You are on page 1of 148

FRANS G.

BENGTSSON

VIKINGEK

Frans G. Bengtsson RŐDE ORM


Vingförlaget - Stockholm 1955
Fordította KREUTZER SÁNDOR

A borító és a kötésterv GYÁRFÁS GÁBOR munkája


Frans G. Bengtsson

Vikinkek
(Rőde Orm)

Történelmi regény I. kötet

Dacia Könyvkiadó Kolozsvár 1973


ELŐSZÓ

Sok nyugtalan entber hagyta el Skonét ökrös szekerén, de sehogy se


boldogult Hjörungavogban. Mások Styrbjörnt1 követték Uppsalába, és vele együtt
estek el. Amikor otthon híre ment, hogy sok férfit hiába várnak haza, gyászdalokat
énekel- tek, sírköveket állítottak, és minden józan eszű ernber belenyugodott a
történtekbe, mert most már nagyobb lesz a nyugalom, és kevesebb a zömök
cölöpökkel körülvett földbirtok.
Bőséges évek következtek ezután gazdag rozsterméssel és
heringhalászatokkal. Az emberek elégedettek voltak, de sokan úgy vélték, hogy a
gabona túl lassan érik be, s ezért Angolhonba meg Irhonba hajóztak, eredményes
portyákat szerveztek, és sokan meg is telepedtek ezeken a területeken.
Ezekben az években beretvált fejű emberek tünedeztek fel Skonéban. A
szászok földjéről s az angolok honából jöttek, hogy Krisztus tanait hirdessék. A
beretvált fejű emberek sok mindenről regéltek, a nép pedig kíváncsian és
érdeklődéssel hallgatta őket. A nők eleinte mulatságosnak találták, hogy az
idegenek megmártogatják öket a tengerben, s utána fehér inget kapnak ajándékba.
De hamarosan fogytán volt az ing az idegen pa- poknál, és a nép többé nem
hallgatta a prédiká- ciókat. A regék különben is fárasztóak és hihetetlenek voltak.
Ezenfölül a beretváltfejűek valami- féle kemény nyelvet beszéltek, melyet Hedeby-
ben vagy a nyugati szigeteken tanultak, s emiatt kissé együgyűeknek látszottak. Így
aztán a nép megkeresztelése lassan haladt. A beretváltfejűek sokat beszéltek a
békéről, de mindennél nagyobb gyűlölet izzott bennük a skandináv istenek ellen.
Ezért aztán a skandináv istenek hívei időnként elfogták, és szent kőrisfákhoz
kötözték őket, majd beléjük nyilaztak, testükből pedig Odin isten ma- darai
lakmároztak. Azokat a beretváltfejűeket, akik észak felé tartva elérték a göingeiek
erdeit - ahol a keresztény vallást még alig ismerték -, örömmel fogadták, mert
alaposan megkötözve a smolandi vásárokra cipelték, s ott ökrökre meg hódbőrökre
cserélték el őket. Miután rabszolga- sorba jutottak, megnövesztették hajukat és sza-
kállukat, elégedetlenkedtek Krisztussal, és igye- keztek megkedveltetni magukat új
gazdáikkal. De legtöbbjük továbbra is arra vágyott, hogy megdöntse a pogány
istenek hatalmát, s asszonyokat és gyerekeket mártogasson a vízbe ahelyett, hogy
követ tört vagy gabonát őrölt volna. És ezzel oly sok bosszúságot okoztak
gazdáiknak, hogy a göin- geiek egy telivér papért hovatovább már egy hároméves
ökröt se kaptak, csak sót vagy posztót. Bizony, ezekben az időkben a
beretváltfejűeket nem nagyon kedvelték a határszéleken.
Egyik nyáron híre futott Danavaldében, hogy Kékfogú Harald király
elfogadta az új tant. Ifjúkorában már kísérletet tett az új hittel, de ha- marosan
megbánta. Most azonban valóban meg- tért.
Harald király ugyanis már öreg volt, hátát régóta súlyos fájdalom gyötörte, s
így bizony nem sok örömét lelte a sörben és asszonyaiban. Okos püspökök, kiket a
német császár küldött, medvezsírral dörzsölgették a hátát, közben az apostolokat
emlegették neki, majd juhbőrbe csavarták, és szentelt gyógyfűteát itattak vele sör
helyett. Keresztet rajzoltak a vállai közé, és sok ördögöt űztek el belőle, míg végül
1
Styrbjörn - neves viking vezér 980 körül
fájdalmai elmúltak, és kereszténnyé lett. Ápolás közben ugyanis Isten szolgái azzal
ijesztgették, hogy még nagyobb szerencsétlenség éri, ha újra bűnbe esik, avagy
hitében gyengének mutatkozik. Ezért aztán Harald király, amikor ereje ismét
visszatért, és ágyába vihetett egy fiatal mór rabszolganőt akit Cork királya,
Igazgyöngyös Olof küldött neki baráti ajándékként -, megparancsolta, hogy egész
népe keresztelkedjék meg, noha az ilyen beszéd kissé különösnek tűnt annak
szájából, aki magát Odin istentől származtatta.
Felhívását sokan követték, mivel már hosszú ideje szerencsésen uralkodott,
és népe hallgatott szavára. Harald király a legszigorúbb büntetése- ket szabta
azokra, akik kezet merészeltek emelni a papokra, s így Skonéban hamarosan
megnöve- kedett Krisztus isten követőinek száma. A síkságokon templomokat
építettek, és a régi istenek lassanként feledésbe merültek. Csak akkor fordultak
hozzájuk, ha veszélyben forogtak a ten- geren, vagy ha járvány ütött ki az állatok
között. Göingében mindezen sokat nevettek. A határmenti erdőségek lakói
könnyebben nevettek, mint a síkság értelmesebb népe. Leginkább a királyok
parancsain derültek. Ezeken a vidékeken ugyanis kevés férfi hatalma terjedt tovább
a jobb kezé- nél, és Jellingétől Göingéig hosszú volt az út még a leghatalmasabb
királynak is. A régi időkben, Harald Hildetand és Ivar Vidfamne idejében akirályok
azért jöttek Göingébe, hogy bölényre vadásszanak, más ügyben aligha. Ám azóta
kivesz- tek a bölények, és ezzel megszűntek a királyi látogatások is, s ha mostanában
valamelyik király felháborodott a nép elégedetlenségén vagy a kevés behajtott adó
miatt, és azzal fenyegetőzött, hogy odamegy, általában azt a választ kapta, hogy
bölény már nem tanyázik a környéken, de minden bizonnyal értesítik őt, ha egy-egy
a szemük elé kerül, s akkor majd örömmel és szívesen látják az uralkodót.
Így azután az a régi szólásmondás járta a határmenti népeknél, hogy közéjük
ugyan nem jön király, míg a bölények vissza nem térnek.
Göingében ezért minden a régiben maradt: a kereszténység nem tudott
meghonosodni. A papokat, ha odamerészkedtek, továbbra is eladták a határon
túlra, sőt néhány göingei szerint leghelyesebb lenne, ha azonmód agyonvernék őket,
és háborút indítanának a kapzsi sunnerboiak és allboiak ellen, mivel a smolandiak
keveset fizettek a papokért, s így az egészből alíg volt valami hasznuk.
ELSŐ RÉSZ

A HOSSZÚ UTAZÁS

1
Toste parasztról és háza népéről

A nép a tengerpart mellett fekvő falvakban lakott, ahol könnyebb volt


élelmet szerezni, és az élet biztonságosabb volt. Ugyanis gyakran megtámadták őket
a tenger felől. Tavasszal is, amikor a férfinép tengerre szállt, hogy olcsó és friss
élelmet szerezzen, meg ősszel is, ami- kor üres kézzel tért haza eredménytelen
portyázásairól.
A falvak lakói megfújták a kürtöt, amikor partra szállt csoportokat vettek
észre. Így kértek segítséget szomszédaiktól, s előfordult ilyenkor az is, hogy egy-
egy falu lakói megkaparintottak néhány hajót az idegenektől, ha azok nem voltak
elég óvatosak, s aztán büszkén mutogatták szép zsákmányukat hajósaiknak, amikor
azok hosszú útjaikról téli pihenőre tértek.
De a gazdag és büszke emberek, akiknek saját hajóik voltak, nehezen
tűrtek szomszédot a közelükben. Az ilyenek inkább teljesen elkülönülten laktak, és
ha a tengert járták, tanyáikat akkor is megbízható emberek őrizték. Kullabygdenben
sok ilyen tekintélyes férfi élt. Ezekről a gazdag parasztokról az a hír járta, hogy
gőgösebbek, mint a többiek. Ha otthon teleltek, gyakran viszálykodtak egymással -
noha elég nagy volt a távolság tanyáik között -, de erre ritkán került sor, mert sokat
hajóztak, hiszen tekintetüket gyerekkoruktól a tenger felé fordították, és azt szinte
sajátjuknak tartották, olyannak, ahol mindenki, akivel találkoztak, veszélyben
forgott.
Lakott itt egy Toste nevű, köztiszteletben álló férfiú, aki nagy tengerjáró
volt. Toste, noha már nem volt fiatal, még mindig maga vezette hajóját, és minden
nyáron messzi tájakra vetődött. Rokonai voltak Írhonban Limerickben az ott
megtelepedett vikingek között, s Toste azért járt oda, hogy kereskedjék velük, és
segítségére legyen lodbroki vérből származó vezérüknek kincset rabolni az írek
kolostoraiból és templomaiból.
De hát a vikingek szép ideje elmúlt Írhonban, amióta Connacht királya,
Bőrkabátos Muirkjartach a sziget körül hajózott, pajzsát a tenger felé fordítva. 2 A
bennszülöttek is jobban védekeztek, mint azelőtt, és készségesebben követték
királyaikat. Bizony sok fáradságba került, amíg a vikingek kincset rabolhattak tőlük.
Sőt a kolostorok és a templomok mellé, amelyeket azelőtt könnyűszerrel
kifosztottak, most már magas kőtornyokat építettek, ahová a papok elrejtőztek
kincseikkel, és a messzi földről jött hajósok se tűzzel, se vassal nem férkőzhettek
közelükbe. Ezért Toste emberei közül sokan úgy vélték, hogy jobb lenne ha
Angolhon vagy Frankhon felé vennék útjukat. Ott jobb idők járnak, és kevesebb
fáradsággal többet szerezhetnének. De Toste legszívesebben Limerickben időzött és
2
a harci szándék jele
- mint mondta - túlágosan idős már ahhoz, hogy ismeretlen országokban
kísérletezzék.
Toste feleségét Osának hívták. A Kullabygden mellett fekvő erdei faluból
származott. Osa bőbeszédű, harcias asszony volt. Férje gyakran mondogatta, hogy
nemigen látja jelét a korral járó megszelídülésnek, amint az a férfinépnél szokásos.
De szó, ami szó, Osa ügyes háziasszony volt, és Toste távollétében gondosan ellátta
a tanyát. Ezenkívül öt fiüt és három leányt szült férjének. A fiúkkal azonlaan nem
volt szerencséjük. A legidősebbet egy lakodalom alkalmával, fiatalon vesztették el.
Sörtő1 kerekedett vidám hangulatában azzal dicsekedett, hogy még egy bikát is
megül. A következőt első hajóútján vihar sodorta a tengerbe, de a legnagyobb
szerencsétlenség a negyedikkel érte őket. Ezt a fiút Arénak hívták, s egy nyáron -
tizenkilenc éves korában - egyszerre két szomszéd paraszt asszonyát ejtette teherbe,
amíg a fér- fiak vikingportyán voltak. Ez igen nagy zűrzavart keltett, rengeteg tréfára
adott alkalmat, és sokba került Tosténak, amikor a férjek hazatértek. Are ettől fogva
rosszkedvű és emberkerülő lett. Később megölt egy embert, aki túlságosan sokat
tréfálkozott férfiúi képességein. Are azután elmenekült otthonról, s úgy beszélték,
svéd kereskedőkhöz csatlakozott, akikkel kelet felé hajózott, hogy ne kelljen
olyanokkal találkoznia, akik ismerik viselt dolgait. Többé nem is hallottak róla. Osa
évek múltán fekete lóról álmodott, amelynek véres volt a szügye, s így biztosra
vette, hogy a fia elpusztult.
Osának és Tosténak végül csak két fia maradt. Az idősebbiket Oddnak
hívták. Ez kis növésű, zömök, karikalábú, erős és keménykezű,beszédében
meggondolt ember volt. Már fiatalon elkísérte Tostét útjain, és mind a hajózásban,
mind a fegyverforgatásban ügyes kezűnek bizonyult. Odd ugyancsak unatkozott
otthon; nehezen múltak a telek. Ilyenkor sokszor összeszólalkozott Osával. Azt
mondogatta, hogy ő már csak ilyen, neki jobban ízlik az avas, sós étel a hajón, mint a
karácsonyi sültek odahaza. De Osa azt felelte, sose tapasztalta, hogy Odd vette
volna maga elé a legkevesebb jó falatot.
Odd napközben annyit aludt, hogy gyakran panasz- kodott: éjszaka nem
tud aludni. Álmatlanságán az sem segített, ha valamelyik cselédlányt szalmaágyába
vette. Osa egyébként nem nézte jó szemmel, hogy fia a cselédlányokkal hált; az
ilyesmi csak a fejültbe száll, és elszemtelenednek. Oddnak inkább meg kellene
nősülnie. De Odd azt mondta, ez nem sürgős, mert azok a nők, akikkel legjobban
érzi magát, Írhonban élnek, de abból a fajtából nem hozhat feleséget, mivel úgy
hiszi, hogy akkor hamarosan kitörne a háborúság Osa és az új aszszony között.
Osa erre megharagudott, és azt kérdezte, vajon Odd csak arra vár, hogy ő
meghaljon. Odd ilyenkor azt válaszolta, tegyen úgy, ahogy legjobbnak látja, ő ebben
nem adhat tanácsot, de kibírja, akárhogyan is lesz.
Bár Odd lassú beszédű volt, Osa nem mindig tudta elérni, hogy övé
legyen az utolsó szó. Ilyenkor gyakran mondogatta, hogy tulajdonképpen az a
bánata, hogy három jó fiát kellett elveszítenie, és éppen az maradt meg, akit
leginkább nélkülözhetne. Apjával, Tostéval jobban összefért Odd. Tavaszodván,
amikor kátrányszag terjengett a csónakpajták és a kikötőhelyek körül, kedélye
barátságosabb lett. Ilyenkor néha még apró dalokat is egyberakosgatott, bár ez
ugyancsak nehezen ment neki. Dalocskái madarakról szóltak vagy a tengeri
paripákról, amelyek őt nemsokára a nyár országába viszik. Tény és való, hogy Odd
sose szerzett magának költői hírnevet. Legkevésbé éppen a vidék parasztjainak
férjhezmenendő lányai előtt. Ha elvitorlázott, nem volt kitől búcsúznia.
Öccse a legfiatalabb volt Toste gyermekei között. Ő volt anyja szeme
fénye. Ormnak hívták. Orm gyorsan nőtt. Nyurga, vézna fiú lett. Osa sokat
siránkozott fia soványsága miatt, és ha Orm nem evett jóval többet, mint a
felnőttek, mindjárt attól félt, őt is elveszíti. Min- dig mondogatta, hogy rossz étvágya
előbb-utóbb romlását okozza.
Orm szerette a finom ételeket, és nemigen panaszkodott amiatt, hogy
anyja túlságosan sokat törődik étvágyával. Toste és Odd azonban annál gyakrabban
mor- gott, hogy a jó falatok mind Orm tányérjára vándorol- nak. Orm gyerekkorában
néhányszor beteg volt. Ezért Osa sose hitte el, hogy a fiú egészsége végképpen
helyre- állt, s így állandóan aggodalommal és intelmekkel halmozta el, olyannyira,
hogy a gyermek néha már képzelt görcsökről panaszkodott. Ilyenkor anyja szentelt
hagymával, különböző gyógynövények kotyvalékával, és melegített
agyagedényekkel gyógyítgatta, noha Orm igazi rosszullétet csak akkor érzett, ha
elrontotta a gyomrát, s ez mindannyiszor megtörtént, valahányszor agyonette magát
rizskásával és szalonnával.
Orm növekedésével anyja gondjai egyre szaporodtak. Osa azt remélte,
hogy legkisebb fiából neves ember és nagy vezér válik. Sokszor elégedetten mondta
Tosténak: az az érzése, hogy Orm erős, magas férfi lesz, beszéde már most éles
észről tanúskodik, amely minden bizonnyal anyai örökség. Annál jobban aggódott
azonban Osa a veszelyek miatt, amelyek a férfiemberre élete útján leselkednek.
Sokszor mesélt fiának a bátyjait ért szerencsétlenségekről, és megígértette vele, hogy
óvakodik a bikáktól, vigyáz magára a hajón és sose fekszik le más férfi
asszonyával. De ezeken kívül is oly sok veszély leselkedhetik rá - mondogatta -,
hogy nem lehet eléggé elővigyázatos se tetteiben, se szavaiban.
Amikor Orm tizenhat éves lett, úgy tervezték, hogy a többiekkel együtt
elindul első vikingútjára, Osa azonban ezt kereken megtiltotta, mondván, hogy a fiú
még nagyon fiatal, és szervezete túlságosan érzékeny. Toste megkérdezte, vajon
fiát továbbra is konyhalegénynek és anyámasszony katonájának akarja-e nevelni.
Osa erre olyan méregbe jött, hogy még Toste is megijedt, nem beszélt többet
Ormról, hanem maga is örült, amikor csakhamar újra útra kelhetett.
Ezen az őszön Toste és Odd későn tértek haza, és legénységükből oly sok
embert veszítettek, hogy alig maradt evezősük, de azért elégedettek voltak, és igen
sok mesélnivalójuk akadt.
Limerickben bizony csekély volt a zsákmány, mert az ír királyok
Munsterben olyan hatalomra tettek szert, hogy a vikingeknek alig maradt más
megoldás, mint a Védekezés. Toste barátai azonban, akik hajóikkal már régóta ott
horgonyoztak, megkérdezték tőle, volna-e kedve megrohanni velük a nagy Szent
Iván-napi vásárt, amelyet a walesi Marionethben tartanak, olyan helyen, ahol
vikingek eddig még sose jártak, s ahová most eljuthatnának nehány megbízható
vezető segítségével. Odd rábeszélte Tostét, menjenek ők is. Hajójuk legénységi is
haj- landónak mutatkozott az útra, s így hét hajóval (kötöttek ki Marionethben.
Innen fáradságos úton vonultak az ország belseje felé, és sikerült észrevétlenül a
vásár köze- lébe férkőzniük. Amikor a vásárt megrohanták, nagy küzdelem támadt,
amelyben sokan közülük életüket vesztették, de végül is ők győztek, s tömérdek árut
és foglyot zsákmányoltak.
Marionethből Corkba vitorláztak, s ott eladták foglyaikat. Már régóta
Corkban gyűltek össze ugyanis a rabszolgakereskedők a világ minden tájáról, hogy a
vikingek zsákmányából válogassanak. Az ottani király, Igazgyöngyös Olof,
keresztény volt, nagyon öreg, s nagyon bölcs, és maga is gyakran vásárolt
foglyokat, ha megfelelőt ta- lált, hogy azután jó haszonnal kiváltassa őket
hozzátartozóikkal. Corkból a vikingek erős kísérettel vitorláztak hazafelé, nehogy
most, amikor hadakozásra bizony nem nagy kedvük van, tengeri rablók támadják
meg őket. Legénységük gyenge, és nagy kincset visznek hajójuhon. Sértetlenül
haladtak el a Skagen előtt is, ahol az öblök népe és a vestfoldingaiak leselkednek a
hazafelé tartó, gazdag rakományú hajókra.
Otthon a legénység megkapta a részét a zsákmányból. A többi Tostéé lett.
Amikor Toste lemérte ezüstjét a kamrájában, kijelentette, hogy ezzel az úttal méltó-
képpen fejezte be vikingportyáit. Ezután otthon marad, annál is inkább, mert tagjai
egyre merevebbek, egész teste öregedik, továbbá mivel Odd éppoly jól ellát
mindent, mint ő maga, és azonkívül Orm is segítségére lesz. Odd úgy vélte, ez okos
beszéd. De Osa rögtön azt mondta, hogy egyáltalában nem okos beszéd. Mert igaz
ugyan, hogy sok ezüstöt szereztek, de annyi embert kell neki egész télen át etetnie,
hogy a sok ezüsttel nem sokra mennek! Meg aztán hogyan is bízhatnának meg
Oddban? Hiszen arra is képes, hogy minden zsákmányát elherdálja a írhoni nőkre.
Vagy ki tudja, talán haza se jön többé! És Tosténak meg kellene értenie, hogy háta
azért merev, ert egész télen tétlenül ül a tűz mellett, nem pedig attól, hogy tengerre
megy. És különben is, neki éppen elég fél éven keresztül kerülgetni Tostét a házban.
Érthetetlen - folytatta -, mi van mostanában a fér- fiakkal. Bezzeg az ő nagyapjának
a bátyja, Sven Rottnos, a göingeiek híres, nagy hőse, férfiként esett el a smolan-
diak ellen vívott harcban három évvel azután, hogy legidősebb unokájának
esküvőjén mindenkit asztal alá ivott. Mostanában pedig olyan férfiak panaszkodnak
fájdalomról, akik legszebb éveiket élik, és akik nem szégyellenék, hogy a szénán
haljanak meg, akár a tehenek. Toste, Odd és a többiek, akik hazatértek, finom sört
kapnak olyan főzetből, ami kedvükre való. Toste meg verje ki fejéből a bogarait, és
igyék a jövő évi éppen ilyen szerencsés zsákmányra. Azután töltsenek együtt egy
kellemes telet, őt pedig ilyen beszédekkel többé senki se boszszantsa.
Amikor Osa kiment, hogy a sört behozza, Odd azt mondta, Sven Rottnos
talán jól is járt a smolandiakkal, ha ennek a családnak valamennyi asszonynépe
annyit lármázik, mint az anyja. Toste azt felelte, mondhatna ő is egyet-mást erről a
dologról, de hát Osa ügyes aszszony, nem akarja őt ingerelni, és Odd is tarthatná ma-
gát ehhez.
Ezen a télen mindenkinek feltűnt, hogy Osa időnként sápadt, lehangoltan
végzi munkáját, és a nyelve se pereg olyan sebesen, mint máskor. Ormmal azonban
többet törődött, mint valaha. Gyakran megállt előtte, és úgy nézett rá, mintha
látomása volna.
Orm közben nagyra nőtt, és erőben bármelyik vele egykorúval, sőt nála
idősebbel is felvehette a versenyt. Haja vörös, bőre finom, szemei a szokásosnál
távolabb álltak egymástól, orra pisze, szája nagy, karja hosszü és háta kissé hajlott
volt. Mozgékony, gyors fiatalemberré serdült. Nyilazásban és dárdavetésben
biztosabb kezű volt legtöbb társánál. Könnyen haragra gerjedt, ilyenkor vakon
rátámadt bárkire, aki felbosszantotta. Odd régebben gyakran szórakozott öccse
ingerlésevel, de mióta Orm testi ereje veszélyessé tette kedvtelését, ő is óvatosabb
lett. Egyébként azonban Orm nyugodt és alkalmazkodó természetű volt, és továbbra
is engedelmeskedett Osának, bár időnként összeszólalkozott vele, amikor anyai
gondoskodását már túlságosan terhesnek érezte.
Elérkezett az idő, amikor Toste férfinak való fegyverzettel ajándékozta
meg Ormot. Kardot adott neki, széles pofájú fejszét, erős sisakot, pajzsát pedig ő
;maga készítette el. A gyűrűs páncélinggel már nehezebb volt a dolog; nem akadt a
házban egy sem, ami ráillett volna, és mostanság bizony kevés páncélkovács lakott
a vidéken. Legtöbbjük idegen országokba utazott, Angolhonba vagy Rouenbe, ahol
jobban megfizették őket. Toste úgy találta, Orm egyelőre beérheti egy bőrzekével is,
amíg megfelelő inget szerez magának Írhonban, ahol minden kikötőben olcsón
vásárolhat az elesett férfiak harci felszereléséből.
Amikor egyik nap az asztalnál ültek, és éppen erről beszéltek, Osa
egyszerre csak a karjára borult, és sírva fakadt. Míndenki elnémult és ránézett, mert
ritkán történt meg, hogy Osa könnyet ontson. Odd megkérdezte, a foga fáj-e, erre
Osa megtörölte az arcát, Tostéhoz fordult. és azt mondta, hogy a halott férfiak
öltözetéről folyta- tott beszélgetést rossz jelnek tartja. Most már biztos benne, hogy
Orm elpusztul, mihelyt hajóra száll, mert az utóbbi időben háromszor is
megálmodta, amint vérbe borulva feküdt a hajópadnál, és mindenki tudja, hogy az
ő álmai mindig beteljesednek. Ezért most megkéri Tostét, legyen jó hozzá, és ne
áldozza fel Orm életét hiábavalóan; hagyja őt itthon ezen a nyáron, mert úgy érzi,
hogy legkisebbik fiát a közeljövőben veszély fenyegeti. Ha pedig Orm ezt az évet
túléli, akkor talán már kevesebb veszedelem leselkedik rá a jövőben.
Orm megkérdezte, látta-e álmában, hol sérült meg. Anyja azt válaszolta,
hogy nem látta, mert minden alkalommal azonnal felébredt, annyira megrémült a
látomástól. De látta fia véres haját és sápadt arcát. Ez az álom mindig kétségbeejti, s
egyre jobban ránehezedik, valahányszor visszatér, csak éppen nem akart erről eddig
beszélni.
Toste elgondolkozva nézett maga elé, majd azt felelte, hogy nem sokat
tud az álmokról, és nem is félt soha ilyesmiktől.
- Az öregek azt tartják - mondta még Toste -,. hogy az élet fonalát a
túlvilági istenek fonják. De ha te, Osa, ugyanezt az álmot háromszor láttad, úgy az
talán valóban túlvilági intelem; hiszen már úgyis elég fiút veszítettünk el. Ezért
ebben most nem ellenkezem veled. Orm itthon maradhat a nyáron, ha ő is így
akarja. Én úgy érzem, legjobb, ha még egyszer útnak indulok., mert így lesz a
legjobb mindannyiunk számára.
Odd egyetértett Tostéval, mert többször is megfigyelte, hogy Osa álmai
valóra váltak. Ormnak nem nagyon tetszett a dolog, de megszokta, hogy fontos
ügyekben Osára hallgasson. Több szó nem esett erről, s amikor eljött a tavasz, a
közeli és a távoli falvakból elég sok ember verődött össze Toste hajójára, útnak
indultak Odd-dal, csakúgy, mint máskor.
Orm otthon maradt, de Osa jelenlétében rosszkedvű volt, és néha úgy
viselkedett, mintha beteg volna, hogy ráijesszen anyjára. De amikor Osa ápolgatni
kezdte őt, és orvosságot akart vele szedetni, lassan ő maga is elhitte, hogy beteg.
Osa nem felejtette el álmait, és bár Orm sok gondot okozott neki, örült, hogy fia
otthon maradt.
És Orm mégis ezen a nyáron tette meg első útját anélkül, hogy erre
Osától engedélyt kért volna.
2

Krok útjáról, és arról,


hogyan került Orm először hajóra

Harald Blotand király uralkodásának negyvenedik évében, hat nyárral a


jomsvikingek norvégiai hadjárata előtt, három hajó indult útnak Listerlandból,
vadonatúj vitorlákkal és nagyszámú legénységgel. A hajók délnek tartottak, hogy a
vendeket kirabolják. Vezérüket Kroknak hívták. Krok sötét hajú férfi volt; hosszú,
vékony csontú de igen erős. Otthon nagy tekintélynek örvendett, mert állandóan
merész terveken törte a fejét, bölcsen tréfálkozott a póruljártakkal, és meggyőző
hangon magyarázta, hogy mennyivel jobban boldogult volna ő a helyükben. Krok -
őszintén szólva - sose vitt végbe hősi tetteket. Igazán csak akkor volt elemében, ha
arról mesélhetett, mit szándékozik tenni a jövőben. De már olyan régóta tartotta
izgalomban a falu ifjúságát meséivel azokról az ügyes emberekről, akik nagy
zsákmányra tehetnek szert rövid hajóúton a vendeknél, hogy összegyűlt a
legénység, felszereltek egy hajót, őt pedig vezérükké választották. A vendeknél -
mondta Krok - biztos zsákmányra számíthatnak ezüstben, borostyánkőben és
rabszolgákban.
Krok és emberei eljutottak a vendek lakta partvidékre, és elérték egy
folyó torkolatát. A sebes vizű folyón felfelé eveztek, amíg egy fából épült erődhöz
értek, amelybe cölöphíd vezetett a folyón át. Itt egy kora hajnali órában partra
szálltak, és megkerülve a cölöpöket, megindultak a vendek felé. A vendek azonban
sokan voltak, és nyílzáporral fogadták Krok embereit, akik a hosszadalmas
evezéstől teljesen kimerültek. Kemény harcot vívtak, s végül is a vendek
elmenekültek. Krok sok jó emberét elveszítette, de amikor a zsákmányt szemügyre
vették, kiderült, hogy az egypár vaskondérból és néhány báránybőr bundából áll.
Visszaeveztek a folyón, és ezúttal nyugati irányban próbáltak szerencsét.
Ezt a falut is jól védték, s a heves harc után, amelyben ismét sok veszteségük volt,
Krok emberei néhány füstölt oldalast szereztek, egy hibás páncélinget és egy
nyakláncot, apró, kopott ezüstérmekből. Ezután eltemették halottaikat a parton, és
tanácskozásra ültek össze. Kroknak nem volt könnyű dolga, mikor azt akarta
megmagyarázni, hogy miért nem úgy sikerült útjuk, ahogy azt ígérte. De azért
sikerült embereit bölcs szavakkal megnyugtatnia. A véletlenekre és balszerencsére
mindig fel kell készülni, az igazi viking nem csügged el az ilyen apró-cseprő
csekélységek miatt. Ráadásul a vendek kezdenek keményebb kötésűek lenni, mint
azelőtt voltak.
Krok ekkor újabb javaslattal állt elő, amely - mint mondá -
mindannyiuknak hasznot hoz majd. Bornholmon kellene szerencsét próbálni.
Mindenki tudja, milyen gazdag sziget ez, harcosainak száma csekély, mivel az
utóbbi időben sokan hajóztak onnan Angolhonba. Egy bornholmi partraszállás
kevés fárádsággal járna, gazdag zsákmány várna rájuk, aranyat, szőtteseket és szép
fegyvereket szerezhetnének.
Ez a beszéd mindannyiuknak tetszett, és újra reménykedni kezdtek.
Felvonták a vitorlákat, és elindultak Bornholm felé. Kora reggel értek oda, majd a
keleti part mentén felfelé evezve, szélcsendben és a felszálló ködben alkalmas
helyet kerestek a kikötésre. Szorosan egymás mellett eveztek. Jó kedvük volt, de
igyekeztek csendben maradni, hogy lehetőleg észrevétlenül szállhassak partra.
Ekkor szemből evezővillák csikorgása és egyenletes evezőcsapások zaja ütötte meg
fülüket. Magányos, hosszú hajó bontakozott ki a ködből. A hajó egy sziget mögül
bukkant elő, és egyenesen feléjük tartott. Mindannyian rámeresztették szemüket, s
észrevették, hogy elejét vörös sárkányfej díszíti, és húsz pár evezős van rajta.
Megörültek, hogy csak egy hajó közeleg. Krok parancsot adott, hogy mindenki, aki
nem ül evező mellett, vegye kézbe a fegyverét, és álljon készenlétben, mert itt
ugyancsak sokat zsákmányolhatnak. A magányos hajó egyre közelebb jött, mintha
semmit se vett volna észre. Ekkor egy kövér, nagy szakállú ember, fején horpadt
sisakkal, a hajó orrában állva kezét szájához emelte, és amikor közel kerültek
egymáshoz, nyers hangján így kiáltott:
- Félre az útból, vagy verekszünk!
Krok nevetett, emberei úgyszintén, és visszakiáltott: - Láttál már három
hajót kitérni egy elől?
- Láttam már ennél különbet is - kiáltott a kövér hajós türelmetlenül -,
mert Styrbjörn elől a legtöbben kitérnek. Most azonban válassz gyorsan, mit akarsz!
Krok nem szólt semmit, hanem kikerülte a hajót, és megálljt parancsolt
az evezősöknek. Mikor az idegen hajó elsiklott mellettük, magas növésű, kék ruhás
fiatalembert pillantottak meg rajta, enyhén pelyhező, szőkés szakállal az álla körül.
Éppen akkor emelkedett fel a kormányos melletti fekhelyről. Kezében lándzsát
tartott és hunyorgó szemmel méregette őket, majd nagyot ásított. Ezután félretette a
lándzsát, és újra lefeküdt. Krok emberei megállapították, hogy ez Björn Olofson,
akit Styrbjörnnek neveznek, és az uppsalai király elűzött unokaöccse. Híre járt,
hogy nem fél a vihartól, a harctól pedig még kevésbé, és ugyancsak kevés férfi
örült, ha találkozott vele a tengeren.
Styrbjörn hajója folytatta útját, és hamarosan eltűnt a ködben. Krok
embereinek jókedve azonban már nehe- zen tért vissza. Most a lakatlan keleti
szigetek felé eveztek, ott kikötöttek, ennivalót készítettek maguknak, és nagy
tanácskozást tartottak. Többen azon a véleményen voltak: legjobb lenne, ha
hazavitorláznának, hiszen a balszerencse Bornholmba is elkísérte őket. Ha ugyanis
Styrbjörn ezeken a vizeken hajózik, úgy bizonyára tele van a sziget
jomsvikingekkel, és akkor ott más számára nem terem babér. Egyesek meg azt
mondták, hogy talán nincs is sok keresnivalójuk egy Styrbjörnhöz hasonló vezér nél-
kül, aki nem tér ki senki elől.
Krok eleinte szótlanabb volt, mint máskor, de azért sört hozatott a partra
mindenkinek. Ivás után kezdte felvidítani őket. Egyrészt balszerencse volt, hogy
találkoz- tak Styrbjörnnel, ezt elismerte; másrészt szerencse is, hogy így zajlott le a
találkozás. Meri ha partot értek volna, és ott találkoznak össze Styrbjörn embereivel
vagy más jomsvikingekkel, annak ők itták volna meg a levét. A jomsvikingek
mindannyian, de különösen Styrbjörn emberei kemény legények, nem félnek a
fegyverektől, és mindkét kezükkel egyformán jól bánnak a karddal, akárcsak a
legjobb listeri harcosok. Az a tény, hogy nem akarta megtámadni Styrbjörn hajóját,
az talán különösnek tűnik az előtt, aki nem gondolkodik; de úgy véli, elég oka volt
rá, hogy távol tartsa magát Styrbjörntől, és szerencséje, hogy még idejében
meggondolta magát. Egy hontalan rablónak nincs annyi zsákmánya, amiért érde-
mes lenne kemény harcot vívni; ők maguk meg nem azért mentek tengerre, hogy
üres becsületet szerezzenek, hanem dús zsákmányt. Ezért gondolta, hogy helyesebb,
ha mindannyiuk javát tartja szem előtt, nem pedig a saját tekintélyét, és ha
megfontolják, mindannyian rájönnek, hogy vezérhez méltóan járt el ebben a dolog-
ban.
Miután Krok ily módon igyekezett eloszlatni embe- rei kedvetlenségét,
maga is megerősödött lélekben saját szavaitól, és egyre inkább lebeszélte társait a
hazatérés- ről. Ne feledkezzenek meg arról, hogy a listeriek éles nyelvű nemzetség -
figyelmeztette őket -, és különösen a nőket lesz majd kellemetlen viszontlátni,
amikor azok megrohanják őket számtalan kérdésükkel, hősi tetteket, gazdag
zsákmányt kérnek számon tőlük, és gyors visszatérésük okait firtatják. Egyetlen
tekintélyes ember se kockáztathatja meg, hogy fecsegők szájára jusson, tehát várni
kell a hazatéréssel, amíg nem jutottak olyan zsákmányhoz, amivel érdemes lesz
beállítaniuk. Most pedig inkább egyezzenek meg abban, hogy összetartanak, és
kitartóak lesznek, s keressenek megfelelő célt a további hajózáshoz. Mielőtt
folytatná - mondta -, hallani szeretné más értelmes emberek véleményét is.
Egyikük azt javasolta, hogy a kurok és a lívek országába kellene
hajózniuk, ott állítólag dús zsákmány szerezhető. A többiek ezzel nem értettek egyet,
mert a tájé- kozottabbak tudták, hogy a sveák minden nyáron nagy csoportokban
rabolják végig ezeket az országokat, így aztán nem látják szívesen a fosztogató
idegeneket. Valamelyikük azt hallotta. hogy a legtöbb ezüst állítólag a gótok földjén
található, és úgy vélte, ott kellene próbálkozniuk. De mások, akik tájékozottabbak
voltak, azt mondták, hogy amióta a gotlandiak meggazdagodtak, erős falvakban
laknak, amelyek csak nagy haderővel vehetők be.
Ezután egy harmadik férfi vette át a szót. Ennek Berse volt a neve.
Megfontoltan beszélt, és bölcsességéért mindenki nagyra becsülte. Berse azt
mondta, hogy a Keleti-tenger szűk már számukra. Túlságosan sokan adták magukat
fosztogatásra, sőt most már a vendek is kezdenek ellenállni. Tekintve, hogy
semmiképp nem válna javukra, ha így térnének haza - ebben egyetértett Krokkal -,
megfontolandó, nem kellene-e nyugat felé hajózniuk. Ő maga sose járt arrafelé, de a
skonebeliek, akikkel az elmúlt nyáron egy vásáron találkozott, elmondták, hogy
jártak Angolhonban és Bretlandban Toke Gromson- nal meg Sigvalde Jarllal, és nem
győztek eleget lelkendezni útjaikról. Aranygyűrűkkel dicsekedtek, drága ruhákban
pompáztak, és amint mesélték, azok a vikingek, akik a frankhoni folyótorkolatnál
telepedtek meg hoszszabb időre, hogy onnan befelé menjenek fosztogatni a
szárazföldre, sokszor grófi lányokat vittek magukkal ágyaikba, és polgármesterek
meg apátok voltak a béreseik. Hogy skonei tájékoztatója mennyiben tartotta magát
az igazsághoz, azt persze nem tudja, de tekintve a skoneiek közismert
szavahihetőségét, talán a felét el lehet hinni a hírnek. Biztos azonban, hogy ezek a
hazatért férfiak nagyon megszedték magukat, mert még őt is, a blekingei idegent is
megvendégelték anélkül, hogy ellopták volna holmiját, miközben ő aludt. Már csak
ezért se lehet hazugság minden, hiszen másfelől is hasonlókat hallottak. Ahol a
skoneiek olyan jól boldogultak, valószínű- leg a blekingeiek is megállják a helyüket,
és ezért - fejezte be Berse - szeretne egy nyugati úttal megpróbálkozni.
Sokan helyeselték Berse szavait, de mások azt mondták, nem tart ki az
élelmük addig, amíg eljutnak nyugatra a gazdag országokba.
Ekkor Krok vette át a szót, és azt mondta, hogy Berse éppen azt
javasolta, amivel ő akart előhozakodni. Amit pedig Berse a grófi lányokról és az
apátokról mondott, akikért nagy váltságdíjat fizetnek, ahhoz még valamit hozzá
akar tenni, ami világot járt emberek között közismert dolog. Éspedig azt, hogy
Írhonban jelenleg nem kevesebb, mint százhatvan király parancsol, kisebbek,
nagyobbak, de mindannyiuknak rengeteg kincse és szép asszonya van. Harcosaik
csak vászonruhába öltözve küzdenek, tehát nem lehet nehéz boldogulni velük. Az
egyet- len nehézséget az Öresundon való átkelés okozhatja, ahol gyakran ütközik az
ember okvetetlenkedő népekbe. De három jól felszerelt hajót még maga Styrbjörn
se merne megtámadni, tekintélye lesz ennek még ott is. Ezenkívül a legtöbb viking
azon a vidéken ebben az évszakban már elhajózott nyugat felé, továbbá hold nélküli
éjszakákra is számíthatnak a közeljövőben. Ami pedig az élelmet illeti, azt könnyen
pótolhatják, ha túljutnak a sundon.
Ettől mindannyian jókedvre derültek, a tervet jónak találták, Krokról
pedig megállapították, hogy a legértelmesebb és legbölcsebb a vikingek között.
Valamennyien büszkék voltak arra, hogy van bátorságuk nyugat felé hajózni, mert
az ő vidékükről emberemlékezet óta egyetlen hajó se indult ilyen hosszú útra.
Kifeszítették hát vitorláikat, útnak indultak, és hamarosan Möenbe értek.
Itt egy napot és egy éjszakát töltöttek. Alaposam szemügyre vették a
vidéket és várták, hogy kedvező szél kerekedjék. Ezután viharos időben felfelé
tartottak a sundon, és estére átjutottak a legkeskenyebb szakaszon is, anélkül, hogy
ellenséggel találkoztak volna. Éjjel szélvédett helyre értek a Kullen tövében, és
elhatározták, hogy élelem után néznek. Három csoport szállt partra, mindegyik
más-más irányba indult. Krok csoportjának szerencséje volt, mert egy nagy tanya
közelében juhkarámhoz ért, és sikerült a juhászt meg a kutyáját megölniük, mielőtt
azok lármát csaphattak volna. Ezután összefogdosták a juhokat, és ahányat
magukkal tudtak vinni, azoknak átvágták a nyakát; de közben olyan bégetés támadt,
hogy Krok siettetni kezdte embereit.
Visszaindultak hát hajóik felé azon az ösvényen, amelyen jöttek,
mindegyikük egy-egy birkával a vállán. Siettek, amilyen gyorsan csak tudtak, mert
hamarosan kiáltozást hallottak a tanya felől, majd megütötte fülüket a nyomukba
engedett kutyák dühös ugatása is. Ezután távolabbról éles, elkeseredett női hang
hallatszott, mely áttört a kutyák és férfiak lármáján. Hallották, amint azt sikoltotta:
„Várj! Állj meg!", s többször „Orm"-ot kiáltott, majd újra azt, hogy „Várj!"
Krok emberei nehezen haladtak terhükkel, mert az ösvény köves és
erősen lejtős volt, az éjszaka pedig felhős, és még csaknem teljesen sötét. Maga
Krok a sor végén haladt, egy juhot cipelt a vállán, másik kezében meg baltát
szorongatott. Nem szeretett volna a juhok miatt verekedésbe kezdeni, mert nem
nagyon volt érdemes emberei életét kockáztatni ilyen csekélységért, ezért hát
kemény szavakkal hajszolta társait, ha azok botladoztak vagy lelassították lépteiket.
A hajók néhány lapos kőszikla mellett vesztegeltek, és a hajósok az
evezőkkel tartották távol őket a szikláktól. Mire Krok és emberei visszatértek, a
hajók már indulásra készen álltak. A két másik csoport - akik nem találtak semmit -,
szintén visszatért már. Csupán néhány lépés volt hátra a hajókig, amikor két óriási
kutya rohant utánuk lefelé az ösvényen. Az egyik Krokra akart ugrani, de Krok
kitért előle, és fejére sújtott a baltájával. A másik kutya nagy ugrásokkal elróhant
mellette, és az előtte haladó embernek ugrott. A férfi a lendülettől elesett, és a kutya
átharapta a torkát. Erre egyikük a kutyához rohant, és agyonsújtotta. Amikor Krok
meg társai az elesett ember fölé hajoltak, látták, hogy az súlyosan megsérült, és
hamarosan elvérzik. Ebben a pillanatban lándzsa suhant el Krok feje felett. Két
ember közeledett a lejtőn a sziklák felé.
Oly gyorsan futottak, hogy mindenkit maguk mögött hagytak. Az első,
aki se sisakot, se pajzsot nem viselt, és kezében rövid kardot tartott, elbotlott, és orra
bukott a sziklákon. Két lándzsa repült el felette, és eltalálta kísérőjét, aki elesett és
fekve is maradt. De a fedetlenfejű rögtön lábra állt, és üvöltött, mint a farkas. Meg-
támadott egy embert, aki felemelt karddal rohant feléje. Halántékára sújtott, mire az
holtan rogyott össze. Ezután Krok ugrott rá, mert ő volt legközelebb hozzá. Mindez
egy szempillantás alatt történt. A fedetlenfejű hirtelen és keményen Krok felé
vágott. De Kroknak még a hátán volt a juh, és felfogta a vágást. Ugyanabban a pil-
lanatban Krok is odavágott a balta fokával. Ellenfelét a homloka fölötti részen
találta el, és az rögtön eszméletlenül rogyott össze. Krok föléje hajolt, és látta, hogy
vörös hajú, sápadt bőrű ifjút terített le. Ujjával megérintette a balta által okozott
sebet, és megállapította, hogy a fiú koponyája nem tört be.
- Magammal viszem a juhot meg ezt a borjút is - szólt Krok. - Legalább
evez majd ahelyett, akit agyonütött.
Ezzel Krok felemelte az ifjút, és felvitte a hajóra, ott pedig egy evezőpad
alá fektette. Mivel mindenki a fedélzeten volt, kivéve azt a két embert, akit holtan
hagytak hátra, a hajók elindulhattak. Az üldözők népes csoportja éppen akkor ért le
a partra. Lándzsákat hajítottak a hajók után, de ezek senkiben nem tettek kárt. Az
evezők hatalmas csapásokkal szelték a vizet, és a hajósok örültek, hogy friss
eledelük van a hajón. Már jó messzire eltávolodtak a parttól, amikor a sziklákon
állók között egy nőt pillantottak meg hosszú kék ingben, lobogó hajjal. Az asszony
kirohant a sziklatömbök szélére, és karját a hajók felé nyújtva kiáltozott. Kiáltása
csak mint halk visszhang jutott el hozzájuk a vízen át. Még sokáig ott állt, de
szavait nem értették.
Így indult el Orm, Toste fia, akit később Rőde Orm- nak, Vörös
Kígyónak, vagy Orm den Vittfarnénak - Világjáró Ormnak - neveztek, első
hajóútjára.
3

Mint vitorláztak dél felé,


s hogyan találtak jó vezetőre

Krok emberei éhesen értek a Vader-szigetre. Odáig az egész utat evezve


kellett megtenniük. Kikötöttek, és partra szálltak, hogy tűzrevalót gyűjtsenek a
főzéshez. Csak néhány öreg halász lakott itt, akiket szegénységük védett meg a
fosztogatóktól. Amikor feldarabolták a juhokat, a halászok dicsérték kövérségüket
és a bizonyára kitűnő kulleni legelőket. A húsdarabokat lándzsáikra tűzve oda-
tartották a tűz fölé, s mikor a hús sülni kezdett, nagyokat csámcsogtak. Régen
éreztek ilyen ínycsiklandozó illatokat.
Sokan arról kezdtek mesélni, mikor ettek utoljára ilyen finom falatokat,
és mindannyian megegyeztek abban, hogy nyugat felé tartó útjuk kedvezően alakul.
Azután nekiláttak az evésnek, s a nyál csakúgy csurgott a szakállukon.
Orm közben visszanyerte eszméletét, de még rosszul érezte magát.
Amikor a többiekkel partra szállt, alig tudott lábra. állni. Leült, fejét két keze közé
fogta, és ha szóltak hozzá, nem válaszolt. De egy idő múlva, miután hányt, és vizet
ivott, jobban lett. Később pedig, amikor a sült hús illata terjengeni kezdett, mint aki
álmából ébred, felemelte fejét, és végignézett a körülötte levő férfiakon. A mellette
ülő kedvesen fintorgott feléje, levágott egy darabot a húsból, és odanyújtotta neki:
- Nesze, egyél, ennél jobb sültet még úgyse kóstoltál.
- Tudom - felelte Orm. - Az enyémből esztek!
A húst azért elvette, és kezében tartotta, de nem evett belőle egy falást
sem. Alaposan körülnézett, minden embert szemügyre vett,. majd így szólt:
- Hol van az, akit megtámadtam? Meghalt?
- Meghalt - felelte szomszédja -, de senki sincs, aki bosszút állna érte.
Majd te evezel helyette. Az evezője közvetlen előttem van, és ezért a legjobb, ha mi
ketten, te meg én, barátok leszünk. Toke a nevem. Téged hogy hívnak?
Orm megmondta nevét, majd azt kérdezte: - Tekintélyes ember volt, akit
megöltem?
- Kissé lassú volt, amint észrevehetted - mondta Toke -, és a fegyverrel
sem tudott olyan jól bánni, mint én. De az nehéz is lett volna, mert én egyike
vagyok a legjobbaknak, ami a fegyverforgatást illeti. Azonban erős, magabiztos és
nagy tekintélyű ember volt. Olénak hívták, és az apja tizenkét hordó rozsot vet. Már
kétszer volt tengeri úton, és ha evezel úgy, mint ő, akkor nem evezel rosszul.
Amikor Orm ezeket meghallotta, lassan visszatért a kedve, és enni
kezdett. Egy idő múlva azonban újabb kérdéssel fordult szomszédjához.
- Ki volt az, aki megtámadott engem?
Krok a közelében ült, és meghallotta a kérdést. Nevetve emelte fel
baltáját, és miután lenyelte a falatot, így szólt:
- Ez csókolt meg. Ha megharap, akkor most nem kérdeznéd.
Orm szemrebbenés nélkül nézett Krokra, majd felsóhajtott, és így szólt:
- Nem volt a fejemen sisak, és a megerőltető futástól alig kaptam levegőt,
máskülönben talán nem így történt volna a dolog.
- De merész vagy, te skonei - mondta Krok -, azt hiszed, hogy már hős
vagy! De még túlságosan fiatal vagy, és nem igazi harcos módjára gondolkodol.
Értelmes ember ugyanis nem rohan ki sisak nélkül néhány juh miatt, de még akkor
sem, ha tulajdon feleségét akarnák elrabolni. Azért elhiszem, hogy te szerencsés
ember vagy, és lehet, hogy szerencsét hozol mindannyiunkra. Azt, hogy szerencsés
vagy, már három ízben láttuk. Megbotlottál a kövekben, amikor két lándzsa is repült
feléd. Oléért, akit megöltél, nincs köztünk senki, aki bosszút állna, és én sem
öltelek meg, mert szükségem volt helyette egy evezősre. Ezért azt hiszem, hogy a te
szerencséd nagy, és csak hasznunkra válhat. Mindannyian békében hagyunk, amíg
kezeled Ole evezőit.
A férfiak mind helyeselték Krok szavait. Orm evett, és közben
gondolkozott, majd így szólt:
- Elfogadom a békejobbodat, és nem hiszem, hogy emiatt
szégyenkeznem kell, bár elloptátok a juhaimat. De mint rabszolga nem akarok
evezni, mert jó nemzetségből származom, és noha fiatal vagyok, neves embernek
tar- tom magam, mivelhogy olyan embert terítettem le, mint Ole. Ezért szeretném,
ha visszakaphatnám a kardomat.
Efölött aztán sokat vitatkoztak. Néhányan úgy vélték, Orm kérése
helytelen, és örülhet, hogy életben maradt, mások viszont azt mondták, a merészség
fiatal embernél nem hiba, és figyelembe kellene venniük, hogy Orm szerencsét hozó
ember. Toke csak nevetett, és azt kérdezte,
vajon hány ember akad a három hajó legénysége között, aki megijedne
egy kardot viselő fiatalembertől.
Egy Kalv nevű ember, aki Orm kérése ellen szólt, meg akart verekedni
Tokéval a megjegyzése miatt. Toke hajlandónak is mutatkozott erre, de kijelentette,
hogy előbb elfogyasztja a jóízű vesedarabot, amit javában eszegetett.
Krok azonban kereken megtiltott mindennemű verekedést ilyen ostobaságok miatt.
A vége az lett, hogy Orm visszakapta a kardját, és úgy határoztak, a
viselkedése fogja majd eldönteni, hogy a jövőben fogolynak vagy bajtársnak
tekintsék. De a kardért, amely igen jó fegyver volt, Orm fizetséggel tartozik
Kroknak, mihelyt zsákmányra tesznek szert.
Könnyű szél fújdogált. Krok kijelentette, itt az ideje, hogy útnak
induljanak. Mindannyian hajóra szálltak, és duzzadó vitorlákkal Kattegat felé vették
útjukat.
Orm végignézett a tengeren, és megjegyezte: nagy szerencséje Kroknak,
hogy ebben az évszakban kevés az itthoni hajó errefelé, mert különben, ahogyan az
anyját ismeri, már rég kint lenne a vizeken, és fél Kullen lakosságának kíséretében
rohanna utánuk.
Később megmosta homlokán a sebet, és leöblítette a hajára tapadt alvadt
vért. Krok odaszólt neki, hogy a homlokán levő sebhelyet érdemes lesz ám majd a
nőknek mutogatnia. Közben megjelent Toke, kezében egy régi vasalt bőrsisakkal.
Azt mondta, mostanában ez már nem sokat ér, de a vendek között találta, és nincs
alkalmatosabb, amit nélkülözni tudna. Balta ellen ugyan nem sokat ér, de jobb a
semminél. Orm felpróbálta, és úgy vélte, megfelel majd neki, ha a daganat lelohad.
Megköszönte Tokénak, és ezek után mindketten úgy érezték, hogy jó barátok
lettek.
Jó széllel megkerülték Skagent, és ott ősi szokás szerint áldozatot
mutattak be Agirnak és egész nemzetségének; juhhúst, szalonnát és italt áldoztak.
Hajóikat sokáig követték a vijjogó sirályok, amit mindannyian jó jelnek tartottak.
Ezutan a jüt partok mentén folytatták útjukat. Itt a part menti sáv kopár volt, és a
homokban sok hajóroncsot pillantottak meg. Távolabb, délre, néhány apróbb
szigeten partra szálltak. Vizet és élelmet találtak, de egyebet nem. Innen
továbbhajóztak dél felé a part mentén. Csaknem állandóan kedvező szelük volt,
úgyhogy a férfiak jókedvűek voltak, mert nem kellett sokat evezniük. Toke
megállapította, hogy Ormnak még az időjárással is szerencséje van. Ez pedig a
legfontosabb dolog az ember életében, így hát Orm valóban szép jövőt remélhet.
Orm azt gondolta, Tokénak bizonyára igaza lehet, de Kroknak nem
akarózott egyetértenie a dologgal.
- Az idővel nekem van szerencsém - mondta -, mert az időjárással és a
széllel indulás óta nem volt baj. Ha nem bíztam volna ebben, akkor nem is mertem
volna vállalkozni az útra. De Orm szerencséje mindamellett hasznos, ha nem is
olyanfajta, mint az enyém; különben is, mentől több szerencsés ember van a
hajónkon, annál jobb az mindannyiunknak.
A bölcs Berse egyetértett a mondottakkal, és kijelentette, hogy azoknak
van a legnehezebb sorsuk, akiknek nincsen szerencséjük:
- Mert férfi ellen férfi, fegyver ellen fegyver győz, az isteneket áldozattal
meg lehet nyerni, és varázslat ellen is van varázs, csak a balszerencse ellen vagyunk
tehetetlenek!
Toke azt mondta, hogy nem tudja, a szerencsések közé tartozik-e,
eltekintve halászszerencséjétől, amely eddig mindig megsegítette őt. Olyan
emberekkel szemben, akikkel valami pörös ügye akadt, mindig jól boldogult, de ez
talán inkább az erején és az ügyességén múlt, mint a szerencséjén. .
- Most azonban - mondta -, kíváncsi vagyok, hogy ezen az úton lesz-e
szerencsém az arannyal és a nőkkel, mert sokat hallottam mesélni mindarról, ami
állítólag itt nyugaton magamfajta emberre vár, és bizony már jó ideje annak, hogy
aranygyűrűt és nőt tartottam a kezeim között. De ha csak ezüst lesz arany helyett, és
nem is találok grófi lányokra, akkor se fogok panaszkodni, mert nem vagyok gőgös
ember.
Krok odaszólt Tokénak, hogy legyen türelemmel még egy darabig,
vegyen erőt mohóságán. Toke belátta, hogy Kroknak igaza van, mert nemigen
remélhették, hogy ha- marosan aranyra és nőre leljenek ezeken a vidékeken.
Alacsony partok mentén folytatták útjukat, ahol nem láttak egyebet
homoknál meg mocsaraknál, és csak nagy néha tűnt fel egy-egy magányos
halászkunyhó.
Közben olyan földnyelvek mellett is elhaladtak, me- lyeken magas
keresztek emelkedtek, és így megállapíthatták, hogy elértek a keresztények
országába, a frank partokhoz. A hajón levő értelmesebb emberek ugyanis tudták,
hogy ezeket a kereszteket először a nagy Károly császár, válamennyi császár ősapja
állíttatta fel, hogy távol tartsa országától az északi hajósokat. De az északiak istenei
erősebbek voltak az övénél. A vikingek hajói behatoltak az öblökbe és a szorosokba
fenyegető szélviharok közepette, hogy ott töltsék az éjszakát, és a hajósok
csodálkozva bámulták a vizet, mely sósabb és zöldebb volt annál, amit eddig
ismertek, s dagály meg apály idején erősen hullámzott. Egyetlen hajót se láttak,
embert se, csak néha régi falvak nyomát, hiszen egykor sok falu volt ezen a tájon,
mielőtt a normann vikingek idejöttek volna. De azóta már mindent elpusztítottak a
normannok, s így manapság csak messze délen számíthattak a hajósok valamiféle
zsákmányra.
Krok és társai útjukat továbbfolytatták és leértek oda, ahol a tenger
Angolhon és a szárazföld között elkeskenyedik. Szó volt arról, hogy átmennek
Angolhonba, mert hallották, hogy Edgar király nemrégiben meghalt, és a trónon
kiskorú fiai követték. Emiatt az országnak jó híre volt a vikingek között. De Krok,
Berse és a megfontoltabb hajósok a frankok országát zsákmány dolgában még most
is előnyösebbnek tartották, és úgy vélték, hogy ha dél felé tartanak a partvidékeken,
nagy zsákmányt remélhetnek, mivel a frankok királya és a szászok császára épp
harcban állnak egymással. Ezért végül is a frankok mellett döntöttek, de most már
távolabb kerültek a partoktól, mint eddig, és alaposan szemmel tartották az egész
tájat, mert ahhoz az országhoz értek, melyet az északiak elhódítottak a frankok
királyától. Helyenként láttak még néhány öreg keresztet a földnyelveken és a
folyótorkolatoknál, de még gyakrabban cölöpöket, amelyekre szakállas fejek voltak
feltűzve, annak jeléül, hogy az ország urai nem szívesen látnak hazai hajókat ezeken
a partokon.
Krok és emberei úgy találták, ahogy ez elég barátságtalan fogadtatás,
főleg rokonok részéről, s szégyent hoz azokra a férfiakra, akik most meggazdagodva
az országot uralják. De más nem is várható - mondták - olyan emberektől, akik
Skonéből és Sjállandból jöttek. Megkér- dezték Ormot, vannak-e rokonai ebben az
országban. Orm azt válaszolta, hogy nem hiszi, mert az ő rokonsága min- dig
Írhonba hajózott, de a cölöpökre tűzött fejekre emlékezni fog majd, ha hazamegy,
mert ez fölöttébb hasznos lehet a juhtenyésztés szempontjából. Ezen mindannyian
nevettek, és úgy találták, hogy Orm fején találja a szöget.
Egy folyó torkolatában lesben álltak, és elfogtak néhány halászhajót, de
kevés értéket találtak rajtuk, és a rabul ejtett férfiakból sehogy se tudták kiszedni,
hol vannak itt legközelebb a gazdag falvak. Néhányat megöltek közülük, de miután
a többiek ennek ellenére sem tudtak értelmes választ adni, elengedték őket.
Különben is oly erőtleneknek látszottak, hogy sem evezésre, se pedig eladásra nem
lettek volna alkalmasak.
Éjszakánként többször is partra szálltak, de nagyon keveset
zsákmányoltak, mert a lakosság nagy és jól védett falvakban lakott, úgyhogy még
sietniük is kellett vissza a hajóikhoz, nehogy a túlerő körülzárja őket. Remélték,
hogy azt a területet, ahol északiak vannak uralmon, hamarosan elhagyják. Egyik este
négy hosszú testű hajóval találkoztak. Dél felől közeledtek. Úgy látszott, gazdag
rakományt hoznak, és emiatt Krok a közelükbe irá-
nyitotta hajóit. Látni akarta, hogy mennyien vannak. Csendes este volt,
lassan közelítettek egymáshoz. Az idegenek hosszú pajzsokat erősítettek hajóik
árbocára, hegyükkel lefelé fordítva, annak jeléül, hogy barátokként közelednek.
Krok emberei lándzsavetésnyi távolságot tartva beszéltek velük, miközben mindkét
fél igyekezett felbecsülni a másik erejét. Az idegenek állítólag jütlandiak voltak, s
most éppen portyáról igyekeztek hazafelé. Nyáron hét hajóval fosztogattak
Bretagne-ban és azon túl, messze délen. A telet egy szigeten töltötték a Loire
torkolata előtt, s már felfele indultak a folyón, mikor súlyos járvány tört ki közöttük,
és most útban vannak hazafelé annyi hajóval, ahányat még el tudtak látni le-
génységgel. Krok emberei megkérdezték tőlük, hogy bőséges zsákmányt ejtettek-e.
A jütlandiak azt válaszolták, hogy okos hajós sose dicsekszik a zsákmányával, amíg
biztonságban haza nem vitte, de annyit elárulhatnak - mivel van erejük megvédeni
magukat -, hogy panaszra nincs okuk. "
Krok megkérdezte, van-e jó boruk vagy sörük: Szalonnát és szárított halat
szívesen cserélne. Közben abban mesterkedett, hogy minél közelebb kerüljön
hozzájuk, mert erős kísértést érzett, hogy megtámadja őket, és így egy csapásra
gazdag zsákmányt szerezzenek.
A jütök vezére azonban rögtön keresztbe állíttatta hajóit, orrukkal a Krok
hajói felé, és azt felelte, hogy borukat és sörüket maguk óhajtják meginni:
- De téged szívesen látlak közelebb - mondta Krok- nak -, ha valami mást
akarsz megkóstolni.
Krok kezében a lándzsáját méregette, és bizonytalan volt, nem tudta,
hogy mihez kezdjen. Ebben a pillanatban nyugtalanság támadt az egyik idegen
hajón. Két ember birkózott egymással a karfa mellett, majd egymás karjaiban
lebuktak a vízbe. Mindketten elmerültek, az egyik nem is látszott többé, de a másik
nem messze a hajóktól felbukkant, azonban újra lebukott, amikor lándzsát repítettek
feléje azok, akiket otthagyott. Kiáltoztak is valamit a jüt hajókon, de amikor Krok
emberei megkérdezték. mi történt, nem kaptak választ. Lassanként besötétedett. és
a rövid ideig tartó szóváltás után az idegenek folytatták útjukat, anélkül, hogy Krok
verekedésre szánta volna magát. Toke, aki a hajó tatjában ült az evezői mellett,
közel Ormhoz, odakiáltott Kroknak:
- Gyere, és nézz ide! Halászszerencsém egyre nagyobb! - Egy kéz Toke
evezőjét, egy pedig Ormét fogta. A két kéz között, a víz színén egy arcot
pillantottak meg, a hajó felé fordított tekintettel. Nagy szemű, sápadt arc volt,
fekete hajjal és fekete szakállal.
- Na, ez bátor ember lehet, és jó úszó - mondta egyikük -, lemerült a víz
alá, hogy megmeneküljön a jütöktől.
- Amellett okos is lehet - jegyezte meg egy másik -, ha hozzánk szegődik,
úgy látszik, érzi, jobb emberek vagyunk amazoknál.
- Fekete, mint egy szörnyeteg, és sápadt, mint egy halott - vélte egy
harmadik -, és nem olyanfajta, akinek a szerencse volna kísérője. Veszélyes lehet az
ilyen embert felvenni.
Vitatkoztak a dolgon, ki ellene volt, ki mellette. Néhány kérdést intéztek a
vízben levő emberhez, de az mozdulatlan maradt, az evezőkbe kapaszkodott, csak
pis- logott, testét hintáztatták a hullámok. Végül Krok meg- parancsolta, hogy
vegyék fel a hajóra, hiszen, ha szükségesnek mutatkozik, megölhetik később is.
Toke és Orm bevonták evezőjüket, és kihúzták az embert a vízből. A férfi
bőre sárga, testalkata erős volt, csupasz felsőtesttel állt, testét csak néhány rongy
takarta. Megingott, alig tudott a lábán megállni, de közben öklét rázta a távolodó jüt
hajók felé, nagyot köpött utánuk, fogát csikorgatta, és kiáltozott, Ekkor a hajó
hirtelen megbillent, ő elesett, de azonnal talpra is állt, mellét döngette, karját az ég
felé emelte, és megváltozott hangon kiabált, de olyan szavakat, amelyeket senki sem
értett.
Orm sok év múltán, mikor öreg napjaiban vikingútjainak emlékeiről
mesélt, azt mondogatta, sose hallott dühödtebb fogcsikorgatást, de bánatosabb és
csengőbb hangot se, mint amilyennel az idegen az ég felé kiáltott.
Az idegen mindannyiuknak különösnek tűnt. A vikingek megkérdezték,
ki ő, és mi történt vele. Úgy látszik, valamit megértett a kérdésekből, mert néhány
szóval tört északi nyelven válaszolt. Szavaiból valami olyasfélét értettek, hogy nem
jüt, és nem akar szombatonként evezni, meg hogy ezért gyűlöli azokat, akiktől
megszökött. De a hallottakat mindenki értelmetlenségnek tartotta, és ezért
néhányan azt hitték, hogy meghibbant. Mindenesetre adtak neki enni és inni. Mohón
ette a babot és a halat, de a sózott szalonnát ijedten visszautasította. Krok azt mond-
ta neki, itt maradhat evezősnek, és az út végén majd jó pénzért eladják.
- Berse - folytatta Krok - a bölcsességével talán lassanként megérti őt, és
ki tud belőle csalni valami hasz- nos tudnivalót azokról a vidékekről, ahol az idegen
megfordult.
A következő napokban Berse sokat üldögélt az idegen mellett, pröbálták
egymást valamiképpen megérteni. Berse nyugodt, türelmes ember volt, nagyétkű,
értett a verseléshez is, és csak azért jött velük a tengerre, hogy megszabaduljon
házsártos feleségétől. Értelmes volt és nagy tudasú, így aztán lassanként sikerült
egyre többet megértenie az idegen szavaiból. Ezt persze mindjárt közölte Krokkal és
a többiekkel.
- Nem bolond ez az ember, bár annak látszik - magyarázta Berse -, és
nem is jüt, hiszen lerí róla. Azt mondja, hogy zsidó. Ez egy keleti nép, amelynek fiai
megölték azt az embert, akit a keresztények istennek tartanak. A gyilkosság nagyon
régen történt, de a keresztények változatlanul gyűlölik miatta a zsidókat. Örömest
megölik őket, és hallani sem akarnak megbékélésről vagy vérváltságról. Ezért a
legtöbb zsidó a cordovai kalifánál lakik, mert ott nem tartják a meggyilkolt embert
istennek.
Berse hozzátette, hogy ő már régebben hallott valami hasonló történetet.
A férfiak közül többen megerősítették, hogy ők is hallottak valami hasonlót. Ormnak
azt mesélték, hogy a halottat fára szegezték, mint ahogy Lodbrok fiai a régmúlt
időkben Angolhon legtöbb papjával cselekedték. De hogy miként tarthattak istennek
azt az embert, még azután is, hogy a zsidók megölték, ezt senki se tudta megérteni,
hiszen igazi istent nem gyilkolhatnak meg emberek.
Ezután Berse tovább mesélte, amit az idegen szavaiból megértett.
- Egy évig rabszolga volt a jütöknél, ahol igen sokat szenvedett, amiért
szombati napokon is eveznie kellett, ugyanis a zsidók istene haragszik minden
zsidóra, aki dolgozik ezen a napon. Ezt a jütök nem tudták megérteni, noha
számtalanszor meg akarta magyarázni nekik. Megverték és éheztették, amikor nem
akart evezni. Náluk tanulta azt a keveset, amit a mi nyelvünkön tud. Ha azonban
róluk beszél, a saját nyelvén átkozza őket, mivelhogy nem tud még elég szót a mi
nyelvünkön. Most már tudja, hogy meghallgatta őt az istene, amikor hajóink
közeledtek hozzájuk. Hiszen sokat sírt, és segítségért esedezett. Magával rántotta azt
az embert is, aki annyit verte őt. Arra kérte istenét, hogy védje meg őt, de pusztítsa
el a másikat. Ezért nem találta el egy lándzsa sem, és ezért volt ereje a hajónk alá
merülni. Istene nevének olyan ereje van, hogy nem akarja előttem megnevezni,
bármennyire is próbálom őt rávenni erre. Ezeket beszélte el a jütökről és
megmeneküléséről. Többet tud azonban másról mondani, olyasmiről, ami szerinte
hasznunkra válik. Itt azonban sok minden van, amit nem tudok világosan megérteni.
Krok szerint nehezen képzelhető el, hogy egy isten ilyen szegény
rongyos fickó megmentésén fáradoznék, bármennyit is kiáltozik az feléje, azt
viszont el kell ismerni, hogy a megmentett ember merészen és ügyesen cselekedett.
A férfiak azt szerették volna tudni, miért utasította vissza ez a különös idegen oly
nagy ellenszenv- vel a szalonnát, holott annál gyengébb ennivalókat mohón
elfogyasztott. Berse azt válaszolta, hogy a szalonnával valószínűleg ugyanaz a
helyzet, mint a szombatonkénti evezéssel. A zsidók istene haragszik, ha azt látja,
hogy egy zsidó szalonnát eszik; de hogy miért gerjed haragra ilyesmi miatt, erre
Berse nem tudott magyarázatot találni. Feltehető, mondta, hogy maga az isten
annyira kedveli ezt az ételt, hogy sajnálja népétől. Ezt a magyarázatot azután
mindannyian elhihetőnek találták, és örültek, hogy nekik olyan isteneik vannak,
akik nem avatkoznak bele az efféle dolgokba.
Kíváncsiak voltak most már arra is, vajon mit mesélhet a zsidó nekik, ami
hasznukra válhat. Berse végre eljutott odáig, hogy megértette az idegen szavait:
- Az idegen azt mondja, gazdag ember a hazájában, a cordovai kalifa
országában. Salamon a neve, ezüstműves és költő is. Egy északról származó
keresztény hajós ejtette fogságba, mikor azon a vidéken fosztogatott. Az északi
hajós nagy váltságdíjat követelt tőle, ő meg is fizette, s az mégis eladta egy
rabszolgakereskedőnek, mivel a keresztények nem szívesen tartják zsidóknak adott
szavukat a megölt isten miatt.
A rabszolgakereskedő egy tengeri kereskedőnek adta el őt, és ettől vették
meg később a jütök. Az volt a szerencsétlensége, hogy első ízben szombati napon
ültették az evezők mellé. Most aztán vad gyűlöletet érez a jütök iránt, de mindez
semmi ahhoz képest, amit a keresztény hajóssal szemben érez, mióta az becsapta őt.
Az az északról származó ember nagyon gazdag, és a tengertől egynapi járásra lakik.
Azt mondja, szívesen odavezet bennünket, ha kifosztjuk azt az embert mindenéből,
felégetjük a házát, kiszúrjuk a szemét, és meztelenül eresztjük útnak árkon-bokron
át. Azt mondja, lesz ott zsákmány mindannyiunknak.
Berse szavai után mind úgy találták, hogy ezek a legjobb hírek, amiket az
utóbbi időben hallottak, és Salamon, aki Berse mellett ült, figyelmesen követte
mindazt, amit Berse szavaiból megértett; ordítozott, és állandóan felugrált a helyéről.
Látszott rajta, hogy nagyon boldog. Hanyatt vágta magát Krok előtt, szakállának
egy tincsét a szájába vette, és rágcsálni kezdte. Ezután Krok egyik lábát a nyakára
tette. Közben buzgón beszélt, de senki sem értette szavait. Amikor végre kissé
megnyu- godott, keresgélni kezdett az általa ismert szavak között, és kijelentette,
hogy híven akarja szolgálni Krokot és embereit, amig megszerzik a keresztény hajós
vagyonát, és ő bosszút állhat rajta. De kikötötte, hogy ő maga akarja kiszúrni a
keresztény szemét. Ez mind Krok, mind Berse szerint méltányos kívánság volt.
Persze mindhá rom hajón sok szó esett minderről, és a férfiak jókedvre derültek. Azt
megállapították, hogy az idegen - szavai után ítélve - tényleg nem lehet valami
szerencsés ember, de talán annál több szerencsét hoz majd nekik. Toke úgy vélte,
hogy a legjobb fogása az volt, mikor az idegent a vízből kihalászta. Barátságosak
voltak a zsidóval, ruhadarabokat szedtek össze számára, és sörrel itatták, bár már
nekik se volt túl sok. León volt az ország neve, ahová vezetni akarta őket, és a
vikingek sejtették is, merre van: jobbra, Frankhon és a cordovai kalifátus között,
vagy ötnapi vitorlázásra a bretagne-i félszigettől, amit éppen most pillantottak meg.
A vikingek újra áldozatot mutattak be a tengerek istenének, ezután jó szelet kaptak,
és nekivágtak a nyilt tengernek.
4

