Professional Documents
Culture Documents
BENGTSSON
VIKINGEK
Vikinkek
(Rőde Orm)
A HOSSZÚ UTAZÁS
1
Toste parasztról és háza népéről
Toke erre azt mondta, bizony nem gondolta volna, hogy három költő van
közöttük!
- És ha ugyan nektek - mondta Ormnak és Kroknak - nincs is olyan nagy
készségetek a verselésben, mint nekem, szolgáljon vigaszotokul, hogy az istenek
lakomájánál a költők isznak a legnagyobb kehelyből.
Ekkor kiáltozást hallottak, a hajón nagy keveredés támadt. Az idegenek
felfedezték a lány rejtekhelyét. Felhozták a partra, és úgy látszott, összevesznek,
hogy kié legyen. Sokan törték magukat érte. Éles károgásuk meszszire hallatszott,
és fekete szakálluk izgatottan lengett. Amikor ezt látta, Toke így szólt:
- Verekednek a varjak a tyúkért, s a héja törött szárnyakkal nézi
civódásukat.
A lányt végül is az idegenek vezére elé vezették. A vezér zömök ember
volt, őszbe hajló szakállal, fülében aranykarikákkal. Vörös palástot viselt, kezében
pedig hosszú, fehér nyelű ezüstkalapácsot tartott. Alaposan szemügyre vette a
lányt, miközban a szakállát simogatta. Ezután beszédbe elegyedett vele, és látszott,
hogy megértik egymást. A lánynak sok mondanivalója volt, és ujjával többször a
foglyokra mutatott. De néhány kérdésnél, amikor a kapitány is a foglyok felé intett,
a lány széttárta a karját, és megrázta fejét. Az idegenek vezére bólintott, majd
parancsot adott a lánynak, akin látszott, hogy nem szívesen teljesíti azt, mert karjait
az ég felé emelte, és kiáltott valamit. Amikor azután a kapitány szigorú hangon újra
rászólt, engedelmeskedett. Levetkőzött, és meztelenült állt a férfi elé. Az idegen
hajósok sóhajtoztak, szakállukat tépdesték, és elragadtatva motyobtak, mert a lány
tetőtől talpig nagyon szép volt. Azután a vezér parancsára lassan körbe forgott,
miközben az alaposan szemügyre vette, megtapogatta hosszú, barna haját, és
megérintette a bőrét. Végül kiegyenesedett, és a mutatóujján viselt nagy
pecsétgyűrűt rányomta a lány hasára, mellére, ajkára. Odaszólt valamit az
embereinek, levetette vörös palástját, és a lányra terítette.
Szavainál az emberek homlokukat érintették a kezükkel, tiszteletteljesen
mormoltak valamit, és meghajoltak. A lány felöltözött, de a vörös palástot magán
tartotta. Ételt, italt nyújtottak neki, és mindannyian tiszteletteljesen viselkedtek vele.
A foglyok csendben ülve nézték végig mindezt, és amikor arra került sor,
hogy a lányra köpenyt terítettek, valamint, hogy étellel és itallal kínálták, Orm azt
mondta, úgy látszik, a lánynak van a legnagyobb szerencséje valamennyiük közül,
akik a hajón voltak. Toke egyetértett ezzel, és bevallotta, nagyon fáj neki, hogy csak
most látja őt először teljes szépségében, amikor már más tulajdonában van. Az idő
ugyanis túlságosan rövid volt, és sok egyéb tennivalója akadt. De most már sírni
tudna, ha arra gondol, hogy sose hasíthatj.a ketté ennek a nagy pocakos, szürke
szakállas fickónak a fejét, aki végigtapogatta a lányt.
- De remélem - tette hozzá -, az öregnek nem sok öröme lesz a lányban,
hisz az első perctől fogva jóindulatúnak és értelmesnek találtam, bár nem értettük
meg egymás szavait. Ezért biztosan lesz annyi esze, hogy hamarosan kést döf ennek
a vén kecskének a hasába.
Krok hallgatagon ült, balsorsa lesújtotta. A tenger felé fordult, és nem
sokat törődött azzal, ami körülötte történik. De most egyszerre felkiáltott, és
ugyanakkor az idegenek is zajongani kezdtek. Négy hajó tűnt fel kint az öbölben. A
hajók a part felé eveztek. Ezek voltak azok, amelyek Bersével álltak harcban.
Lassan közeledtek a parthoz, és csakhamar észrevették, hogy az egyik mélyen
merül a vízbe, és erősen sérült, egyik oldala alaposan benyomódott, és sok evezője
eltörött.
Bár a foglyok nagyon bánkódtak balszerencséjük miatt, sebeik miatt
nagyon gyengék voltak, és szomjúság is gyötörte őket, erre a látványra
valamennyien nevetni kezdtek. Azonnal rájöttek, hogy Berse egyik hajójának si-
került a gályában jókora kárt tenni, amikor a szél kint a nyílt tengeren erősebben
kapaszkodott bele a vitorlákba.
Az ellenség így arra kényszerült, hogy a további harcot abbahagyja.
Miután már csak három ép hajója maradt, nem tehetett mást, mint hogy a sérülttel
együtt vissza- evezzen. Néhányan a foglyok közül most abban reménykedtek, hogy
Berse vlsszajön, és megmenti őket. Krok azonban így szólt:
- Berse sok emberét elvesztette, mert hajóján kemény harc dúlt.
Ugyancsak szaporán vagdalkozott, amikor utoljára láttam. Ezenkívül könnyen
rájöhet, hogy közülünk csak kevesen mar:adtak életben, hiszen nem látta, hogy
hajónk kifutott volna az öbölből. Ezért inkább azon igyekszik, hogy hazajusson a
zsákmánnyal, két hajóval vagy eggyel, ha legénysége kettőre nem elegendő. De ha
csak eggyel ér is haza, Krok hadjáratát mindenkinek elmesélik, és emlékünk
fennmarad Listerben. Bennünket azonban most már biztosan megölnek
haragjukban, hogy két hajónk megmenekült.
Krok jóslata azonban nem vált be, mert egyszerre csa,k vízet és élelmet
hoztak nekik, és odajött hozzájuk egy ember, aki megnézte sebeiket. Ebből rögtön
megér- tették, hogy rabszolgák lesznek. Néhányan úgy vélték, hogy a halálnál ez is
jabb, másoknak viszont kételyeik voltak, melyik is rosszabb a kettő közül.
Az idegenek vezére néhány evezős rabszolgát hívatott a partra, hogy
kikérdezzék a foglyokat. A rabszolgák, úgy látszik, különböző népek fiai voltak,
mert sok nyelven próbálkoztak velük, de egyik se beszélt olyan nyelven, amelyet a
foglyok megértettek volna:
A vezér és társai néhány napot töltöttek a parton, amíg sérült hajójukat
kijavították. A vikingek ezen a hajón sok evezőst öltek meg, amikor Berse hajója
nekik támadt. Helyükbe a viking foglyokat ültették. A vikingek megszokták az
evezést, és kezdetben nem érezték túlságosan nehéznek, hiszen itt minden evezőpárt
két ember kezelt. Csaknem meztelenül kellett evezniük, amit kezdetbén nagy
szégyennek tartottak, és valamennyiüknek megláncolták egyik lábát. Eleinte igen
fehér volt a bőrük a többiekéhez képest. De a nap csakhamar megperzselte őket, és
így minden napfelkelte újabb kínlódást hozott nekik. Rövid idő múlva azután
lehámlott a bőrük, és most már nem is számolták a napokat. Életük evezés, alvás,
éhség, szomjúság között telt. Csak arra gondoltak, hogy ismét ihatnak és ehetnek, és
hogy újra evezniük kell. Végül odajutottak, hogy néha, amikor a szokottnál
keményebb munkától kifáradtak, kis időre az evezőnél is elaludtak, miközben
éppúgy eveztek, mint a többiek, anélkül, hogy az ütemből kiestek volna, vagy a
felügyelő ostorának kellett volna felébreszteníe őket. Tökéletes evezős
rabszolgákká váltak.
Eveztek forróságban és szakadó esőben, néha kellemes hűvösségben, de
hidegben sosem. A kalifa rabszolgái voltak, de hogy hová eveznek, vagy hogy
fáradságuk mire való, azt nem tudták. Meredek partok és gazdag lapályok mentén
haladt a hajójuk, és széles folyókon küszködtek az erős áramlással. A partokon
barna meg fekete bőrű férfiakat láttak, néha pedig a távolból nőket, akik fátyolt
viseltek. Beeveztek Njörvasundba, és elértek addig, ameddig a kalifa birodalma
terjedt. Láttak gazdag szigeteket és szép városokat, de ezek számukra mind
névtelenek maradtak. Nagy kikötőben álltak meg, s míg eljött a továbbevezés ideje,
rabszolgaházakba zárták őket. Keményen eveztek idegen hajók után, hogy a szívük
csaknem kiszakadt, és zihálva, előrebukva feküdtek támadás közben, amit látni se
tudtak már. Nem ismertek se bánatot, se reményt, és már nem fordultak isteneik-
hez se. Elég volt nekik, hogy naphosszat a nehéz evezőket húzzák, és csak a
korbácsos embertől óvakodtak, aki felügyelt rájuk. Őt vad szenvedéllyel gyűlölték.
Akkor is gyűlölték, ha korbácsával hajszolta őket, de olyankor is, ha kemény
evezések alkalmával savanyú borba áztatott nagy kenyérdarabokkal járkált
közöttük, és szájukba dugdosta a kenyeret. Ilyenkor tudták, hogy pihenés nélkül kell
evezniük, ameddig csak bírják. A szavát nem értet- ték, de hamarosan megtanulták
hangjának lejtéséből, hány ütést szándékozott mérni a késedelmeskedőkre.
Örömüket abban lelték, hogy nehéz halált képzeltek el számára átvágott torokkal,
vagy véresre korbácsolt háttal szerették volna látni.
Orm erről az időszakról öregkorában azt mondta, hogy hosszú volt,
mikor átélte, de már ahhoz rövid, hogy elbeszélje, hiszen egyik nap olyan volt, mint
a másik, és szinte úgy érezték, mintha mégállt volna körülöttük az idő.
De voltak mégis bízonyos jelek, amelyeliből észrevehették, hogy telik az
idő. Az egyik ilyen jel a szakálluk volt. Orm volt az egyetlen, akit mint szakálltalan
ifjút ültettek az evezőkhöz, de hamarosan kinőtt a szakálla, amely vörösebb lett
még a hajánál is, és végül olyan hosszúra nőtt, hogy az evezőt seperte. Ennél tovább
nem nőtt, mert mindig lekopott. - A szakáll ápolásának ez a legeslegrosszabb módja
-, mondogatta Orm később.
A másik jel: megnövekedett ereje. Erős volt ő már akkor is, amikor az
evezőhöz ültették. Krok hajóján megszokta az evezést, de a rabszolgák munkája
keményebb volt, mint a szabad embereké. Kezdetben a megerőltető, huzamos
evezéseknél előfordult, hogy szédült, és gyengeség fogta el. Néhányan társaik szeme
láttára szakadtak meg; véres hab boríiotta szakállukat, testük rángatózva bukott
hátra a padon. Meghaltak, és tetemüket a tengerbe dobták.
Orm azonban jól tudta, hogy csak két dolog között választhat: vagy addig
evez, amíg a többiek, még ha halálra evezi is magát, vagy a felügyelő korbácsa
suhint végig rajta. Azt szokta mondani, hogy mindig az előbbit választotta, bár az
se volt kecsegtető, de mindjárt kezdetben egyszer a hátán érezte a korbácsot, és
tudta, hogy ha ez még egyszer előfordul, olyan düh önti el, hogy az számára a
biztos halált jelenti. Ezért erejéhez képest jól igyekezett evezni, mégha szédült is,
vagy fájt a karja és a háta. Egy idő múlva azonban már alig érzett fáradtságot. Az
ereje egyre növekedett, míg végül már mérsékelnie kellett magát, nehogy túl erősen
rántsa meg az evezőt, melyet most már csak pálcának érzett a kezében. Az eltőrt
evező miatt ugyanis szigorú korbácsolással bünteíték az embert. Amíg a kalifa
evezős rabszolgája volt, egész ídő alatt bal oldali evezőt kezelt, aminek az lett az
eredménye, hogy bár jobbkezesen ültették le az evező mellé, balkezesen került el
mellőle. Egész további életében éppen ezért leginkább a bal kezében tartotta a
kanalat, és bal kézzel fogta meg a kardot is. Csak a dárdavetést végezte továbbra is
jobb kézzel. Az erő, amelyre itt tett szert, meghaladta a többi férfiét, jól átjárta testét,
és a javát Orm megőrizte még öregkorára is.
De szakálla és ereje növekedésén kívül volt egy harmadik jel is, mely az
idő múlására fígyelmezteííe fáradságos munkája közben. Ez pedig az volt, hogy
lassanként érteni kezdte az idegenek nyelvét. Kezdetben csak egyegy szót, majd
mindig többet. A rabszolgák némelyike távoli országokból származott, ki délről, ki
keletről. Beszédük kutyacsaholáshoz hasonlított, amelyet rajtuk kívül senki sem
értett meg. Mások meg északról, a keresztények közül kerültek fogságba, és szintén
megvolt a maguk nyelve. Sokan azonban andalúzok voltak, akik rablókként és
lázadókként kerültek az evezők mellé, vagy pedig azért, mert istenükről és annak
prófétájáról szóló új tanokkal ingerelték a kalifát. Ezek, uraikhoz hasonlóan, arabul
beszéltek. A korbácsos felügyelő szintén ezt a nyelvet beszélte, és mivel az
evezősöknek nagy hasznukra volt, ha megértették, hogy a felügyelő mit kíván,
tanítójává lett Ormnak, anélkül, hogy erre törekedett volna.
