P. 1
Kemenceépítés

Kemenceépítés

|Views: 5,413|Likes:
Published by feher_varju

More info:

Published by: feher_varju on Nov 01, 2010
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as PDF, TXT or read online from Scribd
See more
See less

07/25/2013

pdf

text

original

Sections

A kemence fűtése női munkának számított. Első
sorban a gazdaasszony, módosabb helyen a szol
gáló feladata és kötelessége volt. Kenyérsütésre
egész évben használták a kemencét, míg fűtésre
csak télen és a hidegebb őszi-tavaszi napokon.
Kenyérsütéshez egyszer vagy kétszer szoktak
befűteni. Kétszeri fűtéskor először este tüzelnek el
4 dugat szalmát, majd hajnalban, bevetés előtt is
mét 4-6 dugatot. Dugaton akkora nyaláb szalmát
értettek, amekkora a kemence száján még befért.
Első befutáskor az ellobbant szalma pártüzét elte
regették a kemence fenekén, hogy azt jól áthevít
se. Második fűtéskor a dugatokat hol az egyik, hol
a másik oldalon égették el. Miközben a kemence
egyik felében égett a szalma, a másik oldalon az
előző dugat pártüze szétterítve melegítette a fene
ket. A tűz helyét azért váltogatták, mert az egyik
oldalon égő szalma nem a mellette levő, hanem
mindig az átellenes kemenceoldalt melegítette.
Ha egyszer fűtöttek be, azt a sütés hajnalán
tették. Szalmából 6, máshol 8-12 dugat kellett a
kemence felfűtéséhez. A dugatokat felváltva tü
zelték egyszer az egyik, máskor a másik oldalon.
Ha a szalma leégett, a másik oldalra tettek újat, és

az előző parazsát szénvonóval kihúzták. így min
dig a kemence tiszta oldala melegedett. Az utolsó
dugat parazsát nem húzták ki, hanem szétterítet
ték a kemence alján, hogy jól felhevítse. Volt, aki
ilyenkor a kemence hátuljába tolta a parazsat, eset
leg hátul is elégetett egy dugatot. Ha a parázs el
hamvadt, szénvonóval kihúzták, és a kemence fe
nekét vízbe mártott, külön erre a célra tartott kis
söprűvel vagy kukoricacsuhéból készített pemeté-
vel kisöpörték, kitisztították.
A kemence fűtése akkor volt megfelelő, ha a
szénvonót vagy a piszkafát végighúzták a fene
kén, és az szikrázott. A jó kemence már 4-5 dugat
után is szikrát vetett, de ilyenkor még fűtötték,
hogy melegebb legyen. Volt más módja is a kipró
bálásnak. A tiszta fenékre fél marék korpát dob
tak, s ha szikrázva ellobbant, akkor a kemence jól
be volt fűtve.

A szoba melegítésére szolgáló fűtést az időjá
rástól függően októberben, novemberben kezd
ték meg. Hidegben, esős, szeles időben korábban
begyújtottak, ha jó idő volt, csak novemberben
kezdtek hozzá. Eleinte a heti egy befűtés - ami
lehetett kenyérsütéskor is - elegendő volt. Később

58

kétszer-háromszor is befűtötték, ahogy hidegedért
az idő. A tél beálltával naponta egyszer fűtöttek,
rendszerint kora reggel. A hajnalban ébredő házi
asszony első dolga volt a kemence befűtése. Ha
szalmával tüzelt, először egy kisebb dugatot meg
gyújtott a kemence szájában, majd ha jól égett, a
kemence közepére tolta. Fűtés közben a kemence
szája nyitva volt, a tévőt nem tették fel. Ha a szal
ma ellobbant, a piszkafával félretolták, és egy ren
des dugatot tettek az oldalba. Ezután felváltva fű
tötték a kemence mindkét oldalát. A pártüzet min
dig hátra, a májba tolták.
Ha kukoricaszárral tüzeltek, akkor begyújtáskor
egy kévét (fél dugatot) a kemence közepére tettek,
majd kézzel megemelve szalmacsóvával alágyújtot
tak. Ha a kéve középen leégett, utána felváltva fű
tötték az oldalakat. Voltak, akik egy egész dugatot
raktak a kemencébe. Ilyenkor a középen égő első
kévét hátrébb tolták, majd mellé dugtak mindkét
oldalról egy-egy kévét. Ha a középső kéve leégett,
parazsát hátratolták. A két szélső tűz a kemence
mindkét oldalát egyszerre melegítette. Kenyérsü
téskor azonban ez a módszer nem volt megfelelő.
A reggeli befűtéskor 4-5 kéve szárat is eltüzeltek,
ez egész napra megfelelő meleget biztosított.
Nagy hidegekben naponta kétszer is fűtöttek,
egyszer reggel, egyszer délután. Ilyenkor alkalman
ként kevesebbet tettek a tűzre; egy dugat szalma
és két jó kéve szár elegendő volt.
A fűtés ideje márciusig, néha áprilisig tartott.
Az időjáráshoz igazodva egyre kevesebbet és rit
kábban gyújtottak be, végül már elég volt a ke
nyérsütés heti-kétheti melege is.

