P. 1
Frederik Pohl_Reklámhadjárat

Frederik Pohl_Reklámhadjárat

|Views: 84|Likes:
Published by cezoltan

More info:

Published by: cezoltan on Feb 01, 2011
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as PDF, TXT or read online from Scribd
See more
See less

11/23/2012

pdf

text

original

FREDERIK POHL REKLÁMHADJÁRAT

MÖBIUS 2001

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Frederik Pohl: The Merchants’ War Orbit Books Copyright © 1984 by Frederik PohI Fordította: Pék Zoltán Borító: Asztalos András Szerzőéletrajz és bibliográfia: Zsoldos Endre Hungarian translation © 2000 Pék Zoltán ISBN 963-9229-06-7 ISSN 1219-9036 N&N Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Németh Attila Szerkesztő: Csillag István Tördelés: Szegedi Gábor Borítóterv: Szigeti Sándor Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt. Felelős Vezető: György Géza vezérigazgató

- Elsa Dyckman Hoeniger - csattantam fel, vízumkérő lapjáról olvasva a nevet -, maga csaló! Csontos álla leesett a döbbenettől. Nagy szemébe könnyek szöktek. - A dossziéja szerint tisztes fogyasztói háttérből érkezett. Gyermekként a Fiatal Reklámszövegírók Szervezetének tagja. Kitűnő iskoláztatás, G. Washington Hill Egyetem, New Haven. Felelősségteljes állás az egyik legnagyobb hitelkártyás ékszerkereskedő láncolat ügyfélszolgálatán... és, mint látom, az élettartam-visszatérítési hányados kevesebb, mint az egy százalék egy tizede, amiért személyi kartonjába bekerült a "kiváló" besorolás! És maga mégis mindennek hátat fordított. Megtagadta a rendszert, amely szülte magát, és disszidált erre a kereskedelemtől elhagyott, puszta világra! - Félrevezettek - nyöszörögte könnyek özönében. - Hát persze, hogy félrevezették - mordultam rá -, de kellett volna legyen magában annyi társadalmi tisztesség, hogy ezt ne engedje megtörténni! - Ó, kérem! Én... én megteszek bármit! Csak hadd mehessek haza!

Johnnak és Davidnek valamint Ann-nek, Karennek, Frednek és Kathynek soha el nem múló szeretettel Miért szatírát írok? Kérdezd inkább: hogyan ne azt írjak? (Juvenalis) Tennison Tarb I. A nő egy volt a balekok közül. Szánalmasan igyekezett kicsinosítani magát az interjúra. Csak az időt pocsékolta. Sárgás, beteges kinézetű, apró személy volt, ajkát nyalogatva nézett Szét az irodámban. A tárgyalóiroda falait nem véletlenül takarják teljes D-k, márkás termékeket reklámozó, teljes mozgású poszterek. - Ejha - sóhajtott -, mit nem adnék egy pohárka jó Öreg Legkávébbért! Őszinte zavarodottságról árulkodó legőszintétlenebb pillantásommal válaszoltam. Ráböktem a dosszié kijelzőjére: - Ez különös. Itt az áll, hogy maga a Legkávébb szokásformáló és egészségromboló hatásaival riogatta a vénuszbelieket. - Meg tudom magyarázni, Mr. Tarb! - Aztán ott van az, ami a vízumkérelmén szerepel. - Megcsóváltam a fejem. - Ez valóban így van? "A Föld bolygó a velejéig rothadt, meggyalázták az erkölcstelen reklámkampányok, lakói jámbor álla tok, akiket a telhetetlen reklámügynökségek birtokolnak"? Elállt a lélegzete. - Hogyan szerezte meg? Azt mondták, a vízumdokumentumok titkosak! Közömbösen vállalt vontam. - Muszáj volt ezt mondanom - siránkozott. - Az ember vagy megtagadja a reklámot, vagy nem engedik be. Felöltöttem nyájas arcomat: hetvenöt százalék "szeretnék önnek segíteni", huszonöt százalék "de maga igazán undorító". Az egész műsor már a vérembe ivódott. Négyéves vénuszi tartózkodásom során jóformán hetente találkoztam ilyen szerencsétlenekkel, de a megszokástól még egy csöppet sem váltak vonzóvá. - Tudom, súlyos hibát követtem el, Mr. Tarb - vinnyogott őszinteségtől csöpögő hangon, két szeme kitágult lesoványodott arcában. Ami az őszinteséget illeti, az hamis volt, bár jól megjátszott. A szemekből azonban rettegés sugárzott. A rettegés valódiságához pedig nem fért kétség, mivel láthatóan esze ágában sem volt immár a Vénuszon maradni. Az elkeseredettek mindig megismerszenek. A soványság adja a tippet. Az orvosok úgy nevezték el: "anorexia ignatua". Ez történik, amikor egy tisztességes, jó nevelést kapott földi fogyasztó napról napra a vénuszi boltokat járja, és nem tudja eldönteni, mit vegyen vacsorára, mivel a márkanév-reklámok bölcs és hasznos tanácsai nélkül nem boldogul. - Szóval kérem, könyörgök... nem kaphatnék egy visszaút-vízumot? - fejezte be egy mosollyal, me lyet, gondolom, ő igen takaros mentegetőző mosolynak hitt. Fowler Schocken hologramjára kacsintottam a falon. Normális esetben úgy tíz percre magára hagytam volna valami ürüggyel, hadd főjön a szobában a reklámokkal. Ösztönöm azonban azt súgta, most nincs szükség további puhításra, mellesleg pedig a bizsergés a mandulámban emlékeztetett, hogy nem Csupán ehhez a szerencsétlenhez beszélek. Most jött a kalapács; a jófú-felvonás véget ért. - Elsa Dyckman Hoeniger - csattantam fel, vízumkérő lapjáról olvasva a nevet -, maga csaló! Csontos álla leesett a döbbenettől. Nagy szemébe könnyek szöktek. - A dossziéja szerint tisztes fogyasztói háttérből érkezett. Gyermekként a Fiatal Reklámszövegírók Szervezetének tagja. Kitűnő iskoláztatás, G. Washington Hill Egyetem, New Haven. Felelősségteljes állás az egyik legnagyobb hitel kártyás ékszerkereskedő láncolat ügyfélszolgálatán... és, mint látom, az élettartam-visszatérítési hányados kevesebb, mint az egy százalék egy tizede, amiért személyi kartonjába bekerült a "kiváló" besorolás! És maga mégis mindennek hátat fordított. Megtagadta a rendszert, amely szülte magát, és disszidált erre a kereskedelemtől elhagyott, puszta világra! - Félrevezettek - nyöszörögte könnyek özönében.

- Hát persze, hogy félrevezették - mordultam rá -, de kellett volna legyen magában annyi társadalmi tisztesség, hogy ezt ne engedje megtörténni! - Ó, kérem! Én... én megteszek bármit! Csak hadd mehessek haza! Elérkezett az igazság pillanata. Egy darabig szótlanul az ajkamat biggyesztettem. - Bármit - ismételtem aztán, mintha sosem hallottam volna még ezt a szót egy bemajrézott köpö nyegforgatótól. Hagytam, hadd bőgje ki magát; Ő közben félve és elkeseredetten fürkészte az arcomat. Amikor a remény első szikrája fellobbant, bedobtam a horgot. - Esetleg lenne egy mód - kezdtem. Aztán elhallgattam. - Igen, igen! Kérem! Úgy csináltam, mintha még egyszer áttanulmányoznám a dossziéját az elejétől a végéig. - Nem most azonnal - intettem óva végül. - Természetesen - lihegte buzgón. - Várok... heteket is, ha kell! Gúnyosan felnevettem. - Heteket, mi? - Megcsóváltam a fejem. - Elsa, szerintem ezt maga sem gondolja komolyan. Amit tett, nem lehet jóvátenni pár vacak hét... vagy akár hónap alatt. A maga hozzáállása nem kielégítő. Felejtse el, amit mondtam! Kérelem elutasítva. - Azzal pecsétet nyomtam a kérőlapjára, és vissza- ad tam neki. Elutasítva, világított rajta nagy vörös betűkkel. Hátradőlve vártam a befejezést. Úgy történt, ahogy mindig. Először a sokk. Azután a dühtől égő te kintet. Majd lassan felállt, és vakon kibotorkált az irodából. A forgatókönyv sosem változott, én pedig igazán jól alakítottam a szerepemet. Amint az ajtó becsukódott, Fowler Schocken képére vigyorogtam. - Milyen volt? A kép eltűnt. A helyéről Micui Ku nevetett vissza rám. - Első osztályú, Tenny - felelte. - Gyere le, ünnepeljünk! Helyes válasz. Csupán annyi időre kukkantottam be az élelemkiadóba, hogy felkapjak valami ünneplés-segítőt. Amikor a Courtenay Központban a földi követség épült - pontosabb lenne úgy mondani: amikor ás ták -, helyi munkaerőt kellett használni. Ezt követelte az egyezmény. Másrészt viszont az omlékony, pirítóssá sült vénuszi kőben könnyű ásni. Így az első diplomaták beköltözésekor a tengerészgyalogos testőrök egy éven át kettős feladatot láttak el. Négy órán át fess egyenruhában a követség zsilipje előtt strázsáltak; majd a másik négy órában a követség alatti részt mélyítették tovább, ahol a Hadita nács-Terem került berendezésre. A vénusziaknak sejtelmük sem volt róla, noha a munkaidő alatt a követség nagy részében nyüzsögtek a vénuszi munkások; a diplomatáknak fenntartott mellékhelyiségekbe nem léphettek be, a titkos átjáró pedig az utolsó ilyen fülkéből nyílt abba a helyiségbe, amelyik el sősorban Micui Ku kulturális attasé nem kulturális aktáinak raktáraként szolgált. Amikor kifulladva, egy tálcával (rajta egy üveg valódi Félteke whisky és jég) zsonglőrködve megér keztem, Micui a balek nő adatait rendezgette a fájljában. Fölemelt kézzel jelezte, ne zavarjam, s egy székre bökött; én kevertem két italt, és jó hangulatban várakoztam. Micui Ku rezes hölgy - kezdve bőrével, mely krémszerű, keleti árnyalat, azonkívül rezes a beszéde és a viselkedése. Épp az ilyen típusra bukom. Haja az a megdöbbentően fekete, keleti haj, a szeme kék. Olyan magas, mint én, bár sokkal jobb felépítésű. Egészében véve (és én mindig igyekeztem így "venni") a legcsinosabb ügynökfelhajtó volt, aki valaha is megfordult a követségen. - Bárcsak ne kéne hazautaznom! - dobtam fel a labdát, amikor úgy láttam, szünetet tart. - Igen, Tenny - felelte szórakozottan, és az italáért nyúlt. - Tényleg nagy kár. - Te is cserélhetnél - pedzegettem (nem először), de válaszra sem méltatott. Nem is számítottam rá. Esze ágában sem volt megtenni, és tudtam is, miért. Micui csupán tizennyolc hónapja érkezett a Vénuszra, márpedig az ember legalább háromévnyi kemény szolgálat után kapja meg ügynökségétől a szükséges pontokat. Aki gyorsan visszatér, még az utazási költségét sem keresi meg. Más utat pró báltam: - Szerinted át tudod állítani? - A nőt? A balekot? Istenem, persze! - mondta gőgösen. - A belső kamerán figyeltem, ahogy távo zott a követségről. Valósággal dúlt-fúlt. Minden barátjának elmondja majd, hogy a Föld még rohad tabb, mint azt disszidálásakor gondolta. Aztán a dolog elkezdi rágni. Adok neki pár napot, majd behívatom... mondjuk... igen, kiegyenlíteni egy földi hiteltartozást. Aztán leadom neki a dumát. Át fog állni. Hátradőlve élveztem az italt. - Mondhatnál egy kicsit többet - unszoltam. Kék szeme csapdát szimatolva összeszűkült, de engedelmesen így szólt: - Jó munkát végeztél vele, Tenny.

- Esetleg még ennél is többet - nyakaskodtam. - Mondjuk, "Jó munkát végeztél a balekkal, Tenny, nem jövünk össze újra?" Hunyorgó szeme fölött megjelent egy igazi szemöldökránc... egy baljós példány. - A pokolba, Tenny! Te meg én - nagyszerű volt, de vége. Én továbbszolgálok, te pedig visszarepülsz, és ennyi. Nem volt annyi eszem, hogy feladjam. - Egy hétig még itt vagyok - érveltem, mire tényleg kirobbant. - Fogd be, a fene egye meg! Hát befogtam. A fene meg tényleg megette. De főként Hay Lopezt - a személyzeti listán Jesus Maria Lopez -, aki ugyan nem volt olyan jóképű, mint én, vagy (reméltem) olyan jó az ágyban, de egy nagy előnnyel bírt velem szemben. Hay Lopez maradt, én menni készültem, Micui pedig már a hol napra gondolt. - Te aztán igazán el tudod rontani a dolgokat, Tenny - panaszkodott. A szemöldökránc megszilár dult. Amikor Micui a szemöldökét ráncolta, az embernek akarva sem kerülhette el a figyelmét. Még mi előtt ráncolt, amíg a vihar csak gyülekezett a horizonton, már látni lehetett a felhőket, két függőleges vonalat orra fölött, a ceruzavékonyságú szemöldökök között. Ez azt jelentette: Vigyázz! Vihar készül! Aztán a kék szernek megfagynak, és lecsap a villám... Vagy nem. Ezúttal nem. - Tenny - mondta, kicsit fölengedve -, van egy ötletem a balekkal. Véleményed szerint be tudnánk juttatni a vénuszi kémhálózatba? - Minek vesződni vele? - dörmögtem. A vénusziaknak még egy tisztes kémhálózathoz sem volt elég sütnivalójuk. Söpredék voltak. A Vénuszra emigrált idióta konzervativisták fele hat hónapon belül azt kívánta, bárcsak sose jött volna ide, és minden másodikuk nálunk kuncsorgott, engedjük vissza a Földre. Az én tisztem volt felvilágosítani őket, hogy ne is álmodjanak róla - követségi beosztásom: a konzuli szolgáltatások megbízott főnöke. Micui pedig kicsivel később felszedte őket, és ügynököt csinált belőlük. Az ő titulusa a "kulturális kapcsolatok aligazgatója" volt, de a legnagyobb kulturális kapcsolat, mely közte és a vénusziak között létrejött, az egy légikikötő csomagmegőrzőjében elhelyezett bomba volt, vagy egy tűz egy raktárépületben. Előbb vagy utóbb a vénusziak ráébrednek majd, hogy nem vehetik fel a harcot egy negyvenmilliárd lakosú bolygóval, még ha azt tetemes távolság választja is el tőlük az űrben. Térden állva fogják magukat visszakönyörögni a virágzó, civilizált emberi közösségbe. Addig is Micui dolga volt megóvni őket az elkényelmesedéstől ott kint, a hidegben. Vagyis pontosabban - tekintve, hogy micsoda pokoli egy planéta az övék - a hőségben. Kémek? Nem kellett aggódnunk a vénuszi kérnek miatt! - ... Mi? - Most ébredtem rá, hogy Micui még mindig beszél. - Valamiben törik a fejüket, Tenny - mondta. - Amikor legutóbb Port Kathyben jártam, átkutatták a szobámat. - Felejtsd el! - jelentettem ki határozottan. - Figyelj! Mihez kezdjünk a maradék időmmel? Az orra fölötti ikerredő egy pillanatra megvillant, majd újra eltűnt. - Mi jár a fejedben? - Egy kis kiruccanás - ajánlottam. - A komp az SB-n várakozik, úgyhogy oda kell mennem a rabcsere miatt... gondoltam, esetleg velem tartanál... - Nahát, Tenny - mondta komolyan -, neked vannak a legrosszabb ötleteid! Miért akarnék oda menni? - Való igaz, hogy a Sarki Büntetőtelep nem szerepelt túl előkelő helyen a Vénusz turistacsalogató látványosságai között; nem mintha lett volna bármi említésre méltó ezen a listán, lévén a Vénusz olyan, amilyen. - Különben is, a komp utána idejön, és én nyakig leszek a munkában. Köszönöm, de nem. - Habozott. - Azért kár, hogy nem látod az igazi Vénuszt. - Az igazi Vénuszt? - Most rajtam volt a gúnyolódás sora. Ha az ember kitenné magát az igazi vé nuszi hőségnek, megolvadna a fogában a tömés; a hőmérséklet a városok közelében is még mindig borzasztóan magas, noha ott tekintélyes klímamódosítások történtek, a körülzárt területeken kívül pedig mérgező a légkör. Tudni akarják, milyen volt az "igazi" Vénusz? Kukkantsanak bele egy régimódi szénkemencébe, miután a tűz kialudt, de még túl forró ahhoz, hogy megérintsék! - Nem az eróziós vidékeket értettem - mondta gyorsan. - De mit szólsz az Orosz Dombokhoz? A Venyera űrszondát meg sem nézted, pedig alig egy óra út... mármint ha együtt akarnánk tölteni egy napot. - Nagyszerű! - Jobb szórakozást is el tudtam volna képzelni egy együtt töltött napon, de hajlandó voltam elfogadni bármiféle .ajánlatot. - Ma? - Jó ég, nem, Tenny, hol jár az eszed? Ez a nap számukra a Bolygógyász Napja. Minden szórakozóhely zárva van. - Akkor mikor? - erőltettem, mire csak vállat vont. Nem akartam találkozni még egyszer a ránccal, hát témát váltottam. - Mit fogsz ajánlani neki?

Meglepődött. - Kinek? Ja, a renegátra gondolsz. A szokásosat, gondolom. Öt évig nekem dolgozik ügynökként, aztán hazatelepítjük... persze csak abban az esetben, ha jó munkát végez. - Talán nem kéne olyan sokat kínálni. Jól megfigyeltem, az a nő elsőrendű anyag. Mi lenne, ha havonta egyszer adnál neki PX-előjogot, és kész? Ha csak egyszer bejut a boltba, és találkozik a jó öreg földi márkákkal, bármit megtesz majd, amit akarsz. Micui kiitta az italát, visszatette a poharat a tálcára, és közben igen furcsán nézett rám. - Tenny - mondta félig nevetve, félig a fejét csóválva -, hiányozni fogsz, ha elmész. Tudod, min gondolkodom néha, mondjuk, ha nem tudok elaludni azonnal? Arra gondolok, bizonyos szögből nézve talán nem éppen túl morális cselekedet tőlem, hogy hétköznapi polgárokból kémet és szabotőrt csinálok... - Na várjunk egy percet! - csattantam föl. Van néhány dolog, amivel az ember sosem tréfál. De ő csak feltartotta a kezét. - Aztán rád nézek - folytatta -, és azt látom, hogy bizonyos szögből nézve, hozzád viszonyítva én lényegében egy szent vagyok. Most hagyj magamra, hadd dolgozzam, rendben? Hát hagytam, s azon tűnődtem, vajon nyertem vagy vesztettem-e ezzel a kis eszmecserével. De legalább valami randevúfélében megállapodtunk, és volt ötletem, hogyan léphetnék tovább. A Bolygógyász Napja volt az egyik legrohadtabb vénuszi ünnep. A vén kurafi, Mitchell Courtenay halálának évfordulóján tartották. Természetesen a vénuszi hivatalsegédek és portások számára ez szabadnapot jelentett, így a saját lebegőmmel kellett mennem a második emeleti előcsarnokhoz. Onnét jó kilátás nyílt a követség előtt zajló "ünnepségre". A vénusziak alapállásban trogloditák, más szóval barlanglakók, más szóval, Hilsch-csövek ide vagy oda, még messze vannak attól, hogy a levegőjükben bűzölgő gázoktól megszabaduljanak. El kell ismernem, haladást értek el. Hőálló ruhában és légpalackkal az ember kimerészkedhet a szabadba, ha kedve tartja, legalábbis a külvárosokban - személy szerint nekem ritkán tartotta úgy a kedvem. Ám a levegő még ott is mérgező. Így aztán a vénusziak kiválasztották a bolygó repedezett, sziklás felszínén a legmeredekebb, legmélyebb völgyeket, és befedték őket. A tipikus vénuszi város hosszú, keskeny és tekergőző; Micui úgy hívja: "angolnafészek". De természetesen a tipikus vénuszi város közelébe sem jöhet egy igazi városnak. A legnagyobb is talán nyomorúságos százezer lakost, ha számlál, és azt is csak a nemzeti ünnepeiken, amikor elözönlik a turisták. Képzeljék el a csaló Mitch Courtenay ünnepét! Persze a vénusziak nem ismerik Mitch Courtenayről az igaz történetet, úgy, ahogy én. Nagy anyám apja Hamilton Harns volt, rangidős alelnök a Fowler Schocken és társainál, pontosan annál az ügynökségnél, amelyet Courtenay elárult és megbecstelenített. Kiskoromban a nagyi sokszor elmesélte, apja hogyan szúrta ki Courtenayben egyből a bajkeverőt - Courtenay még ki is rúgta őt és egy ma roknyi hűséges, üzletfélő tisztviselőt a San Diego-i fiókból, csak hogy fedezze bűneit. Persze a vénusziak ostobaságukban ezt az igazság és törvényesség győzelmeként könyvelik el. A követség a város fővonalán, az O’Shea Boulevard-on helyezkedik el, és persze, mint az ilyen napokon általában, a vénusziak kedvenc sportjuknak hódoltak: tüntettek. Táblák hirdették: Reklámokat ne! és feliratok harsogtak: Földlakók menjetek haza! A szokásos. Derültségemre feltűnt a reggeli nő, egy magas, vörös hajú és zöld szemű férfi kezéből kirántotta a transzparenst, és ide-oda masírozott a követség előtt, jelszavakat skandálva. Pontosan az ütemterv szerint. A balek láza emelkedik, amikor pedig elmúlik, gyenge lesz és kiszolgáltatott. Az előcsarnok kezdett megtelni a tizenegy órai eligazításra érkező rangidős állománnyal, és az elsőként érkezők egyike nem volt más, mint szobatársam és riválisom, Hay Lopez. Felpattantam, és segítettem neki kikötni a lebegőjét, mire gyanakodva méregetett. Hay meg én nem voltunk barátok. Egy dupla szobán osztoztunk; én birtokoltam a fölső hálóhelyet. Jó okunk volt nem kedvelni egymást. El tudtam képzelni, mit érezhetett a hosszú hónapok alatt, amikor Micuit és engem hallgatott a feje fölött. Igazából meg sem kellett erőltetnem a képzeletem, hiszen magam is megtapasztaltam, milyen alulról hallgatni a fönti eseményeket. Azonban megvolt a módja, miként lehetett elbánni Hay Lopezzal, ugyanis kartonján fekete jel szerepelt. Valami kihágást követett el, amikor ügynökségénél mint kezdő médiavezető szolgált. Ezért majd egy évre a hadsereghez szabadságolták, rezervációs küldetést teljesített: igyekezett Port Barrow eszkimóit civilizált szintre emelni. Nem tudtam, pontosan mi is volt a balhé. Viszont Hay nem tudta, hogy én nem tudom, így néhány megfontolt célzással sakkban tarthattam. Amúgy is szaladgált, akár a mérgezett egér, próbálta lemosni a szégyenfoltot, keményebben dolgozott, mint bárki a követségen. Nem szeretett volna még egy szolgálati körutat az Északi-sarkkörön túlra; a tengerjég és a tundra után ő volt köztünk az egyetlen, aki sosem panaszkodott a vénuszi klímára. - Hay - mondtam hát neki -, hiányozni fog ez a hely, amikor visszamegyek az ügynökséghez.

Erre megduplázódott a gyanakvás a szemében, mivel tudta, hogy ez színtiszta hazugság. Azt viszont nem tudta, miért mondom. - Nekünk is hiányozni fogsz, Tenny - viszonozta a hazugságot. - Tudod már, mi lesz a feladatod? Épp erre a nyitásra számítottam. - Azt hiszem, megpályázom a Személyzetit - füllentettem. - Ez természetes, szerinted nem? Hiszen először is az itteni teljesítményekről akarnak majd naprakész információt... Jé - tátottam el a számat, mintha csak most jutna eszembe -, mi ugyanannál az ügynökségnél vagyunk! Te, én meg Micui. Nos, rólatok aztán rengeteg mindent mesélhetek! Igazán csillagminősítésű munkát végeztek mindketten! Persze ha átgondolja, rá fog jönni, hogy pont a Személyzeti tenne az utolsó, amit megpályáznék vagy megkapnék -, lévén képzettségem Cikkírásra és Termelésre szól. De én csak annyit mondtam, hogy Hay keményen dolgozott, azt nem, hogy okos is; mielőtt ráébredt volna, mi történik, már kicsikar tam tőle az ígéretet, miszerint elmegy helyettem a Sarki Büntetőtelepre - "hogy belejöjj, hátha megkapod a feladatot, miután elmentem". Otthagytam, hadd rágódjon a dolgon, és bekapcsolódtam egy társalgásba arról, kinek milyen autója volt otthon, a Földön. A követség szolgálati névsorán száznyolc név szerepelt - a vénusziak folyton abajgattak minket, csökkentsük felére a létszámot, de a nagykövet mindig elhessegette őket. Tudta, mire kell az a plusz hatvan ember - és természetesen tudták a vénusziak is. Talán tíz-tizenegyedik lehettem a rangsorban, hála konzuli feladataimnak, valamint másodlagos megbízatásomnak, mint erkölcstiszt. Ennek értelmében én választottam ki a házon belüli tévérendszerben játszható reklámokat, és... szóval... szemmel tartottam a többi százhét ember esetleges konzervativista vonzalmait. Bár ez igazán nem vette igénybe sok időmet. Gondosan válogatott társaság voltunk. Hozzám hasonlóan a csapat több mint fele elő zőleg ügynökségi alkalmazottként működött, és még a fogyasztók is elég rendes bagázs voltak, mármint fogyasztói mivoltukhoz képest. Sőt a fiatalok némelyikében már-már túltengett a lojalitás. Időnként történtek incidensek. Alig pár hete például két tengerészgyalogos őr kicsivel több popszi-fröccsöt döntött magába a kelleténél, és kézifegyvereikből szemrezonáltató reklámokat sugároztak három helyi lakosra. A vénusziak nem találták mulatságosnak a dolgot, házi őrizetbe kellett helyeznünk az őröket a deportálásig. Most persze nem voltak jelen őrök; a tizenegyes eligazítás csak nekünk, huszonegynéhány vezetőnek szólt. Épp biztosítottam magam mellett egy üres helyet, amikor megérkezett Micui, késve, mint mindig; az ablaknál duzzogó Hay Lopezra pillantott, majd vállat vont, lecsüccsent, és csat lakozott a beszélgetéshez. - Reggelt, Micui - vetette oda foghegyről a protokoll-főtiszt, és folytatta. - Régebben volt Puffogó Viperám is, de azt kézzel pumpálva nem lehet begyorsítani... - Be lehet, ha izomból csinálod, Roger - vágtam közbe. - Különben meg javarészt úgyis a forgalommal totyogsz, nemde? Szóval elég egy kéz is a meghajtáshoz. A másik meg ott van szabadon, mond juk jelezni, vagy ilyesmi. - Jelezni - meredt rám. - Mikor vezettél utoljára, Tenny? A szabályfelügyelő főírnok pedig Micui mellett elhajolva közbeszúrta: - Ki kéne próbálnod egy Viperát azzal a könnyített testtel meg a közvetlen meghajtással. Semmi pedál, csak le a lábat az útra, és nyomás. Az csak egyről szál: mindent bele! Roger lenézően pillantott rá. - Na ja, és mi a helyzet a fékkel? Egy hirtelen megállásnál eltörheted a lábad. Nem, én azt mon dom, a lábpedál és a lánchajtás az egyetlen mód, hogy... - Arckifejezése elváltozott. - Jönnek - morogta, azzal a belépő nehézsúlyúak felé fordult. A nagykövet igazán tiszteletet parancsoló ember, hullámos haja őszülő fekete, kreol arca egyszerre kemény és vidám. Ő ugyan nem a mi ügynökségünknél dolgozott - a fejeseket a nagy cégek felváltva adták, és most nem mi voltunk soron -, de tiszteltem, mint szakembert. És igazán értett a gyűlés vezetéséhez. Az ülést a politikai tiszt nyitotta, aki az életét megkeserítő legfrissebb válságról dadogott. - Újabb jegyzéket kaptunk a vénusziaktól - mondta, kezét tördelve. - A Hyperionról van szó. Állításuk szerint az alapvető emberi jogokat tiporjuk sárba, amikor nem engedélyezzük a gázbányászoknak megválasztani saját hírközlő médiájukat... tudják, hogyan értem. Tudtuk, és azonnal zúgolódás támadt, hogy "Micsoda pofátlanság!" meg "Tipikus vénuszi arrogancia!" A Hyperion holdon dolgozó hélium-3 bányászok úgy ötezren lehettek, és mint piac, sosem fognak hiányozni. Azonban elvi kérdés volt jól ellátni őket reklámmal - egy Vénusz is elég volt a naprendszerben. A nagykövet nem zavartatta magát. - Visszautasítani a jegyzéket! - koppantott fagyosan. - Semmi közük hozzá, magának pedig nem is lett volna szabad átvennie, Howard. - De honnét tudhattam volna, amíg el nem olvasom? - nyafogta a politikai tiszt, mire a nagykövet megajándékozta egy "később még beszélünk"- pillantással, majd visszatért a mosolyhoz.

- Mint azt mindnyájan tudják - zengte -, a tíz napja bolygó körüli pályán keringő földi hajó immár bármelyik pillanatban leküldheti a kompot. Kapcsolatba léptem a kapitánnyal, és van jó hír is, meg rossz is. A jó bír, hogy hoztak néhány finom anyagot a számunkra: kulturális cserealapként egy csapat népi táncost, diszkóst és fekete fenekűt, értük természetesen maga felel, Micui. Hoztak még tíz tonna készletet: Legkávébbat, Csibe Kicsit, a legújabb reklámokat, minden jót, amire vártak! - Öröm és elégedettség minden arcon. Megragadtam az alkalmat, és megfogtam Micui kezét. Nem húzta el. A nagykövet folytatta: - Ezek a jó hírek. A rossz hír pedig, hogy amint mindnyájan tudjak, a komp majd magával viszi boldog családunk egyik közkedvelt tagját. Illőbb módon is elbúcsúztatjuk majd az elutazása előtti éjszakán... de addig is, Tennison Tarb, lenne szíves felállni, hogy megmutathassuk, menynyire fog hiányozni nekünk? Hát erre nem számítottam. Életem egyik legnagyszerűbb pillanata volt. Semmilyen dicséret nem ér fel az egyenrangúaktól kapott tapssal, és ők bőkezűen megjutalmaztak... még Hay Lopez is, habár szemöldökét ráncolva, de tapsolt. Nem tudom, mit mondhattam, de amikor utána visszaültem a székbe, meglepődve kellett tapasztalnom, hogy nem kell megint Micui keze után nyúlnom. Ő fogta meg az enyémet. Dicsőségem fényében odahajoltam hozzá megsúgni, hogy Hayre sóztam az SB-kiruccanást, így aznap éjjel az egész lakás a miénk. Nem tudtam elmondani. Mosolyogva a fejét rázta, mert a nagykövet már behelyezte az új reklámszalagokat a rejtett nyílásba, és persze mind csöndben akartuk végignézni. Sosem mondhattam el. Ostoba boldogságban ültem ott, karom Micui vállát ölelte, és még csak nem is aggasztott, amikor észrevettem a minket ügyelő Hay komor, bosszús tekintetét - mígnem a film után azonnal oda nem oldalgott a nagykövethez, és el nem kezdett sugdosni a fülébe. Aztán már túl késő volt. Az a csirkefogó végiggondolta a dolgot. Alighogy a fények felgyulladtak, már jött is felénk mosolyogva, bólogatva, teljes vidámságban és jó barátságban, s én már tudtam, mit fog mondani: - Francba, Tenny fiú! Rohadt egy dolog! Nem tudom átvenni tőled az SB-megbízást. Fontos meg beszélésem lesz a nagykövettel holnap... ugye megérted, hogy megy ez... fene egy dolog ilyet csináltatni veled az utolsó napodon... A többit meg sem hallgattam. Igaza volt. Fene egy dolog volt ilyet csináltatni velem, és tényleg megértettem. A napnál is világosabban értettem azon az éjszakán, miközben dühösen igyekeztem kényelmesebb pozitúrába fészkelni a fejem a Sarki Büntetőtelepre repülő szuperszonikus járat üléstámláján. Jóval könnyebben megtaláltam volna fejemnek a kényelmes helyzetet, ha nem tudom olyan lehangoló bizonyossággal, hogy Hay hol nyugtatja az övét. II. Másnap reggel nyolc órakor a börtön tárgyalótermében üldögéltem, szemben a vénuszi bevándorlási és útlevél-nyilvántartó hivatalnokkal. - Örülök, hogy látom, Tarb - mondta mosolytalanul. - Mindig jó találkozni magával, Harriman - feleltem. Egyikünk sem gondolta komolyan. Négy éven keresztül pár havonta így ültünk egymással szem ben, ahányszor csak rabszállító hajó érkezett a Földről, és tudtuk, semmi jónak vagy örömtelinek nem nézünk elébe. A Sarki Büntetőtelep nem is volt igazából "sarki", mivel fönt, az Akna-hegyen épült fel, nagyjából az Északi-sarkkör magasságában, már ha a Vénuszon lett volna ilyesmi. Természetesen szó sem volt északi sarkvidékről. Az érzékelhető hőség tekintetében még csak el sem maradt a bolygó többi részétől, de talán az első ügynökségi felderítőhajók másképp hitték. Különben miért tartottak volna igényt a Vénusz legkevésbé kívánatos területeinek egyikére? A Föld tulajdonát képezte, az alapításra akkor került sor, amikor a vénuszi telepesek még gyengék voltak bármit tenni ellene, és puszta megszokásból azóta is fenntartották, akárcsak az idegen fogolytáborokat Sanghajban a bokszerlázadás előtt. Pil lanatnyilag a vénusziak felségterületén voltunk, a kevés talajfölötti épületek egyikében, az SB peremén. A vénusziak merev tetőzettel borították a völgyeket. A rabok (grekek - így hívtuk őket) barlangokban éltek. Az egész Sarki Büntetőtelep ott volt az ablak előtt, csak épp nem lehetett látni. A börtönöket itt is úgy ásták ki, mivel a kőben, ami olyan volt, mintha kemencében égették volna ki, ez könnyen ment. - El kell mondanom, Tarb - közölte Harriman mosolyogva, de baljós hangon -, hogy legutóbbi talál kozásunk óta megkritizálták a munkámat. Túlzott rugalmassággal vádoltak. Attól tartok, ezúttal nem lehetek olyan engedékeny. Íziben megkontráztam a trükköt. - Különös, hogy ezt mondja, Harriman, mert én ugyanígy jártam. A nagykövet dühöngött, amiért átengedtem azt a két jeles delikvenst.

Valójában a nagykövet egy szót sem szók, de szintúgy Harriman főnökei sem. Biccentve vette tudomásul az első menet döntetlen eredményét, és nekilátott átpörgetni a dossziékat. Harriman kemény alkutárs volt és sunyi. Csakúgy mint én. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy a másik győzni jött, férfi a férfi elleni küzdelemben, és azt is tudtuk, a legszebb győzelem az, amikor a másik sosem jön rá, hogy vesztett. A Föld kiürítette a börtöneit, és idehányta a legalja söpredéket. Gyilkosok, szexmániások, hitelkártya-csalók, gyújtogatók voltak a krémje. Vagy az üledéke, attól függ, honnét nézi az ember. Például az alkalmi utcai tolvajokra nem volt szükségünk; nem hiányzott az ét keztetési költség, nem hiányzott a fegyelmezés gondja. A vénusziaknak sem. Ők minden rabszállít mányból a leghitványabb gazembereket akarták maguknak. Konzervativistákat. Szerződésszegő csirkefogókat. Reklámellenes fanatikusokat, akik hirdetőtáblákat firkáltak össze és hologramokat zártak rövidre. Teljes jogú vénuszi állampolgárrá akarták tenni őket. Nekünk meg eszünk ágában sem volt el engedni ezeket. Régebben az ilyeneken szoktunk agyégetést végrehajtani (néha még ma is), és ha szerencséjük jóvoltából egy vajszívű bíró révén megúszták öt vagy tíz SB-évvel, mi úgy éreztük, azt teljes egészében le is kell tölteniük. Azok az emberek rászolgáltak az ítéletükre! Szabadon engedni őket a vénuszi népség között, nem volt büntetés. A gyakorlatban szabályos alku folyt. Mindketten ad tunk kicsit, kaptunk kicsit; az alkudozás művészete abban állt, hogy amitől valójában meg akartunk szabadulni, azt "vonakodva" engedjük át a másiknak. Megpöcköltem a kijelző gombját, és átfutottam a fölső hat nevet. - Moskowicz, McCastry Bliven meg a Farnell család; felteszem, akarja őket, de addig nem viheti, amíg legalább hat kemény hónapot le nem töltöttek. - Három hónap - alkudozott. Mindegyik KB (konzervativista bűnöző) volt, pontosan azok az aszociális egyének, akiket a vénusziak örömmel láttak maguk között. - Hat hónap - nyomtam meg. - Igazából egy évet kellene követelnem. A Földön a legrosszabb bű nözőtípus, meg kell tanulniuk a leckét. Utálkozva vállat vont. - Mi van a következő rabbal, Hamiddal? - A szállítmány legveszélyesebbje - jelentettem ki. - Nem viheti. Hitelkártyalopásért ítélték el, ráadásul konzi is. A jelzőre megrezzent, de tovább böngészte a kiírást. - Hamidot nem ítélték el, hm, konzervativizmusért - érvelt. - Tényleg nem. Nem tudtuk kicsikarni a vallomást. - Bizalmaskodva elmosolyodtam, mint egyik törvényvégrehajtó a másiknak. - Közvetlen szemtanúkat sem találtunk, mert, amennyire ki tudom hámozni, röviddel azelőtt az egész sejtjét kiszúrták és likvidálták, ő pedig nem tudta újra felvenni a kapcsolatot senkivel. Ja, és vannak bizonyítékok arra nézve, miszerint a "Hamid" sem az igazi neve; a techni kusok szerint a tetovált társadalombiztosítási számát megváltoztatták. - Ezért nem emeltek vádat ellene - mondta Harriman elgondolkodva. - Nem volt rá szükség. Nem volt szükség a konzervativista vádpont erőltetésére sem; a hitelkártyáért tisztességesen megkapta. Szóval - sürgettem - mi legyen ezzel a hárommal? Betegbiztosítási csalók, nem komoly vétség... akár azonnal átadhatom őket, ha kívánja. Ha van valami, amit a vénusziak gyűlölnek, akkor az nem más, mint olyan helyzetbe kerülni, amikor "eszményeik" és józan eszük mást tanácsol. Harriman elpirult és dadogott. Elméletileg a betegbiztosítási csalók tökéletes jelöltnek számítottak a Vénusz-polgári státuszhoz. Ugyanakkor ezek öregek voltak, vagyis teher a vénusziak számára, akik még csupán egy kezdetleges társadalmat alkottak a határvilágon. Ez elterelte a figyelmét Hamidról, épp, ahogy számítottam. Négy óra múltán értünk el a lista aljáig. Tizennégy greket adtam neki, hatot azonnal, a többit pár hónapon belül. Kettőt utasított vissza, én meg vagy húszat megtartottam. Hamidról még mindig nem állapodtunk meg. Jegyzeteibe pillantott. - Utasítottak, közöljem önnel - mondta ekkor -, hogy kormányom elégedetlen az 53-as Protokollban foglaltak teljesítésével, melynek értelmében jogunkban áll évente egyszer szemlét tartani ebben a börtönben. - Ez kölcsönös - helyesbítettem. A Protokollt fejből tudtam; a két hatalom mézesmázosan és nagylelkűen megegyezett, hogy engedi a másiknak az emberhez méltó körülmények ellenőrzését az öszszes büntető, javító és rehabilitáló intézményben. Nesze semmi, fogd meg jót! Az ő Hszeng Vangbo "újranevelő központ"-juk az Egyenlítői Anti-Oázis közepén helyezkedett el, és soha egyetlen diplomatát nem engedtek még a közelébe sem. Természetesen nekik sem volt közük ahhoz, mit művelünk mi az SB-ben. A vénuszi törvény értelmében minden grek-ágyhoz minimum huszonnégy köbméter tér tartozna. Ez igazán nem volna büntetés! Otthon sok kereskedelemtisztelő fogyasztó életében nem lá tott akkora teret. Mindazonáltal nem volt értelme vitának. A vénuszi építésfelügyelők ragaszkodtak ehhez a számhoz, de amint a börtön elkészült, a börtönőrök egyszerűen lezárták néhány csarnokot, és mindenkit összetereltek.

- Az alapvető emberi életkörülményekről van szó - koppantott. Nem fáradtam válasszal, csak hangtalanul kinevettem; meg sem kellett említenem a Hszeng Vangbót. - Rendben - fújtatott -, akkor mi a helyzet a reklámokkal? Számos szabadon engedett rab megerősítette, hogy maguk megsértik az egyezményt! Sóhajtottam. Minden alkalommal ugyanaz a régi nóta. - A Protokoll 6-C része a reklámot úgy definiálja, mint "termékek vagy szolgáltatások meggyőző felajánlásá"-t. Nincs szó ajánlásról, ugyebár? Úgy értem, nem lehet valamit felajánlani, ami nem hozzá férhető, márpedig a grekek ilyesmikhez sosem juthatnak hozzá. Ez része a büntetésüknek. A büntetésük többi része kétségtelenül az volt, hogy egyfolytában olyan dolgok reklámaival bom bázták őket, amiket sosem kaphatnak meg. De ez sem tartozott a vénusziakra. Harriman megvillanó tekintete figyelmeztetett: csapdába estem. - Természetesen - visszakoztam sietve - az általános szabály alól vannak kivételek, olyan triviális jellegűek, amelyek említésre sem méltók... - Kivételek - ismételte boldogan. - Igen, Tarb, vannak kivételek, milyen igaz. Eskü alatt tett írásbeli nyilatkozataink vannak nem kevesebb, mint nyolc szabadon engedett rabtól, miszerint a reklámok arra késztetik az elítélteket, írjanak a Földre családjuknak, barátaiknak, és kérjenek a reklámozott termé kekből! Sőt bizonyítékaink vannak, hogy a rabok vöröskeresztes csomagjaiba emiatt került Legkávébb, Csoki Korty és Starrzelius márkájú Nik-O-Tin rágó... Csúsztunk. Már feladtam a reményt, hogy elcsíphetem visszafelé az éjszakai járatot, mert tudtam, jóval éjfél utánig fogunk alkudozni. Így is történt, s közben gyakran folyamodtunk a "tisztázó jegyzetekhez", a "pozíciós állásfoglalásokhoz", meg az "előítélet nélküli helyreigazításokhoz". Nem gondolja komolyan, tudtam. Csak megpróbálta megszerezni a számára legkedvezőbb alkualapot. Mindazonáltal kitartóan vitatkozott, amíg fel nem ajánlottam: ha ez boldoggá teszi, megvonom a rabok összes vöröskeresztes csomagját. Ezt kétségtelenül nem akarta, inkább üzletet ajánlott. Kedvenc grekjei korábbi elengedése fejében ejti a reklámok kérdését. Hát megadtam az enyhítést, a jelképes tíz napos ítéletet Boskowicznak, McCastrynak, Blivennek, a Farnell családnak... és Hamidnak. Pontosan, ahogy mindvégig terveztem. Harriman csupa mosoly és vendégszeretet lett, miután megkapta, amit akart - legalábbis ezt hitte. Ragaszkodott hozzá, hogy átmeneti szállásán töltsem az éjszakát, a Sarki Városban. Rosszul aludtam, előzőleg meg visszautasítottam egy elalvás előtti italt; nem állt szándékomban megkockáztatni, hogy kifecsegjek valami információt, ami nem tartozik rá. Azonkívül folyton-folyvást felriasztott a pánikszerű agorafóbia érzése, ami túlságosan nagy térben veszi elő az embert. Őrült vénusziak! Minden köbméternyi élettérért meg kellett küzdeniük, Harrimannak mégis három szobája volt! Egy olyan apartmanban, amit tíz éjjel, ha használt egy évben! Így aztán másnap hajnalban keltem, és hatkor már sorban álltam a reptéren a bejelentkező-pultnál. Előttem egy vénuszi tinédzser azt a "hazafias" pólót viselte, melynek elején ez állt: Reklámkufárok! Tűzés haza!, a hátán meg: R*KL*M*T Ne - mintha a "rek lám" vulgáris szó volna! Nem akartam megadni neki azt az elégtételt, hogy nézem, hát elfordultam. Mögöttem egy alacsony, karcsú, fekete bőrű nő állt, aki valahogy ismerősnek rémlett. - Helló, Mr. Tarb - köszönt meglehetősen barátságosan, és mint kiderült, szegről-végről tényleg is mertem: a légikikötőnkben ő volt a helyi tűzfelügyelő vagy micsoda. Párszor megjárta a követséget, szabályszegések után kutatott. Még a repülőn is egymás mellé ültetett minket a véletlen. Először automatikusan vénuszi kémnek hittem - jól tudtuk: az összes helybéli, aki minden különösebb ok nélkül csak úgy betéved a követségre, valószínűleg jelentést ír arról, mit látott. A nő azonban meglepően nyitottnak és barátságosnak mu tatkozott. Egyáltalában nem a tipikus vénuszi futóbolond. Szóba sem került a politika. Számomra sokkal érdekfeszítőbb témáról beszélt: Micuiról. Látott minket együtt a követségen, úgy tippelte, szerelmesek vagyunk - akkor még milyen igaz volt! -, és csupa valós dolgot mondott róla. Gyönyörű. Intelligens. Energikus. A visszaútra alvást terveztem, de a nő olyan rokonlelkű társalkodónak bizonyult, hogy az egész időt átbeszéltük. Mire leszálltunk, már az álmaimról meg a reményeimről fecsegtem. Miként térek vissza egyedül a Földre. Mennyire kívántam, hogy Micui velem együtt cseréljen, s ő mennyire elszánta magát a maradásra. Miként ábrándoztam egy tartós kapcsolatról... netán házasságról. Meg egy otthonról Nagyobb New Yorkban, talán Milfordban, kint az Erdőrezervátumi Birtok közelében... esetleg egy gyerekről. Különös volt. Minél többet elmondtam, a nő annál szomorúbbnak és töprengőbbnek látszott. De szomorú voltam magam is, mivel nem hittem, hogy ezekből bármi is meg fog valósulni.

III. A követségre visszaérve azonban egyszeriben minden derűlátásra adott okot. Elsőként Hay Lopezzal futottam össze, aki a mellékhelyiségből lépett ki - azaz Micui rejtekhelyéről, ebben egész biztos voltam. Mindazonáltal mondani nem mondott semmit, csupán felmordult, amikor elmentünk egymás mellett. Savanyú, bosszús arcánál többet nem is remélhettem. Amikor pedig a titkos ajtón beslisszoltam a Haditanács-Terembe, Micui arca épp ilyen jót sugallt. Adatokat ütött be komoran az aktáiba, kapkodva és dühösen. Bármi is történt ez alatt a két éjszaka alatt a távollétemben, nem volt egy idill. - Bejuttattam Hamidot - jelentettem büszkén, azzal odahajoltam, és megcsókoltam. Semmi gond! Igaz, lelkesedés sem; lagymatagon, de visszacsókolt. - Biztos voltam benne, Tenny - sóhajtotta, és a ráncok olvadoztak; nem nekem szóltak. - Mikor jelentkezhet szolgálatra? - Vele persze nem beszélhettem személyesen. De tíz nap múlva feltételesen kiengedik. Szerintem két kint töltött hét. Igazán elégedettnek látszott. Valamit feljegyzett magának, majd hátralökte a székét, és a semmibe meredt. - Két hét - ismételte elmélázva. - Bárcsak már a Bolygógyász Napján itt lett volna; mindenfélét hallhatott volna abban a tömegben. Azért lesz hamarosan más is... a jövő hónapban tartják az egyik vá lasztásukat, egy csomó politikai gyűlés várható... Szájára tettem az ujjam. - Ami várható - mondtam -, méghozzá holnap este, az a búcsúestélyem. Leszel a párom a partin? Megajándékozott egy igazi mosollyal. - A nagy estéden? Hát persze. - Esetleg holnapra szabadnapot veszel ki, hogy kettesben lehessünk? A szemöldökráncok felködlöttek. - Most tényleg borzasztóan sok dolgom van, Ten. Szerencsét próbáltam: - De ugye nem Hay Lopezzal? A ráncok elmélyültek, fellángoltak. - Nincs olyan szerencséje! - sziszegte fenyegetőn. - Senki nem bánhat velem úgy, ahogy ő akar... azt hiszi, birtokolhat engem! Kívülről udvarias és együtt érző maradtam, de belül majd szétvetett a vigyor. - Akkor holnap? - Miért is ne? Talán... nem is tudom... kimehetnénk az Orosz Dombokhoz. Vagy valami. - Előreha jolt, puszit lehelt az arcomra. - Ha a holnapot kiveszem, ma nagyon kemény napom lesz, Tenny... szó val, tűnés, rendben? De ezt kedvesen mondta. Meglepetésemre komolyan gondolta a kirándulást a vén orosz Venyera űrszondához. Hát kedvére tettem. Feltételezem, bizonyos értelemben valami kimaradt volna, ha anélkül hagyom el a Vénuszt, hogy legalább egy pillantást vetek egyik leghíresebb műemlékére. Korán megléptünk a követségről, elektrotaxival vitettük magunkat a villamos pályaudvarra, még mielőtt az utcákat teljesen elözönli a tömeg. A vénusziaknak a jelentősebb városok körül sikerült meghonosítani egy kis füvet, gyomot meg pár nyurga micsodát, amit ők fának neveztek - természetesen speciális genetikai nevelés eredményei, de itt-ott azért látszik rajtuk valamicske zöld. Az Orosz Dombokhoz azonban hozzá sem nyúltak. Szándékosan. Tudni akarják, micsoda ütődött népség a vénuszi? Rendben, akkor hadd mondjak el egyetlen rövid anekdotát. Szóval ott volt nekik az az irdatlan bolygó - ötször akkora földterület, mint az egész Föld, mivel, tudják, ott nincsenek tengerek. Hogy valami elfogadhatót csináljanak belőle, már jó negyven éve görcsölnek mindenféle zöld növények ültetésével. Ami pokolian nehéz, lévén a Vénusz olyan, amilyen. A növényeknek jól kijut. Egy: közel sincs elegendő fény. Kettő: szinte egyetlen rohadt csepp víz sincs. Három: a hőség. Vagyis bármit életben tartani óriási erőfeszítést és mindenféle technikai va rázslatot igényel. Először is nukleáris robbantásokkal meg kellett bolygatniuk néhány tektonikus lyukat, beindítandó a vulkánokat - azaz az ott rejtőző összes vízgőzt felszínre hozni a magból (azt mond ják, a Föld is így tett szert a vízre sok millió évvel ezelőtt). Második lépés a vulkánok befedése volt, hogy felfogják a vízgőzt. Harmadik lépésként valami hidegre volt szükségük, ami a gőzt újra cseppfo lyósítja; ez lett a Hilsch-csövek hideg vége - látni őket a hegytetőkön szerte a Vénuszon, akár óriási egylyukú pikolók, forró végükből gázok lövellnek ki a légkörbe, aztán szállnak el az űrbe, hideg végük pedig a városok hűtését biztosítja... s közben kevéske elektromosságot is termelnek. A negyedik lépésben a vízerecskéket az elültetett növényekhez kellett továbbítani csővezetékekben, éspedig a föld

alatt, nehogy már az első pár méteren elpárologjon mind. Ötödször pedig speciális, genetikailag átala kított palánták szükségeltettek, amelyek fel tudják szippantani a vizet törzsükön és leveleiken keresztül, mielőtt az elpárolog - kész csoda, hogy képesek voltak mindezt megvalósítani, főként ha belegondolunk, mennyire nincsenek bővében egy ekkora projekthez szükséges, nélkülözhető munkaerőnek. Mindent összevetve úgy nyolcszázezren lehetnek. Mégis - és itt a poén - ha az ember kivillamosozik az Orosz Dombokhoz, az első, amit meglát a parkban, hogy egy hatfős brigád egész álló nap azokat a randa éles sziklákat mássza, hátukon ötven kilós gyomirtó csomaggal, és kitépnek minden zöld szálat, amit csak látnak! Őrültség? Naná, hogy az. Az elmebeteg konzervativizmus holdkóros következménye: a konzik olyannak akarják megőrizni a Venyerát, amilyen az a leszálláskor volt. De ez a holdkórosság nem is meglepő. - Kezdjük ott, hogy ha a vénusziak nem volnának őrültek, el sem jöttek volna a Földről - mondtam Micuinak, ahogy a villamoson zötyögtünk. - Nézd meg, micsoda szeméttelepen élnek! Befedett peremkerületeken vágtunk át éppen. Előkelő lakóterületnek számítottak, mégis csenevész gyomokból és préselt műanyag házakból állt minden; még Asztro-Pázsitjuk sem volt! Ráébredtem, hogy tatán kissé túl hangosan beszélek. A többi utas, mind vénusziak, egyre felénk pillantgattak. Nem jelentett nagy élvezetet. A vénusziak mind túlméretezetten magasak - átlagban Mi cuinál is magasabbak -, akik felvágnak halottsápadt bőrükkel. Napra sosem mennek, ez természetes. De ők is használhatnának UV-lámpát, akárcsak mi mindannyian; még Micui is, akinek pedig semmi szüksége barnítani azt a csodás bársony-rézszín bőrét. - Vigyázz a szádra - suttogta most idegesen. Közvetlen előttünk egy vénuszi család - mama, papa és négy (igen, azt mondtam: négy!) gyerek félig hátrafordulva bámult ránk, csöppet sem barátságosan. A vénusziak nem nagyon kedvelnek minket. Azt hiszik, mi, városi nagymenők fel akarjuk zabálni őket. Ami nevetséges, hiszen mijük van, ami megérné a fáradságot? Még ha érdeklődünk is a dolgaik iránt, az kizárólag az ő érdekükben történik csak nem elég intelligensek, hogy ezt megértsék. Szerencsére beértünk az alagútba, amely átvezet az Orosz Dombokat övező szirtláncon. Mindenki készülődött a leszálláshoz. Éppen álltam fel, amikor Micui oldatba bökött; egy vaskos, magas vénuszi férfit láttam (zöld szem, vörös haj és az a förtelmes, holtsápadt bőr), aki csúnya pillantásokat lövellt irányomba. Vettem Micui célzását, és legédesebb "bocsánat az otrombaságomért" mosolyom küldtem felé, majd kisurrantam mellette az ajtón. Mialatt megálltam venni egy útikalauzt, Micui mögöttem ácsorgott, és a jelzőlámpafejű alak után bámult. - Ezt nézd! - nyitottam ki az útikönyvet, de ő nem figyelt rám. - Tudod - mondta -, azt hiszem, már láttam korábban ezt a férfit. Két nappal ezelőtt. A tüntetésen. - Ugyan, Micui! Ötszáz vénuszi tolongott odakint! Tényleg annyian - vagy még többen - lehettek, akár megesküdtem volna, hogy a fél Vénusz kint parádézik némán a követség körül az ostoba tábláival: "Reklámokat ne!" és "Vigyétek a koszos hátsótokat, ahová való!" A demonstráció nem is zavart annyira, mint a jelszóíróik patetikus amatőrizmusa. - Őrültek - mondtam többértelmű tömörséggel; amit úgy kelt érteni; nem azért "őrültek", mert azt hiszik, reklámtechnikákat próbálunk ki rajtuk, hanem "őrültek", mert ezen izgatják magukat... Nem mint ha az első adandó alkalommal nem próbálkoztunk volna meg vele. Továbbá az őrültet a hozzá nem értő reklámszövegírás sajátos összefüggésében is értettem, és ezt akartam megmutatni Micuinak. Körülpillantottam a zajos kocsiszínben; egy másik szerelvény csörömpölt éppen a váltóállító-pont felé, hogy aztán visszainduljon Port Kathybe. Hallótávon belül nem tartóz kodott vénuszi. - Olvasd - mondtam, felütve a könyvet a Szolgáltatások: Étel és Ital résznél. Ez állt benne: Ha az Orosz Dombokhoz történő kirándulásra valami oknál fogva nem akarja maga hozni a frissí tőt, néhány árucikk, úgymint hamburger, hot dog és szendvics a Venyera-csarnokban is kapható. Minőségüket a Bolygóegészségügyi Szolgálat megvizsgálta, és közepesnek találta. Vásárolhatók még sör és egyéb italok, a városi ár mintegy duplájáért. - Szánalmas? - morogtam. - Csupán őszinték - felelte szórakozottan. Felvontam a szemöldököm. Mi köze az őszinteségnek az árumozgáshoz? Ez a hely valóságos rek lámszövegíró-álom! Volt egy célzott vevőkör, ez egy. Volt témájuk a reklámhoz, ez kettő. Harmadik és legfontosabb pedig: voltak fogyasztóik ünnepi hangulatban, akik készek megvenni bármit, ami eladó! Nem keltett mást tenniük, csupán elnevezni a hot dogot "Hamisítatlan Ogyessza-Kolbász"-nak, a hamburgert meg "Komszomol Burger"-nek, ezáltal megadva a fogyasztónak az apropót a vásárlásra - ehelyett egyenesen lebeszélik őket róla! A fogyasztók nem vágytak megkapni a reklámozott cikkeket.

