You are on page 1of 46

Weöres Sándor:

Tizenegy szimfónia

Tartalom:
.........

Első szimfónia `(1932-1935)`

Második szimfónia `(1935-1938)`

Harmadik szimfónia `(1943)`

Negyedik szimfónia `(1948)`

Ötödik szimfónia `(1946-1951)`

Hatodik szimfónia `(1938-1949)`

Hetedik szimfónia `(1952)`

Nyolcadik szimfónia `(1949-1960)`

Kilencedik szimfónia `(1955-1960)`

Tizedik szimfónia `(1958)`

Tizenegyedik szimfónia `(1970)`

----------

>>> ELSŐ SZIMFÓNIA <<<

A NÉGY ÉVSZAK

*JUBILUS*

Ti rengeteg fényben remegő vidékek,


ti hallgatag erdők, hintái az égnek,
ti párolgó rétek,
kedvemet kék labdaként magasba vigyétek!

Te szinarany torony, tavaszi szerelem!


halavány százszorszép, mondd meg, mi lesz velem?
kedvedet mint tegyem?
Hánykolódom éjszaka, nem lelem a helyem.

Ime, a madarak ismét dalba fognak,


a százlábuak a kő alatt mozognak,
paripák nyihognak,
láncolt óriások is odvukban forognak.
A pecsenyesütő közeleg a nyárssal --
siet a gazda a tavaszi szántással,
vizek apadással.
Proserpina kecsegtet kétszeres áldással.

Emelkedj, tetőtlen jókedvem, te röpke,


szánalommal tekints sziklákra, rögökre:
mért vannak örökre,
mikor csak a mulandó lelhet örömökre?

*HIMNUSZ A NAPHOZ*

Lassú tűzzel guruló Nap,


gabonával vemhes hónap
templomában áldozópap!

Mit tudsz a tünő örömről,


ami a rügyön dörömböl,
hőt-hűst váltó légbe bömböl?

Vasárnap van: ládd, a réten


lányok kergülnek középen,
mint a hattyúk, habfehéren.

Kebelükben lángok laknak.


Hogy mit kapnak, hogy mit adnak,
meg se kérdik. Igy mulatnak.

Áldd meg őket, bizsergető


arany-korbács, nedv-kergető
legmagasabb égi tető!

Csókold hajról-hajra őket


s a lócán a vén ülőket
és a tarka temetőket.

Pondró ébred zöld ereken,


görnyedt ember bottal megyen,
csontváz kattog fönn a hegyen.

Lompos farkú szél csatangol,


por-gubát varr, ágat hangol.
Tej csordul a nagyharangból.

Nap, ős-éjü forró csónak,


élettelen, maradj jónak,
kötözőnek, oldozónak.

*VALSE TRISTE*

Hüvös és öreg az este.


Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hüvös és öreg az este.

*HALÁLTÁNC*

Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Pőre Panni, szár Boriska,
lyukas Jancsi, zörgős Miska,
öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Mindenfelé csupa hó.
Döcög a Hold, a fakó.
A fagyos fák kérge pattan,
a jég reccsen a patakban.
Hé-hahó,
hőhe! hó!
kocog a Hold, a fakó.
Nincs itt gyász, nincs itt láz,
lábszárunkon, gerincünkön
szerelem se citeráz.
Nincs kikapós, nincs erényes,
nincsen morcos, nincsen kényes,
öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, gazdag voltam,
parádésan furikoltam.
Osztozkodnak sok ruhámon,
nincs egy veszett pityke rajtam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, szegény voltam,
répát faltam nyomorultan.
Egyszer csak a répadombról
az árokba legurultam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, leány voltam,
kötényemben almát hordtam.
Mind megették a legények,
csupa váz és bőr maradtam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, legény voltam,
leányokat csiklandoztam.
Hegyes bajszom szálai közt
giliszta túr a homokban.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, kövér voltam,
sokat ettem és szuszogtam.
A lelkem mint nagy büdös szél
szállt el, mikor megpukkadtam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, sovány voltam,
vékony árnnyal bandukoltam.
Mint a kidült komlókaró
olyan voltam, hogy meghaltam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Se szántások, se utak.
Mind hidegek a kutak.
Jégcsap lóg a kereszt-ágon.
Álom tesped a tanyákon.
Hé! Hó!
Mindenfele mély hó.
Pőre Panni, szár Boriska,
lyukas Jancsi, zörgős Miska,
öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.

>>> MÁSODIK SZIMFÓNIA <<<

*ÉNEK A TEREMTÉSRŐL*

Amikor Isten a világot szülte,


a mindenség az ujjára fagyott.
Hogy a föld, hogy a víz fölmelegülne,
föléjük gyujtotta fönn a Napot.
Recsegtek a jegek,
amint a tűz-gyerek
fölfele tört.
S éledt a föld.
A lánggömb kék útján végiggurult,
aztán a tükröző mélységbe hullt:
habokra ráhajolt,
szikrázva fuldokolt,
pirosan elhasadt,
mint aki sugarat
többé se hint --
de reggel visszatér az égre megint.

És ahogy a Nap a hevét kifújta,


a szinekbe-bomlott világra újra
árnyék hajolt.
S fölkelt a Hold.
Ujjasan elomló
éjszakai fény,
szelid helytartó
a király helyén.
Míg hajnal előtt
szunnyad a színek csokra,
fehér legyezőt
terít a habokra.
Az örök szerelmet példázza ő:
dagad és apad, de mindig visszajő.

S hogy fény legyen itt lenn


ha a Hold kiapadt:
kigyujtotta Isten
a csillagokat.
Nem-változók, aprók, kemények:
örök szeretetről beszélnek.
S ha burkot vonnak az égre a rémek:
eltűnnek, aztán megint visszatérnek.

A világ világolt élettelen.


Hiányzott mindenből az értelem.
Hogy legyen, aki épít, rombol,
ember készült hóból és koromból:
szájában édesség,
fejében fényesség,
szivében lüktet a vér
s mindegy, hogy mi neve,
boldog-e, szives-e,
kinek a kedvese:
elmegy és vissza se tér.

*ÁBRAHÁM ÁLDOZÁSA*

Izsáknak hátán rőzseköteg


s én hozom a lángot az éjben.
Szent bérced, Uram, rideg-meredek.
Szikláin az űrbe fölértem.
Kifullad a mell, elcsuklik a térd,
megroskad aki a csúcsra fölért
metsző nyilalás a szivében.

Elhoztam a kést és egy-fiamat,


hogy törlődjék az adósság.
Máglyámon a lángoszlop kifakad
mint ágon a nyíló rózsák.
Ott fönn mindent beborít a halál,
ébren csak a hűség csillaga áll,
hűs csillagod, állandóság.

Parancs-szavadat dördülte az ég:


Izsákom, kicsi cselédem
áldozzam néked. Nem hiszi még,
hogy atyja a gyilkosa légyen.
Tiéd a legbölcsebb akarat,
jótetteiden szeplő nem akad,
érzem, vallom, de nem értem.

Kérdezte Izsákom: "Édes apám,


itt vagy te a tűzzel, a késsel,
de hol van az áldozat? édes apám,
kit vágsz, mit vágsz le a késsel?"
Feleltem néki: "Gondos az Úr,
kis bárányt küld ide áldozatúl,
azt vágom majd le a késsel."

Gyermekgyilkos mindannyi szülő:


nem-lévőt létbe rántott
és meghal aki e világra kijő --
Te rended ez így: legyen áldott.
Parancsod, Uram: kit egy éj gyönyörén
megöltem már, másodszor is én
öljem meg e gyermek Izsákot.

Parancsod, Uram, szentség nekem.


Nem kérdezem én, mivégre,
pengémet a gyönge torokra teszem,
pernyén sercegjen a vére!
Majd hajnalod újra fejemre hull
s mint elszáradt fa magtalanúl
tárúlok a sugaras égre.

Jó vagy -- tudom én, de nem érthetem:


im nyílik a mennyek boltja
és éledez, örvend, zeng a szivem!
gödölyét küldtél a bokorra:
minket fölemelsz és áldozatúl
értünk ártatlan gödölye hull
vergődve a vérbe, pokolba.

*DÁVID TÁNCA*

Könnyühaju, koszorúshaju
ifju leányok
mennek az úton
borral, mézzel, nagy kosarakkal --
lobogó lomb közt,
puha-füvü völgyben
könnyühaju, koszorúshaju
ifju leányok,
szívem értetek
érett asztag,
égő csillár,
gazdag gyöngyház,
kopogó kalapács,
mesebeli fáklya --
így táncolok én,
ujjuj, így táncolok én,
így táncolok én Előtted,
jónak dús szelleme, Isten
s megreszket a táncom
mint a piros láng
az éltető levegő iramában --
táncom Előtted reszket,
a piros láng ime reszket,
táncom Előtted reszket,
mert Te tanítasz
boldogan-ifju dalokra
és Te telítesz
borral, mézzel
és Te babusgatsz
busás gyönyörök közt
és testemet
önnön vérem
édes tüzein
Te égeted el
és sok örömben
az életemet
így ringatod át
az árnyak hajlékába!
az árnyak hajlékába!
amíg az uton
könnyühaju, koszorúshaju
ifju leányok
lobogó lomb közt,
puha-füvü völgyben
borral, mézzel, nagy kosarakkal
mennek, mennek --

*MÁRIA SIRALMA*

Nem tudtam a búróJ,


most a bú megölel,
halványsággal belehel.
Jaj nekem, én fiam,
égi virágszál,
igen elváltoztál,
messzire távoztál.
Iszonyú vasszegek
törik a csontodat,
facsarják izmodat,
jaj én fiam, én fiam,
feketülő vérrel
csombókos a hajad.
Az éjjel álmomban
kicsi baba voltál,
fürdettelek téged
egy nagy tekenőben.
Abban a nagy tekenőben
tükrözött az égbolt,
jaj én fiam, én fiam,
kék szemed is kék volt.
Gonoszok lándzsája
szúrja át a melled,
gyere vissza, jaj én fiam,
maradj anyád mellett.
Álmomban csókoltam
apró dundi lábad,
mosolygott a csöpp szád,
jaj én fiam, én fiam,
hadd menjek utánad.
Véred hullása
szemeim sirása,
szép arcodnak hervadása
szivem szakadása.
Gőgicsélve heverésztél
két karomba dőlve,
hullt, csak hullt a zápor könnyem
a nagy tekenőbe.
Rászegeztek a keresztre,
nem igaz, nem, nem,
jaj nekem, megfulladok,
fogjatok föl engem.
Szíved fárad,
karod is kiszárad,
éjféltájban sötét hollók
tépázzák a vállad.
Jaj nekem, én fiam,
jaj én fiam.

