— Csitt, csitt, tisztelt barátom!

Nem járt-e épp imént

kegyelmed is Atlántiszon, és nem bír-e ott legalább egy A homokember
csinos majort, mint lélekeszméi szerinti költ ői tulajdo-
nát? Más-é egyáltalán Anzelmus üdve, mint éltet ő
költészet, mely minden létez ők szent összhangját tárja FORDÍTOTTA
elénk mint a természet legmélyebb titkát?
BARNA IMRE
Vége a mesének
 NATHANAEL LEVELE LOTHARNAK

Bizonyára mindnyájan aggódtok, amiért oly réges-rég

nem írtam. Anyánk alighanem zsörtöl ődik, Clara pedig
tán azt hiszi, hogy a sok itteni kicsapongás közepette
teljességgel el is feledtem már őt, az én egyetlenemet,
kinek pedig angyali képe oly mélyen a szívembe s az
elmémbe vés ődött. Pedig szó sincs ilyesmiről! Minden-
nap, minden órában az eszembe juttok, s édes álmodo-
zás idézi fel bennem az én kedves kis Clarám meghitt
alakját: tiszta szemében ugyanaz a sugárzó mosoly,
mellyel fogadni szokott, valahányszor megtérek hozzá-
tok. •
Jaj, hogyan is írhattam volna nektek abban a zaklatott
lelkiállapotban, mely eddig minden gondolatomat széj-
jelzilálta!
Valami iszonyú lépett az életembe! Szörny űséges
végzettel fenyeget ő sötét sejtelmek borítanak be fekete
fellegekhez hasonlatosan, melyeken nem hatol át egyet-
len vigasztaló napsugár sem.
Hogy mi történt? El kell hogy mondjam neked,
belátom, de már a gondolatára is őrült gúnykacaj
környékez. Ó, szeretett Lotharom! Hogyan is fogjak
neki, miként is tudnám veled legalább valamelyest
érzékeltetni, hogy ami néhány napja történt velem,
csakugyan oly gonosz csapást mérhetett az életemre?
Bárcsak itt volnál, hogy te magad gy őződhess meg a
dolgok állásáról, mert így minden bizonnyal azt fogod
gondolni, hogy megtébolyultam, s kísérteteket látok.
Egy szó, mint száz: az az iszonyatos esemény, mely-

107
 nek halálos nyomát kitörölni magamból hasztalan igyek-
szem, nem más, mint hogy néhány napja, azaz október
30-án, déli tizenkét órakor egy barométerárus lépett a
szobámba, s a portékáját kínálta. Semmit sem vettem
tő le, s megfenyegettem, hogy lehajítom a lépcs őn, mire
ő önként távozott.
Talán máris sejted, hogy csakis egészen sajátos, az
életemet mélységesen átható összefüggések magyaráz-
hatják meg a történteket, s hogy ama szerencsétlen
házaló személye bizonyára nyomasztó hatást tett rám
valamiért. Helyesen sejted. Összeszedem tehát maga-
mat, s azon leszek, hogy minél nyugodtabban és türel-
mesebben elmeséljek neked kora ifjúságomból annyit,
amennyibő l a te eleven elmédben minden egy csapásra
megvilágosodhat.
Már kezdeném is, de hallom, amint felkacagsz, Clara
pedig azt mondja: „Micsoda gyerekeskedés!" 1 ...Kacag-
jatok, kérlek, kacagjatok ki szívb ő l, könyörgök nektek!
De Úristen, mit is beszélek?... A hajam az égnek áll a
gondolatra, hogy ugyanolyan ő rült kétségbeeséssel es-
deklem hozzátok, hogy kikacagjatok, mint Franz Moor
Danielhez...
Elég, térjünk a tárgyra!
Ebédidő n kívül ritkán láttuk apánkat napközben, a
testvéreim és én. Nyilván a hivatala foglalta el oly
nagyon. De vacsora után — régi szokás szerint már hét
órakor feltálalták a vacsorát — anyánkkal együtt mind-
nyájan átvonultunk apánk dolgozószobájába, s ott kö-
rülültünk egy kerek asztalt. Apánk pipára gyújtott, egy
nagy pohár sört kortyolgatott mellé. Gyakran mesélt
nekünk csodálatosnál csodálatosabb történeteket, s me-
sélés közben sokszor olyan izgalomba jött, hogy ki-ki-
aludt a pipája, melyet ég ő papirossal újra meggyújtani
1 Schiller: Haramiák, V. felvonás, I. jelenet. Franz Moor és Daniel
ebből a darabból való szerepl ők.
108
az én feladatom és egyik legf ő bb mulatságom volt. Ám
ugyanolyan gyakran csak a kezünkbe nyomott egy-egy
képeskönyvet, s némán és mozdulatlanul ült karosszé-
kében, roppant füstfellegeket eregetve, melyek ködként
ültek meg bennünket. Az ilyen estéken anyánk nagyon
szomorú volt, s alighogy kilencet ütött az óra, így szólt:
—Lefekvés, gyerekek, lefekvés! Jön a Homokember,
már hallom is!
Ilyenkor csakugyan hallottam én is mindig, amint
súlyos és kimért léptek csosszannak a lépcs őn, egyre
följebb és följebb: ezek voltak hát a Homokember
léptei; meg is kérdeztem anyámtól, miközben ő a
szobánkba vitt minket:
—Mondd csak, anyus, kicsoda az a gonosz Homok-
ember, aki mindig elzavar minket apustól? Hogyan fest?
—Homokember nincs, édes gyermekem — felelte
anyám —; ha azt mondom nektek: jön a Homokember,
csak azt akarom mondani, hogy álmosak vagytok már,
leragad a szemetek, mintha homokkal hintették volna
tele.
Nem értem be anyánk válaszával; mi több, gyermeki
ésszel arra a kézenfekv ő következtetésre jutottam,
hogy anyánk csak azért tagadja le a Homokember
létezését, hogy ne féljünk t ő le, hiszen mindig a saját
fülemmel hallottam, amint jön fölfelé a lépcs őn... Addig
furdalta oldalamat a kíváncsiság, hogy valami közeleb-
bit megtudjak err ő l a Homokemberr ő l s arról, hogy mi
köze hozzánk, gyermekekhez, mígnem végül ahhoz az
öregasszonyhoz fordultam, ki a legkisebb húgomat
dajkálta, s megkérdeztem, ugyan miféle ember ez a
Homokember.
— Nocsak, kis Nathanaelem — felelte —, hát nem
tudod? Gonosz ember az! Ha nem akar lefeküdni a
gyerek, odamegy hozzá, és egy marék homokot csap az
arcába, hogy kipattanjon a vérz ő szeme, amit aztán a
zsákjába gyömöszöl, s a Holdba visz, eleségül a cseme-
109
 téinek; a csemetéi meg ott ülnek a fészekben, görbe a
cső rük, mint a bagolyé, azzal csipegetik föl a rossz
kisgyerekek szemét.
Csakugyan ijeszt ő alakot öltött most már képzeletem-
ben a szörnyű Homokember; valahányszor meghallot-
tam esténként a csoszogását a lépcs ő n, már reszkettem
is a félelemt ő l, az iszonyattól, és sírás fojtogatott.
— A Homokember! A Homokember!... — tört föl
belő lem ilyenkor a kiáltás, egyebet hiába próbált ki-
húzni belő lem az anyám. A hálószobába szaladtam, s
egész éjszaka a Homokember rémiszt ő lényével vias-
kodtam gondolatban. Ahhoz már eléggé nagy fiú vol-
tam, hogy belássam: a Homokemberr ől, a holdbéli
fészekben gubbasztó fiókáiról szóló dajkamese nem
fedheti egészen a valóságot; de számomra a Homokem-
ber mégis megmaradt szörny ű séges kísértetnek, és ré-
mült borzadállyal hallgattam mindig, amint feljön a
lépcső n, s utána nagy dérrel-dúrral benyit apámhoz.
Volt úgy, hogy sokáig nem jött, azután meg egymást
követték a látogatásai.
Évekig így ment ez, s én csak nem tudtam hozzászokni
az ijesztő kísértethez, csak nem fakult el bennem a
rettenetes Homokember képe. Apámhoz f űződő kap
csolata egyre jobban és jobban foglalkoztatta a képze le
temet; attól, hogy apámnál kérdez ősködjem róla, le.
küzdhetetlen szégyenérzet tartott vissza, de hogy ma-
gam fürkésszem ki a titkot, egyes-egyedül, hogy megles.
sem a mesebeli Homokembert, évr ő l évre több kedvet
éreztem. A Homokember a gyermeki lelket oly kiniv.
nyen lenyűgöz ő , csodálatos, kalandos dolgokra iranyi•
totta a figyelmemet. Semmit sem szerettem jobban,
mint koboldokról, boszorkányokról, erdei manók101
szóló, hátborzongató történeteket hallgatni vagy olvas.
ni ; ám egyik mesealak sem vetekedhetett a Homokent.
berrel, s én krétával, szénnel a lehet ő legtorzabb,
110
visszataszítóbb ábrázolásban az ő képével firkáltam tele
asztalt, szekrényt, falakat.
Amikor tízesztend ő s lettem, a gyerekszobából
anyánk egy kamrácskába költöztetett, mely a folyosóról
nyílott, nem messze apám szobájától. Ha kilencet ütvén
az óra, annak az ismeretlen embernek a léptei felhang-
ttak odalent, nekünk továbbra is egykett őre el kellett
ynunk a szobát. Kamrácskámban hallottam, amint
yit apánkhoz az ismeretlen, s kisvártatva mindig
tha valami finom, különös illatú g ő z terjengett volna
ázban. Kíváncsiságommal együtt a bátorság is egyre
tt bennem; mindenképp meg akartam ismerkedni
st már a Homokemberrel. Anyám távozása után
akorta kilopództam a folyosóra, de hiába lestem,
mert mire én elértem azt a rejtekhelyet, ahonnan
gpillanthattam volna, a Homokember már becsukta
a mögött az ajtót. Ellenállhatatlan vágyamtól ösztö-
ve végül is elhatároztam, hogy apám szobájában
ok el, ott várom meg a Homokembert.
pám hallgatagságából, anyám szomorúságából
"k este kitaláltam, hogy aznap ismét eljön a Homok-
ber, így hát álmosságra panaszkodva már kilenc el őtt
entem a szobából, és elrejt ő ztem egy zugban az ajtó
Ott. Nyikorgott a kapu, kimért, súlyos, döng ő
ek közelítettek az el őszobán át a lépcs ő felé. Anyám
tett elő ttem a testvéremmel. Nagyon óvatosan
yitottam apánk szobájának ajtaját. Apánk a szokása
rint némán és mereven ült, háttal az ajtónak, engem
vett észre; gyorsan besurrantam, s máris ott lapul-
at mögött a függöny mögött, mely egy közvetlenül
ajtó mellett álló, apám ruháit őrző , nyitott szekrény
volt húzva. Közelebbr ől, egyre közelebbr ől hal-
ottak a léptek, különös köhécselés, krákogás, mor-
visszhangzott a folyosón... Várakozásteli izgalom-
feszketett a szívem... Most, most: egy utolsó dob-
s az ajtó mögött... valaki megragadja a kilin-
111
 eset, az ajtó nyikorogva feltárul... Er őt veszek maga-
mon, és vigyázva kikandikálok. A Homokember ott áll
a szoba közepén, szemközt apámmal, vakító gyertya-
fényben fürdik az arca...
A Homokember, a rémiszt ő Homokember nem más,
mint az öreg Coppelius úr, az ügyvéd, aki néha nálunk
ebédel!
