carlos elérhetett volna, néhán félelem nélkül éltem. De mit kezdjek magammal? A pénzem gyorsan elfogy, és a képességeim – kétségtelenül jók a civilizált világban – nem teszik lehetıvé, hogy életem ıszét ideát oly tném le, mint amit elloptak tılem. Végül is nemhiába voltam kígyó a Medúza fejében. Isten t elfedeztem és kifejlesztettem magamban olyan képességeket, melyekrıl nem is álmodtam, hogy megvannak bennem – és ıszintén szólva semmi erkölcsi skrupulusom sem volt. Nekem ártottak, is árthatok másoknak. Számtalanszor próbáltak megölni névtelen, arctalan idegenek, akkor h alhatom a felelısséget más névtelen, arctalan idegenek haláláért. Érted a szimmetriát, ugye

– Összehordasz egy csomó hülyeséget – felelte Bourne. – Akkor nem figyeltél, Delta! – Nem vagyok Delta. – Jól van, Bourne! – Nem vagyok – folytasd, talán az vagyok! – Comment? – Rien. Folytasd! – Rádöbbentem, hogy tekintet nélkül arra, mi történt veled Párizsban, nyertél vagy veszte tek vagy megmenekültél – Jason Bourne-nak vége. És minden szentekre mondom, tudtam, hogy W ashington soha nem fog egyetlen szó tájékoztatást vagy tisztázást kiejteni; egyszerűen „elt vagy írva”. Azt hiszem, így mondják. – Tisztában vagyok vele – mondta Jason. – Tényleg leírtak. –Naturellement. De nem volt semmi magyarázat, nem is lehetett. Mon Dieu, az orgyil kos, akit kitaláltak, megırült – no hiszen nem csoda, ha ennyit ölt. Miért is maradt volna yom? A stratégák visszavonulnak a legsötétebb árnyékba, amikor a terveik elszabadulnak, gon olom, így kell mondani. – Ezzel is tisztában vagyok. – Bien. Akkor meg tudod érteni a megoldást, amit kitaláltam magamnak egy öregedı ember ut lsó napjaira. – Már kezdem érteni. – Bien encore. Itt Ázsiában volt egy űr. Jason Bourne nem volt többé, de a legendája elev n élt. És vannak, akik jól megfizetik az ilyen különleges férfi szolgálatait. Így hát tudta kell tennem. Csak meg kellett találnom a megfelelı jelöltet. – Jelöltet? – Jól van, a hamisítót, ha így jobban tetszik. És kiképezni a Medúza módszereire, e nem h s bűnszövetkezet legmagasztosabb tagjának módszereire. Elmentem Szingapúrba, végigkutattam bűnbarlangokat, bár néha komolyan féltettem az életemet, amíg rátaláltam a férfira. És mon lég gyorsan megtaláltam. Szökevény volt, közel három éve mentette a bırét, ahogy mondta, né ek választották el azoktól, akik vadásztak rá. Angol, azelıtt a Királyi Hadtest tagja volt, i egy éjjel részegen hét embert megölt London utcáin ámokfutásában. Kimagasló szolgálati mi egy kenti pszichiátriai klinikára küldték, ahonnan megszökött és valahogy – isten tudja, ho ingapúrba került. Minden adottsággal rendelkezett, ami ehhez a dologhoz szükséges, egyszerű n csak finomítani és irányítani kellett. – Hasonlít rám. Már ahogy régebben kinéztem. – Most már sokkal inkább, mint eleinte. Az alapvetı vonások adottak voltak, a magassága é z izomzata is, ez elınyös volt. A többi már csak a jellegzetes orr és élesebb arcvonások ki kításának kérdése volt – ahogy rád, mint Deltára emlékeztem természetesen. Párizsban másmil nem annyira, hogy ne ismertem volna rád. – Kommandós. Ez stimmel – mondta Jason nyugodtan. – Kicsoda? – Férfi, akinek nincs neve, de hátborzongató története van – felelte d'Anjou a távoli heg elé nézve. – Nincs neve? – Egyetlen olyan sem, amit ne cáfolt volna meg a következı leheletével – vagyis egyik sem az igazi. Őrzi a nevét, mintha az lenne az egyetlen, lényege az életének, mintha az elárulá rögtön a halálát jelentené. Persze, igaza van a jelenlegi körülmények között. Ha tudnám a n nék nézni a hongkongi brit hatóságoknál. A komputereik kiderítenék, szakemberek repülnének donból, és embervadászatba kezdenének. Sosem fognák el élve – ezt nem tenné lehetıvé, ık pe rnák ezt – és ez a céljaimat szolgálja. – Miért akarnák a britek kivégezni? – Elég, ha azt mondom, Washingtonnak volt My Lai-a és Medúzája, míg Londonnak jelenleg is van sokkal újkeletűbb katonai egysége, amit pszichopata gyilkos vezet, aki százakat mészáro t le útjában, ártatlant és bűnöst egyaránt, válogatás nélkül. Túl sok titkot tud, amik ha k etlen bosszúhadjárathoz vezetnének a Közel-Keleten és Afrikában. A gyakorlatiasság az elsı, tudod. Vagy tudhatod. – Ő vezette? – Nem egyszerű közkatona, Delta! Kapitány volt huszonkét évesen és ırnagy huszonnégy éves r az elılépés csaknem lehetetlen volt a Whitehall szolgálati szamárlétráját átugorva. Ha a se kedvezett volna neki, mostanra már dandártábornok vagy vezérırnagy lenne. – Ezt ı mondta? – Az idınkénti alkoholos ırjöngések során, amikor sok piszkos igazság kiderül – kivéve a

a. Ezek rendszerint egy hónapban egyszer vagy kétszer következnek be, amikor is néhány nap ig belemerül az önutálat tengerébe. Eddig még mindig volt annyi önuralma, hogy mielıtt ezek kitörések bekövetkeztek, felszólított, zárjam be, kötözzem meg, védjem meg önmagától. Ilyen élményeket él át újra a múltjából, mesél, érzéketlen torokhangon. Amikor leissza magát, is onkításokról beszél, olyan vallatásokról, amikor késsel vájták ki a foglyok szemét, elvágtá egparancsolták a társaiknak, hogy nézzék végig, amíg elvéreznek. Ahogy eddig össze tudtam r a töredékeket, ı vezette a legveszélyesebb és legvadabb rajtaütéseket a fanatikus felkelık a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején Jementıl kezdve a kelet-afrikai vérfürdıkig. ilyen elázott állapotában elmesélte, hogy Idi Aminnak elállt a lélegzete a neve hallatára, an hírnevet szerzett – még Amin kegyetlenségét is felülmúlva. – D'Anjou szünetet tartott, l ogatott a fejével, és felhúzta a szemöldökét, ahogy szavakba öntötte a hihetetlent. – Ember olt, most is embertelen, mégis, ennek ellenére rendkívül intelligens, úgynevezett katonati szt és úriember. Két lábon járó paradoxon, a civilizált ember teljes ellentéte. Nevetve mes ogy katonái megvetették, és állatnak tartották, mégsem mertek soha hivatalosan panaszt emel i ellene. – Miért nem? – kérdezte Jason, akit felizgatott és bosszantott is, amit hallott. – Miért jelentették fel? – Mert mindig kihozta ıket – majdnem mindnyájukat –, amikor a harc kimenetele már reményt nnek látszott. – Értem – mondta Bourne, és szava szinte elszállt a hegybıl lengedezı szellıvel. – Illetv tem – kiáltotta dühösen, mintha hirtelen váratlanul darázs csípte volna meg. – Azért ennél dsereg felépítése. Miért voltak a feljebbvalói ilyen elnézık vele? Nekik tudniuk kellett ez a dolgokról. – Ahogy az elbeszéléseibıl kivettem, olyan feladatokat kapott, amit mások nem hajtottak volna végre – vagy nem tudtak volna végrehajtani. Ismerte a titkot, amit régen mi is ism ertünk a Medúzában. Az ellenség legreménytelenebb körülményeire játszani. Változtatni a sza körülményeknek megfelelıen. És mindenekelıtt az emberi életet nem a zsidó-keresztény felfog t értelmezni. Mit jelent ez? Hogy sokak számára a halál felszabadulást jelent az emberi kör yek elviselhetetlensége alól. – A lélegzés az lélegzés! – jegyezte meg Jason élesen. – A lét az lét, a gondolkodás az g ette hozzá David Webb. – Ő meg egy neandervölgyi. – Nem inkább, mint Delta volt a maga idejében. És te is kihoztál minket mennyi... – Ne mondd ezt! – tiltakozott a férfi a Medúzából. – Az nem volt ugyanaz. – De bizonyára egy változata ennek – jegyezte meg d'Anjou. – Végül is a motiváció igazábó emde? Csak az eredmény. Vagy nem akarod elfogadni az igazságot? Egyszer átélted ezt. Jas on Bourne most hazugságban él? – Ebben a pillanatban egyszerűen csak élek – egyik napról a másikra, egyik estétıl a mási vége nem lesz az egésznek, így vagy úgy. – Érthetıbben kellene kifejezned magad. – Amikor akarom vagy kell – válaszolta Bourne jegesen. – Szóval nagyon jó, ugye? A névtel kommandós ırnagyod. Megfelelı arra, amit csinál. – Olyan jó, mint Delta – talán még jobb is. Látod, neki nincs lelkiismerete, nincsenek ké i. Te meg, amilyen kegyetlen tudsz lenni, ugyanakkor él benned a részvét. „Kíméljük meg ezt embert”, mondtad. „Férj, apa, testvér. Tegyük ártalmatlanná, de hagyjuk életben, hadd vegy nát késıbb...” Az én kreációm, a te hasonmásod ezt soha nem tenné. Mindig a végsı megoldást eme elıtt a halál lebeg. – Mi történt vele? Miért ölte meg azokat az embereket Londonban? A részegség nem elég ok olyannak pláne nem, mint ı. – De igen, ha az életforma, amitıl nem tud szabadulni valaki. – Az ember nem nyúl a fegyveréhez, csak akkor, ha fenyegetik. Másképpen kihívja a fenyege t. – Nem használt fegyvert. Csak a kezét, akkor éjjel Londonban. – Micsoda? – Az utcákat járta elképzelt ellenségeit keresve – ennyit hámoztam ki összefüggéstelen el tam a szemükben! – kiabálta. - Mindig a szemükben volt! Tudták, ki vagyok, mi vagyok!” Én m om neked, Delta, egyszerre volt rémítı és fárasztó, és sosem tudtam meg egy nevet, sosem em t semmi más konkrétumot, mint Idi Amint, akit bármelyik szerencsevadász használna, hogy di csekedjék. Belekeverni az angolokat Hongkongban, azt jelentené, hogy magamat is bele keverném, és ezt ugyebár nem szívesen tenném. Az egész dolog olyan idegesítı már, olyan ide y visszanyúltam a Medúza módszereihez. Csináld meg magad. Te tanítottál erre, Delta! Álland

zt mondtad, azt parancsoltad, használjuk a képzelıerınket. Ezt tettem ma este. És elhibázta , minthogy öreg embertıl már várható, hogy hibázik. – Felelj a kérdésemre – mondta nyomatékosan Bourne. – Miért ölte meg azokat az embereket nban? – Az ok éppolyan banális, amennyire értelmetlen. Mégis túlságosan ismerıs. Visszautasítot a büszkesége nem tudta elviselni. Őszintén kétlem, hogy más érzelem közrejátszott volna. M den más szenvedélye, a szexuális aktivitás is csak állati ösztön nála: az érzelmek nem játs repet benne, minthogy nincs hozzá képessége. Mon Dieu, annyira igaza volt! – Térj a tárgyra! Mi történt? – Sebesülten tért vissza Ugandából, egy különösen kegyetlen manıver után, azzal, hogy maj ytatja a kapcsolatát egy londoni nıvel, ahol abbahagyta, valakivel, aki, ahogy az an golok mondják, meglehetısen jó családból való volt, és kétségtelenül emlékeztette ıt régi é autasította, és rendıri védelmet kért a Chelsea-ben, amikor a férfi felhívta telefonon. Eze kettı ott volt a hét között, akiket megölt akkor éjjel. Tudod, a nı azt állította, hogy ki lan természete van, és részegségi rohamai tették gyilkossá, ami természetesen igaz is. De s ra ı volt a tökéletes harcos. Egyszer Szingapúrban követtem, amint kiment egy hírhedt bárbó arokba szorított két gyilkos gengsztert egy sikátorban, akik nagy halom pénzhez jutottak valami kábítószer-ügylettel abban a mocskos bűnbarlangban. És figyeltem, ahogy egyetlen su intással elnyeste mindkettı torkát, a falhoz nyomva ıket, majd kiszedte a bevételt a zsebük . Megtaláltam az én Jason Bourne-omat. Lassan közeledtem hozzá, kinyújtott kezemben több pé tartva, mint amennyit az áldozataitól elszedett. Beszélgetni kezdtünk, így kezdıdött. – Így hát Pygmalion megteremtette a maga Galateáját, és az elsı megbízó Aphrodité lett, a ehelt belé. Bemard Shaw imádna téged, de én meg tudnálak ölni. – Mi végre? Te ma azért jöttél ide, hogy megtaláld. Én azért, hogy megöljem. – Ami része a történetednek – mondta David Webb, elfordítva fejét a Franciáról az égı heg e-re gondolt, az életére Marie-vel, amit oly kegyetlenül kettétörtek. – Te gazember! – kiál fel. – Tényleg meg tudnálak ölni! Van fogalmad arról, mit tettél? – Az már a te történeted, Delta! Hadd fejezzem be az enyémet! – Mondd szépen... Echo. Ez volt a neved, igaz? Echo. – Igen, az. Egyszer azt mondtad Saigonban, hogy nem mennél sehova az „öreg Echo” nélkül. dig a csapatoddal kellett lennem, mert érzékelni tudtam, ha valami baj volt a törzsekk el, vagy a falufınökökkel, amit mások nem tudtak – aminek nem sok köze volt az alfabetikus evemhez. Természetesen ebben nem volt semmi csodálatos, évtizedek óta a gyarmatokon éltem. Tudtam, mikor hazudik egy kvan-szi. – Fejezd be a történetet – parancsolta Bourne. – Árulás – mondta d'Anjou, kinyújtott tenyérrel. – Ahogy téged kreáltak, úgy én is megter magam Jason Bourne-ját. És ahogy te megırültél, az enyémmel is ugyanez történt. Ellenem for valósággá vált az elképzelésem. Galatea eltűnt, Delta, és Frankenstein szörnyetegévé válto ny kínjai nélkül. Elszakadt tılem, és elkezdett a maga feje után menni, magától cselekedni. lyt eltűnt a kétségbeesése – az én felbecsülhetetlen segítségemnek és egy sebész szikéjének alma visszatért, és ezzel együtt az arroganciája, a gonoszsága is. Jelentéktelennek tekint ngem. Néha „jenkinek” is hív, mert kihasználtam öt. Engem, aki megteremtettem! – Úgy érted, hogy önállóan köt üzleteket? – Perverz üzleteket, groteszk és rendkívül veszélyes üzleteket. – De rajtad keresztül jutottam a nyomára, a te közbenjárásodra a Kam Pek kaszinóban. Ötös . Egy macaói hotel telefonszáma és egy név. – Ezt a kapcsolatfelvételi módszert megtartotta. Miért is ne? Teljesen biztonságos, és én t tehetnék? Menjek el a hatóságokhoz, és mondjam, hogy „Figyeljenek ide, uraim, itt van ez a fickó, akiért valamiképpen felelıs vagyok, és aki az általam kitalált módszereket alkalm arra, hogy bérgyilkosságot vállaljon fel?” Még az én kopóimat is használja. – A gyorskezű és még gyorsabb lábú Csungkuo zsent. D'Anjou Jasonra nézett. – Szóval így találtál ide. Delta nem vesztette el az érzékét, nes s? Él még az az ember? – Él és tízezer dollárral gazdagabb. – Az pénzéhes cochon. De aligha kritizálhatom, hiszen nekem is dolgozott. Ötszázat fizett m neki azért, hogy felcsípjen, és közvetítsen egy üzenetet. – Így hívtad ide a teremtményedet ma este, hogy megöld? Honnan voltál olyan biztos benne, hogy eljön? – A Medúza-ösztön miatt, és egy olyan kapcsolatának az ismeretében, ami rendkívül jövedel számára és olyan veszélyes, hogy egész Hongkongot háborúba sodorhatja, az egész gyarmatot t

heti. – Már hallottam errıl az elméletrıl – mondta Jason, visszaemlékezve McAllister szavaira, yek azon a kora esti órán, Maine-ben hangzottak el –, de még mindig nem hiszem el. Amiko r gyilkosok ölik egymást, rendszerint ık azok, akik vesztenek. Szétverik egymást, miközben besúgók sorra köpnek, mert azt gondolják, hogy ık következhetnek. – Ha az áldozatok adott körre korlátozódnak, akkor nyilván igazad van. De akkor nem, ha k van egy hatalmas és agresszív nemzet jelentıs politikai személyisége. Bourne D'Anjoura bámult. – Kína? – kérdezte halkan. A Francia bólintott. – Öt férfit öltek meg a Cim Sa Cujban. – Tudom. – Négy halott közülük jelentéktelen. De az ötödik nem. A Népköztársaság miniszterelnök-he – Jóságos ég! – Jason a homlokát ráncolta, és egy autó képe jelent meg elıtte. Sötét abla bérgyilkos. A kínai kormány hivatali gépkocsija. – A forrásaim szerint a telefonvonalak csak úgy lángoltak a kormányzóságon. Végül is mit t egyáltalán az elnökhelyettes Kowloonban? A Központi Bizottság eme magasztos tagját is kor umpálták? De ahogy mondom, ilyen idık járnak. Nem, Delta, a teremtményemet meg kell ölni, m elıtt elfogadna olyan megbízást, amivel mindnyájunkat beletaszít a szakadékba. – Sajnálom, Echo! Nem lehet megölni. El kell fognom, és el kell vinnem valakinek. – Akkor ez a te történeted? – kérdezte d'Anjou. – Ahhoz tartozik, igen. – Mondd el! – Csak amennyit tudnod kell. A feleségemet elrabolták, és idehozták Hongkongba. Hogy vis szakapjam – és visszakapom, különben ti, átkozottak mind egy szálig meghaltok –, át kell ad zt a te szemétláda teremtményedet. És most egy lépéssel közelebb kerültem hozzá, mert segít nekem, és komolyan gondolom, hogy segítesz. Mert ha nem... – Szükségtelen fenyegetıznöd, Delta – mondta az egykori medúzás. – Tudom, mire vagy képes amikor csináltad. Te is el akarod kapni, én is, még ha nem is ugyanabból az okból. Létreho zuk a harci egységet. 17. Catherine Staples ragaszkodott hozzá, hogy vacsoravendége még egy vodka-martinit igyék, bár tiltakozott, hogy a pohara még félig van. – Még csak félig ittam ki – mondta a harminckét éves amerikai attasé, sápadtan és zavarta yogva, sötét haját hátra-hátrasimítgatva a homlokából. – Tudom, hogy butaság, Catherine – tette hozzá –, de nem tudom elfelejteni, hogy látta az kat a fényképeket, mégis megmentette a karrieremet, és valószínűleg az életemet is – mindez iatt az átkozott fényképek miatt. – Senki nem látta Ballantyne felügyelın kívül. – De maga látta ıket. – Elég öreg vagyok ahhoz, hogy az anyja lehetnék. – Hát éppen ez az. Ahogy magára nézek, szégyellem magam, olyan átkozottul szégyellem maga – Hajdani férjem, bárhol is van most, egyszer azt mondta, a nemiségben nincs olyan, am it szégyellni kellene vagy lehetne. Gyanítom, hogy ezt valami hátsó gondolattal mondta, de az az érzésem, hogy igaza volt. Nézze, John, felejtse el az egészet! Én már elfelejtette . – Igyekezni fogok. – Egy pincér közeledett: hozta a megrendelt italt. – A ma délutáni hív esen kiborultam. Azt hittem, nagyobb baj van. Tudja, akkor huszonnégy órán keresztül mag amon kívül voltam. – Alaposan és alattomosan be volt kábítózva. Ilyen helyzetben nem felelıs az ember a tett iért. És nagyon sajnálom, de meg kellett volna mondanom, hogy ennek nincs semmi köze a rég i dolgunkhoz. – Ha megmondta volna, megspóroltam volna az utóbbi öt órai idegeskedést. – Elnézést kérek, tényleg az én feledékenységemen és kegyetlenségemen múlt. – Meg van bocsátva. Maga nagyszerű ember, Catherine! – Hatok a maga infantilis ösztöneire? – Arra azért ne adjon túlzottan! – Akkor nem kapja meg az ötödik martinit. – Ez csak a második. – Egy kis hízelgés senkinek nem árt. Meghitten nevetgéltek. A pincér visszajött az itallal. John megköszönte, és visszafordult Catherine-hoz.

– Az az érzésem, hogy nem ebédelhetnék a Plume-nál, ha csak a hízelgésemet akarná hallani nem tudom megfizetni. – Én sem, de Ottawa igen. Magát nagyon fontos személynek könyvelték el. És tényleg az. – Ez kedves. Még sosem mondták nekem. Tényleg jó állásom van itt, mert megtanultam kínaiu gondoltam, hogy azok közé az Ivy League-újoncok közé, akik az iowai egyetemen végeztek ezen a fakultáson, én is beférek valahogy. – Így is van, Johnny! A konzulátuson kedvelik magát. A mi követségi tájékoztatónk is nagy minısíti, és igazuk is van. – Ha így van, akkor ezt magának és Ballantyne-nek köszönhetem. És csakis maguknak. – John on elhallgatott, kortyolt a martiniból, és Catherine-ra nézett a pohara fölött. Aztán felha totta az italt, és megszólalt: – Mirıl van szó, Catherine? Miért vagyok olyan fontos? – Mert szükségem van a segítségére. – Bármit megteszek. Bármit, amire képes vagyok. – Csak lassan a testtel, Johnny! Mély vízben élünk manapság és lehet, hogy én is belefull – Ha valaki akár az életemet kérhetné tılem, az maga. Kisebb problémáktól eltekintve az o is nagyon közel állnak egymáshoz és alapvetıen jó viszonyban vannak. Azonos oldalon állunk irıl van szó? Mit segíthetek? – Marie St. Jacques... Webb – mondta Catherine, szemét a férfi arcára szögezve. Nelson pislogott, szeme kifejezéstelen maradt, míg gondolataiba mélyedt. – Semmi – mondt a. – Ez a név semmit nem mond nekem. – Rendben van, próbálkozzunk akkor Raymond Havillanddel. – Ó, ez már más tészta! – Az attasé elkerekítette a szemét, és bólintott. – Mindnyájan ha ondákat róla. Nem jött be a konzulátusra, még csak nem is telefonált a fınöknek, aki pedig n szerette volna, ha az újságokban közös kép jött volna le róluk. Van valami egészen miszti bben a vircsaftban. – Akkor biztosan azt is tudja, hogy a maguk arisztokratikus követe mással is foglalk ozik, mint diplomáciai tárgyalások folytatásával. – Errıl soha senki nem beszélt, de nagyon naivnak kellene lenni ahhoz, hogy ezt bárki is ne feltételezné. – Jól látja, Johnny! – Csak jó megfigyelınek kell lenni. Megérem én a pénzemet. Mi az összefüggés az általam i nem ismert nevek között? – Ezt szeretném én is tudni. Van valami elképzelése, miért jött át ide Havilland? Nem hal valami pletykát? – Nincs elképzelésem arról, hogy miért van itt, de azt tudom, hogy hiába keresné bármelyi odában. – Feltételezem, hogy vannak gazdag barátai. – Biztos vagyok benne, hogy vannak, de nem is náluk tartózkodik. – Nem? – A konzulátus csendben kibérelt egy házat a Victoria-hegyen, és újabb tengerészgyalogos ség repült át Hawaiiból ırszolgálatra. A felsı-közepes rangúak közül egyikünk sem tudott er ppal ezelıttig, amikor is egy ostoba dolog történt. Két tengerészgyalogos Vancsajban vacso rázott, és az egyik egy hongkongi bank által kibocsátott csekkel akart fizetni. Nos, mag a ismeri a katonák és a csekkek esetét: a tulaj kellemetlen perceket szerzett ennek a káplárnak. A kölyök mondta, hogy se neki, se a haverjának nem volt ideje készpénzt szerezni a csekkek kifogástalanok. Ha a fınöknek valami baja van, miért nem hívja fel a konzulátust, beszél a katonai attaséval? – Talpraesett káplár – vágott közbe Staples. – És nem valami talpraesett konzulátus – mondta Nelson. – A katonák utánanéztek, és kider az éber biztonságiak határtalan paranoiás titoktartásuk miatt nem vették listára a Victori egyre kirendelt egységet. Az étterem vezetıje késıbb elmondta, hogy a káplár megmutatta az zolványát, és kedves kölyöknek látszott, ezért vállalta a kockázatot. – Nagyon ésszerű volt. Valószínűleg nem tette volna, ha a káplár másképp viselkedik. Megi zt mondom, talpraesett tengerész. – Másképpen viselkedett. Másnap reggel a konzulátuson elmondta az egész botrányos esetet, olyan szavakkal ecsetelve és olyan hangerıvel, hogy még én is hallottam, pedig az irodám a folyosó legvégén van. Azt akarta tudni, hogy a fenébe nem tudják, hogy ık fenn vannak a h gyen, és mi az, hogy nincsenek felírva az állományi névsorba, amikor már egy hete ott vanna . – Így aztán az egész konzulátus megtudta, hogy van egy titkos ház a gyarmaton.

– Maga mondta, Catherine, nem én. De azt elmondhatom, hogy húsz percet töltött ott néhány gyon zavart biztonsági fickóval, és miután elment, egy óra múlva mindnyájunk asztalán ott v feljegyzés, amelyben az egész személyi állomány megkapta az instrukciókat arról, ami törté – És ami az instrukciókban áll, azt maguk nem hiszik el. – No comment – mondta Nelson. – A Victorián lévı házat állítólag azért bérelték, hogy ren zonyos utazó kormánytisztviselık, továbbá olyan amerikai cégek képviselıi számára, akik üzl ek a területre. – Sületlenség. Fıleg az utóbbi. – Washington nagyon élénken szorgalmazza a kereskedelem kiterjesztését, különösen ami a n illeti a Népköztársaság felé. Könnyebbé és hatékonyabbá akarják tenni ezeket a dolgokat, és yan zsúfolt, mint a fene. Próbáljon egy tisztességes szállást foglalni két nappal utazás el – Ez úgy hangzik, mintha szóról szóra betanulta volna. – No comment. Csak azt mondtam, amit az instrukció szerint mondanom kell, ha maga szóba hozza ezt a dolgot – mint ahogy meg is tette. – Természetesen. Vannak barátaim a hegyen, akik szerint a szomszédságban túl nagy a nyüzs fıleg ami az ilyen káplárféléket illeti, akik ott járkálnak. – Catherine kortyolt az italáb land tehát ott van fönt? – kérdezte, miközben visszatette a poharát az asztalra. – Csaknem biztosan. – Csaknem? – A sajtófınökünk – az irodája szomszédos az enyémmel – el akart valamit intézni a nagykö ezte a konzult, melyik szállodában van, és azt mondták neki, egyikben sem. Akkor kinek a házában? Ugyanaz a felelet. „Megvárjuk, amíg felhív minket, ha akar” – mondta a fınökünk. lamon zokogott, de az utasítás határozott volt. Semmi nyom. – Fönn van a hegyen – szögezte le Staples. – Szerzett magának egy titkos házat, és elıkés ert. – Aminek van valami köze ahhoz a Webbhez, ehhez a Marie St. Valamilyen Webbhez? – St. Jacques. Igen. – Akar róla beszélni? – Most nem – a maga érdekében meg az enyémben sem. Ha igazam van, és valaki csak sejtené, gy magának van valami információja, áthelyeznék Reykjavíkba egyetlen pulóver nélkül. – De azt mondta, nem tudja, van-e kapcsolat köztük, csak szeretné tudni. – Olyan értelemben igaz, hogy nem értem az indítékokat, ha van kapcsolat. Csak a sztori egyik oldalát ismerem, és az tele van lyukakkal. Tévedhetek is. – Catherine ismét ivott eg y kortyot a whiskyjébıl. – Nézze, Johnny – folytatta. – Csak maga dönthet, és ha nemet mond tem. Tudnom kell, hogy Havilland ideutazása kapcsolatban van-e David Webb-bel és a f eleségével, Marie St. Jacques-kal. A nı közgazdász volt Ottawában, mielıtt férjhez ment. – Kanadai? – Igen. Hadd mondjam meg, miért kell ezt tudnom anélkül, hogy túl sokat mondanék ahhoz, h gy magát bajba keverjem. Ha van kapcsolat, akkor bizonyos módon kell lépnem, ha nincs, akkor száznyolcvan fokos fordulatot kell tennem. Ha az utóbbi áll fönn, fordulhatok a n yilvánossághoz. Újságokhoz, rádióhoz, televízióhoz, bármihez, ami telekommunikáció és elı t jét. – Ami azt jelenti, hogy eltűnt – szakította félbe az attasé. – És hogy maga tudja, hol va de más nem. – Mint már mondtam, maga nagyon gyorsan kapcsol. – De ha az elıbbi áll fönn – ha van kapcsolat Havillanddel, amit gondol, akkor más a hely et. – No comment. Ha válaszolnék, többet mondanék el, mint amit tudhat. – Értem. Kényes ügy. Hadd gondolkodjam! – Nelson fölemelte a poharát, de visszatette anél gy ivott volna belıle. – Mit szólna ahhoz, ha kapnék egy névtelen telefont? – Miszerint? – Egy kétségbeesett kanadai asszony információt kérne eltűnt amerikai férjérıl. – Miért pont magát hívná? Tájékozott hivatali dolgokban. Miért nem az elsı konzult hívná? – Mert nincs benn. Én ott vagyok. – Nem szeretném megbántani a világért sem, Johnny, ami a karrierjérıl szıtt álmokat illet nem maga következik a szamárlistán. – Igaza van. Különben is, valaki ellenırizheti a kapcsolótáblát, és kiderülhet, nem is vo fonhívás. Catherine a homlokát ráncolta, majd elırehajolt a széken. – Volna egy mód, ha hajlandó le kicsivel nagyobbat hazudni. És ez a valóságon alapulna. Megtörtént, és senki nem mondhatná

ogy nem. – Mi lenne az? – Egy asszony megállítja a Garden Roadon, amikor elhagyja a konzulátust. Nem mond túl so kat, de annyit igen, hogy maga komolyan vegye, de nem akar bemenni, mert meg van rémülve. Ő lenne az a kétségbeesett asszony, aki keresi eltűnt férjét. Még le is írhatja a – Halljuk a leírást – mondta Nelson. McAllister íróasztalával szemben ülve Lin Ven-cu a jegyzeteit olvasta a figyelı államtitkár . – Noha a leírás különbözik, de a különbségek csekélyek és könnyen létrehozhatók. Hátrasim rítva, semmi festék, lapos sarkú cipı, amitıl alacsonyabbnak látszik, de nem több. Ez ı. – És panaszkodott, hogy egyetlen nevet sem talál a regiszterben, aki az úgynevezett un okatestvére lehetne? – Másod-unokatestvér anyai ágon. Éppen csak annyira távoli, hogy hihetı legyen. A titkárn nt teljesen ügyetlen volt, sıt zavart. Egy táska volt nála, ami olyan nyilvánvalóan Gucci-u zat volt, hogy a titkárnı tájékozatlan libának nézte. Kedves, de naiv nınek. – Felismerte valakinek a nevét – mondta McAllister. – Ha így lenne, miért nem kérte, hogy találkozhasson vele? Nem vesztegetheti az idıt ilye körülmények között. – Valószínűleg tudatában van, hogy kerestetjük, és nem kockáztatja, hogy felismerik. – Nem hiszem, hogy ettıl tartana. Azzal, amit tud, amin keresztülment, rendkívül meggyızı nne. – Azzal, amit gondol, hogy tud, Lin! Nem lehet biztos semmiben. Nagyon óvatosnak k ell lennie, attól tartva, hogy rosszat lép. Amiatt, hogy a férje itt van valahol – és arra szavamat adhatom, mert láttam ıket együtt, hogy rendkívüli módon védi ıt. Istenem, ellopot lió dollárt, mert egyszerűen úgy gondolta, mellesleg jogosan, hogy a férjét tönkretette a s országa. Az ı gondolatmenete szerint a férjének járt ez a pénz, nekik járt, és Washington h is ıket lelépni egy zsák pénzzel. – Ezt a nı csinálta? – Havilland felhatalmazott, hogy mindent elmondjak magának. Nos, igen, ı csinálta, és le lépett vele. Ki emelte volna föl akárcsak a hangját is? Washington úgy táncolt, ahogyan ı f A fejük búbjáig meg voltak félemlítve, és zavartak voltak. – Minél többet hallok, annál jobban csodálom ezt a nıt. – Csodálja, ahogy akarja, csak találja meg. – Ami a követet illeti, hol van? – A kanadai konzullal ebédel. – Elmond neki mindent? – Nem, csak megkéri, hogy kövesse kérdezés nélkül, amit az asztalán lévı telefonon hallan Londonnal beszél. London instruálni fogja a konzult, hogy tegye azt, amit Havilland mond neki. Minden el van intézve. – Ő könnyen intézkedik, ugye? – Nincs még egy ilyen. Perceken belül itt kell lennie – bár most késik. – A telefon megsz , és McAllister felvette. – Igen? Nem, nincs itt. Kicsoda? Igen, természetesen. Megmon dom neki. – Eltakarta a kagylót, és odaszólt az ırnagynak. – A mi konzulunk. Úgy értem, az kai. – Történt valami? – kérdezte idegesen Lin, és felugrott a székbıl. – Igen, Mr. Lewis, McAllister vagyok. Szeretném, ha tudná, mennyire hálásak vagyunk mind enért, uram! A konzulátus rendkívüli együttműködést tanúsít. Az ajtó kinyílt, és Havilland lépett a szobába. – Az amerikai konzul, nagykövet úr – mondta Lin. – Azt hiszem, önt keresi. – Most nincs idı semmilyen átkozott vacsorapartira! – Egy pillanat, Mr. Lewis! A követ éppen most érkezett meg. Biztosan vele óhajt beszélni. McAllister a telefont Havilland felé nyújtotta, aki gyorsan odament az íróasztalhoz. – Igen, Jonathan, tessék? – A magas, karcsú férfi mereven állt, szemét egy pontra szögezv ahova a kertben, a hatalmas ablakon túlra, csendesen állt és figyelt. Végül így szólt: – Köszönöm, Jonathan, helyesen cselekedtél. Abszolút semmit ne mondj senkinek, majd én in intézkedem. – Havilland letette a kagylót, és felváltva hol McAllisterre, hol Linre nézett – Az elsı lépés, amennyiben ez az, csak rossz irányból jött. Nem a kanadai, hanem az amer i konzulátusról. – Ez nem logikus – mondta McAllister. – Ez nem Párizs, nem a kedvenc fasor, nem a juha rfa, a juharlevél. Az a kanadai konzulátust jelenti, nem az amerikait. – És ezen analízis alapján most ne is örüljünk a dolognak?

– Dehogyisnem! Mi történt? – Nelson attasét megállította a Garden Roadon egy kanadai asszony, aki amerikai férjét pr a megtalálni. Ez a Nelson felajánlotta, hogy segít neki, elkíséri a rendırségre, de a nı ti zott. Nem akart a rendırségre menni, és a hivatalába sem akart visszamenni vele. Körülnézne Nelson, majd felhívja telefonon. Marie Webbként mutatkozott be, és azt mondta, elıfordul hat, hogy a férje a konzulátuson keresi. Arra kéri Nelsont, nézzen utána ennek, és majd kés elhívja telefonon. – Nem ezt mondta elızıleg – vetette ellen McAllister. – Egyértelműen arra utalt, ami Pári történt, és ez azt jelenti, hogy a saját kormánya hivatalához akar fordulni. A kanadaihoz. – Miért köti az ebet a karóhoz, Edward? – kérdezte Havilland. – Ez nem bírálat, egyszerűe karom, miért? – Nem tudom. Valami nem stimmel. Többek között az ırnagy épp az elıbb mondta el, hogy a n kugyan elment a kanadai konzulátusra. – Ó? – A követ a különleges ügyosztály tisztjére nézett. – A titkárnı megerısítette ezt. A leírás ráillett, fıleg olyanra, akit a kaméleon készíte e az volt, hogy megígérte a családjának, felkeresi egy távoli unokatestvérét, akinek a nevé elejtette. A titkárnı adott neki egy névjegyzéket, és átnézte. – Talált valakit, akit ismer – szakította félbe az államtitkár. – Fölvette a kapcsolatot. – Akkor ez a válasz a maga kérdésére – mondta Havilland határozottan. – Rájött, hogy a fé t el a juharfasorba, így a második legjobb megoldással próbálkozik: az amerikai konzulátuss l. – És felfedi magát, miközben tudnia kell, hogy egész Hongkongban keresik? – Hamis nevet nem adhatott, mert nem nyújthat támpontot – mondta a követ. – Mindketten beszélnek franciául. Használhatott volna francia nevet, a Toile-t például, a i ugyanazt jelenti, mint angolul a Web. – Tudom, mit jelent, de azt hiszem, maga túl messzire megy. – A férje megértené. – Nagykövet úr! – szólt közbe Lin Ven-cu, a szemét lassan elfordítva McAllisterrıl. – Hal avait, amit az amerikai konzulnak mondott, hogy ne szóljon senkinek a dologról, és mos t, hogy teljesen megértettem az ön titoktartásra vonatkozó aggályait, úgy vélem, Mr. Lewisn fogalma sincs a helyzetrıl. – Így van, ırnagy! – Akkor honnan tudja, hogy önt kell felhívnia? Itt Hongkongban gyakran elıfordul, hogy eltűnnek emberek. Egy eltűnt férj vagy feleség nem olyan rendkívüli eset. Egy pillanatig Havilland arckifejezése kételkedést tükrözött. – Jonathan Lewis és én régó gymást – mondta, de hangjából hiányzott a megszokott biztonságtudat. – Egy kicsit könnyedén az életet, de nem ostoba – nem lenne itt, ha az lenne. És a körülmények, ahogy az asszony m gszólította az attasét – nos, Lewis ismer engem, és levont bizonyos tanulságot. – A diploma McAllisterhez fordult, és ahogy folytatta, magabiztossága fokozatosan visszatért. – Hívja vissza Lewist, Edward! Mondja meg neki, utasítsa ezt a Nelsont, hogy várja a maga te lefonhívását. Jobban szeretnék kevéssé direkt megközelítést, de erre most nincs idı. Szeret a kikérdezné mindenrıl, amit jónak tart. Én majd hallgatom a maga szobájában lévı telefonon – Ezek szerint egyetért azzal, hogy valami nincs rendben? – Igen – felelte Havilland. – Az ırnagy észrevette azt, amit én nem. – Linre nézett. – Én zném ki azt, ami alapjában ıt is zavarja. A kérdés nem az, hogy Lewis miért hívott fel enge hanem az, hogy az attasé miért fordult hozzá? Végül is egy nagyon izgatott nı azt mondja, h gy eltűnt a férje, de nem akar se a rendırségre, se a konzulátusra bemenni. Normális esetbe ilyen személlyel senki sem törıdik azzal, hogy dilis. Biztosan nem olyan dolognak tet szik, amivel az elsı konzulhoz kell fordulni. Hívja fel Lewist! – Igen. De elıször hadd kérdezzem meg, simán ment a dolog a kanadai konzullal? Együtt fog működni velünk? – Az elsı kérdésre a válasz: nem. Nem ment simán. Ami a másodikat illeti, nincs más válas – Nem értem. Havillandból fáradtság, ingerültség áradt. – Ottawán keresztül megszerzi számunkra mindaz testületbıl, akik valamilyen kapcsolatban lehettek Marie St. Jacques-kal, bár vonakodv a. Azt az instrukciót kapta, hogy bonyolítsa le ezt, de már ettıl is nagyon mogorva lett . Kezdjük azzal, hogy ı maga is részt vett egy kétnapos szemináriumán négy évvel ezelıtt, é zi, hogy a konzulátusnak legalább a negyede ugyanígy van ezzel. A nı biztosan nem emlékszi k rájuk, de ık nyilván emlékeznek rá. „Kitűnı tanár”, azt mondta. Ráadásul kanadai, akit na kevert egy rakás amerikai seggfej – hangsúlyozom, hogy nem átallotta ezt a szót használni –

alami elmebeteg titkos akcióba – ismét csak hangsúlyozom, hogy ezt a kifejezést használta – dióta ügyletekbe, melyeket ezek a seggfejek agyaltak ki, és amelyekrıl soha nem adtak ki elégítı magyarázatot. – A követ hirtelen abbahagyta, fölnevetett, szinte köhögésbe fulladó z nagyon üdítıen hatott rám. Egyszerűen nem moderálta magát, márpedig velem senki nem beszé a, hogy drága feleségem meghalt. Több ilyenre lenne szükségem. – Elmondta neki, hogy ez a nı saját érdekében történik? Hogy meg kell találnunk, mielıtt baj történik vele? – Az a homályos érzésem, hogy kanadai barátom kétségbe vonja az én elmeállapotomat is. Hí ewist! Isten tudja, mikor kapjuk meg azt a névsort. A mi juharlevelünk valószínűleg vonatt al küldi majd Ottawából Vancouverbe, aztán onnan egy lassú teherhajóval Hongkongba, ahol me majd elvész a postán. Közben van itt egy attasénk, aki elég furcsán viselkedik. Átugrik a en, amikor ekkora ugrás nem szükségszerű. – Én találkoztam már John Nelsonnal, uram – mondta Lin. – Okos fiú, és jól beszél kínaiul zerű a konzulátuson. – Az lehet, ırnagy! De szerintem vaj van a fején. Nelson letette a telefont. Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, letörölte kézfejével, el en saját magával, hogy mindenben úgy járt el, ahogyan kellett. Különösen annak örült, hogy ter kérdéseinek élét a kérdezı ellen tudta fordítani – persze tökéletesen diplomatikusan. „– Mitıl érezte, hogy az elsı konzulhoz kell fordulnia? – Úgy tetszik, az ön hívása is magyarázat erre, Mr. McAllister! Éreztem, hogy valami rend történt. Úgy gondoltam, el kell mondanom a konzulnak. – De a nı visszautasította, hogy a rendırséghez forduljanak. Még a konzulátusra sem akart menni. – Mondom, hogy nem volt rendjén valami. A nı ideges volt és feszült, de nem tűnt golyósna – Minek? – Tökéletesen értelmesen beszélt, mondhatom, még fegyelmezett is volt, aggodalma dacára. – Értem. – Csodálom uram, ha ön érti. Fogalmam sincs, mit mondott az elsı konzul önnek, de én java tam neki, hogy minthogy ott van az a ház a Victoria-csúcson, a tengerészgyalogos ırökkel és hogy Havilland követ megérkezett, gondolja meg, nem kellene-e odatelefonálni. – Maga javasolta? – Igen, uram! – Miért? – Nem hiszem, hogy az én dolgom lenne ilyen ügyeken gondolkodni, Mr. McAllister! Nem rám tartoznak. – Igen, természetesen igaza van. Gondolom – igen, rendben van. De nekünk meg kell találn unk azt az asszonyt, Mr. Nelson! Felhatalmaztak rá, mondjam meg magának, hogy ha segít ene nekünk, nagyon jó néven vennénk. – Mindenképpen segíteni akarok, uram! Ha keresni fog, megpróbálok megbeszélni találkozót és értesítem önt. Tudtam, hogy jól tettem, amit tettem, hogy szóltam. – Várjuk a hívását.” Catherine beletrafált – gondolta John Nelson. Tényleg van itt valami összefüggés. Olyanny ra, hogy nem is volna bölcs dolog a konzulátus telefonján felhívni. De ha eléri, föl kell t nnie néhány kemény kérdést neki. Megbízott Catherine-ban, de a kompromittáló fényképek és e tkezményeik dacára azért ı nem eladó. Felállt az íróasztalától, és az iroda ajtajához ment. eszébe jutott fogorvosi elıjegyzés jó kifogás lesz. Ahogy a hivatal hallja felé ment a fol osón, gondolatai visszatértek Catherine Stapleshez. Ő az egyik legkeményebb ember, akit valaha ismert, de tegnap este a szeme nem erıt, inkább valamiféle elkeseredett félelmet tükrözött. Catherine olyan volt, amilyennek még sosem látta azelıtt. – Minden kérdését visszájára fordította – mondta Havilland, miközben kiment az ajtón, nyomá mas termetű Lin Ven-cuval. – Egyetért, ırnagy? – Igen, és ez azt jelenti, hogy megértette a kérdéseket. Felkészült rájuk. – Ami azt jelenti, hogy valaki felkészítette! – Nem kellett volna felhívnunk – mondta McAllister csendesen, hátradılve a székében, ideg ujjaival ismét a halántékát dörzsölve. – Minden, amit szóba hozott, azt célozta, hogy válas jon ki belılem. – Fel kellett hívnunk – jegyezte meg Havilland –, már csak azért is, hogy ezt megtudjuk. – Ő megırizte az önfegyelmét, én nem. – Nem beszélhetett volna másképpen, Edward – mondta Lin. – Másféle reagálás megkérdıjelezte volna az indítékait. Lényegében fenyegetést jelentett

– És jelen pillanatban nem szándékunk, hogy megijedjen – értett egyet Havilland. – Valaki információt gyűjt, és meg kell tudnunk, kinek. – Ez azt jelenti, hogy Webb felesége találkozott valakivel, akit ismer, és mindent elm ondott neki. McAllister elıredılt a székén, könyöke az asztalon, a keze ökölbe szorítva. – Végül is igaza volt – nézett a követ az államtitkárra. – Egy utca, kedvenc juharfáival, Vitathatatlanul megismétlıdött. Teljesen világos. Nelson a kanadai konzulátus egyik tagján k dolgozik. Bárki legyen is az, kapcsolatban áll Webb feleségével. McAllister felnézett. – Akkor Nelson vagy átkozott hülye, vagy még nagyobb átkozott hülye aját bevallása szerint tudja, legalábbis sejti, hogy nagyon kényes információval van dolga, amivel egy elnöki tanácsadó is foglalkozik. Amellett, hogy elbocsátják, még börtönbe is kül lamellenes összeesküvés miatt. – Nem hülye, biztosíthatom – mondta Lin. – Akkor valaki vagy kényszeríti, hogy tegye ezt akarata ellenére, valószínűleg zsarolássa gy megfizették, hogy derítse ki, van-e összefüggés Marie St. Jacques és a Victoria-csúcson között. Más eset nem lehetséges. – Havilland homlokát ráncolva leült az íróasztallal szemkö – Adjanak egy napot – mondta az MI-6 ırnagya. – Talán kitalálom. Ha sikerül, kiszúrjuk, k a személy a konzulátuson. – Nem – mondta a diplomata, a titkos műveletek szakértıje. – Ma este nyolcig adok idıt. I ez is luxus, de ha el tudjuk kerülni az összeütközést, és bármilyen lehetséges lebukást, m próbálnunk. Mindent. A titkosság nagyon fontos, úgyhogy próbálja meg, Lin! Az isten szerel e, próbálja meg! – És nyolc óra után mi lesz, nagykövet úr? – Akkor, ırnagy, behozzuk ezt a mi okos és cseles attasénkat, és megdolgozzuk. Jobban sz eretném úgy felhasználni öt, hogy ne tudjon róla, anélkül, hogy kockáztatnánk a botrányt, d sszony. Nyolc óra, Lin ırnagy! – Megteszek mindent, amit tudok. – És ha tévedünk – folytatta Havilland, mintha Lin Ven-cu meg sem szólalt volna –, ha ez elson hülyének tetteti magát, és nem tud semmit, akkor megszeghetnek minden szabályt. Nem é dekel, hogyan csinálják, mennyibe kerül a vesztegetés vagy milyen szemétségek révén jutnak Használjanak kamerákat, lehallgatókat – bármit, amit tudnak, minden egyes személynél a konz son. Valaki ott tudja, hol van az asszony. Valaki bújtatja ıt. – Catherine, itt John Nelson, nyilvános telefonon beszélek az Albert Roadon. – Úgy ırülök, hogy felhívott – mondta gyorsan Catherine. – Ma délután nem jó, de fussunk yik nap egy italra. Jólesik majd látni magát annyi hónap után, és majd mesélek Canberráról. gyet mondjon most! Igazam volt abban, amit mondtam? – Találkoznom kell magával, Catherine! – Még csak célzást sem tesz rá? – Találkoznunk kell. Ráér? – Háromnegyed óra múlva lesz egy értekezletem. – Akkor késıbb. Öt körül. A Monkey Tree-ben, Vancsajban a Gloucesteren. – Ismerem. Ott leszek. John Nelson letette a kagylót. Nem volt más tennivalója, mint visszamenni a hivatalába . Nem maradhat távol három óra hosszat, fıleg nem azután, hogy beszélt Edward McAllister ál titkárral. A látszatát is kerülnie kell az ilyen távolmaradásoknak. Hallott már McAllisterrıl, az ál tkár hét évet töltött Hongkongban, és csak néhány hónappal Nelson érkezése elıtt távozott. sza? Miért van titkos ház a Victoria-hegyen, ahová Havilland követ hirtelen megérkezett? M indenekelıtt, miért volt Catherine Staples olyan rémült? Az életét köszönheti Catherine-nek azért válaszolnia kell néhány kérdésre. Elhatározásra kell jutnia. Lin Ven-cu mindent megpróbált, de kimerültek a forrásai. Csak egyetlen ember volt, aki v alami elgondolkodtatót mondott, Ian Ballantyne felügyelı, mint rendesen, most is kérdésekk el válaszolt a kérdéseire, sokkal inkább, mintsem hogy rendes válaszokat adott volna. Ez ır volt, mert az ember sosem tudhatta nála, hogy a Scotland Yard nagy tekintélyű képviselıje tud valamit az adott témában, vagy sem, jelen esetben John Nelson amerikai attaséról. – Találkoztam néhányszor a fickóval – mondta Ballantyne. – Tehetséges forma. Beszéli a ma bláját, tudja? – A „blablánkat”, felügyelı? – Nos, piszok kevesen beszélték a mieink, még az ópiumháború idején is. Érdekes történelm t, igaz, ırnagy?

– Az ópiumháború? Én John Nelson attaséról beszélek. – Ó, van valami összefüggés köztük? – Mi között, felügyelı? – Az ópiumháborúval. – Ha volna, akkor Nelson százötven éves lenne, de az adatai szerint csak harminckettı. – Valóban? Ilyen fiatal, he? Ballantyne ilyesféle szenilisnek tűnı megjegyzései nem gyızték meg Lint. Biztos, hogy ha vén csataló tud is valamit, nem hajlandó elárulni. Mindenki más – a hongkongi és kowlooni dırségtıl kezdve egészen a „specialistákig”, akik fizetésért gyűjtik az adatokat a konzulát jókat mondott Nelsonról, aki tekintélyt élvez a területen. Ha volt támadható pontja Nelson , az kiterjedt és nem túl válogatós szexuális élete, de miután heteroszexuális volt, és egy inkább dicsıségére vált. Egyik „specialista” elmondta Linnék, amint hallotta, hogy figyelme Nelsont: járjon rendszeresen orvosi ellenırzésre. De semmi más: az attasé szexmániás – de nképes. A telefon csengett. Lin felkapta. – Tessék! – Ügyfelünk lesétált a Peak Tramhez, és taxival Vancsajba vitette magát. A Monkey Tree ká van. Itt vagyok. Látom ıt. – Az a hely kiesik az útból, és nagyon zsúfolt – mondta az ırnagy. – Van vele valaki? – Nem, de kétszemélyes asztalt kért. – Ott leszek, mihelyt tudok. Ha el kell mennie onnan, majd rádión tartjuk a kapcsola tot. A hetes gépkocsival van, ugye? – Hetes, uram... Várjon! Egy nı megy az asztalához. Feláll. – Felismeri a nıt? – Túl sötét van itt. Nem. – Fizessen a pincérnek! Lassítsa a kiszolgálást. De ne feltűnıen, csak néhány perccel. Ma ntıvel megyek, szirénázva, amíg elég közel nem leszek. – Catherine, nagyon hálás vagyok magának, és segíteni szeretnék mindenben, amiben csak tudo de többet kell tudnom, mint amennyit elmondott nekem. – Ugye van kapcsolat Havilland és Marie St. Jacques között? – Nem erısíthetem meg, nem tudom megerısíteni, mert nem beszéltem Havillanddel. Másik fér beszéltem, valakivel, akirıl már sokat hallottam, aki itt dolgozott azelıtt – valóságos ag zt –, és aki ugyanolyan kétségbeesettnek tetszett, mint maga tegnap este. – Úgy néztem ki tegnap este? – mondta Staples, hátrasimítva szürke haját. – Nem hinném. – Pedig úgy volt. Nem is, amit mondott, hanem, ahogyan mondta. A hangszíne eltért a sz okásostól. Én is ilyen hangon szólalhattam meg, amikor megláttam azokat a fényképeket. Higg el, felismerem az ilyesmit! – Johnny, maga is higgyen nekem! Lehet, hogy olyasmivel állunk szemben, amibe nem kellene beleártanunk magunkat, valami ködös dologgal, amirıl nincs annyi információnk – nek sem –, hogy jó döntést tudjunk hozni. – Nekem muszáj döntésre jutnom, Catherine! – Nelson felnézett a pincérre. – Hol vannak az istenverte italok? – Én nem vagyok türelmetlen. – De én igen. Mindent magának köszönhetek, és tudom, hogy nem használná fel ellenem azoka otókat, amik mindent tönkretennének. – Mindet odaadtam magának, és a negatívokat együtt égettük el. – Így hát tényleg adósa vagyok magának, nem érti? Jézusom, az a kislány tizenkét éves vol – Maga nem tudhatta. Drog hatása alatt volt. – Jó útlevél a feledéshez. Nemhogy államtitkár nem lennék valamikor, hanem a gyermekpornó lehetnék. Pokoljárás! – Már elmúlt, és maga itt fölöslegesen sajnáltatja magát. Csak azt akarom, hogy mondja me van valami összefüggés Havilland és Marie St. Jacques között – amirıl tudom, hogy tudja. M yan nehéz ez? Akkor tudnám, mit kell tennem. – Mert ha megteszem, meg kell mondanom Havillandnek, hogy elmondtam magának. – Akkor adjon nekem egy órát. – Miért? – Mert van néhány fényképem a páncélszekrényemben a konzulátuson – hazudta Catherine Stap Nelson döbbenten hátravetette magát a székében. – Ó, istenem, ezt nem hiszem el! – Próbálja megérteni, Johnny! Mi nagyban játszunk most, és valami olyant, ami munkaadóink – ha úgy tetszik, a hazánknak – a legégetıbb érdekeibe ütközik. Marie St. Jacques a barátn is az, és az életét semmibe veszik ezek az önelégült emberek, akik titkos ügyleteiket játs

fikarcnyit sem törıdnek vele és a férjével. Felhasználták mindkettıjüket, aztán megpróbáltá tıjüket. Hadd mondjak valamit magának, Johnny! Utálom a maga központi hírszerzését és a mag nisztériumának oly nagyra becsült konzuli ügyosztályát. Nem azért, mert gazemberek, hanem a mert ostoba gazemberek. És ha az az érzésem, hogy újra valami műveletre készülnek, újra ez embert használva, akik annyi szenvedésen mentek keresztül, akkor ki akarom találni, hog y miért, és aszerint akarok cselekedni. Nem tűröm, hogy az életük kitöltetlen csekk legyen int. Én tapasztalt vagyok, ık nem, és elég mérges vagyok, nem, elég dühödt, hogy választ kö – Ó, Jézusom! A pincér megérkezett az italukkal, és amint Catherine felpillantott, hogy megköszönje, a tekintete megakadt egy férfin, aki a kinti zsúfolt folyosón állt egy telefonfülkében, és ı igyelte. A nı elfordította a fejét. – Na, mi lesz, Johnny? – folytatta. – Megerısíti a gyanúmat vagy tagadja? – Megerısítem – suttogta Nelson, fölemelve poharát. – A Victoria-hegyi ház? – Igen. – Ki az az ember, akivel beszélt, aki Hongkongban állomásozott azelıtt? – McAllister. McAllister államtitkár. – Jóságos ég! Észrevehetıen mozgás támadt a külsı folyosón. Catherine összehúzott szemmel lassan arrafe t, de a kinti látványtól tágra nyílt a szeme. Hatalmas férfi lépett be, és indult a falnál n felé. Egyetlen ilyen férfi van egész Hongkongban. Lin Ven-cu, az MI-6-os különleges ügyos tálytól. Az amerikaiak a legjobbat szervezték be, de ez a legrosszabbat jelenti Marie és a férje számára. – Semmi rosszat nem tett, Johnny – mondta Catherine, fölemelkedve a székérıl. – Majd még beszélgetünk, csak elıbb kimegyek a mosdóba. – Catherine? – Tessék? – Nehéz ügy? – Nagyon is, kedvesem! Bement a mosdóba, várt néhány másodpercig, aztán két másik nı társaságában kijött, és tov befordult a Monkey Tree konyhájára. Anélkül, hogy egy szót szólt volna a meglepett pincérek és szakácsokhoz, megtalálta a kijáratot és kiment. Végigfutott a sétányon a Gloucester Roa addig futott, amíg egy telefonfülkét nem talált. Bedobott egy érmét és tárcsázott. – Halló! – Marie, azonnal hagyd el a lakást! A kocsim a garázsban van, egy saroknyira jobb kéz felé, ahogy kijössz a házból. Mingnek hívják, pirossal van kiírva a cégtáblájára. Menj, ami n csak tudsz! Találkozunk. Siess! Catherine Staples leintett egy taxit. – A nı neve Staples, Catherine Staples! – mondta Lin Ven-cu élesen a Monkey Tree elıcsarno kában lévı telefonba, jó hangosan, hogy hallani lehessen a zajon keresztül. – Üssék be a ko rbe, és keressék ki. Gyorsan! A címét akarom tudni, de nagyon ajánlom, hogy a jelenlegit t alálják meg! – A férfi minden izma megfeszült a várakozás izgalmában. Megkapta a választ, é is a következı utasítást. – Ha az egyik szolgálati kocsink arrafelé jár, azonnal szóljanak , hogy menjen oda. Ha nincs, küldjenek a központból, de azonnal! – Megint várt kicsit, hal lgatott. – Az amerikai asszony – mondta nyugodtan a telefonba. – Keressék meg! Ha kiszúrják kerítsék be és fogják el. Odamegyünk. – Ötös kocsi, válaszoljon! – ismételte állandóan a rádióügyeletes. A mikrofonba beszélt, ke l egyik kapcsológombján. A szoba fehér és ablaktalan, a légkondicionáló halkan, de szünet n , a hangszűrı berendezés búgása még halkabb volt. Három fal mellett körben a titkos rádiórendszer legmodernebb típusú berendezései voltak beépítve. Vakító tisztaság uralkodott a sz úgy nézett ki, mint jól felszerelt kórház elektronikus laboratóriuma, de nem az volt. Ez m ajta központ volt. A hongkongi MI-6-os különleges osztály kommunikációs központja. – Ötös kocsi, jelentkezem! – suttogta egy alig hallható hang. – Vettük a hívást, de egy utcával odébb figyeltem a thaikat. Nyomon vagyunk. Kábítószer. – Hagyják a fenébe a thaikat – felelte a rádiós. – Maguk vannak a legközelebb. Menjenek á buthnot Roadra: a botanikus kerten át a leggyorsabban. – Megadta Catherine Staples címét , és kiadta az utolsó utasítást. – Az amerikai asszony. Találják meg. Fogják el. – Aija – suttogta az alig hallható hang. Marie próbált uralkodni magán, olyan fegyelmet erıltetve magára, amellyel egyáltalán nem re lkezett most. A helyzet nevetséges, ugyanakkor halálosan komoly. Catherine nem rá illı kön

tösét viselte éppen, hosszú fürdés után, miután a ruháit kimosta. Azok műanyag székek karfá therine kis erkélyén, és még mindegyik nedves volt. Olyan természetesnek, sıt logikusnak tű hogy kimossa Hongkong szennyét és az izzadságot az idegen ruhákból. És az olcsó, lapos sar andál is feltörte a talpát. Az egyik hólyagot kiszúrta egy tűvel, és most alig tudott járni most nem lehet járni, futnia kell. Mi történhetett? Catherine nem az az ember, aki ellentmondást nem tűrı utasításokat ad. A lyan emberek, mint ı, kerülik a felszólító módot, mert az elhomályosítja az áldozat gondolk arátnıje, Marie St. Jacques áldozat, ha nem is úgy, mint David, de mégiscsak áldozat. „Mozo Milyen gyakran hallotta ezt Davidtól Zürichben és Párizsban? Olyan gyakran, hogy még mindi g összerezzen ettıl a szótól. Felöltözött, a nedves ruhák rátapadtak a testére, és kiszedett Catherine szekrényébıl, eg sot. Kényelmetlen volt, de puhább, mint a szandálja. Ebben tudott futni: futnia kellet t. A haja! Jesszusom, a haja! Berohant a fürdıszobába, ahol Catherine porcelán korsóban tar totta a hajtűit és csatjait. Másodpercek alatt feltűzte haját a feje tetejére, visszaszalad a lakás apró nappalijába, ahol megtalálta nevetséges kalapját, és a fejébe nyomta. A liftre örökkévalóságig kellett várni. A világító számok szerint a két felvonó egyfolytá adik és a hetedik emelet között közlekedett, sosem sikerült felhívni a kilencedikre. A soke eletes monstrum sok lakója használta, hogy elinduljon esti programjára. „Kerüld a liftet, ha csak teheted. A lift csapda” – mondta Jason Bourne Zürichben. Marie körülnézett a lépcsıházban. Meglátta a tűzlépcsı ajtaját, és odarohant. Lélekszakadva futott, összeszedte magát, amennyire csak tudta, hogy ne váljék gyanússá az szemében, akik megpillantják, azok közül, akikkel találkozik a lépcsın. Ki kell jutnia inne Az autó a garázsban van, mondta Catherine. De vajon jobbra vagy balra. Marie haboz ott kint a járdán. Most jobbra vagy balra? Ha bízik az ösztöneiben, jobbra, mert az jutott elıbb eszébe. Márpedig: „Az elsı gondolat a legjobb, mert az információkat önkéntelenül be yadba, akár egy komputer. Az agyad komputer” – mondta Jason Bourne Párizsban. Marie futni kezdett. A bal papucsa leesett a lábáról, megállt, lehajolt, hogy felvegye . Hirtelen egy autó fordult be a botanikus kert felıl a széles útra, és mint az elszabadul t rakéta, balra kanyarodott, és feléje tartott. Az autó leírt egy félkört, csikorogva fékezett elıtte az úton. Egy férfi kiszállt és felé futni. 18. Nem volt más választása, mert sarokba szorították: így hát Marie sikoltott és újra csak sik miközben a kínai ügynök közeledett feléje, és szabályszerű hisztériába csapott, amikor a f an, de határozottan megfogta a karját. Felismerte – közülük való volt, a hivatalnokok közül hangosabb sikoltozására az emberek megálltak, és megfordultak az utcán. Az asszonyok rémül levegı után kapkodtak, miközben a férfiak habozva, döbbenten megálltak elıttük, és rendır némelyek kiáltottak is érte. – Kérem, Mrs... – esedezett a kínai, próbálva fegyelmezni a hangját. – Semmi bántódása ne edje meg, hogy a gépkocsihoz vezessem! Saját védelme érdekében. – Segítség! – sikította Marie, miközben a meglepett esti sétálók egyre nagyobb tömege vet Ez az ember tolvaj! Ellopta a táskámat, a pénzemet! El akarja venni az ékszereimet! – Figyeljen ide, fiam! – kiáltotta egy idısebb angol úr, elırelépve fölemelt sétabotjával egy gyereket rendırért, de amíg megérkeznek, istenemre, majd jól elnáspángolom. – Kérem, uram! – jegyezte meg a férfi a különleges osztályról nyugodtan. – Ez a dolog a h rtozik, és a hatóságot képviselem itt. Engedje meg, hogy megmutassam az igazolványomat. – Lassabban kisapám! – ordította ausztráliai akcentussal egy hang, és egy férfi futott el engéden odébb tolva az idısebb angolt. – Maga nagyon tisztességes szivar, öregfiú, de csepp se izgassa magát! Ezeknek a punkoknak fiatalabb kiadásra van szükségük. – A masszív ausztrá ai ügynök elé állt. – Vegye le a kezét a hölgyrıl, bırfejű! Mert átkozott gyorsan ezt tenné en. – Kérem, uram, ez szörnyű félreértés. A hölgy veszélyben van, és ki akarja kérdezni a ren – Nem látom, hogy egyenruhát viselne! – Hadd mutassam meg az igazolványomat! – Ezt mondta nekem is egy órával ezelıtt, amikor megtámadott a Garden Roadon! – kiáltotta rie hisztérikusan. – Az emberek akkor is megpróbáltak segíteni nekem! Mindenkinek hazudott ! Aztán ellopta a táskámat! Azóta követ engem! – Marie tudta, hogy csupa zagyvaságot kiabál k a zavarkeltésben reménykedhetett, ahogy Jason tanította neki. – Nem mondom még egyszer, fiacskám – kiáltotta az ausztrál és közelebb lépett. – Vegye le

s kezét a hölgyrıl! – Kérem, uram! Nem tehetem. A többi tiszt már úton van ide. – Ó, igen, csakugyan? Maguk bırfejűek bandában dolgoznak, igaz? Nos, mire ideérnek, maga zánalmas látványt fog nyújtani! – Az ausztrál megragadta a kínai vállát, és bal felé rántot a különleges osztály tisztje megpördült, jobb lába – bırcipıjének az orra – úgy nyúlt elıre belerúgott az ausztrál hasába. Az irgalmas szamaritánus kétrét görnyedt és térdre esett. – Még egyszer kérem, ne avatkozzon bele, uram! – Azt mondja? Maga aljas gazember! – A dühös ausztrál rárontott a kínaira, és az öklével zdte a különleges osztály emberét. A tömeg helyeslı kiáltásba tört ki, hangja betöltötte az karja kiszabadult. Egyszerre másféle hangok vegyültek a lármába. Szirénáké, amelyek három tótól származtak, köztük egy mentıautó. Mindhárom megfarolt a hirtelen fordulattól, és csik ztek, hogy megálljanak. Marie átfurakodott a tömegen, és elérte a járda belsı oldalát: rohanni kezdett a fél saro a lévı piros cégtábla felé. Papucsai leestek a lábáról, a sérült, nyílt sebek égtek a lábán te meg magának, hogy a fájdalomra gondoljon. Futnia kellett, futni, kijutni innen! A ztán dörgı hang hallatszott, mely elnyomta az utca zaját is, és kirajzolódott elıtte az ord képe. A hatalmas kínai volt az, akit ırnagynak neveztek. – Mrs. Webb! Mrs. Webb, kérem! Álljon meg! Nem lesz bántódása! Mindent elmondunk! Az ég s elmére, álljon meg! „Mindent elmondunk!” – gondolta Marie. Hazudnak, és ismét csak hazudnak! Hirtelen emberek futottak feléje. Mit csinálnak? Miért? Aztán amint elrohantak mellett e – többségükben férfiak –, rájött, hogy mi történik. Pánik tört ki az utcán – talán balese sak! Figyeljünk! De csak messzirıl, ahogy Jason mondta! Marie hirtelen megfordult, összehúzva keresztülpréselte magát a még mindig kavargó tömege daszegélyhez, olyan alacsonyra kuporodva, ahogy csak tudott, és visszarohant oda, ah onnan elindult. Folyton balra fordította a fejét, figyelt, reménykedett. Látta ıt a rohanó estek között! A hatalmas termetű ırnagy a másik irányba futott, vele másik jól öltözött fér ta. A tömeg óvatos volt, mint ahogy a rémület mindig óvatossá teszi, közelebb húzódtak, de ne ra, hogy belekeveredjenek valamibe. Amit láttak, az nem volt túl hízelgı a kínai nézelıdık sem azokéra, akik a keleti harcmodort misztifikálták. A rugalmas alkatú, masszív ausztrál e bűvölıen obszcén szavak kíséretében három különbözı támadóját ütötte ki saját kis bokszring eglepetésére az ausztrál fölhúzta az egyik földre rogyott ellenfelét, és ordított egyet, ma lyan hangosan, mint elıbb az ırnagy. – Az isten szerelmére, abbahagyjuk végre? Maguk nem i s bırfejűek, azt még én is látom. Mind jól át lettünk verve! Marie átfutott a széles úttesten a botanikus kert bejáratához. Megállt egy fa alatt a kap nál, ahonnan közvetlenül rálátott a Ming parkolóházra. Az ırnagy elhaladt a garázs elıtt, m tcabejáratnál, amelyek keresztezték az Arbuthnot Roadot, beosztottait beküldte, állandóan n getve a többi segítıje után. Azok nem mentek utána. Marie meglátta ıket, ahogy a tömeg oszl ezdett. Mindhárman nehezen lélegezve a mentıautó felé támolyogtak az ausztrál segítségével. Egy taxi hajtott a Ming parkoló elé. Elıször senki nem szállt ki, aztán a sofır kászálódo e. Odament a nyitott ajtóhoz, és beszélt valakivel, aki az üvegfalú fülkében ült. Meghajolv , visszament a taxihoz, és mondott valamit az utasának. Az utas óvatosan kinyitotta az ajtót, és kilépett a járdára. Catherine volt az! Ő is odasétált a széles bejárathoz, gyors nt a sofır tette, beszólt az üvegfülkébe, fejét rázva, mint aki nem azt hallja, amit hallan kart. Egyszer csak Lin megjelent. Ugyanazon az úton jött visszafelé, szemmel láthatóan dühösen embereire, akik igyekeztek lépést tartani vele. Már majdnem a garázs elé ért, megláthatja C erine-t! – Carlos! – kiáltotta Marie, feltételezve a legrosszabbat, tudva, hogy ezzel mindenre magyarázatot kap. – Delta! Az ırnagy megpördült, szeme tágra nyílt a döbbenettıl. Marie befutott a botanikus kertbe. hát a kulcs! Cain Deltáé és Cain megöli Carlost... valami ilyesmi volt a kód, ami miatt ke esztülűzték ıket Párizson. Újra felhasználják Davidet! Ez többé nem feltételezés, ez az iga t az Egyesült Államok kormánya – bedobták a férjét, hogy játssza el a szerepet, amely majdn gölte ıt, megölték a saját emberei! Miféle gazemberek ezek? Vagy megfordítva, miféle cél le amiért feltehetıen józan férfiak ilyen eszközökhöz folyamodnak? Most aztán, sokkal inkább, mint eddig, meg kell találnia Davidet, megtalálni, mielıtt más k helyett kockázatot vállal! Már annyi mindent adott és most még többet kérnek, követelnek lehetı legkegyetlenebb módon. De hogy megtalálja, ahhoz el kell érnie Catherine-t, aki

nem több mint száz méterre volt tıle. Ki kell cseleznie az ellenségét, és visszajutni az út n keresztül anélkül, hogy az ellenség meglássa. Jason, mit csináljak? Elbújt egy bokorcsoport mögött, picit beljebb húzódva, amíg az ırnagy elfutott a kert kap elıtt. A hatalmas kínai megállt, körülnézett szúrós, átható pillantásával, aztán megfordul Roadon. A második férfi csak nehezen jutott át az úton. A forgalom lassabban és nehezebben haladt, mert a mentıautó és a másik két szolgálati autó dugót okozott a botanikus kert elı dó normális forgalom számára. Az ırnagy hirtelen bedühödött, amikor meglátta, és megértette dugó okát. – Mondják meg azoknak a hülyéknek, hogy menjenek onnan azokkal az autókkal! – ordította. jék át ıket ide! Nem! Küldjék az egyiket az Albany Road felıli kapukhoz. A többiek jöjjenek Siessenek! A kora esti sétálók egyre többen lettek. A férfiak meglazították nyakkendıjüket, melyet e viseltek a hivatalukban, míg a nık magas sarkú cipıjüket szandállal cserélték fel. Asszonyo rekkocsikat tologattak férjük társaságában, szerelmesek andalogtak kéz a kézben a virágok k tkározó gyerekek nevetése töltötte be a kertet, és az ırnagy ott állt a bejárati kapunál. M okat nyelt, a pánik fokozódott benne. A mentıautó és a másik kettı megmozdult. A forgalom l an normalizálódott az úton. Egy ütközés! A mentıautó közelében egy türelmetlen sofır az elıtte álló autóba szaladt. A tt mit tenni; a közlekedési baleset olyan közel történt szolgálati autójához, hogy kénytele odamenni, megnézni, hogy a munkatársai benne vannak-e a koccanásban. Ez az, gondolta M arie. Átfutott a bokorcsoport túlsó végéhez, aztán keresztülfutott a füvön, hogy elérje a kertb yt. Jobbra pillantott, félve attól, amit látni fog, de tudván, hogy meg kell tudnia. Leg rosszabb félelme beigazolódott. A hatalmas ırnagy megérezte vagy meglátta a futó nıt a háta Egy pillanatra bizonytalanul megtorpant, aztán gyors ügetéssel a kapu felé tartott. Felharsant egy autóduda – négy rövid, gyors hang, Catherine volt az, integetve egy kis japán autó nyitott ablakából, amíg Marie berohant az utcába. – Szállj be! – kiáltotta Catherine. – Meglátott! – Siess! Marie beugrott az elsı ülésre, miközben Catherine már kilıtt a kis autóval, és besorolt f járdán, a növekvı forgalomba. Befordult egy mellékutcába, és gyorsan továbbhajtott egy kere ig, ahol a jelzıtábla piros nyila jobb felé mutatott: „Centrum. Bevásárlóközpont”. Catherin a kanyarodott. – Catherine! – kiáltotta Marie. – Meglátott! – Az csak a kisebbik baj – mondta Catherine. – Meglátta az autót is. – Kétajtós zöld Mitsubishi! – ordította Lin Ven-cu a rádiójába. – A száma AOR-5350, az utol atos is, de mindegy, az elsı három betű is elég. Azt akarom, hogy mindenütt keressék, haszn a rádióadók sürgıs jelzését! A vezetıt és utasát le kell tartóztatni, egyikükkel sem szaba kormányzati ügy, és nincs magyarázat. Ehhez tartsák magukat! Rajta! Catherine befordult egy parkolóházba az Ice House Streeten. A Mandarin most kigyújtott , piros neonja alig egy saroknyira volt tılük. – Bérelünk egy autót – mondta Catherine, amí kapta a parkolójegyet a fülkében ülı férfitól. – Ismerek néhány fınököt a szállodában... – Parkolunk? Maga parkol? – a vigyorgó jegyszedı nyilvánvalóan az elıbbiben reménykedett. – Maga parkol – felelte Catherine, kiszámolva néhány hongkongi dollárt az erszényébıl. – ndta Marie-hez fordulva. – Maradj a jobb oldalamon, az árnyékban, közel az épületekhez! Hog van a lábad? – Inkább nem beszélnék róla. – Akkor ne tedd! Most úgy sincs idınk arra, hogy ezzel foglalkozzunk. Viseld el, öreglán y! A két nı – Marie sántikálva – a Mandarin egyik oldalsó bejárata felé ment. Felmásztak a s ati lépcsıjén, és bementek. – Van egy nıi mosdó itt jobbra, az üzletsor végén – mondta Catherine. – Látom a jelet. – Várj meg ott! Odamegyek, mihelyt elintéztem mindent. – Van itt drogéria? – Nem akarom, hogy itt körbesétálgass. Mindenhova eljutott a körözésed. – Értem, de körbenézhetnél egy kicsit? – Havibaj? – Nem, a lábam! Vazelin, krém, szandál – nem, ne szandált, inkább gumipapucsot és peroxid

.