*ÚJSZÖVETSÉGI APOKRIF LEVÉL*

Thorgom földjéről hoztam el tinektek


a bércek közt lakók üdvözletét.
Ott volt az Éden. Négy áldott folyója
a négy égtájba siklik szerteszét.
A hegyi víz zúdulva őrli medrét
tört ormokon zölden reped a jég.
Ó szűz tetők! ó rég-járt sűrüségek!
ó ős-titokról hallgató vidék!

Ki egykor létet gyújtott az anyagba,


szent bűnéért e tájon szenvedett:
a láncolt Titán, kit keselyű tépett,
vért tajtékozva marta a hegyet.
Törvénybontása törvény lett azóta:
a formán lét gyúl és uralkodik.
Nyugodt a táj. A csúcsokon a hajnal
a Tűzlopó véréről álmodik.

Gida ugrál a hangos vizesésnél,


halvány füst leng a szálerdő alól,
a völgyben barna pásztornép tanyázik,
mind nyájas, józan és csak néha szól.
Körükben csókkal, boldog áhitattal,
táncok, dalok közt telt az életem.
Sípjuk kedves zenéjét olykor-olykor
még fölidézi emlékezetem.

Mondják, áldás és átok onnan indult:


az első ember, mondják, ottan élt,
ki szenvedésre váltotta nyugalmát,
állat-voltáért kínzó észt cserélt.
Hol a Tilos Fa lombja ringatózott,
azóta templom épült a hegyen.
Önnön súlyával harcol ott a márvány
s önnön ürével az íves terem.

És benn két agyaras angyal között dúl


a mozdulatlan szobor-harc heve.
Láttam: egyikre "Szeretet" van írva
és a másiknak "Jóság" a neve.
Az egyik így szól: "Szeresd a családod,
hogy legyen néki mindenből elég!"
A másik: "Ne fűzzön bilincs a részhez,
szeress egyformán mindent, mint az ég!"

Igy marják egymást, dühhel fenekednek,


köröttük űr és félig-tört sötét.
Én ott voltam. Most járom a világot
és viszem Thorgama üdvözletét.
Kiáltom: minden jó! mindenhogyan jó!
gonoszság nincs: a harc az Istené!
a harc és mozgás: ugyanaz! mi mozgunk
a mozdulatlan Újra-Egy felé!

>>> HARMADIK SZIMFÓNIA <<<

Madárka sír, madárka örül,


míg piros gerendái közül
néz a hatalmas --

Küldd néki töretlen álmodat,


míg magad vagy a vadász, meg a vad,
nem szűnhet kerge futásod.
Győznöd se lehet, veszned se szabad:
a hályogos sürüség alatt
vermed hasztalan ásod.

Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj --
az üresség öntözi szélét!
A rét, a liget
itt mind a tied,
de nem lelhetsz soha békét.
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Madárka sír, madárka örül,
néz a hatalmas.

A mult se pihen:
új percek méreg-csöppjeiben
elomolva őrzi részét.
A holt vadlúd, bár tolla se lebben,
röpül a zúgó szárnyu seregben
s röptében üli fészkét.

A jövő nem vár, előre arat:


a most ömlő sugarak
a holnapi gyermek
rózsás bőréről csiripelnek.

Ne kérdd a veremtől jussodat.


Te vagy a vadász és te vagy a vad
s távol, a hatalmas: az is te magad.
Ő odafönn
merev csillámu közöny,
és sorsba burkolt lénye idelenn
rengés, mely sohasem pihen,
s a két arc: az Igaz és a Van
összefordul mámorosan,
mint a Nap meg a tenger
nézi egymást ragyogó szerelemmel.

Küldd néki töretlen álmodat!


mert szived éber-álma,
mint légen a pára,
átlódul a pályán
s fönn sajog a menny hajnal-koronáján.

Madárka sír, madárka örül,


míg piros gerendái közül
néz a hatalmas --

Kereplőként űzöd körbe magad,


rab vagy, de keserved álma szabad
s igazad az álom, a röpke!
A szikla, ha rávésed jajodat,
többé nem szikla: élő te-magad
s föllibben a fellegekbe!

Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj --
az üresség öntözi szélét!
Sugarak izzó füzére alatt
meglelheted százszor sirodat,
mégsem lelhetsz soha békét.

Az élettelen avar is röpül.


Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Szél körme kapar a sír körül,
és vallat a fény, a hatalmas.

Te vagy a vadász és te vagy a vad


s a pálya is, minden te magad
-- madárka sír, madárka örül --
piros gerendák közül kidagadva
tág szemmel nézel magadra.

II

Rikolt a páva veled,


tipeg az éjbe veled,
elveszti nyúlt vonalát
a futórózsa veled,

odafönn villámló kútnál


remegő gyöngy közt aludtál --
kikkel egy-éjbe jutottál,
mindannyival oda futnál.

Rikolt a páva veled --


rád-kúszó rózsa remeg,
a mező nyers illata
nedves csókjára pereg.

Sír a liliom,
a sáska is --
hogyha lehetne,
szánna is.
Csak a könny csorog
a szirmon, a fán --
ki merne sírni
igazán?

Ki merne súgni neked


arról, hogy mi lett veled?
melyik ég rejti helyed?
őrzi-e gyöngyeidet?

Ki egét elhagyta, lássa:


habos örvény a lakása,
fedelének éj az ácsa,
sötétség a kalapácsa.

Tipeg a páva veled,


remeg a rózsa veled,
fáradtan rád-hajlanak,
megosztják alvó-helyed.

Itt minden örömbe


bogárka vész,
s a fájdalnm mélye
tiszta méz.
Hét szín mozog itt
és hang-özön:
egyetlen, arany csend
volt odafönn.

Szinek közt gyúl a szemed,


hangok közt zsong a füled --
kivánsz-e bucsuzni, mondd,
vagy itt lenn jobb a helyed?
Odafönn villámló kútnál
remegó gyöngy közt aludtál --
remegő gyöngy közt a kútnál
tán már aludni se tudnál.

Hegyekkel játszik az út,


a tücskök dobja pereg,
rád-kúszó rózsa remeg.
Rikolt a páva veled --

III

Tűzhabos, bársonyos tereken át


keresem szárnyának pille-porát.
Ormokon,
kő-fokon
kutatom fátyla nyomát.

Lehelletét
szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
őrzi a sötét.

Jégszirmos hegyeken át,


csatakos völgyeken át
kérlelem, keresem:
ápolná kegyesen
sápadt kis mécsesem fénysugarát.

Ide se lát!
Ide se lát!
Alszik és álmában épít
ablaktalan tükör-palotát!

Hasztalan üldözöm zajban, csendben,


nem érem el soha: itt van bennem,
vad futásommal ő űzi magát,
mécsesem fénye az ő kicsi foglya,
vézna, ijedt fény, mégis beragyogja
a végtelen tükör-palotát.

Rögökön, fellegen, kék vidéken


siető léptemmel el nem érem:
szivemben szövöget
napokat, éjeket,
a kinti sokszinü szőnyeget
benn szövi mind,
bennem szőtt szőnyegen
odakinn keresem,
míg ezer mintája szüntelen
körbe kering.

De néha meglátom
-- igaz-e vagy álom --
mikor a kerek táj télbe hajolt
s a jeges réteken
minden csak sírverem
s lenn fekszem, földdé vált fekete holt.
Homályos tereken,
idegen egeken
sebzetten bukdos a légen által
és rekedt, színtelen víjjogással
lezuhan a jég alá!
lezuhan a jég alá!
A mélység föllazul,
villogó gyöngy-habot ont
és megint elsimul,
és minden fekete, holt.

Lehelletét
szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
őrzi a sötét.

Jég alatt, nem-múló percemen át


őrizem simuló pille-porát.
S a fényben szüntelen
szaladó éveken
tű-fokon
csókolom
ujja nyomát.

>>> NEGYEDIK SZIMFÓNIA <<<

`Hódolat Arany Jánosnak`

Elnyugszik a bajnok. Zord homloka rémlik:


halmon eke-hullám, szántás feketéllik;
már őszül a tölgyfa, ázott busa bálvány,
beléje-karolva hétszínü szivárvány.

Jöszte, arany dárda, felhőn kiszögellő!


Kergeti a záport kopó-inu szellő.
Szunnyad a vén bajnok. Míg álma fereszti,
álmát a világnak tajtéka befesti...

Búborék-alakok gyülekezve kelnek,


habjai a benső, álomi tengernek,
játszva szelid szűzet, daliát, vad rémet,
hajdanként mutatván, mit nem ád az élet.

Alattuk a mélység végtelen örvénye


horpad a homályba, fodrosúl a fénybe,
testtelen imbolygás tág űrben lebegve,
valóbb a valónál: lélek tiszta kedve.

Hullámok, hullámok lengedezve szállnak,


tükrei kékségnek, öblei homálynak,
csigázva, gyöngyözve, bukdosva rogyásig,
elalél az egyik, iramlik a másik --

Hej, méz-ölü róna! hej, bor-hasu hegylánc!


soha táncot ehhez foghatót te nem látsz:
rokolyák lengése, csizmák dobogása
sellő-vigalomhoz csak dér kopogása.

Alszik az ősz bajnok, piheg, mint a gyermek,


álmának habjai zengőn feleselnek
és palota épül a puszta beszédből,
ráfészkel a napfény, tornya égig ér föl...

Dőlve éji menny falára


messze villog Rezi vára,
szikla-csontváz koponyája:
cenk Ser bolgár ottan mulat,
fáklyák tűze ver rőt lyukat
a fekete éjszakába.

Padka végén az `egérke`


álmos, félig szúny, de mégse,
tej-képébe fut a vére:
mennyi tudja, egy se mondja:
szakállak és kelyhek sorja,
üszköt vet a fáklya széle.

Kapu alja mintha forrna:


társzekerek, húzva, tolva,
döngnek, szinte a pokolba...
"Pedig, pedig, cenk Ser bolgár!
óvna tőled a szent oltár,
hogyha emberséged volna!"

"Itt vagyok én... új leventéd...


nem vonlak már, gyere önként,
elfeledjük, ami történt..."
Deszka reccsen, rogy a korlát,
mint ha fészek ejt fiókát,
lenn a vár-árok vet örvényt.

Suttogás száll hajnaltájra:


"E vígságnak nagy az ára..."
Mind, akár ha lába fájna,
cenk Ser bolgár maga ropja,
forgószélben szénaboglya,
beledermed Rezi vára.