Csakhogy a legiszonytatóbb szörnyalak sem rémíthe-
tett volna el jobban, mint éppen ez a Coppelius. Képzelj
el egy magas, vállas férfit; a feje ormótlan, az arca sárga,
mint az agyag, bozontos, szürke szemöldöke alatt zöldes
macskaszempár villog élesen, nagy és vaskos orra az
ajka fölé hajlik. Ferde szája gyakran húzódik kaján
vigyorra; ilyenkor egy-egy mélyvörös folt t űnik föl az
arcán, és furcsa, sziszeg ő hang szüremlik át összeszorí-
tott fogai között. Coppelius mindig régimódi, hamu-
szürke felölt ő ben, ugyanilyen mellényben és hozzá való
térdnadrágban jelent meg, mindehhez azonban fekete
harisnyát és csatos fekete cip ő t hordott. Kicsiny paró-
kája épp csak a feje búbját takarta, az oldaltincsek
magasan, két nagy, vörös füle fölött húzódtak, a széles,
zárt hajvéd ő pedig úgy elállt a tarkójától, hogy látni
lehetett azt az ezüstcsatot, mely red ő s nyakbavalóját
összefogta. Egész lénye ellenszenves volt és visszataszí-
tó; mi, gyermekek azonban leginkább a nagy, csontos és
sző rös mancsaitól viszolyogtunk, olyannyira, hogy nem
kellett semmi, amihez ő egyszer hozzányúlt. Ezt ő észre
is vette, és attól fogva örömét találta benne, ha egy-egy
szelet süteményt, egy-egy szem édes gyümölcsöt, amit
édesanyánk a tányérunkra csúsztatott, ilyen vagy olyan
ürüggyel megérintett, élvezte, hogy könnyek szöknek a
szemünkbe, és az undortól és viszolygástól rá sem
tudunk többé nézni az imént még vágyva vágyott cseme-
gére. Ugyanezt tette, ha ünnepnapokon egy pohárka
édes bort töltött nekünk apánk. Hirtelen odakapott s
mancsával, ső t megesett, hogy megragadta a poharat, és
112
hullakék ajkához emelte, majd valósággal ördögi ka-
cajra fakadt, mert bosszúságunkat csak csöndes pityer-
géssel volt szabad kifejeznünk. Folyvást csak kis besti-
áknak hívott minket; mi pedig meg sem nyikkanhat-
tunk, ha ő jelen volt, és pokolba kívántuk a csúf,
barátságtalan embert, aki szántszándékkal elrontotta a
legkisebb örömünket is. Anyánk láthatóan ugyanúgy
gyű lölte az utálatos Coppeliust, mint mi, ugyanis vala-
hányszor Coppelius megjelent, anyánk vidámsága, de-
r ű je egy csapásra szomorú és mogorva szigornak adott
helyet. Apánk ellenben úgy kezelte az ügyvédet, mint
valami felső bbrendű lényt, akinek t ű rni kell a gonoszko-
dását, s akinek a jókedve szent. Lesték Coppelius
minden óhaját, az ő kedvenc ételeit fő zték, ritka boro-
kat bontogattak neki.
Amikor tehát most Coppeliust láttam magam el őtt,
iszonyattal és rémülettel töltötte el szívemet a ráisme-
rés, hogy hiszen a Homokember nem lehet senki más,
csakis ő ; a Homokember most már nem a dajkamese
mumusa volt, aki a holdbeli bagolyfészekbe gyermek-
szemeket hord eleségül a fiókáinak, nem ám, hanem e
csúf, kísérteties rémség, aki gyors és örök kárhozatot
hoz magával, ahol csak felt űnik.
Földbe gyökerezett a lábam. Féltemben, hogy fölfe-
dezhetnek és — ebben bizonyos voltam — szigorúan meg-
büntetnek, nem mozdultam, s tovább leskel ődtem a füg-
göny mögül. Apám tiszteletteljesen fogadta Coppeliust.
— Munkára fel! — reccsent rá amaz, és ledobta a
felöltő jét. Apánk némán és komoran bújt ki hálóköntö-
aébő l, és mindketten hosszú, fekete kötényt öltöttek
magukra. Hogy a kötények honnan kerültek el ő , nem
tudom. Apám kinyitotta az egyik faliszekrény ajtaját;
akkor vettem észre, hogy amit én oly sokáig annak
tartottam, nem faliszekrény volt, hanem valami fekete
reg, melyben egy kicsiny t ű zhely áll. Coppelius odalé-
tt, kék láng sercent a t ű zhelyen. Mellette mindenféle
113
 különös készülék. Jóságos Isten... mennyire megválto-
zott az én öreg édesapám, ahogy most a t űz fölé hajolt!
Mintha valami szörny ű , görcsös fájdalom rántotta volna
rút, visszataszító, ördögi grimaszba lágy és tiszteletre
méltó vonásait. Coppeliusra hasonlított. Coppelius iz-
zóvörös fogót kapott el ő , a gomolygó g ő zökbe nyúlt, és
csillogó masszát tépett ki vele, melyet buzgón kalapálni
kezdett. Arra lettem figyelmes, hogy emberarcok tüne-
deznek fel körös-körül, de szem nélküliek: a szemek
helyén iszonyú, mély, fekete barlang...
- Ide a szemekkel, ide a szemekkel! - kiáltotta
Coppelius tompán dörg ő hangon. Vad rémület fogott
el, felsikoltottam, s rejtekhelyemr ő l kizuhantam a pad-
lóra.
- Kis bestial... Kis bestial... - csapott le rám Coppe-
lius dühös fogcsikorgatással, azzal fölkapott, s a t űz-
helyre hajított, melynek lángja máris perzselni kezdte a
hajamat.
- Megvan a szem... a szemecske... pompás gyermek-
szemecske... - dünnyögte Coppelius, miközben egy
marék izzó port merített a t űzbő l, s lendületet vett, hogy
a szemem közé csapja. Ekkor az apám könyörg őn
égnek emelt kézzel felkiáltott:
- Mester! Mester! Az én Nathanaelem szemét ne
bántsd!... Ne bántsd!...
Coppelius velő trázó kacajt hallatott.
- No jó, hát tartsa meg a fiatalúr a szemét!... -
süvöltötte. - Hadd pityeregje el a magáét ezen a
világon; de elő bb azért vizsgáljuk meg a szerkezet kezét
meg a lábát. - Azzal kíméletlenül csuklón ragadott,
hogy csak úgy ropogott, lecsavarta mindkét kezemet,
majd a lábamat is, és összevissza cserélgette őket.
- Sehová sem illik! Úgy jó, ahogy volt!... Értette az
öreg a módját!... - súgta-sziszegte; s közben minden
elsötétült, elfeketült körülöttem, minden idegszálam.
114
nden porcikám görcsbe rándult... aztán nem éreztem
hhé semmit...
Lágy, langyos lehelet simított végig az arcomon, úgy
ébredtem, mint aki a halálból tér vissza, anyám hajolt
fölibém.
- Itt van még a Homokember? - motyogtam.
- Nem, édes kisfiam, már réges-rég elment, nem
bánthat téged! - felelte anyám, és ölelte-csókolta vissza-
nyert magzatát.
...De miért is fárasztalak, szeretett Lotharom? Miért
bonyolódom a részletekbe, amikor még annyi a
mondandóm? Egy szó, mint száz: Coppelius rajtacsípett
N leselkedésen, és bántalmazott. A rettegésbe, a rémü-
letbe belébetegedtem, és több hétig lázas önkívületben
nyomtam az ágyat. „Itt van még a Homokember?" Ez
volt az első egészséges kérdésem: fölépülésem, megme-
nekülésem biztos jele.
Most pedig hadd mesélem el neked gyermekéveim
legszörnyű bb eseményét; ez bizonyára meggy őz téged,
hogy nem bennem van a hiba, ha most minden fakón
ogybemosódik a szemem elő tt; az én életemre csak-
ugyan komor ködfátylat bocsátott valamely sötét hata-
lom, s e fátylat talán csak a halálom óráján tépem
széjjel...
Coppelius elmaradt t ő lünk, úgy hírlett, hogy a város-
Ml is elment.
Egy esztendő telhetett el, mid ő n egy este régi jó
titokásunk szerint ismét körülültük az asztalt. Apánk
l'Olöttébb vidám volt, az ifjúkori utazásaiból vett törté-
netekkel szórakoztatott minket. Amikor az óra kilencet
ütött, egyszerre csak halljuk, hogy megnyikordul oda-
lent a kapu, és kimért, ólomsúlyú léptek csosszannak a
lépcs őn.
- Coppelius - mondta az anyám, és elsápadt.
- Igen, ez Coppelius - visszhangozta apám fakó,
megtört hangon. Anyám szemébe könnyek szöktek.
115
 —Apus, apus! — kiáltotta. — Hát muszáj ezt? híre kelt, és tudomására jutott a hatóságoknak, melyek
—Most utoljára — felelte apám —, utoljára van itt, elő akarták állítani Coppeliust, hogy felel ősségre von-
ígérem. De most menj, vidd a gyerekeket!... Menje- jak. Coppelius azonban nyomtalanul elt űnt a városból.
tek... feküdjetek le! Jó éjszakát! ...Szeretett barátom! Abból, hogy elárulom neked:
Mintha súlyos, hideg kő páncél préselt volna magába, az a barométerárus és a gonosz Coppelius egy és
elfúlt a lélegzetem! Csak álltam, és nem mozdultam, ugyanazon személy, talán megérted, hogy fenyeget ő
mire anyám karon ragadott: felbukkanását komoran int ő jelnek vélem. Emez más-
—Gyere, Nathanael, gyere hát! képp volt öltözve, de Coppelius alakja és arcvonásai
Hagytam, hogy elvezessen, hálókamrámhoz vigyen. túlságosan is mélyen az emlékezetembe vés ődtek, sem-
—Nyugodj meg, nyugodj meg szépen, bújj az ágyba! hogy tévedésr ő l lehessen szó. Coppelius ráadásul még a
Aludj... aludjál! — szólt utánam; de engem leírhatatlan nevét sem változtatta meg. Piemonti m űszerésznek adja
rettegés és nyugtalanság marcangolt, s nem jött álom a ki magát, amint hallom, s a Giuseppe Coppola nevet
szememre. A gyű löletes és iszonytató Coppelius ott állt viseli.
elő ttem szikrázó szemekkel, és kajánul vigyorgott rám; Eltökélt szándékom, hogy kiállok ellene, és megbosz-
nem tudtam szabadulni e látomástól. Éjfél lehetett, szulom apám halálát, lesz, ami lesz.
amikor egyszerre borzalmas robbanást hallottam, Anyámnak ne szólj e rémalak jelentkezésér ől. Add át
mintha ágyú dörrent volna. Az egész ház beleremegett, üdvözletemet az én kedves és jó Clarámnak, neki majd
dübörgő zaj süvített el az ajtóm el őtt, a bejárati kapu nyugodtabb lelkiállapotban írok. Minden jót stb. stb.
megnyikordulva bevágódott.
—Coppelius! — kiáltottam fel rémülten, és kiugrottam
az ágyból. Vel ő trázó, kétségbeesett sikoly harsant,
rohantam apám szobájához, az ajtó tárva-nyitva, fojto-
gató gőzök gomolyogtak elő .
—A nagyságos úr!... A nagyságos úr!... — jajveszékelt
a cseléd... A füstölgő tűzhely előtt a földön ott feküdt az
apám, holtan, feketére égett, rémiszt ően eltorzult arc-
cal, körülötte zokogtak, nyüszítettek a húgaim... anyám
ájultan hevert mellette...
—Coppelius, gonosz sátán, megölted az apámat! —
jajdultam fel, és elsötétült el őttem a világ.
Mire apámat két nappal kés őbb a koporsóba tették,
kisimultak a vonásai, ismét ugyanolyan szelíd lett az
arca, mint életében volt. Vigasszal töltötte el lelkemet a
gondolat, hogy talán mégsem taszította őt örök kárho-
zatba az ördögi Coppeliusszal kötött szövetsége...
A robbanás felébresztette a szomszédokat, az esetnek

116 117
 CLARA LEVELE NATHANAELNEK
'lőttem. Kérlek is, édes szerelmem, hogy ne haragudj
Bizony, csakugyan jó ideje, hogy nem írtál, mégis
elhiszem neked, hogy elmédben s szívedben ott vagyok.