A fűtés egyik fontos alapanyaga a szalma volt.
Petőfi Egy telem Debrecenben című versében pél
dául így ír:

„Aztán a télnek kellő közepén
Kifogya szépen
A fűtőszalmám,
S hideg szobában alvám."

Szalmával fűtik a kemencét (Kornádi, 1962)

Töksütés; a kemence előtt egy dugat kukoricaszár

(Kornádi, 1962)

A paraszti gazdaságokban a szalmára nagy
szükség volt. Nemcsak a fűtéshez, de az állatok
almozásához és a tőzeg (gané) vetéséhez is ezt
használták. Ezért a legtöbben nem engedhették
meg maguknak, hogy csak szalmával fűtsenek. Egy
ház fűtéséhez telente két nagy kocsi négygyűréses
szalma kellett, amelyet az udvaron kazalban tárol

tak. A szalma fűtőértéke nem volt túl magas, gyor
san égett, hirtelen ellobbant. Ezért jobbára fűtés
hez használták. Ha tehették, sütéskor más, ere
sebb tüzű anyagot égettek, de begyújtásukhoz a
szalma volt a legjobb. Egyszerre egy-két kas szal
mát vittek be a konyhába, és kézzel felnyalábolva
tettek a tűzre belőle. Volt, aki a szalmát saját anya
gából sodort kötéllel kévékbe kötötte, így a ház
ban nem piszkolt annyira, nem csinált nagy ren
detlenséget. A kemence fűtéséhez 4-5 dugat szal
mára volt szükség, de ha kenyeret sütöttek, 8-12
dugat is elfogyott.
A szalma mellett a másik legfontosabb tüzelő
anyag a kukorica szára volt, amelyet száriziknek,
izikcsutkának, szárnak vagy csak csutkának ne
veztek. Ennek erősebb tüze volt, mint a szalmá
nak, de nedvesen nehezen gyulladt meg. Az iziket
sohasem levelestől tüzelték el, hanem előtte az
állatokkal lerágatták, és csak a meghagyott szárat
használták fűtésre. Az iziket kévékbe kötve tüzel
ték. Egy kéve szár fél dugatnak számított. Kenyér
sütéshez 6-7 kéve izik kellett, míg a reggeli fűtés
hez 4-5 kéve is elég volt.
A múltban a vízjárta területek fontos tüzelő
anyaga volt a nád. A mocsarak lecsapolásával és
a folyók szabályozásával jelentősége csökkent, ké
sőbb már csak a tetőfedésre alkalmatlan nádcsör-
mőt használták tüzelésre.
Tavasszal gyűjtötték a levágott kukoricaszár tö
vét, a csutkatövet vagy tuskót. A földből kihúzott
tuskó gyökerei közül bottal kiverték a földet, az
tán az udvarra szállítva kazlakba rakták. Sütéskor
három kassal fűtöttek el, először az egyik oldalra,

