Professional Documents
Culture Documents
Tizenegy szimfónia
Tartalom:
.........
----------
A NÉGY ÉVSZAK
*JUBILUS*
*HIMNUSZ A NAPHOZ*
*VALSE TRISTE*
*HALÁLTÁNC*
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Pőre Panni, szár Boriska,
lyukas Jancsi, zörgős Miska,
öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Mindenfelé csupa hó.
Döcög a Hold, a fakó.
A fagyos fák kérge pattan,
a jég reccsen a patakban.
Hé-hahó,
hőhe! hó!
kocog a Hold, a fakó.
Nincs itt gyász, nincs itt láz,
lábszárunkon, gerincünkön
szerelem se citeráz.
Nincs kikapós, nincs erényes,
nincsen morcos, nincsen kényes,
öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, gazdag voltam,
parádésan furikoltam.
Osztozkodnak sok ruhámon,
nincs egy veszett pityke rajtam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, szegény voltam,
répát faltam nyomorultan.
Egyszer csak a répadombról
az árokba legurultam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, leány voltam,
kötényemben almát hordtam.
Mind megették a legények,
csupa váz és bőr maradtam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, legény voltam,
leányokat csiklandoztam.
Hegyes bajszom szálai közt
giliszta túr a homokban.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, kövér voltam,
sokat ettem és szuszogtam.
A lelkem mint nagy büdös szél
szállt el, mikor megpukkadtam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, sovány voltam,
vékony árnnyal bandukoltam.
Mint a kidült komlókaró
olyan voltam, hogy meghaltam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Se szántások, se utak.
Mind hidegek a kutak.
Jégcsap lóg a kereszt-ágon.
Álom tesped a tanyákon.
Hé! Hó!
Mindenfele mély hó.
Pőre Panni, szár Boriska,
lyukas Jancsi, zörgős Miska,
öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
*ÉNEK A TEREMTÉSRŐL*
*ÁBRAHÁM ÁLDOZÁSA*
*DÁVID TÁNCA*
Könnyühaju, koszorúshaju
ifju leányok
mennek az úton
borral, mézzel, nagy kosarakkal --
lobogó lomb közt,
puha-füvü völgyben
könnyühaju, koszorúshaju
ifju leányok,
szívem értetek
érett asztag,
égő csillár,
gazdag gyöngyház,
kopogó kalapács,
mesebeli fáklya --
így táncolok én,
ujjuj, így táncolok én,
így táncolok én Előtted,
jónak dús szelleme, Isten
s megreszket a táncom
mint a piros láng
az éltető levegő iramában --
táncom Előtted reszket,
a piros láng ime reszket,
táncom Előtted reszket,
mert Te tanítasz
boldogan-ifju dalokra
és Te telítesz
borral, mézzel
és Te babusgatsz
busás gyönyörök közt
és testemet
önnön vérem
édes tüzein
Te égeted el
és sok örömben
az életemet
így ringatod át
az árnyak hajlékába!
az árnyak hajlékába!
amíg az uton
könnyühaju, koszorúshaju
ifju leányok
lobogó lomb közt,
puha-füvü völgyben
borral, mézzel, nagy kosarakkal
mennek, mennek --
*MÁRIA SIRALMA*
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj --
az üresség öntözi szélét!
A rét, a liget
itt mind a tied,
de nem lelhetsz soha békét.
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Madárka sír, madárka örül,
néz a hatalmas.
A mult se pihen:
új percek méreg-csöppjeiben
elomolva őrzi részét.
A holt vadlúd, bár tolla se lebben,
röpül a zúgó szárnyu seregben
s röptében üli fészkét.
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj --
az üresség öntözi szélét!
Sugarak izzó füzére alatt
meglelheted százszor sirodat,
mégsem lelhetsz soha békét.
II
Sír a liliom,
a sáska is --
hogyha lehetne,
szánna is.
Csak a könny csorog
a szirmon, a fán --
ki merne sírni
igazán?
III
Lehelletét
szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
őrzi a sötét.
Ide se lát!
Ide se lát!
Alszik és álmában épít
ablaktalan tükör-palotát!