Nehezen érthető nyelv volt, és még nehezebb volt kiejteni a szavakat,
mert a hangjai valahonnan a torok mélyéből kerültek elő, és leginkább a
varjúkárogásra vagy békakuruttyolásra emlékeztettek. Orm és társai különösnek
találták, hogy az idegenek naphosszat azon fáradoznak, hogy ezeket a hangokat
kipréseljék magukból, ahelyett, hogy emberi módon beszélnének, csakúgy, mint ők,
északiak. Orm azonban mindannyiuknál tanulékonyabbnak bizonyult, talán azért,
mert a legfiatalabb volt, vagy talán, mert mindig könnyűszerrel tanult meg olyan
szavakat, amelyek a régi hősi énekekben fordultak elő, még ha értelműket sokszor
nem is fogta fel. ,
Ezért lett Orm az elsó, aki megértette, mit mondanak nekik, és ő volt az
egyetlen, aki egy-egy szót válaszolt is már. Így lett Orm társai szószólója és
tolmácsa, úgyhogy a parancsokat attól fogva rajta keresztül osztogatták. Sok mindent
megtudott ezáltal, ami a társait érdekelte. Ahogy tudott, kérdezősködött azoktól az
evezősöktől, akik arabul beszéltek, és tájékozottabbak voltak. Bár az északiak közül
ő volt a legfiatalabb, és éppoly rabszolga, mint a többiek, valamiféle vezető szerepet
kezdett betölteni, mert Krok meg Toke egy szót sem voltak képesek megtanulni az
idegen nyelvből. Orm ettől kezdve mindig azt mondta, hogy a szerencsén, erőn és a
fegyverforgatáshoz szükséges rendkívüli ügyességen kívül nincs hasznosabb dolog a
férfiember számára az idegenek közötti tanulékonyságnál.
A hajón ötven harcos tartózkodott. Az evezősök száma pedig összesen
hetvenkettő, tizennyolc pár evező mellett. Padról padra sókat suttogtak mostanában
arról, hogyan szabadulhatnának meg bilincseiktől. Ha sikerülne felülkerekedniük a
harcosokon, visszanyerhetnék szabadságukat. A lábaikra erősített bilincsek azonban
erősek voltak. Gondosan ügyeltek rájuk, és ha a hajó lehorgonyozott, őröket
állítottak melléjük. Az ellenséges hajókkal vívott ütközetek alatt is lejött hozzájuk
néhány harcos, hogy felügyeljen rájuk, és aki gyanút keltett, azt nyomban megölték.
Amikor partra szálltak a kalifa valamelyik hatalmas hadikikötőjében,
rabszolgaházakba zárták őket, és amíg útnak nem indultak, szigorú felügyelet alatt
álltak, és sose volt szabad csoportokba tömörülniük.
Lassanként minden reményük odalett, és úgy látták, nem várhatnak mást,
mint hogy életük végéig evezős rabszolgák legyenek, hacsak valami ellenséges hajó
le nem győzi az övékét, és így esetleg ki nem szabadítják őket. De a kalifának
rcngeteg hajója volt, és minden csatában ő volt fölényben, úgyhogy ezzel a
lehetőséggel se nagyon számolhattak. Azokat a rabszolgákat, akik ellenállással
próbálkoztak, agyonkorbácsolták, vagy élve a tengerbe hajították. De előfordult az
is, hogy erős evezősöket kiheréltek, és így kellett folytatniuk az evezést. S bár nők
közelébe sose kerülhettek, ez volt számukra a legszörnyűbb büntebés.
Amikor Orm öreg korában rabszolgasága idejéről mesélt, még jól
emlékezett valamennyi honfitársának és több más társának helyére a hajón.
Elbeszéléseiben eve- zőkről evezőkre haladva beszélte el, milyen ember ült
mellette, melyik halt meg, ki jött a helyébe, kiket kor- bácsoltak a legtöbbet. Azt
mondta, nem esik nehezére minderre visszaemlékeznie, mert álmaiban sokszor
vissza- tér a hajóra, és maga előtt látja a korbács nyomait viselő megfeszülő hátakat,
hallja az emberek nyögéseit és a felügyelő közeledő lépteit. Erős fából készített
ágyra volt szüksége, hogy szét ne rúgja, amikor ilyen álmaiban lendületet vett
egyegy evezőcsapáshoz. És azt is hozzátette: nincs annál nagyobb boldogság, mint
mikor az ember felébred, és rájön arra, hogy mindez csak álom volt.
Krok három evezőpaddal Orm előtt ugyancsak a hajó bal oldalán ült.
Krok teljesen megváltozott. Orm és a többiek jól látták, hogy sorsát még
nehezebben viseli el, mint bármelyikük, mert parancsoláshoz volt szokva, és sokáig
vakon bízott szerencséjében.
Most hallgatag volt, és ha valamelyik közelében evező honfitársa
megszólította, csak nagyon ritkán válaszolt. Öriási erejével könnyen kezelte az
evezőt, s mindig úgy viselkedett, mintha félálomban evezett volna. Látszott rajta,
hogy állandóan másutt jár az esze, és mélyen gondolataiba merül. Mozgása néha
lelassult, és evezője kiesett az ütemből. Ilyenkor a felügyelő szigorúan megfe-
nyítette. Panaszkodni azonban ekkor se hallotta senki, de még csak nem is
átkozódott a szakállába motyogva, mint a többiek. Keményen megragadta az evezőt,
és újra ütemesen húzni kezdte. Azonban tekintetével elgondolkozva követte a
felügyelőt, amikor az ellenőrző útját folytatta, és úgy nézett rá, mint amikor az
ember egy orrára repült darazsat tart szemmel, amelyet nem tud elkapni.
Krok padtársa egy Gunne nevű férfi volt. Gunne gyakran panaszkodott,
hogy sokat szidiák Krok miatt. Krok azonban erről egyszerűen nem vett tudomást.
Végül is, amikor a felügyelő mindkettőjüket keményen elverte, és Gunne panaszai és
haragja a szokottnál is erősebben törtek ki, Krok ránézett, mintha csak most vette
volna őt észre, és így szólt:
- Légy türelemmel, Gunne, már nem soká lesz kellemetlenséged miattam.
Én vezér vagyok, és nem erre a sorsra születtem. De van itt még valami elintézniva-
lóm, ha a szerencsém addig kitart.
Többet azonban nem mondott, és hogy mit akar még elintézni, azt nem
sikerült Gunnénak kiszednie belőle. Közvetlenül Orm előtt Halle és Ögmund ült, ők
ketten sokat beszélgettek az egykor átélt szép napokról; jó ételekről sörről, és az
otthoni lányokról. Közben egyre azon törték a fejüket, hogyan tegyék el láb alól a
fel- ügyelőt. Azt azonban nem sikerült kitalálniuk, hogyan férhetnének hózzá. Maga
Orm egy feketésbarna idegennel ült együtt, akinek valami vétkéért kivágták a
nyelvét. Ez a rabszolga ügyesen bánt az evezővel, és így csak ritkán érte ostor. Orm
jobban szeretett volna valamelyik honfitársa mellett ülni, vagy legalábbis olyan
valaki mellett, aki nem néma. Orm véleménye szerint az volt a legrosszabb, hogy a
nyelv nélküli ember beszélni nem tudott, köhögni viszont annál inkább. Orm soha
életében nem hallott ilyen csúnya köhögést. Ilyenkor a néma arca elszürkült, úgy
kapkodott levegő után, mint a szárazrá vetett hal, s olyan siralmas állapotban volt,
hogy nem sokat adtak volna az életéért. Orm aggódni kezdett a saját egészségéért is.
Bár a gályarabélet nem sokat ért számára, mégsem akart köhögés közben
elpusztulni. Ezt rögtön megállapította magában, amikor a nyelv nélküli ember
köhögését hallotta.
Ezek a gondolatok nagyon lehangolták, szerette volna, ha Toke közelebb
ül hozzá.
Toke több evezőpárral hátrább ült Ormnál, és csak olyankor tudtak
egymással szót váltani, ha a partra vezették őket, vagy onnan vissza a hajóra. A
rabszolgaház- ban négyesével összeláncolva ültek apró kamrákban az evezésnél
megszokott elhelyezkedésük szerint. Toke megőrizte kedélyét, és mindig kitalált
valamit, amin nevetni lehetett. Gyakran állt hadilábon evezőtársával, Tuméval, aki
Toke szerint az evezésből jóval kevésbé vette ki részét, mint az evésből. Toke
időnként szidalmakat szedett versbe, hol Tuméről, hol a felügyelőről, és elénekelte
ezeket mint evezősdalokat, hogy Orm és a többiek meghallgathassák. A legtöbbet
természetesen ő is azon töprengett, hogyan nyerhetné vissza szabadságát. Éppen
ezért a legelső alkalommal, amikor sikerült Ormmal beszélnie, elmondta neki, hogy
terve már csaknem készen áll, mindössze egy megfelelő vasdarabra volna szüksége.
Ennek segítségével a lábán levő lánc egy szemét szét lehetne feszíteni. Egy sötét
éjszakán kellene mindent végrehajtani, amikor a hajó kikötőben áll, és az
éjjeliőrökön kívül mindenki alszik. Ekkor kézről kézre adnák a vasat, és csendben
kiszabadítanák magukat. Amikor már valamennyi honfitársuk szabad, nincs egyéb
tennivalö, csak hogy a sötétben, zaj nélkül megfojtsák az éjjeliőröket, és elvegyék
tőlük fegyvereiket. Ha mindez sikerül, és partra kerülnek, majd csak találnak valami
megoldást.
Orm azt mondta, jó a terv, csak a véghezvitele nehéz. Az éjjelíőrök
megfojtásánál - ha mégis eljutnának odáig -, úgy gondolja, nagy hasznukra lehet. De
honnan szerezzék a vasat? Hogyan tudjanak meztelen emberek, akiket állandóan
figyelnek, ilyen vasat észrevétlenül a hajóra esempészni?
Toke nagyot sóhajtott, és azt mondta, ezek olyan nehézségek, amelyeken
még gondolkodnia kell. Ennél jobb tervet azonban nem tud kieszelni, várniuk kell
és remélniük, hogy majd csak adódik megfelelő alkalom.
K rokkal is sikerült beszélnie, és elmondta neki a tervét, de Krok csak
hallgatta, és alig válaszolt.
Egy idő múlva a hajót partra vonták a kalifa hajójavító műhelyébe, hogy
lekaparják és újra kátrányozzák. Néhány rabszolgát - kettőt-kettőt egybeláncolva -
nekiültettek ennek a munkának. Köztük voltak az északiak is, akik jól értettek a
hajók karbantartásához. Felfegyverzett őrök álltak körülöttük, a felügyelő pedig ott
sétált közöttük korbácsával, és siettette a munkát. Két íjjal és karddal felfegyverzett
őr követte őt mindenfelé, hogy szükség esetén megvédjék a támadóktól. A hajóhoz
közel, egy nagy üstben, kátrányt melegítettek. Az üst mellett nagy hordó ivóvíz állt
a rabszolgáknak.
Krok és Gunne éppen ott álltak a hordónál és ittak, amikor az egyik
rabszolgatársukat odacipelték. Munka közben csúszott el, és megsérült á lába,
úgyhogy rá sem tudott állni. Leültették, inni adtak neki, közben a felügyelő már
közeledett, hogy megnézze, mi történt. A sé- rült a földön feküdt és jajgatott. A
felügyelő gyanako- dott, hogy csak tetteti magát, és korbácsát suhogtatva rá-
parancsolt, hogy álljon fel, látni akarja, lábra tud-e állni. De a sebesült fekve maradt.
Krok néhány lépéssel hátrább állt, a hordó túlolda- lán. Most hirtelen
közelebb lépett, Gunnét magával vonta, addigi közönye egyszeriben nyomtalanul
eltűnt. Ami- kor már elég közel volt, és látta, hogy a lánc elér a felügyelőig, nagyot
ugrott, megragadta a felügyelőt övénél fogva, s felhajította a levegőbe. A felügyelő
hatal- masat üvöltött, az őr, aki legközelebb állt hozzá, megfordult, és kardját Krok
felé döfte. Krok azonban, úgy látszik, idejében észrevette ezt, mert oldalt lépett, és a
felügyelőt fejjel a forró kátrányba nyomta. Ugyanekkor a másik őr Krok fejére
vágott. Krok megingott, de tekintetét le nem vette a felügyelő kátrányból kiemelkedő
szeméről. Nevetett és így szólt:
- Végre megjött a szerencsém!
Ezzel felbukott és meghalt. A rabszolgák pedig, akik valamennyien
végignézték a jelenetet, kíabáltak és ujjongtak örömükben, hogy a gyűlölt felügyelőt
utolérte végzete. Krok honfitársai örömébe fájdalom is vegyült, és ettől kezdve
sokat emlegették Krok hősi tettét és utolsó szavait. Egyetértettek abban, hogy
vezérhez méltóan fejezte be életét, és remélték, hogy a felügyelő nem halt meg
tüstént, hanem kínlódott még egy darabig a kátrányban.
Toke verset is faragott Krok tiszteletére:
Amikor Khalid elszavalta a verset, sírásban tört ki, és azt mondta, hogy e
sorok miatt ítélték gályarabságra. Mert a kalifa, aki az igaz hit védelmezője és a
próféta földi helytartója, úgy határozott, hogy aki a prófétát szidalmazza vagy tanait
helyteleníti, szigorú büntetésben részesül. És a gonosz helytartó most ezt a módot
eszelte ki arra, hogy az igazságszolgáltatást felhasználva bosszút álljon Khalidon.
- Csak az vigasztal, hogy ez az állapot nem tart soká; rokonságom
hatalmasabb az övénél, jó viszonyban van a kalifával, és hamarosan eljön
szabadulásom órája. Ezért nem mernek megkorbácsolni a hajón se, mert tudják,
hogy büntetlenül senki sem emelhet kezet a próféta rokonára.