Eldől a láng, sötét minden,


tócsa terül, ital nincsen,
szolgák dúlnak kinn a kincsen,
törnek a telt társzekerek,
az `egérke` ott pityereg,
vörös kakas kél a szirten.
És azóta Rezi vára
téli szélvész citerája
boszorkányok kéjtanyája,
éji lidérc fenn ha gyúlad,
cenk Ser bolgár ottan múlat.
Régi mese régi fátyla.

Tisztelt egybegyűlt közönség! --


Vagy lám, senki sincsen itt,
hogy dézsából rája-öntsék
egy vers összes rímeit?
Akkor hát: te szent magány!
all inexportable et magne,
kinek hátát egy se látja,
ha perlője, ha barátja,
lélek-sivatagba sejk,
szú-vezér and as you like:
nem bírsz nem figyelni énrám,
ich spendiere dir poémám.
S hogy ez explicatio
vajjon invocatio,
vagy csak dedicatio:
döntse el a ratio.

De a sok szóból elég:


valamit már, úgy hiszem,
mondanom is illenék;
mert én ugyan felteszem,
hogy a tisztes és kopott
szóknak éden-állapot,
ha görögnek fel-alá s
hasmánt, mint a vízfolyás,
nyűg nekűl -- hisz gondolat
oly sok járt a toll alatt,
fenkölt eszme-lángverés,
hetven horgú érvelés,
tarka-barka tünemény,
szülemény, meg sülemény,
hogy a szédült szók evégett
nem bánnák az ürességet;
ah, de hátha (gond biz' e')
valaki még elolvassa
s rám szól academice,
mint a szél a szélkakasra:
inkább kezdem szép mesém;
jobban mondva, kezdeném,
s közben elfütyült fejemből...

Fordul az ég maga fenségében,


fordul a föld maga inségében
egy-virágnak kelyhe, szirma,
egy-törvénye az esztendő,
mellyel a szegény veszendő
általfogni bírja.

A Teremtő egy élettel áldott,


le nem tépem azt a szép virágot,
aki bölcs, ám többre jusson,
én az illatát ha érzem,
s olykor ujjam is bevérzem,
mint oktondi asszony.

Félszáz évig az idő ha zordúl,


az emberfő téliebbre fordúl:
üres tökhéj botra tűzve,
ajkatlan száj, merev orca,
mint egy gyermek kése karca
vettetik a tűzre!

Izzik a menny, izzik a medence,


a temető száz égő kemence,
vérző tetem a kereszten,
rög a dunna, sár a párna,
mégis mindnek örök álma
a jóságos Isten.

>>> ÖTÖDIK SZIMFÓNIA <<<

*AZ ÖRÖM*

Hivogat a holdi síp,


dobol a fény,
csillag evez a nád hegyén,
fa levelén --
-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Bandukolni, barangolni, lovagolni,


a habokkal, a kövekkel,
jön az éjszaka vándorolni, jön a reggel,
nap-hold-csillag kóborolni,

hullámos uton könnyü szekerek kereke pattog,


langyos lomb közt fürge mécsek zenekara cirreg,
jó nyujtózni és aludni,

az erdőkkel megzendülni, a tavakkal,


tág rónán tigris-foltos vadvizekkel,
rejtett kunyhók füstje érik,
álmot lát a nagy folyó,

féreg indul nyírfahéjon útra messze,


fönn a bíbor mennyei gálya kékbe-szegve,
jó meghalni néha,

szállni, elszállni, szerteszállni,


túl a világvég görcsén, hegyeken túl,

távol a lápon, hol a hosszulábu


lábol, lábol, lábol --
-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Föld, víz, tűz, lég szunnyad a bölcsőn,


kő-fejü gyermek sír a hegyi hidegen át,
mennybéli erdő fekete lombja hajlik a völgybe,
csillag-ködök árkaiban zúg az égi nád,

gömbölyü pártában didereg a puha mécsláng,


lebbenti hajnali szél,

kristály hölgy suhan az álom sürüjén,


átsüti fény, testén áthatol a kusza árnyék,
dajkálva lágy dala kél:

"Indulj, Göncöl, csengős rúddal,


szérümön ó-év, kertemen új nyár,
sok kicsi vendégem megüli a csoda-fát,
tükröm sugarából fakad a kéklő hajnali zápor,
átlibeg a tornyaimon,
át, meg át, meg át..."

*A TÁNC*

Puszta fal, nyolc sarok:


kristály belseje imbolyog,
szétvagdalt tér tetemére
forr lány-testek dús füzére.

Testből font jelbeszéd


tölti a csarnok holt terét,
éled a föld nehéz pora,
fölveri lábak halk dobaja.

Táncot lejt Mária:


mozgásból szőtt ária
inak és forgók közt születve
száll a csillag-végtelenbe.

Ugrik a fal, fehér bika,


szarvat döf tág homloka,
míg a lég sok tarka szalagja
gúzsba kötözi és kacagja.

Ring, bókol Júlia,


nedves, kék petúnia,
győzött minden izom-szálon,
hogy libegjen, mint az álom,

és a sóvárgó pokol
szomjuságtól fuldokol:
röpke nimfát leskel a vén
faun a hátgerinc tövén.

Hullócsillagként suhanva
sudaraz, szökken, lobban Anna,
percre látni az éjen át
cápák bíbor fogsorát,

föl nem épült városok


híg toronyerdeje tántorog,
majd a fekete éj-falak
újra összehajlanak.

Mint agyban hő mánia,


megfeszül Rozália,
ember-erővel így teremt
egy lépésből végtelent,

míg zászlók közt jelszavak


dörrenései hangzanak,
fenn az eszme, csorog a vér,
hősök homlokán babér.

Mosolyog Klára, ívelő


ajka élő drágakő,
mely a hat síkkal szegett
űrbe üt rubin-sebet.

Tiszta fény, messzi fény


siklik a forgó föld körén,
a mozdulat átüti szótlanul
és hulláma tovább-vonul.

Testből, melynek nyűge átok,


nyílnak testtelen virágok,
és az iszapos húson látod
felragyogni a valóságot.

*AZ ÁLMOK*

Első álmod -- még bölcsőfia-álom --


két rózsás gyerek, összefonódva mezítlen,
eszi egymást, dagadó lágy húsba harapva.

Második: a fekete áldozat édesanyádnak.


Emeli a kő-fedelet, s nem szól a homályból.

Ime harmadik: a zugolyban, bútorok árnyán,


pajtások csüggnek fejjel le a légből,
mint vak lámpák... nem is élnek ezek tán...

Ó jaj! tenger
álom hullámzik, inog a lomha redőkön,
vörös alapon tarka szál: csillagsereg álom!
villámló ábrák a vér-színü paláston!

Emlékezz már:
hím ágyékból sudarassá szökken a bimbó,
nő ágyéka virágot hajtva kibomlik,
s mint hegedü-vonó a remegő kényes idegre,
a kitárult szirom-övbe lezúdul a bimbó.
Emlékezz már:
jársz kiveszett fennsíkon, szikla-barázdán,
lelsz valakit nyakig-állig kőbe temetve,
s a menő, s az elásott: ez is, amaz is, te magad vagy!
A kiálló fejbe gorombán belebotlasz,
de a másik fejnek fáj csizmarugásod.

Mind a te álmod,
mind az enyém is:
gyermeki álmunk ugyanegy kút gyöngyeit issza.

Mennyei csipke a rozsda-göröngyü határon:


ábrák a vörös paláston! ágbogas álom!
Táncolj, táncolj,
lengd be a távolt:
gyermeki éjed
míly avatás volt:
e világ üres egyszeme ült koponyádon,
ezer arca csontig hámlott a kis-ágyon,
emlékezz már --

Téren, időn át
bújj, bújj hozzám:
pártos, vad szívünk gyökere közös a földben.
Közös, ami vár ránk.
Gondold: füstben jársz. Szemedet bekötötték.
Megcsap a fáklya-meleg, míg kézenfogva vezetnek.
S majd ha nem félsz,
tenmagad áldozod:
szemkendőd íve magára-tépi a lángot!
Ó ha meglátod vérszínü palástod!

*A CSILLAGOK*

Tág tető láng-ormai


nem átallnak a görcsös útnak
díszt és rangot osztani.

Párkányok fehér mosolya,


bontakozó csók bársonya
függ a magasban, forr a mélyben
fájdalom és mámor kerekében.

Kulcsos könyv betü-lelkei


lóbálják a gyík-fejü lámpát,
az eleven bőr villogását
szüntelen teremteni.

Fal-szegély fény-kútjai
szállnak a lompos ballagásra:
gyík-ujjak mindennapi
zárulása és nyilása.

Tág tető láng-ormai,


kulcsos könyv betü-lelkei
lanyha port puha illanással,
lomhaságot ütem-vonulással
nem szűnnek betölteni.
Hű bivalyként húz az ütem,
vásznak imbolyognak a szélben,
aprón, mint a tengeren,
lángrózsák lehelletében.

Őrzik az eleven bőr varázsát


kulcsos könyv betü-lelkei,
sóvár hús nehéz dobogását,
szárnyat, amint a port veri.

Párkányok fehér mosolya


pőreség izzó havában,
mozdulatlan bontakozásban:
zengő "mindig és soha".

Ó, a fakó föld iszonyu láza!


vázzá száradó virága!
győzik e lázat ontani
tág tető láng-ormai,
égi év örök világa!

Mélyén a ködös áradatnak


ütem bodrai rejlenek,
görcsös útnak rangot adnak.

Tüzes gyík-fej füstöl a légben,


élő bőrön fény-habok;
száz kendő, kalap imbolyog
lángrózsák lehelletében.

Menny betűi, csillagok


rezgő dajka-dalra kelnek:
zöld sürüségben, mint halott,
hófehéren alszik a Gyermek.

*AZ EGYESÜLÉS*

Üres levegő, tárd bóbitád!


a fagy vad kürtjei zengnek
s a dermedt tájon üveg-fuvolák
bókolnak a távol ütemnek,
mig a szív, e télen-is-virág,
kényesen veszti az éjszakát,
lassan, szirmonként nyujtva magát
új csókra a fény-elemnek.

Száz szív, egy-fényben -- mekkora nász


az emberi-nap foganása!
egy vőlegény, ara száz meg száz,
legtöbb alig olvad a nászba,
kevés, aki érzi a hím rohamát,
a mindennap kirabolt halált,
s egy sincs, ki a mátka szemébe lát,
a kéjbe-borult ragyogásba.

Míly nász-zene: hajnali dús szövevény!


karmestere fölkel az égre --
s a csapzott völgy suta lelke, szegény,
belezendül a messzi zenébe,
sötétje a fény-gomolyagba omol,
s a picinyke királylány úgy dalol,
hogy a tűz párkányán kihajol,
mit bánva, ha meghal is érte!