Csupán egy pillanatnyi reményt óhajtottak, mielőtt az "Álomnehéz Szuperpuha" matrac egy rugója a seggükbe áll, és a "Természetesen Friss, Aranyszín Trópusi Gyümölcselixír" kátrány ízűvé poshad. - Ha már itt vagyunk - szóltam -, menjünk, nézzük meg azt az átkozott űrszondát. Az induláskor a Vénusz egy szemétkupac-bolygó volt. A légkör merő méreg, ráadásul túl sok, így a légnyomás megdöbbentően nagy. A hőség minden elpárologtathatóval azonnal végzett. Amikor az első telepesek megérkeztek a Földről, nem találtak semmi említésre méltó növényzetet, és az ötvenév nyi emberi kolonizáció alig javított a helyzeten: Csupán mikroszkopikus mértékben lett kevésbé szörnyű. A vénusziak erőfeszítései a légkör ember által elviselhetőbbé tételére még nem fejeződtek be, de annyit sikerült elérniük, hogy manapság már néhány helyen szkafander nélkül is el lehet lenni... noha az embernek légpalackot kell cipelnie a há tán, mivel az oxigén azért roppant kevés. Ez a terület, a "Venyera - Orosz Dombok Bolygópark" (ez állt a villamos pályaudvar tábláján) sem tűnt kevésbé rossznak a többinél, bármennyire is veregették a saját vállukat a konzervativisták, hogy megőrizték a környék "háborítatlan vadságát". Az ablakon át bámultam, és nem éreztem indíttatást közelebbi ismeretségbe kerülni vele. - Menjünk, Ten - sürgetett Micui. - Biztosan ezt akarod? Elég undok volt már a villamos pályaudvar is, a kocsik zajával meg a vénusziakkal és viháncoló porontyaikkal. Kimenni sokkal nagyobb léptékű undokságot jelentett. Fel kellett öltenünk a légpalackokat, egy csövön át szívni a levegőt, és kitenni magunkat a jóval nagyobb hőségnek ennél a benti kályhá nál, amelyben a vénusziak virulni látszottak. - Talán ehetnénk előbb - javallottam, a frissítőket áruló standot méregetve. A "Konyhafőnök mai ajánlata" festett felirat alá krétával odaírták: "A tojásrántotta kerülendő". - Ugyan, Ten! Mindig azzal jössz, mennyire utálod a vénuszi ételeket. Megyek, kerítek légzőkészülékeket. Ha nincs más választásod, csináld, amit más - ez a Tarbok mottója. Jó szolgálatot tett családunk nak, amióta csak a reklámszakmában tevékenykedünk, azaz a Madison Avenue-i szép napok és a Pepsi Cola-rímek óta. Hát felszíjaztam a hátamra azt a rohadt tankot, számba vettem azt a rohadt csövet, és a szájpecek mellett azt suttogtam: - Irány a halál völgye, előre! Micui nem nevetett. Egész álló nap valahogy lehangolt volt - feltételeztem, hogy közelgő távozásom miatt. Megpaskoltam a hátát, és lebotladoztunk az ösvényen a Venyerához. A Venyera űrszonda egy pedikocsi nagyságú holt fémkupac, amiből tányérok és hegyes rudak állnak ki. Nincs jó állapotban. Valaha egy rakéta tetején gubbasztott a havas Tyuratamban, majd átsüví tett százmillió mérföldnyi űrön, végül ragyogva alá- ereszkedett a Vénusz fortyogó légkörébe. Szép kis látványt nyújthatott, de persze nem volt itt senki, aki lássa. A rengeteg vesződség és költség után azonban a működési idő alig pár órát tett ki. Arra elég volt, hogy visszasugározzon néhány nyomás és hőmérsékleti adatot, meg közvetítsen egy pár életlen, torz képet a szikláról, amin csücsült. Ennyi volt az egész karrierje. Aztán a mérges gázok beszivárogtak, és az összes áramkör, szerkentyű meg izé felmondta a szolgálatot. Felteszem, azt lehet mondani, azokban a technika előtti időkben a Venyera igenis nagy eredménynek számított. De tényleg. Azokon a homályos, szürke kameralencséken át pillantotta meg az ember először a Vénusz felszínét, és amidőn a vénusziak a bolygó betelepítéseinek első hónapjaiban belebotlottak, természetes lett volna, ha ezért a teljesítményért ünneplik meg. És, így történt? A francokat. Amiért a vénusziak olyan nagy hűhót csaptak a körül a bádogdoboz körül, az különcségük újabb bizonyítéka volt. Tudják, azokban az időkben az oroszokat szovjeteknek hívták. Nem tudom pontosan, kik is voltak a szovjetek - mindig összekeverem őket a scientológusokkal meg a ghibellinekkel -, de azt tudom, hogy nem hittek - ezt kapják ki - a profitban! Így igaz. A profitban. Nem hittek benne, hogy az ember pénzzé tehet dolgokat. Ami pedig a profit elsődleges szolgálóleányát, a reklámot illeti, nos, olyanjuk nem volt! Tudom, furcsán hangzik, és amikor az egyetemen történelemből vettük, én el sem hittem, ezért utánanéztem. Acéltermékekkel felvágó pár vacak fényreklámon és a tévéhirdetéseken kívül, amelyek arra kérték a gyári munkásokat, ne igyanak munkaidőben, a reklám, mint olyan, nem létezett. De szinte szakasztott ez volt most a helyzet a Vénuszon, ezért csináltak szentélyt abból a két tonna hulladékfémből. A különbség a vénusziak és az oroszok között, hogy az utóbbiak egy idő elteltével kiokosodtak, és csatlakoztak a profitszerető emberek szabad közösségéhez, míg a vénusziak minden erejükkel az ellenkező irányba törtetnek. Körülbelül fél órán át mászkáltunk fel-le a Venyera körül, amikor elegem lett. A hely zsúfolásig telt vénuszi turistákkal, és belefáradtam, hogy szívószálon kell vennem a levegőt. Ezért miközben Micui előrehajolva, mozgó ajkakkal böngészte a cirill betűs írást a névtáblán, én hátranyúltam az oxigénpalack kiengedő szelepéhez, és megcsavartam. Éles sivítással szökött ki a gáz, én meg egy köhögő ro -

hamot imitáltam, de különben is, a Hilsch-csövek sivítása a környező dombokon majd minden gyengébb hangot elnyomott. Megböktem Micuit. - Ó, hogy rohadjon meg a pokolban, nézd! - kiáltottam, azzal az oxigénórámra böktem. Rendesen bent járt a sárga mezőben, majdnem érintve a veszélyt jelentő vöröset; még jobban sikerült, mint terveztem. - A szemét vénusziak félig üres tartályt adtak el nekem! Hát - mondtam lemondástól csöpögő hangon -, sajnálom, de vissza kell fordulnom az állomásra. Utána talán haza is indulhatnánk. Micui furán nézett rám. Nem szólt semmit, csak sarkon fordult, és elindult felfelé a lejtőn. Biztos voltam benne, hogy ellenőrizte a tartály óráját, amikor megvette, de nem valószínű, hogy erre ő ugyan ilyen biztosan emlékezni fog. Tompítandó a dolog élét, cammogás közben felzárkóztam mellé, kivettem a csövet a számból, és felajánlottam: - Mit szólnál egy italhoz a csarnokban, mielőtt visszaindulunk? Valójában ki nem állhatom a vénuszi ételeket; a levegőben levő széndioxidtól nőnek olyan gyorsan a dolgok, és a vénusziak egyébként is mindent frissen esznek, úgyhogy azt a fincsi gyorsfagyasztott zamatot hiába is várod. A folyadék azonban az egész naprendszerben folyadék! Mellesleg pedig a tizennyolc hónap alatt, amióta Micuival randevúztunk, megtanultam: ha benne van pár ital, sokkal de sokkal vidámabb társaság. Arca azonnal fel is ragyogott, és amint lepasszoltuk a palackokat - meggyőztem, ne csapjunk hűhót az enyémből kispórolt matéria miatt -, nekivágtunk a csarnokhoz vezető lépcsőnek. A villamos pályaudvar tipikus vénuszi építmény volt - otthon még egy fogyasztószintű nyilvános vé cének sem felelt volna meg. Sehol árusító automaták, sehol játékok, sehol új termékek és szolgáltatások magyarázó reklámjai. A puszta kőből vájták ki, a kicsinosítás pedig annyiból állt, hogy festéket kentek a falra, és beültettek néhány virágot meg ezt-azt. A villamos pálya egy alagúton lépett be az építmény egyik végén. Robbantással és ásással csináltak helyet a vágányoknak, egy váróhelyiségnek, és a többinek. Eszük ágában sem volt elcsúfítani a park Természetes (nagy T-vel) Szépségét (nagy Sz-szel), értik, hát a domb belsejébe dugták az állomást. Először azt hittem, a legrosszabb a zaj. Amikor egy szerelvény bezúgott abba a kemény falú vissz hangkamrába, olyan volt, mintha egy ócskavastelepet bontanának le. Majdnem meggondoltam magam az italt illetően, de nem akartam csalódást okozni Micuinak. Aztán ahogy leültünk a csarnok galériáján, valami még rosszabbra lettem figyelmes. - Ezt nézd! - mondtam undorodva, és úgy tartottam az étlapot, hogy mindketten tudjuk olvasni. Természetesen az émelyítő vénuszi "őszinteség" további példáját láttuk: Minden koktél előre kevert és dobozok, az ízük ennek megfelelő. A vörösbor dugóízű, és nem túl jó évjárat. A fehér picivel jobb. Ha enni akarnak, jobban teszik, ha lemennek, és felhozzák maguk, mert különben az plusz két dol lárba kerül. Micui vállat vont. - Az ő bolygójuk - mondta, nem hagyva zavartatni magát, és nyakát tekergetve bámult ki az abla kon. Na, ez volt a másik dolog. Elkerülendő a külső látvány megbontását, az ablakokat művészien sziklahasadékokba rejtették. Kívülről talán jó ötlet volt, belülről azonban csak erőlködve lehetett kilátni, s mire jó egy ablak, amiből nem lehet nézelődni? Mosolyogj és tűrj! Már amúgy is kifelé áll a szekered rúdja erről a lepratelepről. Engedelmesen fehérbort rendeltünk, amikor Micui megjegyezte: - Nézd, egy mentőhelikopter van az ösvény mellett. Talán valaki megsérült. - Lehet, hogy azoknak tartják itt, akiket becsapnak oxigénnel - tréfálkoztam, és odahajoltam megnézni. A helikopter egy ideje már ott állhatott, mert a propeller nem forgott. Két férfi vitatkozott mellette. Enyhén meglepődve láttam, hogy egyikük a jelzőlámpafejű férfi a villamosról. Annyira azért nem volt meglepő, mivel csak bizonyos számú vénuszi tartózkodott a környéken, az ember óhatatlanul bele-belebotlott ugyanazokba. Ez az alak azonban kezdett fárasztani. - Igyunk - hessegettem el a gondolatot, s közben kifizettem a pincért. - Egy tósztot! Együtt töltött szép pillanatainkra a múltban, jelenben és a jövőben! - Ó, Ten - emelte poharát Micui -, bárcsak így lenne! De én kitartok a továbbszolgálásnál. A bor jó volt és hideg... hát, nem egészen; nem volt igazán jó, legfeljebb hideg. Elrontotta a gondo lat, hogy Micui még legalább másfél évet erre a bűzös hamubolygóra veszteget. - Az a szólás járja, ha túl sok időt töltesz a vénusziakkal, magad is azzá válsz - próbáltam viccre fordítani, de talán ha félig volt az. Ő pedig azonnal védekező állásba helyezkedett. - Az ügynökségemnek nincs oka elégedetlenségre a munkámmal - felelte mereven. - A vénusziak pedig korántsem olyai rosszak! Egy kicsit eltévelyedettek.

- Egy kicsit. Körülnéztem a csarnokban. Csupasz műanyag asztalok. Semmi háttérzene, a falakat nem díszítet te egyetlen barátságos reklámposzter sem. - Ez csupán egy másik életstílus - makacskodott. - Persze összehasonlítva a miénkkel, a Földön, szánalmas. De tényleg semmi mást nem akarnak tőlünk, mint hogy hagyjuk őket békén. A beszélgetés egyáltalán nem a kedvem szerint alakult. Néha, amikor szolgálaton kívül beszélget tem Micuival és nem figyelt eléggé, eltöprengtem, vajon a régi mondás nem igaz-e rá. Tizennyolc hónapja élt a Vénuszon. Szinte az egész bolygót bejárta, és a legkellemetlenebb réteggel dolgozott, a köpönyegforgatókkal. Ha a követségen valakinek hánynia, undorodnia kellett volna ettől a primitív helytől, akkor az Micui Ku. Ő azonban nem tette. Ehelyett jelentkezni készült egy újabb körre a ke mencében. Sőt, néha még úgy is viselkedett, mintha szeretne itt lenni! Ráadásul pletykálták, hogy oly kor vénuszi boltokba jár vásárolni a PX helyett. Persze én nem hittem el. Időnként azért eltűnődtem... Mindazonáltal amit mondott, igaz volt. Ügynöksége, amely történetesen ugyanaz, mint az enyém, két ségtelenül nem találhatott semmi kivetnivalót vénuszi tevékenységében. Hivatalos megnevezése "vízumügyintéző" volt, valójában azonban egy kémekből és szabotőrökből álló hálózatot irányított, amely Port Kathytől kiterjedt a Sarki Büntetőtelepig. Szuper munkát végzett. A komputerelemzések szerint a vénusziak bolygószintű összterméke jó három százalékot zuhant csak Micui működésének köszönhetően. És mégis ilyen különös dolgokat tudott mondani, mint: - Jaj, Ten, ismerd el őket! Fogtak egy bolygót, amin még egy arizonai csörgőkígyó sem lett volna képes megélni, és alig harminc év alatt lakhatóvá tették... - Lakhatóvá! - fitymáltam, és jelentőségteljesen kibámultam az ablakon. - Igenis lakhatóvá! Legalábbis a fedett területek alatt. Természetesen nem egy déltengeri paradi csom, de figyelembe véve, mi állt a rendelkezésükre, pokoli jó munkát végeztek. - Ingerülten pillantott a helyiség túlsó végébe, ahol egy vénuszi család csitítgatott egy üvöltő gyerkőcöt. - Persze bosszantóak - ismerte el. - De korántsem olyan rossz emberek. Gondolj bele, miként kezdték; a népesség fele azért jött ide, mert a Földön aszociálisnak, beilleszkedni képtelennek tekintették őket, a másik fél pe dig száműzött bűnözőkből áll. - Aszociális egyének és bűnözők, ez az! A társadalom söpredéke! És itt sem váltak sokkal jobbá! Nem volt értelme az utolsó közös napunkat politikai vitával tölteni. Nyeltem egy nagyot, és taktikát változtattam. - Vannak köztük normálisabbak - mentem bele. - Leginkább a gyerekek. Ez elég biztonságos terület, a gyerekeket mindenki szereti. A szerencsétlen kis poronty még mindig bömbölt. Bárcsak fel tudnám vidítani - sugalltam -, de inkább csak halálra rémíteném... egy közeledő, böhöm kufár... - Hadd bőgjön - mondta Micui, az ablak felé fordulva. Sóhajtottam - de csak magamban. Olykor felmerült bennem a kérdés, megéri-e az igyekezet lépést tartani Micui hangulataival és szeszélyeivel. Pedig megérte. A fontos dolog Micuival kapcsolatban: nagyszerű nő. Ott az a tökéletes, selymes, rézszínű, mézes-mandula bőre és ázsiai származásához képest igen nőies alakja. Szeme sem az a megszokott cipőfény-fekete, hanem világoskék - az elődök biztos kicsit kirúgtak a hámból. Fogai is tökéletesek, és nagyon is tudta, mikor kell használni őket, nagyon gyengéden. Egészében véve jócskán megérte. Hát újra próbálkoztam. A kezéért nyúltam, és érzelmesen azt mondtam: - Az a kölyök valamit megindít bennem, szivi. Nézem, és azt kívánom, hogy egy szép napon neked meg nekem... - Fejezd be, Tarb! - robbant ki. - Úgy értettem... - Tudom, hogyan értetted! Hadd soroljam el a tényeket. Egy: nem szeretem a gyerekeket. Kettő: nem is kell szeretnem őket, mert nekem nem muszáj, hogy legyen... a fogyasztók szépen gondoskodnak a népesség szinten tartásáról. Három: téged különben sem a gyerekek izgatnak, csak elő akarsz vezetni valamit, amire a válaszom nem. Ráhagytam. Bár nem volt igaz. Illetve csak félig. De aztán javulni látszott a helyzet. Tekintélyes szövetségesre leltem a vénuszi borban; akármilyen is az íze, volt benne erő. A másik szövetségesem maga Micui lett, mivel a helyzet logikája ugyanarra a következtetésre juttatta, mint engem: nincs értelme civakodni a kettőnk számára maradt kevéske időben.

Mire végeztünk az italkapszulával, már odafészkeltem magam melléje. Ahogy átkaroltam a derekát, olyan volt, mint a régi szép időkben, és, mint a régi szép időkben, ő a karomnak dőlt. Szabad kezemmel felemeltem a poharat, benne a kortynyi borral, és megint köszöntőt mondtam: - Kettőnkre, Micui, és az utolsó közös napunkra! Furcsa, gondoltam, mellette elpillantva - a helyiség végében az asztalokat törölgető pincérnő kiköpött mása volt annak a nőnek, akivel a Sarki Városból egymás mellett ültünk a repülőn. De aztán nem törődtem vele, mert Micui is emelte a poharát, a pereme fölött rám mosolygott, és vi szonozta a tósztot: - Az utolsó közös napunkra, Ten, és az utolsó éjszakára! Ennél kifejezőbb végszót még életemben nem hallottam. Felálltunk, és ölelkezve megindultunk a vágányokhoz vezető lépcső felé. Kétségtelenül spiccesek voltunk a bortól, de ennek dacára meg- böktem Micuit, ahogy elhaladtunk az ajtónál levő asztal mellett. Mintha a vénusziak fele, akikkel valaha is dolgom akadt, ma itt adott volna egymásnak randevút; ez újra a jó öreg zöld szem és vörös haj volt. A vitát a mentőhelikopternél láthatóan elrendezte, mert magában üldögélt, és úgy tett, mint aki az étlapot olvassa - mintha bizony az tíz másodpercnél többet kívánt volna! Elhaladtunkra felpillantott. Mi az ördög! Ha a komp felszáll, nem kell többé a sápadt, ostoba pofázmányukat bámulnom, hát rámosolyogtam. Nem viszonozta. Tulajdonképpen nem is vártam tőle. Kikormányoztam Micuit azt ajtón, majd le a lépcsőn, és elfelejtettem az egész incidenst... egy időre. Kéz a kézben andalogtunk a legközelebbi vágányhoz, ahol egy szerelvény várakozott. Úgy rémlett, már láttam rá utasokat felszállni, ekkor azonban egy vénuszi vonatkísérő sietett hozzánk lélekszakad va. - Sajnálom, emberek - lihegte -, de ez nem indul... ööö, műszaki hiba miatt. A következő onnét, a hármas vágányról megy - mutatta. A hármas vágányon nem állt szerelvény, de láttam egyet a keresztező pontnál, az orra épp kikandi kált az alagútból, várta, hogy váltson a lámpa, és beállhasson a peronhoz. Valami oknál fogva szédültem, és egész testemben bizonytalan érzés ömlött el. A borra tippeltem. Legalább elvette a vitatkozó kedvemet. Indultunk volna vissza a peronon, de a vonatkísérő a sínek fe lé intett: - Egyszerűbb, ha átvágnak - ajánlotta segítőkészen. Micui is picit bambának tűnt, de azért rákérdezett: - Az nem veszélyes? Erre a vonatkísérő elengedett egy elnéző, "legközelebb óvatosan a piával"-kuncogást, és a sínek hez vezetett minket. Nem is, nem vezetett. Taszított... épp amikor csörömpölés hangzott fel a vágány végéről. Szemem sarkából láttam a felénk csörtető villamost. Bent álltunk az útjában, a célkereszt közepén. - Ugorj! - kiáltottam. - Ugorj, Tenny! - kiáltotta Micui ugyanabban a pillanatban, és mindketten így is tettünk. Megragad tam Micuit, ő pedig engem ragadott meg, és szépen működött is volna, ha ugyanabba az irányba ugrunk. De nem ezt tettük. Egymásnak ütköztünk. Ha Micui történetesen nem magasabb nálam, hanem alacsonyabb, félrelökhettem vagy elránthattam volna; így csak annyi történt, hogy ő erre zuhant, én meg amarra, de kissé késve. A szerelvény engem kiáltások, szitkok és fékcsikorgás közepette kirepített a peronra. A fájdalom tűzként mart bele a lábamba, ahogy térden csúsztam a durva betonon. Közben valahol a fejemet is jól bevertem... vagy ez is a villamos műve volt. A következő, ami eljutott a tudatomig, hogy a fejem és a térdem versenyeznek, melyikük tud nekem nagyobb fájdalmat okozni, s közben kiáltásokat hallottam: - ... egy kufár pár át akart vágni a síneken... - ...az egyik meghalt, de a másik is elég pocsék bőrben van... - Hívják az orvost! A szerelvényből valaki fölibém hajolt, egy pirospozsgás, pofaszakállas arc, megdöbbenéstől kidülledt szemmel; bámulatomra Marty MacLeod volt, az állomásfőnök-helyettes. Ezután egy rövidke idő szinte teljesen kiesik. Csupán villanások maradtak meg: Mart amint követeli, azonnal vigyenek a követségre; az orvos, ahogy makacsul hajtogatja, a mentő csak kórházba szállít betegeket, máshová nem; és egy alak, aki Marty válla fölött átkukucskálva kitör: "Jesszus! Ez a kufár pasi, és él!" Ez az alak a jelzőlámpafejű vénuszi volt. Aztán emlékszem a mentőhelikopter betonkeverőszerű zökkenéseire és rázkódására, ahogy átszökkent a parkot övező szirtláncon, majd békésen elszundítottam. Micui járt a fejemben. Meg amit éreztem. Az járt a fejemben, hogy nem lehet mondani, hogy szerettem, mármint úgy igazán nem, de amit ő szokott mondani nekem az ágyban vagy bárhol, az sem úgy hangzott, mintha ő ilyesmit érzett volna irántam... de főként azon járt az eszem, milyen szomorú, hogy meghalt. Pedig nem halt meg.

Egy órán át tartottak bent a balesetin - kötözés, röntgenfelvételek -, és amikor Marty felügyeletére bízva kiengedtek, megtudtam, Micuinak eltört kilenc csontja, és a tomográf hat belső érszakadást is kimutatott. Az intenzíven ápolták, és folyamatosan tájékoztattak minket. Jó hír! Mégsem fakadtam dalra. Ugyanis addigra már tisztulni kezdett a fejem, és minél jobban tisz tult, annál inkább megszilárdult bennem a meggyőződés: a baleset nem baleset volt. Marty dicséretére legyen mondva, hogy amikor beértünk a követség poloska-biztos területére, végighallgatta, amíg kifejtettem a véleményemet. - Ellenőrizzük - ígérte komoran. - Bár tenni semmit nem tudunk, míg meg nem hallgattuk Micuit... de először aludni fogsz. Ez nem javaslat volt. Még csak nem is parancs. Tény volt, ugyanis belém nyomtak egy adagot, amikor nem figyeltem, és ideje volt elbúcsúzni. Felébredvén alig maradt időm felöltözni és lesietni a tiszteletemre rendezett búcsúpartira. Na, ez aztán tényleg egy vicc. A vénusziaknak nincsen sok ünnepük, de ami van, annak nagy lelkesedéssel adóznak. Ez nekünk, diplomatáknak zavaró. Részt kell vennünk az ünnepségeiken, hiszen erről szól a diplomácia, azonban ünnepeik zömét egyszerűen nem vállalhatjuk - ilyeneket, mint a "Reklámnap Eltörlése" és az "Antikarácsony". Valamit mégis tennünk kell, hát minden ilyen ünnepre kisütünk egy apropót (természetesen mindig teljesen újat), amit estéllyel ünnepelünk meg. Apropó pedig mindig akad. Néha már azelőtt készen áll, mielőtt a diplomatát ide kinevezik. Ott van például az öreg Jim Holder, a Kódolók és Kódtörőktől; azt beszélik, azért küldték ide, mert véletlenül ugyanazon a napon született, mint a hitehagyott Mitchell Courtenay. A ma esti partit tehát - névleg - az én búcsúztatásomra rendezték. Akibe csak belebotlottam, min denki gratulált, hogy végre itt hagyhatom ezt a helyet - néhány lépés feljebb a szamárlétrán, ó, igen, és milyen szerencsésen megúsztad a villamosdolgot, Tenny. Vagyis a földiek voltak ezek; a vénusziak, mint mindig, teljesen másképp viselkedtek. Legyünk igazságosak a vénusziakkal. Gondolom, ők sem kedvelik jobban ezeket az ünnepi partikat, mint mi. Ha elég magasan állnak a totemoszlopon, meghívjuk őket. Ha meghívjuk, eljönnek. Senki sem várja el, hogy jól érezzék magukat. Udvariasak - ésszerű keretek között; ha nőkről van szó, két táncot táncolnak két különböző földi diplomatával. Szerintem ezt a részét szerethetik, mert szinte minden esetben magasabbak a partnerüknél. A társalgás ilyen szintű: - Forró napunk volt. - Valóban? Észre sem vettem. - Az új Hilsch-telep szépen halad. - Köszönöm. … majd a két kötelező tánc a két partnerrel, és ha azután keresné őket az ember (bár hogy miért tenne valaki ilyet, el nem tudom képzelni), már sehol sincsenek. A vénuszi férfiakkal hasonló a hely zet, csak épp a két tánc helyett két ital a bárpultnál, a beszélgetés témája pedig nem az időjárás, hanem a Port Kathy esélyei a North Star ellen a görhoki kupában. Ha nekünk kell mennünk az ő formális estélyeikre, az éppen ilyen rossz. Micui azt mondja, kémei szerint a vénuszi partik általában azután mennek át ihaj-csuhajba, hogy elmentünk, de még soha egyikünket sem marasztalták. A diplomatától diplomatikus viselkedést várnak: semmi mély társalgás, és főként semmi túlzásba vitt vidámság. Néha azonban nem így alakul. Az első kötelező táncpartnerem egy karcsú, fiatal teremtés a vénu szi Bolygóközi Ügyek Osztályáról - falfehér bőr, persze, de jól illett a platinaszőke hajához. Ha nem aggódtam volna Micuiért, talán még élvezem is a táncot; bár ő amúgy is elrontani készült. - Mr. Tarb - kezdte azonnal -, maga szerint tisztességes dolog a Hyperion bányászait a maguk reklám-mocskának a meghallgatására kényszeríteni? Igen kezdő volt még. Főnökei sosem hozakodtak volna elő ezzel. Sajnos most az én főnökeim voltak jelen, a beszélgetés pedig egyre durvult. Miért fegyverezzük fel folyton a Vénusz körül pályára álló földi űrhajókat minden magyarázat nélkül? Miért nem járulunk hozzá, hogy a vénusziak "tudományos" expedíciót küldhessenek a Marsra? És... és minden ilyesmi. Az összes helyénvaló védekező választ elsütöttem, a lány azonban jó hangosan beszélt, az emberek kezdtek felénk sandítani. Hay Lopez is így tett; az állomásfőnöknővel ácsorgott, és ahogy egymásra néztek, az egy csöppet sem tetszett nekem. A tánc végeztével boldogan céloztam meg a bárpultot. Csak Pavel Borkmann, a vénuszi Nehézipari Osztály egyik szekciójának vezetője mellett láttam szabad helyet. Találkoztunk már; most tízpercnyi csevegést terveztem vele az Anti-Oázisbeli új Hilsch-duzzasztógát működéséről, vagy hogy elégedettek-e az új rakétateleppel. Ez sem jött be, mert ő is hallott foszlányokat kis társalgásomból a Bolygóközi Ügyek Osztályával. - Nem kéne harcba bocsátkoznia ott, ahol alulmarad - mosolygott, egyszerre utalva iménti táncpartneremre és a villamostól begyűjtött jól látható hegekre. Ha lett volna egy kis eszem, a kevésbé kocká-

zatos értelmezést választom, és elmesélem neki a balesetet töviről-hegyit-e. De fel voltam dúlva, és a másik út mellett döntöttem. - Ez nem az én szakterületem - panaszkodtam, s italért intettem, ami aztán tényleg nem hiányzott. Úgy látszott azonban, Borkmann is eggyel többet ivott a kelleténél, mert ugyancsak rátért a csapdákkal teli ösvényre. - Hát, nem is tudom. Meg kell értenie, nekünk, szabad vénuszi állampolgároknak erkölcsi kifogásaink vannak, ha erővel akarnak rávenni embereket a vásárlásra... főként, ha fegyverrel történik a kény szer. - A Hyperionra nem irányul egyetlen fegyver sem, Borkmann! Ezt maga is tudja. - Most még nem - ismerte el -, de nem történtek már hasonló incidensek a maguk anyabolygóján? Szánakozva nevettem. - Felteszem, a bennszülöttekről beszél. - A Föld azon kisszámú zugáról beszélek, amelyet még nem fertőzött meg a reklám, igen. Ekkor már kezdtem bedühödni. - Borkmann - mondtam -, ne tettesse magát! Természetesen van békefenntartó szervezetünk. Bizo nyos egységei rendelkeznek fegyverrel, kizárólag önvédelmi célra. Az egyetemen részem volt tartalékos kiképzésben, tudom, mit beszélek. Sosem vetik be őket támadólag, csakis rendfenntartásra. Tudnia kell, hogy még a legprimitívebb őslakosok között is szép számmal akadnak, akik részesedni sze retnének a piaci társadalom áldásaiból. Persze a vén szemellenzősök ellenállnak. De amikor a jobbik réteg segítséget kér tőlünk, akkor azt mi természetesen megadjuk. - Gyalogos osztagokat küldenek - biccentett. - Reklám-teameket küldünk - helyesbítettem. - Nincs kényszer. Nincs erőszak. - És - utánzott - nincs menekvés... ahogy az új-guineaiak is megtapasztalták. - Új-Guineában valóban elszabadultak kicsit az indulatok - értettem egyet. - De igazán... - Igazán - csapta le a poharát -, most már mennem kell, Tarb. Öröm volt beszélgetni magával. - Az zal otthagyott füstölögni magamban. Pedig Új-Guineában igazán nem volt nagy baj! A halálesetek száma még az ezret sem érte el. És a sziget immár szilárd részét képezte a modern világnak... ügynökségünk még egy fiókot is nyitott Pápuában! Egy hajtásra lenyeltem az italomat, megfordultam... és majdnem beleütköztem a vigyorgó Hay Lopezba. A távolodó állomásfőnöknő engem nézett a válla fölött. Láttam, csatlakozik a nagykövethez, és egyre engem bámulva a fülébe sugdos; megértettem, ez a nap kezd igazán rosszul alakulni. Mivel már amúgy is hazafelé tartottam, a követségiek nem tudtak sokat ártani nekem, mindazonáltal eltökél ten igyekeztem tartani magam a diplomatához méltó viselkedéshez az est további részében. Hát, megint nem sikerült. A véletlen jóvoltából a következő partnerem Dirty Berthie lett, a Köpönyegforgató Földi. Talán ha gyorsabb vagyok; de még mindig kába lehettem. Megfordultam, ő meg ott állt, alkoholtól bűzös lehelet, kövérkés-petyhüdt arc, és feltornyozott haj, hogy magasabbnak látsszon. - Lehet ez az én táncom, Tenny? - vihogott. - Már alig vártam! - füllentettem hát gálánsan. Előnyére legyen mondva, Dirty Berthie még tűsarkúban és szénakazal frizurában sem tornyosult úgy az ember fölé, mint a helybéliek. És ennyi az összes, amit a javára lehet írni. Az átálltak mindig a legrosszabbak, és Berthie, aki jelenleg az egész bolygót átfogó vénuszi könyvtár helyettes felügyelője, valaha a Taunton, Gatchweiler és Schocken ügynökségnél dolgozott, mint felelős kutatási alelnök! Mindent feladva a Vénuszra emigrált, és most minden egyes szavával bizonyítania kell, hogy vénuszibb a vénusziaknál. - Nahát, Mr. Tennison Tarb - mondta, és hátradőlt a karomban, bedagadt szememet tanulmányozandó -, úgy fest, egy férj korábban jött haza a vártnál. Csupán egy ártatlan tréfa, ezt gondolják, igaz? Hát tévednek. Dirty Berthie minden vicce alantas indíttatású. Például köszönésképpen a "Hogy megy ma a szervezett hazugság?", és a "Nem tartom fel, várják az eladandó mérgezett bébitápszerek" búcsúzás gyanánt. Mi nem tehettünk ilyet. Tisztesség ne essék szólván, az itt született vénusziak zöme sem viselkedett így, Berthie azonban mindkét világ legalját képviselte. Hivatalos politikánk az ő irányában ez volt: mosolyogni és nem válaszolni. És én pontosan követtem is ezt a sok hosszú éven át, de most betelt a pohár. Azt feleltem... Nincs mivel védekeznem azért, amit feleltem. Hogy megértsék, tudniuk kell, Berthie férje, akiért ő feladta csillagminősítésű állását a Földön, a Kathy és Discovery közötti járaton volt pilóta, és a házasságkötésük utáni évben egy repülőszerencsétlenségben elvesztette a jobb lábát, és egy közelebbről meg nem határozott, szomszédos testrészét. Erre az egy témára Berthie igen érzékeny. Hát édesen, ó, de édesen, rámosolyogtam, és azt feleltem: - Szívességből helyettesíteni akartam Cartost, de rossz házba nyitottam be. Nem volt valami jó vicc. Berthie meg sem kísérek válaszolni. Levegő után kapkodott. Kitört a karjaim közül, mozdulatlanul állt a táncparkett közepén, és jó hangosan elkiáltotta magát:

- Szemét! Valódi könnyeket láttam a szemében; a dühtől, gondolom. De nem maradt időm a reakcióit tanulmányozni. Valaki medveszerű ölelésbe fogta a vállam, és magának az állomásfőnöknőnek a hangját hallottam: - Ha kölcsönvehetném Tennyt néhány pillanatra, Berthie, még meg kell beszélnünk egy-két apróságot... A folyosón aztán igazán nekem rontott. - Seggfej! - sziszegte. A nyálcseppek kígyóméregként beették magukat az arcbőrömbe. - Ő kezdte! - próbáltam védekezni. - Azt mondta... - Hallottam, mit mondott, és az egész rohadt terem hallotta, maga mit mondott! Jézusom, Tarb! Elengedte a vállam, de most szakasztott úgy festett, mint aki inkább a torkomat kapja el nyomban. Visszakoztam. - Pam, tudom, hülyeséget csináltam, de egy kicsit meg vagyok zavarodva. Ne felejtse el, valaki majdnem megölt ma! - Baleset volt. A követség hivatalosan balesetnek minősítette. Próbálja meg ezt észben tartani! Egyébként sincs semmi értelme. Miért akarná bárki is megölni, amikor már amúgy is elutazni készül? - Nem engem. Micuit. Talán van egy kettős ügynök azok között, akiket felvett, és tudják, miben mesterkedik... - Tarb. - Ezúttal nem volt kígyóméreg, sem sziszegés, még csak harag sem. Csupán jeges figyelmeztetés. Gyorsan körülpillantott, nincs-e valaki a közelben. Amikor vénusziak tartózkodnak az épületben, ilyet egyáltalán nem szabadott volna kiejtenem a számon - ez az Egyes Számú Szabály. Monda ni akartam valamit, de egy mozdulattal belém fojtotta a szót: - Micui nem halt meg. Megoperálták. Ma gam látogattam meg másfél órája. Még nem tért magához, de a kilátások jók. Ha holtan szeretnék, végezhettek volna vele a műtőben, és mi sosem tudnánk meg. De nem tették. - Akkor is... - Menjen aludni, Tarb! Komolyabbak a sérülései, mint hittük. - Nem engedett közbevágni, a magánlakosztályok felé mutatott. - Most! Engem várnak a vendégeim... utána pedig beugrok az irodámba, és fűzök néhány megjegyzést az egyik személyi aktához. A magáéhoz. Ott állt, kivárva, amíg el nem tűnök. Ekkor láttam utoljára az állomásfőnöknőt, meg jó időre (valamivel több, mint két év) minden mást is, mert másnap reggel két követségi őr kirángatott az ágyból, betuszkolt egy hivatali autóba, kifuvarozott az űrkikötőbe, és feltett egy kompra. Három óva múlva bolygó körüli pályán keringtem. Újabb fél óra elteltével már a frigóban feküdtem, várva, hogy az altató kiüssön, és megkezdődjön a fagyasztás. Az űrutasszállító csupán kilenc újabb kör - több mint fél nap - után gyújtja be főhajtóműveit, de a nagykövet utasítást adott: tegyenek félre. És félretettek, úgy bizony. Arra tértem magamhoz, hogy elevenen felfalnak a tűzhangyák - az elviselhetetlenül zsibbadó kar érzése, ami az első olvasztáskor veszi elő az embert. Még a gubóban voltam, de elektromos fűtésű, testhez tapadó ruhát viseltem, amiből csak a szemem látszott ki. Valaki ismerős hajolt fölém: - Helló, Ten - mondta Micui Ku. - Meglep, hogy látsz? Meglepett. Igennel feleltem, bár kétlem, hogy ki tudtam volna fejezni, mennyire meglepődtem, mivel az utolsó gondolat, amire a magával ragadó álom előttről emlékeztem, az a bús sajnálkozás volt, ami ért utolszor nem mehettem el Micui ágyához, és valószínűtlennek látszott, hogy ezt valaha bepótolhatom. A külseje megrémisztett. Fél arcát kötés takarta, csupán a száját meg az állát nem, és két apró nyílást hagytak a szemeknek. Persze ez magától értetődött. Fagyasztás alatt leáll a gyógyulási folyamat. Ténylegesen Micui alig pár napja hagyta el a műtőt. - Jól vagy? - kérdeztem. - Hát persze. Jól vagyok! - felelte élesen. - Mármint - helyesbített -, talán még nem leszek igazán jól hetekig, de járó beteg vagyok. Mint látod - mosolyodott el. Azt hiszem, hogy mosolygott. - Amikor az orvosok azt mondták, elhagyhatom a kórházat, úgy döntöttem, elegem volt a Vénuszból. Összetéptem a továbbszolgálati papírokat, mire felpakoltak az utolsó kompra. Kiszedték a varratokat, aztán lefagyasztottak... és itt vagyok! A viszketés szinte elviselhető szintre apadt. A világ egyszerre fényesebbnek tűnt; nekiálltam lehántani a hőruhát. Micui bólogatott: - Ez már döfi, Ten! Kilencven perc múlva leszállunk a Holdon... jobb, ha gatyát húzol!

Tarb hazatér I. Meglepetésemre a két kiutasított tengerészgyalogos is azon a hajón utazott. Ez jól jött. Ha ők nem segítenek, egyedül aligha lettem volna képes lebicegni. Micui, a kötések és a sérülések dacára, jól volt. Én nem. Én beteg voltam, és ezt úgy értem, hogy kutyául beteg. Mindig érzékeny voltam a moz gási nehézségekre, de sosem gondoltam volna, hogy a Holdon ilyen rossz lehet. A Vénusz szörnyű, az már biztos, de ott legalább az ember annyit nyom, amennyi a súlya. A Hold nem ilyen barátságos. Azt mondják, az első hat hét után az ember már nem loccsantja át a kávét a szobán, amikor Csupán a szájához akarja emelni, de magam ezt sosem fogom megtapasztalni - nem tetszik a hely. Ha rendes földi rakétán jövünk, egyből leszállhattunk volna komppal a felszínre, de lé vén ez vénuszi hajó, karanténba kellett állnia. Na, ez volt ám csak a komédia! Nem akarom az ügynökségeket vádolni semmivel. Igazán szépen elkormányozzák a Földet. De az egész karatén a vénuszi betegségek behurcolását meggátolandó létezik, nemde? Ide tartozik a leggonoszabb vénuszi járvány, a konzervativizmus politikai pestise is. Szóval az ember azt várná, hogy a Holdon jól megszorongatják őket a vám- és útlevél-ellenőrzésnél. Ehelyett az útlevélkezelők csupán egy futó pillantást vetettek a vénusziak papírjaira, és továbbintették őket. Itt nem csak a legénységre gondolok, akik a legközelebbi tömegszálláson kívül amúgy sem mentek sehova, de még az a maroknyi vénuszi üzletember és diplomata, átszállóban a Földre, azok is pil lanatok alatt átcsúsztak. Ellenben mi, földiek... huhú! Micuit és engem leültettek, papírjainkat mágneses ellenőrzésnek vetet ték alá, beletúrtak a csomagjainkba, aztán kezdetét vette a vallatás. Le kellett jelentenünk az összes vénuszi illetőségű polgárt, akivel az utóbbi tizennyolc hónap során szolgálati kapcsolatban álltunk, meghatározva a kapcsolat célját és az információcsere természetét. Jelenteni minden szolgálaton kívüli kapcsolatot; cél és információ, mint fent. Három órán át tartottak abban a bezárt fülkében, űrlapo kat töltöttünk ki, kérdésekre válaszoltunk, majd a vallatótiszt elkomorult: - Bebizonyosodott - mondta, nyelvtani szempontból passzív szerkezetet használva, de a gyűlölet és lenézés mégis kicsengett -, hogy némely földi állampolgárok a Vénuszra való könnyebb bejutást bizto sítandó rituális megszentségtelenítési cselekedeteket hajtanak végre. Ebben sok igazság volt. Ez a tipikus szemét vénuszi trükkök közé tartozott, mint amikor évszázadokkal ezelőtt a japánok az európaiakat arra kényszerítették, tapossák meg a bibliát. A vénuszi útlevélvizsgálatnál az ember választhatott. Ott volt a négy-öt órás, mindenre kiterjedő kihallgatás, ami közben az összes csomagot áttúrják és nagy valószínűséggel testi motozást is alkalmaznak. A másik lehetőség a fogadalomtétel, megtagadni a "reklámot, a népszerűsítést, a médián keresztül történő meggyőzést és a közvélemény manipulációjának bármely más formáját"; megrágalmazni a Saját ügynökségünket; azután, attól függően, ki milyen jól játszott, átlibeghetett. De természetesen az egész nem volt más, mint egy nagy vicc. Kuncogtam, és már nekiláttam elmagyarázni, amikor Micui megelőzött: - Ó, igen - bólogatott buzgón, ugyanolyan elítélő arccal, akárcsak a tiszt -, mi is hallottunk róla. - Fi gyelmeztetően rám sandított. - Maga szerint igaz? A tiszt letette írótűjét, úgy vizsgálta Micui arcát: - Úgy érti, maga nem tudja, történik-e ilyesmi? - Persze az ember hall ezt-azt - felelte ő félvállról. - De amikor meg akar bizonyosodni, egyszerűen nem talál egy darabka szilárd bizonyítékot sem. Mindig ez van, no nem, velem nem történt ilyesmi, de hallottam valakitől, akinek van egy barátja, aki... Különben én nem hiszem, hogy egy tisztességes földi állampolgár képes lenne ilyet tenni. Én biztosan nem, és szintúgy Tennison sem. A puszta erkölcstelenségen túl ott van az, hogy tudjuk, szembe kéne néznünk a következményekkel, amikor visszatérünk! A férfi ezután morogva elengedett minket; amint kiléptünk, odasúgtam Micuinak: - Kihúztál a pácból... kösz! - Csak pár éve kezdték el ezt csinálni - felelte. - Ha elismernénk a hamis esküt, rákerülne a kartonunkra... akkor lennénk csak igazán bajban. - Vicces, hogy te hallottál erről, én meg nem. - Örülök, hogy te látod a mulatságos oldalát - mondta harapósan, és rájöttem, valami oknál fogva dühös. - Bocs. Rossz kedvem van. Azt hiszem, megpróbálok leszedni még néhány kötést... aztán mehetünk is a kompra! Föld! A homo sapiens bölcsője. Az emberiség igazi otthona. A civilizáció virágának kelyhe. Ahogy beszálltunk a kompba, észrevettem a graffitiket a zsilipben, és tudtam, hazaérkeztem. "Everett szereti Alice-t." "Tiny Miljiewicznek herpeszes a füle." "Repesszünk!" A Vénuszon nyoma sincs az efféle, Földre jellemző, naiv folklórnak!

Tehát döcögve, rázkódva szálltunk alá az égből; aggódtam Micui gyógyuló sebei miatt, de ő csak dünnyögött álmában, és a másik oldalára fordult. Kint a széles, iszaptól zöldesszürke óceán... szem ben az észak-amerikai kontinens integetett, a szmogon átizzott a városok férctakarója... majd újra feltűnt a korábban elhagyott Nap, ahogy a magasság és a sebesség csökkentése végett száznyolcvan fokos kanyarban kifaroltunk az Atlanti-óceán fölé, és végül leszálltunk a New York-i Űrkompkikötő széles kifutóján. Jó öreg New York! A világ kerékagya! Szívem büszkeségtől és a hazatérés örömétől dübörgött... és a mellettem beszíjazott Micui átaludta az egészet. Miközben a traktorra vártunk, ami ránk kapcsolódik, és a terminálhoz vontat minket, Micui álmosan felült, és fintorgott. - Hát nem nagyszerű újra itthon lenni? - érdeklődtem mosolyogva. Fölém hajolva kipillantott az ablakon. - Dehogyisnem - felelte, közel sem lelkes hangon. - Úgy szeretném, ha... De sosem tudtam meg, mit szeretne, mert ekkor heves köhögési roham fogta el. - Úristen! - hápogott. - Mi ez a bűz? - Ez a jó kis New York City-féle levegő, amit lélegzel! - mondtam. - Túlontúl sokáig voltál távol: elfelejtetted, milyen! - Legalább megszűrhetnék - panaszkodott. Természetesen ez már a szűrt levegő volt, de nem siettem felvilágosítani. Lefoglalt a cuccaink kihalászása a fejünk fölötti csomagtartóból, aztán meg a leszálláshoz való felsorakozás. Helyi idő szerint reggel hét óra volt. A terminálnál még kevesen álltak, ám ezt a pozitívumot épp azonos mértékben ellensúlyozta a poggyászkezelők hiányából adódó negatívum. Micui rosszkedvűen vonszolta magát utánam a poggyászkiadóhoz, ahol egy meglepetés várt. A meglepetést Valentine Dambois-nak hívták, rangidős alelnök és általános társigazgató; rózsaszín arc, szikrázó kék szem; kövérkés alakja himbálózott, ahogy üdvözlésünkre sietett. Nem kellett volna meglepődnöm, mondtam magamnak, jó munkát végeztem a Vénuszon, és nem is kételkedtem benne, hogy az ügynökség örömmel köszönt majd itthon. De nem ekkora örömmel! Egy csillagminősítésű vezető nem jön ki az embert üdvözölni ilyen kora reggel, hacsak nem valaki igazán különlegesről van szó. Hát boldogságban úszva és nagy reményekkel kezet nyújtottam: - Nagyszerű látni téged, Val... - kezdtem. Ám ő elment mellettem. Egyenesen Micuihoz. Val Dambois köpcös kis ember volt, de a kövérség leginkább az arcán látszott meg; amikor mosolygott, úgy festett, mint egy Halloween-napi, tökből faragott fej. A most Micuira sugárzó mosolya egy menten kettéhasadó tökre emlékeztetett. - Elmés Micui! - rikoltotta, noha alig kétlépésnyire volt már csupán tőle. - Hiányoztál, cukorfalat! Vadul átkarolta, és lábujjhegyre állva megcsókolta. Micui nem viszonozta. Visszahúzta fejét, így a csók az állán ért célba. - Helló, Val - mondta. A férfi elkomorult. Egy pillanatra azt hittem, Micui az előléptetésének még az esélyét is örökre elszúrta, de Dambois szépen helyreállította a mosolyát. Mire megint szétterült az arcán, már olyan volt, akár az új, és szeretetteljesen megpaskolta Micui hátsó fertályát; igaz, elég sietősen. Kuncogva hátralépett. - Te aztán megcsináltad a szerencsédet! - mondta melegen. - Le a kalappal előtted, Micui! Persze fogalmam sem volt, miről hadovál. Szerintem egy percre Micuinak sem, mert szemén árnyék futott át, álla pedig megfeszült, de Dambois már felém fordult: - Lekésted a csatlakozást, gondolom - szívélyeskedett; bús szívélyesség volt ez, finoman fűszerezve lenézéssel. Nos nem lepett meg túlságosan, ahogyan Dambois Micuit üdvözölte. Erre-arra pletykáltak Micuiról és néhány csillagminősítésű ügynökségi vezetőről, beleértve Val Dambois-t is. Engem ez hidegen ha gyott. A pokolba is, épp elég kemény pálya, ha az ember érvényesülni akar a reklámszakmában! Ha ebben segítségére van, hogy kis örömben részesíti a megfelelő személyt, hát miért ne? Azonban Micui semmit sem mondott nekem erről a nagy szerencséről. - Miről beszélsz, Val? - kérdeztem. - Nem mondta neked? - biggyesztette mosolyogva duzzadt száját. - A villamos társaság ellen indí tott kártérítési kereset. Peren kívül megegyeztek: hat megadollár, ami már mind az ügynökség bankjá ban várja! Először ki sem tudtam mondani: - Hat... hat mill... - Hatmillió dollár, adómentes és azonnal elkölthető! - tobzódott. A pali úgy örült, akárha a sajátja lett volna a pénz; talán már készített is tervet erre nézve. Megköszörültem a torkom. - Erről a kártérítési perről... - kezdtem, de Micui mellettem elhajolva közbevágott:

- Ott, az az enyém - bökött a szalagon megjelenő csomagok egyikére. Val odaugrott, zihálva leemelte, és letette Micui mellé. - Akarom mondani... - próbálkoztam. Rám sem hederítettek. Dambois duci karját Micui dereka köré fűzte (már amennyire átérte), és vidáman társalgott: - Ez az első táska. Talán nincs is több, mint húsz, hm? - Nem, csak ez az egy. Szeretek kevés csomaggal utazni - felelte Micui, és kibontakozott az ölelésből. Dambois szemrehányóan nézett rá: - Sokat változtál - nyafogta. - Szerintem még nőttél is. - A kisebb gravitációjú bolygó hatása. Ezt persze tréfának szánta. A Vénusz csupán iciri-picirit kisebb a Földnél. Én azonban mégsem ne vettem, mert azon merengtem, miként történt, hogy Micui eszméletlen halom pénzt szerzett, én meg nem... aztán amikor megláttam, mi tűnik fel a csomagszállító szalagon, kiröppent a fejemből ez a kér dés. - Ó, a francba! - csúszott ki a számon. Ezt a csomagot jelöltem meg óvatosan kezelendőnek; egy hajóbőrönd, masszív oldalak, kettős zár. De ez kevésnek bizonyult a megmentéséhez. Úgy festett, mintha az űrkompokat vontató traktorok egyike hajtott volna át a sarkán. Az egyik oldal belapult, akár az összeesett puding, és likőrtől, kölnitől, fogkrémtől és még isten tudja mitől bűzlő lé csordogált belőle. Természetesen ebben tartottam minden törékeny holmit. - Micsoda rumli! - cöccögött Dambois, majd türelmetlenül az órájára pillantott. - Fel akartam ajánla ni, hogy elviszlek, de... a kocsim hetekig bűzlene ettől... meg, gondolom, van még csomagod... Tudtam a szerepem. - Menjetek csak - feleltem morcosan. - Majd fogok egy taxit. Néztem, ahogy távoznak, s egyre azon járt az eszem, miért hagytak ki a kártérítési perből, de aztán még inkább azon, vajon lóhalálában megkeressem-e a poggyászkiadó alkalmazottat, vagy várjam meg a többi cuccomat. Rosszul döntöttem. Úgy határoztam, várok. Miután az utolsó táskát is rég elvették, és a szalag megállt, végre felfogtam, akadt egy kis galiba. Amikor jeleztem a problémát a felelős felügyelőnek, elhárítva magamról mindennemű felelősséget, azt választ kaptam, hogy ha akarom, utánanéz a hiányzó holmiknak, ami alatt nekem ki kell tölteni az igénylőlapokat, már ha úgy érzem, megéri... bár számára, mondta, a bőröndömet ért kár nem tűnik új keletűnek. Rengeteg ideje jutott utána nézni, mert rengeteg kitöltendő űrlap volt. Miután benyújtottam a papíro kat, már csupán újabb fél órán át váratott. Felhívtam az ügynökséget, jelzendő a késést. Nem aggasz totta őket különösebben. Megadtak egy címet, ahol lakást foglaltak nekem, azzal, hogy rendezkedjem be, mellesleg közölték: holnap reggelnél előbb különben sem várnak. Jó, ha hiányolják az embert. Majd a felelős felügyelő elújságolta, hogy a többi csomagom vagy Párizsba vagy Rio de Janeiróba került, és egyik esetben sem reménykedhetek a gyors viszontlátásban. Így aztán csomagok nélkül álltam be a következő városi szerelvényre várakozók sorába. Félórával később, már a végállomáson, ráébredtem, hogy nem váltottam át semennyi vénuszi valutát sem, s nincs elég pénzem a viteldíjra... találtam egy készpénz-automatát, belenyomtam az azono sító kártyámat, mire egy testetlen hang azt turbékolta: "Mélységesen sajnálom, uram vagy asszo nyom, de ez a Gyors Csekkváltó Bármikor készpénzterminál pillanatnyilag nem üzemképes. Kérem, a legközelebbi váltóhely megkereséséhez vegye igénybe a térképet!" De amikor körülnéztem a fülkében, nem találtam semmilyen térképet. Isten hozott itthon, Ten! II. New York, New York! Micsoda csodálatos város! Összes nyűgöm, bosszúságom semmivé lett, még az is, hogy miért hagyott ki Micui a nagy buliból. A tíz év alatt mintha mit sem változtak volna a szürke, csomós levegőbe vesző, magas épületek. A hideg, szürke, csomós levegőbe. Ismét beköszöntött a tél; a koszos hó kis halmokban állt a zugokban, és a fogyasztók lopva bele-belemarkoltak, hogy haza vigyék, kikerülendő a frissvíz-adót. A Vénusz után maga volt a mennyország! Úgy esetlenkedtem a Nagy Almában, akár egy wichitai turista. Úgy is sétáltam, beleütköztem a siető gyalogosokba meg a náluk is rosszabb teremtményekbe. Elvesztettem a közlekedési rutinomat. A Vénuszon töltött évek alatt egyszerűen elszoktam a civilizált móditól. Itt egy tizenkét hajtós pedibusz, ott egyetlen helyre pályázó három taxi, a járművek között mindenütt gyalogosok szökdécseltek elkeseredetten... az úttestek zsúfolásig telve, a járdákon csődület, elhaladtomban minden épület emberek százait pumpálta ki-be... oh, de csodálatos volt! Mármint számomra. Azoknak, akikbe beleütköztem, meglöktem, vagy akiknek félre kellett ugraniuk előlem, gondolom, nem lehetett annyira örömteli. Nem érdekelt! Rendre utánam

kiabáltak, és nem kétlem, sértéseket vágtak a fejemhez, de én csak úsztam a fullasztó, jeges, fekete gyönyörben. Minden falon reklámszlogenek villogtak folyadékkristály-képernyőkön, az újak ragyogva, akár a napfelkelte, a régebbiek bekoszolódva, lassanként elveszve a graffitik alatt. Mintaosztók álldogáltak a járdaszegélynél, ingyen kóstolót adtak Legkávébból és a Vidám Koromból, meg engedményes kuponokat ezernyi termékre. A füstködös levegőben pompás konyhai berendezések és fantasztikusan egzotikus háromnapos kirándulások hologramjai vibráltak... otthon voltam. Jó érzés! Mindazonáltal, el kellett ismerni, kissé nehézkesen haladtam az utcákon, így amikor megpillantottam egy csodával határos módon üres járdaszakaszt, arra mentem tovább. Még el is csodálkoztam, hogy a járdára lépve az idősebb férfi, akit félretaszítottam, miért néz rám olyan furcsán. - Vigyázzon, öcskös! - szólt rám, és egy táblára mutogatott, amit persze a firkálások olvashatatlanná tettek. Nem voltam olyan hangulatban, hogy valami jelentéktelen civil szabály miatt izgassam magam. Elmentem mellette... Aztán DURR, robbant valami a koponyámon belül, HUSS, vakított el egy szupernóvaszerű fényvil lanás, majd szédülni, tántorogni kezdtem, s közben parányi manóhangok hasították tűként a fülembe: Csoki Korty, Csoki Korty, CsokiCsokiCsoki Korty! És különböző variációkban ez folytatódott egyre, száz évig, vagy talán még tovább. Orromat bűz csapta meg. Testemet szubszonikus vibrációk rázták. Aztán - néhány évszázad múltán -, miközben a szörnyű fény- és hangorkántól a fülem még csengett, szemem pedig káprázott;, feltápászkodtam a földről, ahol elvágódtam. - Én szótam - vakkantotta a kis öreg biztonságos távolból. Szó sem volt évszázadokról. A férfi még mindig ott állt, ugyanazzal a különös arckifejezéssel: félig mohóság, félig sajnálat. - Én szótam! Maga ide se bagózott, pedig én szótam! Egyre a táblára mutogatott, hát közelebb bicegtem, és az irkafirka alatt épphogy ki tudtam venni a feliratot: Figyelem! KERESKEDELMI ZÓNA Belépés saját felelősségre! Vagyis nyilvánvalóan mégis történtek változások a távollétemben. Az öreg óvatosan átnyúlt a tábla mellett, és arrébb rángatott. Nem is annyira öreg, vettem észre, mint inkább elhasználódott. - Mi az a Csoki Korty? - kérdeztem. - A Csoki Korty egy üdítőital - kántálta nyomban -, a legfinomabb csokoládétípusú ízesítők, szintetikus kávékivonat és válogatott kokainszármazékok bizsergető elegye. Kér? - Kértem. - Van magáná pénz? - Volt;, legalábbis egy kevés, a pénzváltó automatából, amire végül csak sikerült rábukkannom. - Fizet nekem egyet, ha megmutatom, hol lehet beszerezni? - kunyerált. Mi szükség lett volna rá? De nem tudtam nem sajnálni a szomorú kis palit, hát hagytam, hadd kísérjen át a sarkon túlra. Ott állt egy italautomata, szakasztott olyan, mint a többi Csoki Korty-elárusítógép, amiket mindenfelé láttam útközben a Holdon, az űrreptéren, a város utcáin. - Ne vacakoljon egyesével - tanácsolta izgatottan. - Egyből a hatos csomagot, okés? - Amikor a pakkból az elsőt nekiadtam, kinyitotta a dobozt, a szájához emelte, és ott, állva, egy szuszra lehajtot ta. - Ernie, ez a nevem, miszter - közölte. - Isten hozta a klubban! Én kíváncsian kortyolgattam a saját italomat. Kellemes volt, de semmi különös, hát azon töpreng tem, miért ez a nagy hűhó. - Miféle klubról beszél? - kérdeztem, és merő kíváncsiságból kinyitottam a kővetkező üveget. - Magát campbellizálták. Hallgatnia költött vóna rám - mondta erényesen -, de nem tette, ugye, hát magáva tarthatok oda, ahova mén? Szegény öreg fickó! Annyira sajnáltam, hogy miközben az ügynökség által adott cím felé tartottunk, megfeleztem a hatos csomagot. Fejenként három-három. Könnyes szemmel köszönte meg, mindazonáltal a következő hatos csomagból már csak egyet adtam neki. Az ügynökség kitett magáért. Új otthonomhoz érve leráztam Ernic-t, és besiettem. Egy új tengeri lak volt - átalakított olajszállító -, a Perzsa-öbölből vontatták ide, közel száz négyzetméter és saját konyha állt a rendelkezésemre. A Kip’s Bay mellett horgonyzott, a folyón a negyedik hajó, olyan közel az ügy nökség épületéhez, aminél jobbat remélni sem lehet. A hátrányt persze az ár jelentette. Az összes vénuszi megtakarításom ráment a foglalóra, azonkívül alá kellett írnom egy hároméves fizetésre szóló jelzálogkölcsönt. De nem volt ez olyan rossz. A Vénuszon jól szolgáltam az ügynökséget. Nem volt kétségem a fizetésemelés felől... nem is csupán fizetés emelés, de előléptetés... nem is csupán előléptetés, de talán egy saját sarokiroda is! Egészében véve

igen elégedett voltam a világgal (nem számítva néhány apróbb kérdést, melyek makacsul nem mentek ki a fejemből, mint például az a rohadt kártérítési ügy; amiből kihagytak), és Csoki Kortyot szopogatva szemléltem új birodalmam. De vár a munka! Oly sok a tennivaló! Amíg megtalálják a csomagjaimat, már ha egyáltalán, szükségem van ruhára, ételre meg az élet egyéb kellékeire. A nap további részében tehát vásároltam, cipekedtem vissza a csomagokkal a tengeri lakhoz, és mire elérkezett a vacsora ideje, nagyjából már be is rendezkedtem. A becsukható ágy fölé G. Washington Hill képe. Az elrejthető szekrényre Fowler Schocken portréja. Ruhák ide, piperecuccok a közös fürdőszobába, a személyes, zárható kabinomba... ráment az egész nap, és fárasztó is volt, mert szobámban teljes kakaón ment a fűtés, képtelen voltam lejjebb venni. Fogtam egy Csokit, és leültem végiggondolni a dolgokat, kiélvezve a tágasság és a csend luxusát. A vid egy hullámhossza csak a lakóknak volt fenntartva; figyeltem, ahogy eldarálják nekünk, szerencsés bérlőknek az elérhető rengeteg csábos lehetőséget. A laknak saját medencéje volt, egyszerre hat személy befogadására alkalmas, meg egy golfpálya. Felírtam magamnak egy emlékeztetőt, hogy amint megkaptam az ütőmet, ne felejtsek el bejelentkezni. Bizakodva néztem a jövőbe. Visszapörgettem a medencéhez - sok-sok liter, jó mellmagasságig érő, gyöngyöző tiszta víz -, és szentimentális gondolatok lopóztak elő: Micui meg én egymás mellett a medencében... Micui meg én a nagy kihúzható ágyon... Micui meg én... De még ha Micui végül úgy is döntene, hogy össze köti velem az életét, s Saját hat megadollárral talán még a tengeri laknál is puccosabb helyen szeretné azt tenni... Dolgozzuk át az álmot! Hagyjuk ki Micuit egy pillanatra: a jövő továbbra is ragyogó. Habár a lak megszerzéséért nagy költségbe vertem magam, vásárlókeretem továbbra is rendelkezésemre állt. Egy új autó? Miért ne? No, és milyen típusú: közvetlen meghajtásos, amikor egyik lábbal az ülésen térdelsz, a másikkal pedig tolod, vagy esetleg egy csicsás, sebességváltós, felkapott gép? Kezdett igen meleg lenni. Ismét megpróbáltam levenni a fűtést, de megint csak kudarcot vallottam. Egyik Csokit ittam a másik után. Aztán egy röpke pillanatra komolyan fontolóra vettem, hogy kihúzom az ágyat, és alszom egy nagyot. Fáradtság ide vagy oda, nem tölthettem hazaérkezésem első estéjét alvással! Az alkalom ünneplést kívánt. Az ünneplés meg valakit, akivel lehet ünnepelni. Micui? Felhívtam az ügynökség személyzeti osztályát, de még nem tudták megmondani az otthoni számát, az irodából pedig már elment. Az összes többi partner pedig, aki eszembe jutott, vagy évek óta avítt volt, vagy millió és millió mérföld messzeségben tartózkodott. Már azt sem tudtam, egyáltalán melyek azok a helyek, ahol mulatni lehet! Bár ez a része megoldható volt. Az apartmanhoz járt egy csinos Omni-V konzol, benne kétszáznegyven csatorna. Átfutottam a sávokon: lakásfelszerelési hirdetések, virágüzlet-reklámok, felsőruházat (férfiak), felsőruházat (nők), hírek, éttermek... igen, ezt a csatornát keresem. Kiszúrtam egy takaros helyet csupán két háztömbnyire a tengeri laktól, másra nem is volt szükségem. Mivel foglaltattam asztalt, alig egy órát várattak a bárban, gin-Csokit ittam és a szomszédaimmal csevegtem; a vacsora a legjobb márkájú szójaszeletből és pótporból készült zöldségpempőből állt; a kávéhoz brandyt adtak, két pincér ugrott tálalni és italt tölteni. Aztán történt egy furcsa incidens. Meghozták a számlát, én átfutottam, majd még egyszer, lassabban, és odahívtam a pincért. - Ez mi? - mutattam a nyomtatott oszlopra, amelyen ez állt: Csoki Korty 2.75$ Csoki Korty 2.75$ Csoki Korty 2.75$ Csoki Korty 2.75$ - Csoki Korty, uram, a legfinomabb csokoládétípusú... - kezdte magyarázni. - Tudom, mi a Csoki Korty - vágtam a szavába. - Csak nem emlékszem, hogy rendeltem volna. - Sajnálom, uram - felelte tiszteletteljesen. - Pedig rendelni tetszett. Visszajátszom a hangszalagot, ha óhajtja. - Hagyja a hangszalagot - mondtam. - Most nem kérek inni. Inkább megyek. - De uram... Ön már meg is itta mind! - közölte döbbenten.