Orm megkérdezte, mikor élt a próféta, és Khalid azt válaszoita, több mint
háromszázötven éve.
Orm ekkor így szólt:
- Ez a próféta valóban igen hatalmas ember lehetett, ha még most is meg
tudja védelmezni a rokonságát, és meghatározhatja, hogy mit igyék a nép. Senki
emberfiának nem volt otthon Skonéban ilyen hatalma, még Ivar Vidfamne királynak
sem, aki a leghatalmasabb ember volt azok között, akik ott valaha éltek. Igaz ugyan
- tette hozzá Orm -, hogy nálunk, otthon, senki sem avatkozik bele abba, hogy a
másik mit iszik, sem a király, se más valaki!
Orm arab nyelvtudása erősen gyarapodott, amióta Khalid került melléje,
mert az állandóan beszélt, és sok mesélnivalója akadt. Egy idő múlva megkérdezte,
merre fekszik Orm hazája, és ő maga hogyan került ide. Orm elmesélte neki Krok
hadjáratát, azt is, mint jutott ő maga Krok legénysége közé, és mindent, ami a
továbbiakban történt. Amikor pedig mindent elmondott, ahogy tudott, igy szólt:
- Azért sok minden ezzel a Salamon zsidóval való találkozásunkból
adódik. Ö talán a szerencse embere volt, hiszen kiszabadult a fogságából, és amíg
velünk tartott, minden jól sikerült. Azt állította, hogy hatalmas ember egy Toledo
nevű városban, ahol ezüstmíves és a költők legnagy obbika.
Khalid azt mondta, jól ismeri, mert ezüstművei meszsze földön híresek, és
mint költő is nagy tehetségű ahhoz képest, hogy Toledóba való.
- Én nemrégiben hallottam - folytatta Khalid -, amint egyik versét egy
északról jövő vándordalos éne- kelte. Abban megénekelte, miképpen esett az asturiai
őrgróf fogságába, ki őt aztán sokat kínozta. Megénekelte azt is, hogyan nyerte
vissza szabadságát, és vezetett vad rablókat az asturiai gróf vára ellen, hogyan
rohamozták meg azt, és miképpen ölte meg az őrgrófot, és tűzte fel fejét egy karóra
varjúk martalékául, s végül mint tért haza kincseivel. Ügyesen szerkesztett strófa
volt a maga egyszerűségében, bár hangjából hiányzott a lágyság, mely mindem
jobb költőt jellemez.
- Annyi biztos, hogy az az ember nem ismer akadályt, ha el akar érní
valamit - mondta Orm -, és ha ennyit megtett azért, hogy ellenségén bosszút álljon,
úgy azért is tehetne valamit, hogy megjutalmazza barátaít, akik nagy segítségére
voltak. Mi szabadítottuk ki őt rabszolgaságából, mi foglaltuk el a várat, és mi
állottunk bosszút ellenségén; ha ő az országában hatalmas ember, úgy
viszonozlnatná a szívességet nekünk, akik most itt szenvedünk. Merthogy
máskülönben hogyan szabadulhatunk innen, nem tudom!
Khalid azt mondta, Salamon közismert gazdagságáról, és a kalifánál is
nagy tekintélye van, bár nem tar- tozik az igazhitűek közé. Orm ekkor reménykedni
kezdett, de honfitársainak nem szólt semmit arról, amit Khalidtcl megtudott. A vége
az lett, hogy Khalid megígérte, üzenetet és üdvözletet küld Salamonnak Toledó- ba,
amint ő maga kiszabadul.
De ahogy teltek-múltak a napok, anélkül, hogy szabadulására sor került
volna, egyre nyugtalanabb lett, és dühödten szidta közönyös rokonságát.
Hosszú költeményt tervezett a bor ártalmasságáról. Bízott benne, hogy
valamelyik kikötőben majd leírhatja, és eljuttathatja a kalifához, de mihelyst a víz és
a citromlé dícséretéhez ért, döcőgni kezdett a verselés. Annak ellenére, hogy
továbbra is hangosan kiáltozta szitkait a hajó kapitánya ellen, amikor elfogta a
keserűség, sose érték korbácsütések.
Orm ezt jó jelnek vélte, és úgy gondolta, hogy Khalid most már nem soká
marad közöttük.
Egyik reggelen egy keleti kikötőben, amikor a hajójuk más hajókkal
együtt az afrikai tengeri kalózok ellen folytatott kemény harcok után visszatért,
négy ember jelent meg a fedélzeten. Mikor Khalid meglátta őket, szinte elszédült az
örömtől, és még Orm kérdéseít sem hallotta meg.
Egyikük hivatalnok volt magas fejdísszel, bokáig érő köntösben. Levelet
adott át a hajóskapitánynak, amit az a homlokához érintett, majd hódolattal
elolvasott. A másik férfi valószínűleg Khalid rokona lehetett, mert amint őt
bilincseiből kioldotta, egymás karjaiba estek, sírtak, csókolták egymást, és nagyon
gyorsan beszéltek, szinte egymástól kapva el a szót. A másik két férfi láthatóan
szolga volt. Ezek ruhákat meg kosarakat cipeltek. Khalidot szép ruhába öltöztették,
és étellel kínáltaík. Orm szólt hozzá, hogy adott ígéretére emlékeztesse. De Khalid
ekkor már rokonával veszekedett, mert az elfelejtett borbélyt hozni magával, és így
nem hallott semmit Orm szavaiból.
Ezután Khalid kíséretével együtt partra szállt, miközben a kapitány és a
legénység hódolattal köszöntötte őket. Amikor elvonult, előkelően bólintott, és
mintha észre sem vette volna volt sorstársait, rokonával kart karba öltve eltűnt.
Orm nagyon elszomorodott, mert Ktzalid kellemes társa volt, s főleg
mert előfordulhat, hogy szabadságában túlságosan előkelőnek érzi majd magát
ahhoz, hogy viszszaemlékezzék ígéretére. Orm mellé másik embert ültettek, egy
kövér kereskedőt, aki hamis súlyokkal mérte áruját. Ez hamar kifáradt evezés
közben, munkája nem sokat ért. Ezért több ízben megkorbácsolták. Ilyenkor sokáig
siránkozott, és ájtatos verssorokat mormogott magában. Benne bizony nem sok
öröme telt Ormnak, és ezt az időszakot érezte a legnehezebbnek a hajón. Bízott
Khalidban és Salamonban, de az idő múlásával egyre apadtak reményei.
Cadizban azonban mégis elérkezett végre szerencséjének napja! Egy
kapitány jött fel hajójukra legénységével, és valamennyi vikinget kiszabadították
bilincseiből. Ezután ruhát meg lábbelit kaptak, és egy másik hajóra vitték őket,
amely felfelé tartott a nagy folyón Cordova felé. Segíteniük kellett az evezésben, de
bilincsek és korbácsolás nélkül, kedvező váltással. Végre együtt ülhettek, és
szabadon beszélgethettek egymással oly sok keserves év után. Majdnem három
kerek esztendeig voltak gályarabok.
Toke sokat dalolt, és boldogan nevetett; azt mondta, nem tudja, mi lesz
velük ezután, de egy dologban biztos: most már legfőbb ideje, hogy jó alaposan
eloltsa a szomját. Orm azonban azt felelte, jobb lesz, ha kivárja a megfelelő
alkalmat, mert nem lenne jó, ha most verekedésre kerülne sor, az ilyesmi pedig, ha
jól emlékezik, bizony gyakran előfordul, mikor Toke a szomját oltja.
Toke egyetértett Ormmal abban, hogy várnia kellene, de hozzáfűzte azt
is, hogy a várakozás igen nehezére esik. Mindannyian találgatták, vajon mi lesz
most velük, és ekkor Orm elmondta, mit beszélt Khaliddal Salarnon zsidóról. Sok
dicséret hangzott el akkor Salamonról meg Ormról. És bár Orm volt köztük a
legfiatalabb, mostantól fogva mindannyian őt tekintették vezérüknek.
Orm megkérdezte a hajóskapitányt, mi lesz a sorsuk, és hogy ismer-e egy
Salamon nevű zsidót. A kapitány azonban nem tudott mást, csak azt, hogy parancsot
ka- pott, vigye őket Cordovába, de Salamon zsidót nem ismeri.
Elértek a kalifa városába. Cordova a folyó két part- ján terült el
összezsúfolt házakkal, fehér palotákkal, pálmakertekkel és tornyokkal ékeskedve. A
vikingek elcsodálkoztak a város nagyságán és szépségén, mely minden általuk
elképzelhetőt felülmúlt, gazdagsága pedig oly mérhetetlennek tűnt, hogy úgy vélték,
az északi tartományok valamennyí hajósa gazdag zsákmánnyal térhetne vissza
onnan.
Amikor végigvezették őket a városon, a vikingek kíváncsian figyelték az
utcák pezsgő forgalmát. A férfiak panaszkodtak, hogy alig látnak nőket, és akiket
láttak, azokat sem igen lehet megkülönböztetni egymástól, mert ruhákba
burkolóznak, arcukat pedig sűrü fátyol takarja.
- Szinte elképzelhetetlen - mondta Toke -, hogy egy nő ne tűnjék most
előttem szépnek, ha szóba tudnék elegyedni valamelyikkel, mert hiszen három éve
már, hogy itt vagyunk, anélkül, hogy nőnek még csak a közelébe is kerültünk volna.
- Ha visszanyerjük szabadságunkat - szólt Ög- mund -, kaphatunk itt nőt,
amennyit akarunk; többet, mint bá rki más, mert mi sokkal különbek vagyunk a
férjeiknél.
- Ebben az országban - mondta Orm - minden férfinak négy felesége
lehet, ha elismeri a prófétát és betartja tanait. De ha ezt megtette, többé bort nem
ihat!
- Nem könnyű választás ez - szólt Toke -, a sörük híg az én nyelvemnek.
De az is lehet, hogy eddig még nem kóstolhattunk bele legjobb söreikbe. Különben
is nekem most legalább négy asszonyra lenne szükségem.
Végül egy nagy udvarba értek, ahol sok katonát láttak. Itt töltötték az
éjszakát. Másnap reggel egy idegen férfi jött értük, és elvezette őket az udvartól
nem messze fekvő házba, ahol mindannyiukat megfürösztötték, és megborotválták.
Szép kicsiny kelyhekben kellemes italt adtak nekik, utána puhább ruhákat kaptak,
amely nem dörzsölte a bőrüket, mert most, hogy olyan sokáig meztelenek voltak, a
ruhát durvának érezték magukon. Amikor rendbe szedték őket, egymásra néztek, és
nevetni kezdtek megváltozott külsejükön.
Legnagyobb csodálkozásukra díszes ebédlőterembe vezették őket, ahol
egy férfi jött eléjük. Rögtön ráismertek: Salamon volt. Bezzeg most egészen más
ember volt, mint amilyennek utoljára látták. Öltözetén, egész külsején látszott, hogy
gazdag, tekintélyes férfi.
Salamon szívélyesen fogadta őket. Étellel és itallal kínálgatta a
vikingeket, és azt mondta, érezzék inagukat úgy, mintha saját házukban lennének.
Amit az északiak nyelvéből tudott, annak bizony már legnagyobb részét elfelejtette,
és így csak Orm tudott vele értekezni. Salamon elmondta, hogy amikor meg.hallotta,
milyen rossz, soruk van, tüstént megtett értük minden tőle telhetőt, hiszen ők is a
legnagyobb szívességet tették neki valamikor, és most nagy örömére szolgál, hogy
viszonozhatta jóságukat. Orm, amennyire csak nyelvtudásából tellett, köszönetet
mondott. Leginkább azonban arra volnának kíváncsiak, mondta, hogy vajon ezután
szabad emberek-e, vagy továbbra is rabszolgák maradnak.
Salamon azt felelte, hogy a kalifa rabszolgái maradnak, ezen ő se tud
változtatni, de a testőrségben szolgálhatnak, amelynek tagjai a kalifa legjobb
hadifoglyaiból és az idegen országokban vásárolt rabszolgákból kerülnek ki. A
kalifák mindig ilyen testőrséget tartanak, mert így nagyobb biztonságban érzik
magukat, mint felfegyverzett alattvalókkal körülvéve, akiket a rokonság vagy a
barátok könnyebben megvesztegethetnek, hogy kezet emeljenek urukra, amikor
elégedetlenség támad az országban. Mielőtt azonban a testőrséghez kerülnének -
mondta -, előbb az ő vendégei lesznek, hogy egy kissé felüdüljenek a sok fáradság
után.
A vikingek öt napig maradtak Salamonnál, és éppoly jö soruk volt, mint
a nagy hősöknek Odin isten asztalánál. Sok nyalánkságot ettek, és kedvükre ihattak
is. Zenészek játszottak nekik, és minden este vidámak voltak a bortól, mert
Salamonnak semmilyen próféta sem tiltotta meg az italt.
Orm és a többiek állandóan szemmel tartották Tokét, nehogy túlságosan
sokat igyék, sírva fakadjon, és veszélyessé váljék. Házigazdájuk mindegyiküknek
egy-egy fiatal rabszolganővel kedveskedett. Ennek örültek talán a legjobban. A
vikingek dicsőítették Salamont, a nagylelkű embert és vezért, s azt mondták, éppoly
derék férfiú, mintha északi törzsből származna.
Toke pedig kijelentette, hogy kevés olyan jó „halászata" volt, mint amikor
ezt a nemeslelkü zsidót kihúzta a vízből. Reggelenként soká feküdtek, puhább
párnákon, mint amilyeneken valaha is pihentek. Az asztalnál barátságosan civódtak,
azon például, hogy melyikük kapta a legszebb rabszolganőt, és egyikük sem akarta
elcserélni a magáét. .
