Az átváltozás

Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva
találta magát ágyában. Páncélszerűen kemény hátán feküdt, és ha kissé fölemelte a fejét,
meglátta domború, barna, ív alakú, kemény szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt
már meg végleg lecsúszni készülő paplana. Számtalan, testének egyéb méreteihez képest
siralmasan vékony lába tehetetlenül kapálódzott szeme előtt.

"Mi történt velem?" - gondolta. Nem álmodott. Szobája, e szabályos, csak kissé szűk emberi
szoba, békésen terült el a jól ismert négy fal között. Az asztalon kicsomagolt posztóminta-
gyűjtemény hevert szanaszét - Samsa utazó ügynök volt -, fölötte pedig ott lógott a kép,
amelyet nemrég vágott ki egy képes folyóiratból, és foglalt csinos, aranyozott keretbe. Egy
hölgyet ábrázolt szőrmekalapban és szőrmeboával - feszes tartásban ült, alsókarja egészen
eltűnt nehéz szőrmemuffjában, amelyet a szemlélő felé nyújtott.

Gregor tekintete ezután az ablakra vetődött, és a borongós időtől - hallani lehetett, amint
esőcseppek koppannak a párkány bádoglapjára - egészen mélabússá vált. "Mi lenne, ha kicsit
még aludnék, és elfelejteném ezt az egész őrültséget?" - gondolta, de ez megvalósíthatatlan
volt, mert megszokta, hogy a jobb oldalán fekszik, jelenlegi állapotában azonban nem tudott
oldalára fordulni. Bármekkora erővel lódította is magát a jobb oldalára, mindig visszagurult a
hátára. Már vagy százszor megpróbálta, lehunyta a szemét, hogy ne kelljen rugdalózó lábait
látnia, és csak akkor hagyta abba, amikor eddig soha nem tapasztalt, könnyű, tompa fájdalmat
érzett az oldalában.

"Istenem - gondolta -, milyen megerőltető foglalkozást is választottam! Napról napra. Az

üzleti izgalmak sokkal nagyobbak, mint odahaza a voltaképpeni üzletben, s ráadásul az
utazással járó sok kínlódás, a gond a vonatcsatlakozások miatt, a rendszertelen, rossz étkezés,
az örökké változó emberi kapcsolatok, amelyek soha meg nem állapodnak, soha szívélyessé
nem válnak. Az ördög vigye el az egészet!" Enyhe viszketést érzett fenn a hasán; lassan
közelebb csúszott a hátán az ágydeszkához, hogy jobban fölemelhesse a fejét; megtalálta a
viszkető helyet, amelyet csupa kis fehér pontocska borított, és nem tudta, mire vélje őket;
egyik lábával meg akarta tapogatni a viszkető helyet, de nyomban vissza is húzta, mert ahogy
megérintette, megborzongott.

Újra visszacsúszott előbbi helyzetébe. "Ez a korai felkelés - gondolta - egészen megbolondít.
Az embernek ki kell aludnia magát. Más utazók úgy élnek, mint a háremhölgyek. Ha én
például a délelőtt folyamán visszamegyek a vendéglőbe, hogy lejegyezzem a megkötött
üzleteket, ezek az urak még a reggelinél ülnek. Próbálnám csak meg én a főnökömnél:
azonmód repülnék. Egyébként ki tudja, nem járnék-e jól? Ha szüleim miatt nem türtőztetném
magam, már rég felmondtam volna, odaálltam volna a főnököm elé, és amúgy istenigazából
megmondtam volna neki a véleményemet. Leszédült volna a pultról! Különben is micsoda
furcsa szokás az, hogy felül a pultra, és onnan a magasból beszél az alkalmazottal, akinek
ráadásul egész szorosan oda kell állnia a főnöke elé, mert az nagyothall. Nos, még nincs
veszve minden remény; ha egyszer együtt lesz a pénz, amiből kifizethetem neki szüleim
adósságát - nem tarthat tovább öt-hat évnél -, mindenképpen megteszem. Az lesz majd a nagy
üzlet. Egyelőre azonban föl kell kelnem, mert ötkor indul a vonatom."
És ránézett az ébresztőórára, amely az éjjeliszekrényen ketyegett. "Mennybéli Úristen!" -
gondolta. Fél hét volt, és a mutatók békésen haladtak előre, már el is múlt fél, már
háromnegyed felé járt. Nem szólt volna az ébresztőóra? Az ágyból is lehetett látni, hogy be
volt állítva pontosan négy órára; biztosan szólt is. Igen ám, de lehetséges, hogy átaludta volna
azt a bútorrengető csörömpölést? Nos, ha nyugodtan nem is, de valószínűleg annál mélyebben
aludt. Most mit tegyen? A következő vonat hétkor indul, eszeveszetten kellene sietnie, hogy
elérje, és a mintakollekció még nincs becsomagolva, magát pedig egyáltalán nem érezte
különösebben frissnek és mozgékonynak. De még ha elérné is a vonatot, a főnök
dörgedelmeitől már nem menekülhet meg, mert a bolti szolga kiment az ötórás vonathoz, és
mulasztásáról már rég leadta a jelentést. A főnök kreatúrája ostoba és gerinctelen. És ha
beteget jelentene? Csakhogy ez fölöttébb kínos és gyanús volna, mivel Gregor ötéves
szolgálata alatt egyszer sem volt beteg. A főnök biztosan kijönne a betegsegélyező orvosával,
szemrehányást tenne a szülőknek lusta fiuk miatt, és minden ellenvetést megelőzne azzal,
hogy a betegsegélyező orvosára hivatkozna, aki másfajta embert nem is ismer, csak
makkegészséges munkakerülőt. És nem volna ebben az esetben némi igaza? Eltekintve a
hosszú alvás után csakugyan fölösleges álmosságtól, Gregor valóban jól érezte magát, sőt
alaposan meg is éhezett.

Amikor mindezt nagy sietve végiggondolta, és a felkelésre mégsem tudta elszánni magát - az
óra éppen háromnegyed hetet ütött -, az ágy fejénél óvatosan kopogtattak az ajtón.

- Gregor - szólt anyja -, háromnegyed hét. Nem akartál elutazni?

A szelíd hang! Gregor megijedt, amikor meghallotta önmaga válaszoló hangját, amely
félreismerhetetlenül régi hangja volt ugyan, de mintegy alulról valami visszafojthatatlan,
fájdalmas csipogás vegyült bele, s ettől jóformán csak az első pillanatban maradtak épek,
érthetőek a szavai, utózengésüket már annyira szétzilálta, hogy az ember nem tudta, jól hall-e.
Gregor részletesen akart válaszolni és mindent megmagyarázni, de ilyen körülmények között
csak e szavakra szorítkozott:

- Igen, igen, anyám, köszönöm, már kelek is.

Az ajtó jóvoltából kinn bizonyára nem lehetett észrevenni Gregor hangjának elváltozását,
mert anyja megnyugodott ettől a magyarázattól, és elcsoszogott. A kis beszélgetés azonban
felhívta a többi családtag figyelmét arra, hogy Gregor a várakozás ellenére még otthon van, és
már kopogott is az egyik oldalajtón apja, gyengéden, de az öklével:

- Gregor! Gregor! - kiáltotta. - Mi van veled? - És kis idő múlva újra megszólalt mélyebb,
figyelmeztető hangon: - Gregor! Gregor!

A másik oldalajtónál a húga aggodalmaskodott halkan:

- Gregor, nem jól vagy? Szükséged van valamire?

Mindkét oldalra így felelt Gregor:

- Már kész vagyok - és igyekezett hangját gondos kiejtéssel és a szavak közé iktatott hosszú
szünetekkel minden feltűnő vonástól megfosztani. Apja vissza is tért a reggelijéhez, de húga
tovább suttogott:
- Gregor, nyisd ki, könyörgök.

Gregornak azonban esze ágában sem volt, hogy kinyissa, és áldotta utazásaiból eredő
óvatosságát, hogy otthon is kulcsra zárt éjszakánként minden ajtót.

Először nyugodtan és háborítatlanul föl akart kelni, felöltözni és mindenekelőtt

megreggelizni, s csak aztán mérlegelni a továbbiakat, mert az ágyban nem boldogult a
gondolkodással, erre már rájött. Emlékezett rá, hogy gyakran érzett már az ágyban valamiféle,
talán a rossz fekvés okozta, enyhe fájdalmat, amelyről fölkeléskor kiderült, hogy merő
képzelgés, és kíváncsian várta, hogyan fognak mai képzelődései lassan szétoszlani. Hogy
hangjának elváltozása nem más, mint az alapos megfázásnak, az utazók egyik foglalkozási
betegségének előjele, ebben nem is kételkedett.

A takarót ledobni igen egyszerű volt; csak föl kellett kissé fújnia magát, és már le is csúszott.
A folytatás viszont nehezebben ment, különösen mivel Gregor olyan roppantul széles volt. A
felüléshez karra és kézre lett volna szüksége, helyettük viszont csak a sok lábacskája volt,
amelyek szakadatlanul összevissza kalimpáltak, és Gregor ráadásul irányítani sem tudta őket.
Ha be akarta hajlítani az egyiket, az volt az első, amelyik kiegyenesedett, és ha végre sikerült
ezzel a lábával végrehajtania azt, amit akart, közben az összes többi felfokozott, fájdalmas
izgalommal izgett-mozgott, mintha szabadjára engedték volna őket. "Csak semmi fölösleges
időtöltés az ágyban" - gondolta Gregor.

Először testének alsó felével akart kijutni az ágyból, de ez az alsó rész, amelyet egyébként
még nem látott és nem is tudott pontosan elképzelni, nehézkesnek bizonyult; lassan mozdult;
és végül, amikor Gregor már-már megvadulva, minden erejével kíméletlenül előrelökte
magát, rosszul választotta meg az irányt, nekiütődött az ágy alsó végének, és az égő fájdalom,
amelyet érzett, felvilágosította, hogy pillanatnyilag talán éppen testének alsó fele a
legérzékenyebb.

Ezután felsőtestével próbált kijutni az ágyból, és fejét óvatosan az ágy széle felé fordította. Ez
ment is könnyen, és szélessége, súlya ellenére végül testének tömege is követte lassan fejének
fordulását. De mikor végre szabadon lógott a feje az ágy szélén kívül, a levegőben, félelem
fogta el attól, hogy ily módon tovább csússzon, mert ha a végén így esik le, kész csoda lesz,
ha meg nem sérül a feje. Márpedig semmi áron sem szabad éppen most elveszítenie az
eszméletét; akkor már jobb, ha az ágyban marad.

De mikor hasonló erőfeszítés után felsóhajtva újra előző helyzetébe került, és látta, hogy a
lábai, ha lehet, még dühösebben viaskodnak egymással, s nem találta a módját, hogy rendet és
nyugalmat teremtsen ebben az önkényeskedésben, újra arra gondolt, hogy lehetetlenség az
ágyban maradnia, és legokosabb mindent feláldozni, ha csak egy kis reménye is van, hogy
ezáltal kiszabadulhat az ágyból. Közben nem feledkezett meg arról sem, hogy emlékezetébe
idézze, a kétségbeesett elhatározásnál sokkal többet ér a nyugodt, higgadt megfontolás. Az
ilyen pillanatokban, amilyen élesen csak tudta, az ablakra vetette a tekintetét, de sajnos, a
reggeli köd látványából, mely már a keskeny utca másik oldalát homályba burkolta, nem sok
biztonságot és bátorságot meríthetett. "Már hét óra - gondolta, amikor újra ütött az
ébresztőóra -, már hét óra, és még most is mekkora a köd." És kis ideig nyugodtan feküdt,
fáradtan sóhajtozva, mintha a tökéletes csendtől várná a dolgok valóságos és természetes
rendjének visszatérését.
Aztán így szólt magában: "Mielőtt negyed nyolcat ütne, okvetlen ki kell jutnom teljesen az
ágyból. Egyébként addig majd jön is valaki az üzletből, hogy érdeklődjék utánam, mert az
üzletet hét előtt nyitják." És most nekilátott, hogy testét teljes hosszában egy vonalban
kilódítsa az ágyból. Ha így esik ki, feje, amelyet esés közben mereven fel fog tartani,
valószínűleg nem sérül meg. Hátát keménynek érezte; ha a szőnyegre esik, aligha történik
baja. Leginkább az okozott gondot neki, hogy számolnia kellett a robajjal, amellyel majd az
esés jár, s ez ha rémületet nem is, némi aggodalmat bizonyára kelt majd minden ajtó mögött.
Mégis meg kell próbálnia.

Amikor Gregor félig már kinyúlt az ágyból - az új módszer inkább játék volt, mint erőfeszítés,
csak hintáztatnia kellett magát a lendületből -, eszébe jutott, hogy milyen egyszerű volna
minden, ha segítségére jönnének. Két erős ember - apjára és a cselédlányra gondolt - bőven
elég lenne, csak bedugnák karjukat domború háta alá, kihámoznák az ágyból, lehajolnának
terhükkel, és akkor csak ki kellene várniuk óvatosan, amíg átlendül a hasára a padlón, ahol
remélhetőleg majd lábacskáit is lesz mire használnia. Nos, eltekintve attól, hogy az ajtók be
vannak zárva, kiálthatna-e valóban segítségért? Nyomorúságos helyzetében is elmosolyodott
akaratlanul erre a gondolatra.

Már odáig jutott, hogy a nagyobb hintaröpték végén alig tudta visszanyerni egyensúlyát, és
most már igen hamar végleg döntenie kellett, mert öt perc híján negyed nyolc volt - és akkor
csengettek a lakásajtón. "Valaki az üzletből" - gondolta, és szinte megmerevedett; míg
lábacskái annál sebesebben táncoltak. Egy pillanatig néma csend volt. "Nem nyitják ki" -
gondolta Gregor valami esztelen reménységbe kapaszkodva. De azután a cselédlány, mint
máskor, természetesen most is szilárd léptekkel az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Gregornak elég
volt a látogató első üdvözlő hangját meghallania, és már tudta is, ki az: maga a cégvezető.
Miért is ítéltetett Gregor arra a sorsra, hogy olyan cégnél szolgáljon, ahol a legkisebb
mulasztás esetén is mindjárt a legsúlyosabbra gyanakodnak? Csirkefogó lenne vajon egytől
egyig minden alkalmazott, nincs köztük egyetlen derék, hűséges ember sem, aki eszét veszti
lelkiismeret-furdalásában, ha akár csak egy-két reggeli órát nem használ ki az üzlet
érdekében, ha valósággal képtelen felkelni az ágyból? Valóban nem lett volna elég, ha egy
gyakornokot küldenek ide, hogy megkérdezze, mi van vele - ha egyáltalán szükség van erre a
kérdezősködésre -, magának a cégvezetőnek kellett eljönnie, és ezzel az egész ártatlan család
tudomására hozni, hogy e gyanús ügy kivizsgálását csakis a cégvezető eszére lehet rábízni?
És nem annyira valódi elhatározás következtében, mint inkább az izgalom hatására, mely
Gregort e gondolatok közben elfogta, teljes erővel kivetette magát az ágyból. Hangos
csapódás hallatszott, robajról voltaképp nem lehetett beszélni. Kissé felfogta az esést a
szőnyeg, és Gregor háta is rugalmasabb volt, mint gondolta; így történt, hogy a tompa zaj nem
is volt olyan feltűnő. Csak a fejét nem tartotta elég óvatosan; azt bizony beverte, és most
dühében és fájdalmában ide-oda forgatta, és a szőnyeghez dörzsölte.

- Valami leesett odabenn - mondta a cégvezető a bal oldali szobában.

Gregor megpróbálta elképzelni, hogy nem történhetne-e egyszer a cégvezetővel is valami

hasonló, mint ma vele; a lehetőségét tulajdonképpen nem lehetett kizárni. De szinte nyers
válaszul erre a kérdésére a cégvezető néhány határozott lépést tett a szomszéd szobában, és
megnyikorgatta lakkcsizmáját. A jobb oldali szobából Gregor tájékoztatására húga ezt
suttogta:

- Gregor, itt a cégvezető.