60

leégése után a másik oldalra dobva a kézzel össze
fogott csomókat. A leégett tuskót minden váltás
kor jól hátratolták a kemence majába, mert itt még
másnapig is tartotta a parazsat.
Jó fűtőértéke volt a levágott és kévékbe kötött
szőlővenyigének, valamint a rőzsének is. Mindket
tőből körülbelül 30 centiméter vastag kévéket kö
töttek, amelyekből 3-4 elég volt egynapi fűtésre.
Sütéshez viszont 5-6 kéve kellett belőlük.
Ősszel gyűjtötték a puszta jellegzetes növényét,
a barlangot vagy ballangót. A szél által kitépett és
hempergetett növényt villával szedték össze, és
kazlakba rakták, mint a szalmát. Fűtéskor kassal
vitték be, és villával vagy a szénvonóval nyom
kodták a kemencébe, mert tüskés volt, és megfog
ni nem nagyon lehetett. Égés közben a növény
olajos magja pattogott, ropogott, mint a puskapor,
nagy lángot adott, szinte szikrázott. Élvezet volt
vele a fűtés.

A szegény ember a ház körül és a határban
található gazt is eltüzelte. Legjobban a magas, dud
vás szárú parékat és kóróféléket lehetett gyűjteni.
Kaszával, szárvágóval levágták, majd összegyűjt
ve kévébe kötötték, vagy kazlakba rakták.
Szalmából és trágyából készítették a jellegze
tesen alföldi tüzelőanyagot, a tőzeget vagy ganét.
A tőzeg lassan égett, szinte izzott, ezért egyenle
tes tüzet adott. Leginkább a katlanok, takaréktűz
helyek fűtőanyaga volt, de néha eltüzelték a ke
mencében is. Ha kenyeret sütöttek vele, akkor a
fűtés végén egy-két dugat szalmával „felcsapatták"
a kemencét, hogy az oldala is áthevüljön, mert
különben a kenyér csúnya lapos maradt.

Begyújtás a kemencébe

(Kornádi, 1960)

Jó fűtéskor a kemencében „megfordul" a láng.
Az égés oldalán felemelkedik, majd a túlsó olda
lon lefelé fordul, és csak ezután megy ki a ke
mence száján. Ha nem járt körbe a láng, akkor a
kemence vagy a kémény rossz volt. A hiba je
lentkezhetett úgy, hogy a láng csak „feljárt" a ke
mence tetejéhez - ilyenkor túl sok tüzelőanyag

61

fogyott, a kemence nehezen melegedett be. A
rossz égés másik formája az volt, mikor a láng
rögtön kiszaladt a kemenceszájon. Az ilyen ke
mencét nem lehetett jól felfűteni, a kenyér lapos
maradt benne. Rossz kemencére és kéményre val
lott az a jelenség is, amikor a tüzelő nem akart
égni a kemencében, állandóan piszkálni kellett,
és így is csak vontatottan égett, inkább fekete
dett az anyag. Abban is megmutatkozott a ke
mence hibája, hogy tüzelés közben piszkos volt
az alja. A jó kemencében fűtéskor az egyik olda
lon égett a tűz, a másik oldalon az alja úgy meg
tisztult, mintha kiseperték volna. Az ilyen kemen
cében szépen megsült a kenyér, teteje magas volt,
fel is hasadt. A kemence hibáját okozhatta a
rosszul elkészített fenék. Ha a hőtartó réteg ke
vés volt, vagy a téglaburkolatot kemény, acélos
anyagból rakták, a kemence alulról kihűlt. A vas
tag falú kemence sem volt megfelelő, mert las
san és sok tüzelővel lehetett felfűteni. A rossz
égést előidézhette a helytelenül kialakított kemen
cetorok vagy száj is. A rosszul fűtő, sütő kemen
céket süketnek nevezték.
Tüzeléskor a kemence tévőjét félretették, és
míg a tűz el nem hamvadt, a szájnak nyitva kel
lett lennie.

Vigyáztak arra is, nehogy túl sokat tegyenek
egyszerre a kemencébe, mert a megtömött kemen
ce lefulladt, majd kifelé lángolt. Az is előfordult
ilyenkor, hogy a láng kilőtt, kicsapódott. Erre na
gyon kellett vigyázni, mert a gazdasszony ruhája
vagy az odakészített tüzelő is meggyulladhatott.
Ez ellen úgy lehetett védekezni, hogy a kémény-

62

ajtó tetejét 10 centiméterrel alacsonyabbra készí
tették, mint a kemence száját. A tévőt ilyenkor alul
ról felfelé mozdítva rakták a helyére. Ha a tűz el
hamvadt, a parazsat hátratolták, vagy kihúzták a
padkán levő katlanba attól függően, hogy csak fű
töttek, vagy sütéshez készülődtek-e. Ha ezzel meg
voltak, a tévőt visszatették a helyére, mert külön
ben a kémény kihúzta a meleget, és a kemence
gyorsan lehűlt.