Hisz igencsak az eszedben járhattam, amikor legutóbbi,
Lothar fivéremnek szánt leveledet őhelyette nekem
címezted. Boldogan törtem fel a pecsétet, s csak akkor
vettem észre a tévedést, amikor e szavakhoz értem: „Ó,
szeretett Lotharom!" Itt persze abba kellett volna hagy-
nom az olvasást, át kellett volna adnom a levelet a
bátyámnak. De ha mégoly gyakran vetetted is már
pajkos csipkel ő déssel a szememre, hogy megfontolt,
nő ies józanságom ahhoz a háziasszonyhoz tesz hasonla-
tossá, aki a reászakadni készül ő házból menekülve
elő bb még hamar kisimít egy ferde ráncot a függönyön,
ezúttal aligha kell bizonygatnom, hogy leveled els ő
szavai mélyen megráztak. Elakadt a lélegzetem, káprá-
zott a szemem...
Ó, egyetlen Nathanaelem! Vajon miféle iszonytató
dolog lépett az életedbe? Izzó t ő rként hasított belém a
gondolat: el kell válnunk, sosem látlak többé... Csak
olvastam, olvastam tovább!... Borzalmas képet festettél
az utálatos Coppeliusról. Csak most tudtam meg, ho-
gyan történt jó öreg édesapád szörny ű és hirtelen halála.
Lothar bátyámnak végül is átadtam azt, ami őt illette,
ő pedig nyugtatni próbált, de kevés sikerrel. Giuseppe
Coppola, a barométerárus vészjósló képe nem hagyott
nyugodni, és szinte szégyellem bevallani, de még egész-
séges, máskor oly nyugodt álmomat is képes volt elron-
tani: tücsköt-bogarat összeálmodtam miatta. De igen
118
hamar, már másnap minden más színben jelent meg
, ha netán azt hallod majd Lothartól, hogy furcsa
telmed ellenére, mely szerint Coppelius valami go-
zságra készül ellened, az én kedélyem ugyanolyan
vidám és derű s, mint mindig.
I ladd valljam meg neked nyíltan, hogy véleményem
rint mindaz a borzalom és szörny űség, amiről be-
sz, csupán a lelkedben játszódott le, a valóságos,
ző külvilágnak vajmi csekély része volt benne.
vén Coppelius nyilván amúgy is épp eléggé visszata-
tó volt; azzal pedig, hogy nem szívelhette a gyerme-
ket, igazi gyű löletet váltott ki maga iránt bel őletek,
ermekekből.
Természetes, hogy gyermeki képzeletedben egybe-
mosódott a dajkamese Homokemberének a képe a vén
Coppeliuséval, aki, még ha nem hittél is a Homokem-
lierben, megmaradt kísérteties, a gyermekekre különö-
NCII veszedelmes rémalaknak. Gyanús éjszakai tevés-ve-
vése az édesapáddal arra vall, hogy titkos alkimista
k isérleteket folytattak, melyeket édesanyád bizonyára
rosszallott, mivel alighanem sok pénzt emésztettek fel
hiába; ráadásul, mint az ilyen kísérletek megszállottjait
rendesen, atyádat is elfordíthatta családjától a fels őbb-
rend ű bölcsesség megszerzésének hiú ábrándja. Bizo-
os, hogy édesapád halálát önnön óvatlansága okozta,
pedig Coppelius. Azt hiszed, nem kérdeztem meg
asztalt patikus szomszédunktól, el őidézhetnek-e
gytani experimentumok akkora gyilkos robbanást?
— Hát hogyne — felelte a patikus, s a maga alapos és
rülményesked ő módján elmagyarázta, hogy s mint
rülhet ilyesmire sor, és eközben furcsánál furcsább
yagokat emlegetett, amelyeknek még a nevét sem
dtam megjegyezni...
Szinte látom, amint most bosszúság felh őzi el homlo-
kodat a te Clarád miatt, s azt gondolod: „Szenvtelensége
119
 egyetlen vékonyka sugarát sem engedi magába ama
nagy rejtelemnek, mely gyakorta öleli át láthatatlan
karokkal az embert; ez a leány csak a világ tarka
felszínét látja, s úgy örül neki, akár a gyermek valamely
aranyosan csillogó gyümölcsnek, amely pedig belül
halálos mérget rejteget..."
Ó, egyetlen Nathanaelem! Miért nem hiszed el, hogy
vidám, derű s, gondtalan kedéllyel is megfér a sejtelem,
hogy van valami sötét hatalom, amely bennünk magunk-
ban, a mi romlásunkra tör... Bocsásd meg, amiért
együgyű leány létemre megpróbálom valamiképp meg-
értetni veled, mit is gondolok én az ilyen bels ő küzde-
lemrő l. Megeshet, hogy nem találom meg a megfelel ő
szavakat, s te kinevetsz; nem is azért, mintha ostobasá-
gokat gondolnék, hanem csak mert oly ügyetlenül
igyekszem kifejezni magamat.
Ha létezik ama sötét hatalom, mely ellenségesen és
gonoszul csapdát állít a bens ő nkben, aztán gúzsba köt,
és veszedelmes, kárhozatos útra vonszol minket, ahova
máskülönben sohasem kerültünk volna; ha tehát léte-
zik, akkor bizonyos, hogy ez a hatalom olyanná formáló-
dik bennünk, mint mi magunk, ső t lénye a mi magunk
lényévé kell hogy váljék, mert csak így fogunk hinni
benne, csak így szorítunk neki magunkban annyi helyet,
amennyire szüksége van titkos munkálkodásához. Ha
van bennünk elegend ő , állhatatos és tiszta lélek er ősí-
tette éberség ahhoz, hogy mindenkor azonnal leleplez-
zük az idegen, ellenséges beavatkozást, és hogy szilárd
léptekkel járjuk egyre azt az utat, melyet hajlamunk és
hivatásunk jelölt ki számunkra, akkor egészen bizonyo-
san alulmarad a gonosz ama hiábavaló küzdelemben,
hogy formát öltve önmagunk tükörképévé váljék. Az is
bizonyos, mondja Lothar, hogy ha már kiszolgáltattuk
magunkat ama sötét lelki hatalomnak, ez a hatalom
gyakran mindenféle, külvilágbeli mintákból vett, idegen
alakokat is ölthet a képzeletünkben, s már csak az kell,
120
hogy mi lángra lobbantsuk azt a szellemet, melyr ől
hű vös kábulatban azt hisszük, hogy abból az idegenb ől
magából szól. Pedig nem más az, mint tulajdon énünk
fantomja, s a vele való bens ő séges rokonságnak kedé-
lyünkre gyakorolt roppant hatása a pokol mélyére
taszít, vagy a mennyek felé emel bennünket.
...Szeretett Nathanaelem! Látod-e, mily alaposan
végigtárgyaltuk Lothar bátyámmal a sötét hatalmak, a
titokzatos er ő k kérdését? Van is min gondolkodnom,
amióta nem kis igyekezettel feljegyeztem err ől a legfon-
tosabbakat! Lothar ismét idézett szavait nem értem
egészen, csak sejtem, mire céloznak, mégis úgy érzem,
hogy szentigazak. Kérlek, hogy verd ki a fejedb ől az
undok Coppelius ügyvédet meg Giuseppe Coppolát, a
barométerárust! Hidd el, hogy nincs hatalmuk rajtad
ezeknek az idegeneknek; csak a gonosz erejükbe vetett
hit teheti ő ket számodra valóban gonosszá. Ha nem
Árulkodna leveled minden egyes sora mélységes izga-
tottságról, ha én nem aggódnék tiszta szívemb ől az
állapotod miatt, bizony, még tréfálkozhatnék is Homok-
ember ügyvéd úron, meg Coppeliuson, a barométeráru-
non. Ejnye hát, fel a fejjel!... Elhatároztam, hogy én
leszek az ő rangyalod, s valahányszor eszedbe jut, vala-
hányszor rád tör álmodban az utálatos Coppelius, én jó
hangos kacagással el fogom kergetni. Egy csöppet sem
(élek tőle meg a csúf mancsától, engem ugyan meg nem
(oszt sem ügyvédként csemegémt ő l, sem Homokember-
berként a szemem világától.
Soha el nem múló, szívem mélyéb ől jövő szeretettel
stb. stb. stb.
121
 NATHANAEL LEVELE LOTHARNAK
Igen elkeserít, hogy neked szóló, legutóbbi levelemet
Clara tévedésb ő l kinyitotta és elolvasta; igaz, e tévedés
az én szórakozottságomnak köszönhet ő .
Clara mélyenszántó bölcselkedésekkel teli válaszleve-
let írt nekem, melyben részletesen bebizonyítja, hogy
Coppelius és Coppola csak az én fejemben léteznek,
hogy ő k csak az én énemnek a fantomjai, melyek azon
nyomban szertefoszlanak, mihelyt leleplezem őket.
Szinte hihetetlen, hogy mily mélyen a dolgok velejéig
tud hatolni az ő ártatlan gyermekszemeib ől álmatag
édessége. Sugárzó lélek! Terád hivatkozik. Beszéltetek
rólam. Talán még logikai értekezésekkel is traktáltad,
hogy segítsd a tájékozódásban... No, de hagyjuk ezt!
Egyébiránt bizonyosnak látszik, hogy Giuseppe Cop-
pola, a barométerárus és a vén ügyvéd, Coppelius nem
ugyanaz a személy. Járok itt egy nemrégiben érkezett
fizikaprofesszor el ő adásaira, akit a híres természetbú-
várhoz hasonlóan Spalanzaninak l hívnak, s olasz szár-
mazású. Ő hosszú évek óta ismeri Coppolát, akinek
különben a kiejtésén is érz ő dik, hogy csakugyan pie-
monti. Coppelius német volt, bár, ha jól tudom, nem
igazi német. De nem nyugodtam meg egészen. Hiába
gondoljátok Clarával együtt, hogy rémeket látok, nem
tudok szabadulni attól a hatástól, melyet Coppelius
átkozott vonásai keltenek bennem. Hála istennek, hogy
mint Spalanzanitól hallom, nincs már itt a városban.
Lazzaro Spalanzani (1729-1799), olasz természettudós.
122
Csuda szerzet ám ez a professzor. Kicsi, gömbölyöd ő
emberke, széles pofacsontok, pisze orr, duzzadt ajak,
apró, szúrós szem. De minden leírásnál többet ér, ha
valamely berlini zsebkalendáriumban megnézed Cho-
dowiecki 1 Cagliostro-ábrázolását: 2 szakasztott úgy fest
Spalanzani is.
A minap, amint megyek fel a lépcs őn, észreveszem,
hogy az egyik üvegajtó mögött a máskor szorosan
behúzott függöny résnyire van nyitva. Magam sem
om, hogyan történt, de azon kaptam magam, hogy
áncsian bekandikálok. Sudár, igen karcsú, a lehet ő
arányosabb termet ű , pompásan öltözött kisasszony
a szobában, el ő tte asztalka, összekulcsolt két keze az
talkán nyugodott. Szemben ült az ajtóval, így hát
angyali szépségű orcáját is megcsodálhattam. Ő engem
iem vett észre, mi több, volt valami merevség a tekinte-
bcn, mint aki, azt mondhatnám, néz, de nem lát,
bá tű nt, mintha nyitott szemmel szenderegne. Meg-
rzongtam, s hangtalanul besiettem a helyiséggel
szomszédos el őadóterembe. Kés őbb tudtam meg, hogy
az a nő i alak, akit láttam, Spalanzani leánya volt,
Olimpia, akit a professzor furcsa és eléggé el nem
Vélhető módon elzár mindenki el ől; egyetlen teremtett
lélek sem juthat a közelébe. Még a végén kisül, hogy
van valami azzal a leánnyal: talán tébolyult, vagy
efféle...
De miért is írok neked ennyit? Jobban és részleteseb-
ben beszámolhatok minderr ől szóban. Tudnod kell
ugyanis, hogy két hét múlva ott vagyok nálatok. Muszáj
zontlátnom az én édes és angyali Clarámat. Remé-
, akkor szertefoszlik ez a rossz érzés, mely — be kell
uniel Chodowiecki (1726-1801), német fest ő , rézmetsz ő . A német
szikusokhoz készített illusztrációiról híres.
gliostro — tulajdonképpen Giuseppe Balsamo (1743-1795), olasz
ndor és alkimista.