- Tudom - mondta Gregor halkan; de annyira, hogy a húga is meghallja, nem merte felemelni
a hangját.

- Gregor - szólalt meg most apja a bal oldali szobában -, itt a cégvezető úr, és érdeklődik,
miért nem utaztál el a korai vonattal. Nem tudjuk, mit mondjunk neki. Egyébként veled is
személyesen akar beszélni. Nyisd ki tehát, légy szíves, az ajtót. Majd szíveskedik eltekinteni a
szobádban levő rendetlenségtől.

- Jó reggelt, Samsa úr! - kiáltott közbe barátságosan a cégvezető.

- Nem jól van - mondta az anyja a cégvezetőnek, mialatt apja tovább beszélt az ajtónál -, nem
jól van, higgye el, cégvezető úr. Hogyan is késne le különben Gregor egy vonatot! Hisz másra
se gondol ez a fiú, csak az üzletre. Szinte már bosszant, hogy sohasem megy el este
szórakozni; most egy hétig itt volt a városban, de egy este se ment el hazulról. Ül az
asztalunknál, és csendben újságot olvas, vagy a menetrendet tanulmányozza. Már az is
szórakozás neki, hogy dolgozik egy kicsit a lombfűrésszel. Most például faragott két-három
este egy kis keretet, meg fog lepődni, milyen kedves; benn lóg a szobájában, mindjárt
megnézheti, mihelyt Gregor kinyitja az ajtót. Egyébként boldog vagyok, hogy itt van,
cégvezető úr, egymagunkban nem lettünk volna képesek rávenni Gregort, hogy nyissa ki az
ajtót, olyan makacs, és biztosan nem is érzi jól magát, bár reggel tagadta.

- Rögtön jövök - mondta Gregor lassan és megfontoltan, és meg se moccant, nehogy a

beszélgetés egyetlen szavát is elszalassza.

- Mással, nagyságos asszonyom, én sem tudom magamnak megmagyarázni - mondta a

cégvezető -, remélhetőleg nincs semmi komoly baja. Meg kell azonban mondanom, hogy
nekünk üzletembereknek - sajnos, vagy ha tetszik, szerencsére - üzleti szempontból igen
gyakran egyszerűen túl kell tennünk magunkat az ilyen könnyű rosszulléteken.

- Bemehet végre a cégvezető úr? - kérdezte türelmetlenül apja, és ismételten kopogott az

ajtón.

- Nem - mondta Gregor. A bal oldali szobában kínos csönd támadt, a jobb oldali szobában a
húga felzokogott.

A húga vajon miért nem ment át a többiekhez? Nyilván csak most kelt fel, és még el sem
kezdett öltözni. És miért sír? Mert ő nem kelt fel, és nem engedi be a cégvezetőt, mert az a
veszély fenyegeti, hogy elveszti az állását, és mert akkor a főnök újra üldözni fogja a szülőket
régi követeléseivel? Ezek azonban egyelőre fölösleges gondok voltak. Gregor még itt volt, és
eszébe sem jutott, hogy elhagyja a családját. Pillanatnyilag ott feküdt ugyan a szőnyegen, és
senki sem kívánta volna tőle komolyan, hogy engedje be a cégvezetőt, ha ismerte volna
helyzetét. E kis udvariatlanság miatt, amelyre később könnyűszerrel találhat majd megfelelő
kifogást, mégsem lehet Gregort csak úgy egyszeriben elküldeni. És Gregor úgy érezte, hogy
sokkal okosabb volna, ha most békén hagynák, és nem zaklatnák sírással és rábeszéléssel. De
éppen e bizonytalanság szorongatta a többieket, és mentette viselkedésüket.

- Samsa úr - kiáltotta most a cégvezető emelt hangon -, végtére mi történt? Elbarikádozza

magát a szobájában, nemmel és igennel felel csupán, szüleinek súlyos és fölösleges
aggodalmat okoz, és mellesleg megjegyezve, alapjában véve hallatlan módon elhanyagolja
üzleti kötelességeit. Most szüleinek és főnökének nevében beszélek, és igen komolyan kérem,
adjon azonnal világos magyarázatot. Meg vagyok lepve, meg vagyok lepve. Én magát
nyugodt, józan embernek ismertem, és most mintha hirtelen különös szeszélyekkel akarna
kérkedni. A főnök célzott ugyan reggel mulasztásának lehetséges magyarázatára - egy
nemrégiben önre bízott inkasszóról volt szó -, én azonban majdhogynem becsületszóra
kijelentettem, hogy ez a magyarázat nem lehet helytálló. Most azonban látom érthetetlen
makacsságát; és elmegy a kedvem, hogy a legcsekélyebb mértékben is kiálljak magáért.
Márpedig az állása egyáltalán nem mondható szilárdnak. Eredetileg az volt a szándékom,
hogy mindezt négyszemközt mondom el magának, de mivel arra kényszerít, hogy
haszontalanul vesztegessem itt az időmet, nem tudom, miért ne tudhatnák meg tisztelt szülei
is. Szóval teljesítménye az utóbbi időben korántsem nevezhető kielégítőnek; bár ez nem az az
évszak, amikor különleges üzleteket lehet kötni, ezt elismerjük, de olyan évszak nincsen,
amikor egyetlen üzletet sem kötünk, Samsa úr, olyannak nem szabad lennie.

- De cégvezető úr - kiáltott Gregor magából kikelve, és izgalmában minden egyébről

megfeledkezett -, azonnal kinyitom, megyek már! Valami könnyű rosszullét, kis szédülés
akadályozott meg, hogy fölkeljek. Most még az ágyban fekszem. De már egészen friss
vagyok megint. Most éppen kiszállok az ágyból. Csak egyetlen pillanat türelmet! Még nem
megy úgy, mint gondoltam. De már jól vagyok. Hogy milyen váratlanul érheti az embert
ilyesmi! Tegnap este még semmi bajom nem volt, szüleim is tudják, azazhogy majdnem
semmi. Már tegnap este is volt valami előérzetem. Csak rám kellett volna nézni. Miért is nem
jelentettem be az üzletben! De az ember mindig azt hiszi, hogy átvészeli majd a betegséget, és
nem kell otthon maradnia. Cégvezető úr! Kímélje meg a szüleimet! Hisz semmi alapja a
szemrehányásoknak, amelyekkel illet; nekem nem is szóltak róla egy szót sem. Talán nem
olvasták legutóbb szerzett megbízásaimat. Különben is még a nyolcórás vonattal elutazom, e
néhány órai pihenés alatt összeszedem magam. Nem is kell tovább itt maradnia, cégvezető úr,
ott leszek én is mindjárt az üzletben, szíveskedjen ezt közölni, s a főnök úrnak adja át
üdvözletemet!

És miközben Gregor mindezt kapkodva átkiabálta, és szinte nem is tudta, mit mond,
könnyedén, bizonyára az ágyban szerzett gyakorlattal, közeledett az éjjeliszekrényhez, és
megpróbált fölkapaszkodni rajta. Valóban ki akarta nyitni az ajtót, meg akarta mutatni magát,
beszélni akart a cégvezetővel; mohón várta, hogy mit szólnak majd a többiek, akik annyira
szeretnék látni, ha megpillantják. Ha megijednek, őt nem terheli többé felelősség, és
megnyugodhat. Ha viszont mindent nyugodtan fogadnak, akkor neki sem lenne oka
nyugtalanságra, és ha siet, nyolcra csakugyan a pályaudvaron lehet. Először lecsúszott
néhányszor a sima éjjeliszekrényről, de végül utolsó nekirugaszkodásra sikerült
fölegyenesednie: az alteste sajgott ugyan, de ügyet sem vetett a kínzó fájdalmakra. Nekidőlt
egy közeli szék támlájának, és lábacskáival megkapaszkodott a szélében. Ezzel sikerült úrrá
lennie testén, és elnémult, mert újra meghallotta a cégvezető hangját.

- Értették egyetlen szót is? - kérdezte a cégvezető a szülőktől. - Csak nem akarja a bolondját
járatni velünk?

- Az isten szerelmére - kiáltotta anyja már-már sírva -, talán súlyos beteg, mi meg kínozzuk!
Grete! Grete! - kiáltott aztán.

- Tessék, mama! - kiáltotta Gregor húga a másik oldalról. Gregor szobáján keresztül
érintkeztek.

- Azonnal menj orvosért. Gregor beteg. Hamar orvosért. Hallottad, hogy beszélt Gregor?
- Állathang volt - mondta a cégvezető az anya kiáltozásához képest feltűnően halkan.

- Anna! Anna! - kiáltott ki az apa az előszobán át a konyhába, és közben tapsolt. - Szaladjon

azonnal lakatosért!

És már szaladt is ki a két lány suhogó szoknyával az előszobába - hogy öltözhetett fel húga
ilyen gyorsan? -, és felrántották a lakás ajtaját. Csapódást nem is lehetett hallani; bizonyára
nyitva hagyták az ajtót, mint az olyan lakásokban szokás, ahol valami nagy szerencsétlenség
történt.

Gregor azonban sokkal nyugodtabb lett. Igaz, szavait ezek szerint már nem értették, bár ő
maga elég érthetőnek találta beszédét, érthetőbbnek, mint előzőleg, de lehet, hogy megszokta
már a füle. Mindenesetre már gondoltak rá, hogy nincs egészen rendben, s azon voltak, hogy
segítsenek rajta. Az első intézkedéseket bizakodás és biztonság hatotta át, s ez jólesett neki.
Úgy érezte, újra bevonták az emberek körébe, s mindkettőjüktől, az orvostól és a lakatostól is,
kettejük közt valójában semmi különbséget nem téve, nagyszerű és meglepő eredményeket
várt. Hogy a közelgő, döntő jelentőségű megbeszéléseken lehetőleg minél tisztább legyen a
hangja, megköszörülte a torkát, mindenesetre ügyelve arra, hogy csak egész fojtottan
köhintsen, mert elképzelhető volt, hogy már ez a zaj is másképp hangzik, mint az emberi
köhögés, s ezt ő maga már nem merte volna eldönteni. A szomszéd szobában közben néma
csend támadt. Szülei és a cégvezető talán az asztalnál ülnek és sugdolóznak, talán az ajtónak
támaszkodnak és hallgatóznak valamennyien.

Gregor a székkel együtt lassan az ajtóhoz csúszott, ott elengedte, nekivetette magát az
ajtónak, megkapaszkodott benne - lábacskáinak gömbjein volt némi tapadóanyag -, és egy
pillanatra megpihent az erőkifejtés után. Aztán nekilátott, hogy szájával megfordítsa a kulcsot
a zárban. Sajnos, úgy látszott, hogy nincsenek valódi fogai - mivel is ragadhatná meg most a
kulcsot? -, jó erős volt viszont az állkapcsa; a segítségével csakugyan meg is mozdította a
kulcsot, és nem törődött vele, hogy nyilvánvalóan valami kárt tett önmagában, mert barna
folyadék jelent meg a szája szélén, ráfolyt a kulcsra, és lecsöpögött a padlóra.

- Hallgassák csak - mondta a cégvezető a szomszéd szobában -, a kulcsot forgatja.

Ez igen felbátorította Gregort; de mindannyiuknak oda kellett volna kiáltani, apjának és

anyjának is: "Gyerünk, Gregor - kiálthatták volna -, csak neki, keményen neki annak a
zárnak!" És abban a hitben, hogy valamennyien feszült figyelemmel kísérik igyekezetét,
minden erejét összeszedte, és szinte önkívületben ráharapott a kulcsra. Körbetáncolta a zárat,
ahogy a kulcs körbefordult benne; most már csak a szájával tartotta magát egyenesen, és
szükség szerint hol ráakaszkodott a kulcsra, hol pedig egész testének súlyával lenyomta.
Végre visszacsattant a zár, s fémes hangjára Gregor mintha álomból ébredt volna.
Fellélegzett, és így szólt magában: "Lakatosra csak nem volt szükségem" - és ráfektette fejét a
kilincsre, hogy kitárja az ajtót.

Mivel ily módon kellett kinyitnia az ajtót, őt magát még nem láthatták, amikor az ajtó már
elég szélesre kitárult. Előbb lassan körbe kellett fordulnia az egyik ajtószárny mentén,
mégpedig igen óvatosan, nehogy épp a szobába való belépés előtt vágódjon ügyetlenül
hanyatt. Még ezzel a nehéz mozdulattal volt elfoglalva, és nem ért rá másra is odafigyelni,
amikor már meg is hallotta a cégvezetőt: hangos "Ó!" szaladt ki a száján - úgy hangzott, mint
a szél zúgása -, és már meg is pillantotta, ő állt legközelebb az ajtóhoz, nyitott szájára
tapasztotta a kezét, és lassan hátrálni kezdett, mintha láthatatlan, egyenletesen működő erő
hajtaná. Anyja a cégvezető jelenléte ellenére úgy állt még ott, ahogy felkelt, kibontott, égnek
meredő hajjal - először összekulcsolta a kezét, és férjére pillantott, aztán két lépést tett Gregor
felé, és lerogyott körülötte szétterülő szoknyáinak kellős közepébe, arccal előreborulva. Apja
ellenséges arckifejezéssel ökölbe szorította kezét, mintha vissza akarta volna lökni Gregort a
szobájába, azután bizonytalanul körülnézett a nappali szobában, s végül eltakarta szemét, és
sírni kezdett, hatalmas mellkasa belerázkódott.

Gregor erre be sem lépett a szobába, hanem belülről nekitámaszkodott a bereteszelt

ajtószárnynak, s így csak testének fele látszott, valamint oldalt hajtott feje, amellyel
átkukucskált a többiek felé. Közben jócskán kivilágosodott, élesen kirajzolódott az utca túlsó
oldalán a szemközt álló végtelen, szürkésfekete ház egy részlete - kórház volt - és a
homlokzatot szigorúan áttörő ablakok szabályos sora; még most is esett, de már csak nagy,
elkülöníthető, sőt jóformán egyenként földre szórt cseppekben. A reggelizőkészlet buja
bőségben foglalta el az asztalt, mert Gregor apjának a reggeli volt a legfontosabb napi
étkezése, amelyet különféle újságok olvasásával órák hosszat elnyújtott. Épp a szemközti
falon fénykép függött, amely Gregort ábrázolta katonakorában; hadnagyként, tiszteletet
parancsoló tartásban és egyenruhában, amint kezét kardján nyugtatva gondtalanul mosolyog.
Az előszobába vezető ajtó nyitva volt, és mivel a külső ajtó is tárva-nyitva volt, ki lehetett
látni a lépcsőházi előtérre és a lefelé vezető lépcsőre.

- Most pedig - mondta Gregor annak tudatában, hogy csak ő őrizte meg nyugalmát - azonnal
felöltözöm, összecsomagolom a kollekciót, és elutazom. Akarjátok? Akarjátok, hogy
elutazzam? Láthatja, cégvezető úr, nem makacskodom, én szívesen dolgozom; fárasztó dolog
az utazás, de utazás nélkül nem tudnék élni. Hova megy, cégvezető úr? Az üzletbe? Igen? Az
igazságnak megfelelően fog beszámolni? Előfordulhat, hogy az ember egy adott pillanatban
nem képes dolgozni, de épp ez az alkalmas időpont, amikor visszaemlékezhet korábbi
teljesítményeire, és elhatározhatja, hogy később, az akadály elhárítása után, még
szorgalmasabban és odaadóbban fog dolgozni. Hiszen annyira le vagyok kötelezve a főnök
úrnak, ezt ön is nagyon jól tudja. Másrészt gondoskodnom kell szüleimről és húgomról.
Kutyaszorítóba kerültem, de ki fogom vágni magam. Csak arra kérem, ne súlyosbítsa
helyzetemet, súlyos az már így is. Fogja pártomat az üzletben! Tudom, nem szeretik az utazót.
Azt hiszik, veszettül sokat keres, és közben éli világát. Nincs különösebb okuk, hogy
megváltoztassák ezt az előítéletüket. De önnek, cégvezető úr, önnek jobb az áttekintése, mint
magának a főnök úrnak, aki vállalkozói minőségében könnyen ítélkezhet tévesen,
alkalmazottai rovására. Ön is nagyon jól tudja, hogy az utazó, aki az év nagy részében távol
van az üzlettől, milyen könnyen esik áldozatul pletykáknak, véletleneknek és alaptalan
vádaknak, amelyek ellen lehetetlenség védekeznie, mert többnyire tudomást sem szerez róluk,
és ha igen, csak akkor, amikor kimerülten visszatér útjáról, és odahaza saját bőrén érzi az
áldatlan, indokait tekintve már megfejthetetlen következményeket. Cégvezető úr, ne menjen
el szó nélkül, mondja legalább, hogy valami apró részletben igazat ad nekem!