A kemence a befűtése után egy óra múlva kezd
te kiadni a meleget. Az agyagból készült példá
nyok lassabban melegedtek fel, de hosszabb ideig
is egyenletesen fűtöttek. A cserép- és téglakemen
cék hamarabb felfűtődtek, sütősebbek voltak, né
ha még az ágyneműt is megpörkölték, de a mele
get gyorsabban is adták ki. Ha a ház falai, ablakai
és födéméi megfelelőek voltak, akkor a kemence
egész nap egyenletesen melegített, és másnap reg
gelig sem hűlt ki.
A kemencének külön erre a célra készített esz
közei voltak. A tüzeléshez használták a szénvonót
vagy szivanót, amely rendesen fából, ritkábban vas
ból készült. Hosszú nyelének végére trapéz alakú
deszkalap volt csapolva. Mielőtt a kemencébe dug
ták, vízbe mártották, hogy meg ne gyulladjon.
A tüzelő betolására, a parázs mozgatására hasz
nálták, de a kemencében levő tepsit vagy lábast is
ezzel húzták ki.
A tűz igazítására szolgált a mintegy 2 méter
hosszú piszkafa, amely egyenes növésű, a végei
felé keskenyedő faág volt. Nem nagyon vigyáztak
rá, ezért gyakran parazsat fogott, és egyre rövi
debb lett. Ha nagyon elkopott, újjal cserélték ki.

A kemence eszközei: 1. szénvonó, 2. piszkafa,

3. sütőlapát, 4. kantaszekér, 5. pemét, 6.szusztora

A cserépfazék (amelyet gyakrabban vászon
fazéknak hívtak) berakására, kivételére kantako
csit vagy kantaszekeret használtak, amely másfél
méteres nyélből, két kerékből és egy vasból ké
szített villából állt. A villa úgy volt kialakítva, hogy
belső, öblös részében szépen megült a fazék. Az
összehajló villa végei között akkora hely volt,
hogy a fazék keskenyedő alja éppen közé fért.
Berakáskor vagy kivételkor a leeresztett villát a
fazék köré csúsztatták, majd megbillentve a be
leülő fazékkal együtt felemelték. Ezután a kanta
kocsit kerekein gördítve ki vagy be mozgathat
ták.

A kenyérsütés eszköze volt a sütőlapát, amely
egyetlen darab fából készült, vagy több darabból
állították össze. Nyelének végén kerek vagy ová
lis lap volt, amelyen a kenyeret tették be, illetve
vették ki a kemencéből, de tepsit vagy serpenyő
félét is lehetett berakni vele.
A kemence fenekét erre a célra tartott cirok
seprűvel vagy peméttel tisztították. A pemét nem
más, mint nyélre erősített kukoricacsuhé-csomó.

A kemencében történő sütés-főzés eszközei:

1. öntöttvas lábas, 2. vászonfazék, 3. kacsasütő,

4. szánkó, 5. tepsi, 6. cseréptepsi

Mielőtt a forró kemencébe dugnák, vízbe mártják,
hogy meg ne gyulladjon.
A szusztora vagy pap a kemence belsejének
megvilágítására szolgál. Kicsi botra vagy cirokszárra
tekert olajos, zsíros rongy alkotja, amelyet meg
gyújtva az első bevetett kenyérbe vagy a kutyake
nyérnek nevezett tésztacsomóba szúrnak. Lehetett
sárból készített állandó tartója is.
A kemencében való sütéshez néhány helyen
vasból készített állványt, az úgynevezett szánkót
használták. A szánkó a tepsi méretéhez volt iga
zítva, vele együtt tolták be és húzták ki a megsüt
ni kívánt nyersanyagokat. Előnye az volt, hogy a
parázson is lehetett sütni vele.
A kemencében történő sütés-főzés eszköze volt
az öntöttvas lábas. Készítették lábakkal és fülek
kel ellátott változatát, amelynek fedője szintén lá
bakkal rendelkezett, és önálló serpenyőként is le
hetett használni. Húsféléket legszívesebben cse
répből vagy bádogból készült tepsiben sütöttek.
A kemencében való főzés eszköze volt a vá
szonfazék vagy kanta. Világos színű cserépből ké-