123
vallanom — csaknem a hatalmába kerített, miután kíno-
san tudálékos levelét megkaptam. Ezért is nem írok ma
neki.
Ezerszer ölel stb. stb. stb.
Különösebb és rejtelmesebb történetet kiagyalni sem
lehetne annál, amin az én szegény barátom, Nathanael,
az ifjú diák keresztülment, s amit elbeszélni néked,
nyájas olvasó, feltett szándékom.
Ugye, te is érezted már, hogy valami a szívedet, az
elmédet, a gondolataidat olyannyira csordultig tölti,
hogy egyébnek nem is marad benne hely? Csupa t űz és
fortyogás vagy, a vér pezsegve buzog végig az ereidben,
lángba borítja orcádat. A tekinteted oly furcsa, akárha
árnyalakokat fürkészne az ürességben, melyeket idegen
szem nem láthat, s szavaid sóhajba fúlnak. „Mi történt
önnel, az isten szerelmére?" „Mi baj, kedvesem?" —
kérdezik a barátaid. Te ekkor nekiveselkedsz, hogy
elmondd, amit magad el őtt látsz, de úgy, hogy izzó
színét, árnyát és csillogását visszaadd, s küszködve
keresed a megfelel ő szavakat. Ám eközben valami
kényszer fog el, mintha már a legeslegels ő szóba bele
kéne zsúfolnod mindazt, ami a tárgyban csodálatos,
nagyszerű és nyomasztó, vidám és borzalmas, méghozzá
úgy, hogy ez villanyos ütésként rázza meg hallgatóságo-
dat. Csakhogy minden szót, mindazt, amire a beszéd
képes, fakónak, fagyosnak, élettelennek érzel. Keresel,
kutatsz a szavak után, habogsz-hebegsz, és barátaid
józan kérdései jeges széllökések gyanánt süvítenek át
rajtad újra meg újra, míg végül már csak pislákol
benned a t űz. Ha azonban hetyke piktor módjára el őbb
néhány merész vonással felvázolod a benned lobogó
képet, utána nem nehéz egyre izzóbb és izzóbb színeket
felhordva, nyüzsg ő , eleven tarkasággal leny űgöznöd a
barátaidat, hogy a végén ugyanúgy beleéljék magukat a
lelked mélyéről fakadó képzetbe, ahogyan te.
124
Be kell vallanom, nyájas olvasó, hogy engem volta-
képp senki sem kérdezett az ifjú Nathanaelr ől. Tudnod
kell azonban, hogy én író vagyok, afféle csodabogár,
aki, ha az említett módon fúrja valami az oldalát, úgy
érzi, mintha mindenki, akivel összeakad, mi több, az
egész világ ő t faggatná: „No, mi lelte? Mesélje el,
kedves barátom!" Ezért éreztem magamban kényszert,
s nem is akármilyent, hogy Nathanael végzettel terhes
életérő l beszéljek neked. A történet csodálatossága,
különössége ámulatba ejtett, de épp ezért, s mert már a
kezdet kezdetén fel kellett hogy készítselek, nyájas
olvasó, a csöppet sem lebecsülend ő rejtelmekre, váltig
erőlködtem, hogy jelentőségteljes, eredeti és megkapó
szavakkal kezdjem Nathanael történetét.
„Egyszer volt, hol nem volt...": ez a legszebb beveze-
tés, de hát túlságosan józan. „Élt egyszer S.-ben, a
vidéki kisvárosban...": ez már valamivel jobb, minden-
esetre előkészíti a kibontakozást. És ha in medias res
belevágok?
„Takarodjék a pokolba! — kiáltott fel düht ől és
rémülettő l lobogó tekintettel Nathanael, a diák, amikor
barométerárus, név szerint Giuseppe Coppola...": ezt
már le is írtam, ám mintha kissé mulatságosan hatott
volna a Nathanael nev ű diák lobogó tekintete, holott a
történet egyáltalán nem tréfás. Egyszer űen nem jutott
az eszembe olyan megoldás, ami akár a legcsekélyebb
mértékben is visszaadta volna a bennem él ő kép színeit.
Elhatároztam hát, hogy nem kezdem el a történetet
sehogyan sem. Legyen, nyájas olvasó, a három levél,
melyekhez Lothar barátom jóvoltából hozzájutottam,
az a bizonyos vázlat, s mostantól azon leszek, hogy
elbeszélésemmel egyre színesebbé és színesebbé tegyem
a képet. Hátha sikerül, mint a jó portréfest őnek, oly
hűen ábrázolnom némelyik szerepl őt, hogy ábrázolá-
•omban az eredeti ismerete nélkül is hasonlóságot vélsz
ajd felfedezni, s őt úgy érzed netán, mintha számtalan-
125
 szor láttad volna már a tulajdon két szemeddel. Hátha
elhiszed akkor, ó, nyájas olvasó, hogy nincs csodálato-
sabb és nagyszerű bb, mint a való élet, s hogy amit a
költő tud, az végs ő soron csak annyi, mintha vaksi
tükörben elmosódó képét adná a valóságnak.
Hogy világosabbá tegyem a bevezetést, azzal kell
kiegészítenem a három levelet, hogy nem sokkal Natha-
nael apjának halála után Nathanael édesanyja magához
vette egy szintén elhalt távoli rokon árván maradt két
gyermekét, Clarát és Lothart. Clarában és Nathanael-
ben heves és kölcsönös vonzalom ébredt, és mert nem is
volt ebben semmi kivetnivaló, már eljegyezték egymást,
amikor Nathanael elhagyta a várost, hogy G.-ben foly-
tassa tanulmányait. Innen írta legutóbb idézett levelét,
itt hallgatja a híres-neves fizikaprofesszor, Spalanzani
előadásait.
Innentő l most már bízvást folytathatnám is az elbeszé-
lést, ám Clarát oly elevenen magam el őtt látom, hogy
hasztalanul próbálom elfordítani róla tekintetemet,
mint azelő tt is mindig, ha bájosan rám mosolygott.
Szépnek Clara semmiképp sem számított; így véleked-
tek legalábbis mindazok, akiknek mesterségük, hogy
a szépséget vizsgálgassák. Az építészek mégis magasz-
talták termetének tiszta arányait, s noha a fest ők már-
már túlságosan is sz űziesnek találták nyakának, vállá-
nak és keblének formáit, csodaszép Magdolna-hajába
egytő l egyig mind belészerettek, és Batoni-koloritról,
áradoztak. Egyikük, egy igazi fellegjáró, Clara szemét,
ki tudja, miért, Ruisdael-féle 2 tóhoz hasonlította, mely-
nek tükrén ott remeg a felh ő tlen ég tiszta azúrja,
erdő-mező virágai s gazdag táj tarka, víg tenyészete. A
költő k, a dalnokok azonban még ennél is tovább men-
I Utalás Pompeo Batoni (1708-1787) B űnbánó Magdolna című fest-
ményére.
2 Jacob van Ruisdael (1628-1682), németalföldi tájképfest ő .
126
tek, mondván: „Tó? Tükör? Ugyan!... Reá tudunk-e
vajon nézni e leányra anélkül, hogy pillantásából csodá-
latos, mennyei zenék, hangzatok ne áradnának felénk,
ne töltenének el bennünket a lelkünk legmélyéig éber-
éggel és izgalommal? Ha ett ő l nem dalolunk magunk is
alami igazán szépet, akkor bizony fabatkát sem érünk,
ezt félreérthetetlenül ki is olvashatjuk a Clara ajka
szögletében bujkáló finom mosolyból, amikor valami
nyekergésre vetemedünk, melyet dalnak szánunk, ho-
lott az csupán kusza hangok hamis összevisszasága."
Így igaz. Clarában egy der ű s és elfogulatlan gyermek
gyermeki fantáziája m ű ködött, mely mélyen érz ő és
nő iesen gyengéd lelke mellett igen világos aggyal, éles
szemmel párosult. A ködösen ömleng ő széplelkeknek
meggyúlt vele a bajuk, mert fölöslegesen sok beszéd
helyett — Clara hallgatag természetét ől ez amúgy is
Igen lett volna — Clara egyenes tekintete és ama
noman gúnyos mosoly azt mondta nekik: „No, de
dves barátaim! Hogy a csudába várhatjátok el t őlem,
gy elmosodó árnyképeiteket hús-vér, eleven, valósá-
s alakoknak tekintsem?" Clarát ezért aztán sokan
övös, érzéketlen, prózai teremtésnek könyvelték el;
ások ellenben, olyanok, akik tudták, milyen a teljes
tllel kimondhatatlanul szerették a jó kedély ű , eszes
,
ermeklányt, mindenekel ő tt Nathanael, akit er ő és jó
dély vezérelt mind a tudományban, mind a m űvésze-
'
lokben. Clara szívvel-lélekkel ragaszkodott szerelmesé-
hez, s az első árnyak akkor vetültek életére, amikor meg
kellett t őle válnia.
Mily örömrepesve vetette magát Nathanael karjaiba,
ön Nathanael a Lotharnak írott, utolsó levelében
ígéretéhez híven megérkezvén szül ővárosába, édes-
ja szobájába lépett! Úgy lett, ahogyan Nathanael
tte; abban a pillanatban, hogy viszontlátta Clarát,
gondolt ő sem Coppelius ügyvéd úrra, sem pedig
127
 Clara tudálékos levelére; elszállt bel őle minden rossz-
kedv.
Nathanaelnek mindazonáltal igaza volt, amikor Lo-
thar barátjának arról írt, hogy a visszataszító baromé-
terárus, Coppola felbukkanása gonosz beavatkozás az
életébe. Érezhet ő vé vált ez mindannyiuk számára, mert
Nathanael már a legels ő napokban olyannak mutatko-
zott, mint akit kicseréltek. Nyomott képzelgés kerítette
hatalmába, s hamarosan oly furcsán kezdett viselkedni,
mint korábban soha. Az egész életét, mindenestül,
álomként, sejtelemként élte át; unos-untalan arról be-
szélt, hogy az ember hiába hiszi magát szabadnak, sötét
hatalmak szörnyű játékainak van kiszolgáltatva, s ez
ellen hasztalan lázadoznia, jobb, ha alázatosan aláveti
magát a sors akaratának. Odáig ment, hogy kijelentette:
nagy botorság azt hinni, hogy az ember önmagának
köszönheti, amit a m űvészetben vagy a tudományban
alkot; hiszen az az elragadtatás, mely az alkotáshoz
elengedhetetlenül szükséges, nem az emberb ől magából
fakad, hanem valami rajtunk kívül álló, fels őbbrend ű
szellem hatásából.
A józan Clarában mélységes visszatetszést keltettek
ezek a misztikus ködképek, ám a vitát hiábavalónak
érezte. Ha azonban Nathanael azt bizonygatta, hogy
Coppelius maga a gonosz szellem, melynek ő a hatal-
mába került annak idején, amikor a függöny mögül
leselkedett, meg hogy ez az undok démon irtózatos
csapást fog mérni az ő szerelmükre, Clara elkomorult,
és azt mondta:
— Úgy van, Nathanael! Igazad van, Coppelius csak-
ugyan ártó, gonosz szellem, mely szörny ű dolgokra
képes, olyan, mint maga a megtestesült ördögi hatalom,
de csak akkor, ha nem vered ki őt a fejedből, a
gondolataidból. Csak addig létezik, addig munkálkodik,
ameddig hiszel benne; hatalma a te hited.
Nathanaelt bosszantotta, hogy Clara a démon létezé-
128
sét csak az ő képzeletében hajlandó elismerni, s ördö-
gökrő l és sötét hatalmakról szóló misztikus tanokkal
hozakodott el ő , de Clara, az ő nem kis bosszúságára,
hirtelen félbeszakította ilyenkor a vitát valami közöm-
bös apróság ürügyén. Nathanael úgy vélte, hogy h űvös
és érzéketlen természet ű emberek számára felfoghatat-
lanok az ilyen mélységes rejtelmek, s nem vette észre,
hogy Clarát éppenséggel az efféle alacsonyabb rend ű
lelkek közé sorolja; így hát nem és nem hagyott fel a
próbálkozással, hogy beavassa a leányt e rejtelmekbe.