Hogyan. érték el Krok emberei Rasniro birodalmát, és


miképpen ütötték fel tanyájukat a dús zsákmányt ígérő vidéken

Orm öreg korában kalandjairól mesélve gyakran mondogatta, hogy nem


sok panaszra volt oka abban az időben, amikor Krokkal hajózott, bár akarata ellenére
vett részt ebben az utazásban. A koponyáját ért ütés nem fájt sokáig, és a
legénységgel is eléggé összebarátkozott, úgyhogy rövidesen már senki se gondolt
arra, hogy Orm tulajdonképpen a foglyuk. Jóleső érzéssel emlékeztek viszsza a
finom juhokra, amelyeket tőle szereztek, és egyébként is kedvükben járt.
Verset ugyanannyit tudott, mint Berse, és édesanyjátóI még
gyermekkorában megtanulta azokat regösök módján elmondani. Értett ahhoz is,
hogy hazug történeteket elhihetően adjon elő, bár maga is elismerte, hogy Toke
ebben a művészetben felülmúlja őt. Sokra becsülték, jószívű és ügyes bajtársnak
tartották, mivel kellemesen elszórakoztatta őket a hosszú napokon, amikor
egyenletes szél fújt, és mindannyian megmenekültek az evezéstől,
Sokan panaszkodtak, hogy Krok friss eledel nélkül indult el Bretagne-
ból, mert a hajón felhalmozott élelem lassan már megromlott. A szalonna avas volt,
a tőkehal penészes, a liszt dohos, a kenyér kukacos, a víz pedig poshadt. De Krok
és a sokat próbált emberek mindezt a legjobb minőségű élelemnek tartották, amire
egyetlen hajós se panaszkodhat. Orm jó étvággyal falatozott, de közben sokszor
mesélt azokról az ínyencségekről, amelyekhez édesanyja szoktatta otthon. Berse azt
mondta, bölcs és istenes dolog, ha az ember szívesen és jóízűen eszi a tengeren az
olyan ételt, amit otthon a rabszolgáknak vagy a kutyáknak sem adna, hanem csupán
a disznóknak. Ha nem így volna, akkor a hosszú hajóutakat igen nehéz lenne
elviselni.
Toke bevallotta, a legnehezebben azt viseli el, hogy kifogyott a sör. Ő
nem válogatós - folytatta -, és mindenfajta ételt megeszik. Ha kell, még a saját
fókabőr lábbelijét is, de csak úgy, ha jó sört kap mellé. Számára elképzelhetetlen az
élet sör nélkül, akár vízen, akár szárazon. Sokat faggatta a zsidót, van-e sör abban az
országban, ahova elindultak. De világos választ nem kapott. Salamon nagy
dáridókról és ivászatokról mesélt, amiken részt vett, és most búsult, hogy akkor nem
ragadta meg az alkalmat, s nem ivott többet.
Egyik éjszaka erős szelet kaptak, nagy hullámok verdesték a hajók
oldalát, Krok meg bajtársai örültek, hogy az ég derült volt, s így a csillagokhoz
igazodhattak. Krok egy kicsit félt attól a gondolattól, hogy kikerülhetnek a végtelen
tengerre, de a tengerhez legjobban értő emberek megnyugtatták, és azt mondták,
hogy bárhogyan is vitor- láznak déli irányban, bal kéz felé mindig partra lelnek,
kivéve a Njörvasundnál, ahol a hajóút Rómába vezet. Róma pedig a világ közepén
fekszik. Azok az emberek, akik norvég földről Izlandba hajóznak - mesélte Berse -,
nehezebb helyzetben vannak, mert ha elhaladnak Izland mellett, nem számíthatnak
más országra, csak a vég nélküli tenger tárul elébük.
A zsidó értett a csillagokhoz is, és azt állította, hogy segítségükkel
megtalálja a helyes irányt. De őszintén szólva nem sokra mentek vele, mert
csillagainak idegen neveket adott, ő maga pedig tengeribeteg lett. Így járt Orm is,
aki Salamonnal együtt ott csüngött a karfa fe- lett nagy kínjában, és azt hitte, hogy
mindketten elpusz- tulnak. Salamon sok mindent kiabált, amikor nem hányt. Orm
pedig csillapította, maradjon csendben még akkor is. ha fájdalmai vannak. Salamon
azt mondta, istenéhez kiáltozik, aki ott van a szélviharban. Orm ekkor megragadta a
nyakát, és azt mondta, ő bármilyen rosszul is van, összeszedi magát, de ha a zsidó
még egyszer kiált, belehajítja a tengerbe, mert eléggé fúj már a szél anélkül is, hogy
az istent még közelebb hívják.
Salamon elhallgatott. Reggel felé a vihar is alábbha- gyott, és mindketten
jobban lettek. Salamon arca zöldben játszott, de azért kedvesen mosolygott Ormra,
és úgy látszott, nem haragszik rá. Közben a felkelő napra mutatott, és szavakat
keresve magyarázta, hogy a napsugarak a hajnal vörös szárnyai a tenger távolában,
és hogy az ő istene ott van. Ormnak az volt a véleménye, hogy a legjobb, ha az
istene ott is marad.
Reggel felé a távolban hegyeket pillantottak meg. Partot értek, de nehezen
találtak védett öbölre, ahol kiköthettek volna. Salamon sem ismerte ezt a vidéket.
Végül is partra szálltak, és azonnal harcba keveredtek a partlakókkal. Azok elég
sokan voltak, de hamarosan elmenekültek, és Krok emberei átkutathatták
kunyhóikat. Nehány kecskével, egyéb élelemmel és egypár fogollyal tértek vissza.
Ezután tüzet .raktak. Mindannyian örültek, hogy szerencsésen partot értek, és újra
sült húst ízlelhetnek. Toke sört keresett, de csak néhány borral teli tömlőt talált. A
bor azonban olyan fanyar és savanyú volt, hogy úgy érezte, összezsugorodik a
gyomra, amikor lenyeli. Ezért nem is tudta egymaga meginni az egészet. A
maradékot elosztogatta, majd egész este magában üldögélt. Bánatosan énekelt, s
közben könnyek csordultak végig a szakállán. Berse azt mondta, nem szabad őt
ilyenkor zavarni, mert ha annyit ivott, hogy sírva fakad, igen veszélyes lehet.
Salamon beszédbe elegyedett a foglyokkal, és megtudta, hogy a kasztíliai
gróf országában vannak, és az a vidék, ahová vezetni akarja őket, messze nyugatra
fekszik. Krok azt mondta, más irányú szélre kell várniuk, hogy arrafelé
hajózhassanak; közben kipihenhetik magukat, és jókat ehetnek. Kellemetlen lenne
azonban, ha erősebb csoportok támadnák meg őket, amíg a szél irányt változtat,
vagy ha ellenséges hajók bezárnák őket az öbölbe, amelyben lehorgonyoztak.
Salamon szerint - ahogy nagy nehezen megmagyarázta - nem fenyegeti
őket ilyen veszély, hiszen a kasztíliai grófnak alig van hajója a tengeren, és
bizonyára jó időbe telnék, amíg megfelelő erőt gyűjthetne. Igaz, régebben a
kasztíliai gróf hatalmas úr volt, de most már nagyon elnyomja a kalifa, adót is szed
tőle, mert a szászhoni Ottó császáron és a konstantinápolyi Basilius császáron kívül
nem akad most olyan hatalmas uralkodó a világon, mint a cordovai kalifa. Ezen a
vikingek sokat nevettek, és azt mondták, Salamon csak mondja a magáét, de úgy
látszik, nem sokat ért ezekhez a dolgokhoz. Kérdezték, hallott-e már a dániai Harald
királyról. Hát nem tudja, hogy Harald a leghatalmasabb valamennyi császár között?
Orm még gyengélkedett a tengeribetegség után, étvágya alig volt, és azt
hitte, súlyos beteg lesz. Hamarosan elnyomta az álom a tűz mellett, és jót aludt.
Éjszaka azonban, amikor a táborban minden elcsendesedett, Toke odament hozzá,
és felébresztette. Sírt, és azt mondta, hogy Orm az egyetlen barátja, és ő énekelni
akar neki egy dalt, ami éppen most jutott eszébe. Két medvebocsról szól - mondta -,
kisgyerek korában az anyjától ta nulta, és ez a legszebb dal, amit csak tud. Ezzel
leült Orm mellé, letörölte könnyeit, és énekelni kezdett. Orm álmából felriadva nem
szívesen barátkozott. Most se szólt semmit, átfordult a mások oldalára, hogy újra
elaludjék.
Toke nem sokra emlékezett a nótából, és újra elszomorodott. Azt mondta,
egész este magában üldögélt, és nem jött oda hozzá senki, akivel elbeszélgethetett
volna. A legjobban az fájt neki, hogy Orm feléje se nézett bánatban, mert Ormot az
első perctől fogva mindig barátjának tartotta. Most azonban látja, hogy Orm ostoba
kamasz és izgága fickó, hasonlóan valamennyi skoneihez, és ha egy ilyen tacskó
rosszul viseli magát, az egyetlen segítség egy jó adag verés. Ezzel felállt, és
körülnézett, hol találhatna egy botot. Orm közben teljesen felébredt, és felült.
Amikor Toke ezt meglátta, közelebb ugrott, és feléje rúgott. Orm egy égő gallyat
kapott ki a tűzből, és támadója arcába hajította. Toke rúgás közben hirtelen kitért a
lángoló gally elől, és hanyatt esett, de gyorsan föl is ugrott. Orm arca elfehéredett,
teljesen magánkívül volt, dühében csak vöröset látott, amikor rárohant Tokéra, aki
éppen azon volt, hogy a kardját kirántsa. Orm a magáét lerakta volt, és nem volt már
ideje, hogy kézbe kapja. Toke erős, széles mellű, nagy növésű, hatalmas kezű férfi
volt. Orm még nem volt ereje teljében, de az átlagosnál erősebbnek számított. Egyik
karjával sikerült Toke nyakát elkapnia, a másikkal jobb kezét ragadta meg, nehogy
az előhúzhassa kardját. De Toke belekapott a ruhájába, egy rántással kiszabadította
magát, és Ormot áthajította a vállán. Orm azonban nem eresztette el, bár úgy érezte,
hogy menten kettétörik. Megfordult, és egyik térdét nekifeszítette Toke hátának,
hátradobta magát, és ezáltal Toke föléje került. Ekkor minden erejével megragadta,
és átfordult, úgyhogy Toke alája került, arcával a földnek. Közben már elég sokan
felébredtek. Berse futva közeledett egy kötéllel, és azt mondta, ez várható volt,
azután, hogy Toke úgy felöntött a garatra. Toke kezét és lábát - bár vadul védekezett
- jó szorosan összekötözték. Ezután hamarosan megnyugodott, és egy idő múlva
odakiáltotta Ormnak, hogy most már eszébe jutott a nóta többi része is. Bele is
kezdett, de Berse vizet öntött rá, és erre elaludt.
Másnap, amikor felébredt, hangosan panaszkodott, hogy meg van
kötözve, és nem emlékezett semmire. Amikor megtudta, hogy mi történt, bűnbánó
arccal közeledett Orm felé. Panaszolta, az az ő szerencsétlensége, hogy mindig
viszályba keveredik, ha felönt a garatra. Tudja, hogy a sör megvadítja, s úgy látszik,
a borral sincs másképp. Mindenáron azt akarta tudni, neheztel-e rá Orm a történtek
miatt. Orm azt mondta, nem haragszik, sőt, a jövőben is szívesen vesz részt egy kis
verekedésben, amikor Tokénak erre kedve kerekedik. De egyet meg kell ígérnie,
éspedig, hogy nem énekel többé, mert az esti fecske vagy egy vén varjú az istálló
tetején sokkal szebb dalokat énekel Toke éjszakai nótáinál. Toke ezen nagyot
nevetett, és megígérte, hogy feltétlenül megjavul, mert alapjában véve jóindulatú
ember ő, hacsak a sör vagy a bor meg nem változtatja.
Mindannyian azon a véleményen voltak, hogy Orm fiatal kora ellenére
várakozáson felül jól viselkedett ebben az ügyben, mert aki olyankor került Toke
keze ügyébe, amikor az már könnyeket ejtett, az ugyancsak látható nyomokat viselt
jó darabig. Ormnak ezáltal nemcsak önmaga, de a többiek szemében is megnőtt a
becsülete. Et- től fogva kezdték őt Vörös Kígyónak, Rőde Ormnak nevezni; nemcsak
vörös haja miatt, hanem azért is, mert megmutatta, hogy ugyancsak megáll a talpán,
és olyan ember, akit hiábavalóan nem szabad bosszantani.
Néinány nap múlva kedvező szél támadt, és a hajók útnak indultak. Távol
tartották magukat a parttól, hogy kíkerűljék a veszélyes áramlatokat. Nyugat felé
hajóztak Ramiro birodalma mentén, és megkerülték a legnyugatabbra eső
földnyelvet. Azután dél felé eveztek meredek és erősen töredezett part mentén, majd
sziklaszigetek között vitt útjuk, amelyekről a férfiak úgy találták, hogy hasonlöak
az otthoniakhoz. Blekingében.
Végre eljutottak egy folyótorkolathoz, amelyet Salamon állandóan
keresett, és a dagállyal bekanyarodtak a folyóra. Addig eveztek rajta, amíg csak
zuhatagok meg nem akadályozták őket útjuk folytatásában. Ekkor partra szálltak
tanácskozni. Salamon ismertette velük az út hátralevő részét. Azt mondta, hogy
ügyes férfiaknak alig egy napba telik, hogy eljussanak ahhoz az emberhez, akin ő
bosszút akar állni, Ramiro király egyik őrgrófjához, Ordonóhoz.
- A legnagyobb rabló és gonosztevő ő - mondta Salamon - az összes
keresztény országokban.
Berse és Krok alaposan kikérdezték Salamont a várról: mennyire erős, hol
fekszik, és hány embert tart az őrgróf a vár védelmére. Salamoni elmondta, hogy a
vár siklás, jobbára jarhatatlan vidéken fekszik, a kalifa lovas serege is alig tudta
megközelíteni. Jó búvóhely ez egy rablólovagnak, aki sok kincset, nagy vagyont
rejteget. A vár tölgyfa rönkökből épült, és cölöpműves földsánc védi, őrsége pedig
legfeljebb kétszáz főből áll. Tekintve, hogy ennyire rejtett helyen van, Salamon nem
hiszi, hogy az őrizet különösképpen erős lehet. A férfilakosság legnagyobb része
egyébként is gyakran fosztogató úton van délen. Krok kijelentette, hogy nem is az
őrség ereje a nyugtalanító, annál inkább a sánc és a cölöpmű, amely erősen
megnehezíti gyors bejutásukat. Az egyik legény úgy vélte, könnyűszerrel
meggyújthatnák a cölöpművet, de Berse azt mondta, ha mindent felégetnek, nem
sok örömük lesz a kincsekben. Végül is azt határozták, hogy a szerencsére bízzák
magukat, és majd megérkezéskor döntik el a támadás legelőnyösebb módját.
Elhatározták, hogy negyven embernek a hajóknál kell maradnia, a
többiek pedig este indulnak útnak, amikor lehűl a levegő. Ezután sorsot húztak,
hogy ki maradjon a hajóknál, mert legszívesebben mindenki részt vett volna a
kalandban, mivel az gazdag zsákmánnyal kecsegtetett.
Rendbe hozták fegyvereiket, majd lefeküdtek egy tölgyesben a forró déli
órákban. Aztán ettek, és este elindultak, összesen százharminchatan. Krok ment elöl
Sa- lamonnal és Bersével, őket követték a többiek egymás után. Némelyiküknek
páncélja, másoknak bőrzekéje, sokuknak kardja és lándzsája, egyeseknek viszont
csak bal- tája volt, de valamennyien pajzsot és sisakot viseltek. Orm Tokéval ment.
Toke azt mondta, jólesik a lábát mozgatnia a sok evezés után.
Vadonban vonultak, emberi nyomokat sehol sem láttak. A keresztények
és az andalúzok közötti határterületek akkoriban már régóta elhagyatottak voltak.
A folyó északi partján haladtak. Sok patakon kellett átgázolniuk. Közben
egyre sötétebb lett. Megpihentek, és várták a holdfelkeltét. Amikor a hold feljött,
elindultak északnak egy völgyben felfelé, s hamarosan nyílt, sík területre értek.
Salamon jó vezetőnek bizonyult. Már a hajnali derengés előtt a vár
közelébe értek. Ott egy rövid időre megpihentek a bokrok között, közben alaposan
körülnéztek, mit tudnak kivenni a halavány holdfényben. Amikor a várhoz értek,
bizony elszállt a jókedvük a durva, két ember magasságánál is hosszabb
fatörzsekből álló cölöpzet láttán. A megerősített kapu nagyon szilárdnak látszott.
Krok úgy vélte, talán nem is olyan könnyű ilyen épületfát lángra
lobbantani, és azt mondta, hogy legszívesebben tűz nélkül venné be az erődöt. De
lehet, hogy nincs más kiút. Rőzsecsomókat kell felhalmozniuk a cölöpzet aljában, s
azt kell meggyújtaniuk. Reméli, nem ég el minden. Megkérdezte Bersét, nincs-e
neki jobb indítványa. Az megvakarta a fejét, nagyot sóhajtott, és azt mondta, ennél
okosabb neki se jut eszébe, bár ő se szeretne tüzet használni. Salamon se tudott
bölcsebb tanácsot adni, és azt mondta, úgy látszik, meg kell elégednie azzal, ha
látja, hogy ég el a hitetlen, bár ennél kegyetlenebb bosszút remélt.
Toke odamászott Krokhoz és Berséhez. Azt kérdezte, mire várnak, ő már
szomjas. Mennél előbb ostromolják meg az erődöt, annál előbb juthat italhoz. Krok
azt válaszolta, nehéz lesz bejutniuk. Ha kaphat öt lándzsát mondta Toke -,
bebizonyíthatja, hogy nemcsak az evezéshez és a söriváshoz ért. Szerették volna
megtudni, mi a szándéka, de ő csak annyit árult el, hogy ha visszaadja a
fegyvereiket, új nyelet kell majd tenniük lándzsáikba. Berse, aki régtől fogva
ismerte őt, úgy döntött, hogy a lándzsákat oda kell neki adni. Így is történt. Toke le-
vágta a lándzsák nyelét, úgyhogy csak rőfnyi hosszú markolatrészük maradt. Ezután
azt mondta, hogy elkészült, mire ő és Krok a kövek és bokrok között rejtőzve a sánc
felé kúsztak. Kiválasztott embereik követték őket.
A vár belsejéből néhány kakaskukorékolás hallatszott, de egyébként
csend és nyugalom feküdt a tájon.
A kaputól elég messze másztak fel a sáncra. Toke a cölöpökhöz érve
felállt, és a földtől mintegy rőfny magasságra beszúrt egy lándzsapengét két fatörzs
közé. Teljes erejéből belenyomta, hogy szilárdan álljon.
Valamivel magasabbra, a legközelebbi résbe másik pengét szorított.
Amikor végre zaj nélkül mindkettőt jól beékelte, óvatosan rálépett a nyélcsonkokra,
és a harmadik pengét valamivel magasabbra, a következő résbe helyezte. De a
harmadikat képtelen volt zaj nélkül szilárdan behelyezni, és Krok, aki most már
átlátott a tervén, intett neki, hogy jöjjön le, mert munkáját kalapács nélkül nem
folytathatja, de úgy meg felzavarják az embereket az álmukból. Ezzel fogta a
hátralevő lándzsapengéket, és elfoglalta Toke helyét a két lábtartón, melyek már
szilárdan álltak. Néhány erős ütéssel rögzítette a harmadikat is, majd Tokéhoz
hasonlóan beverte a negyediket és az ötödiket, rézsútosan, valamivel magasabbra.
Miután elkészült, egymásután rájuk lépett, és így felért a cölöpök tetejére.
Hirtelen lárma és kiabálás hallatszott az erőd belsejéből, amit harsány
kürtszó követett. Közben egyre több ember igyekezett fölfele Toke lépcsőjén,
amilyen gyorsan csak tudtak, és csakhamar odaértek Krokhoz.
A cölöpök belső oldalán palánk futott. Krok és az őt követők leugráltak
rá, és leütöttek néhány embert, akik még álmosan, futva közeledtek feléjük
lándzsákkal és íjakkal felszerelve. Nyilazni kezdtek rájuk, és néhányukat el is
találták, de Krok és a többiek a palánkon a kapuhoz futottak, ott leugrottak, hogy
gyorsan kinyissák, és így az egész csoport bejuthasson az erődbe.
A bejáratnál heves harc lángolt fel, mert a védők közül mar sokan
odaértek, és pillanatról pillanatra többen lettek. Egy férfi a húsz ember közül, aki
követte Krokot, csüngve maradt a cölöpökön, nyíllal a szemében, és három másik
szintén nyilaktól találva esett el, amikor átfutott a fahídon. De akik földet értek, azok
szorosan csaportba verődtek, csatakiáltásokat hallattak, és karddal, lándzsával a
kapuhoz rohantak, ahol vaksötét volt, és a zűrzavar egyre nagyobb lett, mert előttük
is, mögöttük is az ellenség katonái tolongtak.
Csatakiáltásaikra kívülről válaszul ordítás hangzott, mert a
kintmaradottak a sánc felé futottak, amikor látták, hogy a kísérlet sikerrel jár. A
vikingek ekkor baltával kezdték verni a kaput, míg mások Toke lépcsőin másztak
fel, és a kapuban harcolók segítségére siettek. A harc ott még bizonytalan volt, barát
és ellenség kavargott a sötétben. Krok több embert leterített baltájával, de őt magát is
nyakon találta buzogányával egy hatalmas, fekete, fonott szakállú ember. Ő lehetett
a vezér. A sisak ugyan felfogta az ütést, de Krok megingott, és térdre esett.
Páncélok és emberek tolongásában, ahol lándzsát már nem használhattak, és ahol a
lábak vértócsában csúszkáltak, végül is Toke, Orm és még egypáran odakerültek a
kapuhoz, sikerült félretolniuk a reteszeket, és aki az ellenség katonái közül nem
futott meg, azt azonnal agyonütötték.
A keresttényeket rémület kerítette hatalmába. Menekültek, amerre láttak,
mert hátukban érezték a halált: Mint egy megszállott futott és botladozott az
elesettek között Salamon is, aki az elsők között jutott be a kapun. Egy kardot talált
a földön, azt forgatta a feje felett, s nagy hangon kiáltozott, hogy mindenki siessen a
várhoz. Krok, aki még szédelgett az ütéstől, és nem tudott lábra állni, ugyanezt
kiáltotta, míg ott feküdt a kapunál. Sokan befutottak a sáncon belüli kunyhókba ital
és nők után kutatva. De a legtöbben a menekülőket követték, akik a középen fekvő
nagy várépület felé futottak, ahol a kapu már tele volt riadt emberekkel. Az üldözők
az üldözöttekkel egyidőben értek oda, még mielőtt ezek becsukhatták volna maguk
mögött a kaput.
A vár védői most újra elszánt harcba kezdtek, mert látták, hogy az
életükről van szó. A fonott szakállú ember is bátran küzdött, és két támadóját meg is
ölte. De végül is sarokba szorították, összevissza vagdalták, míg súlyos sebekkel
borítva el nem bukott. Salamon éppen akkor ért oda. Rávetette magát, megragadta
szakállát, leköpte és dühösen kiáltozott. De a fonottszakállún nem látszott, hogy
valamit értene mindebből: megrándult a teste, és szempillái lecsukódtak.
Salamon panaszkodott, hogy elkésett, és nem állhatott személyesen
bosszút az ellenségén.
Az életben maradt keresztények, miután vezérük elesett, abbahagyták az
ellenállást. A vikingek néhányuknak megkegyelmeztek, mert úgy okoskodtak, hogy
talán még hasznukra lehetnek. A győztesek azután alaposan nekiláttak ételnek,
italnak, sörnek, bornak. Később átkutatták a várat zsákmányért, vadul veszekedve a
nőiért, akiket a búvóhelyeken elrejtőzve találtak, mert bizony már régen nem
öleltek asszonyt. Lassanként összehordták az egész zsákmányt - pénzt, ékszert,
fegyvert, ruhát, páncélokat, háztartási tárgyakat, lószerszámot, ezüsttálakat és
egyebeket. Amikor mindent összegyűjtöttek, kiderült, hogy sokkal gazdagabb a
zsákmány, mint bárki hitte volna, hiszen a várúr évek óta fosztogatta az andalúzokat
és ennek eredménye volt itt felhalmozva - magyarázta Salamon.
Krokot újra lábra segítették. Fejére borba mártott kötést tettek. Örült a
temérdek zsákmánynak, de félt, hogy nehéz lesz mindezt a hajókon elhelyezniük.
Berse azonban meg volt győződve, hogy sikerülni fog. - Senki sem panaszkodik a
nehéz rakomány miatt, akinek zsákmány van a hajóján - mondta.
Aznap mindenki jókedvű volt és elégedett. Jól is aludtak, éjszaka azután
visszaindultak hajóikhoz. Valamennyi foglyot megrakták, és maguk is sok holmit
cipeltek. A vár pincéiben néhány andalúziai rabot találtak, akik sírtak örömükben,
hogy megszabadultak, de nagyon rossz állapotban voltak, és alig bírtak vinni
valamit. Visszanyerték szabadságukat, és most követték Krok embereit, hogy azután
Salamonnal délen fekvő hazájukba menjenek. A vikingek néhány szamarat is
zsákmányoltak. Az egyikre felültették Krokot. Ő a csoport élén haladt, lába
kétoldalt lelógott a földig. Mögötte vezették a többi szamarat élelemmel és sörrel
megrakva. A teher az úton rohamosan csökkent, mert az emberek gyakran kívánták
a pihenést, és ilyenkor jócskán ettek és ittak.
Berse igyekezett siettetni a csapatot, hogy gyorsan a hajókhoz érjenek.
Nyugtalanította a veszély, hogy esetleg üldözőbe veszik őket, mert néhányan
elmenekültek a várból, azóta messzire érhettek, és segítséget hívhattak. A férfiak
legtöbbje azonban vidám volt, és félig-meddig részeg. Így nem sokat törődtek Berse
aggodalmaival. Orm hatalmas csomag selymet, bronztükröt s egy nagy üvegtálat
cipelt. Alig bírt nehéz zsákmányával. Toke jókora, szép faragású faládát hurcolt a
vállán, telegyömöszölve sok mindennel. Maga mellett pedig egy lányt vezetett, aki
kedvére való volt, s akit magának akart megtartani. Sokat nevetett, és azt mondta
Ormnak, reméli, hogy a lány az őrgróf lánya. De ekkor hirtelen elszomorodott, mert
eszébe jutot, hátha nem akad hely a lánynak a hajón. A sok italtól botorkálva,
botladozva ment, de a lány úgy látszik már megkedvelte, és támogatta, amikor lábai
megcsuklottak. Jónövésű lány volt, én nagyon fiatal. Orm kijelentette, hogy ritkán
látott hozzáhasonló szép lányt, és jó lenne, ha neki is olyan szerencséje lenne a nők
körül, mint Tokénak. Toke azonban azt felelte, hogy bármilyen jó barátok is, nem
osztozhat a lányon Ormmal, mert túlságosan megszerette már, és hacsak egy mód
van rá, meg akarja tartani magának.
Fáradságos út végén értek a hajókhoz, és nagy volt az öröm az
ottmaradottak között, amikor megpillantották a gazdag zsákmányt, hiszen abból
mindenki részesült. Hálálkodtak Salamonnak, és gazdag ajándékban részesítették, de
ő rövidesen elbúcsúzott a vikingektől, és a megszabadított foglyokkal együtt
folytatta útját dél felé. Minél előbb el akart kerülni a keresztények országából. Toke,
aki egész idő alatt ivott, sírva fakadt, amikor meghallotta, hogy Salamon elhagyja
őket, mert így nem maradt senki, aki segítségére lett volna abban, hogy a
lánnyal beszélgessen. Fogta kardját, és Salamon után akart futni, de
Ormnak és a többieknek sikerült őt különösebb erőszakoskodás nélkül
megnyugtatniuk. Toke végül is lecsillapodott, és elaludt a lány mellett. Előbb
azonban magához kötözte, nehogy elszaladjon, vagy amíg ő alszik, nehogy valaki
elrabolhassa. Másnap elosztották a zsákmány. Ez bizony nem volt könnyű dolog.
Minden- kinek egyforma részt kellett kapnia, kivéve Krokot, Bersét, a
kormányosokat, és még néhány embert, akiknek háromszor annyi járt, mint a
többieknek. Bár a zsákmány igazságos elosztására a legértelmesebb embereket
válasz- tották ki, mégis nehéz volt mindenkit teljes megelégedésre kielégíteni. Berse
kijelentette, hogy mivel nagy- részt Toke érdeme volt az erőd bevétele, neki is
háromszoros rész járna, és ezzel mindannyian egyet is értettek. Toke azonban azt
mondta, hogy megelégednék az egyszeri résszel, ha a hajóra vihetné a lányt, és
békében hagynál vele.
- Nagyon szeretném őt hazavinni - mondta -, bár nem vagyok biztos
felőle, hogy grófkisasszony-e. Jól érzem magam mellette már most is, és még jobb
lesz, ha majd megtanul a nyelvünkön beszélni, és megértjük egymást.
Berse szerint távolról sem olyan bizonyos, hogy ez az utóbbi olyan nagy
előny lesz, ahogy azt Toke hiszi. Kroknak meg az volt a véleménye,hogy a hajók
annyira meg lesznek terhelve zsákmánnyal, hogy a lánynak még a tizenegy főnyi
veszteség ellenére sem lesz helye a hajón. Sőt, még az is meglehet - mondta Krok -,
hogy a zsákmány kevésbé értékes részét itt kell hagyniuk.
Toke ekkor felemelkedett, a lányt vállára vette, és mindenkit kért, nézzék
meg, milyen szép és jónövésű. - Azt hiszem, a legtöbben megkívánnák őt itt -
mondta. - És ha van valaki, aki nagyon vágyik utána, azzal most azonnal
megverekszem, úgy, amint azt kívánja, karddal vagy baltával. Aki győz, az
megtarthatja a lányt, és aki meghal, az többel könnyít a hajó terhén, mint amennyit a
lány nyom, és ily módon a győztes hazaviheti őt.
A lány egyik kezével Toke szakállába kapaszkodott, elvörösödött,
kalimpált a lábával, a másik kezét szeme elé tartotta, majd újra elvette. Látszott
rajta, hogy örül, amiért így megbámulják.
Mindannyian elismerték, hogy Toke bölcsen eszelte ki ezt az indítványt.
Verekedni azonban senki sem akart vele, bármennyire is szép volt a lány, mert
Tokét mindenki sokra tartotta. Féltek az erejétől, és ismerték ügyességét a
fegyverforgatásban.
Amikor mindent szétosztottak és beraktak a hajókba, úgy határoztak,
hogy Toke magával viheti a lányt Krok hajóján, bár az volt a legjobban
megterhelve. Ennyi jutalmat megérdemel azok után, amit az erődnél végrehajtott.
Ezt követően megbeszélték, merre térjenek haza. Úgy döntöttek, hogy felfelé
hajóznak a partok mentén, de ha az időjárás engedi, akkor Írhon felé igyekeznek
feljutni, mert ilyen gazdag rakománnyal túlságosan kockázatos lenne keskeny
szorosokon keresztülhajózni, ahol kellemetlen találkozásokra számíthatnak.
Ettek, ittak, amennyi csak beléjük fért, mert volt étel, ital bőven; ott is
kellett hagyniuk az élelem egy részét. Valamennyien tréfálkoztak, örvendeztek és
mesélgették egymásnak, mit vásárolnak kincseikért ha- zatértük után. Ezután
elindultak vissza a folyón.
Krok már csaknem teljesen rendbe jött. Az egyik hajó kapitánya elesett
az erődnél, helyette Berse vette át az irányítást. Toke és Orm ott ültek az evezőiknél,
Krok hajóján, úgy, mint azelőtt. A folyón lefelé könnyű dolguk volt. Toke szemmel
tartotta a lányt. A fiatal teremtés legtöbbször a lábánál üldögélt, és Toke ügyelt arra,
hogy senki se ólálkodjék a közelében.
5

Miért fordult Krok szerencséje két ízben,


és hogyan lett Orm balkezes

A folyó torkolatához éppen apály idején értek, s útjuk szerencsés volt,


efölötti örömükben nagy tömlő bort és egy üst húst áldoztak. Ezután kifeszítették a
vitorlákat, bevonták az evezőket, és a gyenge széllel kifelé hajóztak a hosszú
öbölből. A súlyosan megrakott hajók mélyen merültek a vízbe, és elég lassan
haladtak. Krok azt mondta, olyan erővel kell evezniük, hogy bizony megérzik
karjukban, mire újra megpillantják a hazai partokat.
Ez volt a legbalszerencsésebb beszéd - mesélte Orm öreg napjaiban -,
amit valaha is hallott. E szavakkal megtört Krok szerencséje, amely idáig kísérte
őket. Mintha csak valamelyik isten hallotta volna meg Krok szavait, és rögtön
teljesítette volna jóslatát.
Hét hajó kerülte meg a déli félszigetet északnak tartva, de amint
meglátták Krok hajóját, irányt változtattak az öböl felé, és fürge evezőcsapásokkal
gyorsan közeledtek feléjük.
Másfajta hajók voltak ezek, mint amilyeneket Krok emberei eddig láttak;
hosszúak, alacsonyak, könnyedén siklottak a vízen, s tömve voltak felfegyverzett,
fekete szakállas férfiakkal. Sisakjukon színes kendők és csüngők díszelegtek. Az
evezők mellett két-két férfi ült. Valamennyien meztelenre voltak vetkőzve, és bőrük
vörösfe- ketebarnán ragyogott. Rekedt kiáltások kíséretében eveztek feléjük, közben
apró dobokkal éles lármát csaptak.
Krok hajói azonnal szorosan egymás mellé sorakoztak, és a part felé
törekedtek, nehogy körülvehessék őket. Krok nem akarta bevonni a vitorlákat;,
hátha a szél megerősödik, és a segítségükre lehet. Toke sietve a bálák és a zsákmány
közé rejtette a lányt, és jól letakarta, nehogy nyilak vagy lándzsák érhessék. Orm is
segített a lány elrejtésében, majd mindketten a karfához álltak a többiekkel együtt.
Orm most jól fel volt fegyverkezve, az erődben szerzett gyűrűs páncélt, pajzsot és
egy jó sisakot. Az egyik viking azon töprengett mellettük, hogy vajon ezek az
idegenek keresztények-e, és most azért jönnek, hogy bosszút álljanak. Orm azonban
valószínűbbnek tartotta, hogy a kalifa emberei, mert pajzsukon és zászlóikon nem
látszott kereszt. Toke azt mondta, örül, hogy a harcot nem kell szomjasan kezdenie,
mert az ugyancsak keménynek ígérkezik.
- És akik túlélik - szólt -, azoknak lesz mit mesélniük, mert ezek az
emberek erőseknek látszanak, és ráadásul sokan vannak.
Az idegenek már egészen a közelükbe értek. Nyilaik Krok hajói felé
röpültek. Ügyesen eveztek, megkerültén és közrefogták a hajókat. Berse hajója volt
legközelebb a parthoz, azt nem tudták megkerülni. Krok jobbra a legszélen volt, és
ott rögtön kemény harc kezdődött. Az idegenek két hajója ,nekifeszült a Krok hajója
külső oldalának, egyik a másik mellé. Láncokkal és vaskarmokkal akaszkodtak bele,
és a feketeszakállasok üvöltve megrohanták Krokékat. Nagy túlerővel és vad dühvel
tá- madtak. Krok hajója most már nagyon meg volt terhelve, és elmaradt a másik
kettőtől. Egy harmadik ellenséges hajó is feltűnt a másik oldalon, és az is
beleakaszkodott. A küzdelem most úgy alakult, hogy Berséék és a harmadik hajó
kifelé sodródott az öbölből négy ellen- séges hajó gyűrűjében. Ezekkel bizony elég
sok dolguk akadt, míg a Kroké nem mozdult, és egyedül harcolt három ellen.
A szél hirtelen megerősödött. Berse két hajója egyre távolabb került
kifelé. Vad csatazajt hozott felőlük a szél, és széles vérsávok úsztak utánuk a vízen.
Krok emberei nemigen tudtak Berséékkel törődni, mert mindegyiküknek
éppen elég dolga volt azokkal, akik őket támadták meg. Annyi feketeszakállas jött
át egy- szerre a karfán, hogy a hajó csaknem felborult és elsülylyedt. Bár sokat
levágtak közülük, sokan vízbe estek, vagy visszafutottak hajójukra, mégis épp
elegen maradtak, és kétoldalról is egyre özönlöttek. Krok vakmerően harcolt, és akit
eltalált, annak nem volt több mondanivalója. Hamarosan belátta azonban, hogy az
ellenség túlerőben van. Ekkor elhajította pajzsát, végigfutott a karfa mellett, s
baltáját két kézre fogva hatalmas suhintással szétvágott kettőt a hajókat egymáshoz
erősítő láncok közül. Egy feketeszakállas azonban elkapta a lábát, ugyanakkor vállai
kőzött lándzsadöfés érte, ettől előrebukott. Belezuhant az ellenséges hajóba, ahol
mindjárt megrohanták, leteperték és megkötözték.
Krok emberei egyre hullottak, de amíg tudták, védték magukat. Végül is
az ellenség az egész hajót elfoglalta, kivéve a hajó orrát, ahol néhányan még
tartották magukat. Ezek között küzdött Toke és Orm is. Toke combját eltalálta egy
nyíl, de azért nagy nehezen lábon maradt. Orm a homlokára kapott vágást, alig látott
a szemébe csurgó vértől. Mindketten nagyon fáradták voltak. Toke kardja eltört egy
pajzson. Hátrahúzódott, és így került egy kis söröshordó mellé, melyet az erődben
zsákmányoltak, és a hajó orrába helyeztek. Elhajította a kardcsonkot, felkapta a
hordót, s feje fölé emelte.
- Valami hasznunk talán lesz belőle - kiáltotta, és a támadók felé
hajította, olyan erővel, hogy néhányan összezúzódtak, sokan pedig felbuktak.
Toke most odakiáltott Ormnak, hogy itt már nincs mit tenniük, azzal
fejest ugrott a tengerbe, hogy megpróbáljon kiúszni. Orm és a többiek is
utánaugrottak. Az ídegenek lándzsát, nyílat hajigáltak utánuk, néhányat el is
találtak. Orm lemerült, majd újra felbukkant, és úszott, ahogy csak bírt. Öreg
korában erről azt mesélte, hogy kevés dolog nehezebb, mint gyűrűs ingben úszni,
amikor az ember már fáradt, és az ing is szűk. Toke és Orm ereje hamarosan
ellankadt, és már majdnem elmerültek. Az egyik ellenséges hajó utánuk evezett, a
vikingek tehetetlenek voltak, így kihúzták és megkötözték őket.
Az idegenek győztek. Partra eveztek, hogy megtekintsék zsákmányukat,
és eltemessék halottaikat. De előbb átkutatták a legyőzött hajót; az elesetteket a
tengerbe hajigálták, majd a rakományt veiték alaposan szemügyre.
A foglyokat partra vezették, összekötözték kezeiket, és őrt állítottak
melléjük. Összesen kilencen voltak, mindannyian sebesültek.
Várták, hogy megölik őket. Csendben ültek, a tengert bámulták.
Bersének és a vele együtt eltűnt ellenséges hajónak nyoma veszett.
Toke sóhajtott, motyogni kezdett magában, majd így szólt:

Szomjúhoztam én, söröm odalett;


iszom Isten italát, és erős leszek.

Orm a hátán feküdt, az ég felé bámult, s így felelt:

Vár még a tanyám, ott születtem én,


nem kéne ott más, csak tej és kenyér.
Krok volt a 1egbánatosabb, mert egész úton szerencsés embernek és
hősnek tartotta magát, és most meg kellett érnie szerencséje összeomlását. Látta,
mint hajigálták az elesetteket a tengerbe a hajóról, és ekkor megszólalt ő is:

Szántottunk tengert botor áron,


hősi harcon galád hutlás!

Toke erre azt mondta, bizony nem gondolta volna, hogy három költő van
közöttük!
- És ha ugyan nektek - mondta Ormnak és Kroknak - nincs is olyan nagy
készségetek a verselésben, mint nekem, szolgáljon vigaszotokul, hogy az istenek
lakomájánál a költők isznak a legnagyobb kehelyből.
Ekkor kiáltozást hallottak, a hajón nagy keveredés támadt. Az idegenek
felfedezték a lány rejtekhelyét. Felhozták a partra, és úgy látszott, összevesznek,
hogy kié legyen. Sokan törték magukat érte. Éles károgásuk meszszire hallatszott,
és fekete szakálluk izgatottan lengett. Amikor ezt látta, Toke így szólt:
- Verekednek a varjak a tyúkért, s a héja törött szárnyakkal nézi
civódásukat.
A lányt végül is az idegenek vezére elé vezették. A vezér zömök ember
volt, őszbe hajló szakállal, fülében aranykarikákkal. Vörös palástot viselt, kezében
pedig hosszú, fehér nyelű ezüstkalapácsot tartott. Alaposan szemügyre vette a
lányt, miközban a szakállát simogatta. Ezután beszédbe elegyedett vele, és látszott,
hogy megértik egymást. A lánynak sok mondanivalója volt, és ujjával többször a
foglyokra mutatott. De néhány kérdésnél, amikor a kapitány is a foglyok felé intett,
a lány széttárta a karját, és megrázta fejét. Az idegenek vezére bólintott, majd
parancsot adott a lánynak, akin látszott, hogy nem szívesen teljesíti azt, mert karjait
az ég felé emelte, és kiáltott valamit. Amikor azután a kapitány szigorú hangon újra
rászólt, engedelmeskedett. Levetkőzött, és meztelenült állt a férfi elé. Az idegen
hajósok sóhajtoztak, szakállukat tépdesték, és elragadtatva motyobtak, mert a lány
tetőtől talpig nagyon szép volt. Azután a vezér parancsára lassan körbe forgott,
miközben az alaposan szemügyre vette, megtapogatta hosszú, barna haját, és
megérintette a bőrét. Végül kiegyenesedett, és a mutatóujján viselt nagy
pecsétgyűrűt rányomta a lány hasára, mellére, ajkára. Odaszólt valamit az
embereinek, levetette vörös palástját, és a lányra terítette.
Szavainál az emberek homlokukat érintették a kezükkel, tiszteletteljesen
mormoltak valamit, és meghajoltak. A lány felöltözött, de a vörös palástot magán
tartotta. Ételt, italt nyújtottak neki, és mindannyian tiszteletteljesen viselkedtek vele.
A foglyok csendben ülve nézték végig mindezt, és amikor arra került sor,
hogy a lányra köpenyt terítettek, valamint, hogy étellel és itallal kínálták, Orm azt
mondta, úgy látszik, a lánynak van a legnagyobb szerencséje valamennyiük közül,
akik a hajón voltak. Toke egyetértett ezzel, és bevallotta, nagyon fáj neki, hogy csak
most látja őt először teljes szépségében, amikor már más tulajdonában van. Az idő
ugyanis túlságosan rövid volt, és sok egyéb tennivalója akadt. De most már sírni
tudna, ha arra gondol, hogy sose hasíthatj.a ketté ennek a nagy pocakos, szürke
szakállas fickónak a fejét, aki végigtapogatta a lányt.
- De remélem - tette hozzá -, az öregnek nem sok öröme lesz a lányban,
hisz az első perctől fogva jóindulatúnak és értelmesnek találtam, bár nem értettük
meg egymás szavait. Ezért biztosan lesz annyi esze, hogy hamarosan kést döf ennek
a vén kecskének a hasába.
Krok hallgatagon ült, balsorsa lesújtotta. A tenger felé fordult, és nem
sokat törődött azzal, ami körülötte történik. De most egyszerre felkiáltott, és
ugyanakkor az idegenek is zajongani kezdtek. Négy hajó tűnt fel kint az öbölben. A
hajók a part felé eveztek. Ezek voltak azok, amelyek Bersével álltak harcban.
Lassan közeledtek a parthoz, és csakhamar észrevették, hogy az egyik mélyen
merül a vízbe, és erősen sérült, egyik oldala alaposan benyomódott, és sok evezője
eltörött.
Bár a foglyok nagyon bánkódtak balszerencséjük miatt, sebeik miatt
nagyon gyengék voltak, és szomjúság is gyötörte őket, erre a látványra
valamennyien nevetni kezdtek. Azonnal rájöttek, hogy Berse egyik hajójának si-
került a gályában jókora kárt tenni, amikor a szél kint a nyílt tengeren erősebben
kapaszkodott bele a vitorlákba.
Az ellenség így arra kényszerült, hogy a további harcot abbahagyja.
Miután már csak három ép hajója maradt, nem tehetett mást, mint hogy a sérülttel
együtt vissza- evezzen. Néhányan a foglyok közül most abban reménykedtek, hogy
Berse vlsszajön, és megmenti őket. Krok azonban így szólt:
- Berse sok emberét elvesztette, mert hajóján kemény harc dúlt.
Ugyancsak szaporán vagdalkozott, amikor utoljára láttam. Ezenkívül könnyen
rájöhet, hogy közülünk csak kevesen mar:adtak életben, hiszen nem látta, hogy
hajónk kifutott volna az öbölből. Ezért inkább azon igyekszik, hogy hazajusson a
zsákmánnyal, két hajóval vagy eggyel, ha legénysége kettőre nem elegendő. De ha
csak eggyel ér is haza, Krok hadjáratát mindenkinek elmesélik, és emlékünk
fennmarad Listerben. Bennünket azonban most már biztosan megölnek
haragjukban, hogy két hajónk megmenekült.
Krok jóslata azonban nem vált be, mert egyszerre csa,k vízet és élelmet
hoztak nekik, és odajött hozzájuk egy ember, aki megnézte sebeiket. Ebből rögtön
megér- tették, hogy rabszolgák lesznek. Néhányan úgy vélték, hogy a halálnál ez is
jabb, másoknak viszont kételyeik voltak, melyik is rosszabb a kettő közül.
Az idegenek vezére néhány evezős rabszolgát hívatott a partra, hogy
kikérdezzék a foglyokat. A rabszolgák, úgy látszik, különböző népek fiai voltak,
mert sok nyelven próbálkoztak velük, de egyik se beszélt olyan nyelven, amelyet a
foglyok megértettek volna:
A vezér és társai néhány napot töltöttek a parton, amíg sérült hajójukat
kijavították. A vikingek ezen a hajón sok evezőst öltek meg, amikor Berse hajója
nekik támadt. Helyükbe a viking foglyokat ültették. A vikingek megszokták az
evezést, és kezdetben nem érezték túlságosan nehéznek, hiszen itt minden evezőpárt
két ember kezelt. Csaknem meztelenül kellett evezniük, amit kezdetbén nagy
szégyennek tartottak, és valamennyiüknek megláncolták egyik lábát. Eleinte igen
fehér volt a bőrük a többiekéhez képest. De a nap csakhamar megperzselte őket, és
így minden napfelkelte újabb kínlódást hozott nekik. Rövid idő múlva azután
lehámlott a bőrük, és most már nem is számolták a napokat. Életük evezés, alvás,
éhség, szomjúság között telt. Csak arra gondoltak, hogy ismét ihatnak és ehetnek, és
hogy újra evezniük kell. Végül odajutottak, hogy néha, amikor a szokottnál
keményebb munkától kifáradtak, kis időre az evezőnél is elaludtak, miközben
éppúgy eveztek, mint a többiek, anélkül, hogy az ütemből kiestek volna, vagy a
felügyelő ostorának kellett volna felébreszteníe őket. Tökéletes evezős
rabszolgákká váltak.
Eveztek forróságban és szakadó esőben, néha kellemes hűvösségben, de
hidegben sosem. A kalifa rabszolgái voltak, de hogy hová eveznek, vagy hogy
fáradságuk mire való, azt nem tudták. Meredek partok és gazdag lapályok mentén
haladt a hajójuk, és széles folyókon küszködtek az erős áramlással. A partokon
barna meg fekete bőrű férfiakat láttak, néha pedig a távolból nőket, akik fátyolt
viseltek. Beeveztek Njörvasundba, és elértek addig, ameddig a kalifa birodalma
terjedt. Láttak gazdag szigeteket és szép városokat, de ezek számukra mind
névtelenek maradtak. Nagy kikötőben álltak meg, s míg eljött a továbbevezés ideje,
rabszolgaházakba zárták őket. Keményen eveztek idegen hajók után, hogy a szívük
csaknem kiszakadt, és zihálva, előrebukva feküdtek támadás közben, amit látni se
tudtak már. Nem ismertek se bánatot, se reményt, és már nem fordultak isteneik-
hez se. Elég volt nekik, hogy naphosszat a nehéz evezőket húzzák, és csak a
korbácsos embertől óvakodtak, aki felügyelt rájuk. Őt vad szenvedéllyel gyűlölték.
Akkor is gyűlölték, ha korbácsával hajszolta őket, de olyankor is, ha kemény
evezések alkalmával savanyú borba áztatott nagy kenyérdarabokkal járkált
közöttük, és szájukba dugdosta a kenyeret. Ilyenkor tudták, hogy pihenés nélkül kell
evezniük, ameddig csak bírják. A szavát nem értet- ték, de hamarosan megtanulták
hangjának lejtéséből, hány ütést szándékozott mérni a késedelmeskedőkre.
Örömüket abban lelték, hogy nehéz halált képzeltek el számára átvágott torokkal,
vagy véresre korbácsolt háttal szerették volna látni.
Orm erről az időszakról öregkorában azt mondta, hogy hosszú volt,
mikor átélte, de már ahhoz rövid, hogy elbeszélje, hiszen egyik nap olyan volt, mint
a másik, és szinte úgy érezték, mintha mégállt volna körülöttük az idő.
De voltak mégis bízonyos jelek, amelyeliből észrevehették, hogy telik az
idő. Az egyik ilyen jel a szakálluk volt. Orm volt az egyetlen, akit mint szakálltalan
ifjút ültettek az evezőkhöz, de hamarosan kinőtt a szakálla, amely vörösebb lett
még a hajánál is, és végül olyan hosszúra nőtt, hogy az evezőt seperte. Ennél tovább
nem nőtt, mert mindig lekopott. - A szakáll ápolásának ez a legeslegrosszabb módja
-, mondogatta Orm később.
A másik jel: megnövekedett ereje. Erős volt ő már akkor is, amikor az
evezőhöz ültették. Krok hajóján megszokta az evezést, de a rabszolgák munkája
keményebb volt, mint a szabad embereké. Kezdetben a megerőltető, huzamos
evezéseknél előfordult, hogy szédült, és gyengeség fogta el. Néhányan társaik szeme
láttára szakadtak meg; véres hab boríiotta szakállukat, testük rángatózva bukott
hátra a padon. Meghaltak, és tetemüket a tengerbe dobták.
Orm azonban jól tudta, hogy csak két dolog között választhat: vagy addig
evez, amíg a többiek, még ha halálra evezi is magát, vagy a felügyelő korbácsa
suhint végig rajta. Azt szokta mondani, hogy mindig az előbbit választotta, bár az
se volt kecsegtető, de mindjárt kezdetben egyszer a hátán érezte a korbácsot, és
tudta, hogy ha ez még egyszer előfordul, olyan düh önti el, hogy az számára a
biztos halált jelenti. Ezért erejéhez képest jól igyekezett evezni, mégha szédült is,
vagy fájt a karja és a háta. Egy idő múlva azonban már alig érzett fáradtságot. Az
ereje egyre növekedett, míg végül már mérsékelnie kellett magát, nehogy túl erősen
rántsa meg az evezőt, melyet most már csak pálcának érzett a kezében. Az eltőrt
evező miatt ugyanis szigorú korbácsolással bünteíték az embert. Amíg a kalifa
evezős rabszolgája volt, egész ídő alatt bal oldali evezőt kezelt, aminek az lett az
eredménye, hogy bár jobbkezesen ültették le az evező mellé, balkezesen került el
mellőle. Egész további életében éppen ezért leginkább a bal kezében tartotta a
kanalat, és bal kézzel fogta meg a kardot is. Csak a dárdavetést végezte továbbra is
jobb kézzel. Az erő, amelyre itt tett szert, meghaladta a többi férfiét, jól átjárta testét,
és a javát Orm megőrizte még öregkorára is.
De szakálla és ereje növekedésén kívül volt egy harmadik jel is, mely az
idő múlására fígyelmezteííe fáradságos munkája közben. Ez pedig az volt, hogy
lassanként érteni kezdte az idegenek nyelvét. Kezdetben csak egyegy szót, majd
mindig többet. A rabszolgák némelyike távoli országokból származott, ki délről, ki
keletről. Beszédük kutyacsaholáshoz hasonlított, amelyet rajtuk kívül senki sem
értett meg. Mások meg északról, a keresztények közül kerültek fogságba, és szintén
megvolt a maguk nyelve. Sokan azonban andalúzok voltak, akik rablókként és
lázadókként kerültek az evezők mellé, vagy pedig azért, mert istenükről és annak
prófétájáról szóló új tanokkal ingerelték a kalifát. Ezek, uraikhoz hasonlóan, arabul
beszéltek. A korbácsos felügyelő szintén ezt a nyelvet beszélte, és mivel az
evezősöknek nagy hasznukra volt, ha megértették, hogy a felügyelő mit kíván,
tanítójává lett Ormnak, anélkül, hogy erre törekedett volna.
Nehezen érthető nyelv volt, és még nehezebb volt kiejteni a szavakat,
mert a hangjai valahonnan a torok mélyéből kerültek elő, és leginkább a
varjúkárogásra vagy békakuruttyolásra emlékeztettek. Orm és társai különösnek
találták, hogy az idegenek naphosszat azon fáradoznak, hogy ezeket a hangokat
kipréseljék magukból, ahelyett, hogy emberi módon beszélnének, csakúgy, mint ők,
északiak. Orm azonban mindannyiuknál tanulékonyabbnak bizonyult, talán azért,
mert a legfiatalabb volt, vagy talán, mert mindig könnyűszerrel tanult meg olyan
szavakat, amelyek a régi hősi énekekben fordultak elő, még ha értelműket sokszor
nem is fogta fel. ,
Ezért lett Orm az elsó, aki megértette, mit mondanak nekik, és ő volt az
egyetlen, aki egy-egy szót válaszolt is már. Így lett Orm társai szószólója és
tolmácsa, úgyhogy a parancsokat attól fogva rajta keresztül osztogatták. Sok mindent
megtudott ezáltal, ami a társait érdekelte. Ahogy tudott, kérdezősködött azoktól az
evezősöktől, akik arabul beszéltek, és tájékozottabbak voltak. Bár az északiak közül
ő volt a legfiatalabb, és éppoly rabszolga, mint a többiek, valamiféle vezető szerepet
kezdett betölteni, mert Krok meg Toke egy szót sem voltak képesek megtanulni az
idegen nyelvből. Orm ettől kezdve mindig azt mondta, hogy a szerencsén, erőn és a
fegyverforgatáshoz szükséges rendkívüli ügyességen kívül nincs hasznosabb dolog a
férfiember számára az idegenek közötti tanulékonyságnál.
A hajón ötven harcos tartózkodott. Az evezősök száma pedig összesen
hetvenkettő, tizennyolc pár evező mellett. Padról padra sókat suttogtak mostanában
arról, hogyan szabadulhatnának meg bilincseiktől. Ha sikerülne felülkerekedniük a
harcosokon, visszanyerhetnék szabadságukat. A lábaikra erősített bilincsek azonban
erősek voltak. Gondosan ügyeltek rájuk, és ha a hajó lehorgonyozott, őröket
állítottak melléjük. Az ellenséges hajókkal vívott ütközetek alatt is lejött hozzájuk
néhány harcos, hogy felügyeljen rájuk, és aki gyanút keltett, azt nyomban megölték.
Amikor partra szálltak a kalifa valamelyik hatalmas hadikikötőjében,
rabszolgaházakba zárták őket, és amíg útnak nem indultak, szigorú felügyelet alatt
álltak, és sose volt szabad csoportokba tömörülniük.
Lassanként minden reményük odalett, és úgy látták, nem várhatnak mást,
mint hogy életük végéig evezős rabszolgák legyenek, hacsak valami ellenséges hajó
le nem győzi az övékét, és így esetleg ki nem szabadítják őket. De a kalifának
rcngeteg hajója volt, és minden csatában ő volt fölényben, úgyhogy ezzel a
lehetőséggel se nagyon számolhattak. Azokat a rabszolgákat, akik ellenállással
próbálkoztak, agyonkorbácsolták, vagy élve a tengerbe hajították. De előfordult az
is, hogy erős evezősöket kiheréltek, és így kellett folytatniuk az evezést. S bár nők
közelébe sose kerülhettek, ez volt számukra a legszörnyűbb büntebés.
Amikor Orm öreg korában rabszolgasága idejéről mesélt, még jól
emlékezett valamennyi honfitársának és több más társának helyére a hajón.
Elbeszéléseiben eve- zőkről evezőkre haladva beszélte el, milyen ember ült
mellette, melyik halt meg, ki jött a helyébe, kiket kor- bácsoltak a legtöbbet. Azt
mondta, nem esik nehezére minderre visszaemlékeznie, mert álmaiban sokszor
vissza- tér a hajóra, és maga előtt látja a korbács nyomait viselő megfeszülő hátakat,
hallja az emberek nyögéseit és a felügyelő közeledő lépteit. Erős fából készített
ágyra volt szüksége, hogy szét ne rúgja, amikor ilyen álmaiban lendületet vett
egyegy evezőcsapáshoz. És azt is hozzátette: nincs annál nagyobb boldogság, mint
mikor az ember felébred, és rájön arra, hogy mindez csak álom volt.
Krok három evezőpaddal Orm előtt ugyancsak a hajó bal oldalán ült.
Krok teljesen megváltozott. Orm és a többiek jól látták, hogy sorsát még
nehezebben viseli el, mint bármelyikük, mert parancsoláshoz volt szokva, és sokáig
vakon bízott szerencséjében.
Most hallgatag volt, és ha valamelyik közelében evező honfitársa
megszólította, csak nagyon ritkán válaszolt. Öriási erejével könnyen kezelte az
evezőt, s mindig úgy viselkedett, mintha félálomban evezett volna. Látszott rajta,
hogy állandóan másutt jár az esze, és mélyen gondolataiba merül. Mozgása néha
lelassult, és evezője kiesett az ütemből. Ilyenkor a felügyelő szigorúan megfe-
nyítette. Panaszkodni azonban ekkor se hallotta senki, de még csak nem is
átkozódott a szakállába motyogva, mint a többiek. Keményen megragadta az evezőt,
és újra ütemesen húzni kezdte. Azonban tekintetével elgondolkozva követte a
felügyelőt, amikor az ellenőrző útját folytatta, és úgy nézett rá, mint amikor az
ember egy orrára repült darazsat tart szemmel, amelyet nem tud elkapni.
Krok padtársa egy Gunne nevű férfi volt. Gunne gyakran panaszkodott,
hogy sokat szidiák Krok miatt. Krok azonban erről egyszerűen nem vett tudomást.
Végül is, amikor a felügyelő mindkettőjüket keményen elverte, és Gunne panaszai és
haragja a szokottnál is erősebben törtek ki, Krok ránézett, mintha csak most vette
volna őt észre, és így szólt:
- Légy türelemmel, Gunne, már nem soká lesz kellemetlenséged miattam.
Én vezér vagyok, és nem erre a sorsra születtem. De van itt még valami elintézniva-
lóm, ha a szerencsém addig kitart.
Többet azonban nem mondott, és hogy mit akar még elintézni, azt nem
sikerült Gunnénak kiszednie belőle. Közvetlenül Orm előtt Halle és Ögmund ült, ők
ketten sokat beszélgettek az egykor átélt szép napokról; jó ételekről sörről, és az
otthoni lányokról. Közben egyre azon törték a fejüket, hogyan tegyék el láb alól a
fel- ügyelőt. Azt azonban nem sikerült kitalálniuk, hogyan férhetnének hózzá. Maga
Orm egy feketésbarna idegennel ült együtt, akinek valami vétkéért kivágták a
nyelvét. Ez a rabszolga ügyesen bánt az evezővel, és így csak ritkán érte ostor. Orm
jobban szeretett volna valamelyik honfitársa mellett ülni, vagy legalábbis olyan
valaki mellett, aki nem néma. Orm véleménye szerint az volt a legrosszabb, hogy a
nyelv nélküli ember beszélni nem tudott, köhögni viszont annál inkább. Orm soha
életében nem hallott ilyen csúnya köhögést. Ilyenkor a néma arca elszürkült, úgy
kapkodott levegő után, mint a szárazrá vetett hal, s olyan siralmas állapotban volt,
hogy nem sokat adtak volna az életéért. Orm aggódni kezdett a saját egészségéért is.
Bár a gályarabélet nem sokat ért számára, mégsem akart köhögés közben
elpusztulni. Ezt rögtön megállapította magában, amikor a nyelv nélküli ember
köhögését hallotta.
Ezek a gondolatok nagyon lehangolták, szerette volna, ha Toke közelebb
ül hozzá.
Toke több evezőpárral hátrább ült Ormnál, és csak olyankor tudtak
egymással szót váltani, ha a partra vezették őket, vagy onnan vissza a hajóra. A
rabszolgaház- ban négyesével összeláncolva ültek apró kamrákban az evezésnél
megszokott elhelyezkedésük szerint. Toke megőrizte kedélyét, és mindig kitalált
valamit, amin nevetni lehetett. Gyakran állt hadilábon evezőtársával, Tuméval, aki
Toke szerint az evezésből jóval kevésbé vette ki részét, mint az evésből. Toke
időnként szidalmakat szedett versbe, hol Tuméről, hol a felügyelőről, és elénekelte
ezeket mint evezősdalokat, hogy Orm és a többiek meghallgathassák. A legtöbbet
természetesen ő is azon töprengett, hogyan nyerhetné vissza szabadságát. Éppen
ezért a legelső alkalommal, amikor sikerült Ormmal beszélnie, elmondta neki, hogy
terve már csaknem készen áll, mindössze egy megfelelő vasdarabra volna szüksége.
Ennek segítségével a lábán levő lánc egy szemét szét lehetne feszíteni. Egy sötét
éjszakán kellene mindent végrehajtani, amikor a hajó kikötőben áll, és az
éjjeliőrökön kívül mindenki alszik. Ekkor kézről kézre adnák a vasat, és csendben
kiszabadítanák magukat. Amikor már valamennyi honfitársuk szabad, nincs egyéb
tennivalö, csak hogy a sötétben, zaj nélkül megfojtsák az éjjeliőröket, és elvegyék
tőlük fegyvereiket. Ha mindez sikerül, és partra kerülnek, majd csak találnak valami
megoldást.
Orm azt mondta, jó a terv, csak a véghezvitele nehéz. Az éjjelíőrök
megfojtásánál - ha mégis eljutnának odáig -, úgy gondolja, nagy hasznukra lehet. De
honnan szerezzék a vasat? Hogyan tudjanak meztelen emberek, akiket állandóan
figyelnek, ilyen vasat észrevétlenül a hajóra esempészni?
Toke nagyot sóhajtott, és azt mondta, ezek olyan nehézségek, amelyeken
még gondolkodnia kell. Ennél jobb tervet azonban nem tud kieszelni, várniuk kell
és remélniük, hogy majd csak adódik megfelelő alkalom.
K rokkal is sikerült beszélnie, és elmondta neki a tervét, de Krok csak
hallgatta, és alig válaszolt.
Egy idő múlva a hajót partra vonták a kalifa hajójavító műhelyébe, hogy
lekaparják és újra kátrányozzák. Néhány rabszolgát - kettőt-kettőt egybeláncolva -
nekiültettek ennek a munkának. Köztük voltak az északiak is, akik jól értettek a
hajók karbantartásához. Felfegyverzett őrök álltak körülöttük, a felügyelő pedig ott
sétált közöttük korbácsával, és siettette a munkát. Két íjjal és karddal felfegyverzett
őr követte őt mindenfelé, hogy szükség esetén megvédjék a támadóktól. A hajóhoz
közel, egy nagy üstben, kátrányt melegítettek. Az üst mellett nagy hordó ivóvíz állt
a rabszolgáknak.
Krok és Gunne éppen ott álltak a hordónál és ittak, amikor az egyik
rabszolgatársukat odacipelték. Munka közben csúszott el, és megsérült á lába,
úgyhogy rá sem tudott állni. Leültették, inni adtak neki, közben a felügyelő már
közeledett, hogy megnézze, mi történt. A sé- rült a földön feküdt és jajgatott. A
felügyelő gyanako- dott, hogy csak tetteti magát, és korbácsát suhogtatva rá-
parancsolt, hogy álljon fel, látni akarja, lábra tud-e állni. De a sebesült fekve maradt.
Krok néhány lépéssel hátrább állt, a hordó túlolda- lán. Most hirtelen
közelebb lépett, Gunnét magával vonta, addigi közönye egyszeriben nyomtalanul
eltűnt. Ami- kor már elég közel volt, és látta, hogy a lánc elér a felügyelőig, nagyot
ugrott, megragadta a felügyelőt övénél fogva, s felhajította a levegőbe. A felügyelő
hatal- masat üvöltött, az őr, aki legközelebb állt hozzá, megfordult, és kardját Krok
felé döfte. Krok azonban, úgy látszik, idejében észrevette ezt, mert oldalt lépett, és a
felügyelőt fejjel a forró kátrányba nyomta. Ugyanekkor a másik őr Krok fejére
vágott. Krok megingott, de tekintetét le nem vette a felügyelő kátrányból kiemelkedő
szeméről. Nevetett és így szólt:
- Végre megjött a szerencsém!
Ezzel felbukott és meghalt. A rabszolgák pedig, akik valamennyien
végignézték a jelenetet, kíabáltak és ujjongtak örömükben, hogy a gyűlölt felügyelőt
utolérte végzete. Krok honfitársai örömébe fájdalom is vegyült, és ettől kezdve
sokat emlegették Krok hősi tettét és utolsó szavait. Egyetértettek abban, hogy
vezérhez méltóan fejezte be életét, és remélték, hogy a felügyelő nem halt meg
tüstént, hanem kínlódott még egy darabig a kátrányban.
Toke verset is faragott Krok tiszteletére:

Fájt a korbács ütése,


a korbácsos tekintete,
tengerjáró lovak lépte,
forró vizek zuhogása.
Krok, akit a balszerencse
rabszolgának odaláncolt,
bosszút állt a szabadságért,
s fölragyogott szerencséje!