63

szült, kívül mázatlan, vékony falú, öblösödő edény,
amelyet egy vagy két füle segítségével fogtak meg.
A legjobb vászonfazekakat a felvidéki fazekasok
készítették és árulták.
A kemence élettartama a gondozástól, a kar
bantartástól függött. Az oldala tovább eltartott, mint
a feneke. Az oldalaknak legjobban az ártott, ha a
piszkafával vagy a szénvonóval megsértették, elka
parták. Időnkénti belső javítgatásokkal, gondos

Főzés a kemence előtti katlanon (Szakmar, 1965)

használattal a kemence 20-30 évig is eltartott. A jól
sikerültek 40-50 évet is megérhettek. Az agyagból
készült kemencefenék 5-10 év alatt égett ki, míg a
tégla 20-30 évig is jó volt, ha kitöredezett darabjait
pótolták. A feneket legjobban az rongálta, ha apró
krumplit főztek benne, vagy ha a melegítésre be
tolt vizeskantát kiborították. A fenék cseréjénél az
alatta levő homokot is újjal kellett pótolni.
A gondos háziasszony minden befűtés után,
mikor a tévőt a helyére tette, a száj környékét és a
tévőt is sűrű sárgafölddel bemázolta, majd azon
frissiben két-három ujjával húzott virágmintákkal
kidíszítette, „kirozmaringozta". A motívum függő
legesen húzott sárból, ferdén hullámvonalas ágak
ból állt. A kemence meszelésére is ügyelt a gon
dos háziasszony. Hetente bemeszelte a piszkoló
dó részeket, nagyobb ünnep előtt pedig az egész
kemencét. Szép fényes fehér akkor lett a fala, ha
előtte befűtötték, és melegen meszelték ki. A mun
ka alatt szellőztetni, ki-be járkálni nem volt sza
bad. Ha a kemence megsérült, tapasztását leütöt
ték, vagy a csizma sarkával lerúgták, akkor sárral
azonnal kijavították, majd száradás után többször
bemeszelték. A látogatók, vendégek megszólták
azt az asszonyt, akinél piszkos, rendetlen volt a
kemence környéke.
Nagyobb baj volt akkor, ha a kemence oldala
megrepedt. Hideg állapotban ez alig látszott, de
ha befűtötték, akkor a repedés szétnyílt, esetleg
füstölt is. Az ilyen kemence megjavítására nem volt
igazán jó módszer. A nyílást sárral - néhány he
lyen szilvalekváros kenderkócot is tettek bele - be
tömték, majd az egész kemencét újratapasztották.

64

Kemence mellett üldögélő

idős asszony

(Báta, 1 940-es évek)

65

f£m\ ,y k?

AT i U 3 ki

Vacok a kemence előtt (Szakmar, 1965)

Alvás a kuciban (Szakmar, 1 965)

66

A legtöbb esetben azonban ez sem használt, és a
repedés előbb-utóbb átütött a falon.
A kemence használatában bizonyos rend mu-
Xatkozott. Az ajtó felőli kispadka az öregek, leg
több helyen a nagyanyó tartózkodási helye volt.
Télen napközben is itt üldögélt, miközben tollat
fosztott, font, varrt vagy csak nézegette az ablak
előtt elhaladókat. Lábát az alatta levő padkára tet
te fel, egyik oldalát a meleg kemencének vetve.
Estefelé, ha elszunyókált, fejét is a kemencére tá

masztotta.

Néhány házban az volt a szokás, hogy a rosszal
kodó gyereket büntetésből ideültették. Az apró
ság szeretett a kemence környékén hancúrozni,
de ha muszáj volt ottmaradnia, akkor nagyon ke
servesen telt az idő.
Deszkával borított padka esetén a kispadkát
néha ládaszerűen csinálták meg. Fedele felemel
hető volt, benne pedig szappant, törölközőt tar

tottak.