Már kora reggelenként ott állt Clara mellett, miközben
Clara a reggeli készítésénél segédkezett, s mindenféle
misztikus könyvekb ő l idézgetett, amíg Clara rá nem
szólt:
— Mit szólnál hozzá, kedves Nathanaelem, ha azt
vetném a szemedre, hogy te vagy a gonosz szellem, s
káros hatással vagy a kávéra? Ha ugyanis hagyok a
csudába mindent, amint kívánod, s a szemedbe fúrom a
tekintetemet, amíg fölolvasol, kifut itt nekem a kávé, s
ti nem kaptok reggelit!
Nathanael erre hevesen becsapta a könyvet, és vérig
sértve a szobájába rohant. Azel őtt igen jól írt; szórakoz-
tató, eleven történeteit Clara mindig a legnagyobb
élvezettel hallgatta; most azonban komor, érthetetlen,
megfoghatatlan dolgokat költött, s noha Clara ezt tapin-
tatosan nem mondta ki, ő mégis érezte, mily semmit-
mondók számára az írásai. Clara ki nem állhatta azt,
ami unalmas; pillantása és szavai mindig elárulták le-
küzdhetetlen szellemi álmosságát. Márpedig Nathanael
mostani írásai fölöttébb unalmasak voltak. Nathanael
mind bosszantóbbnak érezte Clara h űvös és prózai
kedélyét, s Clara sem tudta leküzdeni Nathanael sötét,
komor, unalmas misztikája miatti ellenérzését, így hát
észrevétlenül egyre távolabb és távolabb kerültek egy-
mástól lélekben.
Maga Nathanael is kénytelen volt beismerni, hogy a
129
 csúf Coppelius képe elhomályosodott benne, s gyakorta
kimondottan nehezére esett, hogy költeményeiben kel-
lő en eleven színekkel jelenítse meg a sors végzetes
mumusát. Végtére elhatározta, hogy ama komor sejte-
lemrő l ír verset, mely szerint Coppelius szétzúzza a
szerelmét. A versben igaz szerelem f űzte egybe őt és
Clarát, ám itt-ott mintha valami sötét mancs nyúlt volna
az életükbe, megtépázva a boldogságukat. Már az oltár
elő tt állnak, amikor megjelenik a rettenetes Coppelius,
és megérinti Clara tündökl ő két szemét, mire azok
sisteregve égő , véres szikraként Nathanael mellkasára
pattannak; Coppelius ekkor megfogja őt, és lángoló
tű zkoszorú közepére penderíti, mely oly sebesen pörög,
akár a forgószél, és zúgva-süvítve magával ragadja őt,
Nathanaelt. Valami feldübörög, mint amikor orkán
csap bő szen a tenger habzó hullámai közé, melyek ősz
sörényű , fekete óriások gyanánt, kétségbeesetten tor-
nyosulnak egymás hegyibe. Mind e dübörgés közepett
azonban meghallja Clara hangját: „Miért nem nézel
meg jobban? Coppelius becsapott, nem az én két
szemem perzselte meg a melledet, hanem a tulajdon
szíved vérének ég ő cseppjei... Hisz megvan a szemem,
tekints rám!" „Clara hangja ez, és én az övé vagyok
mindörökre" — gondolja Nathanael. Ez a gondolat
mintha gátat vetne a t ű zörvénynek s megállítaná, a
feneketlen mélységekben tompán elhal a morajlás.
Nathanael Clara szemébe néz. De Clara szeméb ől a
halál néz vissza rá nyájasan...
Igen higgadt és józan volt Nathanael mindaddig,
amíg a verset írta; csiszolgatta, javítgatta a sorokat, a
verslábak kényszere addig nem hagyta nyugodni, míg
tiszta összhangzatot nem sikerült teremtenie. Amikor
azonban végre elkészült, s hangosan felolvasta magának
a költeményt, iszonyat, vad rémület fogta el, és felkiál-
tott:
— Kié e borzalmas hang?!
130
De kisvártatva megint csupán azt érezte, hogy igen jól
sikerült vers ez, és valami azt súgta neki, hogy okvetle-
nül lángra is fogja lobbantani Clara hideg lelkét, noha
nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mi végb ől
is kéne lángra gyújtania Clara lelkét, mi végb ől is
kellene őt voltaképp e szörny ű séges képekkel, a szerel-
müket elpusztító, rettent ő végzettel ijesztgetnie.
Nathanael és Clara az anyai ház kiskertjében üldögél-
tek. Clara boldog volt, mert Nathanael már három
napja, amióta a költeményén dolgozott, nem gyötörte
ő ket álomképekkel és sejtelmekkel. Nathanael is élén-
ken és vidáman vett részt a szórakoztató társalgásban,
mint régen, úgyhogy Clara meg is jegyezte:
— Végre ismét az enyém vagy egészen! Ugye, hogy
sikerült elkergetnünk a csúf Coppeliust?
Csak ekkor jutott Nathanael eszébe, hogy hiszen ott a
zsebében az a vers, azért hozta magával, hogy felolvas-
sa. Mindjárt elő is vette, és olvasni kezdett; Clara pedig
megint valami unalmas dologra számítva, megadóan
elhallgatott, s a kézimunkája fölé hajolt. De amint
egyre sötétebbek és sötétebbek lettek a komor kép
színei, Clara az ölébe ejtette a kötést, és döbbenten
bámult Nathanael szemébe. Nathanaelt kérlelhetetlenül
magával ragadta tulajdon verse, a bels ő tűz vérvörösre
festette orcáját, szeméb ő l könnyek törtek el ő ... Amikor
végre befejezte, mélységes kimerültség fogta el, felnyö-
gött, megragadta Clara kezét... és kétségbeesett, vigasz-
talan zokogás tört fel bel őle:
—Jaj, Clara, Claral...
Clara gyengéden a keblére ölelte, és csöndesen, de
nagyon határozottan azt mondta:
—Nathanael... édes Nathanael!... Dobd ezt a bolond,
értelmetlen, őrült verset a t űzbe...
Nathanael felpattant, és éktelen haraggal ellökve
magától Clarát, így kiáltott:
—Te élettelen, átkozott gép!
131
 Azzal elrohant, a lelke mélyéig megsértett Clara
pedig keserves könnyekre fakadt.
— Sohasem szeretett, hiszen nem ért meg engem! —
zokogta fennhangon. Ekkor Lothar lépett a lugasba;
Clarának el kellett mesélnie, mi történt. Lothar tiszta
szívből szerette a húgát, Clara minden egyes panasz-
szava szikraként égette a lelkét, s az álmodozó Natha-
nael iránt régóta érzett viszolygása most vad haragként
vetett lángot. Nathanaelhez sietett, kemény szavakkal
fölrótta neki az ő szeretett húga iránt tanúsított bolond
viselkedését, mire Nathanael felfortyant, s ugyanoly
keményen visszavágott. Ha ő képzelg ő , eszel ős különc,
akkor a másik nyomorult, közönséges, mindennapi
figura...
A párbaj elkerülhetetlen volt. Megegyeztek, hogy
másnap reggel a kert mögött, az el őírások szerint élesre
fent tőrrel verekszenek meg. Hallgatagon és komoran
lézengtek egész nap. Clara hallotta heves veszekedésü-
ket, és látta, amint a vívómester szürkületkor beállít a
tőrökkel. Sejtette, mi készül.
A párbaj színhelyére érve Lothar és Nathanael vész-
jósló némasággal lekanyarította köpenyét, és ég ő sze-
mükben vérszomjas harci kedvvel máris egymásnak
estek volna, de ekkor Clara viharzott be a kertkapun
zokogva.
— Előbb engem döfjetek le hamar, ti ijeszt ő vadembe-
rek! — sikoltotta. — Ugyan miért is éljek tovább ezen a
világon, ha a kedvesem a bátyámat, vagy a bátyám a
kedvesemet
Lothar leeresztette a fegyvert, és némán lesütötte a
szemét, Nathanael keblében pedig szívettép ő fájdalom-
mal egyszeriben ismét fölfakadt mindama szerelem,
amit ragyogó ifjúsága legszebb napjaiban az ő kedves
Clarája iránt érzett. A gyilok kihullott a kezéb ől, Clara
lábai elé vetette magát.
— Meg tudsz-e még egyszer bocsátani, egyetlen, édes
132
Clarám?... Meg tudsz-e bocsátani, szeretett testvérem,
Lothar?...
A jó barát mélységes fájdalma megrendítette Lo-
t hart; záporozó könnyek közepette, megbékélten borul-
tak egymás karjaiba, és mindhárman megfogadták,
hogy mostantól szű nhetetlen szeretetben és h űségben
élnek, és sohasem hagyják egymást cserben.
Nathanael úgy érezte, mintha valami súlyos és nyo-
masztó tehert ől szabadult volna meg, s őt mintha fellá-
zadván ama sötét hatalom ellen, amely eddig fogva
tartotta, egési fenyegetett létét sikerült megmentenie.
Még három boldog napot töltött szeretteivel, majd
visszavonult G.-be azzal, hogy még egy utolsó esztend őt
tölt ott, s utána végleg megtér szül ővárosába.
Anyja elő tt titokban maradt mindaz, ami Coppelius-
'mai volt kapcsolatos; tudták ugyanis, hogy iszonyat
fogja el, ha csak rágondol, mert Nathanaelhez hason-
lóan ö is Coppeliust tette felel őssé férje haláláért.
Bizony, jócskán elképedt Nathanael, mid őn, vissza
akarván térni lakásába, azt kellett látnia, hogy az egész
ház romhalmazzá égett, csak a csupasz t űzfalak mere-
deznek az égnek. Noha a földszinti patikus m űhelyében
keletkezett a tűz, s így lentről fölfelé terjedt, Nathanael
bátor és életrevaló barátainak sikerült még épp jókor
behatolniuk Nathanael legfels ő emeleti szobájába, s
kimentették könyveit, kéziratait, m űszereit. A holmit
épségben átszállították egy másik épületbe, s ott el őre
lefoglaltak neki egy szobát, melybe Nathanael most
lastént be is költözhetett.
Nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy új szo-
a Spalanzani professzor lakásával szemben van, s
an sem látott semmi különöset, hogy az ablakból
enesen abba a szobába lát, ahol Olimpia szokott
gélni egymagában; testének körvonalai világosan
hető k voltak, az arcvonásai azonban már összemo-
133
 sódtak. Az mindenesetre mégiscsak felt űnt neki idővel,
hogy Olimpia sokszor órákig ül tétlenül egy kisasztalnál,
ugyanabban a testhelyzetben, mint annak idején, ami-
kor az üvegajtón keresztül megpillantotta; és mozdulat-
lan tekintettel, mintha ő t, Nathanaelt nézné. Kénytelen
volt magában elismerni, hogy soha még ennél formá-
sabb termet ű leányt nem látott! Az ő szíve persze
Clarával volt teli, a merev, nyársat nyelt Olimpia
tökéletesen hidegen hagyta, s könyveib ől felnézve,
csupán olykor vetett egy-egy futó pillantást a szép
szoborra, ez volt minden.
Egy napon épp Clarának írt, amikor halkan kopogtat-
tak. „Tessék!” kiáltására Coppola visszataszító ábrázata
jelent meg az ajtórésben.
Nathanael szíve iszonyatosat dobbant. Ám eszébe
jutott, mit is mondott neki Spalanzani a honfitársáról,
Coppoláról, no meg hogy ő maga mily buzgó ígéretet
tett kedvesének Coppeliusszal, a Homokemberrel kap-
csolatban; elfutotta hát a szégyen, amiért rémeket lát,
mint egy kisgyerek, er ő nek erejével összeszedte magát,
és a lehet ő legnyájasabb, legfesztelenebb hangon így
szólt:
- Nem kell nekem barométer! Menjen isten hírével,
jóember!
De Coppola addigra bent termett a szobában, széles
száját rút vigyorra húzta, hosszú, ő sz pillái alól szúrósan
elő villogott a két apró szeme.
