SABJAN TIBOR

A BÚBOS KEMENCE

N EPI KULTÚRA
 TARTALOM

ELŐSZÓ A BŐVÍTETT KIADÁSHOZ 5

BEVEZETÉS 10

A BÚBOS KEMENCÉK KIALAKULÁSA, TÖRTÉNETE 12

KEMENCEFORMÁK, -TÍPUSOK 18

A KEMENCE ÉPÍTÉSE 37
A sárkemencék építése 40
Agyaghurkákból épített kemencék 44
Kemenceépítés agyag lepényekből 47
A cserépkemence építése 47
A kemence építése vályogból 50
A kemence építése téglából 50

A KEMENCE HASZNÁLATA, FŰTÉSE ÉS KARBANTARTÁSA 58

SÜTÉS-FŐZÉS A KEMENCÉBEN 71
Kenyérsütés 71

3
Kenyértésztából készíthető ételek 76
Főzés a kemencében 78
Húsételek a kemencében sütve ...80
Kemencében sült tészták 82
Sült és aszalt gyümölcsök, csemegék 84

BÚBOS KEMENCE A MAI HÁZBAN 86

1

MÉRETEK ÉS ANYAGOK 92

AJÁNLOTT IRODALOM 95 1
1
 ELŐSZÓ A BŐVÍTETT KIADÁSHOZ
Több mint tíz éve, hogy A búbos kemence első ki­
adása megjelent, amelyet az évek során több vál­
tozatlan utánnyomás is követett. Ez idő alatt éle­
tünkben komoly fordulatok következtek be, a po­
litikai rendszer átalakult, a kiadók is többször vál­
toztak, talán csak az olvasók érdeklődése maradt a
régi hagyományos kultúránk ezen érdekes színfoltja
iránt. A régi szót tudatosan használtuk, hiszen ez a
figyelem nem új keletű, korábbi, mint első pillan­
tásra gondolnánk. Oka abban kereshető, hogy a
tüzelés és a fűtés területén a búbos kemence az
egyetlen olyan alkalmatosság, amelyet a paraszt­
ság és a mezővárosi polgárság maga alakított ki és
formált meg, így úri használatba sohasem került.
Ezért abból az irányból mindig kicsit rácsodálkozó
és kitüntetett kíváncsisággal nézték ezt a picit or­
mótlan és nagyra nőtt kemencefélét, amely ennek
köszönhetően már a 19. századra a parasztszoba
romantikus jelképe lett. Az alföldi kemencének már
részletes ismertetése olvasható a kolozsvári kiadá­
sú Nemzeti Társalkodó 1830. június 5-én megje­
lent számában. A magát Jótakaró Dánielnek titulá­
ló szerző az erdélyiek figyelmét hívja föl a prakti­
kussága miatt csodált földkemencék építésére.
,FŐLDKEMENTZÉK'
KÉSZÍTÉSE-MÓDJA.
Hazánknak fátlan helyein, hol náddal vagy szal­
mával fűtenek, nagy nyitott szájú kementzékkel
élvén a' lakosok, egy ember egész nap tsinálja a
tekertseket 's rakosgattja a' tűzre; mind e' mellett-
is, mihelyt a' tűz megszakad, kihűl a' ház, és az
mindenkor teli szalmával, nem lehet tsinos.
Ezen alkalmatlanságot költség nélkül el lehet­
ne kerülni, melegebb szobába lakni, a' szalma' nagy
megkiméllésével, ha a' szomszéd Magyarország'
alföldi lakosai' példáját követve, ollyan föld-
kementzéket készítnénk, a' míllyenekkel ott élnek.
-Jó lenne egynéhány mezőségi birtokosoknak egy­
be állani, és Magyarországról ollyan egy-két em­
bert behívni, kik ezen mesterséget értik; így ezek­
től az idevalók - is megtanulhatnák az íllyen
főldkementzék' készítése' módját, és ezen hasz­
nos dolog rövid időn közönséges lenne.
A' készítés kevésből áll. - Vesszőből kosár
módjára meg fonnják a' kementzét, ezt feljűlről
megtapasztják jól meggyúrt főiddel, elsőbben vé­
konyan; minekutánna megszáradott más rendbé-
5
 Cigányzenészek a
boglyakemence körül
(1857)
li főidet tapasztanak reá, mindaddig, míg elegen­
dő vastagságú, circiter, egy tenyérnyi lészen, ak­
kor gyenge tüzet tesznek belé, hogy tökélletesen
kiszáradjon, és a' repedezéseket bé tapasztják
mindaddig, míg egy massává válik, és sohol re­
pedése nem láttzik. Ezután megsikárolják, és olyan
tüzet raknak belé, hogy a' Vesszőfonás ki égjen;
mely meglévén, belőlről is meg kell tapasztani
sikárolni, külső óldalát-is megtsínosítani és meg­
meszelni.
Sokféle, némely helyeken tsínos formákra
tsinálják ezen kementzéket, legközönségesebb és
legállandóbb a' le vágott conus-forma, ezek a'
kementzék egyszersmind sütő-kementzék is, és
így, minden kenyérsütéskor bemelegszik a' ház
6
azon éghető dologgal, mely a' kenyérsütésre for-
díttatik. - Hogy pedig világosságot is adjon a' tűz,
és főzni-is lehessen nálla, el lehet érni azzal, ha
a' fenn-leírt kementze mellé a' tűzhelyre egy kis­
ded nyitott szájú kementzét tsinálsz, melynek kür­
tője a' kementzéhez ragasztva annak hátán
megyén a' kéménybe. - így lehet a' melegítésre­
nézve, a' vak kementzébe tüzet tsinálni, a' főzés­
re és világosságra-nézve pedig a' melléje ragasz­
tott kissebb nyilt kementzébe, melynek kürtőjét
olyankor, mikor benne tűz nem ég, bedugván,
általa nem hűl ki a' ház. (nem ház, hanem,-szoba,
Red.)
Jótakaró Dániel.
EZEN KEMENTZEKHEZ
A* R E D A K T I O ' J E G Y Z É S I .
Az alföldi, (nevezetesen születtünk-földi, Szabólts-
Vgyei) sütő- és fűtőkementze' neve -
Bogjakementze; melynél hasznosabb kementze
egész Európában egy sints.-Formája, ez: "Kerek,
alsó diametere, belőlről=5.1/2, 5 talpig (pes);
felső=2, 2.3/4-ig; magassága=4, 5.1/2-ig. Áll az 18
hüvejk magasságú, vájogból vagy gyúrt sárból
tsinált körűlettel, belől tömött vagy taposott főidből
tele vert kerek padon, a' szobában, a' konyha fala
mellett, úgy, hogy a' padnak egy talp szélességű
kerülete kivűl fekszik a' kementzén; mely a' szo­
bában igazi ülő-pad. Ha a' kementze fészke tsak
akkora mint a' kementze' alja; akkor az, deszká­
ból készül hozzá, Asztalos-munkával, vagy tsak
faragó ember által.
A' sár-készítés, mely jó agyagos, sárga (másutt
kék, fekete, veres) főidből van, tiszta, szalmátlan
búza-polyvával (pelyva) úgy esik meg, és a' pely­
va oly' bőven tapotódjon-el benne, hogy többet
meg ne bírjon, és sehol, tsak egy borsónyi
pelyvatsomó-se maradjon.
A' kementzepad' színét egykisség elegyenget­
ve, tzérna-tzirkalommal, karikakerűletet kell ka­
nyarítani, kellőközépból, a' diám. felével a' kony­
ha-fal mellett el. Ebbe a kijegyzett kerületbe kell
ledugdosni - vagy tsitsóka-kóró (kóré), vagy esz­
tendős bodzafa-, vagy másféle egyenes vessző-,
vagy fejér fenyőhasítvány-, vagy egyenes nádka­
rókat, - az utolsót két-hármasával egy helyre, egy­
máshoz 3 újnyi szélességre, akkor, úgy kell kari­
kába kötni egy vén, de szép formájú fa-abrontsot,
hogy annak kívánt diametere (derékszelője) meg­
legyen. Ehhez kell fonni, ispárgával vagy paraszt
fonallal a' karók' felső végeit; az abronts belől lé­
vén: ezután pedig a' hossza' közepéhez szab egy
okosabb Oláh egy nagyobb abrontsot, belől, ára
igyelve, hogy az egész skeleton módoson álljon,
mint tsonka-tsúts (conus. trunc). Ha a' karók, fent,
nagyon össze érnek; minden másodikat el lehet
vágni, már előre is próba után, a' közép-abrontson
felül, egy arasznyira-formán. A' tetejét, szövés-for­
mán lehet beszűni 's akkor, egy erős karóval kö­
zépen, benn, felfeszíteni, hogy valamennyire
boltozatos legyen, de ki ne feszüljön.
Az elég lágy, de nem foljó sárral el kell kez­
deni a' munkát alól, kívülről, nem vstagon, 's így
menni, felfelé mindég köröskörűi, 's a' tetejét is
elvégezvén; ha tél az idő, már akkor-is lehet belé
tenni egy tányérnyi idzó szenet, hogy legalább,
ne hideg legyen benne a' levegő .-Mikor ez az
első sározás annyira kiszikkadt, hogy erőssen áll,
ha bár nem száradt is meg; lehet azt másodszor
sározni, már most ára is vigyázva, hogy a' hol
horpaszság van, egyenessé lehet a' többivel ten­
ni, de simítani nem szükség'. Harmadszor is meg­
tapasztván, már most több tüzet lehet belé tenni,
de nem lángolót, hogy a' bordák meg ne gyúlja­
nak. Jóformán és tsaknem egésszen kiszáradván;
akkor meg lehet kívülről egésszen simítani, 's nem
igen nagy tűzzel, tsak hogy még is a' karók meg­
gyúljanak, ki kell ezeket belőlle égetni, 's kise­
perni.
Most már a' belső rongyos lapját kell jól betöl­
tögetni sárral 's azt is kiszárasztván, utoljára szé-
7
 Kecskeméti parasztszoba
belseje kemencével
(1853)
pen megsimítani, a' tetejét boltozatoson. Kívül pe­
dig, a' tetejét tsupa sima-egyenesen kell hagyni; 's
ama' 3 első tapasztás-közben, szakállat (Gesimset)
kellett neki tsinosan formálni.-Ott száraztanak hol­
mit télben, pl. komlóskorpát, 's egyebet.
A' szája felett, mely egy jó nagy kenyérsütő-
lapátnyi (13 hüvejk) szélességű, egy bak-arasznyira­
fel egyenes, attól-fogva fél-karika, 's egész magas­
sága 12-15 hűvejk, a' falon által, e' felett mon­
dom, formálódik mintegy 6 hüvejknyire a' lélekző
kürtő, és, még e' felett van osztán a' kementze
torka, mellyen a' paraszt gyermekek szoktak he­
verni, a' fal és kementze között. - A' kürtő, kerek
vagy szegletes, a' dugója minden esetre 3 hüv. D,
vagy pedig, diameterü.
s
Előté-nek nevezik a' száját bezáró, tsupa sár­
ból a' paraszt-ház falán formált eszközt: mely ha
tartósabb akar lenni, fából van fonva, 's ezt a'
sövényetskét tapasztják jól meg sárral, - mindeni­
ket, mikor már száraz, a' száj' nyilasához hermetice
szabva.
Ez a kementze, melyben mi ollyan kenyeret
sütünk szalmával ha nád nints, a' melynek párját
ritka országban lehetne feltalálni. Magyarországon,
annak rendes idejében, ollyan nyarak szoktak lenni
az Alföldön, hogy fűtést ki nem állhatni a' szobá­
ban. Sütik tehát a' kenyeret egy gátornak nevezett
nád kerítésben épített bogjakementzében, az ég
alatt. A' gátőr' diametere mintegy 4 öl. A' tehető­
sebbeknek, sütő-házok van.
 Pihenés a kemence padkáján (Bátmonostor, 1 985)
Vétek volna kőltségeskedni magyarországi
kementzetsináló' hozatásáért. Akármelyik Gelentsér
(Fazekas) úgy elkészíti azt, mintha mindég azt
tsinált volna; tsak egy okos ember oktassa ebből
a' kettős írásból. A' jó bogjakementzének, reggel­
től estig, ettől-fogva reggelig tart a' melege, egyegy
fűtésre."
Amint olvashatták, könyvünket már 1830-ban
megírták, nálunk ízesebben, rövidebben, de a lé-
Csizmahúzás a kemence előtt (Kornádi, 1959)
nyeget nem kifelejtve. Komolyra fordítva a szót,
az első kiadásnál takarékoskodnunk kellett a ké­
pekkel és a rajzokkal, amelyért most szeretnénk
kárpótolni Önöket. Új kiadóval, megújult külső­
vel és belsővel, jóval több képpel ajánlhatjuk fi­
gyelmükbe újra könyvünket, amelyet remélhető­
leg olyan szeretettel vesznek a kezükbe, mint ami­
lyen szeretettel mi dolgoztunk rajta.
Szentendre, 2001. júniusa
A szerző
(
)
 BEVEZETÉS
Az elmúlt években érezhetően nőtt az érdeklődés
a hagyományos paraszti élet emlékei iránt. Ezzel
egy időben pihenési, szórakozási szokásainkban
is változások álltak be. Ismét népszerűvé vált a
falusi turizmus, sokan vásároltak parasztházat vagy
tanyát, amelyet nyaralónak rendeztek be. Ezek­
ben, de új lakóházakban is egyre többen szeret­
nének hagyományos fűtőberendezéseket építeni,
melyek közül mind a mai napig legismertebb a
búbos kemence. Tudatunkban úgy él a 19. szá­
zadbeli parasztszoba, csárda vagy ivó képe, hogy
a sarokban ott áll a jellegzetes boglya formájú ke­
mence, padkáján pipázó öregember melegedik,
kuckójában gyerekek hancúroznak, esetleg egy
táncmulatság cigányzenészei ülnek körülötte. Két­
ségtelen, hogy a búbos kemence a többi tüzelő­
berendezésnél elterjedtebb, formája és készítés­
módja is nagyon változatos. Használata sokáig,
szinte a 20. század közepéig tartott, teljes eltűné­
séről pedig még ma sem beszélhetünk.
Könyvünk célja, hogy részletesen bemutassa
ezt a nagy hagyományú, népszerű kemencefajtát,
megismertetve az olvasót kialakulásával, történe­
tével, használatával, valamint építésének módjai­
K)
val és a kemencében készíthető ételek receptjei­
vel. Nem feledkeztünk meg azokról sem, akik érez­
nek annyi ügyességet és bátorságot magukban,
hogy elkészítésével próbálkozzanak. Munkájukat
tanácsokkal, tervekkel és anyagkimutatásokkal sze­
retnénk megkönnyíteni.
A búbos kemence fő elterjedési területe az Al­
föld, de közvetlen rokonai megtalálhatók a kör­
nyező dunántúli, kisalföldi és észak-magyarorszá­
gi parasztházakban is. Könyvünkben mindenek­
előtt az alföldi emlékanyagra helyeztük a hang­
súlyt, de nemcsak a szobai, hanem a házon kívüli,
szabadban felállított kemencéket is bemutatjuk. A
külső kemencéket azok kedvéért ismertetjük, akik­
nek lakásában, nyaralójában nincs elég hely, de
udvarukban vagy kertjükben ők is szeretnének ke­
mencét építeni.
Nem titkolt szándékunk, hogy az érdeklődés
kielégítésén túl további híveket szerezzünk hagyo­
mányos tüzelőberendezéseinknek és a hozzájuk
kapcsolódó munkafolyamatoknak. Szeretnénk,
hogyha a kemenceépítés, a kenyérsütés, a kemen­
cében való sütés-főzés nem sorolódna a múlt elfe­
lejtett emlékei közé. Ma még minden megtanulha-
 Falusi cigánybanda a kemence körül (1 840-es évek)

tó, átörökíthető, de egy-két évtized múlva már nem;
nem lesz kitől, és népi műveltségünk újabb szín-
folttal szegényedik.
Ajánljuk munkánkat azoknak, akiknek már van
kemencéjük, de használatáról, történetéről többet
szeretnének tudni, azoknak, akik házukban, kert­
jükben most szándékoznak kemencét építtetni,
akik meg akarják tanulni a kemenceépítés forté-
lyait, és mindazoknak, akik érdeklődnek a paraszti
kultúra és a néprajz iránt.

11
 A BÚBOS KEMENCÉK KIALAKULÁSA,
TÖRTÉNETE

A ma ismert alföldi kemencéink kialakulása a 15.

század második felében kezdődött el. Természe­
tesen kemencéket már korábban is használtak -
ezt támasztja alá a szó eredete is; még a honfog­
lalás előtti időkben, a keleti szlávsággal fennálló
kapcsolataink révén került nyelvünkbe. Honfog­
laló őseink jurtaszerű sátrakban, kisebb felszíni
házakban és földbe mélyített veremházakban lak­
tak. Ez utóbbiaknak elmaradhatatlan velejárója volt
a sarokba épített, kissé a földbe nyúló tűzterű ke­
mence. Ezeket a kemencéket az általunk tárgyalt
típusoktól elsősorban a fűtés iránya különböztet­ A török háborúk során elpusztult alföldi lakóház
alaprajza. Felül a bögreszemes kemence csempéi
te meg. A korai kemencék ugyanis mind belülről láthatók (Túrkeve-Móric)
fűthetők voltak, azaz a szájuk abba a helyiségbe
nyílt, amelyet fűtöttek. Az ilyen szobák természet­ ször a nemesek, majd a parasztok használatában.
szerűleg füstösek voltak, mivel a kemencék sem­ A 16. század eleji török betörések következtében
milyen kürtővel nem rendelkeztek. elpusztult falvakban a lakóházak zöme már füst­
A füstmentes szobák kialakítása a kályhás fű­ mentes szobával és kályhafűtéssel volt ellátva.
tés elterjedésével vált lehetővé. A kályhákat kez­ A fejlődés nem mindenütt egyszerre következett
dettől fogva kívülről fűtötték, vagyis szájuk a szom­ be. Először csak az ország központi, alföldi terü­
széd helyiség felé nyílt, testük teljesen zárt volt, letein, valamint a Dunántúl keleti vidékein jelenik
így használatuk a fűtött szoba levegőjét nem meg ez a nagy jelentőségű újítás, majd a 17-18.
szennyezte. A magyar falvakban a 15. század kö­ században a Dunántúl többi részén is általánossá
zepétől jelennek meg az első kályhás házak, elő- válik. Az első kályhák felületét mai utódaikkal el-

12
 lentétesen nem borította teljes egészében csempe.
A tűzhely falát sárból készítették, amelybe sűrűb­
ben vagy ritkábban bögre alakú szemeket helyez­
tek. Az ilyen fűtőtest hasonlított a mai kemencé­
hez, de a kályhához is. Végső soron a kettő keve­
rékeként fogható fel, ezért megjelölésére a nép­
rajzi munkákban a bögreszemes kemence elneve­
zés honosodott meg. „Kályha" szavunk kezdetben
nem az egész tűzhelyet, csak annak bögre, illetve
tál alakú csempéit jelentette. Ezért korabeli forrá­
sokban a leggyakrabban a kályhás kemence kife­
jezés vagy ennek változatai fordulnak elő.
A régészeti ásatások tapasztalatai szerint a bög­
reszemes kemencék mellett már korábban is elő­
fordultak csempe nélküli sárkemencék, de jelen­
tős előretörésük és általánossá válásuk a 18. szá­
zad folyamán megy végbe. Az átalakulással egy
időben eltűnnek a szemes kályhák; utolsó hírmon­
dóik a 19. század elejéig élnek. A változás az or­
szág központi területén, az Alföldön megy végbe;
okai a történelmi körülményekre vezethetők vissza.
A török hódoltság idején a népesség és a telepü­ Matyó életkép a kemence körül
(Mezőkövesd, 1 930-as évek)
léshálózat jelentős része elpusztul, vele együtt
visszafejlődik a kályhacsempéket gyártó fazekas­ tés volt. Ezek háttérbe szorultak, a szobai kemen­
ipar is. cék vették át a szerepüket, amely így a sütés-főzés
Az általános elszegényedés nem kedvez a kály­ funkciójával egészült ki.
hacsempék alkalmazásának, ezért a tüzelők fejlő­ A 18. századi változások érintik a kemencék
dési iránya a kályhaszemek elhagyásával formáló­ formáját is. Ekkor honosodik meg a padkák alkal­
dik, megtartva a kívülről fűthetőség vívmányát. mazása a szobában és a konyhában egyaránt - ez
Az új, kívülfűtős szobai kemencék használata vezet a kemencék földön fekvő tűzterének felemel­
is változott. Korábban a bögreszemes kemencék kedéséhez. A kemence falát vessző- vagy nádváz­
mellett a konyhák hátsó falán túlnyúló sütőkemen­ ra, sárból építik fel, a készítési módnak megfele­
céket is alkalmaztak, amelyek feladata a nyári sü- lően alakítva a korábban használatos kályhafor-