– Megteszem, amit tudok, de most minden perc számít. – Mint már egy egész éve. Taposómalom. Megállhatok valaha, Catherine? – Átkozottul szeretném, ezen ügyködöm. Barátnım vagy és honfitársam, kedvesem! Ne felejts st egy dühös nı vagyok! Ugyan hány nıvel találkoztál a Cl A megszentelt termeiben, vagy a n ságos külügyminisztérium konzuli osztályán? Marie hunyorgott, próbált visszaemlékezni. – Tulajdonképpen eggyel sem. – Akkor basszák meg! – Volt egy nı Párizsban... – Egy mindig van, kedvesem! Menj a mosdóba! – Egy autó csak akadály Hongkongban – mondta Lin, az MI-6 különleges osztályának fıhadiszál , és a faliórára pillantott. Az 6.34-et mutatott. – Ezért azt kell feltételeznünk, hogy val ddig elviszi Webb feleségét, elrejti, és nem fogja kockáztatni, hogy taxit hívjon. A nyolc órai határidıt visszavonták, most az üldözés kezdıdik. El kell fognunk ıt. Van valami, ami ettünk figyelembe? – Börtönbe csukni az ausztrált – javasolta az alacsony, jól öltözött beosztott szigorúan. dtünk sérüléseket már a zárt negyedben is, de ı nyilvánosan csinálta ugyanazt. Tudjuk, hol ik. Megtalálhatjuk. – Milyen váddal? – A hatóság munkájának akadályozása. – És mi célból? A beosztott dühösen vállat vont. – Elégtételként, ez minden. – Akkor megválaszolta a saját kérdését. A maga büszkesége jelentéktelen szempont. Koncent asszonyra – az asszonyokra! – Természetesen igaza van. – Minden garázst, autókölcsönzı ügynökséget itt a szigeten és Kowloonban keressen meg a r dben? – Igen, uram! De meg kell jegyeznem, hogy ez a Staples könnyen felhívhatja egyik barát ját, a kanadai barátokat, és szerezhet úgy autót, hogy nem jutunk a nyomára. – Azzal kell foglalkoznunk, amit kézben tudunk tartani, nem azzal, amit nem. Emell ett abból, amit tudunk, és amit azóta megtudtam Staples külügyi tisztviselırıl, kiderült, h gyedül ügyködik, nem hivatalos úton. Ez idáig senki mást nem vont be ebbe a dologba. – Miért ilyen biztos ebben? Lin a beosztottjára nézett, gondosan kellett megválogatnia a szavait. – Csak megérzés. – A maga megérzései híresek a pontosságukról. – Hízelgı ítélet. Csak a józan eszemre támaszkodom. Megcsörrent a telefon. Az ırnagy felkapta: – Tessék? – Rendırség, négyes körzet – szólt egy férfihang. – Várjuk a tájékoztatásukat, Négyes! – Egyik Ming parkolóház jelentkezett a felhívásunkra. Egy Mitsubishi AOR rendszámú autóna t helye van náluk. A tulajdonos neve Staples. Catherine Staples, kanadai. Az autót n agyjából harmincöt perccel ezelıtt vitte ki. – Köszönöm. – Letette a kagylót, és a beosztottjára nézett. – Most három új információhoz elsı: a kérés, amit szétküldtünk a rendırségi körzetekbe, tényleg kiment. A második: legal adott információt és harmadszor: Mrs. Staples havonta megújítja a parkolóbérletét. – Ez már valami, uram! – Van három nagy és vagy egy tucat kisebb autókölcsönzı, nem számítva a szállodákat, ami ezetnek megbízható könyvelést, de a garázsok természetesen nem. – Miért nem? – kérdezte a beosztott. – Ilyen legfeljebb száz van. Ki foglalkozik azzal, h gy garázst épít Hongkongban, ahol tucatnyi boltot is nyithat – komoly üzletet? Ha a legtöbb l számolunk is, a rendırségi telefonközpontokban húsz-harminc telefonkezelı dolgozik. Minde el tudják érni. – Nem a mennyiségen múlik, öreg barátom! Hanem az alkalmazottak mentalitásán, a nem irigy méltó munkájukon. Akik tudnak írni, túl lusták vagy túl kényelmesek, hogy ilyennel szarako k, akik meg nem tudnak, azok ódzkodnak a rendırséggel való együttműködéstıl. – Egy garázs mégis jelentkezett. – Egy igazi kantoni. És ı a tulajdonos. – Meg kell mondani a fınöknek! – kiáltotta a parkolófiú a garázs fülkéjében ülı alkalmazott e Streeten. – Miért?

– Megmagyaráztam neked! Le is írtam neked. – Azért, mert te jársz iskolába, és valamivel jobban írsz, mint én, még nem kell, hogy a d itt nekem. – Te egyáltalán nem tudsz írni! És nagyon-nagyon félsz! Engem hívtál, amikor a férfi a te azt mondta, hogy rendırségi közleményt ad le. Ti analfabéták mindig úgy oda vagytok a rend Ez volt az az autó, a zöld Mitsubishi, amit a második emeletre beparkoltam! Ha nem ak arod hívni a rendırséget, szólnod kell a tulajnak. – Vannak dolgok, amit nem tanítanak az iskolában, te kis pöcs. – Azt tanítják, hogy nem kell a rendırség ellen dolgozni. Az rossz ómen. – Fel fogom hívni a rendırséget. Vagy jobb, ha te leszel a hıs. Miután a két nı visszajön em kell azzal, aki vezetett. – Minek? – Azt hitte, hogy két dollárt adott nekem – nekünk, de tizenegy volt. Az egyik bankjegy tízes volt. Nagyon ideges volt, nagyon izgatott. Félt. Nem figyelt oda a pénzre. – Azt mondtad, két dollárt adott! – De most becsületes leszek. Becsületes lenne veled szemben, ha nem figyelnék mindkettın k érdekére ıszintén? – Hogy érted? – Azt fogom mondani ennek a gazdag, rémült amerikai nınek, amerikaiul beszélt, hogy nem hívtuk fel a rendırséget az ı érdekében. Nagyon bıkezűen meg fog jutalmazni minket –, mert ja érteni, hogy enélkül nem kapná vissza az autóját. Te majd figyelsz engem bentrıl a garáz másik telefontól. Miután a nı fizet, én másik fiút küldök a kocsiért, amit az nagyon neheze találni, mert rossz helyet adok meg neki, közben te felhívod a rendırséget. A rendırség meg ik, mi megtettük a kötelességünket, és annyi pénzt keresünk egyetlen éjjel, amennyit soha e a nyomorúságos állásban. A parkolófiú csettintett, fejét rázta. – Igazad van – mondta –, ilyeneket tényleg nem tan az iskolában. És feltételezem, nincs is más választásom. – Ó, de igen, van – mondta a portás, és kést húzott ki az övébıl. – Mondhatsz nemet is, é azt a beszédes nyelvedet. Catherine a Mandarin elıcsarnokában a recepciós pult felé igyekezett, és megállapította, ho egyik portást sem ismeri, akik ott állnak. Gyors szívességre volt szüksége, és Hongkongban azt jelenti, hogy ismerned kell valakit. Aztán megkönnyebbülten fedezte fel az éjszakai fıportást. Az elıcsarnok közepén állt, és egy izgatott vendéget próbált nyugtatgatni. Jobbr próbálta elkapni Li Teng pillantását. Kedvelte Tenget, számos kanadait küldött hozzá, amiko oldhatatlannak látszó elhelyezési problémák merültek fel. Mindig szépen megfizették a szolg . – Segíthetek valamiben Mrs... – kérdezte egy fiatal kínai portás Catherine-hez lépve. – Mr. Tengre várok, elnézést! – Mr. Teng nagyon elfoglalt, Mrs... nagy gondban van. Ön a Mandarin vendége, Mrs... – Külképviselı vagyok a területen, és Mr. Teng régi barátja. Amikor lehetséges, idehozom eleinket és a recepció jutalékot kap. – Ó? – A portás méltányolta Catherine nem turista státusát. Elırehajolt, és bizalmasan kö gnek borzasztó ügye van ma este. A hölgy a kormányzósági palota nagy báljára hivatalos, de Bangkokba mentek. Azt képzeli, hogy Mr. Tengnek szárnyai vannak a zakója alatt, és repülım tor a hóna alatt, igaz? – Érdekes ötlet. A lady most érkezett? – Igen, Mrs... De rengeteg csomagja van. Nem hiszem, hogy pont az hiányzik neki, a mit most hiányol. Elıször a férjét okolta, most Mr. Tenget. – Hol a férje? – A bárban. Felajánlotta, hogy elmegy a legközelebbi géppel Bangkokba, de ez csak még job an feldühítette a feleséget. A férj most nem akar kijönni a bárból. Teljesen szerencsétlen et... Talán tudok segíteni addig is, amíg Mr. Tengnek sikerül megnyugtatnia mindenkit. – Egy autót akarok bérelni, mégpedig olyan gyorsan, ahogyan csak lehetséges. – Aija – mondta a portás. – Este hét óra van, és a kölcsönzık nem nagyon tartanak már nyi r. A legtöbb bezárt. – Biztosan vannak kivételek. – Talán szállodai autó, sofırrel? – Csak ha nincs más lehetıség. Mint említettem, nem vendég vagyok itt, és ıszintén szólva bıröm alatt is pénz. – És kinek közülünk? Az vesse ránk... – mondta a portás titokzatosan –, ahogy a Nagy Kere

v mondja valahol, úgy hiszem. – Igaznak tűnik – hagyta rá Catherine. – Kérem, telefonáljon és próbáljon mindent elkövet A férfi lenyúlt a pult alá, kihúzott egy bırkötéses mappát, amelyik a kölcsönzık névsorát dament a jobbra lévı telefonhoz, fölemelte és tárcsázni kezdett. Catherine átnézett oda, ah ng állt. A férfi odavonta a dühöngı nıt a falhoz egy pálma mellé azzal a nyilvánvaló szándé l tartsa a többi vendégtıl, akik a díszes elıcsarnokban üldögéltek, barátaikat üdvözölték, tek. Gyorsan, nyugodtan beszélt, és isten segítségével, gondolta Staples, tényleg lekötötte igyelmét. Bármilyen jogos is legyen a panasza, tűnıdött Catherine, a nı nagy szamár. Csincs a stólát viselt a föld erre legalkalmatlanabb idıjárásában. Nem mintha neki, Staples külügy viselınek valaha lett volna ilyen problémája. Lehetett volna, ha felhagyott volna a külügy i szolgálattal, és megmaradt volna Owen Staples mellett. A gazember mostanra már vagy négy bank tulajdonosa Torontóban. Nem rossz ember, és Catherine még kis bűntudatot is érez, mert Owen sosem nısült meg újra. Ez nem szép dolog, Owen! Összefutott vele három évvel ezel európai kiküldetése után, amikor az angolok által szervezett konferencián vett részt Toront Iszogattak a King Edwards Hotel Mayfair klubjában, ami nem nagyon hasonlítható a Mand arinhoz. – Ugyan, Owen! A te külsıddel, a pénzeddel – és a külsıd már elıbb is megvolt, mint a pén ne? Ezer csinos lány akadna ötszáz méteres körzetben, aki boldogan hozzád menne. – Egyszer elég volt, Cathy! Te tanítottál meg erre. – Nem tudom, miért, de olyan érzésem van – nem tudom, valahogy bűnösnek érzem magam. Elha ak, Owen, de nem azért, mintha nem rajongtam volna érted. – Rajongtál értem? – Tudod, hogy értem. – Igen, gondolom. – Owen nevetni kezdett. – Elhagytál, csupa jó okod volt rá, és én tudom ttem, hogy elhagysz gyűlölet nélkül, hasonlóan jó okokból. Ha még öt percig vártál volna, é lna ki. Én fizettem volna a lakbért abban a hónapban. – Te gazember! – Egyáltalán nem, egyikünk sem az. Neked ambícióid voltak, és nekem is megvoltak a magamé yszerűen nem voltak összeegyeztethetık. – De ez nem magyarázat arra, miért nem nısültél meg újra. – Épp az elıbb mondtam. Te tanítottál meg rá, kedvesem! – Mire tanítottalak? Hogy minden ambíció összeegyeztethetetlen? – Ahol annyira különbözıek, mint a mi esetünkben, igen. Tudod, rájöttem, hogy hosszú távo es az olyan ember, akiben nincs meg az, amit te talán úgy neveztél, hogy belsı szenvedélye s késztetés, akiben viszont van, azzal nem lehet éjjel-nappal együtt élni. – Na de a család? Gyerekek? – Van két gyerekem – mondta Owen csendesen. – Akit bensıségesen szeretek. Nagyon szeretem et, és ambiciózus anyjaik borzasztóan kedvesek. És késıbbi, saját férjeik is nagyon megértı nıttek, állandóan láttam a gyerekeimet, így hát bizonyos értelemben három családom is volt. lturált dolog, ha néha zavaros is. – Neked zabigyerekeid vannak? Aki az egyházközösség mintaképe voltál? A bankárok bankára? akirıl azt mondták, hogy hálóingben zuhanyozik? Az egyházi diakónus? – Ezt mind feladtam, miután elhagytál. – De hát Owen, ezt sosem mondtad! – Mert sosem kérdezted, Cathy! Neked megvoltak az ambícióid, és nekem is az enyémek. De b vallhatom az egyetlen dolgot, amit sajnálok, ha érdekel. – Igen. – Őszintén sajnálom, hogy nincs gyerekünk. Az enyémekbıl következtetve, biztosan valami e csodálatos lett volna. – Te gazember, mindjárt elbıgöm magam. – Kérlek, ne! Valljuk be, hogy egyikünknek sincs mit megbánnunk! Catherine emlékeit hirtelen megzavarták. A portás integetett a telefontól, keze diadal masan a pulton. – Szerencséje van, Mrs... – kiáltotta. – Az Apex ügynökség diszpécsere a Bo rand Easten még ott volt, és van megfelelı autója, csak nincs, aki idehozza. – Taxival odamegyek. Írja ki a címet – Catherine körülnézett a hallban, merre lehet a tra . Túl sok ember volt a hallban, túl nagy forgalom. – Hol vehetnék valami pipereholmit, k rémet, papucsot, ilyesmit? – kérdezte a portáshoz fordulva. – Van egy újságosstand a folyosó végén, arra, jobbra, Mrs... Minden ilyesmit tart, amit k ezett. De kaphatnék pénzt? Nyugtát kell ugyanis vinnie a diszpécsernek. Ezer hongkongi d ollár, amibıl vagy visszakap, vagy további díjat fizet, ha...

– Nincs nálam annyi pénz. Hitelkártyát tudok adni. – Az még jobb. Catherine kinyitotta a táskáját, és kivette a kártyát egy belsı zsebbıl. – Mindjárt visszajövök – mondta, letette a kártyát a pultra, majd elindult a hallban jobb felé. Közben odapillantott Li Tengre és panaszkodó hölgyére. Legnagyobb csodálatára a túlöl ges szırmével egyetértın bólintott, amint Teng rámutatott a méregdrága üzletsorra, amelyhez etett fel a hallból. Li Teng igazi diplomata volt. Kérdés nélkül elmagyarázta izgatott vend k, hogy amíg megoldódnak a gondjai, akár anyagi támadást is intézhet duhajkodó férje ellen. tt Hongkong és megveheti a legjobb, legragyogóbb holmit, méghozzá reális áron, és akkor min rendben lesz, mire a kormányzósági bálra kell indulniuk. – Catherine! – a nevét olyan élesen kiáltották, hogy Staples megdermedt. – Kérem, Mrs. Ca ne! Mereven fordult hátra. Li Teng volt az, aki ott hagyta frissen megnyugtatott ven dégét. – Mi baj? – kérdezte rémülten, amíg a középkorú Teng közeledett felé, arcának barázd elhúzódtak volna kopasz fejére. – Csak néhány perce vettem észre. Volt egy problémám. – Mindent tudok róla. – Magának is van, Catherine! – Tessék? Teng a portáspultra pillantott – futólag, nem a fiatal férfira, aki segített Catherine-n ek, hanem a másik portásra, aki a pult túlsó végén állt. A férfi egyedül volt, nem állt elı társát figyelte. – Átkozott balszerencse! – tört ki Tengbıl alig hallhatóan. – Mirıl beszél? – kérdezte Staples. – Menjünk oda – mondta az éjszakai fıportás, és oldalra húzta Catherine-t, ahová a pulttó etett odalátni. Benyúlt a zsebébe, és kihúzott egy perforált féloldalas lapot, amit egy kom er nyomtatója dobott ki. – Négy példányt küldtek ebbıl fentrıl. Három nálam van, de a negye radt a pult alatt. „Sürgıs felhívás. Kormányintézkedés. Egy kanadai asszony, Mrs. Catherine Staples feltehet tót akar bérelni személyes használatra. Ötvenhét éves, szürkülı hajú, középtermetű, karcsú. sék a 4. sz. körzetet.” Lin Ven-cu levonta a megfigyelésen alapuló következtetéseket, gondolta Catherine, tudv a azt is, hogy ha valaki önként autót vezet Hongkongban, az vagy ırült, vagy egészen különl oka van rá. Gyorsan és körültekintıen intézkedett. – A fiatalember épp most szerzett nekem utót a Bonham Strand East-rıl. Nyilván nem olvasta ezt. – Talált ilyenkor nyitva tartó kölcsönzıt? – Most állítja ki a hitelkártyáról a számlát. Gondolja, hogy észreveszi? – Nem miatta aggódom. Gyakorlaton van, én mondok meg mindent neki és elfogadja, amit tıl em hall. A másik nem ilyen. Nagyon szeretné az állásomat. Várjon itt! Maradjon látószögön k Teng odament a pulthoz, elvette a rendelést, és zsebre tette. – Nem lesz rá szükség – mondta. – Az ügyfelünk meggondolta magát. Találkozott egy barátjá , aki elviszi az autóján. – Igen? Akkor meg kell mondanom a kollégának, hogy ne foglalkozzék vele! Nagy összegrıl v n szó, ezért ı intézi. Én még nem vagyok elég gyakorlott, és ı felajánlotta. Teng intett, hogy csak maradjon, és odament a másik portáshoz, aki a pult túlsó végén a t fonnál állt. – Ideadhatja a kártyát, és felejtse el a hívást! Kicsit túl sok konfúzus hölgy jut nekem ! Ez más megoldást talált arra, hogy elutazzon. – Igenis, Mr. Teng – mondta hajbókolva a másik portás. Átnyújtotta a kártyát, mentegetızö a vonalban lévı kezelınek, és letette a telefont. – De rossz este! – Teng megrázkódott, megfordult, és visszaindult a zsúfolt hall felé. Od nt Catherine-hez, és elıvette a levéltárcáját. – Ha kevés pénz van magánál, szívesen adok, kártyát. – Nincs kevés otthon vagy a bankban, de nem hordok magamnál sokat. Ez az egyik íratlan szabály. – A jobbak közül való – bólintott Teng. Catherine fogta a Teng kezében lévı pénzt, és fel a. – Akarja, hogy megmagyarázzam? – kérdezte. – Nem kérem erre, Catherine! Bármit mond a négyes körzet, én tudom, hogy maga rendes embe , de ha nem, és elmenekül, és sose látom viszont a pénzemet, marad még elég.

– Nem menekülök el sehová, Teng! – De sétálni sem fog. Az egyik sofırünk lekötelezettem, és most itt van a garázsban. Elvi agát a Bonham Strandre. Jöjjön, odakísérem! – Van velem valaki. Ki kell vinnem Hongkongból. A nıi mosdóban van. – Várom magukat a kijáratnál. Siessenek! – Néha azt gondolom, jobban telik az idı, ha tele vagyunk problémákkal – mondta a második, amivel idısebb portás fiatalabb, gyakorlatát töltı társának, míg kivette a féloldalas kompu yomtatványt a pult alól, és észrevétlenül a zsebébe csúsztatta. – Ha ez igaz, Mr. Tengnek t rcnek tűnt az a két óra, mióta szolgálatban vagyunk. Nagyon profi, igaz? – A kopaszsága segíti ebben. Az emberek úgy néznek rá, mintha bölcs lenne, akkor is, ha n mond bölcsességeket. – Mégis, nagyon ért az emberek nyelvén. Nagyon szeretnék egyszer majd olyan lenni, mint ı – Hullajtsd el a hajadat – mondta a második portás. – Addig, amíg senki nem zavar minket, elmegyek a toalettre. Mellesleg, csak hogy tudjam, ha szükségem lenne rá, az a késıig nyit va tartó autókölcsönzı az Apex, a Bonham Strand Easten, igaz? – Ó, igen! – Nagyon ügyes voltál. – Egyszerűen végigmentem a listán. Ez majdnem a végén volt. – Néhányan közülünk elıbb abbahagyták volna. Dicséretet érdemelsz. – Túl kedves vagy egy méltatlan gyakornokhoz. – Én csak a legjobbat akarom neked – mondta az idısebbik. – Mindig emlékezz erre! A férfi ott hagyta a pultot. Óvatosan haladt a pálmák mellett, amíg meg nem látta Li Teng t. Az éjszakai fıportás a hall kijáratánál állt, jobboldalt. Ez elég volt a számára. A nıt megfordult és gyorsan felment a lépcsın a butiksorhoz, kevésbé méltóságteljesen, mint ille lna. Sietett és bement az elsı butikba, amely a lépcsıházból nyílt. – Szállodai ügy! – mondta a meglepett eladónınek, miközben levette az üvegpult mögött a t efont. Tárcsázott. – Rendırség, négyes körzet. – A felhívás, uram, a kanadai asszony, Mrs. Staples! – Van valami információja? – Azt hiszem, uram, de valami zavar abban, hogy közöljem. – Mi az? Ez sürgıs körözés, kormányzati szintű ügy! – Kérem, értsen meg tiszt úr, én csak kis beosztott vagyok, és a fıportás nem biztos, hog a felhívásukról. Nagyon elfoglalt ember. – Mit akar mondani? – Nos, tiszt uram, arra az asszonyra, akit beszélgetni láttam a fıportással, teljesen rái lik a felhívás személyleírása. De az lenne a legkínosabb rám nézve, ha kiderülne, hogy felh . – Meg fogjuk védeni. Maga rejtve marad. Mi az információ? – Nos, uram, annyit hallottam... – Gondos kétértelműséggel a portás mindent megtett, hogy zínben tűnjék fel, ami következésképp annál rosszabb volt a fınökére, Li Tengre nézve. Végs an határozott és egyértelmű volt. – Az Apex Autókölcsönzı Ügynökség a Bonham Strand Easten. gy siessenek, mert mostanra már úton van odafelé. A kora esti forgalom már enyhébb volt, mint a csúcsforgalmi idıben, de még mindig elég rett netes. Ez is oka volt annak, hogy Catherine és Marie nyugtalanul nézett egymásra a Man darin limuzinjának hátsó ülésén. A sofır, ahelyett, hogy gyorsított volna, amikor végre egy sáv nyílt elıttük, leállította a hatalmas gépkocsit a járda mellé a Bonham Strand Easten. egyik oldalán sem volt látható a kölcsönzı ügynökség cégtáblája. – Miért állunk meg? – kérdezte Staples élesen. – Mr. Teng utasítása, Mrs... – felelte a sofır, hátrafordulva az ülésen. – Lezárom az aut solom a riasztót. Senki nem fogja zavarni magukat, ha a jelzılámpa világít a négy ajtózár a – Ez nagyon megnyugtató, de szeretném tudni, miért nem visz minket az autóért? – Én hozom ide az autót, Mrs... – Tessék? – Mr. Teng utasítása. Nagyon határozott volt, és elızetesen telefonált az Apex garázsba. mszédos utcában van, Mrs... azonnal itt leszek. A sofır levette a sapkáját és zubbonyát, letette az ülésre, bekapcsolta a riasztót, és ki kocsiból. – Mit gondolsz errıl? – kérdezte Marie, jobb lábát keresztülfektetve a bal térdén, és a n alált papír zsebkendıvel törölgette feltört lábujjait. – Megbízol ebben a Tengben?

– Igen – válaszolta Catherine, zavart arckifejezéssel. – De azért nem értem. Ez nyilván v rendkívüli óvintézkedés – de rendkívüli kockázat is egyben ırá nézve – és nem tudom, miért am neked a Mandarinban, ezt a komputeres körözést úgy írták alá, hogy „kormányintézkedés”, szokás könnyedén kezelni Hongkongban. Mi a fenét csinál? És miért? – Erre nyilvánvalóan nem tudok felelni – mondta Marie. – De tehetek egy megjegyzést. – Mi lenne az? – Láttam, hogyan nézett rád. Biztos vagyok benne, hogy te nem. – Micsoda? – Mondhatom, odavan érted. – Odavan... értem? – Ez lehet az egyik oka. Biztosan van komolyabb is. Catherine elfordult, kinézett az ablakon, és azt suttogta: – Ó, istenem! – Mi baj van? – Nem sokkal azelıtt, még ott a Mandarinban – és olyan ok miatt, amit túl ésszerűtlen len emezni, hiszen egy csincsillastólás bolond nıvel kezdıdött az egész – Owenrıl gondolkodtam. – Miféle Owen? – A volt férjem. – Owen Staples? A bankár Owen Staples? – Ez a nevem és ı a férjem – a volt férjem. Annak idején az ember megtarthatta a kívánt n – Sosem mondtad, hogy Owen Staples volt a férjed. – Sosem kérdezted, kedvesem! – Ennek nincs sok köze ehhez, Catherine! – Persze, hogy nincs – értett egyet Catherine. – Csak azon gondolkodtam, amikor Owen és é találkoztunk néhány évvel ezelıtt Torontóban. Iszogattunk a Mayfair Klubban, és megtudtam bizonyos dolgokat, amiket azelıtt el sem hittem volna. Őszintén örültem neki annak ellenére hogy ez a gazember majdnem megríkatott. – Catherine, az isten szerelmére, hogy jön ez most ide? – Tengrıl jutott eszembe. Vele is iszogattam egy este, nem a Mandarinban, hanem eg y kávéházban a kowlooni tengerparton. Azt mondta, nem lenne szerencsés számomra, ha vele lá nának a szigeten. – Miért nem? – Hát épp errıl van szó! Látod, óvott engem, éppen úgy, mint ahogy most is védeni igyeksz t, hogy félreértettem. Azt hittem, egyszerűen a mellékes jövedelme miatt teszi, de lehet, hogy szörnyen tévedtem. – Hogyan? – Furcsa dolgot mondott akkor este. Azt mondta, szeretné, ha másmilyenek lennének a do lgok, hogyha nem lennének ilyen nyilvánvaló különbségek az emberek között, és ezek a különb arnák a többi embert. Természetesen úgy vettem ezeket a banalitásokat, mint valami amatır k fejezését a... a diplomáciának, ahogy a volt férjem nevezte. De talán valami mást jelentett ezek a szavak. Marie csendesen nevetett, becsukott szemmel. – Drága, drága Catherine! Ez az ember s zerelmes beléd. – Jézusom! Ez nem hiányzik nekem! Lin Ven-cu az MI-6 kettes számú kocsijában ült az elsı ülésen, és türelmesen nézte az Apex a Bonham Strand Easten. Minden rendben, perceken belül mindkét nı a fogságában lesz. Egyi k embere bement és beszélt a diszpécserrel. Az ügynök bemutatta igazolványát, és a rémült a t megmutatta az esti rendeléseket. Valóban volt egy rendelés Mrs. Catherine Staples névr e, de azt lemondták, és a kérdéses autót átírták egy másik névre, a hotel egyik sofırjének hogy Mrs. Catherine Staples nem bérelt autót, a diszpécser nem látta okát, hogy jelentse a négyes körzetnek a dolgot. Mit lehetett erre mondani? És nem, biztosan nem, senki más n em vihette el az autót, mert lefoglalta a Mandarin. Minden rendben van, gondolta Lin. A Victoria-hegyen hatalmas megkönnyebbülést fog ok ozni, mihelyt bemegy a hírrel. Az ırnagy már pontosan tudta, mit fog mondani. „Elfogtam az asszonyokat – az asszonyt elfogtam.” Az út túloldalán ingujjban lévı férfi lépett be az ügynökség ajtaján. Gyanúsnak tűnt Lin mi... Hirtelen taxi hajtott el mellette, és az ırnagy elırehajolt, keze az ajtó kilincsén – a gyanús férfi már el is volt felejtve. – Riadó, fiúk! – mondta Lin az autójában a rádiómikrofonba. – Olyan gyorsnak és észrevétl nnünk, amennyire csak lehetséges. Itt nem lehet még egy Arbuthnot Road! És nincs fegyver használat, természetesen. Elkészülni, most!

Nem volt mire felkészülni, a taxi továbbhajtott, anélkül, hogy bárki kiszállt volna belıl – Hármas kocsi! – mondta az ırnagy határozottan –, jegyezze meg ezt a rendszámot, és azon ja a taxitársaságot! Rádióösszeköttetést akarok velük tartani. Pontosan tudni akarom, mit c tt ez a taxi! Még jobb, ha követi, és úgy csinál, ahogy mondtam. Biztosan a nık lesznek ben e. – Úgy hiszem, csak egy férfi ült a hátsó ülésen, uram – mondta a sofırje. – Lebújhattak az ülés alá! Átkozott szemeim! Egy férfi, azt mondja? – Igen, uram! – Itt valami bűzlik. – Miért, ırnagy? – Ha tudnám, már nem is facsarná az orromat. A várakozás folytatódott, és a hatalmas Ven-cu verejtékezni kezdett. A lemenı nap narancs zínű, vakító fénye betűzött a szélvédı ablakon, és a Bonham Strand East mentén árnyéknyaláb szú idı – suttogta maga elé az ırnagy. Megszólalt a rádió. Megkaptuk a jelentést a taxitárs ! – Mondja! – A kérdéses taxi egy házat keres a Bonham Strand Easten, de a sofır azt mondta az utasán k, hogy a cím valószínűleg a Bonham Strand Westen van. Mindenesetre az utas nagyon dühös. K szállt, és az ablakon keresztül dobta be a pénzt, néhány perccel ezelıtt. – Hagyja ott, és jöjjön vissza! – utasította Lin, miközben észrevette, hogy szétnyílik a ja szemben az Apex ügynökségnél. Egy autó gördült ki, balra fordult, és egy ingujjban lévı te. Az izzadság most legördült az ırnagy arcán. Valami nincs rendben, valaminek másképp kelle lennie. Mi zavarja? Mi lehet az? – Ő az! – kiáltotta Lin a megdöbbent sofırnek. – Uram? – Ráncos fehér ing, de a nadrág élesre vasalva. Egyenruha! Egy sofır! Forduljon meg! Köve ! A vezetı a dudán tartotta a kezét, ahogy utat tört a forgalomban, miközben megfordult. Kö ben az ırnagy utasításokat adott a többieknek, elrendelte, hogy az egyik kocsi maradjon az Apex elıtt, a többiek jöjjenek utána. – Aija! – kiáltott a sofırje. A fékre lépve megpróbált megállni, mert hatalmas barna limu tott ki a mellékutcából, keresztezve az útjukat. Éppen csak súrolták egymást, a kormányautó ette a nagy gépkocsi bal hátsó ajtaját. – Feng ci! – üvöltötte a limuzin sofırje, Lin sofırjét ırült állatnak nevezte, miközben k mas méretű autójából, hogy megnézze, milyen kárt tettek benne. – Laj! Laj! – az ırnagy sofırje reszketve szállt ki, felkészülve a veszekedésre. – Hagyja – ordította Lin Ven-cu. – Hadd menjen már innen! – De nem mozdul, uram! – Mondja meg neki, hogy indulnia kell. Mutassa meg az igazolványát! Közben minden forgalom elakadt; dudák tülköltek, az emberek az autókban és az utcán kiabá Az ırnagy a szemét és a fejét rázta idegességében. Nem tudott mást tenni, mint kiszállni a . Mint ahogy másik férfi is a limuzinból. Középkorú, kopasz kínai. – Úgy látom, van egy kis problémánk. – Magát ismerem! – kiáltotta Lin. – A Mandarinból! – Sokan ismernek, akiknek már volt alkalmuk, hogy elegáns hotelünk vendégei legyenek, ur am! Attól félek, nem tudom viszonozni. Talán ön is vendégünk volt, uram? – Mit keres maga itt? – Bizalmas jellegű megbízás egy úr számára a Mandarinból, és nem vagyok felhatalmazva, ho mondjak. – Hagyjuk, hagyjuk! Egy kormányzati körözést küldtünk ki! Egy kanadai asszony ellen, Mrs. aples. Egyik emberük felhívott minket! – Fogalmam sincs, mirıl beszél. Az utóbbi órákban egy vendégünk problémáját próbáltam meg ormányzóságra van meghíva a bálba. Boldogan közölném a nevét – ha az ön pozíciója feljogosí – A pozícióm feljogosít! Ismétlem! Miért állított meg minket? – Azt hiszem, az ön embere hajtott bele a tilos jelzésbe. – Nem így van! – kiáltotta Lin sofırje. – Akkor ez a bíróságra tartozik – mondta Li Teng. – Még nem – válaszolta az ırnagy, és közelebb lépett a Mandarin föportásához. – Újra megi megkapta a körözést. Világosan tartalmazta, hogy Mrs. Staples autót próbál bérelni, és hog

zonnal jelenteniük kell a négyes körzetbe. – Akkor én is megismétlem, uram: közelében sem voltam az íróasztalomnak több mint egy órá láttam a körözést, amirıl beszél. Mégis, hogy az ön nem látott igazolványa értelmében járja hogy az autókölcsönzés intéznivalóit elsı asszisztensemen keresztül lehetett volna eszközö olyan férfi, akit sok tekintetben megbízhatatlannak tartok. – De maga itt van! – Tudja, mennyi vendégünknek van kései intéznivalója a Bonham Strand Easten, uram? Fogadj el a véletlen egybeesést. – A szemei mosolyognak, Csungkuo zsen. – Vidámság nélkül, uram! Továbbmegyek. A kár elhanyagolható az autón. – Semmit nem érünk vele, ha maga meg az emberei akár egész éjjel ott maradnak – mondta Havi nd követ. – Az egyetlen ez a koccanás, amit szereztünk. Azon a módon, amit elmondott, viss za fog menni az autóval, és fölszedi a sajátját. A fenébe is, holnap délután négykor lesz e dai-amerikai stratégiai megbeszélés. Arra vissza kell jönnie! Maradjon ott! Maradjon az ös szes helyszínen! Csak hozza be ıt ide! – Panaszt fog emelni zaklatásért. Megszegjük a nemzetközi diplomáciai jogot! – Akkor megszegjük! Csak hozza ide, ha kell, szınyegbe tekerve. Nincs több vesztegetni való idım – egy perc sem! Két ügynök által szorosan közrefogva a dühös Catherine-t bevezették a Victoria-hegyen lévı Lin Ven-cu nyitotta ki az ajtót. Most becsukta, amint Staples szembenézett Raymond H avilland követtel és Edward McAllister államtitkárral. Délelıtt 11.35 volt, a nap betűzött almas kertre nyíló ablakon. – Túl messzire ment, Havilland – mondta Catherine, mély hangja fagyosan csengett. – Nem eléggé messzire, tekintettel arra, amit maga művelt, Mrs. Staples! Tevılegesen ves zélyeztette az amerikai követség egy tagját. Zsarolással gyötörte, amíg kényszerítette, hog kormányomnak. – Nem tudja bizonyítani, mert nem bizonyítható, nincsenek fotók. – Nem kell bizonyítanom. Tegnap este pontosan hét órakor a fiatalember feljött ide, és mi dent elmondott. Piszkos kis történet, nem? – Átkozott kis hülye! Ő feddhetetlen, de maga nem! És miután azt a szót használta, hogy „ meg kell mondjam, semmi olyasmit nem csinált, ami felérne a maga cselekedeteinek az aljasságával. – Anélkül, hogy pillanatnyi szünetet tartott volna, Catherine az államtitkár tt. –Feltételezem, hogy maga a hazug McAllister. – Maga nagyon fárasztó – mondta az államtitkár. – Maga meg lelkiismeretlen lakáj, aki elvégzi más helyett a piszkos munkát. Hallottam az egészet, és az egész nagyon gusztustalan! De jól ki van találva – Staples Havilland felé i tt a fejével –, hiába, a szakértelem! Ki adott jogot arra, hogy istent játsszanak? Bármelyi nek is? Tudják, mit tettek ezzel a két emberrel? Tudják, mit kérnek tılük? – Tudjuk – mondta egyszerűen a követ. – Én tudom. – Marie is tudja, annak ellenére, hogy nem volt szívem ahhoz, hogy végleg megerısítsem a zámára. Maga, McAllister? Amikor megtudtam, hogy maga itt van, nem voltam biztos abb an, hogy ı tud ezzel mit kezdeni. Abban a pillanatban nem. De szándékomban áll megtenni, elmondani neki. Maga és a hazugságai! Egy tajpan feleségét meggyilkolták Macaóban – ó, mil zépen ki van találva, micsoda mentség ez arra, hogy elrabolják egy másik férfi feleségét! H ok! Vannak forrásaim, és tudom, hogy ez nem történt meg. Nos, játsszunk becsületesen! Bevis em Marie-t a konzulátusra, ahol kormányom teljes védelme alatt fog állni. És ha a maga hel yében lennék, Havilland, piszkosul óvakodnék attól, hogy másokat vádoljak illegális cseleke kel. Maga és a fınöke emberei hazugságokkal és manipulációkkal belekevertek egy kanadai áll gárt egy életveszélyes ügyletbe – bármi legyen is az. A maga arroganciája egyszerűen hihete De biztosíthatom, hogy ennek vége. Akár tetszik a kormánynak, akár nem. Le fogom leplezni magát, mindnyájukat! Maga nem jobb, mint a KGB barbárai. Nos, az amerikai titkos ügylet ek könyörtelen pusztító ereje kezd piszkosul visszataszítóvá válni. Undorodom tıle, az egés orodik tıle! – Kedves asszonyom! – kiáltotta a követ, önfegyelmének utolsó morzsáit is elveszítve hirt n. – Tegye meg mindazt, amivel fenyegetızik, de elıbb hallgasson meg! És ha azután is, hog y meghallgatta, amit mondani fogok, háborút kíván indítani, tegye azt! Az én napjaim meg va nak számlálva, de más millióké talán még nem! Szeretném megtenni, amit tudok, hogy meghossz m a többiek életét. De lehet, hogy nem fog egyetérteni, és hadat üzen, kedves hölgyem! És a Krisztusra, éljen maga a következmények tudatával! 19.

Bourne székében elırehajolva szétszedte a fegyverét, és vizsgálgatta a lámpa fényénél. Ezt te, noha fölöslegesen, a fegyver makulátlan volt. Az elmúlt négy órában háromszor szedte sz jou fegyverét, és mindannyiszor gondosan megtisztította minden apró részét, ezzel csak az i akarta tölteni. Átnézte d'Anjou egész fegyver- és robbanószerkészletét, de minthogy legtöb dobozban volt, nehogy ellopják, erre az egy fegyverre koncentrált. Nemigen tudott mi t csinálni a Francia lakásában, mely a macaói belsı kikötıre nézı Rua das Lorchason volt – ek, hogy nappal nem hagyja el a lakást. Idebent olyan biztonságban volt, amilyenben csak Macaóban lehetett. D'Anjou, aki minduntalan cserélgette a lakásait, alig két hete bér elte ezt a vízre nézı lakosztályt, álnéven, és az ügyvéd, akivel sosem találkozott személye mint bonyolítót alkalmazott, úgy vette ki részére a lakást, hogy semmit nem tudott megbízój tıl tiszteletdíját egy közvetítı révén kapta meg. Ilyen módszereket alkalmazott Philippe d' az egykori Echo a Medúzából. Jason összerakta a fegyvert, és a kezébe szorította. Felállt a székérıl és a fegyverrel a az ablakhoz ment. A vízen túl a Népköztársaság; elérhetı bárki számára, aki ismeri az eljár zerűen az emberi kapzsiságból fakad. Semmi új nincs a nap alatt, ami a határokat illeti, a fáraók ideje óta. Azért vannak, hogy átmenjenek rajtuk – így vagy amúgy. Az órájára pillantott. Pont öt óra; a délutáni nap ereszkedıben. D'Anjou délben Hongkongb . A Francia elment a Peninsulába Bourne szobakulcsával, összepakolta a táskáját anélkül, ho jelentette volna a szállodából, és az egyórai szárnyas hajóval visszament Macaóba. Hol lehe út mindössze egyórányi és a macaói kikötıbıl a Rua das Lorchas tíz perc taxival. De a kisz olt Echo erıs oldala. Emlékfoszlányok jutottak Jason eszébe a Medúzából, melyeket d'Anjou felbukkanása idézett Bár fájdalmasak és fenyegetıek, bizonyos benyomások némi vigaszt is jelentettek ismét a Fra ak köszönhetıen. D'Anjou nemcsak kiválóan hazudik, ha kell, és elsırangú megalkuvó, de külö leményes is. Mindenekelıtt pragmatista. Ezt Párizsban is bebizonyította, és azok az emlékek világosak. Ha késik, jó oka van rá. Ha nem jelenik meg, akkor halott. Ám ez utóbbi elfogadh tatlan Bourne számára. D'Anjou olyan helyzetben van, hogy megteheti azt, amit Jason mindenképpen maga akart volna tenni, de nem merte kockáztatni Marie életét azzal, hogy m egteszi. Már az is elég kockázatot jelentett, hogy a szélhámos-bérgyilkos miatt Macaóba jöt minthogy távol maradt a Lisboa Hoteltıl, bízott benne, hogy nem fedezték fel. Rejtve ke ll maradnia azok elıtt, akik keresik – akik keresnek valakit, aki pontosan olyan mag as, olyan felépítésű és kinézetű, mint ı. Valaki kérdéseket tesz fel a Lisboa Hotelben. Egy telefon a Lisboából a hongkongi tajpannak, és Marie meghal. A tajpan nem pusztán f enyegetızött – a fenyegetés túl gyakran jelentés nélküli szó –, halálosan komolyan értette. tt, és hatalmas kezével a szék törékeny karfájára sújtott, nyugodtan mondta ki a szavakat: meghal”. Ez olyan ember ígérete volt, aki meg szokta tartani az ígéreteit, betartja a szavá . Mégis, mindezek ellenére David Webbnek volt egy érzése, amit nem tudott megfogalmazni. Volt valami a hatalmas tajpanban, ami kicsit eltúlzottnak tűnt, színpadiasnak, ami ne m volt arányban a méreteivel. Valami, ami nem jellemzı az ilyen hatalmas férfiakra, akik puszta megjelenésükkel képesek elérni a kívánt hatást. Ki ez a tajpan? A választ a Lisboa ben lehet megtalálni, és amíg ı maga nem mer odamenni, d'Anjou ügyességére van utalva. Nagy keveset mondott el a Franciának, most többet kell mondania, el kell mondania a brutáli s kettıs gyilkosságot, az Uzit és azt, hogy az egyik áldozat befolyásos tajpan felesége vol . D'Anjou föltehet kérdéseket, melyeket ı nem, és ha választ kap, ez megint egy lépéssel kö viszi Marie-hez. Halk léptek a kinti folyosón. Jason elfordult az ablaktól, halkan a túlsó oldalhoz futot t, hátát a falnak vetette, a fegyver az ajtóra szögezve. A kulcs óvatosan, csendben fordul t a zárban. Az ajtó lassan kinyílt. Bourne visszarúgta az ajtót a betolakodóra, majd megpördítette és berántotta az összegörn akot az ajtón, és fegyverét a fejére szegezte, mire az elejtett egy útitáskát és egy nagy c ot. D'Anjou volt. – Ez kiváló módszer arra, hogy szétlövesd a fejed, Echo! – Sacrebleu! De az utolsó eset, hogy tekintettel vagyok rád! Nem látod magad, Delta! Úgy nézel ki, mint Tam Kvanban, amikor napok óta nem aludtál. Azt hittem, pihensz kicsit. Felvillant egy másik emlék. – Tam Kvanban – mondta Jason – megmondtad, hogy muszáj aludno , igaz? Elrejtıztünk egy bokorban, és ti körülvettetek, szinte rám parancsoltatok, hogy pih njek kicsit. – Teljesen önzı kívánság volt. Nem tudtunk volna kijönni onnan, csak te tudtál minket kih – Akkor mondtál nekem valamit. Mi is volt az?

– Elmagyaráztam neked, hogy a pihenés legalább annyira fegyver, mint bármilyen szúró vagy gyver, amit az emberek valaha is felfedeztek. – Késıbb alkalmaztam egy változatát ennek. Szinte közmondásommá vált. – Örülök, hogy intelligens vagy, hogy hallgatsz az idısebbre. Fölemelkedhetnék? Arrébb vi t az átkozott fegyvert? – Ja, persze, bocsánat. – Nincs idınk – mondta d'Anjou, miközben felállt, és a táskát a földön hagyta. Felszakíto csomag barna papírját. Terepszínű ruhák, két vállszíjas pisztolytáska és két ellenzıs sapka a székre dobta mindet. – Ezek egyenruhák. A szükséges igazolványok a zsebemben vannak. Úgy i, magasabb rangom van, Delta, de a kornak is meglehet a maga elınye. – Ezek a hongkongi rendırség egyenruhái. – A kowloonié, hogy precízek legyünk. Lehet egy esélyünk, Delta! Ezért jöttem ilyen késın Kaj-tak repülıtér! A biztosítás óriási, de a szélhámos éppen ezt akarja, hogy megmutassa; k e valaha is voltál! Nincs rá garancia természetesen, de lefogadom az életembe, mert ez k lasszikus kihívás egy mániákus megszállott számára. „Vonultassatok fel minden erıt, és én á olyan gyilkos, mint ı, mindig a legenda újrateremtésén fáradozik. Ő ilyen. Biztos vagyok b nne! – Kezdd inkább az elejérıl – utasította Bourne. – Igen, mihelyt átöltöztünk – egyezett bele a Francia, miközben levette az ingét, és kibú jából. – Siess! Van egy motorcsónakom a túloldalon. Négyszáz lóerıs. Kowloonban kell lennün ed órán belül. Itt van. Ez a tied! Mon Dieu, ha a pénzre gondolok, amit elköltöttem ezekre, hányingerem támad! – A KNK-ırök már a vízen kilınek minket – mondta Jason, miközben levette a ruháit, és az nyúlt. – Hülye vagy. Bizonyos hajók, melyeket ismernek, ki tudják kerülni ıket a rádiókóddal. Ez n hallgatólagos megegyezés. Mit gondolsz, hogy tudnánk kereskedni különben? Hogy képzeled a túlélést? Találkozunk a kis öblökben a Te Sza Vej kínai szigeteknél és fizetünk. Siess! – És mi van a repülıtérrel? Miért vagy olyan biztos benne, hogy ott lesz? – A kormányzó. Orgyilkosság. – Micsoda? – kiáltotta elképedve Bourne. – Gyalog mentem a Peninsulától a Star Ferryhez a táskáddal. Ez csak rövid út, és a komp s gyorsabb a csatornán keresztül, mintha taxival jönnék az alagúton át. Ahogy elmentem a kow ooni rendırség elıtt a Salisbury Roadon, hét rendırautót láttam kihajtani egymás után riadó , mindegyik balra fordult – ez szöget ütött a fejembe. Jó, kettı-három kell egy helyi csete oz, de hét? Jó megérzés volt. Felhívtam a forrásomat a rendırségen, és készséges volt – ez belsı titok. Azt mondta, ha várok kicsit, látok még tízet, és húsz furgont is, mindegyik a j-tak felé megy az elkövetkezı két órán belül. Akiket láttam, azok a keresı elıırsök. Kapta világi kapcsolataik révén, hogy merénylet készül a kormányzó ellen. – Különös! – kommentálta Bourne, miközben fölvette a nadrágját, és a hosszú khakiszínű in ben zubbonyként szolgált a vállszíjas fegyvertartó öv számára. – A kormányzó Pekingbıl repül ide ma este saját kíséretével a külügyminisztériumból, egy l együtt. Ott lesznek az újságírók, tévések, ilyesmi. Mindkét kormány egyenes közvetítést a esz az összejövetel, amelyen minden tárgyaló fél részt vesz a pénzügyi élet vezetıi közül. – A kilencvenhetes szerzıdés? – Ez még másik kör a vég nélküli egyeztetı tárgyalások sorában. De mindnyájunk érdekében ogy eredményesen tárgyaljanak. – A forgatókönyv – mondta halkan Jason, és megmerevedett. – Miféle forgatókönyv? – Amit magad is kitaláltál, a forgatókönyv, ami miatt égtek a telefonvonalak Peking és a mányzóság között. Megölni a kormányzót cserébe az alelnök meggyilkolásáért? Aztán talán a k i Bizottság rangos tagjáért – miniszterelnököt az elnökért? Milyen messzire mehet ez el? Me válogatott gyilkossággal lehet a végsıkig feszíteni a húrt? Meddig tarthat, amíg a szülı má erálja az engedetlen gyereket, és bevonul Hongkongba? Jézusom, ez megtörténhet! Valaki azt akarja, hogy megtörténjen! D'Anjou mozdulatlanul állt, kezében a széles övvel, fémcsatos tölténytartóval. – Amit feltételeztem, az nem több spekulációnál, ami azon alapul, hogy az elszánt gyilkos s bármi erıszakra, amire a szerzıdése kötelezi, válogatás nélkül. Éppen elég kapzsiság és p ció van mindkét oldalon ahhoz, hogy igazoljon ilyen spekulációt. De amirıl te beszélsz, Del a, az teljesen más. Az szervezett terv arra, hogy Hongkongot olyan helyzetbe hozza , hogy az Anyaország elfoglalhassa.

– Ez forgatókönyv – ismételte meg Jason Bourne. – És minél bonyolultabb lesz, annál egysz tűnik. A Kaj-tak repülıtér épületének tetején nyüzsögtek a rendırök, a kapuknál és a folyosókon sz akban és az útlevélvizsgáló helyeken ugyancsak. Odakint a hatalmas betonon erıs fényű refle k pásztáztak, éles keresıfények világítottak meg minden mozgó járművet, minden talpalatnyi elevíziós monitorokra figyelı szemek tapadtak, riporterek álltak a közvetítıkocsik pultjáná nyi nyelven beszélve. Az újságírók és fotósok a kapukon belül álltak, míg a repülıtéri szem kiabálta, hogy a leszállópálya kötéllel elkerített területére hamarosan kimehetnek azok az t újságírók, akik szabályos engedéllyel rendelkeznek, melyeket a Kaj-tak igazgatósága adott Teljes volt az ırület. Aztán váratlanul zivatar söpört végig a gyarmaton a nyugati horizont felhıibıl. Mintha csak ıszi özönvíz támadt volna. – A szélhámosnak szerencséje van – jó ómenje, ahogy ık mondják, nem igaz? – kérdezte d'An ı és Bourne egyenruhájukban meneteltek egy rendırszakasz közepén egy zárt folyosón, ami az sı szerelıhangárhoz vezetett. A felhıszakadás hangja fülsiketítı volt. – A szerencsével nincs mit kezdeni – felelte Jason. – Tanulmányozhatta a meteorológiai je entéseket, akár olyan távolról is, mint Szecsuán. Minden repülıtérnek van. Kiszúrta tegnap, kár két nappal ezelıtt. Az idıjárás is fegyver, Echo! – De azt mégsem .udja szabályozni, hogy mikor érkezik a kormányzó egy kínai géppel. Gyakr ek, rendszerint órákat. – De napokat nem Mikor kapott a kowlooni rendırség figyelmeztetést a merényletrıl? – Ezt pontosan megkérdeztem – mondta a Francia. – Ma délelıtt fél tizenkettı körül. – És a gép érkezése valamikor este várható? – Igen, mondtam már. Az újságírókat és a televíziósokat kilencre rendelték ide. – Tanulmányozta az idıjárás-jelentéseket. Az alkalmak megteremtik önmagukat. Csak meg kel agadni. – És ez az, amit neked is tenned kell, Delta! Gondolkodj úgy, mint ı! Legyél ı! Ez az egy tlen esélyünk! – Mit gondolsz, mit csinálok? Amikor odaérünk a hangárhoz, el akarok tűnni. Lehetıvé tesz az igazolványod? – Én a brit szektor parancsnoka vagyok a mongkoki rendıri egységtıl. – Mit jelent ez? – Valójában nem tudom, de ez volt a legjobb, amit szerezni tudtam. – Nem valami angolos a kiejtésed. – Ki venné ezt észre itt Kaj-takban, öregfiú? – Az angolok. – Elkerülöm ıket. Kínaiul viszont jobban beszélek, mint te. A Csungkuo zsenek ezt respekt i fogják. Szabadon kóborolhatsz. – Kell is – mondta Jason Bourne. – Ha ez a te kommandósod, én akarom elkapni, mielıtt bár más kiszúrná ıt! Itt és most! Vízhatlan sárga esıkabátos emberek összekötözött támfákat hoztak ki a magas tetejű hangárbó yi sárga esıköpeny érkezett a rendıri alakulat számára, az emberek elkapkodták ıket, ahogy ták a furgon rakodóterébıl. Felvették, aztán a rendırök különbözı csoportokra oszlottak, és utasításait. Az újonnan érkezett és a szakadó zivatar által megzavarodott csoportok között helyreállt a rend, de olyasfajta rend, amit Bourne sem kedvelt. Túl simán megy, túl szabál yosan az elıttük álló problémához képest. Ragyogóan öltözött katonák menetelnek rossz helyr ikával gerillákat keresni – még ha csak egy férfit keresnek is, aki gerilla-kiképzést kapot Minden rendır a sárga köpenyében – egyszerre figyelmeztetés és célpont – de nemcsak az. Gya szmában, akit be lehet helyettesíteni másik ugyanolyan öltözettel, akár a gyilkossal is, ak tudja, hogyan öltse föl éppen ellensége alakját, ha kell. Mégis, a beszivárgás öngyilkos stratégia lenne a gyilkosság céljából, és Jason tudta, hog egoldás nem merülhet fel a szélhámos részérıl. Hacsak... hacsak a fegyvernek, amit használ, s olyan halk hangja, hogy az esı zaja semlegesíti... de még a célpont reakcióját sem lehet zonnal tudni. Azonnal körülvennék a gyilkosság helyét, ahogy a kormányzó összeesik, minden ot lezárnak, mindenkit fegyverrel kényszerítenének, hogy maradjon a helyén. Késleltetett re kció? Apró dárda, aminek a szúrása nem nagyobb, mint a tűszúrás, vagy mint a szúnyogcsípés, nyi méreg a tű hegyérıl a vérbe jutva lassan, de biztosan halált okoz: itt az idı nem számí s egy lehetıség, de itt is túl sok nehézség merül, fel, túl pontosan kellene célozni a kis resszoros fegyverrel. A kormányzó kétségkívül védımellényt visel, az arca pedig nem célpont degek felnagyítják a fájdalmat, és ha bármilyen idegen tárgy a szem közelébe kerül, azonnal reakciót válthat ki. Marad hát a kéz és a torok: az elıbbi túl kicsi, és aligha marad mozd

an, az utóbbit pedig nehéz eltalálni. Nagy kaliberű puska a tetın? Egy vitathatatlan ponto sságú puska infravörös teleszkópos irányzékkal? Ez is lehetıség – és akkor az egyforma sárg yikét a gyilkos is viselheti. De megint csak öngyilkos dolog lenne, az ilyen fegyver erısebb robbanást produkál, a hangtompító viszont csökkenti a pontosságot. Ezek a körülmén enné teszik, hogy a gyilkos a tetın helyezkedjék el. Túl kockázatos lenne. Pedig minden a gyilkosság mellett szól. Bourne megértette ezt, különösen ilyen körülménye te. D'Anjounak igaza van. Minden tényezı adva van a látványos merénylethez. Carlos, a Sakál nem tétovázna – és Jason Bourne sem, állapította meg David Webb. Keresztülvinni a különlege nsági intézkedések ellenére – beteges hivatása királyává koronázná az új Bourne-t. De akkor en megoldást választhat? És ha már meghozta a döntést, a menekülésnek milyen útja volna a l yabb, leginkább lehetséges? Televíziós közvetítıkocsi a bonyolult felszerelésével túlságosan nyilvánvaló eszköze a me zı gép személyzetét kétszer-háromszor ellenırzik, az idegent rögtön kiszúrnák. Az összes új l mennie az érzékelı kapukon, amelyek tíz milligramm fémet is kimutatnak. És a tetı is kies . Akkor hát hogyan? – Igazoltalak! – mondta d'Anjou, aki hirtelen mellette termett egy darab papírral a kezében. – Ezt a kaj-taki rendırség prefektusa szignálta. – Mit mondtál neki? – Hogy zsidó vagy, akit a Moszad képezett ki antiterrorista akciókra, és hozzánk vezényel csereprogram keretében. – Te jóságos isten, nem is beszélek héberül! – És ki beszél itt? Vond meg a vállad, és folytasd tűrhetı francia tudásoddal – amit besz , de nagyon rosszul. Azzal elboldogulsz. – Lehetetlen alak vagy, tudod, ugye? – Azt tudom, hogy Delta, amikor a parancsnokunk volt a Medúzában, azt mondta a saigo ni parancsnokságnak, hogy nem indul harcba az öreg Echo nélkül. – Biztosan nem voltam eszemnél. – Kevésbé voltál akkor ura a helyzetnek, biztosíthatlak. – Nagyon köszönöm, Echo! Kívánj szerencsét! – Nincs szükséged szerencsére – mondta a Francia. – Te Delta vagy. Mindig is Delta leszel Levéve a fényes sárga esıköpenyt és az ellenzıs sapkát, Bourne kiment, és felmutatta igazol ngár kapujában álló ıröknek. A távolban a sajtót kezdték beengedni az elektromos érzékelı k tül a kordonnal körülvett területre. Mikrofonokat helyeztek el az út szélén, rendırségi fur hozzájuk csatlakozó motoros ırökkel szoros félkört alkottak a sajtókonferencia színhelye k elıkészületek befejezıdtek, a biztonsági ırök a helyükön, a hírközlı berendezések működnek. edni kezdett a távolban, landolása percek kérdése. Perceken belül – gondolta Jason, és szer e volna elnyújtani ezeket a perceket. Annyi mindent kellett még megkeresnie, és olyan kevés ideje volt rá. Hol? Micsoda? Minden egyszerre volt lehetséges és lehetetlen. Melyi k megoldást választja a gyilkos? Melyik a legjobb kilátást nyújtó pont a tökéletes gyilkoss merre a leglogikusabb menekülnie a helyszínrıl, ha életben akar maradni? Bourne áttekintett minden lehetıséget, amire csak gondolni tudott, és megvizsgálta minde gyiket. Gondold végig újra! És újra! Már csak percek vannak. Menj körbe és kezdd elölrıl... . Kiindulópont: a kormányzó meggyilkolása. Feltételek: láthatóan szoros védelem, képzett bi rendırök, fegyveresek a tetın, lezárva minden bejárat, minden kijárat, minden lépcsıház és denki rádióösszeköttetésben. A körülmények lehetetlenné teszik, hogy a gyilkos merénylet si lkosság... Mégis, ezek a nehézségek azok, amelyeket a szélhámos ellenállhatatlannak talál. ounak megint igaza volt. A látványos gyilkosság ilyen körülmények között megalapozza a gyil elülmúlhatatlanságát – vagy újraalapozza. Ki? Hol? Hogyan? Gondolkodj! Figyelj! A felhıszakadás átáztatta Bourne kowlooni rendıregyenruháját. Állandóan törölgette a vize hogy járkált, szemügyre véve mindenkit és mindent. Semmi! És ekkor felhangzott a távolból a motorjának zúgása. A pekingi gép ráállt a leszállópályához vezetı légi folyosóra, leszállás Jason a tömeget tanulmányozta a kordonnal körülfogott terület közepén. A szolgálatkész ho kormány, tisztelettel eltelve Peking iránt, és attól a kívánságtól vezetve, hogy teljes tá legyen, ponchókat, vászonkendıket és olcsó esıkabátokat ajánlott fel mindenkinek, aki csak te. A Kaj-tak vezetısége elutasította a kérést, hogy benn legyen a sajtókonferencia, azzal z egyszerű és rövid megállapítással, minden további magyarázat nélkül, hogy nem szolgálná a eket. A nyilatkozatok rövidek lesznek, a közvetítés öt-hat perces. Biztos, hogy az újságíró om tisztelt képviselıi kibírnak egy kis esıt ilyen fontos esemény kedvéért. A fotósok? Fém! A gépek mindig átmennek az érzékelı alatt, de nem minden „fényképezıgép”

e. Viszonylag egyszerű készülék, ami szétszedhetı, rejthet magában kis lıfegyvert golyóval, is dárdával – ami teleszkópos keresıvel van felszerelve. Ez lehet a megoldás? Az orgyilkos zt a lehetıséget választotta volna? Ha igen, feltehetıen ledobná a gépet, és rátaposna, maj a másikat a zsebébıl, amíg elvegyül a tömegben – ugyanannyira hiteles igazolvánnyal, mint a n d'Anjoué az „antiterrorista moszados” részére? Lehetséges. A hatalmas gép leszállt a pályára, és Bourne gyorsan járkálni kezdett a kordonon belüli t n, megközelítve minden fotóst, akit láthatott, kutatva-keresve a férfit, aki úgy néz ki, mi Vagy két tucat férfi lehetett ott fényképezıgéppel. Majd beleırült, míg a gép elıregurult reflektorok és keresıfények most a mikrofonokkal és kamerákkal szegélyezett területet vilá be. Egyik fotóstól a másikhoz sietett, gyorsan megbizonyosodva arról, hogy az illetı nem l ehet a gyilkos, majd újra megnézte, hogy a testtartás, vagy egy kis kozmetika nem csap ja-e be. Ismét semmi! Senki! Meg kell találnia, el kell fognia! A gyilkosság csak mellék es szempont volt, nem érdekelte. Semmi nem számít, Marie-t kivéve! Vissza a kezdethez! Célpont – a kormányzó! Feltételek – nagyon kedvezıtlenek a gyilkosság a célpont maximális ırizet alatt, fegyveresek védik, az egész biztonsági készültség a helys ndben, fegyelmezetten, a tisztek feszes vigyázzállásban. A kezdet? Valami hiányzik. Menjünk végig még egyszer! A célpont: a kormányzó, egyszeres g kosság. A gyilkosság módja: ha a gyilkos meg akarja úszni, csakis késleltetett reakciójú es használhat, például mérgezett nyilat vagy dárdát, másfelıl a pontos célzás igénye illogiku n fegyvert, a hagyományos lıfegyver durranása pedig azonnal mozgósítaná az összes biztonság Késleltetett? Álljunk csak meg! Késleltetett akció, nem reakció! A kezdet, az elıfeltevés t hibás! A célpont nem kifejezetten a kormányzó. Nem egyszeres gyilkosság, hanem tömeggyilk sság, válogatás nélkül! Mennyivel látványosabb! Mennyivel hatásosabb a mániákus számára, ak eremteni Hongkongban! És a káosz rögtön a biztonsági erıkkel venné kezdetét! Fejetlenség, m Bourne gondolatai vágtattak, amíg keresztülrohant a tömegen a felhıszakadásban, szemeivel mindent átpásztázva. Megpróbált visszaemlékezni minden fegyverre, amit valaha látott és ism Olyanra, amit csendben lehet elsütni, nem feltűnıen, emberekkel zsúfolt területen, aminek a hatása elég távol érvényesül, hogy a merénylı el tudjon menekülni. Az egyetlen ilyen, ami dott képzelni, a gránát, de azonnal el is hessegette. Aztán idızített dinamitra vagy plaszt kbombára gondolt. Az utóbbi sokkal alkalmasabb a késleltetett idızítésre és elrejthetıbb. A ztikbombákat lehet idızíteni egy perctöredékre és percekre is, még inkább, mint másodpercek lehet rejteni kis dobozban, vagy beburkolt kis csomagban. Még levéltárcában is, vagy a tás kákban, amelyekben fotófelszerelés van, és nemcsak, fotósoknál lehet. Újra elindult, vissza t az újságírók és fotósok közé, szemével a betont pásztázva, nézett lefelé a nadrágok és sz e, vagy valami tartóalkalmatosságot, amit csak úgy letettek a földre. A logika azt diktált a, hogy az elsı sorban álló férfiakra és nıkre koncentráljon, akik legközelebb állnak a les Képzeletében a „csomag” nem volt több, mint harminc centi, legfeljebb ötven, ha mondjuk dip omatatáska. Kisebb mennyiség nem tudná megölni mindkét kormány tárgyalófeleit. A repülıtéri voltak, de milliárdnyi árnyékot is okoztak, sötétebb foltokat a sötétben. Azt kívánta, bárc elemlámpája –mindig szokott magával tartani egyet, még ha csak ceruzaelemest is – az is fe yver! Miért felejtette most el? Aztán meglepetésére észrevette egy elemlámpa fénysugarait v ogni a betonon, ugyanazok alatt a lábak alatt köröztek, mint amelyeket ı is pásztázott a sz mével mostanáig. A biztonsági rendırség ugyanarra a gondolatra jutott, és miért ne jutott v a? La Guardia repülıtér, 1972; Lod repülıtér, Tel-Aviv, 1974; Rue de Bac, Párizs, 1975; Har s, London, 1982 és fél tucat követség Teherántól Bejrútig, miért ne gondoltak volna erre? N alónak tartják, de ı nem jött rá rögtön. Lassan gondolkodik – és ezt nem engedheti meg magá Ki? Hol? A Népköztársaság hatalmas 747-es gépe, mint egy nagy ezüst madár, közeledett a betonon, m ai túlharsogták a vízözönt, amint manıverezett, hogy beálljon az idegen repülıtéren. Az ajt és a parádé kezdetét vette. Az angol és a kínai delegáció két vezetıje egyszerre jelent me ttek és elindultak lefelé a fémlépcsın, egyik a Whitehallban megszokott kifogástalan szabás en, a másik a Kínai Néphadsereg egyszerű, rangjelzés nélküli egyenruhájában. Őket követték nysegédek és adjutánsok, nyugatiak és keletiek, mindent elkövetve, hogy impozánsan jelenjen k meg a kamerák elıtt. A vezetık közeledtek a mikrofonokhoz, és ahogy a hangok felharsanta k az erısítıkbıl az esızuhogáson keresztül, a következı percek összemosódtak Jason elıtt. G egy része az ünnepségen járt, de nagyobbára a végsı keresésre koncentrált – ha ez lenne a v hámos itt van, meg kell találnia! – még a gyilkosság elıtt, a káosz elıtt! De az isten verj , hol? Bourne átment a kötelek alatt egy távolabbi sarokba, hogy jobban belássa a terepe t. Egy ır észrevette. Jason megmutatta az igazolványát, és mozdulatlanul állt, tanulmányozv tévés stábot, a megjelenésüket, a szemüket, a felszerelésüket. Ha az orgyilkos köztük van,

ehet az? Őszinte Örömünkre szolgál, hogy további haladást értünk el a megegyezés irányában. Mi, az ... A Kínai Népköztársaság részérıl – az egyetlen igazi Kína részérıl a világon – kifejezzük egtaláljuk a megegyezést azokkal, akik azt kívánják. A beszédek azzal értek véget, hogy mindkét vezetı támogatásáról biztosította tárgyalófelé udatta a világgal, hogy még sok további tárgyalnivalójuk maradt. Érezhetı feszültség volt a dott szavak és a merev mosolyok között. És Jason nem talált semmit, amire felfigyelt volna , az égvilágon semmit, úgyhogy letörölte a vizet az arcáról, bólintott az ır felé, és vissz donon belülre a tömeg közé újra. Most bal felıl közelítette meg a sajtókonferencia helyét. Szeme elıtt egyszerre feltűnt egy sor autólámpa fénye a szakadó esıben, amint lekanyarodt a leszállópálya távolabbi végére, és egyre gyorsabban közeledtek a repülıgép felé. Aztán, a n, felhangzott a taps. A rövid ceremónia véget ért, ezt jelezte a hivatalos limuzinok me gjelenése. Mindegyiket motoros rendırök vették körül, és elhajtottak a delegációk és a kord ló újságírók és fotósok elıtt. A rendırök körülvették a tévé közvetítı kocsijait, de két el lt az autókba. Itt van a perc! Ha valami történik, az most fog történni. Ha egy halálos sze kezetet elhelyeznek úgy, hogy robbannia kell egy percen belül, akkor most fogják elhel yezni! Néhány méternyire balra észrevett egy rendırtisztet, akinek a szemei ugyanolyan gyorsan jártak körbe, mint az övéi. Jason a férfi elé hajolt és kínaiul szólította meg, miközben az utatta, kezével védve az esıtıl. – Én vagyok a Moszad embere! – kiáltotta, hogy hallható legyen a taps közepette. – Igen, tudok magáról – kiáltotta a tiszt. – Mondták nekem, örülünk, hogy itt van. – Van elemlámpája? – Természetesen. Szüksége van rá? – Nagyon. – Itt van, tessék! – Jöjjön velem! – rendelkezett Bourne, miközben fölemelte a kötelet, és intett a tisztnek y kövesse. – Nincs idım a papírt mutogatni! – Természetesen! – A kínai követte, és elhárított egy ırt, aki meg akarta állítani Jasont ogy lelövi, ha szükséges. – Hagyja békén! Közülünk való. Ilyenekre van kiképezve! – A zsidó a Moszadtól? – Igen, ı az. – Mondták. Köszönjük, uram... de persze, nem érti, mit mondok. – Elég furcsa, de érti. Beszél kantoniul. – A Food Streeten van egy kóser étterem, ahol lehet kapni... Bourne most már a limuzinsor és a kordon között volt. Ahogy végigment a kötél mellett, lá megvilágítva a betont, utasításokat adott kínaiul és angolul – határozottan, de mégsem hang lyan ember benyomását keltve, aki keres valamit – talán elveszett tárgyat. A sajtó képvisel ymás után léptek hátra, magyarázkodva a mögöttük állóknak. Odaért az elsı limuzinhoz, mindk és a kínai el volt helyezve rajta a protokollnak megfelelıen a jobb, illetve a bal ol dalán, jelezve, hogy Anglia a vendéglátó és Kína a vendég. A képviselık egy autóban ültek. e koncentrált, a lelkes utasok éppen beszállni készültek az autóba, legbizalmasabb munkatár k tapsának kíséretében. Megtörtént, de Bourne nem tudta biztosan, mi volt az! Bal válla hozzáért egy másik vállho az érintkezés villámcsapásként hatott rá. A férfi, akihez hozzáért, elıször elırehajolt, a dett, de olyan lendülettel, hogy Jason egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát. Megf ordult, ránézett a férfira, aki rendırségi motoron ült, aztán fölemelte az elemlámpáját, ho zemügyre vehesse a sötét, ovális plasztik ellenzın keresztül. Mintha áramütés futott volna ta, szeme tágra nyílt, és próbálta felfogni a felfoghatatlant. Néhány évvel fiatalabb saját ult! A sötét vonások az alig átlátszó műanyag mögött az övéi! A tettes! A szélhámos! A gyil A tekintet, amely visszabámult rá, ugyancsak pánikot tükrözött, de gyorsabb volt, mint We bé. Egy izmos, kemény kéz elırelendült, megragadta Jason torkát, elvágva minden beszédet és atot. Bourne hátratántorodott, képtelen volt kiáltani, a nyakát fogta, mialatt a gyilkos f elpörgette a motorját. Elszáguldott Jason mellett, lebukva a kordon alá. Elfogni! Elkapni! Marie! Hangot nem tudott kiadni, csak hisztérikus gondolatok c ikáztak az agyában. Öklendezett, keserű íz tört fel a torkából, átugrott a kötélen, taszigá követve az ösvényt, amelyet elesett testek szegélyeztek, akiket a motoros fellökött menekül en.