De a cégvezető már Gregor első szavaira megfordult, és csak meg-megránduló válla fölött
nézett vissza vicsorogva Gregorra. És amíg Gregor beszélt, egy pillanatra sem állt meg,
hanem Gregort szüntelenül szemmel tartva hátrált az ajtó felé, de olyan lassan, mintha titkos
parancs tiltaná, hogy elhagyja a szobát. Már az előszobában volt, és hirtelen mozdulata,
amellyel végül kihúzta a lábát a nappaliból, azt a látszatot keltette, mintha megégette volna a
talpát. Az előszobában aztán kinyújtotta a jobb karját messze előre, a lépcső felé, mintha ott
valósággal földöntúli megváltás várná.
Gregor tudta, hogy semmi esetre sem engedheti el a cégvezetőt ilyen hangulatban, hacsak
nem akarja végképp kockáztatni állását. Szülei mindezt nem értették meg ilyen világosan; az
évek során meggyőződésükké vált, hogy Gregorról egész életében gondoskodik ez az üzlet,
no meg most annyira el voltak foglalva pillanatnyi bajaikkal, hogy a jövőre gondolni sem
tudtak. A cégvezetőt vissza kellett tartani, megnyugtatni, meggyőzni és végül megnyerni;
ettől függött most Gregor és a család jövője! Csak itt lett volna a húga! Ő okos volt, már
akkor sírt, amikor Gregor még nyugodtan feküdt a hátán. És a cégvezető, ez a hölgybarát,
bizonyára hajlott volna a szavára; húga becsukta volna a lakásajtót, és az előszobában kiverte
volna a cégvezető fejéből a rémületet. De hát a húga épp nem volt itt, Gregornak magának
kellett cselekednie. És nem gondolva arra, hogy még egyáltalán nem ismeri jelenlegi mozgási
képességét, és arra sem, hogy beszédét esetleg, sőt valószínűleg, most sem értették meg,
elengedte az ajtószárnyat, kicsúszott a nyíláson; oda akart menni a cégvezetőhöz, aki már kinn
állt, a lépcsőpihenőn, nevetséges módon mindkét kezével a korlátba kapaszkodva; de támaszt
keresve halk kiáltással nyomban rábukott lábacskáira. Alighogy ez megtörtént, először ezen a
reggelen, jóleső érzés járta át a testét; lábacskái alatt szilárd talajt érzett, s örömmel
tapasztalta, hogy mindenben engedelmeskednek neki; sőt azon vannak, hogy elvigyék, ahová
akarja; és máris bizonyos volt benne, hogy gyorsan közeleg szenvedéseinek végleges
elmúlása. De épp abban a pillanatban, amikor a visszatartott mozgástól ringatózva, egészen
közel anyjához, egyszer csak szembekerült vele a padlón, anyja, bár úgy látszott, teljesen
magába merült, hirtelen felugrott, szétterpesztett ujjakkal magasba emelte a karját, és
felkiáltott: Segítség, az isten szerelmére, segítség! -, fejét félrehajtotta, mintha csak Gregort
akarta volna jobban látni, ugyanakkor fejvesztetten hátrálni kezdett; elfelejtette, hogy ott van
mögötte a terített asztal; amikor odaért, mintegy szórakozottságból gyorsan felült rá, és
látszólag észre sem vette, hogy mellette a felborított nagy kannából vastag sugárban ömlik a
szőnyegre a kávé.

- Anyám, anyám - mondta Gregor halkan, és felpillantott rá. A cégvezetőről egy pillanatra
megfeledkezett, viszont nem tudta megállni, hogy a patakzó kávé láttára ne kapjon
állkapcsával néhányszor a levegőbe. Erre anyja ismét felordított, elmenekült az asztaltól, és a
feléje siető férje karjába hanyatlott. De Gregor most nem ért rá a szüleivel foglalkozni; a
cégvezető már a lépcsőn volt, és állát a korlátra támasztva még utoljára visszanézett. Gregor
nekirugaszkodott, hogy minél biztosabban utolérje; a cégvezető megsejthetett valamit, mert
átugrott néhány lépcsőfokot, és eltűnt. - Hu! - kiáltotta még, hogy visszhangzott belé a
lépcsőház. Sajnos, a cégvezető menekülése mintha Gregor apját is teljesen megzavarta volna,
holott ő eddig viszonylag higgadtan viselkedett, mert ahelyett, hogy maga is a cégvezető után
szaladt volna, vagy legalább nem gátolta volna meg Gregort az üldözésben, jobb kezével
megragadta a cégvezető botját, amelyet az kalapjával és felöltőjével együtt itt hagyott egy
széken, bal kezével pedig fölkapott az asztalról egy nagy újságot, és lábdobbantások
kíséretében nekilátott, hogy a bot és az újság lengetésével visszakergesse Gregort a szobájába.
Gregor hiába kérlelte, kérését apja meg sem értette, hiába forgatta alázatosan a fejét, apja csak
még nagyobbakat dobbantott. A szoba másik végében, noha hűvös volt az idő, anyja felrántott
egy ablakot, és messzire kihajolva kezébe temette az arcát. Az utca és a lépcsőház között erős
léghuzat támadt, a függönyök fellibbentek, az újságok zizegni kezdtek az asztalon, néhány lap
lerepült a földre. Az apa könyörtelenül szorongatta Gregort, és közben, mint valami
vadember, sziszegő hangokat hallatott. Igen ám, de Gregornak még semmiféle gyakorlata
nem volt a hátrálásban, és bizony igen lassan haladt. Ha legalább meg tudott volna fordulni,
mindjárt a szobájában lett volna, de félt, hogy az időrabló fordulás közben apja elveszti
türelmét, és kezében a bot minden pillanatban azzal fenyegetett, hogy halálos csapást mér
Gregor hátára vagy fejére. Végül mégsem maradt más választása, mert rémülten észrevette,
hogy hátrálás közben még az irányt sem tudja tartani; és szüntelenül szorongó
oldalpillantásokat vetve apjára, a lehető leggyorsabban, valójában azonban igen lassan
fordulni kezdett. Apja talán észrevette jó szándékát, mert nem zavarta tovább, sőt botjának
végével itt-ott még irányította is messziről a körbefordulását. Csak közben ne adott volna ki
olyan elviselhetetlen sziszegő hangokat! Gregor egészen megzavarodott ettől. Már majdnem
teljesen megfordult, amikor még egyre a sziszegésre figyelve eltévesztette az irányt, és egy
darabon visszafordult. Mikor aztán végre szerencsésen fejjel előre az ajtónyílás elé került,
kiderült, hogy teste szélesebb, semhogy könnyűszerrel átférhetne rajta. Apjának jelenlegi
állapotában természetesen véletlenül sem jutott eszébe, hogy esetleg a másik ajtószárnyat is
kinyithatná, s így megfelelő átjárót biztosíthatna Gregornak. Az volt csupán a rögeszméje,
hogy Gregornak, amilyen gyorsan csak lehet, a szobájában kell lennie. Semmiképpen sem
nézte volna el azokat a körülményes előkészületeket sem, amelyekre Gregornak szüksége lett
volna, hogy fölegyenesedjék, és esetleg így jusson át az ajtón. Ellenkezőleg, mintha semmi
akadály sem állna Gregor útjában, egyre nagyobb lármával hajtotta, és úgy tetszett, mintha a
hang Gregor fölött már nem is egyetlen apáé volna; ennek fele sem tréfa, gondolta Gregor, és
lesz, ami lesz - benyomult az ajtónyílásba. Teste féloldalt felemelkedett, ferdén a két
ajtószárny közé került, egyik oldala sebesre horzsolódott, s a fehér ajtón csúnya foltok
maradtak utána, és hamarosan be is szorult, mozdulni sem tudott többé, lábacskái az egyik
oldalon reszketve lógtak a levegőben, a másik oldalon pedig fájdalmasan odanyomódtak a
padlóhoz - és ekkor, valóságos megváltásként, apja jó erősen belérúgott a hátsó felébe, és
Gregor vérző testtel messze berepült a szobájába. A bottal még becsapták az ajtót, aztán végre
csend lett.

Gregor csak alkonyatkor ébredt fel nehéz, ájulásszerű álmából. Nem sokkal később bizonyára
magától is felébredt volna, mert kipihentnek és kialudtnak érezte magát, de most az volt a
benyomása, mintha futó léptek vagy az előszobába vezető ajtó csukódása ébresztette volna
föl. Az utcai villanylámpák fénye itt-ott sápadtan megvilágította a mennyezetet és a bútorok
magasabb részeit, de lenn Gregornál sötét volt. Egyelőre még ügyetlenül tapogatózva
csápjaival - értéküket csak most kezdte felbecsülni - lassan odacsúszott az ajtóhoz, hogy
megnézze, mi történt ott. Bal oldala mintha egyetlen hosszú, kellemetlenül feszülő sebhely
lett volna, két sor lábacskájára szabályosan sántított. Egyik lábacskája egyébként a délelőtti
események során súlyosan megsérült - valóságos csoda, hogy csak egy sérült meg -, és most
élettelenül vonszolta maga után.

Csak az ajtónál vette észre, hogy voltaképp mi csalogatta oda; valami ennivaló illata volt. Egy
tálacska állt ott, teli édes tejjel, kis fehérkenyér-darabkák úszkáltak benne. Legszívesebben
fölnevetett volna örömében, mert még éhesebb volt, mint reggel, és nyomban bele is dugta
fejét a tejbe egész a szeme tájékáig. De csalódottan mindjárt vissza is húzta; nemcsak azért,
mert kényes bal oldala miatt nehezére esett az evés - csak akkor tudott enni, ha egész teste
részt vett lihegve az evésben -, hanem ráadásul nem is ízlett neki a tej, pedig kedvenc itala
volt, és húga bizonyára ezért is tette oda; sőt, undorodva elfordult a táltól, és visszamászott a
szoba közepére.

Az ajtórésen át látta, hogy a nappaliban ég a gázlámpa, de míg máskor ebben az időpontban

apja felolvasott délutáni újságjából a feleségének és néha a lányának is, most egyetlen hang
sem hallatszott. Nos, lehet, hogy ez a felolvasás, amelyről annyit mesélt és írt a húga, az
utóbbi időben már nem volt szokás. Most körös-körül mindenütt csend volt, pedig Gregor
tudta, hogy nem üres a lakás. "Lám, milyen csendes életet él a családom" - gondolta, és maga
elé meredve a sötétségbe, nagy büszkeség töltötte el, hogy ilyen életet biztosított szüleinek és
húgának ebben a szép lakásban. De mi lesz, ha most a nyugalom, a jólét, az elégedettség
egyszeriben szörnyű véget ér? Hogy ne kerítsék hatalmába ilyen gondolatok, inkább mozogni
kezdett, és fel-alá mászkált a szobában.

A hosszú este folyamán egyszer résnyire kinyílt az egyik oldalajtó, és egyszer a másik is, de
aztán gyorsan újra becsukódott; valaki szükségét érezhette, hogy bejöjjön, de nyomban utána
meg is gondolta. Gregor most odaállt közvetlenül a nappali ajtaja elé, és elhatározta, hogy a
tétovázó látogatót mindenképp bekényszeríti valahogy, vagy legalábbis megtudja, ki az; de
többé nem nyitották ki az ajtót, és Gregor hiába várt. Reggel, amikor az ajtók zárva voltak,
mindannyian be akartak jönni, most, hogy kinyitotta az egyik ajtót, a többit pedig nyilván a
nap folyamán nyitották ki, senki se jött be, és most a kulcsok is kívül voltak.

Csak késő éjjel aludt ki a fény a nappali szobában, és Gregor ekkor könnyen megállapíthatta,
hogy a szülei és a húga mostanáig ébren voltak, mert jól lehetett hallani, amint mind a hárman
lábujjhegyen távoznak. Gregor bizonyosra vehette, hogy reggelig senki se jön be többé hozzá;
volt tehát bőven ideje, hogy zavartalanul gondolkozzék, hogyan rendezze be új életét. De a
magas, tágas szobában, ahol kénytelen volt a padlóhoz lapulva feküdni, szorongás fogta el,
melynek okát nem tudta kitalálni, hisz a szoba saját szobája volt, és öt éve lakott benne - erre
félig öntudatlan fordulattal és enyhe szégyenkezéssel gyorsan bemászott a kanapé alá; ahol
mindjárt igen kényelmesen érezte magát, bár hátát kissé nyomta a kanapé alja, és fejét nem
tudta fölemelni; csak azt sajnálta, hogy széles lévén a teste, nem fér el teljesen a kanapé alatt.

Így töltötte az egész éjszakát, részben félálomban, de az éhségtől újra meg újra fölriadt,
részben pedig gondokba és homályos reményekbe merülve, s a végén mindig arra a
következtetésre jutott, hogy egyelőre nyugodtan kell viselkednie, és türelemmel, valamint
végtelen figyelmességgel elviselhetővé kell tennie családjának a kellemetlenségeket,
amelyeket jelenlegi állapotában akarva-akaratlanul okozni kénytelen.