13
Dohányoskunyhó belseje
búbos kemencével
(Szőreg, 1 866)
mákat. Ekkor fejlődik ki és válik népszerűvé a bog­
lya alakú kemence is, amely az egyik legelterjed­
tebb forma a 19-20. században.
A török hódoltság utáni gazdasági és társadal­
mi fellendülés nyomán változások állnak be az al­
földi ház, vagy ahogyan a néprajzi szakirodalom
nevezi: a középmagyar ház fejlődésében. Az épü­
letek lakórésze kívülfűtős kemencével felszerelt
szobából és szabad kéményes, oldal- és közép­
padkával ellátott konyhából áll. Ez a háztípus a
19. században nagy hatást gyakorolt a környező
vidékek népi építészetére. Északon a belülfűtős,
kürtös kemencés háztípust szorította vissza, kele­
ten a kandallós tüzelők elterjedését csökkentette,
míg nyugaton behatolt a Dunántúl kályhás vidé­
H
keire is. Az alföldihez hasonló fejlődés zajlott le a
Kisalföldön is, ahol a kemencék kályhákkal pár­
huzamosan fordulnak elő, rendszerint úgy, hogy
a szegényebbek a kemencéket, a módosabbak a
kályhákat részesítik előnyben. Nem volt jellemző
ez a különbség az Alföld építkezésére, ahol a bog­
lyakemencét egyaránt, lényeges eltérések nélkül
használta a mezővárosi polgár, a falusi zsellér vagy
a tanyasi gazda.
A 19. század második felében indul hódító út­
jára a magyar parasztházakban a takaréktűzhely.
Sárból, vályogból vagy téglából készül, és a kony­
hában vagy a szobában helyezik el. Leggyakrab­
ban a kemence ajtó felőli oldala mellé építik, de
előfordul, hogy a kuckó előtti részen kap helyet.
Használata nem szünteti meg a kemencéket, mi­
vel a kenyérsütés miatt azokra továbbra is szük­
ség van.
A múlt század vége felé kezdett gyakoribbá vál­
ni a padka nélküli kemence. Előnyét abban látták,
hogy a melegedők nem piszkolták úgy össze, me­
szelését nem rugdosták le, mint a padkásokét.
Emellett a szobában is több hely maradt. Gyakran
a meglevő kemencék padkáját is lefaragták, ki­
hordták, az újakat pedig a legtöbb esetben már
padka nélkül építették. Az öregek és a szegények
azonban még sokáig ragaszkodtak megszokott ülő­
helyükhöz.
Újabb változás a kemence formájában a 20. szá­
zad folyamán következik be. Építési anyagként ek­
kor kezd elterjedni a tégla, amelyből nehezen rak­
hatók a megszokott kerek formák, ezért a leegy­
szerűsített, szögletes, úgynevezett sifonkemencék
terjednek el. A szögletes alak nem mindenütt je­
lenti az újabb eredetet; a Duna-Tisza közén ilye­
nek régebben is épültek.
A 19. század végén a hagyományos lakáskul­
túra bomlásnak indul. A változások elsősorban a
tüzelőberendezéseket érintik, amelyek közül a leg­
tovább a boglyakemencéket használták. Ennek ma­
gyarázatát több fontos körülményben látják a ku­
tatók. Egyik lényeges momentum, hogy a szabad
kéményes füstelvezetést felváltó zárt kémények
elterjedésével a kemence kezelését és a kürtös füst­
elvezetést sikerült műszakilag jól összehangolni, a
kemence külső fűtését és egyben a konyha füst­
mentességét egyidejűleg megoldani. A másik okra
már utaltunk: tudniillik a fűtés mellett a kemencé­
ben házilag sütötték a kenyeret - és erről még
hosszú ideig nem mondhatott le a paraszti lakos­
ság. A kemencék megtartását segítette elő a kis
fűtőértékű, de nagy mennyiségben rendelkezésre
álló tüzelőanyag (szalma, nád stb.), amelynek hasz­
nosítására a búbos kemencék voltak a legalkal­
masabbak.
Lassú háttérbe szorulásuk azonban előbb-utóbb
kikerülhetetlenné vált. A húszas évektől a városi,
polgári lakóházakban hagytak fel használatukkal,
majd a harmincas-negyvenes években a középpa­
raszti rétegek lakásaiból is kiszorultak. Végső el­
tűnésüket siettette a mezőgazdaság átszervezése
is, amelynek során a korábban bőségesen rendel­
kezésre álló fűtőanyagok (szalma, nád, kóró stb.)
már csak nehezen voltak beszerezhetők. Hozzájá­
rult ehhez a gyári kenyér elterjedése és vele pár­
huzamosan az otthoni kenyérsütés megszűnése.
A funkciójukat vesztett kemencéket a legtöbb he­
lyen terjedelmességük miatt lebontották, de sok
alföldi településen még fellelhetők utolsó példá­
nyai. Idős tulajdonosaik megszokásból, szeretet­
ből ragaszkodnak hozzájuk.
Összefoglalva: mai búbos vagy boglyakemen­
céink a 15-16. századi bögreszemes kemencékből
alakultak ki. E „kályhaősök" két jelentős újítást hor­
doztak: oldalukat csempékkel rakták ki, fűtésük
kívülről történt. Ez utóbbit és a hozzá tartozó füst­
mentes lakószobát tartotta meg a fejlődés az Al­
földön és a hozzá kapcsolódó területeken.
A változás, amikor a kályhacsempék alkalmazá­
sa háttérbe szorul, a 18. században zajlik le; ekkor
alakulnak ki ma is ismert alföldi kemencetípusaink.
15
 Kemence az udvarban
(Jánoshalma, 1948)
Szabadon álló kemencéink története változa­
tos képet mutat. Egyes korszakokban jelentős sze­
repet töltenek be a paraszti háztartásokban, más­
kor szerepük elhalványul, háttérbe szorul. Általá­
nosságban elmondhatjuk, hogy az udvari kemen­
cék valamilyen módon kapcsolatban vannak a la­
kóház tüzelőberendezésével.
Szabadon álló kemencék a régészeti leletek
tanúsága szerint nagy számban fordultak elő Ár­
pád-kori falvainkban. A feltárások alapján felté­
telezhetjük, hogy minden veremházhoz legalább
egy ilyen kemence csatlakozott. A külső kemen­
cék rendszerint nagyobbak voltak, mint belső
társaik. Tűzterük a talajszint alá nyúlt le, ezért
16
Szabadtéri kemence a tanyaudvaron
(Kiskunhalas, 1939)
szájuk elé süllyesztett előteret ástak. A kemen­
cék között három típust lehetett megkülönböz­
tetni. Az egyik fajtát sütésre-főzésre használták,
aljába hőszigetelés gyanánt cserépdarabokat ta­
pasztottak. Szárításra, pörkölésre szolgálhattak
azok a kemencék, amelyeknek tűztere alá szal­
ma-, illetve gazréteget terítettek. A harmadik cso­
portba a füstölőkemencék tartoztak. Ezek fene­
ke tapasztás nélküli, egyenetlen volt, és az előbbi
kettőénél jóval nagyobb átmérővel készült. A ke­
mencékben talált hamuból megállapították, hogy
sütésre és aszalásra alkalmas változataikat fával
fűtötték, míg a füstölésre használtakat szalma­
szerű, könnyen égő anyagokkal.
 A késő középkorban a szabadon álló kemen­
cék száma csökkent. Érthető ez, hiszen a lakóhá­
zak két belső kemencével is rendelkeztek, ezért
nem volt szükség különálló sütőkemencékre. Kecs­
kemét környéki falvak régészeti ásatásaiból tud­
juk, hogy szabadban álló kemencéjük csak azok­
nak a házaknak volt, amelyek nem rendelkeztek
konyhai sütőkemencével. A szabadon álló kemen­
cék előnye, hogy nyári időszakban nem melegí­
tették fel a lakást, ha sütöttek-főztek bennük. Té­
len viszont a belső kemencéket használták, mert
így védve voltak az időjárás viszontagságaitól, és
a sütéskor keletkezett meleg a szobát is felfűtötte.
Ezért a külső kemencéket csak időszakosan, job­
bára nyáron használták.
A kemencék alját a korábbi gyakorlattal ellen­
tétben már nem süllyesztették a földbe, hanem a
talaj szintjére vagy alacsonyabb padkára építet­
ték. A tűztér oldala sárból készült, amelyet vessző­
vagy nádvázra tapasztottak fel, majd az egészet
kiégették.
A 17-18. századi külső kemencékről keveseb­
bet tudunk. Meglétükről a mezővárosok vagy föld­
birtokosok építkezési rendelkezései árulkodnak,
amelyekben a kemencék tűzbiztos tetővel történő
ellátását szorgalmazzák.
A 19. században a külső kemencék szerepe lé­
nyegesen nem módosult: kiegészítő sütőhelyek­
ként használták őket. Jelentőségük a 19. század
végén, még inkább a 20. század első felében nő
meg, amikor a szobai kemencék lassú visszaszo­
rulása megkezdődik. Az átalakított lakóházak ud­
varán a kenyérsütést, de gyakran a húsfüstölést is
a külső kemencékben végzik.
A századforduló tájékán az ország egyes terü­
letein még élt az a gyakorlat, hogy a falu szélén
közös használatú kemencéket építettek. Ezekben
a sütés meghatározott rend szerint történt, karban­
tartásukra általában tavasszal került sor. Ilyen
kemenceegyüttesek a Szigetköz, a Csallóköz és az
Ormánság falvaiban fordultak elő.
1-
 KEMENCEFORMÁK, -TÍPUSOK

Az Alföldön a szobai kemencék két nagyobb for­

mai típusa alakult ki. A Duna vonala mentén, a
Bácskától a Garam vidékéig a szögletes alaprajzú
változatok uralkodnak. Ezek jellemzik a Palócföld
nyugati részét és a Duna-Tisza közét is. Jellegze­
tességükhöz tartozik még a tagolt forma, amelyet
gyakran a tűztér alsó, illetve felső része közötti
váll is hangsúlyoz.
A csonakakúp alakú kemencék kör vagy ová­
lis alaprajzzal készültek. Elterjedési területük első­
sorban a Tiszántúl, de az Alföld többi részén is
előfordulhatnak. Oldaluk rendszerint egyrészes,
váll nélküli, felső szélüket párkány koronázza.
A Dunántúl egyes vidékein és a Kisalföldön a
szögletes alaprajzú, nyereg formájú kemencék ter­
jedtek el. Használatuk nem kizárólagos, mert a
kályhafűtéssel vegyesen fordulnak elő. A közép­
dunántúli példányok funkciója a kályhákéval egye­
zik meg. Két alapvető fajtájuk ismert, egyiknek az
oldalai befelé hajlanak, felülről ívesen vagy lapo­
san záródnak, a másik alul hasáb alakú, felül pe­
dig koporsófedélre emlékeztető teteje van.
Régen a kemencéknek - formájuktól függetle­
nül - alul fehérre meszelt ülőrészük, padkájukvoh. Lábakra épített búbos kemence (Tiszaoszlár, 1967)

IS
 Összetett formájú Nyeregkemencék a Mezőföldről és a Kisalföldről Koporsófedél alakú
sövénykemence (Dég, Martos) nyeregkemence takarék-
(Dunapataj) tűzhellyel (Dég)

Padkával épített nyeregkemence (Zsére) Boglya alakú kemence takaréktűzhellyel (Füzesabony)

A padka a szobának a konyha melletti sarkát tölti
ki. Egyik oldala a bejárati ajtó mellett kezdődik,
körbeöleli a kemence tűzterét, és a szoba hátsó
főfalához csatlakozik. Vonalvezetése legtöbbször
íves vagy szögletes. Szélessége változó, 5-10 cen­
timéteres kiüléstől 50 centiméterig terjedhet. Hom­
loklapja néha függőleges, de rendesen kifelé dőlő,
hogy a rajta üldögélők csizmájuk sarkával ne rug­
dossák össze az alját.
A padka ajtó felőli részén gyakran megemelt
ülőrész van, amelynek a neve a Tiszántúlon kucik
vagy kuckó. Ismert még a tőcik, pocik, poca, kis-
padka megnevezés is. Az is előfordult, hogy a gye­
rekeket büntetésből ide ültették fel. Ilyenkor ezt a
helyet duzzogónak, felesölőnek vagy pöffeszkedő-
nek nevezték. Az öregek is szerettek rajta ülni,
ezért néhány helyen vénasszonypöfőgőnek vagy
öregasszony-pöfögőnek mondták.

19

Szögletes búbos kemence kispadkával
(Haraszti, Szlavónia, 1910)
A padka másik fontos része a kemence teste és
a hátsó fal közötti zug, amelyet a Duna-Tisza kö­
zén kucinak, kucónak vagy kuckónak neveznek,
a Tiszántúlon pedig sutnak. Ha ezt a két szót fi­
gyelmesebben vizsgálat alá vesszük, azt látjuk,
hogy a kuckó (különböző alakú változatai egy tő­
ből erednek) az egész Alföldön ismert volt, sőt így
hívták a kemence vagy a kályha zugát a Dunántú­
lon, a Kisalföldön és Szlavónia magyarlakta terüle­
tein is. Okleveles adataink a „kuckó" szót már az
l600-as évek legelején említik, míg a „sut" csak a
18. század közepétől szerepel írásos emlékeink­
ben. Tehát valamikor egységesen a régebbi ere­
detű és szélesebb körben elterjedt kuckó szó je­
lölhette a kemence zugát. A Tiszántúlon később a
sut szó váltotta fel, ekkor a kuckó elnevezés itt a
padka másik oldalára, az ajtó felőli magasításra
vonatkozott.
A kuckó általában 30-40 centiméter széles, a
padkával egyező magasságú vagy kissé megemelt
20
búvóhely, amely a gyermekek kedvelt tartózko­
dási helye. Előfordultak olyan kemenceformák is,
amelyeknél a kuckó helyét a váll magasságáig fel­
falazták, tehát megszüntették, elnevezése azonban
így is megmaradt.
Gyakran a falazott, meszelt padkát fapad he­
lyettesítette. A pad két oldala egyenes darabokból
állt, a sarkon rendszerint 45 fokos csonkítással.
Ülőlapja 25-30 centiméter széles, alul 3-4 cifrá­
zott élű deszkaláb támasztotta alá. Az ülőke szélét
csipkésre fűrészelt léccel díszítették. Ritkábban elő­
fordult az is, hogy a pad félköríves vonalú volt,
vagy pedig az ülődeszkát nem lábak, hanem fűré­
szelt konzolok támasztották alá. Néha a falazott
padkának csak az ülőlapját deszkázták le.
A padkás és a padka nélküli kemencék közötti
foglalnak helyet azok a példányok, amelyeknek
csonka a padkájuk. Létrejöttüket a helyhiány szül-
te, padkájukat vagy a közlekedés, vagy a bútoro-l
zás miatt egy darabon lebontották.
A padka nélküli kemencék lábazati része a leg-l
több esetben ívelt vagy ferde vonalvezetéssel ki-j
felé dől. A kemence aljának magasságában gyak­
ran törésvonal látható, mivel ettől a szinttől a ke­
mence teste már befelé dől. Az átmenet észreve-\
hetetlen marad a függőleges falú vagy boglya ala­
kú példányok esetében. A padka nélküli kemen­
cék kuckója legtöbbször az eredeti magasságban
levő padkamaradvány, amely elöl nem ér túl a ke­
mence domborulatán. Ismerünk azonban olyan ke­
mencéket is, amelyeknek a kuckójánál sincs meg-
emelt, falazott része, tehát a kemence mögött üres
hely van, és a kuckó a földön kezdődik.
 Pihenés a kucikon
(Komódi, 1960)

21

'
 Összetett formájú
kemence fapaddal
(Tótkomlós, 1955)

22
t
m

A magyar parasztházak szobai tüzelőberendezései a 19. század második felében és a 2 0 . század elején
1. cserépkályha, 2. kívülfú'tős kemence, 3. kandalló, 4. belülfú'tős kemence

Cserépből készült, padka nélküli boglyakemence; Vájatokkal díszített boglyakemence csonka padkával
általánosan elterjedt típus (Mezőberény) (Hajdúnánás)

23
 Összetett formájú kemence alul sokszögletes,
felül kerek idomokból (Nyíregyháza)
A kemence tűztere a padka magasságától in­
dul. Formája a vidék hagyománya és az alkalma­
zott technológia által eleve meghatározott. A kör
alaprajzú kemencék között az egyik legnépsze­
rűbb változat a tojás-, körte vagy boglyakemence.
Nevéből következtethetünk alakjára is. Oldalai íve­
sen befelé hajlanak, de nem csúcsban futnak össze,
hanem lapos, kör alakú tetőben végződnek.
Hozzájuk hasonlóak a csonka kúp alakú ke­
mencék, amelyek szintén kör alaprajzúak, oldala­
ik befelé dőlnek, de nem ívesen hajlanak, hanem
egyenes vonalat alkotnak. E formák fő elterjedési
területe a Tisza mente és a Tiszántúl, de a szögle­
tes kemencékkel keveredve esetleg csak szórvá­
nyosan megtalálhatók az Alföld többi részén is. A
csonka kúp alakú kemencék egyik érdekes válto­
zata a sokszögletű kemence, amelynek palástját
élekben találkozó lapok alkotják. Mind domboro­
dó, mind egyenes vonalú változatai előfordulnak.
Az sem ritka, hogy a kemence testén a kerek és
sokszögletű idomok kombinálva találhatók. Az
24
Sokszögletű boglyakemence takaréktűzhellyel
(Hajdúbagos)
ilyen megoldásokat utánozva a Hajdúságban a ke­
mence oldalát néha keskeny vájatokkal díszítet­
ték. Ha ritkábban is, de vannak a kör alaprajzi!
kemencéknek középső párkánnyal tagolt változa­
taik. Ezeket, mivel felső részük az alsó alakját foly­
tatja, nem tekinthetjük összetett formájú kemen­
céknek. A szögletes alaprajzú kemencék időben
két réteget képviselnek. Egyik csoportba a nagyobb
múltú, hagyományos kemencéket sorolhatjuk, míg
a másikba az egészen új divatú sifonkemencék tar­
toznak.
A hagyományos szögletes kemencék egyik leg-I
egyszerűbb változata a csonka gúla alakú kemen­
ce, amelynek lapjai befelé dőlnek, és a széleken
éleket alkotnak. A Nógrád megyei példányokon!
gyakori, hogy az élekbe apró bemetszéseket ké-l
szítettek díszítésként, illetve a mécses tartóhelye-j
ként.
Mint már említettük, a szögletes kemencék fól
előfordulási területe a Duna-Tisza köze. Az ittenil
típusokra jellemző, hogy formájuk összetett, kétl
 Szögletes, padkás
kemence, oldalán
takaréktűzhellyel
(Tiszaszöllős, 1 938)

Csonka gúla alakú

kemence, élein
bemetszésekkel
(Túra, 1939)

25
 Szögletes búbos kemence metszett A Duna-Tisza közén gyakori, összetett
élekkel, mécsestartókkal (Galgamócsa) formájú búbos kemence (Sükösd)

Búbos kemence, élein

bemetszett mécsestartókkal
(Makód)