– Állítsák meg! – Csak az utolsó szó tört ki Jason torkán, rekedt hörgéssel. – Engedjenek a két szó már hallható volt, de senki nem figyelt rá. Valahol a közelben a repülıtéri zenek ni kezdett az esıben. Az ösvényt elzárták elıtte! Mindenütt emberek, emberek, emberek! – Engedjenek át! – kiált már hallhatóan, de senki nem törıdött vele. Botladozva, kínlódva keresztülvergıdött a töme újabb tömeg nézett szembe vele a repülıtéri terminál üvegajtajai mögül. Semmi! Senki! A gyilkos elmenekül! A gyilkos? Jézusom, a gyilkosság! A limuzin, az elsı limuzin mindkét ország zászlajával! a célpont! Valahol az autóban vagy alatta ketyeg az idızített bomba, amitıl felrobban, megö ve mindkét ország delegációjának vezetıit. Sikerül – a forgatókönyv... káosz! Hatalomátvéte Bourne megpördült maga körül, megszállottan keresve illetékest. Húszméternyire a kordonon gyázzban, mert az angol himnuszt játszotta a zenekar, a kowlooni rendırség tisztje állt. Öv csíptetve a rádióadó. Egy esély! A limuzinok szertartásos lassúsággal elindultak a repülıt a távoli kapu felé. Jason felrántotta a kötelet, átbújt a kordon alatt, és futni kezdett az alacsony, mereve n álló tiszt felé. – Hszün szu! – ordította. – Semma? – válaszolt a megdöbbent férfi, és azonnal fegyveréhez kapott. – Állítsa meg ıket! Az autókat, a limuzinokat! A legelsıt! – Mirıl beszél? Ki maga? Bourne idegességében majdnem fellökte a férfit. – Moszad! – kiáltotta. – Maga az, aki Izraelbıl jött? Hallottam... – Hallgasson ide! Fogja a rádióját, és mondja meg nekik, hogy álljanak meg! Mindenki szál n ki az autóból! Fel fog robbanni! Azonnal! Az esıfüggönyön keresztül a tiszt Jason szemébe nézett, aztán bólintott, és kihúzta az öv – Veszélyhelyzet! Azonnal kapcsoljanak a Red Star l-hez! Sürgıs! – Minden autót! – szakította félbe Bourne. – Mondja, hogy húzódjanak félre! – Változás! – kiáltotta a rendırtiszt. – Riadó az összes autónak. Összeköttetést kérek! – ezett hangon, a kínai tisztán, minden szót hangsúlyozva beszélni kezdett. – Itt Colony-5, v szélyhelyzetet jelentek. Itt van velem a Moszad embere, és az ı utasítását követem. Azonnal gedelmeskedjenek! Red Star 1 azonnal álljon meg, és mindenki hagyja el az autót, mondják meg, hogy fussanak messze tıle, fedezékbe. Az összes többi autó forduljon balra a repülıté e felé, minél messzebbre a Red Star 1-tıl. Azonnal végrehajtani! A tömeg meglepetten figyelte, ahogy a távolban a motorok felbıgnek. Öt limuzin irányt vál oztatott, és a sötét repülıtér belseje felé száguldott. Az elsı megállt, az ajtók kinyíltak grottak, és minden irányban szétfutottak. Nyolc másodperc múlva megtörtént. A Red Star l-nek nevezett autó felrobbant, tíz-tizenöt re a nyitott kaputól. Lángoló fémdarabok és üvegszilánkok repültek szanaszét a felhıszakadá n a zenekar hangja a dallam közepén megszakadt. Peking, éjjel 11,25. Peking északi külvárosán túl van egy hatalmas, kerítéssel körülvett lakótömb, amelyrıl ritk elyet a nyilvánosság nem is láthat. Ennek fı oka a biztonság, de az is lényeges elem, hogy e keltsen megbotránkozást ebben az egyenlıséget hirdetı társadalomban. Ennek a tágas, erdıs erületnek a dombjain vannak Kína legjelentısebb személyiségeinek a villái. A lakótömböt tit ság lengi körül, teljesen körülzárja a magas, szürke, áthatolhatatlan kıfal, a bejáratát ma erán katonák ırzik, a sűrű erdısávot állandóan kutyás járırök figyelik. És ha valaki arra g benn társadalmi vagy politikai kapcsolatokat ápolnak, annak észre kell vennie, hogy eg yetlen villára sem lehet még rálátni sem a másikból, minthogy minden építmény saját belsı f véve, és minden testırt személyenként választanak ki hosszú évekig tartó engedelmesség és m lmául. A neve, a Jáde-torony Hegye, nem geológiai értelemben vett hegyet takar, hanem es zmei magaslatot, amely a többi fölé emelkedik. Egyszer-másszor a politikai szerencse apály -dagály változásaikor olyan férfiak laktak itt, mint Mao Ce-tung, Liu Sao-csi, Lin Piao és Csou En-laj. A lakók között most ott van az a férfi, aki a Népköztársaság gazdaságát irány jtó egyszerűen Sengnek nevezi, és ez a név azonnal ismerısnek tűnik. Teljes neve Seng Csouang. Barna szedán száguldott az impozáns szürke fal felé vezetı úton. Megközelítette a hatos k minthogy a vezetıje mélyen elgondolkozott, hirtelen lépett a fékre, és az autó besiklott a ejáraton, centiméterekre állva meg a ragyogó narancsszínű korlát elıtt, amelyrıl visszaverı reflektorának fénye. Egy ır közeledett. – Kihez jött látogatóba, és hogy hívják magát? Látnom kell a személyi igazolványát. – Seng miniszterhez – mondta a vezetı. – A nevem nem fontos, és igazolványt sem mutatok.

em, tájékoztassa a minisztert, hogy itt van a megbízottja Kowloonból. A katona vállat vont. Az ilyenféle válaszok állandóak voltak a Jáde-torony Hegyén, és a t erısködés csak veszélyeztetné ezt a kellemes szolgálatot, ahol a koszt minden képzeletet fe sıt, még import sört is kapnak az engedelmes és együttműködı szolgálatért. Az ır mégis a t tett. A látogatót szabályosan be kell jelenteni. Ha másképp tenne, egy mezın térdelve talál agát, és fıbe lınék, így hát visszament a kapusfülkébe, és tárcsázta a Seng Csou-jang villá – Engedje be! Gyorsan! Anélkül, hogy visszament volna a szedánhoz, az ır megnyomott egy gombot, mire a naranc sszínű korlát fölemelkedett. Az autó behajtott, túl gyorsan ezen a kavicsos úton, gondolta . A megbízott nagyon siethet. – Seng miniszter a kertben van – mondta a katonatiszt az ajtónál, lehajolva a vezetıhöz, a szeme éberen körbejárt a sötétben. – Menjen oda hozzá! A megbízott keresztülfutott a piros lakkbútorokkal berendezett hallon egy árkádos folyosó g, amely kivezetett a fallal körülvett kertbe, ahol egymással összeköttetésben lévı négy me tó volt, tele liliommal, halványsárga fényekkel megvilágítva. Két egymást keresztezı, X al kavicsos ösvény húzódott a négy tó között, alacsony, fekete fonott karosszékeket és asztalo ztek el az ösvények minden végén kialakított kis ovális pihenıkön. Az egyik ilyen pihenın ü a karcsú, középtermetű férfi, rövidre nyírt, korán ıszülı hajjal, komor arcvonásokkal. Ha v ami, ami bárkit megdöbbenthetett az elsı találkozáskor, az a szeme volt, egy halott sötét s e, a szemhéja sohasem rebbent meg egy pillanatra sem. Ugyanakkor fanatikus ember s zeme volt, mely erıt sugárzott, valami belsı tűz égett a pupilláiban. Ilyen szeme volt Seng Csou-jangnak, ebben a percben is lángolni látszott. – Mondja! – ordította, mindkét kezével a nádszék karfáját markolva. – Ki tette ezt? – Az egész hazugság, miniszter! Ellenıriztük a tel-avivi embereinknél. Nincs náluk olyan , akit leírtak. Nincs a Moszadnak ügynöke Kowloonban. Hazugság! – Milyen lépéseket tett? – A legzavaróbb az... – Milyen lépéseket? – Nyomozunk egy angol után a Mongkokban, akirıl úgy tűnik, senki nem tud semmit. – Hülyék és idióták! Idióták és hülyék! Kivel beszélt? – A kulcsemberünkkel a kowlooni rendırségen. Zavartnak tűnt, és sajnos, azt kell mondanom meg van rémülve. Több utalást tett Macaóra és nem tetszett a hangja. – Halott ember. – Végrehajtom az utasítását. – Attól tartok, nem tudja. – Seng intett a bal kezével, a jobbja árnyékban maradt az alac ony asztal alatt. – Jöjjön, engedelmeskedjen a Kuomintangnak – parancsolta. A megbízott közeledett a miniszterhez. Mélyen meghajolt, és a nagy ember bal keze felé n yúlt. Seng fölemelte jobb kezét, pisztoly volt benne. Durranás hallatszott, szétrobbantva a megbízott fejét. Koponyaszilánk és vér borította a mos tavat. A katonatiszt megjelent, éppen mikor a holttest végigzuhant a fehér kavicso s ösvényen. – Intézze el ezt – suttogta Seng. – Túl sokat hallott, túl sokat tudott... túl sokat gyan . – Igenis, miniszter! – És keresse meg azt a férfit Macaóban! Instrukcióim vannak a számára, amelyeket azonnal közölni kell, amíg a tüzek Kowloonban megvilágítják az eget. Azt akarom, hogy itt legyen. Amíg a tiszt a halott futár felé ment, Seng hirtelen fölemelkedett a székrıl, lassan az e yik tó szélére sétált. Arcát megvilágították a víz fölötti fények. Újra megszólalt, szavai ak. – Hamarosan egész Hongkong és a területek – mondta és a liliomokat nézte. – Azután hamaro Kína. – Ön vezérel, miniszter – mondta a tiszt Sengre szegezve odaadástól fénylı szemét. – Mi k netelés, amit megígért, megkezdıdött. Visszatérünk Anyánkhoz és az Ország újra a miénk lesz – Igen, így lesz – erısítette meg Seng Csou-jang. – Nekünk nem lehet ellenállni. Nekem nem lehet ellenállni. 20. Annak a bénító napnak a delén, amikor Kaj-tak még csak a repülıtér volt és nem merénylet sz villand követ felvázolta a döbbent Catherine Staplesnek a Seng-összeesküvés körvonalait Kuo tang-gyökereivel együtt. A tényállás: tajpanok egy csoportja, élén a központi figurával, ak fia Seng, elfoglalja Hongkongot, és az összeesküvık pénzügyi birodalmává teszi. Elkerülhete

tkezményként az összeesküvés megbukik, és a dühös óriás, a Kínai Népköztársaság bevonul Hon a szerzıdést, és káoszba taszítva a Távol-Keletet. Catherine tökéletes hitetlenségében bizo telt. Kétszer is végigolvasta a külügyminisztérium szigorúan titkos dossziéját Seng Csou-ja fáradhatatlanul folytatta a tájékozódást, amíg az olvasottak igazáról meg nem gyızıdött. F tték a rádiós szobába, ahol műholdas átjátszó segítségével további tényeket sorolt fel egy ni Nemzetbiztonsági Tanácstól, aki Reillynek nevezte magát. – Maga csak egy hang, Mr. Reilly – mondta Catherine. – Honnan tudjam, hogy nem innen beszél-e Vancsajból? Ebben a pillanatban ismétlıdı kattanás hangzott a vonalban, és olyan hang szólt hozzá, am et Catherine és az egész világ nagyon jól ismert. – Itt az Egyesült Államok elnöke beszél, Mrs. Staples! Ha kételkedik benne, javaslom, hív fel a konzulátusát. Kérje meg ıket, hívják fel diplomáciai vonalon a Fehér Házat, hogy mege az áttételt! Leteszem a telefont. Ellenırizze! Ebben a pillanatban nem tudok jobbat ki találni – semmi meggyızıbbet. Catherine fejét rázva és becsukva a szemét, azonnal válaszolt: – Hiszek önnek, elnök úr! – Ne velem törıdjön, annak higgyen, amit hallott. Az az igazság. – De olyan hihetetlen – elképzelhetetlen! – Nem vagyok szakértı, Mrs. Staples, sose igényeltem, hogy annak tartsanak, de a trójai faló sem tűnt annak idején túl hihetınek. Nos, lehet, hogy Meneláosz hűtlen feleségének tör melletti mesemondó képzeletének terméke, de a koncepció valóságos – jelképévé vált az elle belsı ellenség segítségével. – Meneláosz? – Ne higgyen a sajtónak, azért én is olvastam egy-két könyvet életemben. Higgyen viszont embereinknek, Mrs. Staples! Szükségünk van magára. Felhívhatom az ön miniszterelnökét, de b esen megmondom, inkább nem tenném. Szükségesnek találná, hogy másokkal is megbeszélje az üg – Ne, elnök úr! A diszkréció sokat számít. Kezdem megérteni Havilland követet. – Akkor ön túltesz rajtam. Én nem mindig értem ıt. – Talán jobb is így, uram! 3.58-kor vészjelzı hívás – nagyon sürgıs jelzéssel – érkezett a Victoria-hegyen álló titkos a követnek, nem is McAllister államtitkárnak címezték, hanem Lin Ven-cu ırnagynak, és amiko egkapta, rémítı várakozás vette kezdetét, amely négy órán keresztül tartott. A szűkszavú információ olyan sokkoló volt, hogy minden erıt a krízishelyzetre koncentrált atherine Staples telefonált a konzulátusra; közölte a fıtitkárral, hogy nem tud részt venni délutáni stratégiai megbeszélésen az amerikaiakkal, mert nem érzi jól magát. Jelenlétét örö itkos házban. Havilland követ azt akarta, hogy a külügyi tisztviselı lássa és értse meg, mi közeli a felfordulás veszélye a Távol-Keleten. Hogy az elkerülhetetlen hiba akár Seng, akár gyilkosa részérıl drámai fordulathoz vezethet. A Népköztársaság csapatai órákon belül bevon ngkongba, ami nemcsak a gyarmat külkereskedelmét bénítaná meg, de rengeteg emberi szenvedés el járna mindenütt, vad lázadásokkal, halálosztagokkal a baloldal részérıl, negyvenéves sér zegetésével a jobboldal részérıl, faji és nemzeti viszályok támadnának egymás ellen, és a h elül. Vér folyna az utcákon, a kikötıkben, és minthogy mindenütt érintve volnának az ügyben lobális háború lehetısége is reálisnak látszik. Ezeket mondta az asszonynak, miközben Lin m ottan telefonált, utasításokat adott, összehangolta emberei tevékenységét a gyarmati rendır a repülıtéri biztonságiakéval. Az egész azzal kezdıdött, hogy az MI-6 ırnagya letette a telefont, és csendes hangon közö a Victoria-hegyi teremben: Kaj-tak, ma este. A kínai és az angol delegáció, merénylet. A célpont a kormányzó. Azt hiszik, Jason Bourne. – Nem tudom megérteni! – tiltakozott McAllister felugorva a kanapéról. – Korai! Seng még készült fel! Kaptunk volna célzást, ha így lenne – hivatalos nyilatkozatot a minisztériumá i utalna valamiféle szándékra. Ez tévedés! – Számítási hiba? – kérdezte hűvösen a követ. – Lehetséges. Vagy valami más. Amire eddig még nem gondoltunk. – Menjen, és tegye a dolgát, ırnagy – mondta Havilland. Miután az utolsó parancsot is kia , Lin is kapott egy végsı utasítást Havillandtól, mielıtt elindult a repülıtérre. – Ne mutatkozzék, ırnagy – mondta a követ. – Komolyan mondom. – Lehetetlen – válaszolta Lin. – Az én felelısségem, hogy ott legyek az embereimmel a ter n, uram! Nekem tapasztalt szemem van. – Ugyanarra a felelısségre hivatkozva – folytatta Havilland –, azt a feltételt kell szabn m, hogy maradjon a külsı kapun kívül. – Miért, követ úr?

– A maga elırelátásával meglepı, hogy ezt kérdezi. – Muszáj! Nem értem. – Akkor lehet, hogy az én hibám, ırnagy! Azt hittem, világossá tettem, miért folyamodtunk yan módszerhez, hogy áthoztuk ide a mi Jason Bourne-unkat. Lássa be, hogy kivételes képessé ember, ezt már bebizonyította. Nemcsak a földre szegezi a szemét, de a széljárásokra is van . Fel kell tételeznünk, ha az orvosi jelentés pontos és az emlékezete fokozatosan visszatér hogy vannak kapcsolatai a világnak ezen a részén mindenütt, olyan sarkokban, zegzugokba n, melyekrıl mi nem is tudjuk, hogy léteznek. Tételezze fel – csak tegyük fel, ırnagy –, ho egyik kapcsolata informálja ıt, miszerint riadókészültség van a Kaj-takon ma este, nagy erı l kivonul a biztonsági szolgálat, hogy megvédje a kormányzót. Mit gondol, mit tesz erre? – Ott lesz – felelte Lin Ven-cu halkan, vonakodva. – Valahol. – És most tételezzük fel újra, hogy a mi Bourne-unk meglátja magát? Bocsásson meg, de mag könnyű nem észrevenni. Logikus elméjével – logika, fegyelem és képzelıerı segítették mindig san ki fogja találni, hogy maga kicsoda. Kell többet mondanom? – Én nem így gondolom – mondta az ırnagy. – Az összefüggés nyilvánvaló – mondta Havilland, aki átsiklott Lin közbeszólásán. – Nincs sem meggyilkolt fiatal feleség. Ehelyett van egy rendkívül figyelemre méltó elhárítótiszt, eljátssza a nem létezı tajpant, és további hazugságokkal eteti ıt, visszahangozva a korábbi gságot. Rá fog jönni, hogy ismét a kormányzat manipulálja, mégpedig az elképzelhetı legbrut on, a felesége elrablásával. Az elme, ırnagy, nagyon finom műszer, az övé pedig finomabb, m a legtöbb emberé. Még csak gondolni sem akarok rá, mit tenne – mire kényszerülnénk mi, hog tegyük. – Mindig ez volt a leggyengébb pontja a forgatókönyvnek, mégis ez a magja – mondta Lin. – „Ügyes megoldás – szakította félbe McAllister, észrevehetıen idézve valakit. – Kevés el ly könnyen el lehet fogadni, mint a szemet szemért elvét.” Ezek a maga szavai, Lin. – Ha így van, nem engem kellett volna kiválasztani, hogy játsszam el a tajpant – vetette közbe az ırnagy. – Válsághelyzet van Hongkongban, és maguk megkötik a kezemet! – Mindnyájan ugyanazzal a válsággal állunk szemben – mondta Havilland halkan. – Csak most en kaptunk figyelmeztetést. Különben is, ki mást választhattunk volna? Melyik más kínainak, a különleges osztály fınökét is beleértve, adta volna meg a jóváhagyást London, hogy megtu elmondtunk magának azzal, hogy nem szólhat egy szót sem arról, amit most már tud? Foglalj a el a parancsnoki posztját a repülıtéri toronyban. Annak sötét ablaküvegei vannak. A hatalmas ırnagy csendben megfordult és dühösen elhagyta a szobát. – Bölcs dolog, hogy hagyjuk odamenni? – kérdezte McAllister, miközben a követ és Catherin taples utánanézett a távozónak. – Valószínűleg – felelte a titkos műveletek diplomatája. – Eltöltöttem itt néhány hetet az MI-6-nál – folytatta az államtitkár gyorsan. – Régebben mint aki nem engedelmeskedik. – Csak ha olyan nagyképű angol tisztek adtak utasításokat, akiknek kevesebb tapasztalatu k volt, mint neki magának. Soha nem kellett rendre utasítani; neki volt igaza. Mint ahogy most tudja, hogy nekem van igazam. – Miért olyan biztos ebben? – Mit gondol, miért mondta, hogy megkötjük a kezét? Nem örül ennek, de elfogadja. – Havil az asztal mögé ment, és Catherine-hez fordult. – Kérem, üljön le, Mrs. Staples! És Edward, tnék kérni egy szívességet, úgy hiszem, most nincs helye semmiféle udvariaskodásnak. Maga u nannyit tud, mint én, valószínűleg még többet is, habozás nélkül magához fogok fordulni, ha lesz szükségem. Mégis, szeretnék négyszemközt beszélni Mrs. Staplesszel. – Természetesen – mondta az államtitkár, és összeszedett néhány iratot az asztaláról, amí eült egy székre a diplomatával szemben. – Csomó gondolkodnivalóm van úgyis. Ha ez a Kaj-tak ügy nem vaklárma – ha Seng egyenes ut –, akkor olyan haditervet eszelt ki, amit tényleg nem vettünk figyelembe, és ez veszélyes . Minden úton, minden irányban, amerre csak jártak, az ı klíringintézetérıl lehetett hallan átkozott gazdasági bizottságáról, stabil feltételek mellett. Szét tudna robbantani mindent nem ostoba, hanem ragyogó elme. Mit csinál? – Gondolja végig a fordítottját is a mi megközelítésünknek, Edward – szakította félbe a k ráncolva leült. – Ahelyett, hogy stabilitás idején fektetné be kiválasztott tajpanok tıkéj bil periódusban teszi ezt – de együttérzésbıl –, hogy a rend gyorsabban helyreálljon. Nem d nkább védelmezı atya, aki törıdik érzelmileg nyugtalan utódaival, azt akarván, hogy lecsill anak. – Milyen elınnyel jár ez?

– Gyorsan történik, ez minden. Ki vizsgálna válság idején szigorúan egy tekintélyes pénzü ot a gyarmatról, hogy helyre tegye? Végül is ık a stabilitást képviselik. Ezen érdemes elgo lkodni. McAllister kezében tartva az iratokat, Havillandra nézett: – Ez túl nagy kockázatot jelentene a részére – mondta. – Seng azt kockáztatná, hogy elves ntrollt a Központi Bizottság azon tagjai fölött, akik keresik az ürügyet, hogy bevonuljanak Hongkongba. Erıszakon alapuló válság jobban a kezükre játszana. Ez az a forgatókönyv, amit ek megadtunk, és ez tetszik reálisnak. – Kivéve, ha Seng saját pozíciója most elég erıs ahhoz, hogy elfojtsa ıket. Maga mondta, Seng Csou-jang rengeteg pénzt hozott Kínának, és ha volt valaha alapvetıen kapitalista nép, akkor az a kínai. Több mint egészséges tisztelete uralkodik a pénznek, szinte már megszállo . – De ugyanilyen tisztelet övezi a Nagy Menetelés öregjeit is, az is szinte megszállottság Azok nélkül a régi maoisták nélkül a fiatalabb kínai vezérek tudatlan parasztokként görnye ukat a földeken. Nagyon tisztelik az öreg katonákat. Seng nem kockáztatna egy konfrontációt – Akkor lehetséges egy harmadik elmélet, amely az ötvözete az elıbbi kettınek. Nem mondtu l Webbnek, hogy ennek a régi pekingi gárdának számos jelentıs tagjáról hónapok óta nem hall mit. Több példa van arra, hogy hivatalos közlemény jelent meg, hogy ez vagy az meghalt, természetes halállal vagy tragikus baleset következtében, egyiküket pedig leváltották. Nos, a feltevésünk helyes, akkor legalább néhányan ezek közül az elhallgattatott emberek közül yilkosának az áldozatai. – Akkor a helyzetét elég drasztikusan szilárdította meg – szólt McAllister. – Egész Pekin van nyugatiakkal; a szállodák zsúfoltak. Mit számít eggyel több – történetesen egy bérgyilk ki lehet – attasé, hivatásos gyilkos, kaméleon. – És ki tudna jobban összehozni titkos találkozásokat, mint a manipuláló Seng az ı Jason e-ja és kiszemelt áldozata között? Akárhány ürügyet találhat, de elsısorban a katonai-techn t. A kiszemeltek ugranának erre. – Ha ebbıl bármi is közel áll az igazsághoz, Seng sokkal elıbbre tart, mint gondoltuk. – Fogja az iratait! Kérjen be. bármit, amire szüksége van a hírszerzésünktıl és az MI-6-t ozzon mindent, de találja meg nekünk a sémát, Edward! Ha elveszítjük a kormányzót ma este, úton vagyunk ahhoz, hogy Hongkong elvesztése csak napok kérdése legyen. És mindez egy ros sz következtetés miatt. – Meg fogják védeni – mormolta McAllister, zavart tükrözı arccal az ajtó felé indulva. – Számítok rá – mondta a követ, mialatt az államtitkár elhagyta a szobát. Havilland odafordult Catherine Stapleshez. – Tényleg kezd megérteni? – kérdezte. – A szavakat és a jelentésüket igen, de bizonyos részleteket nem – válaszolta Catherine, az ajtót, amit épp most csukott be az államtitkár. – Furcsa ember, nem igaz? – McAllister? – Igen. – Idegenkedik tıle? – Éppen ellenkezıleg. Hihetıvé tesz számomra mindent, amit mondtak. Maga, az a Reilly – s az elnökük is, attól tartok... – Catherine visszafordult a követhez. – Őszinte vagyok. – Szeretném is, ha az lenne. És megértem a lelkiállapotát. McAllister az egyik legjobb el mzı elme a külügyminisztériumban, ragyogó hivatalnok, aki sosem fog a saját értékének megfe tre emelkedni. – Miért nem? – Azt hiszem, maga tudja, vagy ha nem, akkor érzi. Aggályoskodó moralista, és ez a moral itás mindig az elımenetele útjában állt. Ha az ı súlyos erkölcsi érzékével lettem volna meg m lehettem volna azzá, aki vagyok. De úgy gondolom, ezt maga is tudja. Ez derült ki a szavaiból, amikor bejött ide. – Most maga ıszinte. Méltányolom. – Örülök. Tisztázni akarom a dolgokat, mert szükségem van a segítségére. – Marie? – Ezen túlmenıen is – mondta Havilland. – Milyen részletek zavarják? Mit tudok tisztázni? – Ez a klíringintézet, a bankárok, és tajpanok bizottsága, amit Seng javasolni fog, hogy elülvizsgálja a gyarmat pénzügyi politikáját... – Hadd bocsássam elıre – szakította félbe a diplomata –, a felszínen ezek eltérı jellegűe , és tökéletesen elfogadhatók. Ahogyan McAllisternek mondtam, amikor elıször találkoztunk, y ha azt gondolnánk, hogy ennek az egész elmebajos cselszövésnek van valami esélye a siker

re, egyszerűen félrenéznénk, és sikert kívánnánk neki, de hát nincs esélye. Minden hatalomm nek vannak ellenségei. Lesznek szkeptikusok Hongkongban és Pekingben is – féltékeny klikke k, akiket kirekesztettek –, és mindegyik mélyebbre fog ásni, mint Seng várná. Gondolom, tud a, mit fognak találni. – Hogy minden út Rómába vezet. Róma ezúttal ez a tajpan, Seng apja, akinek a nevét a magu ogatott dokumentumai sosem említik. Ő az a pók, akinek a hálói befonják annak a klíringinté k minden tagját. Ő ellenırzi ıket. Az isten szerelmére, ki a fene ez az ember? – Szeretném, ha tudnánk – mondta Havilland szárazon. – Tényleg nem tudják? – kérdezte meglepve Catherine Staples. – Ha tudnánk, az élet sokkal egyszerűbb lenne, és megmondanám magának. Én nem játszom mag tudtuk meg, kicsoda. Hány tajpan van Hongkongban? Hány fanatikus akar visszaütni Kínára bá milyen módon, ahogy csak tud, a Kuomintang okán? Az ı nézıpontjuk szerint Kínát ellopták tı et, ıseik sírjait, tulajdonukat – mindent. Sokan közülük tisztességes emberek voltak, Mrs. ples, mások meg nem. A politikai vezetık, hadvezérek, a földbirtokosok, a roppant gazdag ok – privilegizált társadalom volt, amely milliók verejtékén hizlalta magát. És ha ez úgy h mint mai kommunista propagandaszöveg, ez a tegnap kihívásának eredeti oka, az „aljvíz emel edésének” kiindulópontja. Maroknyi megszállott menekülttel van dolgunk, akik vissza akarják erezni, ami az övék volt. Elfelejtkeznek a korrupcióról, ami a bukásukhoz vezetett. – Gondoltak arra, hogy magával Senggel kellene tárgyalni? Személyesen? – Természetesen, de a reakciója túlságosan kiszámítható. Felháborodást színlelne, és nyer a ilyen alávaló rágalmakkal mocskoljuk ıt, hogy lehetetlenné tegyük, érvényteleníteni fogja Szerzıdést, kétszínűségre hivatkozna, és Hongkongot azonnal Peking gazdasági hatáskörébe vo hogy sok régi vágású marxista a Központi Bizottságban tapsolna ehhez, és igaza lenne. Aztán ne, és valószínűleg azt mondaná: „Uraim, a választás önökön áll. Jó napot!”. – Ha nyilvánosságra hoznánk Seng összeesküvését, ugyanez történne, és tudja, hogy maguk t dta Catherine homlokát ráncolva. – Peking visszavonná a szerzıdést, Tajvant és a Nyugatot v a az egész tönkretételéért. Az arcuk céklavörös a belsı kapitalista korrupciótól, míg a ter obszóra menetelne – valójában nem lenne más választásuk. És ezt gazdasági összeomlás követn – Ez az, amit mondunk – értett egyet Havilland. – A megoldás? – Csak egy van. Seng. Staples bólintott. – Nehéz játszma – mondta. – A legkülönösebb húzás a világon, ha erre gondol. – Nyilvánvalóan ezt gondolom – mondta Catherine. – És Marie férje, Webb, lényeges a megol mpontjából? – Jason Bourne lényeges hozzá, igen. – Mert ezt a szélhámost, a bérgyilkost, aki Bourne-nak nevezi magát, annak a rendkívüli e rnek kell csapdába csalnia, akit alakít. Elfoglalja a helyét, és kihúzza Senget, hogy eszkö ni tudja a végsı megoldást... az ördögbe is, mondjuk ki, megöli. – Igen... Természetesen, valahol Kínában. – Kínában... miért „természetesen”? – Hogy úgy tűnjék, ez belsı testvérháború, nincsenek külsı kapcsolatai, Peking nem vádolh legfeljebb Seng valamilyen ismeretlen ellenségét a belsı hierarchiából. Tekintet nélkül arr hogy ha ez megtörténik, abban a kritikus helyzetben ez úgyis lényegtelen lesz. A világ hiv atalosan hetekig nem fog értesülni Seng haláláról, és amikor majd bejelentik, „hirtelen hal kául szívinfarktust vagy agyvérzést neveznek meg, semmiképpen sem gyilkosságot. Az óriás ne llızteti a rendellenességeket, inkább eltitkolja azokat. – És maguk pont ezt akarják. – Természetesen. A világ megy tovább, a tajpanok el lesznek vágva forrásuktól. Seng klíri ete összeomlik, mint a kártyavár, és a józan gondolkodású emberek tiszteletben fogják tarta szerzıdést, ami mindenki javát szolgálja... de ettıl még messze vagyunk, Mrs. Staples! Kezd e a ma estével. Kaj-tak. Ez a vég kezdetét jelentheti, mert nincsenek azonnali ellenin tézkedéseink. Ha nyugodtnak látszom, ez csak illúzió, évek hosszú sorának eredménye, hogy l tudom a feszültséget. Két vigaszom van ebben a pillanatban, az egyik, hogy a gyarmat biztonsági erıi a világ legjobbjai között vannak, a másik – a halálos tragédia ellenére – a ing éberen felkészült a helyzetre. Hongkong nem titkol semmit, nem is akar. Így bizonyos értelemben mindkettejük közös kockázata és közös érdeke, hogy megvédjék a kormányzót. – Mit segít ez, ha megtörténik a legrosszabb? – Pszichológiai értéke lenne. Elhárítaná az instabilitás látszatát, ha a tényét nem is, m etet elızıleg úgy minısítették, mint elszigetelt cselekményt, elıre elhatározott erıszakot, a gyarmat nyugtalanságának elıjele. Mindenekelıtt megoszlik a felelısség.

– A protokoll ilyen kifinomult elemeivel lehet kordában tartani a válsághelyzetet? – Abból, amit nekem mondtak, magának nincs szüksége leckére vészhelyzetbıl, vagy az elhár is elıállhat olyan váratlan helyzet, amikor nyugodtan kihajíthatjuk a finomságokat a szemét ombra. Mindazok ellenére, amiket mondtam, halálosan félek. Annyi lehetısége van a tévedésne a rossz kalkulálásnak – ık az ellenségeink, Mrs. Staples! Nem tehetünk mást, mint várni, és zás a legnehezebb, a legkimerítıbb. – Más kérdéseim is vannak. – Hogyne, kérdezzen, amit csak akar! Gondolkoztasson, izzasszon meg, ha tud! Legaláb b segít elterelni mindkettınk gondolatait a várakozásról. – Az elıbb hivatkozott megkérdıjelezhetı képességeimre a válsághelyzetet illetıen. De hoz gy a kezeléséhez is értek. Feltételezem, hogy az attaséra, John Nelsonra gondolt. – Kire? Ja, igen, a fiatalember a konzulátusról. Ami hiányzik az ítélıképességébıl, azt b a. – Nincs igaza. – Az ítélıképességét illetıen? – kérdezte Havilland, meglepetten felvonva keskeny szemöld – Nem mentegetem a gyengeségeit, de egyike a maguk legkitűnıbb embereinek. A szakmai ítél ssége messze felülmúlja összes, tapasztaltabb munkatársáét. Kérdezzen meg bárkit a konzulát már tárgyalt vele! És egyike azon keveseknek is, akik igen jól beszélnek kínaiul. – De veszélyeztetett valamit, amirıl tudta, hogy szigorúan titkos művelet – mondta ridege Havilland. – Ha nem tette volna, maga nem talált volna meg engem. Nem került volna karnyújtásnyira Marie St. Jacques-hoz, mint így. Karnyújtásnyira. – Karnyújtásnyira? – Havilland elırehajolt, dühös, kérdı szemekkel nézett az asszonyra. – em fogja tovább rejtegetni. – Valószínűleg nem. De még nem döntöttem. – Te jó isten, asszonyom, azok után, amiket elmondtunk magának? Ide kell hoznia ıt! Nélkü elveszítjük, mindent elveszítünk! Ha Webb rájön, hogy nincs nálunk, hogy eltűnt, megırül! I oznia! – No de bármikor el tudom hozni! Csak nem biztos, hogy akkor, amikor maga mondja. – Nem! – mennydörögte a követ. – Amikor és ha a mi Jason Bourne-unk teljesíti a megbízatá lefonhívás-sorozattal közvetlen kapcsolatba kell hoznunk a feleségével! – Nem adok telefonszámot – szögezte le Catherine. – Címet ne adjak? – Maga nem tudja, mit csinál! Mit mondjak, hogy meggyızzem? – Egyszerű! Dorgálja meg John Nelsont szóban! Javasoljon felelısségre vonást, ha akar, de rtsa titokban, és hadd maradjon itt Hongkongban, ahol a legjobbak az elırehaladási esély ei. – Jézus Krisztus! – tört ki Havilland. – Egy kábítószer-élvezı. – Ez a nevetséges és tipikus kulcsszavak közül való, amit az amerikai „moralisták” primit k során szoktak alkalmazni. – Na de Mrs. Staples! – Egyszer beszívott, de nem szokott rá a kábítószerre. A felsı határ, ameddig elmegy, hár a-martini, és szereti a lányokat. Természetesen néhányan az ön attaséi közül jobban szereti t, és az ı limitjük inkább hat martini, de ki számolja? Őszintén szólva, engem személyesen ekelt, hogy mit csinálnak felnıtt emberek négy fal kızött a hálószobájukban – igazából nem y bármilyen hatással bír ez odakinn a hálószobán kívül –, de Washingtonnak létezik ez a saj edése, a... – Rendben van, Mrs. Staples! Nelsont csak megfeddjük, én és az elsı konzul, senki más nem fog tudni róla, és nem marad nyoma. Meg van elégedve? – Csaknem. Hívja fel ma délután, és mondja meg neki! Azt is mondja meg, hogy folytassa „i kolán kívüli” tevékenységét saját belátása szerint. – Örömömre fog szolgálni. Van valami más is? – Igen, de félek, nem tudom, hogy mondjam anélkül, hogy megsérteném magát. – Ez eddig nem zavarta. – De most zavar, mert sokkal többet tudok, mint három órával ezelıtt. – Akkor sértsen meg, kedves hölgyem! Catherine szünetet tartott, és amikor megszólalt a hangja, szinte könyörgött a megértésér Miért tették ezt? Nem volt más választás? – Feltételezem, Mrs. Webb miatt kérdi. – Természetesen miatta, de a férje miatt is. Az elıbb azt kérdeztem, egyáltalán van fogal arról, hogy mit tett velük? Micsoda barbarizmus ez az egész. Mindkettıjüket valamiféle közé

kínpadra vonta, szó szerint széttépte az agyukat és a testüket azáltal, hogy azzal a tudat élnek, hogy lehet, soha többé nem látják egymást, mindketten azt hiszik, hogy egyetlen ros z döntéssel a másik halálát okozhatják. Egy amerikai jogász egyszer föltett egy kérdést a s Nekem most sajnos ugyanezt kell kérdeznem: Nincs magában tisztességtudat, követ úr? Havilland megviselten nézett Catherine-re. – Kötelességtudat van bennem – mondta fáradt h ngon, nyúzott arccal. – Teremtenem kellett gyorsan egy helyzetet, amely azonnali döntést kívánt, és az azonnali cselekvés felelısségével járt. Ez azon a baleseten alapul, amely We jában van, egy borzalmas dolgon, ami a kulturált fiatal tanárt – ezzel a közhellyel szokták leírni – „elsı osztályú gerillává” tette. Szükségem van erre az emberre, erre a vadászra, a t, amiket hallott. Most itt van, folytatja a vadászatot, és feltételezem, hogy a feleség e sértetlen. Mi nyilvánvalóan nem szándékoztunk ártani neki. – Mi volt ez a baleset Webb múltjában? Az elsı feleségére gondol? Kambodzsában? – Ezek szerint tudja? – Marie elmondta. A feleségét és a két gyerekét megölte egy magányos vadászgép, amelyik l a vízre, ahol játszottak, és tüzet nyitott. – Más emberré vált – bólintott Havilland. – Valami megpattant az elméjében, és ez az ı há cára annak, hogy csak kevés vagy semmi köze nem volt Saigonhoz. Úgy állt bosszút, ahogy tud tt, harcolt az ellenség ellen, aki ellopta tıle az életet. Rendszerint a legbonyolulta bb és legveszélyesebb feladatokat vállalta, ahol nagyok voltak a tétek, és a célpontok a pa ancsnoki személyzet keretén belül voltak. Egy orvos azt mondta, lelki elferdülésében Webb a gyilkosokat gyilkolta, akik a többi esztelen gyilkosokat vezényelték. Feltételezem, hogy ebben van valami. – És azzal, hogy elrabolták a második feleségét Maine-bıl, felidézték az elsı veszteség k iát, amitıl „elsı osztályú gerilla” lett, majd késıbb Jason Bourne, aki Carlosra, a Sakálra – Igen, Mrs. Staples, vadász – felelte nyugodtan a diplomata. – Azt akartam, hogy a va dász azonnal lépjen színre. Nem vesztegethetem az idıt, egy percet sem, és nem tudok más mó , hogy azonnali eredményeket érjek el. – De hát Webb orientalista tudós! – kiáltotta Catherine. – Sokkal többet tud a Kelet mozg elyikünknél, az úgynevezett szakértıknél. Nem lehetett volna erre apellálni, a történeti ér atva annak a következményeit, ami történhet? – Lehet, hogy tudós, de elsısorban olyan férfi, aki azt hiszi, némi joggal, hogy a kormán a cserbenhagyta. Segítséget kért, mire csapdát állítottak neki, hogy megöljék. Semmiféle hi m nem tudta volna áttörni ezt a falat. – Legalább meg kellett volna próbálnia! – És kockáztatja a késlekedést, amikor minden óra számít? Sajnálom, hogy maga sosem volt yzetemben. Akkor talán megértene. – Kérdéses – mondta Catherine, határozottan fölemelve a fejét. – Miért gondolja, hogy Dav elmegy Kínába Seng után, ha megtalálta és elhozta a szélhámost? Ahogy én értelmezem, a meg szól, hogy hozza el azt a férfit, aki Jason Bourne-nak nevezi magát, és akkor Marie vis szatér hozzá. – Ez esetben, ha ez bekövetkezik, nincs valójában baj. Akkor már elmondhatjuk neki, miért tettük azt, amit tettünk. Akkor fogunk hivatkozni távol-keleti szakértelmére és Seng és a t anok machinációinak összes lehetséges következményére. És ha mégsem vállalja, akkor több ta rcosunk van, aki a helyére állhat. Nem olyan férfiak, akiket hazavinne bemutatni az édes anyjának, de értik és teszik a dolgukat. És ha egyszer az új Bourne a kezünkben van, megkap uk tıle az összes szükséges információt ilyen vagy olyan módon – a vegyi módszereket is bel rmészetesen. Tudni fogjuk, hogyan lehet elkapni Senget, és ez minden, amit tudnunk k ell. Egy gyűlés vidéken, kívül a Jáde-torony Hegyén. Egy gyilkosság és a világ megy tovább. képes kitalálni semmilyen más megoldást. Maga igen? – Nem – mondta halkan Catherine, és lassan rázta a fejét. – Nehéz játszma. – Hozza el nekünk Mrs. Webbet! – Igen, megteszem, de nem ma. Nem tud sehová menni, maguknak éppen elég a Kaj-takkal törı ni. Elvittem egy lakásba, Tuen-Munban az Új Területeken. Egy barátom lakására. Orvost hívta ozzá, aki bekötözte a lábát, mert csúnyán megsérült, miközben futott a maguk Lin Ven-cuja e atót is kapott. Istenem, valóságos roncs. Nem aludt napok óta, és a pirulák nem sokat haszn ak neki múlt éjjel; túl feszült még, túlságosan rémült. Vele maradtam, és éjfélig beszélt. ! Majd reggel érte megyek. – Hogy fogja elintézni? Mit fog mondani neki? – Még nem tudom. Majd felhívom, és megpróbálom megnyugtatni. Elmondom neki, hogy értem el edményt – talán többet, mint gondoltam volna. Csak reményt akarok neki nyújtani. Megmondom,

hogy maradjon a telefon közelében, pihenjen, amennyit csak tud, reggel odamegyek maj d. Remélem, jó hírekkel. – Szeretnék erısítést küldeni magával – mondta Havilland. – Köztük McAllistert, ismeri az zintén hiszem, hogy az erkölcsi meggyızıdését meg tudja értetni vele. Támaszt jelentene mag . – Lehet – bólintott Catherine. – Rendben van, de távol kell maradniuk, amíg nem beszélek e, és az egypár óráig eltarthat. Végtelenül bizalmatlan Washingtonnal szemben, és sokáig fo tani, amíg meggyızöm. Aztán a férje odakinn van valahol, és nagyon szereti. Nem tudom, és n akarom azt mondani neki, hogy egyetértek azzal, amit maga tett, de világosan el tudo m magyarázni a rendkívüli körülményeket – nem érintve Hongkong elképzelhetı gazdasági össze ogy maga miért tette. Neki azt kell megértenie – ha semmi mást nem is, hogy közelebb van a férjéhez, ha maguknál van, mint ha nincs. Természetesen megpróbálhatja majd megölni magát, z a maga problémája. Nagyon nıies, szép asszony, több mint vonzó. Most ugyan nagyon összetö e azért ne felejtse el, hogy Calgarybıl való farmerlány. Nem tanácsolom, hogy egyedül marad on vele egy szobában! Biztos vagyok, hogy letepert már a földre egy-két borjút, így magával könnyen elbánhat. – Majd behívok egy szakasz tengerészgyalogost. – Ne tegye! Maga ellen fordítaná ıket. A legmeggyızıbb ember, akivel valaha is találkozta – Annak is kell lennie – válaszolta a követ, elırehajolva a székén. – Rákényszerített egy inek nem volt személyazonosság-tudata, csak eltúlzott bűntudata, hogy nézzen magába, jöjjön tudatzavar sötét alagútjából. Nem könnyű feladat... Meséljen róla – nem száraz életrajzi a m a személyiségérıl. Catherine beszélt. Elmondta, amit tudott, megfigyelései és megérzései alapján. Az idı tel a perceket és a félórákat csak az ismétlıdı telefonhívások szakították meg, amelyek tájékoz t a kaj-taki fejleményekrıl. A nap leszállt odakinn a falak mögött. Könnyű vacsorát hozott személyzet. – Megkérné Mr. McAllistert, hogy csatlakozzék hozzánk? – mondta Havilland a pincérnek. – Kérdeztem Mr. McAllistert, hogy hozhatok-e neki valamit, uram, de nagyon dühös lett. Azt mondta, menjek ki, és hagyjam magára. – Akkor hagyjuk, köszönöm! A telefonhívások folytatódtak, Marie St. Jacques témája kimerült, és a beszélgetés most l a kaj-taki fejlemények körül forgott. Catherine csodálattal figyelte a diplomatát, aki miné feszültebb lett a válsághelyzet közeledtével, annál lassabban és fegyelmezettebben beszélt – Meséljen magáról, Mrs. Staples! Csak amit jónak lát szakmailag, természetesen. Catherine ránézett Raymond Havillandra, és csendes hangon elkezdte. – Egy ontariói búzakalászból pattantam ki... – Igen, hát persze – mondta a követ színlelt érdeklıdéssel, de szemét nem vette le a tele atherine-nél most esett le a tantusz: az ünnepelt államférfi ártalmatlan csevegést akar fol tatni, miközben figyelmét egészen más témára összpontosítja: Kaj-takra. Szeme a telefonon, forgatja a csuklóját, hogy lássa az óráját, mégsem mulasztja el soha, hogy a dialógus szün valamiféle választ hallasson. – Volt férjem cipıket árul... Havilland felkapta fejét az órafigyelésbıl. Sosem gondolta volna, hogy képes szégyenkezı olyra, de ebben a pillanatban mégis ez történt. – Most megfogott – mondta. – Már jó ideje – mondta Catherine. – De nem véletlen. Történetesen jól ismerem Owen Staplest. – Gondoltam. Ugyanazokban a körökben forognak. – Találkoztam vele tavaly a Queens Plate lóversenyen Torontóban. Azt hiszem, az egyik lova nagyszerűen futott. Nagyon jól festett a zsakettjében, és a tagja volt az Anyakirályné kíséretének. – Amikor összeházasodtunk, nem tudott levenni egy öltönyt a fogasról. – Tudja – mondta Havilland –, amikor magát tanulmányoztam, futó kísértést éreztem, hogy f nt. Nem azért természetesen, hogy mondjak neki valamit, hanem hogy kérdezzek magáról. Aztán azt gondoltam, istenem, ennyi idıvel a házasságuk után még feltételezem, hogy beszélnek egy l? Csak zavart okoznék. – Még mindig beszélünk egymással, és maga akkor okozott zavart, amikor Hongkongba repült. – A maga szemében talán. De csak azután, hogy Webb felesége megkereste. Mondja, mit gond olt, amikor elıször meghallotta, hogy itt vagyok? – Hogy az Egyesült Királyság meghívta konzultálni a szerzıdés ügyében. – Ez hízelgı.

A telefon csengett, és Havilland felkapta. Lin Ven-cu volt a vonalban. Beszámolt a kaj-taki fejleményekrıl, még pontosabban, pillanatnyilag a fejlemények hiányáról. – Miért nem fújják le egyszerűen az egész dolgot? – kérdezte dühösen a követ. – Rakják be menjenek onnan a fenébe! – Az ırnagy válaszolt valamit, ami újabb dühkitörésre adott okot landnek. – Ez nevetséges! Ez nem lélektani revü, hanem potenciális gyilkosság! Senkinek az mázsa vagy a tisztelete nem érdekes ilyen körülmények között, és higgye el, hogy a világ ne t rágva az átkozott sajtókonferenciára várva. A legtöbben alszanak, az isten szerelmére! – lomata ismét elhallgatott. Lin megjegyzései nemcsak meglepték, fel is dühítették. – Ezt a kínaiak mondták? Nevetséges ostobaság! Pekingnek nincs joga ilyen követelésre! Ez követ Catherine-re nézett – barbarizmus! Valaki megmondhatná nekik, hogy nem a róluk alkot ott kép forog kockán, hanem az angol kormányzó képe, amit szétlıhetnek a fejével együtt! – követ szeme rángatózik dühében. – Tudom, tudom. A dicsıséges vörös csillagnak ragyognia kel s sötétségben is. Akkor nincs mit tennie, de tegyen meg mindent, amit tud, ırnagy, és hívjo rendszeresen. Ahogy az egyik unokám szokta mondani, addig „eszem a kefét”, vagy mi a fe nét, ami ilyesmit jelent. – Havilland letette a telefont, és Catherine-re nézett. – Utasítá ekingbıl: a delegáció nem futamodhat meg a nyugati terrorizmus elıl. Védekezni minden módon de folytassák. – London valószínűleg helyeselne. A „folytassák” nagyon ismerısen cseng. – Utasítás Pekingbıl... – mondta halkan a diplomata, meg sem hallgatva a nıt. – Azaz utas ngtıl! – Biztos maga ebben! – Ez az ı játszmája! Ő rendeli meg a lövéseket. Ezek szerint már felkészült! A feszültség minden negyedórával növekedett, a levegı tele volt elektromossággal. A zivat eleredt, az ablakot verte szüntelen csapkodással. Behoztak és bekapcsoltak egy tévékészülék z amerikai nagykövet és a kanadai külügyi tisztviselı csendben és félelemmel nézték. A hata pülıgép odagurult a felhıszakadásban a kijelölt helyre, a sajtó és a televízió képviselıine angol és a kínai díszvendégek jelentek meg elıször, egyszerre léptek ki a nyitott ajtó két Megjelenésük döbbenetes volt, mert ahelyett, hogy a katonák ünnepélyes sorfala várta volna ezek az egységek gyorsan körülvették a fémlépcsıt, könyökük az ég felé, oldalfegyver a kez en. A vezetık kiléptek, integettek a várakozóknak, és elindultak lefelé a lépcsın, nyomukba sor ügyetlenül vigyorgó kísérettel. A furcsa „sajtókonferencia” kezdetét vette, és Edward r államtitkár berontott a szobába, a nehéz ajtó a falhoz csapódott a lendülettıl, amivel fe ta. – Megvan! – kiáltotta, egy papírral a kezében. – Biztos vagyok benne, hogy rájöttem! – Nyugodjék meg, Edward! Beszéljen érthetıen. – A kínai delegáció! – kiáltotta McAllister elakadó lélegzettel, odafutott a diplomatához dta a lapot. – Lao Szing vezeti! A második a rangsorban Jun-sen tábornok! Befolyásos emb erek, és évek óta ellenzik Seng Csou-jang politikáját, nyíltan támadják a Központi Bizottsá evonásuk a tárgyalásokba Seng hajlandóságát mutatja az egyensúly helyreállítására – amit jó i gárda tagjai. – Az isten szerelmére, mit akar ezzel mondani? – Nem a kormányzó! Nemcsak ı! Mindegyikük! Egyetlen akcióval megszabadul két legerısebb p i ellenfelétıl, és szabad lesz elıtte az út. Aztán, mint tudjuk, bedobja a klíringintézetét panjait – az instabilitás idıszakában, amely most mindkét kormányban bekövetkezik! Havilland kitépte a telefonkagylót a helyérıl. – Adják Lint a Kaj-takon! – ordította a ke . – Gyorsan! Lin ırnagyot kérem. Azonnal! Azt mondja, nincs ott? Hogy érti ezt? Hol van? Ki maga? Igen, tudom, hogy ki. Figyeljen rám, és figyeljen gondosan! A célpont nem a kormányzó egyedül, rosszabb. Köztük van két férfi a kínai delegációból. Különítsék el ıket! egy férfi a Moszadtól? Hogy a fenébe? Nincs ilyen intézkedés, nem lehet! Igen, természetes n a vonalban maradok. – Gyorsan lélegezve, sápadt, sovány arcával a diplomata a falat bámul a, és alig hallhatóan mondta: – Rájöttek, az isten tudja, honnan, és megtették a szükséges tézkedéseket... De kicsoda? Az isten szerelmére, ki lehetett az? – A mi Jason Bourne-unk – mondta csendesen McAllister. – Ott van. A televízió képernyıjén egy limuzin megállt, míg a többi elhajtott a sötétségbe. Alakok u állami kocsiból pánikszerűen, és néhány másodperccel késıbb a képernyıt a robbanás fényei – Ott van – suttogta ismét McAllister. – Ott van! 21. A motoros hajó teljes erıvel küzdött a sötétséggel és a szakadó esıvel. A kéttagú személyze , ami állandóan végigsöpört rajtuk a peremen keresztül, míg az ıszülı kínai-portugál kapitá mögül kibandzsítva kormányzott elıre a sziget fekete körvonalai felé. Bourne és d'Anjou kö

a hajó tulajdonosát. A Francia beszélt, túlkiabálva a vízözönt. – Milyen messze lehet a pa – Kétszáz méter, plusz-mínusz tíz-húsz – mondta a kapitány. – Ideje világítani. Hol van? – A ládában, maga alatt. Jobbra. Még hetven méter, és megállok. Tovább már veszélyes a sz ilyen idıben. – Ki kell jutnunk a partra! – kiáltotta a Francia. – Életbevágó, mondtam. – Igen, de azt elfelejtette mondani, hogy ilyen esı lesz, és ilyen hullámok. Kilencven méter, aztán használhatják a csónakot. A motor erıs, odajutnak vele. – Merde! – vetette oda d'Anjou, és kinyitotta a ládát, hogy kivegye a lámpát. – Még mehet ernyit! – Aztán még ötvenet. Nem, megmondtam. Forduljak meg, és menjünk Macaóba? – És lelövetne a vízi járırökkel? – Száz méter, többet nem. D'Anjou megadóan bólintott, és feltartotta a lámpát mellmagasságba. Megnyomott egy gombot és azonnal elengedte, egy másodperc múlva sejtelmes, sötétkék fény világította be a kabin t. Másodpercek múlva kék színű válaszfény-jelzés lett látható a foltos ablakon keresztül a ja felıl. – Látja, mon capitaine, ha nem ezzel a nyomorúságos ronccsal jöttünk volna a rand , már kint lennénk a vízbıl. – Ma délután még nagyon odavolt érte – mondta a kormányos, és dühösen forgatta a kereket. – Az tegnap délután volt. Most hajnali fél kettı van, és már tudom, hogy maga milyen nagy bló. – D'Anjou visszatette a lámpát a ládába, és Bourne-ra pillantott, aki figyelte ıt. Min en azt csinálták, amit már annyiszor a Medúza idején – ellenırizték a partner öltözetét és ndketten becsavarták a ruháikat vízhatlan zsákokba – a nadrágokat, pulóvereket és a gumisap amelyek mind feketék voltak. Jason automata fegyverén és a Francia kis, 22-es kaliberű p isztolyán kívül nem volt más fegyverük, csak egy-egy kés, minden jól elrejtve. – Menjen olyan közel, amennyire csak tud – mondta d'Anjou a kapitánynak –, és ne felejtse el, nem kapja meg a végsı fizetségét, ha nincs itt, amikor visszajövünk. – És mi van, ha elveszik a pénzüket és megölik magukat? – kiáltotta a kormányos a kereket va. – Akkor nekem végem! – Meg vagyok hatva – mondta Bourne. – Ne féljen ettıl – felelte a Francia, átható pillantást vetve a kínai-portugálra. – Dolg zzel az emberrel sokszor, hónapokon keresztül. Mint maga, ı is egy gyors hajó kapitánya, és ugyanolyan nagy rabló, mint maga. Úgy megtömte a harci zsebeit, hogy a szeretıi úgy élnek, int a Központi Bizottság tagjainak ágyasai. Ő is gyanakszik, hogy ırzök feljegyzéseket. Min an isten kezében vagyunk, talán jobb is. – Akkor vigye a lámpát – mormogta a kapitány kelletlenül. – Szüksége lehet rá, és nem len ha zátonyra futna vagy széttörne a sziklákon. – A törıdése lenyűgöz – mondta d'Anjou, visszavette a lámpát, és bólintott Jasonnak. – Is a csónakkal és a motorjával. – A motor a ponyva alatt van. Ne indítsák be, amíg a vízre nem tolták! – Honnan tudjuk, hogy el fog indulni? – Onnan, hogy akarom a pénzemet, hallgatag úr! A partig tartó úton mindketten átáztak, és erısen kapaszkodniuk kellett. Jason megragadta a csónak oldalát, d'Anjou pedig a kormányt és a fart, hogy meg tudják tartani magukat a hu llámverésben. Súroltak egy zátonyt. A fém megfeneklett a sziklás talajon, és a Francia jobb kormányzott, maximumra kapcsolva a motort. A furcsa kék fény újra látszott a part felıl. Eltértek az iránytól a nyirkos sötétségben. jelzés felé irányította a csónakot, és perceken belül homokot ért a fenék. A Francia levett leállította a motort, míg Jason kiugrott, megragadta a kötelet, és kihúzta a kis vízi járm partra. Levegı után kapkodott, meglepte a mellette termett férfi, aki szintén megragadta a kötelet. – Négy kéz több mint kettı – mondta az idegen, egy kínai, aki tökéletesen beszé amerikaias akcentussal. – Maga az összekötı? – Jason zavartan nyelt egyet, és csodálkozott, hogy az esı és a hull yelte el a hangját. – Milyen ostoba kifejezés – válaszolta a férfi, szintén kiabálva. – Egyszerűen egy barát! Öt perccel azután, hogy partra húzták a kis csónakot, a három férfi átment a sűrű part me k alatt, melyet hirtelen bozótos ritkás erdı váltott fel. A „barát” készített egy primitív nyvából, kis tűz égett a sűrű erdısor elıtt, amit nem lehetett látni oldalról és hátulról, va. Örültek a melegnek: a széltıl és az átázott ruháktól Bourne és d'Anjou majd megfagyott ek a tűz körül, és a Francia így szólt az egyenruhás kínaihoz. – Aligha szükséges, Gamma!

– Gamma? – kérdezte meglepve Jason. – Megtartottam néhány hagyományt a múltunkból, Delta. Valójában használhattam volna Tangó xtrottot is – mert tudod, hogy nem volt mindenkinek görög neve. A görög fenn volt tartva a vezéreknek. – Minek beszélünk hülyeségeket? Azt akarom tudni, miért vagyunk itt. Miért nem fizetted k megyünk a fenébe? – Ember... – mondta a kínai, hangsúlyozva az amerikaias szóhasználatot. – Ez a pali idege Mitıl van úgy oda? – Attól vagyok oda, ember, hogy vissza akarok menni a hajóra. Tényleg nincs idım ötórai t – És egy kis jobbféléhez mit szólna? – kérdezte a Népköztársaság tisztje hátranyúlva, és a kezét, egy üveg skót whiskyt tartott benne. – Egymás után kell innunk, de nem gondolom, ogy fertızık volnánk. Fürdünk, mosunk fogat, és tiszta kurvákkal alszunk – legalábbis az én ormányom biztosítja, hogy tiszták legyenek. – Ki a fene maga? – kérdezte Jason Bourne. – „Gamma”, ez megteszi. Echo ruházott fel vele. Ami azt illeti, hogy mi vagyok, azt a képzeletére bízom. Megpróbálkozhat a DKE-vel – a dél-kaliforniai egyetemen végeztem Berkele tudja, ahol annyi tiltakozás volt a hatvanas években. – Maga is ott volt azok között? – Isten ırizz! Merev konzervatív voltam, a John Birch Társaság tagja, legszívesebben lelö tem volna ıket. Rikoltozó férgek, akik nincsenek tekintettel nemzetük erkölcsi normáira. – Szavamra, untat ez a duma. – Gamma barátom – szólt közbe d'Anjou – tökéletes közvetítı. Kettıs, hármas, sıt feltehet oldalnak dolgozik, no persze a saját érdekében. Teljesen erkölcstelen ember, és tisztelem ezért. – Visszajött Kínába? A Népköztársaságba? – Itt lehetett a legtöbbet keresni – felelte a tiszt. – Minden elnyomó társadalom óriási eket kínál azoknak, akik hajlandók kisebb kockázatokat vállalni az elnyomottak érdekében. K ze meg a komisszárokat Moszkvában és a Keleti Blokkban. Természetesen az embernek kellen ek a nyugati kapcsolatok is, bizonyos tehetséggel is kell rendelkeznie, hogy az ez redparancsnokainak is eleget tegyen. Szerencsére kiváló hajós vagyok, baráti szívességeket zek az öböl vidékén olyanoknak, akiknek vannak jachtjaik és kis motoros hajóik. Egy nap maj visszatérek. Nagyon szeretem San Franciscót. – Meg se próbáld felbecsülni a svájci bankszámláit – mondta d'Anjou. – Inkább koncentrálj iért rendezte Gamma ezt a kis pihenıt nekünk az esıben. – A Francia elvette az üveget és iv . – Sokba fog kerülni, Echo – mondta a kínai. – Miért, magánál mi nem? Mi van? – D'Anjou továbbadta az üveget Jasonnak. – Beszélhetek a társa elıtt? – Bármit. – Kelleni fog az információ. Garantálom. Az ára ezer amerikai dollár. – Elég szép, igaz? – Elég lesz – mondta a kínai tiszt, és elvette az üveget Bourne-tól. – Maguk ketten vanna ırhajóm fél mérföldnyire van ide a déli öbölben. A legénységem azt hiszi, titkos gyűlést t ati kémeinknek. – Nekem „kell az információ, és maga garantálja”. Ezekért a szavakért ezer dollárt kell l szó nélkül, és még az is lehetséges, hogy egy tucat Csungkuo zsen van kint a bokrok között. – Vannak dolgok, amelyek bizalmon alapulnak. – De nem az én pénzem – vágta rá a Francia. – Egy sout sem kap, amíg nem tudom, mit árul. – Maga ízig-vérig gall – mondta a kínai a fejét csóválva. – Rendben van. Kapcsolatban van yával, azzal, aki többé nem követi a mesterét, hanem inkább felcsípi a maga harminc ezüstjé y csomót. – A bérgyilkos? – Fizessünk neki! – utasította Bourne, mereven nézve a kínai tisztet. Jasonra, aztán a Gamma nevű férfira nézett D'Anjou, majd felhúzta pulóverét, és kigombolt nadrágját. A csípıjéhez nyúlt, lekapcsolt egy vízhatlan pénztartó övet, kinyitotta a közép egyenként elıhúzta a bankjegyeket a kínai tiszt részére. – Háromezer a ma estéért és ezer . A többi hamisítvány. Mindig hordok magamnál plusz ezrest tartaléknak, de csak egyet. – Az információ! – vágott közbe Jason Bourne. – Ő fizetett – válaszolt Gamma. – Neki fogom címezni. – Címezze akárkinek, a fenébe is, csak mondja!

– Közös barátunk Kuangcsouban van – kezdte a tiszt d'Anjouhoz beszélve. – Ő a rádiós az I nokságon. – Volt már vele dolgom – mondta óvatosan a Francia. – Tudván, hogy találkozni fogok magával ebben az órában, feltankoltam a motort Csuhaj Sib n röviddel 10.30 után. Ott várt egy üzenet, hogy keressem meg – van egy biztonságos közvetí zt mondta, volt egy átirányított hívás Pekingen keresztül nem azonosított Jade-tornyi sürgı l. Szu Csiangnak szólt. D'Anjou elırehajolt, mindkét keze a földön. – A disznó! – Kirıl van szó? – kérdezte gyorsan Bourne. – Feltehetıen a macaói elhárítás fınöke – válaszolta a Francia –, de eladná az anyját egy t kapna érte. Ebben a pillanatban ı a közvetítıje egykori és egyetlen tanítványomnak. A júd – Akit sürgısen Pekingbe rendeltek – szólt közbe Gamma. – Biztos ebben? – kérdezte Jason. – Közös barátunk biztos benne – felelte a kínai, még mindig d'Anjoura nézve. – Szu egyik je bement az I. parancsnokságra, és ellenırizte az összes holnapi járatot Kaj-tak-ból Pekin be. Az ügyosztály felhatalmazásával helyet foglalt, egy helyet mindegyikre. Több esetben e z azt jelentette, hogy az eredeti utasokat várakozólistára tették vissza. Amikor egy tis zt az I. parancsnokságon kérte Szu személyes megerısítését, a szárnysegédje azt mondta, Mac sürgıs hivatali ügyben. Milyen hivatal van Macaóban éjfélkor? Minden zárva van. – Kivéve a kaszinókat – szólt közbe Bourne. – Ötös asztal. A Kam Pek. Tökéletesen ellenır – Ami a foglalt helyek fényében azt jelenti – mondta a Francia –, hogy Szu nem tudja biz tosan, mikor találkozik a gyilkossal. – De biztos abban, hogy eléri. Bármilyen üzenetet visz, még ha rövid utasítást is, át kel . – Jason a kínai tisztre nézett. – Juttasson ki minket Pekingbe – mondta. – A repülıtérre, géppel. Gazdag ember lesz. Kezeskedem érte. – Delta, neked elment az eszed! – kiáltotta d'Anjou. – Pekingrıl nem volt szó! – Miért? Ott senki nem keres minket, és vannak franciák, angolok, olaszok, amerikaiak, isten tudja, kik még városszerte. Mindkettınknek van útlevelünk, amivel átjutunk. – Légy észnél! – könyörgött Echo. – A hálójukba kerülünk. Tudván, amit mi tudunk, ha kisz ebb gyanú miatt is, ott helyben kinyírnának! Fel fog bukkanni újra ideát, legfeljebb napok kérdése. – Nincsenek napjaim – mondta Bourne hűvösen. – Kétszer elvesztettem a teremtményedet. Nem arom harmadszor is elveszíteni. – Gondolod, hogy lehetıséged lesz elkapni ıt Kínában? – Hol számítana legkevésbé csapdára? – Őrültség! Te ırült vagy... – Intézkedjék – utasította Jason a kínai tisztet. – Az elsı járat Kaj-takról. Amikor megk gyeket, ötvenezer amerikai dollárt adok át bárkinek, akitıl a jegyeket kapom. Küldjön valak akiben megbízik. – Ötvenezer... – Gamma rábámult Bourne-ra. Peking felett ködös volt az ég, az észak-kínai síkság felıl fújó szelek hozták a port, amel homályos barna foltokat rajzolt az égre. A repülıtér, mint minden nemzetközi reptér, hatal , a kifutópályák, a fekete betonutak több mint két kilométeres hosszúságban kanyarognak. Ha különbség a pekingi repülıtér és nyugati megfelelıi között, az a hatalmas, kupola alakú ter artozó szállodával és a különféle autópályákkal, melyek a komplexumhoz vezetnek. Habár jele zés, a funkcionalizmus érzetét kelti, a formatervezés hiányzik. Olyan repülıtér, melyet hat alkalmasságáért csodálnak, nem a szépségéért. Bourne és d'Anjou simán keresztülmentek a vámvizsgálaton, ezt megkönnyítette számukra fol kínai beszédük. Az ırök valójában kedvesek voltak, alig pillantottak kis csomagjukra, annál bbak voltak nyelvi készségükre és a foglalkozásukra. A fıtiszt kérdés nélkül elfogadta a ta két orientalista tudós meséjét, és nem kételkedett abban, hogy odatalálnak az elıadások szí tottak ezer dollárt zsenminpire – ami szó szerint a nép pénze –, és kaptak közel kétezer jü ne levette a szemüvegét, melyet Washingtonban vett barátjától, Cactustól. – Egy dolog zavar engem – mondta a Francia, amint ott álltak az elektronikus jelzıtábla elıtt, és nézték a következı három óra érkezési és indulási idıpontjait. – Miért utazna ker ak, aki fizeti, bárki is az, nyilván rendelkezésére áll kormány- vagy katonai repülıgép. – Mint a mieinknél, azokat a gépeket is be kell jegyezni, és el kell számolni velük – fel e Jason. – Bárki is az, távol kell tartania magát a bérgyilkosodtól. Úgy kell bejönnie, min lyik turistának vagy üzletembernek, aztán körülményes eljárással veszik fel a kapcsolatot. bis erre számítok.