Másnap reggel, még alig virradt, Gregornak máris alkalma nyílott, hogy próbára tegye
elhatározását, mert az előszoba felől kinyitotta az ajtót húga, majdnem teljesen fel volt
öltözve, és kíváncsian benézett. Nem látta meg mindjárt Gregort, de amikor észrevette a
kanapé alatt - istenem, valahol csak kellett lennie, végtére nem repülhetett el -, annyira
megijedt, hogy nem tudott uralkodni magán, és kívülről újra becsapta az ajtót. De mintha
megbánta volna a viselkedését, rögtön kinyitotta újra, és lábujjhegyen belépett, mintha
idegenhez vagy súlyos beteghez jönne. Gregor egészen a kanapé széléig előretolta fejét, és
figyelte húgát. Vajon észreveszi-e, hogy otthagyta a tejet, éspedig igazán nem azért, mert nem
éhes, s vajon hoz-e majd más ételt, ami jobban megfelel neki? Ha magától nem hoz, ő inkább
éhen hal, semhogy figyelmeztesse rá, pedig voltaképp alig tudta türtőztetni magát, hogy ki ne
rontson a kanapé alól, húga lába elé vesse magát, és megkérje, hogy adjon neki valami
finomat enni. De húga rögtön észrevette, csodálkozva, hogy a tál teli van, csupán kis tócsányi
tej ömlött ki belőle, és fel is emelte mindjárt, nem puszta kézzel ugyan, hanem egy ronggyal,
és kivitte. Gregor nagyon kíváncsi volt, hogy mit hoz helyette, és a legkülönfélébb dolgok
jutottak eszébe. Sohasem tudta volna azonban kitalálni, hogy jóságában húga mihez
folyamodott. Hogy kipróbálja Gregor ízlését, bőséges választékkal tért vissza; egy régi
újságra volt kiterítve minden. Volt ott félig romlott főzelék, vacsoráról maradt csontok,
dermedt fehér mártással körülvéve, néhány szem mazsola és mandula, egy darab sajt, melyről
Gregor két nappal azelőtt kijelentette, hogy élvezhetetlen; egy darab száraz kenyér, egy szelet
vajas kenyér és egy szelet megsózott vajas kenyér. Ezenkívül még odatette mind e mellé a
valószínűleg egyszer s mindenkorra Gregornak szánt tálat - most víz volt benne. És
gyengédségből, mivel tudta, hogy Gregor nem fog előtte enni, sietve kiment, és még a kulcsot
is megfordította a zárban, hogy Gregornak értésére adja; kényelmesen elhelyezkedhet, kedve
szerint. Gregor lábacskái surrogó hangot adtak, ahogy odasietett az ennivalóhoz. Sebei
egyébként nyilván begyógyultak, mert mozgásában nem akadályozta semmi; ez meglepte, és
arra gondolt, hogy több mint egy hónapja megvágta egy picit késsel az ujját, és e sebe még
tegnapelőtt is meglehetősen fájt. "Ezentúl vajon nem leszek olyan érzékeny?" - gondolta, és
már majszolta is mohón a sajtot, amely minden más étel előtt valósággal odavonzotta
magához. Gyors egymásutánban és a kielégüléstől könnyező szemmel elfogyasztotta a sajtot,
a főzeléket és a mártást; a friss ételek viszont nem ízlettek neki, még a szagukat sem állhatta,
és amit meg akart enni, arrébb is cipelte. Már régen kész volt mindennel, és lustán hevert a
helyén, amikor húga, jelezve, hogy most már vissza kellene húzódnia, lassan megfordította a
kulcsot. Gregor épp elszunnyadni készült, de erre fölriadt, és újra a kanapé alá sietett. Nagy
önuralmába került, hogy még arra a rövid időre is, amíg húga a szobában tartózkodott, a
kanapé alatt maradjon, mert a bőséges étkezéstől kissé kigömbölyödött a teste, és a szűk
helyen alig tudott lélegzetet venni. Kisebb fulladási rohamok közepette kiguvadt szemmel
nézte, amint mit sem sejtő húga nemcsak a maradékot söpri össze, hanem azokat az ételeket
is, amelyekhez Gregor hozzá sem nyúlt, mintha azokat sem lehetne többé semmire sem
felhasználni, és amint az egészet sietve beleönti egy vödörbe, ezt lefedi egy fafedővel, és
mindent kivisz. Alig fordított hátat, Gregor máris előmászott a kanapé alól, kinyújtózkodott,
és jól teleszívta magát levegővel.

Így kapta meg Gregor mindennap a táplálékát, egyszer reggel, amikor szülei és a cselédlány
még aludtak, másodszor az általános ebédelés után, a szülők ugyanis ilyenkor újra elaludtak
egy kicsit, a cselédlányt pedig húga elküldte valamilyen megbízatással. Bizonyára ők sem
akarták, hogy Gregor éhen haljon, de talán nem tudták volna elviselni, hogy étkezéséről
többet is megtudjanak, mint amennyiről hallomásból értesültek, talán húga meg akarta
kímélni őket ettől az önmagában véve ugyan nem nagy szomorúságtól; de hiszen volt részük
bőven szenvedésben.

Miféle ürüggyel távolították el a lakásból azon az első reggelen az orvost és a lakatost, nem
tudhatta meg Gregor, az ő beszédét ugyanis nem értették, s ezért senki sem gondolt arra, még
a húga sem, hogy ő viszont érti a többiekét, és így, ha a húga szobájában volt, meg kellett
elégednie azzal, hogy csak sóhajtozásait és a szentekhez való fohászkodását hallhatja olykor-
olykor. Csak később, amikor húga már lassan hozzászokott mindenhez - tökéletes
megszokásról természetesen azután sem lehetett szó -, kapta el Gregor egy-egy barátságosnak
szánt vagy annak vélhető megjegyzését. "Ma aztán ízlett neki" - mondta, ha Gregor alaposan
eltakarította táplálékát, míg ellenkező esetben, amely lassanként egyre gyakrabban
ismétlődött, szinte szomorúan mondta: "Már megint mindent otthagyott.".

Ha közvetlenül nem szerzett is Gregor semmiféle újságról tudomást, egyet-mást kihallgatott a

szomszéd szobákból, és valahányszor csak hangokat hallott, nyomban a megfelelő ajtóhoz
futott, és egész testével rátapadt. Különösen eleinte nem volt beszélgetés, amelyik
valamiképp, ha csak titokban is, ne róla szólt volna. Két álló napon át mást sem lehetett
hallani az étkezések idején, mint tanácskozást arról, hogy hogyan kell most viselkedniük; de
az étkezések között is erről a témáról volt szó, legalább két családtag ugyanis mindig otthon
tartózkodott, hiszen senki sem akart egyedül otthon maradni, de egészen üresen sem
hagyhatták semmiképp a lakást. A cselédlány mindjárt az első napon - nem volt teljesen
világos, mit és mennyit tudott a történtekről - térden állva könyörgött az anyának, hogy
azonnal bocsássa el, és amikor negyedóra múlva elbúcsúzott, könnyek között köszönte meg
elbocsátását, mint a legnagyobb jótéteményt, amiben itt része volt, és bár nem kérte rá senki,
rettentő esküt tett, hogy egy árva szóval sem árul el senkinek semmit.
Ettől fogva húgának anyjával együtt főznie is kellett; igaz, ez nem sok fáradsággal járt, mert
alig ettek valamit. Gregor egyre csak azt hallotta, hogy hiába kínálják egymást, a válasz
mindig ugyanaz: "Köszönöm, elég volt", vagy valami hasonló. Inni sem ittak talán semmit.
Húga többször is megkérdezte apját, nem kér-e sört, és kedvesen felajánlotta, hogy hoz ő
maga, s amikor apja hallgatott, azt mondta neki, hogy eloszlassa minden kétségét, elküldhetné
a házmesternét is, de aztán apja végül súlyos "nem"-et mondott, és nem esett többé szó a
sörről.

Az apa már az első napon feltárta az anyának és lányának vagyoni helyzetüket és kilátásaikat.
Időnként felállt az asztaltól, és kis páncélszekrényéből, amelyet öt évvel ezelőtt csődbe ment
üzletéből mentett meg, kivett valamilyen bizonylatot vagy előjegyzési könyvet. Hallatszott,
amint kinyitja a bonyolult zárat, és miután kivette, amit keresett, újra bezárja. Valami
magyarázatba kezdett, és hallatára Gregor első ízben tudott örülni valaminek, mióta
fogságban élt. Azt hitte, hogy apjának semmije sem maradt abból az üzletből, apja legalábbis
nem mondott semmit, ami ennek ellentmondott volna, igaz viszont, hogy Gregor nem is
kérdezte. Gregornak annak idején nem volt más gondja, mint hogy minél hamarabb
elfeledtesse családjával az üzleti szerencsétlenséget, amely mindannyiukat teljes
reménytelenségbe döntötte. Egészen különös hévvel kezdett el akkor dolgozni, és szinte egyik
napról a másikra kis kereskedősegédből utazó lett; s így természetesen egészen más
pénzkereseti lehetőséghez jutott, és munkájának eredménye jutalék formájában készpénzzé
változott, amelyet a csodálkozó és boldog család asztalára tehetett. Szép idők voltak, később
sohasem ismétlődtek meg, legalábbis nem régi fényükben, pedig Gregor később annyi pénzt
keresett, hogy az egész család kiadásait fedezni tudta, és fedezte is. Csakhogy megszokták
valamennyien, a család is, Gregor is, a pénzt köszönettel elfogadták, ő szívesen is adta, de
különösebb emberi melegség már nem jött létre többé a családban. Csak húga maradt közel
hozzá, aki Gregortól eltérően nagyon szerette a zenét, és megindítóan hegedült, és ezért
Gregornak az volt a titkos terve, hogy beíratja a konzervatóriumba, nem törődve az ezzel járó
nagy költségekkel, majd csak megszerzi más úton, azt remélte. Amikor Gregor rövid otthoni
tartózkodásai idején húgával beszélgetett, gyakran emlegették a konzervatóriumot, de mindig
csak úgy, mint valami szép álmot, amelynek megvalósulására gondolni sem lehet; a szülők
még ezt az ártatlan ábrándozást sem szívesen hallgatták; Gregor azonban komolyan gondolta,
és az volt a szándéka, hogy karácsonyeste fogja ünnepélyesen bejelenteni a dolgot.

Efféle, jelenlegi állapotában teljesen haszontalan gondolatok jártak a fejében, mialatt

fölegyenesedve az ajtóhoz tapadt és hallgatózott. A minden tagját elzsibbasztó fáradtságtól
néha már oda sem tudott figyelni, és feje ernyedten az ajtónak ütődött, de nyomban vissza is
rántotta, mert még e kis zajt is meghallották odaát, és mind elnémultak. "Mit csinál már
megint?" - kérdezte az apa kis idő múlva, nyilván az ajtó felé fordulva, és csak aztán
folytatták lassan a megszakadt beszélgetést.

Gregor ekkor kielégítő részletességgel megtudta - apja ugyanis magyarázatai közben gyakran
ismételte szavait, részben azért, mert ő maga is régen foglalkozott már ezekkel a dolgokkal,
részben pedig mert az anya nem értett még mindent elsőre -, hogy bármilyen szerencsétlenség
zúdult is rájuk, azért maradt még némi vagyonuk, ha kicsi is, amelyet az azóta érintetlenül
hagyott kamatok valamelyest megnöveltek. No meg azt a pénzt, amelyet Gregor adott haza
havonta - magának mindössze néhány forintot tartott meg -, ezt sem élték fel teljesen, és kis
tőkévé halmozódott fel. Gregor buzgón bólogatott az ajtó mögött, örült ennek a nem várt
előrelátásnak és takarékoskodásnak. Igaz, hogy ezzel a fölösleges pénzzel tulajdonképp
tovább törleszthette volna a főnöknek apja adósságát, és sokkal közelebb lenne az a nap,
amelyen állásától megszabadulhatott volna, de most már kétségtelenül jobb így, ahogy apja
elrendezte.

Ez a pénz azonban korántsem volt elegendő ahhoz, hogy a család megélhessen a kamataiból;
legföljebb arra látszott elégnek, hogy egy, esetleg két évig megéljenek belőle, tovább
semmiképp sem. Csupán akkora összeg tehát, hogy valójában nem volna szabad hozzányúlni,
félre kellene tenni rosszabb napokra; a megélhetéshez szükséges pénzt viszont meg kell
keresni. Az apa azonban már idős ember, ha egészséges is, öt éve nem dolgozik, és nemigen
bízhat már magában; az eltelt öt év alatt, amely fáradságos és mégis sikertelen életének első
szabadsága volt, eléggé meg is hízott, és ettől igen nehézkessé vált. De hát az idős anya
menjen el dolgozni, aki asztmában szenved, és már az is erőfeszítésébe kerül, hogy
végigmenjen a lakásukon; aki minden második napját a nyitott ablak mellett tölti egy
díványon, mert légzési nehézségei vannak? Vagy a húga keressen pénzt, aki tizenhét éves,
még gyermek, és csak azt kívánhatja neki az ember, hogy úgy éljen, ahogy eddig: öltözködjék
csinosan, aludjon sokáig, segítsen a háztartásban, vegyen részt néhány szerény szórakozásban,
és mindenekelőtt hegedüljön? Amikor szóba került, hogy a pénzkeresés elől lehetetlen kitérni,
Gregor eleinte mindig elengedte az ajtót, és rávetette magát az ajtó mellett álló hűvös
bőrdíványra, mert valósággal égette a szégyen és a szomorúság.

Gyakran egész hosszú éjszakákon át ott maradt fekve; egy percre sem hunyta le a szemét, és
órák hosszat kapargatta a bőrt. Vagy pedig nem riadt vissza a nagy fáradtságtól, és odatolt egy
széket az ablakhoz, felmászott az ablak könyöklőjére, és a széken megvetve magát,
nekitámaszkodott az ablaknak, nyilván csak valamiféle emlékezésül arra a felszabadító
érzésre, amely azelőtt elfogta, ha kinézett az ablakon. Valójában ugyanis napról napra
homályosabban látta még a közeli dolgokat is; a szemközti kórházat, amelynek állandó
látványát azelőtt untig átkozta, már egyáltalán nem ismerte fel, és ha nem tudta volna
pontosan, hogy a csendes, mégis hamisítatlanul városi Charlotte utcában lakik, azt hihette
volna, hogy ablakából pusztaságba lát, ahol szétválaszthatatlanul egybeolvad a szürke ég és a
szürke föld. Figyelmes húgának elég volt kétszer észrevennie, hogy a szék az ablaknál áll; és
máris minden alkalommal, valahányszor kitakarította a szobát, visszatolta újra az ablak alá,
sőt ettől fogva még a belső ablaktáblát is nyitva hagyta.

Ha Gregor tudott volna legalább beszélni a húgával, és megköszönhette volna neki mindazt,
amit érte kellett tennie, könnyebben elviselte volna a szolgálatait; így azonban szenvedett
tőlük. Húga persze igyekezett leplezni az egésznek a kínos voltát, és ahogy telt az idő, ez
egyre jobban sikerült is neki, de idővel Gregor is élesebben átlátott mindenen. Már húga
belépésétől is irtózott. Alighogy belépett, még arra sem hagyva időt, hogy becsukja az ajtót,
bármennyire ügyelt is egyébként arra, hogy megkíméljen mindenkit Gregor szobájának
látványától, máris rohant egyenesen az ablakhoz, kapkodva felrántotta, mintha fulladás
környékezné, és bármilyen hideg volt, kis ideig ott is maradt az ablakban, és mélyen beszívta
a levegőt. Ezzel a lármás berohanással napjában kétszer ijesztette meg Gregort, aki azután
végig, amíg húga bent volt, a kanapé alatt reszketett, és, nagyon jól tudta, hogy a húga
szívesen megkímélné ettől, ha képes volna rá, hogy kibírja csukott ablaknál vele egy
szobában.

Egy alkalommal, talán már egy hónap is eltelt Gregor átváltozása óta, és húgának igazán nem
lehetett már semmi különös oka arra, hogy meglepődjön Gregor külsején, kissé korábban
lépett be, mint szokott, és Gregort még az ablakban találta, amint mozdulatlanul nézett kifelé,
mintha csak ijesztésül állították volna oda a székre. Gregort nem érte volna váratlanul, ha
húga nem lép be; mert helyzeténél fogva megakadályozta benne, hogy azonnal kinyithassa az
ablakot, de húga nemcsak hogy nem lépett be, hanem még vissza is hőkölt, és bezárta az ajtót;
egy idegen azt hihette volna, hogy Gregor lesett rá, és meg akarta harapni. Gregor
természetesen azonnal bebújt a kanapé alá, de délig kellett várnia, amíg húga visszajött, és
jóval nyugtalanabbnak látszott, mint máskor. Gregor ebből megtudta, hogy még most is
elviselhetetlen látvány a húga számára, és továbbra is az marad, s hogy húgának ugyancsak
uralkodnia kell magán, amikor nem futamodik meg a teste ama kis részének láttán, amely
kilátszik a kanapé alól. Hogy még ettől a látványtól is megkímélje, egy nap átvitte hátán
lepedőjét a kanapéra - négy órára volt szüksége ehhez a munkához -, és úgy terítette le rá,
hogy teljesen eltakarja őt, s hogy húga még akkor se láthassa, ha lehajol. Ha húga úgy vélte
volna, hogy nincs szükség erre a lepedőre, eltávolíthatta volna, hiszen épp elég nyilvánvaló
volt, hogy Gregor nem szórakozásból akarja elrekeszteni magát, de húga hozzá se nyúlt a
lepedőhöz, sőt mintha Gregor el is kapta volna egy hálás pillantását, amikor ő egyszer
óvatosan felemelte kissé a lepedőt a fejével, hogy megnézze, hogyan fogadja húga ezt az új
megoldást.