Átfoglak-e végre, vőlegény,


hogy a lenti hideg ne apasszon?
e magasban uram vagy, asszonyod én,
s odalenn én férfi, te asszony:
a lét szatir-feje szívja, vad
hermafrodita, lány-ajakad,
s a homály-bika vívja ágyadat,
tudom: bennem foly az ostrom.

Vak harc: fagy-csörgés, szél-harapás --


ráúszol e tompa habokra,
bíbor, lila, sárga, kék ragyogás
áttetsző hajnali csokra!
mindennek láng-övü párja te!
mindennek örök magánya te!
a mécseket, égre kitárva, te
eszmélteted ős-nyomorukra.

Gazdag vagyok én veled -- ó, de szegény


odalenn a télben, a fagyban,
ahol te, végtelen öblü edény,
holt tájat ölelsz szakadatlan
s repedt rögöket -- s az óriás
napkelte, a messzi eres suhanás
csupa jég, csupa lég, csupa nem te, de más!
tűz, nem bírsz égni magadban!

Nem sejti a sok kusza völgyi gát


s az igyekvő, vaksi cselédek,
hogy a mélyt s magasat, miként a ruhát,
kicsiny férc fűzi: az ének,
a hang a sugár ködkürtjeiben
s a menyasszony bátor éneke lenn:
ölelj szorosabban, kedvesem!
dülj rám! kulcsolj, amig élek!

Majd völgyi lakában, a csókok után,


mig a jégcsap gyöngy-ere csordul,
lágybodru arany könny-ködben a lány
bágyadtan a fal fele fordul,
hallgatja szempillái neszét,
s mintha fentről tekintene szét,
a horpadt tájat, a tél mezejét
rá-látja a falra bolondul.

Tó kérge, melyet ciráda befon,


nád-csonk, mely a jégbe veszett el
(csak egy szemcsés csomó a falon),
öregember, tüske-köteggel,
s havon éjszín csipke a varjusereg --
s e képtől nem véd párna-tömeg:
a szem csövein besüvít a hideg!
szív reggele! téli reggel!

Élettelen lángrózsa lebeg


sárkány-taraján a térnek --
sugár-ölü kürtök, zengjetek!
lemossa a Holdat az ének!
a menyasszony kel, sürög, szeme tág,
megfürdik benne az új világ!
s a szívben, s fönn, a sötét paripák
már szúnynak, amint hazaérnek.

>>> HATODIK SZIMFÓNIA <<<

*A TEREMTÉS*

`A három-egy Moira`
Kívül az idő siklásán mozdulatlan orsó pörög,
ime világot készítünk túl minden ívbe-foghatón,
kívül a tettek tüskéin cselekvés nélkül működünk,
túl a lehető párkányán bogozunk mozdulatlanul.
Teremtésünk szent mintái, öröktől gondolt képei
öltözzenek sokfélébe és bensőnkben daloljanak!

`A teremtés mintái (kar)`


Lángotokból szőtt ruhában, ihajja, ragyogunk,
a szerelmes csöndbe hangunk kinyújtja fonalát,
a mindenség visszakondul gyürüzve habosan,
fény és árnyék szétbomolva ide-oda kanyarog --

`A Moira`
Az azonosság kelyhében sejlik különbség és arány,
a nem-változás ágyában mozdul világos és sötét,
a nyugalom csészéjében látszik erő és bénaság,
a teljesség hajlékában sajdúl az út s az úttalan --
mind, mely a Korlátlan csúcsán bontatlan-egy, nem változó,
az Egymásután völgyében százarcu forgó áradat.

`Kar`
Ó mi tükrök, egyet százként vetítve ragyogók,
mi virágok, száz alakban teremve titeket,
fényt vetünk a semmiségbe, apasztjuk a homályt,
képetekkel kékbe vonjuk a fekete habokat.

`A Moira`
Mind, mely kezünkből létet kap: mi vagyunk, örök Három-Egy,
s a valóság felső ormán belénk mindannyi visszatér.
Gáttalan teljességünkben nem-mozgók és osztatlanok,
lenn létezőkké osztódva küzdünk a teljesség felé,
pusztulva és újjá-kelve önnön tüzünkben táncolunk,
s kívül az idő korlátján sok táncunk eggyé összeforr.

`Kar`
Kristály-keblünk medencéin cikázva lecsorog
a tőletek kelő élet a lenti hamuba,
száz alakban létre-jöttök a durva hamuból:
nyujtsátok ki értük óvó karotokat odalenn!
`A Moira`
Korlátok közti voltunknak, mely változókká széthasad,
hazatérés szerszámául két szép arany-zsinórt adunk:
a szenvedést, hogy erkélytől erkélyig kússzon általa,
s az örömet, hogy nyughasson, derekán tartó-öv legyen.
Ime világot formálunk, mozdulatlan orsó pörög,
szakadatlan zeng bensőnkben szentséges mintáink dala.

`Kar`
Minden árad, fodrozódik, nyugalma odavan --
szenvedésbe és örömbe vetődik a világ.
Delejes zöld zivatar jön, takard be szemedet!
ím a lélek kivetetten didereg a habokon.

*AZ ŐSIDŐ*

Lágy fövény-bordákon, halványpirosan remeg


lenn az önfeledt patak; fölötte fény-árny-íveken
a magasság áttetsző falkái tolongnak fürtösen;
vad vonulás alján, álomban sző-fon, remeg,
s hol legkeskenyebb, hol hajdan boglárka nyílt,
általlépi egy madár --

Rejtett ér, hinár-szövevény... galamb-szinü erdő


száz odvából szikra-fény,
ősanyák szigoru csöndje, dús, tapadós vörösföld,
zsarnoki, termő hallgatás;
meleg hajlásai közt a betelt férfi-vágy pihen,
mint iszapba tűnt acél,
melyre rozsda nem forr, s tán ha meglelik egykor,
újra kivillan, újra él.

Kristály hal, eleven zöld kard, gumó, lucskos szakáll:


egybe-ölti a kis patak;
part-fogsor, kék hegysor, csillagsor: vállas kamaszként
csügg valamennyi a csöpp anyán.
Jajszó, kacagás egyre-megy: mind áldott női jel,
búborék, mely fölfele száll.
Élő fonadék álma: áttetsző tábor a magasban!
odafönn a szabad sereg!

Odafönn szivacsos felhőn kocsonyás csillag --


nedves vonulás mindenütt,
fenti, lenti
rengeteg...
mélyben a rejtett ér-szalag
hályoga, zöld csatak
remeg.

Lenn az önfeledt patak


puha nő-testként, álomban szövi tiszta sodrát;
de hajdan folyam volt! tág-szemü! s elfeledte
gőzét nyitja-zárja csak,
alva, pihegve,
lankatag.

Hömpölygés volt, széles iram,


vándorolt dúsan, ezüst gyapja rengett a messzeségben,
partján ég-föld csordái hevertek, látták a csillagok,
zengtek: Ime a folyam!
Jött a fény és rá-terült. Jött a homály és rá-terült.
És szült fájdalomtalan.

Bukdosó hullám-halmok, siető nő táncos halmai,


telt meder ég és föld között,
villámlón átlátszó rengés, ragyogó dísz halmaza,
fönn-lenn csillagok és napok,
asszony, kiben teljes-egy a szem, ágyék, kebel,
gyönyör ég és föld között,
örökifjú ősanyák nézése, bőséges róna,
jámbor nőstény-farkasok,
part-fogsor, kék hegysor, csillagsor, könyörgő férfi-zengés,
áradat ég és föld között,
határtalan tájon ömlő, hol nincs messze, nincs közel,
hol titokra nem találsz --

Mondják, nem volt Hold még. -- Tán a Hold


messziről ide-szomjazott...
Jámbor nőstény-farkasok idegen szagra figyeltek --
"Folyam-hölgy! tenger legyél:
áradj! kerekülj! mint magam!"
Ekkor habja elhomályosult és mintha emelné sok vödör,
tépő görcs feszitette szét.

Partok dültek, megdermedt a tenyészet illata,


gyűlt a fakó tajték, kavarogva fölfelé, vagy hengeregve;
és úszott a bölcső és habba borult a virág, a taraj,
és hegyek törtek pattogva, csengve, mint a kelyhek,
nem volt többé föld, sem ég!
Forrt a színtelen áradat,
körbe-érve, önmagába ütközött s elájult.
Lett alvó, szelid patak.

És az istenek is futottak! mert még mámorában is


győzhetetlen-tiszta volt!
Ki vaditotta? tán a Hold --
tán a homály -- de nem a párnás, ölelő éjszaka --
a másik, lenti homály, mely a rögben kezdettől éhezett.

Nagy folyam volt, most patak.


Termő iszap-katlanain túl, meddő homokján,
most is gyors, üde, csillogó,
most is legtisztább ital,
mert sodrát sosem éri sár.
Rejtve szunnyad; tág folyam-tekintetét
föl nem nyitja már soha.

*A TÖRTÉNELMI KORSZAK*

Üdv a Mostannak
mely az eszmét levetette
mint ragyogó burkát a kigyó ha
hívja az új kikelet.
Lássuk: boldog önámítás
nélkül is ember az ember?
csak ugy álmodta a célját?
Ej-haj, eléri a férfikort
és többé nem az angyal
őrzi a párnáját --

Nézd, tüzes puszta


a nagy égbolt levegője:
új-faju sárkányokkal örök harc
csattog alatta tovább,
ám az eszme (az öldöklés
istenivé-hazudója)
együgyű, satnya ürügy ma,
meztelenül megy az ős csata;
nem szépíti a gyilkot
lágy-ködü félálom.

Sürü-legü barlangokból
árnyak szövedékeiből
kél a dalunk tifelétek,
későbbi kor emberei.
Ime Hellas utóda
válik a kincseitől,
lángba borítja az életét,
hazug és szép vigaszát,
és vele a szár Arabföld
s vörös-agyagos folyamú Kína
s cédrusok és venyigék hona,
Két Tábláé meg a Krisztusé.

Ó de fáj -- hogy fáj


ez a válás, ez a múlás!
Friss-vasu lólábakkal a végzet
nyargal a földeken át,
csontot és agyat őrölve
vágtat az élet-időnkön.
Aki már élt, aki majd él,
és aki kortalanul születik,
föl nem mérheti szívvel,
mennyire szenvedtünk.