– Őrültség! Mondd meg, Delta, ha tényleg elfogod – és hozzáteszem, hogy ez hangsúlyos „ha dkívüli képességekkel bír –, van valami elképzelésed arról, hogyan viszed ki? – Van pénzem. Amerikai pénz, nagy címletek, több mint képzelnéd. Azzal van kibélelve a za – Ezért álltunk meg a Peninsulánál, ugye? Ezért mondtad, hogy ne jelentselek ki tegnap. O t van a pénzed. – Ott volt. A hotel széfjében. Ki fogom vinni. – Pegazus szárnyain? – Nem, valószínűleg a Pan Am járatával, ahol a segítségére leszünk egy nagyon beteg barát eg, valahol menet közben mintha te adtad volna ezt az ötletet. – Akkor elmekórtani eset vagyok! – Maradj itt az ablaknál – mondta Bourne. – Van még tizenkét perc a következı kaj-taki gé de az éppúgy jelenthet két percet, mint tizenkét órát. Megyek, veszek mindkettınknek ajánd – Őrültség – mormolta a Francia, aki túl fáradt volt, hogy mást tudott volna tenni, mint rázta. Jason visszajött, olyan sarokba irányította d'Anjout, ahonnan jól láthatták az útlevélviz ajtajait, amelyek mindig zárva voltak, kivéve, ha olyan utasok jöttek, akik már túl voltak a vizsgálaton. Bourne benyúlt a zakója alá, elıhúzott egy keskeny, szépen csomagolt dobozt milyet a világ összes szuvenírüzletében látni lehet. Levette a doboz tetejét, belül keskeny vélbontó kés volt, sajátos kínai motívumok díszítették a nyelét. A hegye élesre volt köször – Fogd ezt – mondta Jason. – Tedd az övedbe! – Milyen a súlyelosztása? – kérdezte Echo, mialatt nadrágja zsebébe csúsztatta a kést. – Nem rossz. Körülbelül a penge felénél van, és a réz elég súlyos. A döfésnek pontosnak k – Igen, emlékszem – mondta d'Anjou. – Egyik elsı számú szabály az volt, hogy sose hajítsd de egy este a félhomályban észrevettél egy gurkhát, aki elintézett egy járırt, három méterr nélkül, hogy fegyvert sütött volna el, vagy kockáztatta volna a közelharcot. Bajonettje úgy lt a levegıben, mint forgó rakéta, és pontosan a járır mellkasába talált. Másnap reggel meg oltad a gurkhának, hogy tanítson meg rá minket – egyik jobban csinálta, mint a másik. – Neked hogy ment? – Eléggé jól. Idısebb voltam mindnyájatoknál, és szívesen elsajátítottam minden olyan fog em kellett nagy testi erı. Meg sokat gyakoroltam is. Láttál engem, gyakran tettél megjeg yzéseket. – Különös, erre egyáltalán nem emlékszem – mondta Jason. – Csak úgy gondoltam... sajnálom, Delta! – Nem érdekel. Megtanulok bízni olyan dolgokban, amiket nem értek. A várakozás folytatódott, és Bourne-t a Lo Vu-i várakozásra emlékeztette, amikor egyik vo a másik után jött át a határon, és semmi nem történt, amíg csak egy alacsony, bicegı, idıs m változott a szeme láttára. A 11.30-as gép több mint két órát késett. A vámvizsgálat még ö et hozzátett. – Ő az! – kiáltotta d'Anjou és egy alakra mutatott, aki épp akkor jött ki az útlevélvizsg – A bottal? – kérdezte Jason. – Sántítva? – A vacak ruhája nem tudja elrejteni a vállait! – mondta izgatottan Echo. – A szürke haj ságosan új, nem kefélte eleget, a sötét szemüveg túl széles. Mint mi, ı is fáradt. Igazad v kingi hívásnak engedelmeskednie kellett, nem volt eléggé elıvigyázatos. – Mert a „pihenés fegyver”, és ı megszegte ezt? – Igen. A múlt este Kaj-takban nagyon igénybe vette, de ami fontosabb, engedelmesked nie kell. Merde! A tiszteletdíjának százezres nagyságrendűnek kell lennie! – A szálloda felé megy – mondta Bourne. – Maradj itt, én követem – bizonyos távolságból. na, elmenekülne és elvesztenénk. – Kiszúrhat téged is! – Nem valószínű. Ez az én játszmám. Mindig mögötte leszek. Maradj itt, visszajövök érted! Jason olyan léptekkel vitte régi táskáját, mint aki elfáradt a hosszú utazásban, elvegyül oda felé tartó utasok között, szemét le nem vette az elıtte haladó szürkehajúról. Az egykor ommandós kétszer megállt, és körülnézett. Mindkétszer, ahogy megmozdult a válla, Bourne is lt és lehajolt, mintha a nadrágját porolná a lábán, vagy a táskája csatját igazítaná meg, í a nem volt látható. A tömeg egyre nıtt a recepciónál. Jason nyolc emberrel volt hátrább a g snál a második sorban, olyan láthatatlanná válva, ahogy csak lehetett, haladt elıre, folyto osan elıbbre rúgva a légitáskáját. A kommandós odaért a recepciósnıhöz, megmutatta az irata ejelentıt, és elbicegett a botjával jobb felé, a barna liftajtók irányába. Hat perccel késı ne ugyanaz elıtt a recepciós elıtt állt. Kínaiul beszélt. – Ni neng pang-csu vo ma? – kezdte, segítséget kérve. – Hirtelen jött ez az utazás, és ni

om. Csak erre az éjszakára kellene. – Nagyon jól beszéli a nyelvünket – mondta a tisztviselını, és mandulavágású szeme tágra réstıl. – Megtisztel minket – tette hozzá udvariasan. – Remélem, még jobban fogom itteni tartózkodásom alatt. Ugyanis tanulmányúton vagyok. – Az a legjobb. Nagyon sok kincs van Pekingben, máshol is természetesen, de ez a men nyei város. Nincsen szobafoglalása? – Sajnos, nincs. Minden az utolsó percben jött össze, ha érti, mit jelent ez. – Minthogy mindkét nyelven beszélek, mondhatom, ezt ugyanígy mondanánk mi is. Mindent ro hanva-rohanva. Megnézem, mit tehetek. Nem lesz valami elsırendű természetesen. – Az elsırendűt nem is tudnám kifizetni – mondta Jason szégyenlısen. – De van egy szobatá egy ágyat is megosztunk, ha szükséges. – Biztosan találunk valami ilyesmit. – A recepciós ujjai végigfutottak a nyilvántartó kön pjain. – Itt van – mondta. – Egyágyas hátsó szoba a második emeleten. Gondolom, az megfelel anyagi... – Kivesszük – egyezett bele Bourne. – Mellesleg néhány perccel ezelıtt láttam egy férfit sorban, akit biztosan ismerek. Már elment innen, de azt hiszem, régi professzorom, aki angliai tanulmányaim során tanított. Szürke hajú, bottal jár... biztos, hogy ı az. Szer felhívni. – Ó, igen emlékszem. – A recepciós átfutotta a legújabb bejelentılapokat. – Wadsworth a n seph Wadsworth. A 325-ös szobában van. De lehet, hogy téved. A foglalkozásához azt írta, ho y tengeri olajkutató Angliából. – Igaza van, akkor nem ı az – mondta Jason, csalódottan ingatva a fejét. Eltette a szobakulcsát. – El kell kapnunk! Most! – Bourne megragadta d'Anjou karját, és odébb húzta a Franciát a te nál távolabbi üres sarkába. – Most? Ilyen könnyen? Ilyen gyorsan? Hihetetlen. – Ellenkezıleg – mondta Jason, és továbbvezette d'Anjout a zsúfolt folyosón az üvegajtóso ely a szálloda bejáratát képezte. – Teljesen hihetı. Az embered gondolatait tucat különbözı le. Mutatkoznia nem szabad. Nem telefonálhat a központon keresztül, ezért a szobájában kel maradnia és várnia, amíg hívják és megkapja az instrukciókat. – Átmentek az üvegajtón, kör ltak a hosszú pulttól balra. –Kaj-tak nem sikerült tegnap, ebbıl tudnia kell, hogy most már dözött is lehet, nemcsak üldözı. Tudnia kell abból, hogy valaki felfedezte a robbanószert a utó alatt, látta ıt, és azonosította. Ragaszkodnia kell ahhoz, hogy ügyfele egyedül legyen egbeszélendı találkozón, úgy, hogy egybıl megtalálja. Ez az utolsó védelem a számára. – Tal és kezdtek felfelé menni. – És a ruhái! – folytatta a Medúza Deltája. – Át kell öltöznie. lyannak, mint volt, de olyannak sem, amilyen most. Másnak kell lennie. – Felértek a ha rmadik emeletre, és Jason d'Anjouhoz fordult. – Szavamat adom rá, Echo, hogy a fickód be lebonyolódott. Olyan feladatok járnak az agyában, hogy felérnek egy orosz sakkjátékos töpre ivel. – Most az egyetemi tanár beszél, vagy az a férfi, akit valaha Jason Bourne-nak hívtak? – Bourne – mondta David Webb, hideg szemmel, fagyos hangon. – Ha valaha az volt, mos t az. A légitáskát vállára vetve Jason lassan kinyitotta a lépcsıház ajtaját, épphogy bepréselv et és az ajtó közé. Két férfi, sötét, vékony csíkos öltönyben közeledett felé a folyosón. A aszkodtak, angolul beszéltek. Kinyitották a szobájuk ajtaját, és bementek. Jason visszahúzt a lépcsıház ajtaját, és betolta d'Anjout. Elindultak a folyosón, a szobaszámokat figyelve. 1, 339, 337 – a jó folyosón voltak, a szoba baloldalon lesz. Három indiai pár lépett ki hir elen a liftbıl, az asszonyok száriban, a férfiak szűk nadrágban. Csevegve mentek el mellet tük, szobáikat keresve, a férjeket nyilvánvalóan bosszantotta, hogy nekik kell cipelniük a somagjaikat. 335, 333,331... – Elég volt! – sikította egy nıi hang, és egy elhízott nı, hajában csavarókkal, fürdıköpe kijött egy jobb oldali szobából. Hálóinge kilógott alóla, rácsavarodva a lábára. Felhúzta, váltak a lábai, melyek méltók voltak egy rinocéroszhoz is. – A vécé nem működik, a telefonról már nem is beszélve! – Isabel, én mondtam neked! – kiáltotta a férfi piros pizsamában kihajolva az ajtón. – Ez miatt van. Aludj kicsit, és ne felejtsd el, hogy ez nem a Short Hills! Ne akadékosko dj! Nyugodj meg! – Miután nem tudom használni a fürdıszobát, nincs más választásom! Találok valami ferde s fogót, és majd kiabálok vele, mint a fene! Hol a lépcsı? Be nem szállnék azokba az istenver liftekbe. Ha egyáltalán működnek – biztosan oldalt!

A felháborodott nı elviharzott a lépcsıház felé. Két indiai párnak a háromból nehézsége v kal, végül megoldották a helyzetet néhány jól elhelyezett rúgással, és a piros pizsamás is az ajtót maga mögött, miután a felesége után kiabált rendkívül dühösen. – Olyan, mint egy o lubban! Olyan idegesítı vagy, Isabel! 329,327... 325. Ez az a szoba. A folyosó üres volt. Keleti zene dallamai hallatszo ttak az ajtó mögül. A rádió szólt, hangosan, és még hangosabb lett a telefon elsı csengésér sszahúzta d'Anjout, és halkan beszélt a fal felé. – Nem emlékszem semmilyen gurkhára és sem n járırre. – Egyik éned ezt tette, Delta – szakította félbe Echo. – Lehet, de ez most mellékes. Ez most az út végének a kezdete. Kint hagyjuk a táskáinkat. egyek az ajtónak, te gyorsan kövess. Tartsd készenlétben a kést! De azt akarom, hogy megért d, itt nem lehet hibázni – ne dobd, amíg nem feltétlenül muszáj! Ha teszed, a lábát célozd. pen csípın felül. – Te jobban bízol egy öreg ember pontosságában, mint én magam. – Remélem, nem lesz rá szükség. Ezek az ajtók lyukas furnérból készültek, és a gyilkosod alva a gondolataival. A stratégiáján töpreng, nem rajtunk. Honnan tudná, hogy tudjuk, itt van, de még ha tudnánk is, hogy kerültünk volna ilyen gyorsan ide a határon keresztül? Akar m ıt! Elkapom! Készen vagy? – Mint bármikor – mondta a Francia, letette kis útitáskáját, és kihúzta a réz papírvágó k ogta a pengét, és kiterjesztett ujjaival próbálgatta a súlypontját megkeresni. Bourne lecsúsztatta a légitáskát a válláról a földre, és nyugodtan elhelyezkedett a 325-ö lıtt. D'Anjoura nézett. Echo bólintott, és Jason nekiugrott az ajtónak, bal lábával hatalma rúgott a zár alatti részre. Az ajtó betört, szinte szétszakadt, a fa reccsent, a zsanérok ordultak. Bourne beugrott, ide-oda gurult a földön, szemével minden irányba pásztázva. – Arrétez! – ordította d'Anjou. Egy alak jött be egy belsı ajtón át – a szürke hajú férfi, a bérgyilkos! Jason talpra ugr mányára vetette magát, megragadta a haját, jobb felé majd bal felé rántotta, visszataszítot ajtókerethez. Hirtelen a Francia felkiáltott, amint a réz levélvágó kés átsuhant a levegın lt a falba, a nyele rezgett. Kicsit mellé dobta, mintegy figyelmeztetésképp. – Delta! Ne! Bourne megmerevedett zsákmánya földhöz szegezve: reménytelenül feküdt a ránehezedı súly é att. – Nézd meg! – kiáltotta d'Anjou. Jason lassan visszahúzódott, merev karokkal szorosan fog a az elıtte görnyedı alakot. Sovány, nagyon öreg ember ráncos arcába bámult, akinek ıszes h rısen ritkult. 22. Marie a keskeny ágyon feküdt, és a mennyezetet bámulta. A déli nap sugarai áttűztek az árny an ablakokon, vakító fénnyel és hıséggel töltve be a kis szobát. Izzadság csorgott az arcán blúza rátapadt nyirkos bırére. A lába sajgott a délelıtti ırültségtıl, ami úgy kezdıdött, ejezetlen tengerparti úton, amely a lenti sziklás parthoz vezetett – nagy butaság volt, de akkor ez volt az egyetlen, amit tehetett; már-már azt hitte, megırül. Az utca zaja felhallatszott, magas hangok kakofóniája, hirtelen kiáltások, biciklicsen gık, teherautók és buszok dudáinak, tülkölése. Olyan volt, mintha Hongkong egyik nyüzsgı, f s részét kiszakították volna a szigetrıl, és idehelyezték volna egy távoli helyre, ahol szé yó, végtelen mezık és távoli hegyek helyettesítik a Victoria-kikötıt és a hatalmas, kıbıl é sorait. Bizonyos értelemben ez az áthelyezés meg is történt, legalábbis úgy látszott. Tuen iniatűr városa egyike azoknak a speciális keleti jelenségeknek, amelyek a Kowloontól északr fekvı Új Területeket jellemzik. Egy évvel ezelıtt kopár folyóparti síkság volt ez, aztán g nek indult, kövezett utak, gyárak, bevásárlóközpontok épültek, terjeszkedı lakótelepek emel indez azokra a délrıl idetelepedıkre alapozva, akik lakás és állás reményében ideözönlöttek s magukkal hozták a Hongkongra jellemzı kereskedési lázat. Ezek nélkül megmaradtak volna ár lan ösiségükben, nyugalmukban – hiszen Kuangtung, azaz Kanton tartomány gyermekei voltak, nem a világvárosi Sanghajéi. Marie a hajnal elsı fényére felébredt, álma zaklatott volt a lidércnyomástól – és tudta, héz idı áll elıtte, amíg Catherine felhívja. Tegnap késı este telefonált, Marie-t fölriaszt elybe a kimerültségtıl zuhant, csak azért, hogy elmondja neki: sok furcsa dolog történt, de ezekbıl talán nemsokára jó hírek következnek. Találkozott egy férfival, akit nagyon érdekel ügye, egy figyelemre méltó férfival, aki segíteni tud. Marie maradjon a lakásban a telefon közelében arra az esetre, ha további fejlemények következnének be. Miután Catherine utasíto rra, hogy ne mondjon se nevet, se semmi konkrétumot a telefonba, Marie nem csodálkoz

ott a hívás rövidségén. – Elsı dolgom lesz reggel, hogy hívlak, drágám! – Ezzel Catherine l a telefont. Minthogy nem hívta 8.30-ig, 9.30-ig, majd 9.36-ig sem, Marie nem bírt to vább várni. Megértette, hogy nevet nem szabad mondania, de jól ismerték egymás hangját, és rine-nak meg kell értenie, hogy David Webb feleségének is joga van arra, ami neki „elsı do lga reggel”. Marie tárcsázta Catherine hongkongi lakásának számát. Nem vette fel, ezért még egyszer hí gy biztos legyen benne, jól tárcsázott. Semmi; Idegességében gondolkodás nélkül felhívta a st. – Staples külügyi tisztviselıt kérem. Egy barátja vagyok Ottawából. Szeretném meglepni. – Milyen tiszta a hang, szivi. – Nem Ottawában vagyok, itt vagyok – mondta Marie, és tisztán maga elé tudta képzelni a t nı arcát. – Sajnálom, szivi, Mrs. Staples házon kívül van, és üzenetet sem hagyott. A fınök is kere nem ad meg egy számot, ahol... Marie letette a telefont, szinte pánikban. Már majdnem tíz óra, és Catherine koránkelı. „ sı dolgom reggel” 7.30 és 9.30 között lett volna esedékes, és nem 10-kor, fıleg nem ilyen k között. Aztán tizenkét perc múlva megszólalt a telefon. Ezzel kezdetét vette a másikfajta p – Marie? – Catherine, jól vagy? – Igen, persze. – Azt mondtad, elsı dolgod lesz reggel! Miért nem hívtál elıbb? Majdnem elvesztettem az e zemet. Tudsz beszélni? – Igen. Nyilvános fülkében vagyok. – Mi történt? Mi történik? Ki az a férfi, akivel találkoztál? Rövid szünet következett a hongkongi oldalon. Egy másodpercig zavarónak tűnt, és Marie tu , miért. – Azt akarom, hogy nyugodj meg, drágám – mondta Catherine. – Nem hívtalak elıbb, m nnyi pihenésre van szükséged, amennyi csak lehetséges. Megkapod majd a válaszokat, amikre vársz, amikre szükséged van. A dolog nem olyan borzasztó, mint gondolod, és muszáj nyugodtn k maradnod. – A szentségit, nyugodt vagyok, csak érthetıen érzékeny! Mi a fenérıl beszélsz? – Biztosra mondhatom, hogy a férjed él. – Én meg elmondhatom, hogy nagyon jól csinálja, amit csinál – amit csinált. Nem mondtál s . – Néhány perc múlva indulok hozzád. A közlekedés rohadt, mint mindig. Sıt, most még rossz ai-angol tárgyalások biztonsági intézkedései miatt, mindenütt áll a forgalom, de ott leszek , legfeljebb két óra múlva. – Catherine, feleletet akarok! – Viszem, legalábbis egy keveset. Pihenj, Marie, próbálj meg lazítani! Minden rendben le sz. Nemsokára ott vagyok. – Ez a férfi – kérdezte David Webb felesége – veled lesz? – Nem, egyedül jövök, senki nem lesz velem. Beszélgetni akarok veled. Vele majd késıbb ta zol. – Rendben van. Catherine hangjában volt valami különös – töprengett Marie, miután letette a kagylót. Vag a baj, hogy Catherine gyakorlatilag nem mondott semmit, miután tisztázta, hogy nyíltan beszélhet, mert nyilvános fülkében van? Az a Catherine, akit ismert, megpróbálta volna elo zlatni megrémített barátnıje félelmeit, legalább egy megnyugtató információval. Valamivel, David Webb felesége csak megérdemel ennyit? Ehelyett Catherine úgy beszélt, mint a dipl omata, csak célozgatott, de nem mondott semmit. Valami nincs rendben, de nem tudja megérteni, hogy mi. Catherine eddig védelmezte, hatalmas kockázatot vállalva egyrészt hiv atalosan, amiért nem kérte a konzulátus hozzájárulását, másrészt személyesen is, mert folyt kai veszélynek tette ki magát. Marie tudta, hogy hálát kellene éreznie, elmondhatatlan hálá ehelyett a kételkedés növekvı érzése kerítette hatalmába. Mondd újra, Catherine – mondta ma mondd, hogy minden rendben lesz! Nem tudok tovább gondolkodni. Nem tudok gondolko dni itt! Ki kell mennem innen... levegıt kell kapnom! Bizonytalanul a ruhái után tapogatózott, melyeket tegnap este vettek, hogy Tuen Munb a érkeztek. Catherine elvitte ıt orvoshoz, aki ellátta a lábát, bekötözte gézzel, kórházi p dott neki, és azt tanácsolta, vegyenek könnyű, vékony vászoncipıt, ha az elkövetkezı néhány szabb sétára akar indulni. Valójában Catherine vásárolta a holmikat, mialatt ı az autóban v tt, és ha figyelembe vesszük a feszültséget, amit Catherine érezhetett, mégis hasznos és sz

lgokat válogatott össze. Halványzöld könnyű pamutszoknyát, melyhez fehér pamutblúz tartozot fehér táskát. Még könnyű, laza sötétzöld pantallót is vett, és még egy blúzt. Mind híres d rült utánzatai voltak, errıl tanúskodtak a címkék is. – Nagyon szépek, Catherine! Köszönöm. – Mennek a hajadhoz – mondta a barátnıje. – Nem mintha ezt bárki észrevenné Tuen Munban – arom, hogy maradj a lakásban –, de lehet, hogy néha ki kell menned valamiért. És minthogy é a hivatalomban leszek, arra az esetre, ha szükséged lenne valamire, tettem egy kis pénzt a táskádba. – Gondolom, nem kell elmennem a lakásból, ha most veszünk néhány dolgot a piacon. – Nem tudok többet arról, mi van Hongkongban, mint te. Lin olyan dühös, lehet, hogy kiás alami régi gyarmati törvényt, és háziırizetbe vesz... Van egy cipıáruház a Blossom Soon utc neked kell bemenned, hogy felpróbáld a vászoncipıt. Természetesen veled megyek. Eltelt néhány perc, és Marie megszólalt. – Catherine, honnan ismered ilyen jól ezt a hely t? Kinek a lakása ez? – Egy barátomé – mondta Staples, minden további magyarázat nélkül. – Jóformán sosem haszn hogy ide jövök, ha teljesen egyedül akarok lenni. Catherine nem mondott többet, a téma be volt fejezve. Bár az éjszaka nagy részét átbeszél Marie-nek nem sikerült több információt kiszednie belıle. Ez olyan téma volt, amirıl Cathe e egyszerűen nem akart beszélni. Marie fölvette a nadrágot és a blúzt, és beleerıltette lábát a vászoncipıbe. Óvatosan lem kiment a forgalmas utcára, tudatában annak, hogy vonzza a bámuló pillantásokat. Azon töpren ett, vajon nem kellene-e inkább visszamennie. Nem ment, élvezte a néhány percnyi szabadság ot, amely a kis lakásba való bezártság után úgy hatott rá, mint a pezsgı. Lassan lépkedett ert fájt a lába, de elbűvölték a színek, a nyüzsgés és a végeérhetetlen zsivajgás, ami körü kongban, itt is rikító reklámfeliratok emelkedtek mindenütt a házak falán, mindenütt embere yüzsögtek az út menti standok és az üzletek elıtti árubemutatók körül. Olyan volt, mintha a egy szeletét kimetszették volna, és ideültették át a hatalmas határterületre. Rábukkant egy befejezetlen útra egy mellékutcában, a munkálatokat hirtelen hagyhatták abb , mert használaton kívüli gépek és szerszámok álltak az út mentén. Egyik oldalt egy oszlop ai jelzést látott. Óvatosan lépkedve elindult az úton a kihalt part felé, és leült egy szik szabadság perceit a béke értékes percei váltották fel benne. Nézte a Tuen Munból induló vi jókat és azokat, amelyek a Népköztársaság felıl érkeztek. Halászhajókat látott, hatalmas há ni, míg azok, melyek az Anyaországból jöttek, többnyire kis teherhajók voltak, áruval megra va. Voltak itt szürke vízi járırhajók, melyeken a Népköztársaság zászlója lengett. Baljósla erek meredtek mindkét oldalukon, egyenruhás férfiak álltak mellettük mozdulatlanul, távcsıv pásztázva a környéket. Egyszer-másszor elhúztak a bárkák között, kiprovokálva a halászok iz kulálását. Egykedvű reagálás volt a válasz, amint az ırhajó lassan megfordult, és tovasiklo z csak játék, gondolta Marie. Észak nyugodtan gyakorolja a totális ellenırzést, míg a Délne hagyták a tiltakozás jogát, ha zavarják halászterületeit. Az elıbbi erejét nehéz acél és fe katonák biztosították, az utóbbiét puha hálók és az állhatatosság. – Csing-csa! – kiáltotta háta mögül a távolból. – Sej! – kiáltotta egy másik. – Ni cai csen kan semma? Marie megfordult. Két férfi az út felsı végén futni kezdett, kiáltásaikat neki címezték, alamire. Ügyetlenül feltápászkodott, megtámaszkodott a sziklán, mialatt azok feléje futotta Mindketten valamilyen félkatonai szervezet egyenruháját viselték, és ahogy nézte ıket, rájö y nagyon fiatalok, késı tizenéves korúak, legfeljebb húszévesek. – Bu hszing! – mondta a magasabbik, visszanézve a dombra, és intett a társának, hogy fogj meg a nıt. Bármi volt ez, gyorsan történt. A másik fiú hátracsavarta a karját. – Hagyják abba! – kiáltotta Marie, küszködve. – Kik maguk? – A hölgy angolul beszél – jegyezte meg az elsı fiatalember. – Én is beszélek angolul – mondta büszkén, kenetteljesen. – Dolgoztam egy ékszerésznél Ko – Újra végignézett a befejezetlen úton. – Akkor mondja meg a barátjának, hogy vegye le rólam a kezét! – A hölgy nem mondja meg nekem, mit csináljak. Én mondom meg a hölgynek. A fiatalember közelebb lépett, szeme Marie blúz alatt domborodó keblére tapadt. – Ez lezá , tilos a partnak erre a részére jönni. A hölgy nem látta a jelzést? – Nem olvasok kínaiul. Sajnálom, elmegyek. Csak mondja meg neki, hogy engedjen el. – M arie hirtelen megérezte, hogy a fiatal fiú teste hozzátapad. – Hagyja abba! – kiáltotta, de halk nevetést hallott, és forró leheletet érzett a nyakán. – A hölgy találkozni akart egy hajóval, amin bűnözık vannak a Népköztársaságból? Jelt ado

aknak? – A magasabb kínai mindkét kezét Marie blúzához emelte, ujjai a felsı gombokon. – Rejteget talán rádiót, jelzıkészüléket? A mi kötelességünk, hogy megtudjuk. A rendırség – Az isten verje meg, vegyék le a kezüket rólam! Marie dühösen kapálózott, rugdalni próbált. A mögötte álló fiú hátrarántotta, míg a magas lábát, és saját lába közé szorítva átkulcsolta. Nem tudott mozdulni, teste szorosan élı sat szilárdan állt a sziklás parton. A vele szemben álló kínai elszakította a blúzát, majd a me és mindkét kezével megragadta a mellét. Marie kiáltani és sikoltozni kezdett, mígnem két u gszorította a torkát, és nem jött ki hang belıle, csak rekedt köhögés. A zürichi lidércnyom – erıszak és halál a Guisan rakparton. Elcipelték egy magas fűvel benıtt helyre, a mögötte álló fiú rátapasztotta tenyerét a szá ejét vegye minden kiáltozásnak, átkulcsolta jobb karjával a nyakát, hogy levegıt is alig ka t, úgy vonszolták elıre. Ledobták a földre, egyik támadója puszta hasával takarta be az arc másik a pantallóját kezdte lerángatni róla, lába közé mélyesztve a kezét. Ez most Zürich v hideg svájci levegı helyett a nyirkos keleti hıség, a Limmat helyett másik folyó, sokkal s esebb és még kihaltabb, egy állat helyett kettı. Érezte a magasabb kínai testét ránehezedni e pánikszerű, dühödt támadásait, amiért nem volt képes belehatolni, mert kétségbeesett ráng dályozta a támadást. Egy pillanatra az arcán fekvı fiú a nadrágja alá nyúlt, és Marie elıtt tt a világ! Belemélyesztette fogait a fölötte feszülı húsba, de úgy, hogy kiserkent a vér, an a megsérült hús ízét. Őrült sikítás, a karjai kiszabadultak. Rúgott egyet, amint a fiatal kínai legurult róla h szorított kézzel, felrántotta térdét, a csípıjét megfeszítve, tíz körmével az elkerekedett gasabbik kínai arcának esve, miközben már ordított, kiabált, jajgatott úgy, ahogy soha élet azelıtt nem tette. Heréit szorítva a nadrágja alatt, a feldühödött fiú rávetette magát, de m az erıszak volt napirenden, hanem el akarta hallgattatni az asszonyt. Marie fuld oklott, elsötétedett elıtte a világ – aztán hangokat hallott a távolból, izgatott hangokat. a, hogy még egy utolsó segélykiáltást kell hallatnia. Kétségbeesésében körmeit a fölötte le ette, mire egy pillanatra lazult a száján a szorítás. – Ide! Idelenn! Jöjjenek! Egyszer csak testek kavarogtak körülötte; hallotta a csattanásokat, puffanásokat, rúgások dühödt kiáltásokat, de ez az ırület már nem rá irányult. Aztán elsötétült elıtte minden, u ak részben vonatkoztak saját magára. „David! David, az isten szerelmére, hol vagy? Maradj é etben, egyetlenem! Ne hagyd, hogy megint elvegyék az eszedet! Mindenekelıtt azt ne h agyd! Az enyémet is akarják, de nem engedem! Miért teszik ezt velünk? Ó istenem, miért?” Kis házban tért magához, egy ablaktalan helyiségben fiatal kínai nı törölgette a homlokát ruhával. – Hol? – suttogta Marie. – Mi ez? Hol vagyok? A lány kedvesen mosolygott és megrántotta a vállát, bólintott egy férfi felé, aki a szoba végében állt. A kínai férfit Marie harminc év körülinek gondolta, trópusi ruhába öltözött, guayaberát viselt. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta a férfi enyhe akcentussal, de tiszta ango lsággal –, a nevem Csi-taj, a Hongcsoui Bank Tuen Mun-i fiókjában dolgozom. Maga egy méterá uüzlet hátsó szobájában van, ami a barátomé és ügyfelemé, Mr. Csangé. Ők hozták magát ide, ember támadta meg magát, a Di-di Csing Csa tagjai, amit úgy lehetne fordítani, hogy Fiat alok Segédrendırsége. Ez egyike azoknak a jól hangzó társadalmi programoknak, melyeknek sok hasznuk van, de esetenként rohadt almákat is teremnek – ahogy maguk, amerikaiak mondják. – Mibıl gondolja, hogy amerikai vagyok? – A beszédébıl. Amíg önkívületben volt, beszélt egy férfiról, Davidról. Kétségtelenül ked g akarja találni. – Mit mondtam még? – Igazából semmit. Nem volt összefüggı a beszéde. – Nem ismerek senkit, akit Davidnek hívnak – mondta határozottan Marie. – Legalábbis ilye nevű barátom nincs. Ezek delíriumos szövegek lehettek. – Nem lényeges. Az a lényeges, hogy jól legyen. Nagyon szégyelljük és sajnáljuk, ami tört – Mi van a két punkkal, a gazemberekkel? – Bevitték ıket, és megbüntetik. – Remélem, tíz év börtönt kapnak. A kínai a homlokát ráncolta. – Ehhez szabályos rendırségi eljárás szükséges – szabályos f llgatás, tárgyalás a hatóságok elıtt. – Marie a bankárra bámult. – Nos, ha óhajtja, elkísér közreműködöm, mint tolmács, de azt gondoltuk, hogy elıbb megkérdezzük a véleményét errıl. A ment keresztül – és egyedül van itt Tuen Munban, olyan okok miatt, amiket csak maga tud

.

– Nem, Mr. Csi-taj – felelte Marie halkan. – Inkább nem követelek büntetést. Jól vagyok m bosszúállás nem elsırangú kérdés számomra. – De számukra igen, madame! – Mire gondol? – A támadói majd hazaviszik a szégyenüket a hálószobájukba, ahol a teljesítmény rosszabb, tnál. – Értem. Még fiatalok... – A ma délelıtti, ahogy megtudtuk, nem az elsı ilyen támadásuk volt. Erkölcstelenek, és m ll leckéztetni ıket. – Ma délelıtt? Ó, istenem hány óra van? Mennyi ideje vagyok itt? A bankár az órájára nézett. – Közel egy órája. – Vissza kell mennem a szállásomra, a lakásba azonnal. Nagyon fontos. – A lányok meg akarják varrni a ruháit. Kiváló gyorsasággal dolgoznak, nem tart sokáig. M ellett azt gondolták, nem akar fölkelni a ruhái nélkül. – Nincs idım. Azonnal vissza kell mennem. Ó, Jézusom! Nem tudom, hol van, és nem tudom a címet sem. – Ismerjük a házat, madame! Egy magas, vonzó, egyedülálló fehér nıt észrevesznek Tuen Mun eszéd terjed. Azonnal odakísérjük. – A bankár megfordult, gyorsan mondott valamit kínaiul a g nyitott ajtó felé a háta mögött, mialatt Marie felült. Hirtelen megpillantott egy csomó e rt, akik befelé nézegettek. Fájós lábára állt, megállt egy percig ingadozva, de lassan viss rte az egyensúlyát, összefogva magán szakadt blúza foszlányait. Az ajtó kinyílt, és két öregasszony lépett be, mindketten ragyogó, fényes selymet hoztak jukon. Az egyik kimonószerű öltözék volt, amit az asszony gyengéden áthúzott a fején, hogy a eltakarja szakadt blúzát, és a széttépett pantalló nagy részét. A másik darab hosszú, szé volt, amit a csípıje köré csavartak és megkötötték, szintén gyengéden. Marie idegességében hogy mindkét darab remekmű a maga nemében. – Jöjjön, madame! – mondta a bankár, megérintve a könyökét. – Elkísérem. Kimentek a műhelybıl, Marie bólintott és mosolyogni próbált, amint a sok kínai férfi és n lt elıtte, sötét szemükben szomorúság fénylett. Visszament a kis lakásba, levette a gyönyörű köntöst és az övet, lefeküdt az ágyra, és me ndolni semmire. A párnába temette az arcát, megpróbálta elterelni fejébıl a délelıtt iszony lékképeit, de lehetetlennek tűnt. Ehelyett kiverte a verejték, és minél szorosabbra zárta a emét, annál rémítıbb képek rohanták meg, összekeveredve a szörnyű zürichi emlékekkel a Guis ahol Jason Bourne megmentette az életét. Elfojtott egy kiáltást, és reszketve fölkelt az ágyról. Kiment a kis konyhába, elfordítot csapot, és egy pohárért nyúlt. A víz lassan, vékony sugárban folyt a csapból. Marie kifejez szemmel figyelte, amíg megtelik a pohár, gondolatai máshol jártak. Elzárta a vízcsapot, megitta a langyos vizet, és visszament a szűk kis szobába, amely hár m funkciót volt hivatott ellátni, nappali, háló és ebédlı volt egyben. Megállt az ajtóban, rájött, mi olyan furcsa ebben a menedékhelyben. Igazából cella, mintha csak valami börtönb lenne. Rosszabb is talán, igazi magánzárka. Újra elszigetelték a gondolataival, a félelméve Odament az ablakhoz, mint ahogy a fogoly tenné, és a kinti világot fürkészte a szemével. Am t látott, csak cellája meghosszabbításának tűnt. Odalenn a zsúfolt utcán sem lett volna sza Nem olyan világ ez, amelyet ismer, és nem is látja ıt szívesen. A reggeli obszcén ırülettıl en függetlenül betolakodó, aki nem ért meg senkit, és akit nem ért meg senki. Egyedül van, a magányosság az ırületbe kergeti. Marie dermedten nézett az utcára. Az utca? Ő állt ott! Catherine! Ott állt egy férfival e y szürke autó mellett, fejüket hátrafordítva néztek három másik férfit, akik tíz méterre ál autónál. Mind az öten feltűnık voltak, mert nem volt hozzájuk hasonló más ember az utcán. Nyugatiak voltak a kínaiak tengerében, idegenek egy ismeretlen helyen. Nyilvánvalóan i zgatottak voltak, nyugtalanította ıket valami, folyton bólogattak, minden irányban nézelıdt k, különösen az utca túloldalára. A garzonházra. Három férfinak szabályosan rövidre nyírt h tonai hajvágás – tengerészek. Amerikai tengerészgyalogosok! Catherine társa, a frizurájából ítélve civil, gyorsan beszélt, mutatóujjával a levegıt bö e ráismert. A férfi a külügyminisztériumból, aki meglátogatta ıket Maine-ben! A halszemű ál aki folyton a homlokát dörzsölte, és alig tiltakozott, amikor David azt mondta, nem bízik benne. Mc-Allister! Ő az a férfi, akirıl Catherine mondta, hogy találkoztak. Hirtelen a félelmetes kirakójáték borzalmas és absztrakt darabjai összeálltak, amint Mari igyelte a lenti jelenetet. A két tengerészgyalogos a második autóból átjött az utcán, és sz

z egyik Catherine mellé állt, röviden beszélt McAllisterrel, és elfutott jobbra, kihúzva eg kis kézi adóvevıt a zsebébıl. Catherine mondott valamit az államtitkárnak, és felnézett a ra. Marie elugrott az ablaktól. „Egyedül leszek, nincs senki velem?” Csapda volt! Catherine Staples átállt! Most már nem barát, hanem ellenség! Marie tudta, hogy futnia kell. Az isten szerelmére, gyerünk! Megragadta a fehér táskát a pénzzel, egy má percig a selymekre nézett, amelyeket az üzletben kapott. Felmarkolta ıket, és kirohant a lakásból. Két folyosó volt a házban, az egyik széltében futott a ház utca felıli frontjával párhuza a jobb felé esı lépcsıház az utcára vezetett, a másik keresztezte ezt T betűhöz hasonlóan, ezetett. A hátsólépcsıt szemét szállítására használták, az ottani sikátorban álló ládákhoz. lesleg mutatta meg, amikor megérkeztek, elmagyarázva: rendelet tiltja, hogy a szemet et kitegyék az utcára, mert az Tuen Mun fıútvonala. Marie odafutott a hátsó lépcsıház ajtajához, és kinyitotta. Elállt a lélegzete, mert egy egemberbe ütközött, akinek cirokseprű volt a kezében. A férfi rásandított egy pillanatra, a grázta a fejét, egyfajta élénk kíváncsiság kifejezésével az arcán. Marie kilépett a sötét l ig bement. Kicsit nyitva hagyta az ajtót, hogy lássa Catherine-t kirohanni az elsı lépcsıhá felé. Ha észreveszi majd, hogy a lakás üres, gyorsan visszafordul, és lerohan az utcára Mc llisterhez és a tengerészgyalogos egységhez, így Marie visszasurranhat a lakásba, hogy magá oz vegye a ruhákat, melyeket Catherine vett neki. A pánikban, ami elfogta, csak futóla g gondolt rá, helyettük a selymeket kapta fel, nem mert értékes perceket tölteni azzal, ho gy kiszedi a szekrénybıl, ahová Catherine akasztotta ıket csomó más dolog közé. Most viszon e jutottak. Nem sétálhat, még kevésbé futhat az utcákon szakadt blúzban és rongyos nadrágba oppá! Valami nem stimmel. Az öregember! Csak áll és bámul az ajtónyílásban. – Menjen innen! – suttogta Marie. Lépések. A magas sarkak gyorsan csattognak az elsı lépcsıházban. Ha ez Catherine, akkor e kell haladnia a keresztfolyosó elıtt, hogy a lakáshoz jusson. – Teng ji teng! – kiáltotta az öreg kínai, aki még mindig mozdulatlanul állt a söprűjével ig ıt bámulta. Marie beljebb húzta az ajtót, csak résnyi nyílást hagyott. Catherine tűnt föl, rövid, kíváncsi pillantást vetett az öregemberre, valószínűleg hallot gas, dühös hangját. Megállás nélkül folytatta útját, csak az érdekelte, hogy mielıbb a laká e várt, szívverése szinte visszhangzott a sötét lépcsıházban. Aztán meghallotta a szinte hi hangot. – Nem! Marie! Marie, hol vagy? – A léptek mint a kalapácsütések kopogtak a cementl pokon. Catherine megfordult, szaladni kezdett az öreg kínai és az ajtó felé. – Marie, nem a történik, amire gondolsz! Az isten szerelmére, állj meg! Marie Webb megpördült, futni kezdett lefelé a sötét lépcsıkön. Hirtelen ragyogó sárga fén llant fel a sötét lépcsıházban, éppolyan hirtelen el is tűnt. A földszinti kaput három emel ejjebb kinyitották, egy sötét öltönyös alak gyorsan belépett, egy tengerészgyalogos indult lyére. A férfi futott felfelé a lépcsın, Marie behúzódott a második emeleti pihenı sarkába. elérte az utolsó lépcsıt, befordulni készült a korlátba fogódzkodva. Marie elıugrott, kezé ben a felnyalábolt selymek voltak, arcul csapta a katonát, aki elvesztette az egyensúl yát. Marie vállával a férfi mellkasába bokszolt, aki ettıl hátraesett a lépcsın. Marie resz utott le mellette a lépcsısoron, miközben föntrıl hallotta a kiáltozást. – Marie! Marie! Tudom, hogy te vagy az! Az isten szerelmére, hallgass meg! Kirohant az utcára, ahol újabb lidércnyomás vette kezdetét a vakító Tuen Mun-i napfényben esztülfutott az úton a lakóházak épületsora mögött, lába vérzett már a vászoncipıben. Futtá nószerű selyembe, megállt egy szemetesláda mellett, ahol kibújt zöld nadrágjából és a kukáb je köré csavarta a sálat, hogy eltakarja a haját, és a következı keresztutca felé futott, a a fıutcára vezetett. Másodpercek alatt elérte, és olyan embertömegben járt már, amely Hongk gy szeletét idézte a gyarmat Új Területén. Átvágott az utcán. – Ott! – kiáltotta egy férfihang. – Az a magas! Újrakezdıdött az üldözés, de hirtelenül, minden jelzés nélkül, valahogy másképp. Egy férf járdán, de hirtelen megállt, mert egy kerekes árusítókocsi elállta az útját. Megpróbálta to ezével egy süllyesztett, forró zsírral teli fazékba nyúlt. Feljajdult, és felborította a ko Most a tulajdonos kiabált, kártérítést követelt, ı és mások körülfogták a tengerészgyalogo járdaszegélyhez. – Ott van a szajha! Amint meghallotta ezeket a szavakat, Marie szembetalálta magát egy csoport vásárolni i nduló asszonnyal. Jobbra fordult, és befutott egy másik mellékutcába, amelyrıl egyszer csak kiderült, hogy zsákutca, egy kínai templom fala zárta el. És újra megtörtént! Öt fiatalembe

k a félkatonai egyenruhában, bukkant elı egy átjáróból, és intettek neki, hogy menjen továb – Jenki bűnözı! Jenki tolvaj! – A kiáltások állandóan ismétlıdtek az idegen nyelven. A fi összezárt karokkal körülvették a rövidre nyírt hajút, és erıszak nélkül a falhoz szorítva – Menjetek az utamból, faszok! – kiáltotta a tengerészgyalogos. – Menjetek, vagy megbánjá kölykök! – Ha felemeli a karját vagy egy fegyvert... – kiáltotta egy hang a háttérbıl. – Nem is volt szó semmilyen fegyverrıl! – tört ki a Victoria-hegyi katona. – De ha megteszi – folytatta a hang –, elengedik a karjukat és az öt Di-di Csing Csa – ak ket annyiszor edzettek amerikai barátaink –, egy emberként fognak fellépni. – Az isten verje meg, uram! Én csak a dolgomat akarom tenni! Ez nem a maguk ügye! – Attól tartok, igen. Olyan okok miatt, amit maga nem ismer. – Egy szart! – A tengerészgyalogos a falnak dılt, elakadó lélegzettel. Öt mosolygó, fiata nézett szembe vele. – Laj! – szólt egy asszony Marie-hez, rámutatva egy széles, furcsa alakú ajtóra, amelyen volt látható kilincs, és amely úgy tűnt, hogy zsúfolt, de kivehetetlen jellegű helyiségbe . – Hsziao hszin! Ovat-san! – Óvatosan? Értem. – Egy kötényes alak nyitotta ki az ajtót, és Marie beugrott, azonnal m pta a metszı hideg levegı. Hatalmas hűtıkamrában volt, ahol tömérdek tıkehús lógott a kampó ezet alatt, csupasz villanykörték adtak némi fényt. A kötényes férfi hosszú percig várt, fü . Marie reszketett a vékony selyemben és karjával csapkodott, hogy védekezzen a metszı, cs ontig ható hideg ellen, ami hirtelen csapta meg a külsı hıség után. Végül a kötényes intett sse. Marie így is tett, vacogva haladt a tıkehúsok között, mígnem elérték a hatalmas frizsi ejáratát. A kínai elfordított egy fémkallantyút és a nehéz ajtó kinyílt. Bólintott Marie fe etve kilépett. Hosszú, keskeny, üres hentesüzletben találta magát, a bejárati oldal ablakai sillogott a nádfüggöny a déli napfényben. Ősz férfi állt a pult mögött a távoli ablaknál, a zve. Intett Marie-nek, hogy gyorsan menjen oda. Marie megint engedelmeskedett, és és zrevett egy furcsa alakú virágkoszorút a bejárati ajtó felett, amely úgy tűnt, most zárva v Az idısebb férfi mutatta neki, hogy nézzen ki az ablakon. Széthúzott két nádszálat, és ki egdöbbenve attól, amit látott. A kutatás izgatottan folyt odakint. A tengerészgyalogos had onászva járt üzletrıl üzletre. Látta Catherine Staplest és McAllistert. Izgatott társalgást ttak egy csoport kínaival, akik nyilvánvalóan tiltakoztak, mert az idegenek ilyen feltűnıe n megzavarták Tuen Mun békés életét. McAllister pánikban valami sértıt mondhatott egy nála bb, keleti öltözéket viselı öregnek, aki most méltatlankodott, és fiatalabb, hűvösebb fejűe títani. Az államtitkár hátrált, fölemelt kézzel próbálta ártatlanságát bizonyítani, míg Cat való erıfeszítést téve, hogy megszabaduljanak a dühös tömegtıl. Hirtelen a megégett kezű tengerészgyalogos érkezett futva az utcán, csattanó üvegek röpte az útját, elesett, miközben gurult a járdán, és jajgatott fájdalmában, ahogy a keze a beton . Fiatal kínai üldözte, a harci művészetek oktatóinak fehér tunikájába és térdig érı nadrág talpra ugrott, és amint ellenfele rárohant, egy bal alsó horoggal vesén ütötte, amit jobb zel bevitt ökölcsapás követett a kínai arcába, majd tovább öklözte, miközben ordított a fáj keze miatt. Egy utolsó tengerészgyalogos is érkezett az utcába, egyik lábára sántítva, vállai megeres mint aki nagyot esett – leesett néhány lépcsıfoknyit –, gondolta Marie, ahogy ámulva figye . Odament kínlódó társához, és nagyon hatékony volt. Az öntudatlan harcművészet-tanár beölt amatır próbálkozásait a judó-szakértelem terén meghiúsították a becsapódó öklök és jól irán Hirtelen, minden figyelmeztetı jel nélkül, keleti zene kakofóniája söpört végig az utcán, mok és egyszerű, fából készült zeneszerszámok fülsiketítı hangja. Egy zenekar jött, mögötte ékesített táblákkal követte. A verekedés abbamaradt, mindenki megállt leeresztett karral. nd lett Tuen Mun kereskedelmi fıútvonalán. Az amerikaiak megzavarodtak, Catherine Stap les alig tudta türtıztetni idegességét, McAllister pedig kétségbeesésében földobta a kezét Marie szó szerint hipnotizáltan bámulta a kinti változást. Minden megállt, mintha vezénys ngzott volna el valami felsıbbség részérıl, aminek nem lehet ellentmondani. Látószögét megv a a nádszálak között, és a közeledı menetet kezdte figyelni. Csi-taj, a bankár vezette! A h let felé tartott! Szeme tágra nyílt, látta, ahogy Catherine Staples és McAllister elfutnak az üzlet elıtt ö everıdı furcsa gyülekezet mögött. Aztán az utca túlsó felén a két tengerészgyalogos még egy a vadászatot. Mindnyájan eltűntek a vakító napfényben. Kopogtak a bejárati ajtón. Az ısz férfi elfordította a reteszt, és kinyitotta. Csi-taj, a bankár belépett és meghajolt Marie elıtt. – Tetszett a parádé, madame?

– Nem vagyok biztos abban, hogy parádé volt. – Temetési menet a halottakért. Ez esetben nem kétséges, hogy azokért a fagyott állatokér Vu hűtıházában. – Maga? Az egészet kitervelték? – Csak elıkészületeket tettünk, mondhatnám – magyarázta Csi-taj. – Északi unokatestvérein intézik, hogy átjönnek a határon – nem a tolvajok, hanem a családtagok, mert együtt akarna enni –, és a katonák el akarják fogni ıket, hogy visszaküldjék. Felkészültnek kell lennünk, védhessük a mieinket. – De én? Maga tudta? – Figyeltünk és vártunk. Maga bujkál, menekül valaki elıl, csak ennyit tudunk. Maga azt m ta, nem akar a hatóságokhoz fordulni, hogy vádat emeljen. Ideirányították az utcáról. – Az asszonyok sora a bevásárlótáskákkal... – Igen. Elálltak az utat, amerre ment volna. Segítenünk kellett magának. Marie az aggódó arcokra nézett a nádfüggöny mögötti tömegben, és a bankárhoz fordult. – H hogy nem vagyok bűnözı? – Nem számít. A maga ellen elkövetett gyalázat, amit két emberünk tett, az számít. Emelle ame, nem úgy néz ki és nem úgy beszél, mint ahogy az igazságszolgáltatás elıl menekülık. – Nem is vagyok az. És tényleg szükségem van segítségre. Vissza kell jutnom Hongkongba, e szállodába, ahol nem találnak meg, de ahonnan telefonon el tudok érni embereket, akik se gíthetnek nekem... nekünk. – Marie szünetet tartott, a szeme összekapcsolódott Csi-tajéval. a férfi, David a férjem. – Értem – mondta a bankár. – De elıször orvosra van szüksége. – Micsoda? – Vérzik a lába. Marie lenézett. A vér átitatta a kötést, átitatta a vászoncipıt. Csúnya látvány volt. – Azt hiszem, igaza van – egyezett bele. – Aztán jönnek a ruhák, a szállítás – magam fogok szállodát találni olyan néven, amilyet pénz kérdése. Rendelkezik pénzzel? – Nem tudom – mondta Marie, letette a selymet a pultra, és kinyitotta a táskáját. – Itt v még nem néztem meg. Égy barátom, akirıl azt hittem, hogy a barátom, hagyott nálam pénzt. – a bankjegyeket, melyeket Catherine tett a táskába. – Mi itt Tuen Munban nem vagyunk gazdagok, de talán tudunk segíteni. Beszéltünk róla, hog gyűjtést rendezünk. – Én nem vagyok szegény, Mr. Csi-taj – szólt közbe Marie. – Ha szükséges lesz, és ha tény aradok, minden centet visszaadok a folyó áron számított legmagasabb kamattal. – Ahogy kívánja. Én bankár vagyok. De mit tudhat ilyen kedves hölgy árfolyamokról és legm kamatokról? – Csi-taj mosolygott. – Maga bankár, én meg közgazdász vagyok. Mit tudhat egy bankár azokról a hatásokról, mely lebegtetett valuták okoznak az inflációra és különösen a kamatokra? – Marie hosszú idı után lyodott. Több mint egy órája volt, hogy gondolkodjék a senki földje csendjében, míg a taxiban ült, a Kowloonba vitte. Lesz odáig még negyvenöt perce, miután elérik a kevésbé csendes külvárosok a zsúfolt Mongkok területet. A bűnbánó Tuen Mun-i emberek nemcsak nagylelkűek és segítıkés k, de elırelátók is. Csi-taj, a bankár megerısítette, hogy a gengszterek áldozata tényleg f szony, aki az életét mentve bujkálni kényszerül, ezért, hogy elérhessen olyan embereket, ak segíteni tudnak neki, talán el kellene változtatni a külsejét. Nyugati ruhákat vettek neki bözı üzletekben, melyek furcsának tűntek Marie-nek. Szürkésbarnák és strapabírók voltak, cs unalmasak. Nem voltak olcsók, de mintha olyan nı válogatta volna össze, akinek nincs érzéke a divathoz, vagy felette áll az ilyesminek. Aztán, miután eltöltött egy órát egy szépségsza zobájában, megértette, hogy miért ezeket választották. Nık nyüzsögtek körülötte, megmosták . Amikor a processzusnak vége lett, és a tükörbe nézett, alig kapott levegıt. Nyúzott, sápa adt arcát többé nem aranybarna haj keretezte, hanem egérszürke, néhány fehér tinccsel. Jó t ebbnek nézett ki, most tökéletesítették azt, amit a kórházi szökése után maga kezdett el. Ú ahogy a kínaiak elképzelnek egy felsı középosztálybeli, komoly, valóságos turistát, aki va gy, következetesen betartja az instrukciókat, számolgatja a pénzét, soha sehová nem megy út v nélkül, melyben gondosan kipipálja azt, amit már látott jól szervezett programja során. A mberek Tuen Munban jól ismerték ezt a turistatípust, és az eredmény pontos volt. Jason Bou rne helyeselné. Más gondolatok is foglalkoztatták Marie-t az úton Kowloon felé, elkeseredett gondolato k, melyeket megpróbált fegyelmezetten elterelni, de nem volt könnyű elkerülni a pánikot, am

olyan könnyen elfogja, és esetleg arra készteti, hogy rosszat lépjen, ezzel ártson Davidn ek – megölje ıt. Kutatott az emlékezetében bárki után, aki segíteni tudna, de azonnal el is vetett minden nevet, minden arcot, ami eszébe jutott, mert ilyen vagy olyan módon mindegyiknek köze van ahhoz a szörnyű stratégiához, amely az emberéletet sem kímélte. Az egyetlen kivétel Mo Panov volt, de Mo a kormány szemében senki, néven nevezte a hivatalos gyilkosokat, pan csereknek és gyilkosoknak titulálta. Ő nem tudna elérni semmit. Aztán egy arc merült fel benne, egy arc, amin könnyek csurognak, elcsukló kiáltások kegye emért, a fiatal külügyi tisztviselı és családja egykori közeli barátja a távoli múltba vesz hben. Conklin! Alexander Conklinnak hívják! David hosszadalmas betegsége idején ismételten megpróbálkozott azzal, hogy meglátogassa férjét, de David nem engedte meg, azt mondta, ha a CIA-tiszt átlépi a küszöbét, megöli. A nyomorék Conklin, aki igazságtalanul és ostobán b vidét, aki nem hallgatta meg amnéziás segélykiáltásait, ehelyett árulásról és „átállásról” tig jutva, hogy meg akarta ölni Párizs külvárosában. És végül utolsó csapdát állított neki egy elhagyott házban, amit Treadstone 71-nek hívnak, és ami majdnem sikerült. Aztán, amikor az igazság végül kiderült Davidról, Conklin eltelt bűntudattal, összetörte, ett. Marie néha már sajnálta, megbánása olyan ıszinte volt, bűne annyira megrázta. Beszélge Marie-vel egy kávé mellett a verandán, de David soha többé nem akarta látni. Ő az egyetlen ki talán megérti ezt, ha egyáltalán meg lehet érteni. A szállodát Empressnek hívják, a Chatham Roadon van, Kowloonban. Kis szálloda a zsúfolt C m Sa Cujban, vegyes vendégkör látogatja, se nem gazdagok, se nem szegények, többnyire üzlet mberek keletrıl és nyugatról, olyanok, akik túlzottan nagy számlák nélkül akarják bonyolíta eiket. Csi-taj, a bankár jól oldotta meg feladatát, egyágyas szobát foglalt Mrs. Austin, P enelope Austin részére. A Pénelopé Csi-taj ötlete volt, sok angol regényt olvasott, és a Pe ope név „olyan jól hangzik”. Az ágy szélén ült, és a telefonért nyúlt, nem egészen biztosan abban, hogy mit fog mondan tudva, hogy mondania kell. – Szükségem van egy számra, Washington D. C., Egyesült Államok ondta a kezelınek. – Sürgıs. – Ez a tengerentúli információra tartozik... – Kapcsolja! – vágott közbe Marie. – Sürgıs! A vonalban maradok. A percek ólmos lassúsággal múltak. – Igen? – szólt végül egy álmos hang. – Tessék? – Alex, itt Marie Webb. – Az isten verje meg, hol van? Hol vannak mindketten? David megtalálta magát? – Nem tudom, mirıl beszél. Nem találtam meg, és ı sem talált meg engem. Maga tud az egész – Mit gondol, ki a fene törte ki majdnem a nyakát múlt héten, amikor Washingtonba repült? David! Ügyeletet tartok minden telefonnál, hogy el tudjon érni. Mo Panov ugyanígy! Hol v an? – Hongkong, Kowloon, azt hiszem. Az Empress Hotelban, Austin néven. David megkeres te magát? – És Mót is! Ketten minden trükköt megpróbáltunk itt a háttérben, hogy kitaláljuk, mi a f k, de mindenütt kıfalba ütközünk! Visszavonom, nem falba ütközünk, egyáltalán senki nem tud lyik! Én már tudnám, ha valaki tudná! Jóságos isten, Marie! Nem ittam egy kortyot sem múlt óta. – Nem tudtam, hogy hiányzik. – Hiányzik! Mi történik? Marie mindent elmondott: elrablói a dolog stílusából ítélve, csakis a kormány emberei leh ek, a menekülését, a segítséget, amit Catherine Staplestıl kapott, és amibıl csapda lett, a cAllister tervezett meg, látta az utcán Staplesszal. – McAllister? Maga látta? – Itt van, Alex! Újra el akar fogni. Velem akarja sarokban tartani Davidet, meg fo gja ölni! Már azelıtt is megpróbálták! Csend lett a telefonban, csend, amely tele volt aggodalommal. – Azelıtt megpróbáltuk – mondta halkan Conklin. – De az akkor volt, nem most. – Mit tehetek? – Maradjon ott, ahol van – utasította Alex. – A legközelebbi géppel Hongkongba megyek. Ne menjen ki a szobából! Ne telefonáljon többet! Keresik magát, kell nekik. – David odakint van valahol, Alex! Bármire kényszeríthetik, hogy tegye meg értem, halálra vagyok rémülve! – Delta volt a legkiválóbb, aki valaha létezett a Medúzában. Senki jobban nem mozog azon

terepen. Én tudom. Láttam. – Ez az egyik szempont, és megtanultam együtt élni ezzel. De a másikkal nem, Alex! Az em lékezete? Mi fog történni az agyával? Conklin újra szünetet tartott, és amikor megszólalt, a hangja töprengı volt. – Elhozom eg arátomat is magammal, mindnyájunk barátját. Mo nem fog elutasítani. Maradjon nyugodtan, Ma rie! Itt az ideje a leszámolásnak. És istenre mondom, meg is fog történni! 23. – Kicsoda maga? – kiáltotta Bourne ırjöngve, a falhoz szorított öregember torkát szorongatv – Delta, hagyd abba! – utasította d'Anjou. – A hangod! Az emberek meghallják. Azt fogják inni, hogy megölöd. Felhívják a recepciót. – Meg is tudnám ölni, a telefonok meg nem működnek! – Jason elengedte a szélhámos megszem elengedte a torkát, de megragadta az ingét, amit el is szakított azzal a lendülettel, am ivel egy székbe penderítette. – Az ajtó! – folytatta d'Anjou keményen, dühösen. – Tedd a helyére, ez a legjobb, amit te , az isten szerelmére! Élve akarok kikerülni Pekingbıl, és minden másodperc, amit veled, tö rontja az esélyeimet. Az ajtó! Bourne szinte félırülten keringett, felkapta az összetört ajtót, beillesztette a keretbe, valahogy a helyére rugdalta. Az öregember a torkát masszírozta, megpróbált felugrani a szé – Non, mon ami! – mondta a Francia, és lefogta. – Maradjon ott, ahol van! Látja, tényleg meg tudná ölni magát! Dühében nem tiszteli az ar ket, pedig már én is csaknem ott tartok, bizony. – Düh? Ez merénylet! – sápítozott az öregember, nehezen ejtve a szavakat. – Én harcoltam einnél és istenemre, most is harcolni fogok! – Az öregember ismét kiküzdötte magát a székbı ou ismét visszanyomta, mialatt Jason visszajött. – Ó, a sztoikusan hısies britek – jegyezte meg a Francia. – Elég a hülyeségbıl! – kiáltotta Bourne, félretolva d'Anjout, és a szék fölé hajolva, ka lva az öreget, odaszegezte a székhez. – Mondja meg, hová tűnt, és gyorsan mondja, különben ogja kívánni, bár ne került volna ki El Alameinbıl! – Kicsoda tűnt hová, maga mániákus? – Maga nem az a férfi odalentrıl! Maga nem az a Joseph Wadsworth, aki a 325-ös szobába f eljött! – Ez a 325-ös szoba, és tényleg Joseph Wadsworth vagyok! Nyugalmazott dandártábornok, a K rályi Műszaki Hadtesttıl! – Mikor jelentkezett be ide? – Igazából megkíméltek ettıl a tülekedéstıl – felelte gıgösen Wadsworth. – Mint a kormány bizonyos elınyöket élvezek. Átkísértek az útlevél- és vámvizsgálaton, és egyenesen ide hoz mondanom, a szobaszemélyzet nem nagyon érti a dolgát – isten tudja, ez nem a Connaught – é az átkozott telefon legtöbbször rossz. – Azt kérdeztem, mikor? – Múlt éjjel, de minthogy a gép hat órát késett, jobb, ha azt mondom, ma reggel. – Mik voltak az instrukciói? – Nem vagyok benne biztos, hogy ez magára tartozik. Bourne elıkapta az övébıl a réz levélbontó kést, és a hegyét az öregember torkának szegez ha élve fel akar állni errıl a székrıl. – Jóságos isten, maga tényleg megırült! – Igaza van, és nincs sok idım csevegni. Tény, hogy egyáltalán nincs. Az instrukciókat! – Eléggé ártalmatlanok. Értem kellett volna jönniük valamikor dél körül, de minthogy most múlt, az ember feltételezi, hogy a Népi Kormány nem ragaszkodik jobban az órához, mint a re sasága. D'Anjou megérintette Bourne karóráját. – A tizenegy-harmincas gép – mondta csendesen. – C salétek, nem tud semmit. – Akkor a te Júdásod itt van, másik szobában – válaszolta Jason a válla fölött. – Itt kel – Ne mondj semmi többet, kikérdezhetik. – Váratlan gyorsasággal magához ragadva a kezdemé , d'Anjou félretolta Bourne-t a széktıl, és megszólalt az idısebb tiszt türelmetlen hangján , dandártábornok, elnézést kérünk az alkalmatlankodásért, átkozottul kellemetlen volt, tudo harmadik szoba, ahová betörtünk – megtudtuk a lakók nevét a váratlan rajtaütés céljából. – Váratlan micsoda? Nem értem. – Négy ember közül egy ezen az emeleten több mint ötmillió dollár értékű kábítószert csem y három közül egyik sem az, megvan az emberünk. Azt javaslom, tegyen úgy, mint a többiek. M ndja azt, hogy a szobájába betört egy részeg, dühöngı ırült, ezt mondják ık is. Van itt elé

egjobb nem gyanúba keveredni, még akkor is, ha tévedésrıl van szó. A kormány itt gyakran tú ja a dolgokat. – Dehogy akarnám ezt. – motyogta Wadsworth, az egykori királyi műszaki. – Az átkozott nyu y is elég kevés. Szaros pehely egy liba seggébıl. – Az ajtót, ırnagy! – rendelkezett d'Anjou Jasonnak. – Vigyázva! Próbálja egyenesen tarta Francia most az angolhoz fordult. – Álljon mellé, és tartsa, dandártábornok! Csak támaszko neki, és adjon húsz percet, hogy elkapjuk az emberünket, aztán tegye, amit jónak lát. Ne fe edje, dühöngı részeg tört be magához! A saját érdekében! – Igen, igen, természetesen. Egy részeg. Dühöngı. – Jöjjön, ırnagy! Kinn a folyosón fölszedték a táskáikat, és gyorsan a lépcsıház felé siettek. – Menjünk – mondta Bourne. – Még van idınk. Még át kell változnia – én legalábbis ezt ten kell az utcai bejáratokat, a taxiállomásokat, próbálj kiszúrni két logikusat, vagy a fenébe inkább nem logikusat. Mindegyikünk fog egyet, és kidolgozzuk a jelzéseket. – Elıször is van még két ajtó ezen a folyosón – vágott közbe d'Anjou. – Csináld, ahogy ak san! Rúgd be ıket, aztán hablatyolj össze valamit, érthetetlen nyelven, természetesen. – Komolyan beszélsz? – Soha komolyabban, Delta! Ahogy az elsı reakcióból meg lehet ítélni, mesém teljesen hihe a zavar fölöslegessé tesz minden hivatalos vizsgálatot. Az igazgatóság nem fogja kétségbe v hogy dandártábornokunknak oka volt tartania a száját. Különben elvesztenék kényelmes állás gyorsan csináld! Válassz ajtót, és tedd a dolgod! Jason megállt a jobb kéz felıli elsı ajtónál. Megmerevítette magát, aztán nekirohant, vál sı középtáján célozta meg az ajtót. Az kinyílt, és az út szabad volt befelé. – Madad demaa! – sikította egy asszony hindi nyelven, félig letekert száriban, mely a láb köré csavarodott. – Kjaa bat hai? – visított egy férfi, aki meztelenül rohant ki a fürdıszobából, ügyetlenü nemi szervét. Mindketten döbbenten bámultak az ırült behatolóra, aki zavaros szemmel tánto tt, és kezével hadonászva, zavaros, részeg hangon panaszkodott. – Rohadt szálloda! A vécé n k, a telefon nem működik! Semmi – Jézus, ez nem az én szobám! Sajnálom. Boume kitántorgott, maga mögött visszacsapva az ajtót. – Ezt jól csináltad – mondta d'Anjou. – Ezeknek volt bajuk a zárral. Siess! Még egyet. Az a francia egy balra esı ajtóra mutatott. – Nevetést hallottam onnan. Két hangot. Jason ismét nekiment az ajtónak, betörte, és elkezdte részeg tirádáját. De ahelyett, hogy t vendégek fogadták volna, fiatal párral találta szembe magát, mindketten derékig meztelene , mindketten cigarettát szívtak, mélyen leszívták a füstjét, szemük furcsán, fénylett. – Isten hozta, szomszéd – mondta a fiatal amerikai fiú, folyékonyan, precíz kiejtéssel, c kissé gyorsabban a szokottnál. – Ne hagyja, hogy a dolgok zavarják. A telefonok rosszak . De a mienk néha működik. Használja, osszuk meg! Ne izgassa magát! – Mi a fenét csinálnak a szobámban? – panaszolta Jason, talán még részegebben, alig érthe ve. – Ha ez a maga szobája, fiacskám – szólt közbe a lány a székében himbálózva –, akkor kisa lajdont, és ezt nem szeretjük. – Kuncogott. – Úristen, maga jól belıtte magát! – Az Úr nevét hiába szádra ne vedd, de ez tényleg nagyon részeg – mondta a fiatalember. – Mi nem szeretjük az alkoholt – tette hozzá a drogtól mámoros lány. – Rosszindulatúvá te re hozza Lucifer démonait. – Menjen, és detoxikálja magát, szomszéd – folytatta éneklı hangon a fiatal amerikai. – A rá az egészséges fűre. Kivezetem a mezıkre, ahol újra megtalálja a lelkét. Bourne kifutott a szobából, becsapta maga mögött az ajtót, és megragadta d'Anjou karját. rünk – mondta, amíg a lépcsıház felé mentek. – Ha elterjed a sztori, amit a dandártábornokn ezek ketten húsz évet nyomhatnak le Belsı-Mongóliában. A kínai hajlam a szoros ellenırzésre és fokozott biztonságra azt eredményezte, hogy csak gy bejárata van a repülıtéri szállodának a vendégek részére az elsı fronton, és másik a sze t oldalsó frontján. Ez utóbbi elıtt ırök állnak, akik ellenırzik az alkalmazotti igazolvány táskákat és tárcákat, minden csomagot, amit az alkalmazottak bevisznek magukkal. Az ırök é alkalmazottak láthatóan nem ismerték egymást, ami arra utalt, hogy az elıbbiek sűrűn cserél nyilván a megvesztegetéseket megelızendı. – Nem lenne esély az ırökkel – mondta Jason, ahogy elmentek az alkalmazottak kijárata elı miután sietve ellenırizték táskájukat, panaszolva, hogy elkésnek egy megbeszélésrıl a gép – Ezek úgy néznek ki, mintha kitüntetést kapnának, ha kiszúrnak valakit, aki ellop egy csi

szárnyat vagy egy darab szappant. – És nagyon nem kedvelik azokat, akik itt dolgoznak – tette hozzá d'Anjou. – De miért vag olyan biztos benne, hogy még a szállodában van? Ismeri Pekinget. Elmehetett taxival más ik szállodába, másik szobába. – Nem, ahogy most kinézett. Ebben az állapotban ezt nem engedheti meg magának. Én sem en gedném meg magamnak. Szüksége van rá, hogy szabadon mozogjon, mielıtt kiszúrják, vagy követ aját védelmében ezt kell tennie. – Ebben az esetben is figyelhetik a szobáját egész könnyen. Tudják, hogy néz ki. – Ha én lennék a helyében – és ez minden, amibıl kiindulhatok –, nincs ott. Intézkedett, k szobában legyen. – Ellentmondasz magadnak! – jegyezte meg a Francia, miközben a repülıtéri szálloda zsúfol atához közeledtek. – Azt mondtad, telefonon fogja megkapni az instrukciókat. Akárki fogja hívni, a számára foglalt szobát kéri, biztosan nem a csalétekét, Wadsworthét. – Ha a telefonok egyáltalán működnek, egyszerű a hívást egyik szobából a másikba kapcsoln kapcsolótáblába, ha primitív a készülék, vagy egy program, ha komputerizált. Nem nagy ügy. egbeszélés, régi barátok a repülıgépen – válaszd, amelyiket akarod –, vagy semmi magyarázat g a legjobb. – Tévedsz! – nyilatkoztatta ki d'Anjou. – Pekingi ügyfele figyelmeztetni fogja a telefon kezelıket. Össze lesz kapcsolva a kezelıtáblával. – Ezt az egyet nem fogja tenni – mondta Bourne, keresztülnyomva a Franciát a forgóajtón a járdára, ahol megzavarodott turisták és üzletemberek kavarogtak, próbáltak valami közlekedé i. – Ez olyan kockázat, amihez nem folyamodik – folytatta Jason, miközben elhaladtak egy sor elnyűtt busz és régi taxi mellett a járdán. – A kommandósod ügyfelének maximális távol rtania kettıjük között. A legkisebb lehetıségét is kerülnie kell annak, hogy kapcsolatuk ny ukkannak, ami azt jelenti, hogy mindent nagyon szűk válogatott körön belül kell tartani, e bbe nem férnek bele a telefonkezelık, senki gyanúját nem szabad felébreszteni, különösen a ndósokét nem. Azt sem kockáztathatják, hogy a szálloda körül mászkáljanak. Távol maradnak i yják ıt mozogni. Túl sok titkosrendır van itt, valakit abból az elit körbıl felismernének. – A telefonok, Delta! Mindenbıl, amit hallottunk, az derült ki, hogy nem működnek. Mit c sinál akkor? Jason homlokát ráncolta, mialatt sétáltak, mintha emlékezni próbálna arra, amire lehetetl emlékezni. – Az idı neki dolgozik, ez pluszt jelent számára. Lehetnek háttérinstrukciói, me t követnie kell, abban az esetben, ha a megérkezése után adott idıtartamon belül nem érnék milyen okból, és ez sokféle lehet, tekintettel az óvatosságra, amivel eljárnak. – Ebben az esetben még figyelik ıt, nem? Várnak valahol odakint, és megpróbálják kiszúrni – De igen, és tudja ezt. El kell csúsznia mellettük úgy, hogy ne vegyék észre. Ez az egye n módja, hogy kezébe vegye a dolgokat. Ez az elsı feladata. D'Anjou megragadta Bourne könyökét. – Akkor, azt hiszem, éppen kiszúrtam egyet a kiszúrói – Micsoda? – Jason megfordult, a Franciára nézett, és lelassította lépteit. – Folytassuk a sétát – utasította d'Anjou. – A felé a teherautó felé, ami félig kinn van zal a férfival a kihúzott létrán. – Ebbıl az következik – mondta Bourne –, hogy ez a telefonjavító szolgálat. – Észrevétlen egben, odaértek a teherautóhoz. – Nézz föl! Mintha kíváncsi lennél. Aztán nézz balra, a furgonra, ami távolabb áll az els Látod? Jason látta, és rögtön tudta, hogy a Franciának igaza van. A furgon fehér és csaknem új, ablakokkal. A színétıl eltekintve lehetett volna ugyanaz, ami fölvette a bérgyilkost Sencsenben a Lo Vu-i határon. Bourne elkezdte olvasni a kínai betűket a furgon ajtaján. – Niao Csing San! Istenem, ugyanaz! A név nem számít – ugyanahhoz a madárvédelmi területh rtozik, a Csing Sanhoz! Sencsenben Csutang volt, itt valami más. Hogy vetted észre? – A férfi a nyitott ablaknál, a hátsó ablaknál, ezen az oldalon. Nem láthatod innen tiszt e folyton a kijáratot figyeli. Ez is furcsa – mármint egy madárvédelmi terület alkalmazottj – Miért? – Mert katonatiszt, és a zubbonya szabásából és nyilvánvalóan kitűnı szövetébıl ítélve, e es Néphadsereg nemeskócsagokat soroz a rohamcsapataiba? Vagy csak aggódó férfi, vár valakit akit a parancs értelmében fel kell szednie, és követnie kell meglehetısen elfogadható álcá lett olyan látószögbıl, amihez ki kell nyitni az ablakot? – Nem megyek sehova Echo nélkül – mondta Jason Bourne, az egykori Delta, a Medúza korbács . – Madárvédelmi terület, Jézusom, ez olyan gyönyörű. Micsoda füstszűrı! Olyan visszafogott

Ez aztán a tökéletes álcázás. – És annyira kínai, Delta! A tisztességes maszk elrejti a tisztességtelen arcot. A konfu ciánus példabeszédek figyelmeztetnek erre. – Nem errıl beszélek. Akkor Sencsenben, Lo Vunál, amikor elıször nyomát vesztettem az emb dnek, akkor is furgon vette föl, sötét ablakos furgon, és az is madárvédelmi területhez tar ott. – Mint mondtad, ez kitűnı álcázás. – Több annál, Echo! Ez egyfajta jelkép, vagy azonosítási jel. – A madarakat évszázadok óta nagyon tisztelik Kínában – mondta d'Anjou Jasonra nézve, rej s arckifejezéssel. – Mindig megfestették ıket a kiváló képeken, a nagyszerű selymeken. Mind emegének számítottak a szem és az íny számára egyaránt. – Ez esetben viszont a jelentésük sokkal egyszerűbb, sokkal praktikusabb... – Mint például? – A madárvédelmi területek elég nagyok. Nyitva állnak a közönség elıtt, de állami felügye ak mindenütt. – No és? – Olyan országban, ahol tíz ellenzéki sem mer együtt mutatkozni, mi lenne jobb találkahel , mint a természetvédelmi terület? Nincsenek hivatalok, házak vagy lakások, amiket figyelh etnének, se lehallgató készülékek, se poloska. Csak ártatlan madárrajongók, olyan nemzet fi kik imádják a madarakat, és mindnek van engedélye a belépésre akkor is, amikor a rezervátum vatalosan zárva van – éjjel és nappal. – Sencsentıl Pekingig? Felnagyítod ezt a helyzetet a jelentıségéhez képest. – Bármi legyen az – mondta Jason –, nem tartozik ránk. Csak ı... Váljunk szét, de maradju lságban! Én átmegyek... – Nem szükséges! – vágott közbe d'Anjou. – Ott van! – Hol? – Húzódj vissza! Közelebb a teherautóhoz! Az árnyékba. – Melyik az? – A pap, aki a gyereket simogatja, a kislányt – felelte d'Anjou, hátát a teherautónak vet e, a hotel bejárata elıtti tömeget bámulva. – Csuhás – folytatta a Francia keserűen. – Egyi nak a húzásoknak, amikre én tanítottam. Van egy fekete papi öltözéke, amit Hongkongban csin tam neki, kiegészítve egy gallérral, ami alá anglikán áldás van hímezve. Ez az a ruha, rögt ertem. Én fizettem érte... – Jómódú egyházközségbıl jöttél – mondta Bourne, és a férfit nézte, akit mindennél jobban kapni. Legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy elfogja, és kényszerrel visszavigye a szállodai szobába, aztán elinduljon vele a Marie-hez vezetı úton. A bérgyilkos álcája jó vo int jó –, és Jason megpróbálta elemezni ezt az ítéletét. Szürke pofaszakáll nyúlt ki a feke ; vékony, fémkeretes szemüvege jócskán eltakarta sápadt, színtelen arcát. Tágra nyílt szeme szemöldöke derűt és kíváncsiságot fejezett ki ezen az ismeretlen helyen járva. Ez itt mind n műve és ezek Isten gyermekei, amit azzal is kifejezésre juttatott, hogy lehajolt egy kislányhoz, megsimogatta a fejét kedvesen mosolyogva, kegyesen bólintva az anyja felé. Ez az, gondolta Jason, kelletlenül, ellenszenvvel vegyes tisztelettel. A gazember szeretetet sugároz magából. Ez volt minden gesztusában, tétova mozdulatában, kedves szeméne inden pillantásában. Felszentelt pap volt, nyájának pásztora. És mint ilyen, bár észrevehet ben, de elsiklik róla annak a pillantása, aki gyilkost keres. Bourne emlékezett. Carlos! A sakál is papnak öltözött, amikor sötét latin vonásaival a fe lér fölött kisétált a Neuilly-sur-Seine-i templomból Párizsban. Jason látta. Látták egymást szefonódott, mindkettı tudta, ki a másik, anélkül, hogy egy szó elhangzott volna. És Cain, ı volt, futott a Sakál után Párizs utcáin, csak aztán elvesztette a forgalomban, miközben öreg koldus a járdán kuporogva kajánul mosolygott. De ez nem Párizs, gondolta Bourne. Itt nincsenek haldokló öregemberek, akik védjék a gyi lkost. Ezt a sakált elfoghatja Pekingben. – Készülj – mondta d'Anjou, megszakítva Jason emlékezését. – Közeledik a buszhoz. – Már megtelt. – Épp ezért. Ő marad utolsónak. Ki utasítana el egy sietı, könyörgı papot? Egyik leckém t Megint igaza lett a Franciának. A kis kopott busz ajtaja már kezdett csukódni, amiko r megállította a pap feltett keze, akinek a válla rázkódott a köhögéstıl, nyilvánvalóan azt engedjék felszállni. Az ajtó kinyílt, a gyilkos bepréselte magát és az ajtó becsukódott. – A Tienanmen térre megy – mondta d'Anjou.