Az első két héten a szülők nem tudták rászánni magukat, hogy bemenjenek Gregorhoz, és
Gregor gyakran hallotta, amint nagy elismeréssel szólnak húga mostani munkájáról, míg
azelőtt sokat bosszankodtak miatta, mert haszontalan teremtésnek tartották. Most viszont
gyakran ott várakoztak mind a ketten, az apa meg az anya, Gregor szobája előtt, miközben a
lány odabent takarított, és alighogy kijött, részletesen el kellett mesélnie, hogy mit látott benn,
mit evett Gregor, hogyan viselkedett ezúttal, és vajon észrevehető-e valami kis javulás. Az
anya egyébként viszonylag hamar meg akarta látogatni Gregort, de az apa és a lány először
észérvekre hivatkozva visszatartották, amelyeket Gregor is meghallgatott figyelmesen, és
teljes mértékben egyetértett velük. Később azonban erőszakkal kellett az anyát
visszatartaniuk, és amikor felkiáltott: "Eresszetek be Gregorhoz, hisz ő az én szerencsétlen
fiam! Nem értitek, hogy be kell mennem hozzá?"; Gregor arra gondolt, hogy talán mégis jó
volna, ha bejöhetne, természetesen nem mindennap, de esetleg egyszer egy héten, végtére
mégiscsak jobban ért mindenhez, mint a lánya, aki bármilyen bátran viselkedik, mégiscsak
gyerek még, és végső soron talán csak gyermeki könnyelműségből vállalt ilyen nehéz
feladatot.

Gregornak az a vágya, hogy megláthassa anyját, nemsokára teljesült. Napközben már a

szüleire való tekintettel sem akart az ablakban mutatkozni, de mászkálni sem tudott sokat a
padló néhány négyzetméterén, a nyugodt fekvést már éjjel is alig bírta, lassan az evés sem
szerzett neki semmiféle gyönyörűséget, és így szórakozásból elkezdett föl-alá mászkálni a
falakon és a mennyezeten. Különösen fenn a mennyezeten lógott szívesen; itt egész másképp
érezte magát, mint lent a földön fekve; szabadabban lehetett lélegezni; testét könnyű remegés
járta át; és már-már boldog önfeledtségében, amely odafönn elragadta, megtörtént, és ezen
maga is meglepődött, hogy elengedte magát, és lepottyant a földre. Most már azonban
egészen másképp volt ura a testének, mint azelőtt, és még ekkora eséstől sem sérült meg.
Húga rögtön észrevette, hogy új szórakozást talált - mászkálás közben ugyanis néhol lábai
ragadós anyagának nyomait is ott hagyta -, s erre elhatározta, hogy minél nagyobb területen
teszi lehetővé Gregor számára a mászkálást, tehát eltávolítja azokat a bútorokat, amelyek
ebben akadályozzák, mindenekelőtt a szekrényt és az íróasztalt. Egymagában azonban erre
nem volt képes; apját nem merte segítségül hívni; a cselédlány pedig egészen biztosan nem
segített volna; igaz ugyan, hogy ez a mintegy tizenhat éves lány bátran kitartott az előző
cselédlány elbocsátása óta, de azt a kedvezményt kérte, hogy tarthassa a konyhát állandóan
zárva, és csak külön felszólításra kelljen kinyitnia; így azután húgának nem maradt más
választása, mint hogy egyszer az apja távollétében anyjának szóljon. Jött is az anya izgatott
örömkiáltásokkal, de Gregor szobájának ajtaja előtt elnémult. A lány természetesen előbb
meggyőződött, hogy minden rendben van-e a szobában, és csak aztán engedte belépni anyját.
Gregor nagy sietve még lejjebb húzta és még több redőbe gyűrte a lepedőt, amely most már
igazán olyan volt, mintha véletlenül dobták volna a kanapéra. Gregor ezúttal még arról is
lemondott, hogy a lepedő alól kikémleljen; letett arról, hogy anyját már most meglássa, és
csupán annak örült, hogy végre mégis bejött. - Gyere csak, nem lehet látni - mondta a húga, és
nyilván kézen fogva vezette anyját. Aztán Gregor meghallotta, amint a két gyenge nő
elmozdítja helyéről az ugyancsak nehéz öreg szekrényt, és amint húga folyton magának
követeli a munka nehezebbik részét, nem hallgatva anyja figyelmeztetésére, aki félt, hogy a
lány megerőlteti magát. Nagyon sokáig tartott. Már vagy negyedórája dolgoztak, amikor az
anya azt mondta, hogy mégiscsak jobb lenne ott hagyni a szekrényt; mert először is nehéz,
nem készülnének el az apa hazaérkezéséig, ha meg a szoba közepén hagyják, minden utat
eltorlaszolnak Gregor elől, másodszor pedig nem is biztos, hogy a bútorok eltávolításával
szívességet tesznek Gregornak. Ő úgy véli, hogy éppen ellenkezőleg; neki valósággal
összeszorítja a szívét az üres falak látványa; és bizonyára Gregor is ugyanezt érzi, hiszen a
szoba bútorait már megszokhatta, és így az üres szobában elhagyatottnak érezné magát. - És
vajon - fejezte be az anya egész halkan, bár eddig is szinte suttogott, mintha el akarná kerülni,
hogy Gregor, akinek pontos tartózkodási helyéről nem volt tudomása, akár hangja csengését
is meghallja, arról ugyanis, hogy a szavakat nem érti, meg volt győződve -, és vajon a bútorok
eltávolításával nem annak jelét adnánk-e, hogy a javulás minden reményéről lemondtunk, és
kíméletlenül magára hagyjuk? Azt hiszem, az volna a legjobb, ha igyekeznénk a szobát abban
az állapotban hagyni, amelyben azelőtt volt, hogy ha Gregor újra visszatér hozzánk, mindent
változatlanul találjon, és könnyebben elfelejthesse a közben eltelt időt.

Az anya e szavainak hallatára ismerte fel Gregor, hogy a közvetlen emberi kapcsolat teljes
hiánya, valamint az egyhangú élet, amelyet a család kellős közepén élt, megzavarhatta elméjét
az elmúlt két hónap alatt, mert mással nem tudta megmagyarázni, hogyan is kívánhatta
komolyan, hogy ürítsék ki a szobáját. Valóban kedvére való lett volna, ha öröklött bútorokkal
otthonosan berendezett meleg szobáját barlanggá változtatják, amelyben aztán zavartalanul
mászkálhatott volna minden irányban, de egyúttal gyorsan és teljesen el is felejtette volna
embermúltját? De hiszen már most is közel volt hozzá, hogy megfeledkezzék róla, és csak
anyja rég nem hallott hangja rázta fel. Ne vigyenek ki semmit; maradjon minden a
szobájában; nem mondhat le a bútorok kedvező hatásáról, s ha a bútorok akadályozzák az
értelmetlen fel-alá mászkálásban, az nem árt neki, inkább nagyon is használ.

Sajnos, húgának más volt a véleménye; megszokta, nem is egészen alaptalanul, hogy Gregor
ügyeinek megtárgyalásakor különleges szakértőként lépjen fel a szülőkkel szemben, s így az
anya tanácsa most is elegendő okot szolgáltatott neki arra, hogy ne csak a szekrény és az
íróasztal eltávolításához ragaszkodjék - először csak ezekre gondolt -, hanem valamennyi
bútort ki akarja vinni, csak a nélkülözhetetlen kanapét nem. Nemcsak a gyermeki dac és az
utóbbi időben oly váratlanul és keservesen megszerzett önbizalom váltotta ki belőle ezt a
követelést, hisz csakugyan megfigyelte, hogy Gregornak sok hely kell a mászkáláshoz, a
bútorokat viszont, legalábbis úgy látszott, egyáltalán nem használja. Lehet, hogy
követelésében a korabeli lányok rajongó természete is közrejátszott, amely mindenben
kielégülését keresi, és amely most Gretét arra csábította, hogy Gregor helyzetét még
ijesztőbbé tegye, és így még több áldozatot hozhasson érte. Hisz abba a szobába, amelyben
egyes-egyedül a puszta falak állnak Gregor rendelkezésére, Gretén kívül bizonyára soha többé
nem merne senki sem belépni.

Nem engedte tehát, hogy anyja eltérítse szándékától.

Az anya, akit, Gregor szobájában lévén, amúgy is bizonytalanná tett nyilvánvaló
nyugtalansága, hamarosan elnémult, és erejéhez mérten segített kivinni a szekrényt. Nos, a
szekrényt végszükség esetén még nélkülözhette Gregor, de az íróasztalnak már maradnia
kellett. És alighogy a nők nyögdécselve kitolták a szekrényt a szobából, Gregor máris kidugta
fejét a kanapé alól, hogy körülnézzen, miképpen tudna óvatosan és lehetőleg kíméletesen
közbelépni. De szerencsétlenségére épp anyja tért vissza elsőnek, mialatt a szomszéd
szobában Grete még ide-oda ingatta karjával átölelve a szekrényt, de egyedül természetesen
nem tudta tovább tolni. Az anya nem szokta meg Gregor külsejét, bele is betegedhetett volna,
és Gregor rémülten visszafarolt a kanapé túlsó végéhez, de már nem tudta megakadályozni,
hogy a lepedő elöl kissé meg ne libbenjen. Ennyi is elég volt, hogy az anya felfigyeljen.
Megtorpant, mozdulatlanul állt egy pillanatig, aztán visszament Gretéhez.

Bár Gregor újra azt hajtogatta magában, hogy végtére semmi különös nem történik, csak
áthelyeznek néhány bútort, hamarosan mégis be kellett vallania, hogy a két nő ide-oda
járkálása, apró kiáltásaik, a bútorok csikorgása a padlón úgy hat rá, mint valami hatalmas,
körös-körül egyre növekvő zűrzavar, és hiába húzta be szorosan a fejét és a lábait, és nyomta
oda testét a padlóhoz, el kellett ismernie, hogy nem sokáig bírja ezt az egészet. Kiürítették a
szobáját; elvették mindenét, amit szeretett; a szekrényt, amelyben lombfűrészét és más
szerszámait tartotta, már ki is vitték, most pedig az íróasztalát lazítgatják, amely már szilárdan
beleágyazódott a padlóba; és amelynél leckéjét írta kereskedelmi főiskolás, polgári iskolás,
sőt már elemista korában is - igazán nem volt vesztegetni való ideje a két nő szándékainak
mérlegelésére, létezésükről egyébként szinte meg is feledkezett, mert a kimerültségtől már
némán dolgoztak, és csak lábuk nehéz topogása hallatszott.

Így azután kitört a kanapé alól - a nők a szomszéd szobában épp rátámaszkodtak az
íróasztalra, hogy kifújják magukat kissé -, négyszer változtatott irányt futás közben, végképp
nem tudta, mit mentsen meg először, ekkor észrevette, hogy a különben már üres falon ott lóg
feltűnően a csupa szőrmébe öltözött hölgy képe, gyorsan felmászott rá, és rátapadt az üvegre,
amely jólesően simult forró hasához. Teljesen eltakarta a képet; ezt legalább biztos, hogy nem
viszi el senki sem. Gregor a nappali szoba ajtaja felé fordította a fejét, hogy szemmel tarthassa
a két nőt, amikor visszatérnek.

Nem sok pihenést engedélyeztek maguknak, már jöttek is vissza; Grete átkarolta és támogatta
anyját. Most akkor mit viszünk ki? - kérdezte és körülnézett. Pillantása ekkor találkozott a
falon a Gregoréval. Grete bizonyára csak azért őrizte meg nyugalmát, mert anyja is jelent
volt; arcával odahajolt hozzá, nehogy körülnézzen, és így szólt, igaz, reszketve és
meggondolatlanul: Gyere, menjünk inkább vissza egy pillanatra a nappaliba. - Gregor
megértette Grete szándékát, biztonságba akarja helyezni anyját, hogy aztán lekergesse őt a
falról. Nos, ha akarja, megpróbálhatja! Ült a képen, és nem adta oda. Ha kell, akár Grete
arcába ugrik érte.

De Grete szavaira fogta el csak igazán nyugtalanság az anyát, oldalt lépett, megpillantotta az
óriási barna foltot a virágos tapétán, és mielőtt még igazán tudatára ébredt volna, hogy amit
lát, az Gregor, jajongó, rekedt hangon felkiáltott: - Istenem, ó, Istenem! - és karját kitárva,
mint aki mindenről lemondott, végigzuhant a kanapén, és meg sem mozdult.

- Te, Gregor! - kiáltotta húga, kezét ökölbe szorítva, metsző pillantással. Átváltozása óta ezek
voltak az első szavak, amelyeket húga közvetlenül hozzá intézett. A leány átszaladt a
szomszéd szobába valami eszenciáért, hogy eszméletre térítse ájult anyját; Gregor is segíteni
akart - a kép megmentése most ráér -, de odaragadt az üveghez, és erővel kellett lerántania
magát róla; aztán ő is átszaladt a szomszéd szobába, mintha tanácsot adhatna húgának,
akárcsak régen; de aztán ott kellett állnia tétlenül mögötte, és mialatt húga a különféle
üvegcsék között kotorászott, még meg is ijesztette, amikor hátrafordult; egy üveg leesett a
földre és összetört; egy szilánk megsebezte Gregor arcát, és ráfolyt valami maró orvosság;
Grete nem vesztegette tovább az időt, felkapott annyi üveget, ahányat csak tudott, és berohant
velük anyjához; az ajtót becsapta a lábával. Gregor kinn rekedt, elzárva anyjától, aki az ő
hibájából talán halálán van; az ajtót nem nyithatta ki, mert még elüldözné húgát, akinek most
az anyánál kell maradnia; nem tehetett mást, mint várt; lelkiismeret-furdalás és félelem
gyötörte, mire mászkálni kezdett, végigmászott mindenen, a falakon, a bútorokon, a
mennyezeten, és végül kétségbeesésében, amikor már forgott vele az egész szoba, lezuhant a
nagy asztal kellős közepére.

Eltelt egy kis idő, Gregor bágyadtan feküdt az asztalon, csend volt mindenütt, s ez jó jelnek
látszott. Ekkor csöngettek. A cselédlány természetesen bezárkózott a konyhába, s így
Gretének kellett ajtót nyitnia. Az apa jött meg. - Mi történt? - ezek voltak az első szavai; Grete
arckifejezése mindent elárult. Grete fojtott hangon válaszolt, nyilván apja mellére hajtva fejét.
- Anya elájult, de már jobban van, Gregor kitört. - Már vártam - mondta az apa -, mondtam is
mindig, de nektek, nőknek, hiába beszél az ember. - Gregor tisztában volt vele, hogy Grete
kurta közlését apja tévesen értelmezte, és azt hiszi, hogy Gregor valami erőszakos
cselekedetet követett el. Meg kell próbálnia tehát lecsillapítani, mert arra sem ideje, sem
lehetősége nincs, hogy felvilágosítsa. Így hát szobájának ajtajához menekült, és rásimult,
hogy amint apja belép az előszobából, nyomban láthassa: Gregornak őszinte szándéka, hogy
azonnal visszatérjen a szobájába, és felesleges visszakergetni, csak ki kell nyitni az ajtót, és ő
azon nyomban eltűnik.