Amikor a nabszolgák visszamentek a hajóra, új felügyelőt kaptak, de


valamennyien úgy vették észre, hogy ez okult a történtekből, és sokkal óvatosabban
bánik a korbáccsal.
6

Salamon zsidóról, Subaida uralkodónöről és arról,


miként nyerte el Orm a Blotianga-kardot

A nyelv nélküli ernbernek, aki Orm mellett evezett, egyre szomorúbbá


vált a helyzete, rosszabbodott az álla- pota, és alig ért már valamit a munkája. Így
azután, amikor a hajó egyszer a kalífa egyík Malaga nevű déli hadikikötőjében
horgonyzott, partra vitték, és más került a helyére. Az utóbbi időben már nagyrészt
Orm dolgozott a beteg ember helyett is, és most kíváncsi volt, milyen embert
osztanak melléje. Másnap reggel hozták is a társát. Négy katona cipelte a hajóra,
akiknek bizony meggyűlt vele a bajuk, amikor a feljáróra vonszolták. Már messziről
hallották, hogy neki aztán helyén van a nyelve. Szép, fiatal, borotvált arcú férfi volt.
Ordított és átkozödott.
Végül is nagy kínnal-bajjal beemelték a helyébe, és ott kemény kézzel
tartották, amíg a láncot a lábára csa- tolták. Ekkor néhány könny csordult végig az
arcán, de látszott rajta, hogy csak tehetetlen dühében sír. Odajött a hajó kapitánya
meg a felügyelő is, hogy megnézze az új evezőrabszolgát. Ez azonban azonnal
fenyegetőzni és szítkozódni kezdett, és olyan nevekkel illette őket, amilyeneket
Orm még sose hallott. A rabszolgák meg voltak győződve, hogy ezért majd jól,
megkorbácsolják új társukat. A kapitány és a felügyelő azonban csak a szakállu- kat
simogatták, és látszott rajtuk, hogy haboznak, miközben újra meg újra elolvasták az
írást, amit a katonák magukkal hoztak. Volt olyan rész, aminél bólogattak, volt
aminél a fejüket rázták, és meggondoltan beszéltek egymással. Közben az újonc
kiáltozott, s fattyüknak, sza- lonnazabálóknak és szamársarjadékoknak nevezte őket.
Végül is a felügyelő feléje suhintotta a korbácsot, és rászólt, hogy maradjon
nyugton, majd elvonult a kapitánnyal együtt. Ekkor azután az újonnan érkezett
ember kétségbeesett sírásban tört kí, és egész teste reszketett lelkének fájdalmától.
Orm mindezt különösnek találta, és úgy vélte, nem nagy segítségére lesz
ez az ember az evezésnél, hacsak korbácsolás árán nem. Közben azonban örült,
hogy a nyelv nélküli ember helyett beszélő társhoz jutott. Kezdetben az új
rabszolgának nem sok mondanivalója akadt, pedig Orm barátságosan szólt hozzá.
Az evezése se sokat ért. Nehezen tudott beletörődni a megváltozhatatlanba, és
eleinte sokat dühöngött az élelem miatt is, bár Orm szerint, ha ez szűkre is volt
szabva, legalább elég ízletes volt. Orm türelmes volt vele szemben, alaposan nekife-
küdt az evezőnek helyette is, olyan bátorítólag beszélt hozzá, amennyire csak tudott,
és nemegyszer megkérdezte, hogy kicsoda, és hogyan került ide.
Társa gőgösen nézett rá, és a vállát vonogatta. Végül azt válaszolta, hogy
ő előkelő család sarja, és nem szokta meg, hogy rabszolgák kérdezzék ki, akik még
beszélni sem tudnak rendesen. Orm ekkor így szólt:
- Azért, amit most mondtál. nyakon ragadhatnálak úgy, hogy
megéreznéd, de jobb, ha békesség van közöttünk, és megismerjük egymást. Itt mi
valamennyien rabszolgák vagyunk, te éppúgy, mint mi, többiek. Rajtad kívül sokan
vannak itt mások is, akik ugyancsak jó családból valók. Ezek közül való vagyok én
is. Orm a nevem, és vezér fia vagyok. Igaz, hogy a te nyelvedben nem vagyok
jártas, de te még sokkal járatlanabb vagy az én nyelvemben, mert nem értesz belőle
egy szót sem. Ezért, úgy hiszem, egyformák vagyunk, de ha valamelyikünk többet
ér, úgy az aligha te vagy.
- Rosszul beszélsz - szólt az újonnan jött ember -, de úgy látszik, értelmes
vagy. Lehet, hogy a te törzsed- ben jó családból származol, de velem akkor se
versenyezhetsz, mert anyai részről ugyanabból a törzsből származom, mint a
próféta, béke legyen vele. És tudnod kell, hogy az én nyelvem Allah ajándéka, míg
a többit az ördögök találták ki, hogy gátolják az igaz hit terjedését. Ezért nem
vagyunk mi egyenlőek, te meg én. Nekem, ha éppen tudni akarod, Khalid a nevem,
Yazid fia vagyok. Apám a kalífánál magas állást töltött be, nagy vagyonom van, és
csak a díszparkommal, lakomákkal, zenével és a költészettel foglalkozom. Most
másképp ren- delkezett a sors, de nem tart ez sokáig. A férgek rágják ki a szemét
annak, aki miatt ide kerültem! Dalaimat egész Malagában éneklik, és kevés hasonló
költő él ma a földön.
Orm erre azt válaszolta, hogy sok költó lehet a kalifa birodalmában, mert
ő már régebben is találkozott egy ilyennel. Khalid erre azt mondta, hogy
tulajdonképpen valóban sok van belőlük, mert sokan próbálkoztak a verselés
művészetével, de igazi költő ugyancsak kevés akad.
Nemsokára kezdték egymást jól megérteni, bár Khalid gyenge evezős
maradt, és időnként semmit sem ért a munkája, különösen mikor a keze
felhólyagzott az evezőktől.
Hamarosan elmesélte Ormnak, hogyan került az evező mellé. Sok
mindent ugyan többször kellett elmondania, és más szavakkal megmagyaráznia, de
végül Orm nagyjából megértette.
Khalid elbeszélte neki, mi okozta szerencsétlenségét. Malagában a
legszebb hölgy a városi helytartó leánya. Ez a helytartó alacsonyszármazású,
rosszindulatú ember. Lányának szépsége azonban o1yan csodálatos, hogy még egy
költő sem álmodhatott szebbről. Khalid egyszer egy aratóünnepség alkalmával
fátyol nélkül pillantotta meg őt. Ettől fogva őt szerette a legjobban valamennyi nő
között, és tiszteletére olyan dalokat szerzett, amelyek valósággal elolvadtak az
emberek szájában. Később sikerült őt még többször is megpillantania egy
szomszédos ház tetejéről, amikor a lány egyedül volt a házuk tetején. Kltörő
örömmel üdvözölte őt, karjait kitárta feléje, s ekkor a lány a fátylát ismét felemelte
arcáról. Ez volt a jele annak, hogy viszontszereti. A lány csodálatos szépsége
tökéletesen elbűvölte Khalidot.
Amikor már meggyőződött róla, hogy a lány szíve az övé, gazdag
ajándékokkal árasztotta el a szolgálóját, és így üzeneteket tudott küldeni neki.
Amikor pedig a helytartó elutazott a kalifához, hogy beszámoljon neki hivatalának
eseményeiről, a lány piros virágokat küldött Khalidnak. Khalid öregasszonynak
öltözött, és egy rabszolganő segitségével bejutott a lányhoz, ahol több ízben is
gyönyörteljes szerelmi órákat töltöttek együtt. Egyik nap azonban a városban a lány
bátyja megtámadta, és karddal fenyegette őt. Verekedés támadt közöttük, amelyben
Khalid ügyesebben forgatta fegyverét, és megsebesítette támadóját. Röviddel ezután
a helytartó hazatért, Khalidot elfogták, és eléje hurcolták.
Khalidot elöntötte a düh, vad gyűlőlettel kőpött a helytartó felé, és
átkokat szórt rá.
Elbeszélését így folytatta:
- A helytartó a törvény szerint nem emelhetett vá- dat ellenem. Igaz,
szerelembe estem a lányával, de hálából gyönyörű dalokba foglaltam nevét, és hogy
egy ran- gombéli ember nem veheti el egy egyszerű családból származó ember
lányát, még a lány apja is belátta. A fiát megsebesítettem, de ő támadott meg
engem, és csak irgalmasságomnak köszönheti, hogy életben maradt. Mindezért a
helytartó, ha igazságos ember, köszönettel tartozott volna nekem. Ehelyett azonban
gonosz cselhez folyamodott. A következőket eszelte ki . . . Figyelj, ó pogány, és
csodálkozz!
Orm készséggel figyelt, bár sok szó ismeretlen volt előtte. És figyeltek
közelükben ülő társaik is, mert Khalid nagy hangon beszélte el történetét.
- A helytartó felolvastatta egyik legszebb költeményemet, és
megkérdezte, én költöttem-e. Azt feleltem, hogy Malagában minden ember ismeri
ezt a költeményt, és tudja, hogy én költöttem, mert ez Malagát dicsőíti, s a legjobb,
amit valaha leírtak. Ebben a versemben a következő sorokat írtam:

Egyet biztosan tudok: ha a próféta ízleli


azt a drága gyümölcsöt, amit a szőlőtőke hord,
sújtó vak tilalmát nem küldhette volna ránk,
s gagyta volna, kegyesen, hadd iszogassuk a bort.
Borban, ázik a szakáll, így dicsérné a kehelyt,
s elvetvén a tanokat, megitta volna borát.

Amikor Khalid elszavalta a verset, sírásban tört ki, és azt mondta, hogy e
sorok miatt ítélték gályarabságra. Mert a kalifa, aki az igaz hit védelmezője és a
próféta földi helytartója, úgy határozott, hogy aki a prófétát szidalmazza vagy tanait
helyteleníti, szigorú büntetésben részesül. És a gonosz helytartó most ezt a módot
eszelte ki arra, hogy az igazságszolgáltatást felhasználva bosszút álljon Khalidon.
- Csak az vigasztal, hogy ez az állapot nem tart soká; rokonságom
hatalmasabb az övénél, jó viszonyban van a kalifával, és hamarosan eljön
szabadulásom órája. Ezért nem mernek megkorbácsolni a hajón se, mert tudják,
hogy büntetlenül senki sem emelhet kezet a próféta rokonára.
Orm megkérdezte, mikor élt a próféta, és Khalid azt válaszoita, több mint
háromszázötven éve.
Orm ekkor így szólt:
- Ez a próféta valóban igen hatalmas ember lehetett, ha még most is meg
tudja védelmezni a rokonságát, és meghatározhatja, hogy mit igyék a nép. Senki
emberfiának nem volt otthon Skonéban ilyen hatalma, még Ivar Vidfamne királynak
sem, aki a leghatalmasabb ember volt azok között, akik ott valaha éltek. Igaz ugyan
- tette hozzá Orm -, hogy nálunk, otthon, senki sem avatkozik bele abba, hogy a
másik mit iszik, sem a király, se más valaki!
Orm arab nyelvtudása erősen gyarapodott, amióta Khalid került melléje,
mert az állandóan beszélt, és sok mesélnivalója akadt. Egy idő múlva megkérdezte,
merre fekszik Orm hazája, és ő maga hogyan került ide. Orm elmesélte neki Krok
hadjáratát, azt is, mint jutott ő maga Krok legénysége közé, és mindent, ami a
továbbiakban történt. Amikor pedig mindent elmondott, ahogy tudott, igy szólt:
- Azért sok minden ezzel a Salamon zsidóval való találkozásunkból
adódik. Ö talán a szerencse embere volt, hiszen kiszabadult a fogságából, és amíg
velünk tartott, minden jól sikerült. Azt állította, hogy hatalmas ember egy Toledo
nevű városban, ahol ezüstmíves és a költők legnagy obbika.
Khalid azt mondta, jól ismeri, mert ezüstművei meszsze földön híresek, és
mint költő is nagy tehetségű ahhoz képest, hogy Toledóba való.
- Én nemrégiben hallottam - folytatta Khalid -, amint egyik versét egy
északról jövő vándordalos éne- kelte. Abban megénekelte, miképpen esett az asturiai
őrgróf fogságába, ki őt aztán sokat kínozta. Megénekelte azt is, hogyan nyerte
vissza szabadságát, és vezetett vad rablókat az asturiai gróf vára ellen, hogyan
rohamozták meg azt, és miképpen ölte meg az őrgrófot, és tűzte fel fejét egy karóra
varjúk martalékául, s végül mint tért haza kincseivel. Ügyesen szerkesztett strófa
volt a maga egyszerűségében, bár hangjából hiányzott a lágyság, mely mindem
jobb költőt jellemez.
- Annyi biztos, hogy az az ember nem ismer akadályt, ha el akar érní
valamit - mondta Orm -, és ha ennyit megtett azért, hogy ellenségén bosszút álljon,
úgy azért is tehetne valamit, hogy megjutalmazza barátaít, akik nagy segítségére
voltak. Mi szabadítottuk ki őt rabszolgaságából, mi foglaltuk el a várat, és mi
állottunk bosszút ellenségén; ha ő az országában hatalmas ember, úgy
viszonozlnatná a szívességet nekünk, akik most itt szenvedünk. Merthogy
máskülönben hogyan szabadulhatunk innen, nem tudom!
Khalid azt mondta, Salamon közismert gazdagságáról, és a kalifánál is
nagy tekintélye van, bár nem tar- tozik az igazhitűek közé. Orm ekkor reménykedni
kezdett, de honfitársainak nem szólt semmit arról, amit Khalidtcl megtudott. A vége
az lett, hogy Khalid megígérte, üzenetet és üdvözletet küld Salamonnak Toledó- ba,
amint ő maga kiszabadul.
De ahogy teltek-múltak a napok, anélkül, hogy szabadulására sor került
volna, egyre nyugtalanabb lett, és dühödten szidta közönyös rokonságát.
Hosszú költeményt tervezett a bor ártalmasságáról. Bízott benne, hogy
valamelyik kikötőben majd leírhatja, és eljuttathatja a kalifához, de mihelyst a víz és
a citromlé dícséretéhez ért, döcőgni kezdett a verselés. Annak ellenére, hogy
továbbra is hangosan kiáltozta szitkait a hajó kapitánya ellen, amikor elfogta a
keserűség, sose érték korbácsütések.
Orm ezt jó jelnek vélte, és úgy gondolta, hogy Khalid most már nem soká
marad közöttük.
Egyik reggelen egy keleti kikötőben, amikor a hajójuk más hajókkal
együtt az afrikai tengeri kalózok ellen folytatott kemény harcok után visszatért,
négy ember jelent meg a fedélzeten. Mikor Khalid meglátta őket, szinte elszédült az
örömtől, és még Orm kérdéseít sem hallotta meg.
Egyikük hivatalnok volt magas fejdísszel, bokáig érő köntösben. Levelet
adott át a hajóskapitánynak, amit az a homlokához érintett, majd hódolattal
elolvasott. A másik férfi valószínűleg Khalid rokona lehetett, mert amint őt
bilincseiből kioldotta, egymás karjaiba estek, sírtak, csókolták egymást, és nagyon
gyorsan beszéltek, szinte egymástól kapva el a szót. A másik két férfi láthatóan
szolga volt. Ezek ruhákat meg kosarakat cipeltek. Khalidot szép ruhába öltöztették,
és étellel kínáltaík. Orm szólt hozzá, hogy adott ígéretére emlékeztesse. De Khalid
ekkor már rokonával veszekedett, mert az elfelejtett borbélyt hozni magával, és így
nem hallott semmit Orm szavaiból.
Ezután Khalid kíséretével együtt partra szállt, miközben a kapitány és a
legénység hódolattal köszöntötte őket. Amikor elvonult, előkelően bólintott, és
mintha észre sem vette volna volt sorstársait, rokonával kart karba öltve eltűnt.
Orm nagyon elszomorodott, mert Ktzalid kellemes társa volt, s főleg
mert előfordulhat, hogy szabadságában túlságosan előkelőnek érzi majd magát
ahhoz, hogy viszszaemlékezzék ígéretére. Orm mellé másik embert ültettek, egy
kövér kereskedőt, aki hamis súlyokkal mérte áruját. Ez hamar kifáradt evezés
közben, munkája nem sokat ért. Ezért több ízben megkorbácsolták. Ilyenkor sokáig
siránkozott, és ájtatos verssorokat mormogott magában. Benne bizony nem sok
öröme telt Ormnak, és ezt az időszakot érezte a legnehezebbnek a hajón. Bízott
Khalidban és Salamonban, de az idő múlásával egyre apadtak reményei.
Cadizban azonban mégis elérkezett végre szerencséjének napja! Egy
kapitány jött fel hajójukra legénységével, és valamennyi vikinget kiszabadították
bilincseiből. Ezután ruhát meg lábbelit kaptak, és egy másik hajóra vitték őket,
amely felfelé tartott a nagy folyón Cordova felé. Segíteniük kellett az evezésben, de
bilincsek és korbácsolás nélkül, kedvező váltással. Végre együtt ülhettek, és
szabadon beszélgethettek egymással oly sok keserves év után. Majdnem három
kerek esztendeig voltak gályarabok.
Toke sokat dalolt, és boldogan nevetett; azt mondta, nem tudja, mi lesz
velük ezután, de egy dologban biztos: most már legfőbb ideje, hogy jó alaposan
eloltsa a szomját. Orm azonban azt felelte, jobb lesz, ha kivárja a megfelelő
alkalmat, mert nem lenne jó, ha most verekedésre kerülne sor, az ilyesmi pedig, ha
jól emlékezik, bizony gyakran előfordul, mikor Toke a szomját oltja.
Toke egyetértett Ormmal abban, hogy várnia kellene, de hozzáfűzte azt
is, hogy a várakozás igen nehezére esik. Mindannyian találgatták, vajon mi lesz
most velük, és ekkor Orm elmondta, mit beszélt Khaliddal Salarnon zsidóról. Sok
dicséret hangzott el akkor Salamonról meg Ormról. És bár Orm volt köztük a
legfiatalabb, mostantól fogva mindannyian őt tekintették vezérüknek.
Orm megkérdezte a hajóskapitányt, mi lesz a sorsuk, és hogy ismer-e egy
Salamon nevű zsidót. A kapitány azonban nem tudott mást, csak azt, hogy parancsot
ka- pott, vigye őket Cordovába, de Salamon zsidót nem ismeri.
Elértek a kalifa városába. Cordova a folyó két part- ján terült el
összezsúfolt házakkal, fehér palotákkal, pálmakertekkel és tornyokkal ékeskedve. A
vikingek elcsodálkoztak a város nagyságán és szépségén, mely minden általuk
elképzelhetőt felülmúlt, gazdagsága pedig oly mérhetetlennek tűnt, hogy úgy vélték,
az északi tartományok valamennyí hajósa gazdag zsákmánnyal térhetne vissza
onnan.
Amikor végigvezették őket a városon, a vikingek kíváncsian figyelték az
utcák pezsgő forgalmát. A férfiak panaszkodtak, hogy alig látnak nőket, és akiket
láttak, azokat sem igen lehet megkülönböztetni egymástól, mert ruhákba
burkolóznak, arcukat pedig sűrü fátyol takarja.
- Szinte elképzelhetetlen - mondta Toke -, hogy egy nő ne tűnjék most
előttem szépnek, ha szóba tudnék elegyedni valamelyikkel, mert hiszen három éve
már, hogy itt vagyunk, anélkül, hogy nőnek még csak a közelébe is kerültünk volna.
- Ha visszanyerjük szabadságunkat - szólt Ög- mund -, kaphatunk itt nőt,
amennyit akarunk; többet, mint bá rki más, mert mi sokkal különbek vagyunk a
férjeiknél.
- Ebben az országban - mondta Orm - minden férfinak négy felesége
lehet, ha elismeri a prófétát és betartja tanait. De ha ezt megtette, többé bort nem
ihat!
- Nem könnyű választás ez - szólt Toke -, a sörük híg az én nyelvemnek.
De az is lehet, hogy eddig még nem kóstolhattunk bele legjobb söreikbe. Különben
is nekem most legalább négy asszonyra lenne szükségem.
Végül egy nagy udvarba értek, ahol sok katonát láttak. Itt töltötték az
éjszakát. Másnap reggel egy idegen férfi jött értük, és elvezette őket az udvartól
nem messze fekvő házba, ahol mindannyiukat megfürösztötték, és megborotválták.
Szép kicsiny kelyhekben kellemes italt adtak nekik, utána puhább ruhákat kaptak,
amely nem dörzsölte a bőrüket, mert most, hogy olyan sokáig meztelenek voltak, a
ruhát durvának érezték magukon. Amikor rendbe szedték őket, egymásra néztek, és
nevetni kezdtek megváltozott külsejükön.
Legnagyobb csodálkozásukra díszes ebédlőterembe vezették őket, ahol
egy férfi jött eléjük. Rögtön ráismertek: Salamon volt. Bezzeg most egészen más
ember volt, mint amilyennek utoljára látták. Öltözetén, egész külsején látszott, hogy
gazdag, tekintélyes férfi.
Salamon szívélyesen fogadta őket. Étellel és itallal kínálgatta a
vikingeket, és azt mondta, érezzék inagukat úgy, mintha saját házukban lennének.
Amit az északiak nyelvéből tudott, annak bizony már legnagyobb részét elfelejtette,
és így csak Orm tudott vele értekezni. Salamon elmondta, hogy amikor meg.hallotta,
milyen rossz, soruk van, tüstént megtett értük minden tőle telhetőt, hiszen ők is a
legnagyobb szívességet tették neki valamikor, és most nagy örömére szolgál, hogy
viszonozhatta jóságukat. Orm, amennyire csak nyelvtudásából tellett, köszönetet
mondott. Leginkább azonban arra volnának kíváncsiak, mondta, hogy vajon ezután
szabad emberek-e, vagy továbbra is rabszolgák maradnak.
Salamon azt felelte, hogy a kalifa rabszolgái maradnak, ezen ő se tud
változtatni, de a testőrségben szolgálhatnak, amelynek tagjai a kalifa legjobb
hadifoglyaiból és az idegen országokban vásárolt rabszolgákból kerülnek ki. A
kalifák mindig ilyen testőrséget tartanak, mert így nagyobb biztonságban érzik
magukat, mint felfegyverzett alattvalókkal körülvéve, akiket a rokonság vagy a
barátok könnyebben megvesztegethetnek, hogy kezet emeljenek urukra, amikor
elégedetlenség támad az országban. Mielőtt azonban a testőrséghez kerülnének -
mondta -, előbb az ő vendégei lesznek, hogy egy kissé felüdüljenek a sok fáradság
után.
A vikingek öt napig maradtak Salamonnál, és éppoly jö soruk volt, mint
a nagy hősöknek Odin isten asztalánál. Sok nyalánkságot ettek, és kedvükre ihattak
is. Zenészek játszottak nekik, és minden este vidámak voltak a bortól, mert
Salamonnak semmilyen próféta sem tiltotta meg az italt.
Orm és a többiek állandóan szemmel tartották Tokét, nehogy túlságosan
sokat igyék, sírva fakadjon, és veszélyessé váljék. Házigazdájuk mindegyiküknek
egy-egy fiatal rabszolganővel kedveskedett. Ennek örültek talán a legjobban. A
vikingek dicsőítették Salamont, a nagylelkű embert és vezért, s azt mondták, éppoly
derék férfiú, mintha északi törzsből származna.
Toke pedig kijelentette, hogy kevés olyan jó „halászata" volt, mint amikor
ezt a nemeslelkü zsidót kihúzta a vízből. Reggelenként soká feküdtek, puhább
párnákon, mint amilyeneken valaha is pihentek. Az asztalnál barátságosan civódtak,
azon például, hogy melyikük kapta a legszebb rabszolganőt, és egyikük sem akarta
elcserélni a magáét. .
Harmadik este Salamon felszólította Ormot és Tokét, hogy kövessék.
Van még valaki - mondotta -, akinek megköszönhetik szabadulásukat, és aki talán
még többet tett értük, mint ő maga. Sok utcán haladtak keresztül, és Orm
megkérdezte, hogy vajon Khalid, a nagy költő, Malagából Cordovába jött-e, és talán
most vele találkoznak. Salamon azt válaszolta, hogy akivel most találkoznak,
Khalidnál is előkelőbb.
- Egyébként csak idegen hiheti - folytatta Sala- mon határozottan -, hogy
ez a Khalid nagy költő, még ha ő ezt is állítja magáról. Ha megszámolom a valóban
nagy költőket - mondta Salamon -, akik most a kalifa birodalmában élnek,
mindössze csak öten vagyunk, és Khalid sose kerülhet ötünk közé, bármilyen
s.zorgalmasan is játszadozik a rímekkel. De az ő üzenete nélkül semmit se tudtam
volna meg rólad és embereidről. Ezért, ha találkozol vele, és költőnek nevezi magát,
hagyd csak rá.
Orm azt válaszolta, elég esze van ahhoz, hogy ne vitatkozzék költőkkel a
nagyságukról. Toke eközben folyton morgolódott, hogy miért hozták őt magukkal,
amíkor nem is érti, mit beszélnek, és olyan jól érezte magát Salamon otthonában.
Salamon azt felelte, okvetlenül szükséges, hogy ő is a többiekkel tartson. Így szól a
parancs!
Bekerített kerthez értek. Keskeny kis kaput nyitot- tak ki előttük. Beléptek
a kertbe, és szép fák, tarka virágok között sétálva egy térre jutottak, ahol pompás
szö- kőkút csobogott. A kútból folyó víz apró patakocskákban csordogált a virágos
fűszőnyegen. A kert másik végéből hordszék közeledett. Négy rabszolga hozta. A
hordszéket két rabszolganő követte, mögöttük karddal felfegyverzett fekete bőrű
szolgák lépkedtek.
Salamon, Orm és Toke tiszteletteljesen kiegyenesedtek. A szolgák letették
a hordszéket. A rabszolganők odasiettek, és hódolatteljesen fordultak a szék felé,
arnely- ből egy lefátyolozott nő szállt kí. Salamon kezét homlokára szorítva
háromszor mélyen meghajolt előtte. Orm és Toke megértették, hogy a nő királyi
származású lehet, azonban mégis kihúzták magukat, és állva maradtak, mert nem
találták férfihoz illőnek, hogy nő előtt megalázkodjanak.
A nő előkelően Salamon felé bólintott, majd Ormra és Tokéra nézett, és
valamit suttogott a fátyla alatt. Tekintete kedvességet sugárzott. Salamon újra
meghajolt előtte, majd így szólt:
- Viking harcosok, mondjatok köszönetet Subaida őfenségének, az ő
hatalma szabadított ki benneteket. Orm ekkor így szólt hozzá:
- Ha a te segítségeddel szabadultunk ki, akkor neked tartozunk a
legnagyobb hálával. De nem tudjuk, hogy ki vagy, és hogy miért voltál hozzánk ily
kegyes.
- Mi már találkoztunk, és talán nem felejtettetek még el egészen.
Így szólt a nő, ezzel félrehúzta fátylát, és Salamon újra meghajolt előtte.
Toke a szakállához kapott, és így szólt Ormhoz;
- Hisz ez az én lánykám a várból, és még szebb; mint akkor volt. Nagy
szerencsével járhatott, hogy azóta királynő lett belőle. Jó volna tudni, örül-e, hogy
engem viszontláthat.
A nő Tokéra nézett, és azt mondta:
- Miért a barátodhoz szólsz, és nem hozzám?
Orm azt felelte, hogy Toke nem tud arabul, de emlékszik rá, és úgy
találja, hogy szépsége még csodálatosabb lett.
- És nagyon örülünk - mondta Orm -, hogy szerencsére és hatalomra tettél
szert. Véleményünk szerint mindkettőt megérdemelted.
A nő Ormra nézett, mosolygott, és így szólt:
- De te, Vörös Ember, ráértél, hogy megtanuld ezt a nyelvet, éppúgy,
mint én. Ki a jobbik harcos közületek, te vagy a barátod, akí egyszer parancsolóm
volt?
- Mindkettőnket derék embernek tartanak - válaszolta Orm -, én azonban
fiatal vagyok, és még nem tapasztaltam annyit, mint ő. Nagy elismerésben volt ré-
sze akkor is, amikor elfoglaltuk a várat, amelyben rád találtunk. Ezért úgy
gondolom, hogy kettőnk közül még most is ő a derekabb, bár ezt a te nyelveden
nem tudja neked megmondani. Ám mindkettőnknél különb volt Krok, a vezérünk,
de ő már meghalt.
Subaida azt mondta, emlékszik Krokra, és megtoldotta azzal, hogy a
derék vezérek ritkán élnek sokáig. Orm elmondta, hogyan halt meg Krok, mire
Subaida bólintott, és így szólt:
- Köztetek és köztem a sors különösen szőtte szálait. Ti bevettétek apám
várát, megöltétek őt, és az otthoniak nagy részét, ezért életetekkel kellene fizetnetek.
De apám kegyetlen ember volt, és legkegyetlenebb éppen anyámmal szemben.
Gyűlöltem őt, és féltem tőle, mintha szőrös ördög lett volna. Örvendtem, hogy meg-
ölték, és nem búsultam amiatt sem, hogy idegenek közé kerültem, nem bántam azt,
hogy a barátod szeretett, bár nagy gondot okozott, hogy nem tudunk beszélni
egymással. Szakálla szagát ugyan nem szerettem, de vidám szeme és barátságos
nevetése kedvemre volt. Gyengéd kezekkel nyúlt hozzám még akkor is, ha részeg
volt, vagy ha vágy tüzelte. Egyetlen kék folt se támadt testemen, amíg vele voltam,
és könnyű terhet rakott rám a hajóhoz vezető úton. Ezért szívesen követtem volna őt
ha- zátokba. Mondd meg ezt neki!
Orm elismételte Tokénak Subaida szavait. Toke elégedetten hallgatta, és
így szólt:
- Most saját szemeddel láthatod, milyen szerencsém van a nőkkel. De ő a
legkülönb valamennyi között, ezt mondd meg neki. Gondolod, hogy nagy emberré
akar tenni? - kérdezte Ormtól.
- Erről szót se szólt - válaszolta Orm, és miután lefordította Subaidának
Toke szavait, megkérte, mondja el, mi történt vele, amióta útjaik elváltak.
- A hajóparancsnok idehozott Cordovába - mesélte Subaida. - Ő maga
nem nyúlt hozzám, noha meztelenül kellett állnom előtte. Látta, hogy megfelelő
ajándék leszek urának, a vezírnek. Most Almansur tulajdona vagyok, aki a kalifa
vezíre, s az ország leghatalmasabb emberének számít. Miután megismertette velem a
próféta tanait, rabszolganőből első feleségévé tett, mert szépségemet valamennyi
asszonyánál különbnek találta . . . Dicséret Allahnak ezért! Így tulajdonképpen
általatok for- dult jóra a sorsom, mert ha ti nem jöttetek volna a várba, most is ott
ülnék, rettegnék az apámtól, és szépségem ellenére egy rossz férjhez kényszerítettek
volna. Ezért akartam segítségetekre lenni képességemhez mérten, amikor Salamon,
aki nekem a legszebb ékszereket készíti, tudomásomra hozta, hogy életben vagytok.
- Három embernek tartozunk köszönettel - mondta Orm -, amiért
kiszabadítottak a hajópadok mellől: neked, Salamonnak és egy Khalid nevű malagai
embernek. De most már tudjuk, hogy a te hatalmad a legnagyobb,
ezért neked tartozunk legtöbb hálával. És a szerencsé- nek, hogy ilyen
emberekkel találkoztunk, mint te meg ők ketten, mert különben még mindig az
evezőnél ülnénk, és nem várhatnánk egyebet a halálnál. Így szívesen szegődünk urad
szolgálatába, és segítjük őt ellenségeivel szemben. Csodálatos azonban, hogy
hatalmaddal rá tudtad őt bírni, hogy bennünket kiváltson, mert mi, északi hajósok,
bizonyára ellenségnek számítunk itt, még Lodbrok fiainak ideje óta.
- Azt a szívességet tettétek uramnak, Almansurnak, hogy elfoglaltátok
apam erődjét, és engem hatalmába jut- tattatok. Azonkívül tudvalevő közöttünk,
hogy a ti országotokból való emberek szavatartóak, és nagyon jó harcosok. Mind a
Nagy Abderrachman kalifának, mind ap- jának, Abdallah emírnek a testőrségében
sok északi ember szolgált. Veszélyes fosztogatói voltak annak idején a spanyol
partvidéknek, de azóta nem sokan vetődtek idáig, és most nincs is közülük senki a
testőrségben. Ha híven szolgáljátok uramat, Almansurt, jó fizetést kaptok, és a
testőrség kapitánya teljes harci öltözéket meg jó fegyvereket ad nektek. De nekem is
van ám ajándékom számotokra!
Subaida magához intette a hordszék mellett álló rabszolgát. A rabszolga
két kardot hozott elő. Szépen díszített hüvelyük volt, s nehéz, ezüstveretű övek
tartoztak hozzájuk. Az egyiket Tokénak nyújtotta át, a másikat meg Ormnak. A két
viking nagy örömmel vette át a kardot, mert bizony már régóta hiányzott a fegyver
az ol- dalukról. Kivonták hüvelyéből, alaposan szemügyre vették pengéjét, és
kipróbálták, milyen fogása van markola- tának.
Salamon megnézte a kardokat, és így szólt:
- Ezeket Toledóban kovácsolták, ahol a legjobb ezüstés acélkovácsok
vannak. Ott még egyenesre készítik a kardokat, úgy, ahogy azt a gót királyok idején
tették, mielőtt a próféta szolgái ebbe az országba jöttek volna. Jobb kardokat senki
se kovácsol manapság!
Toke elégedetten és hangosan nevetett, magában mor- mogott valamit,
majd így szólt:

Sokáig fogta a harcos


az evező fáját,
jólesik most kezének
a kardot megragadni.

Orm sem akart elmaradni Toke mellett a verselésben, gondolt egyet,


maga elé tartotta kardját, és így szavalt:

E szép hölgytől kapott kardot


balom fölemeli,
s mint Tyr az istenek közt,
Orm - a kígyó .-. szúrhat megint.

Subaida nevetett, és így szólt:


- Férfinak kardot adni épp olyan, mint nőnek tükröt: másra nincs szemük
ilyenkor. De jólesik látni, ha ajándékot örömmel fogadnak. Viseljétek szerencsével!
Orm így válaszolt:
- Most vezéreknek érezzük magunkat, mert ilyen jó kardokat még sose
láttunk. És ha urad, Almansur hasonló hozzád, megérdemli, hogy híven szolgáljuk.
Ezzel véget ért a találkozás, mert Subaida azt mondta, ideje, hogy
elbúcsúzzék, és talán majd még láthatják egymást. Ezzel beszállt a hordszékébe, és
rabszolgái elvitték.
Ezután visszatértek Salamon házába. Valamennyien dicsérték Subaidát és
remek ajándékait. Salamon elmondta, hogy több mint egy éve ismeri Subaidát, mert
többször adott el neki ékszert, és rögtön látta, hogy ez ugyanaz a lány, akit Toke a
gonosz őrgróf várában talált, bár szépsége azóta még tündöklőbbé vált.
Toke megszólalt:
- Subaida szép, jó, és jól emlékezetében tartja azt, akit szeretett; igaz,
most, hogy újraláttam őt, nehezemre
esik elviselni azt a tudatot, hogy más ember asszonya lett. Megnyugtató
érzés azonban, hogy nem annak a nagy hasú, ezüstkálapácsos vénembernek a
felesége, aki bennünket fogságba ejtett, az még jobban bántott volna. Én most
egyébként sem akarok túlságosan sokat panaszkodni, mert a lányon, akit Salamon
mellém adott, igazán semmi kivetni valót nem találok.
Orm ekkor Almansurról, Subaida uráról érdeklődött, miképpen lehet ő az
ország leghatalmasabb embere, hiszen a kalifának kellene annak lennie.
Salamon megmagyarázta, hogy és mint áll a dolog. Cordovában az előző
kalífa Tanult Hacham, a Nagy Abderrachman fia, hatalmas úr volt, bár legtöbb idejét
könyvek olvasásával s tudósokkal folytatott beszélgetésekkel töltötte. Halálakor egy
törékeny fiút hagyott hátra, Hischamot, ő a jelenlegi kalifa. Hacham halála előtt
elrendelte, hogy birodalmát fiának gyermeksége idején legjobb hivatalnoka és
legkedvesebb felesége, a gyerek anyja, együtt kormányozzák. Ezek ketten a
hatalmat oly élvezetesnek találták, hogy az ifjú kalifát egy palotába zárták,
mondván, annyira ájtatos, hogy földi dolgokkal nem foglalkozhatik. Ez a hivatalnok
mint a birodalom kormányzója sok nagy győzelmet aratott északon a keresztények
ellen, ezért kapta az Almansur, a „Győzelmes" nevet.
A királynő, a kalifa anyja, már régóta mindenkinél jobban szerette
Almansurt. De az ráunt, mert a királynő idősebb volt nála, és így gyakran civódtak a
hatalmi kérdéseken. Ezért most őt is bezárták, éppúgy, mint fiát, a kalifát. Így
Almansur egyedül uralkodik az országban kormányzóként, a kalifa nevében. Sokan
gyűlölik őt azért, amit a kalifa és annak anyja ellen elkövetett, sokan kedvelik
azonban a keresztények fölött aratott győzelmeiért. Idegenekből állö testőrségéhez
mindig jó volt, mert bízott bennük, hiszen ők védték azokkal szemben, akik
gyűlölték és irigyelték őt. Ezért Ormra és társairá előreláthatólag szép napok várnak
Almansur palotájában, míg béke uralkodik az országban, de kivehetik részüket a
harcból is. Almansur ugyanis minden tavasszal nagy sereggel vonul vagy Asturia
királya és Kasztília grófja, vagy Navarra királya és az aragóniai grófok ellen.
Ellenfelei igen félnek tőle, és már sokszor akartak sarcot fizetni neki, csak hogy
megszabaduljanak látoga- tásaitól.
- De nehezen tudják megváltani magukat - folytatta Salamon -, és ez azért
van így, mert Almansur szerencsétlen ember. Hatalmas ő, és győzelmekben gaz-
dag. Minden sikerül neki, és mégis állandóan rettentő félelem gyötri, mert kezet
emelt a kalifára, aki a próféta árnyéka. Megrabolta őt hatalmától, ezért fél Allah ha-
ragjától, és lelke nem nyer nyugalmat. A keresztények ellen vívott újabb és újabb
hadjárataival minden évben megkísérli Allah haragját kiengesztelni. Ezért nem
fogad el soha sarcot valamennyi szomszédos keresztény fejedelemtől egyszerre,
hanem mindig csak egyiktől-másiktól rövid időre. Azt akarja, hogy valamelyik
mindig kéznél legyen, akit buzgalmában kardjával felkereshet. Valamennyi harcos
közül, aki ebben az országban született, ő a leghatalmasabb, és erős fogadalmat tett,
hogy harcmezőn fog meghalni, arccal a sok keresztény felé, akik József fiát tartják
Istennek. Költészettel és zenével alig törődik, így most rossz napok járnak a
költőkre, nem úgy, mint Tanult Hacham idejében. Szabad idejében azonban nagy
örömét leli az arany és ezüst ékszerekben, drágakövekben, ezért én nem is tartozom
a gyűlölői közé. Ezt a házat itt Cordovában azért szereztem magamnak, hogy
könnyebben tudjak kereskedni vele. Bár uralkodna és élvezne minden jót hosszú
évekig, hiszen egy ezüstműves számára ő valóban jóságos úr.
Ezt és sok más egyebet mesélt el Salamon Ormnak. Orm pedig Tokénak
és a többieknek. Mindannyian egyetértettek abban, hogy Almansur tekintélyes
kormányzó lehet. De Allahtól való félelmét nehezen értették meg, mert az
északiaknál ismeretlen fogalom volt az istenektől való félelem. Mielőtt sor került
volna arra, hogy búcsút vegyenek Salamontól, vendéglátójuk jó tanácsokkal látta el
őket. Tokénak azt ajánlotta, vigyázzon, nehogy észrevegyék rajta, hogy valaha
Subaida az ágyasa volt.
- Ugyanis a kormányzók sem nézik jó szemmel azt a férfit, aki valamikor
asszonyukat ölelte - mondta -, és bátor cselekedet volt Subaidától, hogy veletek
találkozni merészelt, ámbár a tanúk, akik jelen voltak, láthatták, hogy semmi nem
történt, amin megütközhetnének. Almansur éles szemű, jó megfigyelő ilyesmiben
éppúgy, mint minden egyébben, és ezért Toke legyen nagyon óvatos.
Toke azt mondta, nem fenyegeti őt ilyenfajta veszély. Neki most az a
legfőbb gondja, hogy egy jó nevet találjon a kardjának. Mert az övé biztosan van
olyan finom kovácsolású, mint , Sigurd kardja, a Gram, vagy Didriké, a Mimming,
avagy a Skofnung, amit Rolf Kroke viselt. Ezért az ő kardjának is legyen neve a
többi hősökéhez hasonlóan. Azonban nem talált megfelelőt, pedig rengeteget
töprengett rajta. Orm az övének adott már nevet: Blotungának - Kéknyelvnek -
nevezte.
A vikingek nagy hálálkodások közepette távoztak Salamontól, ahonnan
Almansur palotájába vezették őket. Itt egy kapitány fogadta a vikingeket. Harci
öltözékkel és teljes fegyverzettel látták el őket, mielőtt megkezdték volna
szolgálatukat a testőrségben. Hét honfitársának Orm lett a vezére.
7

Orm Atmansurnál tel jesített szolgálatáról, és arról,


hogy miképpen vitorlázott el Szent Jakab

Orm abban az évben kezdte meg szolgálatát a test őrségnél Cordovában,


amelyet Hischam kalifa nyolcadik évének neveztek. Három évvel Bue Digre és
Vagn Okesson Norvégiában vezetett hadjárata előtt történt mindez, s Orm négy
esztendőt töltött ebben a szolgálatban.
A testőrség tagjai nagy tekintélynek örvendtek, és pompásabb ruháik
voltak, mint a többieknek. Gyűrűs páncéljaik könnyűek és vékonyak voltak,
finomabb kovácsolásúak és jobban edzettek valamennyi kovácsolt vértnél, amit
Orm és emberei valaha is láttak. Sisakjuk ezüstfényű volt, és időnként bíborpalástot
viseltek. Pajzsaikat körben szép írásjelek díszítették. Ugyanezek a jelek
szegélyezték Almansur nagy zászlóját is, amelyet mindig előtte vittek, s amely azt
hirdette, hogy nincs más győztes Allahon kívül.
Amikor Orm és emberei először kerültek Almansur elé, hogy a testőrség
ezredese bemutassa őket, nagyon elcsodálkoztak, mert addig azt képzelték, hogy a
kor- mányzó hősies megjelenésű férfi. A valóságban azonban jelentéktelen külsejű
ember volt: sovány, félig kopasz, sápadt arcú és álmos tekintetű. Párnák között ült,
széles kereveten, lassan vakargatta szakállát, s közben nagyon gyorsan beszélt két
hivatalnokához, akik előtte ültek a földön, és parancsait jegyezgették. A kerevet
mellett egy asztalon rézláda állt, mellette gyümölcsöstál és egy nagy fonott ketrec,
ebben néhány apró majom játszadozott, és egy kerékben körben ugrált. Míg a
hivatalnokok Almansur szavait jegyezték, a kormányzó gyümölcsöt vett a tálból, és
a ketrec rácsai közé dugta. Érdeklődéssel nézte, miképpen civakodnak a majmok a
gyümölcsön, és hogyan nyújtják ki utána apró mancsaikat, hogy minél többet
markolhassanak. A látvány nem csalt mosolyt vonásaira, szomorú arccal nézte őket,
miközben újabb gyümölcsöt dugott ketrecükbe, és további parancsokat diktált író-
deákjainak. Rövid idő múlva azután abbahagyta a tollbamondást, és felszólította
hadvezérét, jöjjön közelebb embereivel. Tekintetét felemelte a ketrecről, ránézett
Ormra és a többiekre. Szeme fekete volt, és bánat tükröződött benne. Tekintete
legmélyén égett és szikrázott valami, úgyhogy mindannyiuknak nehezére esett
hosszabb ideig szembenézni vele. Alaposan végigmustrálta a férfiakat, egyiket a
másik után.
- Harcosoknak látszanak - szólt hadvezéréhez. - Értik a nyelvünket?
A hadvezér Ormra mutatott, avval, hogy ő ért arabul, a többiek azonban
alig-alig vagy éppenséggel semmit, és azt is megmondta, hogy Ormot a vezérüknek
tekintik. A1mansur így szólt Ormhoz:
- Mi a neved?
Orm megmondta, és azt is, hogy mit jelent ez arabul. Almansur tovább
kérdezett:
- Ki a királyod?
- Harald Gormsson - felelte Orm -, ő uralja egész Északot.
- Sose hallottam a nevét - mondta Almansur.
- Örülj neki, uram - válaszolta Orm -, mert ahová az ő hajói eljutnak, a
királyok elsápadnak neve hallatára. Almansur Ormra villantotta tekintetét, majd így
szólt: - Ügy látom, jól felvágták a, nyelved és a nevedet 3 bizouyára megérdemled.
Királyod barátja-e a frankok- nak?
Orm mosolygott és így szólt:
- Akkor volt a barátjuk, amikor saját országában nehézségei voltak. De
mióta kedvez neki a szerencse, felégeti városaikat Frankhonban is, Szászhonban is.
Iga- zán szerencsés királynak mondható.
- Jó király lehet - mondta Almansur. - Ki az is- tened?
- Ez már nehezebb kérdés, uram - felelte Orm. Az én isteneim népem
istenei, és mi éppoly erőseknek tartjuk őket, mint amilyenek mi magunk vagyunk.
So- kan vannak, sokan közülük azonban idősek már, úgyhogy a költőket kivéve
kevesen törődnek velük. A legerősebbnek Thor a neve; vörös, mint én, és minden
ember barátjának tartják. A legbölcsebb közülük azonban Odin, aki a harcosok
istene, és azt mondják, az ő érdeme, hogy mi, vikingek vagyunk a legjobb harcosok.
Azt azonban, hogy értem valamelyikük tett-e valamit. nem tudom. Az viszont
biztos, hogy én nem sokat tettem értük. Úgy látom, igen távol esnek ettől az
országtól.
- Jól figyelj, te pogány arra, amit most mondok - szólt Almansur -,
Allahon kívül nincs más isten. Ne állíts olyant, hogy többen vannak, és azt se
mondd, hogy hárman vannak. Javadra válik az ítélet napján, ha többé nem beszélsz
így. Allah az Egyetlen, az Örökkévaló, a Felmagasztosult, és Mohamed az ő
prófétája. Ez az igazság, s ebben higgy! Amikor én hadba vonulok a keresztények
ellen, ez Allah és a próféta miatt történik, és helytelen volna, ha a seregemben levő
férfiak nem mutatnának irántuk tiszteletet. Ezért te és embereid ettől az órától fogva
ne forduljatok más istenhez, mint az igazihoz.
Orm így válaszolt:
- Nekünk, északiaknak, az a szokásunk, hogy isteneinket hiábavalóan nem
szólítjuk, mert nem akarjuk őket kiáltásainkkal zaklatni. Amióta itt vagyunk, nem
fordultunk egyik istenünkhöz se, kivéve egyszer, amikor a tenger istenének
áldoztunk szerencsés hazatérésünkért. Ez akkor nem használt, mert rövidesen
megjelentek hajóid, és mi, akik itt állunk, fogságba estünk. Lehet, hogy a mi
isteneinknek ebben az országban kisebb a hatalma, és ezért, uram, szívesen teszek a
kedvedre azzal, hogy birodalmadban a te istenedhez tartom magam. Ha akarod,
megkérdezem a többieket is, mi a véleményük a dologrél.
Almansur bólintott, és Orm tájékoztatta embereit:
- Azt mondja Almansur, hogy az ő istenéhez kell magunkat tartanunk.
Csak egy van neki, akinek Allah a neve, és nem szereti a többi isteneket. Úgy
hiszem, ebben az országban az ő istene erős, a mi isteneink viszont gyengék ilyen
távolságra a hazánktól. Nagyobb lesz a tekintélyünk, ha alkalmazkodunk az itteni
szokásokhoz, és oktalanság volna Almansur akarata ellen cselekedni.
A férfiak úgy vélekedtek, hogy bizony nincs egyéb választásuk, mert
esztelenség volna felbosszantani ilyen hatalmas urat, mint Almansur. A vége az lett,
hogy Orm újra Almansurhoz fordult, és azt mondta, hogy mindannyian készek
Allaht istenüknek tekinteni, és ezentúl más istenhez nem fordulnak.
Almansur ezután két papot és egy bírót hívatott. Ezek előtt Orm és társai
elismételték Mohamed szolgájának szent szavait, ugyanazokat, amelyeket Almansur
mon- dott Ormnak: Allahon kívül nincs más isten, és Mohamed az ő prófétája.
Ormot kivéve, mindannyiuknak neriezére esett a szavak kimondása, noha azokat
gondosan elismételgették nekik.

3
Orm - kígyó
Amikor elkészültek, Almansur elégedettnek látszott, és azt mondta
papjainak, úgy véli, ezzel Allahnak jó szolgálatot tett. Ebben valamennyien
egyetértettek vele. Ezután Almansur az asztalon álló rézládába nyúlt, ahonnan
aranyakat vett elő. Mindegyiküknek tizenöt aranyat adott, Ormnak a kétszeresét. A
vikingek megköszönték az ajándékot, majd a hadvezér visszavezette őket szál-
lásukra.
Toke így szólt:
- Most megtagadtuk a saját isteneinket, és ez itt, idegen országban, ahol
mások uralkodnak, helyénvaló is lehet. De ha valaha is újra hazamegyek, többet
fogok velük törődni, mint Allahhal. Itt azonban, azt hiszem, ő a leghatalmasabb, és
miatta már aranyat is kaptunk. És még többre fogom becsülni, ha nőket is juttat
majd nekünk.
Röviddel ezután Almansur hadjáratot indított a keresztények ellen.
Testőrségével és egy óriási sereggel észak felé vonult, ahol három hónapig
fosztogatott Navarrában és az aragóniai grófságban. Orm és emberei bőségesen
zsákmányoltak, kincseket és nőket, és mindenki elégedett volt szolgálatukkal.
Tavasszal és ősszel ha-

dat viseltek Almansur kíséretében. A legnagyobb nyári hőségben


azonban Cordovában tartózkodtak, úgyszintén ott töltötték azt az évszakot is, amit a
délvidékiek tél- nek neveznek. Igyekeztek az ország szokásait magukévá tenni, s
nemigen volt panaszra okuk Almansur udva- rában.
A kormányzó gyakran megajándékozta őket, hogy hű- ségüket
megszilárdítsa. Ezenfelül megtarthatták maguk- nak az ostromoknál és más
fosztogatások alkalmával szerzett zsákmányt, miután annak egyötöd részét Alman-
surnak szolgáltatták. Allah és a próféta szolgálata azon- ban időnként nehezükre
esett. Amikor háború idején a keresztényeknél bort meg szalonnát találtak, nem fo-
gyaszthatták el azt, noha erősen vágyakoztak mindkettő után. A tilalommal, mely
együgyűbbnek tűnt minden- nél, , amiről addig hallottak, ritkán merészeltek dacolni,
mert Almansur nagyon szigorú volt ezekben a dolgokban. Túlságosan gyakoriaknak
találták az Allah tiszteletére mondott imákat és a hajlongásokat a próféta felé. Ami-
kor ugyanis Almansur hadjáratot vezetett, reggel és este egész hadserege térdre
borult, arcával abba az irányba, amerre a próféta városát vélték, és mindegyiküknek
többször le kellett borulnia homlokával a földet érintve. Ezt nem tartották férfiúhoz
illőnek, és magukban ugyan- csak nevettek rajta. Tulajdonképpen sose szokták meg
igazán Allah hitét, de megegyeztek abban, hogy legjobb tudásuk szerint igyekeznek
alkalmazkodni a helyzethez, és mindent úgy csinálnak, ahogy a többiek. Mint
harco- sok vitézségükkel kitüntették magukat, és a testőrség- ben nagy tekintélyre
tettek szert. Saját magukat tartot- ták a legkiválóbbaknak, és amikor zsákmány
felosztá- sára került sor, senki sem merészelte jogaikat elvitatni. Összesen nyolcan
voltak: Orm és Toke, Halle és Ögmund. Tume, aki Tokéval evezett, Gunne, aki
Krok mellett húzta az evezőt, Félszemű Rapp és Ulf, aki a legidősebb volt közülük,
és akinek valamikor régen, egy karácsonyi lakomán felmetszették egyik szája
szegletét. A vágástól félrehúzódott a szája, és nagyobb is volt másokénál, s ezért
Grinulfnak, Vigyorgó Ulfnak nevezték. Kedvezett nekik a szerencse, és az
Almansurnál eltöltött négy év alatt csak egyetlen társuk vesztette életét.
Ebben az időben sokfelé eljutottak, mert ahogy Almansur szakálla őszült,
úgy nőtt gyűlölete a keresztényekkel szemben, és egyre kevesebbet ült otthon Cor-
dovában békességben. Vele voltak, amikor észak felé a legtávolabbra jutott el,
éspedig Pamplonába, a navarrai birodalomba. Kétszer hiába ostromolta ezt a várost,
harmadszorra bevette, és elpusztította. Itt esett el Tume, egy hajítógépből kirepített
kő zúzta össze. Együtt vitorláztak Majorkába Almansurnal, annak saját hajóján,
amikor a szigetek helytartója fellázadt. Őrt álltak akkor is, amikor Almansur a
lázadót és rokonságának harminc tagját lefejeztette. Porban és nagy hőségben
küzdöttek a henaresi kemény csatában a kasztíliai gróf lázadó serege ellen, végül
Ormék körülkerítették, és legyőzték őket. Itt hordták össze este az elesett
keresztényeket, és rakták fel a hullákat egy halomba, melynek tetejéről Almansur
papjainak egyike a próféta híveit imára szólította. Ezt követően a León birodalma
ellen indított nagy hadjáratban vettek részt, ahol Kövér Sancho király olyan
kétségbeesett helyzetbe került, hogy végül emberei megelégelték a harcot, és
szabadulni akartak tőle, hiszen rengeteg hája miatt már lóra se tudott ülni; letették
hát a trónról, és sarcot ajánlottak fel Almansurnak.
E hadjáratok alatt Orm és emberei nem győzték csodálni Almansur
bölcsességét, hatalmát és vállalkozásait kísérő szerencséjét, legfőképpen a félelmet,
amelyet Allahhal szemben érzett, és a módozatokat, ahogyan istenét ki akarta
engesztelni. A port, ami ruháira és cipőire a harctéren rakódott, szolgái minden este
lekefélték, egy selyemzacskóba gyűjtötték, és minden hadjáratról hazavitték
Cordovába. Almansur elrendelte, hogy a keresztények ellen vívott hadjáratokbbl
származó porral temessék majd el, mert a próféta azt mondotta: boldogok, akik poros
utakat róttak a hitetlenek ellen vívott harcban. Félelme még e sok por ellenére se
múlt el. Ezért egyszer minden eddiginél merészebb cselekedetre határozta el magát:
elpusztítja a keresztények szent városát, Asturiát, ahol Jakab apostol, a nagy
csodatevő teteme nyugszik.
Hischam kalifa tizenkettedik esztendejében történt mindez, Orm és
emberei már negyedik éve állottak Almansur szolgálatában. A vezér őszre nagyobb
hadsereget gyűjtött, mint valaha, és északnyugatnak vonult az „Üres Országon"
keresztül, amely régi határterület volt az andalúz és az asturiai keresztények országai
között.
Elérték a pusztaság túlsó felén levő keresztény falvakat, ahol
emberemlékezet óta nem járt andalúziai sereg. Mindennap harcba keveredtek, mert a
keresztények derekasan védekeztek a hegyek és a szorosok között. Egyik este,
amikor a sereg tábort ütött, és Almansur az esti imádság után lepihent tágas
sátrában, a keresztények váratlanul rajtuk ütöttek. Támadásuk kezdetben sikeresnek
látszott. Egy kisebb csapat betört a táborba, nagy zűrzavar keletkezett, harci és
segélykiáltások hangzottak mindenhonnan. Almansur sietve jött elő sátrából
sisakkal és karddal felszerelve, de gyűrűs páncélt nem öltött magára. Ezen az estén
éppen Orm, Halle és a Félszemű Rapp álltak őrt sátrának bejáratánál. Hirtelen a
sátorhoz vágtatott néhány ellenséges lovas, akik megpillantva Almansurt, tüstént
ráismertek zöld sisakdíszéről (ő volt az egyetlen a seregben, ki e színt viselte).
Örömükben felüvöltöttek, s feléje hajították lándzsáikat.
Már erősen sötétedett, és Almansur öreg lévén, nem tudott a lándzsák
elől gyorsan elhajolni. Ekkor Orm, aki legközelebb állt hozzá, odaugrott, és fellökte,
hogy az előrebukott, így két lándzsát az ő pajzsa fogott fel, egy a vállába vágódott,
egy pedig a földön fekvő Almansur oldalát súrolta, úgyhogy még a vére is
kibuggyant. Halle és Rapp az ellenség felé futottak, lándzsájukat elhajították, és
halálra sebeztek egy támadót. Ekkor mindenfelől emberek özönlöttek a helyszínre,
és a keresztények egy részét megölték, a többieket pedig megfutamították:
Orm kihúzta a lándzsát, amely testébe fúródott, és felsegítette Almansurt.
Bizonytalanság fogta el, nem tudta, hogyan vélekedik majd ura arról, hogy Orm
fellökte őt. De Almansur boldog volt, hogy sebet kapott, az elsőt, amelyet valaha
ejtettek rajta. Nagy szerencsének találta ugyanis, hogy vérét onthatta Allahért,
anélkül, hogy sérülése súlyos lett volna.
Előhívatta három lovas vezérét, és az egybegyűlt vezérek előtt szemükre
vetette, hogy rosszul őrizték a tábort. Ezek térdre borultak előtte, és sírva beismerték
hibájukat. Almansur ekkor - amint az kegyes hangulataiban szokása volt -, időt
engedélyezett nekik lefejeztetésük előtt imádságaik elmondására és szakálluk
felkötésére.
Halle meg Rapp megkapták tőle a maguk marék aranyát, majd a sereg
valamennyi alvezérének színe előtt Almansur Ormot szólította maga elé. Ránézett,
és így szólt:
- Kezet emeltél uradra, vörösszakállú, és ezt egyetlen harcos se teheti
meg. Ártottál továbbá a becsületemnek is avval, hogy fellöktél. Beszélj! Védd
magad!
- Sok lándzsa röpködött a levegőben - felelte Orm -, nem volt más
választásom. Hiszek azonkívül abban, uram, hogy a te becsületeden ettől nem esik
csorba. Különben is előrebuktál, ellenségeid felé, tehát senki sem állíthatja azt, hogv
meghátráltál.
- Úgy gondolom, jól védekezel. Az életemet is megmentetted, és az még
érhet valamit.
Kincsesládájából nehéz aranyláncot hozatott elő, és így szólt:
- Látom, válladba lándzsa fúródott, bizonyára alaposan megérezted. De itt
van, vedd ezt a láncot, legyen ez gyógyír fájdalmaidra.
Ezzel a láncot Orm nyakába akasztotta, ami különleges megtiszteltetésnek
számított. Ettől fogva Orm és emberei még nagyobb kegyben álltak Almansurnál,
mint eddig. Toke szemügyre vette a láncot, és örült, hogy Orm ilyen nagy értékhez
jutott.
- Biztos - mondotta ezután -, hogy Almansurnál jobb urunk nem is
lehetne. Szerencsének találom azonban - folytatta - Orm és valamennyíünk
szempontjából, hogy Almansur nem hanyatt esett, amikor fellökted.
A sereg ezek után továbbvonult, és végül elért a keresztények szent
városába, ahol Jakab apostol teste pihent, s ahol egy nagy templomot állítottak sírja
fölé. Itt kemény harc kerekedett, mert a keresztények azt hitték, hogy apostoluk
megsegíti őket, s elszántan védekeztek. Küzdöttek, amíg erejük tartott, de végre is
Alman- sur legyőzte őket, a várost bevette és felégette.
A keresztények sok kincset gyűjtöttek íde össze az egész országból, mert
ezt a várost sose fenyegette ellenség. Nágy zsákmányra és sok fogolyra tettek szert a
győztesek, Almansur elsősorban az apostol sírja fölé emelt nagy templomot szerette
volna elpusztítani, de mivel az kőből épült, nem lehetett felégetni. Ezért foglyokat
rendelt oda, hogy lebontsák. A templom tornyában tizenkét nagy harang függött,
amelyek az apostolok nevét viselték. Szép csengésük volt, és a keresztények nagy
becsben tartották őket, főként a legnagyobbat, amelynek a Jakab nevet adták.
Almansur elrendelte, hogy a harangokaí a keresztény foglyok vigyék
Cordovába, ahol a nagy mecsetben állítják fel őket, és illatos olajokkal megtöltve
hatalmas lámpásként égnek majd Allah és a próféta tiszteletére.
A harangok rendkívül súlyosak voltak, és elszállitásukhoz erős
eszközöket kellett készíteniük. Minden egyes harang cipeléséhez hatvan fogolyra
volt szükség, akik egymást váltogatták. Jakab harangja azonban túlságosan nehéz
volt, úgyhogy azt emberi erővel nem tudták elvinni, de még ökrös szekéren sem,
mert útjuk hegyi ösvényeken vezetett. Almansur azonban semmiképpen sem akart
lemondani a harangról, hiszen legszebb zsákmányának épp ezt tekintette.
Allványt készítettek hát, s arra helyezték a harangot, hogy fákon görgetve
eresszék le a közelben levő folyóhoz, s onnan hajón vigyék Cordovába.
Amikor az állvány az alatta levő gömbfákkal együtt elkészült, rudakat
dugtak keresztül a harang függesztőgyűrűjén, és megpróbálták felemelni. A
délvidékiek azonban ehhez a művelethez nem voltak sem elég magasak, sem elég
erősek. Egyre hosszabb rudakat hoztak, hogy többen férhessenek hozzá. A rudak
azonban eltörtek, a harang pedig ott maradt a földön.
Orm és emberei nevetve nézték a többiek erőlködését. Toke így szólt:
- Hat felnőtt embernek nem eshet nehezére ez az emelés.
- Azt hiszem - toldotta meg Orm -, négy is elég. Ekkor Toke, Ögmund és
Félszemű Rapp odamentek a haranghoz, beledugtak a gyűrűbe egy rövid rudat, és
felemelték az állványra. Almansur, aki éppen arra lovagolt, megállt mellettük, és
végignézte munkájukat. Magához szólította Ormot, és ezt mondta:
- Neked és embereidnek Allah, áldott legyen a neve, nagy erőt
ajándékozott. Úgy látom, hogy te meg az embereid fogjátok a harangot a hajóra és
azzal Cordovába saállítani, hiszen a többiek meg se tudják mozdítani.
Orm meghajolt Almansur előtt, és azt válaszolta, hogy e feladat
elvégzése nem okoz nekik nagyobb nehézséget. Ezután Almansur kiválasztott
néhány tagbaszakadt rabszolgát a foglyok közül. Ezekkel kellett a harangot a
folyóhoz hurcolniuk, hogy felrakhassák a hajóra. A parancs szerint nekik kell majd
evezniük is. Almansur szállásáról két írnokot küldtek, hogy felügyeljen a szállításra.
Köteleket erősítettek az állványra, és útnak indultak. Néhány rabszolga a
terhet húzta, mások a gömbfákra ügyeltek. Fáradságos út volt, mert többnyire lefelé
kellett menniük. A harang időnként előrecsúszott és néhány rabszolgát, akik a fákat
cserélgették, agyon is zúzott. Orm ekkor köteleket erősített az állvány hátsó részére,
hogy a meredek lejtőkőn vissza tudják tartani. Így az után már könnyebben ment a
dolog, és végre leértek a hajóikhoz.
A nem túlságosan nagy, de erősen megépített kereskedelmi hajónak tíz
pár evezője, ezenkívül árboca és vitorlája is volt. Orm és emberei felcipelték a
harangot a hajóra. Kötelekkel és gerendákkal alaposan odaerősítették, majd a
rabszolgákat az evezőkhöz ültették, és elindultak lefelé a folyón. Jó érzés volt, hogy
újra hajó urai lehetnek.
Orm emberei felváltva ellenőrizték az evezősöket. A rabszolgákat
csökönyösöknek és ügyetleneknek találták. Azon bosszankodtak, hogy nincsenek
bilincseik, és igy egész éjjel őrizniük kell őket. Mindannyian egyetértettek abban,
hogy ilyen gyatra evezősöket még sose láttak, és az volt a véleményük, hogy így
bizony nem juthatnak el Cordováig.
Amíkor kiértek a folyótorkolathoz, látták, hogy Almansur hadihajói ott
horgonyoznak. Ezek nem tudtak felfelé hajózni a folyón, harcosaik nagy részét
beküldték a szárazföldre, hogy segítsenek az asturiaiak kifosztásában. Orm emberei
megörültek ennek a látványnak, és Orm azonnal menesztette a két írnokot: kérjenek
kölcsön lábbilincseket a hajóskapitányoktól. Most már odaerősíthették a
rabszolgákat. Orm élelmet is szerzett az útra, mert az utazás Cordováig hosszúnak
ígérkezett. Ezután lehorgonyzott a hadihajók mellett, megfelelőbb szélre várva.
Este Orm Tokéval és Gunnéval együtt partra szállt, társait őrizetül a
hajón hagyva. Lefelé haladtak a part mentén néhány halászbódé felé, melyekbe
kereskedők rendezkedtek be. Ezek zsákmányolt holmikat vásároltak a katonáktól,
és szükségleti cikkeket árusítottak a hajósoknak. Amikor az egyik bódé közelébe
értek, látták, hogy hat ember lép be oda, akik egy másik hajó legénységéhez
tartoztak. Gunne hirtelen megállt.
- Ezekkel az emberekkel van valami elíntézni valónk - mondta. - Láttátok
a két elsőt közülük?
Sem Orm, som Toke nem nézte meg őket alaposabban.
- Ők azok, akik Krokot megölték - szólt Gunne. Orm elsápadt, és
reszketés fogta el.
- Akkor már elég soká éltek - mondta. Kirántották kardjaikat. Orm és
Toke Subaida uralkodónő ajándékát viselték. Toke még mindig nem talált olyan
nevet kardjának, amely éppolyan megfelelő lett volna, mint a Blotunga.
- Krok előbbre való, mint Almansur - mondta Orm - és mi itt
mindannyian bosszúval tartozunk haláláért, de leginkább én, aki vezér lettem utána.
Ti ketten fussatok a bódé mögé, hogy arrafelé egyikük se menekülhessen.
A bódénak mindkét végén volt kijárat. Orm a hozzá közelebb eső ajtón
ment be, és ott találta a hat férfit a kereskedővel együtt. A kereskedő zsákok közé
rejtőzőtt, amíkor meglátta Orm meztelen kardját, de a hajósok előkapták
fegyvereiket, és kérdéseket kiáltoztak Orm felé. A bódé szűk volt, félhomály
uralkodott, de Orm azonnal felismerte azt, amelyikük Krokot megölte.
- Elmondtad az esti imádat? - kérdezte, és úgy a nyakára vágott, hogy
annak a feje rögtön lehullt. Ekkor két ember csapott Orm felé, ugyancsak meggyűlt
velük a baja. A másik három a hátsó ajtó felé futott, ott azonban Toke és Gunne
karjaiba szaladtak. Toke, Krok nevét üvöltve, mindjárt agyonvágott egy embert, és
hamarosan megölte a következőt is. Nagy kavarodás keletkezett a bódéban. Egy
férfi felugrott a padra, és Orm felé vágott, de a vágás elakadt a
mennyezetgerendában, és közben Orm a támadó arcába hajította a pajzsát. A pajzs
hegye az ember szemét találta el, az leesett, és ott maradt a földön fekve,
mozdulatlanul. Most már nem sokáig tartott a küzdelem. A másikat, aki szin- tén
részt vett Krok meggyilkólásában, Gunne küldte a másvilágra. Orm két emberrel
végzett, Toke hárommal. A kereskedőt azonban, akiből nem sok látszott a sarok-
ban, ahová bújt, sértetlenül hagyták, hisz semmi köze se volt ehhez az ügyhöz.
Amikor véres fegyverzetükkel kiléptek a bódéból, né- hány ember
közeledett feléjük. Azért jöttek, hogy meg- nézzék, mi okozta a lármát, de amikor
megpillantották őket, megfordultak, és ijedten elfutottak. Toke kinyúj- tott karral
maga elé tartotta kardját, amelynek pengé- jéről sűrű vér csurgott le nagy
cseppekben.
- Most nevet adok neked, Blotunga testvére. Ezután Rödnäbba -
Vöröscsőr - legyen a neved.
Orm a szaladva távolodó emberek után nézett.
- Jó lesz, ha mi is sietünk - mondta - mert most már nem lesz nyugtunk
ebben az országban. De mindent megér az, hogy bosszút állhattunk!
A hajóhoz siettek, és elmondták a többieknek, mi tör- tént. A hajó azonnal
útnak indult, bár teljesen sötét volt. Mindnyájan örültek, hogy bosszút álltak
Krokért, és megértették, hogy sietve el kell hagyniuk ezt az orszá- got. Még
segítettek is az evezősöknek, hogy jó iramban haladjanak. Maga Orm a
kormányevező mellett állt, és a sötétségbe kémlelt. Almansur írnokai nem tudták,
mi történt, és kérdésekkel halmozták el őket, de nem sok választ kaptak. A hajö
végre szerencsésen kiért az öböl- ből. Délről kedvező szél támadt, és így
felszerelhették a vitorlát is. Most már északnak tartottak, s mire a haj- nal
beköszöntött, egyre inkább eltávolodtak a partoktól. Hajót sem láttak, amely követte
volna őket.
Jobb kéz felől néhány szigetet pillantottak meg, és Orm az egyiknél
kikötött. A két írnokot itt partra tette, és üzenetet küldött velük Almansurnak.
- Ilyen gazdától nem menekülünk el bejelentés nél- kül - mondta. - Ezért
valamennyien azt üzenjük neki, hogy sorsunk úgy hozta, hat emberét megöltük,
mert bosszúval tartoztunk Krokért, a vezérünkért. És hat ember élete nem volt
túlságosan sok az övéért. Magunkkal visszük a hajót a rabszolgákkal együtt. Ez a
veszte- ség bizonyára nem nagyon érinti Almansurt. A harangot is magunkkal
visszük, mert szilárdságot biztosít a hajónak, hiszen még veszélyes tengereket kell
megjárnunk. Mindannyiunknak az a véleménye, hogy jó urunk volt, és ha nem jön
közbe ez a dolog, szívesen szolgáltuk volna tovább is. De most az az egyetlen
vágyunk, hogy éle- tünket megmentsük.
Az írnokok megígérték, hogy szóról szóra átadják Orm üzenetét.
Orm így folytatta:
- Az is jó lenne, ha Cordovába érve üdvözletet vinnétek tőlünk egy
Salamon nevű gazdag zsidónak, aki költő és ezüstműves, és köszönetünket
tolmácsolnátok irántunk tanúsított barátságáért, mert őt bizonyára nem látjuk többé.
- S mondjátok meg Subaida úrnőnek, hogy a hét viking, akiket ő ismer,
háláját és üdvözletét küldi - mondta Toke. - És mondjátok meg neki azt is, hogy a
kardok, amiket nekünk ajándékozott, nagy hasznunkra voltak, és élükön egyetlen
csorbulás sem esett, noha nem sokat pihentek. De ezt az üzenetet úgy kell
átadnotok, hogy Almansur ne hallja.
Az írnokok elővették íróeszközeiket, és mindent feljegyeztek. Ezután a
vikingek annyi élelmet adtak nekik, amennyire szükségük lehetett, amíg valami hajó
rájuk nem talál, vagy amíg ők maguk szárazföldre juthatnak, és ott hagyták őket a
szigeten.
Az evező rabszolgák nyugtalankodtak, és szünet nélkül üvöltöztek,
amikor a hajó nyílt tenger felé indult, és nyilvánvaló volt, hogy ők is ott szerettek
volna maradni az írnokokkal a parton. Orm emberei kénytelenek voltak pálcákkal és
kötélvégekkel fölszerelve körbejárni köztük, hogy megnyugtassák, és evezésre
bírják őket.
Ugyanis éppen szélcsend volt, és nekik sürgősen el kellett jutniuk ezekről
a vizekről.
- Még szerencse, hogy bilincs van a lábukon - mondta Gunne -, mert
különben mind kiugráltak volna a hajóból, kardjaink ellenére is. Kár, hogy nem
kértünk kölcsön korbácsot, amikor a bilincseket kaptuk, mert úgy látom, a pálcák
és kötélvégek nem elég csípősek az ilyen lázongö embereknek.
- Különös dolog, de igazad van - mondta Toke. - Bizony, amikor magunk
ültünk az evezőpadon, nem hittük volna, hogy valaha mi dicsérjük majd a
rabszolgakorbács hasznát.
- Saját háta fáj mindenkinek a legjobban, ez az igazság - mondta Gunne -,
de ezeknek az embereknek jobban fog fájni a hátuk, mint valaha, mert különben
nem jutunk tovább.
Toke egyetértett ezzel, és így újra körbejártak, és ütötték az evezősöket,
ahogy csak tudták, hogy a hajó gyorsabban haladjon. De az evezés mégis rosszul
ment, mert a gályarabok nem eveztek ütemesen. Orm észrevette ezt, és így szólt:
- Veréssel nem tanítjuk meg őket evezni, hiszen nincs gyakorlatuk benne,
de talán a harang segítségünkre lehet.
Ezzel fogott egy fejszét, odaállt a haranghoz, és ütemesen verni kezdte a
fejsze fokával. A rabszolgák felfigyeltek a kongatásra, és az evezők egyszeriben
üteme- sen csobbantak. Orm ezután felváltva verette embereivel a harangot, és azt
tapasztalták, hogyha egy bőrrel borított fabunkóval ütik, akkor szól a legszebben.
Ezt mindannyian nagyon mulatságosnak találták.
Hamarosan újra szelet kaptak, s így nem volt többé szükség evezésre. A
szél egyre erősebben kapszkodott a vitorlákba, és viharrá nőtt, úgyhogy a helyzet
kezdett veszélyessé válni. Grinulf szerint ez várható is volt, mert nem áldoztak a
tenger istenének, mielőtt útnak indultak volna. Ennek azonban néhányan
ellentmondtak, és emlékeztették őt arra az áldozatra, ami után Almansur hajói
rövidesen szerencsétlenséget zúdítottak rájuk. Gunne úgy vélekedett, hogy
legokosabb, ha Allahnak áldoznak, és ebben néhányan igazat adtak neki. Toke
azonban azt mondta, nem hiszi, hogy Allah szavainak hatalmuk volna a tengereken.
Ekkor Orm így szólt:
- Nem tudhatja senki pontosan, mennyire hatalmas egy isten, és milyen
hasznot hajthat nekünk. Ezért talán a legbiztosabb, ha egyiket se részesítjük
előnyben a többi rovására. És biztos az is, hogy van valaki, akiből máris hasznunk
volt ezen az úton. Ez pedig Szent Jakab. Az ő harangja biztosít hajónkak
szilárdságot, és az evezésnél is segített rajtunk. Ezért nem szabad róla
megfeledkeznünk.
Orm társai helyeselték vezetőjük szavait; húst és italt áldoztak Agirnek,
Allahnak és Szent Jakabnak. Az áldozat bemutatása után mind jobb kedvre derültek.
Nem tudták pontosan, merre járnak, csak azt, hogy már jó messzire
vannak Asturiától. Sejtették azonban, hogy észak felé tartanak, a vihar is arrafelé
sodorja őket, és nem sodródhatnak nyugati irányba, úgyhogy előbbutóbb
mindenképp partot kell érniük, akár Írhonban vagy Angolhonban, akár pedig
Bretagne-ban. Igyekeztek tartani az emberekben a lelket. A viharon átsegítette őket
a szerencse. Időnként a csillagokat kémlelték, és úgy látták, helyes irányban
haladnak.
Legtöbb bajuk a rabszolgákkal volt, mert bár most nem kellett evezniük,
erősen leromlottak az állandó félelemtől, a tengeribetegségtől, a ködtől és a hidegtől,
úgyhogy valamennyien zöldek voltak, a fogaik vacogtak, és néhányan meg is haltak
közülük. Meleg ruha kevés volt a hajón, és az idő napról napra hidegebb lett; késő
őszre járt. Orm és emberei nagy gondban voltak a rabszolgák állapota miatt, és
ápolgatták őket, már amenynyire lehetett. Amikor evésre került a sor, a legjobb
falatokat juttatták nekik, mert tudták, hogy partraszállás után komoly értéknek
számítanak majd.
Végre teljesen elült a vihar, és most egy álló napig szép idejük és jó
szelük volt, amely északkelet felé sodorta őket. A rabszolgák a napsütésbent kissé
magukhoz tértek, estére azonban teljesen elállt a szél, köd borult rájuk, s egyre
sűrűbbé vált. A köd hideg volt és fojtogató, mindannyian fáztak, főleg a rabszolgák.
A levegő meg se rezdült, a hajó mozdulatlanul állt, csak a hullámverés emelte meg
néha-néha.
Orm így szólt:
- Nagy bajban vagyunk, mert ha hajónkkal egy helyben állva várjuk a
szelet, a rabszolgák meghalnak a hidegtől, ha pedig eveztetjük őket, akkor is
meghalnak, amilyen nyomorult állapotban vannak. Tájékozódni sem tudunk, amíg
a napot vagy a csillagokat meg nem pillanthatjuk.
- Azt hiszem, az a legjobb, ha evezőhöz ültetjük őket - válaszolt Rapp -,
ettől talán felmelegszenek, mi pedig kormányozzunk ahogy a hullámvearés sodor,
mert a vihart dél felől kaptuk, más után nem igazodhatunk, amíg a köd fel nem
száll.
Rapp tanácsát bölcsnek találták. A rabszolgáknak siránkozásaik dacára az
evezők mellé kellett ülniük, azonban erejük alig volt már. Orm emberei megint
felváltva kongatták a harangot, és úgy találták, hogy az most még szebben szól,
mint eddig; hosszan zengett minden egyes ütés után, úgyhogy kellemes társra leltek
benne a sűrű ködben. Közben-közben hagyták, hogy a rabszolgák egy kis időre
megpihenjenek és aludjanak, de egyébként felváltva, egész éjjel eveztették őket a
hullámverés irányát követve.
Hajnalban Ögmund állt a kormánynál, és Rapp verte a harangot. Társaik
aludtak. Egyszerre mindketten felkapták fejüket, és egymásra néztek, majd újra
fülelni kezdtek. Halk csengés hallatszott a messzi távolból. Nagyon elcsodálkoztak,
felébresztették a többieket, és valamennyien feszülten figyelték a hangokat.
A csengés egyre-másra felhangzott, és úgy vélték, szemből közeledik.
- Úgy hangzik, mintha rajtunk kívül mások is haranggal eveznének -
mondta Toke.
- Óvatosan kell most haladnunk - mondta Grinulf -, lehet, hogy ez Ran és
a lányai, akik dallal csalogatják a hajósokat.
- Én inkább úgy hallom, mintha törpék kovácsolnának - szólt Halle -, de
az ilyesminek is veszélyes lehet a közelébe kerülni. Talán valami kis sziklás sziget
közelében vagyunk, ahol gonosz szellemek tanyáznak.
A halk csengés még mindig hallatszott a távolból. Mindannyiukat félelem
töltötte el, kíváncsian várták, mit mond majd Orm.
A rabszolgák is figyeltek, és élénken beszélgettek egymás közt. Orm és
társai azonban nem értették szavaikat. - Senki se tudhatja, hogy ez mi lehet - szólalt
most meg Orm -, de helytelen volna, ha ettől a csekélységtől megijednénk. Evezzünk
tovább, ahogy eddig tettük, és figyeljünk, amilyen éberen csak tudunk. Egyébként
én még sose hallottam, hogy a gonosz szellemek reggel mutatkoznának.
Ezzel egyetértettek, és folytatták az evezést. A furcsa csengő hang most
megerősödött. Apró fuvallatok szálltak feléjük, és a köd lassan felszállt. Egyszerre
mind felkiáltottak, hogy szárazföldet látnak. Köves part terült el szemeik előtt, és
szigetnek vagy félszigetnek látszott. A csengés nyilvánvalóan ebből az irányból
hangzott, most azonban megszűnt. Zöld füvet meg néhány legelésző kecskét
pillantottak meg, majd néhány kunyhót, amelyek előtt férfiak álltak, és a hajó felé
tekingettek.
- Ezek nem látszanak se gonosz szellemeknek, se pedig Ran lányainak -
szólt Orm. - Itt partra szállunk, hogy megtudjuk, hová vetődtünk.
Így is tettek. A parton álldogáló férfiak nem mutattak félelmet a harci
mezbe öltözött emberek láttán, hanem barátságos arccal közeledtek feléjük, és
szívélyesen üdvözölték őket. Hatan voltak, valamennyien fehér szakállú öregek
barna köntösökbe burkolózva. Szavaikat egyikük sem értette.
- Milyen országba jutottunk - kérdezte - kinek az emberei vagytok?
Az egyik öreg megértette Orm szavait, és kiáltozni kezdett a többieknek:
- Lochlannach! Lochlannach! - Majd saját nyelvén válaszolt Ormnak. -
Írhonba kerültetek, és mi Szent Finnian szolgái vagyunk.
Amikor Orm és emberei ezt meghallották, nagyon megörvendtek, mert
csaknem otthon érezték magukat. Kiviláglott, hogy egy kis szigeten kötöttek ki,
azon túl már feltünedeztek Írhon partjai. A kis szigeten csak az öregemberek laktak
a kecskéikkel.
Az öregek szaporán beszélgettek, és arcuk meglepetést tükrözött. Az öreg,
aki értette az északi nyelvet, később így szólt Ormhoz:
- Te az északiak nyelvét beszéled, és ezt a nyelvet én is értem, mert
északiakkal sokat érintkeztem ifjúkoromban, idetelepedésem előtt. De az bizonyos,
hogy sose láttam Lochlannba való férfiakat olyan öltözékben, amilyet ti viseltek.
Honnan jöttök? Fehér vagy fekete lochlanniak vagytok-e? . . . És hogyan lehet az,
hogy harangzúgás hangjai között vitorláztok hajótokon? Ma Szent Brandan napja
van, és mi az ő emlékére kongattuk meg harangunkat, amikor meghallottuk a tietek
válaszát a tenger felől. Azt hittük, hogy talán maga Szent Brandan válaszol nekünk,
mert ő is híres hajós volt életében. De bizonyára ti is mind meg vagytok keresztelve
Jézus Krisztus nevében, ha szent hangok kíséretében vitorlázik hajótok.
- Az öreg aztán tud beszélni - mondta Toke -, most csak győzd a
válaszolgatást, Orm.
Orm így felelt az öregnek:
- Mi fekete lochlannachok vagyunk Harald király birodalmából. Igaz
ugyan, hogy azt nem tudjuk, Harald király él-e még, mert sokáig voltunk távol
otthonunktól. Köntöseink és ruháink hispániaiak, mert Andalúziából jövünk, ahol
nagyurat szolgáltunk, akinek Almansur a neve. Harangunkat Jakabnak hívják, és
abból az asturiai templomból származik, amelyben Jakab apostol teste nyugszik, ez
a legnagyobb valamennyi ottani harang közül. Hogy mint került hajónkra, azt most
hosszú volna elmondani. Krisztust ismerjük, de ahonnan jövünk, ott nem tartják
valami nagy tiszteletben; mi magunk nem vagyunk megkeresztelve. Miután
azonban ti keresztények vagytok, talán érdekel benneteket, hogy evezőink mellett
keresztények ülnek. A rabszolgáink ők, és ugyanonnan származnak, ahonnan a
harang. Most igen rossz bőrben vannak, és így nem sok hasznukat vesszük. Épp
ezért jó lenne, ha partra kerülhetnének, és itt pihenhetnének, mielőtt
továbbindulnánk. Tőlünk pedig ne féljetek. Ti jó embereknek látszotok, mi pedig
nem bántjuk azokat, akik nem szállnak szembe velünk. Néhány kecskével ugyan
kevesebbetek lesz majd, de ez lesz a legtöbb, amit tőlünk el kell szenvednetek. Nem
szándéko- zunk sokáig itt maradrii.
Amikor az öregek mindezt megértették, bólogattak, és barátságosan
mosolyogtak. Szószólójuk elmondta, hogy gyakran fogadnak be magukhoz
hajósokat a szigeten, és eddig még senki se bántotta őket.
- Mi magunk se bánunk igazságtalanul senkivel - mondta az öreg -,
nincsen egyebünk a kecskéinknél, répaföldeinknél és a kunyhóinknál. Különben ez
itt Szent Finnian szigete, akinek hatalma van Istennél, és kezét felettünk tartja.
Kecskéinket gazdagon megáldotta ez évben, úgyhogy élelemben nem szenvedünk
hiányt. Isten hozott ezért benneteket arra a kevésre; amit nektek nyújthatunk.
Nekünk öregeknek, akik jobbára magunkban üldögéltünk itt, nagy öröm, ha
világlátott emberek szavait hallgathatjuk.
A rabszolgákat partra hozták, és a hajókat felvonták a szárazföldre. Orm
és emberei végre kipihenhették magukat Szent Finnian szigetén, s közben
összebarátkoztak az öregemberekkel. Együtt halásztak velük, s dús fogásaikból
etették a rabszolgákat is, míg lassan azok is erőre kaptak.
Orm és a többiek rengeteget meséltek a barátoknak, és bár a tolmácsolás
akadozott ugyan, az öregeket nagyon érdekelték a távoli országokról szóló
történetek. A harang valósággal csodálatba ejtette őket. Nagyobb volt ez minden
harangnál, amelyről Írhonban valaha hallot- tak. Kivételes csoda - mondták az
öregek -, hogy Szent Jakab és Szent Finnian a távolból üzentek egymásnak
harangjaik hangjával. Néha, istentiszteletek alkalmával Jakab harangját kongatták
meg a sajátjuk helyett, és örvendeztek, amikor annak hatalmas hangja kiáradt a
tenger fölé.
8