– Láttam a számát. – Fogunk egy taxit. Gyere! – Nem lesz könnyű, Delta. – Tökéletesítettem a technikáját – mondta Bourne, kilépve a teherautó árnyékából, amíg a lettük, a Franciával a sarkában. Átfurakodtak a szálloda elıtti tömegen a taxisor irányába, a sor végét. Egy taxi épp befordult, hogy beáll a többi mögé, amikor Jason kiszaladt az útra, feltarto ta a tenyerét, nem feltűnıen. A taxi megállt, a sofır kidugta a fejét az ablakon. – Semma? – Vej! – kiáltotta Bourne, odaszaladt a sofırhöz, és feltartott egy ötven amerikai dollár jüant. – Pi jao pang csu – mondta, értésére adva a férfinak, hogy nagy szüksége van a segí egfizeti. – Hao! – kiáltotta a férfi, és megragadta a pénzt. – Pingle pa! – tette hozzá, cselekvését egy hirtelen megbetegedett turistával indokolva. Jason és d'Anjou bemászott, a sofır hangosan méltatlankodott, mert egy második utas is b eszállt a kocsiba. Bourne odadobott még egy huszjüanost az ülésre, és a sofır megnyugodott. gfordult a kocsival, és elindult a repülıtéri komplexumtól kivezetı úton. – Ott elıttünk megy egy busz – mondta d'Anjou, elırehajolva az ülésen a sofırhöz, és ügye iul beszélni. – Ért engem? – Kantonit beszél, de megértem. – A Tienanmen térre megy. – Melyik kapu? – kérdezte a sofır. – Melyik híd? – Nem tudom. Csak a busz elején lévı számot tudom. 7-4-2-1. – Az 1-gyel végzıdı számok – mondta a sofır – a Tien-kaput jelentik. Második híd, császár – Van ott parkoló a buszok számára? – Egész csomó buszmegálló van. Mind zsúfolt. A Tienanmen nagyon zsúfolt ebben a napszakba – Le kell hagynunk az úton azt a buszt, amirıl beszéltem, ez nagyon fontos számunkra, me rt elıbb akarunk a téren lenni, mint ahogy az megérkezik. Meg tudja ezt tenni? – Minden nehézség nélkül – felelte vigyorogva a sofır. – A buszok régiek, és gyakran lero Napokkal elıbb ott leszünk, mint ahogy ez megérkezik a mennyei északi kapuhoz. – Remélem, nem komolyan mondja – szakította félbe Bourne. – Ó, nem, nagylelkű turista! Minden sofır elsırangú szerelı – ha olyan szerencsés, hogy m a motort. – A sofır fergetegesen nevetett, és rálépett a gázra. Három perccel késıbb lehagyták a buszt, amely a gyilkost vitte. Negyvenhat perccel késıbb odaértek a szobrokkal ékesített, fehér márványhídhoz, ami mesterséges mederben folyó vízen almas Mennyei Béke Kapuja elıtt, ahol Kína vezérei szoktak felsorakozni a magas tribünön a atonai díszszemlék alkalmával, hogy megtekintsék a háború és a halál eszközeit. A tévesen e kapun belül van a föld egyik legkülönlegesebb emberi alkotása, a Mennyei Béke Tere. Peking felvillanyozó központja. A hatalmas méretek ragadják meg elıször a látogató tekintetét, aztán az Országos Népi Gyű etei jobboldalt, ahol a fogadó hallba befér legalább háromezer ember. A bankett-teremben ötezer ülıhely van, a nagy „konferenciateremben” tízezer ember fér el. A kapuval szemközti lon felhıkbe nyúló kıoszlop magaslik, kétemeletnyi magas teraszának márvány mellvédje csill pfényben, míg alatta az árnyékban az építmény hatalmas talapzatán Mao forradalmának harcait eit ábrázoló szoboregyüttes látható. Ez a Népi Hısök Emlékműve, élükön Maóval. Vannak a tér múzeumok, kapuk és könyvtárak – ameddig csak a szem ellát. De mindenekelıtt a szabad tér l tei ragadják meg a szemet. Hely és emberek... és a fül számára valami más, teljesen váratla y tucatnyit a világ nagy stadionjai közül, amelyek mellett a római Kolosszeum eltörpül, el ehetne helyezni itt, és nem lenne tele a tér, százezrek sétálhatnak itt a szabad téren és m ndig lenne hely más százezreknek. De hiányzik egy elem, ami sosem hiányzott a római arénábó inkább hozzátartozik a mai nagy stadionokhoz: a zaj. A téren alig lehet hangot hallan i, csak decibelekkel haladja meg a csöndet, néha egy-egy biciklicsengı hangja is feltűnı. A csend elıször békés, aztán ijesztı. Mintha hatalmas, láthatatlan kupola ereszkedett volna óriási terület fölé, és egy ki nem mondott, de megértett parancs emlékeztetné az itt sétál hogy templomban vannak. Valami természetellenes, valószínűtlen dolog ez, még csak nem is e llenérzés a hallhatatlan paranccsal szemben – mégis félelmetes. Különösen akkor, ha a gyere s csendben vannak. Jason gyorsan és közömbösen vette mindezt tudomásul. Kifizette a sofırnek a taxaméter sze t járó pénzt is, aztán már az elıttük álló problémára koncentrált. Valamilyen okból – vagy

nhívást vagy követett egy háttérinstrukciót –, a kommandós a Tienanmen tér felé tart. A tán zi kezdetét, amikor megérkezik, és az óvatos, lassú léptek egyre közelebb és közelebb viszi k képviselıjéhez, feltételezve, hogy az ügyfél láthatatlan marad. De addig nem veszik föl a solatot, amíg a szélhámos meg nem gyızıdik róla, hogy a randevú tiszta. Ezért a pap nem fog ladni saját védelmét, körözni fog a megadott találkahely körül, kutatva, nincsenek-e fegyve akájok a helyszínen. El tudna kapni egyet, talán kettıt, kényszerítve egy kés hegyével vagy hangtalan fegyverrel, amíg kiszedi belıle a szükséges információt, egy gyanús szemvillanás neki, hogy a megbeszélés a kivégzésének bevezetı akkordja. Végül, ha a terep tisztának láts ver segítségével oda lehetne hajtani a talpnyalót az ügyfél képviselıjéhez, és ultimátumot kozzék maga az ügyfél és sétáljon bele a bérgyilkos hálójába. Minden más elfogadhatatlan. A k, az ügyfél kell, hogy halálos egyensúly legyen. Egy második találkozóhelyet kell kijelöln ügyfélnek kell elıször érkeznie és a csalás elsı jelére szét kellene lıni a fejét. Ez Jaso re. És ez kellene legyen a kommandósé is, ha csak egy agyfélteke van is a fejében. A 742l-es busz kifulladva begördült a turistákat ontó buszsor végére. A papi ruhás gyilko eszállt, lesegített egy idısebb asszonyt a lépcsırıl, és kedvesen elköszönt tıle. Megfordul a busz vége felé indult, és eltűnt mögötte. – Maradj tíz méterre mögöttem, és figyelj engem – mondta Jason. – Tedd, amit én! Ha megál eg, ha megfordulok, fordulj meg. Maradj a tömegben, menj egyik csoporttól a másikig, d e mindig legyenek emberek körülötted! – Légy óvatos, Delta! Nem amatır. – Én sem. – Bourne a busz hátuljához futott, aztán megállt, majd elindult a forró, füstsz ház mellett. A pap jó ötvenméternyire volt elıtte, fekete ruhája mint sötét tereppont a vak ben. Tömeg vagy nem tömeg, könnyű követni. A kommandós jelmeze elfogadható volt, ahogy játs , még inkább, de mint a legtöbb álca, feltűnı volt, és bizonyos kockázattal járt. Szakmai s ból Jason helyeselte a papi státust, de a színt nem. Katolikus papnak ragaszkodnia kel l a feketéhez, anglikán lelkésznek nem, szürke is elfogadható lett volna a gallérral együtt szürkét elhalványítja a napfény, a feketét nem. Hirtelen a bérgyilkos kivált a tömegbıl, és egy fényképezı katona mögé sétált, a fényképe a katona feje állandóan mozog. Boume megértette. Ez nem jelentéktelen pekingi sorkatona, ahhoz túl idıs volt, egyenruhája túl jól szabott – ahogy d'Anjou megjegyezte a teherautóba tisztrıl. A kamera alkalmas eszköz volt a tömeg figyelésére; a találkozóhely nem lehet mess A kommandós most a legteljesebb mértékben játssza a szerepét, jobb kezével atyáskodva megv geti a katona bal vállát. Bal kezét nem látni, de fekete köpenye alatt van valami – pisztol t nyomhat a katona bordáihoz. A katona megmerevedik, arckifejezése egykedvű a pánik elle nére. Elindul a gyilkossal, aki a karjánál fogva irányítja. A katona váratlanul meggörnyed, dalához kap, majd gyorsan összeszedi magát, és a fejét rázza, a fegyvert újra a bordái közé etnie kell az utasítást, vagy meghal a Mennyei Béke Terén. Nincs kompromisszum. Bourne megperdül, leguggol és tökéletesen szilárd csomót köt a cipıfűzıjén, mentegetızve gyilkos hátranézett ellenırzésképpen, el kellett tűnnie a látóterébıl. Jason fölállt. Hol hámos? Ott! Bourne zavarba jött, a kommandós hagyta elmenni a katonát. Miért? A katonatisz t hirtelen futni kezdett a tömegen keresztül, kiabálva, mozdulatai görcsösek, aztán elájult acogott, izgatott emberek gyülekeztek az önkívületben lévı test köré. Elterelı hadművelet! Figyelni! Jason elırefutott, érezte, hogy jó az idıpont. Nem pisztol volt, hanem tű – nem odanyomta, hanem szúrt egyet a katona bordái közé. A bérgyilkos kiikt a egyik ırzıjét, most másik után néz, talán harmadik után is. Azt a forgatókönyvet játssza, urne feltételezett, és minthogy a gyilkos a következı áldozatra koncentrál, jó az idıpont! Jason tudta, hogy bárkit képes lenne kiütni a veséjére mért bénító ütéssel, különösen olya egkevésbé számít támadásra – a zsákmányát keresi, és teljesen arra koncentrál. Bourne egyre lítette a szélhámost. Tizenöt méter, tizenkettı, tíz, kilenc egyik csoportot a másik után h l... a fekete ruhás „pap” már elérhetı volt. El tudja kapni! Marie-ért! Egy katona. Másik katona! De most támadás helyett beszélget. A katona bólintott, és bal f lé mutatott. Jason arra nézett, megzavarodva. Alacsony kínai civil ruhában és hivatali akt atáskát fogva állt a széles kılépcsısor aljánál, ami felvezet a hatalmas épülethez, amelyne t gránitoszlopsor tartja. A Hısök Emlékműve mögött van, és a vésett kalligráfia a hatalmas elzi, hogy Mao elnök mauzóleuma. Két sorban lehet fölmenni a lépcsıkın, ırök választják el okat. A civil a két sor között állt, az aktatáska a hatóság szimbóluma, egyedül volt. Hirte nden ok nélkül, a magas bérgyilkos megragadta a katona karját, és maga elé rántotta. A tisz a meghajlott, válla elıreesett. Fegyvert szorítottak a gerincéhez, és nyilván utasításokat t. Amíg az izgalom egyre nıtt, és a tömeg és a rendırök az összeesett elsı katona felé futot

ilkos és a foglya szilárd léptekkel a civil felé tartott, aki a Mao-mauzóleum lépcsıjén áll i nem mert elmozdulni onnan, és Bourne ismét megértette. Ezeket a férfiakat ismerte a gy ilkos, beletartoztak abba a szűk, választott körbe, amely elvezet az ügyfélhez, és az ügyfé van valahol. Ezek nem egyszerű lakájok, a kisebb figurák, a kevésbé fontosak elıször jelen meg, míg ezek a férfiak ritkán exponálják magukat. Az elterelı hadművelet – amely mostanra ig okozott zavart, minthogy a rendırök gyorsan rendet teremtettek a tömegben, és elszállíto ták a holttestet – megszerezte a szélhámosnak a szükséges másodperceket ahhoz, hogy ellenır a láncot, amely elvezeti ügyfeléhez. A katona, akit szorosan fogott, meghal, ha nem en gedelmeskedik, a lépcsın álló férfit elég könnyű lelıni. A találkozó nyilván két helyszínen amíg a bérgyilkos ellenırizni tudja a második fázist, addig hajlandó együttműködni. Az ügyf n benn van valahol a hatalmas mauzóleumban, és nem tudja, mi történik odakinn. Az egysze rű lakáj nem meri követni feljebbvalóit a megbeszélés színhelyére. Jason tudta: nincs több ideje az elemzésre. Cselekednie kell. Méghozzá gyorsan. Be kel l jutnia a Mao Ce-tung mauzóleumba, és figyelnie kell, megvárni, amíg a találkozó így vagy et ér, azt a visszataszító lehetıséget is számításba véve, hogy a bérgyilkos életét esetleg gmentenie. Pedig ez is a lehetıségek körébe tartozik, és az egyetlen elınyt az jelenti szám hogy a szélhámos azt a forgatókönyvet követi, amit ı maga is megtervezett volna. És ha a me szélés békésen zajlik, akkor egyszerű dolog tovább követni a gyilkost, aki akkorra el lesz ve taktikája sikerétıl, és hogy megszabadult az ügyfelétıl – el kell kapni a gyanútlan önte nnyei Béke Terén. Bourne megfordult, d'Anjout kereste. A francia egy turistacsoport szélén állt, bólinto tt, mintha olvasott volna Delta gondolataiban, rámutatott a földre, aztán kört rajzolt a mutatóujjával. Ez még a Medúza idejébıl való jel volt. Azt jelentette, hogy ott marad, aho an, de ha el kellene mozdulnia, akkor is látótávolon belül marad. Jasonnek ennyi elég volt . A bérgyilkos és foglya után eredt, átlósan átvágva a tömegen, kihasználva a kis szabad he jobb kéz felıl álló sorban, és odament az ırhöz. Folyékonyan és udvariasan szólt hozzá, kín restellem magamat! Úgy elmerültem a Népi Hısök Emlékműve feliratainak tanulmányozásában, h adtam a csoportomtól, amely pár perce jött át ide. – Nagyon jól beszéli a nyelvünket – mondta a meglepett ır, aki nyilvánvalóan idegen akcen z szokott a külföldiek részérıl. – Igazán nagyon szép magától. – Én csak egyszerű, alulfizetett tanár vagyok Nyugatról, aki nem szűnı tisztelettel és sz ttel adózik a maguk nagy nemzete iránt, fıtiszt úr! Az ır nevetett. – Nem vagyok olyan magas rangú, de tényleg nagy nemzet vagyunk. A lányom pedig farmerben jár az utcán. – Tessék? – Nem érdekes. Hol van a turistacsoport-igazolványa? – A micsodám? – A kis névjegy, amit a ruhájára tűzve kell viselnie. – Mindig elveszítem – mondta Bourne reménytelenül csóválva a fejét. – Rosszul lehetett fe iztosan leesett. – Ha bemegy, keresse meg az idegenvezetıjét, és kérjen másikat. Menjen! Álljon be a lépcs ba. Valami van odabenn, lehet, hogy a következı csoportnak várnia kell. Elmulasztaná a p rogramot. – Ó, van valami probléma? – Nem tudom. Az irattáskás felügyelı adja ki az utasításokat. Gondolom, a bevételt számol nek be kell folynia, mintha ez a szent hely Peking földalatti vasútja lenne. – Maga nagyon kedves. – Siessen, uram! Bourne felrohant a lépcsın, kissé meggörnyedve, a tömeg mögött, még egyszer leguggolt meg a cipıfűzıjét, miközben körülnézett, hogy megfigyelje a gyilkos mozgását. A szélhámos csen civilhez, miközben még mindig a karjánál fogva tartotta a katonát – de volt valami furcsa z egészben. Az alacsony kínai a sötét öltönyben bólintott, de szeme nem a szélhámosra nézet valahová a feje mögé. Vagy mégsem? Jason látószöge nem a legjobb volt. Nem baj, ha a forgat t követik, a bérgyilkos rendben megtalálja ügyfelét. Jason bement a kapun a félhomályba, és hirtelen felmagasodott elıtte Mao hatalmas fehér márvány ülı szobra, olyan fenséges, hogy mindenkinek elakad a lélegzete, ha meglátja. Nem n az egész a túlzott teatralitást sem. A fénynyalábok játéka szinte áttetszıvé világította a szobrot, és túlvilági hatást keltett, ahogy az ülı alak kivált a mögötte levı bársony hátté vette. A hatalmas szobor kutató szeme szinte elevennek tűnt. Jason elfordította róla a tekintetét, és az ajtókat, a folyosókat kereste. Nem voltak. Ez

mauzóleum volt, a nemzet szent csarnoka. De voltak hatalmas fehér márványoszlopok, amely ek különálló kis részekre osztották a teret. Valamelyik oszlop mögötti kis árnyékos rész le zóhely. Várnia kell. Meg kell állnia egy másik árnyékban, és figyelnie. Csoportja belépett a második nagy terembe, amely, ha lehet, még megrázóbb élményt nyújtot nt az elsı. Szemben, a kristályüveg koporsóban vörös zászlóval letakarva Mao Ce-tung elnök amozott holtteste békésen fekszik, szeme csukva, mégis úgy hat, mintha bármely percben fel nyithatná, és rosszallóan nézhetne körbe. Virágok veszik körül az emelvényen álló szarkofág fenyı hatalmas kerámiatartókban húzódik körülötte egészen a szemközti falig. A fénynyalábo ek drámai szimfóniáját játsszák, a sötétben villózó fények sejtelmesen megvilágítják a hata t, vöröseit és kékjeit. Valami mozgolódás egy pillanatra megzavarta az áhítatos csendet az elsı teremben, de ugy anolyan gyorsan, mint ahogy kezdıdött, el is múlt. Utolsóként a turistasorban, Bourne észre lenül visszaosont. Besiklott egy oszlop mögé, elrejtızött az árnyékban, és kikémlelt a csil mögül. Amit látott, bénítóan hatott rá, mintha tucat gondolat egyszerre ötlött volna az agy indenekelıtt ez az egyszerű szó: csapda! Nem követte újabb csoport az övét! Ő volt az utols , akit beengedtek – mielıtt a nehéz ajtókat bezárták. Ez volt az a hang, amit hallott, a be sapódó ajtó és a kívül rekedt emberek csalódott moraja. „Valami van odabenn. Lehet, hogy a következı csoportnak várnia kell...” A kedves ır a lépcsın! Istenem, elejétıl kezdve csapda volt! Minden mozzanatot, minden j elenetet elıre kiszámítottak! Elejétıl kezdve! A fizetett információtól kezdve az esı áztat en, a csaknem beszerezhetetlen repülıjegyeken át, a bérgyilkos megpillantásáig a repülıtére sze, a hivatásos gyilkos sokkal jobb álcázásra lenne képes, a nyilvánvaló álhaj, a rá nem i amit viselt! Aztán a komplikáció az öregemberrel, a nyugalmazott királyi műszaki dandártábo al – olyan illogikusan logikus! A félrevezetés olyan pontos, olyan kivédhetetlen! A kato na a nyitott teherautó-ablakban nem ıt figyelte, hanem ıket! A fekete papi viselet – sötét elzıoszlop a napsütésben –, melyet a szélhámos megteremtıje fizetett ki, ami olyan könnyen ató, olyan könnyen követhetı! Úristen! Elejétıl kezdve! Végül a forgatókönyv a hatalmas tér aga Bourne írhatott volna – ugyancsak kivédhetetlen az üldözınek. Fordított csapda: fogd el vadászt, amint becserkészi a zsákmányát! Jason zaklatottan nézett körül. Elıtte a távolban keskeny fény csík volt. A kijárati ajtó zóleum túlsó végén voltak, nyilván figyelik ıket, minden turistát megnéznek, amikor kimegy. Lépések. A jobb válla mögött. Bourne balra pördült, kihúzva a réz levélbontó kést az övéb k, rövid katonai zubbonyban, elhaladt óvatosan a széles márványoszlop mellett a homályban, egfeljebb másfél méterre tıle. Kezében fegyver, a hangtompítóról ítélve elsütése nem okoz n mint a pukkanás. Jason olyan halálos számítást végzett, amit David Webb sosem tudott volna egérteni. A pengét úgy kell bedöfni, hogy azonnali halált okozzon. Hang nem hagyhatja el e llenségének torkát, miközben a testét visszahúzza a sötétbe. Hirtelen támadt, bal kezének merev ujjaival összeszorította a férfi arcát, miközben a pap a katona nyakába döfte. A penge átszaladt a törékeny porcokon, és átszúrta a légcsövét. Bo dte bal kezét, és megfogta a fegyvert, amit ellensége még szorított. Megfordította a holtte tet, és elhúzta a fenyıfák ágai alatt a jobb falnál. Becsúsztatta a testet két hatalmas ker rágtartó közé a sötétbe, melyet teljesen elfedett a két fenyı árnyéka. Elrendezte a holttes gyvert az arca elıtt tartotta és visszahúzódott a falhoz, szinte hozzátapadva folytatta útj az elsı terem felé, olyan helyre, ahonnan láthatott anélkül, hogy ıt láthatták volna. Második egyenruhás jött keresztül a második terem bejáratát megvilágító fénysugáron, megá oporsója elıtt a fénysugárban, és körülnézett. Fölemelt egy kis kézi rádiót, beleszólt, maj perccel késıbb az arckifejezése aggódóvá vált. Jobb felé indult sietve, az elsı férfi számá Jason visszamászott a holttesthez, kezét és térdét hangtalanul érintve a márványpadlóhoz, zú fenyıágak közé húzódott. A katona közeledett, lassított, és az elıtte haladó csoport utolsó tagjait tanulmányozta. st! Bourne felugrott, amint a férfi elhaladt mellette, átkulcsolta a nyakát, minden sz uszt kiszorított belıle, amíg behúzta az ágak alá, a fegyvert szorosan a katona hasához szo . Meghúzta a ravaszt, a lefojtott hang halk pukkanás volt. A férfi utolsót sóhajtott, és ki zállt belıle az élet. Ki kell jutnia innen! Ha csapdába ejtik, és megölik a mauzóleum félel csendjében, a bérgyilkos szabadon járkálhat, és az biztosan Marie halálát jelentené. Ellen ezárták a fordított csapdát, meg kell fordítania ezt a csavart, valahogy túl kell élnie. A ekülésnek az a legjobb módja, ha kihasználsz a helyszínen adott vagy elıidézett zavart. Az egyes és kettes helyszín le van zárva. Egy kis zavar máris érezhetı, minthogy többen s ognak a rádió adó-vevıkbe. Amit meg kell rendezni, az olyan hirtelen, gyors, erıszakos és v tlan dolog, amitıl azok, akik árnyékban vadásznak rá, maguk válhatnának a hisztérikus keres

Jason csak egyetlen lehetıséget látott, és eszébe sem jutott, hogy közben akár meg is hal . Meg kell csinálnia! Úgy, hogy sikerüljön. A túlélés fontosabb most mindennél. A profi fel edett benne, megfontolt, nyugodt és körültekintı volt. Bourne felállt, kiment az ágak alól, keresztülvágott a szemközti oszlophoz. Aztán átfutot te levıhöz, majd a következıhöz. A második terem elsı oszlopa vagy tíz méterre volt a dráma lágított koporsótól. Hozzásimult az oszlophoz, a szemét nem vette le a bejárati ajtóról. És megtörtént. Léptek. A tiszt, aki a bérgyilkos „foglya” volt, felbukkant az alacsony ci lel, aki a kincstári aktatáskát vitte. A katona oldalán rádió volt, fölemelte, beszélt bele d hallgatott, aztán a fejét rázta, betette a rádiót a jobb zsebébe, és lecsatolta a fegyver vállszíjáról. A civil bólintott, zakója alá nyúlt, és kihúzott egy rövid csövű revolvert. E Ce-tung maradványait ırzı kristálykoporsóig, aztán egymásra néztek, és elváltak, az egyik j másik bal felé indult. Most! Jason fölemelte fegyverét, gyorsan célzott és tüzelt. Egyszer. Jobbra fordult. Kéts er! A lövések pukkanása mint köhintés az árnyékban, és mindkét férfi lehanyatlott a szarkof rne a kabátján át megragadta a pisztoly forró hangtompítóját, és lecsavarta. Öt golyó marad Gyors egymásutánban meghúzta többször is a ravaszt. A lövések hangja betöltötte a mauzóleu zhangzott a márványoszlopok között, a lövedékek betörték a kristályüveg koporsót, megsértet görcsösen megránduló testét, és beleágyazódtak. Felvisítottak a szirénák, fülsiketítı hangjukra katonák jelentek meg mindenfelıl, és páni tottak a borzalmas szentségtörés színhelye felé. A kétsornyi turista csapdában érezte magát házában, hisztérikus kiabálásba tırt ki. Tömegesen rohantak az ajtók és a napfény felé, let t a tülekedésben. Jason Bourne közéjük vegyült, a középsı oszlop felé nyomakodva. Kiérve a Terének vakító napfényébe, lerohant a lépcsın. D'Anjou! Hol van? Jason jobbra futott, megkerülve a sarkot, és elfutott az oszlopo k mellett a bejárat elé. Az ırök mindent megtettek, hogy megnyugtassák az izgatott tömeget, miközben próbálták kitalálni, mi történhetett. Bourne nézte a helyet, ahol utoljára látta d'Anjout, majd körülpásztázta azt a kört, amel elül logikusnak tartotta, hogy várja ıt. Semmi, senki, még csak hozzá hasonló sem volt. Hirtelen kerékcsikorgást hallott balra a fıútvonal felıl. Megpördült és odanézett. Sötét gon fordult meg, és sebesen elhajtott a kövezett járdán a Mennyei Béke Terének déli kapuja Elvitték d'Anjout, Echo eltűnt. 24. – Quest-ce quil y a? – Des coups de feu! Les gardes sönt paniqués! – Bourne hallotta a kiáltozást, és futva csat ozott egy francia turistacsoporthoz, idegenvezetıjük figyelmét a mauzóleum lépcsıjén kitört kötötte le. Begombolta zakóját, takarva az övébe tűzött pisztolyt, és becsúsztatta a hangto e. Körbepillantott, gyorsan visszahúzódott a tömegbe egy nála magasabb férfi mellé: a jól ö arcán megvetı kifejezés ült. Jason hálás volt, amiért több olyan magas férfi is állt körül is szerencsével talán észrevétlen maradhat a tömegben. Odafönn, a mauzóleumhoz vezetı lépcs issé kinyitották az ajtókat. Egyenruhás férfiak futottak le és föl a lépcsın. De Bourne-t e nem érdekelte, csakis a bérgyilkos. Ki fog jönni? Vagy megtalálta d'Anjout, ı maga fogta e l életrehívóját és elment Echóval a furgonban, feltételezve, hogy Jason Bourne csapdába ese esz a második holttest a megszentségtelenített mauzóleumban? – Que-est que c'est? – kérdezte Jason a mellette álló, magas férfitól. – Még egy istentelen várakozás, nem kétséges – válaszolta a férfi sajátosan párizsi akcen a hely ırültekháza, és a türelmem elfogyott! Visszamegyek a szállodába! – Meg lehet tenni? – Bourne egy fokkal feljebb csavarta franciaságát, középosztálybelibıl omásra. A párizsiak mind buknak erre. – Úgy értem, megengedik, hogy elszakadjunk a csoport unktól? Mindig azt papolják, hogy együtt kell maradnunk. – Én üzletember vagyok, nem turista. Ez a „városnézés”, aminek nevezik, nem is szerepelt gramomban. Igazából volt egy szabad délutánom – ezek a kínaiak sokáig rágódnak, mielıtt dön úgy gondoltam, megnézek egy-két látványosságot, de nem találtam franciául beszélı sofırt. csak – beosztott ehhez a csoporthoz! Az idegenvezetı francia irodalmat tanul, és úgy bes zél, mintha a tizenhetedik században született volna. Fogalmam sincs, mirıl szól ez a város . – Ez ötórás kirándulás – magyarázta Bourne, elolvasva a kínai feliratot, ami a férfi zakó sító kartonján állt. – A Mennyei Béke Tere után meglátogatjuk a Ming korabeli sírokat, azut l elvisznek megnézni a napnyugtát a Nagy Falról. – Ó, de hát én már láttam a Nagy Falat! Istenem, az volt az elsı hely, ahová a kereskedel rendeltség mind a tizenkét hivatalnoka elkísért, a tolmács szakadatlan csacsogása közepette

ról, hogy ez maradandóságuk jele. Egy szart! Ha a munkaerı nem lenne olyan hihetetlenül ol csó és a profit olyan rendkívüli... – Én szintén üzletember vagyok, csak néhány napra turista is. Fonott áruval foglalkozom. ga, ha szabad kérdeznem? – Selyemmel, mi mással? Ezen kívül még számba jöhet elektronika vagy olaj, vagy szén, vag füm – még fonott áru is. – Az üzletember megengedett magának egy felsıbbrendű és tudálékos hatom magának, ezek az emberek a világ kincsének a tetején ülnek, és halvány elgondolásuk s arról, mit kezdjenek vele. Bourne bensıséges pillantással nézett a magas franciára. – Mint mondtam – folytatta, mikö a lépcsıkön uralkodó káoszra pillantott –, szintén üzletember vagyok, rövid vakációt tartok pidíjának köszönhetıen, amit folyósít nekünk, akik felszántjuk az idegen mezıket. De már so Kínában és egész jól értem a nyelvüket. – A fonott áru feljövıben van a világpiacon – mondta a párizsi kajánul. – Fehérre lakkozott fonott bútoraink a Cıte d'Azur legjobb termékei, de északon és délen lendık. A Grimaldi család évek óta ügyfelünk. – Bourne nem vette le szemét a lépcsısorról. – Rám pirított, kollégám... az idegen mezıkön. – Elsı alkalommal a francia tényleg Jasonr – És most azt is megmondhatom, hogy több látogatót nem engednek be a Mao-síremlékhez, és mindenkit, minden csoportot körülkerítenek és ellenıriznek. – Te jó isten, miért? – Valószínűleg valami szörnyűség történt odabenn, és az ırök külföldi gengszterekrıl kiál mondta, beosztották ebbe a csoportba, de nem tartozik közéjük? – Valóban, igen. – Ez alapot ad bizonyos spekulációkra, nem? Csaknem biztosan letartóztatják. – Ugyan már! – De ez Kína... – Lehetetlen! Millió és millió frank van a mérleg serpenyıjében! Én csak azért vagyok itt z átkozott túrán, mert... – Javaslom, menjen innen, kollégám! Mondja azt, hogy csak kószált erre kicsit. Adja ide az igazolványát, majd én eldobom... – Ez igazolvány? – Persze. Rajta van az állampolgársága és az útlevélszáma, így ellenırzik azokat, akik ve ristacsoporttal vannak. – Örökké hálás leszek magának! – kiáltotta az üzletember, és letépte a műanyag kártyát a ban jár... – Többnyire a herceggel és családjával töltöm az idıt, ha... – Persze, természetesen! Még egyszer köszönöm! – A francia, aki annyira más volt, mégis h hóhoz, sietve elment, jól öltözött alakja feltűnt a párás szürkés-sárga napfényben, amint a felé igyekezett – oly feltűnıen, mint a csali, amely csapdába vezette a vadászt. Bourne feltűzte a műanyag kártyát saját zakójára, így hivatalos tagja lett a csoportnak, módja, hogy kijusson a Mennyei Béke Terének kapuján. Miután a csoportot sietve elterelték a mauzóleumtól a Népi Gyűlés épülete felé, a busz kiment az Északi Kapun, és Jason az ablakon meglátta a gutaütés határán lévı francia üzletembert, aki egy pekingi rendırrel veszekedett hagyja ıt kimenni. Dühös beszédfoszlányok hallatszottak. A szóbeszéd közben terjedt, egy fehér külföldi iszonyúan meggyalázta Mao koporsóját, és a entelt testét. Egy fehér terrorista egy turistacsoporttal volt, de nem viselte a kötel ezı névkártyát a ruházatán. A lépcsın álló ır beszélt egy ilyen férfival – Emlékezem – mondta az idegenvezetını régies franciasággal. Egy dühös oroszlán szobra me a Különleges Állatok Ösvényén, ahol hatalmas macskák, lovak, elefántok és félelmetes mitiku k szobrai szegélyezték a Ming dinasztia sírjaihoz vezetı utat. – De arra nem emlékezem, hogy kegyed ilyen jól beszélné a mi nyelvünket. Márpedig semminı nincs afelıl, hogy kegyed épp csak az imént azt tevé. „Francia irodalmat tanul, és úgy beszél, mintha a tizenhetedik században született volna” dühös üzletember szavai, aki mostanra nyilván sokkal dühösebb. – Nem tettem ezelıtt – felelte kínaiul Bourne –, mert maga másokkal volt elfoglalva, és n akartam feltűnısködni. De most beszéljünk a maga nyelvén. – Maga nagyon jól beszéli. – Köszönöm. Akkor arra is emlékszik, hogy engem az utolsó pillanatban osztottak be a csop rtjába? – A Peking Szálló igazgatója tényleg beszélt a fınökömmel, de igen, emlékszem. – A nı mos megvonta a vállát. – Igazából, minthogy ez elég nagy csoport, csak arra emlékszem, hogy adt

egy csoportigazolványt egy magas férfinak, és ez az igazolvány most itt van. Majd fizetn ie kell az idegenvezetésért a szállodaszámlájával, sajnálom, de enélkül maga nem részesülhe os idegenvezetésben. – Nem, mert üzletember vagyok, aki tárgyalást folytatok a kormányával. – Csak ügyesen – mondta az idegenvezetı huncut mosollyal –, van, akinek sikerül, van, aki ek nem. – Csak nehogy mindenrıl lemaradjak – mondta Jason, és visszamosolygott. – Sokkal jobban beszélek kínaiul, mint ahogy olvasok. Néhány perccel ezelıtt néztem bele a jegyzeteimbe, és st jöttem rá, hogy félóra múlva a Peking Hotelben kell lennem egy értekezleten. Hogy lehets s ez? – Attól függ, talál-e közlekedési eszközt. Leírom, mire kell felszállnia, és adja oda az ong-men kapunál. – A Nagy Vörös Kapunál? – szakította félbe Bourne. – Ahol a boltívek vannak? – Igen. Ott állnak a buszok, amik visszaviszik a Pekinghez. Lehet, hogy kicsit elkés ik, de ez itt megszokott dolog, és lehet, hogy a tárgyalófelei is késni fognak. – Elıvett e y noteszt Mao-zubbonya zsebébıl, és egy golyóstollat. – Nem fognak megállítani? – Ha igen, kérje meg azokat, akik megállítják, hogy hívják fel a kormányhivatalt, akivel – mondta az idegenvezetı, felírva néhány instrukciót, és kitépte a lapot a noteszából. – Ez nem a maga turistacsoportja! – jegyezte meg a buszkalauz a fejét rázva, és ujjával J son hajtókájára bökött. A férfi nyilvánvalóan azt várta, hogy szavai semmilyen hatással nem a turistára, ezt kompenzálta a hangsúlyozott gesztusokkal és erısebb hanggal. Ugyanakkor a bban is reménykedett, hogy valamelyik fölöttese a Nagy Vörös Kapu árkádjai alatt észreveszi Egyikük tényleg észrevette. – Mi a probléma? – kérdezte a katona, aki sietve áttört a turisták csoportján, és odament ajtajához. – Nincs semmi probléma – felelte Jason kurtán és kissé arrogánsan kínaiul, ahogy elıhúzta nvezetı jegyzetét és a fiatal katona markába nyomta –, hacsak nem vállalja a felelısséget, elmulasztok egy fontos tárgyalást a Kereskedelmi Tanács képviselıivel, akiknek a katonai kí etének fınöke Liang tábornok vagy hogy hívják. – Maga beszél kínaiul? – bámult rá a katona, fölemelve szemét a jegyzetrıl. – Mondhatnám, ez nyilvánvaló. Liang tábornok is kínaiul beszél. – Nem értem, miért ilyen dühös. – Talán majd megérti, Liang tábornok miért lesz az – vágott közbe Bourne. – Nem ismerem Liang tábornokot, de olyan sok tábornok van, uram! A túra miatt ilyen id eges? – Azok miatt a hülyék miatt vagyok ideges, akik azt mondták, hogy ez háromórás városnézés hogy öt óra! Ha elmulasztom a tárgyalást a félreértés miatt, nagyon sok hivatalnok lesz na n ideges, beleértve a néphadsereg jelentıs tábornokát, aki nagyon támogatja, hogy az üzlet jöjjön Franciaországgal. – Jason szünetet tartott, feltartotta a kezét, aztán gyorsan, kedv bb hangon folytatta. – Ha mégis odaérek idıben, meg fogom említeni annak a nevét, aki segít ben, bárki legyen az. – Én fogok segíteni, uram – mondta a fiatal tiszt, szeme csillogott a megtiszteltetéstıl. Ezzel a roggyant busszal több mint egy óráig tartana az út, az is csak akkor, ha a nyomo rult sofırnek szerencséje van, és nem robban le. Nekem rendelkezésemre áll egy sokkal gyor sabb jármű, és egy jó sofır, aki elviszi magát. Magam is megtenném, de nem volna helyes elh nom a posztomat. – Meg fogom említeni a kötelességtudását a tábornoknak. – Csak a kötelességemet teljesítem, uram! A nevem... – Igen, adja meg a nevét! Írja le egy darab papírra! Bourne a Peking Hotel keleti szárnyának zsúfolt halljában ült, és egy félbehajtott újsággal rta el az arcát, hogy szemmel tarthassa a bejárati ajtósort. Várt, figyelte, feltűnik-e Je an-Louis Ardisson Párizsból. Nem volt nehéz megtudni a nevét. Húsz perccel ezelıtt odasétál osnézı turistákat szervezı pulthoz, és ékes kínaisággal így szólt a hivatalnoknıhöz: – Sajn m, de én vagyok az elsı tolmácsa minden olyan francia delegációnak, amelyik üzleti tárgyalá lytat az ipari kormányzattal, és attól félek, elvesztettem egy eltévedt bárányomat. – Maga nagyon jó tolmács lehet. Kitűnıen beszél kínaiul. Mi történt eltévedt bárányával? – Nem tudom biztosan. Kávéztunk a presszóban, és átnéztük a napirendjét, amikor az órájár mondta, majd késıbb felhív. Az egyik ötórás városnézésre indult, és majdnem elkésett. Ez ke zámomra, de tudom, hogy van az, amikor valaki elıször jár Pekingben. Teljesen el vannak

bűvölve. – Azt el is hiszem – értett egyet a tisztviselını. – De mit tehetünk magáért? – Szükségem van a teljes nevére, ha van valami kettıs neve vagy keresztneve – amit fel ke l tüntetni a hivatalos iratokon, amelyeket ki kell töltenem. – De hogyan tudnánk segíteni ebben? – Otthagyta ezt a presszóban – Jason átnyújtotta a nınek a műanyag kártyát. – Nem tudom, t vehet-e a túrán. A nı megkönnyebbülten nevetett, miközben lenyúlt a pult alá a napi turistalistáért. – Tud van a találkozóhely, és az idegenvezetı nyilván megértette ıt, mindegyiknél van lista. Eze tyák mindig leesnek, és biztosan adott neki egy másik részvételi jegyet. – A tisztviselını a kártyát, és elkezdett lapozni, majd folytatta: – Mondhatom, azok az idióták, akik ezt ki alálták, nem érik meg azt a kis pénzt, amit keresnek. Tele vagyunk szigorú elıírásokkal, me zabályokkal, és hülyének néznek minket mindjárt az elején. Ki, kicsoda? – A nı elhallgatott megállt egy lap tetején. – Ó, szerencsétlen szellemek – mondta halkan, és Bourne-ra nézett. – Nem tudom, hogy a ma báránykája eltévedt-e, de azt mondhatom, hogy sokat béget. Nagyon nagynak képzeli magát, és on sokat kellemetlenkedik. Amikor megmondtuk neki, hogy nincs franciául beszélı sofır, úgy vette tudomásul, mintha nemzete büszkeségét – valamint a sajátját – megsértették volna, és fontosabbnak tűnt. Itt olvashatja a nevét. Én nem tudom kiejteni. – Nagyon szépen köszönöm – mondta Jason, miközben elolvasta. Aztán odament a házi telefonközponthoz, ahol ki volt írva: „Angol”, és megkérte a kezelıt kapcsolja Mr. Ardisson szobáját. – Maga is tárcsázhatja, uram – mondta a kezelı kis diadallal a hangjában, a csúcstechnika att. – Az 1743-as szoba. Nagyon kiváló lakosztály. Szép kilátással a Tiltott Városra. – Köszönöm – Bourne tárcsázott. Nem vették fel. Monsieur Ardisson még nem tért vissza, és l a körülményekre, még jó ideig nem is fog. Mégis, egy bárány, akirıl tudják, hogy sokat bé g csöndben maradni, ha méltóságában megsértik vagy meghiúsul az üzlete. Jason elhatározta, Egy terv körvonalain töprengett. Elkeseredett stratégia, ami bizonytalan lehetıségeken al apszik, de ez volt minden, amit tehet. Vett egy hónappal elıbbi francia folyóiratot az újságosstandnál és leült, hirtelen kimerültnek és reménytelennek érezve magát. Marie arca jelent meg David Webb belsı képernyıjén, aztán mintha a hangját is hallotta vo na fülében visszhangozni, és borzasztó fájdalom nyilallt a fejébe. Jason Bourne erınek erej elhessegette a látomást. A képernyı elsötétült, mintha jéghideg hang adott volna utasítást. i! Nincs idı! A teendıkre kell koncentrálni. Semmi másra!” Jason tekintete mindenfelé figyelt, de állandóan visszatért a bejárathoz. A keleti szárny közönsége nemzetközi volt, nyelvek keveredtek és az öltözetek az Ötödik és a Madison Sugárú Row-ról, a St. Honorérıl és a Via Condottiról származtak, valamint mindkét Németországból é országokból egyaránt. A vendégek ki-be mászkáltak a ragyogóan kivilágított üzletek között, gelıdtek, hogy a gyógyszertár csak kínai gyógyszereket árusít, tolongtak a szuvenírboltban, a hatalmas, falon lévı világtérkép-dombormű mellett nyílt. Minduntalan valaki kísérettel jö ajtókon, lelkes tolmácsok hajlongtak és tolmácsoltak az egyenruhás kormánytisztviselık és a késésétıl fáradt és megviselt ügyfelek között, akiknek leginkább alvásra lett volna szükség gy egy whiskyre. Lehetett ez a Vörös Kína, de a tárgyalások régebbiek, mint a kapitalizmus, a kapitalisták fáradtságuk tudatában nem tárgyalnak addig üzletrıl, amíg nem képesek világ olkodni. Itt van! Jean-Louis Ardissont kísérte be az ajtón nem kevesebb, mint négy kínai hivataln ok, aki mindent megtett, hogy lecsillapítsa. Egyikük elrohant a hallban lévı italboltba, míg a többiek a lifthez kísérték, állandóan csevegve hozzá, a tolmács segítségével. A vásá yag táskával, amit lehúzott a több üveg súlya. Mosolyok, hajlongások közepette kinyílt a li ja. Jean-Louis Ardisson elfogadta az ajándékot, és belépett, bólintott és az ajtó becsukódo Bourne ülve maradt, és figyelte a felvonótábla kis fényeit. Tizenöt, tizenhat, tizenhét! t a legfelsı emeletre. Jason felállt, és visszasétált a telefonokhoz. Az órája mutatóit néz k sejtette az idızítést, de az izgatott ember nem fog sétálni a szobája felé, ha kiszáll a . A szoba jelképezi a nyugalmat, az egyedüllét békéjét, fıleg több órás feszültség és pánik tölthet el a rendırségi kihallgatás idegen országban, de még ijesztıbb lehet a teljesen ért len nyelv és szokatlan arcok kíséretében olyan országban, amelyikrıl köztudott, hogy gyakra nek el benne emberek minden magyarázat nélkül. Ilyen megrázkódtatás után, ha valaki belép a szobájába, és nem feszélyezi valamilyen külö , félelemtıl és izgalomtól remegve egyik cigarettáról a másikra gyújt, elfelejtve, hol hagy elızıt, több pohár erıs italt hajt fel a gyorsabb hatás kedvéért, és felkapja a telefont,

gossza megrázó élményeit valakivel, öntudatlanul azt remélve, hogy csökkenti a rémület utóh elmondja valakinek. Bourne megengedhette az ájulást és annyi bort vagy röviditalt, amen nyit a férfi fel tud hajtani, de nem várhatta meg a telefont. Nem lehet megosztani, fıleg csökkenteni a rémületet. Inkább növelni kell Ardisson félelmét, addig a pontig fokozv gy életét féltve ne merjen kimozdulni a szobájából. Negyvenhét másodperc telt el, ideje fel – Allo? – a hang kifulladt, rémült. – Gyorsan mondom – szólt bele Jason csendesen, franciául. – Maradjon ott, ahol van, és ne telefonáljon. Pontosan nyolc perc múlva kopogok az ajtaján két rövidet, aztán egyet. Engedj n be, de senki mást elıttem. Különösen ne szobalányt vagy más szállodai alkalmazottat. – Kicsoda maga? – Honfitársa, aki beszélni akar magával. A maga biztonsága érdekében. Nyolc perc múlva. Bourne letette a telefont, visszament a székhez, kiszámolta a perceket, belekalkulál va a liftre várakozás idejét, és azt is, hogy az alsóbb emeleteken be- vagy kiszállnak máso Ha már fenn van a megfelelı emeleten, bármelyik szobát elérheti fél perc alatt. Hat perc mú Jason elindult a lift felé, amikor a lámpácskák mutatták, hogy az egyik a hall felé közele . Nyolc perc ideálisnak tűnik a pakolásra, öt túl kevés lenne, nem elég a feszültség fokozá jobb, de túl gyorsan eltelik. Mégis a nyolc a legjobb, elegendı, hogy a feszültség megter emtıdjék, de ne csapjon át valamiféle ellenállásba. A terv még nem tisztult le eléggé Bourn . A tárgya mégis kikristályosodott, teljesen. Minden benne volt, ami elmúlt és minden medúz megérzése azt súgta, hogy azt kell követnie. Delta ismerte a kínai mentalitást. Bizonyos ér emben évszázadok óta nem változott. A titokzatosság értékesebb tízezer tigrisnél, ha nem eg irályságnál. Az 1743-as szoba elıtt állt, és az óráját nézte. Pont nyolc perc. Kopogott kétszer, aztán szer. Az ajtó kinyílt, és a döbbent Ardisson rámeredt. – C'est vous! – kiáltotta az üzletember, és a szája elé kapta a kezét. – Soyez tranquille – mondta Jason belépve, és becsukva az ajtót. – Beszélnünk kell – foly ranciául. – Tudnom kell, mi történt. – Maga! Maga állt mellettem azon a rémes helyen. Beszélgettünk. Maga vette el az igazolvá yomat! Maga az oka mindennek. – Említést tett rólam? – Nem mertem. Úgy látszott volna, mintha valami illegálisat csináltam volna – odaadtam az igazolványomat valaki másnak. Kicsoda maga? Miért van itt? Elég bajt okozott már nekem egy napra! Azt hiszem, jobb, ha elmegy, monsieur! – Addig nem, amíg el nem mondja pontosan, mi történt. – Bourne átment a szobán, és leült osszékbe a piros lakkozott asztal mellé. – Fontos tudnom. – Nos, nekem nem fontos, hogy elmondjam. Nincs joga, hogy bejöjjön ide, kényelembe hel yezze magát, és utasításokat adjon nekem. – Attól tartok, hogy van jogom. A miénk privát csoport volt, és maga oda betolakodott. – Engem beosztottak abba az átkozott csoportba. – Kinek az utasítására? – A rendezıére, vagy hogy a fenébe hívják azt az idiótát, aki a lépcsın állt. – Nem rá gondolok. A fölöttesére. Ki volt az? – Honnan tudnám? Halvány gızöm nincs arról, mirıl beszél. – Maga eltávozott. – Istenem, maga volt az, aki azt mondta, hogy menjek el. – Csak próbára akartam tenni magát. – Próbára tenni? Ez hihetetlen! – Pedig elhiheti – mondta Jason. – Ha igazat mond, nem lesz bántódása. – Bántódásom? – Mi ártatlanokat nem ölünk meg, csak az ellenséget. – Megölni... az ellenséget? Bourne benyúlt a zakója alá, elıvette a pisztolyát, és letette az asztalra. – Nos, bizony be, hogy nem ellenség. Mi történt, miután elhagyott minket? Ardisson megkövülten hátrált a falig, tágra nyílt, rémült szeme a fegyverre tapadt. – Min ntekre esküszöm, maga nem a megfelelı emberrel beszél. – Gyızzön meg róla! – Mirıl? – Az ártatlanságáról. Mi történt? – Én... lenn a téren – kezdte a megrémült férfi – azokon a dolgokon gondolkodtam, amiket mondott, hogy valami szörnyűség történt benn Mao sírjánál, az ırök idegen gengszterekrıl ki

gy az embereket körülveszik és letartóztatják – különösen az olyanokat, mint én vagyok, aki toznak igazából a turistacsoportokhoz. Úgyhogy futni kezdtem – istenem, nem kerülhetek ily en helyzetbe! Frankok millióit ruházzuk be, fél Szingapúr árát olyan profitért, amit még ne lott a divatipar! Én nem egyszerű kereskedı vagyok, konzorciumot képviselek. – Szóval futni kezdett és megállították – szakította félbe Jason, attól tartva, hogy jele zletekbe csúsznak. – Igen! Gyorsan beszéltek, és nem értettem senkinek egy szavát sem, egy órába telt, míg t egy tisztet, aki beszél franciául. – Miért nem mondta meg egyszerűen az igazat? Hogy a csoportunkkal volt? – Mert elfutottam az átkozott csoporttól, és odaadtam magának az átkozott igazolványt! Ho tették volna meg ezek a barbárok, akik minden fehér emberben fasiszta bűnözıt látnak? – A kínai emberek nem barbárok, monsieur – mondta halkan Bourne. Aztán felkiáltott. – Csa kormányuk politikai filozófiája, az barbár! A Mindenható Isten kegyelme nélkül, csak a Sát szolgálja! – Tessék? – Majd késıbb, talán – felelte Jason, hangja váratlanul újra csendes lett. – Szóval egy t zett, aki beszélt franciául. Mi történt aztán? – Mondtam, hogy eljöttem kicsit kószálni – a maga javaslatára, monsieur! Aztán hirtelen e mbe jutott, hogy egy párizsi hívást várok, és vissza kell sietnem a hotelbe, ez a magyaráza arra, hogy futni kezdtem. – Egész hihetı. – De nem a tisztnek, monsieur! Elkezdett mocskolódni, sértı és vádló dolgokat mondott rám egborzasztóbb dolgokat. Kíváncsi vagyok, mi az isten csodája történhetett abban a mauzóleum ? – Szép kis munka volt, monsieur – felelte tágra nyílt szemmel Bourne. – Tessék? – Késıbb, talán. Szóval a tiszt gorombáskodott? – Teljes mértékben! De túl messzire ment, amikor támadta a párizsi divatszakmát mint deka s burzsoá ipart! Végül is, úgy gondolom, fizetünk az átkozott selymeikért – biztosan nem tu részleteket, persze. – És maga mit tett? – Felsoroltam azoknak a nevét, akikkel tárgyalásban vagyok, köztük néhány igen jelentıs s gértem, hogy ott kell lenniük, tekintettel a pénzre –, és javasoltam a tisztnek, hogy lépje kapcsolatba velük, továbbá elutasítottam, igen határozottan visszautasítottam, hogy bármil további kérdésre válaszoljak addig, amíg valamelyikük meg nem érkezik. Nos, további két ór l ez meg is történt, és mondhatom, ez megváltoztatta a dolgokat. Egy kínai változatú limuzi l hoztak vissza – átkozott kényelmetlen egy magamfajta magas ember számára –, négy kísérıve rosszabb, közölték, hogy a záró tárgyalást újra elhalasztották. Nem holnap reggel lesz, ha e. Hát hogy lehet este üzletet kötni? Ardisson eljött a faltól, nehezen lélegzett, és könyörgın nézett Bourne-ra. – Ez minden, amit mondhatok, monsieur! Maga tényleg rossz helyen kereskedik. Nem v agyok érdekelt semmi másban ideát, csak a konzorciumban. – De kell hogy legyen! – kiáltotta Jason vádlón, újra fölemelve a hangját. – Üzletet kötn elennel az Úr alkotásának meggyalázása. – Tessék? – Megnyugtatott – mondta a kaméleon. – Maga egyszerűen tévelygı. – Micsoda? – Elmondom, mi történt Mao Ce-tung sírjánál. Mi tettük. Mi robbantottuk fel a kristálykop a megátalkodott hitetlen testét! – Maguk mit csináltak? – És folytatni fogjuk, hogy szétzúzzuk Krisztus ellenségeit, bárhol is legyenek! Visszaho zuk az Ő szeretetüzenetét a világba, még ha meg is kell ölnünk minden elfajzott állatot, ak gondolkodik. Ez keresztény Föld lesz vagy egyáltalán nem lesz Föld! – De a tárgyalásoknak biztosan van helye. Gondoljon a pénzre, az együttműködésre! – De nem a Sátánnal! – Bourne fölemelkedett a karosszékbıl, felvette a pisztolyt, az övéb , aztán begombolta a zubbonyát és úgy húzta meg magán, mintha katonai zubbony lenne. Odamen a teljesen megzavarodott üzletemberhez. – Maga nem ellenség, de közel áll hozzá, monsieur! Kérem a levéltárcáját és az üzleti ira t azoknak a nevét, akikkel tárgyal. – Pénzt?

– Nem fogadunk el hozzájárulást. Nincs rá szükségünk. – Akkor miért? – A maga védelmében és a mienkben is. Az itteni sejtjeink minden egyént ellenıriznek, hog baleknek nézik-e ıket vagy nem. Valaki beépült közénk. Holnap mindent visszakap. – Tényleg tiltakoznom kell... – Ne tegye – vágott a szavába a kaméleon, a zubbonya alá nyúlt, és ott hagyta a kezét. – i vagyok, igaz? Elég az hozzá, hogy ha az ellenségeink is igénybe veszik az olyanok szol gálatát, mint a P. L. O. és a Vörös Brigádok, az ajatollah fanatikusai vagy a Baader-Meinho csoport, akkor nekünk is megvannak a magunk brigádjai. Nem kérünk és nem adunk kegyelmet. Ez halálig tartó harc. – Istenem! – Az Ő nevében harcolunk. Ne hagyja el ezt a szobát! Rendeljen étkezést a szobaszerviztıl e hívja fel a kollégáit se, senkit itt Pekingben! Másképp szólva, ne legyen szem elıtt, és zék a legjobbakért! Igazából meg kell mondanom, ha engem is követtek, és megtudják, hogy a a szobájában voltam, maga egyszerűen eltűnik. – Hihetetlen! – tekintete kifejezéstelenné vált, egész testében remegni kezdett. – A tárcáját és az iratait kérem! Miután megszerezte Ardisson teljes irattárát, beleértve hivatalos tárgyalópartnereinek li táját is, Jason bérelt egy autót Ardisson konzorciumának nevére. Megkönnyítette az ügyintéz emzetközi Utazási Irodában, a Csaojangmen Streeten, hogy olvas és beszél is kínaiul, és miv az autót az egyik kínai hivatalnok vezeti, nem kell sofırt kérnie. A diszpécser azt mondta , az autó a szállodánál lesz este hétkor. Ha minden jól megy, huszonnégy órája lesz, hogy s közlekedjék, már amennyire egy nyugati teheti ezt Pekingben. Az elsı tíz órában ki fog der hogy az a kigondolt stratégia, amelyre végleg elszánta magát, kivezeti-e a sötétségbıl vag dkettıjüket, Marie-t és David Webbet a szakadékba taszítja. De Delta-1 ismerte a keleti me ntalitást. Évszázadok során egy vonatkozásban nem változott. A titokzatosság értékesebb tíz isnél, ha nem egy királyságnál. Bourne visszamenet a szállodához megállt a Vang Fu-csing zsúfolt üzleti negyedében, a szá da keleti szárnya körüli részén. A 255-ös szám alatti nagyáruházban vásárolt néhány szükség . A 26l-es szám alatt találta a pecsétvésı üzletet, a Tucsang Mensiput, ahol összeválogatta ghivatalosabbnak tűnı irodaszereket, amiket csak talált. Végül az ajándékboltban vett egy t lat és egy térképet Peking és környékérıl, és egy másik térképet is, amely az autóutakat tü a déli városok felé. Visszavitte a vásárolt holmikat a szállodába, odament egy íróasztalhoz a hallban, és megk te az elıkészületeket. Elıször írt egy feljegyzést kínaiul, amelyben felmenti a bérelt autó nden felelısség alól, átruházva azt a külföldire. Ezt egy tábornok írta alá, és a legteljes volt. Másodszor kiterítette a térképet és bekarikázott egy kis zöld területet Peking észak külvárosában. A Csing San Madárvédelmi Területet. 25. Marie felugrott a székrıl a telefon éles, csilingelı hangjára. Keresztülfutott a szobán, és apta. – Tessék! – Mrs. Austint kérem. – Mo? Mo Panov! Hála istennek! – Marie hálásan és megkönnyebbülten behunyta a szemét. Csa rminc óra telt el, hogy Alexander Conklinnal beszélt, és a várakozás és a feszültség, minde t a kilátástalanság már-már a kétségbeesés szélére sodorta. – Alex mondta, hogy megkéri, jö dolta, hogy megteszi. – Gondolta? Volt kétsége? Hogy érzi magát, Marie? – Megırülök, Mo! Próbálom elkerülni, de egyszerűen meg fogok ırülni! – Ugyan már, nagyon szép, amit mindeddig véghezvitt! De hát nincs szüksége tılem semmifél hológiai maszlagra. Csak újra hallani akartam a hangját. – Hogy megállapítsa, nem vagyok-e habogó idegroncs – Marie inkább leszögezte, mint kérdez t. – Annyi mindenen mentünk keresztül együtt, hogy nem élnék ilyen harmadrangú ürüggyel – so ilyet magával. Mint ahogy most sem. – Hol van Alex? – Beszél a mellettem lévı fülkében; ı kért meg, hogy hívjam fel magát. Nyilván beszélni f gy befejezi azt. Bólint. A következı hang, amit hallani fog... – Marie? – Alex? Köszönöm, hogy eljöttek... – Ahogy a férje mondaná, „most nincs erre idı”. Mit viselt, amikor legutóbb látták magát?

– Mit viseltem? – Amikor megszökött tılük... – Kétszer szöktem meg. Másodszor Tuen Munban. – Nem akkor – szólt közbe Conklin. – Az egység kicsi volt és túl nagy volt a zavar –, ha em, ezt mondta. Néhány tengerész tényleg látta magát, de más nem. Itt. Itt Hongkongban. Azz a leírással tudnak elindulni, ami megragadt az emlékezetükben. Mit viselt akkor? – Hadd gondolkozzam. A kórházban... – Késıbb – szakította félbe Alex. – Valami olyat mondott, hogy ruhát cserélt, vett néhány kanadai konzulátus, Staples lakása. Emlékszik? – Jóságos ég, maga hogy emlékszik erre? – Nem titok, jegyzetelni szoktam. Ez az alkohol egyik áldásos hatása. Gyorsan, Marie! Csak úgy nagyjából, mit viselt? – Rakott szoknyát – igen, szürke rakott szoknyát. És kékes színű blúzt, magas gallérral. – Mit még? – Ó, kalapot, meglehetısen széles karimájú kalapot, hogy eltakarjam az arcomat. – Jó! – És egy hamis Gucci-táskát, amit az utcán vettem. Ja és szandált, hogy alacsonyabb legye – Akarom tudni a magasságát. Ragaszkodnunk kell a sarkakhoz. Jól van, ennyire volt szüksé em. – Mihez, Alex. Mit művel? – Simon Sayst játszom. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy a külügyminisztérium útlevél terei kiszúrtak, az én sima atléta járásomat még a leghülyébb tulok is felismeri a vámvizsg nem tudják ezt az átkozott dolgot, de valaki utasítást adott, és tudni akarom, ki más tud r m. – Nem biztos, hogy értem. – Késıbb megmagyarázom. Maradjon ott, ahol van! Odamegyünk, mihelyt tiszta a levegı. De n gyon tisztának kell lennie – sterilnek –, úgyhogy egy órába is beletelhet, vagy ilyesmi. – És mi lesz Móval? – Velem kell maradnia. Ha elválunk, legkevesebb, hogy figyelnék, legrosszabb esetben elfognák. – És magát? – Engem legfeljebb figyeltethetnek. – Olyan biztos ebben? – Dühös vagyok. Nem tudhatják, mit hagytam hátra, vagy kivel és milyen instrukciókat közö a volt idı elıre elrendezni bármilyen telefonhívást. Számukra mostanra két lábon járó – mel bomba vagyok, aki szétrobbanthatom az egész műveletüket, bármi a fene is az. – Tudom, hogy most nincs ideje, Alex, de valamit el kell mondanom. Nem tudom, miér t, de muszáj. Azt hiszem, David azért volt olyan sértıdött és dühös magára, mert azt gondol a a legjobb a szakmában. Minden alkalommal, ha ivott kicsit, vagy ha elkószáltak a gon dolatai – és kinyílt benne egy vagy két csukott ajtó –, szomorúan rázta a fejét vagy a kezé és azt kérdezgette magától: „Miért? Miért? Jobb volt mindenkinél, ı volt a legjobb.” – Nem voltam jobb Deltánál. Senki nem volt. Soha. – Mindenesetre vigyázzon magára, Alex! – Vigyázzanak magukra ık – Conklin letette a telefont, és Marie érezte, hogy könnyek csor ak végig az arcán. Morris Panov és Conklin kijöttek a kowlooni vasútállomás ajándékboltjából, és a mozgólépcsı ly lefelé vitt az alsóbb szintekre, az 5-ös és a 6-os vágányokhoz. Mo, a barát feltétel nél ndó volt követni egykori páciense utasításait, de Panov, a pszichiáter nem tudta megállni, y néhány szakmai észrevételt tegyen. – Nem csoda, ha mindnyájan begolyóztok – mondta a hóna alatt egy kitömött pandával, és a zínes folyóirattal. – Hadd mondjam el elölrıl! Amikor lemegyünk a lépcsın, jobb felé megyek 6-os vágány, aztán bal felé a vonat vége felé, ami perceken belül megérkezik. Pontosan mon – Pontosan – felelte Conklin, akinek izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, ahogy a dokt r mellett sántikált. – Aztán várakozom az utolsó oszlopnál ezzel a kellemetlen szagú, kitömött állattal a hóno lapozgatom ezt az undorító pornómagazint, amíg egy nı odajön hozzám. – Ismét pontos – mondta Alex, miközben ráléptek a mozgólépcsıre. – A panda teljesen normá nyugatiak kedvence. Gondold azt, hogy ajándék a gyerekének! A pornóújság csak felerısíti a merhetıségedet. Akinél pandamackó van, az rendszerint nem nézeget malac képeket. – Éppen ellenkezıleg, ez a kombináció kifejezetten freudi.