Kilenc óra. Hajnalok hajnala. Kifizettem a peditaxit, kivettem orromból az antikorom-dugót, és besétáltam az óriási Taunton, Gatchweiler és Schocken Ügynökségi Torony főcsarnokába. Ahogy öregszünk, úgy válunk egyre cinikusabbá, mégis ahogy sokévnyi távollét után beléptem, szinte revelációszerű érzés kerített a hatalmába. Képzeljék el, hogy kétezer évvel ezelőtt Augustus Caesar udvarába lépnek be, tudván, hogy itt, e helyütt fogannak meg és nyernek formát az egész vi lág ügyei. Ugyanez a helyzet az ügynökséggel. Igaz, voltak más ügynökségek is - de ugyanakkor a világ is kitágult! Itt székelt a Hatalom. Az egész roppant épület egyetlen magasztos célnak volt alárendelve: az emberiség jobbá tételére, a vásárlásra való buzdítás által. Több mint nyolcezer ember dolgozott itt. Reklámszövegírók és szózsonglőr-tanoncok; médiaspecialisták, akik a puszta levegőből meg tudtak szólaltatni egy reklámot, vagy az üzenetet a retinára vetíteni; termékkutatók, akik naponta újabb és jobban eladható italokat, ételeket, szerkentyűket, javakat és szenvedélyeket álmodtak meg; művészek; zenészek; színészek; rendezők; helyszerzők és időszerzők - a lista a végtelenségig folytatódott -, és mindezek fölött, a negyvenedik szinttől felfelé a Vezérek Országa, ahol az egészet irányító zsenik töprengtek, alakítgatták isteni terveiket. Úgy ám! Jóllehet én, aki magam is a reklámnak szenteltem az életem, tréfálkoztam civilizációs küldetésünkről, ám e mögött a vicc mögött ugyanaz a tisztelet és elkötelezettség rejlik, amit a Fiatal Reklámszövegíróknál töltött inaséveim alatt éreztem, az első érdemérmek után hajtva, s aztán amikor kezdtem felfogni az előttem álló távlatokat... Mindegy Tehát. Megérkeztem az univerzum szívébe. Akadt itt egy furcsaság. Egy irdatlanul nagy, boltozatos terem képe élt bennem. Boltozatosnak boltozatos is volt... de hogy irdatlan? Inkább kisebb nek és zsúfoltabbnak tűnt, mint az a villamos pályaudvar az Orosz Domboknál; vagyis a Vénuszon töl tött évek kikezdték az érzékeimet. Az emberek még kopottabbnak látszottak, a fegyverkeresőnél posztoló őrnő barátságtalanul, gyanakodva méregetett, ahogy közeledtem. Ott nem volt semmi gond. Csak a letapogatóba helyeztem a csuklóm, az adattár pedig azonnal felismerte a társadalombiztosítási számomat, noha tíz éve használtam itt utoljára. - Ó - mondta az őrnő, a felismerést igazoló zöld fény felvillanásával egy időben a beosztásomat ta nulmányozva -, maga Mr. Tarb. Örülünk, hogy újra látjuk! Ez persze kis túlzás volt. Külsejéből ítélve a nőcske még középiskolába járhatott, amikor én utoljára az ügynökség épületben jártam, de helyén volt a szíve. Barátságosan megpaskoltam a fenekét, és el sasszéztam a lifthez. Az első, akit a fogódzkodót elengedve a negyvenötödiken megpillantottam, Micui Ku volt. Huszonnégy órám volt túllépni ama bizonyos kereset miatti neheztelésemen. Igazából közel sem bizonyult elégségesnek, de legalább az irigység éle tompult kissé. Amellett tényleg jól nézett ki. Bár nem tökéletesen. Noha kötéseit levették, szeme és szája körül az elmosódott foltok elárulták, hogy ahol a teljes gyógyulás még hátra volt, műhúst visel. Mindazonáltal rám mosolygott, és puhatolódzva köszönt. - Micui - bukott ki belőlem váratlanul (magam sem tudtam, hogy ez jár a fejemben) -, nem kéne nekem is beperelnem a Villamos Társaságot? Zavartnak tűnt. Nem tudom, mit felelt volna, mert ekkor Val Dambois bukkant elő mögüle. - Túl késő, Tarb - mondta. Nem a szavak bántottak. A lenéző hangnem és a vigyor, az bántott. - Az elévülési törvény, tudod? Ahogy már megjegyeztem: lekésted a csatlakozást. Gyere, Micui, nem várathatjuk meg az Öreget... Ezen a reggelen egyik sokk jött a másik után; nekem is az Öreggel volt találkozóm. Micui hagyta, hogy Dambois átölelje, bár habozva még rám nézett: - Jól vagy, Tenny? - kérdezte. - Pompásan... - Ami nagyjából igaz is volt, leszámítva ronggyá ment egómat. - Kicsit kiszáradtam, talán mert olyan meleg van itt. Nem tudjátok véletlenül, van-e Csoki Korty-automata ezen az emeleten? Dambois tekintete szinte égetett. - Vannak igencsak ízléstelen viccek - felelte fogcsikorgatva. Néztem, ahogy elviharzik, magával rángatva Micuit az Öreg dolgozószobájába. Leültem, hogy kivárjam a sorom, s közben igyekeztem úgy tenni, mint aki pusztán egy szusszanásra torpant meg. A szusszanás jó egy óráig tartott. Ezt természetesen senki sem véleményezte. Kabinjának sarkában az Öreg tit 3-ját lefoglalta kommunikátora és adatképernyője, csak hébe-hóba pillantott fel, hogy rám mosolyogjon, épp annyit, amennyire megfizették ezért. Akiknek csupán egy órát kell várniuk az Öregre, általában hálát adnak a magasságosnak, mivel a legtöbben sosem jutnak be hozzá. Az öreg Gatchweiler legendának számított a maga idejében, egy csóró srác, fogyasztó család sarja, aki homályos társadalmi hátteréből ki emelkedve akkora átejtést hozott össze, hogy a Vezérek Országának bárjaiban még most is erről sut togtak. A két leghatalmasabb régi ügynökség botrányban ment tönkre: az öreg B. J. Tuntont elkapták szerződésszegésért, Fowler Schocken meghalt, cége széthullott. Mindkét ügynökség élőholt bábként

vegetált tovább, a tudálékos szakemberek mindörökre leírták őket. Ekkor Horatio Gatchweiler előbukkant a semmiből, bekebelezte a romokat, és létrehozta a Taunton, Gatchweiler és Schockent. A T. G. & S.-t senki sem írta le! Az Eladás és Szolgáltatás területén csúcsnak számítottunk. Az Eladás grafi konjait a mi vásárlóink vezették, ami pedig a Szolgáltatást illeti, nos, Jobban kielégítettük a fogyasztó inkat, mint egy tenyészcsődör, amelyiket ezer dollárért visznek fedeztetni. Varázserejű név: Horatio Gatchweiter! Szó szerint varázserejű név volt, mert Isten kimondhatatlan nevéhez hasonlított. Soha senki nem vette a szájára. A háta mögött ő volt az "Öreg", szemtől szembe pedig "uram". Szóval a tit3 szobájában üldögélni, és úgy tenni, mintha az asztali képernyőn a Reklám Kora órán ként frissített adását bámulnám, mindez egyáltalán nem volt új nekem. Sőt megtiszteltetésnek vettem. Azaz annak vettem volna, ha nem bosszant az a dühítő tény, miszerint Micui meg Val Dambois el sőbbséget kaptak. Mikor végre az Öreg tit3-ja átadott a tit2-nek, aki elvezetett a titkárhoz, az pedig bebocsátott a privát irodába, az Öreg illően köszöntött. Nem állt fel vagy ilyesmi, de vidáman bömbölte a székéből: - Lépjen be, Farb! Jó magát újra itthon látni, fiam! Már majdnem elfelejtettem, micsoda varázslatos hely ez: két ablaka is volt! Természetesen mindkettőn behúzva a roló; nem lehet megkockáztatni, hogy valaki netán egy vékony sugárnyalábot irányítva az üvegre, megpróbálja a benti titkos beszélgetések rezgések letapogatni. - Tarb, uram - korrigáltam. - Hát persze, hogy az! És visszatért a vénuszi kiküldetésről; Szép munka. Persze - tette hozzá ravaszkás pillantással - nem is annyira szép, ugye? A személyi aktáján van egy apró megjegyzés, amit feltehetőleg nem azért tettek oda, mert megvesztegette érte az illetőt... - Meg tudom magyarázni az ügynökségi partin történteket, uram... - Hát persze, hogy meg! Ez különben sem jelent akadályt. A magafajta fiatalemberek, akik önként vállalkoznak egy vénuszi kiküldetésre, csak jót érdemelnek tőlünk... senki nem várhatja el, hogy kibír ják azt a fajta életet némi, hm, feszültség nélkül. - Elmélázva hátradőlt. - Nem tudom, hallott-e erről, Farb - mondta a plafonnak -, de egyszer, soksok évvel ezelőtt magam is jártam a Vénuszon. Rövid időre. Tudja, nyertem a lottójukon. Megdöbbentem. - Lottó? Halvány sejtelmem sem volt, hogy a vénusziak valaha is foglalkoztak lottóval. Annyira nem vall rájuk! - Többé nem is csinálták - hahotázott -, mert az elsőt egy kufár nyerte meg! Azonnal feladták az egészet... mellesleg engem nemkívánatos személynek nyilvánítottak, és visszatoloncoltak! - Kuncogott kicsit a vénusziak szégyenfoltján. - Na persze - folytatta aztán kijózanodva -, amíg a Vénuszon tartózkodtam, nem feledkeztem meg a munkámról. Tekintetéből megértettem, ezt kérdésnek szánta, amire nekem meg is volt a megfelelő válaszom. - Én is így tettem, uram - feleltem buzgón. - Megragadtam minden alkalmat. Minden pillanatban. Például... nos, nem tudom, látott-e belülről a vénusziak által zöldségesnek hívott üzletet... - Százat is, fiú - dörögte vidáman. - Akkor tudja, mennyire nem értenek hozzá. Ilyen feliratok, hogy "Ezek a paradicsomok jók, ha még ma elfogyasztja, különben tönkremennek"; meg "Az előre készített keverékek kétszer annyiba kerülnek, mintha a belevalókból készítené", és hasonlók. Teli tüdőből hahotázott és a szemét törülgette. - Akkor egy csöppet sem változtak. - Nem, uram. Szóval végigjártam a boltokat, aztán visszamentem a követségre, és írtam nekik igazi szlogeneket, tudja? A paradicsomokra például "A tökéletesség csúcsa: zamatos, érett íz-bomba"; vagy "Nyerjen! Nyerjen! Nyerjen értékes időt eme szakács által készített, azonnal tálalható mester munkákkal!" Ilyesmiket. Aztán az állománnyal újraismételtettem a legutóbbi földi reklámokat (legalább kétórás buzdító gyűlés minden héten), és versenyeztünk, ki tudja a legeredetibb variációt kiötölni az alapvető eladási témákra... Igazi szeretettel nézett rám. - Tudja, Farb - mondta a szentimentalizmus határát súroló kedvességgel -, maga a hasonkorú önmagamra emlékeztet. Egy kicsit. Nézze, engedjük el magunkat, amíg eldöntjük, mit szeretne nálunk csinálni most, hogy visszatért. Mit inna? - Ó, talán egy Csoki Kortyot - feleltem szórakozottan. A szobában egy csapásra beköszöntött a jégkorszak. Az Öreg ujja megdermedt a gomb fölött, ami a kávéért és frissítőkért felelős tit2-t szólította volna. - Hogy mondta, Farb? - szűrte a foga között. Nyitottam a számat, de elkéstem. Nem hagyott szóhoz jutni. - Csoki? Itt, az irodámban? - Arckifejezése végig- játszotta a skálát a jóindulattól a megdöbbenésen át a haragig. A dühtől elsápadva egy teljesen másik gombra csapott.

- Vészhelyzet! - bömbölte. - Azonnal orvost ide... egy Csokinyelő van az irodámban! Olyan gyorsan távolítottak el az Öreg irodájából, akár egy leprást XIV. Lajos színe elől. Úgy is bántak velem. Amíg a tesztek eredményére vártam, a Hármas Alagsori közös rendelő várójában üldögéltem, de, noha tömve volt, mellettem mindkét oldalon üresen maradtak a székek. - Mr. Tennison Tarb - reccsent végre-valahára fejem fölött a hangszóró. Felálltam, és átbotorkáltam a sebtében behúzott lábak és elfordított bokák televényén a konzultációs szobához. Olyan volt, mint amikor az Utolsó Mérföldet teszik meg azokban a régi börtönfilmekben, csupán sorstársaim nem dörmögtek utánam bátorító szavakat. Minden arcon ugyanaz a kifejezés ült: Istennek hála, hogy te, és nem én! Arra számítottam, hogy a tolóajtó mögött egy doktor vár majd, aki tájékoztat a gyógykezelésemről. Meglepetésemre ketten voltak bent; az egyik egy doktornő (a nyakában lógó rituális sztetoszkóp elárulta), a másik pedig nem más, mint a hórihorgas, savanyú Dan Dtxmeister. - Hahó, Danny! - köszöntöttem, és kézfogásra nyújtottam a kezem a régi idők emlékére. És, gondolom, ő ugyanezért - mármint a saját verziójában - egy pillanatig tanulmányozta a kezem, mielőtt vonakodva elfogadta. Nem volt az kézfogás. Inkább mintha csókra nyújtotta volna az övét; meg sem szorította vele az enyémet, Csupán petyhüdten megérintette, és visszahúzta. Dan Dixmeister hat évvel azelőtt alattam dolgozott, mint reklámszövegíró gyakornok. Én a Vénuszra mentem. Ő maradt. Láthatóan nem vesztegette az idejét. A Küldött Osztály vezetőjének váll-lapját viselte, gallérján pedig a tizenötezer/év keresetet jelző csíkokat, és úgy nézett rám, mintha én volnék az új segéd, ő pedig az igazgató. - Maga aztán jól elszúrta, Tarb - recsegte szenvtelenül. - Dr. Mosscrystal megvilágítja az Ön szá mára az orvosi problémát. - Hangszíne rossz hírről árulkodott. Az is volt. - Amit ön elkapott - mondta a doktornő -, az a Campbell-függőség. - Hangja nem csengett sem ked vesen, sem ellenségesen. Olyan hangon mondta, amelyen egy doktor megállapítja a kísérleti állat fehérvérsejtjeinek számát, tekintete pedig pontosan olyan volt, mint Micuié, amikor a hamarosan átállítandó balekra pillantott, aki azután belekerült a kémhálózatába. - Azt hiszem, az átprogramozás megoldható - folytatta, az eredményeket tanulmányozva az előtte levő képernyőn. - Bár az erőfeszítést nemigen éri meg. Rendkívül érdektelen diagram. Nyeltem egyet. Az életemről beszéltek, és én alig voltam képes felfogni. - Mondja el, mivel nézek szembe! - kértem. - Talán ha megérteném, mi a baj, helyre tudnám hozni. - Helyrehozni? Helyrehozni? Úgy érti, önmagától legyőzni a programozást? Ó, hohó - nevetett, Dix meisterre pillantva. Tréfásan rázta a fejét. - Hogy maguknak laikusoknak micsoda ötleteik vannak! - De valami gyógymódról beszélt... - Átprogramozás és detoxikálás - pontosított. - Szerintem maga nem szeretne azon átesni. Talán tíz év múlva megéri majd megpróbálni, noha a halálozási arány negyven százalék körül van. Ebben a korai stádiumban azonban, a felfedezés után közvetlenül... nem, nem. - Hátradőlt, ujjhegyeit összeérintette, én pedig felkészültem a megleckéztetésre. - A maga tünetének a neve: Campbell-reflex. A név adó dr. H. J. Campbell. A régi idők híres pszichológusa, a limbikus gyönyörterápia feltalálója. - Sosem hallottam a limbikus gyönyörterápiáról - mondtam. - Persze, a titkot sok éven át homály fedte. - Előrehajolt, megnyomta az interkom gombját. - Mag gie, hozza be a Campbellt! Dr. Campbell szerint - fordult újra hozzám - az agyunk limbikus rendszerének elektromos aktivitásakor tapasztalt érzést hívjuk gyönyörnek. Azt hiszem, akkor kezdte el kutatni, amikor felfedezte, hogy sok diákja milyen nagy örömét leli a rockzenének nevezett muzsikában. Az ér zékek ily módon történő telítődése stimulálta a limbikus rendszert, vagyis gyönyört okozott, tehát felfedezett egy olcsó és könnyű módot az alanyok kívánt irányba történő befolyásolására. A tit2 behozott egy átlátszó műanyag dobozt, benne (hihetetlen!) egy könyv. Kifakultan, rongyosan, plasztik tasakba rejtve, mégis ennek az eredeti, ősi művészeti formának a legszebb példánya volt, amit valaha is láttam. Ösztönösen érte nyúltam, de dr. Mosscrystal elrántotta. - Ne legyen bolond! - utasított rendre. A címet azonban el tudtam olvasni: A gyönyörközpontok, írta H. J. Campbell. - Ha kölcsönkérhetném - rimánkodtam. - Még a héten visszahoznám. - Vissza a fenét. Itt olvassa el, ha elolvassa egyáltalán, s közben a tit 3 figyeli magát, és ellenőrzi, visszapumpálja-e a nitrogént, amikor visszahelyezi a dobozba. De én nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez jó ötlet. Laikusok jobb, ha nem próbálnak megérteni orvosi problémákat, nem elég felkészültek hozzá. Elég, ha kijelentjük, hogy a maga limbikus rendszerét stimulálták; a feltörő nagy öröm hatására maga a Csoki Kortyot reflexszerűen gyönyörérzettel társítja, és ez ellen nem lehet tenni. - Az órájára pillantott, és felállt. - Most meg kell néznem egy betegemet - közölte. - Dix, ha akarja, használhat-

ja a szobát a beteggel való beszélgetéshez... de húsz perc múlva ne legyenek itt! - Azzal megragadta a könyvet, és kiviharzott. Kettesben maradtam Dan Dixmeisterrel. - Kár - mondta, fejét csóválva a képernyő láttán, ami még mindig az én eredményeimet mutatta. Egy idő múlva valószínűleg ésszerűen szép jövő állt volna maga előtt, Tarb, ha nem hagyja csőbe húzni magát. - De ez nem tisztességes, Danny! Én nem tudtam... Úgy látszott, őszintén megdöbbent. - Tisztességes? Való igaz, a campbellizálás új keletű... s gondolom, nem is volt elég figyelmes. De a limbikus reklámterületek jól láthatóan meg vannak jelölve. - Jól láthatóan! - fintorogtam. - Mocskos, gonosz trükk, és ezt maga is tudja! A mi ügynökségünk bizonyosan nem tenne ilyet, csak hogy növelje az áruforgalmát! Dixmeister az ajkát biggyesztette. - A kérdés eddig még fel sem merült, mivel a szabadalom a versenytársak tulajdona. Na mármost. Beszéljünk magáról. Ugye felfogta, Tarb, hogy mostantól semminemű magasabb szintű Pozíció szóba sem jöhet a maga számára? - Egy pillanat, Danny! Ezt egyáltalán nem értem! Épp most húztam le egy csomó rohadt évet a Vénuszon ennek az ügynökségnek! - Ez pusztán biztonsági kérdés - magyarázta. - Maga Csokinyelő lett. Bármit megtenne egy Csoki Kortyért, beleértve saját nagyanyjának az elárulását... vagy az ügynökségét. Ezért aztán nem kockáz tathatjuk, hogy bármelyik kiemelt biztonsági zónában tevékenykedjen... nem is szólva arról - tette hoz zá rosszindulatúan -, hogy már az is erkölcsi megbízhatatlanságról árulkodik, hogy hagyta magát csőbe húzni. - De a rangidősség! A véglegesítésem! A kartonom... - Ó, természetesen találunk majd valamit a maga számára - csóválta fejét türelmetlenül. - De nem kreatív munkát. Hogy áll a gépeléssel, Tarb? Sehogy? Az baj... akkor mégis lesz egy kis gondja a Személyzetinek. Rászegeztem a tekintetemet. - Danny, biztosan keményebben bántam magával, amikor a gyakornokom volt, mint azt gondoltam. Nem válaszolt, csupán nézett rám rejtélyesen, hosszan. Csak miután elhagytam a szobát, s a lifttel felmentem az ötödikre, a Személyzeti - Általános Szolgáltatások szintjére, és az újonc, fiatal egyetemistákkal meg a középkorú, félállású alkalmazottakkal együtt a soromra vártam, fejtettem meg a pillantást. Nem ellenszenvet tükrözött, még csak nem is győzelmet. Sajnálatot. Amiről dr. Mosscrystal elfelejtett tájékoztatni, az a campbellizáció egyik mellékhatása. A depresszió. Nem figyelmeztetett, és amikor bekövetkezett, én nem ismertem fel a mivoltát. Gondolom, ez maga a depresszió lényege. Amikor igazán elkap, olybá tűnik, ez a világ rendje. Sosem egy problémának látja az ember, hanem a létezés egy szintjének. Volt is mi miatt depresszióba esnem. Találták nekem munkát, hát hogyne. Cikkeket kézbesítettem, virágokat vittem reklámjaink sztárjainak, szaladtam az utcára peditaxit keríteni valakinek a Vezérek Országából, szójaburgert és Legkávébbat hoztam a titkárnőknek... ó, milliónyi teendőm akadt! Kuliként az Általános Szolgáltatáson keményebben dolgoztam, mint csillagminősítésű reklámszövegíró koromban, de persze az ilyen munkáért nem jár csillagminősítésű fizetés. Le kellett mondanom a tengeri lakról. Nem bántam. A szórakozáson kívül mire kellett volna nekem az ilyesfajta luxus, márpedig ki volt ott, akit szórakoztathattam volna? Micui feldolgozta magát egy emelkedettebb szférába. Az összes régi barátnőmet vagy áthelyezték vagy előléptették vagy megházasodott, az új munkahelyi lányok pedig nem hajlottak lealacsonyodni egy mélyfagyasztotthoz. Ha már a fagyasztásnál tartok; a hazatérés kapcsán majdnem elfelejtettem megemlíteni, milyen érzés volt fázni. Mármint nagy F-fel: Fázni. Fázni, ahogy a peditaxi-hajtók lehelete az arcuk előtt gőzöl gött, miközben csúszkáltak, botladoztak a jeges utcákon. Fázni, hogy szinte már azt kívántam, hadd cseréljek helyet velük, és mozoghassak, ahelyett, hogy a kemény, csupasz ülésen ücsörgök, s fogam sajog a téli New York levegőjétől - nos, azt mondtam, "szinte". Még küldöncnek lenni is jobb, mint taxit hajtani. Főként most, hogy egyre hidegebb lett. A Vénuszon töltött hat év megritkította a véremet. Még ha meg is engedhettem volna magamnak, hogy gyakrabban eljárjak otthonról, hiányzott hozzá a vágy. Így aztán nappalaimat a küldöncökkel töltöttem, az estéimet pedig a szobámban; az Omni-V-n reklá mokat néztem, s ha otthon voltak, Új lakótársaimmal beszélgettem... meg üldögéltem. Többnyire üldögéltem. Igencsak meglepett, amikor egyszer megszólalt a berregő, jelezve, hogy látogatóm jött, és ez a látogató Micui volt.

Ha kedveskedni jött, hát különös elképzelései lehettek, miként is lásson hozzá. Felhúzott orral és összeszorított szájjal nézett körül, mintha valami rothadna a szobában. Az ikerredők mintha odaragadtak volna a szemöldökei közé. - Ten - mondta határozottan -, ki kell innét másznod! Nézd meg magad! Nézd meg ezt a kupit! Nézd meg, micsoda szemétdombot csináltál az életedből! Szétnéztem, próbáltam megérteni, mire gondol. Amikor a tengeri lak már meghaladta a lehetőségeimet, természetesen intézkednem kellett. Nem bizonyult könnyűnek. A letét java ráment a szerződés felbontására, ez a közös bérlet volt nagyjából minden, amire futotta. Szobatársaim valóban elég slendriánok voltak. Az egyik imádta a gyorskajákat, a másik meg belebolondult a San Jacinto Pénzverde Majdnem Ezüst, Miniatűr Elnöki Mellszobrok végeérhetetlen kollekciójába. De mégis! - Annyira azért nem rossz - védekeztem. - Mocskos. Sosem dobod ki az üres Csoki-dobozokat? Ten, én tudom, hogy nehéz, de minden évben vannak, akik sikeresen elvégzik az elvonókúrát... Kinevettem. Elfogott iránta a sajnálat, mert egyszerűen nem fogta fel, milyen is az, rákapni valamire. - Micui - mondtam neki -, ezért jöttél ide? Kioktatni, micsoda szemétdombot csináltam az életemből? Egy pillanatig némán meredt rám. - Jó, gondolom, a kúra elég veszélyes - ismerte el, s ülőhely után vizslatott. A másik székről lepakoltam Nelson Rockwell néhány hettita uralkodóját és Charlie Bergholm mexikói palacsintáinak zacskóját. - Magam sem tudom pontosan, miért is jöttem ide - mondta, gondosan megvizsgálva a széket, mielőtt leült. - Ha hemperegni akartál egyet, felejtsd el - mondtam keserűen. A dobozágyra böktem, amiben Rockwell, délután kettőtől tízig beosztott lakótársam töltötte épp alvásidejét. Micui arca... azt akartam mondani, hogy elpirult, de azt hiszem, az elsötétült helyesebb szó. - Valahogy kicsit felelősnek érzem magam - bökte ki. - Amiért hallgattál a kártérítési keresetről? Amiért hagytál engem romokban távozni, mialatt te milliókat söpörtél be? Ilyen apróságok miatt? - Talán valami ilyesmi - vont vállat. - Tenny, jól van, elfogadom, amíg Csokinyelő vagy nem emelkedhetsz megint túl magasra az ügynökségnél, de rengeteg minden mást is csinálhatsz! Mi lenne, ha visszamennél tanulni? Tanulj ki egy új hivatást, kezdd újra másik szakmában, nem is tudom, doktor, ügyvéd... - És adjam fel a reklámot? - néztem rá álmélkodva. - Ó, istenem! Mi annyira szent a reklámban? Ezzel megfogott. Csupán annyit tudtam mondani: - Sokat változtál, Micui. Rosszallásnak szántam. - Talán hiba volt idejönnöm - mondta morózusan. Aztán felderült az arca. - Megvan! Mit szólnál a Megfoghatatlanokhoz? Azt hiszem, be tudnálak juttatni... persze nem azonnal, de ha van üresedés... - Megfoghatatlanok! - mosolyogtam gúnyosan. - Micui, én termelő vagyok. Én árucikkeket adok el. A Megfoghatatlanok a szakmájukat elvesztetteknek való, meg akiknek sosem volt... mellesleg miből gondolod, hogy be tudnál vinni? - Ó, csak úgy gondolom - felelte rövid habozás után. - Mármint... jó, elárulom, bár egy ideig még cégtitok. Megkaptam a kártérítési pénzt, és engedtek vásárolni az ügynökség részvényeiből. - Vásárolni! Úgy érted, részvényesként? - Aha, részvényesként. Szinte mentegetőzve mondta; mintha lett volna erre bármi oka! Az ügynökségnél Isten után a részvényesek következtek a sorban. Soha még csak fel sem ötlött bennem, hogy bármelyik ismerősömnek elegendő tőkéje lenne ilyesmihez. Mégis a fejemet ráztam. - Én Termelési vagyok - mondtam büszkén. - Na, és van jobb ajánlatod? - tört ki. Persze nem volt. Megadtam magam. - Beszéljük meg egy Csoki Korty mellett! - javasoltam. Így aztán este egyedül bújtam ugyan ágyba, mégis valamivel, amim előtte nem volt: reménnyel. Mi közben elnyomott az álom, lehetetlen ábrándokat forgattam a fejemben: Visszamegyek az iskolába, megszerzem reklámfilozófiából a magiszteri fokozatot, ahogy kissrác koromban terveztem, kitanulok

egy újabb szakmát, kutatásokat végzek a Megfoghatatlanok területén... kiszakadok a Csoki-függőség ből. Egytől-egyig jó ötletnek tűnt. Hogy maradt-e bármi belőlük a hajnal hideg fényében, nem tudom, de nagyon feltöltődtem, az biztos. Dörömbölés ébresztett az ágy fedelén és Nelson Rockwell, kettőtől tízig beosztott szobatársam dörmögő, brummogó hangja, mondván, cserélt Bergholmmal, s most ő jön. Noha álmos voltam, azonnal feltűnt, milyen pocsékul néz ki: jobb arcán egy folt, akár egy szétnyomott szőlőszem, és ahogy hátralépett, hogy kiengedjen, bicegett. - Mi történt, Nelson? Olyan pillantást vetett rám, mintha valami bűntettel vádolnám. - Egy kis félreértés - motyogta. - Számomra rohadt nagy félreértésnek látszik. Téged megvertek, ember! Vállat vont, majd megrándult az arca, ahogy izmai tiltakoztak a mozdulat ellen. - Kicsit elmaradtam a fizetéssel, ezért a San Jacinto küldött néhány behajtót a tömítőgyűrű gyárhoz. Figyusz, Ten, nem tudnál adni egy ötvenest fizetésig? Azt mondták, legközelebb a térdkalácsomat ve szik kezelésbe. - Nincs ötvenem - mondtam; majdnem az igazat. - Miért nem adsz el egy-két szobrocskát? - Eladni? Eladni a cuccaimat? - kiáltotta. - Nahát, Ten, ennél nagyobb hülyeséget nem is hallottam még! Ezek itt befektetésszintű gyűjteménydarabok! Nem kell mást tennem, csupán őrizni őket, amíg a piaci értéknövekedés végbemegy... aztán majd meglátod, öregem! Mindegyik számozott példány! Húsz év múlva helyem lesz az Örökzöldek között, csak ki kell várni, és behozzák az árukat... De - tette hozzá szomorkásan - ha nem fizetem ki a díjat, elveszik. És kicsinálják a térdkalácsomat. A fürdőszobába menekültem, mert már hallani sem bírtam. Számozott példányok! Te jó ég, ez volt az első számítás, amin dolgoztam: számozott példányok annyi darabban, amennyit csak el bírtunk adni, de legalább ötvenezer; gyűjteménydarabok, annyi, hogy miután szert tesz rá az ember, mást nem tud velük csinálni, csupán gyűjtheti. Sebesen rendbe szedtem magam, és eltűztem; reggel hétre már a Columbia R&H Egyetem területén voltam, elmélyülten böngésztem a katalóguskiírásokat, és kurzusokra jelentkeztem. Rengeteg szabadon választható tantárgyat találtam, ami a magiszteri fokozathoz számított; kicsipegettem a legérdekesebbeket. Történelem. Matematika - ez leginkább mintavételezési technika. Még a kreatív írásművészetet is. Elsősorban úgy véltem, könnyen hoz pontot, de volt egy olyan hátsó gondolatom is, hogy ha nem jön be a Megfoghatatlanoknál a cikkírás, ennek talán hasznát vehetem. Ha nem engednek írni semmi igazit, legalább összecsapok pár regényt. Kétségkívül nincs benne nagy dohány. Piaca azonban mindig van, mert mindig akadnak a világon olyan szerencsétlenek, akik nem tudnak összekaparni annyit, hogy Omni-V-n nézzenek sportközvetítéseket vagy sorozatokat, hát jobb híján olvasnak. Egykét alkalommal magam is kipróbáltam, lehívtam a tévén valami régi klasszikust. Kicsit habókos dolog, de a piac létezik, és nem szégyen egy kis mellékest leakasztani belőle. Ez a másik fura dolog a depresszióval kapcsolatban. Amikor a közepén lebeg az ember, minden olyan nehéznek tűnik, annyira aggasztónak, hogy szinte megmozdulni is lehetetlen. De amint az első lépés megvan, a második már könnyebb, a harmadik meg... szóval azon nyomban azt is elhatároztam, tennem kell valamit a Csoki-vedelés ellen. Nem az elvágólagos leszokás. Nem is az azonnali csökkentés. Első: a probléma elemzése. Nekiálltam hát feljegyezni minden dobozt, amit megittam. Egy hétig csináltam, és, istenem, hiszik-e, napi negyvenes átlagot döntöttem le abból a rohadt léből! És nem is élveztem annyira. Elbánok én vele, döntöttem. Nem szándékoztam leszokni, mert alapjában minden egyes Csoki Korty önmagában nagyon klassz volt. Az igazi csokoládétípusú ízesítők, a szintetikus kávékivonat, meg azok a kokainszármazékok olyan bizsergető elegye, ami tényleg feltölti az embert energiával. Jó kis ital. A kérdés nem a leszokás, hanem a csökkentés volt. Másként nézve egyszerűen idő- és menynyiség-beosztási problémáról volt szó, mint amikor az ember megtervezi egy médiareklám fogyasztóbefolyásoló optimális adagját. Naponta negyven Csoki, nevetséges. Nyolc elég lenne, számolgattam. Az apró lebegések megmaradnának, de nem meríteném ki az ízlelőbimbóimat. Kétóránként egy Csoki, kalkuláltam, épp megfelel. Felvázoltam egy hevenyészett táblázatot: 6:00 8:00 10:00 … és így tovább, egészen este tízig, amikor is ki tudom rugdosni a dobozágyból Nelson Rockwellt, elalvás előtt még iszom egy utolsót, aztán jöhet a durmolás. Amikor összeszámoltam, kiderült: kétóránként egy Csoki a napi ébrenlét tizenhat órájára elosztva nem nyolc, hanem kilenc - hacsak nem akartam kihagyni az ébresztőnek vagy az altatónak szánt üve-

get. Nem akartam. Különben meg: egye fene! Kilenc nem olyan sok. Nagyon örültem a táblázatnak. Olyan erőteljes és hatékony tervnek látszott, fel nem foghattam, más miért nem gondolt rá előttem. És a mindenit, tartottam is magam hozzá. Majdnem egy teljes napig. Kellett némi akaraterő kivárni azt az első két órát nyolcig, de elpiszmogtam a reggelivel, aztán addig ácsorogtam a zuhany alatt, amíg más bérlők dörömbölni nem kezdtek az ajtón. A tíz óra még messze volt, de ráérősen sétáltam az ügynökség épületéig, majd egy póttervet eszeltem ki. Azonnal kiküldtek kézbesíteni. Az órára sem néztem, miközben egyik helyről a másikra pedáloztam - vagyis alig-alig -, hanem vártam, amíg megálltam, akkor megnéztem az időt, és kiszámoltam, hány megálló múlva jöhet a következő Csoki. - Nem a grafikai stúdiónál - mondtam magamnak -, sem a banknál, sem a jegypénztárnál az Audrey Wixon jegyekért... amikor az étteremhez érek, ahonnét elhozom Mr. Hszen szemüvegét, amit éjjel ottfelejtett, akkor esedékes. Működött is rendesen. Na jó, majdnem rendesen. Ebéd után történt egy apró baleset: elnéztem az órát, és a két órás Csoki Kortyot egy órakor ittam meg, Nem volt szándékos. Úgy döntöttem, a nap további részére tartom magam az elcsúszott időrendhez. Délután volt némi kellemetlenség, amikor a re cepciónál három óra tizennégyig várattak egy csomag miatt, de szépen átvészeltem a napot. Az estét már nem annyira. Ótkor egy Csokival megünnepelni a munkanap végét, ez rendben. A hét órát nehezebb volt kivárni, de úgy elnyújtottam a vacsorát, ahogy csak bírtam. Aztán vissza a szobába, de, édes istenkém, a kilenc óra még olyan nagyon messze volt! Negyed kilenckor kivettem egy Csokit a hatos csomagból, és a kezemben szorongattam. Bekapcsoltam az Omni-V-t; a postarendeléses reklám hőskoráról szóló egyik pompás történelmi eposz ment, de nem igazán tudtam követni. Az én szemem az órán csüngött. Nyolc tizennyolc. Nyolc húsz. Nyolc huszonkettő... nyolc ötvenre már beüvegesedett a szemem, de sikerült kibírnom, amíg elketyegte a kilencet, s csak aztán téptem föl a dobozt. Ledöntöttem, élveztem, és büszke voltam a kitartásomra. Aztán szembetaláltam magam azzal a ténnyel, hogy a következő adagot reggel hatkor - kilenc óra múlva! - engedélyeztem magamnak. Ez több volt, mint amit el tudtam viselni. Mire Charlie Bergholm vakarózva, ásítozva átengedte nekem a dobozágyat, egy teljes hatos csomagot kivégeztem. Megkezdődtek a kurzusok. Hébe-hóba megpróbáltam csökkenteni a Csoki-adagot, de úgy határoztam, fontosabb rendbe hozni az életem többi területét. És életem egy része jóval nagyobb fontosságot nyert, mint számítottam. Különös. Mintha az embernek csak bizonyos mennyiségű felélhető szeretet és gyengédség állna a rendelkezésére. A Csoki-függőség egyáltalán nem olyan rossz, mondogattam magamnak; egyáltalán nem zavar a munkában; semmiképpen nem tesz alacsonyabb rendűvé... Nem hittem el. Minél keve sebbet értem a saját szememben, annál több fölös tisztelet maradt bennem parlagon. Mérhetetlenül több. Egy diplomata élete csupa komplikált tabu és üresség. A Vénuszon nyolcszázezer kiengesztelhetetlen ellenség vett körül bennünket. Száznyolcan voltunk diplomaták. Ilyen körülmények között mit tesz az ember a barátságért? Vagy ami annál több, mit tesz... nos... a szerelemért? A választható el lenkező neműek univerzuma ötven jelöltet, ha számlál. Tucatnyi valószínűleg házas (úgy értem, hűséges házas), másik tucat, vagy még több, túl öreg, és nagyjából ugyanennyi túl fiatal. Ha az ember sze rencsés, akár tíz szeretőnek alkalmas is maradhat a végén, de mennyi az esély, hogy közülük akár egy is felizgatja az embert, és ő is érdeklődik irántunk? Nem sok. A diplomata olyan beltenyész népség, akár a Bounty túlélői a Pitcairn-szigeten. Micui felbukkanásával mázlim volt. Kedveltük egymást. Ugyanúgy gondolkodtunk a szexről. Óriási kényelmet jelentett nekem, én meg neki - nem csupán a szex fizikai aktusa miatt, hanem az ezzel járó összes kapcsolatépítő apróság miatt is, mint a hálószo bapletykák, vagy emlékezni a másik születésnapjára. Ilyenekben Micui nagyszerű volt. Ő jelentette a legnagyobb értéket, amit a követségtől kaptam. Méltányoltam ezt a kényelmet. Egymással voltunk a legőszintébbek és legelfogulatlanabbak, de volt egy szó, amit soha egyikünk sem mondott a másiknak. Ez a Szó a "szerelem". És immár nem maradt semmi mód, hogy mondhassam neki. Micui olyan gyorsan emelkedett, ahogy én lecsúsztam. Hétről hétre csupán futó pillantások erejéig láttam. Nem felejtettem el, hogy azt ígérte, bejuttat a Megfoghatatlanokhoz cikkíró gyakornoknak. De azt hittem, ő igen... míg egy alkalom mal fel nem vittem Val Dambois-nak az ebédjét, és Micuit is ott találtam az irodájában. Nem is csak ott. Összeért a fejük, s ahogy benyitottam, szétrebbentek. - Az ördögbe, Tarb - rivallt rám Dambois -, nem tudsz kopogni? - Bocs - vontam vállat.

A szójaburgert az asztalra dobtam, aztán sarkon fordultam. Nem állt szándékomban megzavarni rö vidke meghitt idejüket... vagy ha mégis, nem akartam kimutatni. Micui feltette a kezét, és megállított. Ahogy rám nézett, azt a különös, madárszerű érdeklődést láttam a szemében. Biccentett. - Ezt később is befejezhetjük, Val - mondta. - Tenny? Talán tudnék valamit tenni az érdekedben a Megfoghatatlanoknál. Gyere, lemegyek veled, és meglátjuk, mi sikerül. Ebédidő lévén a liftre várnunk kellett. Ideges voltam; nem túl boldogan azon tűnődtem, miért nem telefonált, ha állásüresedés történt, és vajon eszébe jutott volna-e egyáltalán, ha nem bukkanok fel. Nem voltak önbizalomra serkentő gondolatok. Megpróbálkoztam társalgással. - No és mit szervezkedtetek ti ketten? - kérdeztem viccelődve. Pillantásából úgy éreztem, egy ár nyalattal élesebbre sikerült. Próbáltam kiköszörülni. - Egy kicsit feszült vagyok - mentegetőztem, remélve, hogy egy Csokinyelőtől ezt természetesnek veszi. De egyáltalán nem az volt. Lehetett akár féltékenység is. - Olyan távolinak tűnik, amikor a kém hálózatodat igazgattad a Vénuszon - mondtam vágyakozva. Ezen azt értettem, hogy azóta igencsak másmilyennek láttam őt. Olyan... nem is tudom. Józanabbnak? Kedvesebbnek? Persze ez nem csak az ő változására volt visszavezethető. A különbség abban rejlett, hogy miután elveszítettem, többre értékeltem. És mivel már nem volt az enyém, tátott szájjal bámultam rá, amikor a lefelé menő liftből kilépve és rám várva így szólt: - Ha ráérsz ma este, Tenny, mit szólnál egy vacsorához nálam? Nem tudom, mit láthatott az arcomon, de bármi is volt az, elnevette magát tőle. - Munka után érted jövök - mondta. - Most pedig, akivel szeretném, hogy beszélj: Desmond Haseldyne, és az ott az ő irodája. Gyere! Ha Micui váratlan melegséggel lepett meg, Haseldyne ellenkező előjelű sokkot okozott. Mialatt Mi cui bemutatott minket egymásnak, ő engem bámult, és arckifejezését csak egyféleképp tudtam értelmezni, az pedig az undor volt. Miért? Sejtelmem sem volt. Persze időről időre láttam már az ügynökségen. Azonban semmi nem jutott az eszembe, amivel megbántottam volna. Márpedig Desmond Haseldyne nem az a típus, akinek az ellenszenvét az ember különösebben kívánná. Óriási ember. Legalább százkilencven magas, vállban akár egy ló, kezem nyomtalanul eltűnt a markában, amikor kegyeskedett megrázni. Haseldyne azok közé a különc zsenik közé tartozott, akiket a hirdetőipar furcsa helyekre illeszt be hatalmas gépezetében - matematikus, mondták róla, és költő; s furcsa módon igen sikeres karriert futott be az import-export szakmában, mielőtt a reklám kedvéért feladta. Nemtetszésének okára az első nyomot az adta, amikor azt dörmögte: - A francba, Micui! Ő az a gennyláda, aki folyton az óráját kukkolja! - És egyúttal a barátom - felelte Micui határozottan. - Csillagminősítésű reklámszövegíró, akit önhibáján kívül baleset ért. Nem hibáztathatunk senkit, ha etikátlan reklámozás áldozatává lesz, vagy igen? A férfi engedett. - Azt hiszem, nem - ismerte el, és még csak nem is fedezte magát, hogy kijelentse: hála az égnek, a mi ügynökségünk nem alacsonyodik le ilyen fogásokhoz, amit bárki más okosan megtett volna. Sosem lehet tudni, ki hallgatja ki az embert. Felállt, kicsoszogott az íróasztal mögül, hogy jobban szemügyre vegyen. - Azt hiszem, adhatunk neki egy esélyt - egyezett bele. - Szaladhatsz tovább, Micui. Este látlak? - Nem, randevúm van. Majd legközelebb, Des - felelte Micui, és ahogy becsukta az ajtót, rám kacsintott. Haseldyne felsóhajtott, és végigsimította az arcát. Aztán visszaült. - Üljön le, Tarb! - dörögte. - Tudja, miért van itt? - Azt hiszem... Mr. Ha... Des - böktem ki keményen. Elhatároztam: olyan bánásmódot fogok kapni, amilyen megillet, nem pedig egy gyakornoknak szólót. Élesen rám nézett, de csupán annyit mondott: - Ez a Megfoghatatlan Számítások Osztálya. A kiaknázandó főbb területek száma harminc körül van, de két ágazat messze fontosabb a többinél. Az egyik a politika. A másik a vallás. Mit tud róluk? - Amit az egyetemen tanultam - vontam vállat. - Személy szerint én egész életemben árucikkekkel foglalkoztam. Én árukat adtam el, nem pedig ideákat. Rám irányuló pillantásától úgy éreztem, nem is lesz olyan rossz visszamenni csomagkézbesítőnek, ő azonban már eldöntötte, hogy állást akar adni nekem, és fog is. - Ha magának mindegy - mondta -, akkor nekünk most leginkább a vallásnál van szükségünk segítségre. Talán nem is tudja, milyen értékes terület ez? - Tényleg nem tudtam, de nem szóltam semmit. Árucikkekről beszél. Javakról. Rendben, Tarb, számoljunk. Ha elad egy üveg Legkávébbat, talán tíz

dollárt fizetnek érte. Abból negyven cent a kiskereskedőé és a szállítóé. A címke meg az üveg öt centbe kerül, a tartalma pedig úgy háromba. - Szép haszonkulcs - helyeseltem. - Itt téved! Adja össze! A pénz közel fele elmegy arra az átkozott termékre. Ugyanez a helyzet a be rendezésekkel, ugyanez a ruhákkal, ugyanez az összes megfogható dologgal. No de a vallás! Ah, a vallás - suttogta áhítattól csillogó arccal. - A vallásnál a termék nem kerül egyetlen rohadt centbe sem. Esetleg költünk pár dollárt telekre és építkezésre... nagyon jól fest, ha az ember tud mutatni egy katedrálist vagy templomot vagy ilyesmit, bár jobbára modelleket használunk és építés közbeni felvételeket. Esetleg nyomtatunk pár brosúrát. Olykor egy-két könyvet. De nézze csak meg a kimutatásokat, Tenny, és meglátja, hogy az alsó határ hatvan százalékos haszon! A fennmaradó rész zöme pedig reklámköltség, ami, ne felejtse, szintén a mi pénzünk. - Fogalmam sem volt erről - ingattam a fejem ámuldozva. - Persze, hogy nem! Maguk termelésiek mind egyformák. És ez csak a vallás. A politikával ugyanez a helyzet; sőt még nagyobb a járulékos haszon, hiszen templomokat sem kell építenünk... Igaz mondta egyszerre vágyakozó arccal -, mostanság nehéz az emberek érdeklődését felkelteni a politika iránt. Régebben úgy gondoltam, ez lehet a legeslegnagyobb üzlet, de... - Fejét csóválta. - Nos, ez a helyzet. Megpróbálja? Gondolhatják, hogy meg. Megcéloztam a cikkírók konzoltermét, zúgott bennem az adrenalin, alig vártam a kihívást - csak épp kiment a fejemből, hogy még gyakornok vagyok. Ami annyit tett, hogy amikor egy csomagot akartak kikézbesíteni, elküldhettek, aztán Mr. Dambois öltönyét kellett elhozni a tisztítóból, majd egy új csomagolómintát a Ropogós Falatokhoz a Kelposnak, a Termelésre... már záróra volt, mire visszaértem a konzolomhoz. Aztán végül arra sem került sor, hogy aznap este találkozzam Micuival. A randevú helyett egy üzenet várt a gépemen: Valami közbejött. Bocs. Áttehetjük holnapra? Ez durva volt. Felkészültem egy kellemes estére, és most füstbe ment. Hazafelé jócskán vedeltem a Csokiból, és amikor végre én jöttem sorra a dobozágyban, az új állás dacára csöppet sem vidám gondolatok közt nyomott el az álom. Mekkorát változott minden! A Vénuszon Micui boldog volt, hogy egy szekcióvezetővel randevúzhatott. Még hízelgett is neki! Most kettőnk számára visszájára fordult a világ. Hiába füttyentettem, hacsak nem érzett hozzá kedvet, nem jött. Sőt, ami ennél is rosszabb, valaki más füttye hangosabb és kényszerítőbb lehetett. Abba volt a legnehezebb belenyugodnom, hogy két másik hím is ott tollászkodott neki. Nyilvánvalóan nem tehettem mást, mint húzok egy számot, s várom, mikor szólítanak. Különben sem érdekelt a verseny. Val Dambois törtetését még értettem - nem azt mondtam, hogy tetszett. Haseldyne azonban más téma volt. Ki ez a csupa-izom, szumós hazafi, aki nagy hirtelen megjelent Micui életében? Más dolgok is nagyot változtak. Amikor másnap reggel végre nekiálltam dolgozni - alig egy óra kávé/fánk rohangálás után a titkárnőknek és a modelleknek -, rájöttem, a technika azon állása, amit a Vénuszra vivő űrkompra lépve itt hagytam, és a mostani, olyan viszonyban áll egymással, mint a ko váspuska és a komputer. Ez mindjárt világossá vált, ahogy első ízben leültem a cikkíró konzolom elé, és a rácsfelbontó szinkronkapcsolójáért nyúltam. Nem találtam. Az egész délelőttöm ráment, mire elsajátítottam a konzol kezelésének csínját-bínját, és ehhez még az irodai lánytól is segítséget kellett kérnem. De az ember nem semmiért lesz csillagminősítésű reklámszövegíró, és azért a gyakorlatból sem jöttem ki teljesen a Vénuszon. Sebtében átfésültem a fájlokat, és mint azt gondoltam, felfedeztem olyan területeket, amiket a Megfoghatatlanok Osztálya még nem tárt fel. Nem versenyezhettem azon nal a legmodernebb technikában. Ehelyett visszanyúltam egy-két kipróbált, jó múltbéli eljáráshoz ezek mindig beválnak, az új nemzedék viszont olykor átsiklik rajtuk -, és aznap délután négyre befe jeztem a vázlatomat. Kihúztam a tekercset a konzolomból, és bevágtattam Haseldyne irodájába. - Ezt nézze, Des! - utasítottam, beledugva a tekercset az olvasókészülékébe. - Természetesen csak előzetes. Még nem teljesen interaktív, úgyhogy ne kérdezzen tőle semmit, és talán az általam használt modell sem a legmegfelelőbb a célra... - Tarb - mordult rám vészjóslóan -, mi az ördögről beszél? - Háztól házig! - kurjantottam. - A legrégibb reklámtechnika! Egy teljesen új kampány a legigazibb, legleteszteltebb eljárásra alapozva! Lecsaptam a kapcsolóra, mire nyomban megjelent egy háromdimenziós figura, komor, ösztövér alak, arca kámzsával takart, mégis jóindulatú, tekintete egyenesen Haseldyne szemébe mélyedt. Sajnos csupán két láb magas volt, kontúrját pedig kék szikrák övezték. - Elvéthettem a méretbeállítást - magyarázkodtam -, és az interferenciát is ki kell még szűrni... - Tarb, fogja be, jó? - dörmögte, mindazonáltal érdeklődve figyelte, ahogy a figura közeledik feléje, és beszélni kezd.

- A vallás, uram! Igen, ez az, amit ajánlok! Megváltás! Lelki béke! Megtisztulás a bűnöktől, vagy pusztán a Felsőbbrendű Lény akaratának elfogadása. Nálam mindent megtalál: római katolikus, anglikán, huszonkét fajta baptizmus, egyesítő egyház, szcientológia, metodista... - Ezeket már mindenki ismeri - legyintett türelmetlenül Haseldyne, és dühösen meredt rám. Kárörömmel viszonoztam a pillantást; a programozással pont ezt a reakciót akartam elérni. Az apró alak hátrapillantott a válla fölött, mintha meg akarna győződni, senki sem hallgatózik, majd bizalmaskodva előrehajolt: - Milyen igaz, uram! Látnom keltett volna, hogy maga nem az a fajta, aki beéri azzal, ami mindenkinek van. Akkor mit szólna valami igazán antikhoz? Nem Buddháról vagy Konfuciuszról beszélek. Én azt mondom: Zarathustra! Ahura Mazdá és Ahrimán! A fény és a sötétség erői! Ugyanis a manapság dívó vallások fele csupán a zoroasztrizmus elnagyolt másolata... és ezt figyelje: nincs böjt, nincs diéta szabály, semmi ne-tedd-ezt meg ne-tedd-azt. A zoroasztrizmus a minőségi ember vallása. Ráadásul ezt el sem fogja hinni - én az egész csomagot, beleértve a megtérést, jutányosan tudom adni önnek, olcsóbban, mint amennyiért egy hétköznapi lelki gyakorlatot vagy egy gyónást... Haseldyne bekapta, láttam rajta. Figyelte, ahogy a figura végigmondja a szerepét. Amikor aztán kék szikrák újabb özönében szertefoszlott - az automatikus rácsfelbontású szerkentyűk közel sem szolgálták meg az agyba-főbe dicséretet -, lassan bólintott. - Működhet. - Biztosan működik, Haseldyne! Még kezdetleges, elismerem. A végén aláírandó szerződést termé szetesen meg kell beszélnem a Jogiakkal, és a kámzsában sem vagyok biztos... talán helyette egy csapat táncoló indiánlány meg egy férfi árus kéne? - Tarb - mondta vontatottan -, ne ócsárolja a saját munkáját. Jó. Tegye tisztába a méretet meg az interferenciát, holnap pedig összehívunk egy állománygyűlést, és elindítjuk a dolgot. Kivettem a gépéből a tekercset. Amikor otthagytam, a semmibe révedt. Furcsának találtam, hogy nem is örül - végül is elismerte, hogy jó! Azonban visszaérve a konzolomhoz egy üzenet várt, ami el űzte ez irányú aggodalmaimat: El kellett mennem az irodából. Mi lenne, ha egyenesen hozzám jönnél? Nyolc körül várlak. Amikor hazaugrottam rendbe szedni magam, Nelson Rockwell már várt rám. - Tenny, ha meg tudnál dobni pár dolcsival fizetésig... - kunyerált. - Szó sem lehet róla, Nelson! Ezt így vagy úgy de neked kell elrendezned a San Jacinto Pénzverdével. - Pénzverde? Ki beszél itt a Pénzverdéről? Ez valami vadonás új.. nézd! - Azzal egy olcsó műanyag keretbe foglalt képdarabot húzott elő a zsebéből. - Bekereteztethető Pénzügyminiszter Portrésorozat Bankjegyminőségű Papíron! - jelentette ki dagadó kebellel. - Tiszta arany, és csak egy százas az előfizetés. Kétszázból már törzselőfizetést kapok a Híres Amerikai Függőhidak Szekrénynagyságú Csupa Fém Modelljeire... Még mondta, amikor megcéloztam a fürdőszobát, hogy kicsinosítsam magam. Az arcomra IzgiPír, a hónaljba SzerEss - időtlen idők óta nem volt randim. Eszembe jutott, hogy illenék vinnem valamit, hát útközben beugrottam pár hatos csomag Csokiért. A szupermarket természetesen zsúfolásig tömve volt. A pénztáraknál természetesen végeérhetetlen sorok kígyóztak. Kiválasztottam a legrövidebbet, amit csak találtam, de az meg se mozdult. Az előttem álló, teli bevásárlókocsis nő mellett leskelődve láttam, hogy a pénztáros fülig merült engedményes kuponok, akciós árak, pótjegyek, kaparós sorsjegyek és más hasonlók végtelen számolgatásába, és ami ennél is rosszabb, az előttem levő asszony vagy kétszer annyit szorongatott duci kis markában. Felnyögtem, mire együtt érzően fordult felém. - Maga nem gyűlöli ezeket a sorban állásokat? Tyű, én is! Ezért nem járok már egyáltalán az ultra nagy vásárcsarnokokba. - Büszkén bökött a holofeliratokra: Gyorsított kiszolgálás! Ultragyors pénztárak! Mindent megteszünk, hogy a vásárlás öröm legyen! - Tudja, az a helyzet, hogy randevúm van - mondtam. - Jaj - mondta együttérzéssel -, vagyis akkor siet. Mondok én magának valamit. Segít nekem kiválogatni ezeket a kuponokat, így jóval gyorsabban megy majd a dolog a pénztárnál. Mert, lássa, van harminc cent engedményem a Remek Ropogósra, de a kupon csak akkor érvényes, ha veszek egy tízun ciás tubus Kétszer-Ható Fénylő-Fog Szájvizes Fájdalomcsillapítót, amiből viszont csak tizennégy unciás kiszerelésük van. Maga szerint így is elfogadják? Természetesen nem. Ez T. G. & S. reklámtermék volt, és tudtam, csak úgy bocsáthattuk ki a kuponokat, ha a tízunciás csomagolás már biztosan nem volt gyártás alatt. Bár óvakodtam ezt a nő orrára kötni. Vörös fény villant, autókürt dudált rá az asszonyra, majd egy sorompó csapódott le előtte, a rajta lévő képernyőn pedig megjelent:

Sajnálatunkra ez a Gyorsított Szolgálatú Ultragyors Pénztárpult bezárt. Kérjük, vigyék a vásárlandó árukat egy másik pulthoz, ahol barátságos pénztárosaink azonnal az önök rendelkezésére állnak. - Ó, a francba! - nyögtem, és hitetlenkedve bámultam a táblát. Ez hiba volt. Elvétettem az időzítést. Az egyik szlogen, amivel a vallási számításokon találkoztam: "utolsókból lesznek az elsők". Habo zásom révén ezúttal szépen igazoltam is. Mögöttem felbomlott, szétszóródott a hosszú sor, én meg ottragadtam, bámészkodva. Ilyen pillanatokban ismerszik meg az egész életen át finoman csiszolgatott fogyasztói ügyesség. Előzetes figyelmeztetés nélkül, a másodperc töredéke alatt zuhan az emberre a döntés: melyik sorba ugorjak? Tucatnyi különböző változót kell mérlegelni, és nem is csak a nyil vánvalókat. Ott vannak olyanok, mint a sorban állók száma, a náluk levő tételek száma, az egy cikkre eső kuponok száma - ezt tanulja az ember, amikor még anyuci bevásárlókocsijának ülésében kuporog, hüvelykujját szopja, és maszatos kis öklében az édességes dobozt szorongatja, amiért előbb kiordibálta a tüdejét. Ilyenkor kell megtanulni olvasni az egyes fogyasztók viselkedésében. Kiszúrni az idegest, akinek ujj rángása hitelkártya-túllépést sejtet, vagyis az egész sor megbénul, amíg a Wackerhutrendőrök el nem viszik az útból. Vagy a másikat, aki a detektorba mágneses tollat csúsztatva akarja megváltoztatni az engedményes ajánlatot. Mindezt fel kell mérni, összerendezni, aztán jön a begyakorolt fizikai rész, színlelt támadást indítani a rossz sor ellen, úgy tenni, mintha észre sem vennénk a helyfoglalásra otthagyott kocsit, bevetni a könyököt - ez mind szabályos túlélőpraktika, az én gyakorlatom azonban berozsdásodott a Vénuszon töltött évek alatt. Egy minden eddiginél hosszabb sor végén kötöttem ki, még a Tizennégy Unciás Asszony is elém furakodott. Valamit tenni kellett. Válla fölött átkukucskálva tanulmányoztam a sorban állók kosarait, és kidolgoztam egy taktikát. - Ó, a fene - szóltam, mintha magamnak mondanám, de elég hangosan, hogy mindenki hallja -, elfelejtettem a Vita-Smaxot. Nem volt ilyen senkinél. Nem is tehetett. Ezt a terméket már azelőtt leállították, hogy elmentem a Vénuszra; valami nehézfém-mérgezési probléma miatt. Hárommal előttem egy idős férfi, dupla fenekű bevásárlókocsija színültig, rám meredt; harapdálta a csatit. Mosolyogva odaszóltam neki: - Emlékszik a jó öreg Vita-Smax reklámokra? "Valódi Amerikai Sajtos, Korpás és Mézes Reggeli Lakoma"? A Tizennégy Unciás Asszony felpillantott kuponjainak eszeveszett leltározásából. - "Megőrzi fittségét - Rabul ejti nyelvét - Minden harapás Egészséget, Egészséget, Egészséget ad!" - idézte. - Ejha! Már jó ideje nem vettem Vita-Smaxot! Annak idején tejes-mézes zabpehelynek hívtuk. A nehézfémek ártalmán túl a szimulált, szilárd tejtestek májkárosodást okoztak, a szintetikus répa cukorszirup pedig megtámadta a fogakat, de ilyesmire persze senki nem emlékezett már. - Anyám minden reggel ezt szokta készíteni - mondta egy másik nő álmodozva. Sikerült felpiszkálnom őket. - Az enyém is - kuncogtam bánatosan. - Fejbe tudnám vágni magam, amiért nem vettem cl egy-két dobozzal abból a halomból az Ínyenc Falatoknál. Fejek pásztáztak. - Én nem láttam ott Vita-Smaxot - ellenkezett az öreg nyafogva. - Tényleg? A nagy rakást, fölötte a tábla: "Egyet Vesz, Egyet Kap"? A sor hullámzani kezdett. - Az újra bevezető, speciális, csökkentett árú kuponnal? - toldottam meg, és ez megtette a magáét. Megtörtek. Mindenki kirántotta kocsiját a sorból, és az Ínyenc Falatokhoz száguldott. Egyszerre ott találtam magam a pénztárosnő előtt. Ó is hallott mindent, könyörögnöm kellett, hogy vegye el tőlem a pénzt, mielőtt a többiek után rohan. Elkéstem így is. Az utolsó pár háztömböt szinte futva tettem meg Micuihoz. Mire odaértem, a szmogtól és a megerőltetéstől kapkodva szedtem a levegőt és izzadtam. Isten veled, SzerEss. Amikor elértem a robotajtót, megdöbbenve láttam, micsoda kégliben lakik. Nem úgy értve, hogy csicsás volt - jelenlegi pontállását tekintve én erre számítottam volna. Éppen ellenkezőleg; ami először a szemembe ötlött, amikor Micui beengedett, az a hely csupaszsága volt. Kétségkívül nem a szegénység tette ilyen feltűnően dísztelenné. Az ember nem kap négyszáz négyzetméteres lakást egy huszonnégy órás, feltételes reflexű őrséggel védett épületben, csak igen borsos árért - ezzel akkor is tisztában lettem volna, ha történetesen nem tudok a vénuszi kártérítési pénzről. Ami meglepett, hogy bent nem érződött a gazdagság. Nuku Osztott Fürdő. Nuku trópusi ha lakkal teli akvárium. Nuku... szóval egyáltalán semmi, ami jelezné Micui rangját. Még csak olyan érzel gős mütyürök sem, mint Nelson Rockwell mellszobrocskái vagy emlékérmei. Pár bútordarab, egy kis Omni-V készülék a sarokban; ez minden. A dekoráció sajátos volt. Csupa rikító vörös meg sárga, és az egyik falon egy óriási statikus - még csak nem is folyadékkristály - falfestmény, amit csupán rövid

töprengés után ismertem fel. Persze, a vénuszi történelemnek azt a híres pillanatát jelenítette meg, amikor a Freysa nevű terület legmagasabb hegyének csúcsán elhelyezték az első Hilsch-csövet, amely az ártalmas gázokat az űrbe lövelli ki, s ezáltal elkezdték a légkört az emberi elviselhetőséghez alakítani. - Bocs a késésért - mentegetőztem a képet bámulva -, de hosszú sor állt a szupermarketben. - Azzal meglóbáltam a Csokit magyarázat gyanánt. - Jaj, Tenny, nincs szükségünk arra a löttyre. - Az ajkába harapott. - Gyere a konyhába, és amíg befejezem a vacsorát, elmeséled, hogyan állnak a dolgaid. Meglepetésemre munkára fogott, miközben beszéltem. Még nagyobb meglepetésemre ez a munka krumplipucolás volt! Mármint nem tartósított, nyers krumpli pucolása, némelyiken még földdarabok is voltak! - Honnét vetted ezeket? - kérdeztem, s próbáltam kiötölni, mit is jelenthet a "hámozás". - Pénzért bármit megkaphatsz - felelte, valami másféle nyers zöldséget szeletelve, ezúttal narancs és zöldszínűt. Ez nem volt igazi válasz, mivel valójában nem azután érdeklődtem, honnét, még csak nem is hogyan, hanem miért. De udvariasnak neveltek. Jó sokat ettem az ételből, még a nyers gyökerekből és zöldségekből is, amiket ő salátának hívott, és egyetlen kritikus szót sem szóltam. Vagyis kritikust nem. Egy idő elteltével, ahogy a társalgás akadozni kezdett, megkérdeztem, neki ez tényleg ízlik-e. Éppen elrévedten majszolt, de erre összeszedte magát. - Ízlik-e? Hát persze, hogy ízlik! Nagyon... - Elhallgatott, mintha eszébe jutott volna valami. - Na gyon egészséges. - Ezt gondoltam is - mondtam udvariasan. - De tényleg! Néhány új, még közzé nem tett, ööö, kutatás ezt igazolja. Például tudtad, hogy a tartósított élelmiszer emlékezetromlást okozhat? - Ugyan, Micui - vigyorogtam. - Senki nem adna el olyasmit a fogyasztóknak, ami ártalmas. Furcsa pillantást vetett rám. - Nos, szándékosan talán nem. De ezek új kutatások. Tudod, mit? Teszteljük le! - Micsodát? - Hogy az étrended kikezdte-e az emlékezetedet, a francba! - vesztette el a türelmét. - Csinálunk egy rövid kísérletet, és meglátjuk, mennyire emlékszel dolgokra, és... ööö... fel is veszem, hogy leellenőrizhessük. Nem hangzott igazán mókásnak, de továbbra is igyekeztem udvarias maradni. - Miért ne? Nézzük csak. Mondjuk, elsorolom az ügynökség éves számlaegyenlegét az utolsó tizenöt évre, lebontva... - Nem, ne ilyen száraz számokat - mondta panaszos hangon. - Tudom! Lássuk, mire emlékszel a vénuszi követségen történtekről. Mondjuk, valami különlegeset... nem is tudom... ja, igen! Halljunk mindent, amire emlékszel a kémhálózatommal kapcsolatban. - Ó, de ez nem tisztességes! - tiltakoztam. - Te tartottad kézben az egészet, én csupán morzsákat tudok róla. - Ezt is beleszámítjuk - ígérte, én pedig vállat vontam. - Rendben. Kezdjük ott, hogy huszonhárom aktív ügynököd volt, meg úgy százötven szabadúszó és részidős, akik zöme nem volt igazi ügynök, legalábbis nem tudták, kinek dolgoznak. - Neveket, Tenny! Döbbenten néztem rá; nagyon komolyan vette a játékot. - Hát ott volt Glenda Pattison a Park Osztályról, ő juttatta a hibás alkatrészeket az új erőműbe. Al Tischler Learoyd Cityből... nem tudom, ő mit csinált, de nagyon alacsony volt vénuszinak, ezért emlékszem rá. Margaret Tucsnak doktor, aki fogamzásgátló tablettákat kevert az aszpirin közé. Mike Vaccaro, a börtönőr az SB-n... mondd csak, számoljam Hamidot is? - Hamid? - A grek - magyaráztam. - Akit rásóztam az öreg Harrimanre, mint tisztességes politikai menekültet. Ja persze, te eljöttél, mielőtt ő felvehette volna veled a kapcsolatot, úgyhogy nem is tudom, hozzászámoljam-e a listához. De azért meglep, hogy nem emlékszel rá. - Elvigyorodtam. - Legközelebb majd azt fogod mondani, nem emlékszel Hayre sem - dobtam fel. Értehetetlen módon erre még jobban rán colta a homlokát. - Jesus Maria Lopez, az isten szerelmére - törtem ki elkeseredetten, s egy pillanatig értetlenül nézett rám. - Az mind a Vénuszon történt, Tenny - mondta aztán. - Ő ott van, mi itt. - Ez a beszéd! Ígéretes dolgok sejlettek fel. Közelebb nyomultam hozzá, ő meg szinte hívogatóan nézett rám. Arcán azonban még mindig ott kísértett a harag árnyéka. Megérintettem a szemöldöke közti ráncokat; mintha oda lettek volna vésve.