26
 különböző alakzatból állnak, amelyeket törésvo­
nal vagy néhány centiméter széles párkány választ
el. Egyik alapvető fajtájuk alul enyhén dőlő, cson­
ka gúla formájú tűztérből és egy erősebben szű­
külő, majdnem csúcsban végződő felső részből áll.
Tetején felfelé szélesedő, szögletes formájú kalap
van. Ismert olyan változat is, ahol a felső tag éle
teljes hosszában vagy csak a kezdeténél lemetszett.
Ez utóbbinál az így keletkező kis sarokrész a mé­
cses tartására szolgált.
Jobbára a déli területeken terjedt el a kemen­
ce egy másik fontos típusa, amely az előzőtől
nem sokban különbözik. Tűztere szabályos ha­
sáb alakú, tehát oldalai függőlegesek. Alsó és fel­
ső része között mindig keskeny perem húzódik,
majd az erősen szűkülő, nem túl magas búb kö­
vetkezik, amelynek tetejéről nem hiányozhat a
már említett kalap. Ismét másik változata ennek
a kemencének az, amikor az alsó, hasáb alakú
részt egy lapos tetejű csonka kúp zárja le. Ez a
Búbos kemence alul
függőleges oldalakkal,
takaréktú'zhellyel
(Úszód, 1985)
27
 szült pad tartozott. Kuckóját sokszor a váll ma-l
gasságáíg befalazták.
Az újonnan elterjedt sifonkemencékre a leegy-1
szerűsített, szögletes forma, valamint a padka hiá-1
nya jellemző. Egyik gyakori változatuk a boglya-1
kemencéket utánozta, de a tégla lehetőségeiből f
adódóan szögletes külsővel, míg a másik a szobai [
szekrények mintájára készült, álló hasáb alakúra I
rakva.
Összetett formájú búbos Alul hengeres, felül kúpos Áttekintve a kemence tömegének különböző I
kemence alul hasáb, felül részekből álló búbos
variációit, térjünk vissza az egyes részek elneve-1
csonka kúp alakú kemence. A Duna-Tisza
idomokból (Temerin) közének déli részén zéseihez. A kemence tűzterének alsó kétharmada I
gyakori típus (Bácsbokod) közvetlenül a konyhai falhoz csatlakozik. Ennek a I
résznek fal felőli lezárását a Duna-Tisza közén váll­
nak, a Tiszántúlon inkább toroknak, máshol nyak-1
nak mondják. Néha az összetett formájú kémen-1
cék középső szegélyét is vállnak vagy kemence-1
prémnek nevezik. Ez érthetővé válik, ha tudjuk, [
hogy ezeknél a típusoknál a váll és a torok egyen-1
lő magasan van, és nagy síkot alkot.
A kemence torok feletti része a faltól mintegy I
15-30 centiméter távolságban folytatódik. Ezt a I
hátsó oldalt az Alföld egyes vidékein üstöknek \
hívják.
Szögletes idomokból álló, Szekrényt utánzó A boglyakemencének legtöbbször lapos teteje I
kupolával záródó kémen- sifonkemence (Temerin)
van, amelynek oldalát kifelé szélesedő, egyszerűbb I
ce (Hódmezővásárhely)
vagy összetettebb profilozású párkány, a perem, I
megoldás is a déli, bácskai részeken terjedt el, szél vagy koszorú díszíti. Más a felépítésük a szög­
fordult elő. letes, összetett idomú kemencéknek. A váll feletti
Ugyanitt kedvelt volt az alul kör alaprajzú, sza­ hegyesedő részt a Duna-Tisza közének déli felén
bályosan hengeres tűzterű, felül pedig kúp alakú, rendesen búbnak, a felette levő gombot pedig ka­
kerek kalappal ellátott kemence is, amelynek kes­ lapnak nevezik. Néhol a kalapszerű díszt mond­
keny és szögletes padkájához rendszerint fából ké- ják búbnak, az alatta levő kúpos testet pedig ku-

28
Búbos kemence részei (Temerin) Összetett formájú búbos kemence Boglyakemence kandallóval
kupolával (Hódmezővásárhely) (Biharnagybajom)

Kemence takaréktűzhellyel
(Valkó, 1911)

29
 Búbos kemence a Dunántúl keleti feléről (Fadd) Kemenceszáj tüzeló'padkával és főzőlapos katlannal
(Dunapataj)

polának. Itt említhetjük meg, hogy ritkán a boglya

alakú kemencének is van kupolája.
A kemencék azonban nem álltak mindig egye­
dül a szobában, gyakran valamilyen kiegészítő tü­
zelőberendezés csatlakozott hozzájuk.
Ezek közül a takaréktűzhely és a kandalló a leg­
ismertebb. A kandallót az Alföld keleti-délkeleti pe­
remvidékein építették a kemencéhez. Általában a
padka ajtó felőli oldalára állították fel úgy, hogy egyik
oldala közvetlenül a kemence mellé került. Tűzte-
rének alja a padka szintjénél magasabban volt, tu­
lajdonképpen ennek folytatásaként fogható fel.
A tűzhely fölött mintegy fél méterre kezdődött a kan­
dalló szikrafogó sátra, amely csonka gúla, méhkas,
esetleg tagoltan tornyos alakú volt, hátsó oldalával
a falhoz tapasztva. A füstfogó külső oldalát vékony
sárfal vagy csak a sarok alá tett láb támasztotta alá.
A kandalló füstjét a sátor mögötti lyuk vezette át a
falon a szabad kémény alá, vagy zárt kürtő esetén Búbos kemence egyszerű takaréktú'zhellyel
egy ferde helyzetű csatorna kötötte be a kéménybe. (Derecske, 1 986)

30
 A kandalló és kemence együttesének története
a 16-18. századi úri lakáskultúrába vezet vissza
bennünket. Erdélyi és északkelet-magyarországi vá­
rakban, kúriákban álltak olyan kályhák, amelyek
mellé nyitott kandallókat is építettek. Ezt a példát
szorgalmazták a falusi lakosság részére is, főleg
azokon a területeken, ahol a nem túl takarékos
kandallók voltak a fűtés eszközei. (L. még az Elő­
szó múlt századi leírását is!)
A takaréktűzhely - nevezték még masinának,
sparheltnak is - ugyancsak az ajtó felőli részre
kenik, hosszabbik oldalával a padkára támaszkod­
va. Főzőhelye a szoba belseje felé néz, itt van a
tüzelőajtó és a hamuslyuk is. A magasan álló sütő
minden esetben a falhoz kapcsolódik, hiszen a Kemenceszáj tüzelőpadkával és füstterelő gátakkal
tűzhely füstjárata innen csatlakozik a kéményhez. (Tiszafüred)

Régebben a füstöt falba vájt csatorna vitte a túlol­

dali kéménybe, ritkábban a kemence tűzterébe.
Újabban a sütőt bádogcsővel látják el. A legtöbb
tűzhelyhez fáslyuk is tartozott, amely a sütő alatt
kapott helyet. Itt tartották és szárították a napi tü­
zelőt. A főzőrész teteje keretbe illesztett két vas­
lapból állt, amelyek közepén gyűrűkből összerak­
ható főzőhely volt. A tüzelő és a sütő ajtaja bá­
doglemezből készült, míg a hamuslyuk legtöbb­
ször csak sárból formált dugóval zárult.
A takaréktűzhelyek a 19- század második felé­
ben terjedtek el szélesebb körben, ekkor kerültek
a parasztság lakóházaiba is.
A kemence szája mindig a konyhába nyílt, az
előtte levő tüzelőpadkára. A padka teteje és a
kemence feneke vagy alja egyenlő magasságban
volt. A kemencefenék hátsó, legtávolabbi részét Kamin belseje katlannal és kemenceszájjal (Úszód)

31
 Szabadkémény alja
tüzelőpadkával, két
katlannal
és a kemenceszájjal
(Tótkomlós, 1979)
a Tisza mentén és a Tiszántúlon májnak (majj,
maly, mally) nevezték. A kemence belsejének el­
ső vagy hátsó felét, jobb vagy bal oldalát mindig
a konyhai oldalról, a szájával szemben állva álla­
pították meg.
A kemence szájának és a füstelvezető beren­
dezéseknek többféle kapcsolata ismert. Legegysze­
rűbb, amikor a szájnyílás csak egyszerűen áttöri a
közfalat, és a füst szabadon száll fel a nyitott ké­
mény alá. Ennek egy kicsit továbbfejlesztett válto­
zata, amikor a nyílás fölött a két sárból készített
32
terelőgát húzódik, ami a kiáramló füst mozgását
szabályozza. A következő megoldásnál a kemen­
ceszáj már egy mélyített vájatból nyílik, amely
a fejmagasság fölé emelkedik, fokozatosan csök­
kenő keresztmetszettel. A fejlődés következő fo­
kán ezt a mélyített járatot elöl egy köpenyfallal
takarták el úgy, hogy a kemenceszáj előtt és a
sipóka végén szögletes nyílást hagytak. így a ke­
mencének két szájnyílása volt, egy a közfalban,
egy előtte. A kettő közötti részbe kapcsolódott be
felülről a kürtő, amely a kemenceszájon kitóduló

füstöt felvezette a szabad kémény alá anélkül, hogy
a konyha alsó részének levegőjét szennyezte vol­
na. Ezt a módszert alkalmazták a zárt kémények
esetében is azzal a különbséggel, hogy a kürtő
egyenesen a tetőn kívülre vitte a tűzhely füstjét. A
zárt kémények, a kaminok alsó része rendszerint
jóval bővebb, mint kürtőjük. A szekrény nagyságú
falazott részben kényelmesen elfért a kemence­
száj előtti tüzelőpadka és a katlan is. A kürtőt leg­
többször egy- vagy kétszárnyú ajtóval lehetett el­
zárni, de a kemencét tetővel támasztották be.
Csempékkel kirakott
tüzelőpadka katlannal,
kemenceszájjal
(Szakmar, 1965)
A kemenceszáj előtt gyakran hamuslyuk fúrta
át a padkát. Az L alakban megtört lyuk nyílása a
konyha padlójának és a padka homloklapjának ta­
lálkozásában volt. A főzőpadkához rendesen kat­
lan vagy takaréktűzhely is csatlakozott. Az egysze­
rűbb katlan két élére állított vályogtéglából áll,
amelynek tetejére tették a lábast, közötte pedig a
tűz égett. Ha az oldalakra főzőlapot fektettek, hátul
kis nyílást hagytak a füst távozására. A nagyobb
katlanokat vagy üstházakat fallal vették körül, száj­
nyílásuk a padkára nézett. Füstjüket a konyha sar-
33
 Különböző anyagú és
alakú tévők, illetve előték:
1. ujjal díszített
agyagtévő,
2. cserépfedő fülével
ellátott agyagtévő,
3. cserépből készült tévő
karcolt díszítésekkel,
4. vasból készült
fixlábas tévő,
5. vasból készült,
mozgatható lábú tévő,
6. kőből készült tévő

kába fúrt lyuk vagy a kemenceszáj előtti kürtőbe
kötött csatorna vezette el. A konyhai takaréktűz­
hely nem különbözött a szobákban állóktól, az sem
volt ritka, hogy mindkét helyen felépítették őket.
A kemence szájának zárására szolgál a tévő vagy
előte, amely felső oldalán ívesen vagy sokszög alak­
ban végződik. Rendszerint sárból vagy bádogle­
mezből készül, ez utóbbinak legtöbbször füle és
kitámasztólába is van. A tévő mérete valamivel na­
gyobb, mint a kemence szája, amelynek szélessé­
ge általában 40 centiméter körüli, magassága pe­
dig elérheti az 50 centimétert is.
Nem szóltunk még magának a kemencének az
elnevezéséről. Legszélesebb körben a búbos kemen­
ce kifejezés terjedt el. Ezt használják a Duna-Tisza
közén, az Északi-Középhegység déli vidékeitől egé­
szen a Bácskáig, de ismerik a Dunántúl keleti olda­
lán és Szlavónia magyarlakta területein is. Érdekes,
hogy a vidék középső részétől délre a banyake­
mence szóhasználat keveredik vele úgy, hogy mind­
kettőt ismerik és alkalmazzák. Azokon a helyeken,
ahol a kemencék mindkét alaptípusa megtalálható
volt, a szögletes, gombos formát búbosnak, a ke­
rek, boglyaformát pedig banyának mondták.
Gyakori volt, hogy a névből a „kemence" szót
elhagyták, és csak búbosnak, banyának emleget­
ték. „Befűtöttem a banyát" - mondták ilyenkor.
Az is előfordult néhány helyen, hogy a szóössze­
tétel első tagját kihagyták, és csak a „kemencét"
használták.

34

Védőtetővel ellátott külső kemence kéménnyel,
takaréktűzhellyel (Cegléd, Öregszőlő, 1941)
Udvari kemence védőtetővel, takaréktűzhellyel
(Jánoshalma, 1949)
wmmmm
Húsfüstölésre is alkalmas külső kemence
(Mágocspuszta-Otompahát)
Külső kemence szénvonóval
(Karcag, Ágotái határ)
A Tiszántúlon a boglyakemence elnevezés ter­
jedt el. A Hajdúságban, a bihari részeken, a Nagy­
kunságban és Hódmezővásárhely környékén egy­
aránt ez a szóhasználat lelhető fel.
Az alapvető nevek mellett a formára vagy
anyagra utaló kifejezések is használatban voltak.
Legismertebbek közülük a sifonkemence, tojáske­
mence, kórókemence, nádkemence, cserépkemen­
ce és a téglakemence.
A külső kemencék változatos formai és tech­
nológiai kivitelben készültek. Az egyszerűbbek he­
gyesedő, kúp vagy boglya alakra emlékeztettek,
35
 Hegyesedő tetejű külső kemence, kéményén kalappal
(Kunmadaras, Nagydarvashalom)
különösebb füstelvezető szerkezet nélkül. A ke­
mence szája előtt padka volt, hogy használata so­
rán ne kelljen kényelmetlenül mélyre hajolni.
A kemencéhez rendszerint még tartozott egy ha­
mugyűjtő katlan és egy hevenyészett védőtető is.
Sok helyen a kemencék mellé más tüzelőberen­
dezéseket, így például katlanokat építettek.
Valamivel fejlettebb az a kemenceváltozat,
amelynek tűztere a szobai típusokkal megegye­
ző formában készült, de szája elé zömök, hús­
füstölésre is alkalmas kéményt építettek. Ezek­
nek a kemencéknek külön padkájuk nincs, azon­
ban fenekük mintegy fél méterrel a talajszint fe­
lett volt. A kemenceszáj tévővel záródott, előtte
a hamuslyuk nyílása látszott, amely a talaj szint­
jéig tartott. Ha a kéményt füstölésre is használ-
36
Külső kemence és eszközei (Alföld)
ták, akkor az oldalához külön kis tűzhely csatla­
kozott a maga tévőjével. Ennek füstjét a
hamuslyukon keresztül vezették a kéménybe,
amelynek száját ilyenkor egy nagyobb deszka­
lappal zárták el. A kürtő felső részében húsfüstö­
lő rudak voltak. Az ilyen kemencék fölé védőte­
tőt ritkán építettek, az időjárás elleni védekezé­
sül a tűztér tetejét csúcsosra tapasztották, esetleg
a kéményt „kalappal" látták el. A lapos tetejű ke­
mencéket télen deszkával vagy bádoglappal ta­
karták le.
A 20. században a téglából épült kemencék ter­
jedtek el, formájuk már nem alkalmazkodott a ha­
gyományos sárkemencékhez. Leggyakrabban az ál­
ló hasáb vagy fekvő donga alakúak fordultak elő,
utóbbiakat sokszor cseréppel fedték be.
 A KEMENCE ÉPÍTÉSE

Az Alföldön a sár építőanyagként történő haszná­ kásával, ezt a tégla- és vályogkemencék elterjedé­
latának sokféle változata alakul ki az évszázadok se is indokolta.
során, ezek a kemence építésében is fellelhetők. A kemence helye a szoba konyha felőli sarká­
Mi most elsősorban egy-egy jellemző technológiai ban volt, a bejárati ajtó és a hátsó főfal közötti te­
csoportot mutatunk be, eltekintve a helyileg ki­ rületen. Innen nyílt a kemence szája, amely áttörte
alakult jellegzetességektől vagy az egyéni sajátos­
ságoktól.
Kemence építésével a múltban sokan foglal­
koztak. Szinte minden ügyesebb kezű ember tu­
dott kemencét rakni; ezen nem kell csodálkoznunk,
hiszen a sárral, vesszővel való bánásmódot min­
denki elsajátította valamilyen szinten. Az egysze­
rűbb sárkemence készítéséhez nem kellett nagy
szaktudás, csak a helyi anyagok jó ismerete és a
kemencerakás néhányszori megfigyelése. Ezért az
ügyesebb férfiak saját maguk is elkészítették a ke­
mencét, voltak köztük olyanok, akik a szűkebb
rokonságnak is segítettek. A kemence építésének
igazi mesterei azonban azok a specialisták voltak,
akik rendszeresen űzték ezt a tevékenységet. En­
nek ellenére a kemenceépítés nem volt önálló ipar­
ág. Gyakorlói a mezőgazdasági szegénység közül
kerültek ki, nemritkán cigányok voltak. Az utóbbi Kemenceszáj kialakítása vályogfalban
időkben a kőművesek foglalkoztak a kemence ra­ (Cegléd, Öregszőlő, 1941)
a két helyiség közötti válaszfalat. Nyílását egyes
falak esetében (vályog, tégla stb.) már a készítés­
kor kihagyták, ívesen beboltozták. Rakott sárfal vagy
vert fal építésekor a nyílást utólag vágták a falba.
Néhány helyen azt tartották, hogy nem jó, ha a
vastag falban a lyuk egyenesen halad keresztül,
hanem befelé, a kemence belseje felé bővülnie kell.
A szájnak és a hozzá kapcsolódó kéménynek
vagy füstterelőnek fontos szerepe volt a kemence
fűtésében. Ha a száj túl kicsi, vagy a kémény nem
jól húz, akkor a kemencében a tűz nem ég megfe­
lelően. Itt szeretnénk megjegyezni, hogy az alföl­
di kemencékhez a szájnyíláson kívül más szabá­
lyozó lyuk vagy csatorna nem tartozott, erre nem
is volt szükség.
Alföldi lakóház alaprajza a tüzelőberendezésekkel
(Tiszaszentimre)
A száj méretét a kévékben vagy csomókban be­
dugott tüzelőanyag, a nagy kerek kenyér és a sütő­
főző edények nagysága határozta meg. Szélessége
35-40, esetleg 45 centiméter volt, magassága ugyan­
ennyi vagy még valamivel több is lehetett.
A kemenceszáj készítésekor ügyeltek arra,
hogy a nyílás a leendő kemence középvonalába
38
Sövényfalú lakóház alaprajza a tüzelőberendezésekkel
(Dunapataj)
essen. A boltívet mindig pelyvás sárba rakták, mi­
vel a habarcs erre a célra nem felelt meg, ugyan­
is az erős hő hatására előbb-utóbb megrepede­
zett.
Ha a kemenceszáj készen volt, következett a
padka körvonalának kijelölése. A helyi hagyomány
szerinti szögletes vagy íves formát a földre karcol­
ták fel, a kívánt méreteket is szem előtt tartva. Gon­
dosabban jártak el, ha padka nélküli kemence alap­
ját tűzték ki. Mivel a padlótól már a kemence alapja
kezdődött, szabályos kört kellett rajzolni. Ezt a kö­
zéppontba szúrt karó és zsineg segítségével ol­
dották meg.
Ezután következett a padka köpenyfalának a
készítése. Vastagsága a padka szélességével egye­
zett, de lehetett ennél valamivel vékonyabb is.
A köpenyt leggyakrabban vályogból, ritkábban tég­
lából falazták, pelyvás sárba rakva. Sövényből is
készíthették a padka oldalát. Ilyenkor a szoba pad­
lójába karókat vertek le, közeiket pedig vesszővel
fonták be.