– Jól van, csak tedd, amit mondok! – Mondasz? Nem mondtad meg, mit beszéljek az asszonnyal. – Próbálkozz azzal, hogy örülök, hogy „látom”, vagy „hogy van a gyerek”? Teljesen mindegy eki a pandát, és gyere vissza ehhez a mozgólépcsıhöz, amilyen gyorsan csak tudsz, de ne sza adj! – Leértek a peronra, és Conklin megérintette Panov könyökét, elindítva ıt jobbra. – Jó nálni, Doki! Csak tedd, amit mondtam, és gyere ide vissza. Minden rendben lesz. – Könnyebb ezt mondani onnan, ahol általában ülni szoktam. Panov akkor ért a peron végére, amikor a Lo Vuból érkezı vonat befutott az állomásra. Meg utolsó oszlopnál, és amíg az utasok százai özönlöttek ki az ajtókon, a doktor ügyetlenül á a fekete-fehér pandával, arca elıtt tartva az újságot. Amikor bekövetkezett, majdnem eláju – Te vagy az, Harold! – kiáltotta egy dallamos hang, és egy magas alak, szürke rakott sz oknyában, arca erısen kifestve a puha, széles karimájú kalap alatt, megveregette a vállát. l felismernélek, drágám! – Örülök, hogy látlak. Hogy van a gyerek? – Morris alig tudott beszélni. – Hogy van Alex? – váltott át a másik hirtelen mély férfihangra. – Tartozom neki, és mega adósságomat, de ez ırült! Még mindig kézben tartja a dolgokat? – Én már nem tudom, ki tart kézben bármit is – mondta a meglepett pszichiáter. – Gyorsan – mondta a furcsa alak –, mert bekerítenek! Adja ide a pandát, és amikor futni ezdek, vegyüljön el a tömegben, menjen innen! Adja ide! Panov engedelmeskedett, érzékelve, hogy több férfi törtet át az ácsorgó utasok csoportjai bekeríti ıket. Hirtelen az erısen kifestett, nıi ruhát viselı férfi egy széles oszlop mögé eltűnt a másik oldalán. Lerúgta magas sarkú cipıjét, még egyszer megkerülte az oszlopot, é kitörni készülı rögbijátékos, a vonathoz legközelebb álló csoport felé rohant, ellökve egy akarta fogni, átverekedte magát a döbbent arcú, félrelökött utasok között. Mögötte több fé bele a vadászatba, akadályoztatva az egyre növekvı ideges tömegtıl, mindenki bıröndökkel és kal próbálta feltartani a megzavarodott támadókat. Valahogy a panda a kezébe került egy mag s, fehér nınek, aki széthajtott vasúti menetrendet fogott. Két jól öltözött kínai megragadt i kiabálni kezdett, azok ránéztek, intettek egymásnak, és továbbfutottak. Morris Panov ismét azt tette, amire utasították, elvegyült a kifelé tartó tömegben a pero llenkezı szélén, és az 5-ös vágány mellett a mozgólépcsı felé tartott, ahol egy sor ember v Sor volt, de nem volt ott Alex Conklin. Mo lassan körözött, nézelıdve mindenfelé, még azoka s figyelte, akik a mozgólépcsın álltak. Mi történt? Hol van a CIA embere? – Mo? Panov balra fordult, a rövid kiáltás irányába. Conklin egy oszlop mellett állt, tíz méter mozgólépcsın túl. Gyors gesztusokkal mutatta, hogy neki ott kell maradnia, és Mónak kell o amennie, de lassan, óvatosan. Panov úgy tett, mint aki bosszankodik a hosszú sor miatt , és megvárja, amíg elfogy a tömeg, és hozzá lehet férni a mozgólépcsıhöz. Azt kívánta, bár gy legalább ne dobta volna el a pornóújságot lenn a vágányoknál, volna mit csinálnia. Ehely rakulcsolt kézzel sodródott óvatosan a peron elhagyottabb része felé, kétszer is körbepilla tt, homlokát ráncolta a sor miatt. Elérte az oszlopot, besiklott mögéje és felsóhajtott. Conklin lábánál megdermedt, középkorú, esıkabátos férfi feküdt, háta közepén Conklin tusk megismerkednél Matthew Richardsszel, Doktor! Matt régi távol-keleti barátom, még a korai s aigoni idıkbıl, amikor elıször találkoztunk. Természetesen akkor fiatalabb volt, és sokkal lisabb. De ez régen volt. – Az isten szerelmére, Alex, hagyjál már felkelni! – könyörgött Richards, aki csak a fejé rázni megalázó helyzetében. – A fejem fenemód sajog! Mivel ütöttél le, feszítıvassal? – Nem, Matt! A cipı a nem létezı lábamhoz tartozik. Súlyos, igaz? De sok mindenre lehet h sználni. Ahhoz, hogy felállhass, tudod, hogy felelned kell a kérdéseimre. – A francba is, már feleltem! Tetű beosztott tiszt vagyok, nem az egység fınöke. Követtün utasításra, ami úgy rendelkezik, hogy tartsunk szoros megfigyelés alatt. Aztán a kormány a ott egy másik ukázt, amit nem láttam. – Mondtam már, hogy ezt aligha lehet elhinni. Itt szoros összetartás volt, mindenki tu d mindenrıl. Légy értelmes, Matt, elég régen ismerjük egymást! Mi az az ukáz? – Nem tudom. Szigorúan bizalmas volt! Hidd el! Nem kamu! – kiáltotta Richards, küszködve onklin ránehezedı, súlyos cipıje alatt. – Jézusom, igazat beszélek! Jövı februárban kiszáll Miért akarnék zűrt veled, vagy bárkivel a fıparancsnokságnál? – Ó Matt, szegény Matt! Sosem voltál a legjobb vagy a legragyogóbb. Most csak a saját kér re válaszoltál. Belekóstolhatsz a nyugdíjba, mint én, és nem akarsz semmi zűrt. Rajta vagyo gy követési listán, szoros megfigyeléssel, és te nem akarsz elköpni egy ukázt, mert benne v . Oké, fiú, majd küldök egy értékelı jelentést rólad, amelyben visszavezényellek a közép-am

tıbe arra az idıre, amid még van – ha túlélsz addig. – Hagyd abba! – Képzeld el, ahogy itt fekszel leteperve egy oszlop mögött a zsúfolt állomáson, és ezt e tű nyomorék tette veled. Valószínűleg elküldenek, hogy kotorj ki néhány kikötıt egyedül. – De nem tudok semmit! – Kik a kínaiak? – Nem... – Nem rendırség, tehát kicsodák? – Kormányzatiak. – Melyik részleg? Meg kellett mondaniuk, a péhád biztosan megmondta. Nem várhatja el, ho gy vakon dolgozz! – De éppen ez az! Azt mondta, Washington a legmagasabb szinten jótáll értük. Megesküdött, csak annyit tud! Mit kellett volna tennem? Kértem volna el az autóvezetıi jogosítványukat ? – Szóval senki nem kompetens, mert senki nem tud semmit. Szép lenne, ha kiderülne, hog y a kínai komcsik elkaptak egy elhárítót, nem igaz? – A péhá kompetens. Mi az utasításait követjük. – Ó, de szép ez a magas moralitás! „Mi csak a parancsokat teljesítjük, Herr General!” – C az erıs német G hangot használta a rangnál. – És természetesen Herr General sem tud semmit, rt ı is parancsokat teljesít. – Alex szünetet tartott, nyelt egyet. – Van egy ember, nagydarab fickó, úgy néz ki, mint egy kínai Paul Bunyan. – Conklin elhal gatott. Richards elfordította a fejét és a teste is megrándult. – Ki ı, Matt? – Nem tudom biztosan. – Kicsoda? – Láttam ıt, ennyi az egész. Nehéz lenne nem észrevenni. – Ez nem minden. Minthogy nehéz nem észrevenni és tekintve a helyeket, ahol láttad ıt, me kérdezted. Mit tudtál meg? – Hagyjuk, Alex! Azok csak pletykák, semmi konkrétum. – Szeretem a pletykákat. Fecsegj, Matt, vagy ez a csúnya, nehéz dolog itt a lábamon vélet enül az arcodra tapos! Sajnos nem tudom irányítani, megy a saját feje után, és nem kedvel t d. Nagyon kényelmetlen tud lenni, még nekem is. – Conklin nagy erıvel fölemelte tuskólábát ards vállcsontjai közé taposott. – Jézusom! Eltöröd a hátamat! – Nem, azt hiszem, az arcodat akarja összetörni. Na, ki az a férfi, Matt! Conklin erılködve ismét fölemelte műlábát, és most a CIA-ember nyakcsigolyájára lépett. – Rendben van! Mint mondtam, ez nem szentírás, de azt hallottam, hogy magas rangú a Cr own Cl-nél. – Crown Cl – magyarázta Morris Panovnak Conklin – azt jelenti, hogy a brit hírszerzés itt Hongkongban, ami azt jelenti, hogy az MI-6-os osztály, ami azt jelenti, hogy az ut asításaikat Londontól kapják. – Nagyon érdekes – mondta a pszichiáter, pont olyan zavarban, mint eddig. – Nagyon – értett egyet Alex. – Ideadnád a nyakkendıdet, doktor? – kérdezte Conklin, mikö csomózta a sajátját. – Visszatérítem majd a hivatalos alapból, mert most van egy jó ötletün lból dolgozom itt. A Langley kétségtelenül fedezi – Matthew nyugdíjából és szolgálati idejé es hírszerzési akcióját. Mint jó minısítésű civil alkalmazott, ebbe nekem is be kell szálln nyakkendıdre is szükségem van, Matt! Két perccel késıbb Richards beosztott tiszt az oszlop alatt feküdt, keze-lába összekötve, a szorosan felpeckelve, mindez három nyakkendı segítségével. – Tiszta a levegı – mondta Alex, miután körülnézett az oszlop körüli területen. – Mindnyá a csalétkünk után, aki eddigre már valószínűleg félúton van Malaysia felé. – Ki volt az a nı vagy az a férfi? Azt hiszem, tényleg nem nı volt. – Nem nemi elıítélet, de egy nı valószínűleg nem tudott volna kijutni innen. Ő megtette é et is magával vitte maga után. Átugrotta a mozgólépcsı korlátját, és elmenekült. Gyerünk! T – De kicsoda – erıltette Panov, miközben a mozgólépcsı felé tartottak, ahol a néhány bókl ezett. – Esetenként használtuk ideát arra, hogy megfigyelje, mi megy át illegálisan a határon, a ez hajaznia kell valamit, miután neki is van ilyen üzlete. – Kábítószer?

– Nem foglalkozik ilyesmivel, másban utazik. Lopott arany és ékszerek, Hongkong, Macao és Szingapúr között. Gondolom, azért állt rá, ami évekkel ezelıtt történt vele. Megfosztot ifogásolható magatartás miatt, és ezzel mindentıl. Diákkorában modell volt néhány ocsmány f pénzre volt szüksége. Késıbb egy harmadrangú kiadó, aki egy kóbor macska erkölcsével rendel adta ezeket, és meghurcolták, tönkretették. – A magazin, ami nálam volt! – kiáltotta Mo, miközben felléptek a mozgólépcsıre. – Valami ilyesmi, gondolom. – Milyen érmei voltak? – Olimpiai 1976-ból. Atlétika. Az akadályfutás volt az erıssége... Panov szótlanul nézett Alexander Conklinra, míg emelkedtek a mozgólépcsıvel, megközelítve omás bejáratát. Söprögetık közeledtek a szemközti lépcsı felé, széles lapáttal a vállukon. a fejét, csettintett az ujjaival, és kinyújtott hüvelykujjával az állomás lenti kijárati a felé mutatott. Az üzenet világos volt. Perceken belül egy megkötözött CIA-tisztet fognak t i egy oszlop mögött. – Az lesz az, akit ırnagynak szólítottak – mondta Marie. Egy karosszékben ült, szemben Conk nal, mialatt Morris Panov mellette térdelt, és a bal lábát vizsgálta. – Hu-uh! – kiáltotta, szarántotta keresztbe tett lábát. – Bocsásson meg, Mo! – Nincs miért – felelte a doktor. – Csúnya zúzódás a második és harmadik lábujjcsontok kö tha lóról bukott volna le. – Többrıl. Ért a lábakhoz? – Mostanra már úgy érzem, jobban, mint a pszichiátriához. Maguk olyan világban élnek, ami est az én szakmám a középkorban tart – legtöbbünk még ott sem, a kifejezéseink lélekteleneb v felnézett Marie-re, tekintete a rosszul vágott, szürke csíkos hajat pásztázta. – Jó orvos ban részesült, exvöröském. Kivéve a haját. Az félelmetes. – Az briliáns! – helyesbített Conklin. Mo visszatért a lábához. – Szépen gyógyulnak – a vágások, a horzsolások, de ez a zúzódás b összeszedek néhány dolgot, és kicserélem a kötést. Panov felállt, és elhúzott egy egyenes hátú széket a kis íróasztal mellıl. – Akkor itt maradnak? – kérdezte Marie. – Lenn a földszinten – mondta Alex. – A szomszédos szobákat nem tudtam megszerezni. – Egyáltalán hogy tudta elintézni? – Pénzzel. Ez Hongkong, és mindig az veszíti el a szobafoglalást, aki nincs éppen jelen. jünk vissza az ırnagyra! – Lin Ven-cu a neve. Catherine Staples azt mondta, hogy a brit hírszerzésnél van, ango lul beszél, brit akcentussal. – Biztos volt benne? – Teljesen. Azt mondta, hogy a legjobb hírszerzı tisztnek tartják Hongkongban, beleértve mindenkit a KGB-tıl a CIA-ig. – Ezt nem nehéz elhinni. Ven-cunak hívják, nem Ivanovnak vagy Joe Smithnek. Egy tehetség es hazait elküldenek Angliába, taníttatják, kiképezik és visszahozzák felelıs beosztásba, a mellé. Szokásos gyarmati politika, különösen olyan területeken, ahol alacsony színvonalú a nd és a közbiztonság. – Bizonyára pszichológiai okokból – tette hozzá Panov, miközben leült. – Kevesebb sértıdé y hidat jelent a kormányzott idegen közösség felé. – Ezt értem – mondta Alex bólintva –, de valami hiányzik; a darabok nem illeszkednek. Egy dolog London részérıl, hogy zöld utat ad egy szupertitkos washingtoni akcióhoz – amirıl min , amit tudunk, azt sugallja, hogy több mint bizarr – és más dolog, hogy az MI-6 kölcsönadja nekünk helyi embereit egy jelenlegi brit gyarmaton. – Miért? – Több okból. Elıször is nem bíznak bennünk – ó, nem úgy hogy kétségbe vonják a szándékai lligenciánkban. Néha igazuk van, más esetekben halálosan tévednek, de ez a véleményük. Máso miért kockáztatják, hogy bedobják a személyi állományukat egy döntés kedvéért, amit egy ame ta hozott, aki nem szakértıje a helyi titkos műveleteknek? Ez a zavaró pont, és London ezt kézbıl visszautasítaná. – Gyanítom, hogy McAllisterre céloz – mondta Marie. – Rá – Conklin fújtatva rázta a fejét. – Utánanéztem, és mondhatom, egyrészt ı a legerıse yengébb pont ebben az egész átkozott forgatókönyvben! Az utóbbit gyanítom. Ő tiszta és hide – Hagyd már ezt a lószart! – mondta Panov. – Mi lenne, ha világosan beszélnél, és nem mas etetnél minket? Azt hagyd meg nekem! – Úgy gondolom, doktor, hogy Edward Newington McAllister egy nyúl. A füleit hegyezi a

konfliktus elsı jelére, vagy ha hibát észlel, és ráugrik. Elemzı, az egyik legjobb, de nem abdába, mint operatív tiszt, nem is beszélve egy akció fınökségérıl és komolyabb titkos műv csak szóba se jöhetne mint stratéga. Kinevetnék a helyszínen, higgyék el! – Rettenetesen meggyızı volt Daviddel és velem – vetette közbe Marie. – Megkapta a forgatókönyvet. „Ne térjen el a tárgytól” – mondták neki. Ragaszkodjék a bon hez, ami majd érthetıbb lesz, ha az alany kimozdul, és színre lép, amit meg is kellett ten nie, mert magát elvitték. – Ki írta a szövegkönyvet? – Bár tudnám. Senki, akit elértem Washingtonban, nem tudja, beleértve számos olyan embert akinek tudnia kellene. Nem hazudtak, ezt ennyi év után a hangjuk rezdülésén is észrevenném lyan mély titok és annyi ellentmondással teli, hogy ehhez képest a Treadstone 71 amatır pró kozásnak tűnik, pedig nem volt az. – Catherine mondott valamit – szakította félbe Marie. – Nem tudom, segít-e vagy sem, de s et ütött a fejembe. Azt mondta, jött Hongkongba valaki, egy „államférfi”, így nevezte, aki több, mint diplomata” vagy ilyesmi. Azt gondolta, kapcsolatban áll mindazzal, ami történt . – Hogy hívják? – Azt Catherine nem mondta meg. Késıbb, amikor láttam McAllistert vele lenn az utcán, az t hittem, ı az. De lehet, hogy nem. Az elemzı, akirıl beszélt, és az az ideges ember, aki Daviddel és velem beszélt, még diplomatának is kevés, nemhogy államférfinak. Valaki másnak lennie. – Mikor említette ezt magának? – Három napja, mikor még a lakásán rejtegetett, Hongkongban. – Mielıtt Tuen Munba vitte? – Igen. – Soha nem említette újra? – Nem, és amikor rákérdeztem, azt mondta, egyikünknek sincs oka, hogy különösebben remény Még tovább kell kutatnia, ezt mondta. – Magát ez megnyugtatta? – Igen, mert akkor úgy tetszett, megértettem. Nem volt okom tovább faggatni. Személyes és szakmai kockázatot vállalt, hogy segítsen nekem – elfogadta az én magyarázatomat anélkül, h onzuli tanácsot kért volna, amit más biztosan megtett volna csak azért, hogy magát fedezze . Maga használta ezt a szót, „bizarr”, Alex! Nos, nézzünk szembe a ténnyel, amit elmondtam i, olyan bizarr volt, olyan felháborító – beleértve az Egyesült Államok külügyminisztériumá almazait, a központi hírszerzés eltűnı ıreit, a gyanakvást, ami kormányuk magas köreihez ve Jelentéktelenebb személy visszahúzódott volna, és önmagát védte volna. – Hála vagy sem – mondta Conklin kedvesen –, visszatartott olyan információkat, amit jobb lett volna, ha maga tud. Jézusom, azok után, amiken maga és David keresztülment! – Téved, Alex – vágott közbe Marie halkan. – Azt mondtam, úgy gondoltam, megértettem ıt, fejeztem be. A legkegyetlenebb dolog, amit tehetsz egy emberrel, aki minden órát pánik ban tölt, az, hogy reményt nyújtasz neki, aztán kiderül, hogy ez hamis. Amikor az összeomli , az elviselhetetlen. Higgye el nekem, több mint egy éve élek egy férfival, aki elkesere detten keresi a válaszokat! Elég keveset talált, de azok csaknem összetörték. Ha összetörne emények, az nem tréfa a reménykedı számára. – Igaza van – mondta Panov, bólogatott, és Conklinra nézett. – És azt gondolom, te is tudod ezt, igaz? – Így van – felelte Alex megrázkódva és az órájára nézett. – Mindenesetre itt az ideje Ca plesnek! – Őt figyelik és ırzik! – Marie elıredılt a széken, izgatottan, kérdı szemmel. – Ki fogjá maguk miattam jöttek át ide, találkoztak velem, és én beszéltem róla. Várják, hogy megkere ni fogják magukat! Ha mindarra képesek voltak, amit eddig megtettek, akár meg is ölhetik magukat! – Nem tudnak – mondta Conklin felállva, és az ágy mellett telefonhoz sántikálva. – Nem el hoz – tette hozzá egyszerűen. – Átkozott ırült vagy! – suttogta Matthew Richards a Catherine Staples házával szemben park is autó volánja mögött. – Nem vagy elég hálás, Matt – mondta Alex, aki a CIA embere mellett ült a sötétben. – Nem gy nem küldtem el az értékelı jelentést rólad, de vissza is jöttem a felügyeleted alá. Kösz sértegess! – Egy szart!

Mit mondtál, amikor visszamentél az irodába? Mi mást? Megtámadtak, az isten szerelmére. Hányan? Legalább ıt tizenéves punk. Kínaiak. És ha ellenálltál volna, nagy feltűnést keltve, még kiszúrtalak volna. Így szólt a sztorim – hagyta jóvá csendesen Richards. És amikor felhívtalak, természetesen az utcáról telefonált valaki, aki látott egy fehér gy sántával. – Nyertél! – Még tán elı is léptetnek. – Már csak szeretnék kiszállni. – Meglesz. – Így nemigen. – Szóval az öreg Havilland személyesen iderepült a városba. – Ezt nem tılem tudod! Benne volt az újságokban. – A titkos ház a Victoria-hegyen nem volt az újságokban, Matt! – Hé, nézzük csak, az véletlenül derült ki! Te rendes vagy hozzám, és én rendes vagyok ho az a tetű jelentés rólam, hogy leütöttek egy cipıvel, amiben nem volt láb, én meg adtam ne gy címet. Végül is letagadhatom. Megkaphattad a Garden Roadon. Az egész konzulátus tudja, hála egy hülye tengerészgyalogosnak. – Havilland! – fakadt ki hangosan Alex. – Ez ráillik. Az angolok seggében van, még úgy is szél, mint ık... Istenem, föl kellett volna ismernem a hangját. – A hangját? – kérdezte a meghökkent Richards. – A telefonban. Ez másik oldal a forgatókönyvbıl. Havilland volt az! „Elvesztettük ıt.” Ó bedıltem neki! – Kinek? – Felejtsd el! – Örömmel. Egy autó közeledett az utcán, és megállt Catherine Staples háza elıtt. Egy nı szállt ki a ján, és az utcai lámpák fényében Conklin megismerte: Catherine volt az. Bólintott a sofır f gfordult, és elindult a járdán keresztül a bejárati vastag üvegajtó felé. Hirtelen motor zúgása töltötte be a park melletti csendes utcát. Hosszú, fekete szedán lı valahonnan mögülük, és csikorogva fékezett Catherine autója mellett. Szaggatott robbanások llatszottak a második jármű felıl, üvegek reccsentek mind az utcán, mind a járda mellett, a y a parkoló autó ablakai szétrobbantak a sofır fejével együtt, és a bérház ajtaja összetört tává lıtték, véres darabokra hullott szét, mint Catherine Staples teste, melyet szinte odas egezett a golyózápor a kapukerethez. Kerekek csikorogtak, és a fekete szedán kilıtt az utcából, maga mögött hagyva a pusztítás és a holttesteket. – Jézus Krisztus! – üvöltötte a CIA-tiszt. – Gyerünk innen! – utasította Conklin. – Hová? Az isten szerelmére, hová? – A Victoria-hegyre. – Elment az eszed? – Nekem nem, de valaki másnak igen. Egy kékvérű szarházinak elvették, ha volt neki egyált ezt elıször tılem kell hallania. Indulj! 26. Bourne megállította a fekete Sanghaj szedánt a sötét, fákkal szegélyezett, elhagyatott útsz on. A térkép szerint elhagyta a Nyári Palota Keleti Kapuját – valójában volt királyi rezide ora állt a Kunming néven ismert tó uralta, szobrokkal díszített vidéken. Követte a partvona északra, míg a császári múlt hatalmas szórakozóhelyének színes fényei eltűntek, átadva hel jének. Kikapcsolta az autó fényszóróit, kiszállt, és vízálló hátizsákban vitte holmiját az z, és sarkával a földbe túrt. A talaj puha volt, megkönnyítve a dolgát, attól tartott ugyan ogy bérelt autóját átkutatják. Benyúlt a hátizsákba, kivett egy pár kesztyűt és egy hosszú etérdelt, ásott egy gödröt a hátizsák elrejtésére, és a száját nyitva hagyta. Felvette a ké a legközelebbi fába, hogy láthatóvá tegye a kéreg alatti fehér fát. Visszatette a kést és a zsákba, amit belenyomott a talajba, majd befedte földdel. Visszament a kocsihoz, el lenırizte a távolságmérıt, majd beindította a motort. Ha a térkép ugyanolyan pontosan ábráz lságokat, mint azon területeket, ahol Pekingben és Peking körül tilos volt autóval közleked akkor a Csing San terület bejárata nem volt egy kilométernél messzebb, egy hosszú kanyaru lat után.

– – – – – – –

A térkép pontos volt. A két fényszóró fénye élénk színű madarakat ábrázoló faldíszítést v kapu fölött. A kapu zárva volt. Jobbra üvegkalickában egy ır ült magában. Jason közeledı ko szórói láttán felugrott, és elısietett. Nehéz volt eldönteni, hogy a kabátja és a nadrágja vagy sem; fegyvernek nyoma sem volt. Bourne közel hajtott a kapuhoz, kiszállt és az autót megkerülve a kínaihoz lépett. Döbben ta, hogy már az ötvenes évei végén vagy a hatvanas évei elején jár. – Pej tong, pej tong! – kért elnézést az alkalmatlankodásért Jason, mielıtt az ır megszól volna. – Szörnyű, min mentem keresztül – folytatta gyorsan, belsı zsebébıl elıhúzva a franciák á gyalófelek listáját. – Három és fél órával ezelıtt itt kellett volna már lennem, de az autó eg, és nem tudtam elérni a minisztert – kikereste a listáról egy textilipari miniszter nevé . – Vang Hszu minisztert, aki bizonyára éppolyan dühös, mint én! – Maga beszéli a nyelvünket – szólt zavartan az ır. – Az autójának pedig nincs külön sofı – A miniszter elintézte. Már sokszor voltam Pekingben. Úgy volt, hogy együtt vacsorázunk. – Zárva vagyunk, és itt nincs semmiféle étterem. – Esetleg nem hagyott a miniszter üzenetet nekem? – Senki nem hagy itt semmit, csak talált tárgyakat. Nagyon szép japán látcsöveim vannak, són adom. A kapun túl, körülbelül harminc méterre a földúton Bourne egy magas fa árnyékában megpill y embert, hosszú, négygombos katonazubbonyt viselı tisztet. Dereka körül vastag, pisztolytá kás öv volt. Tehát van fegyvere. – Sajnálom, de nincs szükségem látcsıre. – Ajándéknak, esetleg? – Kevés barátom van, a gyerekeim pedig csirkefogók. – Akkor ön szomorú ember. Nem számít semmi, csak a gyerekek és a barátok, ja és persze a emek. – Nos, én igazán csak a minisztert akarom megtalálni. Milliókról tárgyalunk. – A távcsı csak pár jüanba kerül. – Na, jó! Mennyi? – Ötven. – Hozhatja – szólt a kaméleon türelmetlenül, zsebébe nyúlva, és amint az ır visszaszaladt pillantása mintegy véletlenül a zöld kerítésen túlra tévedt. A kínai tiszt ugyan odébb húzó de még mindig szemmel tartotta a kaput. Jason szíve ismét a gyomrában kalapált – mint oly okszor a Medúza napjaiban. Stratégiát változtatott. Delta ismerte a keleti észjárást. Titok osság! – Nézze, milyen klassz! – kiáltotta az ır, visszasietve a kerítéshez, és odanyújtotta a l záz jüan. – Az elıbb ötvenet mondott! – Mert meg sem néztem, milyen jók a lencsék. Így sokkal többet ér. Adja ide a pénzt, és á kapun. – Rendben – mondta Bourne, készülıdvén, hogy átdugja a pénzt a kerítés rácsán. – Egy felt ló! Ha netalán kérdezgetnék rólam, nem szeretném, ha zargatnának. – Kérdezgetnének? Ez ırültség. Nincs itt más, csak én. – De ha mégis, ragaszkodom ahhoz, hogy az igazat mondja! Francia üzletember vagyok, akinek a kocsiját megbocsáthatatlanul feltartóztatták, és halaszthatatlanul meg kell találn m ezt a textilipari minisztert. Nem tűröm, hogy továbbra is háborgassanak. – Ahogy parancsolja! Kérem a pénzt. Jason áttolta a jüanos bankjegyeket a kerítésen; az ır megragadta ıket, és átdobta a távc apun. Bourne elkapta, majd könyörögve nézett a kínaira. – Nem tudja, a miniszter hová mehetett? – De igen, és azt plusz pénz nélkül is megmondtam volna. Az ilyen nagyszerű emberek, mint és a miniszter úr, kétségkívül a Ting Li Kuan étterembe járnak. A gazdag külföldiek és nag nk tekintélyes tagjainak kedvenc helye. – Hol található? – A Nyári Palotában. Elhaladt mellette ezen az úton. Menjen vissza tizenöt-húsz kilométer meglátja a nagy Tong An Men kaput! Menjen be és ott majd eligazítják, de mindenképpen mut assa meg a papírjait, uram! Ön nagyon szokatlan módon utazik. – Köszönöm! – kiáltotta Jason az autójához rohanva. – Vive la Francé! – Milyen szép – mondta az ır vállvonogatva, visszatért ırhelyére, és a pénzét számolgatta A tiszt csendesen az ırbódéhoz sétált, és megkocogtatta az üveget. Az éjjeliır ijedten ug

l székérıl, és kinyitotta az ajtót. – A mindenit, uram, jól megijesztett! Gondolom, itt rekedt bezárva. Bizonyára elszende redett az egyik szép pihenıhelyünkön. Igazán sajnálom. Azonnal kinyitom önnek a kaput! – Ki volt az az ember? – kérdezte nyugodtan a tiszt. – Egy külföldi, uram! Francia üzletember, akit sok kellemetlenség ért. Ahogy a szavaiból ettem, úgy volt, hogy a textilipari miniszterrel találkozik itt órákkal ezelıtt, majd együt vacsoráznak, de az autóját feltartóztatták. Szörnyű ideges. Nem szeretné, ha zaklatnák. – Milyen textilminisztert mondott? – Vang Hszu minisztert, azt hiszem, – Kérem, várjon odakint! – Ahogy óhajtja, uram! A kaput? – Néhány perc múlva. – A tiszt a kis asztalon álló telefonhoz lépett, és tárcsázni kezdet k múltán ismét megszólalt. – Megtudhatnám Vang Hszu textilipari miniszter számát? Köszönöm. lenyomta a gombot, és újra tárcsázott. – Vang Hszu miniszter úrral szeretnék beszélni. – Én vagyok – mondta a kissé kényszeredett hang a vonal túlsó végén. – Ki az? – A Kereskedelmi Tanács tisztviselıje vagyok, uram! Rutinvizsgálatot végzünk egy francia etemberrel kapcsolatban, aki önre hivatkozott. – Uram Jézus, csak nem az az idióta Ardisson? Mit csinált már megint? – Ismeri ıt, uram? – Bárcsak ne ismerném! Furcsa alak! Azt hiszi, hogy ı találta fel a spanyolviaszt. – Készült vele vacsorázni ma este, uram? – Vacsorázni? Bármit mondhattam, hogy belefojtsam a szót ma délután! Persze, csak azt hal ja meg, amit akar, és alig tud kínaiul. Másrészt viszont nagyon is lehetséges, hogy felhas ználja a nevemet egy asztalfoglaláshoz, ha neki nincs. Mondtam magának, hogy fura alak ! Teljesítse minden kívánságát. Őrült, de ártalmatlan. A következı géppel visszaküldenénk P a bolondok, akiket képvisel, nem fizetnének olyan sokat harmadosztályú árukért. A legjobb p kingi kurvákat is megkaphatja! Csak ne zavarjon már, dolgom van! – És a miniszter hirtel en letette a kagylót. A katonatiszt megkönnyebbülve tette le a telefont, és kiment az éjjeliırhöz. – Igaza volt ndta. – A külföldi nagyon izgatott volt, uram! És nagyon zavart. – Úgy hallottam, mindkét állapot jellemzı rá. – A katonatiszt megállt egy pillanatra, maj zátette. – Most már kinyithatja a kaput. – Igenis, uram! – Az ır benyúlt a zsebébe, és kulcscsomót húzott elı. Megállt egy pillana ztre nézve. – Nem látok autót, uram! Sok kilométernyire van csak közlekedés. A Nyári Palota e az elsı... – Már telefonáltam autóért. Itt kell legyen tíz-tizenöt percen belül. – Sajnos, uram, én már nem leszek itt akkor. Látom a váltótársam biciklijének a lámpáját Öt perc múlva lejár a szolgálatom. – Lehet, hogy itt várakozom – mondta a tiszt. – Felhık közelednek északról. Ha esıt hozna atok az ırbódéba, amíg az autóm megérkezik. – Én nem látok felhıket, uram! – A maga látása már nem a régi. – Az is igaz. – A bicikli ismétlıdı csengetése törte meg a kinti csendet. A váltótárs a k edett, míg az ır elkezdte kinyitni a kaput. – Ezek a fiatalok úgy beharangozzák magukat, m intha csak a mennybıl jönnének. – Szeretnék mondani valamit magának – szólt élesen a tiszt, megállítva az ırt. – Ugyanúgy di, én sem szeretném, ha zaklatnának, mert egyórai nagyon szükséges alvást engedélyeztem ma k egy szép pihenıhelyen. Szereti a munkáját? – Nagyon, uram! – És japán távcsövek árusítása hozzátartozik a munkájához? – Uram? – A hallásom jó, és a maga éles hangja nagyon jól hallható. – Mirıl beszél, uram? – Ne mondjon semmit rólam, és akkor én sem szólok semmit az ön etikátlan tetteirıl, amely telenül öngyilkosságba kergetnék magát, ha kitudódnának. A viselkedése felháborító. – Sosem láttam magát, uram! Ha kell, mindenre megesküszöm, akár a lelkem üdvösségére is! – Mi a pártban visszautasítjuk az ilyen gondolatokat. – Akkor bármire megesküszöm, amit csak akar. – Nyissa ki a kaput, és tűnjön el innen.

– Elıbb hozom a biciklimet, uram! – Az ır odaszaladt a kerítés túlsó végéhez, elıgurított és kinyitotta a kaput. Becsapta megkönnyebbülten bólintva, amint a kulcskarikát odahajítot a az új ırnek. Felmászott a biciklire, és nekivágott az útnak. A második ır, biciklijét a kormánynál fogva, közönyösen tolta át azt a kapun. – Hát mit szól hozzá? – kérdezte a tisztet. – Kuomintang-vezér fia váltja le a féleszű pa t csak a konyhánkban tűrtünk volna meg. Bourne észrevette a fehér jelet a fa törzsén, és behajtott a szedánnal a két fenyıfa közti apcsolta a lámpákat, és kiszállt. Gyorsan letört egy csomó faágat, hogy álcázza a kocsit a tönösen gyorsan dolgozott – így tett volna bármikor –, de legnagyobb rémületére mindössze n cel azután, hogy befejezte a kocsi álcázását, fényszórók fénye jelent meg messze a Pekingbe n. Lehajolt, letérdelt a bozótba, és figyelte az elhaladó autót. Meglepıdött az autó tetejé t kerékpár látványától. Késıbb, amikor a motor hangja hirtelen elhalt, arra gondolt, hogy a megállt valahol fent a kanyarban. Attól tartva, hogy tapasztalt mezıır, aki látótávolságon kolt, észrevette az autóját, és most gyalog tér vissza, Jason keresztülvágtatott az úton, é te magát a fákon túli sűrű cserjésbe. Szökellve haladt fától fáig, egészen a kanyar közepéi ozva letérdelt a buja aljnövényzetbe. Az útszél minden méterét átvizsgálta, miközben éles f zűrni minden olyan hangot, ami nem tartozott az elhagyatott vidéki út megszokott zörejei hez. Semmi. Majd végül valami, amit sehogy sem értett. Vagy mégis? Alig pislákoló fénnyel egy közeledett kerékpáron, és úgy hajtott az úton, mintha az élete függött volna tıle. Amikor Bourne látta, hogy az ır volt az... biciklin... és bicikli volt annak az autónak a tete jére is kötve, amelyik megállt a kanyarban. Az ırért ment volna? Semmiképp sem, akkor az au továbbhaladt volna a kapuhoz... Akkor az másik bicikli volt? A második ır – biciklin érkezv ? Hát persze. Ha a megérzése nem csal, akkor a kapuban megismert ırt összeesküvı váltotta l Jason megvárta, amíg az ır biciklijének fénye már csak pontnak tűnik a távoli sötétségben n visszarohant az autójához, és a megjelölt fához. Elıásta a hátizsákot, és elkezdte elısze zükséges holmikat. Levette a zakóját és a fehér ingét, és magas nyakú fekete pulóvert húzot késének tokját sötét nadrágja szíjához csatolta, a másik oldalára pedig automata pisztolyt ett két spulnit. Egyformán körbetekerte mindkét korongot a zsinórral, és óvatosan a nadrágj b hátsó zsebébe csúsztatta ıket, majd elıvett egy vékony zseblámpát, és egész mélyre tette bében. Egy pár túlméretezett kínai gyújtópatront, amelyeket gumiszíj fogott át, a bal elsı ott három levél gyufával és egy kis viaszgyertyával együtt. Legesetlenebb felszerelése a kö méretű, harapófogó nagyságú kézi drótvágó volt. Fejjel lefelé tette bal hátsó zsebébe, maj a két szárát a rugó erısen a nadrág szövetéhez nyomta, és a szerszám mintegy önmagát tarto kás becsomagolt ruháért nyúlt, amely olyan szorosan volt összetekerve, hogy nem volt széles bb egy sodrófánál. Hátára vette, derekát rugalmas szíjjal kötötte át, és becsatolta. Lehet, s lesz szüksége a ruhára, de semmit nem bízhat a véletlenre – túl közel volt már a célhoz! Aztán eltemette a hátizsákot fehér ingével és tweed zakójával együtt, majd felállt a fák kitágult, amikor arra gondolt, mi vár rá. Egyik énje ijedt és bizonytalan volt, a másik düh egesen nyugodt. Jason fától fáig sétált nyugatra, a kanyar irányában. Elérte az autót, amel adt mellette a tetejére erısített biciklivel. Az út szélén parkolt, a szélvédı alatt hatalm volt. Közelebb húzódott, és elolvasta a kínai betűket, miközben magában mosolygott. „Ez a kormány működésképtelen szolgálati járműve. A szerkezet bármiféle babrálása súlyos tulajdonítása a tolvaj azonnali kivégzésével jár.” Bourne visszahúzódott az árnyékba, és ott folytatta útját, amíg a kivilágított kapu elıtt nem ért. Pillantása a zöld kerítés vonalát követte: balra beleveszett az erdı sötétjébe, jo en méterre nyúlt az ırbódén túl, egy hatalmas parkoló mentén – ahol számozott területek vol buszok és taxik számára –, majd hirtelen délre kanyarodott. Amint várta, kínai jellegzetess a madárvédelmi terület be volt kerítve, mintegy a vadorzók elrettentésére. Emberi hangok! Bourne a kapu felé fordította a fejét, miközben bevetette magát a legközel bbi bozótosba. A kínai katonatiszt és az új, sokkal fiatalabb ır – már egész biztosan katon z ırbódé mögül jött elı. Az ır biciklit tolt, míg a tiszt kis rádiót tartott a füléhez. – Nem sokkal kilenc után érkeznek majd – mondta a katona, leeresztve a rádióját, miközben ntennát is visszanyomta. – Hárompercenként egy-egy jármű, összesen hét. – És a teherautó? – Az lesz a legutolsó. Az ır ránézett az órájára. – Akkor, azt hiszem, már indulnia kellene. Ha telefon-ellenırz akkor tudom, mit kell mondani. – Ez jó gondolat – szólt beleegyezıen a tiszt, miközben a rádiót az övére csatolta, és me cikli kormányát.

– Egyszerűen nincs türelmem azokhoz a bürokrata nıkhöz, akik úgy ugatnak, mint a csau-csa – Pedig kéne, hogy legyen – mondta nevetve az ır. – Sıt, a legkedvesebbnek a magányosakhoz és a rondákhoz kell lenni, a lábuk között pedig imumot kell nyújtani. Ha nem elégíti ki ıket az ember, még az állásába is kerülhet. – Csak nem azt akarja mondani, hogy még ez a féleszű paraszt is, akit leváltott. – Nem, nem – vágott közbe az ır, elengedve a biciklijét. – Nekik a fiatalabbak kellenek, k, mint én. A fényképeink alapján persze. Ez a paraszt más, pénzt ad nekik abból, amit a ta tárgyakon keres. Néha azon töprengek, keres-e egyáltalán ezeken a holmikon. – Igazán nehezemre esik megértenem magukat, civileket. – Ha megengedi, helyesbítenék, ezredes úr! Az igazi Kínában én a Koumintang kapitánya vag Jason megdöbbent a fiatalabbik férfi megjegyzésén. Hihetetlen volt, amit hallott! „Az ig azi Kínában én a Kuomintang kapitánya vagyok!” Az igazi Kína? Tajvan? Te jó ég, hát elkezdıdött a két Kína háborúja? Hát erre készülnek ? Őrület! Tömegmészárlás! A Távol-Kelet felrobban a világ szeme láttára! Jézusom! Lehet, ho gyilkost üldözött, a hihetetlenbe botlott? Mindez túl sok volt, hogy felfogja, túl rémisztı. Ráadásul gyorsan kellett mozognia, félr minden más gondolatot, csak a mozgásra koncentrálnia. Leolvasta órájának világító számlapj lt, és nagyon kevés ideje arra, hogy megtegye, amit kell. Várt, amíg a katonatiszt elhal adt mellette a kerékpárjával, majd elindult óvatosan és csendben a bozóton át, amíg csak me látta a kerítést. Közellépett hozzá, elıvette zsebébıl a zseblámpáját, és rávilágított két Rendkívüli volt. Magassága jó három és fél méter, a teteje kifelé görbült, mint a börtönker kott, és szögesdróttal volt befuttatva. Benyúlt a zsebébe és kiemelte a drótvágót. Majd bal a sötétben kutatott, és amikor rábukkant a talajhoz legközelebb esı keresztezıdı drótokra, t a munkának. Ha David Webb nem lett volna elkeseredett, és Jason Bourne nem lett volna dühös, akk or nem is készült volna el a munkájával. A kerítés nem mindennapi méretű volt, és sokkal er nt bármelyik erıdítmény, amely a földön a legveszélyesebb bűnözıket valaha is elkerítette. s darab elvágásához össze kellett gyűjtenie minden erejét, elıre-hátra mozgatva a drótvágót ngedett. Minden egyes darab elvágása értékes pillanatokat vett igénybe. Bourne ismét ránézett az órájára. 9.06. Vállát elırevetve, lábát a talajba mélyesztve átp ig hatvan centi széles lyukon. Bemászott, teste verejtékben úszott, lerogyott a földre, erı en zihált. Nincs idı. 9.08. Bizonytalanul feltérdelt, megrázta a fejét, hogy magához térjen, majd elindult jobbra, a kerítést használva támaszként, míg ahhoz a sarokhoz nem ért, mely a parkolóra nézett. A me kapu tıle vagy ötven méterre volt. Hirtelen megérkezett az elsı jármű. Orosz, hatvanas évjáratú Zil limuzin volt. Bekanyarod a parkolóterületre, és rögtön az elsı parkolóhelyet foglalta el az ırház mellett. Hat férf belıle, és indult katonás rendben a madárvédelmi terület fıbejárata felé. Eltűntek a sötét ilágították meg útjukat. Jason nagyon figyelt, neki is tudnia kellett az utat. Három perccel késıbb, pontosan a terv szerint, másik autó haladt át a kapun, és parkolt l Zil mellett. Három férfi szállt ki hátulról, mialatt a sofır és az elöl ülı utas beszélget cek múlva a két férfi felbukkant, és Bourne-nak igazán fegyelmeznie kellett magát, amikor p llantása az utasra esett. Magas, karcsú férfi volt, úgy mozgott, mint egy macska, amint az autó végéhez sétált, hogy csatlakozzon a sofırhöz. A bérgyilkos! Gyorsan el kell kapnia. ze, még nem most. Tizennyolc perc múlva mind a hat gépkocsi a helyén állt, utasai szétszóródtak, csatlakozt kollégáikhoz valahol az elkerített terület sötétjében. Végül huszonegy perccel az orosz lim zése után ponyvás teherautó kanyarodott be a kapun, leparkolt a legutóbb érkezı autó mellé, méterre Jasontól. Megdöbbenve látta, hogy összekötözött, betömött szájú férfiakat és nıket tóról. Kivétel nélkül elestek, és tiltakozva nyöszörögtek fájdalmukban. Majd hirtelen a nyí jelent meg, sovány testét küszködve próbálta kitépni, rugdalva próbált megszabadulni ırzıi ogták, végül ledobták a kavicsos parkolóterületre. Fehér férfi volt... Bourne kıvé dermedt. volt az. A távoli fényszórók fényében látta, hogy Echo arca kék-zöld volt, szeme bedagadt. a Francia összeszedte magát, és lábra állt, bal lába minduntalan megroggyant, mégis szilárd , nehogy alkalmat adjon ırzıinek a gúnyolódásra. Gyerünk, csinálj valamit! Mi lesz már? Medúza – voltak jelzéseink. Mik is voltak? Uramist n, mik voltak? Kövek, botok, sziklák... kavicsok! Valami kis zavaró zajt kell csapnom, amennyire ilyen távolról csak lehet, hogy felfigyeljen rá. Gyorsan! Jason térdre ereszkedett a kerítés árnyékában. Lenyúlt és összegyűjtött egy marék kavicso ni próbáló foglyok feje felett a levegıbe hajította ıket. Az autók tetején landolva rövid k

ngot hallattak, amit többé-kevésbé elnyomtak a megkötözött rabok elfojtott kiáltásai. Bourn több kıvel próbálkozott. Az ır, aki d'Anjou mellett állt, a csattanás irányába nézett, de e a figyelmét, hogy az egyik nı lábra állt, és elkezdett a kapu felé rohanni. Az ır utánaered gragadta a haját, és visszalökte a többiek közé. Jason újabb kavicsokért nyúlt. Nem mozdult. D'Anjou lerogyott a földre, jobb térdére és összekötözött kezére támaszkodot avart ırt figyelte, majd lassan Bourne felé fordult, aki gyorsan jelt adott a kezével egyszer, kétszer. A tenyerérıl homályosan visszaverıdı fény elég volt: a Francia meglátta. közelebb húzódott. Echo meglátta! Szemük találkozott. D'Anjou bólintott, majd elfordult, és lenül fájdalmas arccal emelkedett föl, amikor az ır visszatért. Jason megszámolta a foglyokat. Echóval együtt öt férfi volt és két nı. Két gumibottal fel kezett ır terelte ıket a parkolóterület mellıl induló ösvény felé. D'Anjou elesett. A bal l gyott, esés közben teste furcsán kicsavarodott. Bourne nagyon figyelt, valami furcsa v olt ebben az esésben. Aztán megértette. A Francia kezének ujjai, melyek addig szorosan öss zezáródtak, most szétnyílottak. Testével takarva Echo felmarkolt egy marék kavicsot és amik az ır közeledett, és talpra rángatta, akkor d'Anjou újra röviden Jason felé nézett. Ez jel Azt jelentette, hogy Echo kavicsokat fog elszórni, amerre mennek, hogy medúzás társa köve thesse ıket. A foglyokat jobbra terelték, a kavicsos területen kívülre, amikor a fiatal ır, a „kapitán Kuomintangból” bezárta a kaput. Jason a kerítés árnyékából a teherautó rejtekébe szaladt. a tokjából, és leguggolt a motorháztetı mellett, az ırbódét figyelve. Az ır éppen az ajtó e i rádióba beszélt, amely összekapcsolta a találkozás színhelyével. A rádiót meg kell semmis is. Bourne lehasalt, belevágta vadászkését a teherautó bal elsı kerekének gumijába. Amikor az esztett, a hátsó kerékhez szaladt, ugyanígy elbánt vele. Aztán a teherautót hátulról megker eherautó és a közeli kocsi közé rohant. Elıre-hátra forogva haladt elıre, és felhasította a teherautó többi gumiját is, sıt az au dalán lévıket is. Ugyanígy tett a többi autógumival, kivéve az ırbódétól tízegynéhány méter st az ırt! Jason csendesen kinyitotta az orosz autó ajtaját, benyúlt, és kiengedte a kéziféket. Ugya olyan halkan becsukva az ajtót, ahogyan kinyitotta, megsaccolta a motorháztetı és a kerítés közti távolságot, körülbelül két és fél méter volt. Megragadva az ajtó keretét, egész súlyá ben a hatalmas autó elkezdett gurulni. A kocsinak adott egy utolsó sürgetı lökést, és a Zil lletti kocsihoz ugrott, mialatt a limuzin beleszaladt a kerítésbe. Jason lekuporodot t, és belenyúlt jobb hátsó zsebébe. A csattanást hallva a döbbent ır körülkémlelte az ırbódét, a parkolóterületre futott, sze atva, majd az immár mozdulatlan Zilre meredt. Megrázta a fejét, mintha csak elfogadná a jármű megmagyarázhatatlan viselkedését, majd visszatért az ajtóhoz. Bourne kiugrott a sötétbıl, kezében a drót egy-egy spulniját tartva. A drótot átlendített eje felett, és három másodperc múlva már vége is volt. Csak gyenge sóhaj hagyta el az ır sz ojtóhurok végzetes volt, a Kuomintang szegényebb lett egy kapitánnyal. Miután Jason levette a rádiót a férfi övérıl, átkutatta a ruháját. Fennállt a lehetısége, alál, valami értékeset. Így is volt! Elıször is egy pisztolyt talált – természetesen automa naz a kaliber, mint azé a fegyveré, amelyet a Mao-mauzóleumban vett el egy másik összeesküv Egy töltény helyett már kilencre gyarapodott a készlete a hangtompítóval kiegészítve. Volt irattárca is, amely pénzt és hivatalos papírt tartalmazott, amely azt igazolta, hogy tu lajdonosa a Népi Biztonsági Erık tagja. Az összeesküvıknek mindenesetre magas rangú kollégá ak. Bourne a hullát a limuzin alá gurította, felhasította a bal oldali gumikat, majd kését jobb oldaliakba is beleszúrta. A hatalmas jármű a földre rogyott. A Kuomintang kapitánya biztos, rejtett nyugvóhelyre talált. Jason az ırbódéhoz rohant, azon gondolkodva, kilıje-e a fényszórókat vagy sem, végül úgy teszi. Ha életben marad, szüksége lesz rájuk, hogy megvilágítsák az utat. Ha? Hiszen életbe l maradnia! Marie miatt! Bement az ırházba, és az ablak alá térdelve kivette az ır automatá töltényeket, és a sajátjába tette át. Aztán körülnézett, terveket, utasításokat keresett. alra akasztva a szögön lógó kulcskarika mellett. Megragadta a kulcsokat. Tekintete egy halom vastag, feltekert láncra szegezıdött az ırbódé sarkában. Ez vajon min Hát persze: Kínában, ahol oly sok szerkezet nem működik, a lánc volt a tartalék arra az es e, ha a kapu zárja meghibásodna. A feltekert lánc tetején egyszerű acéllakat volt. A kulcsk rikán lévı kulcsok egyikének bele kell illenie, gondolta, és addig próbálkozott, amíg a zár tt. Fölemelte a láncot, kifelé indult, majd megfordult, és kitépte a telefont a falból. Nes e nektek még egy meghibásodott szerkezet!

A kapunál letekerte a láncot, és egész hosszában kifeszítette a két középsı oszlop között összenyomott úgy, hogy a lyukak fedték egymást; beléjük tudta dugni a meghajlított rudat, iztosította a zárat. Minden szorosan feszült. Ez biztos megoldás, mert a közhiedelem ellené e az ilyen nagy tömegű kemény fémbe lıtt golyó azt nem robbantja szét, arra viszont van esé ogy a golyó visszapattanjon arra, aki kilıtte, vagy aki a közelben tartózkodik. Bourne m egfordult, és megindult a fı ösvényen, újra a kerítés árnyékában. Az ösvény sötét volt. A kivilágított kapu fényét eltakarta a madárvédelmi terület sűrű nö látszott a fény. Bourne kezébe fogva a zseblámpáját, karját a talaj felé nyújtva kereste a kat, és kétméterenként talált is egyet-egyet. Könnyű volt észrevenni ıket, d'Anjou jó alapo sölhette mindet, mielıtt ledobta ıket. Akármi történt is a Franciával, most észnél volt. Ja telen két követ látott egy helyett, nagyon közel egymáshoz. Fölnézett, bele a zseblámpa kis A két kı megjelenése nem lehet véletlen, hanem valamiféle jelzés. A fı ösvény tovább ment , de az, amelyiken a foglyok haladtak, hirtelen jobbra kanyarodott. Tehát a két kı azt jelenti, hogy elágazás következik. Aztán hirtelen megváltozott a kavicsok közötti távolság is. Egyre távolabb voltak egymást ikor Bourne azt hitte, hogy nincs is több, meglátott még egyet. Hirtelen két kı volt a tal ajon, megint jelezve, hogy az ösvények elágaznak. D'Anjou tudta, hogy fogytán vannak a köv ek, ezért új stratégiába kezdett, amely gyorsan érthetıvé vált Jason számára. Amíg a foglyo az ösvényen haladtak, nem jelölte az útjukat, de amikor új ösvényre kanyarodtak, két kavic ezte útirányukat. Bourne mocsarakon és réteken vágott át, és mindvégig elkísérte a felriasztott madarak szá kodása és vijjogása, amint felröppentek a holdsütötte ég felé. Végül szűk ösvényre talált, tt. Kikapcsolta a zseblámpát, és megállt. Körülbelül harminc méterre lent a szűk ösvényen cig illantotta meg, lassan mozgott le és fel az óvatlan ember cigarettájának parazsa. De ezt az embert okkal állították oda, ahol volt. Jason elkezdte az alatta elterülı sötétséget fü ert ez a sötétség valahogy más volt. Olykor-olykor fénylı pontok tűntek át az ereszkedı völ páknak tűntek, állandóan változó, alig észlelhetı fényük miatt. Hát persze, hogy lámpák. Zs tt. Alant, a távoli völgyben a cigarettázó ırön túl, ott van a találkozóhely is. Bourne leereszkedett az ösvény jobb oldalán a kusza bozótosban. Lefelé indulva kígyózó, s zálta, halászhálószerű nádrengetegbe ütközött. Nem téphette ki, és nem is törhette le a nád zel olyan zajt csapott volna, amely teljesen eltért volna a táj megszokott hangjaitól, a felrepülı madarak szárnycsapkodásaitól és vijjogásától. Az ember okozta zajok elárulták egen behatolót. Így a késéért nyúlt, arra gondolva, miért is nem hosszabb pengéjű, és nekiv keresztül az útnak, amely nem tartott volna tovább fél percnél, ha az ösvényrıl nem kellet na letérnie. Így azonban majdnem húsz percébe került, amíg csendesen átvágta magát a renget ır látótávolságán kívül. Uramisten! Jason visszatartotta még a lélegzetét is, miközben a torkából feltörı kiáltást l. Megcsúszott. A kígyózó, sziszegı lény a bal lábánál legalább másfél méter hosszú volt. K Bourne-t páni félelem kerítette hatalmába. Megragadta a kígyót, eltartotta testétıl, és kés gıben kettészelte. A kígyó elkeseredetten csapkodott néhány másodpercig, majd vonaglása abb dt, az állat kimúlt és letekeredett a lábáról. Bourne lehunyta szemét, és vacogva várt egy tig. Ismét leguggolt, és közelebb osont az ırhöz, aki éppen rá akart gyújtani egy újabb cig de egyik gyufát a másik után kellett elhajítania, mert azok nem gyulladtak meg. Az ır dühö k tűnt az államilag támogatott, vacak gyufa miatt. – Ma de sici, sici! – mormolta az orra alatt, cigarettával a szájában. Bourne elırekúszott, levagdosta az utolsó pár vastag nádszálat, amíg már csak két méterre fitól. Eltette a vadászkést a tokjába, és újra benyúlt a jobb hátsó zsebébe a fojtóhurokért tt, nem hagyhatott lehetıséget arra, hogy az ır kiáltson. Elıugrott a fűbıl, miközben az ır éppen utolsót szippantott a dohányból. A füst kirobbant fojtóhurok pontosan a helyére került, elvágta a légcsövét; az ır belezuhant az aljnövényze e elernyedt, evilági pályafutása véget ért. Jason kirázta a fűbe a véres drótot, összehajtotta a tekercset, és visszacsúsztatta a zse A hullát beljebb húzta a bozótba, odébb az ösvénytıl, és elkezdte átkutatni a zsebeit. Elı ire bukkant, amely tapintásra vastag köteg becsomagolt vécépapírnak tűnt. Ebben nem lett vo na semmi szokatlan Kínában, ahol a vécépapír állandóan hiánycikk. Felkattintotta zseblámpáj ve nézett a talált holmikra. A papír csakugyan be volt csomagolva és puha volt, de nem vécé apír. Pénz volt, méghozzá több ezer jüan, a legtöbb kínai számára sok-sok évi kereset. Az ı a „kapitánynak a Kuomintang-ból” is több pénze volt Jason szerint az általánosnál – de még em közelítette azt, amit most talált. Az irattárca következett. Gyerekeket ábrázoló fénykép

, amelyektıl Bourne gyorsan megszabadult, vezetıi jogosítványt, lakáskiutalási dokumentumot hivatalos papírt, amely azt igazolta, hogy a tulajdonosa a Népi Biztonsági Erık tagja! Jason elıszedte azt a papírt, amit az elsı ır irattárcájából vett ki, és egymás mellé tette ntumot a földre. Tökéletesen egyformák voltak. Ez engedély volt, amely feljogosította a tul jdonosát, hogy beléphessen Baráti Áruházakba, amelyeket amúgy csak külföldi utazók és a leg vezetés tagjai látogathattak. Akárkik voltak is ezek az emberek, egy furcsa, kivételezett csoporthoz tartoztak. Beosztott ırök birtokolnak hatalmas pénzösszegeket, hivatali privilégiumokat élveznek, pozí knál sokkal magasabb nívón élnek, és olyan dokumentumokkal rendelkeznek, amelyek a kormány itkosrendırségének tagjai közé sorolják ıket. Ha összeesküvık – márpedig minden, amit Sencs en térig, és eddig a védett vadaskertig látott és hallott, ezt látszott megerısíteni –, az elérte a pekingi vezetı réteget. De hát ez végül is nem az én dolgom, gondolta Bourne. A fegyver a férfi derekán hasonló volt ahhoz, amit az övén viselt, és ahhoz a fegyverhez s, amelyet a Csing San kapunál az erdıbe hajított – ahogy Bourne várta. Ez még nagyobb fegy er volt, márpedig a fegyver is státusszimbólum. A legtöbbet tudó fegyver éppúgy, mint a drá melynek sok utánzata lehet, de a hozzáértı szem tévedhetetlenül kiválasztja az eredetit. E s kiváló darab volt, nem olyan, amelyik a világ bármely fegyverpiacán beszerezhetı. Csak az elithez tartozóknak jár ilyen fegyver. Jason kivette a töltényeket, betette a zsebébe, és a fegyvert az erdıbe dobta. Az ösvényh kúszott, és lassan, csendben elindult lefelé a magas fákon túl csillogó fények felé. Nem is völgy volt ez, hanem hatalmas gödör a történelmi idı elıtti földbe vájva, talán mé k idejébıl. Felette madarak csapkodtak félelmükben és kíváncsiságukban, baglyok huhogtak mé Bourne a gödör szélén állt, és a fákon át a lenti gyülekezetet figyelte. A fáklyák villogó ta a találkozóhelyet. Csuklóinál összekötözött férfi fogoly vonaglott félelmében a faágon lógva. Lába csupán né jtól, szeme vad és vádló, betömött száján keresztül csak fojtott kiáltások törtek fel. Karc -nadrágba öltözött középkorú férfi állt a vadul rángatózó testtel szemben. Kinyújtott jobb rkolatú kardot tartott. A kard pengéje hosszú volt és vékony, hegye most a földön pihent. D d Webb felismerte a fegyvert – fegyver is volt, meg nem is. Szertartásokhoz használt k ardja lehetett egy tizennegyedik századbeli fıvezérnek, aki a kegyetlen katonai osztályh oz tartozott. Falvakat, városokat, egész vidékeket romboltak le, még azzal is gyanúsították , hogy szembeszegültek a Jüan-uralkodók akaratával – mongolok, akik semmi mást nem hagytak aguk után, mint tűzvészt, pusztulást és riadt gyerekek sírását. A kardot a dinasztia udvara mutatott rítusokon kívül sokkal kevésbé szimbolikus, sokkal brutálisabb szertartásokon is h nálták. David úgy érezte, undor és félelem keríti hatalmába, miközben a jelenetet figyelte. – Figyeljetek rám! – kiáltotta a fogoly elıtt álló sovány férfi, és közönségéhez fordult. de megfontolt és parancsoló. Bourne nem ismerte, de olyan arca volt, amelyet nehéz let t volna elfelejteni. Szürke haja rövidre nyírott, arca szikár, sápadt, de a meghatározó a n olt. Jason ugyan nem látta tisztán a szemét, de elég volt, ahogy a fáklyák fénye megvilágít násait. – A nagy kard éjszakái elkezdıdnek! – kiáltotta hirtelen a sovány ember. – És mindaddig f ak majd éjszakáról éjszakára, amíg mindazok, akik elárulnak bennünket, pokolra nem jutnak! t lévı mérges rovarok mindegyike bűnt követett el szent ügyünk ellen, bűnt, amirıl tudunk, nagy karddal sújtandó. – A beszélı a fellógatott fogolyhoz fordult. – Te! Ajánlom, hogy az t mondd, csakis az igazat! Ismered a nyugatit? A fogoly megrázta a fejét, a vad mozdulatokat rekedtes nyöszörgés követte. – Hazug! – rikoltotta egy hang a tömegbıl. – A Tienanmen téren volt ma délután! A fogoly ismét megrázta a fejét, görcsösen rángatózva a félelemtıl. – Az igazi Kína ellen beszélt! – kiáltott egy másik. – Hallottam ıt a Hua Kong parkban a fiatalok között! – És a kávézóban a Hszidan Pejen! A fogoly megvonaglott, vad, megszállott tekintetét döbbenten szegezte a tömegre. Bourn e kezdte érteni. A férfi hazugságokat hallott, és nem értette, miért. Jason igen. Itt a tit os inkvizíció ülésezett. A bajkeverıt vagy a kétségekkel küzdı embert kellett eltüntetni eg bűn nevében. És annak a feltételezésével, hogy elkövethette ezt a bűnt. „A nagy kard éjsza ek – éjszakáról éjszakára!” Ez a véres királyság félelemmel terhes korszakát idézte, amikor t véreskezű hadvezérek uralták évszázadokon át. – Megtette ezeket a dolgokat? – kiáltotta a sovány arcú szónok. – Elhangzottak a szájából olgok? A völgyet a vádakat megerısítı kiáltások ırült kórusa töltötte be.

– A Tienanmen téren... – Beszélt a nyugatival... – Elárult mindannyiunkat... – Ő okozta a bajt a gyűlölt Mao sírjánál... – Mindannyiunk halálát és ügyünk elvesztet kívánná... – Vezetıink ellen lázít, meggyilkolásukra bujtogat... – Vezetıinknek ellenszegülni – mondta a szónok nyugodt, de emelkedı hangon – azonos a meg mazásukkal. Aki pedig elutasítja gondoskodásukat, annak az élet csodálatos adományáról le k ondania. Tettéért az életével kell fizetnie. A kikötött ember még vadabbul vonaglott, kiáltásai egyre hangosabbá váltak, összeolvadva fogoly nyöszörgésével, akinek térdre kényszerítve kellett a közelgı kivégzést végignézniük közülük, aki ellenállt, minduntalan engedetlenül és tiszteletlenül fölemelkedve. De minden meghiúsította a hozzá legközelebb álló ır. Ez a fogoly Philippe d'Anjou volt. Echo ezzel is etet küldött Deltának, de Jason Bourne nem értette meg. – Ez a beteg, hálátlan hipokrita, ez a fiatal tanító, akit mi testvérünkként kezeltünk le bb köreinkben, mert hittük, hogy szavaival bátran szembeszáll szülıföldünk sanyargatóival, mint áruló. Szavai hamisak. Esküdt társa az áruló szeleknek, ellenségeinknek, Kína Anyánk s tóinak! A most már metszı hangú szónok kihúzta a földbıl a kardot, a feje fölé emelte, majd a fog i szervébe döfte, és újabb csapással átvágta a nyakát. A fej a földre hullott vérpatak kísé y, tűzben égı szemű férfi addig vagdalta, amíg az emberi arc felismerhetetlenné nem vált. A többi rettegı fogoly félelmetes jajveszékelése töltötte be a völgyet, miközben a földön gyelemért könyörögtek. Egy kivétellel. D'Anjou lábra állt, és csendben a megszállott fanati rddal felfegyverzett férfira bámult. Az ır odalépett. Ezt hallva a Francia megfordult, és arcon köpte. Az ır, mintegy hipnotizálva, valószínűleg még az elızı véres jelenet hatása al vonult. Mit csinál Echo? Mit akarhat közölni? Aztán Bourne a keskeny arcú, rövidre nyírt, ıszes hajú hóhérra nézett. A kard hosszú peng ehér selyemkendıvel, miközben a segédek elvitték a testet, és mindazt, ami a fogoly koponyá aradt. A hóhér egy meglepıen csinos nıre mutatott, akit két ır vonszolt a kötél felé. A nı tartotta magát, határozottan ellenállt. Delta a hóhér arckifejezését tanulmányozta. Mániák résnyire nyíló, vékony ajkát. Mosolygott. Ez halott. Valamikor, valahol meg kell halnia. Lehet, hogy már ma éjjel. Mészáros, véres kezű, vak fanatikus, aki a Távol-Keletet hihetetlen háborúba taszítja – Kína Kína ellen, m b az egész Világ. Igen, legjobb lenne még ma éjjel! 27.