Hogyan élt Orm a Szent Finniani barátoknál,


és miképpen történt csoda Jellingéven

A szigeten töltött napok alatt Orm és emberei sokat tanakodtak, mihez


kezdjenek, ha a rabszolgák kellőképpen megerősödnek, és folytathatják útjukat.
Valameny- nyien haza akartak menni, Orm is meg a többiek is. Ebben az évszakban
tengeri kalózoktól nemigen kellett tartaniuk, ilyenkor kevés hajó jár a tengeren. De
az utazást alapos.an megnehezítette a téli idő. Attól is féltek, hogy a rabszolgák
megint leromolhatnak. Az lenne a legokosabb, ha a lehető leggyorsabban eladhatnák
őket. Ennek érdekében vagy Limerickbe kellene hajózniuk, ahol Orm apjának nevét
jól ismerik, vagy Corkba vitorlázhatnának, ahol Drágaköves Olof már régóta
nagyban űzi a rabszolgakereskedést.
Érdeklődtek a barátoktól is, mit tartanak előnyösebbnek. Amikor a
barátok megértették, miről van szó, hoszszasan, mosolyogva beszéltek egymással,
majd szószólójuk a következőket mondta:
- Látszik, hogy messziről jöttök, és nem tudjátok, mi a helyzet most
Írhonban. Mind Limerickben, mind Corkban nehezen fogtok kereskedni. Írhonban
most Brian király van hatalmon, és ha messziről jött idegenek vagytok is, talán
hallottátok már nevét.
Orm azt mondta, sokszor hallotta apjától Brian király nevét, aki a
vikingek ellen vezetett hadjáratot Limerickben.
- Most már nem vezet hadat ellenük - folytatta a barát. - Kezdetben a
dalcassierek vezére volt, ekkor a vikingek háborút indítottak ellene Limerickben.
Később Thomond királya lett, akkor meg ő indított háborút á vikingek ellen. Ezután
azonban királya lett egész Munsternek, Limericket ostrom alá vette, és a legtöbb
ottani vikinget megölte. Az élve maradottak elmenekültek. Most ő a legnagyobb hős
Írhonban, királya Munsternek, ura Leinsternek, és hűbérura valamennyi idegennek,
akik a parti városokban letelepedtek. Jelenleg Malachi, Írhon főkirálya ellen visel
hadat, hogy elnyerje annak feleségét és egész birodalmát. Drágaköves Olof adót
fizet neki, és harcosokat küld Malachi király ellen vezetett seregébe. Még maga a
dublini Selyemszakállú Sigtrygg - aki pedig a leghatalmasabb idegen Írhonban - is
kétszer volt kénytelen adót fizetni Brian királynak.
- Valóban érdekes újságok ezek - mondta Orm -, ez a Brian király
hatalmas úrnak tűnik, noha meglehet, hogy már láttunk nálánál hatalmasabbat is. De
ha mindez igaz, miért ne adhatnánk el neki a rabszolgáinkat?
- Brian király nem vásárol rabszolgákat - vála- szolta a barát -, mert
annyit szerez magának szomszédaitól és a loóhlanniaktól, amennyire szüksége van.
Ezenfelül mindenki tudja, hogy három dolog van, amit mindennél jobban szeret, és
három, amit mindennél jobban gyűlöl. Az utóbbiak bizony hátrányosak lehetnek
számotokra. A három dolog, amit szeret: a legnagyobb hatalom, ezt már bírja, a
legtöbb arany, az is az övé már, és a legszebb nő. Az egész világ tudja, hogy a
legszebb nő Gormlaith, Maelmora leinsteri király nővére - és őt még nem szerezte
meg magának. Gormlaith először Olof Kavaran dublini királynak volt a felesége,
aki azonban éles nyelve miatt túladott rajta, most pedig Malachi főkirály felesége,
aki oly sok időt tölt asszonya szobájában, hogy a háborúzásra már alig marad ereje.
Ha Briannak sikerül legyőznie Malachit, övé lesz Gormlaith, mert amit egyszer
célul tűz ki maga elé, azt véghez is viszi. A három dolog pedig, amit a legjobban
gyűlöl: a pogányok, a lochlanni férfiak és a költők, akik más királyokat dicsőítenek.
Gyűlölete éppoly erős, mint szeretete, és ezekben a dolgokban semmi sem
engesztelheti ki őt. Miután pedig ti pogányok és lochlanniak vagytok, nem ajánljuk,
hogy a közelébe kerüljetek, mert nem kívánjuk veszteteket.
A vikingek figyelmesen hallgatták mindezt, és úgy találták, nem érdemes
Brian királlyal kereskedniük. Orm így szólt:
- Úgy látom, a Jakab-harang jó helyre vezetett bennünket, amikor erre a
szigetre irányított, és nem Brian király birodalmába.
- Szent Finnian harangja is segített rajtatok mondta a barát. - Most, miután
látjátok, mire képesek a szentek még pogányok érdekében is, nem volna-e indokolt,
ha Istenben hinnétek és megkeresztelkednétek?
Orm azt felelte, hogy nem nagyon foglalkozott eddig a dologgal, és úgy
érzi, ez nem olyan égetően sürgős.
- Talán sürgősebb, mint hiszed - válaszolták a barátok -, mert már csak
tizenegy év van hátra a világ pusztulásáig, amikor Krisztus megjelenik a felhők
között, és minden ember fölött ítéletet mond. Addig minden pogánynak meg kell
keresztelkednie, és oktalanság volna az utolsók közé kerülnötök. A pogányok most
nagyobb számban térnek meg, mint valaha, s így egyre kevesebben maradnak a
sötétségben. És valóban, már nagyon közel lehet Krisztus eljövetele, ha még a
pogányok leghitványabbika, a dániai Harald király is megkeresztelkedett. Ezért most
már nektek is el kellene fordulnotok hamis isteneitektől, s igaz hitre kellene
térnetek.
A férfiak csodálkozva néztek az öregre, néhányan nevetésbe törtek ki és a
térdüket csapkodták.
- Miért nem mondod mindjárt, hogy barát lett, mint jbmagad - szólt Toke
-, és leberetválta a haját?
- Mi jártunk világszérte - mondta Orm -, te pedig itt ülsz a szigeten
testvéreiddel, és csodálatosképpen mégis te mondod el a legnagyobb újságokat.
Amit el akarsz velünk hitetni Harald kikeresztelkedéséről, érdekes dolog. Nekem
ugyan valószínűbbnek tűnik, hogy valami hajós bolondított ezzel, hogy szórakozzék
a jóhisze- műségeden.
A barát azonban kitartott amellett, hogy amit mond, színigazság, nem
pedig valamiféle hajósmese. Ezt az újságot ugyanis saját püspöküktől hallotta,
amikor az két évvel ezelőtt meglátogatta őket. Hét vasárnapon át mondottak
köszönetet Istennek azért a jótéteményéért, ami ezáltal érte a keresztényeket - akiket
az északiak állandóan háborgattak.
Miután a hírt megerősítve hallották, végül is elhitték, amit a barátok
mondtak, de ugyanakkor nehezen fogták fel a nevezetes újságot.
- Hiszen ő Odintól származik - mondták és egymásra néztek -, hogyan
fordulhat akkor más istenhez? - És egész életében kedvezett neki a szerencse
folytatták -, melyet az „as"-ok4 ajándékoztak neki. Flottái a keresztények ellen
vonultak, és gazdagon tértek haza. Mi dolga van akkor a keresztény istenekkel?
Fejüket csóválták, és elcsodálkozva üldögéltek.
- Harald már öreg - szólt Grinulf - és lehet, hogy újra gyermek lett, mint
Arne király Uppsalában a régi időkben. Mert a királyok erősebb sört isznak, mint
más férfiak, és rengeteg asszonyuk van. Ez idővel kifárasztja őket, annyira, hogy
értelmük elsötétül, és nem tudják már, mit cselekszenek. És mivel királyok, akkor is
sze- szélyeik szerint cselekednek, ha az értelmük már elhagyta őket. Így történhetett,
hogy Harald királyt behálózták a keresztény tanokkal.
4
asok - a szerencse koboldjai
A férfiak bólogattak, és történeteket meséltek otthoni öregemberekről,
akik idős korukra gyermekké lettek, és különös ötleteikkel hozzátartozóik életét
keserítették meg. Egyetértettek abban, hogy nem jó azután is élni, ha már
kihullottak az ember fogai és értelme elhomályosodott. A barátok erre azt mondták,
hogy még ennél is szomorúbb sors vár rájuk, mert az ítélet napján - tizenegy év
múlva -, ők ugyancsak hamar elkerülnek a földről. De a vikingek azt felelték, hogy
tizenegy év elegendő idő nekik, és emiatt nem szándékoznak keresztény hitre térni.
Ormnak gondokban főtt a feje, mert el kellett döntenie, mitévők legyenek,
miután Irhonban nem tanácsos partra szállniuk. Végül is így szólt embereihez:
- Könnyű a vezér dolga, amikor zsákmányt kell osztogatnia, vagy sört
kínálnak körbe, de nehezebb, amikor terveket kell kieszelnie, és nem jut eszébe
egyetlen jó gondolat sem.
- Indulnunk kell - szólt -, a rabszolgák már összeszedték magukat annyira,
amennyire csak lehetett, és minél tovább maradunk, annál nehezebb út vár ránk. Azt
hiszem, az lesz a legjobb, ha Harald királyhoz vitorlázunk. Országában gazdag urak
élnek, akik talán jó árat fizetnek a rabszolgákért. Ha meg valóban kereszténnyé lett,
olyan ajándékkal kedveskedhetünk neki, amellyel mindjárt elnyerjük kegyét.
Szívesebben leszek az ő embere, minthogy otthon üljek apám tanyáján, s én legyek
a legkisebb fiú, ha ugyan él még az öreg és Odd, a bátyám. Ha meg ti hazavágytok,
könnyen eljuthattok Blekingébe, miután lebonyolítjuk a vásárt, és szétosztjuk a
nyereséget. A legnehezebb mindenesetre az lesz, hogy a rabszolgákat életben
tartsuk, amikor felérünk a hidegbe.
Orm azt ajánlotta a barátoknak, kössenek üzletet. Adják nekik valamennyi
kecskebőrüket, és amennyi ruhát csak nélkülözni tudnak. Ennek fejében megkapnák
a két legvéznább rabszolgát, mert azok különben is meghalnának az úton; a barátok
azonban hasznukat vehetik majd. Ezenkívül kapnának.még néhány andalúziai
ezüstpénzt is. A barátok mosolyogva mondták, hogy ezt jobb vásárnak tartják, mint
amilyet az írek általában lochlannachokkal kötni szoktak, de ők. leginkább
mégiscsak a Jakab-harangot szeretnék. Orm azt felelte, hogy a harangot nem
nélkülözheti.
A vásárt végül is megkötötték, éspedig úgy, ahogy azt Orm javasolta. Így
aztán a rabszolgákat úgy-ahogy felöltöztették, útravalóul halat és kecskehúst
füstöltek, s vittek magukkal a barátok répájából is. A barátok mindenben segítettek
nekik, mindig barátságosak voltak, és egy szóval sem panaszkodtak, hogy a
kecskenyájuk alaposan megapadt a vikingek látogatása alatt. Egyetlen bánatuk az
volt, hogy a szent harang pogányok kezében maradt, no meg az, hogy Orm és
emberei nem látják be, mennyi előnyt jelentene számukra, ha
megkeresztelkednének. A búcsúnál még egyszer utoljára beszéltek Krisztusról, Szent
Finnianról, az ítélet napjáról és mindarról a veszedelemről, ami a hajósokat éri, ha
nem térnek át az igaz hitre.
Orm azt felelte, most nincs arra ideje, hogy mindezt végighallgassa,
hozzáfűzte azonban, hogy rossz vezér lenne, ha elutazásakor kapzsinak mutatkozna
olyan vendéglátókkal szemben, amilyenek a barátok voltak. Azzal övébe nyúlt, és
három aranypénzt nyújtott át nekik.
Amikor Toke ezt látta, elnevette magát ezen a nagylelikűségen, és
kijelentette, ezt éppúgy ő is megengedheti magának. Ő ugyanis, amikor eljön az
ideje, a legjobb tanyák valamelyikéről szándékozik nősülni Listerben, és nagygazda
lesz a faluban. Erre ő is adott három aranyat a barátoknak, akik nem győztek
csodálkozni ezen a nagylelkűségen. A többieknek mindez nem nagyon tetszett, de
tekintélyük megőrzése végett ők is adtak valamit mindnyájan, Grinulfot kivéve.
Grinulfot valamennyien kigúnyolták kapzsisága miatt, de ő csak vigyorgott a ferde
szájával, szakállát vakargatta, és elégedetten né- zett körül.
- Én nem vagyok vezér - mondta -, és bizony már öregszem is. Hozzám
már nem jön olyan lány, akinek tanyája van, de még vénasszony sem. Ezért vagyok
én kapzsi!
A rabszolgákat újra felhajtották a hajóra, odabilincselték őket, és Orm
elhajózott Szent Finnian szigetéről. Megkerülték Írhont, és útjukon jó szelet kaptak.
Az őszi hidegtől mindannyian sokat szenvedtek, bár testüket kecskebőrbe
burkolták. Orm és emberei olyan hosszú időt töltöttek délen, hogy most
érzékenyebbek voltak a hideggel szemben, mint azelőtt. Mégis valamennyien
jókedvűek voltak, hiszen hazájuk felé közeledtek. Csak hajós honfitársaiktól féltek,
s állandóan kémlelték a tengert. A barátok ugyanis elmesélték, hogy a dán vikingek
most gyakrabban keresik fel Angolhon partjait, mint valaha, mivel Brian király
hatalma Írhon legnagyobb részét megóvja támadásaiktól, így Angolhon lett a
legcsábítóbb terület a fosztogatók szemében. Orm félt, hogy honfitársai üldözőbe
veszik, ezért a hajót igyekezett a szárazföldtől minél távolabb irányítani, felfelé az
angol szoroson keresztül.
A szerencse kedvezett nekik, és hajóval nem találkoztak. Kiértek a nyílt
tengerre, s a hullámverést egyre hidegebbnek érezték. Addig vitorláztak, amíg végre
megpillantották Jütland partját. Felnevettek örömükben, mert jó érzés volt olyan
országot viszontlátniuk, amely az északiak birodalmához tartozik. Partjelzéseket
mutogattak egymásnak, amelyekre még abból az időből emlékeztek, amikor Krokkal
útnak indultak.
Megkerülték a Skagent, és délnek tartottak, de a partok mentén elállt a
szél, így a rabszolgáknak újra evezniük kellett, amennyire erejükből tellett,
miközben a Ja- kab-harang dalolta az ütemet.
Találkoztak halászhajókkal, s így megtudták, milyen messzire vannak
még Jellingétől, amely Harald király uralma alá tartozik. Megtisztogatták hát
fegyvereiket, és rendbe hozták ruházatukat; hogy úgy állhassanak a király elé, mint
tekintélyes férfiak. Egy szép nap azután, kora reggel feleveztek Jellingébe, és
kikötöttek egy hídnál. Innen már látták a királyi palotát. A kastély egy dombon állt,
sánccal és cölöpökkel körülvéve. A hidak mellett néhány kunyhóból emberek jöttek
elő, és csodálkozva néztek Ormra meg társaira, mert látták, hogy idegenekkel van
dolguk. Ekkor a talapzat és a görgők segítségével - amelyeket még Asturiában
használtak -, partra emelték a harangot. Sok kíváncsiskodó csődült össze a
legközelebbi kunyhókból, jöttek, hogy végignézzék ezt az érdekes műveletet, és
megtudják, honnan jönnek az idegenek. Ormnak és társainak furcsa érzés volt
megint a saját nyelvüket hallani mindenfelé, hiszen oly sokáig éltek idegenek
között. Levették a rabszolgák bilincseit, és a harang elé fogták őket, hogy
felvonszolják a királyhoz.
Hirtelen kiáltozás és lárma hallatszott a királyi udvar felől. Kövér embert
pillantottak meg hosszú kámzsában, amint futva közeledett feléjük a lejtőn. Simára
beret- vált arca volt, mellén nagy keresztet viselt, a tekintete pedig ijedtséget
tükrözött. Elfulladva ért a kunyhókhoz, karjaival hadonászva kiabált:
- Piócát! Piócát! Nincs egyetlen könyörületes ember sem, akinek piócái
volnának? Azonnal piócákra van szükségem, egészséges és erőteljes piócákra!
Beszédén érződött, hogy idegen, de azért nyelve gyorsan pergette a dán
szavakat, bár gyakran kapkodott lé- legzet után.
- Megbetegedtek a piócáink - mondta -, nem akarnak szívni. És a pióca
az egyetlen, ami segít rajta, ha fogfájása van. Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében,
nincs itt egyetlen embernek se piócája?
A kunyhókban senkinek se volt piócája. A kövér pap gyámoltalanul
sóhajtozott. Odament a hídhoz, ahol Orm hajója horgonyzott, és amikor meglátta a
harangot meg a körülötte álló férfiakat, csodálkozva meredt rájuk, és hozzájuk
sietett.
- Mi ez? - kiáltotta. - Egy harang, egy szent harang! Álmot látok? A sátán
szemfényvesztése ez vagy igazi harang? Hogy került ide a sötétség és az ördög or-
szágába? Soha életemben nem láttam ilyen nagy harangot, még a császár saját
templomában, Wormsban sem.
- Jakab a neve, egy apostol után - mondta Orm -, az ő templomából
hoztuk ide, Asturiából. Hallottuk, hogy Harald király megkeresztelkedett, és azt
gondoltuk, hogy ez az ajándék örömet szerez majd neki.
- Csoda ez, csoda! - kiáltotta a pap zokogva, és karját az ég felé emelte -,
Isten angyalai ránk tekintettek nagy bajunkban, mikor megbetegedtek a piócáink. Ez
a piócáknál is jobb orvosság. De most már siessetek, siessetek, siessetek! Veszélyes
a késedelem, mert erős fájdalmai vannak.
A rabszolgák a királyi udvar felé vontatták a harangot, a pap pedig
buzdította Ormékat, hogy hajtsák a rabszolgákat minden erejükkel. A pap egyre
beszélt, mintha eszét vesztette yolna, megtörölgette a szemét, tekintetét az égre
emelte, és a papok nyelvén segítségül hívta Istent. Orm és a többiek rájöttek, hogy a
királynak a foga fáj, csak azt nem értették, hogy az ő harangjuk mit használhat
ebben az ügyben. A pap azonban szerencséről, csodatételről hadart, az ég
küldötteinek nevezte őket, és azt mondta, hogy ezután már minden jóra fordul.
- Nem sok foga maradt, dicséret a Mindenhatónak - mondta a pap -, de az
a kevés éppoly sok zavart okoz nekünk, mint minden más ördöngösség az egész
országban; mert magas kora ellenére is gyakran beléjük áll a fájdalom, kivéve a két
kéket. Amikor a fájdalom gyötri, veszélyes a közelébe kerülni, olyankor mérték
nélkül ká- romkodik. A nyáron egyszer, amikor a zápfoga fájt, Willibald testvért
csaknem mártírrá tette: nagy keresztünkkel, amelyet azért adunk a király kezébe,
hogy enyhít- sük fájdalmait, fejbe vágta. Willibald testvér - dicséret az Úrnak -, már
felépült,de soká feküdt erős fájdalommal, és szédülésre panaszkodott. Életünket
Istennek aján- lottuk, amikor idejöttünk, Willibald testvér meg én, Poppo püspököt
követve, a sötétség országába, hogy az evangéliummal és az orvostudománnyal
segítsünk az itt lakókon. Szörnyűség azonban, hogy valaki mártíromságra jusson
néhány odvas fog miatt. És ráadásul egyetlen fogát se húzhatjuk ki, ezt megtiltotta
nekünk fejvesztés terhe mellett, mert azt mondja, hogy semmiképpen sem akar úgy
járni, mint a sveák öreg királya, aki vénségére tülökből szívta a tejet. Ilyen
nehézségek és szorongatottság közepette élünk mi ennél a királynál, hogy szolgál-
juk Isten országát: Willibald testvér, aki a legjobb orvos az egész brémai érsekség
területén, és én, aki kántor is vagyok meg orvos is, és Mátyás testvér a nevem.
Nagy lélegzetet vett, arcáról letörölte az izzadságot, és odakiáltott a
rabszolgáknak, hogy siessenek. Azután így folytatta:
- Nekünk, orvosoknak, ebben az országban legnagyobb bajunk az, hogy
nincsenek ereklyéink, amelyek a segítségünkre lehetnének. Még egy Szent Lázár-
fogunk sincs, amelyik pedig csalhatatlan szer fogfájás ellen, és jócskán van belőle a
keresztény országokban. Mi ugyanis, akik pogányokat keresünk fel, nem hozhatunk
magunkkal ereklyéket, mert ha azok pogányok keze közé kerülnének, ezáltal
megszentségtelenítődnének. Imádságainkra, a keresztre és világi gyógyszerekre kell
bíznunk magunkat, néha pedig ezek nem elegendőek. Senki se gyógyíthat ezért a
csodák gyógyító erejével a dánok között, amíg nem lesznek ereklyék ebben az
országban. De hát erre még soká kell várni. És bár eddig három püspököt és több
közönséges hitszónokot agyónütött itt a nép, néhányuk holttestét megmentették, és
keresztény módon eltemették, s tudjuk is, hol a sírjuk, a Szent Egyház elrendelte,
hogy egyetlen püspöknek vagy mártírnak a csontjait sem szabad kiásni gyógyításra
való felhasználás céljából haláluk után harminchat évig. Addig tehát nehéz
helyzetben vagyunk mi, itteni orvosok.
Megcsóválta fejét, és bánatosan motyogott valamit, de azután újra
felderült az arca:
- De miután Isten segítségével most ilyen nagy csoda történt, már jobb
sorsunk lesz, Willibald testvérnek is meg nekem is. Bár a bölcsek írásaiban nem
láttam Szent Jakab nevét a fogfájás elleni különös hatalomként említeni, saját
harangjában azonban mégiscsak sok erőnek kell lakoznia minden gonoszság, így a
rossz fogak ellen is. És ezért jöttél te, vezér, minden bizonnyal isten küldötteként
Willibald testvérhez és hozzám minden keresztény cselekedet ápolására ebben az
országban.
- Bölcs mester - szólt Orm -, hogyan gyógyítod te a fogfájást haranggal?
Én és társaim távoli országokban jártunk, és sok különös dolgot megértünk, de ez
mindennél különösebbnek tűnik előttem.
- Két különböző módszer ismeretes előttünk, tanultak előtt - felelte
Mátyás testvér -, és mindkettő igen jó. Az én elképzelésem szerint, és ebben
Willibald testvér bizonyára egyetért velem, Szent Gregornak az előírása a legjobb.
Ezt rögtön alkalmad lesz megtekinteni.
Közben elértek a sánchoz és a cölöpökhöz. A nagy
külső kaput öreg kapus tárta ki előttük, egy másik meg belefújt egy
kürtbe, jelezvén, hogy idegenek érkeztek. Mátyás testvér most a menet élére állt, és
erős hangon szent dalba kezdett.
- Vexilla regis prodeunt.5
Mátyás testvért Orm és Toke követték, mögöttük pedig a rabszolgák
cipelték a harangot. A teherhordókat Orm társai hajtották.
A cölöpzeten belül több ház állott, amelyek mind a királyi udvarhoz
tartoztak, mert Harald király hatalmasabb és gazdagabb volt, mint ősei. Gorm király
nagy lakomaterme kibővült, és díszesebb lett, a királyi testőrségnek és cselédségnek
pedig hosszú házsorok épültek. A konyhaépületet és sörfőzdét még a költők is
megénekelték, amikor elkészült, és hozzáértő emberek szerint még az uppsalai
királyénál is nagyobb volt.
Mátyás testvér a király lakóháza felé vezette a menetet, ahol Harald király
öreg napjaiban legszívesebben tartózkodott asszonyaival és kincsesládáival
körülvéve. Magas ház volt tágas helyiségekkel, de nem volt olyan népes, mint
azelőtt. Amióta ugyanis Poppo püspök több ízben megmagyarázta Harald királynak,
hogy igyekeznie kell minden téren keresztényi életet élnie, a király túladott
asszonyai nagy részén, és csak néhányat tartott meg a fiatalabbak közül. Az
idősebbek, akik gyerekeket szültek neki, most más házakban laktak.
Ezen a reggelen azonban nagy volt a nyüzsgés a ház körül. Aggódó
ábrázatú emberek futkostak fel-alá, férfiak, nők vegyesen. Sokan megálltak, az
érkezőket nézegették, és megkérdezték, honnan kerültek ide.
Mátyás testvér abbahagyta az éneklést, és mindenkit megelőzve
lelkendezve rohant a király szobájába. Orm és Toke követték őt.
5
király zászlói lengenek (koraközépkori latin himnusz)
- Willibald testvér, Willibald testvér! - kiáltozta. - Még van balzsam
Gileadban! Unamkirályom, légy boldog, és dicsőítsd Istent, mert csoda történt
teérted, és fájdalmadat hamarosan elűzzük. Olyan vagyok, mint Saul, Kisnak fia,
mert elmentem, hogy piócákat keressek, és ehelyett szent tárgyra leltem.
És míg Orm és emberei nagy kínnal behurcolták a harangot a szobába,
Mátyás testvér sorra elmondta, hogy is történt mindez.
Orm és emberei nagy tisztelettel köszöntötték Harald királyt, és
mindnyájan mohó kíváncsisággal nézegették, hiszen sokat hallottak róla, amióta
csak az eszüket tudták. A nagy király elkínzott és fájdalomtól eltorzult arcát látva
mélyen elszomorodtak.
Harald király ágya benn állt a fal mellett, az ajtóval szemben. Jó, erős,
magas faágy volt, párnákkal és prémekkel megrakva. Három-négy ember széltében
kényelmesen elfért volna benne. Harald király az ágy szélén ült párnákkal
körülrakva. A fején sárga, kötött gyapjú főkötő volt, testét hosszú vidrabőr borította.
Lábánál a padlón két fiatal nő guggolt, közöttük olajmécses égett. A király egyik-
egyik lábát tartották ölükben, és szüntelenül dörzsölték, hogy melegen maradjon.
Mindenki láthatta, hogy Harald igazi nagy király, amint ott ült, noha nem
viselt királyi öltözéket, és tekintetében félelem tükröződött. Nagy kerek szemével
san- dán és bánatos várakozással tekingetett a szobában levő emberekre és a
harangra, amelyet behoztak, de úgy tűnt, nem nagyon érdekli a látvány. Aprókat
lélegzett, mint aki nehezen kap levegőt. Fájdalmai kis időre csillapultak, de ő úgy
ült itt, mint aki várja, hogy bármelyik pillanatban újra beléhasít a fájás. Magas
növésű, erős, széles mellű, pocakos ember volt. Nagy, ránc nélküli arca vörösen
fénylett. A haja fehér volt, szakálla azonban, amely szélesen és vastagon, különálló
tincsek- ben terült szét a mellén, sárgásfehér volt. Elöl, a közepén, keskeny sávon,
alsó ajkától lefelé sárga volt, ősz szálak nélkül. A fájdalom ellen beszedett
orvosságoktól szája körül már nedves volt a szakálla, úgyhogy két kék szemfoga -
melyeknek messze földön hírük volt, nemcsak színük, de hosszúságuk miatt is -,
jobban előtűnt, mint máskor, és olyan volt, mint egy vén vadkan két agyara. Szemei
dülledtek és véraláfutásosak voltak. Hatalmat és veszélyt sugároztak, éppúgy, mint
széles hom- loka és bozontos, szürke szemöldöke.
Orm és társai ilyennek látták először Harald Blotand 6 királyt, Toke
később meg is jegyezte, hogy szerinte kevés fogfájós király látszott volna
fenségesebbnek nála.
Poppo püspök nem volt benn a szobában, mert egész éjjel virrasztott a
király mellett, és imádkozott érte, amikor a fájdalmak nagyon elővették, hallgatnia
kellett szitkozódásait és fenyegetéseit. Végül már ő sem bírta tovább, és elvonult,
hogy pihenjen egy keveset. Willibald testvér azonban, aki Mátyás testvérrel együtt
egész éjjel különféle gyógyszerekkel próbálta enyhíteni a király fájdalmait, még
mindig mozgékony volt. A jó kedélyű, szikár, teljesen kopasz, nagy orrú és
összeszorított ajkú kis emberke feje búbján sebhely vöröslött. Szorgalmasan
bólogatott Mátyás testvér szávára, és karjait az ég felé emelte, amikor a harangot
becipelték.
- Ez valóban csodatétel - mondta éles, lelkes hangon. - Mintha csak az ég
madarai hoznának eledelt a sivatagba Éliásnak, az elhagyott prófétának, úgy jöttek
ezek a vándorok szent erővel segítségünkre. Világi eszközökkel csak kis időre
sikerült a fájdalmat szüneteltetnünk, mert amint urunkkirályunk türelmetlenségében
kinyitotta száját, fájdalmai újra visszatértek. Így ment ez egész éjjel. De most már
biztos a gyógyulás! Mátyás testvér, mosd le a harangot szentelt vízzel. Azt hiszem,
6
Blotand - Kékfog (Kékfogú Harald, Dánia első keresztény királya)
leg- jobb lesz, ha oldalára fektetik, és belül mosd meg. A külsején nem látom a port,
amire szükségem volna. Közben én összekeverem a többi hozzávalót.
A harangot most felfordították, és Mátyás testvér szentelt vízbe mártott
ronggyal megmosta, majd a rongyból a vizet egy edénybe csavarta. Jó sok régi por
volt a harangban, úgyhogy a víz egészen fekete lett, aminek Mátyás testvér nagyon
megörült. Közben Willibald atya a gyógyszereivel foglalatoskodott, melyeket nagy
bőrtás- kában tartott, s mialatt gyógyítószereit válogatta, oktató hangon beszélt a
szobában egybegyűltekhez:
- A régi gregoriánus előírás a leghasznosabb ilyen esetekben. Egyszerű és
nincs benne semmi titkolni való. Kökény leve, sertésepe, salétrom, marhavér,
csipetnyi borsgyökér és néhány csepp borókabogyó-olaj; mindezt összekeverjük a
szentelt vízzel, amelyben a szent ereklyét megmosták. A keveréket három zsoltárnyi
ideig kell a szájban tartani, háromszor egymás után. Ez a legbiztosabb szer, amelyet
orvosok fogfájás ellen ismernek. Ha elég erős az ereklye, ez sose mond csődöt. Az
öreg Ottó császár apuliai doktorai szívesen alkalmaztak békavért marhavér helyett,
de most már eltértek ettől a felfogástól.
Ládájából elővett néhány apró fémpalackot, kihúzta belőlük a dugót, és
megszagolta őket. Megcsóválta fejét, s egy szolgát a konyhába szalajtott friss
marhavérért és friss epéért.
- Mert csak az egészen friss felel meg ilyen esetben - mondta -, és ha az
ereklye mégoly erős is, mégis nagy gondot kell fordítanunk a hozzávalókra.
Kis idő múltán úgy látszott, mintha Harald király nyugodtabban viselné a
fogfájást. Tekintetét Ormra és Tokéra szegezte, és láthatóan különösnek találta,
hogy idegeneket lát szokatlan fegyverzetben. A vikingek ugyanis vörös zekét
viseltek, kezükben Almansur díszes pajzsai ragyogtak, sisakjaik pedig orrvédősek
voltak, és eltakarták egész arcukat, nyakukat. Harald király intett nekik. hogy
jöjjenek közelebb.
- Kinek az emberei vagytok? - kérdezte.
- A te embereid, urunkkirályunk! - válaszolta Orm. - Ide azonban
Andalúziából jöttünk. Ott hatalmas urat szolgáltunk, a cordovai Almansurt,
mindaddig, amíg bosszút nem álltunk megölt vezéreinkért. Először a listerbéli Krok
volt a vezérünk, vele indultunk útra három hajóval. De ő meghalt, és sok más
társunk is életét vesztette. Én Orm vagyok, Toste fia, a skonei Kullenból. Én vagyok
a megmaradottak vezére. Hozzád pedig ezzel a haranggal jöttünk, amikor úgy
hallottuk, hogy megkeresztelkedtél, gondoltuk megfelelő ajándék lesz neked, urunk
királyunk. Fogfájás elleni hatalmáról nem tudok, de a tengeren nagy segítségünkre
volt. A legnagyobb harang volt ez Szent Jakab sírjánál Asturiában, ahol sok külö-
nös dolog történt. Oda urunk, Almansur kíséretében kerültünk, aki sokra becsülte ezt
a harangot.
Harald király nem szólt semmit, csak bólogatott. A lábánál guggoló
egyik nő azonban Orm és Toke felé fordult, azután arabul, nagyon gyorsan így
szólt:
- Allah, a könyörületes nevében! Almansur emberei vagytok?
Orm és Toke meglepődve nézett a lányra. Valóban nem gondolták volna,
hogy Harald, király udvarában ezt a nyelvet hallják.
A lány szép volt. Nagy, barna, egymástól távol álló két szeme szinte
világított sápadt arcában. Fekete haja két hosszú fonatban omlott le a halántékáról.
Toke ugyan keveset beszélt arabusul, de mivel régóta nem volt alkalma nővel
beszélgetni, hamarosan megtalálta a megfelelő szavakat.
- Andalúziába való lehetsz. Ott láttam hozzád ha- sonló nőket, bár ott is
kevés ilyen szépet látni, mint te. A lány kön,nyedén rámosolygott fehér fogsorát
,kivil- Iantva, de arca rögtön újra bánatos lett.
- Láthatod, ó, idegen, aki itt a nyelvemet beszéled, hová juttatott
szépségem - szólt lágy hangján. - Én, a kelbitiek törzséből származó andalúz nő,
rabszolgaként a legnagyobb sötétség pogányai között, szégyentelenül, fátyol nélkül,
ennek a Blotandnak a vén, korhadt lábujjait dörzsölgetem. Ebben az országban nincs
más, csak sötétség és hideg, állati bőrök és tetűk, és olyan ételek, amiktől
okádnának Sevilla kutyái. Már csak Allahnál keresek menedéket szépségem okozta
rossz sorsom elől.
- Valóban méltatlan ez hozzád - mondta Toke barátságosan -, de csak
találsz magadnak itt olyan férfit, aki a lábujjain kívül egyebet is tud nyújtani neked.
A lány vidámabban mosolygott rá, noha az előbb még könnyben úszott a
szeme. Ekkor azonban Harald király megmozdult, és ingerülten szólt:
- Ki vagy te, aki ideállsz varjúnyelven fecsegni aszszonyaimmal?
- Toke vagyok, Listerből, Grogulle fia, és a kardomon meg a nagy
számon kívül semmim sincs. És abban, hogy rabszolganőddel beszéltem, semmiféle
ellened való rossz szándék nem vezetett. Csak a harangról kérdezősködött, és én
válaszoltam neki. Azt mondta, hogy véleménye szerint ez az ajándék éppen olyan jó,
mint ő maga, és ugyanúgy hasznodra lesz.
Harald király most újra kinyitotta száját, hogy válaszoljon, de abban a
pillanatban eltorzult az arca, felkiáltott, és párnái közé hanyatlott olyan hirtelenül,
hogy a lábánál ülő két fiatal nő elterült a padlón. Azok, akik legközelebb álltak a
király ágyához, visszahúzódtak. Tudták, hogy ilyenkor durva és erőszakos. Közben
elkészült Willibald testvér keveréke. A pap bátran előjött, biztató arckifejezéssel és
ajkán bátorító szavakkal.
- Most, uramkirályom! Most, uramkirályom! szólt csillapítóan, és
keresztet vetett először a király, majd a keverékeket tartalmazó tál felett. Ezután a
másik kezébe kis szarukanalat fogott, és kenetteljes hangon így folytatta:

Ebben a szájban vad kínok dúlnak,


de eme írtól rnajd kialusznak,
s bizton megérzed,
kínjaid múlnak.

A király rámeredt a papra és a tálra, mérgesen lihegett, fejét csóválta és


sóhajtozott. Ezután fájdalmában karjával elutasító mozdulatot tett, és hatalmas
hangon így kiáltott:
- Tűnj el innen, pap! El a varázslatoddal meg a kotyvalékoddal! Hallbjörn
istállómester, Arnkel! Grim! . . . Elő a baltával! Hasítsátok ketté ezt a tetves papot?
De emberei, akik ilyesmit már sokszor hallottak, nem törődtek a
kiáltozásaival.
Willibald testvér sem ijedt meg. Tovább folytatta nagy hangon:
- Légy türelmes, uramkirályom, ülj fel, és vedd ezt a szádba. Van itt
bőven a szentek erejéből és mindenből, ami hozzá tartozik. Csak három kanállal,
uram, és le sem kell nyelned! Énekelj, Mátyás testvér!
Mátyás testvér nagy kereszttel a kezében Willibald testvér háta mögött
állott.
Most szent énekbe kezdett:
Solve vincla reis,
pro fer lumen caecis,
mala nostra pelle,
bona cuncta posce!7

A király mintha erre az énekre lecsillapodott volna. Türelmesen hagyta,


hogy felsegítsék. Willibald testvér gyorsan a szájába dugott egy kanálnyit a
keverékből; és Mátyás testvérrel együtt rögtön hozzáfogott az énekléshez. A
szobában levők feszült figyelemmel szemlélték a történteket. A király arca elkékült
az orvosság erejétől, de mégis csukva tartotta a száját, és miután három versszakot
elénekeltek, engedelmesen kiköpte a folyadékot. Erre Willibald testvér további
éneklés közben még egy kanál orvosságot töltött a király szájába. Még egy
versszakot sem énekeltek végig azután, hogy a király a második kanál folyadékot
bevette a szájába, amikor Harald hirtelen lehunyta a szemét és megmerevedett.
Majd újra felnézett, és kiköpte az orvosságot. Nagyot sóhajtott, és sörért kiáltott.
Willibald testvér abbahagyta az éneket, és buzgón előrehajolt:
- Enyhült a kínod, uram? Elmúlt a fájdalom?
- Elmúlt - mondta a király, és köpött egyet. Savanyú volt a keveréked, de
segített!
Willibald testvér örömében széttárta karjait:
- Hozsanna! - kiáltotta. - Beteljesedett! A hispániai Szent Jakab velünk
volt! Dicsérd Istent, uram királyom, mert most szebb idők következnek. A fogfájás
töb- bé nem fogja lelkedet homályba borítani, és szolgáid mellére sem nehezedik
többé félelem.
Harald király bólogatott, s megigazította bajuszát. Ezután két kezével
jókora sajtárt ragadott meg, amit egy udvaronc nyújtott feléje, és ajkához emelte.
Eleinte óvatosan kortyolgatott, félt, hogy fájdalma újra előveszi, de azután
bizalommal ürítette ki a sajtárt az utolsó cseppig, majd újra megtöltötte, és Ormnak
nyújtotta át.
- Légy üdvözölve! - mondta. - És fogadd köszö- netemet segítségedért.
Orm átvette a sajtárt, és ivott. A legjobb sör volt, amit valaha kóstolt,
erős és ízletes. Ilyen sört bizony csak királyok főzhettek! Szomjasan, mohón ivott.
Toke nézte, mint issza a sört Orm, sóhajtott, és így szólt:

Ha messziről jött a vendég,


kiszáradt nyelve és torka,
bölcs király úr, hát adassék
Tokénak is egy kupával.

- Ha költő vagy, hát igyál - mondta Harald ki- rály -, de költened kell az
italhoz is.
A sajtárt megtöltötték. Toke az ajkához emelte, és ivott, fejét egyre
jobban hátrahajtva. A király szobájában mindenki egyetértett abban, hogy sajtárt
ilyen gyorsan aligha ürített ki valaki. Toke pedig, miközben a habot letörölte a

7
Oldd meg a rabláncot,
A vakoknak fényt hozz,
Bajainktól ments meg.
Segíts minden jóhoz!
szakálláról, gondolkodott egy sort, majd az előbbinél erősebb hangon így kezdte
versét:

Sokat szenvedtem sör nélkül,


eveztem és verekedtem,
Üdvöz légy, Gorm dicső fia,
aki sörrel itatsz engem.

A szobában tartózkodó férfiak jónak találták Toke versét, Harald király


pedig így szólt:
- Manapság egyre kevesebb a jó költő, és egyre ritkábban talál az ember
olyant, aki hosszabb gondolkodás nélkül verset tud faragni. Sokan jöttek hozzám
tűzzel és hévvel, lánggal és gyors ésszel, de keserves látványt nyüjtottak, amint
egész télen át ott ültek hosszú orral a sör mellett anélkül, hogy különösebb
hasznukat láttam volna, miután már elmondták az otthon betanult rímeket. Én
azokat szeretem a legjobban, akiknél könynyen megy a verselés. Ilyen lehetsz te,
listeri Tóke, mert gyorsabb vagy, mint bárki, aki Einar Skalaglam és Vigfus Viga
Glumsson ittjárta óta hallottam. Ti ketten, embereitekkel együtt itt töltitek nálam a
karácsonyt. Sörből pedig a legjobbat kapjátok, ezt megéri ajándékotok.
Ezzel nagyot ásított Harald király, nagyon kimerítette a nehéz éjszaka.
Bundájával jól beburkolózott, kényelmesen elnyújtózkodott ágyában, és nyugovóra
tért oldala mellett a két fiatal nővel. A prémeket is rájuk terítették. Ezután Mátyás és
Willibald testvérek keresztet vetettek Harald felett, és imádságokat mormogtak.
Mindenki elhagyta a szobát, a király istállómestere pedig kardjával kezében kiállt az
udvar közepére, és háromszor hangosan így kiáltott: „A dánok királya alszik"! -
nehogy Harald király álmát a legkisebb zaj is megzavarja.
9
Hogyan mulatoztak a vikingek karácsonykor
Harald Blotand királynál

Sok tekintélyes ember gyűlt össze az ország minden sarkából, hogy a


karácsonyt Harald királynál töltse. Így azután szűknek bizonyultak a
hálóhelyiségek, de az ebédlő is. Orm és emberei azonban nem panaszkodtak a sok
ember miatt, mert rabszolgáik így jó áron elkeltek. Még karácsony előtt sikerült
eladniuk őket. Amikor Orm szétosztotta a kapott pénzt, emberei gazdagoknak és
elége- detteknek érezték magukat. Most már hazavágytak Listerbe, hogy
eldicsekedjenek zsákmányukkal, és megtudják, Berse két hajója hazaért-e, vagy
csak ők maradtak meg Krok emberei közül. Az ünnepet azonban szívesen töltötték
Jellingében, hiszen nagy kitüntetés volt az, ha valaki karácsony ünnepén a dánok
királyánál ihatott. Aki ezzel dicsekedhetett, tekintélyes embernek számított egész
életében.
A legelőkelőbb vendég maga Harald király fia, Sven Tveskagg volt, aki
Hedebyből jött nagy kísérettel. Ő is a király ágyasgyermeke volt, mint Harald király
valamenynyi gyermeke. Nem nagyon kedvelték egymást, úgyhogy mindketten
örültek, ha minél ritkábban találkoztak. Karácsonyra azonban Sven király mindig
eljött Jellingébe, és mindenki tudta, miért jön. Karácsonykor ugyanis, amikor az
étkezések a legbőségesebbek, és mindenki a legerősebb italokat issza, gyakran
megtörténik, hogy idős férfiak hirtelen meghalnak az ágyban vagy ivás közben. Így
járt Gorm király is. A nagyon forró karácsonyí sonka után két napig szótlanul
feküdt, majd meghalt. Sven király pedig a kincsesládák közelében akart ólálkodni,
mikor eljön apja utolsó órája. De sok karácsonyt töltött már hiábavalóan apja
udvarában, és türelmetlensége évről évre növekedett. Emberei jól megtermett
harcosok voltak, büszkék és elszántak, s nehezen fértek össze Harald király háza
népével. Különösen mióta Harald király és vele együtt sok embere
megkeresztelkedett. Sven király ugyanis a régi vallás híve maradt, és gúnyolta is
apját áttérése miatt. Azt mondogatta, hogy a dánokkal nem történt volna meg ez a
csúfság, ha az öregben lett volna annyi becsület, hogy idejében meghal.
Erről azonban nem beszélt hangosan, amikor Jellingében volt, mert
Harald király könnyen dühbe gurult, és ilyenkor ugyancsak veszélyes volt. A
királynak és fiának nem volt egymás számára semmi mondanivalója az üdvözlésen
kívül, és a vendégcsarnokban díszhelyeiken üldögélve csak akkor emelték egymás
felé poharaikat, ha ez elkerülhetetlen volt.
Karácsony előtti napon hóvihar tört ki, de hamarosan elcsendesedett. A
hóvihart kemény hideg követte. Karácsony napjának reggelén, amikor a papok a
karácsonyi misét énekelték, és a királyi udvart a konyha épületében készülő ételek
ínycsiklandozó illata töltötte be, hosszú hajó közeledett dél felől, és a kikötőhely
felé tartott viharvert vitorláival, jégborította evezőivel. Harald király épp a misét
hallgatta, amikor a hírt szundikálása közben közölték vele. Tűnődött, vajon kik
lehetnek a vendégek. Felment a fedett folyosóra, és onnan kémlelte a hajót, amely
magas építésű volt, orrán pedig görbe nyakon vörös sárkányfej díszelgett. A
sárkányfej szájából jégcsapok lógtak. Férfiak szálltak partra jéggel borított ruhá-
ban; közülük kiemelkedett a kapitány kék köpenyes, nyúlánk alakja, mellette pedig
ugyanolyan magas férfi lépkedett vörös köpenyben. Harald király alaposan
szemügyre vette őket, majd így szólt:
- Úgy látom, mintha jomsviking vagy pedig Sveából való hajó volna.
Elbizakodott hajósoké lehet, mert egyedül vannak, s mégse tűzik ki a békepajzsot,
így közelednek a dánok királyához. Csak három emberről tudok, aki ezt meg meri
tenni, ezek: Skoglar Tost, Vagn Okesson és Styrbjörn. Sőt, a hajó beevezett anélkül,
hogy a sárkányfejet levették volna, noha tudhatnák, hogy mi, szárazföldiek nem
kedveljük ezt a látványt - morfondírozott. - Csak két embert ismerek, aki nem
törődik azzal, hogy nekünk szárazföldieknek mi a véleményünk, és ez Vagn meg
Styrbjörn. Látszik a hajón, hogy nem keresett szélmentes helyet a viharban. Csak
egy embert ismerek, akit nem félemlít meg az olyan vihar, amilyen az éjszakai volt.
Ezért azt hiszem, hogy ez Styrbjörn, a vőm, akit már négy éve nem láttam. A kék
köpeny is megfelelne feltevésemnek, mert ő visel ilyet, amíg vissza nem nyeri apai
örökségét Erik királytól. Hogy ki a másik, aki éppoly magasnak tűnik, azt biztosan
nem tudom. de Strutharald fiai mindhárman magasabbak mindenkinél, és barátai
Styrbjörnnek. Sigvalde nem lehet, mert ő nem találja helyét karácsonyi lakomán a
szégyen miatt, mi akkor érte, amikor hátrafelé evezett Hjörungavogban. Hemming,
a bátyja meg Angolhonban van. Így tehát csak a harmadik, a Hosszú Thorkel lehet.
Így beszélt Harald, aki fölöttébb bölcs királynak bizonyult. Amikor az
idegenek a királyi udvarba értek, és kiderült, hogy igaza volt, vidámabb lett, mint
amilyen Sven király megérkezése óta bármikor. Nagy örömmel üdvözölte
Styrbjörnt és Thorkelt, rögtön befűttetett a fürdőházba, és meleg sört hozatott
mindannyiulalak:
- Használ az ilyen út után mindenkinek - mondta -, még a legderekabb
harcosoknak is. Igaz, amit az öregek mondogatnak:

Meleg sört, ki fázik,


meleg sört, ki fáradt.
Meleg sörtöl épül a test,
s a lélek föltámad.