Üdv a Mostannak!
Mi kibírjuk viharunkat,
nincs az a múló kín, vagy örök kín,
melyre szivünk "nem"-et int.
Nem fukar marok áldoz ma:
vesszen a legbecsesebb is,
ha betöltötte a dolgát
s mint a lehullt avaron fü nő:
kínunkból, ha lehulltunk,
sarjad a más ember.

A fü sosem emlékszik rá
honnan jön a zöldje, leve!
tán ti se sejthetitek már,
későbbi kor emberei,
hogy a vad, buta Hajdan
értetek ette magát.
Vallja Herakles a meggyötört,
meg a nagy-könyvü Klio:
semmi se lehet hiába.
Röpül az idő csunya fejszéje,
álljuk az éle találatát,
hullánkból új virulás szökik.

*AZ ÁLLANDÓ A VÁLTOZÓBAN*

Gyorsan repül a Föld, e vén boglyas madár. Most, őszi éjeken,


ahogy fordul, a fénytől mindjobban elvonva északi oldalát,
érezni szárnysuhogását, míg iramodva merül
a tér idegen redőibe.
Ha sokat láttál, szólj: mit rejt a tér?
Testtelen ívek rengetege, mondják új bölcseink,
fényévek ezrei közt hajlik iszonyú karéja
melyen vakon tör át a csillag -- míg mi, szál-erein bukdosók,
kinyitva törpe ablakaink, bámuljuk az éjszakát,
az óriás koronát, mely alatt nincsen homlok
s megérint embertelen ragyogása.

De más teret is ismerek, emberibbet


s még-titkosabbat. Figyeld csak:
ha szemed behunyod: pár pillanatig még rajta forr
a seb, mit a fény szúr,
színek visszája, foltok sövénye,
aztán elmosódnak és húnyt szemed csak a sötét űrt vetíti,
mint boltozatos csarnokot, s hogy mekkora, nem tudod,
néha bizalmas-kicsiny, máskor határtalan, pedig nem változik,
és láng gyúl benne olykor, nem tudni, messze, vagy közel,
s egy kedves, vagy félelmes arc,
s az emlékek híg vázai szállnak
s a csodák üveges lényei suhannak
-- mondom: egy benső tér, hova porszem se fér a foghatóból,
hol semminek sincs mérete, se rendje,
mind varázsosan keletkező, csapongó, eltünő.

A kinti űr s a bennünk rejlő


egymásba özönlik: ajándék e perc:
őszi nyitott ablak, hova tétován betódul
fanyar szellő a korhadó csonkok zamatával,
ködben bolyong a harangkongás fojtottan mint hegedűszó
és vélni a csillagok fém-illatát is.
Párafényből, gondolatból
égig-fonódó lugas felettünk,
kúszik a futóka ezer virága,
sok nyúlánk, halvány, kerekszemü lányka,
mind más, de látod a közös jelet:
ugyanegy gond szabta köntösüket.

Mélyebben, mint a gond fészke szivedben,


kérge alatt minden dolognak,
a tünemények medrei,
a világ eresztékei ragyognak,
örvénylik a láng, parttalanul forog
az eleven tűz, az ezerszemű,
párába borult paripák dobognak,
megvillan tajtékos tomporuk,
áthallik érc-patáik csattogása,
füled mellett süvít a híg elem,
bőrödet érinti a végtelen
és sistereg és hártyát növel
mint jégtől az olvadt acél.
Szólít -- vagy képzeled? Ha arra riadnál,
hogy nem rideg, nem idegen!
hogy eleven hullámzó szerelem!
hogy rokonabb veled önmagadnál!

>>> HETEDIK SZIMFÓNIA <<<

MÁRIA MENNYBEMENETELE

`Édesanyám emlékének`

Az árny, a kő, a mész, a gyolcs,


a vánkos a koponyabolt alatt,
a halálos pólya, a vaslakat,
a göröngy, amely kopog, szakad,
nem nézi: a test homálya mint emelkedik
a végső láng fölé, világot szétfeszít
az üszkös verejték-koszorú.

Csíkos lepelből a láb kiáll,


alvadt ereit viasz fedi,
a körmön violaszín sugár.

Burkolt lábszárak alszanak,


az ín egyenes, a térd pihen,
olajfák ösvény mentiben.

Üdv néked, elszáradt anyaméh!


Fal-résben páncélos bogár
a vak meredély szélén kapar,
lehajtja zászlóit, fegyverét.

Üdv néktek, imába-zárt kezek,


szentély boruló fal-ívei,
dobozban két sor gyertyaszál,
harmatba-merült tíz hattyuszárny,
viruló éj csukott virága.

Üdv néked, hétfájdalmu szív!


A jajkiáltás, kezdet óta, nyakában kővel,
méretlen kútba hull, nem érheti útja végét!

Keskeny nyak, elbillent fej, tapadt haj,


fehér orcán az utolsó váltság ólom-pénze,
száj-rés, besüppedt szem körül
az érzékek hült ráncvetése,
letiport akantusz ágboga,
elrobogott paripák nyoma.
2

Az árny, az éj,
a csönd, a hideg
törik, recseg,
rög repül,
sugár hasít,
por énekel --
Az égen két
újhold delel,
tüzes háló
ereszkedik,
póklábu parázs
fut fölfelé,
ragyogó tetőn
szárny lebeg,
bárány-sereg,
hárfák, fuvolák,
hegedű sikolt,
harang kong,
kürt felel --
Hamvában az ős,
rég arctalan,
csontot gyűjt,
arany arca van,
könyökére dől,
ágaskodik,
felfülel --

`Kórus`
Híjja, híjja, híjja
övéit a homály szélén!
Láttuk őt gyermekével csillag fényén;
kövér juhokat legeltettünk,
ha kikelet eljött, gyapjat nyírtunk,
tél közeledtén irhát nyúztunk,
kék víztükrön gyapju-hegyekkel
mint a felhők, lassan úsztunk,
partot ért
csónakunk,
látta ő,
kik vagyunk,
tüske tépte
bocskorunk,
föld festette
homlokunk.
Pásztorok vagyunk, juhok is vagyunk,
nosza gyapjunkat lenyírjuk,
nosza bőrünket lenyúzzuk,
ösvényére ráborítjuk.
Övéit a homály szélén
híjja, híjja, híjja!

3
`Váltakozó kórusok`
A végtelen, világos némaságot
evező-párok zsongása betölti,
bodros lehelet-szín, halvány bíbor
habzik a tündöklő fehérben,
árbóc-forgatag tárulása,
vitorla-sereg gomolygása,
láng-rév, pára-híd, arany bárka,
gyémánttükrön láz visszája,
gyürük és fodrok a messzeségben,
repeső kicsinyek száguldása,
mosolygó könny a szivárványon,
tej-lombok eres suhanása,
az asszony ünnepe él a világon...
(De mi folyton sírtunk.
Mi éheztünk.
Mást mit tehettünk?
Folyton sírtunk.)
... uszálya villog a habok iramán,
a homályos sárga égi sarlón,
a szem óriás kék hályogán,
a harckocsi vörös kerekén,
a zöld szörnyeteg taraján,
a hidegség fekete szájüregén
és este ő bontja fehér ágyad,
minden poklon megy utánad
s a fészek veszhet, de visszahív...
(Kifordult torzsák,
gyökerünkkel fölfelé,
kilökött a föld.
Senkise hajol le értünk.)
... ő benned térdepel, és ő leszel,
ha elhagyod koszorúd, kedvesem,
honnan színt kap a rózsa és fényt a szem,
s érzed őt, ha kelyhed eltakarod,
melyből kitüzesedve ittak
a szakadék kóbor ködalakjai
s a számlált századok
dühöngő jelekkel homlokukon...
(Virágok, tele féreggel,
a repedt szirom kinek kell,
míg záporoz a tavaszi reggel?)
... karéjos homályból kelő tekintet
örökig telő holdja lebben,
zamat, mely a gyümölcs-héj alatt
sürüdve kigyúl a rejtett erekben,
a szív alatt meleg lugas árnyán
csillagkoronás, királyi álom,
forrón hulló fürt, vörösbor,
az anya lángja ég a világon...
(Kit öltem? Mindig magamat öltem.
Kinek fáj? Nekem fáj.
Hagyjanak veszteg az ölben.)
... imába simulnak a szép kezek,
jóság feszülő pillérei,
ujjak párás tető-sora,
eleven csönd tíz anya-szárnya.,
szirom-tengerben mezítlen ujjak,
tízszeres zengés, mely hangtalan,
ragyog, sugártalan osztva fényét,
világosság, csókként úttalan...
(Kenyerünkben a verejték sója.
Pecsenyénkben a halál íze.
Koporsó-fal körülöttünk.)
... ő, ki a kereszt alatt állott
s a nyomoruságtól nem esett el,
a kereszten tajtékzó világot
bámulja riadt kék gyermek-szemmel,
a pokol küszöbén sírdogál,
eves vackukban a halottak
féltett éjükbe burkolózva
a sebző fényre hunyorognak...
(Vedd le szivünkről a csepegő mérget,
a fekete hernyót szivünkről vedd le,
a parazsat, a sötétséget
vedd le szivünkről.)
... minden áramon áthatol
a tiszta kék szem ragyogása,
tükrözi a tér hajló pántja,
az idő százmedrű futása;
mint édes csepp a bólongó sáson,
tündöklő gömb a változáson,
folyton megtelik, folyton leperdül,
a szűz békéje leng a világon...
(Vacogunk, köpenyünk összehúzzuk,
könyörülj rajtunk, Boldogasszony,
könyörögj érettünk,
könyörülj rajtunk.)

A forrás felett
szétnyiló szárny
pihéje pereg,
gyenge hó száll;
tág medencékben
újbor pezseg;
ezer erkélyen
ezer sereg;
hallgat a föld
láncos haragja,
mindent betölt
a szárnyak hangja:

`Kórus`
Fényen át, lángon át
a sötét föld szüze lebben,
árnyat és éjszakát
sose bontogat hevesebben
ormon-medren a nézés tánca,
virág-szövevények ostrom-lánca,
mely kopárat színre-vált.

Rózsa-ér, gerle-vér,
puha meggybor teli kelyhe,
hol hegy-árny mélybe-ér,
az örök remény szüretelte;
zerge-ünő vérgyöngye a hóban
vadászt hív, amerre kapaszkodó van,
szűk az ösvény, tág a tér.

Édesanyánk, ifju aránk,


pirosarcu zsenge leányunk,
elibéd hullámzik a szárnyunk,
tengerként rendül sürü bodra,
szállsz-e felénk? nézel-e ránk?
mint szőnyeg borulunk az utadra,
lágy tavaszunk, édesanyánk.