Harmadik este Salamon felszólította Ormot és Tokét, hogy kövessék.
Van még valaki - mondotta -, akinek megköszönhetik szabadulásukat, és aki talán
még többet tett értük, mint ő maga. Sok utcán haladtak keresztül, és Orm
megkérdezte, hogy vajon Khalid, a nagy költő, Malagából Cordovába jött-e, és talán
most vele találkoznak. Salamon azt válaszolta, hogy akivel most találkoznak,
Khalidnál is előkelőbb.
- Egyébként csak idegen hiheti - folytatta Sala- mon határozottan -, hogy
ez a Khalid nagy költő, még ha ő ezt is állítja magáról. Ha megszámolom a valóban
nagy költőket - mondta Salamon -, akik most a kalifa birodalmában élnek,
mindössze csak öten vagyunk, és Khalid sose kerülhet ötünk közé, bármilyen
s.zorgalmasan is játszadozik a rímekkel. De az ő üzenete nélkül semmit se tudtam
volna meg rólad és embereidről. Ezért, ha találkozol vele, és költőnek nevezi magát,
hagyd csak rá.
Orm azt válaszolta, elég esze van ahhoz, hogy ne vitatkozzék költőkkel a
nagyságukról. Toke eközben folyton morgolódott, hogy miért hozták őt magukkal,
amíkor nem is érti, mit beszélnek, és olyan jól érezte magát Salamon otthonában.
Salamon azt felelte, okvetlenül szükséges, hogy ő is a többiekkel tartson. Így szól a
parancs!
Bekerített kerthez értek. Keskeny kis kaput nyitot- tak ki előttük. Beléptek
a kertbe, és szép fák, tarka virágok között sétálva egy térre jutottak, ahol pompás
szö- kőkút csobogott. A kútból folyó víz apró patakocskákban csordogált a virágos
fűszőnyegen. A kert másik végéből hordszék közeledett. Négy rabszolga hozta. A
hordszéket két rabszolganő követte, mögöttük karddal felfegyverzett fekete bőrű
szolgák lépkedtek.
Salamon, Orm és Toke tiszteletteljesen kiegyenesedtek. A szolgák letették
a hordszéket. A rabszolganők odasiettek, és hódolatteljesen fordultak a szék felé,
arnely- ből egy lefátyolozott nő szállt kí. Salamon kezét homlokára szorítva
háromszor mélyen meghajolt előtte. Orm és Toke megértették, hogy a nő királyi
származású lehet, azonban mégis kihúzták magukat, és állva maradtak, mert nem
találták férfihoz illőnek, hogy nő előtt megalázkodjanak.
A nő előkelően Salamon felé bólintott, majd Ormra és Tokéra nézett, és
valamit suttogott a fátyla alatt. Tekintete kedvességet sugárzott. Salamon újra
meghajolt előtte, majd így szólt:
- Viking harcosok, mondjatok köszönetet Subaida őfenségének, az ő
hatalma szabadított ki benneteket. Orm ekkor így szólt hozzá:
- Ha a te segítségeddel szabadultunk ki, akkor neked tartozunk a
legnagyobb hálával. De nem tudjuk, hogy ki vagy, és hogy miért voltál hozzánk ily
kegyes.
- Mi már találkoztunk, és talán nem felejtettetek még el egészen.
Így szólt a nő, ezzel félrehúzta fátylát, és Salamon újra meghajolt előtte.
Toke a szakállához kapott, és így szólt Ormhoz;
- Hisz ez az én lánykám a várból, és még szebb; mint akkor volt. Nagy
szerencsével járhatott, hogy azóta királynő lett belőle. Jó volna tudni, örül-e, hogy
engem viszontláthat.
A nő Tokéra nézett, és azt mondta:
- Miért a barátodhoz szólsz, és nem hozzám?
Orm azt felelte, hogy Toke nem tud arabul, de emlékszik rá, és úgy
találja, hogy szépsége még csodálatosabb lett.
- És nagyon örülünk - mondta Orm -, hogy szerencsére és hatalomra tettél
szert. Véleményünk szerint mindkettőt megérdemelted.
A nő Ormra nézett, mosolygott, és így szólt:
- De te, Vörös Ember, ráértél, hogy megtanuld ezt a nyelvet, éppúgy,
mint én. Ki a jobbik harcos közületek, te vagy a barátod, akí egyszer parancsolóm
volt?
- Mindkettőnket derék embernek tartanak - válaszolta Orm -, én azonban
fiatal vagyok, és még nem tapasztaltam annyit, mint ő. Nagy elismerésben volt ré-
sze akkor is, amikor elfoglaltuk a várat, amelyben rád találtunk. Ezért úgy
gondolom, hogy kettőnk közül még most is ő a derekabb, bár ezt a te nyelveden
nem tudja neked megmondani. Ám mindkettőnknél különb volt Krok, a vezérünk,
de ő már meghalt.
Subaida azt mondta, emlékszik Krokra, és megtoldotta azzal, hogy a
derék vezérek ritkán élnek sokáig. Orm elmondta, hogyan halt meg Krok, mire
Subaida bólintott, és így szólt:
- Köztetek és köztem a sors különösen szőtte szálait. Ti bevettétek apám
várát, megöltétek őt, és az otthoniak nagy részét, ezért életetekkel kellene fizetnetek.
De apám kegyetlen ember volt, és legkegyetlenebb éppen anyámmal szemben.
Gyűlöltem őt, és féltem tőle, mintha szőrös ördög lett volna. Örvendtem, hogy meg-
ölték, és nem búsultam amiatt sem, hogy idegenek közé kerültem, nem bántam azt,
hogy a barátod szeretett, bár nagy gondot okozott, hogy nem tudunk beszélni
egymással. Szakálla szagát ugyan nem szerettem, de vidám szeme és barátságos
nevetése kedvemre volt. Gyengéd kezekkel nyúlt hozzám még akkor is, ha részeg
volt, vagy ha vágy tüzelte. Egyetlen kék folt se támadt testemen, amíg vele voltam,
és könnyű terhet rakott rám a hajóhoz vezető úton. Ezért szívesen követtem volna őt
ha- zátokba. Mondd meg ezt neki!
Orm elismételte Tokénak Subaida szavait. Toke elégedetten hallgatta, és
így szólt:
- Most saját szemeddel láthatod, milyen szerencsém van a nőkkel. De ő a
legkülönb valamennyi között, ezt mondd meg neki. Gondolod, hogy nagy emberré
akar tenni? - kérdezte Ormtól.
- Erről szót se szólt - válaszolta Orm, és miután lefordította Subaidának
Toke szavait, megkérte, mondja el, mi történt vele, amióta útjaik elváltak.
- A hajóparancsnok idehozott Cordovába - mesélte Subaida. - Ő maga
nem nyúlt hozzám, noha meztelenül kellett állnom előtte. Látta, hogy megfelelő
ajándék leszek urának, a vezírnek. Most Almansur tulajdona vagyok, aki a kalifa
vezíre, s az ország leghatalmasabb emberének számít. Miután megismertette velem a
próféta tanait, rabszolganőből első feleségévé tett, mert szépségemet valamennyi
asszonyánál különbnek találta . . . Dicséret Allahnak ezért! Így tulajdonképpen
általatok for- dult jóra a sorsom, mert ha ti nem jöttetek volna a várba, most is ott
ülnék, rettegnék az apámtól, és szépségem ellenére egy rossz férjhez kényszerítettek
volna. Ezért akartam segítségetekre lenni képességemhez mérten, amikor Salamon,
aki nekem a legszebb ékszereket készíti, tudomásomra hozta, hogy életben vagytok.
- Három embernek tartozunk köszönettel - mondta Orm -, amiért
kiszabadítottak a hajópadok mellől: neked, Salamonnak és egy Khalid nevű malagai
embernek. De most már tudjuk, hogy a te hatalmad a legnagyobb,
ezért neked tartozunk legtöbb hálával. És a szerencsé- nek, hogy ilyen
emberekkel találkoztunk, mint te meg ők ketten, mert különben még mindig az
evezőnél ülnénk, és nem várhatnánk egyebet a halálnál. Így szívesen szegődünk urad
szolgálatába, és segítjük őt ellenségeivel szemben. Csodálatos azonban, hogy
hatalmaddal rá tudtad őt bírni, hogy bennünket kiváltson, mert mi, északi hajósok,
bizonyára ellenségnek számítunk itt, még Lodbrok fiainak ideje óta.
- Azt a szívességet tettétek uramnak, Almansurnak, hogy elfoglaltátok
apam erődjét, és engem hatalmába jut- tattatok. Azonkívül tudvalevő közöttünk,
hogy a ti országotokból való emberek szavatartóak, és nagyon jó harcosok. Mind a
Nagy Abderrachman kalifának, mind ap- jának, Abdallah emírnek a testőrségében
sok északi ember szolgált. Veszélyes fosztogatói voltak annak idején a spanyol
partvidéknek, de azóta nem sokan vetődtek idáig, és most nincs is közülük senki a
testőrségben. Ha híven szolgáljátok uramat, Almansurt, jó fizetést kaptok, és a
testőrség kapitánya teljes harci öltözéket meg jó fegyvereket ad nektek. De nekem is
van ám ajándékom számotokra!
Subaida magához intette a hordszék mellett álló rabszolgát. A rabszolga
két kardot hozott elő. Szépen díszített hüvelyük volt, s nehéz, ezüstveretű övek
tartoztak hozzájuk. Az egyiket Tokénak nyújtotta át, a másikat meg Ormnak. A két
viking nagy örömmel vette át a kardot, mert bizony már régóta hiányzott a fegyver
az ol- dalukról. Kivonták hüvelyéből, alaposan szemügyre vették pengéjét, és
kipróbálták, milyen fogása van markola- tának.
Salamon megnézte a kardokat, és így szólt:
- Ezeket Toledóban kovácsolták, ahol a legjobb ezüstés acélkovácsok
vannak. Ott még egyenesre készítik a kardokat, úgy, ahogy azt a gót királyok idején
tették, mielőtt a próféta szolgái ebbe az országba jöttek volna. Jobb kardokat senki
se kovácsol manapság!
Toke elégedetten és hangosan nevetett, magában mor- mogott valamit,
majd így szólt:
3
Orm - kígyó
Amikor elkészültek, Almansur elégedettnek látszott, és azt mondta
papjainak, úgy véli, ezzel Allahnak jó szolgálatot tett. Ebben valamennyien
egyetértettek vele. Ezután Almansur az asztalon álló rézládába nyúlt, ahonnan
aranyakat vett elő. Mindegyiküknek tizenöt aranyat adott, Ormnak a kétszeresét. A
vikingek megköszönték az ajándékot, majd a hadvezér visszavezette őket szál-
lásukra.
Toke így szólt:
- Most megtagadtuk a saját isteneinket, és ez itt, idegen országban, ahol
mások uralkodnak, helyénvaló is lehet. De ha valaha is újra hazamegyek, többet
fogok velük törődni, mint Allahhal. Itt azonban, azt hiszem, ő a leghatalmasabb, és
miatta már aranyat is kaptunk. És még többre fogom becsülni, ha nőket is juttat
majd nekünk.
Röviddel ezután Almansur hadjáratot indított a keresztények ellen.
Testőrségével és egy óriási sereggel észak felé vonult, ahol három hónapig
fosztogatott Navarrában és az aragóniai grófságban. Orm és emberei bőségesen
zsákmányoltak, kincseket és nőket, és mindenki elégedett volt szolgálatukkal.
Tavasszal és ősszel ha-
- Ha költő vagy, hát igyál - mondta Harald ki- rály -, de költened kell az
italhoz is.
A sajtárt megtöltötték. Toke az ajkához emelte, és ivott, fejét egyre
jobban hátrahajtva. A király szobájában mindenki egyetértett abban, hogy sajtárt
ilyen gyorsan aligha ürített ki valaki. Toke pedig, miközben a habot letörölte a
7
Oldd meg a rabláncot,
A vakoknak fényt hozz,
Bajainktól ments meg.
Segíts minden jóhoz!
szakálláról, gondolkodott egy sort, majd az előbbinél erősebb hangon így kezdte
versét:
Északra megy
száz nagy hajóján Styrbjörn is.
Vagyont követel;
emberei dicsőségben mulatnak
csarnokában Eriknek!
Ne szólj a darvakról,
addigra én ott ieszek,
ahol vakond és egér
hűs holtakkal játszanak.
A legtöbb vendég eltávozott már, és kisebb lett a sürgés-forgás a konyhán
is. Willibald testvér naponta kétszer húslevest főzetett a két sebesültnek, hogy felerő-
södjenek. A levest kíváncsiságból a király asszonyai felváltva hordták be hozzájuk.
Ezt zavartalanul tehették, mivel Harald király most ágyban fekve pihente ki a
karácsonyi lakmározást, és Willi,bald meg Mátyás testvéreknek a püspökkel együtt
nála kellett tartózkodniuk, hogy imádkozzanak neki, és hogy vérés béltisztító
szerekkel lássák el.
Elsőnek az a fiatal mór nő dugta be a fejét, akit elő- ször pillantottak meg,
amikor Harald király elé léptek. Toke nagyot kiáltott, amikor meglátta, és kérte,
jöjjön hozzá közelebb. A nő egy kannával meg egy kanállal felszerelve érkezett,
leült Toke fekhelyére, és etetni kezdte őt. Vele jött egy másik lány is. Ő Orm mellé
ült. Fiatal teremtés volt, sudár növésű és sápadt arcú. Szürke szeme volt és nagy,
szép szája. Sötét haját borostyánkőszalag fogta körül. Orm eddig még nem látta őt,
de rögtön észrevette rajta, hogy nem a cselédséghez tartozik. Ormnak nehezére esett
az evés. Sebe miatt nem tudott felülni, s miközben a lány etette, egy fél kanálnyi
leves félreszaladt a torkán, és köhögni kezdett. A köhögéstől fájdalom hasított a
sebébe, és Orm nagyot sóhajtott. A lány elmosolyodott, Orm sötéten nézett rá, s
amikor a köhögés megszűnt, így szólt:
- Nem azért fekszem itt, hogy kinevessenek. Ki vagy te?