A padka másik fontos része a kuckó vagy a
sut, amely a gyerekek birodalma volt. Itt aludtak
télen leterített derékaljon vagy bundán. Régen szé
lesebb kuckót csináltak, némelyikbe négy gyerek
is belefért, párosával egymás mögött. Néhol az
öregek vették birtokba ezt a jó meleg fekvőhe
lyet. A Nagykunságban az öreg gazdának a sut
végében volt egy padkaszerűen megemelt ülőhe
lye. Itt pipálgatott a hosszú téli estéken, néha szét
csapva a lába előtt hancúrozó gyereksereg kö
zött. A kuckó előtti padka legtöbbször egy egy
szerű ágyban, a Dacokban folytatódott. A vacok
alja egyik végével a padkára, másikkal lábakra

támaszkodó deszkákból állt. A kuckó felett volt a
ruhafogas helye, amelyen a használaton kívüli ru
hák és az ünneplőcsizmák lógtak. A kuckó mele
gében szárították a kősót, és itt érlelték a tejoltót
is. Ide parancsolták be a gyerekeket, ha lábatlan
kodtak: „kucóba, gyerök!" vagy „sutra, pulya!" fel
kiáltással, de maguktól is idemenekültek, ha ve
rés veszélye fenyegetett.
A kemence padkáján ültek a család felnőtt tag
jai, itt kínálták hellyel a vendéget is. Az asszonyok
napközben is ültek itt, ha olyan munkájuk akadt.

Boglyakemence padkáján tanuló kisfiú

(Hajdúszoboszló, 1919)

Stoppolni, fonni vagy tollat fosztani idetelepedtek,
közben hátukat melegítették a kemencének vetve.
A férfiak csak este, munka után jöttek be a szobába.
Ilyenkor a padkára ültek, átfázott tagjaikat melen
getve. Bekecsüket levetették, háttal a kemencének
dőltek, esetleg elölről a bekecset magukra borítot
ták. Ha nem dolgoztak, akkor kezüket a hátuk mö
gé dugták, úgy pihentek. Ha unatkoztak, kukorica-
morzsolással, beszélgetéssel ütötték el az időt. Az
öregebbek melegedés közben a lábukat gyalogszé
ken vagy egy rendes szék keresztfáján pihentették.
Ha nagy hideg volt odakint, akkor napközben is
beszaladtak egy-két percre. Ilyenkor átölelték a ke
mencét, és úgy melegedtek. Munka után, ha a gaz
da nagyon átfázott, levetette lábbelijét, és a padkára
állva dőlt a kemencének. A padka tetejét legtöbb
ször rongypokróccal takarták le, hogy a rajta ülők
ne piszkolják el túl gyorsan. A gyerekek délben a
padkán ülve fogyasztották el ebédjüket, és itt tanul
ták meg leckéjüket is. A kemence oldalát leginkább
úgy használták, hogy nekidőltek. Esős időben idete
rítették a vizes ruhát, hogy gyorsan száradjon. Le
fekvés előtt a dunnát, párnát a kemence oldalához
nyomkodták, hogy egy kicsit átmelegítsék. A padka
és az oldal hajlatában - a maj mögötti részen - szá
rították a vizes kapcát, hogy reggelre fel lehessen
venni. A kemence válla vagy torka volt a macska
rendes alvóhelye, de itt tartották a gyufát, a varróko
sarat, és itt szárították a nedves cipőt meg a tökma
got is. Iderakva kelt a kovász, és ázott a korpaélesz
tő. A hideg vizet vagy a bort is itt langyosították
meg. Debrecenben a torok tetején ruhát, flanelt, vász
nat is szárítottak. Innen eredet a mondás: „megszá-

67

A menyasszony felköszön

tése; a kupolás kemence

padkáján dudás áll

(Alföld, 1856)

radt, mint torkon a ködmön". Ha a kemencének kör

befutó válla volt, akkor a keskeny peremén gyufát
és más apróságokat, a saroknál mécsest tartottak.
A kemence tetejére terítve vagy a körülötte le
vő rudakra akasztva szárították a ruhát. Hasonló
módon száradt a tészta is az alákötött fehér ab
rosszal, amely a leeső darabok felfogására szol
gált. Makón és környékén nádból készült rács ló
gott a kemence fölött a hagyma szárítására. A ke
mence tetején szárították a tökmagot, az aszalt gyü
mölcsöt, de a tejoltó is kerülhetett ide. A macska is
szívesen feküdt itt, olykor a gyerekek is meglapul
tak rajta, ha szüleik elől bújtak. Ez azonban nem
volt veszélytelen játék, mert a kemence fala sem
bírt ki mindent. Akasztón például hiába figyelmez
tették a gyereket, az addig ugrált a kemence vál
lán, míg beszakadt, és ő beesett a sülő kenyerek