`Mária`
Magasztalom őt, aki méhemben fogant
és felemelte holdsarlóm az égre
és csillagfüzért illesztett homlokomra
és az égi tej ösvényén viteti leplem
és az édesség viharával fúvatja fátylam
és eleven tüzekkel röpíti diadalszekerem
és seregekkel népesíti győzelmi utam
és örök dal tornyait építi köröttem,
így kivánja; meg nem fejthetik
a léptem redői alatt forgó
tüzes hadak, homályos nemzedékek.
Kezdettől apám, s én szültem őt,
aki az óriás ürességen által
a csend szikrázó kristálya fölé
a teremtmények sodrából fölmeredve
háromfejü oszlopként magasúl
és villámló tetőként beborít
a hármas homlok glóriája.

`Kórus`
Virágcsengők királynéja,
eléd gyűlve, köréd forrva
ezer testben harang-szív ver,
sugár-kupola imbolyogva,
pára-torony rengedezve
neked kondul, előtted vall:
ha megcsorbul harang-ércünk,
némíts el hatalmaddal.

`Mária`
Az itélet nem enyém; a mérleg, a bárd
nem az én kezemben; ütni nem tanultam,
csak simogatni; éheztetni sem, csak etetni;
sebezni sem, csak sebesülni; hódítani sem, csak kérni.
A zengő csendben, a jeltelenben
álcák és nászruhák virulnak rajtam,
oroszlán és gida megosztja keblem.
A csecsemő bepiszkol, foltja nem marad,
emlőmbe karmol, vércseppjeim füzére buggyan,
híját nem érzi a duzzadó tenger.
A gyilkos vérrel freccsent, én letörlöm;
ha gyalázol, arcom el nem fordul.
Kőfal nem vagyok, mely ütést, simítást
úgy mér, ahogy rája mérik;
agyag-út nem vagyok, mely lépést, forgást
úgy mér, ahogy rája mérik;
tűzforrás nem vagyok, mely testet és űrt
úgy mutat, ahogy eléje rémlik;
csak fészek: ahogy meleg, úgy melenget.
Ki dicsőségben látsz pompázni engem,
gondold el: nem tőlem való;
mint neked, egyetlen kincsem a könnyem,
fiam sebe végtelen birtokom
s e világ gyötrelme kaputlan kertem.
Ölemben az élet dús-lombu fája
s ha leszakadsz és lehullsz alája,
kötényembe markol erőszakos öklöd,
fejed rönkjét térdemre döntöd,
ne félj, vigyáz rád a csend, a könny, meg én.

`Kórus`
Fénytelen mélybe lenn,
csalogány fészke tövében
tüske közt szív terem
sürü sóhaj rengetegében;
új sorstól hajladoznak a bolygók,
de békén szúnynak az örök mosolygók
méz-cseppel az ajkuk végiben.

Lenn telő rózsatő,


a hegyen pirkadat árad,
gyengeség és erő
közös ujjakkal lakomát ad,
tűzhelyen hamu törmeléke,
de bíbor-özön fut a szürke mélybe,
örökös hajnalt hirdető.

Lengedező rózsamező,
leheletnyi lángok a szélben,
sugaras szem bűvöletében;
ő jön, lassan fordul uszálya,
integető sok csecsemő
rózsa-tengere kapdos utána,
áll a halál, függ az idő.

Húrként feszül
a változás:
hült ős-parázs
újjá hevül;
sírtól sötét
pátriárka
betelt igét
dong magába;
hallgat a rög
tapadt ajka;
a szárny hangja
széttárt, örök.

*KÓDA*

Csillag-pályák asszonya, Mária,


oltalmazd Máriát, édesanyámat,
szememtől elszakadt útján
ne érje bánat.

Aki hallottad ezt a dalt,


egy szilánkját annak a dalnak,
melytől a világ szíve szakad meg:
aki hallottad ezt a dalt:
ocsudj lomha szörnyeidből.

>>> NYOLCADIK SZIMFÓNIA <<<

`Krúdy Gyula emlékére`

Valaki ül magasban s nézi


az itélet elfoszló képeit:
felhő-kúp a hegyet idézi,
ablak-sor a menny fényeit:
mind nyujtózik valami másért
s már postát küld a pusztulásért.

Erkély lebeg mint léghajó


ég-föld szabdalt ürében:
tűzfalak, háztetők szögében
zöld-barna domb, kék úsztató,
s éjjel csatok-gombok ragyognak
testén az égi állatoknak.

Levegő alján, óriási pók,


magasból függ a székesegyház,
négy tornyán izzó fém-gumók,
a láthatatlan kötélzet-váz
ott kapcsolódik, s tört sovány
kőszobrok ülnek homlokán.

Valaki mozdul az erkélyen,


körötte virág, kő-kalit,
pamut-fonál fut a kezében,
sok kis emléket gombolyít
a kémények zsúfolt terébe,
felhő-rovátkás messzeségbe:

"Te karmazsin, a mennybolt ereszén


drótok mögé bukó repedt tál,
idegenül, mondd, mért fogadtál,
hisz jöttödnek örültem én
míg ajtóm szinte feléd lépett
vele én nyíltam volna néked

s a sok virág apró cserépben


mely a kékségnek integet,
én voltam, tarka udvarnépem
feléd száguldott, mind tied..."
Kondulnak a harangok sorba:
"Ő nem gondolta, nem gondolta."
Felkacag lentről a piac:
göröngyösen kent vegyes-lekvár,
sivít a síp s a kismalac,
a sorompón túl rengeteg sár,
mögötte lomb- és kő-sorok:
ott már a temető suhog.

A halottak mint nagy babák


vermükbe szúnynak láthatatlan,
nem forognak a forgatagban,
belőlük nyílik a virág
mely az erkélyre pirját ejti
s hogy honnan fakadt, elfelejti.

Magas az erkély, rajta állva


a lenti nép mind föld pora,
de aki a határon túlra látna,
itt nincs és nem lehet soha;
mert ha van: nem fönn-lebegőben,
már érkezéskor eltünőben.

II

Régi táj rejtekén


lombba hulló völgy erén
a feltámadt álom ujja kószál
ernyedt húru hangszerén,

lapoz árnyék-bibliában
hol egy zergeszív lakott,
ódon patikában
mér bengáli balzsamot
ez a tornyos haju öregasszony,
régen meghalt ifju lány
bámul rája elhanyatlón
ingaóra homlokán

(és a vendég-hölgyek ott


bizalmatlan keblükön
megrázzák a lakatot
uzsonnáznak illatot
ezüst fényü kötőtűvel
szemelgetnek bánatot)

itt soká élek én


fecskefészek ereszén
pelyhek közt magányosan
kísértet-vadonban egymagam
bontogatva pecsétjét agg italoknak
ama vízre lépőn
mely a ház mögött ered
kettényílva kéklőn
mint szépasszony karjai
s fejest ugró emberek
csobbanását hallani:

itt, bár szárnyam sose lesz,


a denevér-multban hagytam,
hátam tollakat növeszt
s a víz elsűlyed alattam

(kár hogy sose láthatom


mi terem a hátamon:
pulykafüggők pávafarkak
szétterülnek sátoroznak)

és a tollak közepén
füstölő barna szén,
kettő, félig-húnyva mosolyogva
a ma behorpad alatta
csupán a tegnapi szél
kanyargat szén-füstöket
fon belőlük felleget
vágtató fodrokat
(holdsütésre várnak)
égi menyasszonyokat
(elmeszesítik a vágyat)

ó te messzi pára-lány
és te kis arany köd-isten
ki a szégyen alkonyán
elolvadsz a fürdővízben!

III

De te mikor jössz el értem?

Idegen test ijedt szárnya


dong a négy fal közti térben,
forrás zúdul ablakrésen,
csengő érzékeny pohárra
fonja hűvös ujjait.
Habba fúlva fekszem itt
s kinn a kék légen keresztbe
ahol már a kora-este
gyökér nélkül szétültette
fülemüle-bokrait,
lentről függnek az egekbe.
Míg az alkony rám-csattanna,
zománcos doboz-fedél:
megelőztem rárohanva,
már e forgás bennem él,
menny-ívemben szabadon
leng a halvány Balaton
rajta lebeg két kalács
a Badacsony és Gulács
szempilláim ernyőjében.

De te mikor jössz el értem?

Két álom közt várok ébren,


pillantásom gömb-medrében
tó és part és ég forog
fogam közt kristály ropog
mosolyom völgy-teknőjében
szőke jegenyesorok
mosdanak az éj elé
koponyámban befelé
úsznak pára-szivarok
s tarka bolyhos parazsat
gyújt rájuk a pillanat
s az égaljon egy motor
mint túlérett gránátalma
bíbor dühhel szétrobbanva
messzi arcokat sodor
tegnapokból e tág űrbe
hol mind ujjá-melegűlne,
vagy ha élni nem lehet,
a perc horgán fönnakadva
egy zugolyban lógaszkodna
pókhálósan mosolyogva;
de széttágult a keret
pillantásom hűs szelében.

De te mikor jössz el értem?

Úgy érzem, már nem vagyok,


és tudom, hiába érzem;
mint ültessem el a fényben
összeláncolt keringésben
ezt az élő csont-magot
melynek feszítése láng
és hajtása e világ?
Szivemből a Nap ragyog,
mellkasomból csillagok,
bizonyos a boldogságom;
mért hagysz egyedűl örülni,
nélküled is fölhevülni
a belém-dobott világon?
Érzem ajkamon a kebled
és elsikló derekad,
vad fűzvessző-táncodat
ahogy suhog fülem mellett
s fekete hátam mögött
hol a sárkányt megölelted
s fellökted az ördögöt;
de nem nyugszol soha többet?
Előttem az asztalod,
rajta minden italod,
egyik édes másik mérges
ez mint égő kút lobog
az mint tenger hánytorog
amaz mint a pára kényes,
bármelyikből ihatom,
nincs szemernyi panaszom;
de te meg nem állsz, tudom,
hogy ez óceán felett
borba dugd a nyelvedet,
villám-kárpitod alatt
csepp hűsítse ajkadat,
kihalt szemgödröm előtt
szesszel mosd hevült csipőd,
és kiömlött rózsa-vérben
pihenjen táncos bokád,
míg a telt kristályon át
az ital vulkán-tüzében
új szemem szemedbe lát --
De te mikor jössz el értem?

>>> KILENCEDIK SZIMFÓNIA <<<

A SZÖRNYETEG KOPORSÓJA

`Felajánlva mindnyájunk békéjéért és nyugodt munkájáért`

*ANDANTE*

`(Emlékezés a gázkamrákra és keretlegényekre)`

Ha júliusban
*HÓ JÉG*
--42° hideg van:

hálószobánkba lépek
s a hirtelen sötétség
fut szemközt mint a robbanás.