- Túl keményen dolgozol, Micui - mondtam gyengéden. Szinte dühösen rándult vissza a kezemtől, de én nem hagytam annyiban. - De tényleg. Olyan... nem is tudom. Fáradtnak tűnsz. És lágyabbnak is. Az is volt; rézszínű hölgyemet most bronznak láttam. Még a hangja is mélyebb volt, puhább. Tulaj donképpen így jobban tetszett. - Folytatod a neveket, kérlek? - kérdezte, de már mosolygott. - Miért is ne? Theiller, Weeks, Storz, a Jurkevics testvérek... eddig hogy állok? Ajkát harapdálta; bosszúságában, véltem, hiszen a memóriám szépen működött. - Tovább! - mondta. - Még sok van. Hát folytattam. Tulajdonképpen csupán egy tucat névre emlékeztem, de azt is elfogadta, amikor pár ügynök tevékenységi helyét neveztem meg, vagy hogy milyen szolgálatokat tettek neki, amikor pedig nem voltam biztos valamiben, kisegített kérdésekkel, amíg rá nem találtam a helyes csapásra. De olyan sokáig tartott! - Próbáljunk valami mást! - ajánlottam. - Példának okáért lássuk, melyikünk emlékszik többre az utolsó együtt töltött éjszakánkból! Szórakozottan elmosolyodott. - Mindjárt, Ten, de előbb még arról az alakról a Myers-White-nál, aki tönkretette a búzatermést... Hangosan felnevettem. - Micui drágám, az a Myers-White-ügynök rizst termesztett; Nevindale-nél vágták tönkre a búzatermést! Látod? Ha az étrendnek hatása van az emlékezetre, neked kéne Remek Ropogósra váltanod! Megint az ajkát harapdálta, és egy pillanatra haragos arcot vágott. Különös. Sosem gondoltam, hogy ennyire nem tud veszíteni. Aztán megadta magát, elmosolyodott, és kikapcsolta a felvevőt. - Úgy tűnik, bizonyítottál, drágám - mondta, s megpaskolta maga mellett a heverőt. - Miért nem jössz ide a nyereményedért? Így aztán a végén mégis csak jól éreztük magunkat. III. Bár ez nem ismétlődött meg túl hamar. Micui nem hagyott több üzenetet nekem. Párszor hívtam, elég barátságosan viselkedett, ez tény, de egyúttal igen elfoglalt, magyarázta. Talán valamikor a jövő héten, Ten, drágám, vagy elseje után... Természetesen jócskán volt mivel elfoglalnom magam. Szép munkát végeztem a vallási számításo kon, még Desmond Haseldyne is hízelgett. Én azonban Micuit akartam látni. Nem csupán azért, nos, tudják, amiért először ráterelődött a figyelmem annak idején. Volt itt más is. Néha, amikor beléptem Haseldyne irodájába, titokzatos magánbeszélgetéseket folytatott, és az a furcsa benyomásom támadt, hogy némelyik Micuival történt. És láttam Haseldyne-t Val Dambois-val, Micuival meg magával az Öreggel összebújva sustorogni egy gyorsétkezdében, jó messze az ügynökségtől. Nem ilyen helyen szoktak a vezetők vacsorázni. Még a fiatal cikkírók, mint jómagam sem szok tak túl gyakran ilyen helyen vacsorázni, de véletlenül közel esett a Columbia Reklám- és Hirdetéstudományi Egyetemhez. Amikor megpillantottak, az láthatóan felrázta őket. Közösen mesterkedtek valami ben. Nem tudtam, miben. Talán nem is volt hozzá semmi közöm, de az bosszantott, hogy Micui meg sem említette. Mentem tovább az órámra - kreatív írás, egyes szint -, de, attól tartok, egész este oda sem figyeltem. Ez volt a legjobb tárgy azok közül, amelyekre jártam. A kreatív írás olyan... nos... kreatív. Az elején a professzornő elmesélte, hogy csak manapság tanítják a témát ésszerűen. Régen a tanulók maguktól ötöltek ki mindenfélét, a tanároknak pedig meg kellett próbálni értékelni, mi abból a jó és a rossz, mi is az alapötlet, és miként jut kifejezésre. Pedig más művészetek mintája évszázadok óta ott volt, mutat ván nekik a helyes utat. A törekvő művészek a mesterség elsajátítása céljából mindig Cézanne, Rembrant vagy Warhol műveinek másolásával kezdték, miközben az összes törekvő írópalántát arra bíztatták, saját locsogásukat vessék papírra. A kézi szövegszerkesztő aztán mindent megváltoztatott, s az első feladat, amit a professzornő adott nekünk, a Szentivánéji álom átírása volt modern stílusba. Jelest kaptam rá. Attól kezdve a tanárnő kedvence voltam, és engedte, hadd csináljam meg az összes plusz pontot érő témát. Azt mondta, jó esélyem van, hogy minden addiginál magasabb pontszámmal végezzem el a kurzust, az ilyesmi pedig csak jól jöhet, amikor a diplomapontok összeszámolására kerül a sor. Így aztán belevágtam néhány igen ambiciózus munkába. A legkeményebb, azt hiszem, Az eltűnt idő nyomában teljes átírása volt Ernest Hemingway stílusában, a helyszínt Hitler Németországába helyezve, és mindezt egyfelvonásos darab formájában. Az ilyen munka messze meghaladta a megosztott bérlakásban levő összes eszközöm teherbírását, nem is beszélve szobatársaim zavaró jelenlétéről, hát bent maradtam munka után, és a cikkíró konzolterem nagy gépek használtam.

A mondathosszt maximum hat szóra állítottam, az önelemzést letekertem öt százalékra, kiválasztottam a forgatókönyv formátumot, és már indítani akartam a programot, amikor elfogyott a Csoki. Az üdítőital-automaták természetesen csak a mi ügynökségünk termékeit árusították. Kipróbáltam már a teljes választékot, nem csökkentették a sóvárgást. Eszembe jutott, hogy egyszer láttam egy Csoki Korty-dobozt a szemétkosárban, Desmond Haseldyne irodájában - valószínűleg csupán képzelődtem -, hát arrafele vettem az irányt. Valaki volt odabent. Hangokat hallottam; a villany égett; az adatkezelők védősapkáját leszedték, va lami gazdasági program futott a gépeken. Csendben sarkon fordulok, és visszamegyek a konzolom hoz, ha az egyik hang történetesen nem Micuié lett volna. A kíváncsiság lett a vesztem. Megálltam egy pillantást vetni a gépeken futó programokra. Először arra gondoltam, valami befektetési terv lehet, mivel mind részvénymegoszlásról és a teljes kintlévőség százalékos arányairól szóltak. De volt valami rendszer a dologban. Felegyenesedtem, elhatároztam, hogy elhúzom a csíkot... Azonban elkövettem azt a hibát, hogy az adatkezelő gépek túlsó felén lévő elsötétített irodákon keresztül próbáltam észrevétlenül távozni. Éjszakára be lettek zárva. Ettől még be tudtam lépni, a betörésvédő csapda azonban bekapcsolt. Erős, tompa sziszegés hallatszott, mint a Hilsch-csövek zaja Port Kathy körül, és terjedelmes fehér felhő burkolt be. Lefújtak habbal! Semmit sem láttam. A hab lé legezni engedett, látni viszont nem, semmit az égvilágon. Kicsit még tántorogtam erre-arra, belebotlottam székekbe, nekiütköztem asztaloknak. Aztán megadtam magam a habnak, és csak álltam egyhelyben, várakozva. S miközben várakoztam, járt az agyam. Mire meghallottam, hogy valaki közeledik, már rájöttem a dolog nyitjára. Micui és Haseldyne volt az, a sziszegésből tudtam, hogy semlegesítőt fújnak maguk előtt, úgy közelednek. - Ten! - kiáltott fel Micui. - Mi az ördögöt keresel te itt? Nem válaszoltam, legalábbis nem azonnal. Letöröltem a maradék habot az arcomról meg a vállam ról, aztán rámosolyogtam. - Épp rajtakaplak benneteket. Kijelentésem érdekes hatást tett rájuk. Természetesen megdöbbentek, hogy ott találnak. Micui úgy tartotta a semlegesítő szer flakonját, akár egy fegyvert, Haseldyne pedig egy súlyos szalagadagolót szorongatott, amit mintha azért kapott volna fel, hogy beverje vele valaki fejét - ez, gondolom, érthető is, hiszen beindítottam a betörésjelzőt és a habot. Ekkor azonban mindketten teljesen kifejezéstelenné váltak. Mintha elhalt volna az arcuk, és hosszú másodpercekig megőrizték ezt a mozdulatlanságot. - Nem értem, mire gondolsz, Tennison - szólalt meg aztán Micui. - Tökéletesen nyilvánvaló - kuncogtam. - Láttam, milyen programokat futtattok. Átvételi ajánlatot ter vezgettek, nemde? Rezzenéstelen arc. - Úgy értem - magyaráztam -, hogy ti ketten, és talán Dambois is, a vagyonrészeteken keresztül át akarjátok venni az ügynökség irányítását. Nincs igazam? Haseldyne arcára lassanként valami fagyos kifejezés költözött vissza. - Itt süllyedjek el - csikorogta. - Úgy elkapott minket, ahogy kell, Micui. Micui nyelt egyet, majd elmosolyodott. Nem volt túl jól sikerült mosoly: az állkapocs túlságosan megfeszült, az ajkak túlságosan elvékonyodtak. - Nagyon úgy néz ki - mondta. - Nos, Ten, most mit szándékozol tenni? Jó ideje nem éreztem magam ilyen nagyszerűen. Még Haseldyne-t is ártalmatlan, barátságos daginak láttam, nem pedig dühöngő szörnyetegnek. - Ugyan, semmit, amit te nem szeretnél, Micui - feleltem kedvesen. - A barátod vagyok. Nem akarok mást tőletek, csupán egy kis barátságot. Haseldyne Micuira pillantott. Micui Haseldynera nézett. Aztán mindketten felém fordultak. - Azt hiszem - kezdte Haseldyne, gondosan megválogatva a szavakat -, akkor most azt kéne meg beszélnünk, mennyi legyen az a kis barátság, Tarb. - Pompás. De előbb... nincs nálatok Csoki? IV. A következő napon az ügynökségen megenyhült a hangulat. Micui Ku mosolyától kora délutánra egyenesen trópusivá vált. Hogy mi tette Micuit egyszerre ekkora hatalmassággá, pontosan senki sem tudta, de a vízhűtő körüli pletykákból tisztán kitűnt, hogy igenis az. Szóba sem került, hogy vissza ké ne mennem a peditaxis lótifuti munkára. Még Val Dambois is érdemesnek talált a kedvességre.

- Tenny fiú - dörögte, lezarándokolva parányi kabinomhoz a Megfoghatatlanoknál -, miért hagytad, hogy egy ilyen lyukba dugjanak? Mi az ördögért nem szóltál? Nem szóltam, mert tit3-ja tovább sem engedett, ez volt a válasz, de semmi értelme nem volt elmon dani, amit úgyis tudott. Ami elmúlt, elmúlt - mostanra legalábbis. Megbocsátás, semmi tartós neheztelés, igaz kereskedelemfélő szellem; ez volt Tennison Tarb mostanság. Viszonoztam Dambois vigyorát, hagytam, hadd öleljen át és irányítson vissza a Vezérek Országába. Tudtam, lesz majd idő, amikor agyaraim akadálytalanul hozzáférnek a torkához; addig Viszont megbocsátás és felejtés. Sőt, minden szó nélkül még egy Csoki-automatát is felszereltettek az irodámban. Semmi hivatalos rendelkezés. Csak úgy ott termett aznap délután. Ez igencsak elgondolkodtatott. Csokit vedelni önmagában elég ártalmatlan - a pokolba is, ezt bebizonyítottam! -, de beleillik-e a csillagminősítésű pozíciós összképbe, amit a világ felé kell mutatnom? Annyira fogyasztói manír volt; ráadásul egy versenytárs ügynökség fogyasztójáé. Hazafelé a cégautóban egész végig ezen tűnődtem. A gondolat akkor kristályosodott ki, amikor a borravalót odaadtam a pedálozónak; mielőtt eltette és tisztelgett, sötét ellenszenvet láttam a szemében. Három nappal korábban ugyanazt a tandem pedikocsit hajtottuk. Meg tudtam érteni az ellenszenvét. Ami pedig azt sugallta, hogy ha ismét lejjebb csúsznék, ő és a többi cápa várni fog. Bemasíroztam, és megdöngettem a dobozágyat. - Rockwell! - kiabáltam. - Ébredj! Kérdezni akarok valamit! A jó Öreg Nelson Rockwell nem volt rossz srác. Még majdnem hat egész órát tölthetett az ágyban, mielőtt én jövök soron, és minden joga meg lett volna rá, hogy leharapja a fejemet, amiért kirángattam. De amikor meghallotta, mit is akarok, maga lett a megtestesült kedvesség. Bár egy kicsit talán értetlen. - Le akarsz szokni, Tenny? - ismételte még félálomban. - Hát, tényleg okos dolog, ha nem akarod elcseszni a nagy lehetőséget. De őszintén, nem értem, nekem mi közöm hozzá. - Az a közöd hozzá, Nels, hogy nem te beszéltél nekem egyszer a Névtelen Fogyasztókról? - Ja, igaz. Évekkel ezelőtt. Bár kiszáiltam, mert nem volt rá szükségem, miután helyrebillentem, és megtaláltam a gyűjthető... Ó! - gyúlt fény a szemében. - Értem! Azt akarod, meséljek a Névtelen Fo gyasztókról, hogy el tudd dönteni, meg akarod-e próbálni. - Én el akarok menni a Névtelen Fogyasztókhoz, Nels. És azt akarom, hogy vigyél el. Vágyakozva a meleg, hívogató dobozágyra pillantott. - Jaj, Tenny. Bárki odamehet. Nem kell, hogy valaki vigyen. Megráztam a fej cm. - Jobban érezném magam, ha valakivel együtt mennék - vallottam be. - Kérlek. Amint lehet. Akár holnap este, ha van akkor gyűlés... Erre nevetett. Amikor kikacagta magát, megpaskolta a karom. - Sokat kell még tanulnod, Tenny. Minden este tartanak gyűlést. Így működik. Na, ha odaadod a zoknimat... Ilyen fickó volt Nelson Rockwell. Miközben öltözött, azon töprengtem, miként viszonozhatnám neki a szívességet. Természetesen ki kell szállnom majd ebből a szemétdombból. Mi tarthatna vissza, hogy, mondjuk, saját részemet két-három hónapra előre kifizessem, majd átengedjem neki, s így saját idejét végigaludhatná? Tudtam, az alvásidő-beosztás miatt kellett a tömítőgyűrű gyárban éjszakai műszakot vállalnia; talán kaphatna másik műszakot, esetleg több pénzt is... De uralkodtam magamon. Egy fogyasztónak szívességet tenni, mondtam magamnak, társadalmi helyzetéhez nem illő ötleteket adhat neki. Rockwell szépen elboldogul a maga módján. Közbeavatkozással csak összezavarom. Így aztán hallgattam az előre fizetésről, de szívem mélyén igazán hálás voltam... A Névtelen Fogyasztók rossz ötletnek bizonyult. Már az első percekben tudtam. A hely, ahová Nelson Rockwell elvitt, egy templom volt. Jó, ez önmagában nem olyan rossz. Tulajdonképpen még érdekes is volt, ezelőtt egyet sem láttam belülről. Mellesleg pedig tekinthettem a Megfoghatatlanokhoz végzett kutatómunkának is, s ezáltal kettőnk peditaxi díját váltóval fizethettem ki (bár Rockwell erősködött, hogy busszal menjünk). Viszont... az emberek! Nem arra gondolok, hogy csak fogyasztók voltak. A fogyasztói osztály söpredéke, arcrángásos, összeaszott kis öregek, szemöldökráncoló, felpuffadt lányok, olyan ábrázattal, amit az okoz, ha az ember csak üres szóját eszik, és abból sem túl sokat. Egy fiatal pár izgatottan su tyorgott, a közöttük levő széken pedig magából kikelve bömbölt a gyerekük, de rá sem hederítettek. Az ajtónál egy sunyi képű férfi ólálkodott, mintha nem tudná eldönteni, maradjon-e vagy elfusson - hát én sem tudtam. Ezek az emberek vesztesek voltak. A jól képzett fogyasztó az egy dolog. Mind ilyenek voltak. Arra születtek és lettek betanítva, amit a világ elvárt tőlük: megvenni, amit nekünk, ügynökségi alkalmazottaknak el kell adnunk. Ó, de micsoda közönyös, kábult arcok! Az unalom a jó fogyasztó ve -

lejárója. Az olvasás nem ajánlott, az otthon nem ad örömet - mihez kezdhetnének az életükkel a vá sárláson kívül? Ezek az emberek azonban megcsúfolták azt a nemes (vagyis elég nemes) életet. Megszállottak voltak. Majdnem azonnal visszafordultam egy Csokiért, enyhíteni az általuk keltett borzongást, de ha már idáig eljöttem, úgy döntöttem, megvárom a gyűlést. Ez volt a második nagy hiba, mert az események hamar undorítóvá fajultak. Először is imával kezdtek. Aztán himnuszokat énekeltek. Rockwell vigyorogva bökdösött, hogy csatlakozzam, és teljes tüdőből károgott, de én rá sem bírtam nézni. Aztán még rosszabb lett. Ezek a szerencsétlenek egyenként felálltak, és elzokogták csiricsáré tör téneteiket. Voltak ám undorító dolgok! Ez a nő Nik-O-Rágó csócsálásával szúrta el az életét, negyven csomag naponta, mígnem kihullottak a fogai, főnökei pedig elküldték, mert már nem tudta ellátni a munkáját - telefonkezelőként dolgozott. Az a férfi meg a dezodorokért és száj spraykért bolondult, és olyannyira elfojtotta a test természetes kiválasztású nedveit, hogy bőre felrepedezett, nyálkafelületei elhaltak. Az ideges fiatal pár - nahát, ők is Csokinyelők voltak, akárcsak jómagam! Csodálkozva bámultam őket. Hogy engedhették magukat ennyire mélyre süllyedni? Igaz, nekem is volt problémám a Csokival. De már azzal, hogy itt voltam, én tettem ellene valamit. És nem fogom hagyni hozzájuk ha sonló kivörösödött arcú ronccsá zülleszteni magam! - Gyerünk, Tenny - motyogta Rockwell, és oldalba bökött. - Nem akarsz bizonyítani? Nem tudom, mit mondtam neki, de a "viszlát"-ot belefoglaltam. Elfurakodtam mellette, aztán ki az ajtón. Szabad levegőre vágytam. Ahogy a bejáratnál álldogáltam és lihegve a tüdőmet levegőztettem, a sunyi arcú alak utánam oldalgott. - Tyűha - somolygott alattomosan. - Hallottam, mit mondott a barátja. Komolyan azt kívánom, bárcsak a maga baja lenne az enyém a sajátom helyett. Senki sem szereti azt hallani, hogy az életét megkeserítő szenvedély kevésbé szörnyű egy jöttment idegenénél. Nem viselkedtem túl szívélyesen. - Az én, hm, problémám nekem pont eléggé rossz, köszönöm - mondtam mereven. Valami oknál fogva az agyam épp ekkor kezdett el pörögni. Fél tucat eltérő vágytól és undortól telt el a fejem egyazon pillanatban - a Csoki utáni elkeseredett sóvárgás, a benti Névtelen Fogyasztók iránti megvetés, a még élesebb ellenszenv ez ellen a Sunyi Arc ellen, a Micui Ku utáni bizsergető epe kedés, ami lépten-nyomon rám tört... és mindezek mellett valami más, amit nem tudtam pontosan beazonosítani. Emlék? Sugallat? Elhatározás? Képtelen voltam kivenni. Valami olyasmivel volt kapcsolatban, ami a templomban folyt... nem is, valami, amit Rockwell mondott előtte? Ekkor ráébredtem, hogy Sunyi Arc sebesen sustorog a fülembe. - Mi? - vakkantottam. - Azt mondtam - ismételte tenyere mögött, körbevizslatva -, tudok egy illetőt, akinek van az, ami magának kell. Csoki-Enyhe tabletta. Naponta hármat bevesz, minden étkezésnél egyet, és soha többé nem kívánja a Csokit. - Jó ég, ember! - bömböltem. - Maga kábítószert ajánlgat nekem? Én nem fogyasztó vagyok. En ügynökségnél dolgozom! Ha lenne itt egy rendőr, lecsukatnám magát... - Azzal tényleg szét is néztem az ismerős Brinks- vagy Wackerhut-egyenruha után; de tudják, hogy van ez, amikor az embernek szüksége lenne rá, sosincs rendőr a közelben, aztán mire visszafordultam Sunyi Archoz, már hűlt helyét találtam. Akárcsak annak az ötletnek. Bármi is volt az. Az ember veséje nem napi negyven Csoki Korty feldolgozására teremtetett. A következő huszonnégy órában többször eltöprengtem, Sunyi Arc ötlete végül is nem jobb megoldás-e. Óvatos érdeklődésemre az ügynökségi klinikán (Ó, milyen negédesek voltak most hozzám!) megerősítették homályos elképzeléseimet. A tablettákról csak rossz derült ki. Segítenek ugyan, de bizonyos idő elteltével - talán hat hónap, esetleg több vagy kevesebb - a megerőltetett idegrendszer meginog, majd végleg összeroppan. Ezt nem akartam. Való igaz, lefogytam, és szőrtelenítés közben minden reggel újabb ráncokat fedeztem fel a tükörben, ám ennek ellenére elég jól elláttam a tisztségemet. Na nem, a francba, hallják az igazat: varázslatosan elláttam a tisztségemet. Minden újabb óránkénti számlálás a Vallás emelkedését mutatta. Füstölők fel 0,03-mal; imagyertyák 0,02-vel; a háromszázötven találomra kiválasztott zoroaszter templomból kilépők között végzett közvélemény kutatás közel egy százalékos növekedést jelzett az első alkalommal ott jártak számában. Maga az Öreg is felhívott. - A Tervezési Tanácsnál nagy bizalmat érdemelt ki - dörögte. - Le a kalappal maga előtt, Tarb! Mivel tehetném könnyebbé a munkáját? Egy új asszisztens? - Nagyszerű ötlet, uram! - vágtam rá, majd mintegy mellékesen rákérdeztem: - Dixmeisternek most mi a munkaköre?

Így régi gyakornokom újra az én csapatomban találta magát. Félénk volt, kiengesztelő, elkeseredetten tetszeni vágyó... s majd elpusztult a kíváncsiságtól! Épp, ahogy kedvemre volt. Nem egyedül őt gyötörte a kíváncsiság, mert az egész ügynökség tisztában volt vele, hogy valami nagy dolog készülődik, csak épp senki sem sejtette, pontosan micsoda. És ami a csodálatos: senki sem tudta, magam is mennyire keveset kapiskálok belőle. Útban a kilencedikről a tizenötödikre, szá mítási igazgatók és cikkíró főnökök naponta tucatszor rövidítették le az utat az én irodámon keresztül. Közös udvariasságtól motiválva toppantak be, vállon veregettek, elzengték, hogy mindenki tud a nagyszerű munkáról, amit végzek... meg hogy össze kéne jönnünk vacsorára vagy egy italra vagy egy krikett meccsre egy városon kívüli klubban. Mosolyogtam, de nem fogadtam cl a meghívásokat. Ugyanakkor nem is utasítottam vissza őket, mert ha erősen megszorongatnak, rájönnek, valójában milyen tudatlan vagyok. Hát azt mondtam: "Persze", meg: "Amint lehet!" Aztán ha erre sem álltak odébb, felkaptam a telefont, és addig suttogtam bele, amíg mosolyogva bár, de belülről majd szétrobbanva elkotródtak. Eközben az irodám melletti fülkében Dixmeister egyre engem figyelt, gondterhelten, haragosan, mígnem elkaptam a tekintetét, mire jött az a bűnbánó, nyafogós mosoly. Ó, imádtam ezt! Persze a józan ész azt diktálta, ne vigyem túlzásba. Apró fogaskerék voltam Haseldyne és Micui puccs-tervében. Jobban eltűrtek, mint amennyire szükségük volt rám. Nem is. Egyáltalán nem volt szükségük rám, csak épp egyszerűbb volt bevenniük, mint elhallgattatni. Nem volt más teendőm, csupán továbbra is fenntartani ezt: bevegyenek, ahelyett, hogy kicsinálnak... és aztán... és aztán elérkezik a hatalomátvétel ideje, és Micui meg Haseldyne lesznek a tulajdonosok. És kis szerencsével Tennison Tarb is ott lesz a csapatukban. Mint számítási igazgató... nem, gondoltam egy Csokit szopogatva, még annál is több! TFI! Ez volt aztán a pompás álom! Tudják, mi a király? Elmondom, mi a király. Az ügynökségnél egy Területi Főigazgatóval összevetve a király egy semmi. Azután pedig, elmélkedtem, kinyitva egy újabb Csokit, hogy néz ki a jövő? Mi lenne, ha Micui meg én újra összejönnénk, most már állandóra? Ha még össze is házasodnánk? Mi volna, ha nem csupán Főigazgató lennék, hanem az ügynökség közös vagyonának társtulajdonosa? Részegítő álmok! Az én kis Csoki-problémám igen-igen jelentéktelenné törpült mellettük. Annyi pénzzel a világ legkitűnőbb kijózanítóját is megengedhetném magamnak. Sőt, akár... várjunk csak egy pillanatot... mi volt ez? A gondolat, ami a Névtelen Fogyasztók-gyűlés óta bökdöste a tudatalattimat? Ültömben hirtelen kiegyenesedtem, majdnem elejtve a Csokit. Dixmeister ijedten szaladt be. - Mr. Tarb! Jól van? - Csodásan, Dixmeister - feleltem. - Mondja, nem az Öreget láttam a folyosón elsétálni az imént? Próbálja megkeresni… kérdezze meg, be tudna-e ugrani egy pillanatra. Hátradőltem, vártam, s közben az ötlet a legapróbb részletekig kikristályosodott a fejemben. Ha az embernek az Öregre van szüksége, csak a bólogató jánosaival egyetemben számíthat rá; három-négy caplatott a nyomában, s amíg ő benézett, azok az ajtóban őgyelegtek. Mind magas címe ket kaptak, és bármelyikük négyszer annyit akasztott le évente, mint én, de akkor is csak strómanok voltak. Átnéztem rajtuk. - Nagyon köszönöm, hogy beugrott, uram - sugároztam. - Leül, ugye? Ide. Tessék a székem. Valamint, ha az embernek az Öregre van szüksége, ötpercnyi előzetes csevegéssel is számolnia kell. Leült, elkezdett mesélni a régi időkről, arról, hogyan tett szert a vagyonára, közben úgy kerülve tekintetével a Csoki Korty-automatát, mintha a konyhaszekrényen felejtett műfogsorom lenne. Újra végighallgattam a hősi eposzt, miként tért vissza a Vénuszról szerencse-millióival, majd miként tette fel az egészet arra a reménytelen vállalkozásra, hogy a két halott ügynökségből egy szárnyaló vállalkozást gyártson. - A termék révén sikerült, Tarb - recsegte. - Erre épült a T. G. & S., a termékre. Nem áll szándé komban ócsárolni a Megfoghatatlanokat, de a népnek arra van szüksége, hogy árucikkeket adjunk el nekik a saját maguk és az emberiség javára! - Igaza van, főnök - feleltem, mert amikor a hatalom szól, más válasz elképzelhetetlen -, de van egy apró ötletem, amit szeretnék önnek bemutatni. Ismeri a Névtelen Fogyasztókat? Összeráncolt szemöldöke olyan volt, akár a viharfelhő. A függőleges ráncok mélyek, mint Micuié, csak épp jóval több volt belőlük. - Amikor Névtelen Fogyasztósokkal találkozom, mindig azt hiszem, vénuszi balekokat látok - jelen tette ki. - Legjobb esetben is ütődöttek. - Ütődöttek, az egyszer biztos, ugyanakkor viszont potenciális piac is, amit szerintem még nem aknáztunk ki. Tudja, ezek az NF-ek nem ismernek határt. Napi Ötven Legkávébb, Mementó-gyűjtőszen vedély, ami egy csillagminősítésű időszerzőt is a tönk szélére juttatna, a tisztességes, normális fogyasztás ezerszeresen, betegesen túlzásba vitt, mindenféle formája. Ezért elmennek az NF-re. És mi

történik? Nos, a zöme két napig marad tiszta. Vagy még addig sem. Aztán csúszni kezdenek. Egy hé ten belül minden addiginál mélyebbre süllyednek. Klinikai esetekké válnak, és ötven-ötven százalék, hogy végleg elvesznek-e a fogyasztás számára. De a siker még rosszabb. Az agymosás folytán elkezdenek beosztani. Sőt, takarékoskodni. - Mindig mondtam, hogy az NF a konzervativizmus kisöccse - jegyezte meg komoran az Öreg. - Igaz! De nem muszáj elvesztenünk ezeket az embereket. Csupán új útra terelni őket. Nem leszo kás. Helyettesítés. Az Öreg az ajkát biggyesztette. Természetesen az összes bólogató jános követte a példáját. Egyikük sem fogta fel az ötletet, de ezt a világért be nem ismerték volna. Kimentettem őket a szorult helyzetből. - Létrehozunk egy önsegítő csoportot mindegyik túlfogyasztó típusnak - magyaráztam -, és megtanítjuk őket helyettesíteni. A Legkávébb rabjait átváltjuk a Nik-O-Tinra. A Nik-O-Tinosokat a San Jacinto Pénzverde... Az ajtóból torokköszörülés. - A San Jacinto Pénzverde nem az ügyfelünk - mondta Bólogató János Kettő. - Akkor természetesen olyanra, amelyik a mi ügyfelünk - hagytam helyben hidegen -; teljes skálával rendelkező ügynökség vagyunk, minden fogyasztói rétegnek tudunk ajánlani valamit, nemde? Becslésem szerint egy fogyasztó, aki öt éve mondjuk a Legkávébb rabja, és már a lejtőn van, még évekig hasznos életet élhet, mondjuk, a Starrzelius Diéta-Segéllyel. - Az Öreg a bólogató jánosra pillantott, aki azonnal elhallgatott. Tovább ütöttem a vasat. - Az igazi pénz, véleményem szerint, az ezt követő fázisban van. Mert mi a helyzet ezekkel az önsegítő csoportokkal? Miért ne lehetnének rendes klubok? Mint a szabadkőműves-páholyok. Szedhetnének tagdíjat. Megvetethetnének jelvényeket, kellékeket: órák, gyűrűk, pólók. Szertartásruhák. Ahogy egyre feljebb haladnak, különböző kivitelben minden szinthez, olyan kialakításban, hogy ne lehessen használtan továbbadni... - Termék - suttogta az Öreg ragyogó szemmel. Ez volt a varázsige; megnyertem magamnak. Kísérete persze már előbb tisztában volt vele, mint én, a levegő megtelt gratulációkkal és tervekkel. Egy teljesen új osztály a Megfoghatatlanokon belül. Kezdetnek egy kéthetes valószínűsítő rohamfelmérés, megbizonyosodni az akadálytalan útról, valamint beazonosítani a fő profitterületeket. Ezt a Tervezési Bizottság elé kell vinni, de azután... - Amint ez megvan, Tenny - sugárzott az Öreg-, maga jön! Majd megtette azt a rituális aktust, mellyel a reklámszakmában a vezetők generációi bámulatukat juttatták kifejezésre. Levette a kalapját, és az asztalra helyezte. Dicsőséges pillanat volt. Szívem csordultig telt. Aztán alig vártam, hogy elhagyják az irodámat, mert a grandiózus terv a kitalálójának igen keveset fog jövedelmezni. Pénzt igen. Előléptetést és rangot igen. De a helyettesítés nem jelentett gyógyírt a campbelli limbikus kényszerre... és, istenem, mennyire epekedtem már egy Csokiért! Még rezes hölgyemmel is összefutottam hébe-hóba, bár nem túl gyakran. Felbukkant az irodám ban, válaszként a feljegyzésre, amit átküldtem neki az új projektemről; szórakozottan nézelődött, miközben én mentegetőztem, amiért az Öreghez mentem vele, ahelyett, hogy vártam volna, hm, azutánig. - Semmi gond, Tenny - biztosított vidáman... és oda sem figyelve. - Nem fogja zavarni a, hm, terve inket. Találkozunk-e? Hát biztosan... hamarosan... tartjuk a kapcsolatot... szia! A "hamarosan" eléggé elhúzódott. Nem jött el hozzám, nem hívott meg magához sem, amikor pe dig telefonon próbáltam elérni, vagy nem volt otthon, vagy sietett, és azért nem tudott beszélni. Ez lo gikusnak tűnt. Most, hogy tudtam, miben sántikál, megértettem: pillanatnyilag semmi másnak nincs hely az életében. Én azonban ennek ellenére találkozni akartam Vele, és amikor befutott egy váratlan hívás az iro dámba épp a munkaidő vége előtt, felszaladtam az irodájához, kivártam a tit 3-ját, elvitorláztam a tit2 mellett, a tit1 asztalától pedig felhívhattam magát Micuit. - Most kaptam egy hívást Honoluluból - mondtam. - Anyádtól. Üzent neked. A vonal másik végén csend. Majd: - Adj nekem egy órát, Tenny, jó? Aztán találkozzunk egy italra az igazgatói társalgóban! Nem egy óra lett, több mint kettő, de szívesen vártam. Noha jó úton jártam, hogy hamarosan mindenki kedvencévé váljak, hivatalos minősítésem még nem érte el a teljes Vezetői Kiváltságok szintjét. Micui meghívására beengedtek, és én boldogan elüldögéltem a Drambuie-m mellett, bámultam a felhős, füstös, csodálatos gazdagságtól és ígéretektől teli várost a velem egyenrangúak - vagyis majdnem egyenrangúak - társaságában. De nem néztek le. Igazából, amikor Micui felbukkant, és engem keresve komoran körbenézett, alig tudtam elszabadulni, hogy egy üres kétszemélyes asztalt keressek magunknak.

Szemöldökét ráncolta - újabban mindig ráncolta a szemöldökét -, és idegesnek látszott. De megvárta, amíg megrendelem az italt, az ő kedvencét, Mimózát (majdnem valódi pezsgő és pótlóporos na rancslé), s csak aztán rontott rám. - Na, mi ez az egész az anyámmal? - Ő hívott engem, Micui. Azt mondta, azóta próbál elérni, hogy visszajöttél. Hiába. - Én beszéltem vele! - Igaz, egyszer - bólintottam -, másnap, hogy leszálltál. Azt mondja, három percig... - Dolgom volt! - ... utána pedig egyszer sem hívtad vissza. Legalább fél tucat redő meredt rám intőn, hangja pedig jeges volt. - Tarb, tisztázzunk valamit! Nagylány vagyok. Ami köztem és az anyám között történik, az nem a te dolgod. Ó egy erőszakos, minden lében kanál vénség, kezdve ott, hogy fele részben miatta mentem a Vénuszra, és ha nem akarok beszélni vele, semmi sem kényszeríthet. Fogtad? Megérkeztek az italok, s ő felkapta az övét. - A jövő héten felhívom - tette hozzá, ahogy a pohár félúton járt, majd a fél Mimózát ledöntötte a torkán. - Nem is olyan rossz - ismerte el morcosan. - Én jobban tudom csinálni - mondtam. Azt gondoltam: a fenébe, jobb lesz, ha gyorsan otthagyom azt a megosztott bérlakást, nem várhatom el, hogy mindig Micui hívjon meg magához. Mintha fennhangon mondtam volna. Hátradőlt a székben, és elgondolkodva méregetett. A ráncok zöme mostanra eltűnt a homlokáról, kivéve azt a bizonyos kettőt, amelyek bizonytalannak tűntek, tekintete azonban metszőbb volt, semmint szerettem volna. - Tenny - szólalt meg. - Van benned valami, amit nagyon vonzónak találok... - Köszönöm, Micui. - A bárgyúságod, azt hiszem - folytatta, rá sem hederítve a közbeszólásomra. - Igen. Ez az. Bárgyú és gyámoltalan. Egy eltévedt házi egérre emlékeztetsz. - Csak egér? Még csak nem is egy ölelgetnivaló cica? - A cica macskává növi ki magát. A macska pedig ragadozó. Azt hiszem, épp az tetszik benned, hogy valahol elvesztetted a karmaidat. Most nem rám nézett, hanem mellettem ki az ablakon, a város füstködbe burkolózott fényeire. Sokat adtam volna érte, ha megtudhatom, milyen mondatok öltöttek alakot a fejében, amiket aztán megvétózott, mielőtt még kibújtak volna a száján. Sóhajtott. - Szeretnék még egyet - tette hozzá, visszatérve az én világomba. Odaintettem a pincért, és miközben a fülébe suttogtam, Micui és a Vezér Ország tagjai biccentést és mosolyt váltottak. - Sajnálom, hogy beleütöttem az orrom az anyáddal való ügybe - mondtam aztán. Szórakozottan vállat vont. - Mondtam már, hogy fel fogom hívni. Felejtsük el! - Felderült. - Hogy megy a munka? Hallom, az új projekted szépen alakul. - Eltart még egy ideig, mire kiderül, vezet-e egyáltalán valahová - vontam vállat szerényen. - Vezet, Ten. Szóval addig a Valláson maradsz? - Persze, ez elég kézenfekvő. Meg talán felveszek pár extra tárgyat a magiszteri fokozat megszerzéséhez. Biccentett, mintha egyet értene, de ezt mondta: - Nem fordult még meg a fejedben, hogy átválts Politikára? - Politika? - döbbentem meg. - Sokat még nem tudok mondani róla, de jól jöhet, ha felfrissíted az ismereteidet - mondta elgondol kodva. Bizsergés futott végig a gerincemen. Azutánról beszélt! - Miért ne, Micui? Holnaptól lefokozom a Vallást a második helyre! De most... itt az egész este előttünk... Fejét rázta. - Neked, Tenny. Nekem más dolgom van. Látta, ez mennyire letör. Úgy tűnt, őt is nyomasztja. Megvárta, amíg a pincér kihozza a második ita lunkat, s csak aztán szólalt meg: - Te is tudod, Tenny, most mennyi mindennel kell törődnöm... - Tökéletesen megértem, Micui! - Igen? - Megint a töprengő arc. - Azt biztosan megérted, hogy elfoglalt vagyok. De nem tudom, az irántad való érzéseimet megérted-e. - Remélem, jók.

- Egyszerre jók és rosszak, Tenny - felelte komoran -, egyszerre jók és rosszak. Ha lenne egy csöppnyi eszem... De nem mondta ki, mit tenne, ha lenne egy csöppnyi esze, s mivel nekem az a dermesztő gyanúm támadt, hogy tudom, mi volna az, hagytam a levegőben lógni a mondatot. - Rád - mondta, és úgy vizsgálta az újabb Mimózát, mielőtt belekortyolt volna, akár az orvosságot. - Ránk - emeltem a saját italom. Nem Mimóza volt. Még csak nem is ír kávé, bár úgy nézett ki. Te tején a szabvány Majdnem Krém hab dagadozott, alatta azonban az, amiért a pincért lezavartam az irodámba: másfél deci tiszta Csoki Korty. V. Másnap reggel először is csettintettem egyet. Dixmeister rögvest megjelent az ajtóban, utasításokra Számítva vagy hellyel kínálásra. Mindegyikkel adós maradtam. - Dixmeister - mondtam -, most már szépen egyenesbe hoztam a Vallást, úgyhogy átadom a... hogyishívjáknak... - Wrocjek, Mr. Tarb? - Ez az. Van néhány szabadnapom, ezalatt helyrerázom a Politikát. Dixmeister kényelmetlenül mocorgott az ajtóban. - Mr. Tarb, az a helyzet, hogy amióta az Öreg Mr. Sarms elment, elég sokat foglalkoztam a Politiká val magam is. - Pontosan ezt fogjuk helyrehozni, Dixmeister. Az összes folyamatban lévő helyzetjelentést és tervvázlatot kérem a monitoromra jóváhagyásra és beindításra, méghozzá ma délutánra. Nem is, egy órán belül... nem, most, hogy belegondolok, ugorjunk neki azonnal! - De... de... - dadogta. Tudtam, mi a gond; legalább ötven Független adatbázist kellett letölteni, kivonatolni, egy tisztessé ges összegzés elkészítése pedig félnapi munka. Ez alig, vagyis szinte egyáltalában nem érdekelt. - Rajta, Dixmeister - mondtam jóindulatúan, majd hátradőltem a székemben, s lehunytam a szemem. Ah, milyen jó érzés volt! Majdnem megfeledkeztem arról, hogy Csokinyelő vagyok. Azt mondják, egy idő elteltével a Csoki Korty úgy felpörgeti az embert, hogy a döntései sínylik meg. Nem mintha képtelen lenne döntéseket hozni. Még csak nem is arról van szó, hogy rosszul dönt. A helyzet az, hogy az ember annyira aktív, olyan túlfeszített lesz, hogy nem éri be egy döntéssel. Dönt egyet, majd még egyet, aztán egy újabbat, bim-bam-bum, és amikor a hétköznapi ember nem tud lépést tartani vele, elveszti a fejét. Dixmeister valószínűleg azt hitte, ez a helyzet velem is, mert gyakran kimutattam neki a fogam fehérjét. De nem izgattam magam. Tudtam, elvileg ez történik ugyan, de nem tartottam tőle, hogy velem is így lesz. Na persze, talán jó sokára - tíz év, öt év -, valamikor a távoli jövőben, úgyhogy nem kellett aggódnom miatta, hiszen most már bármelyik nap abbahagyhattam. Amint egy esély kínálkozik. Közben meg, akár a baseballban, érintek minden alappontot, utána pedig jöhet a jó öreg hazafutás. Még Dixmeisternek is kalapot kellett emelnie. Két napja foglalkoztam a so ros projektekkel, tervekkel, és, istenemre, már zsibongott a vén tanya! Elsőként a PA osztályt vettem kézbe. Maguk is tisztában vannak vele, mi is az a Politikai Akcióta nács. Különleges érdekeltségű emberek csoportja, akik hajlandók előteremteni a pénzt hivatalnokok megvesztegetésére - nos, finomítsunk, befolyásolására -, hogy olyan törvények és szabályozások lépjenek életbe, melyek szem előtt tartják az ő érdekeiket. Régebben a PA-k főként üzletemberekhez tartoztak, meg azokhoz, amiket munkásszövetségeknek hívtak. Emlékszem, láttam azokat a pompás történelmi románcokat az Amerikai Orvosok Szövetségéről és a használtautó-kereskedőkről; tahiti konferenciákra adómentességet nyerő, buzgó fiatal orvosok, antikautó-kereskedők, akik azért az elidegenít hetetlen jogért csatáztak, hogy fűrészpor kerülhessen a sebességváltóba. Az ilyesfajta show jó móka, amikor az ember fiatal, de ahogy öregszik és mind cinikusabbá válik, már nem hisz az ennyire szent emberekben... Különben is, azok a csaták rég győzelemre vezettek, ám PA-k még mindig léteznek. Majdnem olyan jók, mint a vallás. Az ember felállítja őket, beszedi tőlük a pénzt, amit aztán mire költenek el? Hosszú távon reklámra! Vagy a sajátjukra, vagy a nekik tetsző jelöltek kampányhirdetéseire. Na szóval, egy hosszú nap alatt tucatnyi PA-t hívtam életre. Volt Műtárgy PA (ehhez Nelson Rockwell adta az ötletet), Svájci Katonai Kés PA (,‚Szükségünk van rá körmünk tisztán tartásához - a mi hibánk, hogy a bűnözők más célra használják?"), Peditaxi-Hajtók PA-ja, Bérlők PA-ja törvényt hozni a nyújtott alvásidőért, mielőtt a nappalosok jönnek sorra - ó, csak úgy ontottam őket! Szinte túl könnyű volt. Egy kemény nap végére több energiám maradt, mint amennyivel tudtam vol na mit kezdeni. Folytathattam volna az iskolát, de mi értelme volt? Egyáltalán mennyivel emelhet föl jebb egy diploma? Jobb helyre költözhettem volna, de az utánajárás és a cuccolás gondolata nyo masztott... és volt itt még valami. Biztonságban éreztem magam. A dolgok állása mellett minden okom

megvolt, hogy biztonságban legyek. Ám azelőtt már voltam egyszer biztonságban, aztán egy tenyérnyi felhőből kinyúlt a Végzet, és lesújtott rám... Maradtam hát a megosztott bérletben. Nelson Rockwell-lel beszélgettem, amikor éppen egy időben voltunk ébren, ha pedig nem, az Omni-V-t bámultam egyfolytában. Sportközvetítéseket néztem meg szappanoperákat és vígjátékokat, legfőként pedig híradókat. Szudánt éppen visszaterelték a civilizáci óhoz ugyanazzal a Campbell-technikával, amit rajtam is kipróbáltak - a világ napról-napra jobbá tette magát, és ez büszkeséggel töltött el; ugyanakkor a harag apró tűi szurkáltak, hiszen ez a Campbelltechnika az én világomat nem tette kimondottan paradicsomivá. Lahaina közelében bálnát pillantottak meg, a további vizsgálatok azonban kiderítették, hogy Csupán egy elsodródott jojobaolaj-tartály volt. Tucsonban folyt a tavaszi olimpia, és az egykerekű versenyek nagy felzúdulást váltottak ki. A T. G. & S. Torony bejáratánál meginterjúvolt Miss Micui Ku tagadta a híreket, miszerint elhagyni készül az ügynökséget... Olyan édesnek és olyan fáradtnak látszott a pici képernyőn; én pedig azt kívántam... Nem. Nem kí vántam semmiféle "azt". Csak úgy kívántam. Túl sok minden volt Micui és köztem, semhogy bármi határozott dolgot kívánjak. Amikor megpróbáltan hívni otthon, nem vette fel. Ahhoz, hogy minden Micuival kapcsolatos kíván ságom teljesüljön, mondtam magamnak, a politikával végzett lehető legjobb munka kell; a másnap reggelt így pokollá tettem szegény Dixmeisternek. - Elfecsérelt munka - kiabáltam vele -, mert a Szereposztók lazsálnak! A Szereposztókért persze közvetlenül ő volt a felelős. - Én mindent megteszek - duzzogott, én meg csak ráztam a fejem. - A jelöltrostálás a politikai kampány egyik legfontosabb része - magyaráztam. Még mindig duzzogott, bár látszatra buzgón bólogatott. Persze ezt mindenki tudta. Már a huszadik század közepe táján rájöttek: egy jelöltnek nem szabad túlzottan izzadnia; az átlagnál legalább öt szá zalékkal magasabbnak kell lennie, hogy vita során ne kelljen dobogóra állnia. A haja lehet szürke, de sok legyen belőle. A túl kövér nem jó (ugyanakkor a túl sovány sem), mindenek felett pedig úgy tudja közvetíteni, amit a szájába adnak, mintha valóban hinne benne. - Abszolút igaz, Mr. Tarb - hagyta helyben Dixmeister felháborodottan. - Én mindig mondtam ezt a Központi Szereposztóknak, de az egész listázás... - Nem elég jó, Dixmeister. Mostantól az első rostát magam végzem. Leesett az álla. - Jaj, Mr. Tarb, Mr. Sarms mindig engedte nekem csinálni... - Mr. Sarms már nincs itt. Szereposztó válogatás kilenckor a nagyteremben. Legyen tele! - Azzal lehessegettem a szobából, és becsuktam az ajtót, mert már fél óra késésben voltam a soros Csokival. Meg is töltötte a nagytermet, az első sort kivéve mind a kilencszáz ülést. Az nekem volt fenntartva nekem, a titkáromnak, a sminkesemnek és a rendezőmnek. Végigmentem a padsorok között, nem néztem se balra, se jobbra, kísérőimet egy intéssel leültettem, én pedig felpattantam a pódiumra. Szélről azonnal beszökdécselt Dixmeister is. - Csendet! - kiáltotta. - Csendet Mr. Tarbnak! Álltam ott, elnéztem őket, és vártam, hogy a hallgatóság hangulata megérintsen. Valójában eleve nem hangoskodtak, mert tudták, hol vannak. Ebben a csarnokban tartotta az Öreg az összigazgatói buzdító gyűléseket, ahol színre kerültek a főbb előterjesztések, és ahol az új számítások édesgettek el minket. Mind a kilencszáz széknek volt támlája, karfája, párnája és fejhallgató-csatlakozója - az ügynökségi vezetők első osztályon utaztak! A Központi Szereposztó kilencszáz embere pedig majd mind fogyasztó származású volt. A tisztelet tehát a szavukat vette, és ahogy felfogtam érzéseik hullámait, tudtam, miképpen hangolódjam rájuk. Kezemmel az óriási előadóteremre intettem. - Tetszik, amit itt látnak? - kérdeztem. - Szeretnének hasonlót a saját életükben? Egyszerű! Csak szerettessék meg magukat velem! Mindegyiküket fel fogjuk hívni ide a színpadra, és kapnak tíz másodpercet a bemutatásra. Tíz másodperc! Nem valami sok, ugye? De ugyanennyi egy gyorsreklám ideje, és ha nem tudják megcsinálni itt, az előadóteremben, akkor nem tudják képviselni a T. G. & S.-t sem főműsoridőben. Tehát mihez is kezdjenek ez alatt a tíz másodperc alatt? Magukon múlik. Énekelhetnek. Mesélhetnek. Beszélhetnek a kedvenc színükről. Kérjék a támogatásomat... Bármit! Nem az számít, amit mondanak, hanem hogy keltsék fel az érdeklődésemet önmaguk iránt, vegyenek rá, hogy akarjak segíteni maguknak a megválasztásban... szerettessék meg magukat velem! Biccentettem Dixmeisternek. A sminkes lesegített a székemhez, Dixmeister pedig máris előreszök kent, és elrikkantotta magát: - Első sor! Balról kezdjük! Maga ott a végén... színpadra!

Dixmeister leugrott a mellettem levő székbe, izgatottan pillantgatott hol az arcomra, hol az előttünk álló színészre. Az nagydarab volt, bozontos hajú, bozontos szemöldöke alatt csillogó szem. Rokonszenves arc, az igaz. És át is gondolta a szerepét. - Én mindannyiukban bízom - zengte -, és maguk is megbízhatnak Marty O’Loyre-ban, mert Marty O’Loyre szereti magukat. Kérem, támogassák szavazatukkal Marty O’Loyre-t a Választás Napján! Dixmeister ujjával az időmérőre csapott, a monitoron pedig megjelent az eredmény: 10,00 másodperc. Dixmeister biccentett. - Nagyszerű időzítés, három névismétléssel. - Az arcomat vizslatta, igyekezvén a jó irányba vetődni a jó időben. - Jó rendőrfőnök-jelölt? - találgatta. - Kemény, erős, barátságos... - Nézze, hogyan remeg a keze - mondtam kedvesen. - Semmi esélye. Következő! Magas, napszőkítette férfi, hosszú órákon át való asztali pólózástól duzzadó alsókar-izmok. - Túl előkelő. Következő! Idősebb, fekete bőrű asszony, folyton biggyesztett, duzzadt ajkak. - Talán hagyatéki bírának, de a haját vágják le! Következő! Ikertestvérpár, jobb szemük fölött azonos, szív alakú anyajegy. - Szenzációs erősítés, Dixmeister - okítottam. - Van két betöltetlen városatyai posztunk? Helyes. Következő! Karcsú, sápadt lány, elrévedő tekintet, nem több huszonháromnál. - Tudom, milyen érzés boldogtalannak lenni - mondta... szinte szipogva. - Ha segítenek, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy gondjukat viseljem önöknek... - Túl gügye? - kérdezte Dixmeister. - A Kongresszus számára nem létezik olyan, hogy túl gügye, Dixmeister. Írják fel a nevét! Következő! A nap felfedezése egy éretlen, éles vonású fiatalember volt, akinek a szeme ijedten cikázott ideoda, miközben a szövegét mondta. A jó ég tudja, egyáltalán hogyan tudta felvétetni magát a Központi Szereposztó listájára, hiszen láthatóan nem volt profi, amit meg "előadott", akadozó beszámoló volt egy gyermekkori kirándulásról az Előléptetés Parkba. Persze messze kifutott az időből. Dixmeister mondat közepén szakította félbe, és rám pillantott, szemöldöke derültséget és lenézést fejezett ki. Már emelte kezét, hogy elküldje a srácot, amikor megállítottam, mert valami megmoccant a fejemben. - Pillanat. - Lehunyt szemmel próbáltam újra megragadni a kósza képet. - Ez az... Igen. Megvan! A tegnapi egykerekű versenyek... az egyik győztesnek épp ilyen buzgó-buta arca volt. Sportoló arc. - Én nem nagyon értek a sporthoz, Mr. Tarb - szólt le a fiú. - Kapocsszortírozó vagyok a Starrzelius Postázó Szobában. - Maga mostantól egykerekező - tudattam vele. - Jelentkezzen a Ruhatárban mezért, Mr. Dixmeister pedig keres magának egy edzőt. Dixmeister, írja le ezt a reklámszöveg-ötletet: "Barátaim szerint különleges adottságokkal rendelkezem az egykerekezéshez, de én nem így látom. Makacsság, az talán. Kész vagyok a kemény munkára, akár egyke rekűn, akár egy irodában a...“ Lássuk csak, akár... - A Kongresszusban, Mr. Tarb? - kockáztatta meg Dixmeister a lélegzetét Is visszatartva. - Jó, "...a Kongresszusban". Legyen - hagytam helyben nagylelkűen. Valójában a balek túl jó volt a Kongresszusba; én jóval magasabb szintre gondoltam, netán miniszterelnök-helyettesre. De a szerepeken később is tudok változtatni, addig pedig semmibe nem került hagyni, hogy Dixmeister hadd örüljön kicsit. - Ó, igen - jutott eszembe -, hívja fel az egykerekezők klubját, és rendezzen el neki pár futamgyőzelmet! - Hát, Mr. Tarb - habozott Dixmeister -, nem tudom, belemennek-e lekötött... - Beszélje rá őket, Dixmeister! Magyarázza el, micsoda kapcsolt reklámot jelent ez az egykerekező sportnak! Adja el nekik! Érti? Helyes. Akkor a következő! És a következő. Aztán a következő és a következő. Kilencszáz következő. De sok jelöltre volt szük ségünk. Noha közel fél tucat ügynökség munkálkodott, mind erős politikai részleggel, mindenkinek jutott feladat bőven. Hatvanegy állam törvényhozási testülete. Kilencezer kisebb-nagyobb város. Háromezer megye. No meg a szövetségi kormány. Mindent összeszámolva évente átlag negyedmillió választott posztot kellett feltölteni. (Természetesen csupán a töredéke volt eléggé fontos - úgy értem, elég költséges -, hogy megérje a T. G. & S. idejét.) Felerészben tudtunk sakkozni a már posztot betöltőkkel, ám még így is évente öt-tízezer lelkes amatőrt kellett betanítani, felöltöztetni, kisminkelni, próbálni velük, irányítani őket... és esetleg megválasztani. Általában megválasztani. Nem volt szinte semmi jelentősége annak, hogy ki nyer az egyes választásokon, a T. G. & S.-nek azonban meg kellett vé denie a hírnevét. Így aztán olyan keményen küzdöttünk a jelöltjeinkért, mintha tényleg lett volna kü lönbség nyerés és vesztés között.