- Dehodzs barométer, dehodzs barométer!... - ká-
rogta rekedten. - Szép szemek is van... szép szemecs-
ke!...
- Mit kínálgatsz, te tébolyodott?! - kiáltott fel Natha-
nael rémülten. - Szemet?... Szemet?!...
Ekkor Coppola félrerakta barométereit, roppant ka-
bátzsebébe nyúlt, csíptet ő ket és pápaszemeket halászott
elő , és az asztalra rakosgatta őket.
- Nesze... nesze... pápaszem... orrára pápaszem, ez
134
van nekem szemek... szép szemecske! - Azzal mind
több és több szemüveget kotort el ő , mígnem furcsa
csillogás-villogás támadt az asztalon. Ezernyi szempár
nézett, hunyorgott, meredt Nathanaelre, ő pedig nem
tudta levenni a tekintetét az asztalról; Coppola egyre
csak rakta-rakta elébe a pápaszemeket, egyre vadabbul
lángoló pillantások metszették egymást keresztül-kasul,
vérvörös sugarakkal nyilazva Nathanael keblét. Eszeve-
szett rémület lett úrrá Nathanaelen.
- Elég! Elég, te iszonyatos ember! - kiáltotta el
magát, és karon ragadta Coppolát, aki éppen újabb
szemüvegekért nyúlt a zsebébe, noha már egy tenyérnyi
hely sem volt az asztalon. Coppola viszolyogtató, rekedt
heherészéssel kibújt a szorításából.
- Nahát... Ha nem, nem... De itt megvan ám csak a
szép üveg - habogta, miközben besöpörte és elrakta az
Összes szemüveget, s felölt ője oldalzsebébő l pedig egy
sor kisebb-nagyobb látcsövet húzott el ő . Mihelyt a
pápaszemek elt ű ntek, Nathanael megnyugodott, Clara
Jutott eszébe, belátta, hogy a szörny ű kísértet csakugyan
képzeletének szüleménye volt, hogy Coppola tiszteletre
méltó mű szerész, optikus, és semmiképp sem lehet
Coppelius elátkozott hasonmása, szelleme. Ráadásul a
látcsövekben, melyeket Coppola most az asztalra rakos-
gatott, az égvilágon semmi különös nem volt, kísérte-
tiesnek pedig, mint a pápaszemek, végképp nem voltak
mondhatók; így hát, hogy mindent jóvátegyen, Natha-
nsel elhatározta, hogy ez egyszer vesz is valamit Coppo-
látó'. Fölvett egy kicsiny, igen finoman megmunkált
eblátcsövet, és próbaképp kinézett vele az ablakon.
ég soha életében nem volt dolga ilyen látcs ővel, mely
tárgyakat ily tisztán, élesen és ily kézzelfogható
zelségbe hozta volna. Önkéntelenül bepillantott Spa-
nzani szobájába; Olimpia most is ott ült, úgy, mint
máskor: karja a kisasztalon nyugodott, két keze össze-
kulcsolva... Most első ízben jól szemügyre vette Olim-
135
 pia csodaszép arcát. Épp csak a szemében látott valami
furcsa, élettelen merevséget... Ám ahogy élesebbre
állította a messzelátót, egyszer csak úgy látta, mintha
holdfényszerű , nedves derengés éledne Olimpia két
szemében. Mintha most csillana meg bennük el őször az
értelem fénye; egyre elevenebb és elevenebb lett a leány
tekintete, Nathanael megbabonázottan könyökölt az
ablakban, nem tudott betelni a mennyei szépség ű Olim-
pia látványával. Mintha mély álomból ébresztette volna
Coppola krákogása, harákolása.
- Tre zecchini... három dukát! - szólalt meg a háta
mögött az ezermester. Nathanael egészen meg is feled-
kezett már róla; gyorsan leszámolta neki a kért összeget.
- Szép szeme... szép szemecske!... Nemdenem?... -
kérdezte Coppola ellenszenves, rekedt hangján, kajánul
vigyorogva.
- Igen, igen - hagyta helyben Nathanael ingerülten.
- No, isten vele, barátocskám!
Coppola furcsa, sanda pillantásokat vetett Nathanael-
re, miközben kioldalgott. A lépcs őházban felkacagott.
- Hát igen - motyogta. magában Nathanael -, bizo-
nyára azért nevet ki, mert túl drágán vettem meg t őle ezt
a kicsiny látcsövet... túl drágán...
Ahogy így motyogott, hirtelen mintha hátborzonga-
tó, mély halálhörgés borzolta volna végig a szoba
csöndjét; Nathanael lélegzete is elakadt... De hisz a
tulajdon sóhajtását hallotta, semmi kétség.
„Clara - gondolta - joggal tart engem buta képzelg ő-
nek; hát persze, hogy nagy bolondság, s őt több, mint
bolondság, hogy még most is oly furcsán rémüldözöm
arra az ostoba gondolatra, hogy túl sokat adtam Coppo-
lának a látcsőért. Nem is értem, mit ől van ez..."
Visszaült, hogy befejezze Clarának szánt levelét, ám
egyetlen pillantással meggy őződvén róla, hogy Olimpia
még mindig ott ül, valamely ellenállhatatlan er őnek
engedelmeskedve, egyszeriben felpattant, megragadta
136
Coppola messzelátóját, és addig le nem vette szemét a
csábító Olimpiáról, míg jó barátja, Siegmund el nem
jött érte, hogy együtt menjenek Spalanzani professzor
elő adására.
A végzetes szoba üvegajtaja mögött a függönyt szoro-
san behúzták, így hát ezúttal nem láthatta meg Olim-
piát, s kés őbb, az ablakból sem, pedig a következ ő két
napon el sem mozdult onnét, folyvást csak őt leste
Coppola látcsövével. Harmadnap még az ablakokat is
elfüggönyözték. Kétségbeesetten, vágytól és forró epe-
kedést ől ű zve a kapu elé sietett. Olimpiát libbentette
elébe a szellő , ő lépett elő a lombok közül, ő nézett rá
óriási, sugárzó szemekkel a tiszta patakokból. Clara
képe nyomtalanul elt űnt a szívéből, csak Olimpiára
tudott gondolni, és fennhangon siránkozott, mondván:
- Jaj, szerelmem fenséges, nagyszer ű csillaga, hát
csak azért jöttél föl, hogy egykett őre kihunyj ismét, és
magamra hagyj e koromsötét, vigasztalan éjszakában?
Épp visszaindult volna a szobájába, amikor lárma
ütötte meg a fülét. Észrevette, hogy Spalanzani házában
valami készül: az ajtók tárva-nyitva, a legkülönfélébb
holmikat cipelik befelé, az els ő emeleti ablakok kiemel-
ve, fürge cselédek sepernek-porolnak roppant kefesep-
rű kkel, asztalosok és kárpitosok kopácsolnak és csap-
kodnak odabenn. Nathanael megállt, és elképedve
bámult fölfelé. Ekkor Siegmund lépett oda hozzá:
- No, mit szólsZ a jó öreg Spalanzanihoz? - kérdezte
nevetve.
Ugyan, mit szólna, felelte Nathanael: hiszen semmit
tud a professzorról, és nagy csodálkozással nézi,
soda eszeveszett jövés-menés és munkálkodás kez-
ött ebben a csöndes és komor házban. Erre aztán
gtudta Siegmundtól, hogy Spalanzani másnap nagy
epséget tart, koncert és bál is lesz, amire hivatalos a
egyetem. Azt beszélik, hogy Spalanzani most el őször
137
mutatja be a nyilvánosságnak Olimpia leányát, akit oly
sokáig óvott féltékenyen az idegen pillantásoktól.
Otthon Nathanael rá is bukkant a meghívóra, és
másnap — egymás után érkeztek a fogatok, a feldíszített
teremben csillárok ontották a fényt — torkában dobogó
szívvel ő is időben beállított a professzorhoz. A vendég-
sereg népes volt és tündökl ő . Olimpia igen gazdag és
ízléses öltözékben jelent meg. Finom arca, pompás
termete mindenkit leny űgözött. Hátának kissé furcsa
hajlásáról, derekának darázsvékonyságáról mintha a túl
szoros fűző tehetett volna. Járásában és testtartásában
volt valami szaggatottság és merevség, ami némelyek-
ben visszatetszést keltett, de ezt meg a társasági kény-
szer rovására írták.
Megkezdődött a koncert. Olimpia zongorán játszott,
méghozzá remekül, s már-már metsz ően tiszta üveghan-
gon előadott egy bravúráriát. Nathanael csupa elragad-
tatás volt; az utolsó sorban állt, és a gyertyák vakító
fényében nem tudta Olimpia vonásait tisztán kivenni.
Ezért észrevétlenül el ővette Coppola messzelátóját,
azon át kezdte nézni a szép Olimpiát. S ekkor, jaj,
ekkor vette észre, hogy vágyakozással telve őt, őt nézi a
leány, hogy minden egyes hangnak csak ama szerelmes
pillantás ad igazán értelmet, mely az ő szívéig hatol, és
lángra gyújtja. A mesterkélt futamokat a szerelemt ő l
átszellemült lélek mennyei ujjongásának vélte Natha-
nael, s amikor végül a kádenciát befejez ő , hosszan
kitartott trilla hangjai belehasítottak a terem csendjébe,
úgy érezte, mintha izzó karok ölelnék át hirtelen, és
nem tudván tovább türt őztetni magát, hangosan felkiál-
tott:
—Olimpia!
Minden szem reá szegez ődött, volt, aki nevetett.
A templomi orgonista azonban az addiginál is komorabb
képet vágott, s csak annyit dünnyögött:
—Nono!
138
A koncert véget ért, megkezd ődött a bál. „Egy tánc
vele... ővele..." Ez lett most Nathanael egyetlen célja,
nem vágyott, nem kívánt mást, csak ezt; de hát hogyan
is vehetné magának a bátorságot, hogy őt, az est
királynőjét, táncra kérje? És mégis!... Maga sem tudta,
hogyan történt, de mire a tánc megkezd ődött, ott állt
Olimpia mellett, akit még senki sem kért fel, s alig
tudván néhány szót elrebegni, megragadta a kezét.
Jéghideg volt Olimpia keze, mintha a halál hidege
lúdbőrözött volna végig Nathanaelen, de amikor Olim-
pia szemébe nézett, szerelemmel és vágyakozással teli
pillantás nézett vissza rá, s ett ől azon nyomban érezni
kezdte Olimpia hideg kezében az élet lüktetését, az
eleven vér forró áramlását. Az ő lelkében is fellángolt az
életkedv; átkarolta hát a szép Olimpiát, és a terem
forgatagába vetette magát vele. Mindig úgy hitte, hogy
jól táncol, ám az a hihetetlen pontosság, amellyel
Olimpia a tánc ütemét tartotta, s amely miatt ő el-elté-
vesztette a lépést, hamarosan rádöbbentette, mennyire
híján van a ritmusérzéknek. Mindazonáltal esze ágában
sem volt más n őkkel táncolni, azokat pedig, akik Olim-
piát felkérték, meg tudta volna fojtani. De Olimpiát
csupán két ízben kérték fel; csodálkozva látta, hogy
petrezselymet árul, így hát újra meg újra ő kérte fel.
Bizony, ha a szép Olimpián kívül egyébre is van
szeme Nathanaelnek, elkerülhetetlen lett volna az
Összezördülés; a fiatalemberek köreiben itt is, ott is
felhangzó félhangos, alig leplezett kuncogást ugyanis
félreérthetetlenül a szép Olimpia váltotta ki, akire
valamely ismeretlen oknál fogva furcsán kíváncsiskodó
pillantások szegez ődtek.
A tánc és a b őven benyakalt bor hevében Nathanael
levetkőzte minden szokásos félszegségét. Ott ült Olim-
pia mellett, keze a kezében, és t űzben égve, átszellemül-
ten a szerelmét ecsetelte; összevissza szavait ő maga sem
értette, nemhogy Olimpia. Azazhogy Olimpia talán
139
 mégis; hisz csak nézett-nézett a szemébe, és nem fogyott
ki a sóhaj okból:
—ó, ó, ó!...