Félbevágott kemence sövényfonású padkával
és vesszővázra épített csukás fallal (Tiszafüred, 1991)
A padka készítésénél ügyeltek a homloklap dő­
lésére is. Falazáskor a vályogot soronként kijjebb
rakták egy kicsivel, vagy a függőleges oldalt utó­
lag ásóval ferdére nyesték. A sövény esetében egy­
szerűbb volt a helyzet, mert a karókat ferdén ver­
ték le, és máris megvolt a kívánt dőlés.
A köpenyfal elkészülte után a padka belső ré­
szét földdel töltötték fel. Egyszerre csak egytenyér-
nyi réteget terítettek le, majd ezt jól ledöngölték.
A feltöltést a fenék alatt mintegy 20-25 centimé­
terrel abbahagyták, mert ide került a 15-20 centi­
méter vastag hőszigetelő réteg. Volt, ahol a padka
belsejét vályoggal rakták ki, de egy-két sort a fe­
nék alatt ebben az esetben is elhagytak.
A szigetelőréteg szerepe az volt, hogy megaka­
dályozza a kemence fenekének túl gyors lehűlését.
Vályogból rakott köpenyfal padkás kemencéhez
(Dunapataj)
Készíthették homokból, kavicsból, üvegdarabokból
vagy cserép-, illetve téglatörmelékből. Előfordult,
hogy az üveg- vagy cserépdarabokat a homokba
rejtették, vagy a fenék sarába helyezték.
Ha ezzel megvoltak, hozzákezdtek a kemen­
ce aljának vagy fenekének készítéséhez. Nagysá­
gát a kemencében süthető kenyerek és cipók szá­
mával mérték. A 4-6 kenyeres kemencék átlagos
39
nagyságúnak számítottak, míg a legkisebbek 2
kenyér és 1 cipó sütésére voltak alkalmasak. A
nagyobbakban még 8 kenyeret is süthettek egy­
szerre. Ha a fenék nagyságát centiméterben fe­
jezzük ki, akkor a méretek változását 80-90 cen­
timétertől egészen a másfél méteres átmérőig ad­
hatjuk meg.
Régen a kemence alját agyagból készítették,
amelybe a kötés erősítésére pelyvát, sót, esetleg
állati vért is tettek. Az 5-7 centiméter vastag ned­
ves anyagot erősen ledöngölték, majd egyenes léc
vagy deszka élével üvegsimaságúra ütögették, „tap­
sikolták". Az agyag a kemence használata közben
keményre égett, a benne levő sótól felülete üveg­
szerűvé vált. Arra is van adatunk, hogy a sós agyag­
ba állati szőrt - sőt borbélytól hozott levágott ha­
jat - kevertek, hogy az agyag repedését meggátol­
ják. Sokan a kemence alját szárított, nyers téglával
rakták ki, hézagai közé homokot szórtak, majd az
egész felületet durva téglával vagy köszörűkővel
összecsiszolták. Az így készített kemencefeneket
tartották a legjobbnak, mert kiégve téglakemény­
ségű lett, a hőt nem vezette, és tartós volt.
Burkolták még a kemence alját gyengén ége­
tett téglával vagy külön erre a célra készített szög­
letes kemencetéglával is. A kőlapból, cementlap­
ból készített kemencefeneket nem tartották meg­
felelőnek, mert gyorsan kihűlt, és a kenyeret nem
szépen sütötte meg.
A fenék készítésekor gondosan ügyeltek arra,
hogy mindenütt vízszintben legyen, különben a
tepsiben féloldalra folyt a lepény, és nem sült meg
egyenletesen.
40
A fenék elkészülte után következett a kemence
oldalának a rakása, amely a kemenceépítés egyik
legkényesebb művelete volt. Ehhez igen jó minő­
ségű, kipróbált sár vagy agyag kellett. Sáron rend­
szerint agyagos sárgaföldet értettek, amelyet pely­
vával, törekkel kevertek, hogy a kötése jobb le­
gyen. Agyagnak azt a tiszta, finom minőségű agya­
got nevezték, amely akár adalékok nélkül is alkal­
mas volt a kemenceépítésre, és száradás, égetés
során nem repedt meg. Ilyen jó minőségű agyag a
kemence fenekéhez és a falához kellett. A külső
tapasztáshoz és a vályog rakásához a jól megdol­
gozott sárgaföldből készült sár is megfelelt.
Az agyagot, sárgaföldet lehetőleg már az épí­
tés előtti napon kidolgozták. Vízzel meglocsolták,
kapával többször is átvágták, miközben lábbal ta­
posták, gázolták. Ekkor tették bele a pelyvát vagy
a töreket is, hogy jól elkeveredjen a sárral. Hód­
mezővásárhelyen például 4-5 talicska agyagot dol­
goztak ki egyszerre. A művelet 3-4 órát vett igény­
be, ezután a meggyúrt anyagot pihenni hagyták a
másnapi felhasználásig.
Az alábbiakban a kemence oldalának, tetejé­
nek és vallanak építésmódjait mutatjuk be, a főbb
technológiák köré csoportosítva mondanivalónkat.
A SÁRKEMENCÉK ÉPÍTÉSE
A sárkemencék építésének lényege, hogy vala­
milyen anyagból vázat építenek, majd ezt a kül­
ső oldalról betapasztják. Égetéskor a vázszerke­
zet kiég, tehát a kemencének csak átégett sárfala
marad.
 Összetett formájú kemence Összetett formájú kemence vesszővázának építése. A vékony vesszőket egy
karókkal megerősített vesszőváza
(Dunapataj)
A sárkemencéket a vázszerkezet anyaga alap­
ján szokták megkülönböztetni. Eszerint beszélhe­
tünk sövénykemencéről, karókemencéről, nádke­
mencéről és kórókemencéről.
A sövénykemencéhez ujjnyi vastag fűzfavessző­
ket vágtak, amelyeket a vastagabbik végükön ki­
hegyeztek. Ezután a vesszőket az elkészített kemen­
cefenék széle mellé szurkálták, mintegy 5-6 centi­
méter távolságban. A vesszőket 15-20 centiméter
mélyen a padka feltöltésébe tolták, hogy szilárdan
álljanak. Legfelül a vesszők tetejét fából, vasból vagy
vesszőből készített kerek abronccsal fogták össze.
A váz azonban még így sem volt eléggé merev,
ezért vékony vesszőkből erősítőpántokat, korcokat
fontak közé. Az egyik ilyen korc a váll magasságá­
ba esett. Ez tartotta az itteni rövidebb vesszőket,
amelyek tetejére fekvő botokat tettek a váll lefedé­
sére és a kemence üstökében levő rövidebb vesszők
rögzítésére. A váll darabjait vesszőből, gyékényből,
belső karóváz tartja (Sükösd)
újabban drótból készült gúzzsal jól egymáshoz kö­
tötték. Még így is előfordulhatott, hogy a frissen
tapasztott kemence felborult, ezért a tetejét több
pontban a födémhez kötötték ki. A kemence tete­
jét az abroncsra fektetett botokkal hidalták át, de
ezeket csak az oldalak besározása után, a legvégső
munkaszakaszban tették fel.
A szögletes kemencék vázát a fentihez hason­
ló módon készítették azzal a különbséggel, hogy
a sarkokhoz és az élekhez nem vesszőt, hanem
vastagabb akácbotot szúrtak. A váz tetejét nem ke­
rek abronccsal, hanem kis szögletes kerettel fog­
ták össze, esetleg csúcsban kötözték meg. A ke­
mence tetejére kerülő kalapnak, búbnak nem csi­
náltak vázat, mivel később illesztették a helyére.
Az összetett formájú vesszőkemencék külső
alakja ne tévesszen meg bennünket, ezeknek is
egyszerű, befelé dőlő vázat készítettek, mert a ke­
mence párkányait a sározással alakították ki.
41
 A vesszőkemencék formai sajátosságaihoz tar­
toznak a befelé ívesen dőlő, boglya alakú formák.
Ezt az idézte elő, hogy a vesszőket függőlegesen
szúrták az alapba, majd amikor tetejüket a szű­
kebb abroncshoz összehúzták, a rugalmas vesszők
nem egyenesen, hanem ívesen hajoltak meg.
A karókemencék vázát 3-4 centiméter vastag
karókból állították össze, a vesszőkhöz hasonló
módon. A karókat egymástól 2-3 centiméterre ver­
ték le a fenék széle mellé, majd vékony vesszővel
korcolták, esetleg ritkásan befonták. Felső végü­
ket abroncsokkal rögzítették oly módon, hogy két
különböző nagyságú darabot vettek, a kisebbet be­
lülre helyezték, majd a nagyobbat kívülről addig Karóvázas lepénykemence vallanak megerősítése
húzták a karókra, míg jól meg nem szorult. Volt, (Bátmonostor)

aki takarékoskodott a vassal, ezért csak egy ab­

roncsot kötözött belülről a karókhoz, mégpedig
éghető anyaggal, zsineggel vagy vesszővel. Ami­
kor a kemencét kifűtötték, a rögzítés elégett, és az
abroncs leesett a kemence aljára. Innen kihúzva
újra fel lehetett használni valamire.
A kemenceváz építésének egyik kényes műve­
lete a torok körüli rész kialakítása, mivel ez nem­
csak a saját, hanem a kemence üstökének a súlyát
is viselte. Karóváz esetén alkalmazták a követke­
ző eljárást: a hosszú karókat, melyek a kemence
tetejéig értek, és a rövidebbeket, melyek a fal mel­
lett csak a váll magasságáig tartottak, leszurkálták.
Ezután a váll magasságában mindkét oldalon egy-
egy erősebb karót fektettek el úgy, hogy a váz
belső oldalának támaszkodott. Ez tartotta a vállnál
levő rövidebb karókat, és erre fektették a váll át­ Összetett formájú kemence szerkezete és elnevezései
hidalását alkotó fekvő botokat. A két karó belső (Sükösd)

il

végét egy-egy padkába szúrt ágas támasztotta alá,
míg másik végüket a falba fúrt lyukba fektették.
Az így összeállított torok nem roppant meg a ned­
ves sár súlya alatt.
A torok megerősítésének másik módja az volt,
amikor a fal és a kerek kemencetest közötti részt
téglából vagy vályogból falazták fel. Ilyenkor a fa­
lazott rész nem dőlt olyan erősen, mint a kemen­
ce oldala, tehát a torok felül szélesebb volt, mint a
kemence. Kiálló szélét legtöbbször párkánnyal dí­
szítették. A falazott torkú kemencét ránézésre jól
meg lehetett különböztetni azoktól a példányok-
Szobabelső kemencével
(Átány, 1985)
tói, amelyeknek a torka az oldalakkal együtt ké­
szült.
A nádkemencék készítésekor a fenék szélénél
körben 10 centiméter mély árkocskát ástak. Ebbe
ültették a marékkal összefogott nádpamacsokat,
nádlészákat. Az egyes pászmákat három, esetleg
ennél több helyen vesszővel, gyékénnyel korcolták
meg. Az alsó korc a padkához közel, a középső a
váll magasságában, a felső pedig a tetejénél fogta
össze a vázat. A középső erősítést a torokrészbe
rakott favázhoz is hozzáfonták. Előfordult, hogy a
nád közé kenderszárat ültettek. Ezután a nád tete-
43

Nádkemence váza építés közben
jét vesszőből hajlított karikához vagy faabroncs-
hoz kötötték, majd a túlnyúló végeket levágták. A
tetőt tartó botokat itt is a tapasztás befejezése előtt
tették a helyükre.
A kórókemencék vázát napraforgó szárából ké­
szítik, sűrűn egymás mellé állítgatva őket. Készí­
tésmódjuk megegyezik a fent leírt eljárásokkal.
Ha a kemence vázát elkészítették, következett
a tapasztása. Az előkészített sarat újra átgyúrták,
arra törekedve, hogy az sima tapintású, finom meg-
dolgozású és tömör legyen. Adalékként a durva
töreket tartották a legjobbnak, volt, ahol vért, sót,
esetleg lóganét is kevertek hozzá. A kemence sá-
rozását alulról kezdték, a váz külső oldalán halad­
va. A sár felrakásának kétféle módja volt. Az egyik
esetben a sarat kézzel tapasztották, csapták a váz­
ra. A kívánt vastagságot két rétegben hordták fel,
jól elsimítva, a vázra dolgozva. A másik módszer­
rel a sarat csomókba, csömpölyegekbe gyúrták, ar­
ra törekedve, hogy jól tömörödjön és sima tapin-
44
tású legyen. A kemencefal készítésekor a
csömpölyegeket jól a vázhoz és egymáshoz nyom­
kodták, hézagmentesen összeragasztották. Ügyel­
tek arra, hogy a sár a váz közeibe is benyomód­
jon. A kész fal vastagsága 8 centiméter körüli, ezt I
a kiégetés előtt csak kívülről tapasztották, a váz I
belülről szabadon maradt, látható volt.
Ha a durva sározással elkészültek, a kemencét I
szikkadni hagyták, majd finomabb, hígabb sárral I
áttapasztották az egészet a padkától a kuckóig, és I
meghúzták a párkányát. Ezután a szárítás, majd a I
kiégetés következett, utána a belső tapasztás, a I
meszelés és a teljes rendbetétel. Ezekről a műve-1
letekről a későbbiekben részletesen szólunk.
A G Y A G H U R K Á K B Ó L ÉPÍTETT
KEMENCÉK
Agyagból gyúrt hurkákkal többféle módon építet- I
tek kemencét. Az eljárások közös vonása, hogy a I
kemence falát hurkákból rakják össze, amelyeket I
gondosan egybedolgoznak. Az építés nem igényel I
vázszerkezetet annak ellenére, hogy gyakran en- I
nek segítségével készítik a kemencét. Az eljárás a
fazekasságban is ismert ősi spiráltechnikával ro- I
konítható.
A csukás építésmód a halhoz hasonló agyag-1
hurkái után kapta nevét. A legfinomabb, legtisz-
tább alapanyag ehhez a technológiához kellett, mi- [
vei itt az agyagot adalékok nélkül használták fel. I
A jól előkészített és kidolgozott agyagból másnap I
kezdték kinagyolni a csukánakvalót úgy, hogy két-1
maroknyi darabokra bontva újra átgyúrták az egé-1
 Boglyakemence építése agyagcsukákból
(Hódmezővásárhely)
szet. Azután egy deszka- vagy ajtólapon hozzálát­
tak a csukák kiveréséhez; ez asszonyi munka volt.
Egy csomó anyagot kézbe véve 5-10 percig ütö­
gették a deszkához, míg az alakját el nem nyerte, s
teljesen tömör, repedés és hézagmentes nem lett. A
csuka hossza régen 75-80 centiméter is volt, ha a
kemence alsó részéhez használták. Feljebb már
30 centiméteres darabokból is dolgoztak. A legna­
gyobb szélességük 8-10 centiméter volt, ez a vége
felé 4-6 centiméterre szűkült le. A csuka vastagsá­
gát középen 5-7 centiméter körülire hagyták.
Később a csuka méretei csökkentek, kedvel­
tebbé váltak a kisebb darabok, amelyek hossza a
15-20 centimétert nem lépte túl, szélessége közé­
pen 4-5, a végén 2-3 centiméterre fogyott.
A kemencefal rakását a száj egyik oldalánál
kezdték, majd a fenék széle mellett haladva a má­
sik oldalhoz értek vissza. A csukákat egymás után
helyezték a falra, ügyelve, hogy az alatta levő sor­
ral mindig kötésben legyenek, vagyis a felső csu-
Kemenceépítéshez használt eszközök és anyagok
(Hódmezővásárhely): 1. falapocka, 2. fakalapács,
3. agyagcsuka, 4. kiflitégla
ka vége az alatta levőnek a közepére essen. Az
egymásra rakott darabokat azután falapockával
vagy fakalapáccsal felül és oldalt, kívül és belül
szép simára, egyenletesre veregették, ütögették.
így haladtak egészen addig, amíg a patkó ala­
kú sorok a kemence szája fölé nem emelkedtek.
Ekkor kellett a kemence tűzfogó torkát elkészíte­
ni. Az oldalak fal felőli végeire laposvas tartókat
fektettek, majd erre lapjára fordított téglát helyez­
tek. A fal és a torok közötti részt híg sárral töltöt­
ték ki, hogy később ne repedjen meg, és ne vál­
janak el egymástól.
Ezután a kemence falát már körkörösen rak­
ták, az üstök felőli részt a torok téglái tartották.
Építés közben a mester szemmérték szerint alakí­
totta a kemence formáját. A sorok felfelé szűkül­
tek, oldalaik ívesen befelé hajlottak. A kemence
falát a padkától mérve mintegy 120-140 centimé­
ter magasra rakták. Ezt a méretet rendszerint a szo­
ba belmagassága határozta meg, tudni illik a kész
45
kemence tetején még egy köcsögnek vagy lisz­
teskosárnak is el kellett férnie. A régi házak ala­
csony belvilágát tekintve a kemencék teljes ma­
gassága nem lépte túl a 200-230 centimétert.
A megfelelő magasság elérése közben a ke­
mence falát a kívánt méretűre kellett szűkíteni, cső­
be rakni. Ha ezzel megvoltak, következhetett a
teteje elkészítése. A kemence falán 2-2 karót vagy
laposvasat fektettek keresztül, majd erre egy sor
ellapított csukát tettek. Ezzel a kemence csőbe ra­
kása készen is volt. A munka egy teljes napot vett
igénybe az előkészületek nélkül. Másnap a kemen­
cét kívülről sárgaföldből készített pelyvás sárral
betapasztották, majd kiszárították és kiégették. Ere­
detileg tehát a csukás építésmódhoz nem alkal­
maztak vázat. Ez csak később, úgy a múlt század
vége felé kezdett terjedni, amikor kóróból, lécből,
vesszőből vázat, kukát emeltek, és ennek a külső
oldalához rakták a csukákat. A vázat azután ki­
égették, vagy kitördelve kihúzkodták a kemence
száján. Csak a vázszerkezettel épült agyagkemen­
cét tapasztották ki belülről is.
A csukás építéshez hasonlított az agyaghurká­
kat alkalmazó kemenceépítési gyakorlat. Ehhez is
jó minőségű agyag kellett, amelyet törekkel, pely­
vával kevertek össze. Az előzőleg jól megdolgo­
zott agyagból aztán a karvastagságú hurkákat -
mondták kolbásznak, gömöllének is - formáltak.
Az agyagot közben olyan keményre kellett nyom­
ni, gyúrni, hogy a tenyérbe állított hurka össze ne
roskadjon, saját súlyát megbírja. A jól összetömö-
rített agyag felülete szikkadt, finom tapintású volt.
A hurkák hossza 30-70 centiméter között válto­
Í6
zott aszerint, hogy alulra vagy feljebb került-e a
falba. Keresztmetszetük mindig kör alakú, 8-10
centiméter átmérőjű.
A kemence rakásakor használhattak karóból
vagy kóróból készült vázat, de enélkül is fel lehe­
tett építeni. A váz alkalmazása igen változatos ké­
pet mutat. Volt, ahol csak ezzel készült a kemen­
ce, máshol pedig azt tartották, hogy csak az hasz­
nálja, aki nem ért eléggé a kemence rakásához.
A hurkákat kifli alakban meghajlítva vagy egye­
nesen rakták a kemence falára, attól függően, hogy
kerek vagy szögletes formájút építettek. Alulra na­
gyobb hurkákat tettek, az is előfordult, hogy há­
rom teljesen körbeérte a kemence alját. A falra
rakott hurkát kézzel jó erősen az alatta levő sor­
hoz nyomkodták, ütögették, tetejét, oldalát szé­
pen eldolgozták. Addig „tapsikolták" és simítot­
ták, míg a fal egyenletes nem lett. A hurkák raká­
sánál soronként haladtak, vigyázva arra, hogy az
alsó sorral mindig kötésben legyenek, tehát az il­
lesztések ne essenek egymás fölé.
Ha a kemence építésekor vázat is használtak,
akkor arra törekedtek, hogy a hurkát ne csak az
alsó sorhoz, hanem a karókhoz is jól hozzányom­
ják, hogy az agyag a közöket is kitöltse. Ilyenkor
természetesen belülről nem tudták a falat elsimí­
tani, ezt a kiégetés után, a vájatok betapasztásával
érték el.
A hurkákból épített kemence vallanak, tetejé­
nek készítésmódja megegyezett a többi kemencé­
ével, ezért erre most nem térünk ki részletesen. A
hurkás kemenceépítési gyakorlat az Alföld nagy
részén többé-kevésbé ismert volt.
 Az agyaghurka készítésének érdekes változata
alakult ki a Duna-Tisza közén. Az agyag előkészí­
tése a fentiekkel egyező módon történt, csak itt a
finomra kidolgozott pelyvás, törekes agyagot szal­
mával leterített asztalon hempergették hurka ala­
kúra úgy, hogy közben a szálával eligazított szal­
mát szépen feltekerték a hurkára. A szalmába gön­
gyölt agyaghurkát gömölyének, Vikiinek, csíknak
vagy csak egyszerűen hurkának, kolbásznak ne­
vezték. Hossza 30-70 centiméter körül volt, vas­
tagsága nem haladta meg a 10 centimétert. A be­
lőlük épített kemence készítésmódja nem külön­
bözött a fent leírtaktól. Építéskor használhattak váz­
szerkezetet, de anélkül is rakhattak belőlük ke­
mencét.
KEMENCEÉPÍTÉS
AGYAGLEPÉNYEKBŐL
Kevésbé ismert eljárás, amikor a felállított kemen­
cevázat agyagból gyúrt lepényekkel borították. Eh­
hez finom szürkeagyagra volt szükség, amelyet az
ismert módon, gázolva, kapálva, gyúrva dolgoz­
tak ki. Az anyag minőségére igen kényesek vol­
tak, ha nem volt tiszta, már nem felelt meg a cél­
nak. A kidolgozás akár 1-2 hétig is eltarthatott. Ha
az agyag túl „erős" (kövér) volt, akkor homokot
adtak hozzá, hogy soványítsák. Adaléknak pely­
vát és durva töreket használtak. Építés előtt az anya­
got újra átgyúrták, míg szikkadt, kemény nem lett,
majd tepsi nagyságú lepényeket formáltak belőle.
A lepény hossza 30 centiméter körüli, szélessége
20-25, vastagsága 5-7 centiméter lehetett.
A kemence vázát karóból készítették, és vessző­
vel fonták be. A karók ritkán is állhattak, ilyenkor
közeiket a fonás töltötte ki, vagy sűrűbben úgy,
hogy kb. kétujjnyi távolság volt közöttük. A torok­
nál a már bemutatott ágasos erősítést alkalmazták.
A váll felső lapjára és a kemence tetejére karókat
fektettek.
Az oldalak tapasztásakor a lepényeket két nyi­
tott tenyerükre fektették, majd a kemencéhez lép­
ve a vázra borították. A munka során itt is, akár­
csak a többi módszer esetén, a váznak csak a kül­
ső oldalához rakták a falat. A lepényt jó erősen a
vázhoz és az elkészült falszakaszhoz nyomkod­
ták, ütögették. így haladva szépen „beburogatták"
a kemence oldalát. A váll vonalát körben a falba
vésték, hogy ne repedjen meg a kemence ezen a
helyen, majd a horonyba az anyagot jól bedolgoz­
ták. A kemence és a váll tetejét is lepényekkel
fedték be. A kész kemencét kívülről pelyvás sárral
tapasztották be, belső sározását a váz kiégetése
után végezték el. Az elkészült kemence fala négy­
ujjnyi vastag volt.
A CSERÉPKEMENCE ÉPÍTÉSE
A 19. század második felétől terjedtek el a cserép­
kemencék. Ez a típus rövid időn belül az Alföld
egész területén általánossá és az egyik leggyako­
ribb építési móddá vált. Népszerűségét egyszerű
készítésmódja, a különböző formákhoz való köny-
nyű alkalmazhatósága és tartóssága magyarázza.
Fűtéskor a cserépkemence gyorsabban és erőseb­
ben melegedett fel, mint a sárkemencék. Építésé-
r