De néha meglátom
-- igaz-e vagy álom --
mikor a kerek táj télbe hajolt
s a jeges réteken
minden csak sírverem
s lenn fekszem, földdé vált fekete holt.
Homályos tereken,
idegen egeken
sebzetten bukdos a légen által
és rekedt, színtelen víjjogással
lezuhan a jég alá!
lezuhan a jég alá!
A mélység föllazul,
villogó gyöngy-habot ont
és megint elsimul,
és minden fekete, holt.
Lehelletét
szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
őrzi a sötét.
*AZ ÖRÖM*
*A TÁNC*
és a sóvárgó pokol
szomjuságtól fuldokol:
röpke nimfát leskel a vén
faun a hátgerinc tövén.
Hullócsillagként suhanva
sudaraz, szökken, lobban Anna,
percre látni az éjen át
cápák bíbor fogsorát,
*AZ ÁLMOK*
Ó jaj! tenger
álom hullámzik, inog a lomha redőkön,
vörös alapon tarka szál: csillagsereg álom!
villámló ábrák a vér-színü paláston!
Emlékezz már:
hím ágyékból sudarassá szökken a bimbó,
nő ágyéka virágot hajtva kibomlik,
s mint hegedü-vonó a remegő kényes idegre,
a kitárult szirom-övbe lezúdul a bimbó.
Emlékezz már:
jársz kiveszett fennsíkon, szikla-barázdán,
lelsz valakit nyakig-állig kőbe temetve,
s a menő, s az elásott: ez is, amaz is, te magad vagy!
A kiálló fejbe gorombán belebotlasz,
de a másik fejnek fáj csizmarugásod.
Mind a te álmod,
mind az enyém is:
gyermeki álmunk ugyanegy kút gyöngyeit issza.
Téren, időn át
bújj, bújj hozzám:
pártos, vad szívünk gyökere közös a földben.
Közös, ami vár ránk.
Gondold: füstben jársz. Szemedet bekötötték.
Megcsap a fáklya-meleg, míg kézenfogva vezetnek.
S majd ha nem félsz,
tenmagad áldozod:
szemkendőd íve magára-tépi a lángot!
Ó ha meglátod vérszínü palástod!
*A CSILLAGOK*
Fal-szegély fény-kútjai
szállnak a lompos ballagásra:
gyík-ujjak mindennapi
zárulása és nyilása.
*AZ EGYESÜLÉS*
*A TEREMTÉS*
`A három-egy Moira`
Kívül az idő siklásán mozdulatlan orsó pörög,
ime világot készítünk túl minden ívbe-foghatón,
kívül a tettek tüskéin cselekvés nélkül működünk,
túl a lehető párkányán bogozunk mozdulatlanul.
Teremtésünk szent mintái, öröktől gondolt képei
öltözzenek sokfélébe és bensőnkben daloljanak!
`A Moira`
Az azonosság kelyhében sejlik különbség és arány,
a nem-változás ágyában mozdul világos és sötét,
a nyugalom csészéjében látszik erő és bénaság,
a teljesség hajlékában sajdúl az út s az úttalan --
mind, mely a Korlátlan csúcsán bontatlan-egy, nem változó,
az Egymásután völgyében százarcu forgó áradat.
`Kar`
Ó mi tükrök, egyet százként vetítve ragyogók,
mi virágok, száz alakban teremve titeket,
fényt vetünk a semmiségbe, apasztjuk a homályt,
képetekkel kékbe vonjuk a fekete habokat.
`A Moira`
Mind, mely kezünkből létet kap: mi vagyunk, örök Három-Egy,
s a valóság felső ormán belénk mindannyi visszatér.
Gáttalan teljességünkben nem-mozgók és osztatlanok,
lenn létezőkké osztódva küzdünk a teljesség felé,
pusztulva és újjá-kelve önnön tüzünkben táncolunk,
s kívül az idő korlátján sok táncunk eggyé összeforr.
`Kar`
Kristály-keblünk medencéin cikázva lecsorog
a tőletek kelő élet a lenti hamuba,
száz alakban létre-jöttök a durva hamuból:
nyujtsátok ki értük óvó karotokat odalenn!