De az apa nem volt olyan hangulatban, hogy észrevehetett volna ilyen finomságokat. - Ó! -
kiáltotta mindjárt belépésekor olyan hangon, amely lehetett a düh, de az öröm jele is. Gregor
elhúzta fejét az ajtótól, és felemelte apja felé. Egyáltalán nem úgy képzelte el apját, ahogyan
ott állt most; igaz viszont, hogy az utóbbi időben, mióta rászokott az újszerű fel-alá
mászkálásra, megfeledkezett arról, hogy éppen úgy törődjék a lakás más részein folyó
dolgokkal, mint azelőtt, és tulajdonképpen számíthatott volna rá, hogy megváltozott
viszonyokat fog találni. De mégis, az apja lenne még ez az ember? Ugyanaz, aki fáradtan
ágyába temetkezve feküdt reggelenként, amikor Gregor annak idején üzleti útra indult, aki
karosszékében ülve hálóköntösben fogadta, amikor esténként hazatért, és nem is volt képes
fölállni, hanem az öröm jeléül csak a karját tárta szét, aki ritka, közös sétáikon, egy-két
vasárnap évente és a nagyobb ünnepeken, küszködve vánszorgott Gregor és az anya között,
bár voltaképpen már ők maguk is lassan mentek, de ő még náluk is lassabban haladt,
beburkolózva öreg kabátjába, óvatosan rakosgatva maga elé kampósbotját, és ha mondani
akart valamit, szinte mindig megállt, és kíséretét maga köré gyűjtötte? Most viszont
ugyancsak jó erőben volt, feszes, aranygombos, kék egyenruhát viselt, mint a bankszolgák, a
zubbony magas keménygallérja fölött kibuggyant erős tokája; bozontos szemöldöke alól
frissen és éberen villant elő fekete szemének pillantása; máskor zilált ősz haja most kínos
pontossággal el volt választva, és tükörsimán fénylett a keféléstől. Sapkáját, amelyre
aranyszínű monogram volt hímezve, valószínűleg egy banké, az egész szobán át nagy ívben a
kanapéra dobta, és hosszú egyenkabátjának két szárnyát hátracsapva, kezét nadrágzsebébe
dugva, zord tekintettel elindult Gregor felé. Nyilván maga sem tudta, mi a szándéka,
mindenesetre szokatlanul magasra emelte a lábát, és Gregor csodálkozva nézte, milyen óriási
a cipője talpa. De Gregor nem sokáig késlekedett, hiszen új életének első napjától fogva tudta,
hogy apja csak a legnagyobb szigort tartotta vele szemben helyénvalónak. Ezért aztán
elszaladt apja elől, megtorpant, ha apja is megállt, és már iszkolt is gyorsan tovább, amint apja
megmozdult. Többször körbejárták így a szobát, döntő fordulat azonban nem következett be,
sőt a lassú tempó azt a látszatot keltette, mintha nem is üldözés folyna. Ezért Gregor egyelőre
a padlón maradt, annál is inkább, mert félt, hogy ha a falakra vagy a mennyezetre menekül,
apja ezt különleges gonoszságnak fogja fel. Mindamellett be kellett látnia, hogy még ezt a
lassú futást sem bírja sokáig; hiszen amíg apja egy lépést tett, neki számtalan mozdulatot
kellett végrehajtania. Már mutatkoztak is a légszomj jelei, mint ahogy előző idejében sem volt
valami megbízható a tüdeje. Amint így botorkált előre, hogy minden erejét a futásra fordítsa,
alig nyitotta ki a szemét; tompultságában nem is gondolt más menekvésre, csak a futásra, és
már szinte el is felejtette, hogy a falak még rendelkezésére állnak, bár a gondosan faragott
bútorok cirádás szélei elállták az útját - egyszer csak lágy ívben lerepült valami közvetlenül
melléje, és elgurult előtte. Egy alma volt; mindjárt repült utána a második is; Gregor
rémületében megállt; hiábavaló lett volna továbbfutnia, mert az apja elhatározta, hogy
bombázni fogja. A pohárszéken álló gyümölcsöstálból megtöltötte a zsebeit, és egyelőre még
nem célozva pontosan, sorra elhajította az almákat. A kis piros almák, mintha elektromosság
hajtaná őket, szanaszét gurultak a padlón, és minduntalan egymásnak ütköztek. Egy gyengén
elhajított alma súrolta Gregor hátát, de ártalmatlanul lecsúszott róla. Egy nyomban utána
repülő viszont egyenesen a hátába csapódott, Gregor tovább akarta vonszolni magát; mintha a
váratlan, hihetetlen fájdalom elmúlhatna a helyváltoztatástól, de úgy érezte, hogy oda van
cövekelve, érzékei teljesen összezavarodtak, és elnyúlt a padlón. Utolsó pillantásával még
látta, amint felrántják szobájának ajtaját, és kiáltozó húga előtt besiet anyja, ingben, a leány
ugyanis levetkőztette, hogy szabadabban lélegezhessen ájultságában; odarohan az apához, és
útközben sorra lecsúsznak róla kigombolt szoknyái; szoknyáiban megbotolva ráveti magát az
apára, és átkarolva, teljesen eggyé válva vele - Gregor szeme ekkor már felmondta a
szolgálatot -, kezét az apa nyakán összekulcsolva Gregor életéért könyörög.

Gregor súlyos sebesülése, amelytől egy hónapon át szenvedett - az alma látható

emlékeztetőként benne maradt a húsában, mivel senki nem merte eltávolítani -, mintha még
magának az apának is eszébe juttatta volna, hogy Gregor jelenlegi szomorú és utálatos
alakjában is a család tagja, akivel nem szabad úgy bánni, mint valami ellenséggel, hanem a
családi kötelesség parancsa szerint le kell nyelni az iránta érzett undort, és tűrni kell, egyre
csak tűrni.

Igaz ugyan, hogy sebesülése következtében Gregor valószínűleg sohasem lesz már olyan
mozgékony, mint volt, és mint valami hadirokkantnak egyelőre hosszú-hosszú percekre volt
szüksége, hogy a szobáján végigmenjen - hogy a magasban mászkáljon, arra gondolni sem
lehetett -, állapotának rosszabbodásáért viszont, úgy vélte, teljes mértékben kárpótolta az,
hogy estefelé mindig kinyitották a nappali ajtaját, amelyet már egy-két órával előbb elkezdett
élesen figyelni, s így sötét szobájában fekve, a nappaliban levők számára láthatatlanul,
szemmel tarthatta a megvilágított asztal körül ülő családot, és bizonyos fokig közös
megegyezés alapján, egészen másképp tehát, mint azelőtt, meghallgathatta beszélgetésüket.

Természetesen ez már nem a régi idők élénk társalgása volt, amelyre Gregor mindig
vágyakozással gondolt a kis hotelszobákban, amikor fáradtan be kellett bújnia a nyirkos
ágynemű közé. Mostanában többnyire igen csendesek voltak. Az apa vacsora után hamarosan
elaludt karosszékében; az anya és a leány egymást intették csendre; az anya, a lámpafényben
mélyen meggörnyedve, finom fehérneműt varrt egy divatüzletnek; a húga, aki elárusítónői
állást vállalt, gyorsírást és franciát tanult esténként, hogy egyszer majd esetleg jobb
beosztásba kerülhessen. Az apa időnként felébredt, és mintha nem is tudná, hogy aludt, így
szólt az anyához: - Minek varrsz már megint ilyen sokáig! -, és nyomban elaludt újra,
miközben az anya és a leánya fáradtan egymásra mosolyogtak.

Az apa valamiféle konokságból otthon sem volt hajlandó levetni szolgaegyenruháját; és míg
hálóköntöse ott lógott használatlanul a fogason, teljesen felöltözve szendergett a helyén,
mintha örökösen készen állna a szolgálatra, és itt is csak fölöttesének szavára várna. Így aztán
a már kezdetben sem új egyenruha, bármilyen gondos volt is az anya és a leány, kezdett kétes
tisztaságúvá válni, és Gregor gyakran egész estéken át elnézte ezt a csupa pecsét, de a folyton
fényesített aranygomboktól mégis ragyogó ruhát, amelyben az öregember fölöttébb
kényelmetlenül ugyan, de nyugodtan aludt.

Mihelyt tízet ütött az óra, az anya halk, gyengéd szavakkal ébresztgetni kezdte az apát, és
megpróbálta rábeszélni, hogy feküdjön le, hiszen itt nem tud rendesen aludni, és az apának,
akinek hatkor kellett szolgálatba állnia, igen nagy szüksége volt az alvásra. De
makacsságában, ami azóta ragadt rá, amióta bankszolga lett, ragaszkodott hozzá, hogy
továbbra is az asztalnál maradhasson, bár újra meg újra elaludt; és csak nagy üggyel-bajjal
lehetett később rávenni, hogy cserélje fel a széket az ággyal. Bármilyen gyengéd szavakkal
nógatta is az asszony és a lánya, ő csak rázta a fejét lassan, lehunyt szemmel, negyedóra
hosszat, de nem állt fel. Az anya a kabátujját húzogatta, hízelgő szavakat suttogott a fülébe, a
leány otthagyta leckéjét, hogy segítsen anyjának, de az apán ez sem fogott, még mélyebbre
süllyedt karosszékében. Csak akkor nyitotta fel a szemét, amikor a nők megfogták a karját, és
hol az anyára, hol a leányra nézve ezt mondogatta: - Micsoda élet! Ez hát öreg napjaim
nyugalma. - És a két nőre támaszkodva körülményesen feltápászkodott, mintha maga volna
önmaga számára a legnagyobb teher, és tűrte, hogy azok ketten az ajtóig vezessék, ott intett
nekik, hogy elmehetnek, és maga ment tovább, miközben az anya gyorsan letette
varróeszközeit, a leány pedig a tollát, hogy az apa után siessenek, és továbbra is segítségére
legyenek.

Kinek volt ebben az agyondolgozott és holtfáradt családban arra ideje, hogy többet törődjön
Gregorral, mint amennyit okvetlenül szükséges volt? A háztartás egyre jobban
összezsugorodott; a cselédlányt mégis elbocsátották; egy hatalmas, csontos termetű, lobogó
ősz hajú bejárónő jött most reggelenként és esténként, hogy elvégezze a legnehezebb munkát;
minden mást az anya látott el sok varrnivalója mellett. Még az is megtörtént, hogy el kellett
adni különféle családi ékszereket, amelyeket repeső boldogsággal vett föl azelőtt az anya és a
leány egy-egy összejövetel vagy ünnep alkalmából, amint Gregor erről esténként értesült,
amikor közösen megbeszélték, hogy mennyiért sikerült eladni egy-egy darabot. De leginkább
arra panaszkodtak, hogy a jelenlegi viszonyok között túlságosan nagy lakásukból nem
mehetnek el, mert elképzelhetetlen volt, hogyan tudnák Gregort átköltöztetni. Gregor azonban
jól tudta, hogy nemcsak miatta ütközik akadályokba a költözködés, hiszen őt egy néhány
lélegzőnyílással ellátott megfelelő ládában könnyűszerrel elszállíthatnák; elsősorban
másvalami tartotta vissza a családot a lakáscserétől, mégpedig a teljes reménytelenség és az a
gondolat, hogy olyan szerencsétlenség sújtotta őket, mint senki mást egész rokonságukban és
ismeretségi körükben. Amit a világ a szegény emberektől megkíván, azt ők a végsőkig
teljesítik, az apa a tízórait hordja a kis banktisztviselőknek, az anya feláldozza magát idegen
emberek fehérneműjéért, a leány ide-oda szaladgál a vevők rendelkezései szerint a pult
mögött, de ennél többre nem telt a család erejéből. És Gregor hátán a seb újult erővel kezdett
sajogni, amikor anyja és húga lefektették az apát, és visszatértek a nappaliba, de nem nyúltak
a munkájukhoz, hanem közelebb húzódtak egymáshoz, már-már összeért az arcuk; és aztán
anyja Gregor szobája félé mutatva így szólt: - Csukd be az ajtót, Grete - , mire Gregor körül
újra sötét lett, odaát pedig a nők egymásra borulva sírni kezdtek, vagy éppenséggel száraz
szemmel meredtek az asztalra.

Éjjeleket és nappalokat töltött el Gregor jóformán alvás nélkül. Néha arra gondolt, hogy
amikor következő alkalommal kinyitják az ajtót, újra kezébe veszi a család ügyeit, úgy, mint
régen; gondolataiban hosszú idő után újra megjelent a főnök és a cégvezető, a
kereskedősegédek és a tanoncok, a bárgyú háziszolga, két-három más üzletbeli barátja, egy
vidéki szálló szobalánya, kedves, futó emlék, egy kalaposbolt pénztárosnője, akinek komoly
szándékkal, de körülményeskedve udvarolt - valamennyien megjelentek idegenekkel és
feledésbe merültekkel elvegyülve, de egyiküket sem lehetett rávenni, hogy segítsen rajta és a
családján, és Gregor örült, amikor eltűntek. Máskor meg semmi kedve sem volt, hogy
gondoskodjék családjáról, megdühödött a rossz bánásmódra gondolva, és bár semmit sem
tudott maga elé képzelni, amire étvágya lett volna, mégis terveket szőtt, hogyan juthatna az
éléskamrába, hogy elvegye, ami megilleti, még ha nem is éhes. Húga most már nem törte a
fejét, hogy mivel szerezhetne neki különös örömet, hanem reggel és délben, mielőtt elszaladt
az üzletbe, sebtében betaszított a lábával Gregor szobájába valamilyen ételt, ami éppen akadt,
azután este, nem törődve vele, hogy Gregor egyáltalán belekóstolt-e, vagy - amint
leggyakrabban történt - érintetlenül otthagyta, a seprű egyetlen mozdulatával kilökte az ajtón.
A szoba kitakarítását, amit most mindig este végzett el, gyorsabban nem is lehetett volna
elintézni. A falon piszokcsíkok húzódtak, mindenfelé csomókba gyűlt a por és a hulladék.
Eleinte, amikor húga bejött, Gregor ezekben a különösképp jellemző sarkokban állt, hogy
elhelyezkedésével mintegy szemrehányást tegyen neki mulasztásáért. De maradhatott volna
ott akár hetekig is, húga nem javult meg, pedig éppen olyan jól látta a piszkot, mint Gregor,
de épp azt határozta el, hogy nem nyúl hozzá. Ugyanakkor nála eddig nem tapasztalt
érzékenységgel, amely egyébként az egész családot megszállta, őrködött azon, hogy Gregor
szobájának takarítása az ő kiváltsága maradjon. Egy alkalommal az anya nagy tisztogatást
rendezett Gregor szobájában, ami csak néhány vödör víz felhasználása után bizonyult
eredményesnek - Gregort bántotta ugyan a sok nedvesség, és elkeseredetten, mozdulatlanul
elterülve feküdt a kanapén -, de az anya nem kerülhette el büntetését. Alighogy a húga
észrevette este a változást Gregor szobájában, már szaladt is be a nappaliba, mélyen
megsértve, és bár anyja esdekelve kitárta karját, sírógörcsben tört ki, amit a szülők - az apa
természetesen felriadt karosszékében - először csak csodálkozva és tétlenül szemléltek, majd
lassan ők is feleszméltek: az apa jobb felé szemrehányást tett az anyjának, hogy miért nem
bízta lányára Gregor szobájának a takarítását, bal felé viszont rákiabált lányára, hogy soha
többé nem takaríthat Gregor szobájában; közben az anya megpróbálta bevonszolni a
hálószobába az apát, aki már nem volt ura önmagának, a leány, akit rázott a zokogás, kis
öklével az asztal püfölte; Gregor pedig hangosan sziszegett dühében, hogy senkinek sem jut
eszébe becsukni az ajtót, és megkímélni őt ettől a látványtól és lármától.