Boglyakemence építése cserépből (Mezőberény)
hez nem kellett vázszerkezet, az ezzel járó mun­
kákat meg lehetett takarítani. A cserépből igen fi­
noman és szépen lehetett alakítani a kemence for­
máját, ami az ekkor divatba jövő, padka nélküli
kemencék esetében nagy előny volt.
A kemence építéséhez a sík felületű, ún. hód­
farkú tetőcserepet vagy e típus kézi készítésű válto­
Cserépkemence keresztmetszete; a belső tapasztás
utólagos (Mezőberény)
48
zatait használták. A hornyolt vagy bordás cserepek
nem voltak megfelelőek. A cserepet tégla élére fek­
tetve kalapáccsal törték apró, lehetőleg téglalap ala­
kú darabokra. A munka során elsősorban a tetőre |
már nem használható darabcserepet dolgozták fel.
Az összetört darabok szélessége megegyezett a ke­
mencefal vastagságával, amely 5-7 centiméter kö-1
rüli. A cserepek hosszúsága nem lényeges, átlai
san 7-15 centiméteresek voltak, de az apróbb és I
szabálytalan törmelékeket is felhasználták.
A kötőanyagként bedolgozott agyag vagy sár
készítésének többféle módja ismeretes. Ha jó mi­
nőségű agyag állt rendelkezésre, akkor azt adalék
nélkül is használhatták. Ha csak agyagos földjük
volt (sárgaföld), akkor azt pelyvával vagy finom
törekkel keverték össze. Előfordult, hogy a sárba
lóganét is tettek. A sarat az ismertetett módon dol-1
gozták össze, csak kicsit lágyabbra hagyták, mint I
a sárfalak esetében.
Összetett formájú cserépkemence keresztmetszete
(Bácsbokod)

Cserépkemence fala feltárás közben (Mezőberény)
A cserépkemencéhez szinte mindig téglából
készítették a feneket, amelynek szegélye mellett
kezdték meg a fal építését. A cserepeket az el­
igazított sárba rakták egymás után úgy, hogy a
lapjával lehelyezett cserepet mindig egy kicsit be­
lenyomták az anyagba. A munka a téglafal készí­
téséhez hasonlított. Ügyelni kellett arra, hogy az
egymás feletti darabok mindig kötésben legye­
nek, és a hézagokat teljesen kitöltse a sár. A cse­
rép vastagsága 12 milliméter körül volt, a héza­
gokat ennél egy kicsit keskenyebbre hagyták. A
cserepek közül kitüremkedő sarat időnként kéz­
zel lehúzták, és újra felhasználták. Boglya alakú
kemence építésekor sohasem használtak vázat, a
forma alakítását szemmérték alapján végezték. Ha
a szögletes vagy kerek aljú kemencének erősen
befelé dőlő búbja volt, akkor előfordult, hogy en­
nek kúposán összerakott karókból készítettek vá­
zat, mert a frissen rakott cserépfal könnyen be­
omolhatott volna.
Ha a patkó alakú sorokkal megfelelő magas­
ságra jutottak, elkészítették a kemence vállát.
A szemben levő cserépfalakra két vagy három da­
rab laposvasat fektettek, a fallal párhuzamosan.
Erre két sor egész cserépből és sárból takarást rak­
tak. Előzőleg a cserepek fülét kalapáccsal leütöt­
ték. Ezután a sorokat már kör alakban folytatták,
egészen a kemence tetejéig. A tetőt a vállhoz ha­
sonló módon készítették. A falakra laposvasakat
fektettek, majd két sor fületlen cserép követke­
zett, gondosan lesározva.
Az így elkészült kemencét azután kívülről be­
tapasztották, párkányt vagy szélét húztak neki.
A cserépkemencéket nem szokták belülről beta­
pasztani, csak a hézagokat simították egybe.
A búbban végződő típusoknál természetesen
a tető készítése elmaradt. Itt a cserépfal csúcsban
végződött, amelyre a szikkadás után megfaragott
téglából készített kalapot ültettek. E kemencék
külső oldalán keskeny váll, perem húzódott, de
belső felületük mindig sima, kiugrásoktól men­
tes volt.
49
A KEMENCE ÉPÍTÉSE VÁLYOGBÓL
A vályogot - ugyanúgy, mint a téglát - régebben
csak a kemencepadka vagy fenék készítéséhez
használták. Kemencefalat a 20. században kezd­
tek építeni belőle. Mivel a vályogból csak szögle­
tes idomokat lehetett falazni, jobbára azokon a te­
rületeken terjedt el, ahol korábban is ilyen formá­
kat használtak. A kemencéhez nem a nagyméretű,
vaskos vályogokat használták, hanem a téglához
Búbos kemence építése vályogból; a felső rész váza
a cserépfal tartására szolgál (Temerin)
Szekrénykemence a szobában (Vésztő)
50
hasonló méretűeket. Ezeket élükre állítva rakták
egymásra úgy, hogy az alsó sorral kötésben vol­
tak. Kötőanyagként pelyvás sarat használtak. Ha a
kemence összetett formájú volt, akkor felső, kúp
vagy gúla alakú búbját nem vályogból rakták, ha­
nem más módszerrel készítették el. A búb készül­
hetett sárból, agyaghurkából vagy cserépből is.
A kész kemencét kívülről, ritkábban belülről is ki­
tapasztották.
A KEMENCE ÉPÍTÉSE TÉGLÁBÓL
A tégla alkalmazása a kemenceépítés legutolsó kor­
szakához kötődik. A belőle épített kemencék szög­
letes formájúak voltak. Előfordult, hogy a korábbi
boglyakemencéket próbálták utánozni, de az álló
hasáb alakúak szélesebb körben terjedtek el. Ezek
a szekrényekre hasonlítottak, vagy egyenesen an­
nak a másolatai voltak, ezért sifon- vagy sifonérke-
mencének nevezték őket. Építésüket rendszerint
kőművesek végezték, mivel rakásukhoz nagyobb
szaktudásra volt szükség. A téglát élére állítva hasz­
nálták, mindig ügyelve a kötésre. Kötőanyagként
pelyvás sarat vagy agyagot használtak. A kemence
vallanak és tetejének burkolását laposvasakra fek­
tetett téglákkal végezték. Az elkészült kemencét
csak kívülről tapasztották be pelyvás sárral.
A téglából épült kemencék nem váltak be iga­
zán, mert könnyen megrepedtek, és az erős fűtést
nem bírták. Használatukkal sok helyen gyorsan
felhagytak.
A századfordulón néhány helyen a téglakemen­
cének egy speciális típusa jelent meg. A kemence-

Sifonkemence (Kőrösharsány)
Kemenceszélező (Püspökladány)
ket külön erre a célra gyártott kiflitéglákból építet­
ték. Mivel ez a tégla hajlított vonalú volt, kerek
kemencéket lehetett belőle építeni. Hossza 22,5,
szélessége 7,5, vastagsága 7 centiméter volt. Szé­
les körben nem terjedt el alkalmazása, mivel drá­
gábban lehetett hozzájutni, mint az agyaghoz vagy
a cseréptörmelékhez. A módosabbak használták a
szobában is, de jobbára csak külső kemencéket
építettek belőle. Az ilyen kemence jobban tűrte
az időjárás viszontagságait, mint sárból készült
társai.
A kiflitéglából ugyanúgy építették a kemencét,
mint a rendes téglából. A kész kemence tulajdon­
ságai és hátrányai is hasonlóak voltak.
A kemencefal különböző készítésmódja mel­
lett bizonyos műveletek függetlenek a fal építési
technológiájától. A kemence külső tapasztásáról
eddig csak vázlatosan szóltunk. Ehhez legtöbb­
ször sárgaföldből készítettek pelyvás, finom töre-
kes, esetleg lóganés sarat. Ez egy kicsit lágyabb
volt, mint az oldalakhoz használt agyag. A sárral
egy-két ujjnyi vastagságban tapasztották be a ke­
mencét, a padkájától a tetejéig. A sarat kézzel rak­
ták fel és simították el, ezért az élek, hajlatok tom­
pán, lágyan kötötték össze a síkokat. A szögletes,
sarkos megoldások a sifonkemencékre voltak jel­
lemzők.
Néhány helyen a repedések megelőzésére a ke­
mence oldalára szétnyitott zsákot borítottak. Ilyen­
kor a tapasztást két rétegben hordták fel. Az alsó
nagyolásra borították és nyomkodták a zsákot, majd
a simító tapasztás következett.
A külső sározással egy időben szokták a bog­
lya alakú kemence peremét, szélét vagy párkányát
elkészíteni. Egyszerűbb esetben ez csak egy kis,
kifelé dőlő szegély volt, amelyet kézzel formáltak
meg.
A kemenceépítés mesterei már ennél rango­
sabb, gazdagabb profilozású párkányokat készí­
tettek, amelyeket a kemenceszélezővel húztak meg.
A szélező fából készült sablon, amelynek éléből a
kívánt profil negatívját alakították ki. Használat köz­
ben körbemozgatják a kemence peremén. A pár­
kányhoz hamus, meszes agyagot vagy sarat hasz­
nálnak, mivel ez képlékenyebb, alakíthatóbb.
A búbos kemencék búbját vagy kalapját külön
készítik el. Két alaptípusa van: az egyik szögletes,
a másik kerek alaprajzú, felfelé szélesedő formá­
jú, rendszerint sárból készítik, közepébe idomtég-
51
 Iákat vagy cserépdarabokat tesznek. A kalapot a
külső sározás előtt helyezik a tetőre, majd a ke­
mencével együtt tapasztják be.
Belső oldalukon a vázra épített kemencéket ta­
pasztják be, de csak a szerkezet kiégetése után. A
tapasztás célja, hogy a váz helyén maradt hornyo­
kat, lyukakat eltüntesse. A váz nélkül épített agyag­
kemencék belső oldalát a készítés közben gondo­
san elsimították. Az ilyen kemencék már nem igé­
nyelték a külön tapasztást, nem is maradt meg raj­
tuk a sár. Hasonlóan vélekedtek a vályog-, tégla-
és cserépkemencékről is. Ezeknek csak a hézagait
simították el, de nem tapasztották, mert fűtéskor a
sarat lerúgta. Más volt a helyzet, ha a kemencék
oldala a használat során megsérült. Ilyenkor a ron­
gálódásokat mindig kijavították, besározták.
Ha a kemence kispadkáját, kuckóját magasabb­
ra akarták emelni, mint a padka ülőlapját, akkor a
külső tapasztás előtt néhány sor vályogból, ritkáb­
ban sárból építették a kívánt formára. Másképpen
jártak el az alul hengeres testű kemencéknél, ha
kuckójukat a váll magasságáig befalazták. Ilyen­
kor a vályogból rakott részt a kemence falával
együtt készítették el.
Ha a kemence mellé kandallót, takaréktűzhe-
lyet építettek, akkor ezeket az oldalak elkészülte
után, de még a tapasztás előtt készítették el. A
kiegészítő tüzelőket utólag is építhették a kemen­
cékhez. A kandalló szikrafogójának favázat készí­
tettek, amelyet vesszővel fontak be vagy náddal
borítottak, majd törekes, pelyvás sárral betapasz­
tottak. A sárba néha sót vagy vért is tettek. Több
szakértelmet igényelt a takaréktűzhely építése. A
52
falát téglából vagy vályogból rakták, kötőanyag­
ként pelyvás sarat használtak. A tűzhely ajtaja előtt
volt a rostély, amelyet nyílás kötött össze a
hamuslyukkal. A rostélytól a tűzhely alja fokoza­
tosan emelkedett, a főzőlapok végénél már csak
6-7 centiméter mély volt. A sütő fala fél méterrel
magasabbra emelkedett, mint a tűzhely. Közepé­
be nyúlt be a bádogból készített sütő, amelynek
alja a főzőlapokkal egy magasságban volt. A bá­
dogsütőt minden oldalról 6-10 centiméter széles
légrés vette körül, hogy a láng jól körbejárhassa.
Fala élére állított téglából készült. A tűzhely füst­
jét a sütőrész tetejéből induló cső vagy a falba váj!
járat vezette el.
Sokszor a kemencét padka helyett fából ké­
szült pad vette körül. Ülőlapját rendszerint két da­
rab fenyődeszkából csapolták össze, a sarkán le­
kerekítve vagy 45 fokban lecsapva. Az ülőlap élé­
re díszítésként csipkézett léceket szegeltek. A pad
3-4 deszkalábra támaszkodott, amelynek éleit fű­
résszel kivágott mintázat ékesítette. A kemence­
padokat asztalossal csináltatták.
A kemence száját tévő, előte zárta el, amelyet
hagyományosan sárból készítettek. A sarat nád-,
kenderkóró vagy vesszővázzal erősítették meg,
hogy tartósabb legyen, nehezebben törjön. Az is
előfordult, hogy semmit sem raktak bele. A tévőt
általában nyáron készítik, egyszerre többet is.
A ház vagy az istálló falára tapasztják fel a sarat
mintegy 5 centiméter vastagságban, majd száradni
hagyják. Ha a széle már elválik a faltól, leveszik
és bemeszelik. Néha a közepébe fogantyúnak egy
eltört cserépfedő fülét rakták.
 Újabban a vasból, bádogból készült tévők ter-
jedtek el. Ezeket kovács készíti, és füllel, támasz-
tólábbal látja el. Egyszerűbb példányaiknak fogan-
tyújuk van. Fejlettebb változataiknál a fül alá már
egy fixen rögzített lábat is szerkesztettek. Kedvel-
tek voltak azok a tévők is, amelyek kitámasztását
csuklósan mozgatható lábbal oldották meg. A ke-
mence felrakása, tapasztása után következett a szá-
rítása, majd a kifűtése vagy kiégetése. Mivel a rossz
kifűtéssel a kemencét tönkre lehetett tenni, ezt a
munkát sokszor a kemence építője végezte. Fon-
tos volt, hogy a kiégetés előtt a kemence jól kiszá-
radjon, mert különben a falak a kiáradó gőz hatá-
sara megrepedtek, eldurrantak. A kemence kiszá-
53
 Pingólt kemence deszkapaddal (Tápiósüly)
rításának egyik lehetősége az volt, amikor hagy­
ták, hogy a frissen rakott kemence magától szá­
radjon ki. A folyamat két héttől akár hat hétig is
eltarthatott, az időjárástól és a fal anyagától füg­
gően. Ha a kemence falát megfelelőnek találták,
jó erős tűzzel befűtötték, és kiégették. Ekkor pró­
bálták ki azt is, hogyan sikerült a kemence. Pite,
lepény, kenyér vagy kalács sütésénél figyelték meg
a tulajdonságait.
A legtöbb helyen nem volt arra idő, hogy meg­
várják, amíg a kemence magától kiszárad. Ilyen­
kor a tapasztás után azonnal gyenge tüzet raktak
benne, könnyen égő tüzelőanyaggal. Ez még nem
a kiégetés volt, csak az oldalak szárítása. A tüzet
egy hétig égették úgy, hogy naponta többet-töb-
bet tettek rá. Az utolsó napon aztán egy erős fű­
téssel teljesen kiégették a kemencét.
Volt a kemence kifűtésének gyorsabb módo­
zata is. Hódmezővásárhelyen a csukákból épített
54
Vesszőváz tévő készítéséhez
kemencét 24 óra alatt fűtötték ki. A tapasztás után
rögtön begyújtottak fenyőfából összeállított tűz­
zel. A kemence közepén égő fát tőzeggel rakták
körül, hogy lassan égjen, és annak parazsa mellett
száradjon a kemence. Ha a kemencefal átmelege­
dett, tehénganés, agyagos sárral kenték be, mert
ez nem repedezett. A kemence fűtése közben nagy
gőz keletkezett, ezért a ház ablakait ki kellett nyit­
ni. A száradó kemencének - különösen a fűtés
kezdetén - kellemetlen, savanyú szaga volt. Ezt
hívták kemenceszagnak. A tüzelést addig folytat­
ták, míg a szoba felőli oldalon a falak színe fakóra
nem száradt. Kihűlés előtt a kemencét homokos
mésszel kimeszelték.
A kiszáradt, lehűlt kemencét később többször
is bemeszelték. A mészbe kávéskanálnyi kék fes­
téket tettek, ezáltal a színe fehérebbnek tűnt. Volt,
ahol az első meszelésbe a homokon kívül
marhaganét is kevertek.