A fákon lomb helyett


hasadt arcképek függenek
alattuk zsandár áll üvegből
törött cserepei
benn a szobákban kúsznak szerteszét
akár ocsmány beszéd
s fölforgatják az ágyakat.

Halljátok, érsekek a víz alatt,


bőrtelen koponyátokon hinár-fonat
melletekben apró halak
a korall-trónuson
vihar-hajszolta baldachin tövében
a rejtett áramlatban
sebes futásotok
ahogy a szentségtartót viszitek
ti tengermélyi kardinálisok
ahogy vágtattok a tömjénharanggal
matracból tépett szürke hajjal
melyben az elitélt hörög
patkányt csókolva
ó ti polip-süveges püspökök
meg nem lelt vízi sárarany
tapad sós szempillátokon:

ti boldogabbak vagytok
mint fönn a sok zengő rokon
a hét testvér az elvett parlagon
a koldus szél a kapualjban
s a mindent fölfaló és mégis éhes ördögök
meg a finom selyemmel bélelt nagy kapu
hol kulcs és zár csörög.

Ó a lengő szivárványszín selyem!


Egyszer benn jártam én
álmomban éberen
ama tiltott helyen
hol nem zizzenhet semmi más
csak léptei raboknak
kik fürészporral s rothadt vérrel
teli talicskát tologatnak
és tudják hogy minden hiába
mégis szemükből a gyönyör kicsordul
amint varancsicába
harap az őr kislánya.

Ez forró sütemény
amit anyám hozott
egyszer húsvétkor
s az első rózsa kibontakozott
a fal melletti lugas melegén.

VARIAZIONI

`(Néger rabszolgák éneke)`

Dölyfös címer-pajzsok zászlók


amit tudunk nem tudjátok:

Emberek az alkony-égen
ruhátok selyem, arcotok márvány
uralkodva vitorláztok zöld csatornán,
azt hiszitek, az ördöggel
megalkusztok a föld zsírján --
amit tudunk nem tudjátok:
korlát mögött állunk
lenyírták szakállunk
tovarepülnénk de nincsen szárnyunk
elragadták mindenünket
de ránk verték bűneinket.

Fehér hattyúk déli égen


sustorgó tollú ködbúborékok
dallal úsztok messze túl a zöld csatornán,
azt hiszitek, éneketek
túlzeng árkok rothadásán --
amit tudunk nem tudjátok:
kötelek közt járunk
malomban darálunk
tovarohannánk de kötve lábunk
elhordják a lányainkat
eladják a fiainkat.

Gyöngyös pávák hajnal-égen


eleven párnák, szivárvány-bokrok
sátoroztok messze túl a zöld csatornán,
azt hiszitek, félálmotok
harmatot hint az ég alján --
amit tudunk nem tudjátok:
hajcsár, bíró büntet,
kés tölti kezünket
saját kezünkkel szúrnak le minket
ütnek ha nem felénk fordul
kicserélik ha kicsorbul.

Fülemülék éjszakában
láthatatlan kis sötét csillagok
csattogástok átcsendül a zöld csatornán,
azt hiszitek, elalhattok
s ébredhettek lombok árnyán --
amit tudunk nem tudjátok:
fogva tart lázálmunk
ösvényt nem találunk
ketrecünk visszük ha szökve szállunk
s ha zsinórunk tán lepattan
béklyót hordunk önmagunkban.

*SCHERZO*

`(Huizinga a nemzetiszocializmust a viceházmesterek forradalmának


[nevezte)`

Keménypapírból és zacskóból
épülnek utcák és terek,
sok csecsemő és rádió szól
s lógó füllel minden ajtóból
ugatnak a gázmesterek.

Karmuk tömpe, farkuk sörényes,


szemük vér-pásztás és kerek,
gerincük szomjas, hasuk éhes,
mindegyik elmúlt hároméves,
mind vizsgázott gázmesterek.

Senkise mondja imaháznak


honnan elősündörgenek
s csontot szemetet lakomáznak
egymással-játszva rongyot ráznak
mindtöbben a gázmesterek.

Orruk rücskös, nézésük kancsal,


útszélen daxlit nemzenek,
csordákba verődve haraggal
hosszú lógó bozontos farkkal
loholnak a gázmesterek.

Üvöltenek hogy ne is élhess


éjjel-nappal dühöngenek,
mind büszke, sértődő, fölényes,
mind a becsületére kényes,
söpörnek a gázmesterek.

Kaput nyitnak, kapupénzt kapnak,


bozontjukkal billentenek,
de hirtelen nyílik egy ablak
s mosókonyhán lakó vadaknak
bedobják a gázmesterek.

Nevük: Csömbör, Szeretszke, Vájnok,


kavargó füstből lett nevek,
sosem éltek ílyen családok;
mint a szatirok és najádok
származnak a gázmesterek.

Meg-nem-születettek kiontott
magzatvízben fetrengenek,
születnek orcátlan porontyok,
fürgék, falánkok mint a pontyok,
ők lesznek a gázmesterek.

Robbanó szemétládák hullnak


és megfúlnak az emberek;
törmeléket rongyot rabolnak
mohón hullahegyeket falnak
vigadnak a gázmesterek.

Húzódj a végső napsugárba


bár a nyarat nem menti meg:
pléh-majom mászik dinnyefára,
kihal az emberek világa
és élnek a gázmesterek.

FINALE

`(A szörnyeteg szétzúzódása)`

torony üveghomloka fordul remeg


te *NEKITÁMAD* mákospatkót millió
teológiai sötét

tábornok csördít
indul a kolosszus
csikorog dörög
vonul a kolosszus
cinóber szarvak
kátrány szemek
indigó szájak
reng bőg a kolosszus
kaucsuk szügyek
felcsavart belek
bádog gyomrok
dalol a kolosszus

a szerencsés leugrott kocsi állomás jelezve


ablak föl és kiáltások rézhangszerek üvöltése
paripák négy felesége csattogott fekete arany
bátor mosollyal három a tengerészruhában
ujjongva három öngyilkos repül recsegő rózsacsokor
kábulttá kitörése alélt sikoltozó
kidülledt pályaudvar piros mentőkocsi tülkölése
hogy ne ablakból lássa édesem
azonban és a üvegszemü futnak
kospatkót millió te *NEKITÁ*
kocsonyás hernyói vonulnak
tábornok mosolyogva mehetnek fiaim

csörömpöl a kolosszus
tengelyen forgó
kupola fordul
gödör lehajló
zászlója szétterül
piros pikkelyek
csillogó cserepek
zománcos érmek
füstöl tipor
hengerel a kolosszus

a földtekén van csapnivaló első olyan ebben az


emelt arcképével emberből énekelték
kommandók kövezethez
világon még ital
sörtermését hogy a táblához reggelizni
abroszt döfödte fölemelkedett

füstöl a tábornok
csikorgó szeke-
recsegő kere-
köhögő mene-
kürtöl a kolosszus
a kolosszusnak a

járda szélén belapult koponyája lehajolva keresgél


millió te *NEKITÁMAD* mákospatkót
miután kiloccsant eszméikkel frissítőt hölgyeknek
holdvilágra fejét lehajtja.

>>> TIZEDIK SZIMFÓNIA <<<

*LARGO*

Ifjú emlékezet, te lyukas tenyerű pazarló! Míg gondos


gazdaként mindent betakar, megóv az ős feledés!
Fukar jóságát -- öröklétünk el nem vesző hullámgyürüit --
értenénk szivünkben is, ha ott, ama kútban, igére ige visszhangzana,
vagy értelemnek értelme volna.

Átlátszó drágaköveket ettünk a szentélyben, oltárterítő


felfűzött szegélyét, mint vaj mállott a fogunk alatt, nesztelenül,
engedékenyen, majdnem édesen. Fölöttünk ragyogó szemmel, de nézés
nélkül, a Kalászos Szűz mozdulatlan alakja. S akár mennyekző, pap
nélkül, a tilosban -- az ökölnyi köveket én morzsoltam
rovarállkapcsommal, a borsónyiakat mellettem térdeplő lepkémnek
adtam.
A Szűztől nem remegtünk a lopásért: a géniuszoktól viharos
templomi térben az ő cinkossága szinte bőrünkön pattogott. De míg
áhitattal lakomáztunk, ügyeltünk, ránk ne törjenek a papok, az
egyházfiak: átadnának a poroszlóknak, a világi törvénykezésnek,
beleinket is kifacsarnák az évezredes gyémántokért.
Senki se jött, csak az aki kezdettől és nyilvánvalóan ott volt,
a Háromfejű Kutya, ez a villámló boltozat, ezerkorbácsú fekete
zuhatag, rab erejű örvény, és összecsapott felettünk.

Mikor átléptünk az árkon, a formátlan gőzölgő folyón: hirtelen


széledt el az üresség, szinte csengett! Hát ettől remegtünk? A
holdvilági mérföldek között egy harcos állt, emberre nem hasonló,
se megszokott bálványainkra: csillogó felhő rezes sisakban, de
félelem sehol.
A bizalmas percek mind hiányzanak, de szomjuság semerre.
Odatúl átderengő zöld háló ölén álmukban ölelkeznek a szeretők: ezek
is mi vagyunk; hát több esztendő folyik egymás mellett? Aki egy-szál
fűzként dalolt és sírdogált, makacsúl, mint az elvérzés a csatamezőn:
immár sok-szólamu néma orgona, fenséges csöndbe tárja lombjait, s a
csöndnél nem alacsonyabb; járok magam előtt és magam mögött, sietek
ezer alakban, eközben fekszem és nem is vagyok; a folyam fehér
görgetegbe göngyölte pajzsunkat, termetünket, mint színtelen korallok
lépdelünk; emlékeink, szerelmeink fehér zománcba vonva szúnynak
ismeretlenül; nem félünk, semmi vesztenivalónk. Egymásra nézünk: nem
tudjuk társaink nevét, nem tudjuk önmagunk nevét. Mert nincsen. Mégis
zománcpólyáinkba temetve minden megvan, egy rezdülés el nem veszett.