közé. Onnan aztán nagyon gyorsan, a tévőt kilök
ve menekült ki a konyhába. Lakodalomban az is
előfordult, hogy a duhajkodó legény ráesett a ke
mencére, és összedöntötte. A kemencét nyáron rit
kábban használták. Hetente-kéthetente fűtötték fel
a kenyérsütéshez. Bizony ilyenkor kellemetlen volt
a meleg szobában aludni. Ezért tartották jó dolog
nak a külső kemencét. Ha volt a háznál, nyáron
csak azt használták. Nagy volt az igénybevétel ara
táskor és a nyomtatás idején. Ilyenkor 12-15 mun
kásnak kellett kenyeret sütni. Nem is győzték napi
egy sütéssel, kétszer is be kellett fűteni a kemen
cét. Hétköznap meghatározott délutánokon is be-
fűtöttek, ha pitét vagy lepényfélét sütöttek. Erősen
használatban volt a kemence az ünnepek szom
batján vagy lakodalom, keresztelő, disznótor al
kalmával. Ilyenkor ünnepi ételeket, kalácsot, süte-

68

Ünneplőben a pingált

kemence körül

(Boldog, 1930-as évek)

69

Pihenés a szőlőbeli kunyhó kemencéje mellett

(Tiszafüred, 1991)

menyeket sütöttek, disznótorkor pedig megállás
nélkül sütöttek-főztek. Volt, ahol karácsony esté
jén a szokásostól eltérő módon fűtöttek. Tuskókat
állítottak összetámasztva a kemencébe, és ez alá
gyújtottak be. A szokásban a rég elfelejtett bőség
varázsló szertartás emléke él tovább.
A kemence jelentőségét mutatja az is, hogy
számtalan gyógyítóeljárás és hiedelem kapcsoló
dik hozzá. A megtetvesedett ember ruháit a már
nem égő, de még jó meleg kemencébe tették egy
szélesebb deszkára, rossz tepsire vagy csak egy
szerűen a felsöpört fenékre. A meleg hatására a
tetvek elpusztultak. A meleg kemencébe bújtatás

sal gyógyították a rühes gyereket. Hasonlóan cse
lekedtek a hideglelőssel is. Miután a kemencében
jól kiizzadt, lepedőbe csavarva a sutba fektették.
A kemencekúra jót tett a reumától szenvedő öre
geknek is. Addig maradtak a kemencében, míg
bírták a meleget. Hittek a kemence tisztító és ron
táselhárító erejében is. Ha valakin golyva nőtt,
akkor kilenc házból kilencféle terményt kellett
gyűjteni, majd vászonfazékba téve vízzel felön-
teni, és a kemencében megfőzni. Ezután a főze-
tet teknőbe kellett önteni, majd a beteget beleál
lítva lemosni. Aztán a fazekat egy keresztútnál a
földhöz kellett vágni és azt mondani: „Én is kap
tam, én is adom". A varázslat akkor volt hatásos,
ha a fazék összetört, és a víz kiömlött, valamint
az illető távozáskor nem nézett vissza. Ha a tör
téntekről senki sem szerzett tudomást, akkor a
beteg meggyógyult. Hasonló praktikákkal gyó
gyították a megrontott gyermeket is. Kilenc fáról
kilenc ágat kellett venni, hozzá kilenc sírról ki
lenc füvet. Ezt kellett kemencében megfőzni, és
a gyermeket megmosdatni benne, hogy meg
gyógyuljon. Szerepet kapott a kemence a folk
lórműfajokban is. Akasztón például az alábbi ta
lálós kérdést tették fel:

Káplár áll a házba'
Tiszta fehérbe'
Vékonyat, vastagot
Gyugnak a fenekébe.

A versike megfejtése természetesen a kemen
ce, amit éppen fával és rőzsével raknak meg.

70

You're Reading a Free Preview

Download
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->