– Ez az asszony futár, egyike azoknak, akikben megbíztunk – folytatta a szónok, fokozatosa n emelve meg a hangját, mint fundamentalista lelkész, aki a szeretet evangéliumát hirdet i, de szemét a sátán művére veti. – Ezt a bizalmat megkapta, noha nem kellett elıre megszol a. Megkapta, mert felesége volt a mieink egyikének, egy bátor katonának, az igazi Kína egy ik illusztris családja elsıszülött fiának. Olyan férfinak, aki most is, miközben beszélek, ckáztatja azáltal, hogy beszivárgott a déli ellenség soraiba. Bizalmába fogadta ezt a nıt.. ki visszaélt e bizalommal. Elárulta hıs férjét, és elárult minket, mindannyiunkat. Nem más, szajha, aki együtt hál az ellenséggel. És amíg vágyát kielégíti, hány titkot árul el, menn bb az árulása? Talán ı a nyugati kapcsolata itt Pekingben? Ő az, aki hírt visz rólunk, elmo a az ellenségnek, hogy mit keressen, mire számítson? Másképpen hogyan érkezhetett volna el z a szörnyű nap? Legtapasztaltabb, legönfeláldozóbb embereink csapdát állítottak az ellensé mely végzett volna velük, megszabadított volna minket azoktól a nyugati bűnözıktıl, akik ha húznak abból, hogy Kína zsarnokait szolgálják. Tudomásunkra hozták, hogy ma reggel ez az a ony kint volt a repülıtéren! Ahol a csapdát felállították! Odaadta feslett testét egyik hűs rünknek, hogy megmérgezze ıt. Talán a szeretıje megmondta, hogy mit csináljon, mit mondjon z ellenségeinknek? Mit csinált ez a szajha? A jelenet meg van rendezve – gondolta Bourne. Olyan botrányosan semmibe veszi a tény eket, annyira megalapozatlan az egész, hogy még a moszkvai bíróság is visszaküldené az isko az ügyészt, aki így beszél. De ez itt, úgy látszik, nyerı, mert a közönség soraiból szolgai zajha!” és „Áruló!” kiáltásokat hallatott, miközben a megkötözött nı két ırével viaskodott. sendet kért. Mindenki azonnal elhallgatott. – A szeretıje a Hszinhua hírügynökségnek, egy alávaló rendszer hazug, hitelét vesztett or

z alávaló újságírója volt. Azért mondom, hogy „volt”, mert az a gyűlöletes személy már egy kapott a fejébe, és elvágták a torkát, hogy mindenki lássa, áruló volt. Ennek a szajhának a nagyra becsült férjével pedig magam beszéltem. Utasított, hogy úgy cselekedjünk, ahogy ıse zellemei kívánják. Neki többé már semmi köze nincs ehhez az asszonyhoz. – Aijaaa! – az asszony hihetetlen erıvel és dühvel elszakította a száját szorosan felpeck gyot. – Hazug! – sikoltotta. – Gyilkosok gyilkosa! Megölt egy tisztességes embert! Én pedig senkit nem árultam el! Én vagyok az, akit elárultak. Nem voltam ott a repülıtéren, és maga udja ezt! Sohasem láttam azt a nyugatit, maga ezt is tudja! Sohasem hallottam a ny ugati bűnözıknek állított csapdáról, és láthatja az arcomon, hogy igazat mondok. Honnan is am volna? – Úgy, hogy kurválkodtál ügyünk hűséges szolgájával, megrontottad, megmérgezted ıt! Felkí det és bűnös öledet, aztán megvontad, megtagadtad tıle, míg a fızetek az ırületbe kergették – Maga az ırült! Azért mondja ezeket a hazugságokat, mert maga küldte délre a férjemet, é jött hozzám naponta, elıször ígéretekkel, azután fenyegetéssel. Ki kellett szolgálnom magát dta, hogy ez a kötelességem. Velem hált, és elmondott dolgokat. – Asszony, megvetendı teremtés! Azért mentem hozzád, hogy könyörögjek: ırizd meg a férjed az ügy becsületét. Hagyd el a szeretıdet, és könyörögj bocsánatért! – Hazugság! Férfiak jöttek magához, délrıl való tajpanok, akiket a férjem küldött, és aki szabad látni a maga nagyszerű irodájában. Titokban jöttek a boltba, ami a lakásom alatt van az úgynevezett tiszteletre méltó özvegy lakása alatt. Ez újabb hazugság, amelyet maga talál nekem és a gyermekemnek. – Szajha! – rikácsolta a dühös tekintetű, kardot tartó férfi. – Az éjszakai tavak mélyénél is mélyebb a hazugsága! – kiáltotta válaszként az asszony. – kárcsak magának, sok nıje van, és egyáltalán nem törıdik velem! Ver engem, és maga azt mond a van hozzá, mert az igazi Kína nagyszerű fia! Én üzeneteket viszek egyik városból a másikb iket ha megtalálnak nálam, kínzást és halált jelent, de csak szidalmakban részesülök, még a yemet sem fizetik ki, vagy azt a pár fillért, amennyivel kevesebbet kapok a munkahel yemen, mert azt állítják, hogy ez kötelességem! És mibıl etessem a kislányomat? Azt a gyerm akit Kína nagyszerű fia alig ismer el, mert csak fiúkat akart. – A szellemek nem ajándékoztak neked fiút, mert szégyent hoztál egy dicsı kínai családra. y az áruló. Te mentél ki a repülıtérre, és megkerested az ellenségeinket, segítettél egy al szökésben. Ezer évig rabságban akarsz tartani minket... – És maga tízezer évig barmokként akar tartani minket. – Nem tudod, asszony, mi a szabadság! – A szabadság? A maga szájából? Maga azt mondja nekem – nekünk –, hogy visszaadja azt a s ságot, amelyet ıseink bírtak az igaz Kínában. De miféle szabadság az, maga hazug? Olyan sza ság, amely vak engedelmességet követel, amely megfosztja a rizstıl a gyermekemet, megtag adott gyermekét olyan apának, aki csak az urakban hisz – hadurakban, földesurakban, a vi lág uraiban! Aija! – Az asszony a tömeghez fordult, eléjük állt, eltávolodva a szónoktól. – tta –, ti mindannyian! Nem árultalak el benneteket, sem az ügyünket, de sok mindent megt anultam. Nem igaz az, amit ez a nagy hazug mond! Sok fájdalom és korlátozás van, amirıl tu dunk, de volt fájdalom azelıtt is, és korlátozás azelıtt is! A szeretım nem volt gonosz emb és nem volt a rendszer vak követıje, de művelt ember volt, szelíd ember, és az örök Kína i ! Ugyanazokat a dolgokat akarta, amiket mi akarunk! Csak idıre lett volna szüksége ahh oz, hogy felszámolja mindazt a szörnyűséget, amik megfertızték a minket vezetı, bizottságok g embereket. Azt mondta nekem, hogy változások lesznek. Már van, aki megmutassa az uta t. Már most! Ne engedjétek, hogy ez a hazug ezt tegye velem! Ne engedjétek, hogy ezt t egye veletek! – Szajha! Áruló! – a kard élesen suhant a levegıben, és lefejezte az asszonyt. Fej nélkül balra zuhant, a feje jobbra, és mindkettıbıl szökıkútként ömlött a vér. Azután a szónok új rabokra szabdalta a testet. A tömeg csendje súlyos, félelmetes volt. A szónok megállt, megé ezte, hogy abba kell hagynia. De gyorsan újra ura lett a helyzetnek. – Adjanak a sze nt ısi szellemek neki békét és megtisztulást! – kiáltotta, szemét végigjártatva és megpihen kezet minden egyes tagján. – Mert nem gyűlöletbıl oltottam ki az életét, hanem a bűnei irán . Békét és megbocsátást fog találni. A szellemek megértéssel lesznek iránta... de nekünk is értenünk itt a hazánkban, hogy nem hagyhatjuk cserben az ügyet... erısnek kell lennünk! Ne k... Bourne-nak elege volt ebbıl a mániákus ırültbıl, aki maga volt a megtestesült gyűlölet. É a is halott már. Valamikor, valahol meghal. Talán ma éjjel – ha lehet, ma éjjel! Delta kivette a kését, és elindult jobbra, átvágott a sűrű, dzsungelszerű erdın, a pulzus

nyugodt volt, a bizonyosság dühe egyre nıtt, növekedett benne – David Webb eltűnt. Sok min en volt, amire nem tudott visszaemlékezni a Medúza távoli, ködös napjaiból, de csomó dolog szatért. Egyes részletek nem voltak világosak, de az ösztönei működésbe léptek. Impulzusok egy volt az erdı sötétjével. A dzsungel nem ellenség, hanem szövetséges, mert már korábban ette és védelmezte ıt azokban a távoli, homályos emlékképekben. A fák, az indák, a bokrok a voltak, úgy mozgott közöttük, mint a vadmacska, halkan és biztonságosan. Balra fordult az ódon szurdok felett, és kezdett lefelé ereszkedni, miközben egyre azt a fát nézte, amelynél a bérgyilkos állt. A szónok ismét új stratégiát alkalmazott a gyülek rtására. Úrrá kellett lennie a helyzeten, és ezt nem érhette el újabb nı feldarabolásával – mindenki, akit anya szült, ırültséggel határosnak tartaná, bármi legyen az ok. Feledtetnie llett a megcsonkított fogoly nı szenvedélyes könyörgését. A szónok, aki mestere vagy inkább lt a szakmájának, tudta, mikor kell átváltani a szeretet evangéliumára, és ideiglenesen meg edkezni Luciferrıl. A segédek gyorsan eltakarították az erıszakos halál nyomait, és a díszk gyetlen mozdulatával odaidézték a következı nıt. Az nem volt több tizennyolc évesnél, csino tés, zokogott és öklendezett, amint elırevonszolták. – Nem kívánjuk könnyeidet és fájdalmaidat, gyermek – mondta a szónok legatyaibb hangján. az volt a szándékunk, hogy megkíméljünk téged, mert olyan kötelességeket kellett teljesíten lyekre korod még nem tett alkalmassá, és olyan titkok jutottak tudomásodra, amiket még nem érthettél meg. Az ifjúság gyakran beszél, amikor hallgatnia kellene. Téged két hongkongi f társaságában láttak, de ık nem a mi testvéreink. Olyanok ık, akik a szégyenteljes Angol Kor avára dolgoznak, annak a gyenge, dekadens kormánynak, amely hazánkat kiárusította kínzóinak csecsebecséket adtak neked, csinos ékszereket, ajakpirosítót és Kowloonból való francia par Nos, gyermekem, és te mit adtál nekik? A fiatal lány hisztérikusan felköhögte a hányadékot felpeckelt száján keresztül, és dühös miközben arcán könnyek csorogtak. – A keze egy férfi lába között volt az asztal alatt, egy kávéházban, Kuangcsüenben! – kiá vádló. – A férfi egyike volt azoknak a disznóknak, akik a briteknek dolgoznak – fűzte hozzá a má . – Az ifjúság könnyen áldozatává válik a gerjedelmeknek – mondta a szónok, és szigorúan né hallgatást parancsol. – Szívünkben megbocsátás lakozik az ilyen virágzó ifjúság számára – h ennek a virágzásnak, ezeknek a gerjedelmeknek. – De ott volt a Csien Men kapunál. – Nem volt ott a Tienanmennél. Én magam gyızıdtem meg errıl! – kiáltott a kardot tartó fé guk információja téves. Az egyetlen kérdés, amely hátravan, igen egyszerű. Gyermek! Beszélt ? Ellenségeink akár itt, akár délen, felhasználhatják a szavaidat ellenünk? A lány a földön vonaglott, egész testét kétségbeesetten ingatta elıre-hátra, ilyen módon feltételezett vádakat. – Elfogadom az ártatlanságodat, ahogyan egy apa tenné, de az ostobaságodat nem. Túlságosa zabadon választod meg a társaságodat, túlságosan szereted a csecsebecséket. Ha ezek a dolgo nem minket szolgálnak, veszélyessé válhatnak. A fiatal nıt a kórus egyik kövér, önelégült, középkorú tagjának az ırizetére bízták, „útb A férfi arckifejezésébıl világosan látszott, hogy megbízatása sokkal többet tartalmaz, min a szónok elmondott. És ha már végzett vele, akkor ez a gyermek – miután titkokat csalogatot ki a pekingi hatalmasokból, akik fiatal lányokat követeltek maguknak abban a hitben, hogy az ilyen kapcsolatok, ahogyan azt Mao kijelentette, meghosszabbítják az ember éle tét – el fog tűnni. A három hátralévı kínai férfi közül kettıt valóságos bíróság elé állítottak. Ellenük az e t, a Sanghaj-Peking tengely mentén. Bűnük azonban nem a kábítószer terjesztése volt, hanem hogy a nyereséget folyamatosan lefölözték, és hatalmas összegeket helyeztek el egyéni szám bözı hongkongi bankokban. A közönség soraiból sokan elıreléptek, hogy megerısítsék azt a bi ly szerint ık alacsonyabb rangú kábítószer-elosztók voltak, és nagy pénzeket adtak át a két it azok sohasem jegyeztek be a szervezet titkos könyveibe. Ez volt az elsı vádpont, de nem a legsúlyosabb. A szónok éles, éneklı hangon beszélni kez – Ti gyakran utaztok délre. Egyszer, kétszer, sıt néha háromszor is egy hónapban. A Kaj-t repülıtéren... te! – üvöltött a vakbuzgó fanatikus és kardjával a balra lévı fogolyra mutat tán repültél vissza. Múlt éjjel Kowloonban voltál. Múlt éjjel! A Kaj-takon! Múlt éjjel a Ka lárultak téged! – A szónok vésztjóslóan kisétált a lámpák fényébıl, és az elöl térdelı, két – Jobban ragaszkodtok a pénzhez, mint az ügyünkhöz! – mennydörögte, mint valami szomorú, iárka. – Egy vérbıl valók, és egyek a tolvajlásban is. Már több hete tudjuk ezt, tudjuk, me

tokat elárulta nyugtalanságotok. Pénzeteket úgy akartátok megsokszorozni, miként a rágcsáló rodnak a bűzös csatornákban, ezért mentetek a bűnbandákhoz Hongkongba. Micsoda vállalkozó s m, micsoda szorgalom, és mekkora ostobaság! Azt hiszitek, hogy nem ismerjük ezeket az embereket, és ık nem ismernek minket? Azt hiszitek, hogy nincsenek olyan területek, ah ol az érdekeink találkozhatnak? Azt hiszitek, hogy ık kevésbé undorodnak az árulóktól, mint A két megkötözött fivér hason csúszott a földön, könyörögve térdre álltak, és tagadólag r ikkal azért könyörögtek, hogy meghallgatásra találjanak, hogy beszélhessenek. A szónok a ba ali fogolyhoz lépett, kirántotta a pecket a szájából, a kötél a férfi húsába vágott. – Senkit sem árultunk el, nagyúr! – sikoltotta. – Én senkit nem árultam el! Ott voltam Ka akban, igen, de csak a tömegben. Csak nézelıdni, uram! Csak hogy eltöltsön az öröm! – Kivel beszéltél? – Senkivel, nagyúr! Illetve a tisztviselıvel. Hogy biztosítsam a jegyemet a következı reg eli járatra, uram, ez volt minden, esküszöm ıseink szellemére. Az öcsém és az én ıseim szel m! – A pénz! Mi van a pénzzel, amit loptatok? – Nem loptunk, uram! Esküszöm! Büszke szívvel azt hittük – és szívünket az ügy tette büsz az igaz Kína javára használhatjuk. Minden egyes jüannyi hasznot az ügynek akartunk szentel ni! A tömeg mennydörgött ezekre a szavakra. Gúnyos füttykoncert áradt a foglyok felé: az árul vajlás kettıs témájára írott fúgák töltötték meg a völgyet. A szónok fölemelte karját és cs hallgattak. – Hangozzék el a szó – mondta lassan, erıre kapva. – Az a sokasodó banda, aki közöttünk a olatával foglalkozik, hadd tudja meg! Nincs bennünk irgalom, mert nekünk sem irgalmazn ak. Ügyünk jogos és tiszta, és az árulásnak még a gondolata is undorító. Terjesszétek a szó atjátok, hogy hol vagyunk és kik vagyunk – egy tisztviselı a minisztériumban vagy a titkos rendırség egy tagja? Sehol sem vagyunk, és mindenütt vagyunk. Akik ingadoznak vagy kételke dnek, azok meghalnak... Ezeknek a mérges kutyáknak a pere befejezıdött. A többi rajtatok mú ik, gyermekeim! A döntés gyors volt és egyhangú: bűnösök az elsı vádpontban és talán a másodikban is. Az fivér meghal, a másik pedig életben marad. Őt Hongkongba kísérik, ahol visszaszerzi a pénzt döntést pedig ısi szertartásra bízzák, amelynek si cang-li, vagyis „egy temetés” a neve. M vér kapott egy ugyanolyan fűrészfogú, borotvaéles kést. A harc színtere egy tíz lépés átmér estvér szembeállt egymással, és a kegyetlen szertartás elkezdıdött. Az egyikük kétségbeeset el odaszúrt, a másik félrelépett a támadás elıl, és pengéje felsértette a támadó arcát. A halálos körben zajló párbaj és a közönség primitív reakciója elfedte a zajt, amit Bourn kezvén gyorsan mozogni. Gyorsan haladt a bokrok között, ágakat tördelve, és levagdosva a ma as fű szálait, amíg vagy ötméternyire meg nem közelítette a fát, ahol a bérgyilkos állt. Ké meg akarta közelíteni, de most még ott van d'Anjou. Echonak tudnia kell, hogy ı is itt van. A Francia és az utolsó kínai férfi fogoly a kör jobb oldalán állt, ırök között. Jason elı en a tömeg ordítva sértegette, és bátorította a gladiátorokat. Már mindkét küzdıt vér borít egyikük halálos döfést küldött a késével, de az élet, amelyet ki akart oltani, nem adta fe ne nem egészen három méterre volt d'Anjoutól. Elkezdett a földön keresgélni és felvett egy lott gallyat. Az ırjöngı tömeg újabb ordításával egy idıben három részre törte az ágat. Azu ról leszedte a kérget, és jól kezelhetı botokat készített belılük. Célzott, és alacsony röp hajította az elsıt. A bot majdnem a Francia lábához esett. Eldobta a másodikat is, ez Echo térdhajlatát érte! D'Anjou kétszer bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette Delta jelenlét zután a Francia különös dolgot csinált. Elkezdte a fejét lassan elıre-hátra ingatni. Echo m i próbált valamit Deltának. Hirtelen d'Anjou bal lába összecsuklott, ı maga a földre zuhant jobb oldalán álló ır durván felrántotta, de igazából az „egy temetés” körén belül zajló vé Echo ismét lassan ingatta a fejét, azután abbahagyta, és mereven egy pontra nézett, balr a. Pillantása a bérgyilkoson állapodott meg, aki már odébb ment a fától, hogy a halálos pár gyelje. Azután újra megfordította a fejét, és most a kardos ırültre nézett. D'Anjou megint összeesett, de talpra küzdötte magát, mielıtt az ır hozzáérhetett volna. A felállt, vállát elıre-hátra mozgatta, és mélyeket lélegzett. Bourne behunyta a szemét, és natra átengedte magát a fájdalomnak. Az üzenet világos volt. Echo kiszáll a buliból, jelezv eltának, hogy eredjen a bérgyilkos után, közben ölje meg ezt az evangéliumi mészárost is. D u tudta, hogy már nem tud egy szökésben részt venni, ahhoz túlságosan elnyűtt és gyenge. Cs adályozná a szökést, és most a csaló fontosabb. Marie fontosabb. Echo élete véget ért. De e nne számára, ha meghalna az ırült mészáros, a vakbuzgó fanatikus, aki bizonyára véget vet a

Egetverı sikoltás rázta meg a völgyet, ezután a tömeg hirtelen elhallgatott. Bourne balra nézett, ahol keresztüllátott a nézık sorain. Amit látott, ugyanolyan undorító volt, mint a szörnyű percek eseményei. Az élet-halál urának szerepében tetszelgı szónok belemártotta ka yik küzdı fél nyakába, azután kihúzta, miközben a véres test utolsót hörgött, és elnyúlt a apja fölemelte fejét, és így szólt: – Orvos! – Igen, uram? – hallatszott egy hang a tömegbıl. – Vegye gondjaiba a túlélıt. Próbálja rendbe hozni legjobb tudása szerint, hogy azonnal d utazhasson. Ha hagytam volna, hogy a harc folytatódjék, mindketten halottak lennének, és sohasem juthatnánk a pénzünkhöz. Ezt a fivért pedig vigye, és dobja a többiekkel együtt a a. Jó lakoma lesz a mohóbb madaraknak. – Igen, uram! – Fekete orvosi táskát tartó férfi lépett elıre a véres körbe, miközben a h lhurcolták, és valahonnan a tömeg hátsó soraiból, a sötétbıl hordágy került elı. Mindenre i ak, mindent jókor megterveztek. Az orvos beszúrta az injekciós tűt a nyöszörgı, vérrel borí vér karjába, akit már vittek kifelé a testvérgyilkos körbıl. A szónok, miután megtörölte ka zta selyemdarabbal, a még hátralévı két fogoly felé intett a fejével. Bourne döbbenten nézte, amint a d'Anjou mellett álló kínai nyugodtan kioldja a csomót a c uklójáról, hátranyúl a nyakához, és meglazítja a zsinórt, amelynek a száját felpeckelı rong olna olyan szorosan tartania, hogy nyöszörgésen kívül egyetlen hangot se tudjon kiadni. Ez után odalépett a szónok elé, és emelt hangon beszélni kezdett a vezérhez és a követık tömeg – Semmit nem mond, és semmit nem tár fel, noha folyékonyan beszél kínaiul, és minden lehe megvolt, hogy szóljon hozzám, mielıtt teherautóra raktak minket, és bekötötték a szánkat. D tán is beszéltem hozzá, mert meglazítottam a szájpeckemet, és felajánlottam, hogy ugyanezt el is megteszem. De megátalkodott és erkölcstelenül bátor, és biztos vagyok benne, hogy tud a azt, amit nem akar elmondani. – Tong ku, tong ku! – a tömeg vad kiáltozásba kezdett, kínzást követeltek. Aztán újabb ha követelték, hogy a nyugatinak csak a heréit vegyék kezelésbe. – Öreg és gyenge, el fogja veszíteni az eszméletét, ahogy az már korábban is megtörtént – fogoly. – Ezért, vezérünk engedélyével a következıt javaslom. – Bármit, ha van esély a sikerre – mondta a szónok. – Szabadságot ajánlottunk neki az információkért cserébe, de nem bízik bennünk. Túl sokái ott a marxistákkal. Azt javaslom, hogy vonakodó szövetségesünket vigyük ki a pekingi repülı ott személyes befolyásomat felhasználva helyet biztosítok neki a Kaj-takra menı következı ra. Én majd átviszem a kivándorlási hivatalnál, és mielıtt a jeggyel felszáll a gépre, csak nnivalója lesz, átadni nekem az információt. Hát van ennél nagyobb jele a bizalomnak? Mi ot leszünk az ellenségeink között, és ha háborog a lelkiismerete, mindössze fel kell emelnie angját. Többet látott és hallott, mint bárki, aki élve távozhat tılünk. Idıvel lehetünk val is, de most a bizalom a legfontosabb. A szónok elıször a provokátor arcát tanulmányozta, azután d'Anjoura vetette a tekintetét, mereven állt, duzzadt szeme meg sem rebbent, és kifejezéstelen arccal figyelt. Azután a férfi a vérfoltos karddal a fánál álló bérgyilkos felé fordult, és hirtelen angolul kezdett szélni. – Felajánlottuk ennek a jelentéktelen ügyeskedınek, hogy megkíméljük az életét, ha elárul a társa. Beleegyezik ebbe? – A Francia hazudni fog! – mondta a gyilkos angolos akcentussal, elharapva a szóvégeke t és elırelépett. – Mi célból? – kérdezte a szónok. – Övé az élete, a szabadsága. Másokkal meg nem törıdik, személyi dossziéja. – Nem vagyok biztos ebben – vetette ellen az angol. – Együtt szolgáltak a Medúza fedınevű agban. Örökké arról beszélt. Ott szabályok – ha úgy tetszik, erkölcsi normák voltak. Hazudn – A hírhedt Medúza az emberiség szemetjeibıl állt Össze, olyanokból, akik a testvérüket i harcmezın, hogy megmentsék az életüket. A bérgyilkos megvonta a vállát. – A véleményemet kérte. Tessék, ez a véleményem! – Kérdezzük meg azt, akinek kegyelmet készülünk ajánlani. – A szónok kínai nyelvre váltot t adott. A bérgyilkos pedig visszament a fához, és cigarettára gyújtott. D'Anjout elırehozt – Oldozzák el a kezét, úgysem megy sehová! És vegyék ki a kötelet a szájából. Hadd beszélj meg neki, hogy... bizalmat is kaphat tılünk, nemcsak természetünknek kevésbé vonzó oldalát a. D'Anjou kétoldalt megrázta a kezét, azután jobbját fölemelte és megdörzsölte a száját. – nolyan könyörületes és meggyızı, mint a foglyokkal való bánásmódjuk – mondta angolul.

A szónok felhúzta a szemöldökét. – El is felejtettem, hogy maga ért minket, ugye? – Valamivel többet értek, mint gondolná – válaszolt Echo. – Jól van. De szívesebben beszélek angolul. Bizonyos értelemben ez jobb, ha inkább köztün ad, ugye? – Köztünk semmi sincs. Sohasem tárgyalok ırültekkel, mert teljesen kiszámíthatatlanok. – hátrapillantott a fánál álló bérgyilkosra. – Természetesen követtem el hibákat. De valahog em, hogy az egyik még helyrehozható. – Életben maradhat – mondta a szónok. – De meddig? – Túléli ezt az éjszakát. A többi magán múlik, a maga egészségén és képességein. – Nem hiszem. Minden véget ér, amikor Kaj-takban leszállok a repülıgéprıl. Ott már nem fo eni, ahogy tegnap este. Nem lesznek biztonsági erık és golyóálló limuzinok, csak magányos f amint éppen ki- vagy besétál a fıépületbe, meg egy másik hangtompítós pisztollyal vagy kés az én kevéssé meggyızı „rabtársam” elmondta, itt voltam ma éjszaka. Láttam és hallottam. É hallottam, az elegendı ahhoz, hogy meghaljak. És ha véletlenül tudni szeretné, hogy miért n m bíztam meg benne, mondja meg neki, hogy túlságosan szembetűnı volt, túlságosan izgatott. hirtelen meglazított rongy a szájában. Hihetetlen! Sohasem lehetett volna az én tanítványom Nagyon hasonlít magához: kenetes szavakat használ, de alapvetıen ostoba. – Mint én? – Igen, és a maga számára nincs bocsánat. Maga művelt ember, és körbeutazta a világot, ez beszédén. Hol végezte a tanulmányait? Oxfordban? Vagy Cambridge-ben? – A Londoni Közgazdasági Egyetemen – mondta Seng Csou-jang, mert képtelen volt leállítani gát. – Jól hangzik... a régi jó alma mater, ahogy az angol mondja. Ennek ellenére, maga hamisí vány. Bohóc. Maga nem tudós, még csak nem is diák, csupán vakbuzgó fanatikus, akinek nincs a realitásokhoz. Maga ırült! – Ezt meri mondani nekem? – Feng ci – mondta Echo a tömeghez fordulva. – Sencsing Ping! – tette hozzá nevetve, azt agyarázva, hogy ırülttel beszél. – Hagyja ezt abba! – Vej semma? Miért? – folytatta az elgyöngült Francia, a tömeget is bevonva a kínai nyelv folyó beszélgetésbe. – Maga ezt a népet a pusztulásba viszi ırült teóriája miatt, mert ólom kar csinálni. De ahogy az a szerencsétlen asszony kérdezte: kié az arany? Kié? A magáé vagy övék? – D'Anjou a tömeg felé mutatott a kezével. – Figyelmeztetem! – kiáltotta Seng angolul. – Látjátok? – kiáltott Echo gyenge, rekedt hangon, kínaiul. – Nem mer velem a ti nyelvete beszélni! Rejtızik elıletek! Ez a kis pipaszárlábú emberke a hatalmas karddal... talán ezz pótolja, ami máshol hiányzik? A pengével vág oda az asszonyoknak, mert más szerszáma nincs, em tud velük egyebet csinálni? Nézzétek a luftballon fejét azzal a mókás lapos fejtetıvel.. – Elég! – És a szeme: csúnya, visító, engedetlen gyerek szeme! Én mondom, ırült! Miért áldozzátok Nem aranyat fog adni nektek, csak szart. – Abbahagynám a maga helyében – mondta Seng kardjával elırelépve. – Elıbb fogják megölni – Ezt valahogy nem hiszem – válaszolt angolul d'Anjou. – Haragja elhomályosítja a hallásá sztelt Szélkelep uraság! Nem hallott egy-két nevetést? Mert én igen. – Kou la! – üvöltött Seng Csou-jang, azt parancsolva Echónak, hogy hallgasson. – Meg fogj dni az információt, amire szükségünk van – folytatta, és az éles kínai szavak olyan ember s oltak, aki hozzászokott, hogy engedelmeskedjenek neki. – A játszma véget ért, nem tűrjük ma ovább! Hol az a gyilkos, akit Macaóból hozott? – Ott! – mondta d'Anjou, mintegy mellékesen, és fejével a bérgyilkos felé intett. – Nem ı. Aki elıbb jött. Az az ırült, akit maga a sírból hozott vissza, hogy bosszút állj ol a randevú? Hol találkoznak? Pekingben hol van a bázisuk? – Nincs semmiféle randevú – felelt Echo, angolra váltva. – Semmiféle akcióbázis, semmifél terv. – Kell hogy legyen! Maguk mindig felkészülnek a szükséghelyzetekre, az elıre nem látható ekre. Csak így tudnak életben maradni. – Tudtunk. Múlt idıben. Legalábbis ami engem illet. Seng fölemelte a kardját. – Beszél vagy meghal... méghozzá elég kellemetlen módon, uram! – Annyit mondhatok: ha ı, akit maga keres, hallaná a hangomat, elmagyaráznám, hogy maga az, akit meg kell ölnie. Mert maga az, aki egész Ázsiát térdre fogja kényszeríteni, és maga

t fognak milliók belefulladni testvéreik vérének a tengerébe. Tudom, hogy neki a saját fela atát kell elvégeznie, de utolsó leheletemmel tudtára adnám, hogy maga mindenképpen része le n ennek a feladatnak. Azt mondanám, hogy cselekedjen! Gyorsan! Megbabonázva d'Anjou szavaitól, Bourne megrendült, mintha megütötték volna. Echo végsı je dött. „Cselekedj! Gyorsan!” Jason belenyúlt a bal zsebébe, és kivette a tartalmát, miközben san kúszott a fák között, a vad szertartások színpada mögött. Talált egy sziklát, amely vag yire kiemelkedett a földbıl: itt kényelmesen elbújhatott. Amint elindult, még hallotta d'A njou hangját: a hang gyenge volt, reszketı, mégis kihívó. Echoban még volt annyi tartalék, y ne csak saját végsı perceivel tudjon szembenézni, de Deltának is biztosítsa azt a néhány illanatot, amire szüksége van. – Ne siessen, tábornokom, vagy Dzsingisz kán vagy bárki is maga! Öreg ember vagyok, és a ribékjei megtették a magukét. Mint látja, nem megyek sehová. Másfelıl nem biztos, hogy érde hová szándékozik küldeni... Nem voltunk elég okosak ahhoz, hogy elkerüljük a csapdát, amit lított nekünk. Ha azok lettünk volna, nem sétálunk bele. Így hát mibıl gondolja, hogy elég voltunk, hogy találkozót beszéljünk meg? – Éppen abból, hogy belesétáltak a csapdába – mondta Seng Csou-jang nyugodtan. – Maga köv ette a macaói férfit a mauzóleumba. Az ırült azt remélte, hogy kijön. Maguknál az elıre nem elyzetbe beletartozik a káosz is, és a találkozó is. – A felszínen megtámadhatatlannak tűnik a logikája... – Hol? – kiáltott Seng. – Az én következtetésem? – A maga élete! – Igen, ezt már mondta. – Fogytán az ideje. – Tudni fogom, hogy mikor érkezik el az idım, monsieur! Az utolsó üzenet! Delta megértette. Bourne meggyújtott egy gyufát, ujjait védelmezıleg a láng köré tartotta, aztán meggyújtot ny viaszgyertyát. A gyújtózsinór a tetejétıl három milliméterre kezdıdött. Gyorsan mélyebbr közé, kigöngyölítette a zsinórt, amely hozzá volt erısítve a dupla robbanótöltethez. Amiko elindult vissza, a fa felé. – Milyen biztosítékot adhat arra, hogy életben maradok? – erısködött Echo, és perverz mód a helyzetet, mint kiváló sakkjátékos, aki a saját elkerülhetetlen halálát tervezi. – Az igazság – válaszolta Seng –, csak arra van szüksége. – De hajdani tanítványom azt mondta, hogy hazudni fogok, mint ahogy maga is olyan ki tartóan hazudott egész este. – D'Anjou szünetet tartott, aztán megismételte a kijelentést k l. – Liao je? – fűzte hozzá, megkérdezve a nézıközönséget, hogy értik-e. – Hagyja ezt abba! – Maga folytonosan ismételgeti önmagát. Meg kellene tanulnia, hogy úrrá legyen ezen. Ez n gyon fárasztó szokás. – Véget ért a türelmem! Hol van a maga ırültje? – A maga munkaterületén, mon général, a türelem nemcsak erény, de szükség is. – Hallgattassa el! – kiáltotta közbe mindenki meglepetésére a bérgyilkos, és ellépett a f köntörfalaz! Csak játszik önnel. Ismerem! – De mi oka lenne rá? – kérdezte Seng, kardjával egyensúlyozva. – Nem tudom – mondta a brit kommandós –, egyszerűen csak nem tetszik nekem, és ez elég! Három méterrel a fa mögött Delta ránézett órájának számlapjára. Különösen a kismutatót fi korábban, a kocsiban idızítette, és most jött el az idı. Becsukta a szemét, fohászkodott, elvett egy marék földet és magasra feldobta a fától jobbra úgy, hogy d'Anjou jobb oldalánál le. Echo, amikor meghallotta az elsı göröngyöket, fölemelte hangját, és olyan hangosan kiál ahogyan csak bírt. – Hogy magával lépjek egyezségre? – ordította. – Elıbb egyezkednék a sötétség angyalaival még sor kerül rá, de a kegyelmes Isten tudni fogja, hogy az én bűneim meg sem közelítik mi zokat, amiket maga elkövetett, és csak egy kívánságom van, amikor elhagyom ezt a földet, az hogy magammal vigyem. Ha ocsmány kegyetlenségét nem is tekintem, mon général, maga ostoba , tartalmatlan, unalmas ember, népének kegyetlen karikatúrája! Jöjjön, haljon meg velem, Tr a tábornok! Ezekkel a végsı szavakkal d'Anjou rávetette magát Seng Csou-jangra, körmeit az arcába mél ztette, és beleköpött a tágra nyílt, csodálkozó szemekbe. Seng hátraugrott, meglengette ünn dját, és a pengét a francia fejébe vágta. Könyörületes gyorsasággal Echónak vége volt. Elkezdıdött! A petárdák gyors szikrái megtöltötték a völgyet, visszhangzottak a fák közöt

egyre nıtt, a kábult tömeg pedig rémülten reagált. Az emberek a földre vetették magukat, m fák mögé és a bokrokba rejtıztek, pánikszerűen sikoltoztak, és reszkettek az életükért. A bérgyilkos hirtelen beugrott a fatörzs mögé, leguggolt, és máris fegyver volt a kezében oume fegyverén hangtompító volt. Gyorsan odalépett a gyilkoshoz, és megállt fölötte. Célzot amivel kiütötte a fegyvert a bérgyilkos kezébıl, akinek a mutató- és hüvelykujja között vér kadt a hús. A gyilkos megpördült, szeme tágra nyitva, szája tátva a rémülettıl. Jason újra a bérgyilkos arccsontját érintve. – Forduljon meg! – parancsolta Boume, a fegyver csövét a kommandós bal szemének lökve. – pedig fogja meg a fát! Mindkét kézzel, szorosan! Szorosabban! – Jason rávágott a fegyverrel a gyilkos nyakára, ahogy az átölelte a fatörzset. Néhány lámpa a földre esett és eltört, ma t. Sorozatos robbanások hallatszottak az alacsonyabban lévı fák közül is. A fejvesztett embe ek lövöldözni kezdtek a hangok irányába. A bérgyilkos megmozdította a lábát. Aztán a jobb k két lövést adott le a fába, ami megperzselıdött, és a kérge megsérült, alig két centire a onyájától. Az mozdulatlan, merev testtel markolta a fatörzset. – Balra tartsa a fejét! – mondta Jason durván. – Még egyszer megmozdult, és végeztünk! Hol is van? Hol van az ırült gyilkos a karddal? Delta sokkal tartozik Echónak. Hol? Ott! A fanatikus szemű férfi feltápászkodott a földrıl, körbenézett, parancsokat kiabált az akik a közelében voltak, és fegyvert követelt. Jason ellépett a fától, és fölemelte a fegyv anatikus feje megmerevedett. A szemük találkozott. Boume éppen akkor lıtt, amikor Seng e gy ırt maga elé rántott. A katona hátratántorodott, nyaka megroppant a golyók ütésének erej pajzsként tartotta maga elıtt a testet. Nem tudta megtenni! Akárki volt az a mániákus ırült gy halott katona holtteste fedte. Delta nem tudta megtenni, amit Echo rábízott. Trágya tábornok mégis túl fogja élni! Sajnálom, Echo! Nincs idı! Cselekedni kell! Echo meghalt. M rie él, és élnie kell! A bérgyilkos megmozdította a fejét, hogy lásson. Bourne meghúzta a ravaszt. Fakéreg csapó t a gyilkos arcába, ettıl kezével törölgette a szemét, megrázta a fejét, aztán pislogni kez ogy visszanyerje látását. – Felállni! – utasította Jason, megragadva a bérgyilkos torkát, és elırelökdöste az ösvén or vágott a bozótba, amikor lefelé küzdötte magát a völgybe. – Velem jön! A petárdák harmadik sorozata is felrobbant, még beljebb, a fák között. Gyorsan egymást kö rranások hallatszottak. Seng Csou-jang hisztérikusan kiáltozott, utasítva híveit, hogy két rányba induljanak – a fa szomszédságába, és a robbanó hangok után. A robbanások megszűntek, ourne a bozótba terelte foglyát, és hasra fektette, lábát pedig a gyilkos nyakára tette. Ja on leguggolt, megtapogatta a talajt, és felszedett három követ, majd egymás után feldobta ı et a levegıbe, mindegyiket távolabb az elızınél. A kövek a fa körüli területet átkutató emb t értek földet. Az elterelı hadművelet megtette a hatását, összevissza kezdtek kiáltozni. A indultak elıre, csıre töltött fegyverekkel. Sokan elırerohantak, beugrálva a bozótba. Mások satlakoztak hozzájuk, amikor a tűzijáték negyedik és egyúttal utolsó petárdasorozata felrob A távolság ellenére hangos volt, talán még hangosabb, mint az elızı robbanások. Delta tudta, hogy az idıt most már percekben kell mérnie, és ha erdı valaha a barátja vol , most még inkább az kell, hogy legyen. Az emberek perceken vagy talán másodperceken bélül eg fogják találni a felrobbant tűzijáték üres, földre szórt petárdáit, ezzel az elterelı ha k vége. Hisztérikus, tömeges versenyfutás fog indulni a kapuk felé. – Mozogj – utasította Bourne a bérgyilkost, megragadva a haját, talpra rántva, és elıreta a. – Ne felejtsd el, te rohadt, hogy nem tanulhattál olyan trükköt, amiben ne lennék tökéle ebb, és ez kiegyenlíti a köztünk lévı korkülönbséget! Csak rossz irányba nézel, és máris ké emeid közé. Mozgás, kifelé! Ahogy rohantak a völgyben a fák között, végig a hepehupás ösvényen, Bourne a zsebébe nyúl t egy maroknyi töltényt. Mialatt a bérgyilkos lélekszakadva futott elıtte, a szemét dörzsöl rcáról törölgetve a vért, Jason kivette automata pisztolyából a tölténytárat, betöltötte a t visszacsúsztatta a helyére. A kommandós, amikor meghallotta a fegyver szétszerelésének a angját, hátrarántotta a fejét, de rájött, hogy elkésett, mert a pisztoly már újra töltve va lövése a gyilkos fülét súrolta. – Figyelmeztettelek – mondta. Hangosan, de egyenletesen lé tt. – Hová kéred? A homlokod közepébe? – és automatáját leeresztette maga elıtt. – Jézusom, annak a mészárosnak igaza volt – kiáltott a brit kommandós, a fülét tapogatva. yleg ırült! – Ha nem mozogsz, megöllek. Gyorsabban! Elérték annak az ırnek a holttestét, akit a mély völgybe vezetı ösvény ırzésére állította i az utasítást Jason.

– Hová, az isten szerelmére? Semmit nem látok! – Ott az ösvény. Meg fogod találni. Mozgás! Amikor végre elérték a természetvédelmi terület földútjait, Bourne a bérgyilkos gerincéhe a automatáját, így kényszerítve, hogy gyorsabban, még gyorsabban fusson. Egy pillanatra Dav d Webb visszatért, és Delta hálásan ismerte fel. Webb jó futó volt, gyakorlott futó, aminek ai visszanyúltak az idıben és a megkínzott emlékezetben, túl Jason Bourne-on, egészen a hír Medúzáig. A rohanó lábak, az izzadság és az arcába vágó szél minden nappal könnyebbé tette számára, és most Jason Bourne is zihált, de nem volt annyira kifulladva, mint a fiatala bb és erısebb bérgyilkos. Delta izzó fényt vett észre az égen – a kapu a mezı végén volt, még három sötét, kanyargó b mint hét-nyolcszáz méter. A kommandós botladozó lábai közé lıtt. – Azt akarom, hogy gyors s – mondta, és uralkodott a hangján, hogy úgy tűnjék, mintha ez a megerıltetı mozgás semmil sal nem lenne rá. – Jézusom, nem bírok. Nem kapok levegıt! – Mozdulj! – mondta Jason. Hirtelen emberek hisztérikus ordítása hallatszott mögöttük, akiket ırült vezérük visszapa a kapuhoz, hogy találják meg, és öljék meg a betolakodót, aki olyan veszélyes, hogy saját l aik forognak kockán. A tűzijáték szakadozott papírmaradványait már megtalálták, arra is ráj az ırházban a rádió nem felel. Találjátok meg! Állítsátok meg! Öljétek meg! – Ha vannak ötletei, ırnagy, felejtse el ıket! – kiáltotta Bourne. – Őrnagy? – kérdezte a kommandós futás közben, de már alig bírt beszélni. – Maga nyitott könyv elıttem, de amit olvasok benne, az undorral tölt el. Végignézte, hog d'Anjou úgy hal meg, mint a lemészárolt disznó. És csak vigyorgott, maga rohadék! – Meg akart halni. Meg akart ölni engem! – Én fogom megölni magát, ha meg mer állni. De mielıtt megteszem, kettéhasítom a golyóit , és olyan lassan, hogy azt kívánja majd, bárcsak együtt halt volna meg azzal, aki megtere mtette. – És hol van a választás? Így is, úgy is meg fog ölni! – Lehet, hogy nem. Lehet, hogy megkímélem az életét. Mérlegelje! A bérgyilkos gyorsabban futott. Végigrohantak az utolsó sötét ösvényen, és kiértek a kapu ivilágított térségre. – A parkolóba! – ordította Jason. – A legtávolabbi végébe, jobbra. – Bourne megállt. – Ál lkos hirtelen megtorpant. Jason elıvette zseblámpáját, és célzott a pisztolyával. A gyilkos mögé lépett, és öt lövést adott le. Csak egyet hibázott. A fények kialudtak, a kapu sötéts Bourne ismét a kommandós koponyájához szorította a fegyvert. Felgyújtotta a zseblámpáját, andós arcába világított. –A helyzet jó kezekben van, ırnagy – mondta. – Az akció folytatódi zember! – A kerítéshez! – hangzott Bourne utasítása. – Indulj! – A kavicsos rész végénél újabb ut zkedj a kezedre és a térdedre! Egyenesen elırenézz! Ha hátrafordulsz, engem látsz utoljára. ! – A bérgyilkos elérte a kerítésen vágott nyílást. – Rajta! – mondta Jason, megint a zsebé yekért, és gyorsan kivette a tölténytárat. – Megállni! – suttogta, amikor a pszichotikus ha kommandós félúton volt. Kicserélte a golyókat, és helyére tette a tölténytárat. – Most kús sthossznyira a kerítéstıl! Gyorsan! A bérgyilkos nagy nehezen átmászott a meghajlított drót alatt, Bourne pedig leguggolt, és utána lódult a nyíláson keresztül. A kommandós, aki nem erre számított, feltérdelt, és gyor . A zseblámpa fénycsóvája fogadta, amely a fejére irányított fegyvert világította meg. – Én náltam volna – mondta Jason, és talpra állt. – Én is ugyanígy gondolkodtam volna. Most pedi enj vissza a kerítéshez, nyúlj alá, és húzd vissza azt a részt a helyére. Gyorsan! A gyilkos megtette, amit Jason mondott, erılködve visszahúzta a vastag dróthálót. Amikor háromnegyed résznél tartott, Jason megszólalt. – Elég lesz. Álljon fel, és induljon el, de zét a háta mögött tartsa! Egyenesen elıremenjen, és a vállával tolja szét az ágakat. A lámp ilágítok, ha megmozdítja a kezét, megölöm. Ért engem? – Azt hiszi, hogy egy ágat az arcába vágnék? – Én megtenném. – Ez világos beszéd. Elérték az utat a hátborzongatóan sötét kapu elıtt. A távoli kiáltások most tisztábban ha , az elıırs már közelebb járt. – Le az útról! – mondta Jason. – Futás! – Három perccel késı lámpát. – Megállni! – kiáltotta. – Az a zöld kupac ott, látja? – Hol? – kérdezte kifulladva a bérgyilkos. – Éppen oda világítok.

– De hát azok fenyıágak. – Húzza szét ıket! Iparkodjon! A kommandós elkezdte szétdobálni az ágakat, és pillanatok múlva fekete Sanghaj szedán buk t elı. Most már ideje volt a hátizsákra gondolni. Bourne azt mondta. – Kövesse a fénycsóvát balra! – Hová? – Ahhoz a fához, amelyiknek a törzsén fehér rovátka van. Látja? – Igen. – A földön, körülbelül öt-hat méterre elıtte, laza a talaj. Ott egy hátizsák van eltemetv i nekem! – Kibaszott technokrata! – Miért, maga tán nem az? Anélkül, hogy válaszolt volna, a bérgyilkos mogorván elkezdett kotorni, és kihúzta a háti a földbıl. A szíjat a jobb kezére tekerte, aztán elırelépett, mintha át akarná nyújtani fog Majd hirtelen meglendítette a zsákot, és átlósan Jason fegyverét meg a zseblámpát célozta en támadásra lendült, ujjait úgy szétterpesztve, mint dühös macska a karmait. Jason azonban fel volt készülve erre. Ez volt az a pillanat, amelyet ı is felhasznált volna, hogy elınyre tegyen szert, még ha átmenetileg is, mert hozzájuthatott volna ahhoz a néhány másodperchez, amelyre szükség volt, hogy elfusson a sötétben. Bourne tehát félrel utomata pisztolyát a támadásba lendülı alak fejéhez szorította, amint az elzúgott mellette. a kommandós hátába vágott, aztán elkapta a bérgyilkos jobb karját, miközben a lámpát fogai tta. – Figyelmeztettem! – mondta Jason és jobb karjánál fogva felrántotta a gyilkost. – Ugyana r szükségem van magára. Így hát nem ölöm meg, de csinálunk egy kis műtétet a golyóval. – A bérgyilkos karjának izmához szorította, és meghúzta a ravaszt. – Jézusom! – kiáltott a gyilkos, amint a lövés visszhangzott, és elkezdett ömleni a vér. – Csont nem törött – mondta Delta. – Csak az izomszövetbe lıttem, viszont ezt a karját má ogja használni. Hálás lehet, hogy ilyen méltányos vagyok. A hátizsákban van géz, és ragtapa fertıtlenítı. Megreparálhatja magát, ırnagy! Azután vezetni fog. Maga lesz a sofıröm a Népk a hátsó ülésen fogok ülni, a pisztolyt a fejére irányítom és nálam lesz a térkép. Ha a mag , nem tennék rossz mozdulatot. Seng Csou-jang tizenkét embere odarohant a kapuhoz, de csak négy elemlámpájuk volt. Izga tottan kiáltoztak. A tucatnyi sikoltó hang összekeveredett a kilıtt lámpák alatt. Szidtak mindent és mindenk t, tehetetlenségtıl árulásig terjedt a vádak listája. Az ırházat is átkutatták, de sem a vi telefon nem működött, az ır sem volt sehol. Néhányan az összetekert láncot vizsgálták a kap asításokat adtak a többieknek. Mivel nem tudtak kijutni, úgy vélték, hogy a tetteseknek is természetvédelmi területen belül kell lenniük. – Piao! – kiáltott a beépített ember, aki korábban d'Anjou ál-fogolytársa volt. – Csüan p ! – rikácsolt, utasítva a többieket, hogy osztozzanak meg a lámpákon, és kutassák át a park nyezı erdıt és a hátuk mögötti ingoványt. Az üldözök szétszéledtek, és elıretartott fegyver ogy különbözı irányból átkutassák a parkolót. Hét újabb férfi érkezett, egyiküknél lámpa vo a lámpát, és nekilátott, hogy ismertesse a helyzetet, újabb kutatócsoportot szervezzen. De az újonnan érkezettek azzal érveltek, hogy egy lámpa kevés nekik ebben a sötétségben. Csaló a szervezı káromkodni kezdett, mindenkirıl azt állította, hogy hihetetlenül ostoba, kivéve rmészetesen saját magát. A lámpák fénye erısödött, amint az utolsó összeesküvık is megérkeztek a völgybıl Seng Cso akinek oldalán ott himbálódzott övére fűzött hüvelyében a díszes kard. A beépített ember m i az összetekert láncot, és tájékoztatta a helyzetrıl. – Nem gondolkodik helyesen! – mondta a felbıszült Seng. – Rosszul közelíti meg a kérdést. nem a mi egyik emberünk helyezte el, hogy belül tartsa a bűnözıt vagy bűnözıket. Éppen ell . A tettes vagy tettesek helyezték el, hogy késleltessenek minket, és belül tartsanak. – De túl sok akadály van... – Már tanulmányoztam és megfontoltam mindent! – ordította Seng Csou-jang. – Muszáj megism ? Ezek az emberek a túlélés mesterei. Azért tudtak életben maradni abban a bűnözıkbıl álló an is, mert mindent figyelembe vettek. Ezek kimásztak! – Lehetetlen! – tiltakozott a fiatalabb férfi. – A felsı csıben és a kinyúló szögesdrótba ram. Minden tizenöt kiló feletti súly működésbe hozza. Azért van így megcsinálva, hogy a ma és az állatokat ne érje áramütés. – Akkor viszont megtalálták az áramforrást, és kikapcsolták.

– Belül vannak a kapcsolók, legalább hetvenöt méterre a kaputól, a föld alá rejtve. Meg é om pontosan, hogy hol. – Küldjön fel valakit! – parancsolta Seng. Az alárendelt körülnézett. Öt méterre tılük két férfi beszélgetett nyugodtan és gyorsan e olt valószínű, hogy bármelyik is odafigyelt volna a heves szóváltásra. – Maga! – szólt a fiatal vezér a bal oldali férfira mutatva. – Uram? – Másszék fel a kerítésre! – Igen, uram! – Az alacsonyabb rangú beosztott odafutott a kerítéshez, és felugrott. Kezé a nyitott, cikcakkos drótháló négyzeteibe kapaszkodott, lábai pedig vadul kalimpáltak. Elé a felsı csövet, és elkezdett átmászni az összetekert szögesdróton. – Aijaaaa! A test zuhanását vakító, kékesfehér elektromos szikrák kísérték. A férfi teste megmereved szemöldöke tövig égett, és ahogy hátraesett, mintha nehéz szikladarab ért volna földet. A z ugara odairányult. A férfi halott volt. – A teherautó! – ordította Seng. – Ezt a hülyeséget! Hozzák ki a teherautót, és törjenek t mondok. Azonnal! Két ember rohant a parkolóba, másodperceken belül a teherautó erıs motorjának zúgása tölt éjszakát. A sebességváltó nyögött, mire megtalálták a hátramenetet. A nehéz teherautó hátr széria megremegett, aztán hirtelen megállt. A leeresztett kerekek pörögtek, füst szállt fel égı gumiból. Seng Csou-jang növekvı balsejtelemmel és dühvel nézte. – A többit! – sikoltotta. – Indítsák be a többit! Az összeset! Valamennyi járművet beindították, egyiket a másik után, mindegyik elindult hátrafelé, azt nyöszörögni kezdett, belesüllyedt az apró kavicsos talajba, és nem tudott mozdulni. Seng ı ve rohant a kapuhoz, kirántotta a pisztolyát, kétszer belelıtt az összetekert láncba. A job oldalán egy ember felordított, kezét vérzı homlokára szorította, és a földre zuhant. Seng emelte arcát, és ısi kínai átkot kiáltott. Elırántotta a díszkardját, és elkezdte ütemesen aput bezáró láncot. Haszontalan tevékenység volt. A penge eltörött. 28. – Ott van a ház, a magas kıfallal – mondta Matthew Richards CIA-tiszt, ahogy a kocsival felfelé húzott a Victoria-hegyre. – Információink szerint az egész hely tele van tengerészg ogosokkal, és nem igazán használna nekem, ha magával látnának. – Gondolom, még egypár dollárral akar tartozni nekem – mondta Alex Conklin, ahogy elıreha olt és kinézett a szélvédın. – Lehet róla szó. – Egyszerűen csak nem akarok belekeveredni, az isten szerelmére. És nincs dollárom... – Szegény Matt, szegény, szomorú Matt! Túlságosan szó szerint veszi a dolgokat. – Nem tudom, mirıl beszél. – Még az sem biztos, hogy én tudom. De hajtson el a ház elıtt, mintha máshová menne! Majd ok, hogy mikor álljon meg, és hagyjon kiszállni. Itt ni! – mondta, miután elhaladtak a kap u elıtt. – Kiszállok és visszasétálok. Ha bárkit érdekelne, villamossal jöttem a hegy lábái ba szálltam, ami rossz helyre vitt, és pár száz métert kellett tennem a megfelelı házig. Bo g, Matt? – Eksztázisban vagyok – mondta a tiszt mérgesen, amint lefékezte a kocsit. – Aludjon jól! Sok idı eltelt Saigon óta, és ahogy öregszünk, mindannyiunknak több pihené szüksége. – Azt hallottam, hogy iszik. De ugye nem igaz? – Azt hallotta, amit terjesztettünk – válaszolta Conklin határozottan. És nehézkesen kimá a kocsiból. Rövid kopogás és az ajtó kinyílt. Havilland ijedten nézett fel, amint Edward McAllister ham szürke arccal berontott a szobába. – Conklin van a kapunál! – mondta az államtitkár. – Látni akarja önt, és azt mondja, hogy l, egész éjszaka ott marad. És azt mondja, ha hideg lesz, tüzet gyújt az úttesten, és annál gszik. – Akár megrokkant, akár nem, a stílusát nem veszítette el – mondta a nagykövet. – Ez teljesen váratlan – folytatta McAllister jobb halántékát masszírozva. – Nem vagyunk ve konfrontációra. – Úgy látszik, nincs választásunk. Az ott kint közút, és a gyarmat tűzoltóságának hatáskö szomszédaink aggódni kezdenek. – Talán csak nem fog... – De fog – vágott közbe Havilland. – Engedje be! Ez nemcsak váratlan, ez rendkívüli. Nem

ideje, hogy rendszerezze a tényeket vagy támadást szervezzen, amely elınyhöz juttatná. Nem ejti véka alá, hogy érdekelt az ügyben, és az ı múltjával az ember nem tesz ilyesmit, hacsa cs komoly oka rá, mert ez túl veszélyes. Egyszer ı maga adott utasítást likvidálásra. – Feltételezem, hogy kapcsolatban áll az asszonnyal – mondta az államtitkár, miközben eli lt a nagykövet asztalán lévı telefon felé. – Akkor pedig hozzájut minden adathoz, amire szü an. – Nem juthat hozzá. A nı sem tud mindent. – És ön? – mondta McAllister, kezével a telefonkészüléken. – Honnan tudhatta, hogy önhöz Havilland gúnyosan mosolygott. – Mindössze annyit kellett megtudnia, hogy Hongkongba n vagyok. Mellesleg beszéltünk is, és biztos vagyok benne, hogy összerakta a dolgokat. – De ezt a házat hogyan találta meg? – Ezt sohasem fogja elmondani nekünk. Conklin régi bútordarab a Távol-Keleten, és vannak lyan kapcsolatai, amelyekrıl nekünk nem kell tudnunk. És nem fogjuk megtudni, hogy talál t ide, hacsak ı maga be nem vallja, ugye? – Persze hogy nem. – McAllister felvette a kagylót, és három számot tárcsázott. – Őrparan gedje be Mr. Conklint a kapun, motozza meg, van-e nála fegyver, és személyesen kísérje fel a keleti szárnyon lévı irodába! Hogy micsoda? Engedje be gyorsan, és oltsa el! – Mi történt? – kérdezte Havilland, amikor az államtitkár letette a kagylót. – Tényleg tüzet rakott az út másik oldalán! Alexander Conklin bebicegett a díszes viktoriánus szobába, a tengerészgyalogság tisztje pedig becsukta az ajtót. Havilland fölemelkedett a székbıl, és kinyújtott kézzel megkerülte ztalt. – Mr. Conklin? – Hagyja a kézfogást, nagykövet úr! Nem akarok semmiféle fertızést kapni. – Értem. Szóval a harag fontosabb, mint a jó modor. – Nem errıl van szó! Tényleg nem akarok valamit összeszedni. Ahogy errefelé mondják, maga ssz ómen. Hordoz valamit. Valami nyavalyát. – És mi lenne az? – A halál. – Miért ilyen drámai, Mr. Conklin? Magától többet vártam. – Én ezt komolyan gondolom. Nem egészen húsz perccel ezelıtt láttam, hogy megöltek egy nı utcán. Negyven vagy ötven golyót eresztettek bele. A házának az üvegajtajába zuhant, a sofı g a kocsiban lıtték le. Mondhatom, pokolian nézett ki az egész hely, vér és üveg borította z járdát. Havilland szeme is tágra nyílt a rémülettıl, de McAllister hisztériás hangja szakította f CIA emberét. – Őt? Az az asszony volt? – Egy asszony – mondta Conklin, az államtitkárhoz fordulva, akirıl mindeddig tudomást sem vett. – Maga McAllister? – Igen. – Magával sem akarok kezet fogni. Az a nı mindkettıjükkel kapcsolatban volt. – Webb felesége halott? – kiáltotta az államtitkár egész testében megbénulva. – Nem, de köszönöm, hogy megerısítette a gyanúmat. – Szent isten! – kiáltotta a külügyminisztérium titkos tevékenységeinek régi nagykövete. ples az áldozat. Catherine Staples! – Magáé a zsebóra. És köszönet a második megerısítésért. Ugye azt tervezi, hogy hamarosan kanadai konzulátus fıbiztosával? Szeretnék ott lenni, éppen csak hogy lássam a híres Havill nagykövetet munkában. A szentségit, lefogadom, hogy mi, alsóbbrendű népek, sokat tanulhatn . – Fogja be a száját, maga istenverte bolond! – ordított Havilland, miközben átvágott az í z, beleroskadt a székébe, hátradılt, és behunyta a szemét. – Ez az egy dolog, amit nem fogok megtenni – mondta Conklin, és elırelépett, rossz lábáva padlót súrolva. – Maga felelısséggel tartozik... uram! – A CIA embere elırehajolt, megraga az íróasztal szélét. – Felelıs mindazért, ami David és Marie Webb-bel történt. Mit gondol, ranc maga? Ha sértınek találja a kifejezést, leszarom, érti? Mit gondol magáról? Havilland félig kinyitotta a szemét, és elırehajolt. Arckifejezése olyan volt, mint egy egészen öreg emberé, aki már a halált várja, csak hogy gszabaduljon a fájdalomtól. De tekintete hideg gyűlölettel volt tele, és olyan dolgokat lát atott, amelyeket más nem. – Megerısítené az érveit, ha azt mondanám, hogy Catherine Staples alapvetıen ugyanezt mon nekem?

– Megerısíti és kiegészíti. – Mégis azért ölték meg, mert szövetségre lépett velünk. Nem szívesen tette, de úgy vélte más alternatíva. – Szóval egy másik bábu? – Nem. Nagyon okos és gazdag tapasztalatokkal rendelkezı emberi lény, aki megértette, ho gy mivel nézünk szembe. Jobban fájlalom, hogy meghalt – és ahogyan meghalt –, mint ahogy az maga el tudja képzelni. – Az elvesztését gyászolja, uram, vagy azt, hogy szent hadműveletében van egy áruló? – Hogy merészeli? – Havilland hangja halk és metszı volt, ahogy fölemelkedett a székbıl, dt a CIA emberére. – Kicsit késın kezd moralizálni, Mr. Conklin! Túlságosan nyilvánvalóak a az etika és a csalások területén. Ha meglett volna a maga akarata, ma már nem élne sem Davi Webb, sem Jason Bourne. Maga akarta kivonni a forgalomból, nem más. Maga tervezte e l a kivégzését, ami majdnem sikerült is. – Megfizettem ezért a tévedésért. Jézusom, de még hogy megfizettem! – És gondolom, még mindig fizet érte, különben nem lenne most Hongkongban – mondta a nagy , lassan bólintva, és már nem volt jeges a hangja. – Eressze le az ágyúja csövét, és én is ezt teszem a magaméval. Catherine Staples valóban te a dolgokat, és ha van bármi értelme a halálának, próbáljuk megtalálni azt. Fogalmam sinc gy merre kezdjünk keresgélni. – Minden fontos információt meg fog kapni... ahogy Catherine is. – Lehet, hogy nem kellene megtudnom ezeket a dolgokat. – Nincs más választásom, ragaszkodom hozzá, hogy megtudja. – Azt hiszem, nem figyelt rám. Maguk között áruló van. Ezt a Catherine-t azért ölték meg, eltételezték, hogy olyasmit tud, amit nem kellene. Röviden, az a vakond, aki ide befúrta magát, látta a nıt találkozni egyikükkel vagy akár mindkettıjükkel. A kanadai kapcsolat lé kiadták a parancsot, és maga hagyta ıt mászkálni minden védelem nélkül! – Félti az életét? – kérdezte a nagykövet. – Állandóan – válaszolta a CIA embere –, de éppen most valaki másét is féltem. – Webbét? Conklin hallgatott, az öreg diplomata arcát tanulmányozta. – Ha igaz, amit gondolok – mondta halkan –, semmi olyant nem tehetek Deltáért, amit ı sok al jobban meg ne tudna tenni saját magáért. De ha nem teszi meg, akkor tudom, hogy mit fog kérni tılem. Azt, hogy védjem meg Marie-t. És ezt akkor tudom a legjobban megtenni, ha szembeszállok magával, és nem akkor, ha meghallgatom. – És hogyan akar megküzdeni velem? – Az egyetlen módon, ahogyan képes vagyok. Alantas és piszkos eszközökkel. El fogom hinte i Washington valamennyi sötét sarkában, hogy ez alkalommal maga túl messzire ment, elvet ette a sulykot, sıt, talán korára való tekintettel elvesztette az eszét is. Ismerem Marie történetét. Mo Panov… – Morris Panov? – vágott közbe gyanakodva Havilland. – Webb pszichiátere? – Még egy zsebóra a magáé. És mellékesen a közreműködésem is. Egyébként hogy felfrissítse gyok az egyetlen, aki beszélt Daviddel, mielıtt átjött ide. Mindent összevetve, beleértve a kanadai külszolgálati tisztviselı lemészárlását is, ezek a dolgok érdekes olvasmányt adnána esküvel megerısített nyilatkozatként, gondosan terjesztve. – De ezzel mindent veszélyeztetne! – Az a maga baja, nem az enyém! – Tehát akkor ismét nincs választásom – mondta a nagykövet. Hangja és tekintete újra fagy . – Ahogy maga kiadott egy utasítást a likvidálásra, nekem is azt kell tennem. Nem mehet e l innen élve. – Ó, istenem! – suttogta McAllister a szoba másik végébıl. – Ez a legnagyobb ostobaság, amit megtehet – mondta Conklin, mereven Havilland szemébe nézve. – Nem tudhatja, mit hagytam hátra és kinél. Vagy hogy mi kerül nyilvánosságra, ha n lentkezem egy meghatározott személynél a meghatározott idıben, és így tovább. Maga alábecsü – Gondoltuk, hogy ilyesfajta taktikát fog alkalmazni – mondta a diplomata, és elsétált a IA emberétıl, vissza a székéhez, mintha befejezettnek tekintené a beszélgetést. – De még va rahagyott, Mr. Conklin! Hogy udvariasan, de pontosan fogalmazzak, annak a hírét, hog y abban a súlyos betegségben szenved, amit alkoholizmusnak hívnak. Remélve, hogy azonnal nyugdíjazását kéri, múltbeli szolgálatainak elismeréseként nem folytattak fegyelmit maga e de felelısséget sem bíztak magára. Egyszerűen csak elviselték, mint a múlt maradványát, ol ost, akinek paranoiás dühkitörései szóbeszéd és aggodalom tárgyát képezték a kollégák köréb

ilvánosságra, bármilyen forrásból, úgy tekintenék, mint egy rokkant pszichopata alkoholista efüggéstelen beszédét. A nagykövet hátradılt a székében, könyökét annak karfáján nyugtatta, és állát jobb kezéne sztotta. – Magát szánni kell, Mr. Conklin, nem elítélni. A kép összeillesztésében szerepet kap maj ilkossága... – Havilland! – kiáltott McAllister döbbenten. – Maradjon nyugton, államtitkár úr – mondta a diplomata. – Mr. Conklin és én nem most jöt falvédırıl. Ismerjük a dörgést. – De van egy különbség – vetette közbe Conklin, egy pillanatig sem eresztve el Havilland ekintetét. – Én sohasem élveztem a játékot. – Gondolja, hogy én igen? – Megszólalt a telefon. Havilland elıreugrott és felkapta. – Te – A nagykövet mogorván hallgatott, a sötétedı ablakmélyedésre bámulva. – Azért nem hallja a hangomon a megrázkódtatást, ırnagy, mert a hír pár perccel ezelıtt m tt hozzám. Nem, nem a rendırségtıl, hanem valakitıl, akivel szeretném, ha találkozna ma est Mondjuk, két óra múlva, ha megfelel. Igen, most egy oldalon állunk. Havilland Conklinra emelte a szemét. – Vannak, akik azt mondják, hogy jobb, mint közülünk a legtöbben, és merem állítani, hogy a korábbi szolgálati anyagai ezt megerısítik... Igen.. mondom neki... Tessék? Mit mondott? – A diplomata ismét az ablakra nézett, és rosszkedve v isszatért. – Gyorsan lefedezték magukat, ugye? Akkor két óra múlva, ırnagy! Havilland visszatette a kagylót; mindkét könyöke az asztalon, keze összekulcsolva. Mély l gzetet vett, mint egy öregember, aki összeszedi a gondolatait, mielıtt beszélni kezd. – Lin Ven-cunak hívják – mondta Conklin egyaránt meglepve Havillandet és McAllistert. – A tonai hírszerzésnek dolgozik, valószínűleg a különleges ügyosztálynak. Kínai, az Egyesült K ult, és a terület legjobb hírszerzıjének tartják. Csak a mérete szól ellene. Könnyű kiszúrn – Hol látták és kicsoda? – McAllister egy lépést tett a CIA embere felé. – Egy kis madár – mondta Conklin. – Egy vörösbegy, gondolom – mondta a diplomata. – Már nem is vörös – válaszolt Alex. – Értem. – Haviliand szétkulcsolta a kezeit, és karját az íróasztalra tette. – Lin is tud y ki maga. – Tudnia kell! Ő is benne volt az akcióban a kowlooni állomáson. – Azt mondta, gratuláljak magának, és mondjam meg, hogy a maga olimpikonja gyorsabb vo lt náluk. Megszökött. – Okos fiú! – Tudja, hol lehetne megtalálni, de nem vesztegeti rá az idıt. – Így még okosabb. Az idıpocsékolás csak idıpocsékolás. De valami mást is mondott magának ottam, amikor hízelgıen beszélt a múltamról, megtudhatnám, mi volt az? – Szóval meghallgat? – Különben tepsiben visznek ki, nem? Vagy egyszerre több tepsiben. Hol itt a választási l hetıség? – Igaza van – mondta a diplomata –, de végig kellett csinálnom... – Tudom, hogy maga tudja, Herr General! – Ez sértı. – Maga is az. Mit mondott az ırnagy? – Macaóból egy kínai titkos társasághoz tartozó terrorista felhívta a Dél-Kína Hírügynöks elelısséget a gyilkosságért. De azt mondta, hogy a nıt véletlenül ölték meg, a sofır volt a gyűlölt brit titkos biztonsági csapat bennszülött tagjaként a múlt héten ı lıtte agyon a k gyik vezetıjét a vancsaji rakparton. Az információ pontos. Őt jelöltük ki Catherine Staples lmére. – Hazugság! – ordította Conklin. – A nı volt a célpont! – Lin azt mondja, hogy idıpocsékolás téves nyomot követni. – Szóval tudja? – Hogy beszivárogtak közénk? – Hát mi mást, a fenébe is! – mondta a bosszús CIA-s. – Büszke kínai, és kiváló elme. Nem darc semmilyen formáját, különösen most nem. Azt hiszem, már elkezdte a saját vadászatát... Mr. Conklin, meg kell beszélnünk néhány dolgot! – Ez nem igaz! – kiáltott indulatosan McAllister. – Maguk gyilkosságról, célpontokról, li , álöngyilkosságról beszélnek, a leendı áldozat a saját haláláról, mintha csak azt vitatnák deljenek ebédre! Miféle emberek maguk?