*ANDANTE*

Egyszerre itt meg ott gazdag birodalma! Csaknem és sehol


lapátolatlan kincsei! Tegnap-ma-holnap közös kévéje, özönölve
örvénylő idők, egy-szál idő helyett! Világ, ahol egyetlen lét helyén
minden lehetőség egyszerre vándorol! -- De mindez árnyék.
A szegény fekélyeseknek hirtelen felszökellve palota épül, a
névtelen hadaknak gőzbő1 vár emelkedik, ott élnek számtalan
szövevényes időn keresztül, ott gyógyítják fekélyeik; elmennek s
visszatérnek, mint a bolygók pályáikon; s aki meggyógyult és
fölemelkedett, annak itt minden elolvad mint a jég.
A fákon csillagok fakadnak, a szirteken édes szél terem.
Csilingelő zsombék fölött kering sok lábatlan madár. Fényes tavak
mélyében dajkanép lakik, a gólya ideszáll és jajveszékelő csecsemőt
rabol.
Varázslók kalibákat tákolnak fönn a tű-csúcsos hegyeken, hová
pihenni tér a szomjas Nap s a hűtlen Hold. Meg az öntelt Jupiter és a
féllábú Saturnus. És Venus a hóban itt mossa meg tüzes haját, s a
gyáva Mars itt edzi fegyverét. A varázslókkal társalognak, akik odaát
élnek, mert ezek a hegyek nincsenek.
Nincs semmi, csak a zengés. A néma zengés, mely az emberkoponya
fátyolán átszűrődve és lecsökkenve, hanggá, tánccá, festett képpé,
faragott pillérré porlik az eleven nyomoruságban.

Fenn a semmi bástyái -- s a tükröződő semmi börtöne alattunk.


Ó elhagyott alakjaink, ti szétrongyoltak!
Míg jön és megy az ember, naponta kikelő kísértetei
bolyonganak. Naponta visszatérő kísértetei gyötrik az embert. Az élő
test fűtött kemence, odaszállnak melegedni, kezükben fújtató, szítják
a tüzet, és lángolunk és jajgatunk, de tikkadásunk megkönnyebbül, ha
új kísértet-rajokat szülünk. Kikelnek sóvár kínjainkból, mint
trágyából a légy; kezüket összedörzsölik és fúlánkjukat hegyezik.
Lepedőnkön láthatatlan gyíkok, békák nyüzsögnek, esténként
beléfekszünk, vérünkbe bújnak és szaporodnak, belénk dögölnek és
nyálkásan szétrohadnak.
Oltalmazz, Szűz, a pokoltól! És oltalmazd elűzött, epedő
alakjaimat: jaj ahol maga Mária kitaszítja és eltemeti Máriát!
Oltalmazd, akik alakjaimra fonódtak, velük egyesültek. Oltalmazd
förtelmes családjainkat, a sok-milliót, akik mindenféle testben
járnak-kelnek, ágasbogasan lombosodnak: az egész teremtést!
Akárhová vonulok, léptem alatt üregesen kong a talaj és reng a
föld: ott éhezik, lázong, jussát hajtogatja nemvállalt önmagam serege;
szemük éhségtől lyukas, saját húsukat lerágják, mert testemet
elvontam tőlük: mind átkozottak, csakis énmiattam! Kinek és mit
feleljek értük, az én mentségemre és az ő szabadulásukért?
A kísértetek kísérnek. Körüldongják rohadékomat, mikor már nem
vagyok. A formátlan gőzölgő folyó az eszméletet elsodorja, de azok
átzizegnek fölötte, kis fegyveres bögöly-raj. Az ismeretlen partokon
árnyékomban gubbasztanak hűségesen. Suhannak elmaradt jövőmben a
rejtett sikátorokban. Ha bármelyik világon még talán szemet nyitok,
táruló csecsemő-pillantásomra lecsapnak, isznak belőle égetőn, s apró
tapadókorongjaikról rámcsügg a sorsom rettenetes inge: "Te szőtted, a
tiéd." S ha csontom alá kopva, messzi ürességből érkezem sokszoros
fagyon és izzáson keresztül, már nem is valaki, csak élettelen rideg
meteor: ők rajtam tapadnak ős dermedtségben és várnak az enyhe
sugárra, hogy megmozdítsák majdnem öröktől-fogva étlen sejtjeik.
Nincs ellenük más, csak a teljes megsemmisülés. Nyeletlen
fejsze vas nélkül: ez ahová nem döfhetik fúlánkjukat.

*PRESTO*

Szárnyak a szívben, a szívben, a szívben! A fekete viharokon át


a világok arany kapujáig!
Meztelen indultam s az utak örege csupa bíborba takart: nosza
hordjátok magatok testén a pazar köntöst, a tüzes köntöst; ime
csordultig bennem a méz, meg a bor, meg a hús; nem vágyakozom soha
többé, nem iszonyodom soha többé; teli bárkával jöttem: kirakom a
mézet, a bort, meg a húst, felgyujtom a vázat. Állataim négyoldalt
körülállnak s a fejüket elfordítják.
A világ négy sarka lobog, s akár a cserép, izzottam a lángban:
végre kiégtem. Hántsd le a bőrömet ágytakarónak, fejtsd ki az inaimat
ostorszíjnak, fűzd fel a csigolyáimat asszonyi dísznek, fald fel a
húsomat, idd meg a véremet, ejtsd el a szivemet a kóbor ebeknek,
puszta helyemről űzd el a lelket.

Mert valahányunkat hivogat egy ajk, s a világok zsongva


felelnek.

>>> TIZENEGYEDIK SZIMFÓNIA <<<

*CSILLAGZENE*

végtelen vonalak hatalmas árama


gomolygó benti éj örvénylő irama
hatalmas gomolygó vonalak benti éj

zárt kapcsú híd-ívek messzi kék karmai


vonalak zárt kapcsú végtelen benti éj
gomolygó messzi kék híd-ívek irama
végtelen vonalak hatalmas árama

eleven hulló kő tágra nyílt éneke


híd-ívek gomolygó vonalak karmai
zárt kapcsú tágra nyílt éneke végtelen
messzi kék benti éj hulló kő irama
gomolygó benti éj tágra nyílt éneke
örvénylő irama hatalmas árama

halálos nagy madár halovány árnyon át


eleven híd-ívek örvénylő vonalak
hulló kő messzi kék benti éj végtelen
nagy madár tágra nyílt karmai eleven
híd-ívek örvénylő irama karmai
halovány nagy madár messzi kék éneke
gomolygó benti éj hatalmas árama

vezérlő csillagod kioltja mécsesét


zárt kapcsú híd-ívek tágra nyílt éneke
eleven hulló kő vezérlő csillagod
kioltja mécsesét halálos nagy madár
halovány árnyon át örvénylő végtelen
zárt kapcsú hulló kő gomolygó mécsesét
kioltja nagy madár eleven benti kék
halálos hulló kő örvénylő irama
vezérlő csillagod hatalmas árama

*KÖRSÉTA*
Lombos kékségben kering az éden, és a
levegő elrejti villámait, forrás
buzog itt, mellette oszlop, mögötte
tölgyfa, erdei réten, az ég pőrén ragyog
hiányzó fellegében, mennyi madár
surrog s dalol, a soktól egyet se
látni jól, mennyi virág és fürt virít, mind
napsugár-simogatásé, mindannyi egybe
összefonódott a napos pillanat csillagává
itt és most, közel a forrás, távolabb
a tölgyfa és az oszlop, kering az éden
lombos kéken, ahogy körbe halad a séta,
következik a tölgyfa, elfordul a forrás
és magasúl az oszlop, lassú lépések
ütemében, a hely sátoroz a fényben
és a pillanat tarka csillaga átüt
a napsütésen, míg kanyarog a séta,
előlép a fehér márvány oszlop, arrább
a tölgyfa és a forrás, mennyi virág és
madár rikít, mind napsugár-simogatásé
itt és többször, kavicsokon lépések
íve csikordul, elől a tajtékzó
forrás, csökken az oszlop, emelkedik
a tölgyfa, terük körben kibomolva
s az idő alakot-öltő csillag, itt és újból
a fejsze nem érte tölgyfa, mögötte az oszlop
és a forrás, dús lomb közt mennyi madár, ahogy
pereg a séta, most közel a kéz-csiszolta
oszlop, odább a forrás és a tölgyfa, emberi
a séta-forgás, könnyen álomba merít
itt és bármikor, míg a levegő behúzza
karmait és lombos kékségben kering az éden,
ime az örök forrás középen, jobbról az
oszlop, balról a tölgyfa, napsugár-simogatásé
itt és mindig, álomba vakít, ahogy forog a séta.

*IRAM*

Suhan éjféltájt, viszi lámpáját


laza felhőben, mit a fény jár át,
habon eltáncol, fedi rőtbársony
s lila légfátyol, hol a tengerpart
fordul a hegy alatt, mit a víz megmart,
fut a fenyvesben meg a tisztáson --
de te honnan kelsz? hogy a tengeri szél
sose fodroz a lepleden, árnyékod
sose vonul a habok pásztáin tova,
se a part kúp-sora, se a sivatagi tér
nem az árnyad helye, sem az alakod nyoma,
mégis a völgyben a suta hajlékok
szerelem-paloták, ha te megjöttél,
mennyei, hova tűnsz? mi a szándékod
rőzsetűzünkkel, ahonnan a láng foga
lebegő lépteidig fel sosem ér,
sem a parazsak, e tüzidarazsak, e rózsák,
csak az üszkök, a hült pernyék hamupora,
csak a bánat, vágy, fekete mohóság --
meztelen égi való, hova hívsz haza?
halad éjfélben, hol a fellegben,
hol a felhőn túl, lepi menny-katlan,
tere bontatlan, maga rejtetlen,
szive befödetlen, szeme álmatlan,
kegye akaratlan, heve hihetetlen,
neve sértetlen, szava mondatlan,
vágya segíteni áldatlan -- soha
míg vaslánccal leszegik a bikafejet
és patkány s csiga őrzi a kincseket
és disznóvér eteti a gyerekeket,
a nagy istennő addig mostoha.

*CSILLAGZENE FINALE*

végtelen ragyogó fonalak árama


ragyogó végtelen árama fonalak
fonalak árama ragyogó végtelen

benti éj forrongó zuhatag dallama


forrongó fonalak dallama ragyogó
zuhatag végtelen benti éj árama
ragyogó dallama fonalak zuhatag
végtelen árama forrongó benti éj

kinti nap híd-ívek messzeség karmai


híd-ívek zuhatag forrongó messzeség
benti éj karmai kinti nap dallama
végtelen kinti nap árama fonalak
messzeség ragyogó karmai híd-ívek

vezető csillagod oltja el sugarát


csillagod forrongó ragyogó vezető
fonalak sugarát messzeség oltja el
zuhatag eloltja csillagod végtelen
sugarát híd-ívek vezető karmai
forrongó fonalak benti éj kinti nap
ragyogó zuhatag benti nap kinti éj
eloltja vezető sugarát dallama
végtelen messzeség csillagod árama

You might also like