Mire a kilencszázzal végeztünk, "kávétermoszom" székem karfáján kétszer újra lett töltve Csokival, gyomromat pedig mardosni kezdte az éhség. A kilencszázat nyolcvankét esélyesre csökkentettük, a veszteseket pedig hazaküldtük. Újra felmentem a színpadra, és a maradókhoz szóltam. - Jöjjenek előre! - utasítottam őket. Fürgén engedelmeskedtek; tudták, hogy egy hajszálon függnek. Ezt nyomatékosítottam is a számukra. - Beszéljünk a pénzről - mondtam, és a síri csöndből tudtam, feszülten figyelnek. - A kongresszusi állás annyit fizet, amennyi egy kezdő reklámszövegíró keresete. Még a tanácsnokság sem sokkal kevesebbet. - Valami hangot hallattak; nem annyira tátogás, inkább egy kimaradt lélegzetvétel, ahogy a keresetet mérlegelték, amely egy csapásra kiemelné őket a fogyasztói osztályból. - Ez csak a fizetés. Csupán a kezdet. Az igazi húsosfazék az ügyvédi díjak, konzultációk, igazgatói tisztségek - nem kellett kimondanom, hogy megvesztegetések -, amelyek a pozícióval járnak. Ezek igazán tekintélyes összegre rúghatnak. Mennyire? Történetesen tudomásom van két szenátorról, akik annyi pénzt akasztottak, akár egy számítási vezető. - A társaság felvillanyozódott, és ezúttal tényleg elállt a lélegzetük. - Nem kérdezem magukat, akarják-e, mert szerintem ma egyetlen idióta sincs ebben a teremben. Azt mondom el, miként tehetnek szert rá. Három dolog. Maradjanak ki a balhékból! Dolgozzanak keményen! Csinálják, amire utasítást kapnak! Aztán ha szerencsések... Hagytam a gondolatot a levegőben lebegni, majd rájuk mosolyogtam. - Most hazamehetnek. Holnap kilenckor jelentkezzenek tréningre! Miközben kifelé vonultak, az órámra pillantottam. Az egész alig valamivel több, mint négy órát vett igénybe. Dixmeister hízelegve ugrált körül. - Micsoda nagyszerű, gyors munka, főnök! Sarms egy hétig is elpiszmogott volna ezzel a bagáz szsal. Most pedig, ha nem vágok túlságosan a dolgok elébe - kuncogott -, tudok egy helyet, ahol igazi húst szolgálnak fel és mindenfajta semleges gabonaszeszt, amit csak kér. Mit szólna egy jó kis régimódi, három martinis... - Az ebédem - fejeztem be helyette - az irodámban elköltött szendvics lesz, és magának ugyanaz a maga helyén. Ugyanis azt akarom, hogy a terem kilencven percen belül teljen meg megint! Nos, meg is telt, vagy majdnem, és lett hetvenegy újabb lehetséges jelöltünk. Aztán amikor ugyan ezt az utasítást kiadtam másnap reggel, a Központi Szereposztó alig többet, mint százötvenet tudott küldeni. Gyorsabban feléltük a készleteiket, mint ahogy ők azt képesek voltak feltölteni. Hát kimentem, róttam az utcákat egyik Csoki Korty-automatától a másikig, arcokat tanulmányoztam, járásokat, gesztusokat. Belefüleltem beszélgetésekbe. Hébe-hóba vitát kezdeményeztem, hogy lássam, miként reagál a vevőjelölt. Aztán vagy hazamentem, vagy vissza az irodámba, az Omni-V híradóit néztem, a tehetséget kerestem egy üzér áldozatában, valakinek a síró anyjában, akit éppen kiraboltak - még abban is, aki kirabolta, hiszen a legjobb New Jersey-i kongresszusi tagjelöltemet például egy kirakatrablási kísérlet utáni rendőri előállítás során fedeztem fel. Közben keményen szapultam Dixmeistert, hogy tartsa kézben a dolgokat. Összeállított egy szalagot az ügynökség jelenleg posztokat betöltő embereiről, én pedig átfésültem a felvételeket, kiszúrtam egy halom apróságot, modorosságot, amitől meg keltett szabadulniuk, ha azt akarják, hogy újraindítsuk őket. Az egyikkel gondom akadt. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke volt az, egy kedves kisöreg, álláról, akár a pulykának, bőrlebernyeg csüngött a kulcscsontjáig, múmiaszerű arcán nőtt fel a szavazók háromnegyede. Ő játszotta az apát az Apa Jobban Tudja gyerekpornó változatában - tudják, aki min dig belelép a kutyakakába, vagy elflngja magát, amikor lehajol felvenni az elejtett zsebkendőt. A hír adóban láttam, amint a Szudáni Szabadpiaci Köztársaság legfőbb miniszterével beszélgetett. A filmrészlet alig húsz másodpercet tett ki, de a szudáninak sikerült meggyújtani két Nagyonis cigarettát, meginni egy csésze Legkávébbat, aminek felét az új Starrzelius-öltönyére löttyintette, ahogy elfogta a köhögés. - Ó, igon, elnök or, sok eszer köszönot, hogy megmentettek minkot! Gyomromat a hazafiasság és a szeretet melege öntötte el, ahogy belegondoltam, hogy immár ez a bokszos meg az egész népe is élvezheti a kereskedelmi társadalom áldásait... ugyanakkor éreztem valami mást is. Nem a szudánival kapcsolatban. Az elnökkel. Nem volt elég gyors, a kilöttyintett Legkávébb ráfröccsent naponta cserélt, rövid fazonú öltönyére... de támadt is egy ötletem. - Dixmeister! - vakkantottam. három másodperccel később már Ott hajladozott az ajtóban, utasításra várva. - Az egykerekező tökfej. Hogy halad? - Ma délelőtt ötször esett el - felelte borúsan. - Nem tudom, képes lesz-e valaha is beletanulni. Ha akarja, uram, hogy folytassuk... - Hogyne akarnám! - Semmi gond, Mr. Tarb - nyelt egyet -, rajta vagyok a dolgon. Fogunk néhány versenyzőt, és odamontírozzuk az arcát... - Tíz perc - utasítottam, de még annyi sem kellett. Kilenc perc harminc másodperc elteltével ismét az irodámban állt, jelentve, készek a filmek.

- Lássuk! - mondtam, ő pedig büszkén lejátszotta az általa kiválasztott versenyeket. Mindegyik jó volt, ez el keltett ismernem. Négyet csináltak. A győztes alakra mindegyikben eléggé hasonlított a mi tökfejünkre ahhoz, hogy egy alapos szimulációs megfeleltetés elvégezhető legyen, azonkívül a vigyorgó és tátogó győztes mindegyik futam során nagytotálban belebámult a kamerába, ami lehetővé tette, hogy belepasszírozzuk a tökfejünk arcát, amint a választási hirdetését tolmácsolja. Az egyik azonban még a többi közül is kiemelkedett, mert pont ezt kerestem. - Látja? - kérdeztem Dixmeistert. Természetesen nem látta. Ujjammal megfenyítettem. - Az ütközés - segítettem atyáskodva. Az egyik filmen a negyedik hajtó a célnál kétségbeesetten félrerántotta a kormányt, hogy elkerülje az ütközést a harmadikkal. A célszalag előtt alig egy méterrel felbukott, keze-lába szerteszét kalimpált. A kamera egy pillanatra ráközelített a komor, megalázott arcra, majd továbbröppent elkapni a győz test. Dixmeister még mindig nem értette. - A tökfejünket indítjuk az elnökjelölő előválasztáson - jelentettem be. Elállt a lélegzete. - De ő még... Ő soha... Képtelenség... - Ezt fogjuk tenni, és még mást is. Figyelte a felbukó kerekezőt? Nem emlékezteti valakire? Visszatekerte a szalagot, kimerevítette a képet, és jól megnézte magának. - Nem - vallotta be. - Nem igazán, hacsak... - Elakadt a szava. - Az elnök? - Rábólintottam. - De... de ő a mi emberünk. Nem akarhatjuk kiütni a saját emberünket... - Mi azt nem akarjuk, Dixmeister - pirítottam rá -, hogy a saját emberünk veszítsen... bármelyikük is legyen az. Azt mondtam, "előválasztás", Ha az elnök megnyeri, pompás, kap még egy esélyt. Viszont ha ez az egykerekező tökfej túl tud tenni rajta, miért ne? És felhasználjuk hozzá ezt a szalagot! Kopí rozzák az elnök arcát arra, aki elesik, épp csak egy villanásra, csak ami sejteti a célvonal előtti elbukást... aztán nekilátunk a srác reklámjának. Dixrneister egy pillanatig hitetlenkedve bámult rám. Aztán kezdte felfogni, és arckifejezése hősimá dattá szelídült. - Tudatküszöb alatti téren ez mestermű, Mr. Tarb. Nos, tényleg az volt. Két lábbal tekertem. És mégsem voltam boldog. Péntekre már úgy éreztem, kezdenek tönkremenni az idegeim. Amikor Micui elment mellettem a csarnokban, megdöbbent. - Te fogytál, Tenny! Aludj többet! Egyél tisztességesebb kosztot... De aztán Haseldyne ingerülten megrántotta a könyökét, és ő belépett a lefelé vivő liftbe, onnét pislogott vissza rám aggodalmasan. Valóban fogytam. Aludni sem nagyon aludtam. Éreztem, egyre könnyebben begurulok, és már Nelson Rockwell sem szívesen beszélgetett velem. Boldognak kellett volna lennem. Az, hogy mégsem voltam, nagyon zavart, hiszen soha életemben nem kecsegtettek még ilyen ragyogó kilátások. Micui és Haseldyne készen álltak lépni. Én minden órában bizonyságot tettem, hogy megfelelő ember vagyok a hatalomátvételük utáni csapatba. Kényszerítettem magam, hogy elábrándozzam arról, amikor fönt leszek az ötvenötödiken, az ablakkal ellátott sarokirodámban, talán még zuhanyzófülke is lesz... aztán végül megtették. Léptek. Éppen azon a pénteken, délután negyed ötkor. Házon kívül voltam, egy gyógyuló pszichoneurózisosoknak szánt otthonban, a fellebbviteli híróságba kerestem jelöltet, és amikor visszamentem a Toronyba, felbolydult légkör fogadott. Az emberek döbbenettől megkövült arccal sustorogtak egymás közt. Ahogy felfelé mentem, alattam a "Micui Ku" nevét hallottam. Kiszálltam, megvártam a fiatal igazgatósági gyakorno kot, aki beszélt, és önelégülten rávigyorogtam. - Micui az új főnök, nemde? Nem viszonozta a mosolyt, csak nézett rám furcsán. - Új főnök, igen. De nem itt - felelte, és elnyomakodott mellettem. Reszketve, de eljutottam Val Dambois irodájáig. - Val baby, mi történik? - méltatlankodtam. - Az átvételről van szó? Pillantása megdermesztett. - A kezed - mondta. - Vedd le az asztalomról! Bepiszkítod a fényét. Igen, nagy változás történt! - Kérlek, Val, mondd el! - könyörögtem. - A barátnődről, Micuiról és a nagydarab Haseldyne-ról van szó, igen - mondta keserűen -, de nem átvételről. Bár mindenkit lóvá tettek. A jó Öreg Icahn-manővert adták elő. - Icahn! - tátogtam. Biccentett.

- Tankönyvi eset, akárcsak maga a vén Carl Icahn. Beijesztették az Öreget az átvétellel... a részvé nyesek a tényleges érték tízszeresén vásárolták fel üzletrészeiket... aztán a pénzen megvettek egy másik ügynökséget! És én mindvégig mit se sejtettem. Vakon az ajtó felé botorkáltam, alig voltam tudatában, mit teszek, mígnem mögöttem Dambois ki mondta a varázsszót. - Még valamit. Ki vagy rúgva. Erre azonnal megpördültem, levegő után kapkodva. - Ezt nem teheted! - Gúnyosan elhúzta a száját. - Tényleg, ne! A Névtelen Fogyasztó-projektem... - Jó kezekben van - vont vállat. - Történetesen az enyémben. - De... De... - Aztán eszembe jutott valami, és úgy belecsimpaszkodtam, akár a fuldokló a mentőöv be az óceánon. - A véglegesítési előjogom! Csillagminősítésű vagyok... a véglegesítési előjogom, nem rúghatsz ki! Bosszúsan meredt rám, és beharapta ajkát. - Hmmm - szívta a fogát. Beütötte személyi kódomat, és pár pillanatig a képernyőt tanulmányozta. Aztán arca felderült. - Nahát, Tarb - mondta melegen -, te hazafi vagy! Nem is tudtam, hogy bejelentkeztél a Tartalékosokhoz. Nem rúghatlak ki, ez igaz, viszont azt megtehetem, hogy egy-két évre fel mentelek a szolgálatok alól... épp most tartanak valami behívást... Felálltam, gyomromban üresség. - Ez nevetséges! Ettől még mindig véglegesítési előjogom van; ezt te is tudod. Amint ez a katonai behívó lejár... Győzedelmesen vállat vont. - Én mindig a dolgok jó oldalát nézem, Tarb - mondta nekem. - Végül is elképzelhető, hogy sose jössz vissza. Tarb bukása I. Tudtam, nem kellett volna aláírnom az egyetemen azokat a tartalékos-papírokat, de ki gondolta, hogy ilyen komolyan veszik? Az ember tízévesen belép a Fiatal Reklámszövegírókhoz. Tizenöt éve sen a Kis Kereskedelmi Ligába. Az egyetemen a Tartalékosokhoz. Mindenki ezt teszi. Szemeszteren ként két pont, és az ember megússza az angol irodalmat. Az összes okos diák felveszi ezt a tárgyat. Azonban ha valakire úgy rájár a rúd, mint rám, attól ez nem annyira okos döntés. Ha eszemnél vagyok, találhattam volna kibúvót: mondjuk, elmegyek Micuihoz, megalázkodom és munkát kérek tőle; esetleg keresek egy jóindulatú orvost, aki segít elbliccelni az egészségügyi vizsgálatot. Vagy öngyilkos leszek. Amit végül is tettem, az ehhez a harmadik megoldáshoz állt a legközelebb. A sárga földig leittam magam Vod-Kőrrel ízesített Csokival, és a csapatszállítón tértem magamhoz. Egyáltalán nem emlékeztem, hogy szolgálatra jelentkeztem volna, és az azelőtti negyvennyolc órából sem sokkal többre. Teljes emlékezetkiesés. És teljes másnaposság. Nem nyílt alkalmam méltányolni a spóroló katonai utaztatás nyomorát, mert túlságosan lefoglalt saját fejem belső nyomora. Már éppen sikerült kinyitnom a szemem anélkül, hogy azonnal bekrepáIjak, amikor ötszáz társammal együtt leraktak a Rubicam Táborban, Észak-Dakotában, két hetes ismétlő tréningre. Ez főként csuklógyakorlatokból állt, meg hogy azt mondogatták, mi végezzük a társadalom legtiszteletreméltóbb feladatát. Aztán elpakolni a billentyűzetet, a lemeztartót vállra vetni, és járműre fel, irány a terepgyakorlat. Terepgyakorlat. Gyűlölök érintkezésbe kerülni a valósággal. Az első utaztatás maga volt a pokol. Ez igen közel állt hozzá, csak épp sokkal tovább tartott, és színjózanul kellett vele szembenéznem. Étel nincs. Vécé nincs. A hálózsákon kívül, ahol elvileg "pihen" az ember, nincs hová menni. Vízen kívül semmi más innivaló - a "víz" pedig annyira hasonlított a sós tengervízhez, amennyire az törvénysértés nélkül lehetséges. A legrosszabb az volt, hogy még csak nem is sejtettük, meddig fog ez tartani. Volt, aki úgy vélte, egyenesen a Hyperionra tartunk, megleckéztetni a gázbányászokat. Ezt én sem találtam volna elképzelhetetlennek, azonban a szállítójármű csupán szárnnyal és sugárhajtóművel rendelkezett. Rakétával nem. Vagyis az űrutazás kiesik; a cél tehát valahol a Földön lesz. De hol? Az áporodott levegőben ágytól ágyig lebegő hírek között szere pelt Ausztrália - nem; Chile - egyértelműen nem; valaki tisztán hallotta, amint az őrszolgálatos Izlandot mond a repülőmérnöknek. Végül a Góbi-sivatagban kötöttünk ki. Kimasíroztunk a gépből a málhazsákkal és szétrepedni készülő húgyhólyaggal, s felsorakoztunk a névsorolvasáshoz. Amit legelőször érzékeltünk, az a hőség volt. A második a szárazság. Nem egy át lagos nyári kánikulára gondolok, hanem igazi szárazságra. A szél finom fehér port hordott mindenfelé.

Beette magát az ujjak közé. Még ha csukva tartottad a szád, akkor is bejutott a fogak közé, és amikor megmozdítottad az állkapcsod, csikorgott. A névsorolvasás egy órán át tartott, aztán tíz pótkocsis járművekre tereltek fel minket, és a poros fehér utakon a szálláshelyünk felé döcögtünk. A hely neve hivatalosan Hszincsiang Ujgur Autonóm Régió, de mindenki csak úgy hívta: Rezervátum. Itt éltek a kirekesztett őslakosok utolsó megmaradt csoportjai: ujgurok, huik, kazahok, akiknek nem sikerült a piaci társadalommá való átalakulás, amikor Kína többi része csatlakozott. Civilizáció veszi körül őket minden oldalról. Északon a RussCorp, délen az Indiastries, kapuik előtt meg a Kína-Han komplexumok. De ezek az üzü-güzük csak ülnek ott, és nem törődnek semmivel. Ahogy köhögve, fulladozva zötyögtünk, a mellékutak közepén körben ülő férfiakat láttunk, akik fel sem pillantottak köze ledtünkre. Nyomoruk szinte sokkolt. Fejük fölött omladoztak a sárból készült házak, hátul az udvarokon vályogtéglák száradtak, hogy amikor ez összedől, másikat építhessenek. A házak homlokzatán ősöreg, rozsdás műholdvevő tányérokat láttunk, amik már aligha közvetíthettek tiszta képet... és mindenütt gyerekek, százával, akik nevetve integettek nekünk - minek örülnek ennyire? A házaiknak biztosan nem. Pláne nem, miután megérkeztünk, és elfoglaltuk a legjobbakat - turistáknak szánt motelsornak tippelte (el tudják képzelni, hogy valaki önszántából menjen oda?), az ablakokban igazi légkondicionáló, az udvaron valódi szökőkút. A szökőkút természetesen nem üzemelt. Mint kiderült, a légkondicionáló sem. Mivel energiában nem bővelkedtek, gyertyafénynél ettünk (már ha nevezhetjük étkezésnek - szójaszelet és turmix, de nem üzemi tejből!). A tiszteknek közülünk jobb szállást ígértek másnapra, amint a parancsnokok szétválogatnak bennünket, addig azonban, ha nem bánjuk... Bántuk-e vagy sem, mit sem nyomott a latban, mivel a motelszobán kívül nem volt hová menni. Nem lett volna annyira rossz, ha a szállásmester matracokat is rak az ágyra, amin aludnunk kellett. Így leterítettük annyi ruhával, amennyivel csak tudtuk, és megpróbáltunk elaludni a hőségben, porban, miközben mindegyikünk köhögött, kintről pedig különös zajok szűrődtek be. A legrosszabb egyfajta gépi tülkölés volt: "Áááá", néha meg "I-áá!". Ahogy elnyomott az álom, azon tűnődtem, miféle primitív gépe zetet üzemeltethetnek egész álló éjjel. Meg azon, mit is keresek én itt. Meg azon, visszajutok-e valaha a Toronyba, akár az ötvenötödik szint alá is. Legfőként pedig azon, mennyi az esélye, hogy reggel tu dok itt szerezni Csokit, ugyanis a tizenkettes csomag, amit málhazsákomban magammal hoztam, már igencsak a végét járta. - Maga Tarb? - csikorgott a fülembe egy kemény hang. - Ki a zsákból! Öt perc alatt megkajál, tíz perc múlva az ezredesnél jelentkezik. - Hogy? - sandítottam fel fél szemmel. A fölém hajoló arc nem mozdult. - Fel! - bömbölte, s ahogy a szemem fókuszált, egy sötét bőrű, haragos tekintetű férfit láttam, terep ruháján őrnagyi csíkokkal és egy sor szalaggal. - Igenis - motyogtam, és még időben eszembe jutott hozzátenni -, uram. Nem tűnt elégedettnek, de továbbállt. Kievickéltem az ágyból, igyekezve elkerülni a legélesebb és rozsdásabb rugókat - fél testem tele volt lyukakkal az éjszakai hánykolódástól -, aztán felvettem a harcot a póló és bermudanadrág felöltésének problémájával. A kérdés megoldhatónak bizonyult, bár azt hiszem, elszundikáltam közben. A "kaja" lelőhelyének megtalálása nem okozott gondot, mivel csupán követnem kellett a véreres szemű, borotválatlan, pislogó gyalogosok lomha vándormenetét az "AEbédlő"-nek jelölt helyre. Legkávébbat is adtak, ez már valami. Sőt, ami még ennél is jobb, volt Csoki, bár nem kincstári tulajdon, és értékes perceket vesztettem, amíg aprót kunyeráltam pár szőrmentén ismerős pofától, makacsul rohamozva őket az OmLett-Cipkó fölött. Az italautomata persze lenyelte az első három érmét, és nem dobott ki Csokit, de negyedikre megkaptam - meleg volt, az igaz -; így már kicsit bátrabban néztem szembe a kinti, vakító napsütéssel. Az ezredes irodáját megtalálni jóval keményebb diónak bizonyult. A hasonszőrű új tartalékosoknak sejtelmük sem volt. Az okosabb katonák meg, úgy látszott, az igazak álmát alusszák hálóhelyeiken, kivárva, amíg az új fiúk áradata elül az étkezdében, hogy aztán ráérősen megreggelizzenek maguk is. A pár itt kószáló bennszülött, akik seprűt és vödörben habos, szürke vizet cipeltek - nem mintha bárme lyiket is használták volna - boldogan igazították volna útba; mivel azonban nem találtunk közös nyelvet, képtelen voltam kisilabizálni, mit is magyaráznak. Ott találtam magam az épületek végében, átléptem egy kapun, amikor is visszataszító szag ütötte meg az orrom, és ugyanabban a pillanatban érdes Iiiii-áá! dördült a fülembe. Az éjjel hallott gépi hangok rejtélye megoldódott. Határtalan utálatomra felfedeztem, hogy nem is gépiek. Ezek a népek állatokat tartottak. Élő állatokat! Nem állatkertben, nem is múzeumban, szépen kitömve; az utcán őgyelegtek, kocsit húzták, s ott ürítettek, ahol az emberek is jártak. Az állatoknak szánt valamiféle karámba tévedtem be. Be kell vallanom, egy pillanatra vészesen közel álltam hozzá, hogy kiadjam magamból a nehezen szerzett és alig lenyelt Csokit. Mire megtaláltam az ezredes irodáját, természetesen legalább húsz perces késésben voltam, de legalább megtudtam néhány kijózanító tényt erről az új világról, amibe belecsöppentem. A hangosan

trombitáló állatot szamárnak hívták. Egy kisebb, szarvval is bíró szamárféleség volt a kecske, de tar tották még tyúkot, lovat és jakot. Az egyik büdösebb volt, mint a másik, undorítóbbnál undorítóbb szokásokkal. Amikor végül beestem a 3. Z.alj Főhad. és Főhad. Sz.-jelzésű vályogtégla építménybe, tudtam, mindjárt megkapom az első feddést, de nem érdekelt. Itt volt légkondicionáló, és működött is, ezért amikor az Őrmester haragosan azt mondta, várnom kell, meg hogy az ezredes keresztben fog lenyelni, meg tudtam volna csókolni, mivel itt hűvös volt a levegő, a külső, émelyítő hangok alig hallatszottak - az ajtó mellett pedig egy Csoki-automata állt. Az Őrmester prófétának bizonyult. - Késett, Tarb! - hangzottak az ezredes első szavai. - Rossz kezdet! Meg kell mondjam, maguktól, reklámügynököktől hánynom kell! Normális körülmények között ilyen beszédet nem hagyok megfelelő válasz nélkül, most azonban nem voltak normálisak a körülmények. Úgy olvastam a nőben, akár a nyitott könyvben: őszülő, kiszol gált katona, mellét ellepték a szudáni, pápua új-guineai és patagóniai hadjáratok rendjelszalagjai. Két ségtelenül alulról kezdte, és megmaradt minden korábbi gyűlölete a felsőbb osztályok iránt. Lenyeltem a kikívánkozó szavakat, kivágtam a tőlem telhető legfeszesebb vigyázzt, és annyit feleltem: - Igenis, asszonyom. A nő ugyanazzal a hitetlenkedő idegenkedéssel nézett rám, amivel (ebben biztos vagyok) a sza márra. Megrázta a fejét. - Most mit csináljak magával, Tarb? Van valami olyan jártassága, ami nincs feltüntetve a személyi lapján... tud főzni, vízvezetéket szerelni, tiszti klubot vezetni? - Asszonyom! Én csillagminősítésű reklámszakember vagyok! - méltatlankodtam. - Csak volt - helyesbített. - Itt maga csupán egyszerű tiszt, akinek elfoglaltságot kell találnom. - De igazán... a gyakorlatom... reklámkampány vezetését illető képességem. - Tarb - mondta fáradtan -, ezekct mind a Pentagonban intézik. Mi itt, a terepen nem gyártunk stratégiát. Mi a közkatonák vagyunk, akik végrehajtják. - Komoran kattintgatott az adatbankban... habozott... továbbment... visszaugrott, és rálépett egy sorra a Szervezeti Táblázatban. - Lelkész - jelentette ki elégedetten. Majd kiesett a szemem. - Lelkész? De hát én soha... úgy értem, fogalmam sincs... - Magának semmiről sincs fogalma, Tarb hadnagy - mondta -, de lelkészkedni könnyű munka. Semmi idő alatt ráérez majd a lényegre. Kap egy segédet, aki tudja a dörgést... és úgy látom, ez olyan te rület, ahol nem tud kárt tenni. Lelépni! És igyekezzen nem bajba keveredni, amíg tart a hadjárat; utána már nem az én gondom lesz. Hát így vette kezdetét lelkészi pályám a hatalmas limbikus vetítőkkel és légiképernyőkkel fölfegyverzett Harmadik Zászlóalj Főhadiszállás és Főhadiszállás Századnál - nem a legelőkelőbb szolgálat a világon, de messze jobb, mint a gyalogosokkal ajtótól ajtóig menetelni. Az ezredes ígért nekem egy tapasztalt lelkészsegédet, és meg is kaptam. Gert Martels törzsőrmesternő egészen Kambodzsáig visszamenően viselt rendjelszalagokat figyelemreméltó mellkasán. Ahogy először beléptem felségterületemre, hanyag tisztelgéssel és nagy-nagy mosollyal üdvözölt. - Reggelt, hadnagy - csicseregte. - Isten hozta a Hármasnál! Azonnal Láttam, hogy Martels törzsőrmester lesz a lelkészségben a legjobb dolog - de a második legjobb mindenképpen. Magában az irodában nem telt sok örömöm. A motel mosodájaként funkcionált eredetileg, a mosógépek helyét kirajzoló fehérítő- és mosóporfoltok még most is látszottak. A fal mentén ott futottak a lezárt csövek. Viszont volt légkondicionáló! A helyiség abban a csinos motelban foglalt helyet a szökőkutakkal és árnyas lugasokkal, csak épp a szökőkutak most működtek - minket harcon kívül helyezetteket pedig átköltöztettek "rendes" szállásokba, helyet csinálni a főhadiszállás irodáinak. Azt hiszem, a légkondicionáló volt a harmadik legjobb dolog; az első a Csoki-automata, aminek a dorombolása azt sejtette, a Csoki jéghidegen fog előbukkanni belőle. - Honnét tudta? - kérdeztem, mire a csinos, sebhelyes arcon kigyúlt egy újabb ragyogó mosoly. - A lelkész segédjének az a dolga, hogy tudjon ilyesmiket. Most pedig, ha a hadnagy úr helyet foglal az íróasztalnál, boldogan válaszolok a kérdéseire... Még ennél is jobb következett. Kérdeznem sem kellett, mert Martels törzsőrmester jobban tudta, mi érdekelheti a hadnagyot, mint maga a hadnagy. Erre van a tiszti klub. Ezeket a kilépőket van jogom aláírni. A falon ott az interkom, amit csak az ezredes irodájában szolgáló barátunk használ, figyelmeztetendő minket, ha az ezredes erre talál jönni. Abban az esetben, ha a hadnagynak nem tetszik az ét kezőben felszolgált étel, élhet a jogával, s kijelentheti, hogy sürgős kötelességei túlzottan lefoglalták a hivatalos étkezési idő alatt, s ezért igénybe veheti az étkezések közti "falatokat" a tereptisztek étkezdéjének privát ebédlőjében. A hadnagynak, tette hozzá a nő ártatlanul, jogában áll magához kéretni helyettesét, amikor csak kedve tartja.

Én pedig léhán elmerengtem, miért is vonakodtam odahagyni a Madison Avenue taposómalmát, amikor itt a földi paradicsom várt? Hát azért nem volt igazi paradicsom. Az éjszakák továbbra is pokoliak voltak. A "rendes" szállás, mint kiderült, keskeny lövészárokkal elválasztott, felfújható habsátrakat takart. A "légkondicionáló" napelemes, apró ventilátor volt, és a habfalak a Góbi lángoló nappaljának összes kalóriáját felszívták, majd éjjel visszaadták nekünk. Aztán ott voltak a bogarak. Meg az állatok egész éjszaka tartó rikácso lása a közeli cölöpkerítések mögött. Meg az álmatlan órák, elkeseredetten mélázva, vajon mit csinálhat Micui, és ki vette át helyemet a Taunton, Gatchweiter és Schockennél. Ráadásul a sivatagi hőség abban a pillanatban elpárologtatta testemből a Csokit, ahogy megittam, s minden egyes nappal sová nyabb és reszketegebb lettem. A második napon Gert Martels már ijedten mért végig. - A hadnagy úr túl keményen dolgozik - mondta. Nyilvánvaló hazugság volt, természetesen; még csupán vártam az első katonát, aki vigaszért vagy segítségért jön. - Javaslom, a hadnagy úr írjon saját magának egy eltávozást, és vegyen ki pihenőnapot. - Eltávozást? Hová ezen a lepratelepen? - mordultam fel, majd rögvest visszafogtam magam. Nem éltem már át egyszer hasonló beszélgetést azelőtt... a Vénuszon... Micuival? - Nos - mondtam, újra megfontolva a dolgot -, talán tíz év múlva bánni fogom, ha nem nézek körül. Maga is jöjjön! Húsz perc múlva ott ültünk egymásnak háttal egy négykerekű taligaszerűségen fejünk fölött ponyvatető, és a fehér poros úton Urumcsi metropolisza felé döcögtünk Ez volt ám a móka! A társalgás szóba sem jöhetett, nem csak azért, mert más-más irányba néztünk, hanem mert fele úton a portól kiköhögtük a tüdőnket, mígnem Gert kerített valami fehér sebészmaszkfélét, amit az orrunk és szánk elé kötöttünk. Szerencsére Urumcsi - ők úgy ejtik: "ü-RŰM-csi", ami sokat elárul az ujgurokról - nem esett túl messze. És nem is volt nagy szám. A főutcát két sorban igazi fák szegélyezték, a fák alatt azonban sárga piszok. Semmi fű. Sehol egy virág. Csupán tucatnyi gézmaszkos ujgur, akik a leveleket gereblyézik a csupasz talajon. Bárki azt gondolhatná, hogy egy átlagember számára épp elég por szállongott a levegőben, de nem, a güzük nagy felhőket kavartak fel a sertepertélésükkel, nehogy hiányérze tünk támadjon. - Elepedek egy Csokiért - csikorogtam. Gert félig hátrafordult. - Tartson ki, hadnagy... - A nevem Tenny. - Tartson ki, Tenny, mindjárt odaérünk. Látja azt az utca végén? A Hadtáp Részleg, ott annyi Csokit ihat, amennyit csak akar. Valóban így történt; de ezen kívül még várt ott bár, egy kis étterem, ahol rendfokozatra való tekintet nélkül márkás ételeket szolgáltak fel, valamint tiszti társalgó, műholdas Omni-V-vel. No meg vízöblíté ses vécé! Azonkívül - s ezzel érzékeltetem, micsoda mennyei luxus volt ez a terepen töltött negyven nyolc óra után -, csak miután mindezt felfedeztem, ébredtem rá, hogy az egész épület légkondicionált. - Mennyi kimenőt adhatok magamnak? - kérdeztem. - Amennyit akar - felelte Gert nagy örömömre, azzal elsőként a vendéglőt céloztuk meg. Amikor azt mondtam, én állom, derültséget láttam arcán, de nem vitatkozott. Az igazi Cipkóval készült PulyKa-sa látás szendvicseket fél tucat Csokival öblítettük le, majd ráérősen üldögéltünk ablak melletti asztalunknál, és a kinti güzüket bámultuk megvetően. - Van ennél rosszabb szolgálat is, Tenny - jelentette ki Gert, egy újabb Legkávébbat rendelve. Odahajolva megérintettem a szalagjait. Nem húzódott el. - Gondolom, maga már látott is párat, nem? - Pápua Új-Guinea volt a legrosszabb - felelte elfelhősödött arccal, mintha még az emléke is fájna. Bólintottam. Mindenki hallott Pápua Új-Guineáról, ahol őslakók százai haltak meg a lázadások során, amikor kimerültek a Legkávébb- és Csibe Kicsi-készletek. - Hasznos munka, Gert - vigasztaltam. - Már nem sok őslakos-rezervátum maradt. El kelt söpörni az ellenállás utolsó fészkeit... koszos munka, de valakinek el kell végezni ezt is. - Nem válaszolt, csak kortyolt egyet a Legkávébból, kerülve a tekintetemet. Folytattam: - Tudom, amit én végeztem, az nem tartozik ugyanabba a sorba, mint amit maguk, veteránok. De tudja, három évet töltöttem a Vénuszon. - Alkonzul és erkölcsi tiszt - biccentett. Tudott róla. - Nos, akkor tisztában van vele, hogy a vénusziak aligha jobbak ezeknél a güzüknél. Kereskedelemtagadók, vakbuzgók, haladásellenesek… no de távolítsuk el a felszíni technikát, és beleillenek ebbe a rezervátumba! - intettem az utca felé. Néhány közkatona lézengett a hotel lépcsőjén, Csokival, zsebnézőkékkel meg Nik-O-Rágóval próbálták kísértésbe hozni az ujgurokat, de a törzstagok csak

mosolyogtak fejüket rázták, és továbbálltak. - Szerintem ezen bennszülöttek zömének még a civilizáció létezéséről sincsen fogalma. Ezer éve mit sem változtak. Gert az utcát bámulta, kifejezéstelen arccal. - Annál is régebb óta, Tenny. Nem mi vagyunk az első betolakodók, akiket látnak. Jártak itt man dzsuk, mongolok, kínaiak, de ők túlélték mindet. Köhintettem; ezúttal nem a por miatt. - A betolakodó nem igazán az a szó, amit én választanék, Gert. Tudja, mi civilizálók vagyunk. Fon tos küldetést teljesítünk. - Fontos, az igaz - fortyant fel. A hangjában megjelenő él váratlanul ért. - Az utolsó nagy pofon előtt, mi? Gondolt valaha arra, hogy itt egy tervszerű folyamat zajlik: Új-Guinea, Szudán, Góbi? Azután... Elakadt, és körbepillantott a helyiségben, mintha azt mérlegelné, hányan hallhatták. Ezt meg is tudtam érteni, hiszen olyan dolgokat mondott ki, amikre ráfázhat, ha a nem megfelelő személy fülébe jut. Biztos voltam benne, hogy nem gondolja komolyan. Legalábbis a szíve mélyén nem. A civilizáció támadó éleként szolgáló csapatokat nem lehet hibáztatni, ha hébe-hóba furcsa gondolatok villannak át a fejükön. Civilizált közegben az ilyen beszéd nagy bajba keverheti az embert. Itt... - itt nyomás nehezedik magára, Gert - mondtam kedvesen. - Igyon még egy Legkávébbat, az majd megnyugtatja. Egy pillanatra szótlanul meredt rám, aztán elnevette magát. - Rendben, Tenny - mondta, odaintve a güzü pincérnőt. - Tudja, mit mondok? Magából nagyszerű lelkész lesz. Nem tudtam azonnal válaszolni; valahogy nem úgy hangzott, mint egy igazi dicséret. -. Köszönöm - feleltem végül. - És hogy azzá tehessen - folytatta -, azt hiszem, a legjobb, ha beavatom a részletekbe. Tehát. Két féle ember fog segítségért fordulni magához. Az egyik típus, akit nagyon aggaszt valami; szakító leve let kapott, vagy úgy hiszi, beteg az anyja, vagy meg van győződve róla, hogy hamarosan begolyózik. A bánásmód: meg kell őt nyugtatni, és huszonnégy órás kimenőt adni neki. A másik típus, aki bakizik. Elkeveredik az alakulatától, átalussza a névsorolvasást, vagy a szemle mulasztást talál nála. Ilyen esetben maga küld egy feljegyzést a technikai tiszthelyettesnek, hogy egy hétre vonják meg az illető kimenőjét, őt pedig figyelmezteti, aggasztó vége lesz. Olykor felbukkan valaki igazi problémával, és akkor maga... Szóval figyeltem, bólogattam, és valójában Igazán jól éreztem magam. Akkor még nem tudtam, hogy az igazi problémások közül kettő az én csapatom tagja. És hogy mindkettő ott ül az asztalomnál. Lelkészkedni nem bizonyult fáradtságosnak. Bőven jutott időm hosszú, késői ebédekre a tereptisztek étkezdéjében, meg esti kimenőkre Urumcsiba. Eleinte azon is gyakran eltöprengtem, mit csinálok itt tulajdonképpen, mivel a hadművelet, amelynek a végrehajtása céljából a bolygó egyik féltekéjéről a másikra repítettek minket, egyre váratott magára... bármi is volt az, amit magában foglak. Kérdésemre Gert Martels vállat vonva csak annyit felelt, ez a jó öreg "siessünk és várjunk" szokás, hát nem is tö rődtem többet ezzel. Mindennap megragadtam a kínálkozó alkalmakat. A régi urumcsi hotel, amit a hadtáp-részleg katonai célokra kisajátított, olyan otthonos lett számomra, akár a felfújható alvósátram - sőt, amikor csak tehettem, a hotelban töltöttem az éjszakát, nem csupán a légkondicionálás miatt, hanem mert minden topis vendégszobában volt vízöblítéses vécé és zuhany. A tiszti társalgóban pedig az Omni-V. Azért ez nem volt fenékig tejföl. Először is, engem igazából a hírműsorok érdekeltek. Hogy hozzá jussak, le kellett győznöm a zömében nálam magasabb rangú, civilizációra kiéhezett tiszteket, akik elepedtek a sportért, revükért, helyzetkomédiákért és reklámokért; főként a reklámokért. Az általam kedvelt hírek nem élveztek nagy népszerűséget; még akkorát sem, mint a dülledt szemű, pislogó, bambán vigyorgó pár, akik Detroitban elnyerték a "Hónap vásárlója" címet, vagy az elnök beszédei, vagy a hat összepréselt peditaxi a tizenegy halálos áldozattal, amikor a vén Chrysler-épület tornya leomlott, porrá zúzva a fél Negyvenhatodik utcát. Én az igazi hírekre gondolok, mint a "Reklám világa"-riportok, meg a napi összefoglaló és csúcsidő táblázatok. Ezeket reggel hatkor lehetett fogni, hiszen majdnem a vi lág túlfeléről jöttek, így nem reménykedhettem, hogy láthatom, hacsak nem bízom magam a szerencsére, és töltök még egy éjszakát a hadtáp-részlegnél - meg persze ha sikerül időben fölkelnem, és leérni a társalgóba. Nem volt könnyű. Minden reggel nehezebben ment a felkelés. Az egyetlen, ami vé gül ki tudott űzni az ágyból, ha nem tartottam Csokit a szobában, így amint kinyílt a szemem, muszáj volt felkelnem, és keríteni. Aztán amit akkor láttam, egy csöppet sem dobott föl. Az egyik reggel egy teljes tíz perces főműsoridős reklámot adtak a Névtelen Fogyasztó-tervemről. Tizenhat megadolláros költségvetési tervezettel indították útnak. Hatalmas sikert aratott. De nem nekem.

Erre már felkészültem. Amire viszont nem, az a kommentátor volt (azzal az émelyítő, nagyravágyó vigyorral, amit felölt az ember, ha valakinek bejön egy nagy dobás), aki azzal fejezte be, hogy megdi csérte a dinamikus új ügynökséget, amely a semmiből előlépve versenyre kelt az óriásokkal... a Ha seldyne & Ku. A kapitány, aki súlyzóit lengetve, reggeli tornájára készen ekkor lépett he a társalgóba, nem is tud ta, milyen szerencsés. Életben hagytam. Ha nem rémítem meg úgy dühkitörésemmel, amikor megpróbált csatornát váltani, biztosan lecsukat tiszthez méltatlan magatartás miatt, de szerintem még életében nem látott emberi arcra ennyire kiülő erőszakot. Ráragadtam a távirányítóra. Fel sem néztem, amikor, már nem lóbálva a súlyzókat, elsomfordált. Forgattam a tárcsát, információra éhesen hírekre vadásztam. A műholdról kapott kétszázötven csatornával ez olyan volt, mint egy szemetes konténerben megtalálni egy gyufásdobozt. De nem érdekeltek az esélyek. Kapcs, koreai időjárás-jelentés; kapcs, egy reklámzsoké; kapcs, közönségrésztvevős gyermekpornó show; kapcs és kapcs. Elcsíptem a BBC késő éjjeli összefoglalójának végét, és a RussCorp hajnali híradását Vlagyivosztokból. Nem kerekedett ki az egész történet. A darabkák mintha nem mind passzoltak volna egymáshoz. A Haseldy ne & Ku azonban világszerte szerepelt a hírekben, és a hírek legtöbbje tiszta volt. Dambois nem mondta el nekem a teljes igazságot. Micui és Desmond Haseldyne a hasznukon elindították saját ügy nökségüket, ez igaz. Azonban nem csak a pénzüket vitték magukkal. Az egész Megfoghatatlan osztályt eltulajdonították a T. G. & S.-ről… kisemmizték a személyzetet... elcsórták a számításokat. Ellopták az ötletemet. A következő, amire emlékszem, hogy félúton voltam vissza a főhadiszállás felé azon a vacak, forró, poros úton. Gyalog. Életemben nem éreztem még ilyen dühöt. Az őrület határán - legalábbis igen közel - jártam, mert az elmebajon kívül mi más vehetett volna rá, hogy keresztülgyalogoljak ezen a poklon, ahol még a güzük is szamárral vagy jakkal cipeltetik magukat ide-oda? Szomjas is voltam. Keményen betűrtem a Csokiból; nem csak a sima Csoki Kortyból, hanem megspékeltem mindenféle alkohollal, amire a tiszti társalgóban ráakadtam. Mégis mind elpárolgott belőlem útközben, és a lerakódott üledék nem volt más, mint sűrített, kristálytiszta düh. Hogyan juthatnék vissza a civilizációba?... Visszajutni és igazságot szolgáltatni; behajtani, amivel Micui Ku tartozik nekem! Kell legyen valami mód. Lelkész vagyok. Adhatok magamnak családi okok ból kifolyólag rendkívüli eltávozást? Amennyiben ez nem megy, tudok idegösszeomlást színlelni, vagy egy jószívű orvostól szívdobogás-növelő tablettát szerezni? Ha ezek egyike sem jön be, mennyi az esélye, hogy elrejtőzhetek a legközelebb érkező teherszállító repülőn? Ha ezekkel mind kudarcot vallok… És természetesen semmi ilyesmit nem állt módomban megtenni. Láttam, mi történt azokkal a nya fogó gyagyásokkal, akik betértek az irodámba eltévelyedett feleségekről és elviselhetetlen deréktáji fájdalmakról szóló dajkameséikkel; a Rezervátumból nem adnak különleges eltávozást, a szökésre semmi esély. Itt rekedtem. Azonkívül kezdtem igazán rosszul érezni magam. A részegeskedés és az álmatlan éjszakák nem váltak előnyére Csokitól kipirosodott testemnek. A nap nem ismert kegyelmet és ahányszor egy jármű elhajtott mellettem, azt hittem, kiköhögöm a tüdőmet. Ráadásul pokoli sok volt belőlük, mert úgy hír lett, végre közeleg a hadművelet megkezdésének ideje. Most már bármelyik pillanatban. A súlyos támadószerkezetek a helyükön. A csapatok megkapták kijelölt rohamcélpontjaikat. A logisztikai vonal üzemelt. Megtorpantam az út közepén, kábultan lihegve próbáltam összeszedni a gondolataimat Ez jelentett valamit, egy reménysugarat hát persze! A hadművelet végeztével mindannyiunkat visszavisznek a civilizációba! Továbbra is szolgálatban maradok ugyan, de valamelyik otthoni, államokbeli táborban, ahol játszva kibulizhatok egy negyvennyolc órás eltávozást, ami elegendő, hogy elránduljak New Yorkba, és szembenézzek Micuival meg a gusztustalan tettestársával… - Tenny! - hangzott a kiáltás. - Ó, Tenny, hála az égnek, hogy megtaláltam... maga aztán nagy bajban van! Belesandítottam a vakító porba és ragyogásba. Egy kétkerekű ujguri "taxi" állt meg mellettem, és Gert Martels ugrott le róla, sovány, heges arcán aggodalom. - Az ezredes tajtékzik! Rendbe kell szednünk magát, mielőtt megtalálja! Hangja irányába tántorogtam. - A pokolba az ezredessel! - krákogtam.

- Jaj, kérem, Tenny, szálljon fel a taxira! - könyörgött. - Kuporodjon le, hogy ha katonai rendőrökkel találkozunk, észre ne vegyék. - Csak hadd vegyenek! Martels törzsőrmester furcsa módon el-elhomályosodott. Egyszer a vakító háttér előtt átlátszatlan, fekete, füstszerű ködképnek láttam. Másszor élesre váltott, még arckifejezését is le tudtam olvasni: aggodalom, visszatetszés... majd, érdekes módon, megkönnyebbülés. - Hőgutát kapott! - kiáltott fel. - Hála az égnek! Az ezredes sem vitatkozhat egy hőgutával! Kocsis! Katonai kórház, érti? Menni gyorsan, érti? Azon vettem észre magam, hogy Gert Martels erős karjaival a kocsira emel. - Kinek kell kórház? - hadakoztam. - Nincs szükségem semmi istenverte kórházra! Csak egy Csoki ra... De nem kaptam. Nem kaptam semmit. És ha kaptam volna is, akkor sem tudtam volna vele mit kezdeni, mert ebben a pillanatban az ég elsötétült, fekete selyemgubóként körém tekeredett, és a következő tíz órára magába temetett. II. Nem voltak tétlen órák. A hőgutára előírt gyógymód: újra hidratálni, hűvösen tartani, ágyban fektetni. Szerencsére a heveny másnaposságra ugyanez az előírás. Azt kaptam, amit az orvos rendelt. Igaz, ezt akkor nem tudtam, mert először eszméletlen voltam, utána pedig altattak. Ködösen emlék szem az időről időre a karomba mélyedő só és glükózadagoló tűkre, meg hogy ki-kirángattak az álomból, lenyeletni velem irdatlan mennyiségű folyadékot. És álmokra. Ó, igen, az álmok. Rossz álmok. Mi cuiról és Des Haseldyne-ről, amint felhőkarcolóik tetején lévő luxuslakosztályaikban dagonyáznak, és betegre röhögik magukat, ha eszükbe jut a szegény, ostoba Tennison Tarb. Amikor aztán tényleg felébredtem végre, azt hittem, még mindig álmodom, ugyanis a technikai tiszt helyettes hajolt fölém, ujjával csendre intve. - Tarb hadnagy? Hall engem? Ne válaszoljon, csak bólintson, ha tud... Elkövettem azt a hibát, hogy azt tettem, amit mondott. Bólintottam. Erre fejem teteje meglazult, és legurult a padlóra, minden döccenésnél robbanásszerű fájdalom kíséretében. - Gondolom, jócskán másnapos, ugye? Nagy kár... de figyeljen, van egy kis gond. Ezzel semmi újat nem mondott. A kérdés csak az volt, melyikre gondol. Meglepetésemre nem azokra, amikről már tudtam volt, vadonatúj probléma volt, és nem is annyira az enyém, mint inkább Gert Martelsé. Az őrmester fél szemmel a nővér után sandított, majd olyan közel hajolt, hogy lehelete csiklandozta fülem pihéit. - Gertnek van az a szokása, gondolom, tudja... - Miféle szokása? - kérdeztem. - Nem tud róla? - Meglepődött, majd rendesen zavarba jött. - Nos, tudom, nagyon csúnyán hangzik - magyarázta vonakodva -, de a srácok közül sokan, tudja, kint, a terepen ki vannak téve mindenféle befolyásnak... Minden jobb belátásom és vágyam ellenére ülő helyzetbe tornásztam magam. - Őrmester - mondtam -, sejtelmem sincs, miről beszél. Világosítson fel! - Elment a güzükkel, hadnagy. A védőfelszerelése sincs nála. És a visszaszámlálás mínusz két óránál tart. Ez váratlanul ért. - Úgy érti, ma éjjel kerül sor a hadműveletre? - förmedtem rá. - Kérem, ne olyan hangosan - rezzent össze. - Különben, igen. Éjfélkor, most pedig tíz óra. Meredten bámultam rá. - Ma éjjel? - ismételtem. Hol voltam én? Hogyan nem vettem észre a figyelmeztetést? Az információ természetesen titkos, de a táborban minden katonának már órákkal előtte tudni kellett róla. A technikai tiszthelyettes bólintott. - A tökéletes időjárás miatt előre hozták. - Most, hogy tudtam, mit keressek, észrevettem a vállán átvetett, polarizált szövetcsuklyát és az álla alatt himbálózó, óriási hangkioltó fülvédőt. - Az a helyzet... A kórterem vége felől hangok. Egy ajtó nyílik. Fény gyúl. - Ó, a francba! - szisszent fel. - Figyeljen, nekem rengeteg a dolgom. Hozza vissza Gertet, rendben, hadnagy? Lent várja egy güzü, védőfelszereléssel mindkettőjük számára... ő majd elvezeti hozzá... ő... - Közeledő léptek. - Sajnálom, hadnagy - zihálta. - Mennem kell. Így is tett. Miután a nővér benézett, majd elment, kicsusszantam az ágyból, belebújtam a ruhámba, és kiosontam a kórteremből. A fejem zúgott, és tisztában voltam vele, hogy amire most a legkevésbé van szük ségem, az egy "kórházból való engedély nélküli eltávozás" bejegyzés az összes többi vétségem mellé. Furcsa módon azonban egy percig sem haboztam.

Még csak annyira sem, hogy ráébredhessek erre a furcsaságra. Csupán később ötlött fel bennem, hogy számos alkalom volt a múltban, amikor valamitől megóvandó valaki esernyőt tartott fölém. Ezelőtt soha eszembe sem jutott visszafizetni a kölcsönt. Most egyre csak az járt az eszemben, hogy tartozom Gertnek, neki pedig szüksége van a segítségemre. Hát mentem... csak egyszer torpantam meg, a kórház bejáratánál, ahol szereztem pár Csokit az italautomatából. Sőt, azt hiszem, ha a gép nem lett volna éppen ott, még enélkül is elindultam volna. A güzü a megbeszélés szerint kint várakozott, és nem is csak teljes felszerelése volt két személynek, de egy szamara is, hozzá kétkerekű kordéval. Nem hiányzott más, csupán az angoltudása. Mivel azonban láthatóan magától is ismerte az utat, ez nem tűnt problémának. Fülledt, sötét éjszaka volt, szinte ijesztően sötét. Még az eget is lehetett látni! Nem a nappali égbolt ra gondolok és nem is az éjszakaira, amikor a lenti fények azzal a tompa vöröses izzással vonják be, hanem a csillagokra. Hallani mindenki hallott róluk, de hányan láttak igazából egyet is? Itt pedig millió nyi volt belőlük, betöltötték az égboltot, fényüknél még látni is lehetett... Legalábbis a szamár látott, mert minden gond nélkül baktatott. Letérve a főutakról, a közeli dombok felé tartottunk. Köztünk és a dombok között egy völgy húzódott. Hallottam már hírét; termékeny voltának betudhatóan helyi nevezetességnek számított. A szárazság és a szél teszi a Góbit góbivá - vagyis köves sivataggá. A szárazság porrá őrli a talajt. A szél elhordja a port, míg nem marad más, csupán a kősivatag végtelen négyzetkilométerei. Kivételnek számít, amikor elvétve, elszigetelt helyeken - völgyekben, egy (lomb takarásában - akad némi víz, és a talaj csapdába esik. Más tisztektől azt hallot tam, ez a völgy szakasztott olasz szőlőskert, lugasba futtatott szőlővel, mi több, csobogó patakokkal. Én nem tartottam látogatásra érdemesnek. Nem terveztem most sem meglátogatni, főként nem éjjel, és főként nem, amikor - lopva a sötét éjszakában foszforeszkáló órámra pillantottam - egy óra öt percen belül elszabadulni készül a pokol. Végül aztán nem is került sor a látogatásra. A güzü egy csapá son megkerülte a szőlőskertet, majd megállította a kordét, intett, szálljak le, aztán egy dombra mutatott. A csillagfényben egy magában álló, pajtaszerű alkotmányt vettem ki ott. - Mármint menjek fel oda? - kérdeztem. A güzü vállat vont, és megint rábökött. - Martels törzsőr mester abban a kunyhóban van? - Újabb vállrándítás. - A francba! - mondtam, azzal sarkon fordultam, és sóhajtva nekivágtam a dombnak. Mint kiderült, a csillagfénynél azért mégsem lehetett annyira jól látni. Vagy tucatszor megbotlottam és elestem, miközben azt az ösvények szégyenét másztam - azt az átkozott koszos, poros csapást, ami olyan száraz volt, hogy amikor megcsúsztam, akár egy-két métert is visszaszánkázhattam. Legalább kétszer megvágtam magam. Ahogy másodszor is talpra támolyogtam, a dombok mögött valami köhintett, puff, és egy pillanat múltán puff... puff... puff, hangzott a horizont minden pontjáról, a csilla gokat pedig helyenként lassú, egyre hízó sötétséggomolyagok oltották ki. Magamtól is tudtam, mik azok: légiképernyők. A hadművelet a küszöbön állt. Még oda sem értem, de már éreztem a pajta szagát. Szárított szőlőből mazsola készítésére használták, csak úgy áradt belőle a borszerű bűz. Az émelyítő gyümölcsillaton túl azonban volt ott valami erősebb... nem is csak erősebb. Szinte ijesztő. Kicsit ételillatra emlékeztetett - talán Csibe Kicsi vagy PulyKa -, de valami nem volt rendben vele. Nem hulladék. Annál is rosszabb. A gyomrom eszembe juttatta, hogy az utóbbi időben milyen komiszul bántam vele; a bűz kis híján fellázította. Nyeltem egyet, és odabotorkáltam a pajtához. Bent valamicske fény fogadott. Tüzet raktak - hogy lássák megenni a lopott élelmiszeradagokat, tippeltem. Tévesen. Épp olyan tévesen, mint azt, hogy Martels törzsőrmester "rossz szokása" valami olyasmi, mint összefeküdni a bennszülöttekkel, vagy lerészegedni a házi főzésű butítótól. Milyen naiv voltam! Fél tucat katona gyűlt össze a pajtában a tűz körül, amin egy állatot pirítottak. Ami ennél is rosszabb, a döglött állatból lakmároztak. Gert Martels leesett állal bámult rám, kezében az állat egyik végtagja. A csontnál fogva tartotta... Ez megadta a végső csapást a gyomromnak. Muszáj volt kitántorognom. Épphogy sikerült. Amikor végeztem az elmúlt huszonnégy órában lenyeltek kiöklendezésével, nagy levegőt vettem, és visszamentem. Eddigre már megijedtek, sápadt, rémült arcok néztek rám a tűz mellől. - Maguk rosszabbak a ferdeszeműeknél - mondtam remegő hangon. - Rosszabbak a vénusziaknál. Martels törzsőrmester! Vegye ezt fel! A többieknek a következő egy órára fejet lehajtani, fület bedugni, szemet nem kinyitni. A hadművelet tíz percen belül kezdetét veszi! Nem vártam meg aggodalmas panaszaikat, sem hogy lássam, Gert Martels azt teszi-e, amire utasítottam. Olyan gyorsan menekültem ki abból a fertőből, ahogy csak tőlem tellett, s csak miután jó tíz méterre elcsúszkáltam onnét, álltam meg felvenni a fülvédőt, fölé pedig a csuklyát. Természetesen így Semmit sem hallottam, legkevésbé Gert Martelst, ahogy felzárkózott mellém. A társalgás lehetetlen

volt. Nem is bántam. Abban a pillanatban nem volt mondanivalóm a számára. És nem is akartam hallani semmit. Lebotorkáltunk a dombról, ahol a güzü várt ránk, táborhelyünk felé fordított szamárfogat tal. A güzü felkapta a gyeplőt... És akkor megkezdődött. Az első lépcső a tűzijáték volt - sima, jó öreg pirotechnika. Csillagrobbanások. Aranyeső. Gyémánt fényű zuhatagok. Csuklyánk gyorsállító szűrőinek beindításához nem voltak elég fényesek, de ahhoz igen, hogy megijesszék az embert - a güzü majdnem elejtette a gyeplőt, kiguvadt szemmel meredt az égre -, mindezt levegőben robbanó bombák kísérték, füldugónk révén tompán és távolian, a dombok azonban beleremegtek az égzengésbe. Légi robbanások világították be a tájat; és ez csupán a bemelegítés volt. Csak hogy a güzük felébredjenek, és kitóduljanak a kunyhóikból. Aztán akcióba lépett a campbellizáló brigád. A robbanások számra csökkentek, erősségre viszont olyanok voltak, akár az ember válla és füle közt bekövetkező hangrobbanás. Hihetetlenül hangosak. Még a fülvédőben is fájdalmasan hangosak - ezek nélkül a dugók nélkül a katonák fele halláskároso dást szenvedett volna. Gondolom, a güzükkel ez is történt. Később tudomásomra jutott, hogy a robba nások hatására a távoli hegyekben két gleccser is kettéhasadt, egy lavina pedig maga alá temette egy eget bámuló ujgur falu teljes lakosságát. A zaj azonban csak az egyik fele volt. A másikat a fény tette ki. Szúrta a szemet - még a gyorsállító csuklyában is. Csukott szemhéjon át. Egyedülálló show volt ez. Még a védett érzékeket is lebénította. Aztán persze a hangszóróballonok bömbölni kezdték az utasításokat, vetítőzászlóaljunk pedig megtöltötte a vízgőzképernyőket élénk, érzéki, kényszerítő képekkel: gőzölgő csésze Legkávébb, Cukki cukorkarudak, Nik-O-Rágók, Starrzelius Nagyonls nadrágkosztüm és atlétikai kiegészítők... izzó, lédús Csibe Kicsi-kockáról lekanyarított szelet, oly tápláló és fenséges, az ember szinte szájában érezte az ízét... Az illatát pedig igazából is beszívhatta, hiszen a Kilencedik Zászlóalj Kémiai Megerősítő Cso portja sem tétlenkedett, generátoraikból ömlött a Legkávébb illata, a Csibe Kicsi-burger aromája, és ami számomra a legkeservesebb volt, a Csoki csípős zamata... mindeközben a folytonos süketítő hangzavar és a pupillát döfködő fény... - Ne nézze! - kiabáltam Martels törzsőrmester fülébe. De hogyan állhatott volna ellent? A limbikus stimuláció elleni füldugó és csuklya dacára a képek olyan étvágygerjesztők voltak, olyan szívszorítóan kívánatosak, hogy megindult a nyálam, kezem pedig önálló életre kelve zsebemben a hitelkártyát kereste. A kampány alapvető kényszerelemeinek zömét természetesen megúsztuk. A campbellizáló erősítés megkímélt minket. A szóbeli üzeneteket ujgur dialektusban sugároztak dombról dombra, amit mi nem érthettünk. Kocsisunk azonban egyenes háttal ült, feje hátravetve, a gyeplő az ölében, szeme ragyogott, arca pedig olyan kimondhatatlan epekedést tükrözött, hogy megesett rajta a szívem. Zsebembe nyúltam, és találtam egy fél Cukki-rudat; amikor nekiadtam, olyan hálaáradattal válaszolt, hogy bár egyetlen szavát sem értettem, tudtam, egy életre a lekötelezettem lett. Szegény güzük! Nem volt sem mi esélyük. Helyesebben szólva, javítottam ki magam pedánsan, beléptek a kereskedelmi társadalom gazdag és érdemes közösségébe. Ahol a mongolok, mandzsuk, kínaiak kudarcot vallottak, ott a modern kultu rális kényszer diadalt aratott. Szívem csordultig telt. Megfeledkeztem az utóbbi napok összes gondjáról-bánatáról. Ültünk a mozdulatlan kocsiban, az égen kezdtek elhalványodni az utolsó képek, kihaltak a reklámok utolsó visszhangjai, én pedig átöleltem Gert Martels vállát. Megdöbbentem: sírt. Másnap délelőtt tizenegyre a bennszülöttekkel üzletelő csereállomásainkat szabályosan tisztára söpörték. Kazahok, ujgurok, huik tolakodtak az üres pultok előtt, Popszi-fröccs és Remek Ropogós után könyörögve. A hadműveletet maradéktalan siker koronázta. Ez minden érintettnek kitüntetésre való felterjesztést jelentett, némelyeknek számítási igazgató címet is. Esélyt jelentett - jelenthetett - nekem is, hogy tiszta lappal induljak. III. De úgy alakult, hogy nem azonnal jelentette azt. Visszavittem a vörös szemű, még mindig érthetetlenül szipogó Gertet a tiszthelyettesi főhadiszállásra, és gond nélkül visszaosontam a kórházba - a be tegek fele és szinte az összes betegkísérő valamint az orvosi személyzet még kint álldogált, a csuklya ott lógott a vállukon, és a támadásról fecserésztek izgatottan. Egy pillanatra közéjük vegyülve átvág tam a seregleten, megkerestem az ágyam, és már aludtam is; nehéz nap állt mögöttem. A következő reggel megismétlődött az első napom; az egészségügyiek kíséretében jött az őrnagy és közölte, el vagyok bocsátva a kórházból, húsz perc múlva jelentkezzem a főhadiszálláson. Szeren-

csémre az ezredes nem volt ott, a gyakorlat végeztével azonnal a sanghaji húsosfazékhoz vezényelte magát, jelentést tenni az Általános Főhadiszálláson. - De ezzel nem úszta meg, Tarb - intett óva a parancsnokságot átvett alezredes. - A magaviselete botrányos. Még fogyasztóként is szégyent hozna az egyenruhára, pedig maga reklám manus. Vigyázzon magára, mert figyelni fogom! - Igen, uram. Igyekeztem közömbös arcot vágni, de nemigen sikerülhetett, mert fogát vicsorgatva folytatta: - Azt hiszi, hazafelé áll a rúdja, és ezentúl nem kell ilyenekkel izgatnia magát, ugye? Pontosan ez járt az eszemben. Úgy hírlett, az átcsoportosítás még aznap megkezdődik. - Felejtse el! - mondta határozottan. - A lelkészek a Személyzetisekhez tartoznak. A Személyzeti sek feladata a többiek mozgósítása, ők majd a legvégén jönnek. Nem megy maga sehová, Tarb... esetleg zárkába, ha nem szedi össze magát! Hát visszatámolyogtam az irodámba, a szégyenkező Gert Martels törzsőrmesterhez. - Tenny - kezdte zavartan. - Tarb hadnagy törzsőrmester! - förmedtem rá. Arcát sötétvörös pír öntötte el, tartása megfeszült. - Igenis, uram. Csupán bocsánatot akarok kérni a hadnagy úrtól, hm, az én... - Felforgató viselkedése miatt - feddtem meg. - Törzsőrmester a magaviselete botrányos. Szégyent hozna az egyenruhára még mint... hm... civil is, pedig maga tiszthelyettes.. - Elhallgattam, mert valami visszhangzott a szobában. Vagy a fejemben. Egy pillanatig szótlanul meredtem rá, majd a székembe rogytam. - Jaj, a pokolba, Gert - mondtam. - Felejtse el! Egyformák vagyunk mind a ketten. Arcáról eltűnt a pír. Elbizonytalanodott egyik lábától a másikra állt. Végül mély hangon azt mondta: - Tenny, meg tudom magyarázni azt a dolgot a dombon... - Nem, nem tudja. És nem is kell hallanom. Csak hozzon egy Csokit! Headley alezredes talán rajtam akarta tartani a szemét, de csupán kettő volt neki. Az átcsoportosítás mindkettőt lefoglalta. Az összes súlyos limbikus segédeszközt összecsomagolták és felrakták a szállítójárművekre, utánuk pedig a rohamcsapatok masíroztak be a rakterekbe. Vissza sem üresen érkeztek a gépek. Tömve voltak Ellátó Egységekkel és főként áruval. Ami úgy eltűnt, akár az olvadó hó. Reggelente az ember láthatta a csereállomások előtt sorban álló, nyitásra váró güzüket, aztán pedig eltántorogni őket jurtáik felé, kezük tele cukorrudakkal, gyorsételekkel, Thomas Jefferson Szimulált Tiszta Ezüst amulettekkel az asszonynak meg a kölköknek. A hadművelet teljes sikerrel zárult. Ritkán látni az üzü-güzüknél elkötelezettebb fogyasztóbagázst, és büszke is lettem volna a nagyszerű keresztes-hadjáratban való részvételemre, ha maradt volna bennem ehhez lelkierő. Az Ellátó Egységek azonban ilyesmivel nem szolgálhattak. Ha lett volna tennivalóm, könnyebben viselem. A lelkész irodája volt a Rezervátum legcsendesebb zuga. Az öreg katonáknak nem volt miről panaszkodni, hiszen haza készülődtek; az Ellátók pedig ki sem látszottak a munkából. Gert Martels meg én, bár szóban meg sem fogalmaztuk, kidolgoztunk egy alkalmi munkamegosztást. Délelőttönként egyedül gubbasztottam az irodában, Csokit vedeltem, és azt kívántam, bárcsak... volnék... bárhol és bármi, csak ne ott és ne az, ami. Akár halott is. Délután aztán Gert vette át a helyemet, én meg Urumcsiba mentem, a tiszti társalgóba, civakodtam a többiekkel, milyen csatornát nézzünk az Omni-V-n, órákat töltöttem meddő várakozással, ahogy milliomodszor is megpróbáltam felhívni Micuit vagy Haseldyne-t vagy az Öreget... vagy Istent. Párszor még az ezredest is megkockáztattam felhívni, megkíséreltem elbocsáttatni magam. Egy hősnek addig kell hazamennie, amíg emlékeznek a hőstettére, a Góbi-hadművelet pedig máris kezdett lekerülni az Omni-V hírei közül. Nem jártam szerencsével. A hőség pedig nem szűnt. Nyakalhattam én a Csokit mérték nélkül, gyorsabban kiizzadtam, mint ahogy ledöntöttem. A számok kezdtek olyan ijesztőek lenni, már rá sem mertem állni a mérlegre. A péntek volt a legrosszabb nap, mert már meg sem kíséreltük nyitva tartani a lelkészi irodát. Átverekedtem magam Urumcsiba a güzük tömegének szekerei, kordéi és biciklijei között (szemük a fogyasztói láztól csillogott, ahogy a nagyvárosi bazár felé tartottak), kivettem egy szobát, feltankoltam Csokival, megcéloztam a tiszti társalgót és a végtelen pörlekedést az Omni-V miatt és a telefonhívásokat... A társalgó előtt azonban Gert Marteis várt rám. - Tenny - sandított körbe, nem hallja-e meg valaki -, rémesen néz ki. Szüksége van egy hétvégére Sanghajban. Nekem szintúgy. - Oda én nem adhatok eltávozást - feleltem komoran. - Próbálkozzon az alezredessel, ha van ked ve. Magát talán elengedi, talán nem. Engem nem. Az biztos. Elhallgattam, mert két eltáv-kártyát tartott elém. A mágnesezett csíkon az alezredes aláírása díszel gett.