- Ylva a nevem - felelte a lány -, nem is gondoltam volna, hogy ilyen
nevetséges vagy. Hogyan nyafoghatsz egy kanál meleg leves miatt te, aki Sven
bátyám legjobb harcosát ejtetted el?
- Nem a leves miatt volt - felelte Orm. - Még egy nőnek ís lehetne annyi
esze, hogy megértse, mennyire fájhat egy ilyen seb, mint az enyém. De ha te Sven
király testvére vagy, talán rossz levest hozol nekem. Nem nagyon ízlik. Azért jöttél,
hogy bosszút állj a kellemetlenség miatt, amit a bátyádnak okoztam?
A lány felpattant, a kanalat meg a kannát a tűzhelybe hajította, hogy a
leves csakúgy fröccsent szanaszét. Állt, és indulatosan meredt Ormra, de aztán
hirtelen megenyhült, elnevette magát, és visszaült az ágy szélére.
- Van bátorságod megmutatni, hogy félsz - mondta a lány -, ezt el kell
ismernem, de hogy kettőnk közül kinek van kevesebb esze, azt nem tudom. Láttam
azon- ban, amikor Sigtryggel harcoltál. Szép küzdelem volt. És tudd meg, hogy
senkit sem érzek ellenségemnek, amiért Sven bátyámnak kárt okoz. És Sigtrygg már
amúgyis rászolgált arra, hogy megöljék. A pofája messze bűzlött, azonkívül Sven
meg ő régóta tárgyaltak arról, hogy Sigtrygg engem vesz feleségül. Ha ez így
történik, nem sok éjt ért volna meg velem, mert nem elégszem meg akárkivel.
Éppen ezért hálával tartozom neked a se- gítségedért.
- Rátarti és szemérmetlen vagy. Talán rosszabb veled összeakaszkodni,
mint sok mással - mondta Orm -, de ez biztos így van a királyok lányainál. És nem
tagadhatom, Sigtrygg nem érdemelt volna meg téged, többre tartalak annál. Sajnos
magam erősen mgsérültem ebben a viadalban, és nem tudom, mi véget érek.
Ylva a nyelve hegyét fogai közt forgatta, bóíogatott, és ugyancsak
töprengett:
- Lehet, hogy rajtad, Sigtryggön és Svenen kívül másáknak is volt káruk
és veszteségük ebből a harcból - mondta a lány. - Hallottam a nyakláncodról, amit
Sigtrygg meg akart kaparintani. Azt mondják, egy délvidéki királytól kaptad, és
hogy a legszebb valamennyi ékszer közül. Szeretném, ha megmutatnád. Nem kell
félned, hogy fogom, és elfutok vele, pedig az enyém lehe- tett volna, ha Sigtrygg
győz.
- Csak bajt hoz, ha az embernek olyan holmija van, amire mindenki
kíváncsi - sóhajtotta Orm szomorúan. - Hát akkor miért nem engedted, hogy
Sigtryggé
legyen? - kérdezte Ylva. - Akkor megszabadultál volna ettől a gondtól.
- Egyet már biztosan tudok - szólt Orm -, bár nem régóta ismerlek. Aki
"feleségül vesz, jócskán várhat, míg övé lesz az utolsó szó.
- Nem hiszem, hogy megkérne valaki. Próbáld meg te, lássuk, igazad
van-e - mondta Ylva. - Iszonyúan nézel ki. Még ha öt nyakláncod volna, akkor se
mennék így hozzád! Miért nem mosták meg a hajadat és a szakálladat? Hisz még
egy smolandinál is pocsékabbul nézel ki. De most felelj : megmutatod nekem a
nyakláncot, vagy sem?
- Nem szép dolog, hogy beteg létemre smolandiak- hoz hasonlítasz -
mondta Orm. - Előkelő családból származom, mind apai, mind anyai ágon. Göingei
Sven Rottnos anyai dédapám féltestvére volt, nagyanyai részről pedig Vidfamne
törzséből származom. És most csak a betegségemnek köszönheted, hogy megtűrlek
itt, és nem kergetlek el. Igaz, örülnék, ha megmosdatnának, bár elég nyomorult
vagyok, és ha ezt megteszed nekem, lega- lább meglátom, ehhez jobban értesze,
mint az etetéshez. De lehetséges, hogy királyok lányai nem valóak az ilyen hasznos
dolgokra.
- Cselédmunka, amit kívánsz - mondta Ylva -, és ezt előtted senki se
merészelte. Ezt biztos azért mered, mert őseid között volt Vidfamne. Igaz,
szeretném látni, milyen vagy megmosdatva! Holnap majd korán reggel bejövök
hozzád, és meglátod, hogy éppoly jól értek ehhez én is, mint bárki más.
- Szeretném, ha meg is fésülnél - mondta Orm -. és ha mindent elrendezel
teljes megelégedésemre, akkor megmutatom neked a láncot.
Toke ágya tájékán nyugtalanság támadt. Toke fel tudott ülni az ágyában.
A levestől és a mór lány közelségétől jó kedvre derült. A lány nyelvén beszélgettek,
és ez bizony akadozva ment Tokénak, de keze annál gyorsabban járt, s mindenáron
meg akarta ölelni a lányt. Az vonakodott, és a kanállal a kezére csapkodott, de azért
ott maradt az ágyánál, és nem haragudott meg. Toke a szépségét dicsérte, ahogy
csak tudta, és beteg lábát át- kozta, mely az ágyhoz szegezte.
Orm és Ylva feléjük fordult, Ylva mosolygott, de Orm bosszankodott, és
odakiáltott Tokénak, hogy viselkedjék rendesen, és hagyjon békét a lánynak.
- Mit gondolsz, mit szólna Harald király - mondta -, ha meghallaná, hogy
asszonyának a fenekét tapogatod?
- Talán azt mondaná, amit te, Orm - mondta Ylva -, hogy
szerencsétlenség, ha az embernek olyasmije van, amit mindenki tapogatni akar. De
tőlem semmit se tud meg. Korához képest éppen elég asszonya van, és ennek a
szegény lánynak nem sok öröme van köztünk. Sokszor sír, és nehéz megvigasztalni,
mert nem sokat ért abból, amit mondanak neki. Ezért ne törődj vele, ha tréfálkozik
valakivel, akivel beszélni tud, és aki derék embernek látszik.
Orm azonban kitartott amellett, hogy Toke csak legyen eszén ilyen
dolgokban, amíg Harald király vendége. Toke most megnyugodott, és csak a nő
egyik hajfonatát tartotta kezében. De úgy találta, hogy Orm fölöslegesen
nyugtalankodik.
- Kár erről beszélni - mondta -, amíg a lábammal igy vagyunk. . Te pedig,
Orm, magad hallottad, amit a kis pap mondott. A király elrendelte, mindent
tegyenek meg, hogy jól érezzük magunkat, hálából a bosszúságért, amit Sven
királynak okoztunk. Én pedig úgy vagyok vele, amint ezt mindenki tudja, hogy nő
nélkül nem érzem jól magam. Ez a lány pedig páratlan szépségű, és ő gyó- gyítana
meg engem leghamarabb, hiszen máris jobban érzem magam. Kértem is, jöjjön ide,
amilyen gyorsán csak tud, hogy talpra állítson, és nem hiszem, hogy félne tőlem,
amiért megfogdostam egy kicsit.
Orm rosszkedvűen mormogott, de a vége az lett, hogy a nők megígérték,
másnap reggel mindketten eljönnek, megmossák Ormék haját és szakállát. Ekkor
futott be Willibald testvér nagy sietve, hogy sebeiket kezelje. Pörölt a kiloccsantott
leves miatt, és kikergette a nőket. Még Ylva se mert ellenkezni vele, mert
mindannyian féltek attól az embertől, akinek hatalma van élet és egészség felett. .
Amikor Orm és Toke magukra maradtak, szótlanul feküdtek, és volt mire
gondolniuk. Egy idő múlva megszólalt Toke:
- Most már kedvez nekünk a szerencse, amióta nők járnak be hozzánk.
Mindjárt jobb a kedvem is.
Orm azonban így válaszolt:
- De nyakunkba szakadhat a szerencsétlenség, ha nem türtőzteted magad.
Bárcsak biztosabb lehetnék benne, hogy erre képes vagy.
Toke kijelentette, hogy megbízhatik benne.
- De az igaz - tette hozzá aztán -, hogy aligha állna ellent nekem, ha
egészséges volnék, és kitartóan ostromolnám. Öreg király nem való ilyen nőnek, és
őt szigorúan tartják, amióta idejött. A neve Mirah és Rhondába való, jó családból
származik. Északiak rabolták el. Éjszaka jöttek, és sok más honfitársával együtt
elcipelték, és eladták őket Corkban a királynak. Az pedig baráti ajándékként Harald
királynak adományozta őt a szépsége miatt. Azt mondja, ennél a dicsőségnél többet
érne, ha fiatalabb emberhez került volna, akivel beszélni is tudna. Nem sok hozzá
hasonló jó növésű és hamvas bőrű nőt láttam. De aki melletted ült, azt hiszem, az is
dicséretes teremtés, bár szerintem túl karcsú, nem elég telt. Úgylátom, kedvére való
vagy. Ebből is látható, milyen férfiak vagyunk mi, ha még betegágyban is ilyen nők
kegyét nyerjük el.
Orm azt mondta, hogy most nincs kedve szerelemre gondolni, mert egyre
fáradtabbnak és nyomorultabbnak érzi magát, és talán már nincs is sok hátra neki.
Másnap reggel, alighogy kivilágosodott, jöttek a nők, ahogy megígérték.
Hoztak magukkal meleg lúgot, vizet és törülközőt. Nagy gonddal megmosták Orm
és Toke haját meg szakállát. Ormmal nehezen ment ez, mert nem tudott felülni, de
Ylva megtámasztotta, és óvatosan bánt vele. Becsületes munkát végzett, úgyhogy
nem került lúg sem Orm szemébe, sem a szájába és mégis tiszta és rendes lett.
Ezután Orm fejét az ölébe vonta, és hozzáfogott a haja fésüléséhez. Megkérdezte,
nem fekszik-e rosszul. Orm azt válaszolta, hogy jól fekszik. Ylvának nehéz volt
átfésülnie Orm haját, mert az dús volt, vizes és összekuszálódott a mosástól. De
türelemmel rendbe hozta, Orm pedig úgy érezte, még sose fésülték meg ennél
jobban. A lány most bizalmasan elbeszélgetett vele, mintha régi barátok lettek
volna, és Orm úgy érezte, hogy jó együtt lenni vele.
- Lehet, hogy még egyszer éri víz a fejeteket, mielőtt lábra álltok - mondta
-, mert a püspök és az emberei szívesen keresztelik meg a betegeket, és különös,
hogy még nem próbálkoztak veletek. Apámmal is így tettek, amikor súlyosan beteg
volt, és aligha hitték, hogy felgyógyul. És a legtöbben úgy vélik, tél idején jobb a
betegágyban megkeresztelkedni, mert olyankor a papok csak az ember fejére
öntenek vizet, máskülönben mindenkit a tengerbe mártanak, és ezt nem nagyon
szeretik, főleg ha a víz jéghideg. Nem könnyű ez a papoknak sem.
Az arcuk elkékül, ahogy ott állnak, térdig vízben, és a foguk úgy vacog,
hogy alig tudják elmondani áldásaikat. Ezért tél idején legszívesebben az ágyban
fekvőket ke- resztelik meg. Engem nyári napfordulókor keresztelt meg a püspök,
Keresztelő napján, de akkor nem volt nehéz dolga. Ott guggultunk körülötte
ingeinkben, én meg a testvéreim, miközben a fejünk felett olvasott. Amikor
felemelte a kezét, befogtuk az orrunkat, és bemártottuk magunkat a vízbe. Én
maradtam legtovább a víz alatt mindannyiunk közül, úgyhogy állítólag az én
megkeresz- teltetésem sikerült a legjobban. Aztán szentelt ruhákat kaptunk és egy-
egy kis keresztet a nyakunkba, és egyikünknek se lett ettől semmi baja.
Orm azt felelte, hogy rengeteg különös szokást ismer, mivel járt délen,
ahol nem volt szabad disznóhúst enni, és járt olyan papoknál Írh.onban, akik
mindent elkövet- tek, hogy megkere.sztelhessék.
- Ennek ellenére nehezen tudom felfogni - mondta -, hogy mivel
használnak ezek a dolgok az embereknek, és milyen örömöt okoznak az isteneknek.
Szeretném látni azt a püspököt vagy más istenes embert, aki hideg vízbe márt
engem a fejem búbjáig, legyen akár nyár, akár tél. Arra sincs kedvem, hogy vizet
öntessek a fejemre, miközben olvasnak felettem. Mert hitem úgy tartja, hogy az
ember óvakodjék midenféle ördögűzéstől és egyéb hasonló dolgoktól.
Ylva elmondta, hogy Harald király néhány embere zsábára panaszkodott
a hátában megkeresztelése után, és ezért kárpótlást követelt a püspöktől, de egyéb
káros hatást nem észleltek. Most viszont már sokan vannak, akik azt állítják, hogy a
keresztelés jót tesz az egészségnek. Itt a papoknak a disznóhús ellen nincs semmi
kifogásuk, ezt Orm karácsonykor maga is láthatta, nem sokat törődnek avval, hogy
ki mit eszik. Csak akkor köpködnek, és vetnek keresztet, ha lóhússal kínálják őket,
méha meg valami olyasmit is motyognak, hogy pénteken azért mégis kerülni
kellene a húsevést. De Harald király kijelentette, hogy ilyesmiről hallani sem akar. Ö
ugyan nem mondhatja, hogy az új hit miatt valamiféle kárt szenvedett volna, vannak
azonban, akik azt állítják, hogy amióta a régi isteneket elhanyagolják, a termés
rosszabb lett, a tehenek teje meg hígabb.