Pingált búbos kemence faülőkével (Boldog)
Régebben a kemencéket egyszínű fehérre me­
szelték. A színesre festett vagy virágokkal pingált
kemencék a 20. században terjedtek el. A kemen­
mm
cefalra a díszítményeket sablonnal vagy szabad
kézzel festették fel. A szögletes kemencék oldalait
tükrökre osztották, keretezték, majd az üres me­
zőket kipingálták. A kemence virágozása gyakran
a szoba festésével volt összhangban.
A legutóbbi idők szobafestési divatja a kemen­
cék oldalára is átterjedt. Ennek nyomán henger­
rel, márványozással, faerezet-utánzattal díszített ke­
mencék is felbukkantak.
A külső kemencék építése lényegesen nem kü­
lönbözött a szobai kemencékétől. A kéményt és a
hozzá csatlakozó kemence lábazatát mindig téglá­
ból vagy vályogból rakták. A kémény alját a ke­
mence fenekének a magasságáig tömören falaz­
ták, csak a közepén hagytak egy szögletes lyukat a
hamu számára. Ezzel szemben a kemence alját kö­
penyfallal vették körül, és a közepét földdel, ho-
Pingált kemence és szoba
(Kalocsa, 1 930-as évek)
55
 Márványozott díszítésű kemence (Jánoshalma, 1948) Márványozott és sablonnal festett kemence
(Jánoshalma, 1 948)

mokkái töltötték fel. A kemence fenekét lapjára

fektetett téglával vagy vályoggal burkolták, alája
homokból, cserépből hőszigetelést készítettek.
A kémény felső részét már rendesen, négy oldal­
fallal rakták. Az első falban egy nagyobb méretű
szögletes nyílást hagytak, ez volt a kémény szája.
A hátsó oldalon félkörívesen boltozva készítették
el a valamivel kisebb kemenceszájat. Ezután a ké­
ményt a kívánt magasságig felfalazták. Ha húsfüs­
tölőnek is szánták, akkor a felső részébe rudakat
építettek be. A kémény magassága körülbelül 2 mé­
ter volt, a felső vége felé rendszerint keskenyedett.
Tetejét sokszor szabadon hagyták, vagy összetá­
masztott cserepekkel védték, esetleg sárból készült
„kalappal" fedték le. Külső kemence (Ebes, 1 952)

56
 Külső kemence keresztmetszete Udvari kemence (Nagyiván)
(Mágocspuszta-Otompahát)

A kemence falát az ismertetett módszerek va

lamelyikével építették meg. A cserépbői
kiflitéglából vagy téglából készült példányok jot
ban ellenálltak az időjárás viszontagságainak, mir
sárból készült társaik. A kemencefalat ugyanúg
csatlakoztatták a kéményhez, mint a belső kemer
céket a közfalhoz. A kémény szélét kimélyítettél
és a kemencefalat híg sárral illesztették bek
A külső kemencék falát vastagabbra építették, mei
a meleget nem leadniuk, hanem tárolniuk kellet
Az elkészült kemencét kívülről betapasztottál'
majd száradás után kimeszelték és kiégették. A kí
mence tapasztását gyakran kellett javítani, tavasszá
pedig alaposabban rendbe tenni.
Külső kemence a pusztán (Hortobágy)

57
 A KEMENCE HASZNÁLATA, FŰTÉSE
ÉS KARBANTARTÁSA
A kemence fűtése női munkának számított. Első­
sorban a gazdaasszony, módosabb helyen a szol­
gáló feladata és kötelessége volt. Kenyérsütésre
egész évben használták a kemencét, míg fűtésre
csak télen és a hidegebb őszi-tavaszi napokon.
Kenyérsütéshez egyszer vagy kétszer szoktak
befűteni. Kétszeri fűtéskor először este tüzelnek el
4 dugat szalmát, majd hajnalban, bevetés előtt is­
mét 4-6 dugatot. Dugaton akkora nyaláb szalmát
értettek, amekkora a kemence száján még befért.
Első befutáskor az ellobbant szalma pártüzét elte­
regették a kemence fenekén, hogy azt jól áthevít­
se. Második fűtéskor a dugatokat hol az egyik, hol
a másik oldalon égették el. Miközben a kemence
egyik felében égett a szalma, a másik oldalon az
előző dugat pártüze szétterítve melegítette a fene­
ket. A tűz helyét azért váltogatták, mert az egyik
oldalon égő szalma nem a mellette levő, hanem
mindig az átellenes kemenceoldalt melegítette.
Ha egyszer fűtöttek be, azt a sütés hajnalán
tették. Szalmából 6, máshol 8-12 dugat kellett a
kemence felfűtéséhez. A dugatokat felváltva tü­
zelték egyszer az egyik, máskor a másik oldalon.
Ha a szalma leégett, a másik oldalra tettek újat, és
58
az előző parazsát szénvonóval kihúzták. így min­
dig a kemence tiszta oldala melegedett. Az utolsó
dugat parazsát nem húzták ki, hanem szétterítet­
ték a kemence alján, hogy jól felhevítse. Volt, aki
ilyenkor a kemence hátuljába tolta a parazsat, eset­
leg hátul is elégetett egy dugatot. Ha a parázs el­
hamvadt, szénvonóval kihúzták, és a kemence fe­
nekét vízbe mártott, külön erre a célra tartott kis
söprűvel vagy kukoricacsuhéból készített pemeté-
vel kisöpörték, kitisztították.
A kemence fűtése akkor volt megfelelő, ha a
szénvonót vagy a piszkafát végighúzták a fene­
kén, és az szikrázott. A jó kemence már 4-5 dugat
után is szikrát vetett, de ilyenkor még fűtötték,
hogy melegebb legyen. Volt más módja is a kipró­
bálásnak. A tiszta fenékre fél marék korpát dob­
tak, s ha szikrázva ellobbant, akkor a kemence jól
be volt fűtve.
A szoba melegítésére szolgáló fűtést az időjá­
rástól függően októberben, novemberben kezd­
ték meg. Hidegben, esős, szeles időben korábban
begyújtottak, ha jó idő volt, csak novemberben
kezdtek hozzá. Eleinte a heti egy befűtés - ami
lehetett kenyérsütéskor is - elegendő volt. Később
 kétszer-háromszor is befűtötték, ahogy hidegedért A fűtés egyik fontos alapanyaga a szalma volt.
az idő. A tél beálltával naponta egyszer fűtöttek, Petőfi Egy telem Debrecenben című versében pél­
rendszerint kora reggel. A hajnalban ébredő házi­ dául így ír:
asszony első dolga volt a kemence befűtése. Ha
szalmával tüzelt, először egy kisebb dugatot meg­ „Aztán a télnek kellő közepén
gyújtott a kemence szájában, majd ha jól égett, a Kifogya szépen
kemence közepére tolta. Fűtés közben a kemence A fűtőszalmám,
szája nyitva volt, a tévőt nem tették fel. Ha a szal­ S hideg szobában alvám."
ma ellobbant, a piszkafával félretolták, és egy ren­
des dugatot tettek az oldalba. Ezután felváltva fű­
tötték a kemence mindkét oldalát. A pártüzet min­
dig hátra, a májba tolták.
Ha kukoricaszárral tüzeltek, akkor begyújtáskor
egy kévét (fél dugatot) a kemence közepére tettek,
majd kézzel megemelve szalmacsóvával alágyújtot­
tak. Ha a kéve középen leégett, utána felváltva fű­
tötték az oldalakat. Voltak, akik egy egész dugatot
raktak a kemencébe. Ilyenkor a középen égő első
kévét hátrébb tolták, majd mellé dugtak mindkét
oldalról egy-egy kévét. Ha a középső kéve leégett,
parazsát hátratolták. A két szélső tűz a kemence
mindkét oldalát egyszerre melegítette. Kenyérsü­
téskor azonban ez a módszer nem volt megfelelő.
A reggeli befűtéskor 4-5 kéve szárat is eltüzeltek,
ez egész napra megfelelő meleget biztosított.
Nagy hidegekben naponta kétszer is fűtöttek,
egyszer reggel, egyszer délután. Ilyenkor alkalman­
ként kevesebbet tettek a tűzre; egy dugat szalma
és két jó kéve szár elegendő volt.
A fűtés ideje márciusig, néha áprilisig tartott.
Az időjáráshoz igazodva egyre kevesebbet és rit­
kábban gyújtottak be, végül már elég volt a ke­ Szalmával fűtik a kemencét (Kornádi, 1962)
nyérsütés heti-kétheti melege is.

Töksütés; a kemence előtt egy dugat kukoricaszár
(Kornádi, 1962)
A paraszti gazdaságokban a szalmára nagy
szükség volt. Nemcsak a fűtéshez, de az állatok
almozásához és a tőzeg (gané) vetéséhez is ezt
használták. Ezért a legtöbben nem engedhették
meg maguknak, hogy csak szalmával fűtsenek. Egy
ház fűtéséhez telente két nagy kocsi négygyűréses
szalma kellett, amelyet az udvaron kazalban tárol­
60
tak. A szalma fűtőértéke nem volt túl magas, gyor­
san égett, hirtelen ellobbant. Ezért jobbára fűtés­
hez használták. Ha tehették, sütéskor más, ere­
sebb tüzű anyagot égettek, de begyújtásukhoz a
szalma volt a legjobb. Egyszerre egy-két kas szal­
mát vittek be a konyhába, és kézzel felnyalábolva
tettek a tűzre belőle. Volt, aki a szalmát saját anya­
gából sodort kötéllel kévékbe kötötte, így a ház­
ban nem piszkolt annyira, nem csinált nagy ren­
detlenséget. A kemence fűtéséhez 4-5 dugat szal­
mára volt szükség, de ha kenyeret sütöttek, 8-12
dugat is elfogyott.
A szalma mellett a másik legfontosabb tüzelő­
anyag a kukorica szára volt, amelyet száriziknek,
izikcsutkának, szárnak vagy csak csutkának ne­
veztek. Ennek erősebb tüze volt, mint a szalmá­
nak, de nedvesen nehezen gyulladt meg. Az iziket
sohasem levelestől tüzelték el, hanem előtte az
állatokkal lerágatták, és csak a meghagyott szárat
használták fűtésre. Az iziket kévékbe kötve tüzel­
ték. Egy kéve szár fél dugatnak számított. Kenyér­
sütéshez 6-7 kéve izik kellett, míg a reggeli fűtés­
hez 4-5 kéve is elég volt.
A múltban a vízjárta területek fontos tüzelő­
anyaga volt a nád. A mocsarak lecsapolásával és
a folyók szabályozásával jelentősége csökkent, ké­
sőbb már csak a tetőfedésre alkalmatlan nádcsör-
mőt használták tüzelésre.
Tavasszal gyűjtötték a levágott kukoricaszár tö­
vét, a csutkatövet vagy tuskót. A földből kihúzott
tuskó gyökerei közül bottal kiverték a földet, az­
tán az udvarra szállítva kazlakba rakták. Sütéskor
három kassal fűtöttek el, először az egyik oldalra,
 leégése után a másik oldalra dobva a kézzel össze­
fogott csomókat. A leégett tuskót minden váltás­
kor jól hátratolták a kemence majába, mert itt még
másnapig is tartotta a parazsat.
Jó fűtőértéke volt a levágott és kévékbe kötött
szőlővenyigének, valamint a rőzsének is. Mindket­
tőből körülbelül 30 centiméter vastag kévéket kö­
töttek, amelyekből 3-4 elég volt egynapi fűtésre.
Sütéshez viszont 5-6 kéve kellett belőlük.
Ősszel gyűjtötték a puszta jellegzetes növényét,
a barlangot vagy ballangót. A szél által kitépett és
hempergetett növényt villával szedték össze, és
kazlakba rakták, mint a szalmát. Fűtéskor kassal
vitték be, és villával vagy a szénvonóval nyom­
kodták a kemencébe, mert tüskés volt, és megfog­
ni nem nagyon lehetett. Égés közben a növény
olajos magja pattogott, ropogott, mint a puskapor,
nagy lángot adott, szinte szikrázott. Élvezet volt
vele a fűtés.
A szegény ember a ház körül és a határban
található gazt is eltüzelte. Legjobban a magas, dud­
vás szárú parékat és kóróféléket lehetett gyűjteni.
Kaszával, szárvágóval levágták, majd összegyűjt­
ve kévébe kötötték, vagy kazlakba rakták. Begyújtás a kemencébe
Szalmából és trágyából készítették a jellegze­ (Kornádi, 1960)
tesen alföldi tüzelőanyagot, a tőzeget vagy ganét.
A tőzeg lassan égett, szinte izzott, ezért egyenle­ Jó fűtéskor a kemencében „megfordul" a láng.
tes tüzet adott. Leginkább a katlanok, takaréktűz­ Az égés oldalán felemelkedik, majd a túlsó olda­
helyek fűtőanyaga volt, de néha eltüzelték a ke­ lon lefelé fordul, és csak ezután megy ki a ke­
mencében is. Ha kenyeret sütöttek vele, akkor a mence száján. Ha nem járt körbe a láng, akkor a
fűtés végén egy-két dugat szalmával „felcsapatták" kemence vagy a kémény rossz volt. A hiba je­
a kemencét, hogy az oldala is áthevüljön, mert lentkezhetett úgy, hogy a láng csak „feljárt" a ke­
különben a kenyér csúnya lapos maradt. mence tetejéhez - ilyenkor túl sok tüzelőanyag

61
fogyott, a kemence nehezen melegedett be. A
rossz égés másik formája az volt, mikor a láng
rögtön kiszaladt a kemenceszájon. Az ilyen ke­
mencét nem lehetett jól felfűteni, a kenyér lapos
maradt benne. Rossz kemencére és kéményre val­
lott az a jelenség is, amikor a tüzelő nem akart
égni a kemencében, állandóan piszkálni kellett,
és így is csak vontatottan égett, inkább fekete­
dett az anyag. Abban is megmutatkozott a ke­
mence hibája, hogy tüzelés közben piszkos volt
az alja. A jó kemencében fűtéskor az egyik olda­
lon égett a tűz, a másik oldalon az alja úgy meg­
tisztult, mintha kiseperték volna. Az ilyen kemen­
cében szépen megsült a kenyér, teteje magas volt,
fel is hasadt. A kemence hibáját okozhatta a
rosszul elkészített fenék. Ha a hőtartó réteg ke­
vés volt, vagy a téglaburkolatot kemény, acélos
anyagból rakták, a kemence alulról kihűlt. A vas­
tag falú kemence sem volt megfelelő, mert las­
san és sok tüzelővel lehetett felfűteni. A rossz
égést előidézhette a helytelenül kialakított kemen­
cetorok vagy száj is. A rosszul fűtő, sütő kemen­
céket süketnek nevezték.
Tüzeléskor a kemence tévőjét félretették, és
míg a tűz el nem hamvadt, a szájnak nyitva kel­
lett lennie.
Vigyáztak arra is, nehogy túl sokat tegyenek
egyszerre a kemencébe, mert a megtömött kemen­
ce lefulladt, majd kifelé lángolt. Az is előfordult
ilyenkor, hogy a láng kilőtt, kicsapódott. Erre na­
gyon kellett vigyázni, mert a gazdasszony ruhája
vagy az odakészített tüzelő is meggyulladhatott.
Ez ellen úgy lehetett védekezni, hogy a kémény-
62
ajtó tetejét 10 centiméterrel alacsonyabbra készí­
tették, mint a kemence száját. A tévőt ilyenkor alul­
ról felfelé mozdítva rakták a helyére. Ha a tűz el­
hamvadt, a parazsat hátratolták, vagy kihúzták a
padkán levő katlanba attól függően, hogy csak fű­
töttek, vagy sütéshez készülődtek-e. Ha ezzel meg­
voltak, a tévőt visszatették a helyére, mert külön­
ben a kémény kihúzta a meleget, és a kemence
gyorsan lehűlt.
A kemence a befűtése után egy óra múlva kezd­
te kiadni a meleget. Az agyagból készült példá­
nyok lassabban melegedtek fel, de hosszabb ideig
is egyenletesen fűtöttek. A cserép- és téglakemen­
cék hamarabb felfűtődtek, sütősebbek voltak, né­
ha még az ágyneműt is megpörkölték, de a mele­
get gyorsabban is adták ki. Ha a ház falai, ablakai
és födéméi megfelelőek voltak, akkor a kemence
egész nap egyenletesen melegített, és másnap reg­
gelig sem hűlt ki.
A kemencének külön erre a célra készített esz­
közei voltak. A tüzeléshez használták a szénvonót
vagy szivanót, amely rendesen fából, ritkábban vas­
ból készült. Hosszú nyelének végére trapéz alakú
deszkalap volt csapolva. Mielőtt a kemencébe dug­
ták, vízbe mártották, hogy meg ne gyulladjon.
A tüzelő betolására, a parázs mozgatására hasz­
nálták, de a kemencében levő tepsit vagy lábast is
ezzel húzták ki.
A tűz igazítására szolgált a mintegy 2 méter
hosszú piszkafa, amely egyenes növésű, a végei
felé keskenyedő faág volt. Nem nagyon vigyáztak
rá, ezért gyakran parazsat fogott, és egyre rövi­
debb lett. Ha nagyon elkopott, újjal cserélték ki.
 A kemence eszközei: 1. szénvonó, 2. piszkafa,
3. sütőlapát, 4. kantaszekér, 5. pemét, 6.szusztora
A cserépfazék (amelyet gyakrabban vászon­
fazéknak hívtak) berakására, kivételére kantako­
csit vagy kantaszekeret használtak, amely másfél
méteres nyélből, két kerékből és egy vasból ké­
szített villából állt. A villa úgy volt kialakítva, hogy
belső, öblös részében szépen megült a fazék. Az
összehajló villa végei között akkora hely volt,
hogy a fazék keskenyedő alja éppen közé fért.
Berakáskor vagy kivételkor a leeresztett villát a
fazék köré csúsztatták, majd megbillentve a be­
leülő fazékkal együtt felemelték. Ezután a kanta­
kocsit kerekein gördítve ki vagy be mozgathat­
ták.
A kenyérsütés eszköze volt a sütőlapát, amely
egyetlen darab fából készült, vagy több darabból
állították össze. Nyelének végén kerek vagy ová­
lis lap volt, amelyen a kenyeret tették be, illetve
vették ki a kemencéből, de tepsit vagy serpenyő­
félét is lehetett berakni vele.
A kemence fenekét erre a célra tartott cirok­
seprűvel vagy peméttel tisztították. A pemét nem
más, mint nyélre erősített kukoricacsuhé-csomó.
A kemencében történő sütés-főzés eszközei:
1. öntöttvas lábas, 2. vászonfazék, 3. kacsasütő,
4. szánkó, 5. tepsi, 6. cseréptepsi
Mielőtt a forró kemencébe dugnák, vízbe mártják,
hogy meg ne gyulladjon.
A szusztora vagy pap a kemence belsejének
megvilágítására szolgál. Kicsi botra vagy cirokszárra
tekert olajos, zsíros rongy alkotja, amelyet meg­
gyújtva az első bevetett kenyérbe vagy a kutyake­
nyérnek nevezett tésztacsomóba szúrnak. Lehetett
sárból készített állandó tartója is.
A kemencében való sütéshez néhány helyen
vasból készített állványt, az úgynevezett szánkót
használták. A szánkó a tepsi méretéhez volt iga­
zítva, vele együtt tolták be és húzták ki a megsüt­
ni kívánt nyersanyagokat. Előnye az volt, hogy a
parázson is lehetett sütni vele.
A kemencében történő sütés-főzés eszköze volt
az öntöttvas lábas. Készítették lábakkal és fülek­
kel ellátott változatát, amelynek fedője szintén lá­
bakkal rendelkezett, és önálló serpenyőként is le­
hetett használni. Húsféléket legszívesebben cse­
répből vagy bádogból készült tepsiben sütöttek.
A kemencében való főzés eszköze volt a vá­
szonfazék vagy kanta. Világos színű cserépből ké-
63
szült, kívül mázatlan, vékony falú, öblösödő edény,
amelyet egy vagy két füle segítségével fogtak meg.
A legjobb vászonfazekakat a felvidéki fazekasok
készítették és árulták.
A kemence élettartama a gondozástól, a kar­
bantartástól függött. Az oldala tovább eltartott, mint
a feneke. Az oldalaknak legjobban az ártott, ha a
piszkafával vagy a szénvonóval megsértették, elka­
parták. Időnkénti belső javítgatásokkal, gondos
Főzés a kemence előtti katlanon (Szakmar, 1965)
64
használattal a kemence 20-30 évig is eltartott. A jól
sikerültek 40-50 évet is megérhettek. Az agyagból
készült kemencefenék 5-10 év alatt égett ki, míg a
tégla 20-30 évig is jó volt, ha kitöredezett darabjait
pótolták. A feneket legjobban az rongálta, ha apró
krumplit főztek benne, vagy ha a melegítésre be­
tolt vizeskantát kiborították. A fenék cseréjénél az
alatta levő homokot is újjal kellett pótolni.
A gondos háziasszony minden befűtés után,
mikor a tévőt a helyére tette, a száj környékét és a
tévőt is sűrű sárgafölddel bemázolta, majd azon
frissiben két-három ujjával húzott virágmintákkal
kidíszítette, „kirozmaringozta". A motívum függő­
legesen húzott sárból, ferdén hullámvonalas ágak­
ból állt. A kemence meszelésére is ügyelt a gon­
dos háziasszony. Hetente bemeszelte a piszkoló­
dó részeket, nagyobb ünnep előtt pedig az egész
kemencét. Szép fényes fehér akkor lett a fala, ha
előtte befűtötték, és melegen meszelték ki. A mun­
ka alatt szellőztetni, ki-be járkálni nem volt sza­
bad. Ha a kemence megsérült, tapasztását leütöt­
ték, vagy a csizma sarkával lerúgták, akkor sárral
azonnal kijavították, majd száradás után többször
bemeszelték. A látogatók, vendégek megszólták
azt az asszonyt, akinél piszkos, rendetlen volt a
kemence környéke.
Nagyobb baj volt akkor, ha a kemence oldala
megrepedt. Hideg állapotban ez alig látszott, de
ha befűtötték, akkor a repedés szétnyílt, esetleg
füstölt is. Az ilyen kemence megjavítására nem volt
igazán jó módszer. A nyílást sárral - néhány he­
lyen szilvalekváros kenderkócot is tettek bele - be­
tömték, majd az egész kemencét újratapasztották.
 Kemence mellett üldögélő
idős asszony
(Báta, 1 940-es évek)