Nathanael meg imigyen válaszolt a sóhaj okra:
—Te csodálatos, te mennyei n ő !... Szerelem menny-
országának reménysugara, te!... Egész létem ott remeg
a te mélységes lelked tükrén...
S még mondott más efféléket, ám Olimpia válasza
mindegyre csak sóhaj tozás volt:
—ó, ó, ó!...
Spalanzani professzor elsétált néhányszor a boldog
pár el ő tt, és valami furcsán elégedett mosollyal nézett
rájuk újra meg újra. Jóllehet egészen más világban járt
Nathanael, egyszerre mégiscsak felt ű nt neki, milyen
sötét lett ideát, Spalanzani professzornál; körülnézett,
és nem kis megrökönyödésére azt látta, hogy a kiürült
táncteremben épp a két utolsó gyertya készül kihunyni.
A muzsikának, táncnak vége volt rég.
— Válni kell, jaj, válni kell! — kiáltotta vadul és
kétségbeesetten, megcsókolta Olimpia kezét, majd a
szájához hajolt; jéghideg ajak simult az ő tüzes két
ajkához... Olimpia fagyos kezének érintése megborzon-
gatta; egy pillanatra a halott menyasszony regéje ötlött
fel benne, Olimpia azonban szorosan magához húzta, s
csók közben mintha már eleven melegség járta volna át
az ajkait...
Spalanzani professzor sétált keresztül az üres termen,
kimért léptei kongva visszhangzottak, az alakját körül-
remegő árnyak ijeszt ő vé, kísértetiessé tették.
—Szeretsz?... Szeretsz engem, Olimpia?... Csak erre
válaszolj!... Szeretsz? — susogta Nathanael, de Olimpia
felállt, váltig sóhajtozva:
—ó, ó, ó...
—Szerelmem tündökl ő , csodálatos vezércsillaga! —
lelkendezett Nathanael. — Azért gyúltál ki, hogy elosz-
140
lesd bennem a sötétséget, hogy mindörökké világít
nokem!
Ó, ó, ó!... —felelte Olimpia, s megindult, Nathanael
tioltia, a professzor el ő tt megálltak.
On rendkívül élénken társalgott a leányommal —
mondta Spalanzani mosolyogva. — Nos hát, kedves
Kit hanael úr, ha ön kedvét leli a csevegésben ezzel a
Inakfla leánnyal, tartom szerencsémnek a további látoga-
Sajt.
Szívében felragyogó, mennyei boldogsággal vett bú-
t Nathanael. A következ ő napokban másról sem
t a szó, mint Spalanzani estélyér ől. A professzor
a tett meg mindent a makulátlan pompa érdekében,
ókamesterek a legkülönfélébb balesetekr ől és fur-
aságokról számoltak be, kivált a hullamerev, néma
limpiára járt rá a rúd. Azt rebesgették, hogy küls őre
cp ugyan, de buta, mint a föld, s úgymond, ez az oka
batinak, hogy Spalanzani oly sokáig rejtegette. Nathanael
nem minden bosszúság nélkül hallgatta mindezt, ám
nem szólt egy szót sem. Ugyan, mit ér, gondolta, ha
hebizonyítja ezeknek a fickóknak, hogy ők az ostobák,
tk ezért képtelenek felismerni Olimpiában a csodálatos
lelki mélységet?
— Ha meg nem sértelek, testvér — fordult hozzá egyik
p Siegmund —, ha meg nem sértelek, mondd már meg:
kos fiú létedre hogyan bolondulhattál bele abba a
aszképű be, abba a fabábuba?
Nathanael már-már felfortyant, de észbe kapott, s azt
ondta:
— Inkább te mondd meg, Siegmund: hogyan lehet az,
gy a te minden szépre oly fogékony pillantásod,
váncsi tekinteted elsiklott Olimpia mennyei bája fö-
tt? No, persze annyi baj legyen: így legalább, hál'
tennek, nem vagy a vetélytársam; ha az volnál, vala-
elyikünknek pusztulnia kéne.
Siegmund átlátta, hányadán áll a barátjával, így hát
141
 megért ő en bólogatott, s kijelentette, hogy medd ő
den vita, ha szerelemr ő l van szó, majd így folytatta:
— Az azért mégis furcsa, hogy sokan meglehet
egyformán vélekednek Olimpiáról. Ne vedd z ► k
testvér, de valami különös merevséget, lélektelens‘
látunk benne. A termete szabályos, az arca is, se
kétség. Szépnek lehetne mondaní, ha a tekintete fi
volna olyan élettelen; az ember úgy érzi: néz, de n
lát. A járása is furcsán szaggatott, mintha min
mozdulatát óram ű irányítaná. Játékában, énekéhe
valami éneklő masina kellemetlenül pontos, lélek tele
ütemét lehetett érezni, s a tánca is ilyen volt. Mink
nagyon elijesztett magától ez az Olimpia, messzi'r
elkerültük, úgy éreztük, mintha életszer ű viselkedéss•
mögött titok lappangana.
Nathanael nem hagyta, hogy úrrá legyen rajta e
Siegmund szavai nyomán rátör ő szorongás; erő t vett
rossz érzésén, s nagy komolyan csak ennyit mondot I :
— Nem csoda, ha ti, hideg és prózai lények, idegen.
kedtek Olimpiától. Csakis költ ő i léleknek nyílik meg
vele rokon másik lélek!... Csakis énnekem szólt szerek
mes pillantása, mely beragyogta szívemet-elmémet, és
csak Olimpia szerelmében találom meg újra önmaga ,
mat.Tinekylvá tszi,hognemfc
összevissza, mint a többiek, az üresfej űek. Keveset szól,
az igaz; de az a néhány szó kulcsa az ő szeretettel telt
világának, az örökléttel mért lelki élet magasabb rendfi
lényegének. De minek is beszélek, úgysem értitek tl
mindezt!
— Az Isten óvjon t ő le, testvér — mondta Siegmund
nagyon gyengéden, szinte fájdelommal —, de attól tar•
tok, hogy rossz útra tévedtél. Számíthatsz rám, ha már
minden... Nem, hadd ne mondjak többet!...
Nathanael most érezte csak meg, hogy a hideg es
prózai Siegmund jót akar neki; meghatottan viszonoli3
kezének szorítását.
142
sem tudta már, hogy Clara, a nemrég még úgy
tt Clara a világon van, anyja és Lothar már
sem jutottak. Olimpiáé volt mindenestül, na-
órákig elüldögélt nála, és szerelmér ől, fellobbanó
szenvérő l, lelki összetartozásukról áradozott,
la nagy áhítattal leste minden szavát. íróasztal-
legmélyéig kotorva Nathanael mindent el ősze-
amit valaha is írt. Újabb és újabb versekkel,
iákkal, látomásokkal, regényekkel, elbeszélések-
lított be nap mint nap, rajongó szonetteket,
kat, canzonékat hozott, s órákon át olvasta őket
iának egymás után, fáradhatatlanul. Ilyen remek
tósága még sohasem volt, annyi bizonyos. Olim-
nem horgolt, nem kötögetett, nem bámuldozott ki
akon, nem etetett kismadarat, nem játszadozott
el vagy házicicával, nem babrált papírdarabkát
más egyebet, nem leplezte ásítását halk, er őltetett
téssel; nem és nem, ő órákon át mereven és
atosan farkasszemet nézett kedvesével, minden
elő dés, egyetlen moccanás nélkül, és egyre tüze-
, egyre elevenebb lett a pillantása. Csak akkor
It meg, amikor látogatása végén Nathanael
égcsókolta a kezét, vagy az ajkát is netán.
Ó, ó, ó... — sóhajtotta, majd hozzátette: — Jó éjt,
vesem!
Te csodálatos, te mély lélek! — jajdult fel Natha-
1, amikor hazaért. — Csak te, egyedül csak te értesz
engem igazán!
leborzongott a gyönyör űségbe, midő n arra gon-
mely csodás összhang nyilvánul meg mindennap
bben kettejük között; hisz úgy érezte, hogy Olim-
a szívébő l beszél, amikor a m űveiről, a költői
ctségérő l nyilatkozik, s ő t mintha a hangja maga is az
ezívébő l szólna. S ebben lehetett is valami, minthogy a
r idézetteken kívül Olimpia soha egyetlen szót sem
It. De még ha világos és józan pillanatokban, példa-
143
nak okáért reggel, közvetlenül ébredés után, olykor
belátta is, hogy Olimpia tökéletesen passzív és szótlan,
mindjárt így okoskodott:
„Mit nekem szavak... Szavak!... Mennyei szemének
pillantása többet mond mindennél, amit emberi beszéd
kifejezhet. Hát megbékélhet-e egyáltalán egy ilyen égi
gyermek a földhözragadt kényszerek szorításával?"
Spalanzani professzornak látnivalóan kedvére volt a
leánya és Nathanael közti vonzalom; számos egyértelm ű
jellel adta a tetszését Nathanael tudtára, s amikor
Nathanael végre megkockáztatott egy-egy bizonytalan
célzást az Olimpiával létesítend ő kapcsolatra vonatko-
zólag, a professzor sugárzó mosollyal azt mondta, hogy
teljességgel a leányára fogja bízni a választást. Natha-
nael fölbátorodott, és égő vágyakozással szívében elha-
tározta, hogy mindjárt másnap Olimpia lábai elé borul,
s megkéri, hogy kertelés nélkül, egyértelm ű szavakba
öntve mondja ki azt, amit tündökl ő , szerelmes pillantása
már úgyis rég elárult: az övé akar lenni mindörökre.
Keresni kezdett egy gyűrűt, melyet búcsúzáskor az
anyjától kapott; az volt a szándéka, hogy odaadása és
most csírázó, virágba boruló életük jelképéül Olimpiá-
nak ajándékozza. Keresés közben Clara és Lotha
levelei kerültek a keze ügyébe, de közömbösen félresö-
pörte őket. A gyűrűt meglelte, zsebre vágta, és rohant
Olimpiához.
De már a lépcsőházban, az el őtérben furcsa zajok
ütötték meg a fülét. Dobbanás... csörömpölés... zuha-
nás... ajtódöngetés, közben pedig káromkodás, szitko-
zódás.
—Engedd el... engedd el, te aljas... te elvetemült!...
Ezért tettem rá az életemet, mindenemet?...
—Hohó, hohó!... Nem így szólt az alku... én, én
csináltam a szemét!...
—Én meg az óram űvet!...
144
—De nagyra vagy vele, te ostobal... Együgy ű órásem-
ber...
—Pusztulj, sátán... ki innét!...
—Bábos!
—Ördögfajzat!
—Megállj!
—Hordd el magad!
—Ereszd!
...Spalanzani és az iszonytató Coppelius bömböl ő
hangja feleselt egymással ily eszeveszettül. Nathanael
berohant, a szívében homályos rettenet. Egy n őforma
lényt szorongattak: a professzor a hóna alatt, az olasz
Spalanzani a lábánál, és ide-oda rángatták, mindketten
tomboló dühvel bizonygatván a jussukat. Halálra váltan
hőkölt vissza Nathanael, amikor a n őforma lényben
Olimpiára ismert; vad elszántság lobbant a szívében, s
már-már nekirontott a két dühöng őnek, hogy kiszaba-
dítsa a kedvesét, ám Coppola hirtelen fordult egyet,
roppant er ővel kitépte a professzor kezéb ől a nőalakot,
és rémiszt ő csapást mért vele Spalanzanira, úgyhogy ez
megtántorodott, és hanyatt zuhant az üvegedényekkel,
retortákkal, palackokkal, kémcsövekkel teli asztalra;
nagy csörömpöléssel ezernyi apró szilánkra tört minden.
Coppola a vállára kapta a n őalakot, és hátborzongató
vihogással kicsörtetett vele; lefelé futtában fahangúan
kopogott-zörömbölt végig a lépcs ő fokain Olimpia eset-
lenül fityegő két lába... Nathanael moccanni sem bírt...