– Már mondtam magának, államtitkár úr – felelte Havilland szelíden –, olyan emberek, akik zik, amit mások nem fognak, nem tudnak, vagy nem akarnak megtenni. Nincs semmiféle m isztikus, ördögi egyetem, ahol kiképeznének minket erre, és nincs bennünk ellenállhatatlan zer a pusztításra. Azért kerültünk erre a területre, mert az űrt be kellett tölteni, és kev jelentkezı. Valószínűleg mindez véletlenül alakult így. Aztán, ha már csinálja az ember, r n-e gusztusa hozzá, vagy sem, de valakinek csinálnia kell. Egyetért, Mr. Conklin? – Ez is idıpocsékolás. – Nem az – helyesbített a diplomata. – Magyarázza meg Mr. McAllisternek. Higgye el, érték ember, és szükségünk van rá! Meg kell hogy értse! Conklin ránézett a külügyi államtitkárra, de arcán nyoma sem volt a jóindulatnak. – Nincs szüksége rá, hogy én magyarázzam meg! Ő az elemzı szakember. Legalább olyan világ mint mi, ha nem világosabban. Pontosan tudja, hogy mi a fene zajlik odalenn a mélyb en, csak nem akarja bevallani, és a legegyszerűbb, ha úgy tesz, mint aki meg van botránk ozva. A mi üzletünknek minden fázisában óvakodni kell a szenteskedı intellektustól. Amit sz emiekben nyújt, azt undorító vádaskodásokkal veszi vissza. Olyan, mint a lelkész a bordélyh , ahol anyagot gyűjt ahhoz az erkölcsnemesítı prédikációhoz, amit otthon fog megírni, miköz arkával játszik. – Igaza volt az elıbb – mondta McAllister, és elindult az ajtó felé. – Ez tényleg idıpocs – Edward! – Havilland most már valójában haragudott a rokkant CIA-emberre, és együtt érzı lt az államtitkár felé. – Nem mindig tudjuk megválasztani azokat az embereket, akikkel dol goznunk kell, és most is ez a helyzet. – Tudom – mondta McAllister hidegen. – Nézze végig Lin embereit! – folytatta a nagykövet. – Nem lehet több mint tíz vagy tizen aki egyáltalán tud rólunk. Legyen a segítségére! A barátja. – Persze hogy az – mondta az államtitkár, és kiment az ajtón. – Szükség volt erre? – kérdezte hirtelen Havilland, amikor kettesben maradt Conklinnal. – Igen. Ha meg tud gyızni arról, hogy amit tett, az egyetlen lehetséges út volt – amiben elkedem –, vagy ha én nem találok jobb megoldást arra, hogy Davidet és Marie-t kivigyem in nen legalább élve, ha nem is ép elmével, akkor kénytelen vagyok együttműködni magával. A li okból nem elfogadható alternatíva, fıként személyes okokból, és azért sem, mert adósa vagy házaspárnak. Eddig egyetértünk. – Így vagy úgy, de együtt dolgozunk. Sakk-matt helyzetben vagyunk. – És azt akarom, hogy ez a gazember McAllister, az a pancser tudja meg, hogy honna n jövök. Ő is ugyanúgy benne van, mint bármelyikünk, és jobban tenné azzal a fene nagy eszé lemerülne a mocsokba, és felhozna onnan mindent, ami hihetı és lehetséges. Tudni akarom, kiket kellene megölnünk – még ha nem is olyan fontosak – ahhoz, hogy csökkentsük vesztesége , és Webbéket kijuttassuk innen. Azt akarom, hogy tudja: csak egy módon mentheti meg a lelkét, ha eredményes. Ha bukunk, ı is bukik, és nem mehet vissza tanítani a vasárnapi isk lába. – Maga túl kemény vele. Ő elemzı szakember, nem ítéletvégrehajtó. – És mit gondol, az ítéletvégrehajtók milyen anyagból dolgoznak? És mi milyen anyagból do ? Honnan? A kongresszus tévedéseibıl? – Megint sakk-matt. Maga pont olyan jó, mint ahogy mondják. Edward agyalta ki a hadi terv leglényegesebb elemeit. Ezért van itt. – Beszéljen, uram! – mondta Conklin egyenes háttal ülve a székben, és rossz lábát furcsa artotta. – Hallani akarom a történetét. – Elıször is az asszony. Webb felesége. Jól van? Biztonságban? – Az elsı kérdésére a válasz annyira nyilvánvaló, hogy csodálom, hogy föltette. Nem, ninc e eltűnt, és azt sem tudja, él-e, hal-e. Ami a második kérdést illeti, igen, biztonságban v De velem, és nem magával. Ismerem a mozgási lehetıségeket, és tudok élni velük. Magának it maradnia. – Kétségbe vagyunk esve – mondta a diplomata. – Szükségünk van rá. – De magukhoz beépültek, vegye végre tudomásul! Nem tehetjük ki ıt ennek a veszélynek. – De ez a ház erıd! – Akkor sincs másra szükség, csak méregkeverı szakácsra a konyhában, vagy ırült gyilkosra . – Conklin, figyeljen rám! Kiszúrtunk egy útlevél-ellenırzést. Minden egyezik. Tudjuk, hog ebb az. Pekingben van. Ebben a pillanatban! Nem ment volna oda, ha nem a célpontot üldözné – az igazi célpontot. Ha valahogy, isten tudja hogyan, a maga Deltája elkapja a po tékát, és a felesége nincs itt nálunk, akkor Delta meg fogja ölni az egyetlen kapcsolatunka

, akire szükségünk van. Nélküle elvesztünk. Mindannyian elvesztünk. – Szóval kezdettıl fogva ez a forgatókönyv. Reductio ad absurdum. Jason Bourne üldözi Jas Bourne-t. – Igen. Fájdalmasan egyszerű, de a beiktatott bonyodalmak nélkül sohasem egyezett volna bele. Még mindig ott ülne Maine-ben, abban az öreg házban, a tudós papírjai felett. Nekünk nem lenne vadászunk. – Maga tényleg gazember – mondta Conklin lassan, halkan, ám bizonyos csodálattal a hangjá an. – És biztos abban, hogy Webb még mindig alkalmas erre? Hogy ezt az Ázsiát is ugyanúgy tud a kezelni, mint évekkel ezelıtt Deltaként? – Három hónaponként orvosi ellenırzésen vesz részt. Ez a kormány védelmi programjának a r sztikus kondícióban van, állítólag annak köszönheti, hogy rendszeresen fut. – Kezdje az elején! – A CIA embere elhelyezkedett a székben. – Lépésrıl lépésre akarok mi lani, mert attól félek, hogy a rémhírek igazak. Azt hiszem, nem mindennapi gazemberrel v agyok most együtt. – Nem egészen, Mr. Conklin – mondta Havilland. – Mindannyian csak próbálkozunk. Én persze llani akarom a maga megjegyzéseit. – Hallani fogja. De kezdje el! – Rendben. Egy névvel fogom kezdeni, amit bizonyára felismer. Seng Csou-jang. Megjeg yzés? – Nehéz tárgyalópartner, és azt hiszem, hogy a jóindulatú külsı mögött kemény, mint a kı. ke a legjózanabb embereknek Pekingben. Bárcsak ezer olyan lenne, mint ı! – Ha így volna, egy távol-keleti katasztrófának az esélyei is ezerszeresére nınének. Lin Ven-cu öklével az asztalra csapott. Az elıtte lévı kilenc fénykép megremegett, és a mel jelentések leestek. Melyik az? Melyik? Mindegyiket Londonból erısítették meg: mindegyik hát erét ellenırizték, újra ellenırizték és harmadszor is ellenırizték, nem volt helye tévedésn egyszerűen jól képzett kínaiak voltak, akik szépen haladtak fölfelé a hivatali ranglétrán, olyanok, akiket intenzív kutatás során válogattak ki a legkiválóbb elmék a kormányzatból, i bizonyos esetekben a kormányon kívül is, és akiket a legkényesebb szolgálatra toboroztak. L nnék nagy megelégedésére szolgált annak idején, hogy ezt a lépést megtették, amely talán a g elér – és hogy a gyarmat saját embereibıl kialakított kiváló speciális titkosszolgálat a sorában lehet már 1997 elıtt, hatalomátvétel esetén pedig késıbb az összetartó ellenállás e iteknek le kell mondaniuk a titkosszolgálatban betöltött vezetı szerepükrıl, mert bármennyi is kellemetlen volt London számára, világossá vált, hogy a nyugatiak sohasem voltak képesek megérteni a keleti gondolkodásmód sajátos finomságait, ugyanakkor ezek nem olyan idık, amik r félrevezetı vagy rosszul értékelt információk megállnák a helyüket. Londonnak – az egész udnia kell, hogy pontosan hogyan állnak a dolgok. Hongkong érdekében, az egész Távol-Kelet érdekében. Nem mintha Lin azt hitte volna, hogy az ı egyre nagyobb létszámú titkosszolgálati különít efolyásolná a politikai döntéseket, egyáltalán nem. Abban viszont feltétlenül hitt, hogy am ben a gyarmatnak rendelkeznie kell egy különleges ügyosztállyal, akkor azt olyanokból kell feltölteni, és olyanoknak kell vezetni, akik a legjobban tudják elvégezni ezt a munkát, és nincs szükség az európai orientációjú brit titkosszolgálat bármennyire is kiváló veteránjai kelıtt ık ebben a környezetben rendkívül feltűnıek, és a nyelvet sem beszélhetik úgy, mint Hosszú évek munkája és bizonyított sikerei után Lin Ven-cut Londonba rendelték, ahol a moso alan távol-keleti titkosszolgálati szakértık három napig szinte lassú tűzön forgatták. A ne nap reggelén azonban, immár mosolyogva, azt az ajánlatot tették, hogy az ırnagy legyen a h ongkongi részleg parancsnoka, kiterjedt hatáskörrel. És azután évekig meg is felelt a bizot ság bizalmának, ezt jól tudta. De azt is tudta, hogy most szakmai és személyes pályafutása fontosabb feladatánál kudarcot vallott. Harmincnyolc különleges ügyosztálybeli tiszt állt a rancsnoksága alatt, és ebbıl kilencet választott ki – személyesen kilencet –, aki részese l nnek a rendkívüli, ırült hadműveletnek. Őrültnek tartotta mindaddig, amíg nem hallotta a na rendkívüli magyarázatát. Ez a kilenc volt a legkiválóbb a harmincnyolc fınyi különítménybı képes arra, hogy átvegye a parancsnokságot, ha a vezetıjük kidıl a sorból. Ennyit írt róluk jelentésben. És tévedett. A személyesen kiválasztott kilenc közül az egyik áruló. Fölösleges volt újra átnézni a dossziékat. Bármilyen hiányosságot talált volna, túl sok i ltárni azt, ha az ı gyakorlott szemét és a londoniakét is elkerülte. Nem volt idı vizsgálat zdeni, és fájdalmas lassúsággal feltárni kilenc egyéni életet. Csak egy lehetısége volt: pr mindegyiküket. És a „próba” szó jól illett a tervéhez. Ha el tudta játszani egy tajpan sze játszhatja az árulóét is. Tudta, hogy terve nem kockázat nélkül való, és ezt a kockázatot s

, sem az amerikai Havilland nem fogadná el, mégis vállalnia kell. Ha kudarcot vall, Se ng Csou-jangot riadóztatnák az ellene folyó titkos háborúra, és az ı ellenlépései borzalmas ek, de Lin Ven-cu kudarcról hallani sem akart. Ha viszont a sors könyvében a kudarc va n megírva, semmi sem számít, legkevésbé az ı élete. Az ırnagy a telefonért nyúlt. Megnyomta a gombot, és a különleges ügyosztály MI-6-os kato szerzıinek komputeres kommunikációs központját kérte. – Igen, uram! – mondta egy hang a fehér, steril szobában. – Ki van még szolgálatban a Szitakötıbıl? – kérdezte Lin, a kilenc ember elit egységét ne , akik mindig bejelentkeztek, de sohasem adtak magyarázatot. – Ketten, uram! A hármas és a hetes járműben, de a többit is elı tudom keríteni pár perce en bejelentkeztek, ık otthon vannak, a másik kettı pedig telefonszámot hagyott. Egy a Pa goda moziban van tizenegy harmincig, onnan a lakására megy, de csipogóval addig is el lehet érni. A másik az aberdeeni jachtklubban van a feleségével és annak családjával. A fel ugyanis angol. Lin halkan nevetett. – Nem kétséges, hogy a brit család számlájáért mi fogunk megfizetni, a szánalmas kis keretünkbıl. – Tényleg, ırnagy? Ha ez igaz, bevehetne engem is a Szitakötıbe, bármi legyen is az. – Ne szemtelenkedjen! – Elnézést, uram! – Csak tréfálok, fiatalember! Jövı héten magam hívom meg egy jó vacsorára. Maga kiváló mu gbízom magában. – Köszönöm, uram! – Nekem kell köszönetet mondanom. – Lépjek kapcsolatba a Szitakötıvel és riadóztassam ıket? – Lépjen kapcsolatba mindegyikkel, de ne riadóztasson, éppen ellenkezıleg! Agyondolgozták magukat, hetek óta nem volt szabadnapjuk. Mondja meg mindegyiknek, hogy a helyváltoz tatásról természetesen jelentést kérek, de ha más utasítás nincs, akkor a következı huszonn nságban vagyunk. A hármas és a hetes autóban ülık is hazamehetnek, de ne menjenek át inni a rületre. Mondja meg nekik, hogy azt üzenem, aludjak ki magukat, vagy üssék máshogy agyon a z idıt! – Igen, uram! Bizonyára méltányolni fogják, uram! – Én a négyes járműben leszek. Hallani fog felılem. Maradjon ébren! – Természetesen, ırnagy! – És akkor jár a vacsora, fiatalember! – Mondhatok valamit uram? – mondta a lelkes rádiós –, és tudom, hogy mindannyiunk nevében szélek. Senki másnak nem dolgoznánk, csak önnek! – Jól van, akkor két vacsoráról is lehet szó. Lin leparkolt egy lakóház elıtt a Jun Ping Roadon, és kivette a mikrofont a műszertábla ala ti tokból. – Rádió, itt Szitakötı-0. – Igen, uram? – Adjon nekem gyorsan egy közvetlen, titkos vonalat. Ha sikerült, akkor visszhangot hallok a saját készülékemben, ugye? – Természetesen, uram! Halk visszhang futott végig a vonalon, tárcsahanggal. Az ırnagy benyomta a számokat, k icsöngött és egy nıi hang jelentkezett. – Tessék! – Mr. Csout kérem! – mondta Lin sürgetı hangon, a nıt sietésre ösztönözve. – Persze – válaszolta a nı kantoni nyelvjárásban. – Csou beszél – mondta a férfi. – Hszun szu! Hsziao hszi! – Lin suttogó torokhangon beszélt, kétségbeesett ember hangján, i meghallgatásért könyörög. – Seng! Azonnal vegye fel a kapcsolatot! Zafír eltűnt! – Micsoda? Ki az? Az ırnagy megszakította a beszélgetést, és a gombot a mikrofon jobb oldalára tolta. A rád rátor azonnal jelentkezett. – Igen, Szitakötı? – Kapcsoljon rá a magánvonalamra, a titkos vonalon is, és ide adjon minden hívást. Azonna ! Egészen addig, amíg másképpen nem rendelkezem. Megértette? – Igen, uram! – válaszolta alázatosan a rádiós. A mozgó telefon megszólalt, Lin felkapta, és természetes hangon beleszólt. – Igen? – kérd ásítást színlelve.

– Őrnagy, itt Csou beszél! Az elıbb furcsa hívást kaptam. Egy férfi telefonált – súlyosan k hangzott –, és azt mondta, azonnal lépjek kapcsolatba valakivel, akit Sengnek hívnak. Azt kellett volna mondanom, hogy Zafír eltűnt. – Zafír? – Az ırnagy hirtelen éber lett. – Semmit ne mondjon senkinek, Csou! Átkozott kom erek! Nem tudom, hogyan történhetett, de azt a hívást nekem szánták. Ez nem a Szitakötıre t ik. Ismétlem, ne mondjon semmit senkinek! – Megértettem, uram! Lin elindította a kocsit, és néhány háztömbnyit hajtott nyugatra, a Tanlung Streetre. Meg smételte a műveletet, és újabb hívás jött a magánvonalán. – Őrnagy? – Tessék! – Éppen most beszéltem valakivel, aki úgy hangzott, mintha haldokolna. Azt akarta, hog y... A magyarázat ugyanúgy hangzott: veszélyes tévedés történt a Szitakötı hatáskörén túl. Sen l elmondani. A parancsot megértették. Lin újabb három számot hívott, mindegyik esetben a hívott fél lakása vagy szállása elıl. negatív volt: mindenki másodpercekkel a hívás után megkereste a meghökkentı hírrel, és egy rohant ki a házból lehallgatásmentes telefonfülkéhez. Az ırnagy csak egy dolgot tudott bizt san. Bárki legyen, aki beépült, nem fogja otthoni telefonját használni a kapcsolatteremtésr . A telefonszámlázó ugyanis minden hívott számot feljegyez, és az összes számlát benyújtja lenırzésre. Ez rutinjellegű fékezı eljárás, amit az ügynökök szívesen vettek, ugyanis a kim a különleges ügyosztály számláját terhelték, mintha mindegyik hivatalos hívás lenne. A hármas és hetes kocsiban ülı két ember, akit szintén felmentettek a szolgálat alól, az al jelentkezett be a központba. Az egyikük a barátnıje házában volt, és egyértelműen utalt ogy esze ágában sincs kimozdulni onnan az elkövetkezı huszonnégy órában. Azt kérte a rádiós inden „ügyfelektıl jövı sürgıs hívásra” mondja azt, hogy megpróbálta elérni, de nem sikerül Antarktiszra küldték. Ez is negatív tehát. Egy kettıs ügynöknek nem ezek a módszerei, külön yen humoros módon. Nem volt visszautasító, és nem volt a szavaiban utalás gyanús személyre y tartózkodási helyére. A második ember, ha lehet, még negatívabb volt. Azt mondta a központnak, hogy mindenféle ügyben elérhetı, legyen az fontos vagy mellékes, a Szitakötıvel kapcsolatos vagy sem, sıt efonügyeletet is szívesen tart. A felesége mostanában szült hármas ikreket, és a rádiós sze pánik határán lévı hangon azt mondta, jobban tud pihenni a munkahelyén, mint otthon. Negatí Hetet letudott, és mind a hét negatív. Még két ember maradt, az egyik még negyven percig Pagoda moziban, a másik Aberdeenben, a jachtklubban. Az autótelefonja zümmögni kezdett – izgatottan, vagy csak a saját nyugtalansága miatt ére úgy? – Tessék! – Éppen most kaptam egy üzenetet az ön számára – mondta a rádióoperátor. – Sas, Szitakötı zoljon! – Köszönöm – Lin a műszerfal közepén lévı órára nézett. Már harmincöt perces késésben vol múlt évek legendás ügynökével, Alexander Conklinnal való találkozójáról. – Fiatalember! – mondta az ırnagy, a mikrofont a szájához emelve. – Igen, uram? – Nincs idım most erre az izgatott, de nem túl fontos Sasra, de nem akarom megbántani. Ha nem válaszolok, újra fog hívni, és szeretném, ha akkor azt mondaná, nem tudott elérni. ezt megtette, kérem, azonnal értesítsen. – Örömömre fog szolgálni, ırnagy! – Ezt hogy érti? – A Sas nagyon kellemetlen volt! Idıpontokról ordítozott, amiket be kellene tartani, h a már megbeszélték ıket, és hogy... Lin, ahogy ezt a közvetett szitkozódást hallgatta, elhatározta, hogy amennyiben túléli ez az éjszakát, beszélni fog Edward McAllisterrel a telefonálás illemszabályairól, különösen helyzeteket illeti. – Igen, igen. Értem, fiatalember! Ahogy ıseink mondanák: „Dugja a sas a csırét a végbeléb tegye, amit mondtam és közben, mostantól számított tizenöt perc múlva hívja fel az emberünk goda mozinál! Ha bejelentkezik, adja meg neki a titkos számomat, és természetesen kapcso lja át a számot erre a frekvenciára. – Természetesen, uram! Lin gyorsan kelet felé hajtott, végig a Hennessy Roadon, a Southorn park mellett F

lemingbe, ahol déli irányba fordult Johnstonba, és ott újra kelet felé, végig a Burrows Str eten, a Pagoda mozihoz. Bekanyarodott a parkolóba, és beállt az igazgatóhelyettes számára f nntartott helyre. Kirakott egy rendırségi kártyát a szélvédıre, kiszállt, és a bejárathoz r ak néhányan várakoztak a pénztárnál, hogy bejussanak a Keleti kéjek éjféli elıadására. A film különös választás volt a bent ülı ügynök részérıl. De mivel hat percet még el kell m akarta felhívni magára a figyelmet, Lin beállt a három ember mögé, aki a pénztárnál várak lencven másodperccel késıbb fizetett, és megkapta a jegyét. Bement, odaadta a jegyét a jegy zedınek, hozzászoktatta a szemét a sötétséghez és a távoli vásznon vetített pornográf filmh an furcsa választás volt ez a szórakozás olyan ember részérıl, akit most akart ellenırizni, egfogadta, hogy nem enged meg magának semmiféle elıítéletet, és nem hagyja, hogy elfogult l gyen egyik vagy másik gyanúsítottal szemben. Ami ebben az esetben nem volt könnyű. Nem mintha különösebben kedvelte volna azt a férfit aki valahol a sötét nézıtéren az izgatottan figyelı közönséggel együtt nézte a merev „szín asztikáját. Az az igazság, hogy nem kedvelte, de elismerte, hogy a parancsnoksága alatt ál ló legjobbak közé tartozik. Az ügynök arrogáns és kellemetlen ember volt, de bátor lélek, é való átállása másfél évbe tellett, miközben minden órában, amit a kommunista fıvárosban tö olt az élete. A biztonsági erık magas rangú tisztje volt, hozzáférhetett a különbözı felbec értékű hírszerzıi információkhoz. És az áldozathozatalnak szívszakasztó gesztusával hátrah eretett feleséget és egy kislányt, amikor délre menekült, de úgy védelmezte ıket, hogy hátr t egy elszenesedett, golyóktól lyuggatott holttestet is, amelyben, úgy intézte, ıt azonosít tták, mint Kína hısét, akit kisstílű gengszterek csavargó bandája agyonlıtt, és elégetett e ani bűnözési hullámban, amely Kínán végigsöpört. Anya és gyereke biztonságban voltak, kegyd kormánytól, ıt pedig, mint minden magas rangú disszidenst, szigorú vizsgáknak vetettek alá minek az volt a célja, hogy csapdát állítson azoknak, akik esetleg be akarnak épülni. Arrog nciája itt segített neki. Nem erılködött, hogy elnyerje bárki kegyeit, az volt, ami, és kor azt tette az anyaországért, amit tett. A hatóságok vagy elfogadják ıt úgy, amilyen, vagy m néz körül. Minden rendben volt, kivéve a felesége és a lánya helyzetét. Róluk nem úgy gond ahogyan azt a férfi elképzelte. Ezért aztán az asszony munkahelyére pénz érkezett, mindenf agyarázat nélkül. Neki semmit nem lehetett elmondani, mert ha a legkisebb gyanú is felme rülne arra vonatkozólag, hogy a férje él, megkínozzák, hogy olyan információkat szerezzenek tıle, amikkel nem rendelkezett. Ilyen embernek a belsı arculata nem a kettıs ügynöké volt, ekintet nélkül a filmekkel kapcsolatos ízlésére. Így aztán csak az aberdeeni pasas maradt, aki kisebbfajta rejtélyt jelentett Lin számára . Ez az ügynök idısebb volt a többieknél, mindig kifogástalanul öltözött kis ember, remek l Korábban könyvelı volt, és annyira lojális, hogy Lin egyszer majdnem a bizalmába fogadta. sak röviddel azelıtt fogta vissza magát, amikor már közel volt ahhoz, hogy olyan dolgokat mondjon el, amiket nem kellett elmondania. Talán azért érzett nagyobb rokonságot vele, mert korban is közelebb állt hozzá... Másfelı oda rendkívüli fedés volna egy Pekingbıl való vakond számára: angol nıt vett feleségül, és ja volt a gazdag és elıkelı jachtklubnak. Vele minden a helyén volt, maga volt a tisztel etre méltóság. Lin számára hihetetlennek tűnt, hogy legközelebbi kollégája olyanvalaki, aki rendet tart a magánéletében, és le akart tartóztatni egy ausztrál kötekedıt, mert az preszt teséget okozott a Szitakötınek, megközelíthetı és korrumpálható lenne Seng Csou-jang által. z lehetetlen! Talán, gondolta az ırnagy, vissza kellene fordulnia, és jobban megvizsgáln i azt a vicces szolgálaton kívüli ügynököt, aki azt akarta, mondják az ügyfeleinek, hogy az rktiszra küldték, vagy a hármas ikrek agyonstrapált apját, aki inkább telefonügyeletet váll ogy megszabaduljon az otthoni kötelességektıl? Nem, ezek a spekulációk sem helyénvalók. Lin n-cu megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni ezeket a gondolatokat. Most és itt! K oncentrálni! A hirtelen ötletet, hogy megmozduljon, a lépcsı látványa adta. Odasétált, és f a lépcsıkön az erkélyre. A vetítıszoba éppen elıtte volt. Egyet kopogott, és bement, teste törte az ajtón lévı olcsó, vékony reteszt. – Ting esi! – kiáltotta a mozigépész, akinek egy nı ült az ölében, keze a nı inge alatt. nı felugrott az ülıhelyérıl és a fal felé fordult. – Gyarmati rendırség! – mondta az ırnagy, felmutatva az igazolványát. – Egyiküket sem aka ni. – Nincs is miért – válaszolta a gépész. – Ez itt nem éppen szent hely. – Ez igaz, de nem errıl van szó. – Megfizetjük a működési engedélyt... – Nem vitatom, uram – vágott közbe Lin. – A Korona egyszerűen csak szívességet kér, és ne hogy érdekeibe ütközik, ha teljesíti.

– Mi az? – kérdezte a férfi felállva, miközben dühösen szemlélte, hogy a nı kisurran az a – Állítsa meg a filmet, mondjuk harminc másodpercre, és kapcsolja fel a villanyt. Jelent se be a közönségnek, hogy elszakadt a film, de hamarosan megjavítják. A mozigépész összerezzent. – Már majdnem vége van. Üvölteni fognak. – Csak addig, ameddig világos van. Tegye meg! – A mozigépész megforgatott egy kart, a fén kigyulladt és a hangosbeszélın elhangzott a bejelentés. A gépésznek igaza volt. Az egész m t füttyögés töltötte be, amelyet hadonászó karok és felfelé nyújtott középsı ujjak kísértek pásztázták, elıre-hátra minden egyes sort. És ott volt az embere, valaki mással. Az ügynök elırehajolva beszélt valakihez, akit Lin en-cu még sohasem látott. Az ırnagy az órájára nézett, aztán a mozigépészhez fordult. – Van ilvános telefon? – Van, ha működik. Ha nincs eltörve. – És most működik? – Nem tudom. – Hol van? – A lépcsı alatt. – Köszönöm. Hatvan másodperc múlva folytathatja a filmet. – Harmincat mondott. – Meggondoltam magam. Maga csak élvezze ennek a jó munkának az elınyeit, hiszen van enge délye, nem? – Azok ott lenn állatok. – Tegyen széket az ajtó elé – mondta Lin kifelé menve –, a zár el van törve. A lépcsıház alatti folyosón az ırnagy elhaladt a nyilvános készülék mellett. Szinte meg s kirántott egy spirális kábelt a dobozból, és átment a kocsijához, de megtorpant, amikor a oldalon egy telefonfülkét látott. Odarohant, leolvasta a számot, memorizálta és visszafuto t a kocsijához. Bekászálódott az ülésre, és az órájára nézett, elindította a kocsit, kihajt leparkolt a második sorban, vagy száz méterre a mozitól. Lekapcsolta a reflektorokat, és a bejáratot nézte. Egy perc tizenöt másodperc múlva a pekingi disszidens feltűnt, jobbra, majd balra nézett , szemlátomást izgatottan. Aztán egyenesen elırenézett, meglátta, amit Lin feltételezett, m l a moziban nem működött a telefonkészülék. Az utca másik oldalán a telefonfülke volt az. L tt, miközben a beosztottja átszaladt az úttesten, és rávetette magát az utcára nézı műanyag A fülkében a készülék csöngött, mielıtt az még bedobhatta volna az érméket. – Hszun cu! Hsziao Hszi! – Lint köhögés fogta el, ahogy suttogott. – Tudtam, hogy találni g egy készüléket! Seng! Azonnal lépjen kapcsolatba! Zafír eltűnt! Visszatette a mikrofont, de kezét a készüléken hagyta, gondolván, hogy majd akkor teszi vissza, ha magánvonalán bejött az ügynök hívása. De az nem jött. Lin megfordult ültében, és hátranézett az utca túloldalán lévı nyilvános tott, műanyag kagyló alakú borítójára. Az ügynök másik számot tárcsázott, de a dezertır nem Már nem volt miért Aberdeenbe autóznia. Az ırnagy csendben kiszállt a kocsiból, átment az úttesten a túloldali sötét járdához, és telefonkészülék felé indult. A viszonylagos sötétségben maradt, lassan mozgott, olyan kevés n, amennyire csak tudott, és közben, ahogy ezt már gyakran megtette, átkozta génjeit, amiér ilyen túlméretezett testet produkáltak neki. Ügyesen az árnyékban maradva megközelítette a font. A férfi két és fél méterre volt tıle, háttal Linnék, és izgatottan beszélt, minden mo e haraggal. – Ki az a Zafír? Miért ezen a telefonon? Miért kellene elérnie engem? Nem, már megmondtam hogy a fınök nevét használta! Igen, pontosan így van! Az ı nevét! Se kód, se jel! Ez ırüle Lin Ven-cu hallotta, amit akart. Elıvette szolgálati pisztolyát, és gyorsan kilépett a sö bıl. – A film elszakadt, és felgyújtották a villanyt. A kapcsolatom és én... – Tegye le a kagylót! – utasította az ırnagy. Az áruló megfordult. – Maga az? – kiáltotta Lin megragadta a férfit, hatalmas testével a kettıs ügynököt a fülke falához szorította, lkapta a készüléket, és belezúzta a fémdobozba. – Elég! – üvöltötte. Hirtelen egy penge jég ehasítani a hasába. Az áruló leguggolt, kése a bal kezében. Lin pedig meghúzta a ravaszt. A hangja felverte a csendes utcát. Az áruló kizuhant a járdára, torkát feltépte a golyó, vér hájára, és foltot hagyott alatta a járdán. – Ni mate! – kiabált egy hang az ırnagy balján. Ez a másik férfi volt, a kapcsolat, aki a ziban együtt volt az árulóval. Fölemelte a pisztolyát, és lıtt, miközben az ırnagy elıredıl lmas, vérzı teste falként zuhant a férfira, mellének felsı részén felszakadt a hús, de a gy

egingott. Az ırnagy tüzelt automata pisztolyából. A férfi elesett, jobb szemére szorítva a . Halott volt. Az utca túloldalán befejezıdött a pornográf film, és a tömeg mogorván, mérgesen és eléged dett kiáramlani az utcára. A súlyosan sebesült Lin, hatalmas erejének maradékával fölemelte halott összeesküvıt, és félig vonszolta, félig vitte ıket a kocsi felé. A Pagoda közönségébıl néhányan üveges vagy érdektelen tekintetet vetettek rá. Amit láttak valóság volt, amellyel nem tudtak mit kezdeni, nem tudtak megérteni, mert meghaladta f antáziájuk szűk kereteit. Alex Conklin fölemelkedett a székbıl, és hangosan, ügyetlenül a besötétedett ablakhoz biceg Mi a fenét akar tılem hallani? – kérdezte megfordulva, és a nagykövetre nézve. – Hogy az adott körülmények között az egyetlen lehetséges utat választottam, az egyetlent llyel Jason Bourne-t újra csatasorba lehetett állítani. – Havilland fölemelte a kezét. – Mi válaszolna, teljesen ıszintén meg kell mondanom, hogy Catherine Staples nem értett vele m egyet. Úgy érezte, egyenesen David Webbhez kellett volna fordulnom. Hiszen ı végül is a Távol-Kelet kutatója volt, olyan szakértı, aki megértette volna, mi forog kockán, és milyen agédia következhetik. – Catherine szamár volt – mondta Alex. – Webb azt mondta volna magának, hogy ejtse az ötl tet. – Ez jólesik – a diplomata biccentett a fejével. – Tartsa meg a köszönetét! – tört ki Conklin. – Nemcsak azért mondta volna, mert úgy gond ogy maga téved, hanem azért is, mert nem hitte, hogy képes végrehajtani. Amit maga tett – hogy elvette tıle Marie-t –, azzal rákényszerítette, hogy visszatérjen, és olyasvalaki legy akit el akart felejteni. – Ó! – Maga tényleg gazember, maga gazember! Hirtelen szirénák hangzottak fel, felverve az egész hatalmas házat, és reflektorok kezdt ek bevilágítani az ablakokon. Puskatűz kísérte az összezúzott fém hangját, amint a kerekek gtak odakinn. A CIA-s és a nagykövet a földre vetették magukat, de másodperceken belül mind n véget ért. Mindkét férfi talpra állt, ahogy az ajtó kivágódott. Lin Ven-cu támolygott be, sa és gyomra vérben ázva, és két holttestet hozott a hóna alatt. – Itt van az árulója, uram – mondta az ırnagy, mindkét holttestet ledobva. – És egy kollé el a kettıvel, azt hiszem, elvágtuk a Szitakötıt Sengtıl. Ven-cu szeme kifordult, csak a fehérje látszott. Levegıért kapkodott, és a földre zuhant. – Hívják a mentıket! – kiáltotta Havilland az ajtónál összegyűlı embereknek. – Hozzanak gézt, tapaszt, törülközıket, fertıtlenítıszert, az isten szerelmére, mindent, találnak! – ordította Conklin, gyorsan odabicegve az ájult kínaihoz. – Állítsák meg ezt az istenverte vérzést! 29. Bourne a hátsó ülésen ült, a változó árnyékban. A fényes hold hol eltűnt, hol elıbukkant, é belsejében is váltakozott a sötétség és a világosság. Hirtelen, szabálytalan és váratlan i olt, és fegyvere csövét foglya nyakához szorította. – Ha megpróbál letérni az útról, golyó engem? És minden alkalommal ugyanaz a válasz, vagy annak egy változata érkezett, brit akcentu ssal, amely azonban elnyelte a szóvégeket. – Nem vagyok bolond. Maga mögöttem van, fegyvere van, és nem látom magát. Jason kitépte a visszapillantó tükröt a keretébıl, a fém könnyedén megreccsent a kezében. agyok itt hátul a szeme, ne feledje! És én vagyok az élete vége is. – Értve – válaszolta a királyi kommandó korábbi tisztje szárazon. Ölében a szétterített térképpel, ceruzaégıvel a bal kezében és automata pisztollyal jobbj e a dél felé vezetı utakat nézte. Ahogy a félórák múltak, és a tájékozódási pontok egymás u hogy az idı az ellensége. Noha a merénylı jobb karja gyakorlatilag meg volt bénítva, tudta hogy pusztán állóképességgel nem tud legyızni egy fiatalabb, erısebb férfit. Az elmúlt hár átélt koncentrált erıszak nem múlt el felette nyomtalanul. Fizikai, szellemi és – akár eli e, akár nem – érzelmi téren egyaránt megviselte, és ha Jason Bourne nem is akarta bevallani David Webb érzelmi valójának minden idegszálában érezte ezt. A tudásnak lenn, a legbelsı m kellett maradnia, hangját el kellett nyomni. Idınként Jason úgy érezte, súlyos szemhéja a szemére zuhant. Úgy próbálta ezt megakadályo estének más részeit gyötörte, belecsípett combjának belsı, érzékeny húsába, vagy körmeit aj hogy a hirtelen keletkezı fájdalommal elűzze a fáradtságot. Pontosan felmérte állapotát – ö t lett volna, ha nem teszi –, de nem volt sem mód, sem idı, hogy azzal az axiómával gyógyít

magát, amelyet Medúza Echójától vett kölcsön: „A pihenés fegyver, ne feledd!” Köszönöm, Ech . Nincs idı pihenni, nincs is hol... És mialatt tudomásul vette saját érzelmeit, tudomásul kellett vennie foglyának megítélésé yilkos teljesen éber volt; ezt megmutatta az a készség, ahogy a kormánykerékkel bánt, hisze Jason nagy sebességet követelt az idegen, ismeretlen utakon. Elszántsága ott volt állandóa mozgó agyában és szemében, valahányszor Bourne meglátta, és mindig meglátta, valahányszor asította a merénylıt, hogy lassítson, és útelágazást keressen jobbra vagy balra. Az alak il r megfordult az ülésen – jól ismert vonásainak látványa mindig sokkolta Jasont –, és megkér gy a „szem” vajon az elıttük lévı útra gondolt-e. A kérdések mindig fölöslegesek voltak, a ndós egyszerűen csak folyamatosan ellenırizte elrablója fizikai és szellemi állapotát. Képz yilkos volt, halálosztó gép, aki tudta, hogy a túlélés azon múlik, fölébe tud-e kerekedni e . Várt, figyelt, leste a pillanatot, amikor ellenfelének a szeme lecsukódik, amikor a fegyver hirtelen a földre hullik, vagy ellenségének feje pillanatra megpihen a fejtámla kényelmében. Ezekre a jelekre várt, ezeket a hibákat akarta kihasználni, hogy könyörtelenül ordítsa a helyzetet. Bourne védekezése tehát szellemi állapotán múlott, hogy úgy kövessen e i váratlant, hogy a pszichológiai egyensúly neki kedvezzen. Meddig tarthat még – és ı meddi ud kitartani? Az idı volt az ellensége, a merénylı csak másodlagos probléma. A múltjában, az alig felid ban már volt dolga gyilkosokkal, és tudta ıket manipulálni, mert képzelete fortélyainak alá ett emberi lények voltak. Jézusom, ennyi az egész! Ilyen egyszerű, ilyen logikus – csak ı m st annyira fáradt... Az agya! Semmi más nem maradt! Muszáj gondolkoznia, meghajszolnia a képzeletét, munkára ösztönözni. Cselekedni kell, megtenni a kiszámíthatatlant. Levette a tompítót a fegyverérıl, a pisztolyt a csukott jobb elsı ablakhoz tartotta és meghúzta a rav t. A dörej fülsiketítı volt, visszhangzott az egész csukott autóban, amint az üveg repeszek tört, és szétrobbant az éjszakai levegıbe. – Mi a fenét akart ezzel? – ordított a szélhámos bérgyilkos, elrántva a kormányt, majd ös attal visszanyerte az irányt. – Leckét adni magának az egyensúlyról – felelte Jason –, hogy megértse, kiegyensúlyozatla k. A következı lövés esetleg a fejét viszi szét. – Tudja, mi maga? Kibaszott ırült! – Örülök, hogy megértett. A térkép. A népi Kína térképeinek egyik kulturált vonása volt – természetesen összhangban os állapotával –, hogy csillaggal jelölt minden huszonnégy órán át nyitva tartó szerelıműhe mentén. Az embernek csak a lerobbant katonai és hivatalos járművekre kellett gondolnia, hogy megértse ennek a szükségességét, de Bourne számára égi ajándék volt. – Négy mérföldre van egy benzinkút ezen az úton – mondta a bérgyilkosnak (Jason Bourne-na lant az agyába). – Álljon meg, tankoljon és ne szóljon egy szót sem. Persze, ostobaság lenn egpróbálni, hiszen nyilvánvalóan nem beszéli nyelvet. De meg kell tanulnia néhány furcsa sz mire szüksége lesz. – Maga beszéli a nyelvet? – Pontosan ezért vagyok én az eredeti, és maga a hamisítvány. – Bekaphatja, Mr. Eredeti! Jason ismét elsütötte a pisztolyt, kilıve az ablaküveg maradékát. – A hamisítvány! – ordította, túlharsogva a szél hangját. – Ezt ne feledje! Az idı volt az ellenség. Jason gondolatban áttekintette, hogy mivel rendelkezik, és ez nem volt sok. A pénz v olt az elsıdleges készlete: több volt belıle, mint amennyit száz átlagos kínai össze tudna i, ha száz élete van is, de a pénz önmagában nem jelentett megoldást. Csak az idı a megoldá bízhat is abban, hogy kijut Kína hatalmas földjérıl, az csak a levegıben sikerülhet, nem a azföldön. Olyan soká nem bírja ki. Újra a térképet tanulmányozta. Tizenhárom-tizenöt órába ghajt eléri – ha addig kibírja a kocsi, kibírja ı, és ha át tudnak csúszni a tartományi ell kon, ahol – és ebben biztos volt – már riadóztatták egy, pontosabban két külföldi miatt, ak rnak jutni. Elkapják ıt, elkapják ıket. És ha el is érik Sanghajt a maga nem túlzottan elle repülıterével, akkor is, mennyi bonyodalom adódhat még? Van egy lehetıség – lehetıség mindig van. Örült és rettenetes, de az egyetlen megmaradt l bekarikázott egy kis jelet Csinan külvárosánál. Egy repülıteret. Hajnal. Mindenütt nedvesség. A talaj, a magas fű, a fémkerítés mind harmattól fénylett. Az len kifutópálya mint valami fényes fekete tengely szelte át a hátuk mögött a nemrég learato et, amely félig zöld volt az aznapi nedvességtıl, félig pedig unalmasan barna az elızı napi rzselı hıségtıl. A Sanghaj szedán lombok közé rejtve, olyan messze volt a repülıtéri úttól,

ak a bérgyilkos el tudta vinni. A szélhámost Jason ismét mozgásképtelenné tette, ezúttal a ujjainál fogva. Jason kényszerítette, hogy drótból mindkét hüvelykujja köré dupla tengerész aztán késével elvágta a drótot, visszahajtotta, és a két végét szorosan a merénylı csuklója legcsekélyebb mozdulatra, például ha megmozgatta vagy széjjeltartotta a kezeit, a komma ndós húsába vágott. – Ha a maga helyében volnék – mondta Bourne –, óvatosabb lennék. Tudja, milyen rohadt len hüvelykujjak nélkül? Vagy ha a drót elvágná a csuklóját? – Kibaszott technokrata! – Az hát! A repülıtér túloldalán egy emeletes épületben fény gyulladt fel. Az épület oldalán kis ab oztak. Valami barakkféle volt, egyszerű, funkcionális épület. Aztán más fények is kigyúltak z izzók, vakító fénnyel. Egy barakk. Jason elıvette a háta mögül az összetekert ruhákat, ki a szíjat, kiteregette a ruhákat a fűre, és szemügyre vette ıket. Volt ott egy nagyméretű Ma , hatalmas gyűrött nadrág, és ellenzıs vászonsapka, ami ennek az öltözéknek a tartozéka vol a sapkát és a kabátot, az utóbbit saját sötét szvettere fölé gombolta, aztán felállt, és a jára húzta. A vászonöv pedig a helyén tartotta az egészet. Aztán a kabátot a nadrágra simít afordult a bérgyilkoshoz, aki elképedve és kíváncsian nézte. – Irány a kerítés! – mondta Jason, elırehajolva, és a hátizsákjában keresgélve. – Térdelj n a kerítéshez – folytatta, miközben másfél méteres, vékony nylonzsinórt vett elı. – Szorít erítésre! Elırenézzen! Siessen! A gyilkos úgy tett, ahogyan Jason mondta, összekötözött kezét ügyetlenül, fájdalmasan elı a teste és a kerítés között, fejét pedig a kerítés rácsozatához szorította, Bourne gyorsan te a kötelet a merénylı nyaka mellett a rácson, azután ujjaival átnyúlva, áthúzta az arca e ahúzta. Erısen megszorította, és megcsomózta a merénylı koponyájának a hátulján. Olyan gyor ul tette mindezt, hogy az egykori tisztnek alig volt ideje kiejteni a „Jézusom, mi a fenét csinál?” szavakat. – Ahogy az az ırült mondta d'Anjounak, mielıtt széthasította a fejét: „Nem megy sehová, ı – Csak nem akar itt hagyni? – kérdezte döbbenten a gyilkos. – Ne bolondozzon! Mi társak vagyunk. Ahová én megyek, oda megy maga is. Sıt, maga megy e lıször. – Hová? – Át a kerítésen – mondta Jason, és drótvágót vett elı a hátizsákjából. Elkezdte körülvág apasztalta, hogy a drót sokkal vékonyabb, mint a madárvédelmi területen. Amikor elkészült, rne hátralépett, fölemelte a lábát, a szélhámos vállához nyomta, majd elırelendítette. Gyil yütt zuhant a fűre a túloldalon. – Úristen! – kiáltott fel a kommandós fájdalmában. – Marha jó vicc, ugye? – Egyáltalán nem tartom viccesnek – felelte Jason. – Minden, amit teszek, nagyon komoly, egyáltalán nem tréfa. Álljon fel, és ne beszéljen ilyen hangosan! – Az isten szerelmére, oda vagyok kötve ehhez a kibaszott kerítéshez! – Azt már körülvágtam. Álljon fel, és forduljon meg. – A merénylı nagy nehezen talpra áll egszemlélte a művét. A drótháló látványa, amely a merénylı felsıtestére volt erısítve, és a ott a helyén, valóban kissé vicces volt. De az ok, amiért a kerítésdarab ott volt, egyáltal m volt vicces. Csak így tudott elhárítani minden kockázatot. Jason nem tudta ellenırizni a zt, amit nem látott, és amit nem látott, az az életébe kerülhetett. És ami még ennél is fon David Webb feleségének az életébe, sıt David Webb életébe. Bourne kinyúlt, hirtelen megrántotta a kötelet, hogy a csomó kinyílt. A kerítésdarab lees , de mielıtt a merénylı észhez tért volna, Jason keresztültekerte a kötelet a gyilkos feje y, hogy az éppen a kommandós ajkai közé került. Szorosra rántotta, még szorosabbra, úgy, ho nak az állkapcsa kinyílt, és már csak a fehér fogakkal keretezett sötét üreg látszott, a hú és érthetetlen hangok törtek elı a kommandós torkából. – Nem hat meg, ırnagy – mondta Bourne, megcsomózva a vékony nejlonzsinórt, és a fennmarad ven-nyolcvan centis darabot lógva hagyta. – Láttam d'Anjout és a többieket. Nem tudtak bes zélni, csak a saját hányadékukban fuldokoltak. Maga is látta ıket, és vigyorgott. Na, milye , ırnagy? Jaj, el is felejtettem, hogy nem tud válaszolni. – Elıretaszította a merénylıt, m agadta a vállát, hogy balra induljon. – A kifutópálya szélén fogunk menni. Indulás! Amíg végig a sötétben maradva megkerülték a füves pályát, Jason a viszonylag egyszerű rep lmányozta. A barakkok mögött kis kerek épület állt, csupa üvegbıl, fény nem látszott benne, etlen helyen, kis szögletes szerkezetnél, a tetı közepén. Ez az épület a csinani terminál – ta –, az a fény ott pedig az irányítótorony. A barakkoktól balra, körülbelül ötven méterre ban, sötét, nyitott, magas tetejű karbantartó hangár állt. Belül, a széles ajtóknál hatalma

verték vissza a derengı hajnali fényt. A hely szemlátomást kihalt volt, a személyzet még b nyára aludt. A pálya déli végén, a kifutópálya mindkét oldalán gépek álltak, öt gép, mind l sem túl impozáns. A csinani repülıtér másod- vagy inkább harmadrendű leszállóhely volt, am t Kína sok más repülıterét, a külföldi befektetések kapcsán fejlesztettek, de amely még nag e volt a nemzetközi színvonaltól. Persze, a légi folyosók égi csatornák voltak, és ott nem ak a repülıterek technikai és szépészeti trükkjei. Az égbolt nem ismer határokat, ez csak a emberek és gépek számára létezik. – Bemegyünk a hangárba – suttogta Jason, megveregetve a kommandós hátát. – Ne feledje, ha üt, nem én fogom megölni, ık megteszik helyettem. És akkor én el fogok menekülni, mert mag e fogja ıket foglalni. Ne higgye, hogy nem teszem meg! Hasalj! Harminc méterre tılük egy ır jött ki az épületbıl. Puskája a vállán himbálózott, kezét sz duzzadt, ahogy ásított. Bourne tudta, hogy itt van a cselekvés pillanata, jobb talán soh asem adódik. A bérgyilkos a hasán feküdt, dróttal átkötött keze a háta mögött, kipeckelt sz orítva. Megragadva a nejlonzsinór végét, Jason megmarkolta a gyilkos haját, felrántotta a f jét, és kétszer meghurkolta a zsinórt a kommandós nyaka körül. – Ne mozogj, te fuldokló! – suttogta Bourne, és talpra állt. Csendben a hangár falához fu t, aztán gyorsan a sarokhoz ment, és kikémlelt. Az ır alig mozdult. Aztán Jason rájött, hog z ember vizel. Tökéletesen természetes, és tökéletesen megfelelı. Bourne jobb lábával kilép azután elırerohant, jobb kezét fegyverként mereven elıretartotta, bal lábával pedig az ır cét találta el. A férfi szó nélkül összeesett. Jason a hangár sarka mögé vonszolta, azután , oda, ahol a bérgyilkos feküdt, harcképtelenül, megmozdulni is félt. – Maga fejlıdik, ırnagy! – mondta Bourne, ismét megragadva a kommandós haját, és megrántv et, úgy, hogy a nyaka kiszabaduljon. Az a tény, hogy a kötél nem fojtotta meg a szélhámost, csak annyi kárt okozott, mint egy egyszerű kenderkötél, elárult Deltának valamit. A foglya em volt nagy képzelıerejű; csak a kimondott halálos fenyegetés jelentett neki valamit, a s tresszhelyzet nem jutott el a tudatáig... Ezt nem szabad elfelejtenie. – Álljon fel! – u tasította Jason. A gyilkos így tett; felpeckelt szája levegıért kapkodott, szeme gyűlölette olt tele. – Gondoljon Echóra – mondta Bourne –, akarom mondani, d'Anjoura. Arra az ember re, aki visszaadta magának az életét, mégiscsak élet, akármilyen is, és maga szemlátomást r dik hozzá. Ő volt a maga Pygmalionja, öregfiú! Most pedig jól figyeljen! Szeretné, ha kiold nám a kötelet? – Au! – hörgött a merénylı, bólintva a fejével, és szemében a gyűlöletet könyörgés váltot – És ha kiszabadítanám a hüvelykujjait? – Au, au! – Maga nem gerilla, hanem gorilla – mondta Jason, és kihúzta övébıl az automata pisztolyt e ahogy a régi szép idıkben mondtuk – még a maga ideje elıtt, fiacskám –, vannak „feltétele ndketten kijutunk innen élve, vagy eltűnünk, és földi maradványainkat egy kínai tűz pusztít Se múlt, se jelen – még csak nem is fognak emlékezni ránk, tekintve, hogy a semminél is kev sebb hasznot hajtottunk a társadalomnak. Ó, de úgy látom, untatom! Elnézést, felejtsük el a gészet! – Au! – Jól van, ha ragaszkodik hozzá! Fegyvert persze nem kap, és ha megpróbál szerezni, megha . De ha okosan viselkedik, akkor talán – azt mondom, talán – kijutunk. Csak annyit mondh atok, Mr. Bourne, hogy akárki is itt az ügyfele, semmivel sem fontosabb neki a maga él ete, mint az enyém. Érti? Capisce? – Au! – Még valami – folytatta Jason, megrántva a kommandós vállánál lógó kötelet. – Ez itt nej ietilén, vagy mi a fenének hívják. Ha meggyújtják, úgy megduzzad, hogy nincs ember, aki kic za. A kötés hozzá lesz erısítve mindkét bokájához, és a csomók úgy fognak tartani, mint a b másfél métert léphet egyszerre. Ugyanis technokrata vagyok. Érthetı voltam? A gyilkos bólintott, Bourne pedig átugrott a jobb oldalára, hátulról belerúgott a térdhaj a, amitıl a kommandós vérzı hüvelykujjal a földre rogyott. Jason letérdelt, bal kezével a f rt a gyilkos szájához szorította, jobb keze ujjaival pedig kioldotta a csomót a kommandós fejénél. – Mindenható isten! – kiáltott a merénylı, amikor a kötél lehullott. – Örülök, hogy ilyen vallásos hangulatban van – mondta Boume, ledobta a fegyvert, és a kö gyorsan a kommandós bokái köré csavarta, mindkét bokánál megcsomózta, aztán meggyújtotta a gégette a kötél végeit. Fölvette a fegyvert, a fogoly homlokához szorította, és elkezdte le ni a kötelet a gyilkos csuklójáról. – A többit már szedje le maga – utasította Bourne –, de vigyázzon a hüvelykujjaira, elég

apotban vannak. – A jobb karom sem piskóta! – mondta az angol a csomókkal küszködve. Ahogy kiszabadította kezeit, megrázta ıket, és kiszívta a vért a sebekbıl. – Itt van a varázsdoboza, Mr. Bourne? te. – Mindig karnyújtásnyira, Mr. Bourne – válaszolt Jason. – Mire van szüksége? – Ragtapaszra. Vérzik az ujjam. Tudja, a gravitáció miatt. – Maga nagyon iskolázott. – Bourne kinyúlt a hátizsákért, elırehúzta, és odadobta a komma közben pisztolyával a férfi fejére célzott. – Keresse meg! Van egy tekercs ott felül. – Megvan – mondta a merénylı. Kivette a tekercset, és gyorsan a hüvelykujjai köré tekerte aszott ronda dolog ily csinálni valakivel – mondta, amikor befejezte. – Gondoljon d'Anjoura! – mondta határozottan Jason. – Az isten szerelmére, meg akart halni! Mi a fenét kellett volna tennem? – Semmit. Mert maga senki. – Akkor éppen a maga szintjén vagyok, ugye? Ő húzta rám a maga bırét. – Nincs tehetsége – mondta Jason Bourne. – Ez hiányzik magából. Nem tud geometrikusan gon kozni. – Az mit jelent? – Elmélkedjen rajta! – Delta talpra állt. – Fel! – utasította a merénylıt. – Mondja meg – kérdezte amaz nehezen feltápászkodva, közben a ráirányuló pisztolyt bámult Maga mi szállt ki a buliból? – Mert soha nem is voltam benne. Hirtelen reflektorfények pásztázták végig a repülıteret egyik a másik után, aztán jelzıfé meg a pálya egész hosszában. Emberek rohantak ki a barakkokból, egy részűk a hangárok felé a szállásaik mögé, ahonnan hirtelen láthatatlan járművek motorjai bıgtek fel. A fıépület f , egyszeriben mindenütt tevékenység kezdıdött. – Vegye le a kabátját és a sapkáját – parancsolta Bourne, fegyverével az eszméletlen ırre – Azután maga vegye fel! – Nem fognak rám illeni. – Akkor majd úri szabóval megigazíttatjuk. Mozgás! A szélhámos megcsinálta, amit Bourne parancsolt, de a jobb karja olyan állapotban volt , hogy Jasonnek kellett a kabát ujját tartani. Fegyverével taszigálta a kommandóst, és mind etten a hangár falához futottak, aztán pedig óvatosan az épület végéhez lopakodtak. – Egyetért? – suttogta Bourne, és belenézett az arcába, amely éppen olyan volt, mint az ö el ezelıtt. – Kijutunk vagy meghalunk? – Értve! – válaszolt a kommandós. – Az az ordító fattyú azzal a nyomorult díszkarddal kib Ki akarok szállni ebbıl az egészbıl. – Ezt viszont ügyesen titkolta. – Ha látszott volna rajtam, akkor az az ırült elintéz. – Ki ı? – Sosem mondták meg a nevét. Csak egy csomó kapcsolatot kaptam, akiken keresztül elérhete . Az elsı Szu Csiang volt a kantoni helyırségen. – Már hallottam a nevét. Úgy hívják, hogy „Disznó”. – Valószínűleg ı az, de nem biztos. – Hát akkor? – Egy számot hagynak az ötös asztalnál a kaszinóban... – Kam Pek, Macaóban – szakította félbe Jason. – Aztán? – Fel kell hívni egy számot, és franciául beszélni. Ez a Szu Csiang egyike azoknak a pasa oknak, akik tudnak franciául. Ő határozza meg a találkozó idıpontját, a hely mindig ugyanaz egyek a határon, fel a hegyekbe egy rétre, ahol jön egy helikopter, és valaki megadja a célpont nevét. És a fele pénzt a gyilkosságért. Odanézzen! Ott jön egy gép. Leszálláshoz kö – A fejére célzok! – Értve. – Kiképezték arra is, hogy vezetni tudja ezeket a gépeket? – Nem. Csak ki tudok ugrani belılük. – Hát azzal nem jutunk messzire. A bejövı gép, szárnyain villogó vörös lámpákkal a lassan kivilágosodó égbıl a leszállópál könnyedén landolt. Elgurult az aszfalt végéig, jobbra lendült, és megállt, háttal a fıépüle – Kaj kuan ki jou! – kiáltott egy hang a hangár elıl, és egy férfi az oldalt álló három t ra mutatott, magyarázva, hogy melyiket kell használni. – Tankolnak – mondta Jason. – A gép újra felszáll. Próbáljunk feljutni rá!

A bérgyilkos megfordult, és könyörgı volt az arca – az az arc! – Az isten szerelmére, adjon legalább egy kést, vagy akármit! – Semmit. – Segíthetnék. – Ez az én játszmám, ırnagy, nem a magáé. Egy késsel széthasítaná a gyomromat. Nem megy, – Ta long hszia! – kiáltott ugyanaz a hang a hangár elıl. – Fang szong! – folytatta, mind inek azt ajánlva, hogy pihenjen, mert a gép kigurul a fıépülettıl, és a három közül az elsı odamegy hozzá. A kormányhivatalnokok kiszálltak, a gép helyben megfordult, és elkezdett visszafelé guru lni a leszállópályán, amíg a torony nem közölte a pilótával, hogy hol fog üzemanyagot vétel tálykocsi kilıtt, azután emberek ugráltak le és elkezdték a tömlıt kiszedni a helyérıl. – Körülbelül tíz percig fog tartani – mondta a bérgyilkos. – Ez a DC-hármasnak a kínai vá A repülıgép megállt, a motorok is leálltak, a szárnyakhoz guruló létrákat toltak, az embe másztak rájuk. Az üzem anyagtartályt kinyitották, és a karbantartó személyzet állandó beszé daillesztette a csıvégeket. Hirtelen a gép törzsén újra kinyílt a fedélzeti ajtó, és a féml k a földre. Két egyenruhás férfi jött le. – A pilóta és az elsı tiszt – mondta Bourne. – És nem azért jönnek, hogy kinyújtóztassák en istenverte dolgot ellenırizni fognak, amit azok az emberek csinálnak. Nagyon pont osan kell idızítenünk, ırnagy, és ha azt mondom, hogy „mozgás”, akkor mozgás! – Egyenesen az ajtóhoz – mondta egyetértıleg a bérgyilkos –, amikor a második pasas rálép sıre. – Valahogy úgy. – Elterelı hadművelet? – Hogy érti ezt? – Múlt éjszaka egész jó ötletei voltak. Megrendezte a saját jenki július negyedikéjét. – Téved. Egyébként valamennyi jó ötletemet felhasználtam már... De várjon csak! A tartály – Á, ha felrobbantjuk, vele megy a repülıgép is. Különben is, nem tudja pontosan kiszámít kor szállnak vissza a fickók a gépbe. – Nem arra a kocsira gondolok! – rázta Jason a fejét, és elindult a kommandós mögött. – H ra a másikra ott. – Bourne a körülbelül harminc méterre lévı, pontosan elıttük álló, két pi közül a közelebbire mutatott. – Ha ez felrobban, az elsı dolguk az lesz, hogy a gépet odébb gyék. – És akkor mi sokkal közelebb leszünk. Csináljuk meg! – Nem – helyesbített Jason –, maga csinálja meg. Pontosan úgy, ahogy mondom, mert a fegyv r centiméterekre lesz a fejétıl. Mozgás! A félhomályt és a gép körüli nyüzsgést kihasználva odarohantak a tartálykocsihoz, elöl a ason. A pilóta és az elsı tiszt zseblámpával ellenırizte a motorokat, és türelmetlen utasít kkantottak a karbantartóknak. Bourne utasította a kommandóst, hogy guggoljon le elıtte, ı meg letérdelt a nyitott hátizsákhoz, és kivett belıle egy tekercs gézt. Övébıl elıvette a v ette a tekercset az orsóról, ledobta a földre, és bal kezével a tartályhoz csúsztatta. – Nézze meg – mondta a kommandósnak –, hogy még mennyi idıre van szükségünk. És lassan mo y, figyelem magát! – Mondtam már, hogy ki akarok jutni. Nem fogom éppen most elszúrni. – Persze, hogy ki akar jutni, de a fejemet rá, hogy inkább egyedül szeretne. – Ez föl sem merült bennem. – Akkor maga nem az én emberem. – Kösz. – Komolyan gondolom. Bennem felmerült volna. Még mennyi idejük van? – Úgy ítélem meg, hogy két-három perc. – És mennyire megbízható az ítélete? – Húszegynéhány akció Ománban, Jemenben és különbözı helyeken délen. Hasonló felépítésű é ! Régi vackok. Két-három perc, nem több. – Jó. Jöjjön vissza! – Jason kiszúrta a csövet a késével, kis vágást ejtett, csak akkorát etesen ki tud folyni a benzin, de elég kicsi ahhoz, hogy a szivattyú alig működjék. Felállt odaadta a bérgyilkosnak a géztekercset, fegyverével fedezve a másikat. – Tekerjen le körülbelül két métert, és áztassa be a lecsöpögı benzinbe! – A bérgyilkos l ourne utasításait. – Most – folytatta Jason – dugja be a végét abba a lyukba, amit a csövön Beljebb, még beljebb! Használja a hüvelykujját. – A karom nem az igazi! – De a bal keze az. Nyomja erısebben! – Bourne gyorsan a tankoló – illetve már megtankolt

gépre nézett. A kommandós jól számított. Az emberek lemásztak a szárnyakról, és visszateker t a tartálykocsiba. A pilóta és az elsı tiszt az utolsó ellenırzést végezték. Nem egészen e va a gép ajtaja felé fognak indulni! Jason gyufát vett elı a zsebébıl, odadobta a merénylın mindig ráfogva a fegyvert. – Most gyújtsa meg! – Úgy fog robbanni, mint egy istenverte dinamit-rúd. Mindketten az égbe repülünk, de külö – Ha jól csinálja, akkor nem. Fektesse a gézt a nedves fűre... – Hogy lassítsa a tüzet? – Tegye, amit mondtam! Siessen! – Megvan! – A tűz belekapott a textilcsíkba, és végigfutott gézen. – Rohadt technokrata! ta a kommandós, miközben felállt. – Menjen elıttem – utasította Bourne, és a zsákját az övéhez erısítette. – Egyenesen elır en össze, és húzza elıre a vállát, mint Lo Vuban tette. – Jézus Mária! Maga ott volt? – Mozgás! A tartálykocsi lassan elfarolt a repülıgéptıl, azután elıreindult, a kerekes létrák körül lindult balra a gép mellett, pontosan arra, amerre az elsı piros tartálykocsi állt – aztán a körözött, most jobbra, és elhaladt mindkét álló jármű mögött, hogy visszaálljon a helyére mellé, amelynek üzemanyagtankjába meggyújtott gézcsík vezetett. Jason hirtelen megmozdított fejét, és szemét az égı csíkra meresztette. Már a csík végénél égtek a lángok! Egyetlen sz bejutni a nyíláson, és a robbanás forró fémet szór a másik két kocsira is. Bármelyik pilla gtörténhet. A pilóta intett az elsı tisztnek. Együtt indultak a repülıgép ajtajához. – Gyorsabban! – kiáltotta Bourne. – Legyen felkészülve arra, hogy futni kell. – Mikor? – Azt látni fogja! Tartsa lejjebb a vállát! Görnyedjen össze, a rohadt életbe! – A gép fe ak, áthaladva a karbantartók visszafelé jövı csoportján, azok a hangár felé tartottak. – Ko ne? – kiáltott Jason, mintegy megszidva egy kollégát, amiért egy értékes szerszámkészletet lejtett. – Kong csu? – kiáltott valaki a tömeg másik végérıl, megragadva Bourne karját, és magasba szerszámos dobozt. A szemük találkozott, a karbantartóé ijedt volt, az arca eltorzult a ré ettıl. Sikerült! A tartálykocsi felrobbant, és kóbor tűzcsóvák szálltak az égbe, amint a meggörb os szilánkjai szerteröpültek a tartálykocsi körül. A legénység ijedt tömegként sikoltozott, ek minden irányba futkostak, fıként a védelmet nyújtó hangár felé. – Fusson! – kiáltotta Jason, de a merénylınek ezt nem is kellett mondani. A két férfi a r ajtaja felé futott, ahol a pilóta, aki már bent volt a gépben, csodálkozva nézett kifelé, a lsı tiszt pedig ott maradt megmerevedve a létrán. – Kuaj! – kiáltott Bourne, az arcát árnyékban hagyva, a kommandós fejét pedig a fém lépcs va. – Csin fejcsi! – mondta még ordítva, közölve a pilótával, hogy a gép érdekében hagyja e Úgy tett, mintha a karbantartók egyike lenne, aki biztosítja a gépnek a szabad utat. A második tartálykocsi is felrobbant, és a látvány olyan volt, mint a vulkánkitörés, tüze arabokat okádva. – Igaza van! – ordította kínaiul a pilóta. Megragadta tiszttársa ingét, és befelé rángatt tten a pilótafülke felé vezetı rövid folyosón próbáltak átjutni. – Ez az a pillanat – gondolta Jason, de nem volt biztos benne. – Szálljon be! – utasította a kommandóst, amikor a harmadik tartálykocsi is felrobbant a ajnali derengésben a mezın. – Rendben! – kiáltotta a merénylı. Fölemelte a fejét, kiegyenesedett, hogy fel tudjon ugr a lépcsıkön. Aztán hirtelen, az újabb robbanás fülsiketítı zajával egy idıben, amikor a gé felbúgtak, a gyilkos megpördült a lépcsın, jobb lábával Bourne ágyéka felé rúgott, és kezé megszerezze a fegyvert. De Bourne résen állt. Fegyvere csövével rávágott a kommandós bokáj tán újra ütött, ezúttal a bérgyilkos halántékára, a vér lefolyt, mikor a gyilkos bezuhant a rne felugrott a lépcsın, berúgta a szélhámos eszméletlen testét a fémpadlóra. Aztán helyére ajtaját, ráfordította a reteszt, így biztosítva az ajtót. A gép gurulni kezdett, és balra h hogy kikerülje a tűz középpontját. Jason levágta az övérıl a hátizsákját, újra kivett egy n bérgyilkos csuklóját két egymástól távol esı üléshez erısítette. A kommandós ugyan nem tudh i magát – legalábbis Bourne úgy vélte –, mindenesetre elvágta a bérgyilkos bokáit összekötı külön-külön az ülések közötti folyosó másik oldalán lévı székekhez erısítette. Felállt, és epülıgép most a kifutópályán volt, és hirtelen kikapcsolták a motorokat. A gép megállt a fı l a kormánytisztviselık gyülekeztek és a tılük alig háromszáz méterre égı, egyre növekvı tü

– Kaj pa! – mondta Bourne, és automata pisztolyának a csövét a pilóta fejéhez szorította. ilóta megfordult az ülésen. Jason tökéletes irodalmi kínaisággal beszélt. – Figyeljék a műs adatokat, készüljenek a felszállásra, és aztán adják ide a térképeiket. – Nem fognak felszállási engedélyt adni – kiáltotta a pilóta. – Fel kell vennünk öt távoz – Hová mennek? – Paotingbe. – Az északon van – mondta Bourne. – Északnyugaton – helyesbített a másodpilóta. – Jó. Akkor menjen délre! – Nem fognak beleegyezni! – kiáltotta a pilóta. – A maga legfıbb kötelessége az, hogy megmentse a gépet. Nem tudhatja, mi történik odakin Lehet, hogy szabotázs vagy lázadás, esetleg felkelés. Tegye, amit mondok vagy mindketten meghalnak. Nem fogok teketóriázni. A pilóta hátrafordult, és Jasonra nézett. – Maga nyugati, kínaiul beszél, de nyugati! Mit l maga itt? – Irányítom a repülıgépet. Még hosszú pályaszakasz van elıttünk. Szálljon fel! Dél felé! – Maga megırült, nyugati! – ordított a pilóta. – A szellemekre mondom, ez nehéz gép, és a nk valamivel a fák fölött! – Akkor emelje meg a gép orrát – mondta Bourne a térképet tanulmányozva. – Bukjon le, és je a magasságot, ez minden. – Ez is bolondság! – kiabálta a másodpilóta. – Ezen a magasságon elég egy leszálló légára között vagyunk. És mindannyiunknak vége! – A rádiójukban az idıjárás-jelentés azt mondja, hogy semmilyen légörvény nem várható. – Ez csak a magasban van így, de nem idelenn! – üvöltött a pilóta. – Maga nem érzékeli a – Mi volt az utolsó jelentés Csinanból? – kérdezte Jason, holott nagyon jól tudta, hogy m olt az. – Megpróbálják nyomon követni a gépet Paotingig – mondta a tiszt. – De az utolsó három ór ikerült nekik. Most éppen a Hengsuj hegyeket kutatják át... Nagy szellem, miért mondom ezt el magának? Maga is hallotta a jelentést! És szebben beszéli a nyelvet, mint a szüleim, p edig tanult emberek voltak! – Két pont a köztársasági légierı javára... oké, forduljon meg két és fél percen belül sz emelkedjék háromszáz méter magasságba! Víz fölött leszünk. – De a japánok körzetében! Le fognak lıni minket! – Tegye ki a fehér zászlót, vagy még jobb, ha odaenged a rádióhoz. Majd kitalálok valamit et, hogy akár kíséretet is adnak mellénk Kowloonig. – Kowloon? – jajveszékelt az elsı tiszt. – Le fognak lıni minket. – Lehetséges – mondta Bourne –, de nem én. – Majd hozzátette: – A végsı elemzés azt mutat guk nélkül kell odaérnem. Sıt, tulajdonképpen nem is lehetnek részesei ennek a színjátéknak em engedhetem meg. – Magának egyszerűen elment az esze! – mondta az elkeseredett pilóta. – Csak forduljon meg százhatvan fokkal, amikor szólok. – Jason a sebességet tanulmányozta bemérte a tájékozódási pontokat a térképen, és kiszámította a szükséges távolságot. Az abl hogy Kína partvidéke terül el alattuk. Az órájára nézett, már kilencven másodperc telt el. jon, kapitány! – Mindenképpen megtenném! – kiabált a pilóta. – Nem vagyok kamikáze. Nem repülök bele a s a. – Még a mennyei kormányért sem? – Értük a legkevésbé. – Változnak az idık – mondta Bourne, újra a térképre koncentrálva. – Változnak a dolgok. A sebesség állandó volt, majdnem 600 kilométer óránként. Az útvonal, amit Jason választot mivel több volt, mint 2400 kilométer. Mindvégig alacsonyan repültek, keresztül a Formozaiszoroson, Longhaj és Santou felett a kínai partoknál és Hszincsu meg Feng-san felett Taj van szigeténél. Így a tervezett négy óra – pár perces plusz-mínusz eltéréssel – ésszerűnek A repülés során kétszer kaptak rádióhívást, egyszer a hszia-meni nemzeti helyırségtıl, eg egy Zsaoping közelében ırjáratozó géptıl. Mindkét alkalommal Bourne vette a hívást, elıszö hogy egy szerencsétlenül járt hajó után kutatnak, amely tajvani árut hoz az anyaországba, ik alkalommal pedig azt az ominózus kijelentést tette, hogy mint a Népi Biztonsági Erı rész , azokat a part mentén hajózó csempészeket keresik, amelyek átcsúsztak a zsaopingi ellenırz A második beszélgetésnél nemcsak kellemetlenül arrogáns volt, de egy olyan halott konspir r hivatalos – és szigorúan titkos – azonosítási számát is használta, aki egy orosz gépkocsi

küdt a Csing-san természetvédelmi körzetben. Hogy a beszélgetıpartnerek hittek-e neki, vagy nem – ı utóbbit feltételezte –, az nem számított. Egyik sem vette a fáradságot, hogy bolyga tatus quót. Az élet anélkül is elég bonyolult. – Hol van a felszerelése? – kérdezte Jason a pilótától. – Azon repülök! – válaszolta a férfi a műszereket tanulmányozva, amelyek megremegtek mind eltıl, amik a kereskedelmi gépek bejelentkezéseit mutatták. – Mint talán tudja, nincs repül ervem. Akár egy tucat különbözı géppel összeütközhetünk. – Ahhoz alacsonyan vagyunk – mondta Bourne – és jók a látási viszonyok. Ha figyelnek, nem gunk, beleütközni senkibe. – Maga ırült! – kiabált a másodpilóta. – Ellenkezıleg. Most vagyok csak igazán normális. Hol van a biztonsági berendezés? Ahogy maguk népe csinálja ezeket a dolgokat, nem tudom elképzelni, hogy ne lenne. – Mint például? – kérdezte a pilóta. – Mentıcsónak, jelzıberendezések, ejtıernyık. – Dicsı szellemek! – Hol vannak? – A gép hátsó részében egy fülkében. Az ajtó jobbra van! Minden a kormányhivatalnokok rés morcosan a másodpilóta. – Ha baj van, ıket kell ellátni. – Ez ésszerű – mondta Bourne. – Különben hogy végeznék a dolgukat? – Őrültség! – Hátramegyek, uraim, de a fegyvert magukra irányítom. Tartsa az irányt, kapitány! Nagyon tapasztalt, és nagyon érzékeny vagyok. A legkisebb eltérést is megérzem, és akkor meghalnak egértették? – Dühöngı ırült! – Csak mondja – Jason elindult a géptörzs felé, átlépve kipányvázott, összekötözött fogly a küzdelmet, hogy kiszabaduljon. A halántékán lévı sebet rászáradt vér borította. – Hogy m gok, ırnagy? – Hibáztam. Mit akar még? – Magát elevenen eljuttatni Kowloonba, ezt akarom. – Hogy valami gazember kivégzıosztag elé állíthasson? – Ez magától függ. Ahogy elnézem a dolgokat, valami gazember akár kitüntetést is adhat ma ha úgy keveri a kártyákat, ahogy kell. – Maga nagyon titokzatos, Bourne! Mit jelent ez? – Ha szerencséje van, megtudja. – Köszönöm szépen! – ordította az angol. – Ne nekem köszönje! Maga adta az ötletet, haver! Amikor a kiképzésérıl kérdeztem, arról, -e repülıgépet vezetni. Emlékszik, mit mondott? – Mit? – Azt mondta, hogy csak azt tudja, hogyan kell kiugrani belıle. – Szent szar! Az ejtıernyı a kommandós hátára volt szíjazva, ı maga pedig két ülés között állt, keze és l ze pedig az ejtıernyı kioldózsinórjához erısítve. – Mintha keresztre lenne feszítve, ırnagy, csak éppen a karjai nincsenek széttárva. – Az isten szerelmére, megmagyarázná, hogy mi ennek az értelme? – Bocsánat. A másik énem állandóan kitüremkedik belılem. De ne próbálkozzék semmi ostobas attyú, mert azon az ajtón fog kirepülni! Hallja? Megértett? – Értve. Jason a pilótafülkéhez sétált, leült, felvette a térképet, és odaszólt az elsı tisztnek. t? – kérdezte. – Hat perc múlva Hongkongban vagyunk, ha közben nem ütközünk össze senkivel. – Teljesen megbízom magukban, ennek ellenére nem tudunk Kaj-takban leszállni. Forduljo n északra, az Új Területek felé. – Aija! – kiáltott fel a pilóta. – Átrepülünk a radaron! Azok az ırült gurkhák mindenre l Anyaországból jön! – De csak akkor, ha kiszúrják, kapitány! A határig maradjon kétszáz méter alatt, aztán Lo elkedjen a hegyek fölé. Rádiókapcsolatot létesíthet Sencsennel. – És a szellemek nevére kérdezem, mit mondjak nekik? – Csak annyit, hogy eltérítették a gépét. Nem engedhetem, hogy részt vegyen ebben a dolog . Nem landolhat a gyarmaton. Még felhívná a figyelmet egy nagyon félénk emberre és társára. Az ejtıernyık kinyíltak fölöttük, a tizennyolc méteres kötél, amely a derekuknál volt feler

t a szélben. A gép nagy sebességgel repült tovább Sencsen felé. Lok Ma Csautól délre, egy halgazdaság vizében landoltak. Bourne megfogta a kötelet, és ma a felé húzta a megkötözött bérgyilkost, miközben a halastó tulajdonosai a medence partjánál ason pénzt mutatott fel, többet, mint amennyit a házaspár egy év alatt megkeres. – Disszidensek vagyunk! – kiáltotta. – Gazdag disszidensek! Van valakinek kifogása? Senkinek sem volt, legkevésbé a halastó tulajdonosainak. Egyre csak hálálkodtak a különös zín teremtményeknek, akik az égbıl hullottak alá. Jason közben kivonszolta a bérgyilkost a A kínai ruhaneműket eldobták, a kommandós csuklója pedig a háta mögött volt összekötve. Jas a elérte a déli irányba, Kowloon felé vezetı utat. Nedves ruháik hamar száradtak a hıségben ejük nem volt alkalmas arra, hogy a kevés elhaladó jármű bármelyikét megállásra késztessék. lémát meg kellett oldani. Méghozzá gyorsan és alaposan. Jason kimerült volt. Alig bírt menn már nem tudott koncentrálni sem. Egy rossz lépés és veszít – de nem veszíthet! Most aztán Parasztasszonyok, fıként idıs nık egyensúlyoztak a járda peremén. Óriási, széles karimájú fonnyadt arcukat a naptól, öreg vállukon hosszú rúd, ami terményekkel teli vödröket tartott Egyesek rövid, kíváncsi pillantást vetettek a zilált külföldiekre, de az ı világukban nin e a meglepıdésnek. Éppen elég gond életben maradni. Az értelmük ellenállt a külsı hatásokna – Feküdjön le az út szélére! – mondta Bourne a bérgyilkosnak. – Micsoda? Miért? – Mert ha nem, akkor már csak három másodpercig láthatja a szép napvilágot. – Azt hittem, élve akar elvinni Kowloonba! – Hát legfeljebb halva viszem, ha muszáj. Lefeküdni! A hátára! És ordíthat olyan hangosan gy akar. Úgysem érti senki. Sıt, még segít is nekem ve