`A Moira`
Korlátok közti voltunknak, mely változókká széthasad,
hazatérés szerszámául két szép arany-zsinórt adunk:
a szenvedést, hogy erkélytől erkélyig kússzon általa,
s az örömet, hogy nyughasson, derekán tartó-öv legyen.
Ime világot formálunk, mozdulatlan orsó pörög,
szakadatlan zeng bensőnkben szentséges mintáink dala.
`Kar`
Minden árad, fodrozódik, nyugalma odavan --
szenvedésbe és örömbe vetődik a világ.
Delejes zöld zivatar jön, takard be szemedet!
ím a lélek kivetetten didereg a habokon.
*AZ ŐSIDŐ*
*A TÖRTÉNELMI KORSZAK*
Üdv a Mostannak
mely az eszmét levetette
mint ragyogó burkát a kigyó ha
hívja az új kikelet.
Lássuk: boldog önámítás
nélkül is ember az ember?
csak ugy álmodta a célját?
Ej-haj, eléri a férfikort
és többé nem az angyal
őrzi a párnáját --
Sürü-legü barlangokból
árnyak szövedékeiből
kél a dalunk tifelétek,
későbbi kor emberei.
Ime Hellas utóda
válik a kincseitől,
lángba borítja az életét,
hazug és szép vigaszát,
és vele a szár Arabföld
s vörös-agyagos folyamú Kína
s cédrusok és venyigék hona,
Két Tábláé meg a Krisztusé.
Üdv a Mostannak!
Mi kibírjuk viharunkat,
nincs az a múló kín, vagy örök kín,
melyre szivünk "nem"-et int.
Nem fukar marok áldoz ma:
vesszen a legbecsesebb is,
ha betöltötte a dolgát
s mint a lehullt avaron fü nő:
kínunkból, ha lehulltunk,
sarjad a más ember.
A fü sosem emlékszik rá
honnan jön a zöldje, leve!
tán ti se sejthetitek már,
későbbi kor emberei,
hogy a vad, buta Hajdan
értetek ette magát.
Vallja Herakles a meggyötört,
meg a nagy-könyvü Klio:
semmi se lehet hiába.
Röpül az idő csunya fejszéje,
álljuk az éle találatát,
hullánkból új virulás szökik.
MÁRIA MENNYBEMENETELE
`Édesanyám emlékének`
Az árny, az éj,
a csönd, a hideg
törik, recseg,
rög repül,
sugár hasít,
por énekel --
Az égen két
újhold delel,
tüzes háló
ereszkedik,
póklábu parázs
fut fölfelé,
ragyogó tetőn
szárny lebeg,
bárány-sereg,
hárfák, fuvolák,
hegedű sikolt,
harang kong,
kürt felel --
Hamvában az ős,
rég arctalan,
csontot gyűjt,
arany arca van,
könyökére dől,
ágaskodik,
felfülel --
`Kórus`
Híjja, híjja, híjja
övéit a homály szélén!
Láttuk őt gyermekével csillag fényén;
kövér juhokat legeltettünk,
ha kikelet eljött, gyapjat nyírtunk,
tél közeledtén irhát nyúztunk,
kék víztükrön gyapju-hegyekkel
mint a felhők, lassan úsztunk,
partot ért
csónakunk,
látta ő,
kik vagyunk,
tüske tépte
bocskorunk,
föld festette
homlokunk.
Pásztorok vagyunk, juhok is vagyunk,
nosza gyapjunkat lenyírjuk,
nosza bőrünket lenyúzzuk,
ösvényére ráborítjuk.
Övéit a homály szélén
híjja, híjja, híjja!
3
`Váltakozó kórusok`
A végtelen, világos némaságot
evező-párok zsongása betölti,
bodros lehelet-szín, halvány bíbor
habzik a tündöklő fehérben,
árbóc-forgatag tárulása,
vitorla-sereg gomolygása,
láng-rév, pára-híd, arany bárka,
gyémánttükrön láz visszája,
gyürük és fodrok a messzeségben,
repeső kicsinyek száguldása,
mosolygó könny a szivárványon,
tej-lombok eres suhanása,
az asszony ünnepe él a világon...