Styrbjörn néhány emberét az út annyira kimerítette, hogy valósággal


reszkettek. Mikor azonban meleg sörrel kínálták őket, mindjárt abbamaradt a
reszketés, úgyhogy egy csepp sem ömlött ki a sörből.
- Miután megfürödtetek, és kipihentétek magatokat, megkezdődik a
karácsonyi lakoma - mondta Harald király. - Most már nagyobb kedvem van hozzá,
mert nem- csak a fiamat nézhetem az asztal túloldalán.
- Itt van Tveskagg is? - kérdezte Styrbjörn, és körülnézett. - Vele volna
egy kis beszédem.
- Tveskagg azt reméli, hogy meghalok a sörtől - mesélte Harald király -,
azért van itt. Én pedig azt hiszem, hogyha meg is halnék a karácsonyi lakomán, an-
nak nem a sör lenne az oka, hanem az ő savanyú ábrázata. Ne félj, beszélhetsz vele
eleget. De egyet szeretnék tudni. Bosszúról van szó vagy sem?
- Nem - felelte Styrbjörn -, de még lehet! Hajót és embereket ígért az
uppsalai rokonom ellen vívott harc- hoz, de egyik se jött.
- Tudnod kell, hogy nálam ezekben a szent napokban nem törhet ki
viszály - mondta Harald király -, és azt akarom, hogy ezt rögtön eszedbe vésd, bár
tu- dom, hogy a hallgatás nehezedre esik. Én most már Krisztus követője lettem, s ő
sok mindenben segítségemre volt. Krisztus pedig nem tűr békétlenséget karácsony
napján. Ez az ő születése napja, és nem tűr viszályt az azt követő szent napokon
sem!
- Én hontalan ember vagyok - felelte Styrbjörn -, és nem nagyon telik
időmből a békességre. De ha nálad vagyok vendégségben, akkor békében maradok,
éppúgy, mint a többiek, akármilyen isten nevében üljük is az ünnepséget, mert te jó
apósom voltál, és veled sose volt semmiféle vitám. Igaz is, el kell mondanom, hogy
Tyra lányod íneghalt. Igazán szívesen hoztam volna kellemesebb hírt.
- Hát ez bizony szomorú hír - szólt Harald király. - Mi okozta halálát?
- Búskomor lett, amikor egy vend szeretőt szereztem magamnak - mesélte
Styrbjörn -, és olyan haragra gerjedt, hogy vért köpött. Ettől kezdve lassan
elhervadt, és meghalt. Egyébként jó feleség volt.
- Úgy van ez, ahogy már régen észrevettem - szólt Harald király -, a
fiatalok könnyebben halnak meg, mint az öregek. De ne hagyjuk, hogy ez
túlságosan ránehezedjék a kedvünkre, amikor karácsonyt ünnepeljük. Meg azután
van úgyis annyi lányom, azt se tudom, mit kezdjek velük. Valamennyien gőgösek, és
csak előkelő származású, híres férjeket szeretnének. Ha valamelyik elnyeri
tetszésedet, nem kell sokáig özvegységben maradnod. Szemügyre veheted őket.
Lehet, hogy karácsonyi békességünket erősen felkavarod majd.
- Most egészen más jár az eszemben, nem a házasság - mondta Styrbjörn
-, de erről később beszélünk!
Szobaajtókból és folyosószegletekből sokan nézegettek titkon Styrbjörn
után, amikor a fürdőházba ment embereivel. Ritka vendég volt ő, és a legnagyobb az
északi harcosok között Lodbrok fia óta. Szőke, rövidre vágott szakálla volt és
sápadtkék szeme. Akik még sose látták, elcsodálkozva sugdolództak egymás között,
dicsérték, milyen karcsú és jó növésű ember. Mert mindenki tudja, Styrbjörn ereje
oly nagy, hogy kardjával, aminek Vaggsong8 a neve, pajzsokat hasít ketté meg
páncélba öltözött férfiakat nyakuktól a lágyékukig, akár a kenyeret.
Bölcs emberek azt állították, hogy az Uppsala nemzedék régi szerencséje
kíséri útjain, ennek köszönheti erejét és hadi sikereit. Ismeretes volt azonban az is,
hogy a hagyományos családi balsors s a régi átkok elől ő sem menekülhet. Ezért
volt hontalan vezér, és ezért történhetett, hogy időnként nagy fáradtság és
búskomorság szállta meg. Ilyenkor a magányt kereste, naphosszat csak feküdt
sóhajtozva, magában mormogva, és nem tűrt meg senkit a közelében, kivéve azt az
asszonyt, aki a haját fésülte, és egy öreg hárfajátékost, aki ellátta sör- rel, és bús
dalokat énekelt neki.
De amint elmúlt a búskomorsága, rögtön hajóra szállt, hogy hadjáratot
vezessen. Ilyenkor legkeményebb embereit is kifárasztotta, és félelembe ejtette
vakmerőségével és viharokat hozó balszerencséjével. Állandóan ret- tegés vette
körül, erősebb, mint más vezéreket, mintha hatalmas és veszélyes istenek örökségét
hordozná magában. Sokan azt hitték, hogy valamikor erejének teljében Miklagordba
hajózik majd, hogy ott császárrá koronáztassa magát, és hatalmas hajóhaddal járja be
a világot. Sokan azonban szeméből vélték kiolvasni, hogy ífjan, balsorsban éri utol a
halál . . .
A karácsonyi ünnepekre minden elkészült már Ha- rald király palotájának
hatalmas csarnokában. Valamenynyi férfi ott ült már a padokon. Az ilyen vad
mulatozá- sokon asszonynép nem vehetett részt. Elég nehéz a békességet fenntartani
a férfiak között is - vélte Harald király -, mennyivel nehezebb lenne, ha
részegségükben még nőket is tudnának maguk mellett, akiknek bátorságukat
bemutathatnák!
8
vaggsong - altatódal
Amikor mindenki elhelyezkedett, a király istállómestere fennhangon
kihirdette, hogy a csarnokban Krisztus és Harald király békéje uralkodjék, és kést
csak evéshez szabad használni; a vágott és szúrt sebeket, minden vérző sebet,
amelyet valaki a másikon csonttal, söröskancsóval, fatányérral, sörmerővel vagy
ököllel ejt, gyilkosságnak tekintik, Krisztus ellen való tiszteletlenségnek, jóvátehe-
tetlen véteknek. A vétkesnek pedig követ kötnek a nyakába, és vízbe fojtják.
Különben a férfiak minden fegyverzetet leraktak az előtérben, és csak a magas rangú
harcosok, akik Harald király saját asztalánál ültek, tarthatták maguknál kardjukat.
Azokról feltételezték, hogy uralkodnak magukon, még ha részegek is.
A csarnok úgy épült, hogy nyolcszáz ember számára volt férőhely benne
zsúfoltság nélkül. Középen állt Harald király asztala, ahol rajta kívül még harminc
köz- tiszteletben álló férfi foglalt helyet. A többi asztalok keresztben álltak a csarnok
két vége felé. Harald király asztalánál mindkét oldalon három-három díszhely volt.
A királytól jobbra Styrbjörn, balra Poppo püspök ült. Szemben vele Sven
király, annak jobbján Hosszú Thorkel, balján pedig egy öreg, kopasz smoői ember,
akit Sibbének hívtak. Mellettük ültek a többiek, rang szerint. Ennél az asztalnál
Harald király maga határozta meg minden- kinek a helyét. Ormot nem lehetett a
nagy vezérek közé számítani, de azért a vártnál is jobb helyet kapott, Toke
úgyszintén, mert Harald király hálás volt nekik a nagy harangért, és kedvelte a költő
Tokét. Orm a püspöktől számított harmadik helyen ült, Toke pedig a negyediken,
mert Orm megmondta Harald királynak, hogy nem szívesen szakad el Tokétól:
barátjának esetleg megárt a sör. Szemben velük Sven király kíséretének kapitányai
ültek.
A püspök most imát mondott, amit Harald király kívánságára rövidre
fogott, majd háromszor emelték ivásra kancsóikat Krisztus tiszteletére, Harald
király szerencséjére és a nap visszatérésére, A pogányok is ittak Krisz- tus
tiszteletére, mert ez volt az első alkalom az ivásra és már nagyon szomjaztak a
sörre, sokan közülük azonban a kalapács jelét rajzolták kezükkel a kancsó fölé, és
Thor nevét mormolták, mielőtt ittak volna. Amikor Harald király szerencséjére ittak,
Sven király rosszul nyelte a sört, és köhögni kezdett, úgyhogy Styrbjörn meg is
kérdezte, talán bizony túl nagyot nyelt.
Ekkor behozták a karácsonyi sonkát. A harcosok és kapitányok
elhallgattak, mélyet lélegzettek, és boldogan vigyorogtak. Sokan megoldották
övüket, hogy alaposan felkészüljenek a nagy evésre. Mert bár voltak emberek, akik
azt mondták, hogy Harald király öreg napjaira fukarkodik ezüsttel és arannyal, étel
és ital dolgában ilyesmit sosem állítottak róla, s a legkevésbé karácsonyi lakomák
alkalmával. Szokása szerint negyvennyolc jól hízott disznót vágatott le karácsonyra,
és azt mondogatta, hogy ha ez nem is elegendő az ünnepekre, jut egy jó falat
mindenkinek, utána meg elégedjenek meg a juh és a marha húsával.
Az ételhordók kettesével vonultak be, hosszú sorban, óriási gőzölgő
üstökkel, mások teknőben véres hurkát hoztak. Majd kukták követték őket, hosszú
nyársakkal felszerelve, az üstöket odaállították az asztalok mellé, a nyársakkal
pedig nagy darab húsokat halásztak ki belőlük, ezeket sorban a vendégek elé rakták,
s így nem történhetett semmiféle kivételezés. Ezenkívül mindenki elé odatettek egy
rőfnyi véres hurkát, vagy még többet is, ha kívánta. Kenyér és sült répa
agyagtálakban állt az asztalon. Az asztalvégeken pedig kádakban állt a sör.
Amikor a hús Ormhoz és Tokéhoz került, az üst felé fordulva
mozdulatlanul ültek, és figyelték, hogyan halászik a kukta a nyárssal. Nagyot
sóhajtottak örömükben, amikor végül is sikerült két finom sonkadarabot kihalásznia.
Emlékeztették egymást, milyen régen is volt, hogy ilyen lakomán részt vettek, és
csodálkoztak, hogyan bírták ki annyi ideig sonka nélküli országban. Amikor a véres
hurkára került sor, mindkettőjüknek könny szökött a szemébe, és úgy tűnt nekik,
sosem kaptak rendes ennivalót, amióta Krokkal útnak indultak.
- Ennek van a legjobb szaga - mondta Orm halkan.
- Kakukkfűillat ez - felelte Toke megtört hangon. Hurkáját a szájába
dugta, amennyire csak bírta, nagyot harapott, és élvezettel rágni kezdett. Ezután
gyorsan újra hátrafordult, és a szolga után kapott, aki tovább akart menni a
hurkákkal. Elkapta zekéjét, és így szólt:
- Adj még ebből a hurkából, ha nincs Harald király tilalma ellenére, mert
sokáig volt rossz sorsom az andalúzok országában, ahol nincs férfiaknak való eledel;
ez most hét karácsony elmulasztott hurkája, amire mostanáig hiába vágytam.
- Én is így vagyok vele - mondta Orm.
A szolga elnevette magát, és azt mondta, hogy Harald királynak van elég
hurkája mindenki részére; majd mindkettőjük elé odarakott még egy jókora adagot a
leg- vastagabb fajtából. Erre megnyugodtak, és alaposan nekiláttak az evésnek.
Egy ideig nem sok szó hangzott el sem a király asztalánál, sem a
többieknél, kivéve, ha sört kértek, vagy a király karácsonyi vendéglátását dicsérték.
Orm jobbján fiatalember ült. Ennivalóját díszes, ezüstnyelű késsel vágta.
Szőke, gondosan kifésült, szép hosszú haja volt.
Hosszú Thorkel kíséretéhez tartozott, és nyilvánvalóan előkelő
nemzetségből származhatott, ha ilyen kitüntető helyen ült a király asztalánál, pedig
még szakálla se volt. Ez látszott finom ruháin és ezüst kardövén is.
Amikor az első falatokon túljutottak, Ormhoz fordult, és így szólt:
- Lakomán kellemes dolog világlátott emberek társaságában ülni, és
mintha úgy hallottam volna, hogy te meg a szomszédod messzebb jártatok, mint
sokan má- sok.
Orm helyeselt, és elmondta, hogy ő meg Toke hét évig voltak
Hispániában.
- Számos körülmény miatt hosszabbra sikerült az utunk, mint vártuk -
mondta -, és sokan nem is tértek vissza onnan.
- Akkor sok mesélnivalótok lehet - válaszolt az idegen -, és bár én nem
jártam olyan távoli országokban, mint ti ketten, én is tettem olyan utakat, amelyekről
kevesen tértek vissza otthonukba . . . Bornholmi vagyok - mondta -, Sigurd a nevem.
Apám Bue Digre volt. Róla talán már hallottál, ha soká is voltál idegen
országokban. Ott voltam Hjörungavognál, ahol elesett, és ott estem fogságba én is
Vagnnal és a többiekkel. És nem ülnék most itt veled, és nem beszélhetnék neked
mind- erről, ha nem lett volna hosszú hajam. Mert a hajam mentette meg az
életemet, amikor a foglyokat meg akarták ölni.
Közben az asztalnál már többen jóllaktak, s így megoldódott a férfiak
nyelve. Toke is beleszólt a beszélgetésbe, és azt mondta, hogy amit a bornholmi
mesélt, az különösnek hangzik, és jó történet lehet. Ő maga ugyan mindig úgy
találta, hogy a hosszú haj inkább kárára van a harcosnak, mint hasznára. Hosszú
Thorkel ott ült mellettük, s a fogát piszkálta azon az illendő módon, ami a sokat
utazott, tekintélyes emberek között szokásos lett; oldalt fordult, és egyik tenyerét a
szája elé tartotta. Ő is meghallotta a beszélgetést, és azt mondta, hogy a hosszú haj
már sokszor sodort bajba harcosokat, és ezért okos emberek a hajukat mindig
felkötik a sisakjuk alá. Sigurd Buesson elbeszéléséből azonban - mondta - minden
harcos megtanulhatja, hogy a hosszú haj is hasznára válhat az okos embernek, és ő
azt reméli, a csar- nokban mindenki meghallgatja az érdékes történetet.
Sven királynak közben jó hangulata kerekedett, noha először, amikor
Styrbjörnt észrevette, elkedvetlenedett. Hátrahajolva ült díszhelyén, malackörmöket
rágcsált, és a csontokat a padlón levő szalmára köpködte, miközben elégedetten
szemlélte Harald királyt - aki Styrbjörnnel nőkről beszélgetett -, mint eszik és iszik
az még mindig mindenkinél többet. Figyelte, mit beszélnek a többiek a hosszú
hajról, és ezzel kapcsolatban ő is megszólalt, mondván, hogy az okos harcos a
szakállára is gondol, mert ha szeles időben folyik a harc, könnyen előfordul- hat,
hogy az ember szakálla az arcába lengedezik, éppen akkor, amikor kard vagy
lándzsa ellen kell védekeznie. Ezért neki már régi szokása, hogy hadjáratkor a
szakál- lát mindig fonatokban hordja. Most azonban szívesen hallaná, milyen
haszna volt Sigurd Buessonnak a hajából, mert azok a férfiak, akik a hjörungavogi
hadjáratban részt vettek, érdekes kalandokról mesélhetnek!
Poppo püspök alig győzte, amit eléje raktak. Most csak ült, és csuklott a
sörtől, de látszott rajta, hogy ő is szeretne valamit mondani. Elmesélné Absalom
királyfi történetét, aki hosszú haja miatt keveredett bajba. Ez igen érdekes és
tanulságos történet, amely Isten szent könyvében is meg van írva. Sven király
közbeszólt, hogy ilyesmit asszonyoknak és gyerekeknek mesélhet, ha kedvük van
meghallgatni. Erre persze heves szóváltás keletkezett közte és a püspök között.
Ekkor hirtelen megszólalt Harald király:
- Az ilyen hat napig tartó lakomán van idő arra, hogy mindenkit
meghallgathassunk. És kevés dolog kellemesebb, mint jóllakottan, sör mellett
érdekes történeteket hallgatni. Jobban telik így az idő az étkezések között, és
kevesebb viszályra adódik alkalom az asztalok mellett. Jómagam is sokat hallgattam
már közülük érdeklődéssel, akár szentekről, akár apostolokról, akár pedig régi,
keleti királyokról szóltak.
Sokat mesélt nekem a püspök egy férfiúról, kinek a neve Salamon volt,
akit Isten kedvelt, és hasonlított rám, bár igaz, hogy neki több asszonya volt. És
most úgy gondolom, hogy legelőször a püspök meséljen, mielőtt kifáradna az ételtől
és a sörtől. A karácsonyi ivással ő ugyanis kissé hadilábon áll, mivel nem szokta
meg idejében. Utána majd mesélhetnek a többieh, akik Hjörungavognál voltak,
vagy Styrbjörnnel a vendek között vagy másutt: És aztán vannak itt olyan férfiak is,
akik egészen lent jártak Hispániában, és vitorlázva jöttek hozzám egy szent
haranggal, amely nagy hasznomra volt. Őket is szívesen meghallgatjuk, amíg a
lakoma tart.
Mindenki úgy találta, hogy Harald király bölcsen beszélt; úgy is történt,
ahogy ő mondta. Ezen az estén, mikor már behordták a fáklyákat, a püspök Dávidról
és fiáról, Absalomról mesélt. Nagy bölcsességgel, erős hangon beszélt, hogy
mindenki hallhassa. Sven király kivételével mindenkinek tetszett a történet.
Amikor a püspök befejezte elbeszélését, Harald király azt mondta, jó
lesz, ha a történetet sok ember emlékezetében tartja. Styrbjörn fölnevetett, Sven
királyra emelte poharát, és így szólt:
- Megszívlelhetnéd a hallottakat, s ezek után levághatnád a hajadat olyan
rövidre, amilyen a püspöké.
Harald királynak tetszett a megjegyzés. A combjára ütött, és akkorát
nevetett, hogy díszes ülőhelye csakúgy rázkódott. Amikor emberei és Styrbjörn
kísérete hallották urukat nevetni, ők is rákezdtek valamennyien, még azok is, akik
semmit se hallottak. A végén az egész csarnok zengett. Sven király embereinek ez
egyáltalán nem tetszett. Ó maga elsápadt a dühtől, és mormogott valamit. Szakállát
harapdálta, és vészjóslóan nézett körül, szinte ugrásra és összecsapásra készen.
Styrbjörn előrehajolva ült, méregetve őt. Pillája nem rezdült, arcizma
nem mozdult. Nagy lett a nyugtalanság a csarnokban, és a békés karácsonyi
hangulat veszélyben forgott.
A püspök kitárta karját, és kiáltott valamit, amit senki sem értett. A
férfiak egymást méregették az asztalon keresztül, és kezük keresgélte, mit is
ragadhatnának meg legkönnyebben. De Harald király két udvari bolondja, két apró
ír emberke, akik messze földön híresek voltak művészetükről, tarka köntösükben,
hajukban tollal, felugrottak a király asztalára, s meglebegtették bő köpenyük
szárnyát, mintha repülni akarnának; pöffeszkedtek, lábukkal kapartak, nyakukat
nyújtogatták, és úgy kukorékoltak, mint két igazi kakas. Mindenki úgy találta,
jobban kukorékolnak, mint a valódi kakasok. Hamarosan feledésbe merült a harag,
és a vendégek önfeledt nevetésétől lett hangos a csarnok.
Ezzel a lakoma első napja véget ért.
Másnap, amikor az étkezésen túlvoltak, és behozták a fáklyákat, Sigurd
Buesson elmondta, mi történt Hjörungavognál, és mit köszönhet hosszú hajának.
Valamennyien jól ismerték ezt a hadjáratot: mint indultak útnak a jomsvikingek és
embereik bornholmból és Skonéból nagy hajóhaddal, Strutharald fiainak meg Bue
Digrének és Vagn Okessonnak a vezetésével, hogy elfoglalják Norvégiát Hokan
Jarltól, és azt is tudták, milyen kevesen tértek vissza erről az útról. Sigurd nem sokat
beszélt erről, de arról sem, mint menekült el Sigvalde hajójával a csatából. Nem
volna okos ugyanis Sigvaldéről rosszat mondania, amikor Thorkel ott ül a
hallgatóság soraiban, noha mindenki tudja, hogy Thorkel bátor harcos, és hogy a
csatában egy nagy kő repült a fejének, amikor a hajók szemben álltak egymással, és
nem volt öntudatánál, amikor a bátyja elevezett.
Sigurd apja hajóján volt, és csak arról beszélt, amiben ő maga is részt
vett. Elmesélte apja halálát, milyen heves harcok dúltak, hogyan szorongatták őket a
norvégok a hajón, mint kapott Bue kardvágást arcára, mely levitte orrát és álla
legnagyobb részét, mint emelte fel azután nagy kincsesládáját, és ugrott vele a
vízbe, és elbeszélte, hogy Bue hajójának veteránját, Aslak Holmskallét erre hogyan
ragadta el a harci düh, és hogyan ment neki sisak és pajzs nélkül az ellenségnek. Két
kézzel mérte a csapásokat, a fegyvereknek hősiesen ellenállva. Végül egy izlandi
költő, aki Hokan Jarl fia, Erik mellett harcolt, fölemelt egy gerendát a fedélzetről, és
összeroppantotta a koponyáját.
- Nekünk, akik apám hajóján még életben maradtunk - mondotta Sigurd -,
már nem sok tennivalónk akadt, mert kevesen voltunk, és nagyon kifáradtunk. Ha-
jóinkat pedig már mind elfoglalták, kivéve a Vagnét, amelyen még állt a harc.
Bennünket beszorítottak a hajó orrába, és rövidesen nem tudtuk se kezünket, se
lábunkat mozdítani. Végül kilencen maradtunk, mindnyájan megsebesülve, ott
szorongtunk a pajzsok között, míg aztán fogságba estünk, és fegyvertelenül a partra
vittek bennünket. Hamarosan megérkeztek a többiek is Vagn hajójáról és maga
Vagn is a többiekkel együtt. Öt két ember cipelte, kard és lándzsa nyomait viselte a
testén, fáradt volt, sápadt, és egy szót sem szólt.
A parton egy farönkre ültünk, lábainkat hosszú kötéllel összekötözték, de
a kezünk szabadon maradhatott. Ott ültünk és vártunk, közben néhányan
érdeklődtek Hokan
Jarltól, hogy mit tegyenek velünk. Ö úgy határozott, hogy azonnal meg
kell ölni bennünket. Odajött Erik Jarl, a fia, és még sokan mások, hogy
megnézzenek bennünket. Mert a norvégok kíváncsiak voltak, hogyan viselkednek a
jomsvikingek, amikor meg kell halniuk. Harmincan voltunk a farönkön: kilencen
Bue hajójáról, nyolcan Vagnéról, a többiek más hajókról. Maga Vagn a jobbszélen
ült.
Ezután felsorolta mindazoknak a neveit, akikét tudta, abban a sorrendben,
ahogy a rönkön ültek. A csarnokban mindenki feszülten figyelt, mert a
megnevezettek közül sokan ismert férfiaknak számítottak, és rokonaik voltak a
hallgatóság között.
- Ekkor megjelent egy férfi, bárddal a kezében, megállt Vagn előtt, és így
szólt: „Tudod-e ki vagyok?" Vagn ránézett, de nem törődött vele, és nem felelt
semmit, mert nagyon fáradt volt. A másik így szólt: „Én Thorkel Leira vagyok, és
talán emlékezel arra a kijelentésedre, hogy megölsz engem, és ágyadba viszed
lányomat, Ingeborgot." Ez igaz volt, mert Vagnnak valóban ez volt a szándéka a
hadjárat előtt, mivel meghallotta, hogy Thorkel lánya a legszebb nő Norvégiában és
egyike a leggazdagabbaknak is. „De most - mondta Thorkel Leira, és szélesen
vigyorgott - inkább olyanformán áll a dolog, hogy én foglak téged megölni." Vagn
félrehúzta a száját, és így szólt: „Még nem haltak meg a jomsvikingek." „Ami
késik, nem múlik - mondta Thorkel -, és arról magam gondoskodom, nehogy
valaakit kifelejtsünk. Végignézheted, miképpen múlik ki valamennyi embered, és
utánuk rögtön te következel! " Ezután Thorkel a rönk másik végére ment, és egymás
után levágta a foglyok fejét. Jó bárdja volt, és buzgón végezte dolgát, sose kellett
kétszer ráütnie egy fejre. Azt hiszem, akik ezt végignézték, elmondhatták, hogy
Vagn és Bue emberei bátran viselkedtek haláluk előtt. Ketten, akik nem messze ültek
tőlem, arról beszélgettek, vajon lehet-e még érezni valamit, ha a fej már lehullt, és az
volt a véleményük, hogy ezt nehéz előre tudni. Az egyik azt mondta: „Itt van egy
csat a kezemben, ha még érzek valamit, miután. a fejemet levágták, beleszúrom majd
a földbe." Thorkel odament hozzá, és amikor fejét levágta, a csat rögtön kiesett a
kezéből. Már csak ketten voltak előttem.
Sigurd Buesson mosolyogva nézett végig a hallgatókon, kik csendben
ülve, feszülten figyeltek. Felemelte söröskorsóját, és nagyot húzott belőle. Harald
király így szólt:
- Látom, hogy a fejed megmaradt, és hallani a kortyolgatásodon, hogy a
nyakaddal sincs semmi hiba. Ahogy ott a rönkön ültél, nehéz megérteni, mint tudtad
életedet megmenteni, bármilyen hosszú volt is a hajad. Tetszik nekem ez a történet,
és ne maradj most már sokáig adós a végével.
Mindannyian egyetértettek Harald királlyal, és Sigurd Buesson folytatta
történetét:
- Amint ott ültem a rönkön, nem mondhatnám, hogy jobban féltem volna
a többieknél, de bosszantónak találtam, hogy meg kell halnom anélkül, hogy szóra
ér- demes tettet hajtottam volna végre. Ezért így szóltam Thorkelhoz, amikor
odajött: „Féltem a hajamat, nem szeretném, ha bevéreződnék." Ezzel
előresimítottam a homlokom fölé. Egy férfi, aki Thorkel mögött állt, később
megtudtam, hogy a sógora, megfogta a hajamat, a kezére tekerte, és így szólt
Thorkelhez: „Most vágj!" Thorkel vágott is, de én abban a pillanatban, amilyen
gyorsan csak tudtam, visszarántottam a fejemet, úgyhogy a bárd köztem és Thorkel
sógora között zuhant le, és levágta annak mindkét karját. Az egyik ott maradt lógva
a ha- jamban.
Mindannyian nevetésben törtek ki, maga Sigurd is nevetett, és így
folytatta:
- Ti jót nevethettek, de ez semmi ahhoz képest, ahogy a norvégok
nevettek, amikor Thorkel sógorát ott látták a földön hemperegve, és Thorkelt, amint
szemét rám meresztette. Néhányan a földre feküdtek a nevetéstől. Erik Jarl odajött
hozzám, és így szólt: „Ki vagy te?"
„Sigurd nevem, az apám Bue volt, és még nem halt meg minden
jomsviking", feleltem. Jarl erre így szólt: „Meglátszik, hogy Bue atyafiságához
tartozol. Akarod, hogy viszaadjam az életedet?" „Olyan embertől, mint te vagy,
elfogadom", feleltem. Ekkor megszabadítottak a kötelékeimtől. Thorkelnek azonban
ez nem tetszett, és kiáltozni kezdett: „Mit csináltok? Akkor az lesz a legjobb, ha
nem is várok tovább Vagnnal." Ezzel felemelte bárdját, és feléje rohant. De Vagn
egyik embere, Skarde, aki a negyedik volt Vagn előtt, igazságtalanságnak tartotta,
hogy Vagn feje előbb hulljon a porba, mint ahogy sor kerülne rá. Ezért, amikor
Thorkel futva közeledett, eléje vetette magát. Thorkel megbotlott, és elesett,
pontosan Vagn előtt. Vagn erre lehajolt, elkapta a bárdot, és teljes erőből fejbe
vágta vele Thorkelt. „Ez volt az ígéret fele - szólt Vagn - és még nem halottak a
jomsvikingek." A norvégek most még jobban nevettek, mint az előbb. Erik Jarl
pedig így szólt: „Akarod megtartani az életedet, Vagn?" „Ha mind megtarthatjuk",
felelte Vagn. „Így legyen", mondta Jarl, és ezzel a többieket is kiszabadította.
Tizenketten menekültünk meg a rönkről.
Sigurd Buesson sok dicséretet kapott történetéért, és mindenki
magasztalta ügyességét, ahogy hosszú haja révén megmenekült a haláltól. Sok szó
esett ezután az asztalok mellett az elmondottakról, Sigurd Buesson és Vagn
szerencséjéről. Orm pedig így szólt Sigurdhoz:
- Toke meg én sok mindenről nem tudunk, amit mások tudnak, mivel oly
soká voltunk távol az országtól. Hol van most Vagn, és mi lett vele, miután
elszabadult a rönkről? Történetedből úgy tűnik nekem, mintha neki jobban
kedvezne a szerencse, mint bárkinek, akiről eddig hallottam.
- Helyesen szóltál - válaszolt Sigurd -, szerencséje továbbra sem hagyta el
őt. Erik Jarl kegyeibe fogadta. Egy idő múlva felkereste Thorkel Leira lányát, akit
még szebbnek talált, mint híre járta, s akinek nem volt semmi kifogása az ellen,
hogy segítségére legyen a férfi elhatározása második részének teljesítésében. Össze-
házasodtak, és boldogan élnek. Hazakészül vele Bornholmba, amint ideje engedi. De
amikor legutóbb hallottam róla, még Norvégiában volt, és panaszkodott, hogy
nagyon sok időbe telik, amíg onnan el tud jönni. A lánnyal ugyanis annyi birtokot
meg mindenféle ingóságot kapott, hogy időbe telik, amíg mindent gyorsan, jó áron
eladhat. Vagnnak pedig nem szokása, hogy olcsón adjon túl dolgain.
- Van egy dolog a történetedben, ami nem megy ki a fejemből - mondta
Toke Sigurdnak. - Ez pedig apád, Bue kincsesládája, amivel a vízbe ugrott. Ki
tudtad halászni, mielőtt visszaindult ál Norvégiából, vagy más emelte ki? Ha még
ott fekszik a tenger fenekén, tudom mit tennék, ha Norvégiába kerülnék:
megkeresném a lá- dát, mert Bue ezüstje megérné a fáradságot.
- Sokan kutattak utána - mondta Sigurd -, a norvégek is meg mi is, akik
megmaradtunk Bue emberei közül. Sokan halásztak fogóvasakkal, de semmi sem
akadt beléjük. Egyik ember az öbölben lemerült kötéllel, de többé sohse látták.
Azóta mindenki azt hiszi, hogy Bue megtartja magának ott lent a ládát, és elbánik
azzal, aki meg akarja kaparintani. Mert Bue erős ember volt, s a fölöttünk lakók
ereje nagyobb az élőknél és ez így lehet Buéval is, bár ő nem fölöttünk van, hanem
a tenger fe- nekén, ládája mellett.
- Kár az ezüstért - mondta Toke -, bár igaz, hogy még a legbátrabb ember
is visszariad attól, hogy Bue Digre karjaival a víz alatt megismerkedjék.
Harmadnap este Harald király Styrbjörnnek a vendek és kurok között átélt
kalandjairól kívánt hallani. Styrbjörn azt állította, hogy ő nem tehetséges elbeszélő.
Erre kíséretének egyik tagja, egy izlandi vette át a szót. Neve Björn Asbrandsson
volt, híres harcos és nagy költő is egyben, mint minden világot járt férfi Izlandban.
És bár most már enyhén italos volt, eleinte igen ügyesen, különleges versformában
szerkesztett verseket szavalt
Harald király tiszteletére. Ez volt a legújabb és legnehezebb versforma az
izlandi költőknél, és a versek oly művészien voltak összeállítva, hogy nem sokat
lehetett tartalmukból megérteni. Mégis mindenki értelmes arckifejezéssel hallgatta,
mert azt, aki nem méltányolta a kö1tészetet, megszólták. Harald király dicsérte a
verseket, és a költőnek egy aranygyűrűt adományozott. Toke az asztalra
könyökölve ült, fejét kezével támasztva bánatosan arról sóhajtozott, hogy bizony ez
az igazi költészet. Most belátja - mondta -, hogy ő maga sose tudna olyan verseket
költeni, amelyekért aranygyűrű járna.
Az izlandi, akit néhányan Björn Bredvikingakappénak neveztek, és aki
két nyarat töltött Styrbjörnnél, foly- tatta elbeszélését Styrbjörn hadjáratairól és az
ott tör- tént csodálatos eseményekről. Jól beszélt, és soká folytathatta anélkül, hogy
valaki is belefáradt volna a hallgatásába. Mindenki tudta, hogy igazat mesél, hiszen
Styrbjörn maga is ott ült közöttük. Sokat beszélt vakmerő vállalkozásairól, Styrbjörn
szerencséjéről meg a zsákmányaikról. Elbeszélését egy régi verssel fejezte be
Styrbjörn őseiről, az istenektől kezdve egészen Erik nevű nagybátyjáig, aki most
Uppsalában unalkodik, az utolsó strófát pedig maga fűzte hozzá:

Északra megy
száz nagy hajóján Styrbjörn is.
Vagyont követel;
emberei dicsőségben mulatnak
csarnokában Eriknek!

Ezt a rigmust hangos jókedv fogadta. Sokan felugrottak a padokról, és


ittak Styrbjörn szerencséjére. Styrbjörn drága ivókelyhet hozatott, átnyújtotta a
költőnek, majd így szólt:
- Ez még nem minden! Verseidért többet kapsz majd, ha Uppsalában
leszünk! Ott kíséretem minden tagjára jó fizetség jár, mert Erik nagybátyám
takarékos ember, és sok haszmos dolgot gyűjtögetett össze. Tavaszra odamegyek,
hogy felnyissam a ládáit. Aki el akar kísérni, szívesen látom!
Mind Harald király, mind Sven király emberei között sokan akadtak,
akiket a hallottak felbuzdítottak, és akik ott helyben kiáltozni kezdtek, hogy
elkísérik Styrbjörnt. Erik király vagyona ugyanis messze földön híres volt, és
Uppsalát Ivar Vidfamne óta nem érte fosztogatás.
A smoői Sibbe Jarl már részeg volt, gondolatait és söröskancsóját
nehezen tudta kordában tartani, de azért ő is nagy hangon kiáltozta, hogy öt hajóval
szándékszik elkísérni Styrbjörnt, mert érzi, hogy már gyengül az egészsége és ereje,
s inkább harcosként akar meghalni, s nem úgy, mint tehén a szalmán. Harald király
megjegyczte, hogy ő már túlságosan öreg ahhoz, hogy hadjáratban vegyen részt, és
embereire szüksége van, hogy itthon fenntartsák a rendet a nyugtalan nép között. De
azt nem bánná - mondta -, ha Sven embereket és hajót bocsátana Styrbjörn
rendelkezésére.
Sven király elgondolkozva kiköpött, majd húzott egyet a
söröskancsójából, közben a szakállával babrált, és azt mondta, ő nem nélkülözheti
embereit és hajóit, mert szüksége van rájuk a szászok és az obotritek ellen.
- Ezenkívül pedig ésszerűbbnek tartanám - mondta -, ha ezt a segítséget
apám nyújtaná, mert az ő korában embereinek már nincs más dolguk, mint hogy az
étkezéseket lessék, és a papok fecsegését hallgassák.
Harald király erre dühbe jött, s nyugtalanság lett urrá a csarnokban. A
király azt mondta, úgy látszik, Sven azt szeretné, hogy ő fegyveresek nélkül
uralkodjék országában.
- De most aztán úgy lesz, ahogy én mondom - kiáltotta, és arca vérvörös
lett -, mert én vagyok a dánok királya, senki más. Te pedig, Sven, hajót és embert
adsz Styrbjörnnek.
Sven király hallgatagon ült, mert félt apja haragjától, és mert sejtette,
hogy emberei közül sokan szívesen mennének Uppsalába.
Ekkor Styrbjörn így szólt:
- Örömmel látom, milyen buzgalommal igyekeztek, hogy mindketten
megsegítsetek. Az lesz a legjobb, hogy- ha te, Harald, határozod el, hogy Sven mit
küdjön, te pedig, Sven, hogy apád segítsége mi legyen.
E szavak hallatán sokan nevetni kezdtek, és az egyetértés csaknem
helyreállt. Végül elhatározták, hogy Harald is, Sven is tizenkét-tizenkét hajóval
segíti Styrb- jörnt, kellő legénységgel felszerelve. Ennek fejében Harald és Sven
egyformán részesülnek majd Erik király kincseiből.
Ezzel véget ért ez az este is.
Negyednapra elfogyott a. disznóhús. Helyette káposztalevest hoztak az
asztalra juhhússal, és ezt mindenki kellemes változatosságnak találta. Ezen az estén
egy hollandi férfi mesélt egy nagy lakodalomról, amelyen Finnvedenben, a vad
smolandiaknál vett részt. A lakodalmi ünnepségen egy ló miatt összevesztek, és
csakhamar verekedésre került a sor. A menyasszony és a koszorúslányok nevettek,
tapsoltak és biztatták a verekedőket. De amikor a menyasszony - aki nagy tekintélyű
családból származott -, észrevette, hogy nagybátyja egyik szemét a vőlegény egyik
rokona kinyomja, lekapott egy fáklyát a falról, és a vőlegény fejéhez vágta, úgyhogy
a férfi haja lángra kapott. Az egyik életrevaló koszorúslány azonban hirtelen a
vőlegény fejére dobta a szoknyáját, jól odaszorttotta, és így megmentette az életét,
bár az rémesen ordított, és amikor a feje újra előkerült, kiderült, hogy feketére és
kopaszra égett. A fáklyától kigyulladt a szalma a padlón, és tizenegy részeg és
sebesült bennégett. Nagy híre lett ezután ennek a lakodalomnak; olyasmi volt
Finnvedenben, amiről érdemes mesélni! A menyasszony most boldogan él a
vőlegényével, bár annak soha többé nem nőtt ki a haja.
Amikor a történet véget ért, Harald király megjegyezte, hogy szívesen
hallgat ilyen vidám dolgokat a smolandiak életéről, akik természetüknél fogva nagy
tréfamesterek ugyan, de gézengúzok is ám! Poppo püspök pedig hálát adhat
Istennek, hogy rendes emberek közé került Dániába, nem pedig bitang finnvedeniek
és varendiek közé!
- Holnap pedig - folytatta Harald király - az andalúzok országáról
szeretnék hallani, s azokról a csodálatos kalandokról, amelyekben Orm
Tostessonnak és Toke Grogullessonnak útjukon részük volt. Azt hiszem, ez
mindannyiunkat jól elszórakoztat majd.
Ezzel véget ért az az este is.
Másnap reggel Orm és Toke azon tanakodtak, melyikük számoljon be
kalandjaikról.
- Te vagy a vezér - mondta Toke -, neked kell beszélned.
- Te már akkor ott voltál a hajón, amikor én odakerültem - válaszolt Orm
-, és te jobban is beszélsz, mint én. Itt az ideje, hogy egyszer alaposan kibeszéld
magad, mert úgy vettem észre, hogy ezeken az estéken időnként nehezedre esett
szótlanul hallgatnod a többieket.
- A beszédtől nem félek - felelte Toke -, és azt hiszem ebben éppen olyan
kitartó vagyok, mint másban. Van azonban egy baj. Sör nélkül nem tudok beszélni,
mert kiszárad a torkom, ez pedig hosszú történet lesz. Négy este szerencsésen
elmúlt felettem, józanul és nyugodtan keltem fel a krály asztalától, és mégis nehéz
volt, bár nem volt sok mondanivalóm. Nem volna jó, ha most ragadna el az indulat,
és rossz hírbe kerülnék, mikor a király asztalánál ülök.
- Reméljük, hogy nem lesz baj - mondta Orm -, és ha le is részegedsz egy
kicsit mesélés közben, ilyen jó sörtől mégse veszíted el egészen az eszedet.
- Hát lesz, ami lesz - mondta Toke bizonytalanul, és megcsóválta a fejét.
Ezen az estén aztán Toke mesélt Krok utazásáról, és arról, mi mindent történt
útközben, hogyan került Orm a hajójukra, és hogy találtak Salamon zsidóra a
tengerben; beszélt a vár kifosztásáról Ra- miro birodalmában, majd az andalúzokkal
vívott harc- ról, gályarabságukról és Krok haláláról. Ezután elmesélte, hogyan
szabadultak ki a rabságból, beszélt Salamon zsidó barátságáról és a Subaidától
ajándékba kapott kardokról.
Amikor idáig jutott elbeszélésében, Harald király és Styrbjörn szerették
volna megnézni a kardokat. Orm és Toke odanyújtotta a Blotungát és a Rödnäbbát.
Harald király és Styrbjörn kihúzták a kardokat hüvelyükből, és kézben méregetve
súlyukat alaposan szemügyre vették. Mindketten megállapították, hogy jobb
kardokat még nem láttak. Ezután a kardok körbe jártak az összes asztaloknál, mert .
sokan kíváncsiak voltak a fegyverekre. Orm nyugtalanul várta, hogy
visszakerüljenek hozzá, mert magányosnak és szinte meztelennek érezte magát a
Blotunga nélkül.
Ormmal és Tokéval rézsútosan szemben két testvér ült: Sigtrygg és Dyre.
Ők Sven király emberei voltak. Sigtrygg már régóta Sven király saját hajóján
szolgált. Erőteljes, durva ember volt, szétterülő harcias szakálla egészen a szeméig
nőtt. Dyre, az öccse, Sven király legjobb emberei közé tartozott. Orm észrevette,
hogy Sigtrygg egy ideje sötét tekintettel méregeti őt meg Tokét, és néhányszor úgy
tesz, mintha mondani akarna valamit. Amikor pedig a kardok hozzá kerültek, jól
megnézte őket, bólintott, és úgy látszott, hogy nem szivesen válik meg tőlük.
Sven király szívesen hallgatott elbeszéléseket távoli országokról, s kérte
Tokét, folytassa. Toke, aki szorgalmasan élvezte a sört pihenés közben, azt
válaszolta, hogy készséggel megteszi, mihelyt a szemben ülő férfiak felhagynak a
két kard szemlélgetésével. Sygtrygg és Dyre ekkor szó nélkül átadták a kardokat, és
így Toke újra nekikezdett a mesélésnek. Almansurról beszélt, hatalmáról,
gazdagságáról és arról, mint kerültek testőrségi szolgálatba, és hogyan kellett részt
venniük a próféta imádásában hajlongással és böjtöléssel, beszélt a hadjáratokról.
amelyekben részt vettek, és a zsákmányról, amit ezekben szereztek. Elmesélte
átvonulásukat az Űres Országon, ahonnan Szent Jakab sírjához kerültek, és
elmondta, hogyan mentette meg Orm Almansur életét, és mint kapott ezért egy nagy
aranyláncot.
Ekkor így szólt Harald király:
- Megvan még az a lánc, Orm? Szeretném ha megmutatnád, mert ha
éppoly becses, mint kardjaitok, érdemes megnéznünk.
- Megvan a lánc - felelte Orm -, és örökre meg is akarom tartani. Mindig
okosabbnak tartottam, ha minél kevesebbet mutogatom, mert olyan szép, hogy
könynyen megkívánhatja bárki, kivéve a királyokat, és a legkiválóbb tekintélyes
embereket. Helytelen volna, ha nem mutatnám meg neked, uramkirályom, és Sven
királynak, meg Styrbjörn királynak és a vezéreknek, de azért jobb volna, ha nem
hordanátok körbe az asztalnál a többiek között.
Ezzel Orm felnyitotta zekéjét, és levette nyakáról a láncot. Odanyújtotta
Sigurd Buessonnak, ő Sigurd Hallbjörn istállómesternek adta tovább, Hallbjörn
pedig Poppo püspök megüresedett helyén át odanyújtotta Harald királynak. A
püspök helye azért volt üres, mert belefáradt a rengeteg karácsonyi ivásba, ágynak
esett, és Willibald testvér ápolta. Harald király alaposan megné- zegette a láncot. A
világosság felé tartotta, hogy még inkább gyönyörködhessék szépségében.
Megjegyezte, hogy egész életében gyűjtött ékszert és drágaságokat, de ehhez
hasonló szépet bizony még ő se látott.
A lánc vastag, ragyogó színű aranylemezekből készült. Minden lemez
keskeny volt, jó hüvelyknyi hosszú és a közepén hüvelykköröm szélességű. A két
vége felé elkes- kenyedett, s apró karikák kapcsolták a következő lemezhez. A lánc
összesen harminchat lemezből állt, és a lemezek közepén hol vörös, hol pedig zöld
drágakő ragyogott.
Amikor a lánc Styrbjörn kezébe került, azt mondta, hogy cr bizonyára
Vauluncer munkája lehet, de azt hiszi, nagybaítyjának ládáiban ugyanilyen szép
ékszerek talál- hatók. Sven király úgy vélte, hogy ez olyan kincs, amelyért egy
harcos szívesen adná a vérét, királyok lányai pedig a szüzességüket.
Amikor Thorkel megnézte a láncot, és a többiekhez hasonlóan
megdicsérte, rézsút átnyújtotta az asztalon Ormnak. Ekkor előrehajolt Sigtrygg és
utánanyúlt, de Orm gyorsabb volt, és elkapta.
- Miért kapkodsz utána? - kérdezte Orm Sigtryggtől. - Úgy hallom, nem
vagy se király, sem vezér, mások pedig nem nyúlhatnak hozzá.
- Meg akarok verekedni veled az ékszerért - mondta Sigtrygg.
- Az lehet, hogy akarsz - válaszolta Orm -, mert illemtudás nélküli,
kapzsi embernek látszol. Én azonban azt tanácsolom neked, maradj veszteg, és az
okos embe- reket hagyd békén!
- Nem mersz velem megverekedni - kiáltotta Sigtrygg -, de vagy
verekedsz, vagy ideadod a láncot, mert régóta elszámolni valóm van veled, és a
láncot jóvátételként akarom!
- Úgy látszik, nem bírod a sört, és az beszél belőled - mondta Orm. - Sose
láttalak a lakoma előtt, és ezért nem is lehet velem semmiféle ügyed. Most pedig -
folytatta, és kezdte elhagyni a türelme - jobban teszed, ha nyugton maradsz és
elhallgatsz, mielőtt megkérem Harald királyt, hogy itt helyben tekerhessek egyet az
orrodon. Én békés ember vagyok, és nem szívesen nyúlok olyan ormányhoz, mint a
tied, de úgy látom, hogy még a legtürelmesebb embert is kihozod a béketűrésből.
Sigtrygg híres harcos volt, erejéről és erőszakosságáról messze földön
ismerték, és nem szokta meg az ilyen hangot. Felugrott a padról és elbődült, mint
egy bika. De még hatalmasabban hangzott Harald király hangja, amikor haragra
gerjedve csendet parancsolt, és megkérdezte, mi a nyugtalanság oka.
- Ez az ember itt, uramkirályom - mondta Orm -, megveszekedett a jó
sörödtől és a saját kapzsiságától, mert láncom után ordítozik, és azt állítja, hogy
elszá- molni valója van velem, noha még sose láttam.
Harald király panaszkodva állapította meg, hogy mindig Sven emberei
csinálnak zűrzavart, és szigorú hangon vonta telelősségre Sigtryggöt: annyi esze
sincs, hogy tűrtőztetni tudná magát, vagy talán nem hallotta Krisztus és Harald
király békéjének kihirdetését a csarnokban?
- Uramkirályom - szólt Sigtrygg -, elmondom, hogy mint van mindez, és
úgy fogsz vélekedni, hogy igazságom van. Hét évvel ezelőtt kárt szenvedtem, és
most megtudtam, hogy ez a két ember részese volt megkárosításomnak. Azon a
nyáron hazafelé tartottunk a déli országokból négy hajóval, Hvenskei Bork,
Silverpalle, Faravid Svensson meg én. Ekkor találkoztunk három útrakelő hajóval, és
beszédbe elegyedtünk velük. És ennek a Tokénak az elbeszéléséből tudom most
már, hogy melyik négy hajó volt az. Az én hajómon volt egy Hispániából való
fekete hajú, sápadt bőrű rabszolga. Ez beszélgetésünk közben a vízbe ugrott, és
magával ragadta sógoromat, Oskelt, aki igen derék ember volt, és nyomuk veszett.
Most pedig mindnyájan hallhattuk, hogy ezt a rabszolgát az ő hajójuk vette fel, és ez
volt az, akit Salamon zsidónak neveztek, és akiből nagy hasznuk származott. Ez a
két ember, aki itt ül, Orm és Toke, húzták ki az én rabszolgámat a vízből. Ezt saját
szájukból halldttuk. Egy ilyen rabszolgából nekem is nagy hasznom lett volna. Ez
az Orm most vezére azoknak, akik még megmaradtak Krok hajójáról, és ezért jogos
kárpótlást követelek a veszteségért, amelyet ily módon szenvedtem. Ezért
követelem most tőled, Orm, hogy add nekem a láncot kárpótlásul a rabszolgáért és a
sógoromért, akár jószándékkal adod nekem, akár párviadalban itt kívül, döngölt
földön, pájzzsal és karddal, most rögtön. Meg kell ölnöm téged mindenképp, mert
azt mondtad, le akarod tekerni az orromat! Nekem, Sigtryggnek, Stigand fiának,
Sven király törzshajósának még senki se mondott sértő szavakat anélkül, hogy még
aznap életével ne fizetett volna.
- Két dolog vigasztalt, miközben szavaidat hallgattam - mondta Orm. - Az
egyik az, hogy a lánc az enyém, és az is marad, akárkik is voltak, akik hajódról a
tengerbe ugrottak hét évvel ezelőtt. A másik pedig az, hogy nekem és Blotungának
is lesz egy kis beleszólása abba, hogy kí élje túl a másikat. De most előbb hallgas-
suk meg Harald királyt, mit szól a dologhoz.
A csarnokban mindenki örült, hogy párviadalra kerülhet sor, mert a harc
ilyen férfiak között, mint Orm és Sigtrygg, bizonyára szép látvány lesz. Sven király
és Sigtrygg úgy vélték, hogy kellemes változatosságot jelent a karácsonyi ivás
közben, Harald király azonban gondolataiba merülten ült, tétovázva simogatta
szakállát, végül így szólt: ,
- Nehéz dolog helyesen ítélkezni, és nem vagyok benne biztos, hogy
Sigtrygg jogosan követelhet-e Ormtól kárpótlást azért a kárért, amit tulajdonképpen
nem is Orm okozott neki. Az is igaz, hogy senki se veszít el szívesen egy jó
rabszolgát és egy sógort anélkül, hogy ne kívánna magának kárpótlást a kárért. És
miután most már sértegetések hangzottak el, közöttük elkerülhetetlen volna az
ellenségeskedés, amint a szemem elől elkerülnek. És az olyan lánc, amilyet Orm
visel, bizonyára már sok gyilkosságot okozott, és okoz még többet is. Ezért talán a
legjobb, ha most párviadalban megverekszenek egymással mindannyiunk
szórakoztatására. Te pedig Hallbjörn, nézz utána, hogy a viadal színterét ledöngöl-
jék és körülkerítsék, ahol a föld a legegyenletesebb. Körbe helyezz fáklyákat, és
jelentsd, ha minden készen van.
- Uramkirályom - szólt Orm aggodalmas hangon -., nem szeretnék részt
venni egy ilyen párviadalban.
Mindannyian ránéztek, Sigtrygg és Sven király emberei közül sokan
elnevették magukat. Harald király megcsóválta a fejét, és így szólt:
- Ha nem mersz vele megverekedni, úgy nincs más hátra, add oda neki a
láncot, bár úgyse úszod meg az ügyet szárazon. Előbb bátrabbnak látszottál!
- Nem a párviadalra gondolok - mondotta Orm -, hanem a hidegre. Az én
torkom hamar megfájdul ilyen időben. Semmi se veszedelmesebb, mint sör mellől
és melegből kimenni az esti hidegbe, különösen most, amikor soká éltem a déli
országokban, és nem vagyok szokva a téli hideghez. Nem helyeslem, hogy emiatt a
Sigtrygg miatt a tél hátralevő részében köhögéssel bajlódjak, mert az ilyesmi nálam
soká tart, és anyám sokszor azt mondta, hogy a köhögés okozza majd egyszer
halálomat, ha kellőképpen nem vigyázok magamra. És ha most tanácsolhatnék
valamit, uramkirályom, úgy ez az lenne, hogy a viadal történjék itt bent, az asztalod
előtt, ahol elegendő hely van. Így magad is teljes kényelemben nézhetnéd végig.
Sokan nevettek Orm aggodalmán, de Sigtrygg már nem nevetett, hanem
ordított, hogy majd ő gondoskodik róla, hogy Ormnak ne legyenek ilyen
aggodalmai. De Orm nem törődött vele, hanem Harald király felé fordulva ült, és
várta döntését.
Harald király így szólt:
- Szomorú dolog, hogy az ifjúság elpuhul, és már nem olyan, mint
azelőtt. Lodbrok fiai nem gondoltak az egészségükre és az időjárásra, de fiatalabb
koromban én magam sem. Nem is ismerek ma már fiatalok közül hozzám hasonlót,
Styrbjörnön kívül. Igaz azonban, hogy az én koromban jobb lesz, ha a harcot innen,
a helyemről nézhetem végig. Az is jó, hogy a püspök ágynak dőlt, mert ő ellene lett
volna ennek. Úgy gondolom, hogy a békét, amit a csarnokban kihirdettünk, nem
szegjük meg olyasmivel, amire én adok engedélyt, és nem hiszem, hogy Krisztus
ne helyeselne olyan párviadalt, amelynél minden a törvény és a szokások szerint
történik. Ezért Orm és Sigtrygg itt küzdjenek a szobában, az asztalom előtt,
karddal, pajzzsal, sisakkal és páncéllal. És senki nem nyújthat segítséget nekik
csupán a harci fegyverzet felöltésében. Ha az egyik meghal, mindn jól van. De ha
valamelyik többé nem tud lábra állni, elhajítja kardját, vagy az asztal alá menekül, a
másiknak már nem szabad feléje vágni. A viadalt azonban elvesztette, s ezzel a
láncot is. Viadal közben pedig én magam, Styrbjörn és Hallbjörn istállómester
figyeljük, hogy minden rendben történjék.
Néhányan elszaladtak Orm és Sigtrygg harci öltözékéért. Közben nagy
lárma, kiabálás kerekedett a csarnokban. Harald király emberei Ormot tartották jobb
harcos- nak, Sven király emberei viszont Sigtryggöt dicsérték, és elmondták, hogy
kilenc emberrel végzett párviadalban anélkül, hogy ő maga megsebesült volna.
A leghangosabb Dyre volt. Megkérdezte Ormtól, hogy a sírban is fél-e
majd a köhögéstől, majd bátyjához fordult, és kérte, elégedjék meg ő Orm láncával,
neki pedig engedje át Orm kardját.
Toke bánatosan üldögélt, amióta abba kellett hagynia elbeszélését,
magában motyogott és iszogatott, de amikor meghallotta Dyre szavait, egyszeriben
felélénkült. Kését az asztal lapjára vágta Dyre előtt, úgy, hogy az megállt benne,
mélyen beékelődve a fába, és kardját hüvelyestől odahajította a kés mellé. Ezután
hirtelen mozdulattal átdobta magát az asztalon, olyan gyorsan, hogy Dyre nem
tudott kitérni előle, megragadta a fülénél és szakállá- nál fogva, arcát rányomta a
fegyvereke, és így szólt:
- Látod ezeket a fegyvereket? Ezek éppoly jók, mint Orméi, de magad
szerezd meg őket, ne másoktól kolduld. Dyre erős ember volt, megragadta Toke
csuklóját, és keményen megszorította, de nagyon fájt a szakálla és a füle. Nagyokat
nyögött, és nem tudott szabadulni Toke markából.
- Most itt tartalak barátságos beszélgetésre - mondta Toke -, mert nem
zavarhatod meg idebent a királyi békességet. De nem engedlek el, amíg meg nem
ígéred, hogy megverekszel velem, mert Rödnäbba nem érzi jól magát tétlenül,
amikor a testvére dolgozik.
- Eressz el - nyögte Dyre, miközben Toke lenyomva tartotta száját az
asztallapon -, akkor megöllek, amilyen gyorsan csak tudlak.
- Megígérted - mondta Toke, azzal eleresztette, majd tenyeréből kifújta a
rátapadt szakállszálakat.
Dyre fülei vörösek voltak, ő maga sápadt a dühtől, és eleinte úgy látszott,
alig tud szóhoz jutni. Azután felállt, és így szólt:
- Ezt azonnal elintézem veled, így is lesz a legjobb, mert legalább
bátyámnak is, nekem is jut egy-egy spanyol kard. Most pedig menjünk ki együtt
húgyozni, de kardjainkat ne feledjük magunkkal vinni.
- Helyesen beszéltél - mondta Toke -, közöttünk nincs szükség
ceremóniára. Ezért hálás leszek neked, amíg élsz. Hogy meddig, azt meglátjuk.
Ezután mindketten elindultak a király asztalának két oldalán, majd a
keresztben álló asztalok mögötti széles sávon kifelé, a keskeny falba vágott ajtón át.
Sven király utánuk nézett, és mosolygott. Szerette, ha emberei szerepelnek, növelik
a hírnevüket és félelmet keltenek.
Orm és Sigtrygg közben magukra öltötték harci öltözéküket, a padlót,
ahol harcra készültek, megtisztították, nehogy megbotoljanak a szalmában vagy a
csontokban, amelyeket Harald király kutyáinak hajigáltak oda. A csarnok két vége
felől előretolongtak a férfiak, hogy jobban lássanak, és szorosan összezsúfolva
álltak a padokon, a rézsút álló asztalokon, a küzdőtér két oldalán. Harald király
asztala mögött és a fal mentén. Harald király a legjobb hangulatban volt, és alig
várta, hogy láthassa asszonyait, akik az ajtónyíláson kíváncsian bekukucskáltak.
Megparancsolta, hogy jöjjenek be lányaikkal együtt, és nézzék végig a párharcot.
Úgy találta, nehéz volna megtagadni tőlük, hogy ilyen látványosságban részt
vegyenek. Néhányuknak helyet szorított maga mellett a díszhelyen. Két legszebb
lánya Styrbjörn mellé ülhetett. Azok bezzeg nem panaszkodtak, hogy szűk a helyük.
Ingerlöen nevettek, amikor az ifjú király sörrel kínálta őket, és bátnan ittak.
Azoknak a nőknek, akiknek már nem jutott hely mellettük, padot állítottak az asztal
mögé, ahol semmi nem takarta el a látványt.
Hallbjörn megfújta a kürtöket, csendre intette a jelenlévőket, és mindenkit
felszólított, hogy a harc közben őrizzék meg nyugalmukat. Senki se buzdítsa
tanácsokkal a küzdő feleket, és ne hajigáljanak semmit a küzdőtérre. A két küzdőfél
már felkészült. Beléptek a körbe, és elindultak egymás felé. Amikor észrevették,
hogy Orm kardját a bal kezében tartja, hangos suttogás, mozgolódás támadt.
Jobbkezes és balkezes között vívott harc ugyanis mindkét fél számára nehezebb,
mert a vágások ellenkező oldalról érik őket, s így a pajzsok kevésbé védenek. Meg-
látszott, hogy mindketten olyan harcosok, akikkel senki sem kerül szembe szívesen,
és egyformán halálraszánt mindkettő. Orm fél fejjel magasabb volt Sigtryggnél, és
karjai is hosszabbak voltak. Sigtrygg viszont zömökebbnek és erősebbnek látszott.
Pajzsaikat gondosan mellük felett tartották, olyan magasságban, hogy gyorsan
védeni tudják vele nyakukat is. Feszülten figyelték egymás kardját, nehogy
meglephesse őket az ellenfél. Ahogy közel kerültek egymáshoz, Orm Sigtrygg lábára
mért egy vágást, de az gyorsan félreugrott, és kemény vágással válaszolt, amely
Orm sisakját érte. Erre mindketten óvatosabbak lettek, és minden vágást pajzsukkal
fogtak fel. Harald király megmagyarázta asszonyainak, hogy a tapasztalt
harcosoknál az a jó, hogy nem hamarkodjáls el a dolgot, és azon igyekeznek, ne
legyen rajtuk fedetlen rész, mert így tovább tart a viadal.
- Nehéz eldönteni, ki lesz a győztes még annak is, aki már sok párviadalt
látott - folytatta Harald király -, de a vörös Orm egyike a legbiztosabb kezű
embereknek azok közül, akiket valaha láttam, még ha fél is a hidegtől. Megeshetik,
hogy Sven régi hajósainak száma eggyel megfogyatkozik a viadal végére.
Sven király - éppúgy mint a két Jarl -, az asztal szélére ült, a küzdők felé
fordult, és megvetően mosolyogva megjegyezte:
- Bár az embereim nem félnek a párviadaloktól, ritkán fordul elő, hogy
valakit ily módon vesztenék el, legfeljebb, ha egymással harcolnak.
Közben visszatért Toke. Sántított, és magában valami versfélét
motyogott. Amikor a padon keresztül bemászott a helyére, látszott, hogy egyik
combja véres.
- Mi lett Dyrével? - kérdezte Sigurd Buesson.
- Nem ment hamar, de most már egy életre kihúgyozta magát.
Most már mindenki a küzdelmet figyelte. Űgy látszott, hogy Sigtrygg
gyorsan akar végezni. Hevesen támadt, és arra törekedett, hogy Orm lábához,
arcához és kardot tartó ujjaihoz férjen. Orm jól védte magát a vágásokkal szemben,
de nem sokra ment, és látszott, hogy Sigtrygg pajzsa okozza neki a legnagyobb
gondot. Nagyobb volt, mint az övé, szívós fából készült, vastag bőr volt rászegezve,
és csak a középen levő domborulat volt vasból. Veszélyes lett volna, ha a kardja
beleakad a pajzs szélébe, mert akkor Sigtrygg eltörhette volna, vagy kicsavarhatta
volna a kezéből. Orm pajzsa teljes egészében vasból készült, közepén kicsúcsosodó
éllel.
Sigtrygg rávigyorgott Ormra, és megkérdezte, hogy ugye most nem
fázik.
Orm arcáról vér folyt a sisakjára mért első csapás következtében, lábába
szúrást kapott, és a kezére vágást. Sigtrygg még sértetlen volt. Orm nem válaszolt a
gúnyo- lódásra, de lépésről lépésre hátrahúzódott az egyik keresztben álló asztal felé.
Sigtrygg megbújt a pajzsa mögött, előre és kétoldalt vagdalkozott. Egyre hevesebben
támadt, és legtöbben már őt tartották a viadal győztesének. Egyszerre azonban Orm
hirtelen előreugrott, felfogta Sigtrygg vágását, és teljes erejével nekinyomta pajzsát
a másikénak, úgyhogy a pajzsszeg áthatolt a bőrön, és erősen beleszorult a fába.
Ezután a két pajzsot lefelé nyomta oly erősen, hogy mindkettőjük pajzsmarkolata
letört. Ekkor mindketten meg.hátráltak, kardjuk szabaddá vált és most egyszerre
támadtak. Sigtrygg csapása oldalt érte Ormot, átvágta páncélingét, és mély sebet
ejtett rajta. Orm vágása viszont Sigtrygg nyakát érte. Hatalmas kiáltás hangzott fel a
csarnokban, amikor Sigtrygg feje lerepült, elgurult az asztal széléig, majd
belehullott az ott levő sóröskádba.
Orm megingott, és az asztalra támaszkodott. Térdén letörölte a kardját,
visszadugta hüvelyébe, azután lenézett a lábainál fekvő fej nélküli testre, és így
szólt:
- Most már láthatod, kié lett a lánc.
10

Hogyan vesztette el Orm a nyakláncát

A király udvarában: a csarnokban, a konyhában és a nők szobáiban sók


szó esett ezután a nyakláneért vívott párviadalról. Mindenki, aki végignézte a
harcot, jól em- lékezetébe véste a hallottakat és történteket, hogy legyen majd
érdekes elbeszélnivalója. Sokat dicsérték Orm ügyességét. Styrbjörn izlandi harcosa
pedig másnap verseket szavalt az örök emlékű viadalról, s arról, hogy milyen
veszélyes dolog, ha az ember feje belegurul a söröskádba. Mindenki egyetértett
abban, hogy még Harald királynál se sikerült minden évben ilyen jól a karácsony!
Orm és Toke bizony ágynak estek a sebeikkel, és jó ideig nem sok
szórakozásban volt részük, noha Willibald testvér a legjobb kenőcseivel ápolta őket.
Toke sebe begennyedt, időnként önkívületbe esett, és ilyenkor nehezen bírtak vele.
Négy embernek kellett lefognia, ha sebét kezelték. Ormnak két bordacsontja törött
el, és sok vért vesztett, gyenge és fáradt volt, régi étvágya sem akart visszatérni. Ezt
rossz jelnek tartotta, és sokat búsult miatta. Harald király barátságos kis szobát adott
nekik, amelyben tűzhely árasztotta a meleget, és ágyukba szénát kaptak szalma
helyett. Eiső nap gyakran felkeresték őket a király és Styrbjörn emberei, hogy a
viadalról beszéljenek, és a haragvó Sven királyról tréfálkozzanak. A kis szoba
megtelt férfiakkal és lármával. Végül is Willibald testvér éles hangon kikergette
mindannyiukat. Orm meg Toke pedig nem is tudták már, hogy mikor volt jobb: az
emberek társaságában, vagy most, hogy egyedül vannak. Elhagyták már őket a saját
embereik is. A karácsonyi lakoma után hazaindultak. Csak Rapp maradt itt, mert
szülőföldjén büntetlenül mgölhető földön- futó volt. Néhány nap múlva, amikor
nagy vihar támadt, és a jég felolvadt, Sven király borús ábrázattal, nem sok szót
vesztegetve tengerre kelt. Styrbjörn is búcsút mondott Harald királynak, sietős lett az
útja, hogy körüljárja a vidéket, és embereket toborozzon hadjáratára. Orm embereit
ő vitte haza a hajóján, de cserébe evezniük kellett az úton.
Styrbjörn szívesen fogadta volna be emberei közé Ormot és Tokét is. Ő
maga jött be szobájukba, és megdicsérte őket, amiért a karácsonyi ünnepek fényét és
érdekességét gazdagították, és biztatta őket, ne feküdjenek már itt soká, ne
nyavalyogjanak ezekkel a kis karcolásokkal.
- És aztán lássalak benneteket Bornholinba, amikor a darvak arra húznak
- mondta -, mert bátor emberek számára mindig van hely hajóimon.
Aztán elment anélkül, hogy válaszukat megvárta volna. Sok sürgős dolga
akadt most. Ez volt egész beszélgetésük Styrbjörnnel...
Egy darabig hallgatagon feküdtek, majd Toke meg- srólalt:

Köszöntöm azt a napot,


mikor hajóra száltunk.
Darvak, gólyák, vadrucák
észak felé szállnak.