65

f£m\ ,y k?AT i U 3 ki

Vacok a kemence előtt (Szakmar, 1965)
Alvás a kuciban (Szakmar, 1 965)
66
A legtöbb esetben azonban ez sem használt, és a
repedés előbb-utóbb átütött a falon.
A kemence használatában bizonyos rend mu-
Xatkozott. Az ajtó felőli kispadka az öregek, leg­
több helyen a nagyanyó tartózkodási helye volt.
Télen napközben is itt üldögélt, miközben tollat
fosztott, font, varrt vagy csak nézegette az ablak
előtt elhaladókat. Lábát az alatta levő padkára tet­
te fel, egyik oldalát a meleg kemencének vetve.
Estefelé, ha elszunyókált, fejét is a kemencére tá­
masztotta.
Néhány házban az volt a szokás, hogy a rosszal­
kodó gyereket büntetésből ideültették. Az apró­
ság szeretett a kemence környékén hancúrozni,
de ha muszáj volt ottmaradnia, akkor nagyon ke­
servesen telt az idő.
Deszkával borított padka esetén a kispadkát
néha ládaszerűen csinálták meg. Fedele felemel­
hető volt, benne pedig szappant, törölközőt tar­
tottak.
A padka másik fontos része a kuckó vagy a
sut, amely a gyerekek birodalma volt. Itt aludtak
télen leterített derékaljon vagy bundán. Régen szé­
lesebb kuckót csináltak, némelyikbe négy gyerek
is belefért, párosával egymás mögött. Néhol az
öregek vették birtokba ezt a jó meleg fekvőhe­
lyet. A Nagykunságban az öreg gazdának a sut
végében volt egy padkaszerűen megemelt ülőhe­
lye. Itt pipálgatott a hosszú téli estéken, néha szét­
csapva a lába előtt hancúrozó gyereksereg kö­
zött. A kuckó előtti padka legtöbbször egy egy­
szerű ágyban, a Dacokban folytatódott. A vacok
alja egyik végével a padkára, másikkal lábakra
 támaszkodó deszkákból állt. A kuckó felett volt a
ruhafogas helye, amelyen a használaton kívüli ru­
hák és az ünneplőcsizmák lógtak. A kuckó mele­
gében szárították a kősót, és itt érlelték a tejoltót
is. Ide parancsolták be a gyerekeket, ha lábatlan­
kodtak: „kucóba, gyerök!" vagy „sutra, pulya!" fel­
kiáltással, de maguktól is idemenekültek, ha ve­
rés veszélye fenyegetett.
A kemence padkáján ültek a család felnőtt tag­
jai, itt kínálták hellyel a vendéget is. Az asszonyok
napközben is ültek itt, ha olyan munkájuk akadt.
Boglyakemence padkáján tanuló kisfiú
(Hajdúszoboszló, 1919)
Stoppolni, fonni vagy tollat fosztani idetelepedtek,
közben hátukat melegítették a kemencének vetve.
A férfiak csak este, munka után jöttek be a szobába.
Ilyenkor a padkára ültek, átfázott tagjaikat melen­
getve. Bekecsüket levetették, háttal a kemencének
dőltek, esetleg elölről a bekecset magukra borítot­
ták. Ha nem dolgoztak, akkor kezüket a hátuk mö­
gé dugták, úgy pihentek. Ha unatkoztak, kukorica-
morzsolással, beszélgetéssel ütötték el az időt. Az
öregebbek melegedés közben a lábukat gyalogszé­
ken vagy egy rendes szék keresztfáján pihentették.
Ha nagy hideg volt odakint, akkor napközben is
beszaladtak egy-két percre. Ilyenkor átölelték a ke­
mencét, és úgy melegedtek. Munka után, ha a gaz­
da nagyon átfázott, levetette lábbelijét, és a padkára
állva dőlt a kemencének. A padka tetejét legtöbb­
ször rongypokróccal takarták le, hogy a rajta ülők
ne piszkolják el túl gyorsan. A gyerekek délben a
padkán ülve fogyasztották el ebédjüket, és itt tanul­
ták meg leckéjüket is. A kemence oldalát leginkább
úgy használták, hogy nekidőltek. Esős időben idete­
rítették a vizes ruhát, hogy gyorsan száradjon. Le­
fekvés előtt a dunnát, párnát a kemence oldalához
nyomkodták, hogy egy kicsit átmelegítsék. A padka
és az oldal hajlatában - a maj mögötti részen - szá­
rították a vizes kapcát, hogy reggelre fel lehessen
venni. A kemence válla vagy torka volt a macska
rendes alvóhelye, de itt tartották a gyufát, a varróko­
sarat, és itt szárították a nedves cipőt meg a tökma­
got is. Iderakva kelt a kovász, és ázott a korpaélesz­
tő. A hideg vizet vagy a bort is itt langyosították
meg. Debrecenben a torok tetején ruhát, flanelt, vász­
nat is szárítottak. Innen eredet a mondás: „megszá-
67
A menyasszony felköszön­
tése; a kupolás kemence
padkáján dudás áll
(Alföld, 1856)
radt, mint torkon a ködmön". Ha a kemencének kör­
befutó válla volt, akkor a keskeny peremén gyufát
és más apróságokat, a saroknál mécsest tartottak.
A kemence tetejére terítve vagy a körülötte le­
vő rudakra akasztva szárították a ruhát. Hasonló
módon száradt a tészta is az alákötött fehér ab­
rosszal, amely a leeső darabok felfogására szol­
gált. Makón és környékén nádból készült rács ló­
gott a kemence fölött a hagyma szárítására. A ke­
mence tetején szárították a tökmagot, az aszalt gyü­
mölcsöt, de a tejoltó is kerülhetett ide. A macska is
szívesen feküdt itt, olykor a gyerekek is meglapul­
tak rajta, ha szüleik elől bújtak. Ez azonban nem
volt veszélytelen játék, mert a kemence fala sem
bírt ki mindent. Akasztón például hiába figyelmez­
tették a gyereket, az addig ugrált a kemence vál­
lán, míg beszakadt, és ő beesett a sülő kenyerek
68
közé. Onnan aztán nagyon gyorsan, a tévőt kilök­
ve menekült ki a konyhába. Lakodalomban az is
előfordult, hogy a duhajkodó legény ráesett a ke­
mencére, és összedöntötte. A kemencét nyáron rit­
kábban használták. Hetente-kéthetente fűtötték fel
a kenyérsütéshez. Bizony ilyenkor kellemetlen volt
a meleg szobában aludni. Ezért tartották jó dolog­
nak a külső kemencét. Ha volt a háznál, nyáron
csak azt használták. Nagy volt az igénybevétel ara­
táskor és a nyomtatás idején. Ilyenkor 12-15 mun­
kásnak kellett kenyeret sütni. Nem is győzték napi
egy sütéssel, kétszer is be kellett fűteni a kemen­
cét. Hétköznap meghatározott délutánokon is be-
fűtöttek, ha pitét vagy lepényfélét sütöttek. Erősen
használatban volt a kemence az ünnepek szom­
batján vagy lakodalom, keresztelő, disznótor al­
kalmával. Ilyenkor ünnepi ételeket, kalácsot, süte-
 Ünneplőben a pingált
kemence körül
(Boldog, 1930-as évek)

69

Pihenés a szőlőbeli kunyhó kemencéje mellett
(Tiszafüred, 1991)
menyeket sütöttek, disznótorkor pedig megállás
nélkül sütöttek-főztek. Volt, ahol karácsony esté­
jén a szokásostól eltérő módon fűtöttek. Tuskókat
állítottak összetámasztva a kemencébe, és ez alá
gyújtottak be. A szokásban a rég elfelejtett bőség­
varázsló szertartás emléke él tovább.
A kemence jelentőségét mutatja az is, hogy
számtalan gyógyítóeljárás és hiedelem kapcsoló­
dik hozzá. A megtetvesedett ember ruháit a már
nem égő, de még jó meleg kemencébe tették egy
szélesebb deszkára, rossz tepsire vagy csak egy­
szerűen a felsöpört fenékre. A meleg hatására a
tetvek elpusztultak. A meleg kemencébe bújtatás­
70
sal gyógyították a rühes gyereket. Hasonlóan cse­
lekedtek a hideglelőssel is. Miután a kemencében
jól kiizzadt, lepedőbe csavarva a sutba fektették.
A kemencekúra jót tett a reumától szenvedő öre­
geknek is. Addig maradtak a kemencében, míg
bírták a meleget. Hittek a kemence tisztító és ron­
táselhárító erejében is. Ha valakin golyva nőtt,
akkor kilenc házból kilencféle terményt kellett
gyűjteni, majd vászonfazékba téve vízzel felön-
teni, és a kemencében megfőzni. Ezután a főze-
tet teknőbe kellett önteni, majd a beteget beleál­
lítva lemosni. Aztán a fazekat egy keresztútnál a
földhöz kellett vágni és azt mondani: „Én is kap­
tam, én is adom". A varázslat akkor volt hatásos,
ha a fazék összetört, és a víz kiömlött, valamint
az illető távozáskor nem nézett vissza. Ha a tör­
téntekről senki sem szerzett tudomást, akkor a
beteg meggyógyult. Hasonló praktikákkal gyó­
gyították a megrontott gyermeket is. Kilenc fáról
kilenc ágat kellett venni, hozzá kilenc sírról ki­
lenc füvet. Ezt kellett kemencében megfőzni, és
a gyermeket megmosdatni benne, hogy meg­
gyógyuljon. Szerepet kapott a kemence a folk­
lórműfajokban is. Akasztón például az alábbi ta­
lálós kérdést tették fel:
Káplár áll a házba'
Tiszta fehérbe'
Vékonyat, vastagot
Gyugnak a fenekébe.
A versike megfejtése természetesen a kemen­
ce, amit éppen fával és rőzsével raknak meg.
 SÜTÉS-FŐZÉS A KEMENCÉBEN
A kemencét a fűtés mellett elsősorban sütésre-fő-
zésre használták. A kenyéren kívül különböző sül­
teket, tésztákat és süteményeket készítettek ben­
ne. Kiválóan lehetett leveseket, főzelékeket főzni
a kemencében, de gyümölcs aszalására is alkal­
mas volt. A ház körül adódó szárítási, párolási mun­
kákat is itt végezték. Kendert, tüzelőt szárítottak a
félig kihűlt kemencében, vagy fonalat pároltak
benne.
A dohos cserépedényt is itt kemencézték, hogy
kellemetlen szagát elveszítse. Napközben vizet me­
legítettek vagy krumplit főztek benne.
A kemencében sütött-főzött ételeknek különö­
sen jó ízük volt. A zárt, forró levegőben az étel
egyenletesen sült meg, porhanyósan puhává vált,
hiszen a hő minden oldalról egyformán érte. Az
idősebb emberek, akik még kemencés ételeket fo­
gyaszthattak, egyöntetűen azt állítják, hogy a mai
tűzhelyekben sült ételnek közel sincs olyan jó íze,
mint amit a kemencében készítettek.
A kemencében sütött-főzött ételek bemutatá­
sakor arra törekedtünk, hogy a leírások alapján az
ételek elkészíthetők legyenek, de nem közlünk de­
kagrammokra és személyekre lebontott recepte­
ket. Ahol közismert ételekről lesz szó, ott részle­
tes leírást nem adunk, mert akik nincsenek tisztá­
ban készítésmódjukkal, szakácskönyvekből kike­
reshetik. Csak a paraszti gyakorlatból ismert, ha­
gyományos ételeket ismertetjük. Nem áll módunk­
ban régi szakácskönyvek kínálatából választani, de
felhívjuk az érdeklődők figyelmét, hogy ezekben
- csakúgy, mint a maiakban - sok érdekes ételfé­
leséget fedezhetnek fel, amelyek kemencében ké­
szíthetők. A búbos kemencében minden olyan étel
előállítható, amely a mai, modern tűzhelyek sütő­
jében.
KENYÉRSÜTÉS
A kenyér a magyar ember táplálkozásában évszá­
zadokon keresztül központi helyet foglalt el. Az
alföldi kenyér már a 18. században fogalom Euró­
pában. Nyugati utazók ámulattal írnak különleges
finomságáról, hatalmas méreteiről, amelyek mind­
végig a magyar házikenyér jellegzetességei marad­
tak. Jelentősége a paraszti gondolkodásmódban,
hiedelemvilágban is megmutatkozik. Nem csoda
hát, hogy a kemence használatában is a kenyérsü-
71
tés az egyik legfontosabb feladat. A kenyér készí­
tése összetett, 18-20 órát is igénylő munkafolya­
mat, amelyet minden lánynak meg kellett tanulnia
még a férjhezmenetele előtt. Ma már egyre keve­
sebben ismerik ezt a munkát, pedig kár volna tel­
jesen elfelejteni, hiszen a kenyértésztából nemcsak
kenyeret, hanem sok minden mást is sütöttek. Eb­
ből készültek a cipók, finomabbnál finomabb lán-
gosok, lepények és még sok más különlegesség.
A falun élő középkorú vagy idősebb nemzedékek
Kovászolás a kemence előtt (Komódi, 1962)
7
2
még ismerik a kenyérsütés technológiáját, tőlük
megtanulható. Ehhez szeretnénk hozzájárulni 1
munkafolyamatok vázlatos bemutatásával.
A kenyérsütés első lépése az erjesztőanyag áz-
tatása. Ezt a déli vagy kora délutáni órákban vé­
gezték, langyos vizet öntve a szárított erjesztőre.
A tartósított erjesztőanyag készítésére többféle
módszert alkalmaztak, apróbb helyi változtatások­
kal, jellegzetességekkel. Egyszerre fél, esetleg egész
évre elegendő mennyiséget készítettek, amelyből
egyenletes minőségű kenyeret lehetett sütni az év
bármely szakában.
Az egyik legelterjedtebb eljárás szerint öt liter
vízbe egy liter komlóvirágot, öt fej apróra vágott
vöröshagymát, fél liter zabot és öt erős pirospap­
rikát tettek, majd puhára főzték. A főzettél lefor­
ráztak egy szakajtónyi durva búzakorpát, amelyet
a malomból szereztek be. A laza, könnyű korpát
az őrlés elejéből vették, leggyakrabban élesztőkor­
pának lébakorpának vagy pillangós korpának ne­
vezték. Az összekevert anyagot ezután kelni, érni
hagyták, majd pogácsákba szaggatva megszárítot­
ták. Az így készített erjesztőanyagot párnak, kor­
paélesztőnek, komlóskorpának hívták.
A másik eljárás során a korpát forrásban levő
must habjával gyúrták össze, majd érlelés után meg­
szárították. Előfordult néha, hogy a meggyúrt kor­
pába kenyértésztát is kevertek.
A kenyérsütési gyakorlatban nemcsak tartósí­
tott erjesztőanyagot használtak, hanem olyat is,
amely csak két sütés közötti időtartamra volt el­
tartható. Alkalmazása a folyamatos kenyérsütés­
ből következett. Minden dagasztás előtt a megkelt
 kovászból vettek el kovászmagnak valót, liszttel
átgyúrták, majd kelni hagyták és megszárították.
Ha egy darabban száradt meg a tészta, kovász volt
a neve, ha szárítás előtt összemorzsolták, akkor
morzsoltkának nevezték.
Újabban bolti élesztőből is készítettek kovászt,
ha nem volt kovászmagjuk. Az élesztőt langyos
vízben feloldották, majd búzaliszttel hígabb tész­
tát gyúrtak belőle, amelyet két órán át állni hagy­
tak. Ezután kukoricalisztet kevertek bele, majd
újabb két óra pihentetés után a napon gondosan
megszárították.
A századfordulótól kezdve az erjesztőanyaghoz
a legtöbb helyen élesztőt is adagoltak, bár jó alap­
anyag esetén enélkül is megkelt a kenyér.
A liszt szitálását az esti órákban kezdték meg.
A jó kenyérhez jó minőségű búzaliszt kellett, ame­
lyet selyemszitán kétszer átszitáltak. A szélmalmok
és a szárazmalmok régen a lisztet és a korpát egy­
beőrölték, ezt az asszonyoknak otthon kellett szét­
választaniuk. Először durvább szitával a korpát,
majd sűrűbb szitával a dercét vették ki belőle. A
modernebb malmok ezt a műveletet az őrléssel
együtt végezték el.
A liszt szitálása után következett a kovászolás. A
lisztet a dagasztóteknő egyik oldalába tolták, majd
egy részét az üres sarokba húzták, és a többitől
gáttal választották el. A különvett lisztbe mélyedést
vájtak, majd fölé helyezték a keresztfát, amely a
szűrőszitát tartotta. Ezután a feloldott erjesztő levét
a szűrőn keresztül a lisztre öntötték, és fából ké­
szült lapockával vagy kovászolókanállal összeke­
verték. Ha szükséges volt, még langyos vizet is ad-
A kenyérsütés eszközei: 1. liszteskanál, 2. szita,
3. szakajtó, 4. keresztfa, 5. lapocka, 6. teknővakaró,
7. mécses a vetéshez
tak hozzá. Néhány helyen a kovászt a lapockával
körös-körül jól megveregették, míg hólyagos nem
lett. A kész kovászt lelisztezték, majd fölétéve a ke­
resztfát a sütőabrosszal letakarták. Ezután éjszakára
pihenni, érlelődni hagyták. A letakart kovász meg-
keléséhez 6-7 óra kellett, de volt, aki 12 órát is
pihentette. Téli sütéskor vigyázni kellett, hogy a liszt
hideg ne legyen, a kovász meg ne fázzon. A hideg
lisztet ilyenkor a kemence kuckójában melegítet­
ték, a kovászolást pedig a szobában végezték. Éj­
szakára a teknőre dunnát vagy párnát tettek, hogy
a kelés idejére a kovászt melegen tartsák.
A kenyérsütés anyagait nem mérleggel mérték,
hanem szakajtóval vagy marékkal állapították meg
menyiségüket. Lisztből egy szakajtónyi kellett egy
4-5 kilós kenyérhez. Erjesztőanyagból 1-2 pogá-
csányi korpaélesztő vagy fél marék (egyik kézbe
vehető mennyiség) morzsa. Vízből három litert szá­
moltak, sóból pedig fél marékkal kenyerenként.
Kovászoláskor a víznek csak egyharmadát kever­
ték a liszthez, a többit későbbre félretették.
73
 A dagasztáshoz kora hajnalban keltek fel. Elő­
ször a víz kétharmad részét (kb. 2 liter) meglan-
gyosították, majd sót tettek bele. Ezután a kovászt
a mellette levő liszttel összekeverték, rászűrve a
maradék vizet. Munka közben a lisztet a kovász­
hoz húzták, és két kézzel összetörték, átdolgoz­
ták. Ezután láttak a dagasztáshoz, amely a kenyér­
sütés legnehezebb munkája volt. A tésztát egy-két
óra hosszat nyomkodták, gyúrták, csukott ujjak­
kal öklözték. A tészta akkor volt jó, ha hólyago-
sodni kezdett, a kézről könnyen levált, és meg­
nyomva visszarugózott. Ekkor a dagasztást befe­
jezték, a teknőt újra letakarták, és egy-másfél órát
kelni hagyták. Ezalatt elmosogattak, és begyújtot­
tak a kemencébe. Hatkenyeres és egycipós kemence bevetése
(Hódmezővásárhely): sz szusztora, k kenyerek a bevetés
A fűtés ideje alatt szakajtották ki a kenyeret.
sorrendjében, c cipó, B bodag, v vese
A tésztából lisztes kézzel kenyérnyi darabokat vág­
tak, majd megforgatva gömbölyűre formálták. mence megvilágítására. Előfordult, hogy a szusz­
A kenyérrel együtt szakajtották a cipóknak valót, torát az első kenyérbe szúrták, és azzal együtt tol­
valamint félretettek tésztát a lángos számára is. ták be. Ezután a sütőlapátot a kemence szája előtti
A szakajtókosarak belsejét vászonkendőkkel, ún. padkára fektették, majd a szakajtóból a kenyeret
szakajtóruhákkal bélelték ki, majd belehelyezték ráborították. Berakás előtt a kenyér külső oldalát
a tésztát. A tetejét egy kicsit megigazították, meg­ késsel megvágták, hogy gyirkás legyen. A beve­
lisztezték, hiszen bevetéskor ez lett a kenyér alja. tést gyorsan végezték, hogy a kemence ki ne hűl­
Ezután a szakajtókat az asztalra rakták, és letakar­ jön. Az első két kenyeret a hátuljába, a májba tol­
va kelni hagyták a tésztát. ták, a többit pedig előrébb, mindig egy meghatá­
Mire a kemence fűtésével és a kenyér előtti rozott rend szerint. A cipó helye a kemenceszáj
lángossütéssel végeztek, a szakajtókban megkelt a közelében volt. A kenyér sütéséhez két órára volt
tészta, és következhetett a kenyér bevetése. A ke­ szükség, de a cipót előbb vették ki. Sütés közben
mence fenekét ekkorra már tisztára söpörték, miu­ be-be néztek a kemencébe, ellenőrizték a kenye­
tán a parazsat kihúzták belőle. Először a párélesz­ ret. Ha túl gyorsan sütött a kemence, akkor az elő­
tő korpájából gyúrt kutyakenyeret vetették be, tét lejjebb vették, nehogy a meleg megkapja a ke­
amelynek a közepébe szúrták a szusztorát a ke- nyér tetejét.