(De mi folyton sírtunk.
Mi éheztünk.
Mást mit tehettünk?
Folyton sírtunk.)
... uszálya villog a habok iramán,
a homályos sárga égi sarlón,
a szem óriás kék hályogán,
a harckocsi vörös kerekén,
a zöld szörnyeteg taraján,
a hidegség fekete szájüregén
és este ő bontja fehér ágyad,
minden poklon megy utánad
s a fészek veszhet, de visszahív...
(Kifordult torzsák,
gyökerünkkel fölfelé,
kilökött a föld.
Senkise hajol le értünk.)
... ő benned térdepel, és ő leszel,
ha elhagyod koszorúd, kedvesem,
honnan színt kap a rózsa és fényt a szem,
s érzed őt, ha kelyhed eltakarod,
melyből kitüzesedve ittak
a szakadék kóbor ködalakjai
s a számlált századok
dühöngő jelekkel homlokukon...
(Virágok, tele féreggel,
a repedt szirom kinek kell,
míg záporoz a tavaszi reggel?)
... karéjos homályból kelő tekintet
örökig telő holdja lebben,
zamat, mely a gyümölcs-héj alatt
sürüdve kigyúl a rejtett erekben,
a szív alatt meleg lugas árnyán
csillagkoronás, királyi álom,
forrón hulló fürt, vörösbor,
az anya lángja ég a világon...
(Kit öltem? Mindig magamat öltem.
Kinek fáj? Nekem fáj.
Hagyjanak veszteg az ölben.)
... imába simulnak a szép kezek,
jóság feszülő pillérei,
ujjak párás tető-sora,
eleven csönd tíz anya-szárnya.,
szirom-tengerben mezítlen ujjak,
tízszeres zengés, mely hangtalan,
ragyog, sugártalan osztva fényét,
világosság, csókként úttalan...
(Kenyerünkben a verejték sója.
Pecsenyénkben a halál íze.
Koporsó-fal körülöttünk.)
... ő, ki a kereszt alatt állott
s a nyomoruságtól nem esett el,
a kereszten tajtékzó világot
bámulja riadt kék gyermek-szemmel,
a pokol küszöbén sírdogál,
eves vackukban a halottak
féltett éjükbe burkolózva
a sebző fényre hunyorognak...
(Vedd le szivünkről a csepegő mérget,
a fekete hernyót szivünkről vedd le,
a parazsat, a sötétséget
vedd le szivünkről.)
... minden áramon áthatol
a tiszta kék szem ragyogása,
tükrözi a tér hajló pántja,
az idő százmedrű futása;
mint édes csepp a bólongó sáson,
tündöklő gömb a változáson,
folyton megtelik, folyton leperdül,
a szűz békéje leng a világon...
(Vacogunk, köpenyünk összehúzzuk,
könyörülj rajtunk, Boldogasszony,
könyörögj érettünk,
könyörülj rajtunk.)
A forrás felett
szétnyiló szárny
pihéje pereg,
gyenge hó száll;
tág medencékben
újbor pezseg;
ezer erkélyen
ezer sereg;
hallgat a föld
láncos haragja,
mindent betölt
a szárnyak hangja:
`Kórus`
Fényen át, lángon át
a sötét föld szüze lebben,
árnyat és éjszakát
sose bontogat hevesebben
ormon-medren a nézés tánca,
virág-szövevények ostrom-lánca,
mely kopárat színre-vált.
Rózsa-ér, gerle-vér,
puha meggybor teli kelyhe,
hol hegy-árny mélybe-ér,
az örök remény szüretelte;
zerge-ünő vérgyöngye a hóban
vadászt hív, amerre kapaszkodó van,
szűk az ösvény, tág a tér.
`Mária`
Magasztalom őt, aki méhemben fogant
és felemelte holdsarlóm az égre
és csillagfüzért illesztett homlokomra
és az égi tej ösvényén viteti leplem
és az édesség viharával fúvatja fátylam
és eleven tüzekkel röpíti diadalszekerem
és seregekkel népesíti győzelmi utam
és örök dal tornyait építi köröttem,
így kivánja; meg nem fejthetik
a léptem redői alatt forgó
tüzes hadak, homályos nemzedékek.