Nagyon is jól látta, hogy Olimpia holtsápadt viaszképe
közepén szem helyett két fekete lyuk tátong: Olimpia
élettelen báb volt. Spalanzani a padlón vonaglott, fejét,
mellkasát, karját üvegcserepek szabdalták összevissza,
sebei megannyi szök őkútként lövellték a vért. De össze-
szedte minden erejét, s megszólalt:
—Utána... utána... miért késlekedsz?... Coppelius...
Coppelius elrabolta a legjobb automatámat... Húsz
esztendeig dolgoztam rajta... Ráment az egész életem...
145
 Az óramű ... a beszéde... a járása: az enyém... A sz.+
mét... a szemét t ő led lopta az az... átkozott... nyom»
rult! Fuss utána... hozd vissza Olimpiát... nesze, itt
szemed!...
Ekkor vette csak észre Nathanael, hogy a padlór
véres szempár mered rá. Spalanzani sértetlen kezével
felmarkolta a két szemgolyót, és a mellének hajította
Tüzes karmokkal hasított Nathanaelbe az őrület,
agyába fúrta magát, cafattá tépte a gondolatait...
—Huj, huj, huj !... Tű zkoszorú... t űzkoszorú! Tűzko.
szorú, fordulj... vígan... vígan! Fababám, hej, fordulj,
szép fababám!... — rikkantotta, azzal a professzort"
vetette magát, a torkának esett. Rohamában meg in
fojtotta volna, ha a lármára becs ődülő emberek el nem
választják t ő le, és ily módon meg nem mentik Spalan-
zani életét. A professzort mindjárt els ősegélyben része-
sítették; eközben Siegmund, bármily er ős volt is, nem
bírt őrjöngő barátjával.
—Fordulj, fababám! — ordítozott Nathanael eszel ő-
sen, s két ököllel csapkodott maga körül. Végül többek
egyesült erejével mégiscsak sikerült őt legyűrni; a földre
kényszerítették, megkötözték. Szavai borzalmas, állati
üvöltésbe fúltak. Eszeveszett tombolása nem sz űnt az
úton sem, amíg a tébolydába vitték...
Nyájas olvasó! Miel ő tt tovább mesélem, mi történt a
szerencsétlen Nathanaellel ezután, hadd nyugtassalak
meg — feltéve, hogy érdekel Spalanzani, az ügyes ezer-
mester és automata-szerkeszt ő sorsa —, hogy a profesz-
szor sebei tökéletesen begyógyultak. Az egyetemet
azonban kénytelen volt otthagyni, mivel Nathanael
históriája nagy felt ű nést keltett; azt pedig mindenki
teljességgel megengedhetetlen csalásnak tekintette,
hogy a tisztességes teadélutánokra (melyeken Olimpia
nagy sikert aratott) fabábut csempészett be. S őt a
jogászok szerint annál is inkább elítélend ő , fondorlatos
csalásról volt itt szó, mivel a köz ellen irányult, és oly
146
sen volt kifundálva, hogy (egészen okos diákok
telével) senki sem vett észre semmit, hiába bizony-
a most ki-ki nagy bölcsen, hogy ez is gyanús volt
meg az is. Az ilyenek voltaképp nem sokra mentek.
cn elképzelhet ő -e, hogy valaki csakugyan gyanús-
találja, hogy, mint az egyik elegáns teaivó megálla-
tta, Olimpia, fittyet hányva az illemre, többet tüsz-
gött, mint amennyit ásított? Ezen elegáns úr vélemé-
szerint az el ő bbire akkor került sor, amikor a rejtett
rkezet fölhúzta önmagát; hallható is volt közben
i csikorgás stb. A költészet- és szónoklattan tanára
csipet burnótot szippantott, majd becsukta a szelen-
1, krákogott, és ünnepélyesen kijelentette:
— Mélyen tisztelt uraim és hölgyeim! Hát nem veszik
e, hogy hol van az eb elhantolva? Hisz ez az egész
allegória... egy végigvitt metafora! Ugye, értik?...
lenti sat!1
)k nagyméltóságú úr azonban mégsem nyugodott
g; ez az automata-história mély nyomot hagyott
ükben, és utálatos gyanakvás kapott lábra minden-
emberi lényekkel szemben. A teljes bizonyosság
véért, hogy nem fabábut szeret, több szerelmes ifjú
követelte a kedvesét ő l, hogy énekeljen és táncoljon
mit összevissza ütemben; hogy miközben fölolvas-
neki, csak kössön és kössön, dédelgesse a mopszli-
, és a többi: mindenekel ő tt pedig azt, hogy ne csak
gyeljen, hanem olykor mondjon is valamit, méghozzá
ulr,y , hogy amit mond, valódi gondolkodásra, érzel-
mekre valljon. Sokak szerelme ett ől még szilárdabb és
meghittebb is lett, mások ellenben szép csöndben szakí-
tot tak egymással. ,Sosem lehet biztosat tudni" — mon-
dogatta ez is, az is. A teadélutánokon hihetetlenül sok
volt az ásítozás, tüsszenteni viszont soha senki nem
tüsszentett, nehogy gyanúba keveredjék...
Az okosnak ennyi is elég! (Szóból ért az okos!) Latin közmondás.
147
 Spalanzani tehát, mint mondottam, kénytelen volt
szedni a sátorfáját, hogy elkerülje az emberi társada-
lomba csalárdul becsempészett automata ügyében foly-
tatandó bű nügyi vizsgálatot. Coppolának is nyoma ve-
szett.
...Nathanael úgy tért magához, mint aki nehéz, nyo-
masztó álomból ébred; kinyitotta a szemét, és leírhatat-
lan gyönyörű ség, mennyei langymeleg áradt szét benne.
Az atyai házban volt, a szobájában feküdt az ágyban,
Clara arca hajolt föléje, valamivel arrább ott állt az
anyja és Lothar.
- Végre-valahára, drága Nathanaelem... végre fel-
gyógyultál a súlyos betegségb ől... Végre megint az
enyém vagy! - örvendezett Clara tiszta szívb ől, és
átölelte Nathanaelt. A meghatottság és rajongás forró,
kristálytiszta könnyeket sajtolt ki Nathanael szeméb ől.
- Clara... egyetlen Clarám! - jajdult föl. Ekkor
Siegmund nyitott be, a jó barát, aki h űen kitartott
Nathanael mellett a bajban. Nathanael a kezét nyújtotta
felé:
- Mégsem hagytál el tehát, h űséges testvérem!
Az ő rületnek nyoma sem volt már, s anyjának,
kedvesének, barátjának gondos ápolása hamarosan
talpra állította Nathanaelt. Id őközben a szerencse is
rámosolygott a családra; meghalt ugyanis egy vén, fukar
nagybácsi, aki után senki semmit sem remélt, pedig lám,
csinos összeget hagyott rájuk, s hozzá egy kies fekvés ő
kicsiny birtokot, nem messze a várostól. Elhatározták,
hogy kiköltöznek mind: Nathanael anyja, Nathanael az.
ő Clarájával, akit feleségül szándékozott immáron ven-
ni, és Lothar. Nathanael szelídebb, gyermekibb lett,
mint valaha volt, s csak most tárult föl el őtte igazán
Clara mennyeien tiszta, csodálatos lelke. Senki nem tett
neki a legtávolabbról sem célzást a történtekre. Natha-
nael hozta szóba a dolgot, amikor Siegmund búcsút vett
tőle:
148
Istenemre, testvér, rossz útra tévedtem, de egy
al még idejében visszavezérelt az üdvözülés útjá-
t... Clara volt ez az angyal!...
Siegmund nem engedte tovább beszélni, nehogy
ntó emlékek lángoljanak fel Nathanaelben.
A négy boldog ember már a birtokra készül ődött.
gyík nap déltájt a városban jártak. Bevásárlásból
tek, a tanácsház magas tornya roppant árnyékot
tett a piactérre.
- Mi lenne - indítványozta Clara -, ha még egyszer
)Ijára fölmennénk, s kigyönyörködnénk magunkat a
eszi hegyekben?
Elhatározását tett követte. Nathanaellel kettesben
kivágtak a toronynak; Nathanael anyja a cseléddel
tt hazament, Lothar pedig, nem lévén ínyére a
sőmászás, kijelentette, hogy lent várja meg őket.
már ott is állt karöltve a két szerelmes, fent, a torony
gfelső erkélyén, tekintetük a párálló erd őkön kalando-
tt, melyek mögül úgy emelkedett ki a kékl ő hegység,
mint valami óriásváros.
Nézd csak azt a furcsa kis szürke bokrot! Szakasz-
tolt (igy fest, mintha közeledne felénk! - mondta Clara.
Nathanael gépiesen a zsebébe nyúlt, a kezébe akadt
Coppola messzelátója; oldalvást fordulva belepillan-
Inti ... Clara állt a lencse előtt... Ekkor görcsös vonaglás
luh)tt végig az erein... holtsápadtan meredt Clarára,
lui felen felizzott a szeme, lángot lövellt, vérben forgott;
Irzalmas üvöltés szakadt föl bel őle, mint valami űzött
dból, majd szökdécselni kezdett, hátborzongató ka-
jt hallatott, és felvonított:
- Fordulj, fababám... fordulj, fababám!... - Azzal
ő nek erejével megragadta Clarát, és megpróbálta
lökni, de kétségbeesett halálfélelmében Clara köröm-
tk adtáig kapaszkodott a korlátba.
Amikor Lothar meghallotta az őrjöngő Nathanael
öltését s mindjárt utána Clara rémült sikolyát, ször-
149
nyű balsejtelem suhant át a szívén, rohanvást nekivágott Szétzúzott fejjel feküdt a kövezeten, Coppeliust el-
a lépcsőknek. A második lépcs őforduló ajtaja zárva, yelte a tömeg.
Clara sikoltozása egyre hangosabb... Düht ől és aggoda- ...Sok-sok esztend ő múltán valaki állítólag látta Cla-
lomtól eszeveszetten ugrik neki az ajtónak, végre sikerül messzi vidéken, amint egy csinos udvarház kapuja
felfeszítenie... Most azonban mintha gyöngülne Clara t üldögél, nyájas férj oldalán, kéz a kézben, el őttük
jajgatása: t vidám fiúcska játszadozik. Eszerint mégiscsak meg-
—Segítség... hamar... ide... — hallatszik, de már el is lte hát Clara azt a nyugodt családi boldogságot, amely
nyelik hangocskáj át a tágas terek. derű s, életvidám természetéhez illett, s amelyet a
—Vége!... Megölte az az őrült! — kiált fel Lothar. Az omlott lelkű Nathanaelt ől sohasem kaphatott volna
erkélyre nyíló ajtó is zárva... A kétségbeesés mérhetet- eg.
len erőt ad neki, kifordítja sarkaiból az ajtót. Jóságos
Úristen... Clarát fölkapja az őrjöngő Nathanael... Clara
az erkélyről a mélység fölé lendül... fél kézzel még
sikerül megragadnia a vasrácsot... Lothar villámsebesen
odaugrik, és húgát megfogni, az erkélyre berántani, s
ököllel a dühöngő Nathanael arcába sújtani egy és
ugyanazon pillanat m űve: Nathanael megtántorodik, a
préda oda van.
Lothar, karján alélt húgával, lerohant a lépcs őn,
Clara megmenekült... Nathanael maga maradt az erké-
lyen, tovább tombolt és szökdécselt, és azt kiáltozta:
—Tűzkoszorú, fordulj !... T űzkoszorú, fordulj!
Összeszaladtak az emberek a szörny ű üvöltözésre;
fejjel kimagaslott közülük az óriási termet ű Coppeliux
ügyvéd, aki az imént érkezett a városba, és szilárd
léptekkel egyenesen a piactérre sietett. Többen épp a
toronyba készültek, hogy lefogják az őrjöngőt, ám
Coppelius fölkacagott:
—Hahaha! Várjatok csak, mindjárt lejön ő magától
is, ni! — rikkantotta, s a többiekhez hasonlóan ő is a
magasba emelte a tekintetét.
Nathanael egyszeriben megmerevedett, mint akibe
görcs állt, áthajolt a korláton, s ahogy észrevette Coppe-
liust, felüvöltött:
—Hej!... Szép szemek van... szép szemecske!... — S
ezzel levetette magát a mélybe...

150