Ylva lassan áthúzta a fésűt egy kibogozott tincsen, a világosság felé
tartotta, s alaposan megnézte.
- Nem tudom, hogy lehet - mondta -, de úgy látom, egyetlen tetű sincs a
hajadban.
- Lehetetlen - mondta Orm -, akkor rossz a fésű. Fésülj erősebben.
Ylva erre azt válaszolta, hogy ez bizony jó tetűfésű, és olyan keményen
fésülte, hogy biztos fájt a fejbőre tőle, de egyetlen tetűt sem talált.
- Akkor nagy bajom van - mondta Orm -, na- gyobb, mint hittem volna.
Mert akkor a betegség a vérembe ment át.
Ylva azt mondta, talán nem is olyan veszélyes a baja, de Orm nagyon a
lelkére vette a dolgot. Többet aztán nem is szólt, és csak bánatosan sóhajtozott Ylva
szavaira. Tokénak és Mirahnak azonban annál több mondanivalója volt. Úgy
látszott, egyre jobban összemelegednek.
Ylva végre elkészült Orm fésülésével, a hajával is, meg a szakállával is.
Elégedetten nézte művét.
- Most már nincsen olyan madárijesztő képed, és inkább elhinni rólad,
hogy vezér vagy - mondta. - Kevés nő futna el előled, és ezt nekem köszönheted.
Ylva elővette Orm pajzsát, ruhaujjával megdörzsölte. ahol a legkevésbé
volt összekarcolva, és a férfi elé tartotta. Orm megnézte magát benne és bólogatott.
- Jól megfésültél - mondta -, jobban, ahogy egy király lányától elvártam
volna. De lehet, hogy te mindegyiknél különb vagy. Most már megérdemled, hogy
tel- jesítsem a kívánságodat, és megmutassam neked a láncot.
Ezzel szétnyitotta az ingét a nyakán, előhúzta a nyakláncot, és odaadta a
lánynak. Ylva nagyot kiáltott, amikor kezébe véve érezhette súlyát, s megcsodálhatta
szépségét. Mirah otthagyta Tokét, és gyorsan odajött. Ő is nagyot kiáltott.
Orm így szólt Ylvához: - Tedd a nyakadba.
Ylva így is cselekedett, de a nyaklánc hosszú volt, és leért a melle alá.
Sietve odaállította a pajzsot a fal mellett álló padkára, és megnézte magát benne.
- Elég hosszú, hogy kétszer is a nyakam köré tekerhessem - mondta Ylva,
és nem tudta levenni szemét és ujjait a gyönyörű láncról. - Hogyan kell viselni?
- Almansur egy ládában tartotta - mondta Orm -, és ott senki se láthatta.
Amióta az enyém lett, a nyakamon hordtam az ingem alatt, horzsolta is a bőrömet,
és feleslegesen sose mutogattam most karácsonyig. Rögtön bajba is sodort. Most a
legjobb helyre került. Éppen ezért legyen a tiéd, Ylva, és viselheted, ahogyan aka-
rod!
Ylva mindkét kezével megmarkolta a nyakéket, és nagy szemeket
meresztett Ormra.
- Elment az eszed? - kérdezte. - Mivel érdemel- tem ki, hogy ilyen
ajándékot adj nekem? A legnemesebb királynő is odaadná magát akárkinek ennél
kevésbé értékes ékszerért is.
- Jól megfésültél - szólt Orm, és mosolygott. - És mi Vidfamne-
törzsbéliek vagy rendes baráti ajándékot adunk, vagy semmit.
Mirah is fel akarta próbálni a nyakláncot, de Toke ráparancsolt, hogy
menjen vissza hozzá, és hagyja békén az ékszert. Tokénak már olyan hatalma volt
felette, hogy Mirah szót fogadott.
Ylva így szólt:
- Talán jobb, ha én is elrejtem az ingem alá, amint te tetted, mert
testvéreim és az asszonyok az udvarban kikaparnák a szemem miatta. De hogy miért
adod nekem, nem értem, még ha a Vidfamnék véréből vagy is. Orm sóhajtott, és így
szólt:
- Minek ez nekem, ha fű nő majd felettem? Most már tudom, hogy meg
kell halnom, ha még egy tetű sem érzi jól magát a hajamban. És ezt már régebben
sejtettem. Lehet, hogy megkaptad volna akkor is, ha nem lennék halálra ítélve, de
akkor kárpótlást kívántam volna tőled. Érdemesnek tartalak arra, hogy ilyen ékszert
viselj, és úgy gondolom, meg tudod védeni magad, ha valaki megkarmol. De
mennyivel jobb lenne, ha életben maradnék, és láthatnálak téged lánccal a
nyakadban!
11
Nem telt bele sok idő, és Ylva szavai beteljesedtek: jött a püspök, és
megpróbálta rábeszélni a sebesülteket, hogy keresztelkedjenek meg. De nem sokra
ment velük. Orm hamarosan türelmét vesztette, és azt mondta, hagyják őt békében
az ilyesmivel, úgyis meghal rövidesen. Toke meg azt mondta, hogy neki azért nincs
ilyesmire szüksége, mert érzi, hogy hamarosan felépül.
A püspök megbízta Mátyás testvért, hogy próbálja türelmesen megnyerni
a két vikinget, és addig is oktassa őket a keresztény tanokra. Mátyás testvér
néhányszor megkísérelte, hogy foglalkozzék velük, és semmiképpen se hallgatott
rájuk, hiába kérték, hogy hagyják békén őket. Erre Toke behozatott egy keskeny
pengéjű, élesre köszörült lándzsát, és amikor Mátyás testvér legközelebb bejött,
hogy tanítsa őket, könyökére támaszkodva felült, másik kezével pedig a lándzsát
méregette.
- Nem volna szép dolog, ha a királyi udvarnál meg- zavarnám a békét -
mondta Toke -, de senki se szólhat semmit, ha ezt egy beteg teszi, önvédelemből. Az
sem volna jó, ha bemocskolnánk ezt a kis szobát egy ilyen kövér emberrel, mint te
vagy, mert igen sok véred lehet. De arra gondoltam, hogy ezzel a lándzsával oda
tudlak szegezni a falhoz, s akkor talán nem fogsz olyan sokat vérezni, Nem könnyű
ez egy ágyban fekvő embernek, de megteszem, ami tőlem telik, éspedig most
azonnal, mihelyt fecsegésre nyitod a szádat. Már éppen eleget kértünk, hogy kímélj
meg bennünket.
Mátyás testvér sápadtan állt, maga elé tartotta te- nyerét, és látszott rajta,
hogy mondani akar valamit. Hevesen megrázkódott, hátrálni kezdett, és sietve el-
hagyta a szobácskát, az ajtót meg becsapta maga mögött. Nem is jött többet a
közelükbe sem. Willibald testvér azonban, akit nem sikerült megijeszteniük, jött ez-
után is, mint rendesen, kezelte a sebeiket, és szigorúan szemükre vetette, hogy
annyira ráijesztettek Mátyás testvérre.
- Te férfi vagy, ha kicsire is nőttél - mondta Toke -, és különös, hogy
téged jobban kedvellek, mint a többi magadfajtát, bár goromba, mérges ember vagy.
De ez talán azért van, mert nem próbálsz rábeszélni bennünket a kereszténységre,
hanem megelégszel azzal, hogy sebeinket ápold.
Willibáld testvér azt válaszolta, hogy ő hosszabb időt töltött a sötétség
eme országában, mint a többiek, és ezért ő már kigyógyult gyerekes
vakbuzgóságából.
- Kezdetben éppoly buzgó voltam, mint bárki a Szent Benedek-rendi
barátok közül, és minden pogányt meg akartam keresztelni. Most már tudom, hogy
mi hasznos és mi hiábavaló. A gyermekeket kell ebben az országban megkeresztelni
meg a nőket, akik még nem fetrengtek túlságosan sokat a bűnben, ha még egyáltalán
vannak ilyenek. A felnőtt emberek ebben az országban már áldozatul estek az
ördögnek, és Isten igazságszolgáltatásában a pokol tüzén kell majd elégniük,
akármenynyire is megkeresztelkednek. Semmiféle megváltás nem segít rajtuk! Így
hiszem én, mert most már ismerem őket. Ezért nem fecsérlem az időmet azzal, hogy
rábe- széljelek benneteket.
Egyre hevesebben beszélt, és haragosan meredt hol egyikre, hol másikra,
majd karjával hadonászni kezdett, és így kiáltott:
- Vérfarkasok, gyilkosok, gonosztevők, mocskos disznók! Belzebub
cimborái, sátánivadékok, viperafajzatok, benneteket tisztítana meg a keresztség, és
ti állhatnátok oda hófehéren a jó Isten szentjei közé!? Nem! Én mondom: sohasem!
Én régi ember vagyok az udvarnál, túlságosan sokat láttam, és jól ismerlek
benneteket! Egyetlen püspök, egyetlen egyházatya se hitethet el velem ilyesmit. Mi
lenne, ha a vikingeket beengednék a mennyekbe? Szent szüzek után nyúlna
mocskos kezetek és erkölcstelen szavakat, harci kiáltásokat üvöltöznétek a szeráfok
és az arkangyalok felé! Sörért ordítoznátok Isten színe előtt. Nem, nem! Tudom,
miről beszélek. A pokol az egyetlen hely számotokra, akár megkeresztelkedtek, akár
nem. Dicsőség legyen a Mindenhatónak örökkön örökké, ámen!
Elkeseredetten kotorászott dobozai és kötszerei között, majd Tokéhoz
fordult, hogy sebére kenőcsöt kenjen. - Miért követsz el mindent, hogy meggyógyíts
ben-
nünket - kérdezte Orm -, amikor ily nagy a harag, amit ellenünk érzel?
- Azért, mert keresztény vagyok, és tudok a rosszért jóval fizetni -
válaszolta. - És ez több, mint amit ti valaha is megtanulhattok! Vagy talán nem
viselem-e még mindig a fejemen annak az ütésnek a nyomát, amit Harald király a
szent kereszttel mért rám? És mégis naponta a legnagyobb gonddal ápolom öreg,
romlott testét. Azonkívül nagyon hasznosnak tartom, ha az ilyen kiváló harcosokat,
mint ti vagytok, megmentjük az életnek. Mert ti a magatok fajtájából sokat a
pokolba fogtok küldeni, mielőtt magatok odakerülnétek, amint azt a karácsonyi
lakoma alkalmával is láttam. Hadd falja fel egyik farkas a másikat, hogy Isten
bárányai nyugalomban éljenek!
Amikor Willibald atya magukra hagyta őket, Toke azt mondta, hogy
véleménye szerint ez a kis ember at- tól az ütéstől, amit a király mért a fejére a
kereszttel, kicsit meghibbant, mivel szavainak java része értelmetlen volt.
Ezzel Orm is egyetértett. De mindketten elismerték, hogy a gyógyításban
buzgó volt, és nagy gonddal végezte ápolásukat.
Toke állapota lassan javult. Nemsokára már körbe- sántikált a szobában és
a folyosón. Ilyenkor Orm egye- dül feküdt és unatkozott, kivéve, ha Ylva
meglátogatta. Amikor Ylva ott ült az ágya szélén, kevesebbet gondolt a halálra,
mert a lány mindig beszédes volt és vidám, és Orm szívesen hallgatta őt. Érthetetlen
módon lehangolta az, ha a lány azt mondta, hogy már jobban néz ki, és hamarosan
meggyógyul. Ezt ő tudja legjobban, válaszolta Ylvának. De rövid idő múlva már
felült az ágyban, anélkül, hogy ez különösebb fájdalmat okozott volna neki, és
amikor Ylva legközelebb megfésülte, és nagy, egészséges, vérrel telt tetűt talált a
hajában, gondolkodóba esett, és azt mondta, most már ő maga se tudja, mit higgyen!
- És kérlek, ne búsulj a nyaklánc miatt - szólt Ylva. - Nekem adtad,
amikor azt hitted, hogy meghalsz, és ez most bánt téged, mert érzed, hogy talán
mégis életben maradsz. De én szívesen visszaadom neked a láncot, bár ennél szebb
ékszert aligha lehet ebben az országban látni. Semmiképpen sem akarom, hogy azt
mondják, elcsaltam tőled; ezt már nemegyszer kellett hallan om.
- Igaz, jó volna, ha egy ilyen ékszer a családban maradna - mondta Orm
-, de a legjobb lenne, ha téged is megtarthatnálak meg a láncot is, és másként nem is
akarom visszakapni. De mielőtt ebben az ügyben atyádhoz fordulnék, szeretném
hallani a te véleményedet is. Mert amikor először beszéltünk egymással, azt
mondtad, hogy leszúrtad volna Sigtryggöt a nászágyon, ha néki adtak volna.
Szeretném tudni, velem szemben kegyesebb lennél-e.
Ylva erre nagyot nevetett, és azt mondta, ne legyen túlságosan biztos a
dolgában.
- Én ugyanis mérgesebb természetű vagyok, mintsem gondolnád, és nehéz
a kedvemre tenmi. Azonkívül a királyok lányai rosszabbak, mint más fehérnép, ha
férjhez adják őket, néha még királyokat is ölnek, ha nem szeretik őket. Hallottad,
hogy járt Agne, a sveák királya valamikor régen, amikor a tengerről keletre eső
országból vett el egy királylányt, annak akarata ellenére? Az első éjjel sátorban hált
vele egy fa alatt, és amikor már mélyen aludt, az asszony kötelet erősített az Agne
nyakán levű gyűrűre, és felakasztotta a fára, pedig nagy, erős ember volt a király,
neki meg csak egy szolgálóleány segített húzni a kötelet. Ezért jól gondold meg,
mielőtt velem próbálkozol.