Kis gondolkozás után Orm szomorúan így felelt:

Ne szólj a darvakról,
addigra én ott ieszek,
ahol vakond és egér
hűs holtakkal játszanak.
A legtöbb vendég eltávozott már, és kisebb lett a sürgés-forgás a konyhán
is. Willibald testvér naponta kétszer húslevest főzetett a két sebesültnek, hogy felerő-
södjenek. A levest kíváncsiságból a király asszonyai felváltva hordták be hozzájuk.
Ezt zavartalanul tehették, mivel Harald király most ágyban fekve pihente ki a
karácsonyi lakmározást, és Willi,bald meg Mátyás testvéreknek a püspökkel együtt
nála kellett tartózkodniuk, hogy imádkozzanak neki, és hogy vérés béltisztító
szerekkel lássák el.
Elsőnek az a fiatal mór nő dugta be a fejét, akit elő- ször pillantottak meg,
amikor Harald király elé léptek. Toke nagyot kiáltott, amikor meglátta, és kérte,
jöjjön hozzá közelebb. A nő egy kannával meg egy kanállal felszerelve érkezett,
leült Toke fekhelyére, és etetni kezdte őt. Vele jött egy másik lány is. Ő Orm mellé
ült. Fiatal teremtés volt, sudár növésű és sápadt arcú. Szürke szeme volt és nagy,
szép szája. Sötét haját borostyánkőszalag fogta körül. Orm eddig még nem látta őt,
de rögtön észrevette rajta, hogy nem a cselédséghez tartozik. Ormnak nehezére esett
az evés. Sebe miatt nem tudott felülni, s miközben a lány etette, egy fél kanálnyi
leves félreszaladt a torkán, és köhögni kezdett. A köhögéstől fájdalom hasított a
sebébe, és Orm nagyot sóhajtott. A lány elmosolyodott, Orm sötéten nézett rá, s
amikor a köhögés megszűnt, így szólt:
- Nem azért fekszem itt, hogy kinevessenek. Ki vagy te?
- Ylva a nevem - felelte a lány -, nem is gondoltam volna, hogy ilyen
nevetséges vagy. Hogyan nyafoghatsz egy kanál meleg leves miatt te, aki Sven
bátyám legjobb harcosát ejtetted el?
- Nem a leves miatt volt - felelte Orm. - Még egy nőnek ís lehetne annyi
esze, hogy megértse, mennyire fájhat egy ilyen seb, mint az enyém. De ha te Sven
király testvére vagy, talán rossz levest hozol nekem. Nem nagyon ízlik. Azért jöttél,
hogy bosszút állj a kellemetlenség miatt, amit a bátyádnak okoztam?
A lány felpattant, a kanalat meg a kannát a tűzhelybe hajította, hogy a
leves csakúgy fröccsent szanaszét. Állt, és indulatosan meredt Ormra, de aztán
hirtelen megenyhült, elnevette magát, és visszaült az ágy szélére.
- Van bátorságod megmutatni, hogy félsz - mondta a lány -, ezt el kell
ismernem, de hogy kettőnk közül kinek van kevesebb esze, azt nem tudom. Láttam
azon- ban, amikor Sigtryggel harcoltál. Szép küzdelem volt. És tudd meg, hogy
senkit sem érzek ellenségemnek, amiért Sven bátyámnak kárt okoz. És Sigtrygg már
amúgyis rászolgált arra, hogy megöljék. A pofája messze bűzlött, azonkívül Sven
meg ő régóta tárgyaltak arról, hogy Sigtrygg engem vesz feleségül. Ha ez így
történik, nem sok éjt ért volna meg velem, mert nem elégszem meg akárkivel.
Éppen ezért hálával tartozom neked a se- gítségedért.
- Rátarti és szemérmetlen vagy. Talán rosszabb veled összeakaszkodni,
mint sok mással - mondta Orm -, de ez biztos így van a királyok lányainál. És nem
tagadhatom, Sigtrygg nem érdemelt volna meg téged, többre tartalak annál. Sajnos
magam erősen mgsérültem ebben a viadalban, és nem tudom, mi véget érek.
Ylva a nyelve hegyét fogai közt forgatta, bóíogatott, és ugyancsak
töprengett:
- Lehet, hogy rajtad, Sigtryggön és Svenen kívül másáknak is volt káruk
és veszteségük ebből a harcból - mondta a lány. - Hallottam a nyakláncodról, amit
Sigtrygg meg akart kaparintani. Azt mondják, egy délvidéki királytól kaptad, és
hogy a legszebb valamennyi ékszer közül. Szeretném, ha megmutatnád. Nem kell
félned, hogy fogom, és elfutok vele, pedig az enyém lehe- tett volna, ha Sigtrygg
győz.
- Csak bajt hoz, ha az embernek olyan holmija van, amire mindenki
kíváncsi - sóhajtotta Orm szomorúan. - Hát akkor miért nem engedted, hogy
Sigtryggé
legyen? - kérdezte Ylva. - Akkor megszabadultál volna ettől a gondtól.
- Egyet már biztosan tudok - szólt Orm -, bár nem régóta ismerlek. Aki
"feleségül vesz, jócskán várhat, míg övé lesz az utolsó szó.
- Nem hiszem, hogy megkérne valaki. Próbáld meg te, lássuk, igazad
van-e - mondta Ylva. - Iszonyúan nézel ki. Még ha öt nyakláncod volna, akkor se
mennék így hozzád! Miért nem mosták meg a hajadat és a szakálladat? Hisz még
egy smolandinál is pocsékabbul nézel ki. De most felelj : megmutatod nekem a
nyakláncot, vagy sem?
- Nem szép dolog, hogy beteg létemre smolandiak- hoz hasonlítasz -
mondta Orm. - Előkelő családból származom, mind apai, mind anyai ágon. Göingei
Sven Rottnos anyai dédapám féltestvére volt, nagyanyai részről pedig Vidfamne
törzséből származom. És most csak a betegségemnek köszönheted, hogy megtűrlek
itt, és nem kergetlek el. Igaz, örülnék, ha megmosdatnának, bár elég nyomorult
vagyok, és ha ezt megteszed nekem, lega- lább meglátom, ehhez jobban értesze,
mint az etetéshez. De lehetséges, hogy királyok lányai nem valóak az ilyen hasznos
dolgokra.
- Cselédmunka, amit kívánsz - mondta Ylva -, és ezt előtted senki se
merészelte. Ezt biztos azért mered, mert őseid között volt Vidfamne. Igaz,
szeretném látni, milyen vagy megmosdatva! Holnap majd korán reggel bejövök
hozzád, és meglátod, hogy éppoly jól értek ehhez én is, mint bárki más.
- Szeretném, ha meg is fésülnél - mondta Orm -. és ha mindent elrendezel
teljes megelégedésemre, akkor megmutatom neked a láncot.
Toke ágya tájékán nyugtalanság támadt. Toke fel tudott ülni az ágyában.
A levestől és a mór lány közelségétől jó kedvre derült. A lány nyelvén beszélgettek,
és ez bizony akadozva ment Tokénak, de keze annál gyorsabban járt, s mindenáron
meg akarta ölelni a lányt. Az vonakodott, és a kanállal a kezére csapkodott, de azért
ott maradt az ágyánál, és nem haragudott meg. Toke a szépségét dicsérte, ahogy
csak tudta, és beteg lábát át- kozta, mely az ágyhoz szegezte.
Orm és Ylva feléjük fordult, Ylva mosolygott, de Orm bosszankodott, és
odakiáltott Tokénak, hogy viselkedjék rendesen, és hagyjon békét a lánynak.
- Mit gondolsz, mit szólna Harald király - mondta -, ha meghallaná, hogy
asszonyának a fenekét tapogatod?
- Talán azt mondaná, amit te, Orm - mondta Ylva -, hogy
szerencsétlenség, ha az embernek olyasmije van, amit mindenki tapogatni akar. De
tőlem semmit se tud meg. Korához képest éppen elég asszonya van, és ennek a
szegény lánynak nem sok öröme van köztünk. Sokszor sír, és nehéz megvigasztalni,
mert nem sokat ért abból, amit mondanak neki. Ezért ne törődj vele, ha tréfálkozik
valakivel, akivel beszélni tud, és aki derék embernek látszik.
Orm azonban kitartott amellett, hogy Toke csak legyen eszén ilyen
dolgokban, amíg Harald király vendége. Toke most megnyugodott, és csak a nő
egyik hajfonatát tartotta kezében. De úgy találta, hogy Orm fölöslegesen
nyugtalankodik.
- Kár erről beszélni - mondta -, amíg a lábammal igy vagyunk. . Te pedig,
Orm, magad hallottad, amit a kis pap mondott. A király elrendelte, mindent
tegyenek meg, hogy jól érezzük magunkat, hálából a bosszúságért, amit Sven
királynak okoztunk. Én pedig úgy vagyok vele, amint ezt mindenki tudja, hogy nő
nélkül nem érzem jól magam. Ez a lány pedig páratlan szépségű, és ő gyó- gyítana
meg engem leghamarabb, hiszen máris jobban érzem magam. Kértem is, jöjjön ide,
amilyen gyorsán csak tud, hogy talpra állítson, és nem hiszem, hogy félne tőlem,
amiért megfogdostam egy kicsit.
Orm rosszkedvűen mormogott, de a vége az lett, hogy a nők megígérték,
másnap reggel mindketten eljönnek, megmossák Ormék haját és szakállát. Ekkor
futott be Willibald testvér nagy sietve, hogy sebeiket kezelje. Pörölt a kiloccsantott
leves miatt, és kikergette a nőket. Még Ylva se mert ellenkezni vele, mert
mindannyian féltek attól az embertől, akinek hatalma van élet és egészség felett. .
Amikor Orm és Toke magukra maradtak, szótlanul feküdtek, és volt mire
gondolniuk. Egy idő múlva megszólalt Toke:
- Most már kedvez nekünk a szerencse, amióta nők járnak be hozzánk.
Mindjárt jobb a kedvem is.
Orm azonban így válaszolt:
- De nyakunkba szakadhat a szerencsétlenség, ha nem türtőzteted magad.
Bárcsak biztosabb lehetnék benne, hogy erre képes vagy.
Toke kijelentette, hogy megbízhatik benne.
- De az igaz - tette hozzá aztán -, hogy aligha állna ellent nekem, ha
egészséges volnék, és kitartóan ostromolnám. Öreg király nem való ilyen nőnek, és
őt szigorúan tartják, amióta idejött. A neve Mirah és Rhondába való, jó családból
származik. Északiak rabolták el. Éjszaka jöttek, és sok más honfitársával együtt
elcipelték, és eladták őket Corkban a királynak. Az pedig baráti ajándékként Harald
királynak adományozta őt a szépsége miatt. Azt mondja, ennél a dicsőségnél többet
érne, ha fiatalabb emberhez került volna, akivel beszélni is tudna. Nem sok hozzá
hasonló jó növésű és hamvas bőrű nőt láttam. De aki melletted ült, azt hiszem, az is
dicséretes teremtés, bár szerintem túl karcsú, nem elég telt. Úgylátom, kedvére való
vagy. Ebből is látható, milyen férfiak vagyunk mi, ha még betegágyban is ilyen nők
kegyét nyerjük el.
Orm azt mondta, hogy most nincs kedve szerelemre gondolni, mert egyre
fáradtabbnak és nyomorultabbnak érzi magát, és talán már nincs is sok hátra neki.
Másnap reggel, alighogy kivilágosodott, jöttek a nők, ahogy megígérték.
Hoztak magukkal meleg lúgot, vizet és törülközőt. Nagy gonddal megmosták Orm
és Toke haját meg szakállát. Ormmal nehezen ment ez, mert nem tudott felülni, de
Ylva megtámasztotta, és óvatosan bánt vele. Becsületes munkát végzett, úgyhogy
nem került lúg sem Orm szemébe, sem a szájába és mégis tiszta és rendes lett.
Ezután Orm fejét az ölébe vonta, és hozzáfogott a haja fésüléséhez. Megkérdezte,
nem fekszik-e rosszul. Orm azt válaszolta, hogy jól fekszik. Ylvának nehéz volt
átfésülnie Orm haját, mert az dús volt, vizes és összekuszálódott a mosástól. De
türelemmel rendbe hozta, Orm pedig úgy érezte, még sose fésülték meg ennél
jobban. A lány most bizalmasan elbeszélgetett vele, mintha régi barátok lettek
volna, és Orm úgy érezte, hogy jó együtt lenni vele.
- Lehet, hogy még egyszer éri víz a fejeteket, mielőtt lábra álltok - mondta
-, mert a püspök és az emberei szívesen keresztelik meg a betegeket, és különös,
hogy még nem próbálkoztak veletek. Apámmal is így tettek, amikor súlyosan beteg
volt, és aligha hitték, hogy felgyógyul. És a legtöbben úgy vélik, tél idején jobb a
betegágyban megkeresztelkedni, mert olyankor a papok csak az ember fejére
öntenek vizet, máskülönben mindenkit a tengerbe mártanak, és ezt nem nagyon
szeretik, főleg ha a víz jéghideg. Nem könnyű ez a papoknak sem.
Az arcuk elkékül, ahogy ott állnak, térdig vízben, és a foguk úgy vacog,
hogy alig tudják elmondani áldásaikat. Ezért tél idején legszívesebben az ágyban
fekvőket ke- resztelik meg. Engem nyári napfordulókor keresztelt meg a püspök,
Keresztelő napján, de akkor nem volt nehéz dolga. Ott guggultunk körülötte
ingeinkben, én meg a testvéreim, miközben a fejünk felett olvasott. Amikor
felemelte a kezét, befogtuk az orrunkat, és bemártottuk magunkat a vízbe. Én
maradtam legtovább a víz alatt mindannyiunk közül, úgyhogy állítólag az én
megkeresz- teltetésem sikerült a legjobban. Aztán szentelt ruhákat kaptunk és egy-
egy kis keresztet a nyakunkba, és egyikünknek se lett ettől semmi baja.
Orm azt felelte, hogy rengeteg különös szokást ismer, mivel járt délen,
ahol nem volt szabad disznóhúst enni, és járt olyan papoknál Írh.onban, akik
mindent elkövet- tek, hogy megkere.sztelhessék.
- Ennek ellenére nehezen tudom felfogni - mondta -, hogy mivel
használnak ezek a dolgok az embereknek, és milyen örömöt okoznak az isteneknek.
Szeretném látni azt a püspököt vagy más istenes embert, aki hideg vízbe márt
engem a fejem búbjáig, legyen akár nyár, akár tél. Arra sincs kedvem, hogy vizet
öntessek a fejemre, miközben olvasnak felettem. Mert hitem úgy tartja, hogy az
ember óvakodjék midenféle ördögűzéstől és egyéb hasonló dolgoktól.
Ylva elmondta, hogy Harald király néhány embere zsábára panaszkodott
a hátában megkeresztelése után, és ezért kárpótlást követelt a püspöktől, de egyéb
káros hatást nem észleltek. Most viszont már sokan vannak, akik azt állítják, hogy a
keresztelés jót tesz az egészségnek. Itt a papoknak a disznóhús ellen nincs semmi
kifogásuk, ezt Orm karácsonykor maga is láthatta, nem sokat törődnek avval, hogy
ki mit eszik. Csak akkor köpködnek, és vetnek keresztet, ha lóhússal kínálják őket,
méha meg valami olyasmit is motyognak, hogy pénteken azért mégis kerülni
kellene a húsevést. De Harald király kijelentette, hogy ilyesmiről hallani sem akar. Ö
ugyan nem mondhatja, hogy az új hit miatt valamiféle kárt szenvedett volna, vannak
azonban, akik azt állítják, hogy amióta a régi isteneket elhanyagolják, a termés
rosszabb lett, a tehenek teje meg hígabb.
Ylva lassan áthúzta a fésűt egy kibogozott tincsen, a világosság felé
tartotta, s alaposan megnézte.
- Nem tudom, hogy lehet - mondta -, de úgy látom, egyetlen tetű sincs a
hajadban.
- Lehetetlen - mondta Orm -, akkor rossz a fésű. Fésülj erősebben.
Ylva erre azt válaszolta, hogy ez bizony jó tetűfésű, és olyan keményen
fésülte, hogy biztos fájt a fejbőre tőle, de egyetlen tetűt sem talált.
- Akkor nagy bajom van - mondta Orm -, na- gyobb, mint hittem volna.
Mert akkor a betegség a vérembe ment át.
Ylva azt mondta, talán nem is olyan veszélyes a baja, de Orm nagyon a
lelkére vette a dolgot. Többet aztán nem is szólt, és csak bánatosan sóhajtozott Ylva
szavaira. Tokénak és Mirahnak azonban annál több mondanivalója volt. Úgy
látszott, egyre jobban összemelegednek.
Ylva végre elkészült Orm fésülésével, a hajával is, meg a szakállával is.
Elégedetten nézte művét.
- Most már nincsen olyan madárijesztő képed, és inkább elhinni rólad,
hogy vezér vagy - mondta. - Kevés nő futna el előled, és ezt nekem köszönheted.
Ylva elővette Orm pajzsát, ruhaujjával megdörzsölte. ahol a legkevésbé
volt összekarcolva, és a férfi elé tartotta. Orm megnézte magát benne és bólogatott.
- Jól megfésültél - mondta -, jobban, ahogy egy király lányától elvártam
volna. De lehet, hogy te mindegyiknél különb vagy. Most már megérdemled, hogy
tel- jesítsem a kívánságodat, és megmutassam neked a láncot.
Ezzel szétnyitotta az ingét a nyakán, előhúzta a nyakláncot, és odaadta a
lánynak. Ylva nagyot kiáltott, amikor kezébe véve érezhette súlyát, s megcsodálhatta
szépségét. Mirah otthagyta Tokét, és gyorsan odajött. Ő is nagyot kiáltott.
Orm így szólt Ylvához: - Tedd a nyakadba.
Ylva így is cselekedett, de a nyaklánc hosszú volt, és leért a melle alá.
Sietve odaállította a pajzsot a fal mellett álló padkára, és megnézte magát benne.
- Elég hosszú, hogy kétszer is a nyakam köré tekerhessem - mondta Ylva,
és nem tudta levenni szemét és ujjait a gyönyörű láncról. - Hogyan kell viselni?
- Almansur egy ládában tartotta - mondta Orm -, és ott senki se láthatta.
Amióta az enyém lett, a nyakamon hordtam az ingem alatt, horzsolta is a bőrömet,
és feleslegesen sose mutogattam most karácsonyig. Rögtön bajba is sodort. Most a
legjobb helyre került. Éppen ezért legyen a tiéd, Ylva, és viselheted, ahogyan aka-
rod!
Ylva mindkét kezével megmarkolta a nyakéket, és nagy szemeket
meresztett Ormra.
- Elment az eszed? - kérdezte. - Mivel érdemel- tem ki, hogy ilyen
ajándékot adj nekem? A legnemesebb királynő is odaadná magát akárkinek ennél
kevésbé értékes ékszerért is.
- Jól megfésültél - szólt Orm, és mosolygott. - És mi Vidfamne-
törzsbéliek vagy rendes baráti ajándékot adunk, vagy semmit.
Mirah is fel akarta próbálni a nyakláncot, de Toke ráparancsolt, hogy
menjen vissza hozzá, és hagyja békén az ékszert. Tokénak már olyan hatalma volt
felette, hogy Mirah szót fogadott.
Ylva így szólt:
- Talán jobb, ha én is elrejtem az ingem alá, amint te tetted, mert
testvéreim és az asszonyok az udvarban kikaparnák a szemem miatta. De hogy miért
adod nekem, nem értem, még ha a Vidfamnék véréből vagy is. Orm sóhajtott, és így
szólt:
- Minek ez nekem, ha fű nő majd felettem? Most már tudom, hogy meg
kell halnom, ha még egy tetű sem érzi jól magát a hajamban. És ezt már régebben
sejtettem. Lehet, hogy megkaptad volna akkor is, ha nem lennék halálra ítélve, de
akkor kárpótlást kívántam volna tőled. Érdemesnek tartalak arra, hogy ilyen ékszert
viselj, és úgy gondolom, meg tudod védeni magad, ha valaki megkarmol. De
mennyivel jobb lenne, ha életben maradnék, és láthatnálak téged lánccal a
nyakadban!
11

Willibald testvér haragjáról, és arról,


hogyan próbált Orm kérőként szererccsét

Nem telt bele sok idő, és Ylva szavai beteljesedtek: jött a püspök, és
megpróbálta rábeszélni a sebesülteket, hogy keresztelkedjenek meg. De nem sokra
ment velük. Orm hamarosan türelmét vesztette, és azt mondta, hagyják őt békében
az ilyesmivel, úgyis meghal rövidesen. Toke meg azt mondta, hogy neki azért nincs
ilyesmire szüksége, mert érzi, hogy hamarosan felépül.
A püspök megbízta Mátyás testvért, hogy próbálja türelmesen megnyerni
a két vikinget, és addig is oktassa őket a keresztény tanokra. Mátyás testvér
néhányszor megkísérelte, hogy foglalkozzék velük, és semmiképpen se hallgatott
rájuk, hiába kérték, hogy hagyják békén őket. Erre Toke behozatott egy keskeny
pengéjű, élesre köszörült lándzsát, és amikor Mátyás testvér legközelebb bejött,
hogy tanítsa őket, könyökére támaszkodva felült, másik kezével pedig a lándzsát
méregette.
- Nem volna szép dolog, ha a királyi udvarnál meg- zavarnám a békét -
mondta Toke -, de senki se szólhat semmit, ha ezt egy beteg teszi, önvédelemből. Az
sem volna jó, ha bemocskolnánk ezt a kis szobát egy ilyen kövér emberrel, mint te
vagy, mert igen sok véred lehet. De arra gondoltam, hogy ezzel a lándzsával oda
tudlak szegezni a falhoz, s akkor talán nem fogsz olyan sokat vérezni, Nem könnyű
ez egy ágyban fekvő embernek, de megteszem, ami tőlem telik, éspedig most
azonnal, mihelyt fecsegésre nyitod a szádat. Már éppen eleget kértünk, hogy kímélj
meg bennünket.
Mátyás testvér sápadtan állt, maga elé tartotta te- nyerét, és látszott rajta,
hogy mondani akar valamit. Hevesen megrázkódott, hátrálni kezdett, és sietve el-
hagyta a szobácskát, az ajtót meg becsapta maga mögött. Nem is jött többet a
közelükbe sem. Willibald testvér azonban, akit nem sikerült megijeszteniük, jött ez-
után is, mint rendesen, kezelte a sebeiket, és szigorúan szemükre vetette, hogy
annyira ráijesztettek Mátyás testvérre.
- Te férfi vagy, ha kicsire is nőttél - mondta Toke -, és különös, hogy
téged jobban kedvellek, mint a többi magadfajtát, bár goromba, mérges ember vagy.
De ez talán azért van, mert nem próbálsz rábeszélni bennünket a kereszténységre,
hanem megelégszel azzal, hogy sebeinket ápold.
Willibáld testvér azt válaszolta, hogy ő hosszabb időt töltött a sötétség
eme országában, mint a többiek, és ezért ő már kigyógyult gyerekes
vakbuzgóságából.
- Kezdetben éppoly buzgó voltam, mint bárki a Szent Benedek-rendi
barátok közül, és minden pogányt meg akartam keresztelni. Most már tudom, hogy
mi hasznos és mi hiábavaló. A gyermekeket kell ebben az országban megkeresztelni
meg a nőket, akik még nem fetrengtek túlságosan sokat a bűnben, ha még egyáltalán
vannak ilyenek. A felnőtt emberek ebben az országban már áldozatul estek az
ördögnek, és Isten igazságszolgáltatásában a pokol tüzén kell majd elégniük,
akármenynyire is megkeresztelkednek. Semmiféle megváltás nem segít rajtuk! Így
hiszem én, mert most már ismerem őket. Ezért nem fecsérlem az időmet azzal, hogy
rábe- széljelek benneteket.
Egyre hevesebben beszélt, és haragosan meredt hol egyikre, hol másikra,
majd karjával hadonászni kezdett, és így kiáltott:
- Vérfarkasok, gyilkosok, gonosztevők, mocskos disznók! Belzebub
cimborái, sátánivadékok, viperafajzatok, benneteket tisztítana meg a keresztség, és
ti állhatnátok oda hófehéren a jó Isten szentjei közé!? Nem! Én mondom: sohasem!
Én régi ember vagyok az udvarnál, túlságosan sokat láttam, és jól ismerlek
benneteket! Egyetlen püspök, egyetlen egyházatya se hitethet el velem ilyesmit. Mi
lenne, ha a vikingeket beengednék a mennyekbe? Szent szüzek után nyúlna
mocskos kezetek és erkölcstelen szavakat, harci kiáltásokat üvöltöznétek a szeráfok
és az arkangyalok felé! Sörért ordítoznátok Isten színe előtt. Nem, nem! Tudom,
miről beszélek. A pokol az egyetlen hely számotokra, akár megkeresztelkedtek, akár
nem. Dicsőség legyen a Mindenhatónak örökkön örökké, ámen!
Elkeseredetten kotorászott dobozai és kötszerei között, majd Tokéhoz
fordult, hogy sebére kenőcsöt kenjen. - Miért követsz el mindent, hogy meggyógyíts
ben-
nünket - kérdezte Orm -, amikor ily nagy a harag, amit ellenünk érzel?
- Azért, mert keresztény vagyok, és tudok a rosszért jóval fizetni -
válaszolta. - És ez több, mint amit ti valaha is megtanulhattok! Vagy talán nem
viselem-e még mindig a fejemen annak az ütésnek a nyomát, amit Harald király a
szent kereszttel mért rám? És mégis naponta a legnagyobb gonddal ápolom öreg,
romlott testét. Azonkívül nagyon hasznosnak tartom, ha az ilyen kiváló harcosokat,
mint ti vagytok, megmentjük az életnek. Mert ti a magatok fajtájából sokat a
pokolba fogtok küldeni, mielőtt magatok odakerülnétek, amint azt a karácsonyi
lakoma alkalmával is láttam. Hadd falja fel egyik farkas a másikat, hogy Isten
bárányai nyugalomban éljenek!
Amikor Willibald atya magukra hagyta őket, Toke azt mondta, hogy
véleménye szerint ez a kis ember at- tól az ütéstől, amit a király mért a fejére a
kereszttel, kicsit meghibbant, mivel szavainak java része értelmetlen volt.
Ezzel Orm is egyetértett. De mindketten elismerték, hogy a gyógyításban
buzgó volt, és nagy gonddal végezte ápolásukat.
Toke állapota lassan javult. Nemsokára már körbe- sántikált a szobában és
a folyosón. Ilyenkor Orm egye- dül feküdt és unatkozott, kivéve, ha Ylva
meglátogatta. Amikor Ylva ott ült az ágya szélén, kevesebbet gondolt a halálra,
mert a lány mindig beszédes volt és vidám, és Orm szívesen hallgatta őt. Érthetetlen
módon lehangolta az, ha a lány azt mondta, hogy már jobban néz ki, és hamarosan
meggyógyul. Ezt ő tudja legjobban, válaszolta Ylvának. De rövid idő múlva már
felült az ágyban, anélkül, hogy ez különösebb fájdalmat okozott volna neki, és
amikor Ylva legközelebb megfésülte, és nagy, egészséges, vérrel telt tetűt talált a
hajában, gondolkodóba esett, és azt mondta, most már ő maga se tudja, mit higgyen!
- És kérlek, ne búsulj a nyaklánc miatt - szólt Ylva. - Nekem adtad,
amikor azt hitted, hogy meghalsz, és ez most bánt téged, mert érzed, hogy talán
mégis életben maradsz. De én szívesen visszaadom neked a láncot, bár ennél szebb
ékszert aligha lehet ebben az országban látni. Semmiképpen sem akarom, hogy azt
mondják, elcsaltam tőled; ezt már nemegyszer kellett hallan om.
- Igaz, jó volna, ha egy ilyen ékszer a családban maradna - mondta Orm
-, de a legjobb lenne, ha téged is megtarthatnálak meg a láncot is, és másként nem is
akarom visszakapni. De mielőtt ebben az ügyben atyádhoz fordulnék, szeretném
hallani a te véleményedet is. Mert amikor először beszéltünk egymással, azt
mondtad, hogy leszúrtad volna Sigtryggöt a nászágyon, ha néki adtak volna.
Szeretném tudni, velem szemben kegyesebb lennél-e.
Ylva erre nagyot nevetett, és azt mondta, ne legyen túlságosan biztos a
dolgában.
- Én ugyanis mérgesebb természetű vagyok, mintsem gondolnád, és nehéz
a kedvemre tenmi. Azonkívül a királyok lányai rosszabbak, mint más fehérnép, ha
férjhez adják őket, néha még királyokat is ölnek, ha nem szeretik őket. Hallottad,
hogy járt Agne, a sveák királya valamikor régen, amikor a tengerről keletre eső
országból vett el egy királylányt, annak akarata ellenére? Az első éjjel sátorban hált
vele egy fa alatt, és amikor már mélyen aludt, az asszony kötelet erősített az Agne
nyakán levű gyűrűre, és felakasztotta a fára, pedig nagy, erős ember volt a király,
neki meg csak egy szolgálóleány segített húzni a kötelet. Ezért jól gondold meg,
mielőtt velem próbálkozol.
Ylva előrehajolt, megsimogatta a férfi homlokát, megcsipkedte a fülét, és
mosolyogva nézett a szemébe. Orm ettől olyan jól érezte magát, mint régen. Ezután
a leány elkomolyodott, és látszott rajta, hogy gondolkozóba esett.
- Hiábavaló beszéd mindez - mondotta, mielőtt apja nem nyilatkozik az
ügyben, és úgy gondolja, nehéz lesz beleegyezését elnyerni, hacsak nincs Ormnak
különösen nagy birtoka, sok állata és aranya. - Apám gyakran panaszkodik sok
hajadon lánya miatt - mondta Ylva. - Nem könnyű olyan férjeket találnia nekünk,
akik véleménye szerint elég gazdagok és tekintélyesek. Nem olyan könnyű a sorsa a
királylánynak, ahogy azt hiszik. Sok derék fiatalember barátságos arccal közeledik
felénk titokban, és szoknyaszalagjaink után kapkod, amikor senki se látja, de
apánkkal nem mernek beszélni. És akik mégis rászánják magukat, leforrázva
távoznak. Nagy kár, hogy apám minden áron gazdagon akar férjhez adni bennünket,
bár az is igaz, hogy szegény ember
nem nagyon felelne meg nekem. De te, Orm, aki ilyen nyakéket
ajándékozhatsz, és aki Vidfamne rokona vagy, a leggazdagabb nagyurak közé
tartozhatsz Skonéban.
Orm azt válaszolta, reméli, hogy megegyezik Harald királlyal. A király
kedveli őt Jakab harangjáért, no meg a párviadalért is.
- Hogy pedig otthon Skonéban milyen gazdag vagyok - mondta -, azt
magam sem tudom, mivel már hetedik éve annak, hogy eljöttem hazulról, s így
semmit se tudok hozzátartozóimról. Az is lehet, hogy kevesebben élnek már
közülük, mint amikor utoljára láttam őket, és így örökrészem azóta megnövekedett.
De Hispániából több aranyat hoztam magammal, mint ez a nyaklánc, és ha nem
lenne más vagyonom, csak az, amit onnan hoztam, akkor se lennék szegény ember.
És ahogy ezt szereztem, szerezhetek majd még többet is.
Ylva szomorúan bólintott, és azt felelte, hogy apját ismerve, mindez nem
valami biztató. Toke, aki beszélgetésük közben bejött a szobába, hasonló
véleményen volt, és azt mondta, nagy szükség lenne itt bölcs tanácsokra.
- Szerencsénkre, én elmondhatom nektek - mondta -, hogyan lehet az apa
akarata ellenére a gazdag és elokelő hajadont legkönnyebben elnyerni. Anyai nagy-
apám, a nasebeli Tönne - kezdte Toke - a smolandiakkal kereskedett. Volt egy kis
birtoka, tizenkét tehene, és az a hír járta róla, hogy nagyon bölcs ember. Amikor
egyszer Varendben járt, meglátott egy lányt, akinek Gyda volt a neve. Tekintélyes
ember lánya volt, és nagyapám elhatározta, hogy minden áron elnyeri, egyrészt
hogy becsületét növelje, másrészt mert nagyon tetszett neki a lány szép termete és
vastag, vörös hajfonatai. De Gyda apja, Glum, gőgös ember volt, és azt mondta,
hogy Tönne nem megfelelő ahhoz, hogy a veje legyen, noha a lány egészen más
véleményen volt. Gyda és Tönne ekkor nem ültek le, és nem búslakodtak az öreg
hajthatatlanságán, hanem hamarosan segitettek magukon. Találkoztak az erdőben,
amikor a lány mogyorót szedett ott a szolgálókkal. Röviddel ezután Gyda állapotos
lett. Tönne kétszer is megverekedett a lány bátyjával, aminek nyomait mindketten
halálukig viselték. Ami- kor aztán Gyda ikreket szült, az öreg úgy találta, nem
érdemes többé ellenkeznie. Egybekeltek, és mindig egyetértésben éltek; ezután még
hét gyerekük született. Otthon a faluban mindenki dicsérte nagyapám eszét és sze-
rencséjét, a tekintélye is erősen megnövekedett, főként miután szép örökség is jutott
neki az öreg Glum halálakor. Ha nagyapám nem talált volna ilyen bölcs megoldást a
házassághoz, most nem ülnék itt, és nem látnálak el benneteket hasznos tanáccsal,
mert tudjátok meg, anyám volt a mogyoróbokrok alatt fogant ikrek egyike.
- Ha csak az ikrek segítenek - szólt Ylva -, ezt a tanácsot könnyebb
megfogadni, mint véghezvinni. Ezenkívül nagy különbség van egy varendi paraszt
és a dánok királya között, és ezért nem biztos, hogy egy ilyen kísérlet nálunk
ugyanilyen jól beválnék.
Orm úgy találta, hogy sok minden szól Toke tanácsa mellett, de sok
ellene is, bár egy beteg és tehetetlen ember nem is igen hallgathat rá. Most
elsősorban talpra kell állnia, hogy Harald királlyal beszélhessen.
Bizony sok időnek kellett elmúlnia, mire Orm felépült, a sebe begyógyult,
és lassanként visszanyerte erejét. A tél vége felé jártak már. Harald király jó erőben
és jó hangulatban volt. A hajók felszerelésével volt elfoglalva, Skanörbe készült,
hogy behajtsa a heringadót, és Styrbjörnnek - ígéretéhez híven - elküldje a hajókat.
Orm odament hozzá, és elmondta, ami a szívén feküdt. Harald király nem volt
barátságtalan, de mindjárt az elején megkérdezte, mije van, és kik a rokonai, hogy
ilyen előkelő házasságra gondol. Orm elmondta, hogyan áll rokonság, származás és
apai birtok dolgában, és arról is beszámolt, hogy mit hozott magával külföldről.
- Ezenkívül vannak földek Göingében is, ezeket anyám örökli - folytatta
-, de ezekről keveset tudok. Azt se tudom, rokonságom milyen helyzetben van most,
és hogy kik vannak életben, mert hét év alatt otthon sok minden történhetett.
- Az aranylánc, amit a lánynak adtál, nemes ember ajándéka - mondta
Harald király -, nekem pedig nagy szolgálatokat tettél, és ezeket nem felejtem el. De
a há- zasság a dánok királyának lányával a legtöbb, amire férfi törekedhetik. Eddig
még senki se jött hozzám anélkül, hogy többje. ne lett volna annál, amit te
felsoroltál. Ezenkívül van egy bátyád. Ha az él, és fiai vannak, akkor miből tartod el
a lányomat? Én lassanként megöregszem, még ha nem is látszik ez rajtam, és
szeretném a lányai- mat jó férjek mellett látni, amíg még ezt el tudom rendezni
nekik. Mert Sven ugyan nem sokat tesz értük, ha az én időm lejárt.
Ormnak el kellett ismernie, királylányról lévén szó, ő nem sokat adhat.
- De könnyen meglehet, hogy az egész örökség az enyém, ha
hazamegyek - mondta. - Az apám öreg volt már hét évvel ezelőtt is, és Odd bátyám
Írhonba járt minden nyáron, és nem sok kedve volt ahhoz, hogy otthon telepedjék
le. Úgy hallottam, nehéz idők jártak a hazámbeliekre Írhonban az utóbbi években,
amióta ott Brian király került hatalomra.
Harald király bólogatott, és azt mondta, hogy Brian király sok dánt is
megölt Írhonban, és sok hajóst rabságba ejtett az ír partok előtt, amivel néha jót is
tett, mert sokan voltak közöttük olyanok, akik itthon Dániában csak zavart meg
nyugtalanságot okoztak.
- De ennek a Briannak, Munster királyának - folytatta -, ugyancsak
megnőtt a szarva a sok sikertől, úgyhogy most már nem csak barátomtól, corki Olof
királytól követel adót, hanem rokonomtól, Dublini Sigtryggtől is. Ír királyhoz nem
illik az ilyen felfuvalkodottság. És ha eljön az ideje, hajókat küldök majd a szigetre,
hogy egy kicsit letörjem a szarvát. Jó lenne, ha elfoghatnám, idehozhatnám, és a
csarnok ajtajához köttethetném, nemcsak embereim szórakoztatására a sör mellé,
hanem mert ez jó lecke lenne neki keresztényi megalázkodásból, s intelmül
szolgálna más királyoknak is. Mert mindig azt tartottam, hogy a dánok királyát kell
a legnagyobb tiszteletben tartani a királyok közül.
- Hiszem, hogy te vagy a királyok legnagyobbika - mondta Orm -, még az
andalúzok és a barna emberek között is vannak férfiak, akik ismerik nevedet és
hőstet- teidet.
- Szavaidat jól választottad - szólt Harald király -, de egyébként nem
tanúsítasz elég tiszteletet irányomban, ha elém állsz, és egyik legszebb lányom kezét
ké- red anélkül, hogy tudnád, mint is állsz otthon örökséggel és birtokkal. De azért
ezt nem írom a rovásodra fiatal korod és meggondolatlanságod miatt. Kérésedre
most nem válaszolok sem igennel, sem nemmel, mert azt határoztam, hogy gyere el
ősszel újra, amikor megint itt leszek, és te is jobban ismered otthoni helyzetedet. És
ha akkor vagyonodat kielégítőnek találom, megkapod a lányt azért a barátságért,
amellyel irányodban viseltetem. Egyébként nálam mindig jó szolgálatra számíthatsz.
Addig pedig légy türelemmel.
Ylva rosszkedvű lett, amikor Orm elmondta, hogyan végződött
beszélgetésük. Szeme könnybe lábadt; és azt kiabálta, hogy megcibálja az öreg
szakállát kapzsisága és nyakassága miatt, aztán pedig rögtön követi Toke tanácsát.
De mikor kissé megnyugodott, jobbnak látta, ha eláll a tervétől.
- Nem félek a haragjától - mondta -, még akkor se, ha üvölt, mint egy
bika, és söröskancsót hajít utá- nam. Mert én sokkal fürgébb vagyok nála, és még
sose talált el, haragja meg gyorsan elpárolog. De ő olyan, hogy ha komolyan
ellenkezem vele valamiben, amit egyszer elhatározott, akkor haragtartó, és sose
mulasztja el bosszúját. Ezért az a legokosabb, ha nem mérgesítjük, mert akkor
megharagszik mindkettőnkre, és odaad az első jöttmentnek, csak azért, hogy
bosszantson és megmutassa, hogy ki rendelkezik felettem. De azt tudd meg,
Orm, hogy nem akarok mást, csak téged, és nekem megéri, hogy várjak
rád őszig, bár hosszú lesz addig az idő. És ha apám még akkor is ellenkezik, nem
várok tovább, hanem követlek téged, ahová akarod.
- Jólesett ezt hallani - szólt Orm.
12

Hogyan tért haza Orm hosszú útjáról

Harald király húsz hajót szerelt fel útjára. Ezek közül tizenkettőt
Styrbjörnnek szánt, a többiekkel ő maga készült Skanörbe, mert erős kíséretre volt
szüksége a heringadó behajtásához. Legénységét nagy gonddal választotta ki. A
legtöbben azokra a hajókra igyekeztek, amelyek Styrbjörnnel mentek, mert ott nagy
zsákmányra számítottak.
Sokan jöttek el Jellingébe, hogy elkísérjék Harald királyt. Orm és Toke
körülnézett az otthonmaradottak között, hogy evezősöket toborozzanak saját
hajójukra. Sokallták az árat, amit az evezősök kértek. Most, hogy már ilyen közel
voltak otthonukhoz, fukarkodtak a kiadásokkal. Hogy megtakarítsák a költséget,
végül megegyeztek egy Oke nevű fyni emberrel, hogy az megveszi hajójukat, és
ellenértékül szerez nekik hajósokat, és mindkettőjüket hazaviszi: Ormot Kullenba,
Tokét pedig Listerbe, és az úton gondoskodik ellátásukról is. Hoszszú huzavona
kezdődött ezzel kapcsolatban, amely csaknem verekedéssel végződött Toke és Oke
között. Toke ugyanis ezenkívül még pénzt is követelt, mondván, hogy a hajó -
véleménye szerint - csaknem új, erős és jól vitorlázható, ha nem is nagy; Oke
azonban azt mondta, nem ad semmit, mert a hajó idegen földi, rossz építésű, és
csekély értékű, úgyhogy máris attól fél, hogy veszít a vásáron. Végül is Hallbjörn
istállómestert kérték meg, hogy döntsön vitájukban, és így végre verekedés nélkül
megegyeztek, bár Orm és Toke nem jártak valami jól.
Egyiküknek se volt kedve Styrbjörnhöz csatlakozni, mindkettőjüknek
más járt az eszében, meg aztán Orm ereje nagyon lassan tért vissza, úgyhogy már
azt hitte, egész életére gyenge marad. Súlyosan nehezedett rá az Ylvától való
elválás is. Harald király újabban vénaszszonyokkal őriztette a lányt, nehogy időnek
előtte túlságosan gyakran találkozzanak. S bár a vénasszonyok fürgék voltak,
panaszkodtak, hogy a király olyan foglalkozást adott nekik, ami nehezére esik öreg
lábaiknak.
Amikor a hajók útra készen álltak, Harald király megáldatta őket a
püspökkel. Őt magát azonban nem volt hajlandó magával vinni az útra, mert - amint
mondta - a papoknak nincs szerencséjük az időjárással. A püspök Skonéba szeretett
volna menni, hogy utánanézzen papjainak és templomainak, és megszámolja há-
nyan tértek át a keresztények hitére, de Harald király azt mondta, mindez várhat a
legközelebbi alkalomig, amikor valamelyik hajó arra veszi útját. Ő maga sose visz
magával püspököt a tengerre, de még egyszerű papot sem !
- Túlságosan öreg vagyok már ahhoz, hogy a balszerencsével játsszam -
mondta -, tudja azt minden hajós, hogy a tenger gonosz szellemeinek és valamennyi
hatalmának legádázabb ellenségei a beretváltkoponyájúak, s éppen ezért tüstént
vízbe fojtják azokat, amikor tengerre szállnak. Guld Harald, a bátyám fia, amikor
egy- szer Bretagne-ból hazafelé vitorlázott sok újonnan el- fogott rabszolgával az
evezők mellett, irtózatos hóvihar- ba került, noha még csak kora ősz volt. Amikor
hajója már csaknem elpusztult, kiderült, hogy két beretváltkoponyájú van az
evezősei között. Behajította őket a tengerbe, s ettől fogva kitűnő szelük volt az út
hátralevő részén. Megtehette ő ezt, mert pogány volt, de hozzám nem illenék, hogy
egy püspököt a tengerbe vessek, hogy az időt megszelídítsem. Ezért kell a
püspöknek itt maradnia.
Aznap reggel, amikor a hajóknak indulniuk kellett, Orm és Toke is útra
keltek. Nagy kíséretével, fehér köpenyben, fején ezüstsisakkal Harald király is
megjelent a kikötőhelyen.
Előtte vitték a jelvényét. Amikor odaért, ahol Orm hajója horgonyzott,
megállt és kíséretét otthagyva egyedül szállt Orm hajójára, hogy szót váltson vele.
- Nem akartam elmulasztani ezt az utolsó, kölcsönös tiszteletadást -
mondta -, hogy mindannyian lássák, jó barátok vagyunk, s nehogy valaki azt higgye,
valami nincsen rendben köztünk, mert még nem adtam neked Ylva lányomat. Ylva
most bezárva ül az asszonyokkal, és lármázik velük, mert amilyen heves termé-
szetű, még eszébe jutná, hogy idefusson a hajódhoz, amint én hátat fordítok nektek,
és rávenne, hogy magaddal vidd. Ez pedig egyiketeknek se lenne jó, se neki, se
neked. Egy időre elválunk egymástól. Így most nincs ajándékom számodra, hogy a
harangért megjutalmazzalak, de remélem, őszre más lesz a helyzet.
Szép tavaszi reggel volt. Az ég derűsen kéklett, enyhe szellő fújdogált.
Harald király jó hangulatban volt. Alaposan megnézegette Orm hajóját, és
megállapította,
hogy idegenben készült. A király bölcs volt minden tekintetben. Éppoly
jól értett a hajópadlózáshoz, mint egy hajóépítő mester, és most közölte észrevételeit
Ormmal.
Feljött a hajóra Toke is, egy nagy láda alatt görnyedezve. Elcsodálkozott,
amikor Harald királyt meglátta. Lerakta terhét a fedélzetre, és köszöntötte őt.
- Nagy ládát cipelsz - szólt a király. - Mi van benne?
- Egy és más apróság; cseréltem, hogy elvihessem az anyámnak, ha még
életben van - mondta Toke. Harald király bólogatott, és úgy vélte, szép dolog, ha a
fiatalok figyelmesek szüleikkel. A maga részéről, mondta, ilyesmit sajnos nem
nagyon tapasztalt.
- Most pedig - mondta Harald király, és leült a ládára - szomjas vagyok,
innék egy korty sört, mielőtt útjaink elválnak.
A láda recsegett a súlya alatt. Toke nyugtalannak látszott, és közelebb
lépett, de a láda kitartott. Orm sört csapolt egy hordóból, és átnyújtotta a királynak.
Harald király szerencsés útjukra ivott. Aztán a habot letörölte a szakálláról, és azt
mondta, csodálatosképpen a sör mindig a tengeren ízlik neki a legjobban. Ezért
korsóját még egyszer megböltette, s lassan kiürítette. Ezután búcsúzóul bólintott
fejével, partra szállt, és elvonult nagy királyi hajójához, ahol éppen most tűzték fel
jelvényét: vörös selyemre hímzett két széttárt szárnyú fekete hollót. Orm Tokéra
nézett.
- Miért vagy olyan sápadt? - kérdezte aggódva.
- Megvannak a magam gondjai, éppúgy, mint másoknak - mondta Toke. -
Te sem látszol jókedvűnek.
- Én tudom, mit hagyok itt - mondta Orm -, és nincs az a bölcs, aki
megmondhatná, mi vár rám viszszatértemkor, vagy hogy visszajöhetek-e akkor,
amikor tervezem.
Valamennyi hajó felszedte a horgonyát, és különböző irányokban
nekivágtak a tengernek.
Harald király hada lefelé hajózott a szigetek között, Orm hajója felfelé
tartott a partok mentén, hogy északra kerüljön Själlandtól. A szél kedvezett a király
hajóinak, úgyhogy hamarosan messze jártak. Toke ott állt, és utá- nuk nézett, amíg a
vitorlák egészen kicsik lettek, majd így szólt:
Nagy sokáig dánok királya
pocak jával ládám nyomta.
Nem hittem, hogy batyu jával
elbírhatja Blotand súlyát.

Ezzel odament a ládához, kinyitotta, és kiemelte be- lőle a batyuját: a mór


nőt. A lány bágyadtnak és összetörtnek látszott. A láda nagyon szűk volt neki, régóta
feküdt már benne, s alig kapott levegőt. Amikor Toke talpra állította, összeesett a
gyengeségtől. Ott feküdt zihálva, remegve, félig holtan. Toke újra talpra segítette. A
lány ekkor sírva fakadt, és körülnézett.
- Nem kell félned - mondta Toke. - Harald király már messze jár.
Sápadtan ült a lány, és nagy szemét tágra meresztve bámult a hajóra és az
emberekre, de nem szólt egy szót sem. Az evezőknél ülő férfiak is nagy szemeket
meresz- tettek, és kérdezgették egymást, mit jelentsen ez. De mindannyiuk között a
legsápadtabb Orm volt, mintha csak valami nagy szerencsétlenség érte volna. Tágra
nyílt szemekkel, szótlanul meredt a lányra . . .
Oke kormányos töprengve állt, és szakállát vakargatta.
- Erről nem beszéltél, amikor szerződést kötöttünk - mondta Ormnak -,
arról nem esett szó, hogy egy nő is jön velünk. Most pedig a legkevesebb, amit
kérek, hogy mondd meg, ki ő, és mért hozták ládában a hajóra.
- Ehhez semmi közöd - felelt Orm sötéten. - Te csak törődj a hajóval, mi
majd elintézzük a magunk elolgát.
- Aki nem válaszol, annak veszélyes rejtegetni valói vannak - mondta
Oke. - Én idegen vagyok Jellingében, és nem sokat tudok az ottani dolgokról, de azt
bárki láthatja, hogy itt valami nincs rendjén, és könynyen pórul járhatok. Kitől
raboltátok a nőt?
Orm egy kötéltekercsen ült, kezét térdein összekulcsolva, háttal Oke felé.
Nyugodt hangon válaszolt, anélkül, hogy fejét megfordította volna.
- Kettő közül választhatsz - mondta Orm. - Vagy befogod a szád, vagy
behajítlak a tengerbe fejjel lefelé. Válassz, melyiket akarod, de gyorsan. Úgy
csaholsz itt, mint egy kölyökkutya!
Oke elfordult, valamit motyogott, és beleköpött a tengerbe. Amint ott állt
a kormányzó evezőnél, látszott rajta, hogy komor hangulatban töpreng, és
ugyancsak kellemetlenül érzi magát. Orm továbbra is a kötéltekercsen ült, és
elgondolkodva bámult maga elé.
Amikor a lány magához tért ernyedtségéből, és kapott egy kis ennivalót,
kissé erőre kapott, de aztán megint rosszul lett, tengeribetegségbe esett, és nem
törődve Toke vigasztaló szavaival, siránkozva hajolt a hajókorlátra. Toke előbb
odakötözte a korláthoz, majd odaült Orm mellé.
- A legnehezebben már túlvagyunk - szólalt meg Toke. - De az is igaz,
hogy sok bajjal jár, ha így szerez az ember asszonyt magának. Ezt bizony nem sokan
tették volna meg. Lehet, én szerencsésebb vagyok másoknál.
- Nálam szerencsésebb, annyi szentigaz - mondta Orm.
- Nem biztos - mondta Toke -, mert neked mindig kedvezett a szerencse,
és többet ér egy királylány, mint ez itt. És ne búsulj azon, hogy nem cselekedhetté:
úgy, ahogy én tettem. Túlságosan nehéz lett volna, mert a lányt nagyon szigorúan
őrizték.
Orm dühösen nevetett. Szótlanul üldögélt, majd ráparancsolt Rappra,
hogy vegye át a kormányevezőt Oke helyett, mert az már éppen eleget hegyezte a
fülét.
- Úgy gondolom - szólt ezután Tokéhoz -, jó barátok vagyunk, hiszen már
régóta összetartunk, de azt is látom, hogy igaz, amit az öregek mondanak: sokáig
kell próbára tenni egy embert. Ebben a bolondságban meg. amit véghez vittél, úgy
cselekedtél, mintha én nem is léteznék, vagy nem volnék rá érdemes, hogy
egyáltalában gondolj rám.
- Túlságosan érzékeny vagy, s ez nem méltó egy vezérhez - szólt Toke. -
Mások megdicsértek volna azért, hogy egyedül raboltam asszonyt magamnak,
anélkül, hogy bárkit segítségül hívtam volna. Te mégis úgy véled, hogy
tiszteletlenséget követtem el veled szemben, amiért nem avattalak be mindenbe
kezdettől fogva. Szerintem az igazi barátságot ilyesmi nem csorbíthatja.
Orm haragtól elfehéredve meredt Tokéra.
- Nehéz elviselni együgyűségedet - mondta. - Mit törődöm én azzal,
milyen módon raboltad el az asszonyodat, vagy hogy milyen titokban tartottad a
dolgot? Én csak eggyel törődöm, éspedig azzal, hogy most Harald királyt a
legnagyobb ellenségünkké tetted, magunkat pedig üldözöttekké egész birodalmában.
Te elvetted a magad asszonyát, engem pedig elzártál az enyémtől. Nem érzékenység
az, ha az ember nem lelkesedik az ilyenfajta barátságért.
Tokénak nem nagyon volt mivel védekeznie, el kellett ismernie, hogy erre
nem gondolt. Megpróbálta Ormot azzal kiengesztelni, hogy Harald király már úgyse
é1 sokáig. Gyenge vigasz volt ez Ormnak. Minél távolabb jutottak, annál messzebb
érezte Ylvát, és haragja egyre nőtt.
Amikor éjszakára lehorgonyoztak egy védett öbölben, két tüzet
gyújtottak. Az egyiknél Orm ült a vikingekkel, a másiknál Oke és hajósai. Orm
tüzénél senki se volt túlságosan bőbeszédű, de a másiknál Okénak és embereinek
sok mondanivalójuk akadt . . . Halkan beszélgettek, úgyhogy Orm tüzéig nem ért el
hangjuk. Amikor a vikingek elfogyasztották vacsorájukat, az asszony köpennyel
leterítve elaludt a tűz mellett. Orm és Toke szótlanul ültek alig pár lépésnyire
egymástól. Közben leszállt az éj. A tenger elszürkült a feltámadt hideg széltől.
Nyugat felől viharfelhők tornyosultak. Orm sóhajtozott, és keményen markolgatta a
szakállát. Toke a fogát piszkálta. Mindkettőjükben forrt a düh.
- Jó volna véget vetni ennek - szólalt meg Orm. - Mondd meg, hogy
akarod - válaszolta Toke.
Rapp elment, hogy tűzrevalót hozzon. Visszafelé jövet, meghallotta
szavaikat. Rapp csendes ember volt, ritkán avatkozott bele a mások dolgába, de
most azt mondta:
- Jó lenne, ha várnátok a verekedéssel, mert itt más tennivalónk lesz. A
hajósok tizennégyen vannak, mi pedig hárman, az elég nagy különbség.
Megkérdezték tőle, mit hallott.
- Meg akarnak támadni bennünket az asszony miatt - felelte Rapp. - A
zsákmányra fenik a fogükat. Hallottam, amikor a fák között rőzsét gyűjtöttem.
Orm nevetett.
- Na, most megehetjük, amit főztél - mondta Tokénak.
Toke megcsóválta a fejét, és gondterhelten bámult az alvó asszonyra.
- Ami történt, megtcrtént - mondta. - Most ki kell eszelnünk valami
okosat. Én úgy vélem, legjobb lenne, ha most rögtön nekik mennénk, amíg ott ülnek
nyugodtan, és gonosz terveiket szövik ellenünk. Igaz, sokan vannak, de hozzánk
hasonló férfi nemigen akad köztük.
- Úgy nézem, rosszra fordul az idő - mondta Rapp -, éppen ezért nem
tanácsos, hogy sokat megöljünk közülük, szükségünk van rájuk a hajón, hacsak nem
akarunk itt maradni. Jobb lenne, ha mindjárt elintéznénk, amit el kell intéznün.k,
máskülönben aligha lesz éjszakai nyugalmunk.
- Együgyű emberek ezek Fynből - szólt Toke. Ha elintézzük Okét és még
egypárat, a többiek engedelmesen szót fogadnak. Beszélj, Orm, mondd meg, mit
tegyünk. Legjobb volna, ha álmukban lepnénk meg őket.
Orm kedve tüstént visszatért, amint tennivalója akadt. Felállt, és vizelt,
közben észrevétlenül megfigyelhette a másik tűznél ülőket.
- Tizenketten vannak a tűz körül - mondta - amikor újra leült. Ez annyit
jelent, hogy kettőt elküld-
tek segítségért anélkül, hogy észrevettük volna. Tgy hamarosan többen
lesznek, ezért legjobb lesz, ha most azonnal végzünk velük. Nem valami leleményes
és mozgé kony emberek, mert akkor megtámadtak volna téged, amikor az előbb
egyedül voltál. De most majd megtanítjuk őket, hogy óvatosabbnak kell lennie
annak, aki velünk kikezd. Az a tervem, hogy én odamegyek hozzájuk, s mialatt
beszélek velük, és a tekintetük rajtam van, ti ketten utánam jöttök. Gyorsan és
keményen kell odavágnotok, ha azt akarjuk, hogy minden jól végződjék. Nekem
pajzs nélkül kell mennem, nehogy gyanút keltsek, másképpen nem cselekedhetem ...
Kezébe vett egy sajtárt, amiből sört ittak a vacsorához, és elindult Oke
tüze felé, hogy megtöltse az ott álló hordóból. Oke emberei közül néhányan már
aludtak, de a legtöbben még ébren ültek, és tekintetük Ormot követte. Orm
megtöltötte a sajtárt, félrefújta a habot, húzott egyet, és így szólt:
- Rossz a hordód fája, Oke, máris faíze van a sörüdnek. - Az a sör, ami jó
volt Harald királynak, neked is jó lehet - felelte Oke haragosan. - De megígérem,
hogy nem kell többet innod ebből a fajtából.
A férfiak nevettek Oke szavain, Orm odanyújtotta neki a sajtárt, és úgy
tett, mintha nem hallott volna semmit.
- Kóstold csak meg, nincs-e igazam! - mondta. Oke a helyén ülve átvette
a sajtárt, de amikor éppen a szájához emelte, Orm megrúgta az alját, úgyhogy Oke
állkapcsát széthasította, és álla a mellére esett.
- Érzed a faízt? - kérdezte Orm, azzal előrántotta kardját, és ledöfte azt az
embert, aki a legközelebb ült, és éppen felemelkedett.
A hajósok a tűz körül ugyancsak meglepődtek, s mire idejük lett volna
előkapni fegyvereiket, Toke és Rapp hátulról máris rájuk támadt. Nem sok idejük
maradt, hogy megmutassák mennyit érnek. A vikingek Okén kívül négyüket
megölték, kettő az erdőbe menekült, a többi ötöt pedig a hajóra hajtották. Az öt
hajós felkészült a védekezésre. Orm rájuk kiáltott, hogy hajítsák el fegyvereiket,
akkor megmenthetik az életüket. Azok azonban kételkedve fogadták a felszólítást.
- Nem tudhatjuk, betartod-e szavad - mondták. - Az lehet - válaszolta
Orm. - Csak abban re- ménykedhettek, hogy én nem vagyok olyan áruló, mint ti.
A hajósok megtárgyalták a dolgot, és úgy vélték, hogy ez nem elég
biztosíték. Azt mondták, inkább elmennek fegyvereikkel együtt, és ott hagyják
Ormnak a hajót mindenestől.
- Ha ezt tervezitek, biztosíthatlak benneteket - mondta Orm -, hogy itt
helyben megöllek mindanynyiotokat, ha azonnal nem engedelmeskedtek. Ez talán
jobban tetszik nektek?
Ezzel felment a hajóra, és feléjük indult anélkül, hogy Tokét és Rappot
megvárta volna. Feje fedetlen volt, tekintete villogott a haragtól. Kezében a véres
Blotungát tartva közeledett hozzájuk, mintha csak kutyákat akart volna
megfenyegetni. S a hajósok engedelmeskedtek nekí. Elhajigálták fegyvereiket, s
dühösen szidták Okét, mert minden másképp történt, mint ahogy ő ígérte. Közben
sötétség borulta tájra, s megélénkült a szél. Orm jobbnak látta, ha minél előbb tábort
bontanak, mert félő, hatnarosan a nyakukba jön egy csapat själlandi, hogy
visszaszerezze Harald király tulajdonát. Dühös volt Tokéra, mert miatta kellett
sötétségben, rossz időben, kevés evezőssel nekivágniuk a tengernek.
A vikingeknek sietős lett a dolguk. Hamar felrakták a hajóra az
élelmiszeres ládát meg a söröshordókat. Az asszony csendesen sírdogált.
Fogvacogva gondolt az előtte álló útra, de panasz nélkül ült a helyén. Orm ott állt
kivont kardjával az evezőkhöz ültetett emberek felett, miközben Toke meg Rapp a
sört emelték be. Toke ügyetlenkedett. Orm rájuk kiáltott, hogy siessenek.
- Kicsúszik a hordó a kezem közül, akárhol fogom, az ujjaim lecsúsznak
róla, mert a kezem kettéhasították - szólt Toke szomorúan.
Orm még sose látta őt ilyen bánatosnak. Kardtartó kézfeje hosszában
széthasadt, úgyhogy az ujjai közül kettő-kettő kétfelé mutatott.
- A vér nem zavarna - mondta Toke -, de evezni ma este nem tudok.
Nagy baj ez most, mert jól neki kellene gyűrköznünk, hogy kikerüljünk az öbölből.
Leöblítette a vért kezéről, és az asszonyhoz fordult. - Te szegény, sok
mindenben voltál segítségemre már, hadd lám, tudnál-e most is segíteni.
Az asszony letörölte könnyeit, s odament Tokéhoz. Halkan jajgatott,
amikor meglátta, milyen nagy a baj, de ügyesen hozzáfogott a seb kezeléséhez.
Borral sze- rette volna kimosni a sebet, pókhálót tenni rá, de ezek hiányában vízzel
is boldogult. Füvet és megrágott kenyeret tett a sebre, majd szorosan átkötötte
ingéből letépett vászoncsíkokkal.
- A leghaszontalanabb dolog is hasznossá válhat mondta Orm -, most már
mindketten balkezesek vagyunk.
Hangján érződött, hogy haragja lecsillapodott. Ezután útnak indultak hét
evezőssel és Tokéval a kormányevezőnél, hogy kijussanak az öbölből, és megke-
rüljék a félszigetet. Ez volt eddig a legnehezebb feladat, amit Ormnak valaha is el
kellett végeznie. Lándzsát tartott a keze ügyében, hogy azt, aki nem evez jól,
figyelmeztethesse kötelességére. Ezért, amikor egy nagyobb hullám kiverte az
evezőt az egyik evezős kezéből, s az hanyatt esett, nagyon gyorsan felült, és újra
nekilátott az evezésnek.
Az asszony összekuporodva ült Toke lábánál. Félelmében és
nyomorúságában arcát tenyerébe temette. Toké meglökte a lábával, és ráparancsolt,
hogy fogja a meregetőt, és tegye hasznossá magát. Az asszony igyekezett
engedelmeskedni, de nem volt képes semmire. Pedig a hajó már félig volt vízzel.
Amikor végre megkerülték a félszigetet, felhúzhatták a vitorlákat, és nekiláthattak a
víz kimerésének. Egész éjjel sodorta őket a vihar. Orm maga állt a
kormányevezőnél. Arra törekedett, hogy tartsa az északkeleti irányt, és remélte,
hogy a hullámverés nem dobja partra a hajót. Senki se reménykedett túlságosan,
hogy túlélik ezt a baljós időt, hiszen rosszabb volt ez még annál is, amelyet Írhonba
vezető útjukon átéltek. .
Rapp így szólt:
- Öt foglyunk van most itt a hajón, fegyvertelenek és teljesen a
kezünkben vannak. Hogy hasznukat veszszük-e az evezőknél, egyelőre nem
tudhatjuk, de hasznunkra válhatnak az idő lecsendesítésében, ha a tenger isteneinek
áldozzuk őket.
Toke azt mondta, helyesli a tervet, de talán elegendő lenne, ha először
csak egyet vagy kettőt vetnének a tengerbe, hogy lássák, segít-e.
Orm azonban kijelentette, semmi ilyesmit nem tehetnek, mert megígérte
az öt fogolynak, hogy életben maradnak.
- De ha te, Toke, fel akarsz valakit áldozni a tenger isteneinek - mondta
Orm -, ott van az asszony. Mindannyian, jól járnánk, ha megszabadulnánk
olyasvalakitől, aki már eddig is ennyi bajt hozott a nyakunkra.
De Toke azt felelte, hogy ebből nem lesz semmi, amíg ő él, és van egy
keze, amivel a kardot meg tudja markolni. Így erről többé nem esett szó.
Pirkadatkor hatalmas esőt kaptak, amely sűrű füstként vette körül őket, de
a vihar lassanként elült. Amikor kitisztult, megpillantották a hallandi partokat, és
fáradtan értek be vízzel telt, tépett vitorlájú hajójukkal egy folyó torkolatába.
- Ezek a pallók Szent Jakab sírjától hoztak el idáig - mondta Orm -, és
most már nem hosszú az út hazáig. De nyaklánc és Jakab harangja nélkül térek haza,
és nagy hasznom nem volt abból, hogy útközben elajándékoztam őket.
- Egy kardot és egy hajót hozol haza az útról - mondta Toke -, és egy
kardot meg egy asszonyt hozok én. Sokan még ilyen jól se jártak azok közül, akik
Krokkal indultak útnak.
- Egy nagy király haragja is elkísér bennünket otthonunkba - mondta Orm
-, ennél rosszabbat senki sem hozhat magával.
Végre túlestek az utazás kellemetlen részén. Az öt foglyot partra tették,
és futni hagyták. Amikor kipihenték magukat, és rendbe szedték a hajót meg a
vitorlá- kat, szép időt kaptak, és enyhe széllel vitorláztak a part mentén. Még az
asszony is jobb kedvre derült, és segítségükre volt egyben-másban, úgyhogy
lassanként Orm is megbékélt vele.
Estefelé kötött ki hajójuk Tostéék sziklás partja mentén, ahol valamikor
Krok hajója feküdt.
Elindultak a tanyához, vezető ösvényen. Orm ment legelöl. Valamivel
feljebb az ösvény bővizű patakon vezetett keresztül. A patakra háram fatörzset
fektettek. Orm így szólt:
- Vigyázz a bal oldali pallóra! Korhadt és síkos! - Rámeredt a fatörzsre, és
így folytatta: - Már akkor is korhadt volt, amikor még itthon voltam. Valahányszor
apám erre járt, mindig megjegyezte, hogy minél előbb rendbe kell hoznunk. És még
most se csinálták meg. S mégis úgy tűnik nekem, sokáig voltam távol hazulról! De
talán akkor az öreg is életben van!
Valamivel odébb, egy magas fán gólyafészket pillantottak meg, gólya is
állt a fészekben. Orm megállt, füty- tyentett, mire a gólya szárnyait csapkodta, és
kelepelt.
- Megismer - mondta Orm -, ez ugyanaz a gólya! Úgy érzem, mintha
tegnap beszéltünk volna egy- mással utoljára: a gólya meg én.
Ezután beléptek egy keritésajtón, s Orm így szólt: - Jól zárjátok be az
ajtót, mert anyám nem szereti, ha a juhok kiszabadulnak, a vacsora pedig rossz lesz,
ha mérges.
Kutyák ugattak. Az ajtóból a házbeliek kémleltek ki. Amikor az üdvarhoz
közeledtek, egy nő furakodott át a férfiak között, és eléjük jött. Osa volt. Arca
sápadt volt, de éppen olyan mozgékonynak látszott, mint azelőtt.
- Itt vagyok újra - mondta Orm.
- Orm! - kiáltotta Osa, és hangja reszketett. - Az Isten nagy sokára
meghallgatott - tette aztán hozzá. - Egyre többeket kell meghallgatnia mostanában -
szólt Orm. - Mi szállt meg, hogy keresztény lettél? - Egyedül voltam -
felelte Osa -, de most már minden jól van.
- Az embereid már hajóra szálltak? - kérdezte Orm.
- Már nincsenek embereim - mondta Osa -, Odd egy évvel utánad ment
el, és elpusztult, Toste pedig három éve halt meg, azon a télen, amikor a nagy
járvány pusztította az állatokat. De én tovább éltem, mert megtanultam a keresztény
igazságot, s mert tudtam, hogy visszatérsz, hogy imáim visszahoznak.
- Sok beszélnivalónk van - mondta Orm -, de előbb jól fogna egy kis
harapnivaló. Ezek itt az embereim, az asszony idegen földről való és nem az enyém.
Osa azt mondta, hogy most Orm a birtok ura, ő maga Orm barátait a saját
barátainak tekinti, és a lehető legjobban megvendégelte őket. Szeme könnybe lábadt,
ami- kor Orm kedvenc ételeit tálalta eléjük. Sok volt a mesélnivaló, úgyhogy több
estére is telt belőle. Arról azonban, hogy Toke mint jutott asszonyához, nem esett
szó, mert Orm nem akarta megzavarni anyja örömét mindjárt a hazajövetelkor. Osa
tüstént megkedvelte Tokét, és nagy gonddal ápolta felhasított kezét, úgyhogy az
hamar gyógyulni kezdett. Mirahval szemben is anyai volt és gyengéd, bár sokat nem
tudtak beszélni egymással. Dicsérte a szépségét és fekete haját. Osa úgy találta, kár,
hogy
Orm és társai nem hajlandóak vele együtt hálát adni Istennek szerencsés
hazatérésükért. De sokkal jobban örült, mintsem hogy ez kedvét szegte volna, és azt
mondta, hogy Orm meg a többiek jobban megértik majd mindezt, ha érettebb korba
jutnak.
Orm kezdetben kissé idegennek érezte Osát nagy örömével és
szelídségével, csak a hatodik napon ismert rá igazan, amikor meghallotta, hogyan
szidja Osa a cse- lédeit.
Orm és Toke között békesség uralkodott, Ylváról nem ejtettek szót.
Amikor Osának elmesélték, mi minden történt velük elindulásuk óta, Orm megint a
régi barátságot érezte Toke iránt, és sok mindent hozott fel dicséretére. De amikor
eszébe jutott Ylva, akkor megváltozott a hangulata, és ilyenkor nem nagy öröme telt
abban, hogy Tokét és asszonyát együtt látta.
Mirah napról napra szebb lett, egyszerre nevetett és dalolt. Olyan jól
érezték magukat Tokéval, hogy észre se vették a más gondjait. Osa úgy találta, hogy
igen szép gyerekeik lehetnének, mire Mirah napsütéses mosolyával azt mondta,
hogy ők mindent megtesznek a dolog érdekében. Osa azt hajtogatta, hogy minél
előbb megfelelő feleséget szerez Orm számára, de Orm komor tekintettel válaszolta,
hogy nincs szükség olyan nagy sietségre. Ahogy most a helyzet alakult, Toke nem
folytathatta útját hazafelé a tengeren, amíg Harald király Skanörnél tanyázik.
Úgy határozott hát, hogy a szárazföldi utat választja Lister felé, egyedül
az asszonyával. Lovakat vásárolt az útra. Rapp Ormnál maradt. Egy korai reggelen
indultak útnak, miután hálásan megköszönték Osa vendégszeretetét. Orm elkísérte
őket egy darabon, hogy megmutassa nekik az utat.
- Itt elválunk - mondta Orm -, jó utat kívánok neked. De hogy ezután mi
következik, nem tudom megjósolni, mert Harald király kerestetni fog, bárhol vagy.
- Ilyen a mi sorsunk - mondta Toke -, bizony nincs szerencsénk a
királyokkal, noha éppoly szelídek vagyunk, mint mások. Almansur, Sven király és
Harald király: hasonló véget értünk mindhármuknál, és azt, aki elvinné neki
fejeinket, azt hiszem gazdagon megjutalmaznák. De én azért megpróbálom
megtartani a magamét.
Ezzel elváltak egymástól. Toke és Mirah eltűnt a fák között. Orm
visszalovagolt a tanyára, hogy elmondja Osának, milyen nagy veszedelem
leselkedik rájuk, amióta kihívták maguk ellen Harald király haragját.
MÁSODIK RÉSZ
ETHELRED KIRÁLY BIRODALMÁBAN