- Nincs értelme jóban lenni a tiszthelyettessel, ha az nem tud egy-két kártyát az ezredes aláírnivalói közé csúsztatni, amikor kell. A gép negyven perc múlva felszáll, Tenny. Benne van? Sanghaj! Kelet gyöngyszeme! Este tízre már a folyóparti sétány, a Bund egyik úszó bárjában ültünk. A tizedik vagy talán huszadik jól ízesített Csokival birkóztam, és a sötét hajú, dús frizurájú bárlá nyokat gusztáltam, azon töprengve, nem kéne-e egyikhez odamennem, mielőtt végleg képtelen leszek a cselekvésre. Gert tiszta SG-t ivott, és minden pohár után egyre merevebben ült, egyre körülménye sebben beszélt, szeme mind jobban üvegesedett. Különös dolog volt ez Gert Martels és köztem. Le számítva a bal orcáján, fülétől az állig futó hegeket, nem volt csúnya nő. Mégis, sem én nem közeled tem őhozzá, sem ő hozzám. Gondolom, ebben nagy része van a katonai szabályoknak, meg a tisztek és besorozottak közötti barátkozásból adódó kellemetlenségeknek, de sok tiszt és besorozott szerencsét próbált már, és meg is úszta. És Micui óta hosszú-hosszú idő telt már el. - Hogy lehet? - kérdeztem, és intettem a pincérnőnek. Gert nőiesen csuklott egyet, és rám emelte tekintetét. Beletelt pár másodpercbe; mintha nehezen ment volna neki az összpontosítás. - Micsoda hogy lehet, Tennison? - kérdezte gondosan artikulálva. Válaszoltam volna, de ekkor jött a pincérnő, és rendelnem kellett egy újabb Csoki és Gint, a hölgynek pedig semleges gabonaszeszt. Aztán kellett kis idő, mire megint fel tudtam venni a fonalat. - Ja, igen. Azt akartam kérdezni, hogy lehet, hogy maga meg én nem csináltuk? - Ha akarja, Tennison - mosolygott méltóságteljesen. - Nem úgy értem, hogy ha én akarom - csóváltam a fejem -, hanem hogy tehet, hogy mi soha, érti, nem vonzottuk egymást valahogy? Nem felelt azonnal. Megérkezett az italunk, és csak amikor kifizettem a pincérnőt, és odanyújtottam neki az SG-t, vettem észre, hogy sír. - Jaj, figyeljen, nem a rangra céloztam vagy ilyesmi... Nem igaz? - kérdeztem, az asztalnál ülőkhöz fordulva támogatásért. Nem emlékeztem pontosan, hogyan történt, de időközben négyen-öten csatlakoztak hozzánk. Mind mosolyogva rázták a fejüket; ami talán azt jelentette, nem azt csináltam, vagy talán, hogy nem értenek angolul. Egyikük mindenesetre igenis értett. A civil. Az asztalon áthajolva igyekezett túlkiabálni a lármát. - Én fizetni a következő köl, oké? - Miért ne? - Rávillantottam egy köszi-mosolyt, azzal visszafordultam Gerthez. - Elnézést, mit mondott? Eltűnődött, a civil meg újra odahajolt hozzám. - Ti Ülűmmccsiből lenni, igaz? - Kellett kis idő, mire leesett, hogy Urumcsit akar mondani, de aztán beismertem. - Én mindig találni el! Ti vagytok legjobb. Én fizet két köt! Erre a Huangpu folyó járőrmatrózai is fülig vigyorodtak és éljeneztek; ennyit ők is értettek angolul. - Azt hiszem - szólalt meg Gert -, az életem történetét készültem elmesélni. - Elfogadta az újabb italt, udvariasan biccentett, és máris jött a következő mondat, anélkül, hogy kiesett volna a ritmusból. Kislánykoromban boldog család voltunk. Hogy anya mire nem volt képes Szójatápból, KalászBúzából meg csipetnyi MSG-ből! Karácsonykor meg PulyKa... igazi regenerált hús és tőzegáfonya ízű ZselatinDesszert meg minden. - Kalácsony! - ujjongott a civil. - Ti lenni csúcs a kalácsonnyal! Gert udvariasan, de tartózkodóan rámosolygott a férfira, és nyúlt a következő italért. - Tizenöt éves voltam, amikor apa meghalt. Azt mondták, hörgő-akarmi. Halálra köhögte magát. Hörpintésnyi szünetet tartott, így az öreg duci civil közbevághatott: - Én jálni misszionálius iskola, tudják? Ott is kalácsony. Ó, mi sokkal taltozni misszionáliusok! Nehezemre esett követni egy életrajzot is, nemhogy kettőt. A bárban jócskán megnőtt a zaj is meg a tömeg is, és noha a kiszolgált kirándulóhajót szorosan a Bund cölöpjeihez kötötték, megesküdtem volna, hogy hullámokon imbolygunk. - Halljuk tovább! - bíztattam csak úgy a levegőbe. Gert volt a gyorsabb. - Tenny, tudta, hogy a gyárak kéményeiben valaha füstszűrőt használtak? Kiszűrte a ként és a kire pülő hamut. A levegő tiszta volt, a várható átlagéletkor pedig nyolc évvel hosszabb, mint manapság. - Itt, igen! - rikkantotta a civil. - Amikol éri gyelek a missziós iskolában... Gert azonban legázolta. - Tudja, miért hagytak fel vele? Halál. Több halált akartak. Nagy üzlet a halál. Részben a biztosító társasági számítások... a statisztikusok kiszámolták, hogy kevesebbe kerül kifizetni a körvényt, mint az életjáradékot. Aztán ott vannak a kórházi ápolási biztosításból lejövő dollárhegyek, és amikor valaki ötven éve szmogban él, tudja, hogy sokat fog betegeskedni, hát muszáj megkötnie... aztán ha elpatkol, az szinte tiszta profit. Meg persze a temetkezési vállalkozók. El sem hinné, mekkora üzlet a temetés.

Legfőként pedig... - szelíd mosollyal körbenézett az asztalnál -, legfőként, nos, a fenébe is! Amikor egy fogyasztó kiöregszik a munkaképes korból, mennyi pénze van a vásárlásra? Rohadt kevés. Hát kinek kell ő? - Gert, kedves, talán ki kéne mennünk a friss levegőre - mondtam idegesen. Az öreg civil vigyorgott, feje le-föl himbálózott; ő már eleget ivott, hogy ne érdekelje, ki mit beszél. A Huangpu-matrózok egyike azonban úgy ráncolta a szemöldökét, mintha kicsit mégis értene angolul. Gert nem zavartatta magát. - Ha létezne tiszta levegő - magyarázta -, apa talán nem így halt volna meg, ugye? - Édes, kislá nyos mosollyal a poharát nyújtotta. - Kérhetnék még egy icipicit? Az isten áldja meg az öreg civilt! Rögvest odaintette a pincérnőt egy újabb körrel, és a matróz arca is kisimult, ahogy a pohara újra tele lett. Közel sem voltam józan, de azért azt észrevettem, hogy Gert nálam is rosszabb formában van. Megpróbáltam témát váltani. - Szóval maga szereti a misszionáriusokat, he? - kérdeztem jótevőnktől barátilag. - Ó, pokoli jó fiúk, igen! Taltozni nekik sokkal. - Amiért elhozták a kereszténységet Kínába? - Miféle keleszténységet? - értetlenkedett. - Kalácsonyt. Tudni mit jelent kalácsony? Megmondom! Én szakmámban (nagybani luhák, mindenféle) a kalácsonyi vásál évenként ötvennégy százalék kiskeleskedelmi mennyiség, közel negyvennyolc százalék tiszta. Ezt jelenti kalácsony! Buddha, Mao nem adni nekünk semmi ilyesmi! Sajnos erre Gert megint beindult. - A karácsony - mondta álmodozva - apa halála után már nem volt ugyanaz. Szerencsére volt egy öreg puskája. Kijártam a szeméttelepre (akkoriban Baltimore-ban laktunk, a kikötőnél), sirályokat lőttem, és csempésztem haza. Persze nem hasonlított a PulyKára, de anya... Majdnem kiöntöttem az italom. - Gert - vágtam közbe -, jobb, ha most megyünk! De már elkéstem. - ... anya úgy meg tudta főzni azokat a sirályokat, az ember azt hihette, Csibe Kicsi, annyit ettünk, majd kipukkadtunk, aztán... Nem tudta befejezni. A Huangpu-matróz talpra ugrott, arcán düh és utálat. Nem értettem a szavakat, de a jelentésüket nem lehetett félreérteni. Állatevő. És ebben a pillanatban telt be a pohár. A csetepatéra nem emlékszem tisztán, csak arra, hogy amikor másodszor tápászkodtam fel az asztal alól, beözönlöttek a katonai rendőrök. Az adrenalin és a pánik a pia zömét kiszívta belőlem, de még részeg voltam, hallucináló részeg, delirium tremensben, amikor megláttam, ki vezeti őket. - Nahát, Heckscher ezredes! - motyogtam. - Hogy épp itt futunk össze! És ekkor elájultam. Nos, ez is egy módja volt a hazakerülésnek. Majdnem haza. Arizonába legalábbis. Ide tartott He ckscher ezredes, és mivel névleg még az ő parancsnoksága alatt álltunk, minden gond nélkül magával tudott vinni minket, hogy haditörvényszék elé állítson. Egyik sivatagból tehát a másikba kerültem. Úgy tetszett, az urumcsi rohamosztagos katonák felével ugyanez történt. A tiszti épületbeli magányos szobámból - Gert zárkába került, én viszont, tiszt lévén, csupán házi őrizetbe - láthattam felfújható sátraik horizontig nyúló takaros sorait, a tábor legeslegszélén pedig az űrkompok csíkját. Nem mintha sokat nézegettem volna kifelé. Túlnyomórészt a bíróság által védőmül kijelölt ügyvédtiszttel töltöttem az időt. Védelem! A nő nem volt több húsznál, és egyet len ajánlólevele egy kisebb houstoni ügynökség Szerzői Jog és Védjegy Osztályán való szolgálat volt, amíg a jogi egyetemi felvételire várakozott. Azonban akadt egy befolyásos barátom. A kínai civil nem felejtette el az ő ivócimboráit. Nem vallott ellenünk, és láthatóan az egész Huangpu-flottát lefizette, mert amikor beidézték őket négyszemközti tanúvallomásra, egyöntetűen azt vallottak, nem értenek angolul, nem tudják, Gert meg én miről beszéltünk, és még csak nem is biztosak benne, hogy mi vagyunk azok a nyugatiak, akikkel aznap éjjel a bárban találkoztak. Így csupán tiszthez méltatlan viselkedést tudtak rám bizonyítani, ami nem jelen tett többet, mint Szégyenteljes Leszerelést. Nem jelentett kevesebbet sem. Heckscher ezredes gondoskodott róla. De szerencsém volt. Gert Martels ugyanezt az SzL-t kapta, mivel azonban ő besorozott volt és hivatásos altiszt, jókora aktát kerekítettek róla; és csak hogy a Szégyenteljes Leszerelést még emlékezetesebbé tegyék a számára, előtte hatvan nap magánzárkára ítélték.

Tarb a purgatóriumban I. Amikor bementem a Taunton, Gatchweiler és Schockenhez megtudni, visszakaphatom-e régi állásomat, attól tartottam, Val Dambois nem fogad majd. Ebben tévedtem. Fogadott. Örömmel. Végigkacagta az egész beszélgetést. - Szegény bolond - mondta -, szegény, reszkető, erkölcsileg tönkrement roncs!. Miből gondolod, hogy annyira szükségünk van peditaxi-hajtókra, hogy még téged is felveszünk? - A véglegesítésem... - A véglegesítésednek, Tarb, befellegzett a szégyenteljes leszereléssel - tájékoztatott örömmel. Per miatt felbontva. Tűnj el! Még jobb, ha megölöd magad. Miközben a negyvenhárom lépcsőfordulót róttam le a hátsó bejáratig - Dambois még arra sem tar tott méltónak, hogy liftkártyát adjon -, azon tűnődtem, mennyi időbe telik, amikor majd tényleg ez látszik a logikus választásnak. Sok minden arra utalt, mintha máris ezt csináltam volna, ugyanis a leszereléskor az elbocsátó fizikai vizsgálat során az orvos egyre növekvő aggodalommal olvasta le az órákat, műszereket, majd felütötte papírjaimat, és meglátta, hogy egy SzL-lel van dolga. - Ah, nos, gondolom így nincs jelentősége - mondta ekkor. - Mindazonáltal úgy vélem, hat hónapon belül totális fizikai és szellemi összeomlás vár magára. Azzal romló fizikai jellemzőim hosszú listájára nagy vörös betűkkel ráírta a legendás Szolgálattal Nem Kapcsolatos-t, és így nagy valószínűséggel még a Veterán Adminisztráció sem fog érdeklődni aziránt, mi is lett Tennison Tarbbal. És Micui? A büszkeségem visszatartott, hogy könyörögjek neki... öt napig. Aztán küldtem neki egy vidám, pozitív üzenetet, hogy mit szólna egy italhoz a régi idők emlékére. Nem érkezett válasz. Mint ahogy a kevésbé vidám és közel sem pozitív üzenetre a tizedik napon, a tizenkettediken, a tizenötödiken... Úgy festett, Tennison Tarbnak nem maradtak barátai. És Tennison Tarbnak nem maradt valami sok pénze sem. A Szégyenteljes Leszerelés az összes juttatás és pótlék elvonásával járt, ami többek közt azt jelentette, hogy az Urumcsiban, a tiszti társal góban begyűjtött összes bárszámlám egy behajtó ügynökséghez került. A világ többi része tudni sem akart rólam, de a térd-megdolgozó brigád simán rám akadt. Rám meg a bankszámlám maradványára. Mire az esedékes összeg plusz kamat plusz begyűjtői díj plusz adó... plusz borravaló (!) lejött - ugyanis, mint gumibotjaikat lengetve elmagyarázták, az ügyfelek mindig adnak borravalót a behajtóknak -, Tennison Tarbból financiálisan sem maradt több, mint bármely más értelemben. Mindazonáltal még megvolt a ragyogó, eredeti, kreatív elmém. (Vagy talán az is annyira leromlott a többivel együtt, hogy a triviális megállapításokat és ostoba ötleteket zseniálisnak látom?) A Reklám Korát néztem, amikor csak el tudtam csípni egy Omni-V csatornát, miközben munkaközvetítőj előszo bákban beszélgetésekre vártam olyan állásokhoz, amiket sosem kaptam meg. Az egyik kampányra elismerően bólogattam, a másikra undorral fintorogtam - mennyivel jobban meg tudtam volna csinálni! De senki sem adott esélyt rá. A hírem megelőzött; feketelistára tettek. Még a legolcsóbb megosztott bérlet is többe került, mint amit megengedhettem magamnak, ezért matracágyas lettem egy fogyasztó családnál Bensonhurstben. Kiadó helyet hirdettek, az ár pedig megfelelt. A földalattival megtettem a korántsem rövid utat, megkerestem az épületet, a lépcsőn lesé táltam a harmadik alagsori szinthez, és bekopogtam. - Helló - mondtam az elgyötört, aggódó arcot vágó nőnek, aki ajtót nyitott -, Tennison Tarb vagyok és a mondat végén levegőt vettem. Pfú! Elfelejtettem! Elfelejtettem, hogyan élnek a fogyasztók, főként pedig azt felejtettem el, a fogyasztói étrend mivé alakul az emésztőrendszerben. Való igaz, a texturált növényi protein hasonlít a húshoz... egy kicsit... legalábbis a sejttenyészetekből érlelt Csibe Kicsihez... de még ha az ízlelőbim bót be is csaphatja, a bélflórát nem. Az tudja, mit tegyen vele. Megszabadul tőle - gáz formájában. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani annak a külvárosi fogyasztó háztartásnak a levegőjét, mint amikor az ember egy alsóbb osztályú lakásban ragad, használnia kelt a közös vécét, és még fél óra van hátra a reggeli vagy esti öblítésig. Csak épp nekem most együtt kellett ezzel élnem. Ők sem örültek nekem, mert a vállamon cipelt Csoki-rekesz láttán új ránc jelent meg az asszony ar cán. De nekik szükségük volt a pénzre, nekem meg valahol csak kellett aludnom. - Ehet is velünk - mondta a nő vendégszeretőn -, együtt a családdal, nem kerül sokba. - Talán később - feleltem. A gyerekeket már Ie is fektették a mosogató fölötti ágyba. Segítettek odébb tolni a bútorokat, hogy helyet csináljak a kiteríthető matracomnak, és ahogy elfogott az álom, ragyogó, eredeti, kreatív elmém még a balszerencsében is talált inspirációt. Új termék! Etelbe kever hető antigáz szagtalanító. A kémikusok pillanatok alatt ki tudnak kotyvasztani valamit... hogy valóban

használ-e vagy sem, természetesen alig számít, csak legyen egy erős témára épülő kampányunk és egy vadonatúj márkanév... Amikor reggel felébredtem, a kampányt még tisztán láttam a fejemben, de valami mégsem stimmelt. Hová lett a bűz? Már nem éreztem. Aztán megértettem, hogy a fogyasztók nem érzik a saját szagukat. Akkor pedig, mondtam magamban, fel kell őket világosítani róla. Ebben áll a reklám nagyszerűsége; nem csupán kielégíteni a szükségleteket, de létre is hozni őket. Aznap reggel, úton a következő állásközvetítő ügynökséghez, rájöttem valamire: a ragyogó ötlet nem ér egy kígyótüsszentésnyit sem, ha rossz kezekbe kerül. Még a T. G. & S.-es időkben, amikor bejáratos voltam az Öreg irodájába meg a tervezési tanácshoz, egy ilyen szenzációs ötlet kilencven nap alatt tíz megadolláros bankszámlát fialt volna. Ahogy a metrókocsiban csimpaszkodtam úton az állás-elbeszélgetésre, munka nélkül, az összeomlás szélén, semmivé lett munkatárs- és összeköttetés-hálózattal, ez nem volt zseniális ötlet. Fantazmagória volt, s minél hamarabb abbahagyom a fantá ziálást és alkalmazkodom életem új állomásához, annál jobb lesz. De legalábbis kevésbé rosszabb. De, jaj! Büszkeség ide vagy oda, rettenetesen hiányzott rezes hölgyem, Micui Ku. Aznap este döntöttem. Nem mentem vissza a fogyasztó családhoz vacsorára. Egyáltalán nem vacsoráztam. Ültem Nelson Rockwell megosztott bérlete előtt, Csokit nyakaltam, és vártam, hogy felébredjen. Egy fáradt öregember egy tálca Remek Ropogós termékmintával cserélt velem Csokiért harapnivalót; egy járőröző undok, fiatal Brinks-kopó kétszer odébb tessékelt; ezernyi fogyasztó sietett el mellettem haragos tekintettel, még akkor is levegőnek nézve, ha belém botoltak... tengernyi időm volt gondolkodni, de örömteli témám kevés. Nagyon távol voltam Micui Kutól. Mikor végül Rockwell kilépett, és kiszúrt, ahogy a szemételtakarítónak támaszkodom, leesett az álla... igaz, nem nagyon, mert össze volt drótozva. Fejét meg kötések takarták; szörnyen festett. - Tenny! - kiáltott fel. - Hű, de örülök, hogy látlak! De mit csináltál magaddal, szörnyen festesz! Amikor viszonoztam a bókot, zavartan vállat vont: - Á, semmi komoly, csak kissé lemaradtam a törlcsztésscl. Dc mit csinálsz itt kint? Miért nem jöttél be, és ébresztettél fel? Nos, valójában azért, mert nem akartam talá[kozni azzal, aki a dobozágyban átvette az éri részem tíztől hatig. Figyelmen kívül hagytam a kérdését. - Nels, megint szeretnék kérni tőled egy szívességet - mondtam neki. - Mármint még egyszer ugyanazt. Elvinnél újra a Névtelen Fogyasztókhoz? Kétszer is szóra nyitotta a Száját, majd becsukta anélkül, hogy mondott volna bármit. Nem is kellett. Először azt akarta mondani, hogy egyedül is elmehetek, de ezt már annak idején mondta. Másodszor meg, ebben biztos voltam, hogy túl sokáig elhanyagoltam az NF-et; a kórház talán jobb ötlet lenne. Harmadszorra a cenzúra jóváhagyta a mondanivalót. - Hű, Tenny, nem is tudom. A csoport szétesőben van... Ott az új önsegítő kiváltság-dolog, és a tagok közül sokan a helyettesítést választják a. leszokás helyett. - Nem szóltam semmit, arcom is kifejezéstelen maradt. - De azért... - kezdte, majd egyszerre felragyogott. - A pokolba is, Tenny, mire jók a barátok? Hát persze, hogy elviszlek! És ezúttal ő ragaszkodott a tandem peditaxihoz, és ahhoz is, hogy ő fizesse ki a hajtókat. Na mármost, én nem vártam efféle kedvességet Nelson Rockwelltől. Csupán egy apró szívességet akartam tőle, olyan iciri-picirit, amiről nem is fogja megtudni, pontosan mi is volt az. Megértés, tapintat, nagylelkűség - több volt, mint amit akartam, több, mint amit elfogadhattam, ha több kedvességet veszünk el, mint amennyit a másik megengedhet magának, akkor adósság keletkezik, amit eszem ágában sem állt visszafizetni. Hát falat emeltem a tapintata elé; mosoly, szívélyesség, tartózkodás, fölényesség; nagylelkűségét pedig elhárítottam. Nem, kösz, nem kell a húszas, amíg rendbe jövök. Nem, most ettem, tényleg semmi értelme megállni és bekapni egy szójaburgert. Baráti közeledéseire udvarias, de elutasító válaszokat adtam, Csupán annyit voltam hajlandó kommentálni, milyen lerobbant kör nyék, ahol áthajtunk, és hogy a jobboldali hajtó mennyire sántít a bal lábára, miközben egy nem túl meredek dombra küszködött fel. (És magamban azon tűnődtem, ott kell-e emiatt hagynia az állását, és ebben az esetben ki tölti be az üres helyet.) A templom éppoly lehangoló volt, mint első ízben, a gyülekezet száma pedig megcsappant; kis tervem nyilvánvalóan megritkította soraikat. Szerencsémből azonban maradt valamicske. Az alak, akit megtalálni reméltem, ott volt. Miután tíz percig hallgattam a pulpitusról a buzdítást, a balekoktól pedig az önmegtartóztatásra tett lázas ígéreteket, egy pillanatra kimentettem magam, és amikor visszamentem, már nálam volt, amiért jöttem. Ezután már mást sem akartam, csak eltűnni. Nem lehetett. Nem saját jó szántamból vertem magam udvariasság tekintetében adósságba Nelson Rockwellnél. De ez benne volt a pakliban.

Így hát kitartottam a szörnyű, unalmas ceremónia végéig, utána pedig még hagytam magam meghívni egy szójaburgerre is. Azt hiszem, hiba volt. Felbátorította Nelsont, aki újra felajánlotta a segítségét. - Nem, Nels, tényleg nem akarok pénzt kölcsönkérni - mondtam, majd valami sugallatra hozzátet tem: - Főleg, mert sejtelmem sincs, mikor tudnám megadni. - Aha - mondta komoran, a burgerszószt nyalogatva ujjairól. - Jó állást szerezni nem könnyű, az biztos. Vállat vontam, mintha a probléma annak eldöntése lenne, melyik állást fogadjam el. Egyetlen egy akadt. Gondozó egy felügyelő-ápoló intézményben agyégetetteknek, azt viszont azonnal visszautasítottam; ki akarja egy negyvenéves szerződésszegő bűnöző pelenkáját cserélgetni? - Figyelj, talán be tudnálak vinni a tömítőgyűrű gyárba - ajánlotta. - Persze nem valami nagy pénz, úgy értem a te háttereddel. Elnézőn mosolyogtam. Mintha zavarba jött volna. - Gondolom, vannak ügynökségi kilátásaid, mi, Tenny? A barátnőd. Hallom, már saját ügynöksége van. Gondolom, most, hogy NF-re jársz és rendbe teszed a problémádat, egykettőre megint a csúcson leszel. - Naná - mondtam, figyelve, ahogy szójaburgerének utolsó morzsáit mártogatja a Legkávébba. - Pillanatnyilag mégis... pontosan mennyit fizetnek a gyárban? Szóval mire a földalattin útnak indultam Bensonhurst felé, volt egy állásígéretem. Nem jó állás. Még csak nem is tűrhető. De az egyetlen a láthatáron. A földalatti alagút villogó lámpáinak tompa fényénél előhúztam a lapos műanyag dobozt, amit a sunyi képű férfitól vettem a templom előtt. Hajamat huzat borzolta, hát óvatosan nyitottam ki. Túlságosan sokba került a tartalma, semhogy hagyjam elszállni. Ezzel valószínűleg tényleg sikerül kezelnem a problémámat, tűnődtem. Legalábbis egy ideig. Sokáig méregettem a kis zöld tablettákat. Azt mondják, hat hónap alatt pszichopata lesz tőle az em ber, egy éven belül pedig meghal. Vettem egy nagy levegőt, és lenyeltem. Nem tudtam, mire számítsak. Rohamra. Felszabadult érzésre. Eláradó nyugalomra. Nagyon keveset adott. Legjobban úgy írhatnám le: olyan, mint amikor az egész testemet érzéstele nítik. Gyenge bizsergés, aztán az érzések teljes hiánya. Noha három óra telt el a legutóbbi Csoki óta, egyáltalán nem kívántam. De jaj, a világ szürke volt! - Mi olcsón gyártjuk a tömítőgyűrűket - mondta Mr. Semmelweiss. - Vagyis selejt nélkül. Vagyis nem tűrhetünk kétbalkezeseket a gyárban, ahhoz túlságosan sok forog kockán. - Rosszalló tekintettel nézegette személyi kartonomat. Ahonnét álltam, nem láttam a képernyőt, de tudtam, mi áll benne. Másrészről azonban - adta meg magát - Rockwell egyike a legjobb embereimnek, és ha ő azt mondja, maga rendben van... És megkaptam az állást. Ez okból, meg két másikból kifolyólag. Első ok: a vacak fizetés. Anyagi szempontból az agyégetettekkel jobban jártam volna, viszont a tömítőgyűrű telepen nem kellett kanál lal etetés közben veszélynek kitennem az ujjhegyemet. Második ok: Semmelweiss élvezte, hogy látogatóinak egy reklámembert mutogathat. A tele ládákat kiráncigáltam, a helyükre üreseket toltam, és láttam, ahogy a folyosó végén üvegfalú kabinjában felém mutogat. Akik pedig vele voltak, fogyasztók, részvényesek, vagy akárkik, hitetlenkedő vigyorral hallgatták a mondókáját. Engem nem érdekelt. Nos, ez hazugság, nagyon is érdekelt. De nem annyira, mint amennyire az, hogy mindennek elle nére megtartsam az állást, amíg ki nem tervelem, hogyan találok vissza a régi életembe. A kis zöld tabletták jelentették talán az első lépést. Talán. Való igaz, már nem vedeltem a Csokit. De ennyi. Nem szedtem vissza magamra semmi súlyt, nem szabadultam meg attól az ujjrángató feszültségtől, amitől addig hánykolódtam a matracomon, míg néha felébresztettem valamelyik gyereket vagy szülőt, akik erre haragos tekintettel dörmögtek magukban. A zöme azonban belül ment végbe, ahol nem látszott, és agyam gyorsabban pörgött, mint bármikor. Nagy szlogeneket, kampányokat, termékkategóriákat, hírveréseket álmodtam meg. Egyesével kipipáltam az összes ügynökséget a listán, szakmai önéletrajzokat nyomtattam, meghallgatásokért kilincseltem, személyzeti vezetőknek telefonálgattam. Az önéletrajzokra nem érkezett válasz. A telefonokat rendre letették. A személyes látogatások a kidobásommal értek véget. Az összesnél próbálkoztam, kicsinél, nagynál egyaránt. Kivéve egyet. Közel voltam hozzá. Elmerészkedtem egészen a régi Lincoln Centeren álló elég jellegtelen épület előtti járdáig, ahol a vadonatúj Haseldyne & Ku ügynökség székelt. De nem mentem be.

Nem is tudom, mi tartotta bennem a lelket, hiszen biztosan nem az ambíció, és kétségtelenül nem életem eredményessége. A szürke érzéketlenség távol tartotta a fájdalmat és a hiányt, de épp olyan hatásosan a gyönyört és az örömöt is. Aludtam. Ettem. Önéletrajzaimon meg a mintakönyveimen dolgoztam. Ledolgoztam a műszakokat a tömítőgyűrű gyárban. Az egyik napot követte a másik. A tömítőgyűrűkben kétségtelenül nem volt semmi inspiráló. A munka unalmas volt, az iparág haló dott. A készterméket sosem láttuk. Az általunk készített tömítőgyűrűket hajóval Calcuttába meg Kambodzsába vitték, ott építették bele abba, amiben használták... az indiaiak és a kambodzsaiak olcsóbban kijöttek, ha tőlünk vették, mintha helyben állítják elő, de nem sokkal olcsóbban, ezért az üzlet nem igazán virágzott. Egy hete sem dolgoztam ott, amikor bezárták a huzalműanyag részleget, igaz, a saj tolt alumínium meg a zománcréz még elég jól futott. A telep felsőbb szintjein rengeteg tér állt kihasz nálatlanul, és amikor nem volt nagy hajtás, el-elcsámborogtam szétnézni. A régi telep rétegtani elem zéséből ki lehetett olvasni az iparág történelmét. Csapszegfuratok jelezték a padlóban, hol álltak egy kor az egyedi lyukasztógépek... amiket nagy sebességű sajtolósorok hegei takartak el... mindezt eltemették a mikroprocesszor-vezérelte sorozatgyártó berendezések jelei... és most az újra divatba jött egyedi lyukasztógépek. És mindent elborított a por, a rozsda és a penész. Az emeleten voltak ugyan lámpák, de amikor megnyomtam a kapcsolót, alig egy maroknyi kelt életre, ósdi, zömében vadul villogó fénycsövek. Egy egész regimentnyi lépcsőn alvó is otthonra lelhetett volna itt, ám Mr. Semmelweiss "jóval kívánatosabb" bérlőkről fantáziált... vagy arról a még meseszerűbb reményről, hogy a tö mítőgyűrű-ipar valamiképp újra fellendül, és az ódon épület minden zuga megtelik nyüzsgő élettel. Fantazmagóriák, fitymáltam... irigykedve, mert a kis zöld tabletták nem csupán a Csoki-éhséget vet ték el, de saját fantazmagóriáimat is megcsapolták. Borzasztó, amikor az ember reggel azzal a tudattal ébred, hogy az épp felvirradt nap sem lesz jobb, mint ami elmúlt. II. Mitől változtak meg a dolgok? Nem tudom. Semmitől. Nem határoztam el semmit, nem oldottam meg megoldhatatlan problémákat. És egyik reggel mégis korán felkeltem, másik állomáson szálltam át, ott jöttem fel, ahol már hosszú, nagyon hosszú ideje nem jártam, és megjelentem Micui lakásánál. A robotajtó állkapcsát kitárva megszagolta ujjhegyemet, leolvasta tenyérlenyomatomat. Közepes siker. Nem engedett be, de nem is csapódott össze, hogy fogva tartson, amíg a zsaruk odaérnek. Egy perc múltán Micui álomittas arca jelent meg a képernyőn. - Hát tényleg te vagy - mondta. Egy pillanatra elgondolkodott, majd hozzátette: - Akár fel is jöhetsz. Az ajtó épp csak annyira nyílt ki, hogy átpréselődjem, és a kapaszkodóliftbe felfelé egész végig azon morfondíroztam, mi volt olyan különös Micui külsejében. A kócos haj? Az biztosan, de láthatóan az ágyból rángattam ki. Furcsa arckifejezés? Talán. Nem úgy nézett ki, mint aki örül nekem, az fix. Félresöpörtem a gondolatot agyam egy zugába, ahol a megválaszolatlan kérdések és megoldatlan kétségek egyre növekvő hegyét tartottam lakat alatt. Mire a lakásába beengedett, Micui már megmosta az arcát, a hajára pedig egy kendőt dobott. Az udvarias kíváncsiságon kívül semmi mást nem árult cl arca. Udvarias távolságtartó kíváncsiság. - Nem is tudom, miért vagyok itt - kezdtem -, leszámítva, hogy már nincs hová mennem. Eredetileg nem ezt terveztem mondani. Igazából nem is terveztem semmit, de ahogy a szavak ki buktak a számon, és meghallottam őket, ráébredtem, mennyire igazak. Üres kezemet és lapos zsebemet nézte. - Nem tartok itthon Csokit, Tenny. - Már nem iszom Csokit - hessegettem cl. - Nem bizony. Nem szoktam le, átváltottam. - Tabletták, Tenny? - döbbent meg. - Nem csoda, hogy rémesen nézel ki. - Micui, nem vagyok őrült - mondtam józanul -, és nem gondolom, hogy bármivel is tartozol nekem, de arra számítottam, hogy meghallgatsz. Állás kell. Állás, ahol használhatom a tudásomat, mert amit most csinálok, az annyira hasonlít a halálhoz, hogy egy reggel majd fel sem ébredek, mert nem fogom érezni a különbséget. Feketelistára tettek, tudod. Nem a te hibád, nem ezt mondom. De te vagy az egyetlen reményem.. - Jaj, Tenny. - Az udvarias kíváncsiság maszkja összetört, és egy pillanatra azt hittem, elbőgi ma gát. - Jaj, a francba, Tenny! Gyere a konyhába, reggelizzünk! Még amikor a világ teljesen szürke, még amikor a körülmények olyannyira végletesen mások attól, amit valaha is ismertél, hogy agyad egy része saját farkát kergeti körbe-körbe, szokásaid és rutinod átsegítenek. Figyeltem Micuit, ahogy narancsokat préselve gyümölcslét készít (igazi narancsokat! préselve!), és a kávéfőzéshez szemes kávét őröl (igazi szemes kávét!), mindeközben pedig olyan maga biztosan és határozottan nyomtam a dumát, akár régen az Öregnek. - Termék, Micui. Abban vagyok jó, és ki is dolgoztam pár új főbb termékkampányt. Itt van ez; felötlött már benned egyszer Is, mennyi bíbelődéssel jár az eldobható pézsé, borotva, fésű, fogkefe hasz nálata? Egy készlet állandóan nálad kell legyen. Ellenben ha tartósat veszel...

Homlokát ráncolta, a szemöldöke közti ráncok nagyon mélyek és nagyon szembetűnők. - Nem értem, mire célzol, Tenny. - Tartós behelyettesítés, mondjuk, a pézsére. Utánanéztem; régebben zsebkendőnek hívták. Lu xuscikk, hát nem érted? A tekintélynek megfelelő árban. - Viszont nincs ismételt üzlet, nem igaz? - kérdezte bizonytalanul. - Úgy értem ha tartós... - Csak addig tartós, ameddig a fogyasztó meg akarja tartani - ráztam a fejem. - A kulcs a divat. Az első évben négyszögletűeket árulunk. A következőben háromszögletűeket... aztán különböző kivitelben, mintával, színben, esetleg hímzéssel; a számok nagyobb bevételt mutatnak, mint az eldobhatók esetében. - Nem rossz, Tenny - jelentette ki, letéve elém egy csészével abból a különleges kávéból. Nem is volt vészes az íze. - Ez csak egy apróbb - mondtam az első korty után. - Vannak nagyobbak. Jóval nagyobbak. Val Dambois megpróbálta ellopni tőlem az önsegítő helyettesítő csoportokat, de csak egy részét tudta. - Van más is? - kérdezte az órájára pillantva. - Naná, hogy van! Csak nem hagyták kidolgozni. Például miután a csoportok megalakultak, minden tag nekiáll új tagokat toborozni. Jutalékot kap utána. Ha évi ötven dollár fejenkénti tagdíjjal tíz új tagot szerez, kap tíz százalékot mindre... ezzel bejön a saját tagdíja. - Azt hiszem, ez jó módja a terjeszkedésnek - biggyesztette ajkát. - Nem csak a terjeszkedésnek! Hogyan toborozza ezeket az új tagokat? Rendezzen gyűlést a lakásában! Hívja meg a barátait! Adjon nekik ételt, italt, meg pártjelvényt... a pártjelvényt pedig mi adjuk el neki. Aztán... - nagy levegőt vettem - jön a szebbik rész; aki új tagokat léptet be, előléptetést kap. Nagybetűs Tag lesz, és tagdíja évi hetvenötre nő. Húsz tag után Tanácsos lesz, a tagdíj egy százas. Harminc után, nem is tudom, Magas Rangú, Théta Osztályú Városi Tanácsos, vagy ilyesmi. Látod, mindig előttük járunk, bármekkora tagságot is házal össze, a felét visszafizeti... közben meg egyfolytában adjuk el neki az árut. Hátradőltem a kávémmal, az arcát figyeltem. Bármit kifejezhetett. Bámulatnak tippeltem volna, de igazából nem tudtam eldönteni. - Tenny - sóhajtotta -, te egy pokoli állhatatos kufár vagy. Ez törte meg a jól begyakorolt reflexeket. Olyan keményen tettem le a csészét, hogy a kávé kitoc scsant a csészealjba. Megint csak hallgattam a számon kibukó szavakat, és noha nem tudatosan mondtam, rájöttem, igazak. - Nem - mondtam -, nem vagyok. Amennyire meg tudom ítélni, nem vagyok én állhatatos semmiben sem. Csak azért akarok visszakerülni a reklámszakmába, mert valami azt súgja, akarnom kell. Amit én igazán akarok... Itt elhallgattam, mert féltem úgy befejezni a mondatot, hogy "az te vagy"... és mert észrevettem, hogy reszket a hangom. - Bárcsak... - kezdtem elkeseredetten, és pillanatnyi tűnődés után fejeztem be: - Bárcsak ez egy más világ lenne! Nos, mit gondolnak, mit értettem ez alatt? Ez nem költői kérdés. Nem tudtam rá a választ akkor sem és most sem; a szívem sugallt valamit, amit az eszem fontolóra sem vett. A kérdés jelentése ta lán nem is olyan fontos. Az érzés számított, és láttam, megérintette Micuit. - Ó, a francba, Tenny - mondta, és lesütötte a szemét. Amikor újra felpillantott, először fürkészőn nézett rám, s csak aztán szólalt meg. - Tudsz róla - mondta, furcsa módon legalább annyira magának, mint nekem -, hogy éjjel nem tu dok aludni miattad? - Fogalmam sem... - kezdtem döbbenten, de máris folytatta. - Bolondság - merengett. - Kufár vagy. Igaz, most lecsúsztál, és olyanok járnak az eszedben, amik pár héttel ezelőtt még fel sem merültek volna benned. De azért kufár vagy. - Reklámszakember vagyok, igen - mondtam, nem vitatkozásképpen, csak nézőpontom tisztázása végett. Nem vallott rá ez a fajta szóhasználat. De mintha meg sem hallotta volna. - Kislánykoromban apa-szan gyakran mondogatta, hogy egyszer majd szerelmes leszek, és nem tudok tenni ellene, és az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy távol tartom magam az olyan férfiaktól, akik maguk is ilyenek. Bárcsak hallgattam volna apa-szanra! Szívem duzzadni kezdett a bensőmben. - Ó, Micui! - kiáltottam fel rekedten, azzal érte nyúltam. De nem tudtam megérinteni. Egy cseppet sem sietve, könnyedén felállt, épp elég gyorsan, hogy kezem ne érje el, aztán hátralépett. - Maradj itt, Tenny! - utasított nyugodtan, és eltűnt a hálószobában. Az ajtó összezárult mögötte. Egy pillanat múlva hallottam, ahogy megindul a zuhany, én meg ott ültem, Micui belső dekorációról al-

kotott furcsa ötleteit tanulmányoztam, próbálva felfogni, mi is kéne tetsszen egy vénuszi falfestmé nyen... és próbáltam szavaiból kihámozni a lényeget. Erre bőven adott időt. Mégsem jutottam semmire. Amikor pedig előkerült, már teljesen felöltözött, haja takaros volt, arca nyugodt; egészen másvalaki lett. - Tenny - mondta azonnal -, figyelj! Azt hiszem, megőrültem, és biztosan érzem, bajba fogok keve redni miatta. De három dolog. Egy Nem érdekelnek a termékötleteid, sem a Névtelen Fogyasztó-csalásaid. Az én ügynökségem nem ilyenben utazik. Kettő. Pillanatnyilag semmit, de semmit nem tehetek érted. Valószínűleg ha tudnék, sem kéne. Va lószínűleg egy-két napon belül magamhoz térek, és rád sem nézek többé. Most épp nincs hely még egy reklámszakembernek az irodáinkban... sem idő rá az életemben. Három... - habozott, majd vállat vont. - Három. Később esetleg lesz miről beszélnünk. Megfoghatatlanok, Tenny. Politika. Egy speciális projekt. Olyan szigorúan bizalmas, még azt sem mondhatom, hogy létezik. Talán nem is fog soha. Nem fog, hacsak egyenesbe nem tudunk hozni egy csomó dolgot... és még egy hely is kell, ahová eldughatjuk, mert igen-igen titkos. Esetleg még akkor is úgy dön tünk, hogy nem érett meg rá az idő, és nem folytatjuk tovább. Hallod, mennyire feltételes, Tenny? Ám ha megtörténik, akkor talán, de csak talán, találok benne helyet neked is. Egy hét múlva hívjál! Fürgén felém lépett. Szívem a szememben csillogott, úgy nyúltam érte, de kitért előlem, előrehajolva szemérmesen és határozottan arcon csókok, majd az ajtóhoz ment. - Ne gyere velem! - utasított. - Várj tíz percet, aztán menj! Azzal eltűnt. Noha azok a kicsi, lapos, zöld tabletták mintha kitisztították volna a gondolataimat, a Micuival kapcsolatos érzéseimet egyáltalán nem tisztázták le. Társalgásunk minden egyes szavát újrajátszottam az agyamban a matracomon hánykolódva, miközben ugyanabban a szobában nyöszörögtek a csecsemők és horkoltak vagy civakodtak a szülők. Se füle, se farka nem volt az egésznek. Nem tudtam rájönni, Micui miként érez irántam (ó, csaknem kimondta a "szerelem" szót... de hogy sosem viselkedett úgy, az is biztos!). Nem tudtam összeegyeztetni azt a Micuit, akit a Vénuszon testileg és lelkileg olyan jól ismertem, és akinek az ügynökségén kívül nem volt más titka, ezzel az egyre rejtélyesebb és kiszámíthatatlanabb földivel. Semmit sem értettem - kivéve egyetlen dolgot, amely tisztán visszacsengett az emlékezetemben. Így aztán befejezvén műszakomat a tömítőgyűrű gyárban, megtisztálkodtam, megfésülködtem, és megjelentem a szint végén az üvegkabinnál. Semmelweiss nem volt egyedül; a férfi, akit nála találtam, hetente legalább egyszer felbukkant, néha órákig maradt, együtt elmentek ebédelni, s aztán azzal a három-martinis tántorgással jöttek vissza. Tudtam, miről beszélgetnek: semmiről. Az ajtóhoz érve köhintettem. - Bocsánat, Mr. Semmelweiss. - Mindjárt, Tarb! - mordult rám elkeseredetten, "nem látja, hogy tárgyalok?" hangon. Azzal visszafordult a barátjához. Az eszmecsere a pedikocsik körül zajlott. - Gyorsulás? Figyelj, volt nekem egy vén, külső lökéses Fordom, az első pedikocsim, használt, igazi tragacs... de amikor a lámpánál vártam, csak kitettem a jó öreg jobb lábam, és sutty! Bevágtam a peditaxik elé, meg mindenki elé! Újra köhintettem. Semmelweiss reményveszetten az ég felé pillantott, majd felém fordult. - Miért nincs a gépénél, Tarb? - Lejárt a műszakom, Mr. Semmelweiss. Csak kérdezni akarnék valamit. - Hah - pillantott a barátjára, gúnyosan felhúzott szemöldökkel… rajtam gúnyolódott, akinek valaha akkumulátoros motorja volt! De azt mondta: - Na, és mi az ördög van? - A fölös térről van szó, Mr. Semmelweiss. Azt hiszem, tudok valakit, aki talán kibérelné. Egy ügy nökséget. Elkerekedett a szeme. - Az istenit, Tarb! Miért nem ezt mondja? És már ment is minden, mint a karikacsapás. Nyugodtan megmutathatom a helyet Micuinak és Haseldyne-nak. Nyugodtan szabadnapot vehetek ki másnapra, hogy idehozzam őket. Nyugodtan megzavarhatom őt is, "Az istenit, Tarb, hát persze, bármikor!" A világon minden nyugodt volt... kivéve engem, és az összes aggodalmaimat, félelmeimet és gondjaimat, amiket még megnevezni sem tudtam.

III. Amikor végre telefonon elértem Micuit, rettentő ingerlékeny volt, épp mintha dühös lenne magára, amiért egyáltalán bátorított engem - és szerintem így is érzett. Akadékoskodott, habozott, de végül el ismerte: igen, említette, hogy szükségük van egy rejtekhelyre. De meg kelt beszélnie Des Haseldynenal. Amikor azonban utasítás végett tíz perccel később visszahívtam, azt mondta: - Ott leszünk. Így is történt. Mikor a tömítőgyűrű telep előtti mocskos járdán találkoztunk, Haseldyne sokkal ingerültebbnek lát szott, mint Micui volt a telefonban. Kezet nyújtottam. - Helló, Des - mondtam civilizáltan. Ő civilizálatlanul semmibe vette a gesztust. - Szarul néz ki - mondta minden együttérzés híján. - Hol az a patkánylyuk, amit ránk akar sózni? - Erre tessék - játszottam a teremőrt, és hajlongva bevezettem őket. Nem figyelmeztettem őket a koszra. Maguktól is láthatták. Nem mentegetőztem sem emiatt, sem az óránként milliónyi tömítőgyűrűt kiontó gépek köhögése, csaholása, néha géppuskaszerű zaja miatt; sem a kabinjából negédesen felénk integető Semmelweiss miatt; sem a bűz miatt; sem a környezet miatt. A világon semmiért. Dönt senek ők, eszem ágában sem volt könyörögni. Ahogy felértünk, kicsivel azért jobb lett. Ezeket az őskori épületeket még masszívnak építették; le hetett ugyan hallani a lenti gépeket, de csak mint távoli és nem is kellemetlen dörmögést. A lámpák még mindig vadul vibráltak, és a portól Micui köhögött, prüsszögött. De mintha észre sem vették vol na. Jobban érdekelte őket a hátsó lépcső, a teherlift meg az összes Kijárat feliratú, használaton kívüli patkánylyuk, amiket évtizedek óta senki ki nem nyitott. - Rengeteg a ki- és bejárat, az biztos - mondta Haseldyne barátságtalanul. Biccentettem, pedig igazából nem is hallottam. Elmerültem saját gondolataim árjában. Különös. Egy helyiségben voltam Micuival, mégis távolabb éreztem magam tőle, mint addig bármikor. Túl voltam hajtva, gondolom. A tabletták nem jártak bizonyos mellékhatások nélkül, és noha olyan ütemben már nem, azért továbbra is fogytam, és az álmatlanság sem maradt el. Ennek ellenére volt itt valami furcsa... - Tarb! - förmedt rám Haseldyne. - Alszik? A közlekedésről kérdeztem. - Közlekedés? Nézzük csak; két metróvonal - számoltam a kezeimen -, az összes észak-déli busz járat, az átmenő buszok, az átmenő gyalogszalag. És természetesen a peditaxik. - És az energiaellátás? - szúrta közbe Micui, tüsszentve. - Energia is van, persze. Azzal működtetik a gépeket - magyaráztam. - A francba, úgy értem, hogy megbízható. Áramszünetek nélkül? Megvontam a vállam. Erre oda sem figyeltem. - Azt hiszem, igen. Nem vettem észre, hogy Micui még nálam is feszültebb. - Azt hiszed? - tört ki. - Jézus, Tenny, még egy Csokinyelőhez képest is... ó, ó... ostoba vagy... ó... A hapci elemi erejűre sikeredett. Arcához kapta a kezét. - Ó, az istenit! - morogta. Négykézlábra ereszkedve matatott a poros padlón, és ahogy vérengző tekintettel felnézett, Micui egyik kék szeme barna volt. Felteszem, ha nem vagyok Csokinyelő, sokkal korábban rájövök. A salátaevés. Kontaktlencsék, elrejtendő a szeme színét. Bújócska az anya elől, aki elkeseredetten vágyott látni a lányát. Dühében "kufár"-nak nevez. Tucatnyi különféle, össze nem Illő dolog. Összességükben csupán egyetlen egy magyarázat passzolt. Feltételezem, ha nem lettem volna először Csokinyelő, aztán meg tablettanyelő, egészen másképp reagálok. Hívom a zsarukat, gondolom. Legalábbis megpróbálom, noha ez könnyedén az életembe kerülhetett volna. Én azonban megjártam a mángorlót. Amiben Micui mesterkedett, lehetett rettentő rossz is. Nekem viszont nem maradt semmim, amiről biztos lettem volna, hogy helyes. Mintha a világ végéig ráértem volna. Előhúztam zsebemből a jegyzettömbömet, gyorsan firkantottam bele valamit, majd kitéptem a lapot, és összehajtottam. - Micui - léptem előre, mit se törődve elveszett kontaktlencséjével -, te nem is vagy Micui, ugye? Állókép. Egy barna és egy kék szemmel bámult rám. - Csaló vagy, ugye? - kérdeztem. - Vénuszi ügynök. Az igazi Micui Ku dublőrje. Ekkor Des Haseldyne hosszan, lassan kifújta a levegőt. Éreztem, ahogy cselekvésre készen megfeszülve felém mozdul. - Olvassa! - nyomtam a markába a papírt.

Majdnem nem állt meg, de aztán belepillantott, homlokát ráncolta, láthatóan megdöbbent, és hangosan felolvasta: - "Akit illet; nem bírom tovább ezt a függőséget. Az egyetlen kiút az öngyilkosság." Aláírás: Tennison Tarb. Mi az ördög ez, Tarb? - Használják, ha meg akarnak szabadulni tőlem! Vagy hadd segítsek. Megteszek minden tőlem telhetőt, minden módon, akármiben is mesterkednek. Nem érdekel, mi az. Tudom, hogy maguk vénusziak. Nem számít. És hozzátettem: - Kérem. Az ál-Micui Ku I. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, Mitchell Courtenay, aki után a vénuszi utcák fele a nevét kapta. Az ott élők hősnek tekintik, amikor azonban az általános iskolában a tanárunk történelemórán beszélt nekünk róla, utálattal köpte a nevét. Hozzám hasonlóan ő is csillagminősítésű reklámszövegíró volt. Hozzám hasonlóan ő is lelkiismereti válságba került, amiről nem tehetett, és amit nem tu dott kezelni. Hozzám hasonlóan ő is áruló volt. Ez pontosan az a fajta szó, amit az ember nem akar hallani, ha éppen őrá vonatkoztatják. - Tennison Tarb! - kiáltottam tele tüdőből a metróalagút robajába, ahogy késő esti helyi járattal a bensonhursti szállásom felé igyekeztem; itt senki sem hallhatta ezt a szót, még én magam sem. - Tennison Tarb, a Kereskedelem árulója vagy! Még csak egy visszhang sem válaszolt. Vagy ha mégis, belefulladt a földalatti dübörgésébe. Nem bántott a szó, noha tudtam, jogos és elítélő. Gondolom, a hosszúkás zöld tabletták tompították el ezt a fájdalmat, együtt az összes többi fájdalommal, amiket immár nem éreztem. Ez volt a szerencsém; ugyanakkor, ha átpöccintjük az érmét, a másik oldal az volt, hogy örülni sem tudtam, amiért újra a reklámszakmában lehetek. Fel, le. Fel, le. Hogy ezúttal meddig leszek fönt, nem is sejtettem, de ez volt a helyzet. Ujjonganom kellett volna... ha a világ nem annyira szürke. És ha a világ nem tett volna annyira szürke, még mindig remegtem volna az ijedtségtől, mert Ott, a tömítőgyűrű művek fölötti padlástérben igencsak hajszálon múlott a dolog. Szinte láttam Des Haseldyne kártyavető agyában az egymás után felbukkanó terveket: beverni a fejét, testét pedig egy tömítőgyűrű-présbe tenni, a bizonyíték eltüntetése végett. Elkábítani, és kidobni egy emeleti ablakból. Csokikivonattal megmérgezni... ez lett volna a legkönnyebb és legbiztosabb. De nem tette. Micui kiköhögte, hogy akar adni nekem egy esélyt, Haseldyne pedig nem bírálta felül. Igaz, az "öngyilkossági" papíromat sem adta vissza. A rám váró életet mérlegelve két tátongó szakadékot láttam magam előtt. Az egyik oldalon Haseldyne végül is felhasználja az öngyilkossági papírt, ami Tennison Tarb végét jelenti egyszer s min denkorra. A másikon a leleplezés, letartóztatás, agyégetés. Nem reménykedhettem másban, mint ellavírozni a kettő közötti keskeny pengeélen... egy jövőbe, ahol nevemet iskolás gyerekek generációi gyalázzák az idők végezetéig. A hosszúkás zöld tabletták nagy áldást jelentettek. Mivel elköteleztem magam a pengeélnek, neki is vágtam. Megborotválkoztam, vasaltam, kinyaltam magam, amennyire csak megmaradt pénzecském és a bensonhursti kégli felszereltsége lehetővé tette... amikor az alvajáró szülők és félbolond gyerekeik mellett ellopózva hozzáfértem. A hosszú, párás metróút kiszívta a friss vasalást a nadrágomból, kormot fújt megmosott hajamba, ám ennek ellenére meglehetősen szalonképes állapotban jelentem meg a Haseldyne & Ku épület előcsarnokában. Egy Wackerhut-kopó ellenőrizte a tenyérlenyomatomat, galléromra tűzött egy látogatóknak járó ideiglenes mágnesjelvényt, és felröppentett Micui irodájába. Vagyis Micui irodájának ajtajához, ahol tit 2-je megállított. Nem ismertem. Ő engem igen, mert a nevemen üdvözölt. Át kellett esnem bizonyos formalitáso kon. A tit2 már előkészítette az összes személyzetis iratot; egy munkavállalói szerződés faxa várt a hüvelykujjlenyomatomra, és amint hivatalosan is alkalmazott lettem, adott egy állandó ügynökségi igazolványt és kétheti fizetéselőleget. Így aztán, mikor végre átjutottam az ajtón Micui irodájába, már pénz is volt a hitelszámlámon. Első osztályú főnöki szoba volt, olyan pazar és félelmetes, akár az Öregé a T. G. & S.-nél. A berendezés íróasztal és konferenciadívány, alkoholt is tartalmazó bár és vidképernyő, három ablak és két szék a vendégeknek. Épp csak Micui hiányzott. Helyén Des Haseldyne ült haragos tekintettel az íróasztal mögött; sosem láttam még ilyen nagynak. - Micui nem ér rá, én rendezem el helyette - adta tudtomra.

Bólintottam, noha hogy Des Haseldyne rendezzen el, az nem tartozott a legdédelgetettebb álmaim közé. - Itt beszélhetünk? - kérdeztem. Türelmesen sóhajtott, és az ablakok felé intett. Igen, az ablakok és az ajtó a magánfüggöny hal vány pislákolásával szikrázott; amíg ez be van kapcsolva, elektromos lehallgató készülék nem tud innét semmit kiszűrni. - Rendben - mondtam. - Várom a feladatot. Furcsa mód tétovázott. - Nem igazán van helyünk a maga számára - morogta végül. Ez elég nyilvánvaló volt. Nem osztottak szerepet rám a kalkulációikban, amíg csak rájuk nem sóztam magam. Sejtettem, bármit ajánlok, úgysem fog tetszeni neki; Micuira talán hallgat, rám biztosan nem. Mindazonáltal megkíséreltem könnyebbé tenni a keserű pirula lenyelését. - Micui említette a Politikát... azt nagyon el tudnám adni ajánlottam. - Nem! - a kiáltás hangos volt, dühös és határozott. Most meg mi idegesítette fel ennyire? Vállat vontam, és újra próbálkoztam. - Van más Megfoghatatlan is... mondjuk a Vallás. Vagy bármiféle termék... - Nem a mi asztalunk - dörmögte hatalmas fejét rázva. Feltartott kezével elejét vette minden további hasztalan javaslatomnak. - Ennél valami sokkalta jelentősebb kell - mondta határozottan. Megvilágosodtam! - Á, értem mondtam. - Nyílt akciót akarnak. Hűségemet bizonyítandó, hajtsam a fejem a sínekre. Kövessek el egy igazi bűncselekményt, igaz? Hogy azután ne visszakozhassak? Mit akarnak, mit tegyek, öljek meg valakit? Olyan könnyedén kimondtam! Talán a tabletták mindent érzéketlenné tevő szürkesége tette, de amint megértettem, mire gondol, a szavak minden lelkiismeretfurdalás nélkül jöttek a számra. Haseldyne azonban nem szedett tablettákat. Az óriási arc a teljes visszatetszés gránitkemény kifejezését öltötte fel. - Mi a francot gondol, kik vagyunk mi? - kérdezte utálattal. Megrántottam a vállam. - Mi nem te szünk semmi ilyesmit! Vártam, hogy dühe alábbhagyjon. Eltartott egy ideig, mert mintha nehezére esett volna összeszedni a gondolatait. - Egy lehetőség van - szólalt meg végül. - A limbikus egységnél szolgált a Góbi-akcióban. - Mint lelkész, igen. SzL-lel rúgtak ki. - Azt elég könnyű elintézni - mondta türelmetlenül. Ebben volt igazság; ha valakit egy ügynökség tá mogat politikailag, akkor igen. - Mondjuk, visszahelyezzük magát. Mondjuk, egy olyan helyre, ahol campbellizáló felszerelés fölött rendelkezhet... gondolom, tudja használni. - Nem én, Des - feleltem vidáman. - Ez technikai kérdés. Az ember ezt nem tanulja meg, hanem kibéreli. - De a technikusokat csak tudja irányítani? - makacskodott. - Természetesen bárki tudná. És mi a cél? Ha lett volna bármi kétségem afelől, hogy menet közben improvizál, és nem is túl jól, ekkor azt is el oszlatta. - Támogatni a Vénusz ügyét! - harsogta. - Rábírni a rohadt kufárokat, hogy hagyjanak minket békén! Őszinte ámulattal néztem rá. - Komolyan beszél? Felejtse el! Mélyebb és sokkal veszedelmesebb dörgés: - Miért? - Ó, Des, már látom, maga csakis vénuszi ügynök lehet, mert hogy nem reklámszakember, az egyszer biztos. A limbikus stimuláció önmagában nem egy technika. Csupán rásegít. Siettet. - Vagyis? - Vagyis alá van rendelve a reklám alaptörvényeinek. Az embereket csak arra veheti rá, Des, hogy akarjanak dolgokat. Beléjük plántálhat térdremegtető vásárlói gesztusokat vagy éhséget valami iránt, de az isten szerelmére, reklámmal nem teheti az embereket kedvesebbé! Rátapintottam az igazságra. Reklámszempontból ez a pali tudatlan volt. A csodával határos, hogy egy vezető ügynökségnél ilyen sokáig eltitkolhatta a tudatlanságát - noha amit mondtam, igaz volt: az embernek nem szükséges megtanulnia, amit másoktól kölcsönözhet. Bosszús tekintettel figyelt, ahogy folytattam a magyarázatot: - Az ilyesmihez, ha az embernek sürgős, B-modell kell, az pedig kicsi, egy helyben ülő közönségen kívül szóba sem jöhet. Maga igazából nem is reklámot akar, Des. - Nem?