Ylva előrehajolt, megsimogatta a férfi homlokát, megcsipkedte a fülét, és
mosolyogva nézett a szemébe. Orm ettől olyan jól érezte magát, mint régen. Ezután
a leány elkomolyodott, és látszott rajta, hogy gondolkozóba esett.
- Hiábavaló beszéd mindez - mondotta, mielőtt apja nem nyilatkozik az
ügyben, és úgy gondolja, nehéz lesz beleegyezését elnyerni, hacsak nincs Ormnak
különösen nagy birtoka, sok állata és aranya. - Apám gyakran panaszkodik sok
hajadon lánya miatt - mondta Ylva. - Nem könnyű olyan férjeket találnia nekünk,
akik véleménye szerint elég gazdagok és tekintélyesek. Nem olyan könnyű a sorsa a
királylánynak, ahogy azt hiszik. Sok derék fiatalember barátságos arccal közeledik
felénk titokban, és szoknyaszalagjaink után kapkod, amikor senki se látja, de
apánkkal nem mernek beszélni. És akik mégis rászánják magukat, leforrázva
távoznak. Nagy kár, hogy apám minden áron gazdagon akar férjhez adni bennünket,
bár az is igaz, hogy szegény ember
nem nagyon felelne meg nekem. De te, Orm, aki ilyen nyakéket
ajándékozhatsz, és aki Vidfamne rokona vagy, a leggazdagabb nagyurak közé
tartozhatsz Skonéban.
Orm azt válaszolta, reméli, hogy megegyezik Harald királlyal. A király
kedveli őt Jakab harangjáért, no meg a párviadalért is.
- Hogy pedig otthon Skonéban milyen gazdag vagyok - mondta -, azt
magam sem tudom, mivel már hetedik éve annak, hogy eljöttem hazulról, s így
semmit se tudok hozzátartozóimról. Az is lehet, hogy kevesebben élnek már
közülük, mint amikor utoljára láttam őket, és így örökrészem azóta megnövekedett.
De Hispániából több aranyat hoztam magammal, mint ez a nyaklánc, és ha nem
lenne más vagyonom, csak az, amit onnan hoztam, akkor se lennék szegény ember.
És ahogy ezt szereztem, szerezhetek majd még többet is.
Ylva szomorúan bólintott, és azt felelte, hogy apját ismerve, mindez nem
valami biztató. Toke, aki beszélgetésük közben bejött a szobába, hasonló
véleményen volt, és azt mondta, nagy szükség lenne itt bölcs tanácsokra.
- Szerencsénkre, én elmondhatom nektek - mondta -, hogyan lehet az apa
akarata ellenére a gazdag és elokelő hajadont legkönnyebben elnyerni. Anyai nagy-
apám, a nasebeli Tönne - kezdte Toke - a smolandiakkal kereskedett. Volt egy kis
birtoka, tizenkét tehene, és az a hír járta róla, hogy nagyon bölcs ember. Amikor
egyszer Varendben járt, meglátott egy lányt, akinek Gyda volt a neve. Tekintélyes
ember lánya volt, és nagyapám elhatározta, hogy minden áron elnyeri, egyrészt
hogy becsületét növelje, másrészt mert nagyon tetszett neki a lány szép termete és
vastag, vörös hajfonatai. De Gyda apja, Glum, gőgös ember volt, és azt mondta,
hogy Tönne nem megfelelő ahhoz, hogy a veje legyen, noha a lány egészen más
véleményen volt. Gyda és Tönne ekkor nem ültek le, és nem búslakodtak az öreg
hajthatatlanságán, hanem hamarosan segitettek magukon. Találkoztak az erdőben,
amikor a lány mogyorót szedett ott a szolgálókkal. Röviddel ezután Gyda állapotos
lett. Tönne kétszer is megverekedett a lány bátyjával, aminek nyomait mindketten
halálukig viselték. Ami- kor aztán Gyda ikreket szült, az öreg úgy találta, nem
érdemes többé ellenkeznie. Egybekeltek, és mindig egyetértésben éltek; ezután még
hét gyerekük született. Otthon a faluban mindenki dicsérte nagyapám eszét és sze-
rencséjét, a tekintélye is erősen megnövekedett, főként miután szép örökség is jutott
neki az öreg Glum halálakor. Ha nagyapám nem talált volna ilyen bölcs megoldást a
házassághoz, most nem ülnék itt, és nem látnálak el benneteket hasznos tanáccsal,
mert tudjátok meg, anyám volt a mogyoróbokrok alatt fogant ikrek egyike.
- Ha csak az ikrek segítenek - szólt Ylva -, ezt a tanácsot könnyebb
megfogadni, mint véghezvinni. Ezenkívül nagy különbség van egy varendi paraszt
és a dánok királya között, és ezért nem biztos, hogy egy ilyen kísérlet nálunk
ugyanilyen jól beválnék.
Orm úgy találta, hogy sok minden szól Toke tanácsa mellett, de sok
ellene is, bár egy beteg és tehetetlen ember nem is igen hallgathat rá. Most
elsősorban talpra kell állnia, hogy Harald királlyal beszélhessen.
Bizony sok időnek kellett elmúlnia, mire Orm felépült, a sebe begyógyult,
és lassanként visszanyerte erejét. A tél vége felé jártak már. Harald király jó erőben
és jó hangulatban volt. A hajók felszerelésével volt elfoglalva, Skanörbe készült,
hogy behajtsa a heringadót, és Styrbjörnnek - ígéretéhez híven - elküldje a hajókat.
Orm odament hozzá, és elmondta, ami a szívén feküdt. Harald király nem volt
barátságtalan, de mindjárt az elején megkérdezte, mije van, és kik a rokonai, hogy
ilyen előkelő házasságra gondol. Orm elmondta, hogyan áll rokonság, származás és
apai birtok dolgában, és arról is beszámolt, hogy mit hozott magával külföldről.
- Ezenkívül vannak földek Göingében is, ezeket anyám örökli - folytatta
-, de ezekről keveset tudok. Azt se tudom, rokonságom milyen helyzetben van most,
és hogy kik vannak életben, mert hét év alatt otthon sok minden történhetett.
- Az aranylánc, amit a lánynak adtál, nemes ember ajándéka - mondta
Harald király -, nekem pedig nagy szolgálatokat tettél, és ezeket nem felejtem el. De
a há- zasság a dánok királyának lányával a legtöbb, amire férfi törekedhetik. Eddig
még senki se jött hozzám anélkül, hogy többje. ne lett volna annál, amit te
felsoroltál. Ezenkívül van egy bátyád. Ha az él, és fiai vannak, akkor miből tartod el
a lányomat? Én lassanként megöregszem, még ha nem is látszik ez rajtam, és
szeretném a lányai- mat jó férjek mellett látni, amíg még ezt el tudom rendezni
nekik. Mert Sven ugyan nem sokat tesz értük, ha az én időm lejárt.
Ormnak el kellett ismernie, királylányról lévén szó, ő nem sokat adhat.
- De könnyen meglehet, hogy az egész örökség az enyém, ha
hazamegyek - mondta. - Az apám öreg volt már hét évvel ezelőtt is, és Odd bátyám
Írhonba járt minden nyáron, és nem sok kedve volt ahhoz, hogy otthon telepedjék
le. Úgy hallottam, nehéz idők jártak a hazámbeliekre Írhonban az utóbbi években,
amióta ott Brian király került hatalomra.
Harald király bólogatott, és azt mondta, hogy Brian király sok dánt is
megölt Írhonban, és sok hajóst rabságba ejtett az ír partok előtt, amivel néha jót is
tett, mert sokan voltak közöttük olyanok, akik itthon Dániában csak zavart meg
nyugtalanságot okoztak.
- De ennek a Briannak, Munster királyának - folytatta -, ugyancsak
megnőtt a szarva a sok sikertől, úgyhogy most már nem csak barátomtól, corki Olof
királytól követel adót, hanem rokonomtól, Dublini Sigtryggtől is. Ír királyhoz nem
illik az ilyen felfuvalkodottság. És ha eljön az ideje, hajókat küldök majd a szigetre,
hogy egy kicsit letörjem a szarvát. Jó lenne, ha elfoghatnám, idehozhatnám, és a
csarnok ajtajához köttethetném, nemcsak embereim szórakoztatására a sör mellé,
hanem mert ez jó lecke lenne neki keresztényi megalázkodásból, s intelmül
szolgálna más királyoknak is. Mert mindig azt tartottam, hogy a dánok királyát kell
a legnagyobb tiszteletben tartani a királyok közül.
- Hiszem, hogy te vagy a királyok legnagyobbika - mondta Orm -, még az
andalúzok és a barna emberek között is vannak férfiak, akik ismerik nevedet és
hőstet- teidet.
- Szavaidat jól választottad - szólt Harald király -, de egyébként nem
tanúsítasz elég tiszteletet irányomban, ha elém állsz, és egyik legszebb lányom kezét
ké- red anélkül, hogy tudnád, mint is állsz otthon örökséggel és birtokkal. De azért
ezt nem írom a rovásodra fiatal korod és meggondolatlanságod miatt. Kérésedre
most nem válaszolok sem igennel, sem nemmel, mert azt határoztam, hogy gyere el
ősszel újra, amikor megint itt leszek, és te is jobban ismered otthoni helyzetedet. És
ha akkor vagyonodat kielégítőnek találom, megkapod a lányt azért a barátságért,
amellyel irányodban viseltetem. Egyébként nálam mindig jó szolgálatra számíthatsz.
Addig pedig légy türelemmel.
Ylva rosszkedvű lett, amikor Orm elmondta, hogyan végződött
beszélgetésük. Szeme könnybe lábadt; és azt kiabálta, hogy megcibálja az öreg
szakállát kapzsisága és nyakassága miatt, aztán pedig rögtön követi Toke tanácsát.
De mikor kissé megnyugodott, jobbnak látta, ha eláll a tervétől.
- Nem félek a haragjától - mondta -, még akkor se, ha üvölt, mint egy
bika, és söröskancsót hajít utá- nam. Mert én sokkal fürgébb vagyok nála, és még
sose talált el, haragja meg gyorsan elpárolog. De ő olyan, hogy ha komolyan
ellenkezem vele valamiben, amit egyszer elhatározott, akkor haragtartó, és sose
mulasztja el bosszúját. Ezért az a legokosabb, ha nem mérgesítjük, mert akkor
megharagszik mindkettőnkre, és odaad az első jöttmentnek, csak azért, hogy
bosszantson és megmutassa, hogy ki rendelkezik felettem. De azt tudd meg,
Orm, hogy nem akarok mást, csak téged, és nekem megéri, hogy várjak
rád őszig, bár hosszú lesz addig az idő. És ha apám még akkor is ellenkezik, nem
várok tovább, hanem követlek téged, ahová akarod.
- Jólesett ezt hallani - szólt Orm.
12
Harald király húsz hajót szerelt fel útjára. Ezek közül tizenkettőt
Styrbjörnnek szánt, a többiekkel ő maga készült Skanörbe, mert erős kíséretre volt
szüksége a heringadó behajtásához. Legénységét nagy gonddal választotta ki. A
legtöbben azokra a hajókra igyekeztek, amelyek Styrbjörnnel mentek, mert ott nagy
zsákmányra számítottak.
Sokan jöttek el Jellingébe, hogy elkísérjék Harald királyt. Orm és Toke
körülnézett az otthonmaradottak között, hogy evezősöket toborozzanak saját
hajójukra. Sokallták az árat, amit az evezősök kértek. Most, hogy már ilyen közel
voltak otthonukhoz, fukarkodtak a kiadásokkal. Hogy megtakarítsák a költséget,
végül megegyeztek egy Oke nevű fyni emberrel, hogy az megveszi hajójukat, és
ellenértékül szerez nekik hajósokat, és mindkettőjüket hazaviszi: Ormot Kullenba,
Tokét pedig Listerbe, és az úton gondoskodik ellátásukról is. Hoszszú huzavona
kezdődött ezzel kapcsolatban, amely csaknem verekedéssel végződött Toke és Oke
között. Toke ugyanis ezenkívül még pénzt is követelt, mondván, hogy a hajó -
véleménye szerint - csaknem új, erős és jól vitorlázható, ha nem is nagy; Oke
azonban azt mondta, nem ad semmit, mert a hajó idegen földi, rossz építésű, és
csekély értékű, úgyhogy máris attól fél, hogy veszít a vásáron. Végül is Hallbjörn
istállómestert kérték meg, hogy döntsön vitájukban, és így végre verekedés nélkül
megegyeztek, bár Orm és Toke nem jártak valami jól.
Egyiküknek se volt kedve Styrbjörnhöz csatlakozni, mindkettőjüknek
más járt az eszében, meg aztán Orm ereje nagyon lassan tért vissza, úgyhogy már
azt hitte, egész életére gyenge marad. Súlyosan nehezedett rá az Ylvától való
elválás is. Harald király újabban vénaszszonyokkal őriztette a lányt, nehogy időnek
előtte túlságosan gyakran találkozzanak. S bár a vénasszonyok fürgék voltak,
panaszkodtak, hogy a király olyan foglalkozást adott nekik, ami nehezére esik öreg
lábaiknak.
Amikor a hajók útra készen álltak, Harald király megáldatta őket a
püspökkel. Őt magát azonban nem volt hajlandó magával vinni az útra, mert - amint
mondta - a papoknak nincs szerencséjük az időjárással. A püspök Skonéba szeretett
volna menni, hogy utánanézzen papjainak és templomainak, és megszámolja há-
nyan tértek át a keresztények hitére, de Harald király azt mondta, mindez várhat a
legközelebbi alkalomig, amikor valamelyik hajó arra veszi útját. Ő maga sose visz
magával püspököt a tengerre, de még egyszerű papot sem !