A maelduni csatáról, és arról,


ami utána következett

Sok hajót ácsoltak ezen a tavaszon a partok mentén, és sokat


bekátrányoztak azok közül, amelyek már jó ideje a parton feküdtek. Az öblök és a
szorosok ontották a hajókat fedélzeteiken harcias kedvű királyokkal.
Nagy volt a nyugtalanság ezen a nyáron a tengeren. Styrbjörn már korán
megindult hadseregével a Keleti-tengeren, rengeteg hajóval, jomsborgi, bornholmi
és skonei legénységgel. Befelé tartott a Malaren felé, és így jutott el az uppsalai
síksághoz: Itt nagy csatát vívott Erik királlyal. Ekkor esett el Styrbjörn, mindjárt a
harc kezdetén, és azt mondják, nevetve halt meg, mert amikor megpillantotta az
előrenyomuló sveák hadseregét - a régi módon felsorakozva, lófejek mögött,
amelyeket magas rudakon hordoztak, középen meg Erik királyt, aki régi, szent
ökrös szekerén ült - hátravetette fejét, és harsogó nevetésbe tört ki. Így találta el egy
lándzsa a nyakán, pont a szakálla és a pajzs között. Erre ugyancsak megijedtek
Styrbjörn emberei, és tüstént sokan elmenekültek. Nagy diadalt aratott itt Erik király.
Ezután Sven Tveskagg király jött le a dán szigetek közé Fynből és
Jütlandból származó hajókkal, hogy elfogja Harald királyt, amint az heringpénzt
számol Skanörben. Mert Sven király már nagyon belefáradt abba, hogy az apja sose
akar meghalni. De Harald király kitért előle, és Bornholmba ment, ahol sikerült
hajókat gyűjteníe. Heves csatákat vívtak egymással, míg végül Harald király
sebesülten Jomsborgba menekült.
Sok viszálykodás dúlt ezekben az időkben a dán birodalomban. Némelyek
Harald királlyal tartottak, mások meg Sven királlyal; egyesek pedig a saját
szerencséjüket kovácsolgatták, hiszen az ország gazdátlan volt. A nyár közepe felé
megindult Erik király Uppsalából oly hatalmas haderővel, amilyennel a sveák már
régóta nein szálltak vízre. Erik király Styrbjörn hajóhadának maradványát hajtotta
maga előtt, akik a partok mentén fosztogattak, hogy megbosszulják uruk elestét.
A király elhatározta, hogy bosszút áll Harald királyon és Sven királyon,
amiért segítséget nyújtottak Styrbjörnnek. Sokan úgy vélték, nem érdemes ellenáll-
niuk Styrbjörn győztes ellenfelének, akit mostanában már Segersällnek, Diadalmas
Eriknek neveztek. Erik követte a visszavonuló Sven királyt a szigetekre és Jütlandba
is. Hamarosan elterjedt a hír, hogy Harald király hontalanná válva menekült
Jomsborgba, és ott belehalt sebeibe, elhagyva szerencséjétől, amely eddig mindig
el- kísérte. A másik két király között azonban folytatódott a harc. Erik király
fölényben volt, de Sven király makacsul ellenállt. Úgy hírlett, hogy a királyi udvar
Jellingében hol egyikük, hol másikuk kezében volt, a legvalószínűbbnek azonban az
tűnt, hogy Sven királynak sikerült elsőnek Harald király ezüstládáit megkaparin-
tania.
Skonéban ez idő tájt olyan vezető emberek éltek. akiknek nem volt
kedvük ezekbe az ügyekbe beavatkozni, és inkább hagyták, hogy a királyok maguk
között sntézzék el a vitás kérdéseket, hogy ők a saját dolgaik- kal
foglalkozhassanak.
Ezek között volt Hosszú Thorkel is, aki nem volt Sven király embere, de
még kevésbé akarta Erik királyt szolgálni. Éppen ezért üzenetet küldött a
vezérekhez és a gazdag parasztokhoz, hogy idegen földre Frishonba és
Angolhonba szándékozik hajózni, ha erős kíséretre szert tud tenni.
Számos harcos szívesen csatlakozott Thorkel seregéhez, mert Thorkel
kedvelt vezér volt, és szerencsés embernek tartották, mióta Hjörungavognál sikerült
életét megmentenie. Styrbjörn szétszóródott seregének tagjai, akik Erik királyt
elkerülték, szintén hozzácsatlakoztak, s így hamarosan huszonkét hajóval állt a
Hven-szigetnél a szorosban, de úgy találta, hogy serege még nem elég erős ahhoz,
hogy útnak induljon. Ott csatlakozott hozzá Rőde Orm, Toste fia Kullenból, szép
számú legénység- gel felszerelt nagy hajóval. Őt Thorkel Harald király karácsonyi
lakomájáról már ismerte, és most örömmel üdvözölte.
Bizony hamar ráunt Orm arra, hogy otthon a teheneket meg a béreseket
noszogassa, és nem sokáig érezte jól magát Osa mellett, noha anyja mindig a
kedvében akart járni. Osa még mindig a kamaszfiút látta benne, és állandóan
tanácsokkal látta el, mintha neki nem lett volna egy csepp esze se. Nem sokat
használt az sem, ha megmondta neki, hogy ő már régóta egyedül határoz saját maga
és mások sorsáról. Osa igyekezete, hogy fiát megtérítse és feleséget szerezzen neki,
csak még inkább elmérgesítette viszonyukat.
Harald király halálának hírétől mindketten megkönynyebbültek. Ugyanis
Osa, amikor meghallotta, mi a helyzet Toke és asszonya körül, nagyon megijedt. El
is akarta adni birtokát, hogy felköltözzék apai örökségébe, a Smolard határán
elterülő erdőségekbe, mivel ott nagyobb bizton.ságban lesz Harald király elől.
Orm nem tudott szabadulni Ylva emlékétől, és ez volt a legnagyobb
bánata. Gyakran eltűnődött, vajon mi történt a lánnyal Harald király halála után.
Hátha Sven király hozzáadta valamelyik harcosához, vagy esetleg a sveák kezébe
került; ami talán még rosszabb. S mivel Orm Sven király ellensége volt, nem volt
lehetősége felkutatni Ylvát, különösen amíg háborúk folynak a szigetek körül.
Osának nem szólt semmit Ylváról, hogy elkerülje az ezzel kapcsolatos felesleges
szócséplést. De sok haszna ebből se volt, mert Osa számos fiatal lányt ísmert a
faluban, aki illett volna Ormhoz. Az anyákat hasonló gondolatok foglalkoztatták, és
sűrűn jöttek lá- togatóba kimosdatott lányaikkal, akiknek vörös selyemszál volt
hajukba fonva. Készségesen jöttek a lányok, és ott üldögéltek feszülő keblekkel,
csörgő ékszereikkel, és titokban nagy szemeket meresztettek Ormra. Ő azonban
nem mutatott semmiféle érdeklődést mert egyikük se hasonlított Ylvára, egyik se
volt olyan vidám és beszédes, mint ő. Osa érezte, hamarosan elveszti türelmét, mert
még magának Oddnak se lehetett nehezebben a kedvére tenni.
Ezért azután, mikor híre járt, hogy Thorkel számos hajóval és sok
harcossal idegenbe készül, Orm nem sokat törődött Osa könnyeivel, sietve szerzett
egy jó hajót, és embereket fogadott fel a faluban. Mindenki tudta, hogy Orm világot
járt ember, és hogy sok aranyat hozott haza. Így aztán könnyen szerzett válogatott
legénységet. Osának azt mondta, ezúttal aligha marad el annyi ideig, mint első
ízben, s megígérte, hogy hazatérése után letelepszik majd, s csak a földdel és az
állatokkal törődik. Osa sírt, és azt mondta, hogy ilyen bánatban és magányban nem
tud élni, amire Orm azt felelte, hogy Osa úgyis jóval túléli őt, és majd felneveli az
unokáit. Osa ettől még hangosabb sírásra fakadt, és ezzel elváltak egymástól. Orm
útra kelt vitorlásával Thorkelhez.
Míg Thorkel hajói kedvező szélre vártak, huszonnyolc hajóból álló had
közeledett dél felől evezve. Jelvényeikről és hajóik orráról látszott, hogy sveák.
Szélcsendes, harcra igen alkalmas idő volt, mindkét fél fel is készült az
összecsapásra, de Thorkel átkiáltott az idegeneknek, megmondta nevét, és közölte,
hogy beszéde volna a vezérükkel. A sveáknak két egyenrangú vezére volt: az
egyiknek Upplandi Jostein, a másiknak Keletgötai Gud- mund volt a neve. Azért
jöttek, hogy segítsenek Erik királynak dániai fosztogatásában. Megkérdezték
Thorkelt, még mire kíváncsi.
- Ha harcba szállunk egymással - mondta Thorkel -, kevés haszna lesz a
győztesnek, mert mindketten sok embert vesztenénk, bár valószínűleg én
kerekednék felül.
- Öttel több hajónk van, mint nektek - mondták azok.
- Az én embereim pedig pihentek, és éppen most fejezték be reggelijüket
- mondta Thorkel -, a ti embereitek meg fáradtak az evezéstől, ilyenkor pedig
nehezebben megy a lándzsavetés és a kardforgatás. De választhatnánk más
megoldást is, és az mindnyájunknak előnyösebb lenne; vannak ugyanis helyek, ahol
a portyázás kifizetődőbb, mint Dániában.
- Azért jöttünk, hpgy Erik király segítségére legyünk - mondta Upplandi
Jostein.
- Lehet, hogy így van - mondta Thorkel -, és ha megverekszem veletek,
az meg Sven királynak jelent segítséget. De ha nem harcolunk egymással, hanem
együtt vitorlázunk ki a tengerre, oda, ahol komoly zsákmányt szerezhetünk, úgy
vélem, többet teszünk királyainkért, mintha egymást irtjuk. Életben maradunk, és
gazdagság vár ránk.
- Jól beszélsz - mondta Gudmund -, van abban valami, amit mondasz.
Lehet, hogy érdemes részletesebben megbeszélnünk ezt.
- Benneteket nagy vezérekként és becsületes emberekként emlegetnek -
mondta Thorkel -, ezért nem félek attól, hogy becsaptok bennünket.
- Ismerem Sigvalde bátyádat - mondta Jostein -, de sok embertől
hallottam, hogy te, Thorkel, nem hasonlítasz rá.
Végül is megegyeztek abban, hogy a szigeten találkoznak megbeszélés
végett, a lejtő alján, a hajókról jól látható helyen.
Jostein és Gudmund három ember kíséretében jelent meg a találkozón,
Thorkel pedig öttel. Valamennyien karddal felszerelve érkeztek, lándzsahajításnyi
távolságra egymástól, embereikkel szorosan maguk mögött. Thorkel ekkor sört
hordatott körül, disznáhússal és kenyérrel kínálta a többieket, és nemsokára már
látták a hajókról, hogy egymás mellett ülnek, bizalmas beszélgetésbe merülve.
Minél többet gondolkodott Jostein és Gudmund Thorkel javaslatán, annál
jobbnak találták azt. Gudmund hamarosan ráállt az alkura. Jostein kezdetben
ellenke- zett. Azt mondta, hogy Erik király haragudni fog. Thorkel azonban sok
mindent tudott arról, milyen kedvező mostanában a hajósoknak nyugat felé
portyázni, és Gudmund úgy találta, ráérnek nyugtalankodni Erik király haragja miatt
majd akkor, ha annak eljön az ideje.
Megegyeztek sorra mindenben, hogyan osszák fel a hatalmat és az
irányítást egymás között, és hogyan osz- tozzanak majd a zsákmányon, nehogy
emiatt viszálykodás kezdődjék közöttük. Gudmund azt mondta, hogy a hústól meg a
sok beszédtől alaposan megszomjazik az ember, és dicsérte Thorkel sörét. Thorkel
megrázta fejét, és azt mondta, hogy bár ez a legjobb, amivel itt most szolgálhat, de
közelébe se jön annak a sörnek, amit Angolhonban ihatnak majd, ahol a legkitűnőbb
ma- láta terem. Josteinnek végül is egyet keltett értenie avval, hogy ezt az országot
érdemes meglátogatniuk.
Ezek után kézfogással pecsételték meg egyezségüket: a jövőben jóban,
rosszban összetartanak, és adott szavu- kat betartják. Amikor újra hajóra szálltak,
három juhot vágtak le a vezérhajók orránál áldozatul a tenger isteneinek a
szerencsés időért és a jó hajózásért. Az egész hajóhad örült elhatározásúknak.
Thorkel tekintélye pedig, amely már egyébként is nagy volt emberei között, még
jobban megnövekedett.
Később néhány új hajó is csatlakozott Thorkelhoz, skonéiak és
hallandiak, s amikor kedvező szelet kaptak, megindult a had ötvenöt vitorlásával.
Ezen az őszön Frishonban portyáztak, és ott is teleltek. Orm érdeklő- dött Thorkelnál
és másoknál is, nem hallották-e, mi történt Harald király háznépével. Néhányan úgy
hallották, hogy Jellinge leégett, mások úgy tudták, hogy Poppo püspök
lecsendesítette a vizet zsoltáraival, és a tengerre menekült, noha Sven király
mindent elkövetett, hogy elfogja. A király asszonyairól azonban senki se tudott
semmit.
Amióta Ethelred király került uralomra, Angolhonban kezdtek visszatérni
a régi idők, amikor Lodbrok fiai vol- tak hatalmon. Amikor Ethelred nagykorú lett,
és maga vette át a hatalmat, hamarosan a „Határozatlan" vagy, a „Tanácstalan"
néven vált ismertté; a tengert járó norvégek örömmel gyűltek "össze Angolhon
partjai mentén; portyáik hozzásegítették a királyt, hogy nevéhez méltó maradjon.
Kezdetben csak kisebb csoportokban jöttek, de hamarosan elűzték őket, mert
amikor a partok mentén a jelzőtüzeket gyújtották, hirtelen sok harcossal találták
szemben magukat, és ezek széles pajzsok mögül verekedtek meg velük.
Eközben Ethelred király asztalánál ásítozott, imákat mormogott az
északiak ellen, és vezéreinek asszonyaival szórakozott. Amikor meghallotta, hogy a
hosszú hajók imái ellenére visszatértek, haragosan üvöltött szobájában, azután
fáradtan hallgatta a sok jó tanácsot, és siránkozott sok gondja-baja miatt. Ennél
többet nemigen tett. Mind gyakoribbá váltak a támadások, a védelem pedig egyre
gyengült. Most már nagyobb csoportok is bemerészkedtek, és zsákmányaik alatt
görnyedezve tértek vissza hajóikhoz.
A vikingek között az a hír járta, hogy kevés ország gazdagabb Ethelred
birodalmánál. A bátor harcosok könynyű zsákmányra találnak, mert a partjait kivéve
bizony már régóta nem fosztogatták Angolhont.
Még nem jöttek nagy hajóhadak, még nem tanulták meg a vezérek, hogy
hadisarcot szedhetnek Ethelred ládáiból, az érmekké vert ezüstből, de 991-ben ez is
bekövetkezett. Tanulékonyságban ezután nem is lesz hiba - gondolták a vikingek -,
amíg Ethelred uralkodik.
Ethelred uralkodásának ötödik esztendejében, röviddel húsvét után
kigyúltak a jelzőtüzek Kent partjai mentén. Az emberek sápadtan kémleltek a tenger
felé, és sietve dugdosták el, amit csak lehetett, állataikat kihajtották az erdőbe, és
maguk is elrejtőztek.
Hírvivők lovagoltak lélekszakadva, hogy elmondják Ethelred királynak
és vezéreinek, hogy minden eddiginél nagyobb hajóhad közeledik a szigethez, és a
pogányok már a part felé gázolnak a vízben. Nagy nehezen sikerült a védelmet
megszervezniük, de tehetetlenek voltak az idegenekkel szemben, akik nagy
csapatokban portyáztak, fosztogattak, és összeharácsoltak mindent, ami csak a
kezük ügyébe került.
Nagyon féltek attól, hogy a vikingek behatolnak az ország belsejébe is. A
canterburyi érsek ezért jónak látta felkeresni a királyt, hogy segítséget kérjen tőle
városa számára. Azonban az idegenek, miután kedvükre végigrabolták a
partvidékeket, továbbhajóztak felfelé a partok mentén. A keleti szászoknál kötöttek
ki, és ott is ugyanezt művelték.
Ethelred király és érseke, Sigerik, most hosszabb imákat mondogattak,
mint valaha. És amikor meghallották, hogy a pogányok - miután jó néhány falut
kifosztottak - újra hajóra szálltak, ajándékokat osztottak ki legszorgalmasabban
ímádkozó papjaik között, és azt hitték, hogy most már megszabadultak a
megpróbáltatásoktól. De keserűen csalódtak, mert a vikingek hamarosan Maeldun
város felé eveztek. Közvetlenül a Panta folyó torkolatánál ütöttek tábort egy
szigeten, a folyó két ága között, és felkészültek, hogy megtámadják a várost:
A keleti szászok vezérét Byrhtnothnak hívták. Byrhtnoth magas volt és
büszke, s félelem nélküli ember híré-
ben állott. Sikerült erős sereget összegyűjtenie, és most a vikingek ellen
vonult, hogy mással is próbálkozzék védekezni, ne csak imával. Elérte Maeldunt, és
elhaladt a város mellett a vikingek felé. Csak a folyóágak választották el égymástól
a két sereget; Byrhtnoth képtelen volt közel férkőzni a vikingekhez a folyó mögül,
és éppoly nehezen tudtak azok is hozzájutni. A dagály is beállt közben, és feltöltötte
a folyót. Nem tehettek egyebet, átkiabáltak egymásn,ak. A seregek att álltak
egymással szemben, és várakoztak a játszadozó tavaszi szélben.
Thorkel kíséretének egy tagja, aki beszélt a szászok nyelvén,
leereszkedett a víz partjára, felemelte pajzsát, és átkiáltott a másik partra.
- Engem félelem nélküli hajósok küldtek ide, hogy megmondjam nektek:
adjatok nekünk ezüstöt és aranyat, akkor békében élhettek tovább. Ti gazdagabbak
vagytok, mint mi, és jobb nektek, ha a békességet kincsekkel vá- sároljátok meg,
mintha lándzsáinkkal és kardjainkkal kerültök szembe. Ha elég gazdagok vagytok,
akkor nem keli megölnünk egymást. Ha szabadságotokat megvásároltátok, és
békéteket elnyeritek saját magatoknak, a családotoknak, birtokaitoknak és
mindennek, ami a tiétek, akkor a barátaitok leszünk, visszatérünk hajóinkra a
váltságdíjjal, elhajózunk innen, és betartjuk ígéretünket!
Erre Byrhtnoth maga lépett elő, megrázta lándzsáját, és így kiáltott
vissza:
- Figyeljetek, tengeri rablók, a válaszunkra! A kincs, amelyet nektek
szánunk: a lándzsáink hegye és éles kardunk! Szégyen volna, ha egy olyan vezér,
mint én, Byrhtnoth, Byrthhelm fia, kinek becsületén egyetlen folt sincs, nem
védené meg országát és királyát. Köztünk csak a pajzshegy és kardél tehet
igazságot, és keményen kell küzdenetek, míg itt egyébre találtok.
Ott álltak egymással szemben, amíg az apály be nem állt. Amikor a víz
lefolyt, a vikingek hírnöke újra átkiáltott a folyón:
- Most már éppen elég sokáig álltunk itt tétlenül. Jöjjetek át hozzánk,
majd itt küzdünk meg, vagy mi megyünk a másik partra.
Byrhtnoth úgy találta, oktalanság volna átgázolnia; a folyó vize hideg,
emberei megmerevednek a hidegtől, és harci öltözékük elnehezedik. Igyekezett
minél előbb megkezdeni a harcot, mielőtt emberei kifáradnának, és megéheznének.
Ezért válaszul így kiáltott:
- Adok nektek itt helyet; gyertek tüstént át, és harcoljunk! Egyedül az
Isten tudja, ki lesz a győztes. Byrhtnoth költője, aki részt vett a harcban és túlélte
azt, így írt később :
Hajósok hada nem félt a víztől,
mint a fenevadak mentek a Pantán:
a folyó fényes vizén vonultak,
fölemelvén hársfa pajzsaik.

Byrhtnoth emberei élő sövényként sorakoztak fel pajzsaikkal. A vezér azt


mondta nekik, hogy először lándzsáikat hajítsák el, csak azután törjenek előre
kardjaikkal, és űzzék vissza a pogányokat a folyóba. De a vikingek, ahogy partot
értek, gyorsan csoportokba verődtek a víz mentén, valamennyi hajó legénysége
külön csapatban. Csatakiáltásokat kiáltoztak, és hajóskapitányaik vezetésével
támadásra indultak. A vikingeket lándzsák raja fogadta, ezektől sokan elestek, de a
többiek gyorsan törtek előre, mígnem pajzs pajzs ellen tört. Most kemény vag-
dalkozás, heves dulakodás kezdődött. A vikingeket mindenütt feltartóztatták, és
keményen szorongatták őket. De Thorkel és a közelében vagdalkozó két
hajóskapitány - az egyik Orm volt, a másik Faravid Svensson, nagy hírű själlandi
vezér, akit Harald király kiűzött az egész dán birodalomból, és aki együtt harcolt
Styrbjörnnel Fyrisnél - a Byrhtnothot védő pajzsgyűrűhöz jutott, és sikerült is
áttörnie azon.
Thorkel odakiáltott az embereinek, hogy támadják meg a magas,
ezüstsisakos embert, s akkor övék a győzelem. Itt alakult ki azután a leghevesebb
harc, és a vikingek ugyancsak szorongatták alacsony növésű ellenfeleiket.
Faravid előretört, és megölte azt a férfit, aki Byrhtnoth vezér jelvényét
tartotta. Odavágott magának Byrht- nothnak is, megsebesítette, de ugyanabban a
percben maga is elesett; egy lándzsa a szakállán hatolt keresztül. Mindkét oldalon
sűrűn hullottak az emberek az élen harcolók közül. Ekkor Orm megcsúszott egy
földön he- verő, vértől síkos pajzson, és egy halottra zuhant. Amikor felbukott,
nyakát egy buzogányütés érte, de azonnal elborították a pajzsok, amelyeket
közelében levő társai hajigáltak rá, hogy a hátát megvédjék.
Amikor magához tért, és Rapp segítségével újra talpra állt, a harc már
odább húzódott, és a vikingek felülkerekedtek. Syrhtnoth elesett, és emberei közül
sokan elmenekültek; mások viszont közben felzárkóztak, mert már körülfogták
őket, de továbbra is kitartóan harcoltak. Thorkel átkiáltott nekik a csatazaj
közepette, hogy megtarthatják életüket, ha elhajítják fegyvereiket, de azok
visszakiáltottak:
- Jobban célozunk, keményebben vágunk, és na- gyobb bátorsággal
küzdünk, mentül kevesebben leszünk. És folytatták a harcot, míg csak mind ott nem
fe-
küdtek uruk holtteste körül. Hősiességükről sok dalt énekeltek a vikingek,
de a maelduni ütközet, amelyet a 991-es évben, három héttel pünkösd előtt vívtak,
nagy vereséget jelentett Ethelred királynak és balsorsot birodalmának, mert most
már széltében-hosszában nyitva állt az ország az idegenek előtt.
A vikingek eltemették halottaikat, és ittak az emlékükre meg a
győzelemre. Kiadták Byrhtnoth holttestét a szomorú követeknek, akik eljöttek érte,
hogy keresztény módon temessék el. Rögtön küldöttek mentek Maeldunba és a többi
városba is, hogy mentül hamarább hadisarcot és váltságdíjat szedjenek, és így
elkerülhessék az újabb vérontást. A vikingek előre örültek, ha a kincsekre
gondoltak, amit már a magukénak tekintettek, és nagy haragra gyúltak, miután
elmúlt néhány nap anélkül, hogy bárki pénzzel jelentkezett volna.
Ekkor föleveztek Maeldunhoz, meggyújtották a cölöpöket a város folyó
felőli oldalán, és ostrom alá vették a várost, majd kifosztották. Sajnálták, hogy sok
minden elégett, és kevés kincs maradt épségben. Elhatározták, hogy a jövőben
óvatosabban bánnak a tűzzel, mert céljuk az ezüstszerzés, nem pedig a rombolás,
ami az ezüstöt is elpusztítja.
Szorgalmasan nekiláttak, hogy lovakat gyűjtsenek a környékről, és
gyorsan eljuthassanak olyan vidékekre, amelyekre váratlanul lecsaphatnak.
Hamarosan számos csapat lovagolt szét minden irányban, és sokféle zsákmánnyal
tért vissza a táborba. Az egész országban a félelem lett úrrá, s Byrhtnoth eleste óta
nem akadt vezér, aki harcban szembe merészelt volna szállni velük. Foglyok
beszélték, hogy Ethelred sápadtan ül falai mögött, és teljes tanácstalanságában
papjaival együtt imákat mormol.
A maelduni kőtemplomban még leltek néhány embert, akik az ostrom
alatt a toronyba menekültek, papokat, nőket és férfiakat. Ezek felvonták maguk
mögött a létrákat, úgyhogy senki se tudott hozzájuk férni. A vikingek azt gondolták,
kincseket vittek fel magukkal a toronyba, s mindent megkíséreltek, hogy lecsalják
őket, s hozzájuthassanak kincseikhez. De se tűzzel, se fegyverrel nem értek el
semmit. A toronyba menekültek jól ellátták magukat étellel, itallal, zsoltárokat
énekeltek, és úgy viselkedtek, mintha semmi bajuk se volna.
Amikor a vikingek a toronyhoz mentek, hogy beszéljenek velük, és
rábírják őket, jöjjenek le, adják át kincseiket, a templomból köveket, átkokat és
latrinák písz- kát zúdították a fejükre. A vikingek mind megegyeztek abban, hogy a
kőtemplomok és azoknak tornyai a legbosszantóbb ellénfelek, amivel valaha is
találkoztak.
Jostein kemény, öreg legény volt, kapzsi és mohó. Azt mondta, hogy ő
több eljárást is tud, amivel kicsalhatják a templombelieket; össze kellene gyűjteni a
foglyokat a templom e1é, és ott egyiket a másik után megölni, amíg csak azok ott
fent erre a látványra meg nem adják magukat. Néhányan egyetértettek Josteinnal,
mert nagy tisz- teletben álló, bölcs férfiú volt, de Gudmund és Thorkel úgy találta,
hogy ez nem volna harcosokhoz méltó, és semmiképpen sem helyeselték a tervet.
Inkább - mondta Thorkel - cselhez kellene folyamodniuk; ő jól ismeri a papokat, és
tudja, hogyan kell viselkedni velük, hogy kezes bárányokká váljanak.
A templomból kihozatott egy nagy keresztet, amely az oltár felett
függött. Két ember eléje vitte, maga meg odaállt a torony tövébe, és felkiáltott, hogy
papokra van szüksége a sebesültek ápolásához, és még inkább neki magának, hogy
eligazítást nyerjem a keresztény tanokban. Az utóbbi időben erős vágy ébredt benne
e tanok után - mondta. Úgy akar cselekedni, mintha máris keresztény volna, és
megengedi, hogy a toronyban levők bántódás nélkül elmehessenek.
Amikor Thorkel kimondta e szavakat, kő zuhant le a toronyból, és
pajzsot tartó karját találta el, fent a váll- nál, úgyhogy a viking vezér törött karral
bukott fel. A keresztet tartó emberek sietve eldobták terhüket, és gyorsan
továbbvitték vezérüket. A toronybeliek örömrivalgásban törtek ki.
Jostein a közelben állt, és mindent látott. Elmosolyodott, és azt mondta,
nem mindig olyan egyszerűek a hadifortélyok, ahogy azt meggondolatlan
fiatalemberek elképzelik.
Thorkel emberei haragra lobbantak, amikor megtudták, hogy vezérük
megsérült. Sűrűn lőtték nyilaikat a torony nyílásai felé. De ez se használt. Orm azt
mondta, látta délen, amikor Almansur emberei kifüstölték a keresztényeket a
templomtornyokból. Ezt tüstént meg is próbálták. Fát és nedves szalmát halmoztak
fel a templomban meg a torony körül, majd meggyújtották. De a torony magas volt
és a szél a füst legnagyobb részét elfújta. Végül mindnyájan belefáradtak, és
elhatározták, hogy türelemmel desznek, amíg ott fent az éhség úrrá nem lesz az
embereken.
Thorkel elkeseredett rosszul sikerült csele miatt, és félt, hogy
kigúnyolják. Azonkívül bántotta az is, hogy egy ideig nem lovagolhat ki a
többiekkel, hanem ott kelt ülnie Maeldunban, s őrizheti a tábort. Szerette volna, ha
orvosláshoz értő emberek nézik meg sérülését. Orm is odament hozzá, amikor
lecsüngő, törött karjával ott ült a tűznél, és meleg sört ivott. Sokan megtapogatták a
karját, de senki se volt elég okos, hogy megmondja, miként kellene sínbe tenni.
Thorkel keserves képet vágott a tapogatáshoz, és azt mondta, elege van
az orvostudmányból. Kössék fel karját, ahogy tudják, sínekkel vagy anélkül.
- És most igaz lett, amit mondtam - fűzte hozzá. -Papra lenne a
legnagyobb szükségem, mert csak azok értenek az ilyesmihez.
Orm bólintott, és elismerte, hogy a papok kiváló orvosok. A karácsonyi
lakoma után Harald királynál sokkal súlyosabb sebe volt, mint most Thorkelnek, és
ak- kor is pap gyógyította meg. Most is szüksége volna egyre, éppúgy, mint
Thorkelnek - mondta -, mert a fejére kapott ütés még mindig kínozza, és időnként
úgy érzi, mintha valami kettéhasadt volna a fejében.
- Te vagy a legokosabb vezérem - mondta Thor- kel, amikor magukra
maradtak -, és legjobb harcosom is, amióta Faravid elesett. Az viszont
tagadhatatlan, hogy könnyen elcsüggedsz, ha valami baj van, még ha az nem is
olyan súlyos.
- Én olyan ember vagyok - mondta Orm -, aki elvesztette a szerencséjét.
Azelőtt kedvezett nekem a szerencse, és sok olyasmit megúsztam, ami keveseknek
sikerült volna. De amióta hazatértem délről, minden ellenem szegült; meg kellett
válnom az aranyláncomtól, a menyasszonyomtól és attól az embertől, akit a
legjobban szerettem. És rendszerint harcban is úgy alakul a dolog, hogy alig tudom
kivonni a kardomat anélkül, hogy sérülés ne érjen; s ha azt a tanácsot adom, hogy
füstöljék ki a tornyot, még az se sikerül.
Thorkel úgy vélte, látott már Ormnál sokkal szerencsétlenebb embereket
is, de Orm csak a fejét csóválta, és hagyta, hogy Rapp vezesse hajósait
fosztogatásra. Ó ott maradt Thorkelnél a városban, szívesen üldögélt egymagában,
és nagyon bánatos volt.
Egyik reggel sokáig szóltak a harangok a toronyban, és a fent levők
buzgón énekelték zsoltáraikat, úgyhogy a vikingek felkiabáltak, és megkérdezték,
miért lármáznak annyira. Nem volt már több kövük, amit a pogányokra ledobhattak
volna, de válaszul azt kiáltották, hogy pünkösd van, és hogy ez az örömünnepük.
Ez a válasz mindnyájukat meglepte, néhányan megkérdezték, minek
örülnek, és hogyan állnak hússal meg sörrel. Azt felelték, ezzel nem nagyon
törődnek, van, amennyi van, de örülnek, mert Krisztus a mennyekben van, és
segítségükre lesz.
Thorkel emberei zsíros juhokat sütöttek, és a sült hús szaga a torony felé
szállt, ahol már mindenki éhes volt. A férfiak felkiabáltak, hogy legyen eszük,
jöjjenek le, és kóstolják meg a sültet, de azok nem törődtek velük, és újra kezdték az
éneklést.
Thorkel és Orm együtt ültek, ettek és hallgatták a toronybeliek énekét.
- Rekedtebben énekelnek, mint eddig - mondta Thorkel -, kezd kiszáradni
a torkuk. Akkor pedig már nem tarthat soká. Ha kifogy az innivalójuk, lejönnek.
- Rosszabb a soruk, mint az enyém, és mégis énekelnek - mondta Orm, és
bánatosan nézegetett egy szé- pen sült húsdarabot, mielőtt a szájába dugta.
- Hát az igaz - mondta Thorkel -, templomtoronyban énekelni, bizony
nem neked való.
Ugyanaznap ebédtájt Gudmund visszatért portyájáról az ország
belsejéből. Magasra nőtt, jókedvű ember volt, arcát medvekarmoktól szerzett
sebhelyek éktelenílették. Részegen és fecsegve lovagolt be vállán drága
bíborköpennyel, két nehéz ezüstövvel a derekán, és szélesen mosolygott sárga
szakálla felett.
- Ez kedvemre való ország - kiáltotta Thorkel felé, amint meglátta -,
gazdagsága felülmúl minden képzeletet! Egész életemben hálás leszek neked, amiért
ide- csaltál! Kilenc falut fosztottunk ki meg egy vásári kocsirakományt, és
mindössze négy emberünk veszett oda! A lovak térdei meghajolnak a zsákmány
alatt, pedig csak a legszebbeket hoztuk magunkkal.
A lovakat ökrös szekerek követték erős sörrel megrakodva. Jó lenne -
mondta Gudmund -, ha idejében több hajó után néznénk, hogy mind magunkkal
vihessük, amit ebben az országban oly kevés fáradsággal összeszedtünk.
- Ezenkívül sok emberrel találkoztam útközben, két püspök a vezetőjük.
Azt mondták, Ethelred küldöttei. Erre sörrel kínáltam, és magammal hoztam őket. A
püs- pökök öregek, és lassan lovagolnak, de hamarosan ideérnek. Hogy mit
akarhatnak tőlünk, nemigen értettem. Azt mondták, békét hoznak uruktól, de hiszen
mi vagyunk azok, akik megszabjuk, hogy mikor legyen béke, és nem ő. Talán azért
jönnek, hogy a keresztény tanokat megismertessék velünk, amire ugyan nem sok
időnk lesz ilyen jó portyázási lehetőségek mellett.
De Thorkel megörült, és azt mondta, hogy most éppen papokra volna
legnagyobb szüksége, hogy karját kezelésbe vegyék, és Orm is szeretne pappal
beszélni sajgó feje miatt.
- Talán azért jönnek, hogy kiváltsák a foglyokat és a toronyban lévőket -
vélte Thorkel.
A püspökök nemsokára belovagoltak. Tiszteletre méltó férfiak voltak,
pásztorbotokkal és csuklyákkal, valamint nagyszámú kísérettel, futárokkal,
udvarmesterekkel, pohárnokokkal és zenészekkel. Isten békéjét hirdették min-
denkinek, akivel csak találkoztak. Thorkel emberei, ahányan csak a városban voltak,
odajöttek, hogy megbámulják őket. Néhányan közülük nem tudták, mitévők legye-
nek, amikor a püspökök kezüket felemelték feléjük.
A toronyban levők hangos kiáltozásba törtek ki láttukra, és újra
megkongatták harangjaikat.
Thorkel és Gudmund a legnagyobb vendégszeretettel fogadták őket.
Amikor a püspökök kipihenték magukat, és köszönetet mondtak Istennek szerencsés
útjukért, előadták ügyüket.
Az idősebbiknek látszó püspök - akit „Szent Edmund sírjáról való"-nak
neveztek - emelkedett szólásra Thorkel és Gudmund előtt, és a többiek is odajöttek,
hogy hallják szavait.
A püspök azzal kezdte, hogy gonosz időket élnek, és hogy nagy
szomorúság Krisztusnak és egyházának, hogy az emberek nem élnek egymással
békességben, megértésben és szeretetben. Itt Angolhonban azonban olyan sze-
rencsés a helyzet, hogy az országnak olyan királya van, aki teljes szívéből szereti a
békét, s hatalmas, valamint harcos légiói ellenére - amelyeket bármikor összegyűjt-
het -, inkább arra törekszik, hogy ellensége hűségét elnyerje, semmint őket karddal
elpusztítsa. Ethelred király a vikingeket derék fiatal embereknek tekinti, tudja, hogy
nem volt tanítójuk, s ezért járnak téves utakon. Éppen ezért miután Ethelred király
meghallgatta bölcs tanácsadóit, úgy találta ésszerűnek, ha ezúttal nem szí- gorral jár
el, hanem szelíd intelemmel. Ezért bocsátotta útra küldötteit, tudják meg, mint
lehetne a nemes északhoni vezéreket és embereket kielégíteni, és rábírni, hagyjanak
fel veszélyes útjaikkal. Ethelred király kívánsága az volna, hogy térjenek vissza
hajóikra, hagyják el Angolhon partjait, és maradjanak otthon a saját országukban
békességben és boldogságban. Hogy ezt könnyebbé tegye számukra, és örökre
elnyerje barátságukat, olyan ajándékokat adományozna nekik, hogy szívüket öröm
és hála töltené el. Talán ez meglágyítja majd szívüket, és így megtanulják Isten
törvényét és Krisztus evangéliumát. Ez valóban nagy örömet okozna Ethelred
királynak, és irántuk való szeretete még jobban megnövekednék.
A püspök öregségére meggörnyedt, fogatlan ember volt, s így kevesen
értették mondókáját, de szavait kíséretének egyik értelmes papja tolmácsolta, és a
vikingek, akik eddig figyelmesen hallgatták, most mind egymásra néztek ennek
hallatára. Gudmund söröshordón ült, részegen és vigyorogva. Kis aranykeresztet
fényesített, s amikor megértette a püspök szavait, előre-hátra hintázott
elégedettségében. Odakiáltott Thorkelnek, hogy ily en szép beszédre neki kell
válaszolnia.
Thorkel illedelmesen kezdte beszédét, azt mondta, hogy amit most
hallott, az valóban érdemes arra, hogy fontolóra vegyék. Már északon hallották
Ethelred jó hí- rét, de most úgy tűnik neki, a valóság felülmúlja elképzeléseiket. Az a
szándéka pedig, hogy nekik ajándékokat ad, teljesen megegyezik azzal, amit ők
kezdetben elgondoltak.
- Mi Byrhtnoth vezérnek is azt mondtuk, amikor a folyón keresztül
beszéltünk vele, hogy ti ebben az országban gazdagok vagytok, és hogy mi, szegény
hajósok, barátaitok lennénk, ha megosztanátok velünk kincseiteket. Jólesik most
hallanom, hogy Ethelred király is ilyképpen gondolkodik; és amilyen hatalmas,
gazdag és bölcs ember, bizonyára nem lesz szűkmarkú. Hogy menynyit szándékozik
nekünk adni, azt még nem hallottuk, de sok kincsre van szükség ahhoz, hogy
felvidítson bennünket, mert mi nem vagyunk jó kedélyű emberek. A legjobb az
lenne, ha mindent aranyban és vert ezüstben kapnánk, így volna a számolás és a
hazaszállítás a legkönnyebb. És amíg minden elrendeződik, zavartalanul szeretnénk
itt táborozni, és a környékről összeszedni mindazt, amire szükségünk van
tartózkodásunkhoz és kényelmünkhöz. Van azonban valaki, akinek ugyanannyi joga
van a döntéshez, mint nekem és Gudmundnak, ez pedig Jostein. Ő most portyán van
embereivel, és amíg visszatér, várnunk kell döntésünkkel afölött, hogy milyen nagy
legyen az ajándék. Egyet azonban most rögtön meg szeretnénk tudni: van-e
kíséretetekben orvosláshoz értő pap, mert sérült karomat kellene kezelnie.
A másik püspök azt válaszolta, hogy két ember van velük, aki jártas az
orvostudományban, és azok szívesen megvizsgálják Thorkel sérülését. De cserébe
azt szeretné, ha a toronyba zárt emberek lejöhetnének, és sértetlenül távozhatnának
amerre akarnak, mert fájó tudat - mondta -, hogy éhség és szomjúság gyötri őket.
- Felőlem nyogodtan lejöhetnek, amikor kedvük tartja - mondta Thorkel.
- Hisz erre akartuk mi is rábírni őket, amióta csak ezt a várost elfoglaltuk, de ők
makacsul ellenálltak felszólításunknak, és ráadásul ők azok, akik a karomat eltörték,
s ennek fejében kincseik felét a toronyban kell hagyniuk! Igazán kevés ez kár-
pótlásul a karomért és a sok bosszúságért. rlztán mehetnek, amerre akarnak.
Csakhamar mindnyájan lejöttek a toronyból, sápadtan és lesoványodva.
Néhányan közülük sírtak, és a püspök lábai elé vetették magukat, mások víz és
élelem után kiáltoztak. Thorkel emberei bizony elkedvetlenedtek, amikor látták,
milyen kevés érték volt a toronyban, de azért adtak nekik enni és bántódásuk sem
esett.
Orm elment egy vizesdézsa mellett, amelynél többen álltak, és ittak azok
közül, akik a toronyból lejöttek. Volt köztük egy kis csuhás, kopasz ember. Hosszú
orra vott, kopasz feje búbján vörös sebhely éktelenkedett. Orm csodálkozva meredt
rá. Odament hozzá, és karon ragadta.
- Téged örömmel látlak viszont - mondta -, és hálával tartozom neked.
Igazán nem gondoltam, hogy Harald király orvosával találkozom itt. Hogy kerültél
ide?
- A toronyból jöttem - felelte Willibald testvér haragosan -, ott kellett
rostokolnom tizennégy napig a ti erőszakoskodástok és pogányságtok miatt.
- Sok mindenről kell beszélnem veled - mondta Orm. - Kísérj el, nálam
kapsz ételt meg italt.
- Nekem nincs veled semmi beszélnivalóm - felelte Willibald testvér. -
Mennél kevesebbet látok a dánokból, annál jobb. Ennyit most már megtanultam.
Enni meg inni kaphatok másfelé is!
Orm megijedt, hogy a kis papocska mérgében elfut előle, és eltűnik, ezért
gyorsan felkapta, és magával vitte. Közben megígérte neki, hogy semmi bántódása
nem lesz. Willibald testvér vadul ellenkezett, és szigorúan rákiáltott, hogy engedje
el, mert aki egy papra kezet emel, annak a legenyhébb büntetése a lepra.
Orm azért csak bevitte őt egy házba, amit a város ostroma után magának
kiválasztott. A házban most csak néhány sebesült hajósa tartózkodott, és egypár
öregasszony.
Látszott a papon, hogy ki van éhezve, ennek ellenére, mikor eléje rakták
a húst meg a sört, egy ideig mozdulatlanul ült a tál és korsó előtt, s elkeseredett
arckifejezéssel nézte az ételt. Aztán felsóhajtott, mormolt valamit magában, majd
keresztet vetett az étel felett, és mohón nekilátott az evésnek. Orm megtöltötte a
söröskupáját, és türelmesen várt, amíg a pap éhségét lecsillapította. De a finom sör
nem enyhítette Willibald vonásait, és hangja sem lett barátságosabb; most azonban
már bele- törődött, hogy válaszolnia kell Orm kérdéseire, és nemsokára már buzgón
beszélt.
Dániából Poppo püspökkel együtt menekült el, amikor a gonosz és
pogány Sven király Jellinge ellen jött, hógy ott kiirtsa Isten valamennyi szolgáját; a
püspök most rossz egészségi állapotban van, a westminsteri apátnál él, és siratja a
dánok között kárba veszett munkáját. De Willibald testvér úgy találja, hogy ezen
talán nincs is mit búslakodnia, ha jól meggondolja az ember a dolgot, mert minden
bizonnyal mindaz, ami történt, jel volt Istentől, hogy az északiakat nem is kell
megtéríteni, hanem békében hagyni őket, amíg gonoszságukban - mely valóban
határtalan - egymást irtják ki. Ő a maga részéről többé sose kíván térítéssel
foglalkozni közöttük. Ezt kész Krisztus keresztjére és szenvedésére hangosan ki-
nyilvánítani bárkinek, aki hallani kívánja, még ha az maga a brémai érsek is.
Villogó tekintettel ürítette ki kancsóját, megnyalta szája szélét, és azt
mondta, hogy kiéhezett embernek a sör hasznosabb a húsnál. Orm töltött neki, és
erre folytatta elbeszélését.
Amikor Poppo püspök meghallotta, hogy dán vikingek vannak a keleti
partvidéken, megbízható híreket szeretett volna kapni a dán birodalomról:
maradtak-e ott keresztények életben, és hogy igaz-e a hír, hogy Harald király
meghalt. A püspök túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy ilyen veszélyes útra
vállalkozzék, és ezért kellett Willibald testvérnek elmenni helyette.
- A püspök azt mondta, hogy engem kevés veszély fenyeget a pogányok
részéről, még ha megveszekedett kedvükben vannak is. Engem örömmel fogadnak
mint orvost, és talán van közöttük néhány, aki meg is becsül, mert esetleg látott
Harald király udvarában. Nekem meg- volt erről a véleményem, mert én jobban
ismerlek benneteket, mint ahogyan ő ismerhet. A püspök túlságosan jó erre a
világra. De nem illett ellentmondanom neki ezekben a dolgokban, és ezért úgy
cselekedtem, amint kívánta. Fáradtan érkeztem ebbe a városba egyik este. Az esti
éneklés után lefeküdtem a templom éji szállásán. Nagy kiáltozás és sűrű füst
ébresztett fel. Emberek jöttek futva a tűz fényében félig meztelenül, és azt kiál-
tozták, hogy az ördögök üldözik őket. Pedig nem is ördögök voltak, hanem még
annál is rosszabbak. Bizony nem találtam érdemesnek, hogy eléjük menjek Poppo
püspök üdvözletével! A többiekkel együtt én is felmenekültem a toronyba. Ott
pusztultam volna én is és mindannylan, ha Isten nem váltott volna meg bennünket
szorult helyzetünkből ezen a szent pünkösdvasárnapon.
Willibald ezután bólintott, húzott egyet a korsóból, és fáradtan tekintett
Ormra.
- Tizennégy napja ennek, és azóta bizony nem sokat aludtam. A test még
gyenge . . . nem, nem gyenge, erős, éppoly erős, mint a lélek, de ereje véges . . .
- Majd alhatsz később - mondta Orm türelmetle- nül. - Most felelj : tudsz-
e valamit Ylváról, Harald király lányáról?
- Annyit tudok - felelte Willibald testvér habozás nélkül -, hogy ő a
pokolba kerül makacssága és eltévelyedése miatt, ha csak hamarosan meg nem javul.
De vajon ki várhat javulást Harald király lányától?
- A nőkre is haragszol? - kérdezte Orm. - Mi rosszat követett el veled
szemben?
- Mindegy, hogy mit követett el ellenem - mondta a kis pap keserűen -,
bár igaz, hogy kopasz, vén bagolynak nevezett, amikor Isten haragjával fenyegettem.
- Te megfenyegetted őt, te pap? - kérdezte Orm, és felállt. - Miért
fenyegetted meg?
- Azt kiabálta, hogy úgy tesz, ahogy ő akar, és hozzámegy egy
pogányhoz, ha meg is pukkadnak a világ összes püspökei.
Orm a szakállához kapott, és nagy szemeket meresztett a papra, majd újra
leült.
- Hozzám akar feleségül jönni - mondta halkan.
- Hol találhatom meg Ylvát?
De erre a kérdésre Orm már nem kapott választ azon az estén, mert
Willibald lassan összecsuklott az asztal felett. Fejét a karjára hajtotta, és ültében
elaludt. Orm megpróbálta felkelteni, de nem sikerült. Végül odavitte a
hálópadkához, lefektette, és betakarta.
Csodálkozva vette észre, hogy kedveli ezt a haragos kis papot. De amikor
egy kis ideig ott ült egyedül a söre mellett, anélkül, hogy álom jött volna szemére,
türelmetlensége egyre elviselhetetlenebbé lett, odament a padhoz, és keményen
megrázta az alvót.
Willibald testvér azonban csak megfordult álmában, és recsegő hangon
azt mondta:
- Rosszabbak az ördögöknél! . . .
Másnap reggel, amikor a kis pap végre felébredt, kissé barátságosabb
hangulatban volt, és úgy tűnt, nem érzi magát rosszul a házban.
Orm alig várta, hogy megtudja tőle mindazt, amit Ylváról tud.
Elmenekült ő is a püspökkel, nem akart otthon maradni Sven bátyja uralma alatt. A
telet a püspökkel együtt nagy türelmetlenségben töltötte, mert mielőbb vissza akart
térni Dániába, amint onnan jobb hírek érkeznek. Legutóbb azonban az a hír jött,
hogy Harald király száműzetésben meghalt. Ylva ekkor úgy tervezte, hogy északra
megy Gunhild testvéréhez, Palling dán vezér feleségéhez Northumberlandba. A
püspök nem akarta, högy ilyen veszélyes utazásra iriduljon, arra akarta rábírni,
menjen inkább férjhez valamelyik előkelő emberhez. Megígérte neki, hogy segít a
férj kiválasztásában is. Ezekre a szavakra azonban Ylva elfehéredett a haragtól, és
szidott mindenkit, még magát a püspököt is.
Ez volt minden, amit a kis pap Ylváról elmondhatott. Orm örömmel
hallotta, hogy Ylva elmenekült Sven király és emberei elől, de nehezen viselte el,
hogy nem talál megoldást, amellyel elérhetné őt. Gondot okozott neki a fejére mért
ütés is, mert fájdalmai még mindig nem szűntek meg, de Willibald testvér erre
megvetően félrehúzta a száját, és azt mondta, hogy az ilyenfajta koponyák ennél
többet is kibírnak! Ezután piócákat helyezett Orm füle mögé, s ettől a harcos
hamarosan jobban érezte magát.
Gondolatai állandóan Ylva körül forogtak, legszívesebben rávette volna
Thorkelt és a többieket egy nagy fosztogató hadjáratra London és Westminster
ellen, hogy így férhessen közel a lányhoz. De a vezérek és a király küldöttei között
már hosszas tárgyalások folytak Ethelred ajándékáról, és az egész viking sereg
tétlenül ült. evett, ivott és várakozott. Sok szó esett arról, hogy vajon mennyit
kellene méltányosan fizetnie egy ilyen királynak.
A két öreg püspök férfiasan védte ügyét, és próbálta csökkenteni a
vezérek által javasolt összeget. Nagyon szeretnék őket megtanítani arra - mondták,
hogy vannak az ezüstnél értékesebb dolgok is, amelyek nem ezen a világon
találhatók, és arra is, hogy gazdag embernek nehezebb feljutni a mennybe, mint egy
ökörnek a kéményen áthatolni. A vezérek figyelmesen hallgatták a püspökök szavait,
és azt mondták, hajlandóak magukra venni a kárt a haszonnal együtt, de maradjanak
csak annál az összegnél, amit kértek. Ha pedig úgy áll a helyzet a mennyel meg a
kéménnyel, amint azt a püspökök mondják, úgy vélik, csak segítségére lesznek
Ethelred királynak azzal, ha ránehezedő vagyonának egy részét átvállalják.
Nagy sóhajtozások közepette végül rábírták a püspököket, hogy az
ajánlott összeget fölemeljék, és végül megegyeztek. A hajóhad valamennyi embere
hat ezüstpénzben részesül, azon kívül, amit az eddigi fosztogatással már szerzett
magának. Minden egyes kormányos tizenkét pénzt kap, és valamennyi
hajóskapitány hatvanat; Thorkel, Gudmund és Jostein pedig fejenként háromszáz
ezüstöt. A püspökök kijelentették, hogy ez bizony gyásznap nekik, és nem is tudják,
mit fog szólni a király ehhez az összeghez, annál is inkább, mert más küldöttei meg
egy norvég vezérrel tárgyalnak, kinek neve Olaf, Tryggve fia, és aki a déli partokon
fosztogat hajóival. Bizonytalan, mondották, hogy vajon Ethelred királynak
egyáltalában van-e annyi kincse, hogy mindenkit kielégíthessen.
Erre a hírre a vezérek megijedtek, hogy keveset kértek, és esetleg a
norvég megelőzi őket. Miután maguk között fontolóra vették a dolgot, közölték a
püspökökkel, hogy fenntartják követeléseiket, de a püspököknek most már sietniük
kellene a királyhoz, hogy elhozzák az ezüstöt, mert rossz néven vennék, ha a norvég
előbb kapná meg a magáét.
A londoni püspök - barátságos, mosolygós ember - bólintott erre, és
megígérte, hogy minden tőlük telhetőt elkövetnek.
- Különös azonban - mondta -, hogy ilyen bátor vezéreket
nyugtalankodni látok a norvég kapitány miatt, akinek hajóhada sokkal kisebb, mint
a tiétek. Nem lenne jó - kérdezte óvatosan -, ha leeveznétek a déli partra, ahol a
vezér tanyázik, hirtelen rátámadnátok, és elvennétek összes kincseit? Szép hajókkal
jött fel Bretagne-ból, és azt mondják, ott sok zsákmányt szerzett. Ez újabb lehetőség
volna arra, hogy urunkkirályunk szeretete irá- nyotokban megnövekedjék; könnyen
osztja majd ki közöttetek nagy ajándékát, ha nem lesz többé ez a norvég, akit
szintén ki kell elégítenie.
- Thorkel bólogatott, és látszott rajta; hogy habozik. Gudmund viszont
nevetett, és úgy vélte, hogy az ötlet megfontolandó.
- Még sose kerültem szembe norvégokkal - mondta -, de mindenki tudja,
hogy komoly harcokat kell vívni a velük folytatott csatákban, és sok mesélnivaló is
akad olyankor. Otthon, a Brovik körül sokan azt mondják, hogy a keleti gótokon
kívül alig akadnak, akik túltennének rajtuk, ezt pedig nem ártana ki is próbálni!
Embereim között már amúgy is akadnak, akik azt mondogatják, hogy ez az út ugyan
bőven juttatott nekik zsákmányt és jó sört, de harcot annál kevesebbet. Ez pedig
eléggé szokatlan nekik.
Thorkel elmondta, hogy neki már volt dolga norvégokkal, és semmi
kifogása ellene, hogy újra találkozzék velük, amint rendbe jön a karja.
Jostein azonban hangosan felnevetett, levette a kalapját, és a földre dobta
maga elé. Mindig a régi, vörös, széles karimájú kalapját hordta, amikor nem volt
harcban, mert a sisak dörzsölte.
- Nézzetek rám, öreg vagyok és kopasz, és ahol kor van, ott bölcsesség is,
ezt tüstént meglátjátok ti is! Titeket kettőtöket becsaphat ravaszságával ez az Isten
szolgája, de engem nem, mert én éppoly okos vagyok, mint ő. Neki meg a
királyának hasznára volna, ha rávehetne bennünket, hogy megverekedjünk a
norvégokkal és elpusztítsuk egymást. Így megszabadulna tőlünk, és nem kellene
ezüstjét elfecsérelnie a megmaradtakra. De ebből nem lesz semmi, ha én adhatok
tanácsot.
Gudmund és Thorkel elismerte, hogy erre nem gondoltak, és valóban
Jostein a legokosabb köztük; a küldöttek pedig belátták, hogy itt nincs már mit
tenniük. Felkészültek az útra, hogy visszatérjenek Ethelred királyhoz, és
beszámoljanak a történtekről, no meg hogy mielőbb átadhassák az ezüstöt. Előbb
azonban magukra öltötték legszebb ruháikat, és kíséretükkel együtt kivonultak arra
a térségre, ahol a csata lefolyt. Ott imnt mondtak a halottak felett, akiket már félig
beborított a dúsan növő fű, és varjúk meg hollók nagy serege keringett felettük
rekedten károgva.
2

Lelki dolgokról

Nagy volt az öröm, amikor az egyezsegnek híre ment a seregben.


Mindenki dicsérte őket bölcsességükért és dicsőítették a jóságos Ethelred királyt, a
szegény északi hajósok barátját. Tréfáltak, ittak és nagyon kelendőek voltak a
kövér juhok meg a fiatal nők. Az okosabb emberek eközben elgondolkozva ülték
körül a tüzeket, és számítgatták az összeget, ami az egyes hajóknak és az
egész hajóhadnak összesen jut. Nehezen ment, és sokszor támadt
szóváltás afölött, hogy vajon melyikük számolt helyesen, de számításaik
eredményét illetően mindnyájan megegyeztek abban, hogy el sem képzelhető, hogy
ennyi ezüst van a világon, kivéve talán a császárnál Konstantinápolyban. Néhányan
kifogásolták, hogy a kormányosok részesedését oly magasra szabták, noha az ő
foglalkozásu;k könnyű, és sose kell az evezőknél ülniük. De a kormányosok úgy
vélekedtek, hogy minden igazságosan gondolkodó embernek be kell látnia, hogy ők
többet érdemelnek.
Bár bőségesen volt sör, és nagy volt a lárma, mégse került komolyabb
összetűzésre sor ezekben a vitákban, mert mindenki gazdagnak érezte magát, és az
életet szépnek találta, s ezért is nem ragadtak olyan hirtelen fegyvert.
Orm azonban komor gondolatokba merülve ült a kis pappal, és úgy
találta, kevés ember volt nála nehezebb helyzetben.
Willibald testvérnek sok tennivalója akadt, mert jócskán volt sebesült,
akiknek gondját kellett viselnie, és munkáját alaposan és gondosan végezte. Thorkel
karját is megnézte, és akadt egy-két megjegyzése a püspök orvosait illetően. Neki
ugyanis nehezére esett feltételeznie, hogy más is ért az orvosláshoz. Azt mondta, a
püspökkel együtt szándékszik elutazni, de Orm nem akarta elengedni maga mellől.
- Jó dolog az, ha van kéznél orvos - mondta Orm -, és igaz lehet, amit
mondasz, hogy te vagy valamennyiük közül a legügyesebb. És tudd meg, szívesen
küldenélek el üzenettel Ylvához, Harald király lányához, mert te vagy az egyetlen,
akit elküldenék hozzá. De akkor sose látnálak többé viszont, úgy gyűlölsz minket,
északiakat, és így sose hallanám meg Ylva válaszát. Ezért ülök itt most
tanácstalanul, annyira, hogy lassankéní elhagy mé.g az étvágyam is, és már az álom
is elkerül.
- Fogolyként akarsz itt tartani? - kérdezte Willibald bosszúsan. - Pedig
gyakran hallottam nálatok, hogy nemcsak nagy hősök vagytok, de bízni lehet
ígéreteitek- ben is. Valamennyien, akik a toronyban voltunk, ígéretet nyertünk, hogy
szabadon eltávozhatunk, amerre akarunk. Ezt talán elfelejtetted?
Orm komoran meredt maga elé, és azt mondta, hogy ő nem felejt el
egykönnyen valamit.
- De téged nehéz elbocsátani - folytatta -, mert segítségemre lehetsz
akkor is, ha nem is teszel semmit. Te okos ember vagy, kis papocska, most figyelj
hát arra, amit mondok: ha te az én helyzetemben volnál, mit tennél?
Willibald testvér mosolygott, barátságosan nézett Ormra, és megcsóválta
a fejét.
- Úgy látom, nagyon ragaszkodsz ahhoz a lányhoz, rossz természete
ellenére is - mondta -, ez pedig különös dolog, mert ti istentelen, erőszakos férfiak
vagytok, és ott ragadjátok el a nőket, ahol éppen éritek, anélkül, hogy bármelyik
után az orrotokat lógatnátok. Talán ez most azért van, mert Ylva király lánya?
- Semmi örökségre nem számíthat, hisz tudjuk, hogyan járt az apja -
felelte Orm -, és ebből láthatod, hogy nem a gazdagság, hanem a lány után
áhítozom. Az azonban nem árt, hogy jó nemzetségből való, hiszen magam is jó
családból származom.
- Lehet, hogy valami bájitalt adott neked - mondta Willibald testvér -, és
azért szereted olyan állhatatosan. - Egyszer adott innom - mesélte Orm -, de
többször soha. Ez akkor volt, hogy először láttam. Húslevest adott. De abból nem
sok ment le a torkomon, mert Ylva megharagudott, elhajította a kannát is meg a
levest is. Te magad voltál az, aki azt rendelted, hogy levest főzzenek nekem.
- Nem voltam jelen, amikor főzték és bevitték - mondta Willibald testvér
elgondolkodva. - Fiatalembernek nem is kell sok az ilyen italból, amikor a lány fiatal
és jó formájú. Ha pedig varázsital volt a levesben, akkor ezen nem lehet változtatni,
mert bájital ellen nincs más ír, mint a szerelem. Ezt mondták a régi idők
legtudósabb orvosai is.
- Ezt az írt keresem - felelte Orm. - Most pedig megkérlek, adhatsz-e
nekem ebben a dologban valamilyen tanácsot.
Willibald testvér oktatóan emelte fel mutatóujját. és atyaian így szólt:
- Csak egyet tehet az ember, amikor nehéz helyzetben van, és nem tud
segíteni magán; te pedig, szerencsétlen bálványimádó, most valóban nehéz
helyzetben vagy. Mert itt most nincs más tennivaló, mint Istentől kérni segítséget,
azt pedig te nem tudsz.
- Gyakran segít neked az Isten? - kérdezte Orm. - Segít, ha ésszerű
ddgokat kérek - felelte Willibald testvér határozottan -, és ez több, mint amit a te
isteneid tesznek érted. Nem hallgat meg, ha apróbb bajokról panaszkodom,
amelyekről úgy véli, hogy azokat könnyen elviselem; én magam láttam Isten szent
szolgáját, Poppo püspököt, amikor a tengeren át menekültünk, amint buzgón kiáltott
Istenhez és Szent Péterhez segítségért tengeribetegsége ellen, anélkül, hogy
meghallgatásra talált volna. Amikor azonban a többiekkel együtt itt voltam a
toronyban, éhség, szomjúság meg pogányok kardja fenyegetett bennünket, és
Istenhez fordultunk nyomorúságos helyzetünkben, akkor meghallgattattunk. noha
nem volt köztünk egy sem, aki olyan kedves lett volna Istennek, mint Poppo
püspök. Akkor jöttek a király küldöttei megmentésünkre. Igaz, hogy Ethelred ki-
rály küldöttei voltak a ti vezéreitekhez, de egyben Isten küldöttei is, akiket ő küldött
segítségünkre sok imánk eredményeként.
Orm bólintott, és elismerte, hogy ez eléggé valószínűnek látszik, miután ő
maga is látta, hogyan történt mindez.
- Most már azt is megértem, miért nem tudtunk benneteket a toronyból
kifüstölni. Isten, vagy valaki más, akíhez segítségért kiáltoztatok, szelet küldött,
hogy elhajtsa a füstöt.
Willibald testvér azt válaszolta, hogy pontosan így történt a dolog; Isten
ujja volt ez.
Orm gondolataiba mélyedve ült, és kétkedve simított végig szakállán.
- Anyám most, öreg korára lett kereszténnyé - mondta. - Két imát tanult
meg, azokat gyakran elmondja, és mindkettőt hatásosnak tartja. Anyám szerint
ezeknek az imáknak köszönhető, hogy életben maradtam, és hazatértem hozzá a sok
veszélyből, bár ebben talán része volt Blotungának, a kardomnak, magamnak és ne-
ked is, kis papocska. Most bizony magamnak is kedvem volna Istentől segítséget
kérni, ha olyan segítő szándékú, amint állítjátok róla. De hogy mit kíván
ellenszolgáltatá- sul, azt nem tudom, és azt sem, hogyan beszéljek vele.
- Ném imádkozhatsz Istenhez, amíg kereszténnyé nem lettél - mondta
Willibald testvér -, keresztény meg nem lehetsz, amíg meg nem kereszteltek;
megke- resztelkedned pedig addig nem lehet, amíg hamis isteneidet meg nem
tagadod, és nem vallasz hitet az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.
- Ha Allahhal és az ő prófétájával akart beszélni az ember, az nem volt
ilyen körülményes - jegyezte meg Orm komolyan.
- Allah és az ő prófétája - mondta a kis pap elcsodálkozva. - Mit tudsz
róluk?
- Hosszabb ideig jártam a világot, mint te - felelte Orm -, és amikor
Almansurnál szolgáltam Andalúziában, Allahhoz és az ő prófétájához fordultunk na-
ponta kétszer, néha még háromszor is. És ezeket az imákat még tudom. Ha akarod, el
is mondhatom neked.
Willibald testvér elszörnyedésében kitárta karjait: - Istennek, az Atyának,
Fiúnak és a Szentlélek nevében! - kiáltotta. - Óvj meg bennünket az ördög művétől
és Mohamed átkozott álnokságaitól! Hiszen te rosszabb vagy mindenkinél, mert aki
Mohamedre hallgat, az elveszett ember. Mondd meg nekem, vallod-e még
Mohamed tanait?
- Mikor Almansurt szolgáltam, el kellett fogadnom az ő istenét, mert nem
volt tanácsos ellenkezni vele - mondta Orm. - Azóta nem volt istenem, s talán ezért
van minden baj.
- Különös, hogy Poppo püspök nem tudta meg ezt, amíkor Harald
királynál voltál - mondta Willibald testvér. - Mert ha meghallotta volna, hogy a
fekete csaló tanait vallod, amilyen jámbor és buzgó, azonnal megkeresztelt volna,
még ha Harald király tizenkét harcosa is fogott volna le a vízbe mártásnál. Jó és
kegyes cselekedet, ha közönséges lelket a sötétségből és vakságból megválthatunk,
és lehet, hogy az északiakat is ide kell számítanunk, bár ezt nehezen hihetem
mindazok után, amiket láttam. Mindenesetre a szent emberek mind megegyeznek
abban, hogy hétszer üdvösebb olyan embert megváltani, aki Mohamed tanainak volt
megszállottja. Ennél semmi sem okoz nagyobb bosszúságot az ördögnek.
Orm most az ördög felől érdeklődött, és Willibald testvér buzgón oktatta.
- Akkor úgy látszik - mondta Orm -, akaratom ellenére felingereltean az
ördögöt azzal, hogy nem tartottam ki Allah és prófétája mellett. Ezért érhetett a sok
szerencsétlenség!
- Így van - válaszolta a kis pap -, és nagyon helyes, hogy belátod ezt.
Ennél rosszabb helyzetben nemigen lehet valaki, mert az ördög üldöz haragjában, és
nincs védelmed Istennél. Amíg viszont Mohameddel tartottál . . . átok reá! . . . az
ördög a barátod volt, ezért ment jól a sorod!
- Úgy van, amint gondoltam - mondta Orm -, ezért üldöz a balszerencse.
És az már valóban sok, ha az ember sem az Istennek, sem az ördögnek nem tud a
kedvére tenni.
Egy darabig gondolataiba mélyedve üldögélt.
- Vezess el a küldöttekhez - szólt aztán. - Beszélni akarok velük, mert ők
hatalmasak Isten előtt.
A püspökök megáldották a halottakat, és visszatértek a harcmezőről.
Hazatérésüket másnapra tervezték, mivel a legidősebb püspök elfáradt a harcmezőn
tett útjától, és lepihent. De a londoni püspök magához hívatta Gudmundot a
szállására. Ott ültek, együtt ettek és ittak. Ez volt a püspök utolsó kísérlete, hogy
rábírja Gudmundot a megkeresztelkedésre.
Mióta csak Maeldunba érkeztek, a két püspök mindent elkövetett, hogy
megnyerjék a vezéreket a keresz- ténységnek. Így parancsolta ezt nekik Ethelred
király és érseke, mert ha a vikingek megkeresztelkednének, a király becsülete mind
Isten, mind az emberek előtt tetemesen megnövekednék. Thorkellel nem sokra
mentek; azt felelte, hogy eléggé kedvez neki a hadiszerencse, sokkal inkább, mint a
keresztényeknek, és ezért semmi kedve sincs új istent választani.
Josteinnal se jártak jobban. Némán, hallgatva ült, kezét harci fejszéjére
támasztotta, melyet mindig magával hordott, és Änkesorgnak9 nevezett. Összevont
szemöldökei alól nézett a püspökre, miközben azok Krisztusról és Isten országáról
magyaráztak. Aztán egyszerre csak nevetésben tört ki, kalapját a földre hajította, és
azt kér- dezte tőlük, bolondnak nézik-e.
- Pap voltam a nagy áldozatnál Uppsalában, huszonhét télen át - mondta -,
Nagy tiszteletlenség, hogy olyan beszéddel jöttök hozzám, ami gyerekeknek és
vénasszonyoknak való. Ezzel a fejszével, amit itt láttok, ezzel vágtam le azokat,
akiket a jó termésért évente feláldoztak, és akiket a szent fára akasztottak a templom
előtt. Voltak köztük keresztények is, még papok is! Meztelenül térdeltek a hóban.
Mondjátok meg nekem, mi hasznuk volt az istenből?
Ekkor mindkét püspök összerázkódott, és keresztet vetett. Megértették,
nincs értelme, hogy ilyen embert próbáljanak megtéríteni.
Gudmundnál azonban a végsőkig reménykedtek, mert barátságos volt
hozzájuk, és szívesen meghallgatta, amit mondtak neki, sőt, ha túlságosan sok sört
ivott, olykor meghatottan köszöngette, amiért olyan szépen beszéltek, és annyira
szívükön viselik további sorsát. Ígéretet mégsem tett.
A londoni püspök a legjobb ételeket és italokat tálalta eléje, hogy
elhatározásra bírja. Gudmund készségesen maga elé rakta, amivel kínálták. Evés-
ivás után a püspök muzsikusai olyan szépen játszottak, hogy Gudmund könnyei a
szakállára hullottak. Ekkor a püspök ismét rákezdett, hogy legszelídebb hangján,
gondosan megválogatott szavakkal rábeszélje őt. Gudmund hallgatta, bólogatott, és
elismerte, hogy sok minden van a keresztényeknél, ami kedvére való.
- Te jó ember vagy - mondta a püspöknek -, vendégszerető, bölcs, úgy
iszol, mint egy férfi, és a beszéded is kellemes. Ezért szívesen járnék a kedvedbe, de
nem csekélység az, amit kívánsz. Nem szeretném, ha hazamennék, és a házam népe
meg a szomszédok kinevetnének, amiért hagytam magam elcsábítani papok fe-
csegésétől. De hiszem, hogy az olyan ember, mint te, nagy hatalommal bír, és sok
titkot tud. Meg aztán van itt egy dolog, amit nemrég találtam, és szeretném, ha
megáldanád.
Ujjasa alól aranykeresztet húzott elő, és odatartotta a püspök elé.
- Gazdag ember házában találtam. Két ember életébe került. Ennél szebb
játékszert még sose láttam. A kisfiamnak adom, ha hazamegyek. Folkénak hívják.
Az asszonyok Fribyternek nevezik. Derék kis legényke, és nagyon szereti az ezüstöt
meg az aranyat. Keményen megfogja, amihez hozzájut. Mind a két kezét kinyújtja
majd a keresztért, ha meglátja! Jó lenne, ha szerencsét tudnál varázsolni a keresztbe,
mert szeretném, ha fiam gazdag és hatalmas lenne, ha tisztelet övezné otthon a
birtokán, és láthatná, hogy a vetése szépen fejlődik, az állatai híznak. Azt akarom,
semmi se kényszerítse arra, hogy a kenyere miatt tengereken csatangoljon, és idege-
nek között sínylődjék.
A püspök mosolygott, átvette a keresztet, mormogott valamit, és
visszaadta. Gudmund elégedetten tette el varázserejű kincsét.
Gazdag emberként térsz vissza birtokodra - mondta a püspök -, Ethelred
király naagy ajándékot ad neked. De hidd el, ha mondom: szerencséd még nagyobb
lenne; ha megtérnél Krisztushoz.
9
Änkesorg - özvegybánat
- A szerencséből sose lehet elég - mondta Gud- mund, és elmélázva
tépegette szakállát. - Már tudom, melyik szomszédom földjét veszem meg, és azt is,
hogy milyen lesz a tanyám; tágasra építem a legjobb tölgyfá- ból. Igaz, sok ezüstöm
rámegy, hogy minden olyan legyen, amilyennek akarom. És akármit is csinálok itt,
ta- lán nem nevetnek ki otthon, ha elég gazdag vagyok, és sok ezüst van a
ládámban. Ezért hát legyen a kedved szerint: keresztelj meg, és én a jövőben
Krisztust köve- tem majd, ha részesedésemet megtoldod száz ezüstpénzzel.
- Ilyen lelkülettel - mondta a püspök szelíden - nem veszlek fel Krisztus
gyülekezetébe! De nem szidlak meg, mert nem ismerheted, amit az Írás mond:
boldogok a szegények . . . És túlságosan sok idő kellene ahhoz, hogy neked ezt az
igazságot elmagyarázzam. De gondold meg, már amúgyis nagy vagyont kapsz
Ethelred királytól, nagyobbat, mint bárki mástól kaphatnál. És bár ő valóban
hatalmas király, az ő ládái sem feneketlenek. Ézért lehetetlenség, hogy neked ilyen
sokat adjon, még ha szívesen tenné is. Húsz ezüstpénz keresztelési ajándékot
ígérhetek neked, mert nagy vezér vagy, de ez a legtöbb, és Ethelred király bizonnyal
már ezt is sokallja. Most pedig kóstold meg ezt az italt, amit hoztak, ez a te
országodban ismeretlen; forró bor, mézzel és különleges napkeleti fűszerekkel
keverve, fahéjjal és szegfűszeggel izesítve. Aki ért .hozzá, tudja, nincs ennél
kellemesebb ital a nyelvnek, sem hasznosabb a töprengés, és búskomorság
enyhítésére.
Gudmundnak ízlett az ital, de a püspök ajánlatát nem tartotta
méltányosnak; ilyen összegért nem kockáztathatja hírnevét otthon a falujában.
- De a meleg barátságért, amellyel irántad viseltetem - mondta Gudmund-,
megteszem hatvan ezüst pénzért. Olcsóbban nem tudsz rávenni.
- Én is barátságot érzek irányodban - mondta a püspök -, és olyan hő az
óhajom, hogy megkereszteljelek, és részesévé légy a mennyeknek, hogy szívesen
megajándékoználak, csak hogy a kedvedbe járjak. Nekem azonban kevés földi
javam van, mindössze tíz ezüstpénzzel tudnám megtoldani az összeget.
Gudmund erre megrázta a fejét, és álmosan pislogott. Ennyire jutottak,
amikor lárma kerekedett az ajtó előtt; Orm jött be Willibald testvérrel. A karjánál
fogva tartotta a papot. Két ajtónálló követte őket, akik Orm ruhájába kapaszkodtak,
és kiabáltak, hogy a püspököt nem szabad zavarni.
- Szent püspök - mondta -, én Orm vagyok, Toste fia, a skonei Kullenból,
Thorkel egyik vezére. Szeretném, ha megkeresztelnél, és veled mehetnék
Londonba!
A püspök csodálkozva meredt rá, és mintha először megijedt volna. De
amikor észrevette, hogy Orm se nem részeg, se nem dühöngő, tudni akarta, mit
jelenthet ez. Nem volt hozzászokva, hogy északiak ilyen dologban
erőszakoskodnának.
- Azt akarom, hogy Isten védelmébe kerüljek mondta Orm -, mert én
nagyobb bajban vagyok, mint bárki más. Ez a pap mindent megmagyaráz neked,
jobban, mint én magam.
Willibald testvér kérte a püspököt, bocsássa meg betolakodását; ő nem
akart így betörni, barbár hevesség és erőszak áldozata. Erőszakkal vonszolták ide,
bár hallották, hogy fontos dolgokat tárgyalnak négyszemközt.
A püspök kedvesen kérte, ne törődjék ezzel, és Gudmundra mutatott, aki
most, az utolsó pohár fűszeres bortól ültében elaludt.
- Sokat fáradoztam vele, hogy rábeszéljem a megkeresztelkedésre -
mondta -, de eredményt nem értem el, mert lelkét béklyóban tartja a földi dolgok
szeretete. És most Isten küld nekem egy másik embert, aki hívás nélkül jön. Légy
üdvözölve, vezér! Elhatároztad magad?
- Igen - felelte Orm -, mert azelőtt Mohamed prófétának és az ő istenének
szolgáltam, most pedig megértettem, hogy ennél nincs veszedelmesebb.
A püspök szeme kikerekedett, háromszor keresztet vetett, és szenteltvíz
után kiáltozott.
- Mohamednek és istenének? - mondta Willibald testvérnek. - Hát ez meg
hogy lehet?
Ezután közösen mindent megmagyaráztak a püspöknek. A püspök azt
mondta: látott már sok bűnt és sötétséget, de olyan embert még sose, aki Mohamedet
szolgálta volna. Amikor behozták a szenteltvizet, fogott egy kis seprőcskét, a vízbe
mártotta, és ráfröccsentette Ormra, közben imákat mondott a gonosz szellemek
elűzésére. Orm elsápadt. Később azt mesélte, hogy a művelet alatt ugyancsak
megszenvedett. Egész testében borzongott, és úgy érezte, mintha minden haja szála
az égnek meredne.
A püspök jó ideig szorgalmasan végezte dolgát, végül abbahagyta, és azt
mondta, ennyi elég volt.
- Mivel nem habzott a szád, és nem estél rángatózásokba, de még
kellemetlen bűzt sem árasztottál, látszik, hogy a gonosz szellem már elhagyott; ezért
most már dicsőítheted Istent.
Ezután ráfröcskölt egy kis szenteltvizet Gudmundra is, aki erre hirtelen
felocsúdott, és azt kiáltotta, hogy vonják be a vitorlákat. De aztán újra összecsuklott
a pa- don, és tovább aludt.
Orm letörölte arcáról a cseppeket, és azt kérdezte, hogy ér-e mindez
annyit, mint a vízbe mártás. A püspök azt felelte, hogy nagy különbség van a kettő
között, és hogy nem olyan egyszerű a megkeresztelkedés, a legkevésbé pedig annak,
aki Mohamedet szolgálta.
- Először meg kell tagadnod hamis isteneidet -mondta a püspök -, és hitet
kell tenned az Atya, a Fiú és a Szentlélek mellett. Azonkívül oktatást kell nyerned a
keresztény tanban.
- Nincsenek isteneim, akiket meg kellene tagadnom - mondta Orm -, és
ezentúl Istent, a fiát és a lelküket követem! A keresztény tanokat pedig már sokszor
hal- lottam. Először a barátoknál Írhonban, aztán Harald király udvarában, és végül
otthon, öreganyámnál, amenynyire már ő azt értette, most pedig ettől a kis paptól,
aki barátom, és sok mindenre tanított a sátán hatalmáról. Ezért úgy hiszem, ehhez a
dologhoz éppoly jól értek, mint mások.
A püspök bólintott, és azt mondta, jólesik neki ezt hallani. Hozzáfűzte,
hogy ritkán találkozik az ember olyan pogánnyal, akinek már ennyi oktatásban volt
része a szent dolgokban. Ezután megvakargatta az orrát, és látszott rajta, hogy
erősen töpreng valamin. A mélyen alvó Gudmund felé nézett, majd megint Ormra
tekintett.
- Van itt még valami - mondta lassan és komolyan. - Te gonoszabb
kísértésnek estél áldozatul, mint bárki más, akit valaha láttam, mivel hamis
prófétának szolgáltál, aki a sátán legfeketébb vezére. És ha te most ilyen iszonyat
után azt akarod, hogy az élő Isten oltalmába kerülj, úgy illik, hogy ajándékot vigyél
neki és templomának, hogy megmutasd: szándékod komoly és szíved megjavult.
Orm azt felelte, ez helyénvaló beszéd, és ad is valamit, hogy szerencséjét
megjavítsa, és védelmet nyerjen Istennél. Megkérdezte, milyen ajándék felelne meg
legjobban.
- Ez a származástól, a vagyontól és attól függ, hogy mekkora a
megkeresztelkedő bűne - felelte a püspök. - Egyszer egy dán vezért kereszteltem
meg, aki ebben az országban jutott örökséghez. Öt ökröt, egy hordó sört és húsz
font viaszt adományozott Isten templomának. De régi írásokban olvastam olyan
előkelő származású férfiakról is, akik tíz ezüstpénzt, sőt esetleg tizenkettőt adtak, és
ezenkívül templomot építettek, de akkor persze egész háznépükkel együtt
megkereszteltették magukat.
- Nem akarom, hogy másoknál rosszabb legyek mondta Orm. - Vidfamne
rokonságából származom! Templomot építtetek, amint hazamegyek, megkeresztel-
heted a hajóm minden emberét, és tizenöt ezüstpénzt kapsz zsákmányomból, de
most azt akarom, hogy segítsd boldogulásomat Istennél.
- Valóban nagy vezér vagy - örvendezett a püspök -, és én minden lehetőt
elkövetek az érdekedben. Mindketten elégedettek voltak, de a püspök azon tűnődött,
vajon Orm komolyan gondolta-e, hogy hajójának egész legénysége
megkeresztelkedik.
- Ha én keresztény leszek - szólt Orm -, nem tarthatok a hajómon
pogányokat. Mit szólna ehhez Isten? Akkor már legyen mindenki egyforma előtte.
És amit én a legénységemnek mondok, annak úgy kell lennie? Vannak néhányan a
hajómon, akik már megkeresztelkedtek, egyszer-kétszer, de az nem árthat, ha még
egyszer megteszik.
Orm azt akarta, hogy másnap mind a két püspök és egész kíséretük
menjen a hajóra. Szívesen elvinné őket Londonba és Westminsterbe - mondta. - Ott
azután, mindnyájukat megkeresztelhetnék.
- Nagy és erős hajóm van. Kissé szűken leszünk ugyan ennyi vendéggel,
de az út rövid lesz, és az idő tartósan szépnek ígérkezik.
Orm buzgón fáradozott, hogy rábírja őket az útra, de a püspök azt
mondta, ilyen fontos dologban nem dönthet, mielőtt társaival és a többiekkel nem
beszél. Kérte Ormot, legyen türelemmel másnapig.
Orm hálálkodva köszönt el a püspöktől, majd Willibald testvérrel együtt
visszatért szállására. Willibald testvér nem sokat szólt a püspök előtt, de most, ahogy
ott ment Orm mellett, jóízűen kuncogott magában.
- Min szórakozol olyan jól? - kérdezte Orm.
- Sok mindenre hajlandó vagy, hogy hozzájuss Harald király lányához -
felelte a kis pap. - És úgy látom, ügyesen csinálod!
- Ha minden jól megy, nem marad el jutalmad - mondta Orm -, mert úgy
érzem, amióta téged megláttalak, jobbra fordult a sorsom.
Amikor a püspök magára maradt, mosolyogva üldögélt gondolataiba
merülve, majd szolgájával felköltette Gudmundot. Ez kis idő múlva sikerült is, noha
Gudmund nagyon morgott, hogy zavarják.
- Sokat gondolkoztam azon, amiről beszéltünk - mondta a püspök -, és
Isten segítségével negyven ezüstpénzt ígérhetek neked, ha engeded, hogy
megkereszteljelek.
Gudmund ettől azonnal teljesen éber lett, és rövidesen megegyeztek
negyvenöt ezüstben és egy font fűszerben, abból a fajtából, amelyik a püspök borát
ízesítette.
Másnap a vikingek megbeszélést tartottak Thorkelnél Orm javaslatáról és
a püspök útjáról. Gudmund azt mondta, ő is velük vitorlázik, mert ha olyan erős
védelmet biztosít nekik a küldöttek jelenléte, és ha most úgyis békesség lesz
Ethelred király és közöttük, ő is szeretne ott lenni, amikor az ezüstöt kimérik, hogy
minden rendben és pontosan történjék.
Thorkel egyetértett ezzel, és azt mondta, hogy á maga is szívesen velük
tartana, ha karja jobb állapotban volna. Jostein azonban úgy vélekedett, elég, ha egy
vezér megy el az útra, mert egyébként kevesen maradnának a táborban, és
megtámadhatnák őket.
Szép csendes idő volt, s így a püspököknek sem volt semmi kifogásuk a
tengeren való utazás ellen, csak biztonságban érezhessék magukat a tengeri
rablóktól. A végén elhatározták, hogy Gudmund és Orm hajóikkal felvitorláznak
Westminsterbe a püspökkel együtt, s ott minden lehetőt elkövetnek, hogy a fizetést
siettessék: ha a király ott van, megköszönik az ajándékot, de azt is megmondják,
hogy újra kezdik a fosztogatást, méghozzá kíméletlenebbül, mint eddig, ha még
sokáig elodázzák a dolgot.
Orm összehívta az embereit, és közölte velük, hogy békés szándékkal
Westminsterbe vitorláznak, és Ethelred király szent küldöttei is velük hajóznak
majd. Erre a hírre többen nyugtalankodni kezdtek. Azt mondták, merész dolog
papokkal tengerre szállni, jól tudja ezt minden hajós, és püspökökkel talán még
veszélyesebb . . .
Orm megnyugtatta őket, és azt válaszolta, hogy mínden rendben lesz,
mert ezek Isten szolgái, és olyan szent emberek, hogy őket nem érheti baj, bármit is
tervezné- nek ellenük a tenger istenei.
Majd így folytatta:
- Amikor Westminsterbe érünk, megkeresztelkedem, mert a szent
emberekkel folytatott beszélgetések után úgy találtam, hogy az a legjobb, ha az
ember Krisztushoz tartja magát, és ezek után én is ezt szándékozom tenni. S úgy a
legjobb, ha a hajón egyetértés uralkodik, és egy hitet vallunk. Ezért az a
kívánságom, hogy ti is keresztelkedjetek meg velem együtt! Számotokra is ez a
legjobb, ebben bízhattok, ha én mondom, mi.vel én ezt nagyon jól tudom. És ha
valaki nem ért egyet velem, most szóljon, s akkor holmijával együtt elhagyhatja a
hajót, és többé nem tartozik az én hajóm legénységéhez!
Az emberek kételkedve néztek egymásra, és fülük tövét vakargatták, de
Félszemű Rapp, a hajó kormányosa,
a nagy tekintélyű férfiú, a csoport élére állt, és helyeslően bólogatott Orm
szavaira.
Ezek után senkinek se volt ellenvetése.
- Tudom, hogy van köztetek olyan, aki már otthon, Skonéban
megkeresztelkedett - folytatta Orm -, és buzgalmáért talán inget, ujjast vagy egy kis
keresztet kapott, hogy azt nyakán viselje. Az ilyenektől néha azt hallja az ember,
hogy nem sok hasznukra vált a megkeresztelkedés. De ezek olcsó keresztelkedések
voltak, nőknek és gyermekeknek valók. Most azonban másképpen leszünk
megkeresztelve, szentebb emberek által, így Istentől védelmet nyerünk, és
szerencsénk egész életünkben kedvezőbb lesz. Éppen ezért nem volna illendő, hogy
ilyen előnyt ajándékba fogadjunk el. Én a magam részéről sokat fizetek, közületek
pedig mindenki két őrét fizessen.
Nagy morgolódás támadt erre a férfiak között. Néhá nyan azt mondták,
nem gondolták volna, hogy ilyesmiért fizetniük kelljen, és hogy két őre nem csekély
összeg.
- Senkit se kényszerítek erre - mondta Örm. - Aki oktalanságnak tartja azt,
amit mondtam, megtakaríthatja a pénzét, ha párviadalra kél velem
megkereszteltetésünk után. Ha győz, nem kell fizetnie, ha veszít, akkor meg úgyse
tud már fizetni.
A legtöbben helyeselték a mondottakat, és felszólították a fukarkodókat,
lépjenek csak elő, de ezek zavartan vigyorogtak, és úgy vélték, inkább lemondanak
arról, hogy ilyen módon maradjon zsebükben á pénz.
Gudmund és Orm megosztoztak maguk között Isten szolgáin, úgyhogy a
legidősebb püspök kíséretével Gudmund hajójára szállt, a londoni püspök pedig
Orméra. Vele volt Willibald testvér is.
A püspökök megáldották a hajókat, szerencsés útért imádkoztak, és
felhúzták az árbocra zászlóikat. Ezután útnak indultak kedvező széllel és szép
időben. Az emberek egyre növekvő tisztelettel tekintettek a püspökökre. A hajók a
dagály segítségével a Themse felé tartottak.
Itt töltöttek egy éjszakát a torkolatnál, és másnap reggel ragyogó, tiszta
napfelkelténél felfelé eveztek a folyón.
A lakosság gyanakodva, kémlelve állt a parti bokrok közt, a kunyhók
előtt, és a folyó halászai sietve tértek ki a hajók láttán, de rögtön megnyugodtak,
mihelyt meglátták a püspökök zászlóit. Néhány helyen felégetett falvakat láttak,
kihalt volt a táj az északiak portyázásai nyomán. Feljebb egy négysoros
cölöpépítményhez értek, amelynek csak a közepén nyílt egy keskeny átjáró.
Három fegyveresekkel megrakott hajóval találták szembe magukat,
amelyek feltartóztatták őket. Az őrhajók a nyitott rés elé álltak keresztbe,
valamennyi emberüket készenlétben tartva.
- Vakok vagytok, vagy elment az eszetek? - kiáltott rájuk Gudmund. -
Nem látjátok, hogy békepajzs van a hajónkon, és püspökök vannak velünk?
- Bennünket nem csaptok be - hangzott az őrhajók felől. - Itt nem
eresztünk át semmiféle rablóhadat!
- Királyotok küldötteit tartóztatjátok fel - kiáltotta Gudmund.
- Ismerünk benneteket - válaszolták. - Tele vagytok hamissággal és
gonoszsággal.
- Azért jövünk, hogy megkeresztelkedjünk - üvöltött Orm türelmetlenül.
Erre nevetés hangzott az őrhajókról, és egy hang így kiáltott:
- Ráuntatok a sátánra, uratokra és atyátokra? - Igen - válaszolta Orm
haragosan.
Ezen a válaszon aztán még jobban nevettek.
A helyzet kezdett veszélyessé válni, mert Ormnak nem tetszett a nevetés,
és megparancsolta Rappnak, kormányozza a hajót oda, ahonnan a legharsányabb
hahota hallatszik.
A püspökök azonban nagy sietve előkapkodták miseruháikat, és
pásztorbotjaikkal hadonászva csendet parancsoltak.
Orm nem szívesen engedelmeskedett, és Gudmund is úgy vélte, nem
tűrhetik, hogy sértegessék őket.
A püspökök vitába szálltak honfitársaikkal. Hangjuk nagyon határozott
volt. Végre az őrség meggyőződött róla, hogy szent emberekkel beszélnek, nem
pedig foglyokkal vagy álruhába bújtatott rablókkal. Ekkor keresztülengedték a
hajókat. Amikor egymás mellett eveztek, néhány dühös szitok hangzott el csupán,
ezenkívül nem történt a két hajó emberei között semmi más.
Orm a méregtől sápadtan állt lándzsával kezében, és haragos tekintettel
nézett az őrhajók felé.
- Szerettem volna ezeket emberi viselkedésre megtanítani - mondta
Willibald testvérnek, aki mellette állt, és nem látszott különösen nyugtalannak,
amikor úgy fordult, hogy harcra kerül a sor.
- Aki kardot ragad, kard által vész el - felelte Wi1libald testvér. - Így van
ez megírva a Szentírásban, amelyben minden bölcs tan benne foglaltatik. Hogyan
jutottál volna el Harald király lányához, ha most harcba bocsátkoztál volna Ethelred
király hajóival? Te az erőszak híve vagy, és az is maradsz, ez a legnagyobb bajod!
Orm felsóhajtott, és leeresztette pajzsát.
- Ha megkapom a lányt, békés ember leszek - mondta.
De a kis pap kétkedve csóválta a fejét.
- Vajon a hiúz meg tudja-e változtatni foltjait? - kérdezte -, vagy a fekete
ember a bőrét? Így is van ez megírva. De mondj köszönetet Istennek és a szent püs-
pöknek, hogy most megsegítettek.
Rövidesen áthaladtak a folyó kanyarulatán, s ekkor jobb kéz felől eléjük
tárult London. Olyan látvány volt ez, amin ugyancsak elámult a hajó legénysége,
mert a város oly nagy volt, hogy a hajóról nem látszottak a szélei, és a papok azt
mondták, hogy bölcs emberek véleménye szerint több mint harmincezer ember él itt.
Sok viking nem értette meg, miből is élhet ez a sok ember így, egy helyen
összezsúfolva, szántóföldek és tehenek nélkül, De az okosabbak azt mondták, hogy
az ilyen városi lakók gonosz és hamis népség. Jól értenek hozzá, hogyan csalják ki
a termést a vidék becsületes népétől anélkül, hogy saját maguk egyszer is a
kezükben tartották volna az eke szarvát vagy a kaszát. Ezért jó dolog, vélekedtek az
okosak, ha bátor hajósok időnként meglátogatják az ilyenfajta népséget, és elveszik
tőlük, amit a földművelőktől kicsaltak.
Valamennyien komolyan nézegették a várost, miközben lassan eveztek a
folyóm felfelé, s úgy vélték, hogy itt valóban sok minden lehet, amit érdemes lenne
meg- kaparintani . . . De Orm és Rapp kijelemtették, hogy ők láttak már ennél
nagyobb városokat is, és hogy ez Cordovához képest nem is olyan óriási.
Elértek a hatalmas fatörzsekből épült, nagy hídhoz, amely alatt még a
tengerjáró hajók is elhaladhattak, ha árbocaikat leemgedték. Sok férfi jött itt futva
feléjük, és sok felfegyverzett ember kiáltozta hangosam, hogy pogányok és sátánok
közelednek; de valamennyien örömrivalgásba törtek ki, amikor püspökeik harsány
hangon szóltak nekik, hogy ne nyugtalankodjanak, mert békét kötöttek a tengerjáró
férfiakkal.
Amikor a hajók közelebb értek, sűrűn álltak az emberek mindenütt a part
mentén, hogy közelről láthassák őket. A hajósok megpillantottak néhány szép, fiatal
nőt, s buzgón kiáltoztak nekik, hogy ha odaérnek, ugorjanak le, ezüst, vidámság és
derék férfiak várnak rájuk a hajón, s a papok ott helyben megáldhatják őket a
legkiválóbb keresztény módon. Akadtak nők, akik vidáman nevetgéltek, és azt
mondták, nagy kedvük volna, hogy megtegyék, ám túlságosan magas a híd, nem
mernek leugorni róla; erre hozzátartozóik megcibálták a hajukat, és veréssel
fenyegették őket.
Willibald testvér a fejét csóválta, és azt mondta, hogy az ifjúság
mostanában igen romlott, még a keresztény is.
Rapp is megcsóválta fejét a kormányevezőnél, amikor a ajó áthaladt a híd
alatt, és komoran mondogatta, hogy a nők mindenütt egyformák, csak fecsegni
tudnak.
- Be kellett volna fogniuk a szájukat, és rögtön le kellett volna ugorniuk,
ahogyan mondták nekik!
Lassan közeledtek Westminsterhez, és a fák közül feltünedeztek a magas
tornyok. A püspökök ismét teljes díszbe öltöztek, és a kíséretükben levő papok egy
régi himnusz éneklésébe kezdtek, amelyet egykor Szent Columbanus énekelt a
pogányok megkeresztelésénél.
Itt hajózik a megmentett sereg
- légy kegyes, jó Urunk!
Veszélyek fölött evezett,
s a bűn vizére unt.
A sátán bírta nemrég lelküket,
már a keresztre vetik szemüket,
és megvallják a te szent nevedet,
légy kegyes, jó urunk!