- Nyilvánosságot - fejtegettem. - Szóbeszédet. Meg akar alkotni egy képet. Kezdetnek történeteket röppent fel a "jó vénusziakról". Belop pár vénuszi karaktert a helyzetkomédia-sorozatokba, és hitvány bolondokból apránként aranyos különcöket kreál. Készít néhány kapcsok reklámot vénuszi háttérrel... a "Vénusz szereti a Cukkit", valami ilyesmi. - A Vénusz aztán rohadtul nem - robbant ki. - A pontos részletek persze eltérhetnek. Természetesen szuper óvatosan kell véghezvinni. Igen mély előítéletekről van szó, nem is beszélve a törvény esetleges feszegetéséről. De pénz és idő bővé ben meg lehet csinálni. Szerintem úgy ót vagy hat év. - Nincs öt vagy hat évünk! - Nem is gondoltam, hogy van, Des - vigyorogtam. Érdekes módon annyira élveztem bosszantani, mintha nem is én lettem volna a szálka, ami bökte... és mintha nem lett volna meg a könnyű és nyil vánvaló módja azt eltávolítani az "öngyilkossági" papírral, amit nekiadtam. Egyszerűen arról volt szó, hogy nem érdekelt, mi történik velem. Nem én irányítottam a dolgokat. Micui volt az egyetlen barátom a kerek világon. Vagy megment... vagy nem. Olyan könnyed érzéssel hagytam ott a dühöngő Haseldyne-t, amit számos hónapja nem éreztem, és aznap este hitelkeretem nagy részét elvertem új ruhákra. Boldogan és gondosan válogattam őket, mint aki biztos benne, elél addig, hogy viselhesse is. Amikor másnap reggel bekérettek Micui főnöki vackába, ő maga volt bent... Vörös szemmel, mint aki rosszul aludt, a szemöldöke közti redők minden addiginál mélyebbek voltak. Szótlanul a székre mutatott, bekapcsolta az árnyékoló ernyőt, és ült ott az asztalra könyökölve, állát a könyökére hajtva, s engem nézett. - Hogyan bonyolódtam így beléd, Tenny? - szólalt meg nagy sokára. - A jó szerencsém, gondolom - kacsintottam rá. - Ne vicceld el! - fortyant fel. - Nem kértelek téged. Nem akartam beléd sz... szer... - Vett egy mély lélegzetet, és kipréselte: - Beléd szeretni, a fene egye meg! Tudod te, milyen veszélyes ez? Felkeltem, megcsókoltam a feje búbját, és aztán mondtam: - Pontosan tudom, Mic. Mi értelme aggódni miatta? - Ülj vissza a helyedre! - Majd amikor visszavonultam a székemhez, meglágyult: - Gondolom, nem tehetsz róla, hogy a mirigyeim összezavarnak. Nem akarom, hogy bántódásod essék. De, Ten, ha valaha is előáll a helyzet, amikor választanom kell közted és az ügyünk között... Megálljt intettem. - Ezt tudom, Mic. Nem kerül rá sor. Örülni fogsz, amiért veletek tartok, mert őszintén, Micui, ti, bolondok, nem tudjátok, mit is csináltok. Kemény tekintet. Aztán barátságtalanul: - Való igaz, ezek a dolgok túlságosan taszítanak minket, így aztán nem is tudjuk igazán jól csinálni. Ha meg tudnád támogatni a szakértelmeddel... - Meg tudom. Te is tudod, hogy igen. - Igaz - ismerte el vontatottan. - Azt hiszem, tudom. Mondtam Desnek, hogy a limbikus dolog reménytelen, de nem akart téged beavatni az igazi tervbe. Nos, rendben. Én vállalom a felelősséget. Politikára készülünk, Tenny, és te fogod megcsinálni nekünk. Te vezényled le az egész kampányt... Des és az én felügyeletem mellett. - Nagyszerű - mondtam szívből. - Innét? Vagy... Lesütötte szemét. - Innét, kezdetnek legalábbis. Van kérdésed? Nos, mindjárt ott volt a kérdés, miért innét és nem a tömítőgyűrű művek fölötti padlástérből, de na gyon úgy festett, ezt kimondottan nem akarja megválaszolni. - Hát elkezdhetnél beavatni a részletekbe... - mondtam lassan. - Igen, persze. - Úgy mondta, mintha a férfivécé hollétéről érdeklődtem volna. - Az a nagy helyzet, hogy tönkre fogjuk tenni a Föld gazdaságát, mégpedig a kormányok megdöntésével. Biccentettem, és vártam a következő mondatot, ami majd megvilágosítja a dolgot. Amikor nem jött semmilyen következő mondat, megkérdeztem: - A mik? - Kormányok - ismételte határozottan. - Meglepődtél, nemde? Olyan nyilvánvaló, és nektek kufároknak még csak meg sem fordult a fejetekben, sőt, még a konzervativistáknak sem. - De Micui! Miért akarnátok megdönteni a kormányokat? Azokra a bábokra senki rá sem hederít. Az igazi hatalmat épp az ilyen ügynökségek tartják a kezükben. - A tényleges helyzet valóban ez - bólintott. - Ám jog szerint továbbra is a kormányé a kiemelt ha táskör. A törvényeket nem változtatták meg. Csak épp az ügynökségek emberei írják őket. Utasításo kat kapnak. Soha senki nem kérdőjelezi meg ezeket. Az egyetlen különbség, hogy a mi embereink

lesznek. A bábok szépen végre fogják hajtani a parancsainkat, és ezek a parancsok a bolygót a legke gyetlenebb és legrosszabb válságba taszítják, amit az emberiség valaha is látott... aztán meglátjuk, tudnak-e még szórakozni a vénusziakkal! Majd kiesett a szemem. Ennél őrültebb ötletet még életemben nem hallottam. Még ha be is válik, noha minden hagyományos bölcsesség ez ellen esküdött, akkor is ez az, amit akarok? Gazdasági vál ság? Tömeges munkanélküliség? Elpusztítása mindannak, amit tisztelni tanítottak... De hát - szerényen szólva - ki vagyok én, a lecsúszott drogfüggő, hogy kritizáljam? Isten a tanúm, erkölcsi elveim az utolsó néhány hullámvasútszerű hónap során annyiszor meginogtak, megreszkettek, én már nem is színleltem, hogy tudok bármit is. Én bukdácsoltam... Micui pedig olyan magabiztosnak látszott. - Figyelj, Micui - mondtam tapogatózva -, miután a földi dolgaink némelyike nektek annyira újszerű... - Nem újszerű! - dühöngött. - Rohadt! Bűnös! Beteges! Széttártam a kezem, jelezve: "nincs vita"... főként mivel egyre inkább térfelet cserékem a beszélgetésben. - A kérdés az: hogyan lehettek bizonyosak benne, hogy beválik? - Azt hiszed, tanulatlan barbárok vagyunk? - mondta szenvedélyesen. - Minden százszor is el lett játszva. A Vénusz legjobb koponyáitól kapjuk az információt: pszichológusoktól, antropológusoktól, komplex kutatásokat végző agytrösztöktől és háborús stratégáktól ... a francba - fejezte be komoran -, nem. Fogalmunk sincs, beválik-e. De nem tudtunk mást kitalálni, aminek akár ennyi esélye is lenne. Hátradőlve szemléltem rezes hölgyemet. Szóval ennek köteleztem el magam; egy irdatlan, halálos összeesküvésnek, melyet értelmiségiek terveltek ki, és fanatikusok hajtanak végre. Nevetségesen reménytelennek tűnt, olcsó vásári komédiának, attól eltekintve, hogy ha az ember belegondolt, egy csöppet sem volt vicces. Csalás, szerződésszegés, becstelen reklámfogások. Ha rosszul sül el, a legjobb, amiben reménykedhetek, egy visszaút a Sarki Büntetőtelepre, ezúttal a rács boldogabbik olda lán. Jeanne d’Arc vághatott valaha ilyen arcot, mint Micui most. Szinte parázslott, szeme az égre emel ve, a rézszínű arc előbb bronzzá, majd tiszta, meleg arannyá változott, szeme közt az éles redők... Átnyúltam az íróasztalon, és megérintettem őket. - Plasztikai műtét, mi? - kíváncsiskodtam. Gyorsan magához tért, vasvillaszemeket meresztett rám (az ikerredőkhöz valódiak csatlakoztak erősítés gyanánt), és ajkát biggyesztette. - Az ördögbe is, Tenny, természetesen szükség volt plasztikai műtétre. Csak kicsit hasonlítottam Micui Kura. - Igen, gondoltam. Szóval úgy terveztétek - folytattam társalkodva -, hogy a villamos pályaudvaron mindkettőnket megöltök, igaz? Aztán bejelentitek, hogy herkulesi erőfeszítés és a vénuszi sebészek ügyességének köszönhetően legalább Micuit sikerült megmenteni? Csakhogy ez valójában te lettél volna? - Valami ilyesmi - felelte nyersen. - Na ja. Mondd csak, egyébként mi az igazi neved? - érdeklődtem. - Fene essen beléd, Ten! Min változtat az? - Egy kicsit duzzogott, majd megmondta; - Szofi Jamagucsi, ha érdekel. - Szofi Jamagucsi - ízlelgettem a nevet. Nem tetszett. - Azt hiszem, továbbra is Micuinak hívlak, ha nem bánod. - Bánni? Én vagyok Micui Ku! Hét hónapig gyakoroltam a bőrébe bújva, tanulmányoztam a bizton sági felvételeket, ellestem a modorosságait, emlékezetembe véstem életének adatait. Még téged is megtévesztettelek, nemde? Már alig-alig emlékszem Szofi Jamagucsira. Mintha Szofi halt volna meg... Gyorsan elharapta. - Akkor gondolom, Micui halott. - Nos, igen, halott - felelte az ál-Micui kelletlenül. - De nem a villamos ölte meg. És hidd el, Tenny, én örültem! Tudod, nem vagyunk orgyilkosok. Szükségtelenül senkit sem akarunk bántani. Csak épp a helyzet objektív realitásai... Mindegy; szóval elrejtették, hogy; hm, átképezzék. - Ah - biccentettem. - Az Anti-Oázis. - Igenis oda ment! Szépen el is lett volna ott. Vagy magáévá teszi a mi világnézetünket, vagy legalábbis életben marad, és nincs útban. Ő azonban menekülni próbált. A sivatagban kifogyott az oxigénje vagy mije. Tenny - mondta hevesen -, senki sem hibás ezért. - Mondta ezt valaki? Na most, arról, amit rám akartok bízni... Ha jól belegondolunk, szerintem soha senki nem hibás, legalábbis soha senki nem állítja ezt. Amit meg kell tenned, azt meg kell tenned.

Mégis aznap este, visszaúton Bensonhurstbe az ingázók fáradt, szomorkás arcát fürkésztem, ahogy kapaszkodtak az övekbe, miközben süvítettünk a kormos alagút falai között, köröttünk a szmogos szél és a hunyorgó lámpák. És töprengtem. Tényleg még keményebbé akarom tenni ezeknek a fogyasztóknak az amúgy is kemény életét? A Föld gazdaságának összeroppantása nem egy elvont dolog; konkrétumokat takart, egy irattári segéd és egy Brink-zsaru munkájának konkrét elvesztését. Egy reklámszakember konkrét visszaminősítését. A konyhapénz konkrét megcsapolását a családnál, akikkel éltem. Immár tényleg elhittem, hogy a Föld helytelen dolgot művel, amikor igyekszik szabotálni és legyűrni a Vénuszt, és hogy helyes dolog csatlakozni Micuihoz, vagyis az ál-Micuihoz, és megálljt parancsolni ennek a gonoszságnak. De milyen fokú gonoszság engedhető meg eme nem gonosz cél eléréséhez? Az összes gondomhoz, bajomhoz és dilemmámhoz nem akaródzott hozzácsapni azt az egyet, ami még nem gyötört: a bűntudatot. Mindazonáltal... Mindazonáltal végeztem a feladatot, amivel Micui megbízott. És pokoli jól végeztem. - Ami rád vár, Tenny - mondta még akkor -, az a választás. Ne vágj bele semmi komplikáltba! Ne próbálj elveket becsempészni a kampányokba! Csak vesd be a legrohadtabb kufárságod, és segítsd a mieinket győzelemre! Rendben, Micui. Megtettem... a legrohadtabbat, és próbáltam magam nem rohadtnak érezni. Az egyik ember, akit eloroztak a Taunton, Gatchweiler és Shockentől, az én régi tanoncom, Dixmeister volt, aki akkor feljebb ugrott átvenni a munkámat, komoran, de beletörődve, és most újra visszaugrott. Felragyogott, amikor azt mondtam neki, ezúttal több hatalmat kap; ráhagytam az összes szereposztófelhívás elkészítését, még az első válogatóból a valószínű jelöltek kiszemelését is. Azt szükségtelennek találtam elárulni neki, hogy irodámból a belső kamerákon figyelemmel kísérem a válogatásokat; a saját lábára állva, profitálva az általam kapott kiképzésből, a srác szépen csinálta. Rám pedig sokkal fontosabb dolgok vártak. Témákat akartam. Szlogeneket. Szókombinációkat, akár jelentenek valamit, akár nem (ez nemigen számított, viszont rövidek és könnyen megjegyezhe tők. Ráállítottam a Kutatási Osztályt, ássák elő az összes témát és szlogent, amit politikai kampányok során valaha is használtak, és monitorom pillanatnyilag zsibongott tőlük. "Korrekt bánásmód." "54- 40 vagy harc." "Az erkölcsi többség." "Az elfelejtett férfiú." "Balkezes, balfácán és baloldali." "Le a kor mányt az amerikai nép hátáról." "Kuba kilencven mérföldre van." "Koreába fogok menni." "A reklám igazság"... na nem, ez nem csengett jól. "Nem vagyok csaló"... ez már akkor sem vált be. "Harc a sze génység ellen." Jobb, bár úgy festett, ezt a háborút elveszettük. Sok száz ilyen szarság volt. Zömének természetesen semmi köze nem volt a mi világunkhoz (például ki érti ezt ma már: "Tippecanoe-t és Tylert is"?), ám amint azt cikkíró gyakornokaimnak szoktam volt mondogatni, nem az számít, mit mond a szlogen, hanem hogy az emberek bele tudjanak olvasni valamit, ami megérinti a tudatalattijukat. Kemény, vesződséges munka volt, amit nem könnyített meg a tény, hogy valamit elvesztettem. Méghozzá azt az érzést, miszerint a győzelem a végcél. Ebben az esetben így igaz... Micui mondta. Én azon ban ezt nem éreztem. Ennek ellenére előálltam néhány szép megoldással. Behívattam Dixmeistert, nézze meg; a Művé szet gyönyörű betűket és díszeket választott, a Termék pedig témazenével és multi-érzékeny háttérrel látta cl mindet. Dixmeister tátott szájjal, értetlenül meredt a monitorra. - "El a kezekkel a Hyperiontól"? Igazán nagyszerű, Mr. Tarb - mondta reflexszerűen, majd elbizonytalanodott -, de nem épp az ellenkezőjét akarjuk? Úgy értem, nem akarhatjuk a Hyperion, mint piac elvesztését, ugye? - Nem a mi kezeinkről van szó, Dixmeister - mondtam kedvesen. - A vénusziak kezéről. A vénuszi ak hagyják őket békén. Felderült az arca. - Mestermű, Mr. Tarb - áradozott. - És ez: "Az információ szabadsága." Vagyis a reklámok cenzúramentessége, igaz? És a "Le a kormánnyal a nép hátáról"? - Azt jelenti: eltörölni a Campbell-területek figyelmeztető jelzésére vonatkozó előírást. - Zseniális! Aztán megbíztam, próbálja ki a szlogeneket az aznapi jelölttermésen, melyikük tudja elmondani baki nélkül, értelmes arccal; ami közben engem lefoglalt a más ügynökségek jelöltjeinek kilesésére való kémrendszer felállítása. Annyi, de annyi tennivaló! Tizenkét-tizennégy órát dolgoztam naponta, lassan, de folyamatosan fogytam, olykor el is bóbiskoltam azokon a hosszú metróutakon Bensonhurstbe, és majdnem elengedtem a kapaszkodót. Nem érdekelt. Elköteleztem magam, és kész voltam végig vinni, kerül, amibe kerül. Legalább a tabletták még hatottak; időtlen idők óta még csak meg sem kívántam a Csokit.

Nem nagyon kívántam semmi mást sem... Szinte semmi mást... vagyis egyetlen kivétellel, az a dolog pedig nem tartozott az éhségszerű fizikai vágyak közé, amiket a zöld tabletták olyan hatékonyan semlegesítettek. Szellemi epekedés volt. Emlék-vágy, ismét érezni, ahogy álmunkban testeink édesen érintik egymást, hallani a karjaimban tartott puha, meleg test lélegzését. Micuit akartam. Nem jutott valami sok belőle. Naponta egyszer jelentkeztem a sasfészkében. Néha nem volt bent, ilyenkor Des Haseldyne izgett-mozgott óriási testével idegesítően a székben, átnézte a jelentéseimet, amiket vagy elég késznek nem talált, vagy elég gyorsnak, és morcos volt, mivel Micui egy másik találkozón vett részt. Időnként ezek a találkozók nagyon messze zajlottak. Tudtam, sok minden történik, amibe nem avatnak be, próbálták foltozgatni, aládúcolni a roskatag tervet, aminek elköteleztem magam. Szerencsére érzéstelenítve voltam. A tabletták ugyan nem űzték el teljesen a lidércnyomásos képeket, melyeken a Tisztességes Reklámfogások rohamosztagai elözönlötték az irodámat vagy a bensonhursti kéglit, de legalább segítettek ezzel együtt élni. Még amikor Micui bent volt, akkor sem értünk egymáshoz. Az egyetlen különbséget aközött, hogy Desnek vagy Micuinak jelentettem, az adta, hogy az utóbbi hébe-hóba "drágám"-nak hívott. A napok teltek... Aztán egyszer késő éjjel egyik jelöltünkkel éppen a hagyományos vitagesztusokat gyakoroltam: felhúzott szemöldök a gúnyos hitetlenkedésre; összeszorított áll az elutasításra, a hirtelen ámuldozó pil lantás és a hátrahőkölés mintha a versenytárs durva és megbocsáthatatlan módon elfingta volna magát. Ahogy a statisztát ellenfele nevének lehetséges megalázó rossz kiejtésére tanítottam, Micui nyitott be. - Ne zavartasd magad, Tenny - mondta, ahogy belépett, majd közelebb jött, és halkan, nehogy a statiszta meghallja, a fülembe súgta: - Viszont, ha végeztél... Különben is túl keményen dolgozol ahhoz, hogy minden éjjel megtedd azt a hosszú utat Bensonhurstbe. Nálam rengeteg hely van. Ha imádkoztam volna, pont ezért tettem volna. Sajnos nem volt túl kielégítő. A tabletták nem csupán a környezetet szürkítették el, hanem engem is. Hiányzott belőlem a szenvedély, a lelkesedés, az emésztő éhség; örültem annak, amit csináltunk, de annyira azért nem számított, Micui pedig ideges volt és feszült. Régi házasok élhetnek át olyan periódusokat, amikor mindketten fáradtak vagy ingerlékenyek (vagy túlhajtottak, mint én), és csak azért csinálják, amit csinálnak, mert éppen nincs jobb dolguk. Igazából mi ki tudtunk találni jobbat. Beszélgettünk. Rengeteget beszélgettünk, de korántsem az ilyenkor szokásos édes semmiségekről. Azért csináltuk, mert egyikünk sem aludt túl jól, és mert a rit ka, nem túl kielégítő szex után jobban esett a beszéd, semmint alvást színlelni és hallgatni, ahogy a melletted fekvő ugyanezt teszi. Természetesen volt, amiről nem beszéltünk. Micui sosem hozta szóba a jéghegy víz alatt rejtőző részét, a titokzatos találkozókat, amiken nem lehettem ott, és amikről nem is tudhattam. Részemről én a kétségeimet hallgattam el. Hogy a vénuszi összeesküvők egy rozoga terven belül botladoznak, az nyilvánvaló volt. Ezt attól a pillanattól tudtam, amikor Des Haseldyne a limbikus kényszerről állt neki faggatni. Nem feszegettem. Időről időre eszembe jutott az agyégetés. Amikor Micui kiabált és rugdalt álmában, tudtam, neki is ez jár az eszében. Főként a bizalmas információkról beszéltem, amikről tudomásom volt. Elmondtam Micuinak min dent, amiről úgy gondoltam, segítheti a vénusziakat, az ügynökség összes titkát, a nagykövetség minden álcázott akcióját, a Góbi-sivatagi rajtaütés legapróbb részleteit is. Ő minden alkalommal szipákolt, és ilyeneket mondott: "tipikus kegyetlen kufárzsarnokság", nekem pedig újabb titkos információt kellett előásnom. Tudják, kicsoda Seherezádé? Én is ilyen voltam, minden áldott éjjel elmondtam egy történetet, hogy megérjem a reggelt, mert nem felejtettem el, mennyire feláldozható vagyok. Persze ez hátráltatott a sokkal meghittebb, fontos területeken. De azért nem csak ebből állt az egész. Meséltem neki a gyermekkoromról, hogy anya maga varrta az egyenruhámat, amikor bekerültem a Fiatal Reklámszövegírókhoz, az iskoláséveimről az első szerelmekről. Micui meg... nos, ő elmondott mindent. Legalábbis magáról mindent. Hogy összeesküvőtársaim miben sántikálnak, arról nemigen, de ezt nem is vártam. "Apa-szan az első hajóval érkezett a Vénuszra", kezdte, én pedig tudtam, azért mesél erről, nehogy valami kockázatosabb kerüljön szóba. Mindamellett érdekes volt. Micui apja nem semmi egy figura volt. Az öreg Mitchell Courtenay önelégült forradalmi konzervativistái közé tartozott, akik annyira megvetették az agymosó, tömegmanipuláló kereskedőtársadalmat, hogy a földi serpenyőből egyenest a vénuszi pokolkatlanba ugrottak. Annak alapján, amiket apja mesélt neki a kezdetekről, a pokol kiköpött mása lehetett, az biztos. És az apja nem is volt nagymenő. Csak egy kölyök. Többnyire az volt a munkája, hogy puszta kézzel lyukakat ásott ki lakhelynek, a műszakok között pedig az űrhajóból cipelte ki az eltemetendő ürüléket. Mialatt az építőegységek az első hatalmas Hilsch-csöveket szerelték össze, megcsapolandó a Vénusz leges-

legnagyobb kincsét - a forró, fojtogató, vad szél hatalmas energiáit‚ apa-szan az újszülöttek első generációjának pelenkáit cserélgette a bölcsődékben. - Apa nem csupán szakképzetlen gyerkőc volt - mesélte nedves szemmel Micui -, de fizikai roncs is. Túl sok gyorsétel kiskorában és valami gerincbántalom, amit sosem orvosoltak... de ő ennek ellenére mindig kitette a lelkét! Nagyjából amikor a tektonikus hibákból nukleáris segítséggel vulkánokat kezdtek létrehozni, jutott ideje megházasodni és Micuit nemzeni. Ekkor léptették elő, de hamarosan meg is halt. Az egész vul kán-ügy lényege ez volt a legjobb mód a vénusziaknak, hogy kicsalogassák a talaj oxigén- és vízgőz készleteit oda, ahol hasznát vehetik. Így keletkeztek a Föld óceánjai és levegője is, a vénusziak azonban nem tékozolhatták el úgy ahogy a korai Földön történt, mert nem várhattak négymilliárd évet az eredményre. Tehát a vulkánokat be kellett fedni. - Kemény és veszélyes munka volt - mondta Micui -, és egyszer hiba csúszott be, az egyik zárófe dél felrobbant, s apa-szan vele együtt. Hároméves voltam. Noha túlhajtottnak, kimerültnek és megviseltnek éreztem magam, ez megérintette a szívemet. Micui felé nyúltam. Elfordult. - Ez a szeretet - mondta a párnának. - Szeretsz valakit, és megsebeznek. Apa-szan halála után minden szeretetemet a Vénuszra irányítottam... soha nem akartam egy másik embert szeretni! Egy pillanat múltán bizonytalanul felálltam. Nem szólt utánam. Hajnalodott; feltehetőleg egy újabb rossz napra. Micui kávéjából feltettem valamennyit, néztem a szmogos, óriási, kufároktól nyüzsgő várost, és azon merengtem, mit is csinálok az életemmel. A vá lasz könnyű: fizikailag éppen tönkreteszem. Halvány tükörképem az üvegen megmutatta napról napra soványabb arcomat, s egyre csillogóbb és üresebb szememet. - Jól nézd meg, Tenny! - szólalt meg mögöttem. - Iszonyúan festesz. Untam már ezt hallani. Megfordultam. Felült az ágyban, tekintete rajtam nyugodott. Még nem tette fel a kontaktlencsét. - Micui, szivi, sajnálom... - kezdtem. - Unom már ezt hallani! - fortyant fel, akárha olvasna a gondolataimban. - Sajnálod, rendben. Te vagy a legsajnálkozóbb, emberpéldány akit valaha is láttam. Még a végén meghalsz nekem! Kipillantottam az ablakon, hátba a koszos öreg városból valaki tudja erre a választ. Senki sem tud ta. Mivel amit mondott, igencsak valószínű lehetőségnek látszott, legjobbnak véltem, ha válasz nélkül hagyom. Micui Viszont nem hagyta ennyiben. - Azok a rohadt tabletták meg fognak ölni - dühöngött -, és akkor az istenverte aggodalmaimhoz meg az istenverte félelmeimhez még hozzájön az istenverte bánat is. Visszamentem az ágyhoz, csitítóan megsimogattam a vállát. Nem használt. Egy csapdába esett kóbor macska tekintetével nézett fel rám. Az érzéstelenítő hatása kezdett múlni. Elvettem a reggeli tablettámat, bekaptam, és imádkoztam, hogy most az egyszer zsibbadtság helyett dobjon fel, telítsen meg okossággal és részvéttel, hogy olyat tudjak felelni Micuinak, ami enyhíte né a fájdalmát. Okosság és részvét nem jött. Azzal tettem meg minden tőlem telhetőt, ami a rendelke zésemre állt; így engesztelgettem: - Micui, talán jobb lenne felöltöznünk, és munkába menni, mielőtt valami olyasmit mondunk, amit nem kéne. Mindketten elég cefetül vagyunk, ma este talán majd tudunk aludni... - Aludni! - sziszegte. - Aludni! Hogyan tudnék aludni, ha tizenöt percenként felriadok, mert attól tartok, hogy a Tisztességes Reklámfogások Osztályának fajankói rögvest betörik az ajtót! Összerezzentem; engem ugyanez a lidércnyomás kínzott; sokat járt az eszemben az agyégetés. - És nem éri meg, Micui? - kérdeztem bizonytalan hangon. - Kezdjük igazán megismerni egymást... - Jobban ismertek, mint szeretném, Tenny! Kábítószeres vagy. Fizikai roncs. Még az ágyban sem vagy jó... Itt elhallgatott, mert ugyanolyan jót tudta, akárcsak én, hogy ez mit jelent. Ez volt a halálos szó. Ezután már csak az jöhetett: "végeztünk egymással". És kapcsolatunk speciális körülmények tekintve a szakításnak egyetlen egy módja kínátkozott. A következő szavakra vártam, amik nem lehettek mások, mint a "Ki innét! Ki az életemből!" Miután kidobott, fűztem tovább a gondolatot szórakozottan, a legjobb, ha egyenest a repülőtérre megyek, elrepülök olyan messzire, amennyire pénzemből futja, és beleveszek a fogyasztók tömegébe Los Angelesben vagy Dallasban, vagy még messzebb. Des Haseldyne talán nem talál rám. Talán kihúzom a következő pár hónapot, amíg a merész csíny vagy beválik, vagy nem. Azután persze eldurvul a dolog... bármelyik oldal nyer, a győztesek biztosan utánam erednek. Ráébredtem hogy Micui nem mondta ki azokat a szavakat. Egyenes háttal ült az ágyban, és az ajtó felől hallatszó halk neszre fülelt feszülten.

- Ó, istenem - suttogta rémülten -, nézd, mennyi az idő, itt vannak! Valaki kétségtelenül matatott Micui lakásának ajtajánál. Nem törték be. Kulccsal nyitották ki, úgyhogy nem lehettek a Tisztességes Reklám rohamosztagosai. Hárman voltak. Egyikük egy nő, akit még sosem láttam. A másikak az a két férfi, akikről a legutoljá ra gondoltam (és akár minden vagyonomba le is fogadtam) volna, hogy így lépnek Micui lakásába: Val Dambois és az Öreg. Meglátva őket, én csupán meghökkentem, ők megkövültek, mellesleg pedig magukon kívül voltak. - A fene vigye, Micui! - őrjöngött Dambois. - Ezúttal tényleg túllépted a határt! Mit keres itt ez a Csokinyelő? Megmondhattam volna neki, hogy igazából már nem Csokinyelő vagyok. De meg sem kíséreltem. Összes döbbent és rémült gondolatomat arra irányítottam, mit is jelent a jelenlétük. Különben sem kínálkozott alkalmam megmondani neki, mert az Öreg fölemelte a kezét. Arca akár a gránit. - Te, Val - utasította -, maradj itt, és tartsd szemmel! A többiek velem jönnek. Figyeltem, ahogy távoznak, Micui, az Öreg és a nő; alacsony, tömzsi, és abból, amit mormogott, amikor engem az előbb meglátott, mintha akcentust hallottam volna ki. - A nő a RussCorpból van, nemde? - kérdeztem Dambois-t, mire azt a választ adta, amit vártam. - Pofa be! - vakkantotta. Bólintottam. Nem is kellett megerősítenie. Az, hogy az Öreggel így osontak be Micui lakásába, el árult mindent, amit tudnom kellett. Az összeesküvés jóval szélesebb volt, mintsem azt Micui elmondta. És jóval régebbi. Hogyan szerezte a pénzét az Öreg? A Vénuszon. A "lottóból", amit "véletlenül" megnyert. És Micui az övét? A "baleset" miatti "kártérítési egyezségből". És Dambois? "Kereskedelmi haszon". Mind a Vénuszról. Ahol a Földről senki nem ellenőrizheti. Mind ugyanarra a célra. Ha pedig a RussCorp benne van, akkor nem csak Amerikáról van Szó; világméretekben kellett gondolkodnom. Azt kellett feltételeznem, hogy minden egyes információmorzsa mögött, amit Micui kelletlenül elém szórt, egy-egy egész karéj rejtőzik. - Van bizonyíték rá, hogy bízhattok bennem - mondtam Dambois-nak. - Végül is eddig egyetlen szót sem árultam el senkinek. Amire természetesen azt felelte: - Pofa be! - Na ja - bólogattam. - Nem bánod, ha csinálok magamnak még egy kis kávét? - Maradj nyugodtan! - förmedt rám, majd átgondolta. - Megcsinálom neked, de te maradj ott! - tette hozzá vonakodva. A kávéfőhöz ment, de a szemét le nem vette rólam; a jó ég tudja, mitől tartott. Meg sem mozdultam. Nyugton ültem, ahogy utasított, és a Micui hálószobájából hallatszó, hangosodó-halkuló, dühös hangokra füleltem. Nem tudtam kivenni a szavakat. Másrészről viszont nem is kellett; nagyon jól tudtam, miről beszélnek. Amikor előjöttek, az arcukat vizslattam. Komoly volt mind. Micuié megfejthetetlen. - Döntöttünk - mondta komoran. - Ülj nyugodtan, idd a kávét, és elmondom. Ez volt az első reménysugár a borús helyzetben. Figyelmesen hallgattam. - Először is - kezdte lassan -, ez az én hibám. Egy órával ezelőtt ki kellett volna tegyelek. Tudtam, hogy jönnek a találkozóra. Egy biccentéssel jeleztem, hogy figyelek, és körbepillantottam, felmérendő arckifejezésüket. Egyiküké sem volt informatív. - Igen? - kérdeztem elmésen. - Ezért helytelen lenne, morálisan helytelen - a szavak kimért időközönként jöttek, mintha mindegyiket külön mérlegelné - azt mondani, hogy ebből bármi a te hibád. Elhallgatott, mintha válaszra várna tőlem. - Köszönöm - feleltem, idegesen kortyolgatva a kávét. Azonban Micui nem folytatta. Egyre engem figyelt, és különös módon arckifejezése nem változott, de az arca igen. Elmosódott. Vonásai össze folytak. Az egész szoba elsötétült, és zsugorodni látszott... Ilyen sokáig tartott, mire rájöttem, hogy a kávénak egy kicsit furcsa a zamata. És, ó, hogyan kívántam, hogy bárcsak ne írtam volna meg azt az öngyilkossági papírt. Nagyon kívántam, egész lényemmel, egészen addig a pontig, ahol a kívánságaim teljesen kikapcsoltak, a sze mem szintúgy és a fülem szintúgy és - a rémület, az utolsó esélyért való esedezés és a még egynapi élet néma sikolya közepette - az agyam szintúgy. A világ magamra hagyott.

II. Micui még ekkor is keményen küzdhetett értem. Amit a kávémba csempésztek, végül is nem bizo nyult halálosnak. Csupán elaltatott, hosszú időre mély és kiszolgáltatott álomba ringatott. - Első figyelmeztetés... öt perc! - kiáltozta valaki álmomban, és én felébredtem. Már nem Micui lakásában voltam. Egy szűk, spártai cellában találtam magam: egyetlen ajtó, egyet len ablak, az ablakon túl pedig sötétség. Miután végre elhittem azt a különös tényt, hogy élek, körülnéztem. Meglepetésemre nem voltam megkötözve, és új keletű verés nyomait sem fedeztem fel magamon. Egy keskeny tábori ágyon feküd tem, egész kényelmesen, volt párnám, ruhátlan testemre pedig egy könnyű takarót dobtak. Az ágy mellett egy asztal állt. Az asztalon tálca, rajta valami zabpehelyszerűség, meg egy pohár Vita-Froot gyümölcslé, a kettő között pedig egy olyan boríték, amit a szigorúan titkos ügynökségi üzenetekhez használtak. Kinyitottam, és az időkorlát tudatában sebesen olvasni kezdtem. Így szólt: Tenny, drágám, szenvedélybetegként csak ártasz magadnak is, nekünk is. Ha túléled a detoxikálást, újra beszélünk. Sok szerencsét! Aláírás nem volt, ellenben utóirat igen: A központban vannak embereink, akik jelentik, hogyan haladsz. Meg kell mondanom, felhatalmazá suk van független akcióra. Egy pillanatra merengtem csak el, mit is jelenthet a "Független akció" - s ez épp egy pillanattal volt több a kelleténél, mivel a trükkös papír megperzselte az ujjam, ahogy elkezdte, amit vártak tőle: az önmegsemmisítést. Gyorsan ledobtam a füstölgő hamut, és felmértem a szobát. Nem szolgált sok információval. Az ajtó zárva. A lepecsételt ablak törhetetlen üveg. Ennek a központnak láthatóan esze ágában sem volt elengedni engem ez elől a detoxikálás elől. A szoba igencsak baljós hangulatot sugárzott, és nekem nem volt egyetlen hosszúkás zöld tablettám sem, ami elzsibbasszon. Etel azonban igen, a szemem pedig kopogott az éhségtől. Biztosan több étkezést is átaludtam. Éppen nyúltam a Vita-Froot után, amikor elszabadult a pokol. Az álombeli kiabálást mégsem álmodtam. - Utolsó figyelmeztetés... mindenki kifelé! - rikoltotta valaki. A hang nem volt egyedül. Szirénák és autókürtök segítettek be neki; az ajtózár kikattant, rohanó léptek a folyosón és minden ajtón dörömbölés. - Kifelé! - süvöltötte a fejét bedugva egy eleven emberi egyed, és a hüvelykujjával mutatta az irányt. Nem láttam értelmét vitába szállni vele, mivel még Des Haseldyne-nál is legalább két számmal volt magasabb. Kék tréningruhát viselt. Csakúgy mint a tucatnyi üvöltő társa. Ráakadtam egy rövidnadrágra, és az utolsó pillanatban magamra rántottam, kétségbeesetten alulöltözöttnek érezve magam de nem egye dül; a tréningruhás zsarnokok mellett kétszer-háromszor annyi egyéb emberi lény özönlött ki az épü letből, mind hozzám hasonlóan hiányos öltözékben, és legalább olyan boldogtalanul. Kihajtottak minket a fülledt, szmogos levegőre, amely az ég egyik csücskének láthatóan kedvetlen, vöröses izzásától eltekintve sötét volt még, és ott összecsődültünk, utasításra várva. Gondolatban a legfélresikerültebb alapgyakorlathoz hasonlítottam. Tévedtem. Sokkalta szörnyűbb volt mindenféle alapgyakorlatnál. Azok általában legalább viszonylag egészséges nyershús-állománnyal kezdődnek el. Sorstársaim közül egy sem látszott ilyennek. Volt köztük mindenféle alak és méret, csak jó nem. Az egyik nő száznegyven kilónál is többet nyomhatott, és néhányan, mindkét nemből, ezt talán nem érték el, viszont alacsony növésük miatt öveik fölött óriásira dagadtak. Voltak ugyanolyan szakadtak, mint én, és még annál csontosabb madárijesztők is. Voltak olyan idősebb férfiak és nők, akik nem látszottak annyira elembertelenedettnek, eltekintve a rángásaiktól, amiket nem tudtak kordában tartani - a kéz a szájhoz, a kéz a szájhoz, a dohányzás, evés és ivás vég nélkül ismételgetett gesztusai. Pedig üres volt a kezük. Ó, igen, és esett. A tréningruhások rendetlen csoportba taszigáltak-lökdöstek minket egy barakkszerű épületekkel körülvett, tágas, betonozott udvaron. Az épület ajtaja fölött, amelyikből kijöttünk, ez a felirat díszelgett: Akut Szenvedélybetegségek Létesítmény Detox Erőfeszítés Részleg Az egyik oktató a jobb fülem mellett a sípjába fújt. Ahogy a hang lecsengett a koponyámban, egy amazont láttam felénk ügetni a többiekéhez hasonló tréningruhában aminek fölsőjére egy arany plecsni volt varrva. Visszatetszéssel nézett végig rajtunk.

- Jézus - jegyezte meg a fütyülős idiótának -, minden hónapban rosszabb. Rendben, maguk! - üvöl tötte, azzal felmászott egy ládára, hogy jobban lásson minket, és utasítását saját sípjának hangjával támasztotta alá, amitől levált a fejem teteje, és elgurult a barakkok közé. - Figyeljenek rám! Látják a feliratot? "Detox Erőfeszítés Részleg". A kulcsszó az erőfeszítés. Mi megtesszük az erőfeszítést. Ma guk is meg fogják tenni az erőfeszítést. Ezt megígérhetem. Azonban minden erőfeszítésünk ellenére általában kudarcot vallunk. Ebben a pár mondatban benne van minden. Tízből négyen maguk közül tisztán fognak innét kikerülni... aztán egy hónapon belül visszaszoknak. Hármukon cselekvésképtelenséget kiváltó fizikai vagy pszichoneurotikus tünetek jelentkeznek, ami meghosszabbított kezelést igé nyel... a meghosszabbítás az életük egész további részét jelenti, ami gyakran rövid. Ketten pedig túl sem élik a terápiát. Kedvesen elmosolyodott - gondolom, ő kedvesnek hitte. A legutóbbi tablettám óta hat óra telt el, s így én a Madonnát sem láttam volna kedvesnek. Újabb fültépő fütty. Csak egy pillanatig tartott szünetet, nem szerette volna, ha elbambulunk. - A kezelés - folytatta - két fázisban történik. Az első fázis kellemetlen. Ennek során visszavisszük magukat a minimális dózisig, az ellenállás növelése érdekében meghíznak, a testgyakorlatokkal izomtónust szereznek, új viselkedésformát sajátítanak el, amellyel megtörhetik a szokásukat támogató beidegződött testmozdulatokat... és van még egy pár dolog... Most azonnal hozzá is látunk. Mindenki hasra, és ötven fekvőtámasz... aztán le a ruhával, és irány a zuhany! Ötven fekvőtámasz! Hitetlenkedve bámultunk egymásra a sötét, fülledt hajnalban. Életemben nem nyomtam le ötven fekvőtámaszt, és nem is tartottam lehetségesnek... míg rá nem döbbentem, hogy nincs zuhany, nincs reggeli, nincs eltávozás a gyakorlótérről - és mindenek fölött, nincs tabletta -, amíg meg nem csináltam. Lehetséges lett, még a száznegyven kilósoknak is. A hölgy nem hazudott. Az Első Fázis kellemetlen volt, az biztos. Csak úgy tudtam átimádkozni magam a nyomorúságos órák során, hogy az áldásos zöld tabletták jártak az eszemben, amit a nap végén kapok. Nem szüntették be a tablettákat, csak meg kellett szolgálni értük. Az volt a szörnyű, hogy minél jobban megszolgáltan annál kisebb lett a jutalom; a harmadik naptól elkezdték lemetszeni a tabletták végét; a hatodikon már félbevágták őket. A többieknek minden elképzelhető szenvedélyük volt. A kövér nő (mint kiderült, Marie) a gyorskajá ért bolondult; úgy zihált az akadálypályán, akár egy vásári gőzorgona, de mégis mindig végigjárta, mert ez az egyetlen út vezetett az ebédlőbe. Egy Jimmy Paleologue nevű, sötét bőrű, kis ember maga is campbellizáló technikus volt, akit a tartalékosok az ügynökségétől kértek el, hogy segítsen be az újzélandi maorik civilizált módira nevelésében Túlságosan kifinomult volt ahhoz, semhogy maga is bevegye a campbelli stimulálást, megmagyarázhatatlan módon azonban egy ingyenes termékminta révén mégis a Legkávébb rabja lett. - Egy lottószelvényhez adták ráadásnak - mesélte szégyenlősen, miközben a sáros talajon feküdtünk lihegve, térdhajlítás és kötélmászás között. - A fődíj háromszobás apartman volt, és én éppen a házasságot fontolgattam… - A hárommérföldes futás legvégén, ahogy szélütötten és szánalomra méltóan alig-alig vonszolta magát, már nem gondolt rá többé. A központ az egyik kijjebb cső peremvárosban állt, egy Rochester nevű helyen, ami valaha egyetemi terület volt. Az épületeken még látszottak a cementfalba vésett régi feliratok: Pszichológiai Tanszék, Gazdasági Osztály, Alkalmazott Fizika, és így tovább. A terület végében valami sáros folyadék féle lötyögött, és a fizikai körülmények tekinttében ez volt a legeslegrosszabb szakasz. Ontario-tónak hívták. Északi szél esetén a bűz valósággal letaglózta az embert. A régi épületeket átalakították barakkokká, néhányat terápiás szobává, irodává, egyet ebédlővé; a terület szélén azonban állt néhány olyan is, amelybe nem léphettünk be. Nem voltak üresek. Hébe-hóba magunkhoz hasonló, szánalmas teremtményeket pillantottunk meg, amint ki-be terelik őket, de bárkik is voltak, nem engedtek össze bennünket. - Tenny - zihálta Marie, rám támaszkodva, ahogy a délutáni terápiára tartottunk ezek mellett -, van ötleted, ők mit csinálhatnak Ott? Egy rózsaszín tréningruhás nő (még az oktatóik is különböztek a mieinktől) hajolt ki az egyik épületből, és miközben a szemétládába dobott valamit, végigmért bennünket. Amikor újra eltűnt, odarángat tam Marie-t. - Lessünk bele! - mondtam, és szétnéztem, nincs-e kék ruha a közelben. Nem hittem azt, hogy el dobott zöld tablettákat találok a szemétben, és biztosan tudom, Marie sem számított rá, hogy extra ételmorzsákat áshat elő. Bosszantó módon igazunk is lett. Nem találtunk mást, csupán egy pár aranyozott bébicipőt meg egy törött, hamis elefántcsont nyelű játék pisztolyt. Nekem semmit sem mondtak, Marie azonban váratlanul felsikkantott.

- Ó, a mindenit, Tenny, ezek gyűjthetők! A nővéremnek volt Ilyen! Ezek a Huszadik Század Gengszterei Bronz Bébicipőinek Miniatűr Hiteles Másolatai sorozatból valók - ez, azt hiszem, Bugs Morgané -, a másik meg a Magányos Csillag Elefántcsont Pisztoly Kollekcióból! Itt megutáltató terápiát végeznek... először leszoktatnak róla, aztán meggyűlöltetik veled! Talán ez a Második Fázis? Ekkor elbődült mögöttünk az oktató: - Na, jól van, két lógós, ha van idejük megállni tereferélni, néhány extra fekvőtámaszra is lesz idejük. Legyen ötven, most! És gyorsan, mert tudják, mi lesz, ha késnek a terápiáról? Tudtuk. Amikor nem ugráltam, nem szökdécseltem vagy végeztem fejkörzést, ettem - látszatra szinte minden tíz percben. Egyszerű ételt, egészséges ételt, mint a Cipkó vagy a Csibe Kicsi vagy a CsípősDzsúz. Nem volt apelláta. A tányéromat minden alkalommal tisztára söpörtem, különben, sejthetik, öt ven fekvőtámasz volt a desszert. Nem mintha ötven extra fekvőtámasz olyan sokat nyomott volna a latban. Naponta négy-ötszázat csináltam, plusz a guggolások és felülések és törzshajlítások, valamint a napi negyven hossz az uszodában. Csupán három úszónak volt hely egymás mellett, és azzal nehezítették a dolgot, hogy három nagyon egyforma készségű úszót tettek egymás mellé - és találják ki, mit kapott a vesztes? Naná, hogy azt. Létszámunk negyvenről leapadt harmincegyre, huszonötre, hu szonkettőre... Én leginkább Marie-n ütköztem meg. Vagy húsz kilót leadott, és már kezdte nyafogás nélkül enni az elé tett "ételeket" (vitaminok meg proteinrudak, és azokból se sok), amikor a tizenkettedik napon a hálón felfelé kapaszkodva egyszerre levegő után kapkodott, fuldokolni kezdett, és legurult a földre. Meghalt. Nem halt meg teljesen, mert kigurították a szív-elektrosokkot, és egy pneumatikus, háromkerekű mentőn gyorsan elszáguldottak vele, de ahhoz eléggé halott volt, hogy ne jöhessen vissza a csoport hoz. Mindeközben az idegeim zsibongtak a bőröm alatt, semmi mást nem akartam, csak fejbe kólintani a gyógyszeres ápolót, elvenni a kulcsait, és hozzájutni a szekrényhez, ahová a hosszú zöld tablettákat zárták el. De nem tettem meg. És furcsa módon két hét elteltével, negyederősre csökkentett napi adaggal kezdtem kicsit jobban érezni magam. Nem jól. Csak kevésbé rosszul, kevésbé túlhajtottan, kevésbé "Jézusom, ölni tudnék egy adagért" érzéssel. - Hamis jó közérzet - lihegte bölcsen Paleologue, amikor ezt elmondtam neki, épp kilépve a medencéből, a kétmérföldes futás rajtjára várva. - Ezeket az ideiglenes fennsíkokat eléred, de nem jelentenek semmit. Láttam ilyen campbelli szindrómásokat azelőtt... Én meg kinevettem. Jobban tudtam nála; a saját testemről volt szó, nem? Még arra is tudtam időt szakítani, hogy a hosszú zöld tablettákon kívül valami másra is gondoljak - sőt, egyszer egészen odáig eljutottam, hogy az egyik nyilvános telefonon vonalat kaptam, és eltökéltem, felhívom Micuit. És meg is teszem, ha egy hányingerroham ki nem űz a közös klotyóba, aztán meg nem volt idő újra kiiz zadni a vonalat. A két hét elmúlt, véget ért az Első Fázis. A kellemetlen rész. Én ostoba! Elfelejtettem megkérdezni, milyen lesz a második rész. Boldogan, reménnyel eltelve azt feltételeztem, hogy ha az Első Fázist a kellemetlen szóval írták le, akkor a Második Fázisra legalábbis az oké lesz legmegfelelőbb. Ez azelőtt volt, hogy megismerkedtem volna a megutáltató terápiával és a végleges megvonással, és rájöttem, a Második Fázis kétségtelenül nem olyasmi, amit az ember kellemetlennek nevez. Meszsze túlhaladta a kellemetlent. A legközelebbi hasonlat, ami eszembe jut, hogy maga volt az egyszerű, szimpla pokol. Azt hiszem, jobb, ha nem beszélek többet a Második Fázisról, mert valahányszor megteszem, re megni kezdek; de túléltem. Ahogy a mérgek eltávoztak a testemből, mintha a fejem is kitisztult volna. Mire az igazgató kezet rázott velem, és feltett a világba visszainduló rakétára - ezúttal öntudatomnál voltam -, úgy éreztem... nem, még nem voltam igazán jól... inkább szomorúságot éreztem... vagyis még inkább dühöt... de, talán életemben először, józannak éreztem magam.

Az igazi Tennison Tarb I. A Második Fázisban az ember elveszti az idő fonalát, mert egyik évszak éppolyan vacak, mint a rákövetkező. A városba visszatérve meglepetten vettem tudomásul, hogy még tart a nyár, noha a fa a Central Parkban már színét vesztette. Peditaxi-hajtóm hátán verítékpatak gyöngyözött. A forgalom sikoltásait, rikoltásait és csikorgásait az ő száraz köhögése festette alá. Természetesen szmogriadó volt. Pedálozóm persze egyébként sem viselt arcszűrőt, mert az ember nem kap elég levegőt a szűrőben, hogy igazi forgalomban is tartani tudja a tempót. Ahogy a Circle-t megkerülve a Broadwayra befordultunk, egy hatszemélyes, fegyveres pénzszállító vágott be elénk; amikor kitért előle, a pedálozó elcsúszott a síkos atomcsapadékban, és egy pillanatra azt hittem, az egész alkotmány fejre áll. Ijedt arccal fordult felém. - Nézést, miszter - lihegte. - Ezek a rohadt teherautók esélyt sem adnak az ember fiának! - Tulajdonképpen olyan szép nap van - mondtam neki -, azt hiszem, innét inkább gyalog megyek. Persze úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, pláne, amikor arra utasítottam, jöjjön mellettem üresen, ha netán meggondolnám magam. Amikor aztán a Haseldyne & Ku Épületnél a viteldíjat nagy borravalóval toldottam meg, már biztos volt benne, hogy őrült vagyok. Alig várta, hogy elengedjem. Az izzadság azonban időközben megszáradt a hátán, és alig-alig köhögött. Ilyesmit sosem csináltam azelőtt. Az épületbe belépve szórakozottan intettem a kollégáknak, akiket felismertem. Arcuk a megdöbbe nés különböző szintjeit tükrözte, de engem lefoglalt a saját megdöbbenésem. A Detox Központban valami történt velem. A vitamininjekciók szúráshelyein és a hosszú, zöld tabletták iránti utálatomon kívül mást is magammal hoztam. Néhány új kiegészítőt a fejemben. Mibenlétüket pontosan még nem ismertem, az egyik azonban mintha a "lelkiismeret" névre hallgatott volna. Amikor besétáltam az irodámba, Dixmeister szeme éppúgy kidülledt, akár a többieké. - Tyű, Mr. Tarb - ámuldozott -, olyan egészségesnek Játszik! Igencsak előnyére vált a vakáció. Bólintottam. Csak azt mondta, amit az utolsó pár reggel a mérleg és a tükör már tudtomra adott. Tíz kilót magamra szedtem. A remegés elmúlt. A bizonytalanságnak az árnyékát sem éreztem magamban; az iroda felé vezető úton látott villogó reklámok és szikra-poszterek semmi vágyat nem ébresztettek bennem. - Folytassa a munkát! - mondtam. - Jelentkeznem kell Micui Kunál, mielőtt itt átveszem. Ez nem ment könnyen. Az első próbálkozásnál nem találtam bent. A másodiknál sem, és amikor az irodám és az övé közötti harmadik körút alkalmával végre igen, már épp menni készült. - Mr. Haseldyne várja - figyelmeztette a tit3, de Micui maradt. Bezárta az ajtót. Csókolóztunk Aztán hátrébb lépett. Engem nézett. Én őt. Vággyal teli meglepődéssel mondta: - Tenny, nagyszerűen nézel ki. - Te is nagyszerűen nézel ki, Micui - feleltem, de az igazság kedvéért hozzátettem -, az én sze memben Ugyanis Micui reggeli tükre nem lehetett olyan kíméletes, mint az enyém. Sőt, szörnyen megviseltnek látszott, de emögött az a szubjektív tény állt, hogy engem nem érdekelt a külseje, amíg ott tudhat tam. Bőrszíne révén a szeme alatti karikák nem hangsúlyozódtak ki. De azért ott voltak: ráfért volna az alvás, esetleg néhány több fogásos étkezés... én mindennek ellenére egészen lenyűgözőn találtam. - Szörnyű volt, Tenny? - Közepesen - Rengeteget okádtam, folyton valami olyat kerestem, amivel elvághatom a torkom. E téren azonban nem jártam sikerrel, és a görcs is csak kétszer kapott el. Elhessegettem az emlékeket. - Micui, két fontos dolgot el kell mondanom. - Persze, Tenny, de most pokolian sietnem… - Micui - vágtam a szavába. - Házasodjunk össze! Keze ökölbe szorult. Teste megdermedt. Szeme olyan tágra nyílt, attól tartottam, kiesik a kontaktlencséje. Azt mondtam. - A Detox Központban tengernyi időm jutott mindent megrágni. Komolyan gondolom. - Micui! Induljunk! - hallatszott be Haseldyne durcás mennydörgése. Micui egy szó nélkül, automatikusan újra életre kelt, felkapta a táskáját, kinyitotta az ajtót, s közben le nem vette a szemét rólam. - Gyerünk! - vakkantotta Haseldyne. - Jövök! - szólt ki, nekem meg a lift felé indulva: - Drága Tenny, most nem beszélhetek. Majd felhívlak. Aztán két lépés után megfordult, és visszajött hozzám. Majd ott, Isten és mindenki szeme láttára megcsókolt. Mielőtt eltűnt volna a liftben, azt súgta:

- Bírnám. Mégsem hívott. Egész álló nap nem hívott. Mivel még sosem kértem meg senkinek a kezét, nem rendelkeztem személyes tapasztalattal a tekintetben, ilyen-e az elvárható válasz. Nem keltette azt az érzést. Olyan volt, mint amit Micui érzett akkor - nos, nem maga Micui; nem ez a Micui, hanem a másik rézbőrű, még a Vénuszon -, mint ahogy az a Micui mondta nekem, hogy mit érez, amikor először csináltuk, és nekem előbb megvolt, ő pedig a tudtomra adta, hogy legközelebb rohadtul igyekezzek jobban csinálni, különben... Szóval pocsék érzés volt. Lógva hagytak. A másik fontos dolgot meg el sem mondtam neki. Szerencsére bőven akadt mivel elfoglalni magam. Dixmeister magához képest szépen elirányította a dolgokat. Én azonban nem ő voltam. Aznap este sokáig bent fogtam, átnéztem, milyen hibákat csi nált, változtatásokat rendeltem el. Mire hazaengedtem, zsémbes volt és agyongyötört. Ami engem illett, én pénzfeldobással döntöttem el, hol fogom tölteni az éjszakát, és vesztettem. Bevackoltam magam egy eldugott kis hotelba pár háznyira az irodától, és reggel korán bementem dolgozni. Amikor Micui irodájához értem, a tit3 tájékoztatott miszerint a tit2-től hallotta, hogy Micui és a tit 1 egész délelőtt távol lesz. Ebédszünetemet - mind a huszonöt percet, ugyanis egy nap nem bizonyult elégségesnek a dolgokat a helyes mederbe terelni - Micui várószobájában töltöttem, közben a tit 2-ének telefonján ugráltattam Dixmeistert. Micui nem mutatkozott. Az egész délelőtti program elhúzódott. Aznap este felkerestem barátnőm lakását. Az robotajtó beengedett, Micui azonban nem volt otthon. Nem volt otthon sem tízkor, amikor megérkeztem, sem éjfélkor; amikor hatkor felébredtem, kicsit vártam, majd visszamentem az irodába. Ó, igen, Mr. Tarb, mondta a tit 3, Ms. Ku az éjszaka folyamán betelefonált és közölte, hogy bizonytalan időre el kellett hagynia a várost. Majd maga lép érintkezésbe velem. Hamarosan. De nem tette. Az agyam egyik fele kommentár nélkül aktába rakta ezt a tényt, és tette a dolgát. Vagyis a kapott parancsok véghezvitelét. Micui a jelöltek megválasztását várta el tőlem. Már szeptemberben jártunk, a "választásokig" csupán hetek voltak hátra. Bőven volt, ami lefoglaljon, és agyamnak ez a része ki is használt minden percet. Dixmeister minden percét is kihasználtam, valamint mindenki másét a Meg foghatatlanok (Politika) Osztályon. Ahogy peckes léptekkel róttam a folyosókat, a többi osztályról az emberek kerülték a tekintetem és félreálltak az utamból - gondolom féltek, hogy tizenkét órás munka napot csinálok nekik. Agyam másik fele, az új, amelyet a Detox Központban fedeztem fel... nos, az korántsem állt annyira jól. Fájdalom kínozta... nem csupán Micui miatt, hanem a benne levő másik dolog miatt is, amit nem mondtam el neki. Aztán az irodák közti levélfutár beszáguldott a szobámba, az asztalra ejtett egy önelégető papírborítékot, és már ott sem volt. Micui küldte. Ez állt benne: Drága Tenny, az ötlet tetszik. Remélem, akkor is akarod még, ha ezt túléltük, mert én akarni fogom, nagyon is. Most azonban nincs idő szerelemről beszélni. Rám vonatkozik a forradalmi fegyelem, Tenny, és rád úgyszintén. Kérlek, arról az ötletről ne feledkezz meg... Őszinte szeretettel, amiről most csak beszélni tudok. Micui Ezúttal is lángra lobbant, mielőtt elejtettem, és megégette az ujjam. Rá sem hederítettem. Ez már válasz volt... ráadásul a helyes válasz. Maradt még az el nem mondott dolog kérdése. Így hát tovább szekáltam a tit 3-at, s amikor végül elárulta, hogy igen, Ms. Ku reggel visszaérkezett a városba, de egyenesen egy sürgős megbeszélésre ment valahová, már nem tudtam tovább türtőztetni magam. Azonkívül úgy gondoltam, tudom, hol találom. - Tarb - kiáltott fel Semmelweiss - ... azaz Mr. Tarb, örülök, hogy újra látom. Igazán jól néz ki! - Kösz - feleltem, és szétnéztem a tömítőgyűrű telepen. A sajtolók pöfögve, csörögve, zörögve on tották magukból a milliónyi kis kerek mütyürt. Ugyanaz volt a lárma, ugyanaz volt a kosz, de valami hi ányzott. - Hol van Rockwell? - kérdeztem. - Ki? Ó, Rockwell. Igen, ő itt dolgozott. Valami balesete volt. El kellett engednünk. - Arckifejezésemet látva vigyora idegessé vált. - Nos, igencsak nem volt már munkaképes, ugyebár? Két törött láb, aztán ahogy az arca kinézett... Na mindegy, gondolom, fel akar menni. Csak tessék, Mr. Tarb! Szerin -

tem fönt találja őket. Azzal a sok ki- meg bejárással az ember sohasem tudhatja... de hát én azt tartom, ha időben kifizetik a bérleti díjat, minek kérdezősködni? Otthagytam. Nelson Rockwellről nem volt mit mondanom, és a bérlői iránti kíváncsiságát kielégítendő sem akartam semmit az orrára kötni. Szegény Rockwell! Szóval a behajtó ügynökség türelme vé gére ért. Ahogy belöktem az ajtót, ígéretet tettem magamban, hogy teszek valamit az érdekében... Aztán egy időre megfeledkezte Nelson Rockwellről, mert az ajtó, ami régen a koszos, öreg tetőtérbe vezetett, most egy rejtett zsilipbe nyílt. A lépcsőház ajtaja becsukódott mögöttem. Előttem zárt ajtó, körülöttem acélfalak. Fényözön zúdult rám. Semmit sem hallottam, de tudtam, figyelnek. Fejem fölött egy hangszóró Des Haseldyne hangján dörrent rám: - A saját érdekében jobb, ha ezt pokoli jó okkal teszi, Tarb. Az ajtó félrecsusszant előttem. A mögöttem levő ajtó tolókarja kitessékelt a kalitkából, és egy emberekkel teli teremben találtam magam. Mindenki engem nézett. A régi tetőteret átalakították. Csúcstechnológia és luxus költözött be. Az egyik falon egy távvezérelt monitor ontotta a helyzetjelentéseket, a többit pedig takarosabb kárpit fedte, mint az Öreg irodáját a T. G. & S.-nél. Az irdatlan terem közepét egy hatalmas, ovális asztal foglalta el (igazi faburkolatúnak látszott), és az asztal körüli karosszékekben - mindenkinek saját üveg és pohár, meg író-képernyő és telefon - több mint tucatnyi emberpéldány, de micsoda emberpéldányok! Nem csak Micui meg Haseldyne meg az Öreg. Emberek, akikkel csak a híradókban találkoztam, ügynökségek vezetői a RussCorpból, az Indiastriesból és a Dél-Amerika S.A.-ból, németek, angolok, afrikaiak, a világ reklámhatalmainak krémjét fölözték le és öntötték be ebbe a terembe. Eleddig minden lépésnél elkábított a vénusziak vakond-szervezetének táguló köre és növekvő ereje okozta felismerés. Most megtettem az utolsó lépést, behatoltam annak magjáig. Ijesztően úgy tűnt, mintha épp eggyel több lépést tettem volna a kelleténél. Micui is így gondolhatta. Felpattant, arcán megdöbbenés: - Tenny! Az ördög vigyen el, miért jöttél ide? - Említettem neked, hogy valamit tudnod kell - vágtam bele határozottan. Mindegyikükre vonatkozik, úgyhogy nem is baj, hogy itt találtam magukat. A tervük kútba fog esni. Nem marad idejük. Bármelyik pillanatban útnak indulhat egy kufárflotta a Vénuszra, teljes Campbell-tüzérséggel. Egy szék Üresen állt Micui közelében, az asztal elején. Belehuppantam és vártam a vihar kitörését. Meg is érkezett, ahogy kell. A fele társaság nem hitt nekem. A másik felének talán lett volna ilyen vagy olyan véleménye, de sokkal jobban lefoglalta őket, hogy behatoltam a titkos szentélyükbe. A düh megatonnákban szabadult el ott a tetőtérben, de nem mind irányult rám. Micui is megkapta a magáét... többet is, mint ami járt, főleg Haseldyne-tól. - Figyelmeztettelek, hogy szabadulj meg tőle - kiabálta. - Most már nincs választás! A nő az S.A.-ból: - Azt hiszem, itt van probléma! A férfi a RussCorpból, öklével az asztalt döngetve: - Kérdés nem, probléma! Csak a kérdés, hogyan mi megold? A maga probléma Ku! A férfi az Indiastriesból tenyerét összeszorítva, ujjait kifelé feszítve: - Az ember nem szeretni életet kiolt, de a kínos helyzetek egyes osztályaiban az ember nem találni más alternatíva, mint... Elegem lett. Felálltam, és az asztalnak támaszkodtam. - Meghallgatnának? - kérdeztem. - Tudom, a maguk számára a legegyszerűbb, ha megszabadulnak tőlem, és elfelejtik, amit mondtam. Ez a Vénusz végét jelenti. - Hallgasson! - förmedt rám a német nő, de magára maradt. Körbenézett az asztalnál: dühös gesztusok közepette megdermedt tucatnyi emberpéldány; aztán mogorván azt mondta: - Hát akkor mondja el, amit akar, meghallgatjuk. Egy darabig meghallgatjuk. - Köszönöm - mosolyogtam rájuk szélesen. Nem éreztem magam különösebben bátornak. Tudtam, hogy többek között az életem is kockán forog. Az azonban már korántsem tűnt olyan értékesnek. A helyzet például nem ért fel a detoxfarmon átélttel; ha valaha még egyszer rászorulok arra, milyenségének tudatában biztosan inkább kinyírom magam. De most betelt a pohár. Azt mondtam: - Látták a híradásokat az utóbbi években, s így a bennszülöttek katonai eszközökkel történő civili zálását. Felfigyeltek rá, hogy az utóbbi akciók hol zajlottak? Szudán. Arábia. A Góbi-sivatag. Nem sugallnak maguknak valamit ezek a helyek? - Végignéztem rajtuk. Még nem; de láttam, már kezdik ka piskálni. - Sivatagok. Forró, száraz sivatagok. Nem olyan forrók, mint a Vénusz, és nem is olyan szárazak... de az ahhoz leginkább hasonló helyek a Föld felszínén, vagyis gyakorlás céljára a legjobbak. Ez egy. Leültem, és társalgási hangnemben folytattam: - Amikor hadbíróság elé állítottak, néhány hétig Arizonában tartottak. Újabb sivatagos terület. Tízezer katonát manővereztettek ott; amennyire meg tudtam állapítani, ugyanazokat, akiket Urumcsiban

is. Kint a pusztában pedig egy rakétaflotta állomásozott. A rakéták mellett árukészletek: Campbell-tüzérség. Nézzük, össze tudjuk-e rakni? Szimulált vénuszi viszonyok között végzett katonai hadmozdulatok; inváziós technikákat gyakorló, képzett harci egységek; behajózásra váró Campbell-nehézfegyverek. Illesszék össze! Maguk szerint mi az eredmény? A teremben pisszenés se hallatszott Aztán az S.A.-nő, tapogatózva: - Igen, tudomásunkra jutott, hogy a korábban Venezuelában állomásozó számtalan űrkompot valamiért elvezényelték. Arra gondoltunk, talán a Hyperion a célpont. - Hyperion - mosolygott gúnyosan a RussCorp. - Egy űrkomp magában is... sok a Hyperionnak. - Ne ejtse magukat pánikba ez a tablettazabáló! - fortyant fel Haseldyne. - Biztos vagyok benne, hogy túloz. A kufárfalka egy papírtigris. Ha tesszük a dolgunkat, idejük sem lesz a Vénusz miatt aggódni... ráérnek majd szopni a hüvelykujjukat és csodálkozni, mi a gond a Földdel. - Örülök, hogy ön ilyen biztos ebben - mondta komoran a RussCorp. - Nekem vannak kétségeim. Volt sok pletyka, ami eljutott ehhez a bizottsághoz... mind félresöpörtük. Tévesen, azt hiszem. - Személy szerint én azt javaslom... - kezdte a német, de Haseldyne félbeszakította - Beszéljük ezt meg magunk között! - mondta vészjóslón és rám meredt. - Maga! Kifelé! Majd szólítjuk, ha szükség lesz magára! Vállat vontam, és mosolyogva kiléptem az ajtón, amit az lndiastriesból jött férfi nyitott ki nekem. Nem lepett meg, hogy egy rövid lépcsőre nyílt, ami egy külső ajtóhoz vezetett... és az zárva volt. Leül tem a lépcsőre, és vártam. Amikor végül újra kitárult a belső ajtó, és Haseldyne behívott, meg sem próbáltam leolvasni az arcát. Csak udvariasan elsiklottam mellette, és elfoglaltam az üres helyet az asztalnál. Ez nem tetszett neki túlzottan; arca belevörösödött, és a kifejezése halált ígért, de semmit nem szólt. Nem volt hozzá joga. Nem ő fogta a gyeplőt. Most magának az Öregnek a kezében volt az irányítás. Rám pillantott, az arca olyan, mint mindig, rózsaszín, pufók és szőrtől keretezett, csak épp egy csöppet sem volt barátságos. Semmit sem árult el. És az általam oly régóta ismert Öregre annyira nem jellemző módon nem kezdeményezett könnyed csevegést. Egy hosszú pillanatig egyáltalán semmit nem kezdeményezett, csak nézett rám, majd viszsza az asztali képernyőjére, ujjai pedig egyfolytában új kérdéseket kopogtak be, amikre rossz vála szok érkeztek. Az előbb nagy lárma hallatszott ki a lépcsőhöz - dühös dörmögések és ellentmondást nem tűrő, metsző rikoltozás -, most azonban csend volt. A szótlanul pipázó RussCorp-férfi széke felől igazi dohány fullasztó aromája terjengett. Az S.A.-nő szórakozottan simogatott valamit az ölében... egy állatot, véltem, talán egy macskát. Ekkor az Öreg a billentyűzetre ütve tisztára söpörte a képernyőt, és lassan így szólt: - Tarb, maga nem jó hírt hozott nekünk. De fel kell tételeznünk, hogy igaz. - Igen, uram - vágtam rá, pusztán a beidegződött reflexből. - Gyorsan kell lépnünk, hogy eleget tegyünk ennek a kihívásnak - jelentette ki. Dagályossága nem távozott el jókedvével együtt. - Bizonyára megérti, hogy nem avathatjuk be magát a terveinkbe... - Természetesen, uram! - … továbbá megérti azt is, hogy ezzel még nem bizonyított. Micui Ku kezeskedik magáért - folytatta, és hideg tekintete az asztalon átvágva Micuin állapodott meg. Ő az ujjhegyét bámulta, nem pillan tott fel. - Átmenetileg elfogadjuk a garanciáját - Micui összerezzent, mire egyből felfogtam, milyen más átmeneti alternatíváról esett szó. - Megértem - feleltem, és sikerült elhagynom az "uram"-ot - Mit kívánnak mit tegyek? - Arra utasítjuk, hogy folytassa a munkáját. Az a fő projektünk nem állhat le. Micui és mi többiek most egyéb... dolgokkal foglalkozunk. Úgyhogy bizonyos mértékig magára hagyjuk. De ettől még eszébe ne jusson lazsálni! Biccentettem, várva, mi van még. Nem volt más. Des Haseldyne az ajtóhoz vezetett, és kikísért. Mi cui meg sem mukkant. A lépcső alján Haseldyne belökött egy másik rejtett zsilipbe. Mielőtt bezárta volna, elmordult. - Köszönetet vár? Felejtse el! Már megköszöntük azzal, hogy életben hagytuk. Miközben arra vártam, hogy kinyíljon a külső ajtó, a dühös dörmögések és rikácsolások, ahogy újra végigmentek a dolgon. Haseldyne-nek igaza volt: életben hagytak. Viszont igaz volt az is, hogy ezt a döntést bármikor felülbírálhatták. Tehetek ellene? Igen, határoztam, de csak egyetlen módon: ha olyan jó munkát végzek, ami révén nélkülözhetetlenné válok... Pontosabban, ami révén elhitetem velük, hogy az vagyok. Aztán kinyílt a külső ajtó. Des Haseldyne kezelhette. Ez a zsilip is rendelkezett tolókarral; a mögöttem levő ajtóé kilódított az utcára. Megbotlottam, elestem és beszánkáztam a járdán iparkodó gyalogosok lába alá. - Jól van, miszter? - kérdezte reszketeg hangon egy idős fogyasztó, riadtan tátogva.

- Jól hát - vakkantottam, miközben feltápászkodtam. Nem hiszem, hogy mondtam valaha nagyobb hazugságot. II. Rossz és aggasztó dolog tettestársként egy gonosztevő társaság mellé állni olyan bűntényben, amiért agyégetés jár. És sokkal rosszabb, ha az ember rádöbben: még ostobák is. Ennek a vénuszi kém- és szabotőrhálózatnak a tagjai, vagyis a zömük ahhoz talán elég ügyes és csibész volt, hogy egy szupermarket pénztára mellett elosonjon egy marék hamisított engedményes kuponnal. Ami a világuk megvédését illette, egyszerűen nem értek fel a feladathoz. Dixmeisternek aznap délután jó sora volt. Miután visszabicegtem az irodába, ráripakodtam, hogy menjen a dolga után, engem pedig hagyjon békén, amíg másként nem utasítom. Aztán bezártam az ajtót, és törtem a fejem. Nem lévén Csoki, sem kis zöld tabletták, ami mögé elbújjak, szemem immár a csupasz valóságot látta. Nem volt túl vonzó látvány, mivel nyüzsgött a problémáktól... három dolog különösen nyomasztott. Első: ha nem győzöm meg a vénusziakat, hogy szükségük van rám, sőt, bízhatnak bennem, a jó öreg Haseldyne tudni fogja, mit tegyen. Azután már nem kell aggódnom semmi miatt. Második: ha azt teszem, amit mondanak, sivár jövőnek nézünk elébe. Nem vontak be stratégiai kampányuk megtervezés de minél többet töprengtem rajta, annál kevésbé bíztam benne, hogy beválik. Harmadik és legrosszabb, ha nem válik be, mindannyiunknak lőttek. Életünk hátralevő részét járó kában töltjük, pelenkát viselünk, kanállal etetnek a gondozók, akik nincsenek odáig értünk, és a fő in tellektuális élményt az elsuhanó autók szép színes fényei adják majd. Mindannyian. Nem csak én. A nő, akit szeretek, úgyszintén. Nem akartam, hogy Micui agyát kiégessék. Azt sem akartam, hogy Tennison Tarb agyát kiégessék. Frissen szerzett józan eszem józanul rámutatott, hogy a szorult helyzetből azért van kiút. Nem kell mást tennem, csak felhívni a Tisztességes Reklámfogások Osztályát és feladni a vénusziakat; én talán megúszná a Sarki Büntetőteleppel esetleg csupán Visszaminősítenek fogyasztónak. Viszont ez nem menti meg Micuit... Épp a munkaidő vége előtt ő és Haseldyne gyűlésre hívta a vezetőállásúakat a tanácsterembe. Micui meg sem szólalt, nem is nézett rám. Egész végig Haseldyne beszélt. Azt mondta, adódott néhány, hm, váratlan terjeszkedési lehetőség, és Micuinak meg neki el kell utaznia, hogy utánajárjanak. Idő közben megvették Val Dambois szerződését a T. G. & S.-től, addig ő ugrik be, mint ideiglenes általá nos igazgató; a Megfoghatatlanokat (Politika) Tennison Tarb vezeti önállóan, vagyis én, és ő biztos benne, hogy teljes hatékonysággal dolgozunk tovább. Nem volt meggyőző előadás. Nem is talált jó fogadtatásra. A hallgatóság soraiban oldalpillantások és aggódó arcok látszottak. Miközben keltünk fel, hogy távozzunk, sikerült Micui közelébe jutnom, és a fülébe súgnom: - A lakásodban maradok, jó? Erre sem felelt. Csak rám nézett, és vállat vont. Nem volt lehetőségem tovább erőltetni, mert hátulról felbukkant Val Dambois, és megragadta a vállam. - Egy szóra, Tenny - csikorogta, és bevezetett Micui... azaz most már az ő irodájába. Becsapta az ajtót, felkattintotta a zavaró függönyt. - Ne légy túl önálló, Tarb! Ne felejtsd el, hogy itt leszek, és rajtad tartom a szemem. - Erre nem kellett emlékeztetnie. Amikor nem feleltem, fürkészőn végigmért. - Meg tudsz birkózni vele? Jól érzed magad? Sorrendben először azt mondtam: - Meg tudok birkózni vele - ami sokkal inkább volt remény, semmint meggyőződés, majd azt: - Úgy érzem magam, mint bárki, akinek két teljes világ súlya nyomja a vállát - ami igaz is volt. - Csak tartsd észben - biccentett -, hogy ha valakit ejteni kell, az biztosan a megfelelő ember te gyen. - Értve, Val - feleltem. De melyik a megfelelő? Mivel Micui nem mondta, hogy nem maradhatok a lakásában, azt tettem. Nem reméltem, hogy ő az első estén mindjárt felbukkan, és nem is okozott csalódást. Azért nem maradtam teljesen egyedül. Val Dambois biztosított számomra bizonyos szintű társaságot. Ahogy az iroda előtt leintettem egy peditaxit, észrevettem egy a nyomomban csellengő izomembert, és ugyanez a pali ténfergett Micui lakásával szemben, amikor reggel kiléptem. Nem érdekelt. Az irodában nem bolygattak, bár talán észre sem veszem, ha mégis. Nyakig merültem a munkába. Le akartam venni annak a két világnak a súlyát a vállamról, és ennek egyetlen módja az volt, ha megnyerem nekik a háborújukat… valahogy.

A választásra való felkészüléshez tucatnyi főbb témareklám állt a rendelkezésre, és beadni őket a népnek, az alig pár nap. Dixmeister szabad kezet kapott a csatornaidők lekötésére és hogy a hordákat terelgesse a termelési osztályon. A tehetséget és forgatókönyve teljesen magamra vállaltam. Na mármost, amikor egy projektfőnök azt mondja, átveszi a tehetséget és a forgatókönyvet, úgy ér ti, fél tucat fejvadász kutat neki tehetséget, és legalább ennyi reklámszövegíró gyártja a forgatókönyveket; a főnök jobbára a hátsójukat rugdosva noszogatja őket. Nálam ez picit másképpen volt. Megvolt a csapatom, és rugdostam is a hátsójukat. De nekem is megvoltak a saját terveim. Még nem tisztultak ki teljesen a fejemben. Igen messze álltak a kielégítőhöz, még a számomra is. És senki előtt nem tud tam eldicsekedni velük, hogy lássam, mennyire jók valójában. De ezek miatt maradtam napi tizenhat órát az irodámban a pusztán tíz, tizenkettő helyett, amennyit különben ott töltöttem volna. Nem volt olyan rossz; mi mást kezdhettem volna az időmmel? Tudtam, mit kezdenék az időmmel, de Micui nem volt... nem volt... hogy is fogalmazzam? Elérhető? Ez nem jó; minden éjszakán együtt voltunk, amit a városban töltött. Mindazonáltal kisiklott a kezem közül, mert csupán az ágyban találkoztunk, és ott sem sűrűn. Híreim az egész vénuszi méhrajt felbolygatták, akik most szerteszét repültek. Amikor Micui a városban tartózkodott, minden percét magas szintű, titkos találkozók kötötték le; amikor nem találkozókon volt, akkor a világ más tájain járt. Vagy még távolabb; például egy álló hetet töltött a Holdon, ahonnét lopva kódolt üzenetet váltott egy teher áruszállítmányozóval Port Kathyben, a Vénuszon. Egyik éjjel már lemondtam róla, és elaludtam, majd egy igazán pocsék álomból, amelyben a Tisz tességes Reklámfogásoktól egy erőszakos férfi becsusszant mellém az ágyba, arra riadtam, hogy va lóban becsusszant mellém valaki, s a behatoló Micui. A kimerültség miatt jó időbe telt, mire teljesen felébredtem, és amikor sikerült, Micui már aludt. Láttam rajta, hogy ő még nálam is fáradtabb. Ha van bennem egy szemernyi könyörület, szótlanul átölelem, és mindketten átalusszuk az éjszakát. Nem voltam rá képes. Felkeltem, készítettem neki abból a furcsa ízű, igazi kávéból, és leültem az ágy szélére, amíg meg nem érezte, és mocorogni nem kezdett. Nem akaródzott neki felkelni. Bevackolta magát a takaró alá, csak a feje búbja látszott ki, meg az orra hegye, hogy kapjon levegőt, és a kávé aromájába az édesen alvó nő meleg illata keveredett. Bosszú san az ágy másik oldala felé vonszolta magát, s közben motyogott, "biztosítékokat kicserélni", valami ilyesmit értettem. Vártam. Aztán légzésritmusa megváltozott, és tudtam, felébredt. Kinyitotta a szemét. - Helló, Tenny. - Helló, Micui. - Feléje nyújtottam a kávéscsészét, de egy pillanatig nem törődött vele, üres tekintettel engem nézett fölötte. - Tényleg házasságot akarsz? - Azt meghiszem, ha… Nem várta el tőlem, hogy befejezzem ezt a mondatot. Rábólintott. - Én is akarom - mondta. - Ha. - A párnát maga mögé gyűrve felült, és elvette a csészét. - Nos kérdezte, talonba téve ezt a témát -, mi a helyzet? - Van pár ropogósan új, pofás reklámtémám. Talán leellenőrizhetnéd - próbálkoztam. - Minek? Rád van bízva. Ezt a témát is ejtette. Megérintettem a vállát. Nem húzódott el, de nem is reagált. Rengeteg egyéb dolgot is meg szerettem volna vele beszélni. Hol fogunk élni. Akarunk-e gyereket, és ha igen, milyen neműt. Hogyan fogunk szórakozni, és (ez mindig kedves téma az újdonsült házasoknak) mennyire, s milyen különleges módokon szeretjük egymást... Ezek egyikét sem hoztam fel. Helyette megkérdeztem: - "Biztosítékokat kicserélni." Mit értesz ez alatt, Mícui? Megmerevedett ültében, a kávé a csészealjba loccsant, tekintete rám tapadt. - Mi az ördögöt akarsz, Tenny? - förmedt rám. - Nekem úgy hangzik, mintha valami felszerelés szabotálásáról beszélnél. Campbell-vetítők, nemde? Talán embereket próbáltok beépíteni a limbikus egységekhez, hogy tönkretegyék a gépeket? - Hallgass, Tenny! - Mert ha igen - érveltem tovább -, szerintem nem fog sikerülni. Nézd csak, a Vénuszig hosszú a re pülőút, készenléti őrséget fognak állítani, váltott turnusban. Semmi más dolguk nem lesz, csak ellen őrizni és újra ellenőrizni a felszerelést. Bármit tesztek is tönkre, tengernyi idejük lesz megjavítani. Ez megrázta. A csészét tetette az ágy mellé, s egyre engem bámult. - A másik, ami engem ebben aggaszt - folytattam -, hogy amikor felfedezik a szabotázst, keresni kezdik, ki követte el. A kufárok hírszerző szolgálata lusta, ostoba és önelégült, ez tény... régóta nem volt miért aggódjanak. De ti felébreszthetitek őket. - Tenny - rivallt rám -, pofa bel Törődj a saját rohadt dolgoddal. A biztonság miatt majd mi aggó dunk!

Így végre azt tettem, amit mindjárt az elején kellett volna. Leoltottam a lámpát, bebújtam mellé az ágyba, és átöleltem. Nem szóltunk többet. Ahogy kezdtem elbóbiskolni, észrevettem, hogy sír. Nem lepett meg. Rohadt egy dolog, hogy egy frissen egybekelt pár így töltse az idejét, de nekünk csak ez maradt. Egyszerűen nem beszélgethettünk, mert Micuinak titkai voltak, amiket kötelességszerűen védenie kellett. És nekem is megvolt a magamé. Október tizenhatodikán az üzletek kirakataiban a törvény értelmében megjelent a tíz hetes karácsonyi figyelmeztetés. A Választás Napja ott volt a nyakunkon. Mindig a kampány utolsó tíz napja a döntő. Én felkészültem rá. Megtettem mindent, amit elterveztem, és igen szép munkát végeztem. Igazán jól éreztem magam ezekben a napokban, eltekintve a jelentős súlyvesztéstől, és hogy kicsit elfogott a remegés, valahányszor egy Csoki-doboz került a köze lembe (nesze neked, megutáltató terápia). Az emberek már nem mondogatták folyton, milyen jól nézek ki. Nem is keltett; éppoly jól néztem ki, mint bárki, akinek minden éjszakáját az agyégetésről szóló rémálmok csonkítják meg. Dixmeister ki-be táncikált az irodámba, az új felelőssége feltüzelte, az általam felfedett új témák megfélemlítették - Ezek igazán erőteljes anyagok, Mr. Tarb - mondta nyugtalanul -, de biztosan nem lő túl a célon? - Ha így tennék - mosolyogtam rá -, maga szerint Ms. Ku nem állított volna le? Ha beszélek neki ezekről, talán meg is tette volna. De az a pillanat elmúlt. Elszántam magam. - Dixmeister - állítottam meg, ahogy készült elrohanni -, a hálózatoktól panaszok érkeztek közvetíté sünk gyengülő jelei miatt. - Gyengülő adások? Hű, Mr. Tarb, én nem találkoztam semmiféle feljegyzéssel... - Később küldik át. Személyesen tudtam meg a tévéhálózat embereitől. Szóval utána akarok járni ennek. Szerezze meg az épül kábelfektetési képét; nyomon akarom követni az egyes jeleket a kiindu lóponttól a telefontársaság külső fővezetékéig. - Rendben, Mr. Tarb! Természetesen csak a reklámközvetítésekre gondol? - Természetesen nem, Mindent akarok. Azonnal. - Az órákba telik, Mr. Tarb - siránkozott. Családos ember volt, és azon járt az esze, amit a feleségé től kap, ha nem ér haza időben az Első Ajándék Éjszakáján. - Kap rá órákat - mondtam. És kapott. Nem akartam, hogy ezek alatt az órák alatt nem létező beér kező feljegyzéseket kéressen, vagy valaki más emberével csevegjen arról, mit csinál éppen Mr. Tarb. Amikor az egész elektromos hálózatot a képernyőmre varázsolta, lemezre másoltam, és a zsebembe süllyesztettem, majd utasítottam Dixmeistert, kísérjen el az összes vonal találkozási pontjának fizikai vizsgálatára az alagsori komm-szobába. - Sosem jártam még az alagsorban, Mr. Tarb - nyafogta. - Nem hagyhatjuk ezt a telefontársaságra? - Nem, amennyiben akarunk még előléptetést az életben, Dixmeister - feleltem kedvesen; így hát kettesben lelifteztünk, ameddig csak járt a lift, majd még két szinttel lejjebb a teherfelvonón. Az alag sor koszos volt, komor és kísérteties... egy csomó k-val kezdődő jellemző, főként; kihalt. Több száz négyzetméternyi tér volt itt, de még az éji bujkálókat is undorította. Pont erre volt szükségem. A komm-szoba egy portól fuldokló, hosszú folyosó végén helyezkedett el. Mellette három, mikrofájlokat tároló helyiség, főként olyan sürgős TRO- és reklám minisztériumi utasítások fájljait tárolták itt, amikbe soha senki bele sem nézett. Gondosan szemügyre vettem mindegyik tárolót, majd megálltam a komm-szoba ajtajában, és egy gyors pillantással felmértem. Az ügynökségből kiinduló minden telefon, adatszintű üzenet és videoközvetítés áthaladt ezen a szobán. E célra természetesen teljesen automatizálva és elektronizálva lett: Semmi sem mozgott, villogott vagy kattogott. Voltak ugyan manuális felülbíráló terminálok a rossz helyre keveredett üzenet útjának átírására - vagy a hibás út teljes lezárá sára -, de nem volt miért ide embert ültetni. - Nekem rendben levőnek látszik - mondtam. Dixmeister savanyú pillantást vetett rám. - Felteszem, most az összes áramkört le fogja tesztelni? - Eh, miért? A bajnak ezen kívül kell lenni. - Tiltakozásra nyitotta a száját, de én bezártam: - És figyeljen, szórja ki azt a sok szemetet a tárolókból! Átalakítom őket főhadiszállássá. - De Mr. Tarb! - Dixmeister, amikor csillagminősítést kap - oktattam szelíden -, majd megérti, hogy az ilyen pillanatokban miért fontos a magány. Most meg se próbálja. Csak csinálja! Ezzel otthagytam, és Micui lakásába mentem, hőn remélve, hogy ott találom. Néhány problémám megoldásra várt. Nem Micuitól reméltem a megoldást, de legalább a szeretett test érintését és a testmeleg vigaszát megadhatja... ha ez olyan éjjel lett volna, amit otthon tölt. Nem olyan volt. Csupán egy öngyulladó papírcetli várt a párnán, mondván, Rómába kellett utaznia.

Nem ezt akartam, de ahogy ültem kezemben három deci semleges gabonaszesszel a koszos, alvó várost bámulva, kezdtem azt érezni, hogy talán erre van szükségem. III. Elkészültem a forgatókönyvekkel. A bennük szereplő jelölteket kiválasztottuk, és város körüli búvóhelyeken rejtettük el. A kiválasztás nem volt nehéz, mert pontosan tudtam, mit akarok; a városba jutta tásuk és az előkészületek már jóval keményebb diónak bizonyultak. De ott voltak. A lakásból betelefonáltam, és utasítottam a kétfős Wackerhut-csoportokat, szedjék fel őket, és vigyék a stúdiókba; mire beértem az irodába, ez meg is történt. A tulajdonképpeni felvétel könnyen ment... nos, viszonylag könnyen. Mondjuk, egy hatórás agymű téthez képest. A színészek begyakoroltatásához minden ügyességemet és koncentrációmat bevetettem, ott bábáskodtam a sminkesek fölött, miközben azok a kamerákhoz készítették elő őket, hajtottam a produkciós csapatot, igazgattam minden mozdulatot és szót. A könnyebb részét az jelentette, hogy minden színész gördülékenyen és meggyőzően mondja a szövegét, mert eleve úgy írtam meg, ahogy az ő szemszögükből a legjobbnak láttam. A nehezebb része viszont az volt, hogy csak a belső személyzetet használhattam, mivel minél kevesebben tudták, mi készül, annál jobb. Amikor a legutolsó felvétel is dobozba került, az egész stábot hajóra ültettem, produkcióstól, sminkestől, mindenestől, és egy képzeletbeli "rejtekhelyre" küldtem San Antonióba, Texasba, azzal az utasítással, hogy ott várja nak, amíg meg nem érkezem, ami sohanapján lesz. De San Antonióban legalább nem tudnak beszélni senkivel. Azután a színészeket leküldtem a fris sen kialakított helyiségbe az alagsorban, és jöhetett a neheze. Nagy levegőt vettem, azt kívánva, bár csak lenne bátorságom idegeim csillapítása végett lenyelni egy tablettát; öt percig fürgén tornásztam, hogy kifulladjak, majd berontottam Micui egykori irodájába. Val Dambois ijedten hőkölt hátra az asztali képernyőjétől, ahogy azt lihegtem: - Val! Sürgős hívás Micuitól! A Holdra kell menned! Az ügynök szívrohamot kapott, megszakadt a kommunikációs kapcsolat! - Mi az ördögről beszélsz? - förmedt rám, pufók arca remegett. Normális esetben Dambois talán nem kapja be a horgot, de az utóbbi pár hétben ő is túlhajtotta magát. - Micui üzent! - daráltam. - Azt mondta, a helyzet válságos. Lent vár egy taxi, csak annyi időd van, hogy felhívd az űrrepteret... - De Micui... - Elhallgatott, bizonytalanul méregetett. - Rómában van, igen - bólintottam. - Onnét hívott. Azt mondta, egy prioritást élvező üzenet érkezik, valakinek a Holdon kell lenni, hogy fogadja. Gyerünk, Val! - siettettem, felkaptam a táskáját, kalapját, útlevelét; kituszkoltam az ajtón, le a liften, aztán be a taxiba. Egy órával később felhívtam az űrrepte ret, megkérdeztem felszállt-e a járatra. Igennel feleltek. - Dixmeister! - A hívott rögvest megjelent az ajtóban, kipirult arccal, egyik kezében egy fél szója szendvics, a másikban még szorongatta a telefont. - Dixmeister, azokról az új reklámokról van szó, amiket most vettem fel. Ma éjjel kerüljenek sugárzásra! Lenyelte a szájában levő falatot. - Nos, igenis, Mr. Tarb, azt hiszem, meg lehet oldani, bár az egyik reklámblokkunk már műsorra van tűzve... - Azokat cserélje le! - utasítottam. - Új instrukciók föntről. Az első reklámok egy órán belül adásban legyenek, főműsoridőben! Az összes többit lője le; használja az újakat! Csinálja, Dixmeister! És már ugrott is, hogy végrehajtsa. Elérkezett az idő kiállni a gátra. Amint Dixmeister eltűnt, én is távoztam, az ajtót bezártam magam mögött. Nem nyitom ki többé, legalábbis nem ugyanebben a világban. Nagy valószínűséggel soha többé nem nyitom ki. Új irodámból jócskán hiányzott a régi luxusa, különösen az elhelyezkedéséből adódóan; lent volt a hatodik alagsori szinten. Ám figyelembe véve, mennyire csekély idő állt a rendelkezésükre, a Házfelügyeletesek kitettek magukért. Mindennel ellátták, amit kértem, beleértve egy képernyőkből álló falat, amelyen az általam kiválasztott csatorna közvetlenül megjeleníthető volt. A tucatnyi íróasztalt az én új, kis létszámú brigádom tagjai foglalták el. És a legjobb; a Tervezés, utasításaim szerint, lezárt pár régi ajtót, és újakat nyitott. A folyosóról már nem lehetett közvetlenül hozzáférni a komm-szobához. Az ügynökség idegközpontját csakis a korábbi tárolókból kialakított új lakosztályon át lehetett megközelíteni. A kis fülke, ahol a készenléti mérnökök szokták átbóbiskolni a műszakjukat, üresen állt, az ajtaja lelakatolva. Maguk a mérnökök már rég elmentek, mert egy hét szabadságot adtam nekik azzal, hogy a rendszer automatikus és üzembiztos, én pedig kicsit szeretnék kísérletezni a teljesen ember nélküli

működtetéssel. Vonakodtak, amíg meg nem győztem őket, hogy nem fenyegeti veszély az állásukat, mire aztán boldogan eltűntek. Röviden: a hely pontosan úgy festett, ahogy azt elterveztem, minden a rendelkezésre állt, amit csak projektem sikere szempontjából szükségesnek ítéltem. Hogy ez elégségesnek bizonyul-e, az teljesen más lapra tartozott; de amiatt már késő volt aggódni. Felöltöttem legcukibb és legmagabiztosabb mo solyomat úgy közelítettem meg Jimmy Paleologue "recepciós" asztalát a folyosón. -. Megkaptál mindent, amire szükséged van? - kérdeztem barátságosan. Épp csak annyira húzta ki az asztalfiókot, hogy megmutassa az ott lapuló kábpisztolyt, majd viszonozta a mosolyt. Ha volt is egy csipetnyi feszültség ebben a mosolyban, nem lehetett hibáztatni érte; miután a detoxból elengedték, ígéretet kapott, hogy visszamehet a végi állásába Campbell-technikusnak; aztán megtaláltam és rábeszéltem erre a csöppet sem ígéretes gyakorlatra. - Gerttel felszereltünk egy fogóhálót az ajtónál, meg egy másikat a szobádba - jelentette. - Mindenki kapott fegyvert, kivéve Nelson Rockwellt aki annyira sem tudja felemelni a kezét, hogy lőjön. Azt mondja, inkább egy limbikus gránátot szíjazna a testére, olyan végső megoldásként... te mit gondolsz? - Szerintem veszélyesebb lenne ránk, mint másra - mosolyogtam, bár közben felötlött bennem az ötlet haszna. De nem limbikus töltettel. Robbanóval. Esetleg egy mini nukleárissal. Ha a dolgok annyira rosszra fordulnak, talán mind szívesebben válunk szép tiszta gőzzé, semmint a másik lehetőség... A gondolatot ennyiben hagytam, és besétáltam a lakosztályba. Gert Martels felpattant és megölelt. Őt volt a legnehezebb megszerezni - eszük ágában sem volt elengedni a dutyiból, még azután sem, hogy latba vetettem az ügynökségi befolyást; végül az ára egy állásajánlat lett a börtönparancsnoknak. Gert volt a leghálásabb a lehetőségért. - Jaj, Tenny - kuncogta... szipogta... tulajdonképpen mindkettőt egyszerre -, igazán megcsináljuk! - Félig már készen is van - mondtam. - Az első reklámok bármelyik pillanatban feltűnhetnek. - Már el is kezdték! - kiáltott fel a kövér Marie a fal melletti tábori ágyról. - Épp most láttuk Gwennyt... csodálatosan csinálta! Gwendolyn Baltic volt a legfiatalabb a csapatban, tizenöt éves, a története pedig szívszaggató. Nelson Rockwellen keresztül bukkantam rá; a családja széthullott, amikor anyján többszöri hitelcsalásért agyégetést hajtottak végre, apja pedig öngyilkos lett, mert nem bírt szembenézni a NikoHype függése miatt rá váró detoxikálással. Én osztottam rá a Dollármenet-kampányt, pénzalapot gyűjtendő több és jobb detox központhoz. Azért ezt választottam elsőnek, mert ez volt a nyitó ék, amely a legkevésbé valószínű, hogy akcióra sarkallja a tévéhálózat forgatókönyv jóváhagyó embereit. - Elképesztő volt - sugárzott Marie, a kis Gwenny meg elpirult. Ha máris elkezdődött, akkor hamarosan számíthattunk a válaszlépésre. Tíz percet kellett várnunk. - Társaságot kapunk - szólt be Jimmy Paleologue a folyosóról; amikor megláttam, ki az, utasítot tam, engedje be. Dixmeister volt, sürgős üzenetekkel szaladt le. - Mr. Tarb! - kezdte, de aztán figyelme az asztalokra terelődött. Pontosabban nem is az asztalokra, hanem az asztaloknál ülőkre. - Mr. Tarb? Maga tehetségeket tart itt lent? - kérdezte sértődötten. - Színészeket? - Arra az esetre, ha valamit az utolsó pillanatban újra kell forgatni - hárítottam el simán, jelezve Gertnek, vegye le kezét a kábpisztolyról a fiókjában. - Akart valamit? - Ó, a francba, igen... mármint igen, Mr. Tarb. Több hívást kaptam a tévésektől. Átnézték az ön új promo témáit, a jelölteknek, tudja... - Tudom - feleltem, elővéve legfenyegetőbb tekintetemet. - Mi az ördög ez, Dixmeister? Hagyja ne kik cenzúrázni a reklámot? Megdöbbent. - Ó, jaj, Mr. Tarb, nem! Semmi ilyesmi. Csak a Tartalomelfogadó Bizottságból néhányan ügy vélték, hogy van bennük, hm, némi kon... kon... - Konzervativizmus, erre gondol, Dixmeister? - kérdeztem kedvesen. - Nézzen rám, Dixmeister. Hát úgy nézek én ki, mint egy konzervativista? - Ó, nem, dehogy, Mr. Tarb! - Vagy úgy véli, ez az ügynökség konzis politikai hirdetéseket adna fel? - A világért sem! Azonkívül nem is csak a jelöltek hirdetéséről van szó. Ez az új jótékonysági program. Dollármenet? Ismertem; saját szüleményem volt, egy alapítványi program olyan detox központok fejlesztésére, mint amilyenben magam is voltam. - Azt is megkérdőjelezik? - kérdeztem, azzal a "szóval már megint kezdik a régi nótát" mosollyal. - Nos, tulajdonképpen igen, de én nem emiatt akartam magához fordulni. Az a helyzet, hogy átnéztem a fájlokat, de nem találtam az egész kampányra vonatkozó felsőszintű utasítást.

- Hát persze, hogy nem szemem tágra nyílt meglepetésemben. - Nem hinném, hogy Valnak jutott ideje befejezni, nem igaz? Mármint mielőtt hanyatt-homlok elrobogott a Holdra. Tartsa észben, Dixmeister! - utasítottam. - Amint visszaérkezik, kiállíttatom vele. Szép munka, hogy észrevette, Dixmeister! - Köszönöm, Mr. Tarb - kiáltott fel; kis híján táncra is perdült. - Azért még egyszer utána nézek az utasításnak. - Tegye azt! - Naná, hogy utánanéz. És naná, hogy nem fogja megtalálni, mivel nem is létezik. - És ne hagyja magát beugratni a tévésektől! Emlékeztesse őket, hogy mi itt nem üveggolyókkal játszadozunk. Nem szeretnénk szerződésszegésért vádat emelni. Összerezzent és távozott, bár nem tudta megállni, hogy egy utolsó, kíváncsi pillantást ne vessen Marie-ra és Gert Martelsra, akik egy asztali képernyő előtt gubbasztottak. - Forrósodik, mi? - kérdezte Gert. - Forrósodik - hagytam helyben. - A mieink egyikét nézitek? Tegyétek ki nekem is, jó? Marie elmozdított egy kart a konzolpultján, mire egy faliképernyő kivilágosodott, rajta az egyik kábelcsatorna műsora, Rockwell hirdetése ment, a fejét fedő kötéspólyából elővilágító szemmel nyomta a dumát. - ...sérült patella, azaz térdkalács két törött borda, belső vérzés és agyrázkódás. Ezt tették velem, amikor nem tudtam fizetni azokért a holmikért, amikre különben már az elején sem volt semmi szükségem... - Hát nem csini? - kacarászott Gert. - Igazi nőcsábász - derültem - Mindenki könnyen elérhető helyre tette a kábpisztolyát? Gert biccentett, a mosoly egyszerre megdermedt arcán. Már nem is mosoly volt az. Inkább ijesztő. Úgy éreztem, igencsak megérte a fáradtságot kihozni a sittről. Rockwell levette tekintetét saját tévébeji másáról, és rám szegezte. - Szerinted baj lesz, Tenny? - kérdezte. Hangja nem remegett de feltűnt, hogy bal keze, amelyiket nem fedte az egész testét takaró gézruha, az asztalfiók közelében matat. Mi lehet bent? Pisztoly nem; reméltem, hogy nem is gránát... ebben a kérdésben még nem jutottam dűlőre. - Az ember sohasem tudhatja, nem igaz? - sétáltam közömbösen az asztala felé. - Legjobb felkészülni rá, nem? - Mind bólintottak, én meg nyakamat tekergetve belestem a fiókba. Nem is fogtam fel azonnal, hogy nem gránát van benne; az ő átkozott gyűjteményének egyik darabja volt: Vezető Férfi Fotómodellek Miniatűr Szimulált Réz Halotti Maszkja. Az együttérzés hulláma elszorította a torkomat. Nels - mondtam neki halkan -, ha ezt átvészeljük, jövő héten a Detoxban leszel, megígérem. Amennyire ezt a kötésektől meg lehetett állapítani, arca ijedt volt, de elszánt, és azt hiszem, rábólintott. Mindenkinek címezve, fennhangon ezt mondtam: - Hosszú éjszakánk lesz. Mindnyájan aludjunk kicsit... felváltva. Kórusban adtak hangot egyetértésüknek, aztán alighogy az irodám felé indultam, tovább nézték Rockwell hirdetésének a végét: - ... ez az én történetem, és amennyiben szeretnének segíteni a megválasztásomban, küldjék hozzájárulásukat... Bezártam az ajtót, odamentem a saját íróasztalomhoz, és lehívtam a Reklám Kora legfrissebb szá mát, és figyeltem a képernyőt. Nem várták meg az órás kiadást. Betettek egy vörösen villogó különkiadást. A főcímek; A H & K sokkoló új reklámjai A TRO vizsgálatot rendelt el Forrósodott a helyzet, szent igaz. Nem voltam teljesen őszinte velük. Az ember néha igenis tudja, mikor várható baj. Én tudtam. És tudtam azt is, hogy nincs már messze. Követtem saját utasításomat, de nem sok sikerrel. Alig jött álom a szememre. Amikor mégis el-elaludtam, hirtelen véget is vetettek neki - valami nyugtalanító zaj a külső helyiségből, egy rémálom, leggyakrabban pedig Dixmeister egyre bosszantóbb hívásai a felvilágból. Már feladta a reményt, hogy aznap éjjel hazamehet, és óránként rám telefonált a Tisztességes Reklámfogások valami új és még sür gető panaszával vagy a tévéhálózatosok szitkaival. Nem okoztak gondot. - Oldja meg! - parancsol és ő azt is tette. Azon az éjjelen háromszor ugrasztotta ki az ágyból a Ha seldyne & Ku jogászait, hogy találjanak egy kezes bírót, aki meghoz egy "Reklám szabadsága" végzést. Ezek sem fognak sokáig fedezni. Egy héten belül ki fogják tűzni a kihallgatásokat vagy még hamarabb, de sokkal kevesebb idő kell egy hétnél, és ez már majd semmit sem számít. Amikor olykor-olykor kilestem, láttam, rendíthetetlen csapatom sem alszik nyugodtan. Felriasztották őket furcsa zajok - hamar felébredtek s csak lassan és nyugtalanul aludtak vissza, mert nekik is meg -

voltak a saját rémálmaik Nem minden álmom volt rémálom. Viszont egyik sem volt igazán jó. A legutolsó, amire emlékeztem egy karácsonyról szólt, egy Micuival töltött, valószínűtlen jövőben játszódó karácsonyról. A gyermekkori emlékekhez hasonlított, az ablakok foltosak voltak a kormos hótól, a karácsonyfa előleg nélküli ajándékok üzeneteit csiripelte... csakhogy Micui megállás nélkül tépkedte le a reklámokat a fáról, a gyerek-drogédességeket a vécébe öntötte, az ajtón dörömböltek, és én tudtam, a Mikulás krampuszai azok, kezükben lövésre emelt fegyver... Ez a része valóság volt. Valaki tényleg állt a külső ajtó előtt. Ha szerencsejátékos kedvemben lettem volna, arra teszek, hogy elsőként az Öreg dörömböl az ajtómon, hiszen neki csak át kellett utaznia a városon. Tévedtem. Az Öreg Rómában lehetett Micuival meg Desszel - vagy ami még valószínűbb, az éjszakai rakétával már félúton vissza, kioltandó ezt a váratlan tüzet -, ugyanis az első Val Dambois volt. Az alattomos csirkefogó! Az ember még annyira sem bízhat meg benne, hogy elhiggye, sikerült becsapnia, mert láthatóan megkontrázta a trükkömet. - Végül is nem mentél el a Holdra - mondtam ostobán. Csúnyán nézett rám. Maga a tekintet feleannyira sem volt csúnya, mint az, amit a kezében tartott. Nem kábpisztoly volt, még csak nem is éles. Mindkettőnél rosszabb. Egy Campbell kézifegyver, polgári birtoklása kimondottan illegális, és megjelölt területen kívüli használata még sokkalta illegálisabb. A legrosszabb pedig az volt, hogy Marie magára maradt az irodában, és elaludt a tábori ágyon. Dambois túljutott az ajtónál elhelyezett fogóhálón, mielőtt bárki megállíthatta volna. Elfogott a reszketés. Ez önmagában is meglepő, ha az ember belegondol, mivel nemigen hittem volna, hogy bármivel meg lehet ijeszteni olyasvalakit, akinek már amúgy is annyi rettegnivalója volt, mint nekem. Téves álláspont. Egyetlen pillantás a limbikus projektor izzó csőtorkolatára, és gerincem megkocsonyásodott, szívem pedig megfagyott. És Dambois egyenesen rám szegezte. - Kufár disznó! - hörögte. - Tudtam, hogy ha ennyire meg akarsz szabadulni tőlem, akkor valamiben sántikálsz. Szerencsére mindig akad egy Csokinyelő a terminál közelében, akit rá lehet beszélni egy ingyenes utazásra, így én visszajöhettem, hogy tetten érjelek! Dambois mindig is sokat beszélt, úgy ám. Ezzel időt adott visszanyerni az önuralmamat. Összeszedtem minden bátorságom, amit csak tudtam, kierőltettem egy mosolyt, s hűvös és magabiztos hangon (legalábbis reményeim szerint annak tűnt, bár nekem magamnak nem így hangzott) azt mondtam: - Túl sokáig vártál, Val. Mindennek vége. A reklámok már adásban vannak. - Nem éred meg, hogy kiélvezd! - üvöltötte, a Campbell csövét emelve. Kitartottam a mosolynál. -. Val, te bolond vagy - mondtam türelmesen - Nem érted, mi történik? A puska alig észrevehetően megremegett Gyanakodva kérdezte. - Micsoda? - Ki kellett téged iktatnom az útból - magyaráztam -, mert túl sokat beszélsz. Micui utasítása. Nem bízott benned. - Bízni bennem? - Mert egy balek vagy nem érted? Ne hidd el nekem... nézd meg a saját szemeddel. A következő reklámban maga Micui szerepel... - Azzal a faliképernyőre pillantottam. És ezt tette Val Dambois is. Eddig nem követett el hibát, ez viszont fatális volt. Levette szemét Ma rie-ról. Mindent összevetve, Marie nyilvánvaló állapotát tekintetbe véve nem tehet hibáztatni érte, de volt mit sajnáljon. Zizz, mondta Marie kábpisztolya, a limbikus projektor kiesett Val kezéből, aztán maga Val is utána zuhant. Picivel később kivágódott a tároló ajtaja, és beözönlött nyugtalan szundijukból felriadt csapatom többi tagja. Marie egyik könyökén támaszkodva vigyorgott... az ágy rejtette a gépszívet, Így nem mozdulhatott el róla, de egyik keze szükség esetén szabad volt a kábpisztolyra. - Elkaptam neked, Tenny - mondta büszkén. - Az biztos - értettem egyet, majd Gert Martelshoz fordultam: - Segíts átcipelni a tárolóba! Szóval átvonszoltuk abba a helyiségbe, ahol egykor a mérnökök szunyókálták végig készenléti műszakjukat, és hagytuk, hogy ő is ugyanezt tegye. A limbikus projektort Jimmy Paleologue-nak adtam. Én hozzá sem bírtam nyúlni, de úgy véltem, ő majd szegényes fegyverarzenálunk értékes kiegészítőjét látja benne. Újabb hibás tipp. Kiszaladt vele a hallba, a közös vécéből zuhogó víz hangja hangzott fel, aztán amikor visszajött, a fegyverből csöpögött a víz. - Ez már soha többé nem fog működni - csikorogta, azzal a kukába ejtette. - Mit mondasz, Tenny? Aludjunk tovább? Megráztam a fejem. Az alvószobát épp most alakítottuk börtönné, mellesleg pedig mindnyájan telje sen felébredtünk. - Legjobb lesz, ha szórakozunk - javasoltam, és otthagytam őket. A bambaságot elűzendő KáVét főztek. Én bele akartam pillantani a Reklám Korába, méghozzá az irodám magányában. Semmi megnyugtató. Immár csak hivatalos közleményeket sugároztak, ilyen főcímekkel:

A TRO vezetője teljes vizsgálatot ígér Valószínűsíthető agyégetés a H & K ügyben Idegesen dörgöltem a nyakam, és azon morfondíroztam, milyen érzés lehet vegerálni. Nem jutott sok idő erre a kellemetlen feladatra, ugyanis Micui nyilvánvalóan tényleg elérte az éjféli rakétát. Csörrenés hallatszott, egy sikoly, aztán elfojtott röhögés, és amikor kinyitott az ajtót, ott volt. Gert Martels fogóhálójának foglyaként. - Vele mit csináljunk? - kérdezte Nels Rockwell a kötések mögül. - Még rengeteg a hely a tárolóban. - Őt nem - ráztam a fejem. - Jöhet az irodámba. Marie kikapcsolta az áramot a hálóban, mire Micui megingott és térdre esett. Ott visszanyerte egyensúlyát, rám meredt. - Ten, te ostoba! - köpte. - Mi a francot képzelsz, mit csinálsz? Felsegítettem. - Nem kellett volna gyógykezeltetned, Micui. Meggyógyultam. Leesett az álla. Hagyta, hogy átöleljem, és bevezessem az irodámba. Engem bámulva nehézkesen leült. - Tenny - kezdte -, tudod te, mit tettél? Nem hittem el, amikor mondták hagy miket sugároztál politi kai hirdetések gyanánt... ez hallatlan! - Igazat mondó emberek, valóban - biccentettem. - Amennyire tudom, ilyet még sosem csináltak. - Ó, Tenny! "Igazság." Nőj fel! - dühöngött. - Hogyan nyerhetünk az igazsággal? - Amikor detoxikáltak - mondtam nyugodtan -, rákényszerültem a gyakori lélekelemzésre... tudod, jobb volt, mint elvágni a torkomat. Szóval kérdéseket fogalmaztam meg. Hadd tegyem fel neked az egyiket: Mi abban a helyes, amit mi teszünk? - Tenny! - Meg volt döbbenve. - Véded a kufárokat? Kifosztották a saját bolygójukat, és most ugyanezt akarják tenni a Vénusszal! - Nem - csóváltam a fejem -, nem a kérdésre válaszolsz. Nem azt kérdeztem, miben tévedtek, mert tudom, miben tévedtek. Azt akarom tudni, mi helyesen cselekszünk-e? - A kufárokhoz viszonyítva... - Nem, ez sem felel meg. Semmi "viszonyítva". Értsd meg, nem elég, ha kevésbé rossz. A kevésbé rossz még mindig rossz. - Sosem hallottam ilyen álszent sületlenséget... - kezdte, aztán elhallgatott, és fülelt. Az előszobából egyszerre szóváltás hallatszott: egy dühös férfikiáltás - Haseldyne?; elharapott parancsszavak magas hangon - Gert Martels?; ajtócsukódás. Micui csodálkozva bámult rám. - Nem úszhatod meg - suttogta. - Az lehet. Mindazonáltal azért választottam ezt a helyet, mert a komm-szoba mellett van - magya ráztam. - Az ügynökség összes kommunikációs kapcsolata itt megy keresztül, az épületet lezártuk, a Wackerhut-brigádok parancs szerint beengedik az embereket, de ki már nem. - Nem, Tenny - szipogta. - Nem mostanra értem, hanem későbbre. Tudod, mit fognak csinálni ve led? Hátul a nyakamon bizseregni kezdett a bőr, mert tudtam. - Talán agyégetést. Vagy szimplán megölnek. De csak ha elbukom, Micui. Huszonkét különböző hirdetés megy. Szeretnéd látni valamelyiket? - A monitorhoz fordultam, de megállított. - Láttam! A kövér nyomorékét, aki kint van, amint siránkozott, hogyan szoktatták rá a gyorsételekre, a bennszülöttét, aki népének tönkrement életéről beszél... - Marie, igen. Meg a szudáni. - Őt megtalálni szerencse kellett; Gert Martels személyében, miután kihoztam a sittről és elmondtam neki, mit akarok. - Ez csak kettő közülük, szerelmem. Jimmy Paleologue-é igazán jó, elmagyarázza, hogyan működik a Campbell-technika... olyanokon, mint én éppúgy; mint a bennszülötteken. Nelson Rockwellé is jó... - Mondtam, hogy láttam! Ó, Tenny, azt hittem, a mi oldalunkon állsz. - Sem veletek, Micui, sem ellenetek. - A tétlenség igazi definíciója - gúnyolódott. De erre válaszolnom sem kellett; nem a tétlenségben voltam én bűnös, és erre ő is rájött, amint kiejtette a száján a szavakat. - El fogsz bukni, Tenny. A go noszt nem győzheted le érzelgős ájtatossággal! - Talán nem. Talán egyáltalán nem lehet legyőzni a gonoszt. Talán a világ társadalmi betegségei máris túl előrehaladottak, és a gonoszé a győzelem. De ebben nem muszáj segédkezni, Micui. És nem muszáj feladni, mint a ti hősötöknek, Mitch Courtenaynek. - Tenny! - Most nem dühös volt, csak megdöbbentette ez az istenkáromlás. - De hát ezt tette, Micui. Nem oldotta meg a problémát. Elfutott előle.

- Mi nem futamodunk meg! - Igaz, ti harcoltok - bólintottam. - És ugyanazt a fegyvert használjátok. Aminek ugyanaz a végeredménye! A kufárok tízmilliárd robotszájjá változtatták a bolygót... ti pedig el akarjátok vonni az ételt ezektől a szájaktól, hogy ezáltal ne veletek foglalkozzanak! Úgyhogy én nem állok a kufárok oldalán, és nem állok a Vénusz oldalán. Kiszállok! Valami mást próbálok. - Az igazságot. - Az igazság, Micui, az egyetlen létező fegyver, ami egyik oldalban sem tesz kárt! - jelentettem ki. Elhallgattam. Lassanként belelovaltam magam a hegyi beszédbe, és a jó ég tudja, miféle magasságokba szárnyaltam volna egyszemélyes közönségem kedvéért. De a legjobb részeket már korábban elmondtam és szalagra rögzítettem. Billentyűzetemen rövid matatás után előhívtam a saját hirdetésemet, majd az "elindít" gombra téve az ujjamat, megtorpantam. - Nézd, Micui, összesen huszonkét hirdetés készült, mind a hét emberrel három. - Miféle hét? - kérdezte gyanakodva. - Csak négyet láttam odakint. - Kettő még gyerek, és a bajtól megóvandó a szudánival elküldtem őket. Figyelj! Az első huszonegy csupán felkészíti az embereket a huszonkettedikre. Ami az enyém. Legalábbis én adom elő... igazából azonban nektek szól. Megnyomtam a gombot. A képernyő életre kelt. Jómagam tűntem fel, komoly képpel és megviselten, háttérnek pedig Port Kathy mozdulatlan képét montíroztuk oda. - A nevem - hallgattuk a hangomat a felvételről, és agyam szakember fele azt gondolta, nem rossz, nem túl dagályos, bár kicsit gyorsan beszél -, a nevem Tennison Tarb. Csillagminősítésű reklámszö vegíró vagyok, amit pedig mögöttem látnak, az a Vénusz egyik városa. Látják az embereket? Pont olyanok, mint mi magunk, nem? Valamiben azonban különböznek tőlünk. Nem szeretik, ha gondolataikat reklámok befolyásolják. Sajnos ez fenekestül elront mindent, mert gondolataikat most más dolog befolyásolja. Meggyűlöltek minket. "Kufárok", így neveznek bennünket. Azt hiszik, le akarjuk igázni őket, hogy reklámjainkat letömhessük a torkukon. Ettől éppoly hitvánnyá váltak, mint akármelyik ügynökségi alkalmazott, a szörnyű pedig az, hogy a gyanújuk megalapozott. Kémeket csempésztünk a kormányukba. Terrorista csoportokat juttattunk közéjük, amelyek szabotálták a gazdaságukat. Most pedig terveink szerint lerohanjuk őket campbelli limbikus fegyverekkel. Ugyanúgy, ahogy az a szemem láttára történt a Góbi-sivatagban... - Ó, Tenny - lehelte Micui. - Ezért agyégetnek. - Igen, azt fogják tenni, ha kudarcot vallok. - De ennek csak kudarc lehet a vége! A régi reflexeket nehéz megtörni; noha igencsak tisztázni akartam ezt Micuival, nem tudtam megállni, hogy egy sajnálkozó pillantást vessek a képernyőre... épp a legjobb rész következett! De azt mondtam: - Ez igen hamar kiderül, Micui. Nézzük, mit mondanak. És miközben a falon reklámom magában ment tovább, asztali képernyőmre lehívtam a főcímeket. Az első fél tucat most is, akár korábban, csupa szörnyű fenyegetés és baljós ámen... de aztán jött egy, amitől megdobbant a szívem: Megdöbbent város, gyülekező tömeg Alatta egyből pedig: A Brinks-gárda vezetője szerint a megmozdulás "kezelhetetlen" Nem vesződtem a szöveggel. Feltéptem a külső irodába vezető ajtót, ahol az én megbízható négyes fogatom csoportosult az asztalok körül. - Mi ez? - kérdeztem. - Játszogatunk? Kapcsoljatok a hírcsatornákra, rendben? - Játék! Mit gondolsz, mit nézünk éppen? - szólt vissza Gert Martels vigyorogva. Az új falpanelek életre keltek, és én megértettem, mitől is ez a vigyor. A helyi adók mozgóegységeket kapcsoltak be, tudósítandó a reakcióról... ami óriási méreteket öltött. - Jesszus, Tenny ez igazi dugó - kiáltott fel Rockwell. Az is volt. A híradókamerák kereszteződéstől kereszteződésig barangoltak - Times Square, Wall Street, Central Park, Riverspace -, és mind ugyanúgy festett. Reggeli csúcsidő volt, de a forgalom jó szerével állt, mialatt a városban hemzsegő milliók a hordozhatókat hallgatták vagy az épületek oldalán levő képernyőket nézték, és mindegyiken a mi valamelyik hirdetésünk ment. Az izgalomtól alig kaptam levegőt. - A tévéhálózatok! - kiáltottam fel. - Mi megy az ország többi részében? - Ugyanez, Tenny! - felelte Gert Martels, hozzátéve: - Látod, mi történik ott a sarokban?

A Union Square-t mutatták, és, igen, messze a jobb sarokban volt egy csoport, amely nem csak bámult leesett állal. Sőt, igencsak szorgoskodtak. Módszeresen és brutálisan éppen egy képernyőt szaggattak le. - Letépik a hirdetésünket - sápadtam el. - Nem, nem, Tenny! Az egy Remek Ropogós volt! És látod ott... a limbikus területet? Összetörték a vetítőt! Ahogy ott álltam, Micui kezét az enyémbe csúsztatta, és mikor odafordultam, fátyolosan mosoly gott. - Legalább van közönséged - mondta; az ajtóból pedig egy új hang szólalt meg komoran: - A legeslegnagyobb közönség, Mr. Tarb. Dixmeister volt. Gert Martels már ki is rántotta kábpisztolyát, és egyenesen Dixmeister fejére irányította. Amaz oda se nézett. Keze üres volt. - Jobban tenné, ha feljönne, Mr. Tarb. A legrosszabb gondolat jutott legelőször az eszembe. - A Tisztességes Reklámfogások osztaga? - találgattam. - Törlik a reklámokat? Ellenrohamot indítanak... - Semmi ilyesmi, Mr. Tarb - ráncolta a szemöldökét. - Ejha! Életemben nem láttam ilyen műsort! Minden egyes kampányreklám optimum plusz ötven százalék visszhangot kap, a Dollármenetet elárasztják a felajánlások... nem, nem csődről van szó. - Akkor miről, Dixmeister? - dörrentem rá. - Arról a rengeteg emberről - felelte bizonytalanul. - Jobb, ha feljön és megnézi. Így is tettem, az ügynökség épületének második emeletéről ráláttam az utcára, a térre és a szem közti ablakokra. Minden négyzetcentiméter tömve volt emberekkel. A vicces az, hogy elsőre fel sem fogtam. Azt hittem, lincselni jöttek... aztán meghallottam az öröm ujjongásukat. És a világ többi része? RussCorp, Indiastries, S.A... az összes többi? Ott is kezdenek felharsanni az öröm hangjai, és hogy hol ér véget, nem tudhatom. A régi beidegződések a nemzetekben éppoly lassan halnak ki, mint az egyes emberekben. A monolitokat nem könnyű ledönteni. Azonban Arizonában nekiálltak újra kirakodni az űrkompokból, és a monolit repedezni kezdett.

You're Reading a Free Preview

Download
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->