- Túlságosan öreg vagyok már ahhoz, hogy a balszerencsével játsszam -
mondta -, tudja azt minden hajós, hogy a tenger gonosz szellemeinek és valamennyi
hatalmának legádázabb ellenségei a beretváltkoponyájúak, s éppen ezért tüstént
vízbe fojtják azokat, amikor tengerre szállnak. Guld Harald, a bátyám fia, amikor
egy- szer Bretagne-ból hazafelé vitorlázott sok újonnan el- fogott rabszolgával az
evezők mellett, irtózatos hóvihar- ba került, noha még csak kora ősz volt. Amikor
hajója már csaknem elpusztult, kiderült, hogy két beretváltkoponyájú van az
evezősei között. Behajította őket a tengerbe, s ettől fogva kitűnő szelük volt az út
hátralevő részén. Megtehette ő ezt, mert pogány volt, de hozzám nem illenék, hogy
egy püspököt a tengerbe vessek, hogy az időt megszelídítsem. Ezért kell a
püspöknek itt maradnia.
Aznap reggel, amikor a hajóknak indulniuk kellett, Orm és Toke is útra
keltek. Nagy kíséretével, fehér köpenyben, fején ezüstsisakkal Harald király is
megjelent a kikötőhelyen.
Előtte vitték a jelvényét. Amikor odaért, ahol Orm hajója horgonyzott,
megállt és kíséretét otthagyva egyedül szállt Orm hajójára, hogy szót váltson vele.
- Nem akartam elmulasztani ezt az utolsó, kölcsönös tiszteletadást -
mondta -, hogy mindannyian lássák, jó barátok vagyunk, s nehogy valaki azt higgye,
valami nincsen rendben köztünk, mert még nem adtam neked Ylva lányomat. Ylva
most bezárva ül az asszonyokkal, és lármázik velük, mert amilyen heves termé-
szetű, még eszébe jutná, hogy idefusson a hajódhoz, amint én hátat fordítok nektek,
és rávenne, hogy magaddal vidd. Ez pedig egyiketeknek se lenne jó, se neki, se
neked. Egy időre elválunk egymástól. Így most nincs ajándékom számodra, hogy a
harangért megjutalmazzalak, de remélem, őszre más lesz a helyzet.
Szép tavaszi reggel volt. Az ég derűsen kéklett, enyhe szellő fújdogált.
Harald király jó hangulatban volt. Alaposan megnézegette Orm hajóját, és
megállapította,
hogy idegenben készült. A király bölcs volt minden tekintetben. Éppoly
jól értett a hajópadlózáshoz, mint egy hajóépítő mester, és most közölte észrevételeit
Ormmal.
Feljött a hajóra Toke is, egy nagy láda alatt görnyedezve. Elcsodálkozott,
amikor Harald királyt meglátta. Lerakta terhét a fedélzetre, és köszöntötte őt.
- Nagy ládát cipelsz - szólt a király. - Mi van benne?
- Egy és más apróság; cseréltem, hogy elvihessem az anyámnak, ha még
életben van - mondta Toke. Harald király bólogatott, és úgy vélte, szép dolog, ha a
fiatalok figyelmesek szüleikkel. A maga részéről, mondta, ilyesmit sajnos nem
nagyon tapasztalt.
- Most pedig - mondta Harald király, és leült a ládára - szomjas vagyok,
innék egy korty sört, mielőtt útjaink elválnak.
A láda recsegett a súlya alatt. Toke nyugtalannak látszott, és közelebb
lépett, de a láda kitartott. Orm sört csapolt egy hordóból, és átnyújtotta a királynak.
Harald király szerencsés útjukra ivott. Aztán a habot letörölte a szakálláról, és azt
mondta, csodálatosképpen a sör mindig a tengeren ízlik neki a legjobban. Ezért
korsóját még egyszer megböltette, s lassan kiürítette. Ezután búcsúzóul bólintott
fejével, partra szállt, és elvonult nagy királyi hajójához, ahol éppen most tűzték fel
jelvényét: vörös selyemre hímzett két széttárt szárnyú fekete hollót. Orm Tokéra
nézett.
- Miért vagy olyan sápadt? - kérdezte aggódva.
- Megvannak a magam gondjai, éppúgy, mint másoknak - mondta Toke. -
Te sem látszol jókedvűnek.
- Én tudom, mit hagyok itt - mondta Orm -, és nincs az a bölcs, aki
megmondhatná, mi vár rám viszszatértemkor, vagy hogy visszajöhetek-e akkor,
amikor tervezem.
Valamennyi hajó felszedte a horgonyát, és különböző irányokban
nekivágtak a tengernek.
Harald király hada lefelé hajózott a szigetek között, Orm hajója felfelé
tartott a partok mentén, hogy északra kerüljön Själlandtól. A szél kedvezett a király
hajóinak, úgyhogy hamarosan messze jártak. Toke ott állt, és utá- nuk nézett, amíg a
vitorlák egészen kicsik lettek, majd így szólt:
Nagy sokáig dánok királya
pocak jával ládám nyomta.
Nem hittem, hogy batyu jával
elbírhatja Blotand súlyát.
Lelki dolgokról
Házasságról, keresztelésről és
Ethelred eziistjéről
Szépen ég
a gyertyaláng,
olasz pohár
isteni jóság;
legszebb mégis
ez a szép léáng;
szép könny ég
e lány szemében.
- Ez az első vers, ami hosszú idő óta megszületett bennem - tette hozzá.
- Ha tudnék - mondta Ylva -, akkor most én is szívesen költenék egy
verset erről a pillanatról. De biztos, hogy nem tudok. Amikor háromnapi imára és
böjtre fogtak, egész idő alatt gúnyverseket akartam költeni az apátnőről, és nem
tudtam. Pedig atyám néha megpróbált tanítani, amikor jókedvében volt. Ő maga
nem tudott verselni, de tudta, milyennek kell lennie a szép versnek. És az volt a
legbosszantóbb, hogy nem tudtam semmiféle gúnyverset kitalálni . . . De most már
mindegy, mert többé nem őrködik a vénasszony felettem.
- Ez igaz, ennek vége már - mondta Orm.
Sok kérdeznivalója akadt most Ormnak, és a püspök meg Ylva nem
győzték mesélni, mi minden történt utazásuk alatt az utolsó időkben Dániában, és
hogyan menekültek Sven király elől.
- Még valamit szeretnék elmondani neked - mondta Ylva. - Amikor Sven
közel volt, és nem tudtam, hogy megmenekülök-e előle vagy sem, elrejtettem a
nyakláncot, amit tőled kaptam. Nem bántam, bármi történik, csak az ne kerüljön a
kezébe. Aztán nem maradt rá időm, hogy magamhoz vegyem, mielőtt hajóra
szálltunk. Ez talán bánatot okoz neked, Orm, de hidd el, mást nem tehettem.
- Jobb, ha enyém leszel nyaklánc nélkül, mintha a nyaklánc lenne enyém
nélküled - felelte Orm -, de királyi ékszer az, és azt hiszem, veszteségét te
nehezebben viseled el, mint én. Hová rejtetted?
- Nyugodtan megmondhatom, mert nincs itt senki, aki továbbmondhatná.
Kis távolságra a nagy kaputól, a borókával és hangával borított domboldalon,
jobbkézt, közvetlenül a hídhoz vezető út mentén. Ezen a domboldalon három kő áll
egymás mellett a bokrok között. Kettő közülük nagy, és mélyen a földben fekszik,
úgyhogy nem sok látszik belőlük; azokra hajlik rá a harmadik, amelyik akkora, hogy
éppen meg tudtam emelni. A nyakláncot egy kendőbe csavartam, a kendőt egy szőr-
medarabba, és a kő alá tettem. Nchéz volt ott hagynom, mert más emlékem nem volt
tőled. De úgy hiszem, ott biztonságban fekszik most is, biztosabban, m.intha ma-
gammal hoztam volna idegen országba, mert azon a domboldalon nem jár senki,
még tehenek se.
- Ismerem azokat a köveket - mondta Willibald testvér. - Jártam ott,
amikor gyógyfüvet gyűjtöttem, macskatalpat és kakukkfüvet torokfájás ellen.
- Szerencse, hogy a sáncon kívül rejtetted el - mondta Orm -, bár mégis
nehéz lesz elhoznunk onnan, olyan közel a farkas odújához.
Ylva szíve erre a hírre megkönnyebült, és még boldogabb lett. Egyszerre
csak a püspök nyakába ugrott, mandulát dugdosott a szájába, és könyörgött neki,
hogy most tüstént, ebben az órában, áldja meg és eskesse össze őket.
A püspöknek ijedtében torkán akadt a mandula, és kitárta két karját.
- Én is úgy gondolom, mint Ylva - szólt Orm. Isten maga segített
bennünket, hogy újra összetalálkozzunk, és most már többé nem válunk el
egymástól.
- A sátán szól belőletek - mondta a püspök.
- A vénasszonyhoz nem megyek vissza - mondta Ylva -, itt sem
maradhatok! Ormmal megyek! Akkor pedig jobb, ha először megáldasz bennünket!
- De Orm még nincs megkeresztelve - kiáltotta a püspök kétségbeesve. -
Vajon megeskethetem-e tulajdon keresztgyermekemet egy pogánnyal? Valóban
szégyenletes látvány egy ilyen mohó vágyra gyúlt lány. Atyád házában nem
tanultad meg a legcsekélyebb szemérmességet sem?
- Nem - felelte Ylva határozottan. - Atyám sok mindenre megtanított, de
a szemérmességről ő maga se sakat tudott. Vajon mi rossz lehet abban, ihogy
férjhez akarok menni?
Orm erre elővett hat aranypénzt az övéből - ezeket még Andalúziából
hozta -, és letette az asztalra a püspök elé.
- Megfizetek egy püspököt, amiért megkeresztel - mondta -, nem vagyok
szegény, megfizethetek még egy másikat is, hogy megeskessen! És ha ügyes
szószólóm leszel Istennél, és gyertyát veszel a templomba, nem sokat számít, hogy
először megesketnek, és csak azután keresz- telkedem meg. .
- Vidfamne rokonságból származik - szólt Ylva büszkén. - És ha
nehezedre esik, hogy megkereszteletlen embert megeskess, hát kereszteld meg úgy,
ahogy otthon Harald király házában a betegeket keresztelted meg! Mit számít, ha
aztán még egyszer megkeresztelik a többiekkel együtt a király színe előtt?
- A szentségekkel óvatosaknak kell lennünk - mondta a püspök -, és nem
is tudom, felkészült-e kellőképpen.
- Felkészült - felelt Willibald testvér -, és talán próbakeresztelésben
részesíthetjük, noha ez napjainkban nzár nemigen szokás. És próbakeresztelésben
részesített emberrel keresztény nő házasságot köthet.
Orm és Ylva csodálattal bámultak Willibald testvérre. A püspök
összekulcsolta a kezét, és mindjárt vidámabb arcot vágott.
- Úgy látszik, korom feledékennyé tesz - mondta. - Vagy talán ez a jó bor
teszi, mert sok mindenre használ. Régebben szokás volt, hogy próbaképpen
megkeresztelték azokat, akik még nem akarták magukat megkereszteltetni, de azért
Krisztust tiszteletben tartották.
- Nagy szerencse valamennyiünkre nézve, hogy ilyen segítségünk van,
mint Willibald testvér.
- Régóta barátok vagyunk - mondta Orm. - S most, szavait hallgatván,
még jobban megbecsülöm. Attól a perctől fogva, hogy összetalálkoztam vele,
mellém szegődött a szerencse.
A püspök elküldött az apátért, és néhány kanonokért. Készségesen jöttek,
hogy segítségére legyenek, és láthassák az idegen vezért.
Amikor a püspök magára vette öltözetét, kezét szenteltvízbe mártotta, és
keresztet vetett Ormra, s közben áldásokat mondott, Orm így szólt:
- Kezdek hozzászokni ehhez, mert nem volt olyan kellemetlen, mint
amikor az a másik püspök a kis seprűvel meglocsolt.
Mindnyájan megegyeztek abban, hogy lehetetlenség pogány embert a
zárda kápolnájában megesketni, ezért a szertartás csak a püspök szobájában
történhet meg.
Orm és Ylva térdre borultak egy-egy imazsámolyon a püspök előtt.
- Ilyesmihez te nem vagy szokva - mondta Ylva.
- Többet térdeltem, mint akárki - felelt Orm -, amikor az. andalúzok
között voltam, de szerencse, hogy itt nem kell a homlokommal a földet érintenem.
Amikor a püspök eljutott az intelmekhez, és megparancsolta, hogy
egyetértésben éljék életüket és sokasodjanak, beleegyezően bólogattak. De amikor
Ylvát arra intette, hogy férjének mindenben engedelmeskedjék, egymásra néztek:
- Megteszem, ami tőlem telik - mondta Ylva.
- Kezdetben majd csak lesz, ahogy lesz - mondta Orm -, az
engedelmesség egyébként nem a Iegerősebb oldala. De segítségére leszek, hogy
eszébe juttassam ezt az intelmet, amikor szükség lesz rá.
Végre, amikor mindenen túlvoltak, és mindenki jó szerencsét és sok
gyereket kívánt nekik, a püspök aggódni kezdett a nászéjszakájuk miatt. A
kolostorban ilyesminek nincs helye, de még a zárda szállásán sem. És nem tudott
semmiféle helyet a városban, ahol most befogadnák őket.
- Nem alhatsz vele a férfiak között, tábortűz mellett - mondta a püspök
ijedten.
De Orm így szólt:
ELŐSZÓ 3
ELSÖ RÉSZ A HOSSZÚ UTAZÁS 5
Toste parasztról és háza népéről 5