De még ha húga az elárusítói munkában kimerülve megunta is, hogy éppen úgy gondoskodjék
Gregorról, mint azelőtt, akkor sem lett volna szükség arra, hogy az anya helyettesítse, de arra
sem, hogy Gregort ennyire elhanyagolják. Hiszen ott volt a bejárónő. Ez az öreg
özvegyasszony, aki hosszú életében a legsúlyosabb hányattatásokat is átvészelte erős
csontozatával, tulajdonképpen nem undorodott Gregortól. Egyszer, igazán nem
kíváncsiskodásból, véletlenül benyitott Gregor szobájába, és amikor megpillantotta Gregort,
aki meglepetésében ide-oda kezdett szaladgálni, noha nem üldözte senki, kezét összefonta a
mellén, és csodálkozva megállt. Azóta nem mulasztotta el egyszer sem, hogy reggel és este
egy pillanatra ki ne nyissa résnyire az ajtót, és be ne nézzen Gregorhoz. Eleinte még
szólongatta is olyan szavakkal, amelyeket valószínűleg barátságosnak vélt, mint például: -
Gyere csak ide, vén ganajtúró! - vagy: - No, nézd csak, a vén ganajtúró! Erre a szólítgatásra
Gregor nem válaszolt, csak úgy tett, mozdulatlanul, mintha ki sem nyitották volna az ajtót.
Miért nem parancsolták meg ennek a bejárónőnek, hogy Gregor önkényes, haszontalan
zaklatása helyett inkább a szobáját takarítsa ki mindennap? Egyszer kora reggel - heves eső
verte az ablaktáblákat, talán már a közeledő tavasz jeléül -, amikor a bejárónő megint
hívogatni kezdte, Gregor annyira elkeseredett, hogy mintha támadni készülne, de azért lassan
és nehézkesen szembefordult vele. A bejárónő azonban nem ijedt meg, csak fölemelt egy
széket az ajtó mellől, és kitátott szájjal megállt, világosan közölve szándékát, hogy csak akkor
fogja becsukni a száját, amikor a kezében tartott székkel lesújt Gregor hátára. - Na, mi van,
nem jössz? - kérdezte, amikor Gregor visszafordult, aztán nyugodtan letette a széket a
sarokba.

Gregor ekkor már szinte semmit sem evett. Ha véletlenül épp arra járt, ahol ki volt készítve az
étel, játékból egy falatot a szájába vett, és órák hosszat tartogatta benne, aztán többnyire
kiköpte. Először azt hitte, hogy azért nincs étvágya, mert szobájának állapota szomorúsággal
tölti el, de éppen a szobájabeli változásokkal békült ki hamar. Megszokássá vált a családban,
hogy azokat a dolgokat, amelyeket máshol nem tudtak elhelyezni, berakták ebbe a szobába, és
épp elég ilyen holmi volt, mert a lakás egyik szobáját kiadták három albérlőnek. Ezek a
komoly urak - mind a hárman körszakállt viseltek, amint Gregor egyszer az ajtóhasadékon át
megállapította - kínosan ügyeltek a rendre, nemcsak a szobájukban, hanem ha már itt béreltek
szobát, az egész háztartásban, különösen a konyhában. Haszontalan vagy kivált piszkos
holmit nem tűrtek meg. Berendezési tárgyaik legnagyobb részét magukkal hozták. Így sok
minden fölöslegessé vált, amit nem lehetett eladni, de eldobni sem akartak. Mindez Gregor
szobájába vándorolt. A hamuláda és a szemétláda a konyhából szintén. Amit nem tudtak
éppen mire használni, azt a bejárónő, akinek mindig minden nagyon sietős volt, egyszerűen
behajította Gregor szobájába; Gregor szerencsére legtöbbször csak az illető tárgyat és a kezet
látta, amely bedobta. A bejárónőnek talán az volt a szándéka, hogy alkalomadtán egyszer
majd visszaviszi ezeket a tárgyakat, vagy kidobja együtt valamennyit, valójában azonban ott
maradt minden azon a helyen, ahol a dobás után földet ért, hacsak Gregor a lomok között
átvergődve el nem mozdította őket a helyükről, eleinte kényszerűségből, mert nem volt elég
szabad helye a mászkáláshoz, később azonban egyre növekvő kedvteléssel, bár az efféle
kirándulások után szomorúan és holtfáradtan gubbasztott újra órák hosszat egy helyben.

Mivel az albérlők néha vacsorájukat is otthon, a közös nappaliban fogyasztották el, a nappali
ajtaja némely estéken csukva maradt, de Gregor könnyű szívvel lemondott az ajtó
kinyitásáról, hiszen már sok estét akkor sem használt ki, amikor nyitva volt az ajtó; feküdt
szobájának légsötétebb sarkában, s a család észre sem vette. Egyszer azonban a bejárónő félig
nyitva hagyta a nappaliba nyíló ajtót, és akkor is nyitva volt még, amikor a szobaurak este
beléptek, és meggyújtották a villanyt. Az asztal felső végére ültek, ahol azelőtt az apa, az anya
és Gregor szokott ülni, kibontották asztalkendőjüket, és kést, villát vettek a kezükbe. Az
ajtóban rögtön meg is jelent az anya egy tál hússal, és szorosan a nyomában a leány egy
púpozott tál burgonyával. Nagy gőzfelhő szállt fel az ételből. A szobaurak az eléjük tett tálak
fölé hajoltak, mintha meg akarták volna vizsgálni evés előtt az ételt, és csakugyan, egyikük,
aki középen ült, és mértékadó tekintélynek látszott a másik kettő szemében, egy szelet húst
még a tálon kettévágott, nyilvánvalóan azért, hogy megállapítsa, elég omlós-e, és nem kell-e
visszaküldeni esetleg a konyhába. Meg volt elégedve, és az anya meg a leány, akik feszülten
figyelték, most fellélegezve egymásra mosolyogtak.

Maga a család a konyhában evett. Az apa azonban, mielőtt kiment a konyhába, bement a
nappaliba, és sapkájával a kezében, egyetlen meghajlással körbejárta az asztalt. Az urak
valamennyien fölálltak, és mormoltak valamit a szakállukba. Mikor aztán magukra maradtak,
enni kezdtek, szinte teljes csendben. Különösnek tetszett Gregor számára, hogy az evés
sokféle zaja közül mindegyre a fogak rágását hallotta, mintha az urak meg akarták volna neki
mutatni, hogy az evéshez fogak kellenek, és hogy hiába van az embernek páratlanul szép
állkapcsa, ha fogatlan, nem megy vele semmire. "Van nekem étvágyam - mondta magában
Gregor gondterhelten -, csak nem ilyesmire. Lám, ezek az urak milyen jól táplálkoznak, én
meg majd fölfordulok!"

Éppen ezen az estén - Gregor nem emlékezett, hogy egész idő alatt egyszer is hallotta volna -
megszólalt a hegedű a konyhában. Az urak már befejezték a vacsorát, a középső újságot vett
elő, adott egy-egy lapot a másik kettőnek, és székükben hátradőlve olvasni és dohányozni
kezdtek. Amikor a hegedű megszólalt, fölkapták a fejüket, felálltak, lábujjhegyen odamentek
az előszobaajtóhoz, és ott összeszorulva megálltak. Meghallhatták őket a konyhában, mert az
apa felkiáltott:

- Zavarja talán az urakat a játék? Azonnal abbahagyhatjuk.

- Ellenkezőleg - mondta a középső úr -, nem jönne be a kisasszony inkább hozzánk, és

játszana itt benn a szobában? Itt mégiscsak kényelmesebb és hangulatosabb.

- Ó, hogyne! - kiáltott az apa, mintha ő volna a hegedűs. Az urak visszamentek a szobába, és

vártak. Nemsokára meg is jelentek: az apa a kottatartóval, az anya a kottával, a leány pedig a
hegedűvel. A leány mindent nyugodtan előkészített a játékhoz; a szülők, akik azelőtt sohasem
adtak ki szobát, és ezért túlzottan udvariasan bántak az urakkal, le sem mertek ülni saját
székükre; az apa az ajtónak támaszkodott, jobb kezét csukott livrékabátjának két gombja közé
mélyesztette; az anyának viszont az egyik úr fölajánlotta a széket, és ő az egyik sarokban ült
le, mert ott hagyta a széket, ahová az úr tette.

A leány játszani kezdett; apja és anyja két oldalról figyelmesen követték kézmozdulatait.
Gregor a zene vonzására kissé előbbre merészkedett, és feje már a nappaliban volt. Nem is
igen csodálkozott, hogy az utóbbi időben ennyire nincs tekintettel a többiekre; azelőtt büszke
volt rá, hogy milyen figyelmes. Egyébként éppen most lett volna igazán oka rá, hogy
elrejtőzzék, mert a por, amely egész szobáját belepte, és a legkisebb mozdulatra is
felkavarodott, őt magát is teljesen elborította; cérna- és hajszálakat, ételmaradékokat hurcolt
magával a hátán és az oldalán; de túlságosan közömbös volt minden iránt, semhogy, mint
régebben naponta többször is, hanyatt feküdjön, és hátát a szőnyeghez dörzsölje. De még
ebben az állapotában is volt bátorsága néhány lépésnyit tovább nyomulni előre a nappali tiszta
padlóján.

Igaz, hogy rá se hederített senki. A családot teljesen lefoglalta a hegedűjáték; a szobaurak

viszont, akik először kezüket zsebre dugva közvetlenül a leány kottaállványa mögött
helyezkedtek el, olyan közel, hogy valamennyien beláthattak a kottába, ami bizonyára zavarta
a leányt, halk beszélgetés közben, lehajtott fejjel nemsokára félrevonultak az ablakhoz, és ott
is maradtak, miközben az apa aggodalmasan figyelte őket. A napnál is világosabban látszott,
hogy szép vagy szórakoztató hegedűjátékot vártak, de feltételezésükben csalódtak,
megelégelték az egész előadást, és csak udvariasságból tűrték, hogy nyugalmukat tovább is
háborgassák. Különösképp az a mód árulta el nagy idegességüket, ahogy szivarjuk füstjét
orrukon és szájukon át a magasba fújták. Pedig a húga olyan szépen játszott. Arcát féloldalt
hajtotta, és vizsgálódó, mélabús tekintettel követte a hangjegyeket. Gregor egy kicsit még
előbbre mászott, és fejét egészen a padlóig eresztette, hogy lehetőleg találkozzék
pillantásukkal. Hát állat ő, hogy ennyire megragadja a zene? Úgy érezte, most látta meg az
utat, amely az áhítozva keresett, ismeretlen táplálékhoz vezet. El volt szánva, hogy
előrenyomul egészen húgáig, megrántja a szoknyáját, és ezzel jelet ad neki, hogy jöjjön az ő
szobájába hegedűjével, mert itt senki sincs, aki úgy méltányolná a játékát, ahogyan ő tudná.
Soha többé nem engedi ki a szobájából, legalábbis addig nem, amíg él; először lesz hasznára
szörnyű külseje; egyszerre áll majd őrt szobájának minden ajtajánál, és dühösen ráfúj a
támadókra; húga azonban ne kényszerből, hanem önként maradjon nála; üljön le melléje a
kanapéra, hajtsa le hozzá a fülét, és akkor ő majd megsúgja neki a titkot, hogy eltökélt
szándéka volt beíratni a konzervatóriumba, és hogy ezt, ha a szerencsétlenség nem jött volna
közbe, az elmúlt karácsonykor - karácsony csak elmúlt már? - mindenkinek megmondta
volna, nem törődve semmiféle ellenkezéssel. E bejelentés után húga a meghatottságtól
könnyekre fog fakadni, és Gregor fölemelkedik a válláig, és megcsókolja a nyakát, amely,
mióta az üzletbe jár, födetlen, nincs rajta sem szalag, se gallér.

- Samsa úr! - kiáltotta a középső úr az apának, és egyetlen szót sem vesztegetve, rászegezte
mutatóujját a lassan előmászó Gregorra. A hegedű elnémult, a középső úr először fejét
csóválta, és rámosolygott barátaira, aztán újra Gregorra pillantott. Az apa, úgy látszik,
fontosabbnak tartotta, hogy mielőtt Gregort visszakergetné, előbb még megnyugtassa az
albérlőket, bár azok csöppet sem voltak izgatottak, és Gregor mintha jobban szórakoztatta
volna őket, mint a hegedűjáték. Az apa odasietett hozzájuk, és megpróbálta széttárt karral
visszaterelni őket a szobájukba, egyúttal pedig testével eltakarni előlük Gregort. Erre az urak
csakugyan megharagudtak egy kicsit, nem lehetett tudni, hogy az apa viselkedése miatt, vagy
annak felismerésétől, hogy tudtuk nélkül olyan szomszédjuk van, mint Gregor. Magyarázatot
kértek az apától, ők is széttárták karjukat, idegesen cibálták szakállukat, és csak lassan
hátráltak szobájuk félé. Közben a leány magához tért zavarodottságából, amely a hegedülés
hirtelen félbeszakítására fogta el, és miután a hegedűt és a vonót egy ideig ernyedten lógatta
kezében, és továbbra is a kottát nézte, mintha még most is játszana, hirtelen összeszedte
magát, letette a hangszert anyja ölébe - az anya légzési nehézségekkel küszködve, szaporán
ziháló tüdővel, még a székén ült -, és átszaladt a szomszéd szobába, ahová az apa tuszkolása
nyomán már gyorsabban közeledtek az urak. Látni lehetett, amint a leány gyakorlott kezében
a takarók és a párnák fölrepülnek a levegőbe, aztán elrendeződnek az ágyakon. Még mielőtt
az urak elérték volna a szobát, elkészült az ágyazással, és kisurrant. Az apán, úgy látszik,
megint annyira úrrá lett önfejűsége, hogy megfeledkezett minden tiszteletről, amellyel
mégiscsak tartozott albérlőinek. Csak tuszkolta, egyre tuszkolta őket, míg a szoba ajtajában a
középső úr nagyot nem dobbantott a lábával; megállásra kényszerítve az apát.

- Ezennel kijelentem - mondta kezét fölemelve, és tekintetével megkereste az anyát és a leányt

is -, hogy tekintettel az ebben a lakásban és ebben a családban uralkodó visszataszító állapotra
- s e szavaknál gyors elhatározással kiköpött a padlóra -, szobámat azonnal felmondom.
Természetesen arra az időre sem fizetek semmit, amit eddig itt töltöttem, azt viszont még
fontolóra veszem, hogy ne lépjek-e fel önök ellen valamilyen - higgyék el - könnyűszerrel
megalapozható követeléssel. - Elhallgatott, és maga elé nézett, mint aki vár valamire. És
valóban, két barátja meg is szólalt nyomban, e szavakkal:

- Mi is azonnal felmondunk.

Erre a középső úr megragadta a kilincset, és nagy robajjal becsapta az ajtót.

Az apa tapogatózva visszatámolygott a székéhez, és belezuhant; mintha csak a szokásos esti

szunyókálásra dőlt volna le, de fejének heves billegése arra vallott, hogy nem alszik. Gregor
egész idő alatt csendben azon a helyen maradt, ahol az urak tetten érték. A csalódástól, hogy
terve nem sikerült, de talán a sok éhezés okozta gyengeségtől is, meg sem tudott mozdulni.
Szinte bizonyosra vette, hogy már a következő pillanatban kirobban körülötte az általános
összeomlás, és rettegve várt. Még a hegedű sem ijesztette föl, amikor az anya reszkető ujjai
közül kicsúszva leesett a földre, és megzendült.

- Kedves szüleim - mondta a leány, és bevezetésül az asztalra csapott -, ez így nem megy
tovább. Ha ti nem látjátok is be, én belátom. Nem akarom ez előtt a szörnyeteg előtt a bátyám
nevét kiejteni, s ezért csak ennyit mondok: meg kell próbálnunk megszabadulni tőle. Mindent
elkövettünk, ami emberileg lehetséges, hogy gondozzuk és elviseljük; azt hiszem, senki
semmilyen szemrehányást nem tehet nekünk.

- Igaza van, de még mennyire - mormolta az apa. Az anya még most is zihálva lélegzett,
szemében eszelős kifejezéssel, és fojtottan köhögni kezdett szája elé tartott kezébe.