Kezdettől apám, s én szültem őt,
aki az óriás ürességen által
a csend szikrázó kristálya fölé
a teremtmények sodrából fölmeredve
háromfejü oszlopként magasúl
és villámló tetőként beborít
a hármas homlok glóriája.
`Kórus`
Virágcsengők királynéja,
eléd gyűlve, köréd forrva
ezer testben harang-szív ver,
sugár-kupola imbolyogva,
pára-torony rengedezve
neked kondul, előtted vall:
ha megcsorbul harang-ércünk,
némíts el hatalmaddal.
`Mária`
Az itélet nem enyém; a mérleg, a bárd
nem az én kezemben; ütni nem tanultam,
csak simogatni; éheztetni sem, csak etetni;
sebezni sem, csak sebesülni; hódítani sem, csak kérni.
A zengő csendben, a jeltelenben
álcák és nászruhák virulnak rajtam,
oroszlán és gida megosztja keblem.
A csecsemő bepiszkol, foltja nem marad,
emlőmbe karmol, vércseppjeim füzére buggyan,
híját nem érzi a duzzadó tenger.
A gyilkos vérrel freccsent, én letörlöm;
ha gyalázol, arcom el nem fordul.
Kőfal nem vagyok, mely ütést, simítást
úgy mér, ahogy rája mérik;
agyag-út nem vagyok, mely lépést, forgást
úgy mér, ahogy rája mérik;
tűzforrás nem vagyok, mely testet és űrt
úgy mutat, ahogy eléje rémlik;
csak fészek: ahogy meleg, úgy melenget.
Ki dicsőségben látsz pompázni engem,
gondold el: nem tőlem való;
mint neked, egyetlen kincsem a könnyem,
fiam sebe végtelen birtokom
s e világ gyötrelme kaputlan kertem.
Ölemben az élet dús-lombu fája
s ha leszakadsz és lehullsz alája,
kötényembe markol erőszakos öklöd,
fejed rönkjét térdemre döntöd,
ne félj, vigyáz rád a csend, a könny, meg én.
`Kórus`
Fénytelen mélybe lenn,
csalogány fészke tövében
tüske közt szív terem
sürü sóhaj rengetegében;
új sorstól hajladoznak a bolygók,
de békén szúnynak az örök mosolygók
méz-cseppel az ajkuk végiben.
Lengedező rózsamező,
leheletnyi lángok a szélben,
sugaras szem bűvöletében;
ő jön, lassan fordul uszálya,
integető sok csecsemő
rózsa-tengere kapdos utána,
áll a halál, függ az idő.
Húrként feszül
a változás:
hült ős-parázs
újjá hevül;
sírtól sötét
pátriárka
betelt igét
dong magába;
hallgat a rög
tapadt ajka;
a szárny hangja
széttárt, örök.
*KÓDA*
II
lapoz árnyék-bibliában
hol egy zergeszív lakott,
ódon patikában
mér bengáli balzsamot
ez a tornyos haju öregasszony,
régen meghalt ifju lány
bámul rája elhanyatlón
ingaóra homlokán
és a tollak közepén
füstölő barna szén,
kettő, félig-húnyva mosolyogva
a ma behorpad alatta
csupán a tegnapi szél
kanyargat szén-füstöket
fon belőlük felleget
vágtató fodrokat
(holdsütésre várnak)
égi menyasszonyokat
(elmeszesítik a vágyat)
ó te messzi pára-lány
és te kis arany köd-isten
ki a szégyen alkonyán
elolvadsz a fürdővízben!
III
A SZÖRNYETEG KOPORSÓJA
*ANDANTE*
Ha júliusban
*HÓ JÉG*
--42° hideg van:
hálószobánkba lépek
s a hirtelen sötétség
fut szemközt mint a robbanás.
ti boldogabbak vagytok
mint fönn a sok zengő rokon
a hét testvér az elvett parlagon
a koldus szél a kapualjban
s a mindent fölfaló és mégis éhes ördögök
meg a finom selyemmel bélelt nagy kapu
hol kulcs és zár csörög.