Az ének szépen hangzott a folyó felett a tiszta estén, amikor a vikingek


beletaláltak az ütembe, ők is rázendítettek, és úgy gondolták, hogy erre a dallamna
nem is rossz evezni.
Amikor pedig az ének véget ért, jobbra fordultak, és kikötöttek a
hajóhidaknál, Westminster vörös falai tövében . . .

Házasságról, keresztelésről és
Ethelred eziistjéről

Ethelred király, a „Tanácstalan", bánatosan ült Westminsterben


töméntelen tanácsadójával maga körül, és várta, mi lesz a vége a vikingekkel
folytatott tanácskozásoknak. Mindenesetre összevonta seregeit ezekben á nehéz
időkben saját védelmére és London népének szemmel tartására, mivel a maelduni
vereség óta napról napra nőtt a városban az elégedetlenség. Mellette volt érseke is,
de ez sem sokat segített. Oly nagy volt nyugtalansága, amióta küldöttei elmentek,
hogy még a vadászathoz se volt kedve, de nem érdekelték a misék, sőt a nők sem.
Leggyakrabban kedvenc légyfogójával szórakozott, és már igen ügyesen tudott
bánni vele. De búskomorságából egyszeriben felocsúdott, amikor meghallotta, hogy
küldöttei visszatértek, és békét kötöttek az északiakkal. Még nagyobb lett öröme,
amikor megtudta, hogy a vikingek vezérei és a legénység is velük tartott, hogy meg-
keresztelkedjenek.
Azonnal elrendelte, hogy London valamennyi templo- mában
konduljanak meg a harangok, és hogy az idegeneket a legmelegebb
vendégszeretettel fogadják. Azonban csakhamar ismét nyugtalan lett, amikor arról
értesült, hogy ,.a vikingek két jól felszerelt hajóval érkeztek. Nem tudta, örüljön-e
vagy aggódjék. A szakállát tépdelte, és a papokat, az udvaroncokat és a
komornyikokat faggatta véleményük felől.
Végül elhatározták, hogy az északiak a városon kívüli nagy mezőn
táborozzanak. A városba nem engedik be őket, és a város falainál az őrséget
megerősítik. Ethelred király, „a Tanácstalan", valamennyi templomban kihirdette,
hogy a pogányok nagy számban eljöttek, hogy megkeresztelkedjenek és
megjavuljanak, és ezért dicsőség és hála illeti az Istent és a királyt.
- Holnap reggel pedig - folytatódott a király üzenete -, a küldöttek
megjelenhetnek színe előtt, addig kipiheni magát, végül pedig, hogy a küldöttek
magukkal hozhatják a megkeresztelendő vezéreket.
Az északiak táborhelyükre mentek, és a király hivatalnokai buzgón
ellátták őket mindennel, amire szükségük volt.
Hamarosan kigyúltak a tábortüzek, és felbőgtek a vágásra kerülő
jószágok. A vikingek fehér kenyér, zsíros sajt, méz, tojáslepény, friss disznóhús és
olyan sör után kiabáltak, amilyent a királyok és a püspökök isznak. Orm emberei
zajongtak a legjobban, nekik volt legnehezebb a kedvükbe járni, mert úgy
gondolták, hogy mivel megkeresztelkednek, megérdemlik, hogy róluk
gondoskodjanak a legjobban!
Ormnak azonban máson járt az esze. Szeretett volna Willibald testvérrel
továbbállni.
Egyre nyomorultabbul érezte magát Ylva iránt érzett aggodalmában, és
alig hitte, hogy ebben a városban valóban rátalál, bár Willibald egyre biztatta. Attól
félt, hogy Ylva férjhez ment, elmenekült vagy elrabolták, vagy hogy esetleg a
király, aki bolondja volt a nőknek, szemet vetett rá, és magához vette.
Orm és Willibald feltartóztatás nélkül jutott át a város kapuján. Willibald
testvér a nagy kolostor felé vette útját, ahol Poppo püspök az apát vendégeként
lakott, és éppen most tért vissza az esti istentiszteletről.
Poppo megöregedett, és soványabb volt, mióta Orm Harald királynál
látta, de arca felragyogott az örömtől, amikor megpillantotta Willibald testvért.
- Ezért köszönetet mondok Istennek - mondta. - Soká voltál távol, azt
hittem szerencsétlenség ért utadon. Sok minden kérdezni valóm lesz majd, de ki ez,
aki veled van?
- Egy asztalnál ültünk Harald királynál - mondta Orm -, a királyfiról
meséltél, akit a hajánál fogva felakasztottak. Sokan ültünk ott, és azóta sok minden
történt. Orm a nevem, Toste fia vagyok, és mostani utunkon hajót vezetek Thorkel
seregében. Ide pedig azért jöttem, hogy megkeresztelkedjek, és elvigyem arámat.
- Azelőtt Mohamedet szolgálta - magyarázta Willibald testvér buzgón. -
De most meg akar szabadulni a sátántól. Őt gyógyítottam meg Harald király
legutolsó karácsonyi lakomája után. Karddal vívtak párviadalt a csarnokban a részeg
királyok előtt. Ő meg a barátja fenyegették meg lándzsájukkal Mátyás testvért, mert
nem akarták Krisztus tanait meghallgatni. De most elhatározta, hogy
megkeresztelkedik!
- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében - kiáltott a püspök. -
Mohamedet szolgálta?
- A londoni püspök kiűzte belőle az ördögöt, és szenteltvízzel
meghintette - mondta a kis pap, hogy püspökét megnyugtassa. - De már akkor se
volt benne semmiféle gonosz szellem.
- Ylváért, Hanald kinály leányáért jöttem - mondta Orm. - Elígérkeztünk
egymásnak. Harald király is meghallgatta kérésemet.
- Harald király már meghalt - mondta a kis pap -, és a pogányok most
egymással háborúskodnak Dániában. - Szent püspök - szólt Orm -, szeretném, ha a
lánnyal most rögtön találkozhatnék . . .
- Sok mindent akartok . . . - mondta a püspök, és hellyel kínálta őket.
- Orm a lány miatt jött ide, hogy egész legénységével megkeresztelkedjék
- mondta Willibald testvér.
- És Mohamedet szolgálta! - mondta a püspök. Nagy és csodálatos jel ez.
Isten most újra megörvendeztet, noha itt ülök, mint a száműzött; s kárba veszett
minden fáradozásom.
Ezután sört hozatott, kérdezősködött Dániáról és a maelduni
megálIapodásukról.
Willibald testvérnek sok mondanivalója akadt, és Orm amennyire tudta,
kiegészítette a beszámolót, bár ugyancsak türelmetlenkedett. A püspök szelíd,
tiszteletre méltó ember volt, és nehéz volt ellenkezni vele, amikor olyan buzgón
érdeklődött.
S mikor végül a püspök mindent megtudott, Ormhoz fordult:
- Most aztán el akarod vinni Ylvát, a keresztgyermekemet? Nem
csekélység, ha valaki király lánya után
áhítozik! De valamit tőle is megtudtam ebben az ügyben, és ő tudja, mit
akar, Isten segítsen mindnyájunkat!
Megcsóválta a fejét, és csendesen mosolygott.
- Olyan védenc ő, aki egy öreg embert idő előtt megvénít. Ha boldogulsz
vele, többre vagy képes, mint a boldogult Harald király és mint jómagam. De Isten
útjai kifürkészhetetlenek, és ha megkeresztelkedtél, nem bánom, vedd el a lányt. Ha
Ylvát férjhez adjuk, nehéz tehertől szabadul meg öreg vállam . . .
- Elég sokáig voltunk távol egymástól, Ylva meg én - mondta Orm. -
Engedd, hogy végre meglássam őt! A püspök habozott, és azt mondta, hogy megérti
a fiatalok türelmetlenségét, de most már késő van, és talán leegjóbb lenne, ha a
találkozást a keresztelkedés utánra halasztanák. De végül mégiscsak meglágyult a
szíve, behívott egy diakónust a. kíséretéből, megparancsolta neki, vegyen maga
mellé négy embert, adja át püspöki üdvözletét Ermentrude asszonynak, és kérje
meg, hozza ide Harald király lányát a kései időpont ellenére is.
- Igyekeztem, hogy minden bajtól megóvjam őt mondta a püspök, amint a
diakónus elment. - Nagy szükség van erre az ilyen lánynál, mint Ylva, és olyan
helyen, mint ez itt, mióta a király és udvaroncai meg egész serege idejöttek. Ylva az
áldott emlékű Bertha királynő apácáinál lakik, itt a közelben. Bizony ugyancsak
terhes vendég ő, noha az apácák mind nagyon kedvelik. Kétszer akart megszökni,
mert unatkozott. Egyszer pedig, nem is olyan régen, becsalogatott két jobb csa-
ládból származó fiatalembert, akik az apácák kertjében látták őt, és a falon át
beszéltek vele. Rávette őket, hogy egyik reggel korán másszanak be szolgáikkal és
kíséretükkel együtt, és vívjanak párviadalt az apácák gyógyfűmezőin, így döntsék el,
hogy melyikük kérhesse majd meg a kezét. Ylva a párviadal alatt nevetve ült az
ablaknál, és mindaddig nézte őket, míg csak mindkettőt súlyos sebektől vérezve el
nem vitték. Nem illendő, hogy ilyesmit kövessenek el apácakolostor előtt, mert ez
mélyen sérti a nővérek vallásos érzületét. De az is igaz, hogy a lányt inkább
meggondolatlanság, semmint rosszindulat vezette.
- Meghaltak mindketten? - kérdezte Orm.
- Összeszedték magukat, noha súlyos sebeik voltak - mondta a püspök. -
Én is segítettem, és imádkoztam értük. Pedig magam is fáradt voltam akkor és
beteg. Terhes nekem egy ilyen védenc, mint ő. Sokat intettem őt, és kértem, menjen
férjhez valamelyikhez a kettő közül, ha már oly buzgón harcoltak érte, hiszen jó
családból valók. Mondtam neki, hogy nyugodtabban halnék meg azzal a tudattal,
hogy férjhez ment. De ekkor he- veskedni kezdett, és azt mondta, hogy mivel
mindketten életben vannak, nem is volt olyan komoly a harcuk, és hallani sem akar
róluk. Azt mondta, jobban szereti az olyan férfiakat, akiket nem kell kötözgetni egy
kis verekedés után, s nem szorulnak pártfogóra. Ekkor hallottam rólad is egyet-
mást . . .
A püspök barátságosan bólogatott Orm felé, és figyelmeztette, ne
feledkezzék meg a söréről.
- Sok gondom volt emiatt - folytatta. - Mert a párviadal után az apátnő, a
jámbor Ermentrude asszony meg akarta vesszőztetni Ylva meztelen bőrét. De
miután szerencsétlen keresztgyermekem csak vendég a kolostorban és ezenkívül
királylány, sikerült ettől megmentenem, bár elég nagy fáradságomba került. Apátnők
ugyanis nem szívesen hallgatnak tanácsokra, a férfiak bölcsességének meg éppen
kevés hitelt adnak, még ha véletlenül püspökök vagyunk is. A végén megegyeztünk
három napi ámában és böjtölésben, és azt hiszem, így volt ez a leghelyesebb. Igaz,
hogy Ermentrude asszony erős akaratú és nagy erejű nő, szélesebb keble van, mint
sok másnak, de csak Isten tudná megmondani, milyen fékezhetetlenné vált volna
Ylva, ha megvesszőzik. Könnyebb lett volna elverni, mint utána eltűrni vad
felháborodását.
- Első ízben, amikor találkoztunk, Ylva meg én - mondta Orm -, úgy tűnt,
hogy még sose volt verésben része, noha ráfért volna. De aztán ez többet sose jutott
az eszembe, amikor láttam őt. És azt hiszem, boldogulnék vele a jövőben, ha néha
nehezen is.
.- Így mondta ezt a bölcs Salamon király is - mondta a püspök. - Szép nő
fenyítés nélkül olyan, mint a disznó aranykarikával az orrában. Ez pedig igaz lehet,
mert a bölcs Salamon király ugyancsak ismerte a nőket. Időnként bizony, gondtól
gyötörve eszembe jutottak ezek a szavak, amikor a lány bánatot okozott nekem. De
külö- nös, hogy ezért igazából sose haragudtam rá. Ezért valóban azt hiszem, hogy
mindez csak fiatalos szelességének és meggondolatlanságának következménye.
Lehet, hogy majd te kordában tudod őt tartani fenyítés nélkül is, ha már
egybekeltetek.
- Van itt egy dolog, ami meggondolandó, és sokszor megfigyeltem - szólt
közbe Willibald testvér. - Három vagy négy gyerek után a nők kedélye általában
megnyugszik. Hallottam nős emberektől, hogy ha Isten nem rendezte volna el ezt
ilyen bölcsen, nehezen lehetne bírni velük.
Orm és a püspök bólogattak.
Ekkor léptek hangzottak, és Ylva lépett be. Félhomály volt a helyiségben,
mert még nem gyújtottak világot, de Ylva rögtön meglátta Ormot, és örömmel futott
feléje. A püspök azonban gyorsan talpra ugrott, és kitárt karokkal közéjük állt.
- Nem így, nem így! - kiáltotta könyörögve. Nyugodj meg Isten nevében!
Ne ess a nyakába papok jelenlétében, egy kolostor megszentelt szobájában. Még
meg sincs keresztelve!
Ylva megkísérelte félrelökni a püspököt, de az bátran ellenállt. Willibald
testvér is a püspök segítségére sietett, és megragadta Ylva karját. A lány végre is
engedelmeskedett. Hátralépett, s boldogan mosolygott Orm felé a püspök válla
felett.
- Orm! - szólt -, láttam, amint a hajók felfelé eveznek északi emberekkel
a fedélzetükön. Meg láttam egy vörös szakállt is az egyiken, a kormányos mellett.
Ekkor sírva fakadtam, mert úgy éreztem, mintha te lettél volna. És a vénasszony nem
engedett ki.
Arcát a püspök karjára hajtotta, testét zokogás rázta . . .
Orm odament hozzá, és megsimogatta a haját, de nem nagyon tudta, mit
mondjon, mert síró nők nyelvén nem értett.
- Megverem a vénasszonyt, ha akarod - mondta -, csak ne búsulj.
A püspök igyekezett félretolni őt, Ylvát leültette, közben vigasztaló
szavakkal nyugtatgatta.
- Szegény gyermek, ne sírj - kérlelte. - Egyedül voltál a sok idegen
között, de Isten jó volt hozzád. Ülj most le, ide a padra, kapsz mézes bort. Willibald
mindjárt behozza, jó sok mézzel, és szép gyertyákat is adok neked. Megkóstolod a
délről való csodálatos magvakat is. amit mandulának neveznek. Ezeket a bátyámtól,
az apáttól, kaptam. Annyit vehetsz, amennyi jólesik.
Ylva leült, karjával megtörölte az arcát, majd csengő nevetésbe tört ki.
- A bolond öreg éppoly buta, mint te vagy, Orm - mondta -, noha ő a
szent emberek legjobbika! Azt hiszi, hogy bánkódom, és mandulával akar
megvigasztalni. Pedig a mennyországban se lehetnek sokan, akik olyan boldogok,
mint most én vagyok . . .
Szépen világító viaszgyertyákat állítottak a szobába, Willibald testvér
pedig behozta a meleg bort.
Zöld üvegkehelybe öntötte, közben szigorú hangon rendelkezett, hogy
gyorsan meg kell inni, hogy teljes ereje és pompás íze élvezhető legyen. Mindenki
habozás nélkül engedelmeskedett neki.
Orm ekkor így szólt:

Szépen ég
a gyertyaláng,
olasz pohár
isteni jóság;
legszebb mégis
ez a szép léáng;
szép könny ég
e lány szemében.

- Ez az első vers, ami hosszú idő óta megszületett bennem - tette hozzá.
- Ha tudnék - mondta Ylva -, akkor most én is szívesen költenék egy
verset erről a pillanatról. De biztos, hogy nem tudok. Amikor háromnapi imára és
böjtre fogtak, egész idő alatt gúnyverseket akartam költeni az apátnőről, és nem
tudtam. Pedig atyám néha megpróbált tanítani, amikor jókedvében volt. Ő maga
nem tudott verselni, de tudta, milyennek kell lennie a szép versnek. És az volt a
legbosszantóbb, hogy nem tudtam semmiféle gúnyverset kitalálni . . . De most már
mindegy, mert többé nem őrködik a vénasszony felettem.
- Ez igaz, ennek vége már - mondta Orm.
Sok kérdeznivalója akadt most Ormnak, és a püspök meg Ylva nem
győzték mesélni, mi minden történt utazásuk alatt az utolsó időkben Dániában, és
hogyan menekültek Sven király elől.
- Még valamit szeretnék elmondani neked - mondta Ylva. - Amikor Sven
közel volt, és nem tudtam, hogy megmenekülök-e előle vagy sem, elrejtettem a
nyakláncot, amit tőled kaptam. Nem bántam, bármi történik, csak az ne kerüljön a
kezébe. Aztán nem maradt rá időm, hogy magamhoz vegyem, mielőtt hajóra
szálltunk. Ez talán bánatot okoz neked, Orm, de hidd el, mást nem tehettem.
- Jobb, ha enyém leszel nyaklánc nélkül, mintha a nyaklánc lenne enyém
nélküled - felelte Orm -, de királyi ékszer az, és azt hiszem, veszteségét te
nehezebben viseled el, mint én. Hová rejtetted?
- Nyugodtan megmondhatom, mert nincs itt senki, aki továbbmondhatná.
Kis távolságra a nagy kaputól, a borókával és hangával borított domboldalon,
jobbkézt, közvetlenül a hídhoz vezető út mentén. Ezen a domboldalon három kő áll
egymás mellett a bokrok között. Kettő közülük nagy, és mélyen a földben fekszik,
úgyhogy nem sok látszik belőlük; azokra hajlik rá a harmadik, amelyik akkora, hogy
éppen meg tudtam emelni. A nyakláncot egy kendőbe csavartam, a kendőt egy szőr-
medarabba, és a kő alá tettem. Nchéz volt ott hagynom, mert más emlékem nem volt
tőled. De úgy hiszem, ott biztonságban fekszik most is, biztosabban, m.intha ma-
gammal hoztam volna idegen országba, mert azon a domboldalon nem jár senki,
még tehenek se.
- Ismerem azokat a köveket - mondta Willibald testvér. - Jártam ott,
amikor gyógyfüvet gyűjtöttem, macskatalpat és kakukkfüvet torokfájás ellen.
- Szerencse, hogy a sáncon kívül rejtetted el - mondta Orm -, bár mégis
nehéz lesz elhoznunk onnan, olyan közel a farkas odújához.
Ylva szíve erre a hírre megkönnyebült, és még boldogabb lett. Egyszerre
csak a püspök nyakába ugrott, mandulát dugdosott a szájába, és könyörgött neki,
hogy most tüstént, ebben az órában, áldja meg és eskesse össze őket.
A püspöknek ijedtében torkán akadt a mandula, és kitárta két karját.
- Én is úgy gondolom, mint Ylva - szólt Orm. Isten maga segített
bennünket, hogy újra összetalálkozzunk, és most már többé nem válunk el
egymástól.
- A sátán szól belőletek - mondta a püspök.
- A vénasszonyhoz nem megyek vissza - mondta Ylva -, itt sem
maradhatok! Ormmal megyek! Akkor pedig jobb, ha először megáldasz bennünket!
- De Orm még nincs megkeresztelve - kiáltotta a püspök kétségbeesve. -
Vajon megeskethetem-e tulajdon keresztgyermekemet egy pogánnyal? Valóban
szégyenletes látvány egy ilyen mohó vágyra gyúlt lány. Atyád házában nem
tanultad meg a legcsekélyebb szemérmességet sem?
- Nem - felelte Ylva határozottan. - Atyám sok mindenre megtanított, de
a szemérmességről ő maga se sakat tudott. Vajon mi rossz lehet abban, ihogy
férjhez akarok menni?
Orm erre elővett hat aranypénzt az övéből - ezeket még Andalúziából
hozta -, és letette az asztalra a püspök elé.
- Megfizetek egy püspököt, amiért megkeresztel - mondta -, nem vagyok
szegény, megfizethetek még egy másikat is, hogy megeskessen! És ha ügyes
szószólóm leszel Istennél, és gyertyát veszel a templomba, nem sokat számít, hogy
először megesketnek, és csak azután keresz- telkedem meg. .
- Vidfamne rokonságból származik - szólt Ylva büszkén. - És ha
nehezedre esik, hogy megkereszteletlen embert megeskess, hát kereszteld meg úgy,
ahogy otthon Harald király házában a betegeket keresztelted meg! Mit számít, ha
aztán még egyszer megkeresztelik a többiekkel együtt a király színe előtt?
- A szentségekkel óvatosaknak kell lennünk - mondta a püspök -, és nem
is tudom, felkészült-e kellőképpen.
- Felkészült - felelt Willibald testvér -, és talán próbakeresztelésben
részesíthetjük, noha ez napjainkban nzár nemigen szokás. És próbakeresztelésben
részesített emberrel keresztény nő házasságot köthet.
Orm és Ylva csodálattal bámultak Willibald testvérre. A püspök
összekulcsolta a kezét, és mindjárt vidámabb arcot vágott.
- Úgy látszik, korom feledékennyé tesz - mondta. - Vagy talán ez a jó bor
teszi, mert sok mindenre használ. Régebben szokás volt, hogy próbaképpen
megkeresztelték azokat, akik még nem akarták magukat megkereszteltetni, de azért
Krisztust tiszteletben tartották.
- Nagy szerencse valamennyiünkre nézve, hogy ilyen segítségünk van,
mint Willibald testvér.
- Régóta barátok vagyunk - mondta Orm. - S most, szavait hallgatván,
még jobban megbecsülöm. Attól a perctől fogva, hogy összetalálkoztam vele,
mellém szegődött a szerencse.
A püspök elküldött az apátért, és néhány kanonokért. Készségesen jöttek,
hogy segítségére legyenek, és láthassák az idegen vezért.
Amikor a püspök magára vette öltözetét, kezét szenteltvízbe mártotta, és
keresztet vetett Ormra, s közben áldásokat mondott, Orm így szólt:
- Kezdek hozzászokni ehhez, mert nem volt olyan kellemetlen, mint
amikor az a másik püspök a kis seprűvel meglocsolt.
Mindnyájan megegyeztek abban, hogy lehetetlenség pogány embert a
zárda kápolnájában megesketni, ezért a szertartás csak a püspök szobájában
történhet meg.
Orm és Ylva térdre borultak egy-egy imazsámolyon a püspök előtt.
- Ilyesmihez te nem vagy szokva - mondta Ylva.
- Többet térdeltem, mint akárki - felelt Orm -, amikor az. andalúzok
között voltam, de szerencse, hogy itt nem kell a homlokommal a földet érintenem.
Amikor a püspök eljutott az intelmekhez, és megparancsolta, hogy
egyetértésben éljék életüket és sokasodjanak, beleegyezően bólogattak. De amikor
Ylvát arra intette, hogy férjének mindenben engedelmeskedjék, egymásra néztek:
- Megteszem, ami tőlem telik - mondta Ylva.
- Kezdetben majd csak lesz, ahogy lesz - mondta Orm -, az
engedelmesség egyébként nem a Iegerősebb oldala. De segítségére leszek, hogy
eszébe juttassam ezt az intelmet, amikor szükség lesz rá.
Végre, amikor mindenen túlvoltak, és mindenki jó szerencsét és sok
gyereket kívánt nekik, a püspök aggódni kezdett a nászéjszakájuk miatt. A
kolostorban ilyesminek nincs helye, de még a zárda szállásán sem. És nem tudott
semmiféle helyet a városban, ahol most befogadnák őket.
- Nem alhatsz vele a férfiak között, tábortűz mellett - mondta a püspök
ijedten.
De Orm így szólt:

A hajósok sirálymezőn szántanak,


asszonyiknak szórt szalmánál,
tollas ágynál különb ágyat tartanak.

Willibald testvér elkísérte őket a város kapujához, hagy kinyittassa nekik


a mellékkaput. Ott elköszöntek tőle, és nagy hálálkodások közepette megindultak
lefelé a kikötőhelyekhez.
Rapp két embert hagyott a fedélzeten, hogy a hajót megvédjék a
tolvajoktól. Este szorgalmasan iddogáltak magukban, úgyhogy most messzlre
hallatszott horkolásuk. Orm fölkeltette őket, és megparancsolta nekik, evezzenek ki
a folyóra. Ez eleinte kissé nehezen ment, végre mégiscsak sikerült. Ott horgonyt
vetettek. A hajót ide- oda ringatta a folyó sodra.
- Most pedig fel is út, le is út - mondta Orm. - Hogy jutunk innen
.aprartra? - kérdezték.
- Kiúsztok! Közel a part, mi az nektek - mondta Orm.
Mindketten azt mondták, részegek, és hideg a víz.
- Aligha várhatom meg, amíg kijózanodtok, vagy a víz felmelegszik -
mondta Orm.
Ezzel nyakon ragadta az egyiket, megfogta az övét, és a vízbe hajította. A
másik követte, anélkül, hogy megvárta volna a rábeszélést. A sötétből hallatszott,
amint lihegve, prüszkölve a part felé úsztak.
- Most már nem zavar bennünket senki - mondta Orm.
- Szép nászágy lesz ez a hajó, nem panaszkodhatom - szólt Ylva.
Aznap este későn aludtak el - és jól aludtak . . . Amikor másnap a
küldöttek Ethelred király elé járultak - kíséretükben Gudmunddal és Ormmal -, a
király jó hangulatban volt, és kedvesen fogadta őket. Dicsérte a két vezért
kikeresztelkedési szándékukért, és érdeklődött, jól érzik-e magukat Westminsterben.
Gud- mund előző este alaposan leitta magát, hangja még mindig rekedt volt, de
mindketten úgy vélték, hogy nyugodtan igenlő választ adhatn,ak a király kérdésére.
A két püspöknek erre el kellett mesélniük útjukat, és be kellett
számolniuk arról, hogy miben egyeztek meg az idegenekkel. A teremben mindenki
feszült figyelemmel hallgatta őket. A király baldachin alatt ült a trónján, fején
koronával, kezében jogarral. Orm úgy találta, hogy ez újfajta király Almansur és
Harald király után. Magas növésű, tekintélyes ember, és bársonypalást borítja vállát.
Bőre sápadt, barna szakálla ritka, szemei nagyok.
Amikor a püspökök elmondták, hogy mennyi ezüstről van szó, Ethelred
király jogarával hirtelen erősen rácsapott széke karfájára.
A teremben mindenki összerezzent.
- Nézd! - szólt a mellette alacsonyabb széken ülő érsekhez -, négy légy
egy csapásra, és mégis rossz légyfogó ez.
Az érsek azt mondta, nem hiszi, hogy akad még egy király, aki ilyen
ügyes volna, és hozzátette, hogy ez nagy kézügyességre, és nagy szerencsére vall. ,
A király elégedetten nevetett. Ezután a küldött folytatta beszámolóját, és
mindenki feszülten figyelt. Amikor befejezték, a király köszönetet mondott nekik,
dicsérte bölcsességüket és buzgalmukat. Ezután megkérdezte az érseket, hogyan
vélekedjék a megállapodásról.
Az érsek azt felelte: igaz ugyan, hogy ez nagy tehertétel, de bizonyára
nem tehettek másképp. A király bólintott.
- Jó és örvendetes dolog, Istennek pedig különösen tetsző - szólt az érsek
-, hogy a mi kegyes küldötteink nagy hadvezéreket és sok férfit nyertek meg
Krisztus tanainak. Ennek valamennyien örülhetünk!
- Így van ez - mondta a király.
Ekkor a londoni püspök azt súgta Gudmumd,nak, hogy most rajta a sor,
beszéljen. És Gudmund készségesen előlépett. Megköszönte a király
vendégszeretetét, adakozókészségét, és azt mondta, hogy híre ezek után még
nagyobb lesz, és eljut egészen Östergötlandig, sőt, még azon túl is. De egyet nagyon
szeretne tudni, nehogy viszály keletkezzék: meddig tart, amíg az ezüstöt
megkapják?
A király figyelmesen nézegette Gudmundot, amíg az beszélt, majd
megkérdezte, honnan erednek a sebhelyek az arcán.
Gudmund azt válaszolta, hogy ezek egy medve mancsainak nyomai,
amelyre valamikor gyermekfejjel, oktalan módon vadászott; a medve széttörte
lándzsája nyelét, amikor hegyét a mellébe döfte, karmaival pedig az arcába kapott,
mielőtt még fejszéjével agyoncsaphatta volna.
Ethelred király arca elkomorodott ezekre a szavakra. - Ebben az
országban nincsenek medvék - mondta -, és ez nagy kár. De bátyám, a frankhoni
Hugo király küldött nekem kettőt, s ezek, nagy kedvtelésemre elég jól táncolnak.
Szerettem volna megmutatni neked. De most az a baj, hogy legjobb
medvetáncoltatóm Byrht- nothtal hadba vonult, és ott is maradt. Nem csekély
veszteséget szenvedtem ezáltal, mert most már csak keveset, vagy elgyáltalában
nem táncolnak, amikor más próbálkozik velük.
Gudmund elismerte, hogy ez bizony nagy szerencsétlenség.
- Mindenkinek megvan a maga gondja - mondta -, a mienk az, hogy
mikor kapjuk meg az ezüstöt. Ethelred király a szakállát cibálta, majd az érsekre
nézett.
- Nagy összeg ez - mondta az érsek -, és még a hatalmas Ethelred
királynak sincs most ennyi a ládájában. Ezért küldöncöket kell menesztenünk szerte
az országba, hogy összegyűjtsék, amennyire szükség van. Ez eltarthat két hónapig,
de esetleg háromig is.
Gudmund megrázta erre a fejét.
- Most segíts, te skonei - fordult Ormhoz -, mert ez a várakozás túl
hosszúra nyúlik, és én már rekedtre beszéltem magam.
Orm előlépett, és azt mondta, hogy ő még fiatal, nem is érzi magát
érdemesnek arra, hogy ilyen nagy úr és ilyen bölcs férfiak előtt beszéljen, de azért
elmondja mondanivalóját, ahogyan azt a legjobbnak véli.
- Nem csekélység az - mondta -, ha a vezéreket és embereiket ilyen
sokáig megvárakoztatjátok. Rövid a türelmük, kevés bennük a jámborság, és így
könnyen megtörténhetik, hogy hamarosan ráunnak a tétlen várakozásra, főleg most,
miután sikereik voltak, és tudják, hogy eredményes fosztogatás vár rájuk, amerre
csak néznek. Ez a Gudmund itt előttetek szelíd és vidám férfiú, amíg minden a
kedvére történik, de haragjában a leg- bátrabbak is rettegnek tőle az egész Keleti-
tenger környékén, és felborít medvéket, embereket egyaránt. Kíséretében olyan
harcosok vannak, akik csaknem éppolyan veszedelmesek, mint ő maga!
Mindenki Gudmundra nézett. A viking vezér elvörösödött, és torkát
köszörülte. Orm pedig így folytatta:
- És itt van Thorkel meg Jostein, akik hasonlóak hozzá és az ő embereik
éppoly fékezhetetlenek, mint Gudmundéi. Ezért jó lenne, ha a fele összeget most
azon- nal ideadnátok nekünk. Akkor türelmesebben várakoznánk, amíg a hátralevő
részt összegyűjthetitek.
A király bólintott, az érsekre nézett, majd újra bó- lintott.
- És miután mind Isten, mint te, urunkkirályunk, örültök azoknak, akik
feljöttek ide, hogy megkereszteltessék magukat, talán a legokosabb volna, ha ők
azonnal megkapnák teljes járandóságukat. Akkor talán a többiek közül sokan
fontolóra vennék, hogy talán mégiscsak jó dolog az, ha megkeresztelkedik az
ember.
Gudmund hangosan felkiáltott, hogy ezek voltak az ő gondolatai is. ,
- És ha úgy lesz, ahogy most mondtam - folytatta Orm -, megígérhetem,
hogy valamennyi emberem velem együtt megkeresztelkedik. .
Az érsek azt válaszolta, hogy jólesik ezt hallania, és kijelentette, hogy
bölcs tanítóik azonnal nekilátnak a keresztelés előkészítéséhez. Erre elhatározták,
hogy mindenki, aki most feljött a királyhoz, megkereszteltetése után megkapja az
ezüstjét. A maelduni seregnek pedig egyharmadrészt azonnal elküldenek, a többit
hat hét múlva.
Amikor a tanácskozás véget ért és elmentek, Gudmund alig várta, hogy
köszönetet mondjon Orm segítségéért.
- Ennél bölcsebb szavakat még sose hallottam ilyen fiatal ember szájából
- mondta -, biztos, hogy te vezérnek születtél. Nagy nyereség az nekem, hogy most
mindjárt megkapom az egész ezüstömet, mert könnyen meglehet, hogy a vége felé
egyeseknek már csak szűkösen jut. Ezért szeretnélek megjutalmazni, és ha
megkapom a magamét, öt ezüstpénzt kapsz tőlem.
- Valamit észrevettem - mondta Orm -, ez pedig az, hogy túlságosan
szerény ember vagy, minden bölcsességed ellenére. Ha csak közönséges kis vezér
lennél öt-hat hajóval, nagy hírnév nélkül, akkor adhatnál nekem ilyen szívességért
öt ezüstpénzt is. De amilyen hírnévnek te örvendesz messze a Sven birodalom
határain túl is, nem illendő tőled, hogy ennyit adj, nekem pedig nem illendő, hogy
ennyit elfogadjak. Mert ez csorbítaná a tekintélyedet.
- Lehet, hogy igazad van - mondta Gudmund. De vajon mit tennél te, ha a
helyemben lennél?
- Ismerek olyanokat, akik tizenöt ezüstpénzt adnának ilyen szívességért -
mondta Orm. - Így tenne Styrbjörn is. Thorkel pedig tizenkettőt adna. De nem
akarok neked tanácsot adni ebben, és jó barátok maradunk, akárhogyan is
cselekszel . . .
- Nehéz az embernek megítélnie, hogy milyen híre van - mondta
Gudmund gondterhelten, és töprengve hogyta ott Ormot.
Legközelebbi vasárnap valamennyiüket megkeresztelték a
nagytemplomban. A papok azt szerették volna, ha a keresztelés a folyó partján
történik, minthogy ez régi szokás volt pogányok keresztelésekor. De sem Gudmund,
sem Orm nem voltak hajlandók magukat a folyóba meg- mártani. Ők ketten mentek
legelöl, fedetlen fővel, hosszú fehér köpenyekben, melyekre elöl vörös kereszt volt
hí- mezve. Utánuk következtek embereik, akinek jutott ugyancsak fehér köpenyben.
Fegyverzetét senki se tette le, mert Orm és Gudmund azt mondták, hogy ritkán
válnak meg kardjaiktól, és főként nem idegen országban. A király a karzaton ült, és
a templom tele volt emberekkel. A nézők között ott volt Ylva is, akit Orm nem akart
mutogatni, úgy vélte, a lány most még szebb, mint valaha, és félt, nehogy
elrabolják. De Ylva ragaszkodott hozzá, hogy elmenjen a templomba, és megnézze,
milyen istenfélőnek mutatkozik majd Orm, amikor a víz lecsurog a nyakára: Ott ült
együtt Willibald testvérrel, ő vigyázott rá, nehogy a fehér köpenyek láttán elnevesse
magát. Poppo püspök is részt vett a keresztelésben, noha igen gyengének érezte
magát. Ő keresztelte meg Ormot, a londoni püspök pedig Gudmundot. Ezután hat
pap nekilátott, hogy megkeresztelje a többieket is, amilyen gyorsan csak lehetett.
A keresztelés után Gudmund és Orm a király elé léptek. A király
mindkettőjüknek egy-egy aranygyűrűt ajándékozott, és azt kívánta nekik, hogy Isten
a jövőben legyen velük, majd azt mondta, szeretné, ha hamarosan megnéznék a
medvéit, mert mostanában egyre jobban táncolnak.
Másnap a király íródeákja és kincstárnoka kifizette a
megkeresztelkedettek ezüstjét, és erre nagy volt az öröm.
Orm emberei nem nagyon lelkesedtek. Nekik fejenként két őrét kellett
fizetniük a keresztelkedésért, mert arra senki sem vállalkozott, hogy megpróbálja az
olcsóbbik utat, s megvívjon Ormmal.
- Ezért templomot építtetek otthon -- mondta Orm, amikor a pénzét egy
ládába helyezte.
Ezután tizenöt ezüstpénzt zacskóba kötött, elment a londoni püspökhöz,
és tőle a tizenöt ezüstpénzért bőséges áldást nyert. Aznap délután megjelent
Gudmund Orm hajóján ugyanazzal a zacskó pénzzel a kezében, kissé részegen és
vidám hangulatban. Azt mondta, most már mindenét átszámolta, bizony kemény
munka volt ez.
- Gondolkodtam szavaidon - mondta -, és rájöttem, igazad van. Az én
tekintélyemmel nem adhatok neked öt ezüstpénzt. Megadom a tizenötöt, hisz
Styrbjörn már úgysem él.
Orm kijelentette, hogy erre nem számított, de nem utasítja vissza ezt a
nagy ajándékot ilyen embertől. Viszonzásul odaajándékozta Gudmundnak andalúz
pajzsát, amit a Sigtryggel szemben vívott párharcban viselt Harald király
csarnokában.
Ylva azt mondta, örül, hogy Orm ért a pénzszerzésnez, mert neki bizony
nincs érzéke az ilyesmihez, pedig kell majd az ezüst, mivel reméli sok gyerekük
lesz.
Ezen az estén Orm és Ylva Poppo püspöknél üldögéltek
búcsúlátogatáson, mert most már sietős lett az útjuk hazafelé. Ylva sírt, nehezen vált
meg a püspöktől, és második atyjának nevezte. A püspöknek is könny szökött a
szemébe.
- Ha jobb erőben lennék - mondta -, veletek mennék, mert Skonéban talán
még most is hasznomat vehetnék. De ezek az öreg lábak már nem bírnák a hosszű
utat.
- Van neked egy derék embered, Willibald - mondta Orm -, vele nagyon
jól éreztük magunkat, Ylva is meg én is. Ha már te magad nem jöhetsz velünk, jó
lenne, ha ő elkísérne bennünket, hogy megerősítse lelkeinket a kereszténységben és
talán másokat is. Kár, hogy Willibald atya nem érzi jól magát az északiak között.
A püspók azt válaszolta, hogy Willibald a legbölcsebb papja, és mindig
hasznos munkát végez.
- Ő a legügyesebb a kereszteléseknél - mondta -, bár nagy buzgalmában
könnyen morog a bűn és gyengeség láttán. A legjobb, ha őt magát kérdezzük meg,
mert olyan papot, aki nem szívesen megy, nem akarok mellétek adni.
Amikor Willibald bejött, és megtudta, miről van szó, bosszúsan kérdezte,
mikorra tervezik az indulást. Orm azt felelte, hogy bizony már másnap el
szeretnének indulni, ha az idő engedi.
Willibald atya megcsóválta a fejét:
- Nem szép tőletek, hogy ilyen kevés időt hagytok dolgaim elrendezésére
- mondta. - Sok kenőcsöt és gyógyszert kell magammal vinnem, ha már a sötétség
és az erőszak embereinek országába készülök. De Isten segítségével mindennel
elkészülök, ha sietek, mert veletek szívesen megyek!
4

Hogyan tanította meg Willibald testvér Sven


királyt az Írás egy parancsolatára

Orm meglátogatta Gudmundot, és arra kérte, adja át üdvözletét


Thorkelnek, és mondja el neki helyette, hogy nem térhet vissza a sereghez, mert
most már haza kell vitorláznia. Gudmund nagyon elszomorodott, és mindent
elkövetett, hogy rábeszélje a visszatérésre, de Orm azt mondta, szerencséje az
utóbbi időben túlságosan kedvező volt, s nem hiszi, hogy továbbra is kitartsanak.
- Ebben az országban nincs már tennivalóm - mondta. - És ha neked olyan
asszonyod volna a hajódon, mint Ylva, te se tennéd őt szívesen partra, tétlen
emberek közé, akiknek a nyelvük lóg minden nő után, akit csak meglátnak. Sok
verekedésben volt részem, most már békességben akarok élni vele együtt, és ezt
akarja ő is.
Gudmund elismerte, hogy Ylvába bizony hamar belebolondulna minden
férfi. Jól meggondolva a dolgot, ő maga is legszívesebben hazavitorlázna most már
Brovikenbe, mert félti a sok ezüstöt a hajóján. De vissza kell mennie embereihez, és
meg kell vinnie a hírt Thorkelnek és Josteinnak is a többi ezüstről.
- Az én embereimet itt majd most ravasz nők fogják megkörnyékezni -
mondta -, hogy elszedjék tőlük értékeiket. Végigtapogatják nadrágjukat, hogy
amikor már leitatták őket, előkutathassák ezüstjeiket. Ezért az lesz a legjobb, ha
veled együtt leeveznek ők is, ha idejében össze tudom szedni a népemet.
Elmentek Ethelred királyhoz és az érsekhez, hogy búcsút mondjanak
nekik, és megnézzék a hátsö lábaikon csodálatosan táncoló medvéket is. Ezután
megfúvatták a kürtöket, és a férfiak az evezőkhöz ültek. Eleinte bizony sokuknak
nehezére esett a munka, mert fáradtak és részegek voltak. Gyorsan haladtak lefelé a
folyón, és most az őrhajók sem állták útjukat, ehelyett mindenféle tanácsokat
üvöltöztek át nekik.
Az éjszakát a folyó torkolatánál töltötték. Ott Gudmund és Orm
elköszöntek egymástól, s mindegyik megindult a maga útján.
Ylva jól bírta a tengert, de mégis azt kívánta, hogy az út ne tartson soká,
mert a hajó szűknek bizonyult. Orm azzal vigasztalta, hogy az időjárás ebben az
évszakban a legkedvezőbb, és aligha fogja vihar feltartóztatni őket.
- Egyébként csak a köveknél, a jellingei dombokon van egy kis
elintéznivalónk - mondta Orm -, ez pedig nem jelent nagy kerülőt . . .
Ylva habozott. Vajon okos dolog, ha most hozzák el a nyakéket, amikor
senki se tudja, mi a helyzet Jütlandban, és ki uralkodik Jellingében? Orm azt mondta,
helyesebb, ha minden dolgát egyszerre elintézi.
- És bárki uralkodjék Jellingében - folytatta -, akár Sven király, akár Erik
király, alig hihető, hogy otthon üldögélnének ebben az évszakban, amikor minden
király hadra kel. Éjszaka szálluník partra, és ha szerencsénk kedvez, senki se zavarja
utunkat.
Willibald testvér jól érezte magát a hajón, noha nem volt betege, akivel
kedvére foglalkozhatott volna. Szívesen üldögélt Rapp mellett, amikor az kormány-
zóevezőjénél állt. Hispániáról kérdezősködött meg ottani kalandjairól. És
bár Rapp elég hallgatag embert volt, nagyon összebarátkoztak.
Lassanként megkerülték Jütland félszigetét, és délnek tartottak a partok
mentén, anélkül, hogy hajóval találkoztak volna. Később ellenszelet kaptak, és az
evezés nehezebbé vált. Egyszer ki is kellett kötniük, hogy megvárják, amíg jobbra
fordul az idő. Aztán a sötétben a jellingei folyótorkolat felé eveztek. Már kissé
derengett, amikor Orm megparancsolta, hogy kössenek ki valamivel Jellinge előtt.
Orm úgy döntött, hogy Willibald atya és Rapp két erős emberrel kövesse
őt, Ylva azonban maradjon a hajón. Ez nem tetszett a lánynak, de Orm nem tágított.
- Ezekben a dolgokban én határozok - mondta -, bárhogy is lesz majd
később. Willibald testvér éppoly jól ismeri a helyet, mint te. Ha pedig emberekkel
talál- koznánk, és harcra kerülne a sor, most, amikor már világosodik, legjobb lenne,
ha nem lennél velünk. Mi hamarosan visszajövünk.
Elindultak hát a parton a királyi udvar felé. Willibald testvér éppen azt
mondta, hogy már csak egész rövid szakasz van a patakig, amikor lépteket és
férfiak kiáltásait hallották lentről, a híd felől.
Néhány ember jószágot hajtott a patakparton.
- Az lesz a legjobb, ha megöljük őket, mondta Rapp, és kezébe vette
lándzsáját.. Wíllibald atya tüstént karon ragadta, és szigorúan megtiltotta, hogy
védtelen embereket bántsanak, akik semmi rosszat nem követtek el. Orm is azt
mondta, ha sietnek, semmi szükség erre.
Aztán felfutott a domboldalra.
A tehénpásztorok megálltak, és csodálkozva bámul- ták őket . . .
- Kinek az emberei vagytok? - kérdezték. - Harald királyé - felelte Orm.
- Né, a papocska! - kiáltotta az egyik ökörhajcsár. - A papocska, aki
Harald király udvarában élt!
- Ezek ellenségek! Fuss és költsd fel az embereket! Rapp és a másik két
férfi űzőbe vette a tehénpásztorokat, de a jószág elzárta az utat, úgyhogy azok nagy
előnyhöz jutottak. Orm és Willibald rögtön felismerték a három követ. A nyakék ott
feküdt, ahova rejtették.
- Most pedig rohannunk kel egy darabig - mondta Orm, és eltette a
nyakéket.
A királyi udvar felöl lárma és kiabálás hallatszott. Amikor elérték
Rappot és két emberét, Orm már sajnálta, hogy nem mentek neki idejében a
tehénpásztoroknak. Mérgében odavágta lándzsáját az egyik pásztorhoz. Az fekve
maradt a kapu előtt.
- Ebből nem sok hasznom volt - mondta mérgesen -, és odaveszett a jó
lándzsám is . . .
Ahogy csak a lábuk bírta, futottak a mezőkön keresztül visszafelé.
Nemsokára kiáltásokat és paták dobogását hallották maguk mögött. Rapp
kitűnően látott egy szemmel is; ő meg Orm futás közben hátranéztek.
- Maga Sven király jön utánunk - mondta Orm. - Nem csekély
megtiszteltetés ez!
- És hogy siet - fűzte hozzá Rapp -, még a szakállát is elfelejtette befonni.
Willibald testvér nem volt olyan fiatal, mint a többiek, de azért gyorsan
futott rövid lábaival, reverendáját magasra emelve.
- Itt vannak végre! - kiáltott Orm. - Vágjátok beléjük lándzsáitokat!
Ezzel megfordult, és a legközelebb álló harcos felé hajította lándzsáját,
egy nagy lovon ülő férfi felé, aki Sven király előtt lovagolt. Az ember
felágaskodtatta lovát, amikor látta, hogy feléje repül a lándzsa. A fegyver behatolt a
ló szügyébe, az állat előrebukott, és maga alá temette lovasát.
Rapp és emberei Sven királyra hajították lándzsáju- kat, de nem találták
el.
Sven király szorosan a nyomukba ért, és Orméknak nem volt több
lándzsájuk.
Willibald atya hirtelen lehajolt, felkapott egy jókora követ, és teljes
erejéből Sven király felé dobta.
- Szeresd felebarátodat! - üvöltötte dobás közben. A kő Sven király száját
találta el. A király hatalmas üvöltéssel összecsuklott a lován, és lecsúszott a földre.
- Ez aztán a jó pap! - mondta Rapp.
A kíséret többi tagja sietve Sven királyhoz futott, hogy segítségére
legyen. Eközben Orm és emberei elértek a hajóhoz. Kimerülten lihegtek, de
szerencsére nem sérült meg senki közülük. Orm odakáltott az evezősöknek, hogy
készüljenek az indulásra. Közben ő meg a többiek a vízben gázolva igyekeztek a
hajóhoz, s odaérve az ottaniak felhúzták őket.
Már jókora távolságra voltak, amikor lovasok tűntek fel a parton. Erős
szél támadt a derengésben, jó irányból kapták a szelet, s így az evezők és a vitorlák
segítségével gyorsan eltávolodtak a parttól.
Orm odaadta Ylvának a nyakláncot, és elmesélte, miképpen jártak. Rapp
se volt olyan hallgatag, mint máskor, és elmondta, hogy a kis pap milyen jól tud
kővel hajítani.
- Remélem, jól megkapta a magáét - mondta Ylva. - Csupa vér volt a
pofája, amikor leesett - mesélte Rapp -, ezt világosan láttam.
- Kis papom - mondta Ylva -, legszívesebben megcsókolnálak ezért a
kődobásért.
Orm nevetett:
- Ez az, amitől mindig a le,gjobban féltem - mondta -, hogy nagy
jámborságodban papokkal barátkozol. Willibald testvér határozott hangon
kijelentette, hogy lemond a csókról, de látszott rajta, hogy örül a sok dicséretnek.
- Azt a csókot, amit Sven király kapott, nem felejti el egyhamar - szólt
Orm. - De az ilyen dolgokat nem szokás megtorlás nélkül hagyni. Ha most
szerencsésen hazaérkezünk, anyám mindjárt csomagolhat is, mert eután csak az
erdőségekben lesz békességünk, ahová sem- miféle király nem jöhet utánunk. Úgy
gondolom, ott építem meg a templomot is.
(Azt is elmesélem, hogyan élt Orm a határmenti erdőségekben, valamint a
keresztény tanokban kifejtett buzgalmát, Willibald atya eredményes térítéseit, gond
jait és viszálykodásait a smolandiakkal. Meg azt is, ho- gyan tértek vissza a
bölények.)

Vége az első kötetnek


TARTALOM

ELŐSZÓ 3
ELSÖ RÉSZ A HOSSZÚ UTAZÁS 5
Toste parasztról és háza népéről 5

Krok útjáról, és arról, hogyan került Orm először hajóra 10

Mint vitorláztak dél felé, s hogyan találtak jó vezetőre 15

Hogyan érték el Krok emberei Rasniro birodalmát, és miképpen ütötték fel


tanyájukat a dús zsákmányt ígérő vidéken 22
Miért fordult Krok szerencséje két ízben, és hogyan lett Orm balkezes 30

Salamon zsidóról, Subaida uralkodónöről és arról, miként nyerte el Orm a


Blotianga-kardot 39

Orm Atmansurnál tel jesített szolgálatáról, és arról, hogy miképpen


vitorlázott el Szent Jakab 50

Hogyan élt Orm a Szent Finniani barátoknál, és miképpen történt csoda


Jellingéven 61

Hogyan mulatoztak a vikingek karácsonykor Harald Blotand királynál 72

Hogyan vesztette el Orm a nyakláncát 89

Willibald testvér haragjáról, és arról, hogyan próbált Orm kérőként


szererccsét 95

Hogyan tért haza Orm hosszú útjáról 100

MÁSODIK RÉSZ ETHELRED KIRÁLY BIRODALMÁBAN 108


A maelduni csatáról, és arról, ami utána következett 108

Lelki dolgokról 122

Házasságról, keresztelésről és Ethelred ezüstjéről 132

Hogyan tanította meg Willibald testvér Sven királyt az Írás egy


parancsolatára 143
A könyv szerkesztője: LUKA ANNA
Műszaki szerkesztő: MOLNÁR ATTILA

A megjelenés éve: 1973. A megrendelés száma:


1030. Nyomdai ívek száma: 16,75. Példányszám:
28300+ 165 kötött. Papír: famentes 80 g/m². Alak:
16/59 X 84.

Tiparul executat sub comanda nr. 449/l973 la


Întreprinderea Poligrafică CIuj, str. Brassai nr. 5—7
Republica Socialístă România

You might also like