A leány odasietett anyjához, és megfogta a homlokát. Az apában mintha határozottabb

gondolatok ébredtek volna a leány szavai nyomán, felült, játszadozni kezdett sapkájával a
tányérok között, amelyek még a szobaurak vacsorájáról maradtak az asztalon, és időnként
ránézett a csendes Gregorra. - Meg kell próbálnunk megszabadulni tőle - mondta a leány most
közvetlenül az apának, mert az anya a köhögéstől nem hallott semmit -, még megöl
benneteket, látom előre. Ha már az embernek annyit kell dolgoznia, mint nekünk
mindnyájunknak, akkor képtelen elviselni még ezt az örökös itthoni gyötrődést is. Én sem
bírom tovább. - És olyan heves zokogásban tört ki, hogy könnyei ráfolytak anyja arcára, aztán
gépies mozdulatokkal letörölte róla.

- De gyermekem - mondta az apa részvevően és feltűnő megértéssel -, hát mit tegyünk?

A leány csak vállat vont tanácstalansága jeléül, amely sírás közben fogta el, és ellentmondott
előbbi magabiztosságának.

- Ha megértene bennünket... - mondta az apa félig kérdően, de a leány sírás közben hevesen
megrázta a kezét, hogy erre gondolni sem lehet.

- Ha megértene bennünket - ismételte meg az apa, és szemét lehunyva magába fogadta a leány
meggyőződését, hogy ez lehetetlen -, akkor talán lehetséges volna valahogy megegyezni vele.
De így...

- Nem maradhat itt - kiáltotta a leány -, ez az egyetlen mód, apám. Csak attól a gondolattól
próbálj megszabadulni, hogy ez Gregor. Éppen a mi szerencsétlenségünk, hogy olyan sokáig
azt hittük, hogy ő az. De hogy is lehetne Gregor? Ha Gregor volna, már rég belátta volna,
hogy emberek nem élhetnek együtt egy ilyen állattal, és magától elment volna. Akkor nem
volna fiunk, de tudnánk tovább élni, és tiszteletben tarthatnánk emlékét. Így viszont üldöz
bennünket ez az állat, elkergeti az albérlőket, nyilván el akarja foglalni az egész lakást, és
felőle akár az utcán is éjszakázhatnánk. Nézd csak, apám - kiáltott fel hirtelen -, már megint
kezdi! - És Gregor számára teljesen érthetetlenül annyira megrémült, hogy még az anyját is
otthagyta, valósággal ellökte magát a székétől, mintha hajlandó volna akár anyját is
föláldozni, csak ne kelljen Gregor közelében maradnia, és apja mögé sietett, aki pusztán a
lány viselkedésétől felindulva szintén fölállt, és karját, mintegy a lány védelmében, félig
kitárta előtte.
De Gregornak eszébe se jutott, hogy valakit is megijesszen, húgát legkevésbé. Csak meg akart
fordulni, hogy visszamásszon a szobájába, és ezzel csakugyan feltűnést kelthetett, mert kínzó
állapotában a nehéz fordulatokhoz a fejét is használnia kellett; egymás után többször
fölemelte, majd a padlóhoz ütötte. Megállt és körülnézett. Jó szándékát, úgy látszik,
felismerték; az ijedelem már el is múlt. Valamennyien némán és szomorúan néztek rá. Az
anya lábát kinyújtva és egymáshoz szorítva ült a székén, szeme a kimerültségtől majd
leragadt, az apa és a leány egymás mellett ültek, a leány átfonta karjaival apja nyakát.

"Most már talán megfordulhatok" - gondolta Gregor, és újra munkához látott. Szuszogott az
erőlködéstől, de nem tudta visszafojtani, és időnként meg is kellett pihennie. Egyébként nem
sürgette senki, minden rá volt bízva. Amikor a fordulást befejezte, rögtön elkezdett egyenesen
visszamászni. Csodálkozott a nagy távolságon, amely szobájától elválasztotta, és nem is
értette, hogyan tehette meg rövid idővel ezelőtt ugyanezt az utat ilyen gyenge állapotban, és
észre sem vette, milyen hosszú. Folyton csak a gyors mászásra figyelt, jóformán észre sem
vette, hogy a családnak egyetlen szava, egyetlen kiáltása sem zavarja. Mikor már az ajtónál
volt, visszafordította a fejét, ha nem is egészen, mert a nyaka kezdett megmerevedni, annyit
mégis látott, hogy semmi sem változott mögötte, csak a húga állt föl közben. Utolsó pillantása
anyját érintette, akit közben elnyomott az álom.

Alighogy a szobájába ért, az ajtót rögtön becsukták, elreteszelték és kulcsra zárták. A mögötte
felcsapó hirtelen lármától Gregor annyira megijedt, hogy lábacskái megroggyantak. Húga volt
az, aki ennyire sietett. Már állva várt, aztán fürgén odaugrott, Gregor nem is hallotta könnyű
lépteit. - Végre! - kiáltotta oda a szüleinek, amikor megfordította a zárban a kulcsot.

"És most?" - kérdezte magától Gregor, és körülnézett a sötétben. Hamarosan fölfedezte, hogy
most már végképp nem tud megmozdulni. Nem csodálkozott rajta, sőt azt találta
természetellenesnek, hogy mostanáig tudott egyáltalán közlekedni ezeken a vékony
lábacskákon. Egyébként viszonylag jól érezte magát. Voltak ugyan fájdalmai egész testében,
de úgy érezte, mintha ezek a fájdalmak fokozatosan enyhülnének, és végül teljesen
megszűnnek. A rohadt almát a hátában és gyulladt környékét, amelyet egészen belepett a por,
már alig érezte. Családjára megindultan és szeretettel gondolt vissza. Meggyőződése, hogy el
kell tűnnie, ha lehet, még határozottabb volt, mint a húgáé. Az üres és békés szemlélődésnek
ebben az állapotában volt már akkor is, amikor a toronyóra elütötte a hajnali hármat. A lassú
derengést, amikor oldódni kezdett a sötétség az ablak előtt, még megélte. Ekkor feje, már nem
akaratának irányítására, lehanyatlott, és orrlikaiból csendesen kiáradt utolsó lehelete.

Amikor kora reggel megérkezett a bejárónő - nagy erővel és nagy sietségében, hiába kérték
többször is, hogy mellőzze, úgy csapkodta az ajtókat, hogy jövetelétől fogva sehol a lakásban
nem lehetett többé nyugodtan aludni -, Gregornál tett szokásos rövid látogatásakor először
semmi különöset nem észlelt. Azt gondolta; hogy Gregor szándékosan fekszik ilyen
mozdulatlanul, és játssza a sértődöttet; feltételezte róla akár a legnagyobb ravaszságot is.
Mivel véletlenül épp a kezében volt a hosszú seprű, megpróbálta megcsiklandozni vele
Gregort az ajtóból. Amikor ez is sikertelennek bizonyult, dühbe gurult, és meglökte Gregort,
és csak akkor figyelt fel, amikor minden ellenállás nélkül arrébb tudta tolni a helyéről. Mikor
aztán felismerte a valódi tényállást, tágra nyílt a szeme, füttyentett egyet, és nem sokáig
késlekedett, hanem felrántotta a hálószoba ajtaját, és harsányan bekiáltott a sötétbe:

- Jöjjenek csak, nézzék meg, megdöglött, ott fekszik, tisztára döglötten!

A Samsa házaspár felült a családi ágyban, és előbb le kellett küzdeniük a bejárónő okozta
ijedtségüket, csak aztán fogták fel szavainak jelentését. Ekkor azonban Samsa úr és felesége
nagy sietve kiszálltak ágyukból, Samsa úr vállára terítette a paplant, Samsáné asszony csak
úgy hálóingben, és beléptek Gregor szobájába. Közben a nappali ajtaja is kinyílt, az albérlők
beköltözése óta Grete itt aludt; teljesen fel volt öltözve, mintha le sem feküdt volna, sápadt
arca is erre vallott.

- Meghalt? - kérdezte Samsáné, és kérdően ránézett a bejárónőre, noha maga is

megvizsgálhatott volna mindent, sőt anélkül is meggyőződhetett róla.

- Meghiszem azt - mondta a bejárónő, és bizonyságul jó darabon arrébb lökte Gregor tetemét
a seprűvel. Samsáné megmozdult, mintha le akarná fogni a seprűt, de aztán hagyta.

- Nos - mondta Samsa úr -, hálát adhatunk Istennek. - Keresztet vetett, és a három nő követte
példáját. Grete, aki le sem vette a szemét a holttestről, így szólt:

- Nézzétek csak, milyen sovány volt. De hiszen már régóta nem is evett semmit. Úgy hoztam
ki az ételt, ahogy bevittem. - Gregor teste csakugyan egész lapos és száraz volt, most lehetett
látni igazán, mert már nem emelték fel lábacskái, és más sem volt, ami elterelte volna róla a
figyelmet.

- Gyere be, Grete, egy kicsit hozzánk - mondta Samsáné fájdalmas mosollyal, és Grete,
vissza-visszanézve a holttestre, bement szülei után a hálószobába. A bejárónő becsukta az
ajtót, és szélesre tárta az ablakot. Bár kora reggel volt, már némi langyosság vegyült a csípős
levegőbe. Elvégre március vége volt.

A három albérlő kilépett a szobából, és csodálkozva keresték a reggelijüket; megfeledkeztek

róluk.

- Hol a reggeli? - kérdezte a középső úr mogorván a bejárónőtől. A bejárónő azonban szájára

tette az ujját, és gyorsan és némán intett az uraknak, hogy jöjjenek Gregor szobájába. Be is
mentek, és kezüket kissé viseltes kabátjuk zsebébe dugva körülállták Gregor tetemét a már
teljesen világos szobában.

Ekkor kinyílt a hálószoba ajtaja, és megjelent egyenruhájában Samsa úr, egyik karján
felesége, a másikon leánya. Mindnyájuk szeme ki volt sírva kissé; Grete időnként odanyomta
arcát apja karjához.

- Azonnal távozzanak a lakásomból - mondta Samsa úr, és az ajtóra mutatott, a két nőt
továbbra sem engedve el maga mellől.

- Hogy érti ezt? - kérdezte kissé megrökönyödve a középső úr, és édeskésen mosolygott. A
másik kettő egyfolytában dörzsölte hátrakulcsolt kezét, mint akik örülnének valami nagy
veszekedésnek, ami számukra csak kedvezően végződhetik.

- Úgy értem, ahogy mondom - felelte Samsa úr, és két kísérőjével egy vonalban megindult a
középső úr felé. A középső úr csendesen állt a helyén, a padlót nézte, mintha most
rendeződnének át a dolgok a fejében.
- Akkor hát elmegyünk - mondta aztán, és úgy nézett fel Samsa úrra, mintha hirtelen
elhatalmasodó alázatában még ehhez az elhatározáshoz is engedélyt kérne. Samsa úr tágra
nyílt szemmel csak biccentett néhányszor. Erre a középső úr valóban kiment nagy léptekkel
az előszobába; barátai, akiknek keze megnyugodott egy ideje, és kezdtek odafigyelni, most
valósággal utánaugrottak, mintha attól félnének, hogy Samsa úr megelőzheti őket, és zavart
okozhat a vezérükkel való összeköttetésben. Az előszobában mind a hárman levették
kalapjukat a fogasról, kihúzták botjukat az ernyőtartóból, némán meghajoltak, és elhagyták a
lakást. Samsa úr, bizalmatlanságában, amelynek alaptalan volta nyilvánvalóvá vált, a két
nővel együtt kilépett az előtérre; a korlátnak dőlve végignézték, amint a három úr, lassan
ugyan, de folyamatosan lemegy a hosszú lépcsőn, a lépcsőház egy bizonyos kanyarulatában
minden emeleten eltűnnek, és néhány pillanat múlva újra előbukkannak; minél lejjebb értek,
annál jobban csökkent irántuk a Samsa család érdeklődése, és amikor büszke tartásban,
kosárral a fején elhaladt mellettük, majd magasan fölöttük egy henteslegény, Samsa úr és a
nők lassan elengedték a korlátot, és megkönnyebbülten visszatértek a lakásba.

Elhatározták, hogy ezt a napot pihenésre és sétálásra szánják; ezt a munkaszünetet nemcsak
megérdemelték, hanem szükségük is volt rá mindenképp. Leültek tehát az asztalhoz, és írtak
három bocsánatkérő levelet, Samsa úr az igazgatóságának, Samsáné a megbízójának, Grete
pedig a principálisnak. Mialatt írtak, bejött a bejárónő, és közölte, hogy elmegy, mert végzett
a reggeli munkájával. A három levélíró először föl se nézett, csak biccentett, és csupán akkor
néztek föl bosszúsan, amikor a bejárónő továbbra sem mozdult.

- Mi tetszik? - kérdezte Samsa úr.

A bejárónő mosolyogva állt az ajtóban, mint akinek valami rendkívül örömteli jelentenivalója
volna a család számára, de csak akkor fogja megmondani, ha alaposan kikérdezik. Lazán
ingott kalapján a csaknem egyenesen fölmeredő strucctoll, amellyel a bejárónő már eddigi
szolgálata során is sok bosszúságot okozott Samsa úrnak.

- Mit akar tulajdonképpen? - kérdezte Samsáné; a bejárónő őt tartotta leginkább tiszteletben.

- Hát - válaszolta a bejárónő, és a barátságos nevetéstől nem is tudta mindjárt folytatni -,

szóval abból, hogy hogyan tüntessék el azt az izét onnét, ne csináljanak gondot maguknak.
Már el van intézve.

Samsáné és Grete levelük fölé hajoltak, mintha folytatni akarnák az írást; Samsa úr, aki
észrevette, hogy a bejárónő most részletesen el akar mesélni mindent, kinyújtott kézzel
határozottan elhárította. Mivel nem adhatta elő beszámolóját, a bejárónőnek egyszeriben
eszébe jutott, hogy mennyire siet, és láthatóan sértődötten odakiáltotta:

- Agyő mindenkinek! - aztán vadul megfordult, és irtózatos ajtócsapkodások közepette

elviharzott a lakásból.

- Este elküldjük - mondta Samsa úr, de sem feleségétől, sem lányától nem kapott választ, a
bejárónő, úgy látszik, újra feldúlta alig visszanyert nyugalmukat. Felálltak, az ablakhoz
léptek, és egymást átölelve ott maradtak. Samsa úr feléjük fordult székében, és egy ideig
csendben figyelte őket. Aztán így szólt:

- No, gyertek már ide. Hagyjátok végre ezeket a régi dolgokat. Legyetek egy kissé rám is
tekintettel.
A két nő nyomban engedelmeskedett, odasiettek hozzá, megölelték, és gyorsan befejezték
levelüket.

Aztán elmentek a lakásból, együtt mind a hárman, amit már hónapok óta nem tettek, és
kimentek villamossal a szabadba, a városon kívülre. Hármasban ültek a kocsiban, melyet
elárasztott a meleg napfény. Kényelmesen hátradőlve ülésükön megbeszélték jövőbeli
lehetőségeiket, és kiderült, hogy közelebbről megvizsgálva nem is olyan rosszak, mert mind a
három állás - tulajdonképpen még nem is kérdezték ki egymást ez ügyben - igen kedvező és
különösen a későbbiekre nézve sokat ígérő. A helyzetükön pillanatnyilag természetesen úgy
javíthatnak leginkább és legkönnyebben, hogy elcserélik a lakást; kisebb és olcsóbb, de jobb
fekvésű és általában praktikusabb lakást akartak bérelni a mostaninál, amelyet még Gregor
választott ki. Mialatt így beszélgettek, Samsa úrnak és feleségének szinte egyszerre tűnt fel,
ahogy egyre jobban megélénkülő leányukat figyelték, hogy az utóbbi időben a sok csapás
közepette, amelytől orcái kissé elhalványultak, Grete szép, érett leánnyá fejlődött.
Elcsendesedve és szinte öntudatlanul megértő pillantásokat váltva arra gondoltak, itt az ideje,
hogy derék férjet keressenek a számára. És úgy érezték, mintha új álmaik és jó szándékaik
megerősítését látnák, amikor útjuk céljánál leányuk elsőnek ugrott fel, és kinyújtóztatta fiatal
testét.

Györffy Miklós fordítása