Ez forró sütemény
amit anyám hozott
egyszer húsvétkor
s az első rózsa kibontakozott
a fal melletti lugas melegén.
VARIAZIONI
Emberek az alkony-égen
ruhátok selyem, arcotok márvány
uralkodva vitorláztok zöld csatornán,
azt hiszitek, az ördöggel
megalkusztok a föld zsírján --
amit tudunk nem tudjátok:
korlát mögött állunk
lenyírták szakállunk
tovarepülnénk de nincsen szárnyunk
elragadták mindenünket
de ránk verték bűneinket.
Fülemülék éjszakában
láthatatlan kis sötét csillagok
csattogástok átcsendül a zöld csatornán,
azt hiszitek, elalhattok
s ébredhettek lombok árnyán --
amit tudunk nem tudjátok:
fogva tart lázálmunk
ösvényt nem találunk
ketrecünk visszük ha szökve szállunk
s ha zsinórunk tán lepattan
béklyót hordunk önmagunkban.
*SCHERZO*
Keménypapírból és zacskóból
épülnek utcák és terek,
sok csecsemő és rádió szól
s lógó füllel minden ajtóból
ugatnak a gázmesterek.
Meg-nem-születettek kiontott
magzatvízben fetrengenek,
születnek orcátlan porontyok,
fürgék, falánkok mint a pontyok,
ők lesznek a gázmesterek.
FINALE
tábornok csördít
indul a kolosszus
csikorog dörög
vonul a kolosszus
cinóber szarvak
kátrány szemek
indigó szájak
reng bőg a kolosszus
kaucsuk szügyek
felcsavart belek
bádog gyomrok
dalol a kolosszus
csörömpöl a kolosszus
tengelyen forgó
kupola fordul
gödör lehajló
zászlója szétterül
piros pikkelyek
csillogó cserepek
zománcos érmek
füstöl tipor
hengerel a kolosszus
füstöl a tábornok
csikorgó szeke-
recsegő kere-
köhögő mene-
kürtöl a kolosszus
a kolosszusnak a
*LARGO*
*ANDANTE*
*PRESTO*
*CSILLAGZENE*
*KÖRSÉTA*
Lombos kékségben kering az éden, és a
levegő elrejti villámait, forrás
buzog itt, mellette oszlop, mögötte
tölgyfa, erdei réten, az ég pőrén ragyog
hiányzó fellegében, mennyi madár
surrog s dalol, a soktól egyet se
látni jól, mennyi virág és fürt virít, mind
napsugár-simogatásé, mindannyi egybe
összefonódott a napos pillanat csillagává
itt és most, közel a forrás, távolabb
a tölgyfa és az oszlop, kering az éden
lombos kéken, ahogy körbe halad a séta,
következik a tölgyfa, elfordul a forrás
és magasúl az oszlop, lassú lépések
ütemében, a hely sátoroz a fényben
és a pillanat tarka csillaga átüt
a napsütésen, míg kanyarog a séta,
előlép a fehér márvány oszlop, arrább
a tölgyfa és a forrás, mennyi virág és
madár rikít, mind napsugár-simogatásé
itt és többször, kavicsokon lépések
íve csikordul, elől a tajtékzó
forrás, csökken az oszlop, emelkedik
a tölgyfa, terük körben kibomolva
s az idő alakot-öltő csillag, itt és újból
a fejsze nem érte tölgyfa, mögötte az oszlop
és a forrás, dús lomb közt mennyi madár, ahogy
pereg a séta, most közel a kéz-csiszolta
oszlop, odább a forrás és a tölgyfa, emberi
a séta-forgás, könnyen álomba merít
itt és bármikor, míg a levegő behúzza
karmait és lombos kékségben kering az éden,
ime az örök forrás középen, jobbról az
oszlop, balról a tölgyfa, napsugár-simogatásé
itt és mindig, álomba vakít, ahogy forog a séta.
*IRAM*
*CSILLAGZENE FINALE*