7.)
 Amikor a kenyerek szépen megsültek, a sütő­
lapáttal kivették őket, aljukat leseperték, és a ke­
mence szájánál rögtön megmosdatták, hogy szép
fényesek legyenek. Mosdatáskor a vizet kézzel ken­
ték a kenyérre. Néhány vidéken a kenyeret túlsü­
tötték, majd égett kérgét bottal verték le.
Az alföldi kenyér az aljánál 35-40 centiméter
átmérőjű volt, magassága 20-25 centiméter körül
mozgott, de a Tél-Tiszántúlon elérte a 30 centimé­
tert is. Formája rendszerint kerek, súlya 4-6 kilo­
gramm között változott.
A búzaliszt alkalmazása mellett a kenyérsütés
másik legfontosabb alapanyaga a rozs volt. Az
Alföld homokos területein jobban termett, mint a
búza, olcsóbban hozzá lehetett jutni, a belőle sü­
tött kenyér nyáron hosszabb ideig elállt. Készí­
tésmódja sok hasonlóságot mutat a búzakenyé­
rével. A rozs őrlésekor, majd szétszitálásakor há­
romféle anyag keletkezett: a korpa, a vörös liszt
és az eleje liszt. Kenyérsütéshez az utóbbit hasz­
nálták, egyszer átszitálva. A liszt szaporított, ezért
5 szakajtónyi lisztből lett 6 kenyér. Erjesztőnek
morzsát vagy korpaélesztőt alkalmaztak. Morzsá­
ból egy teljes marék (két kéz) kellett kenyeren­
ként, korpaélesztőből csak fél marékkal számol­
tak. A kovászolás a leírtakkal egyező módon tör­
tént. Nyáron 3-4 órát kelt a kovász, télen 6-7
órára is szüksége volt. Dagasztóvíznek fél litert
mértek ki kenyerenként, s fél-fél marék sót ol­
dottak fel benne. A dagasztás egy óra hosszat
tartott, néha előfordult, hogy kétszer is átdagasz­
tották a tésztát. Pihentetés után következett a sza-
kajtás, majd a sütés. Sütés előtt a rozskenyeret
nem mindig vágták meg, mivel az nem magaso­
dott úgy fel, mint a búzakenyér.
A kenyérsütéshez szánt búzalisztet vagy a tésztát
többféle módon lehetett dúsítani. Sokszor a ke­
nyeret szükségből egészítették ki, de gyakran csak
az ízesítés kedvéért adagoltak hozzá más anyago­
kat. A belesütött krumplitól a kenyér ízesebb lett,
belseje hosszabb ideig puha maradt. A főtt krumplit
összetörve a dagasztáskor dolgozták a tésztába.
Kenyerenként 2-3 krumplit számoltak, de az ada­
golást egészen az egynegyed részig fokozhatták.
A krumplit nyersen is lehetett a kenyérhez adni.
Ilyenkor este megtisztították a szükséges mennyi­
séget, majd reggelig vízben hagyták. Ekkor meg­
reszelték, majd a langyosított dagasztóvizet ráön-
tötték, összekeverték, és a kovászt ezzel dagasz­
tották meg.
Igen finom kenyeret lehetett sütni, ha a búza­
liszthez egy marék (két összetett kéz) rozslisztet
kevertek. Az így sütött kenyeret jobb ízűnek tar­
tották, mintha tisztán búzalisztből készült volna.
Hasonlóan finom volt az a kenyér is, amely­
nek lisztjéhez fele arányban árpa- vagy kukorica­
lisztet adtak. Az ilyen kenyér nem lett túl magas,
de olcsóbb és ízletesebb volt a búzakenyérnél.
A korpás lisztből is lehetett kenyeret sütni, ha
a szükség rávitte az embereket. Azok a szegények,
akiknek nem volt disznójuk, a korpát nem szitál­
ták ki, hanem a liszttel együtt használták kenyér­
sütéshez.
Jóízű, zamatos kenyeret lehetett sütni akkor is,
ha a kovászt nem búzalisztből, hanem kukorica­
lisztből készítették.
"5
KENYERTESZTABOL KÉSZÍTHETŐ
ÉTELEK
Szinte minden kenyérsütéskor sütöttek lángost.
Tésztáját a szakajtáskor vették külön, majd kisebb
darabokra bontva elnyújtották akkorára, mint a sü­
tőlapát feje. Sütését a kemence fűtésének utolsó
szakaszában végezték, a szétterített parázs köze­
lében, néha a lánggal égő tűz melletti vagy előtti
kemencefenéken. Bevetés előtt a tészta felületét
villával vagy késsel megszurkálták, mert ha sülés
közben felpúposodott, akkor a láng megkapta a
tetejét. A lángost sütőlapáttal vagy nyújtófára te­
kerve helyezték a kemence belsejébe. Az utóbbi
esetben a tészta legöngyölését a fa óvatos forgatá­
sával érték el. A lángos néhány perc alatt megsült,
közben átfordították a másik oldalára is. A kész
lángost szénvonóval húzták ki, lesöpörték, és még
melegen fogyasztották.
ízesítésként zsírral vagy vajjal kenték be, és só­
val meghintették. Nagyon finom volt a fokhagy­
mával megdörzsölt és zsírosan vagy tejfölösen fo­
gyasztott lángos. A tejfölt legtöbbször a szétválasz­ Búbos kemence takaréktú'zhellyel (Váncsod, 1960)
tott lángos belsejébe töltötték, és úgy ették, de
sütöttek fejfölösen is. Ilyenkor a sütőlapátra he­ lömnyi méretű, de sütöttek ennél nagyobbat is.
lyezett tészta szélét körben felhajtották, és a köze­ Mindig a kemence szája körüli részbe vetették be,
pét kemény tejföllel vastagon megkenték. Ez a lán­ mivel gyorsabban sült meg, mint a kenyér, és ko­
gos lassabban sült meg, mint a rendes, mivel rajta rábban kellett kivenni. A kis cipó 10 perc alatt
volt a tejföl, és megfordítani sem lehetett. Amikor megsült, a nagyobbnak fél óra kellett a jól felfű­
a tejföl buborékja visszaesett, a lángos jó volt, ki­ tött kemencében. Ha a gyerekek jól viselkedtek,
vehették. Volt, aki szilvalekvárral vagy kapros tú­ kolbászos cipót sütött az édesanyjuk. A füstölt kol­
róval megkenve szerette a lángost. bászból 5-6 centiméter hosszúságú darabot vág­
A kenyérrel együtt sült a cipó, amely a gyere­ tak, és a cipó tésztájába tették. A kolbász belesült
keknek járó finomság volt. A kisebbfajta cipó ök- a cipóba, és igen finom ízt adott neki. A rendes

^
 cipónál nagyobb, de a kenyérnél kisebb volt a
koros cipó, amely egy férfiember egynapi kenyér­
adagjának felelt meg. Távolabbi munkára induló­
nak sütöttek ilyet.
A teknő oldalára ragadt tésztavakarékból ké­
szítik a vakarcsot vagy a zsírosbodagot. Az össze­
gyűjtött kenyértésztát forró zsírral, sóval összegyúr­
ják, néha lisztet is tesznek bele. Tetejét késsel koc­
kásra vagdalják, vagy pogácsaszaggatóval megmin­
tázzák. Közepébe beleszúrnak, hogy fel ne púpo­
sodjon, majd a kenyér bevetése után a kemence­
száj közelében megsütik. Hamarabb vették ki, mint
a kenyeret, és azon nyomban elfogyasztották.
Kerekre nyújtott kenyértésztából készült a ve­
se. Széleit a két szemközti oldalon megfogták és
behajtották úgy, hogy közepén összeértek. Ezután
az egészet félbehajtották, amitől a tészta vese ala­
kú lett. A felületét minden hajtáskor zsírral kenték
be. A kenyerekkel együtt sütötték a kemence szá­
jában. Gyorsabban elkészült, mint a kenyér.
A veséhez hasonló módon készült a réteges lán­
gos vagy a zsidó biblia. A kerekre és vékonyra
nyújtott tésztát megzsírozva és sózva összehajtot­
ták, majd újra elnyújtották. Négyszer-ötször ismé­
telték a műveletet, majd a legtetejét is megzsíroz­
ták, megsózták és kelni hagyták. A kenyerekkel
együtt sütötték ki, jó foszlós, réteges tésztája volt.
Jólesett utána a bor.
Téli időben sütötték a pompost, ha a sütés reg­
gelére a kenyerük már elfogyott. Nem lehetett
annyit készíteni belőle, amennyit a család meg nem
evett. Kenyértésztából kétöklömnyit szakajtottak,
majd először sodrófával, utána kézzel elnyújtot­
ták. Ezután zsírral meglocsolták, és tölteléket hin­
tettek rá. Úgy hajtogatták össze, mint a rétest, mi­
közben zsírozták és a töltelékkel hintették is. Tep­
sibe téve a kemence szájában sütötték meg, ahol
fél óra alatt elkészült. Tölteléknek túrót, káposztát
vagy lekvárt használtak.
A pomposhoz hasonló étel volt a pampuska,
de ízében nem érte utol az előbbit. A kenyértész­
tát tepsi nagyságúra nyújtották, és a tetejét meg­
zsírozták. Tepsibe téve apróra vágott vagy reszelt
cukorrépával hintették meg, majd ismét tésztala­
pot tettek rá. Néha a répát pirítva alkalmazták. A
rétegeket esetleg többször is - kétszer vagy há­
romszor - megismételték. A répás pampuska több
zsírt igényelt, mint a pompos; néha az utóbbiba is
tettek répát.
Búza- vagy rozskenyér tésztájából sütötték a
látószárt vagy patkót, amely másfél arasz hosszú,
lekvárral töltött kifli volt. A gyerekek kapták ke­
nyérsütéskor.
Finom krumplis pogácsát lehetett sütni a ke­
nyér tésztájából, ha ízlés szerinti mennyiségben
főtt krumplit törtek bele, majd zsírral keverve meg­
gyúrták, aztán elnyújtották. Pogácsaszaggatóval ki­
szaggatták, és tepsibe téve a kemencében megsü­
tötték.
Leginkább böjti, karácsonyi étel volt a guba
vagy pupácska. A kenyér tésztájából jó ujjnyi vas­
tag, arasz hosszúságú rudakat sodortak, késsel be­
bordázták, és a kemence fenekén megsütötték. Az
is szokás volt, hogy a sodort hurkából szerpentin
alakban táblát hajtogattak, és ezt sütötték ki. Ilyen­
kor egy nagy tenyérnyi darab egy személy adagjá-
77
nak felelt meg. További felhasználásáig napok, sőt eltörölgették vagy megszárították. Főzés közben a
hetek is eltelhettek. Ekkor a sült tésztát apró, nudli fazék rendszerint nyitva volt, néha azonban fedőt
nagyságú darabokra tördelték, majd forró vízzel tettek rá, hogy a pernye bele ne szálljon. Főzéskor
vagy vizes tejjel szitán keresztül megöntötték, hogy a kemencéből nem kellett a parazsat kihúzni, mint
megpuhuljon. Előfordult, hogy az öntés helyett kenyérsütéskor, elég volt, ha hátratolták a májba.
tejben vagy savóban áztatták meg. A megpuhult A főzésre szánt száraz babot megtisztították,
gubát megzsírozták, és túróval meghintve vagy mé­ majd a vászonfazékba tették, és vizet öntöttek rá.
zes mákkal ízesítve fogyasztották. Volt, hogy egyik Ekkor tették bele a húst és a sót is. Húsnak leg­
felét mákosán, másikat túrósán tálalták fel. többször csülköt vagy füstölt húst, esetleg sonkát
A rongyoskapca vagy laska a gubához hason­ használtak. Ha ezzel megvoltak, a fazekat kanta­
lóan sült tészta volt, amelyet kenyérsütéskor ké­ szekérrel vagy kézzel a forró kemencébe tolták.
szítettek. A kenyér tésztájából vékony leveleket, Fövés közben néha ránéztek, ha nagyon forrt, kö­
lángosokat nyújtottak, majd a kemence fenekén zelebb húzták a kemence szájához. Mikor a bab
ropogósra sütötték. Néha a félig megsült kenyér félig megfőtt, a fazekat kivették, és sárgarépát, fe-
tetejére terítették, és úgy sütötték át. Sütés után
tenyérnyi darabokra tördelték, és a felhasználásig
félretették. Szűrőbe állogatva, forró sós vízzel meg­
öntötték, hogy megpuhuljon, majd zsírral, mák­
kal, túróval ízesítve tálalták. Régen a tésztaféléket
nádvillával ették.
Zsírral meggyúrt kenyértésztából készült a
dübbencs. Tésztáját elnyújtották, majd újra meg­
zsírozták és felgöngyölték. Tepsiben, a kemence
fenekén megsütötték. Jó nehéz, zsíros étel volt;
varjúnak is nevezték.

FŐZÉS A KEMENCÉBEN
A kemencében főzhető ételek közül a száraz bab­
ból készült levesek és főzelékek voltak a legismer­
tebbek. A babot mindig vászonfazékban főzték.
Használatának különösebb fortélyai nem voltak, a
többi edényhez hasonló módon mosták el, majd Szögletes búbos kemence (Szakmar, 1965)

78
 hérrépát, egy szem krumplit, egy gerezd fokhagy­
mát és egy fej vöröshagymát tettek bele, majd
visszarakták a kemencébe. A bab teljes megfövé-
séig másfél-két óra kellett, ekkor a fazekat kihúz­
ták, és a padkán levő katlanon vagy takaréktűzhe­
lyen lábasban rántást készítettek. A zsírból, liszt­
ből, vöröshagymából, fokhagymából és pirospap­
rikából készült rántást kevés vízzel felöntötték,
majd a felét a bab leveses részébe keverték. Ezzel
a lé megsűrűsödött, még egyet forraltak rajta, és
készen volt a berántott bableves. Ha tésztával sze­
rették, akkor csipetkét főztek bele, és úgy tálalták.
A vászonfazék aljában maradt sűrű babból a
rántás másik felével babfőzeléket vagy sűrűbabot
készítettek, és rövid forralás után tálalták. A bab­
kását is így főzték, csak a babot összetörve rántot­
ták be. A főzeléket vagy a kását a főtt füstölt hús­
sal fogyasztották el.
Készíthették a babot rántás nélkül is, ilyenkor
sóba-vízbe babnak vagy sóletnak nevezték. Készí­
tésmódja a következő volt: a fazékba babot, vizet,
csülköt tettek, és sót, lisztet, valamint pirospapri­
kát kevertek hozzá. Ezután a fazekat a kemencé­
be tolták, és a babot puhára főzték.
Finom téli eledel volt a lencse orjával. A füstölt
orját negyedkilós darabokra vágták, forró vízben
megmosták, és vászonfazékba helyezve vízben főz­
ni kezdték. A lencsét megtisztították, szintén vá­
szonfazékba tették, és a kemencébe tolták. Egyik
fazékban főtt az orja, mellette a másikban a len­
cse. A jó lencse gyorsan megfőtt. Ha már puha
volt, kivették a kemencéből, levét leszűrték, a len­
csét pedig fakanállal megtörték. Ezután zsírt és rán­
tást kevertek bele, majd a megfőtt orja levéből hoz-
záöntöttek. A fazekat ismét visszatették a kemen­
cébe forrni, ezalatt kis lábasban kockára vágott
hagymát zsírban megpirítottak. Ha a lencse egyet
forrt, kivették, és borssal meghintették. Hagymá­
val a tetején tálalták, és a főtt hússal együtt fo­
gyasztották el.
A bab mellett legszívesebben káposztát főztek
a kemencében. A húsos káposzta úgy készült, hogy
a vászonfazék aljába savanyú káposztát terítettek,
majd ráhelyezték a kockára vágott húst. Ezután
vízzel felöntötték, megsózták, majd a forró kemen­
cébe tették főni. Ha megfőtt, kivették és berántot­
ták. A rántást kis lábasban a zsír olvasztásával kezd­
ték, aztán lisztet hintettek rá. Ha a liszt barnulni
kezdett, hagymát karikáztak bele, majd pirospap­
rikát adtak hozzá. A kész rántás szép sárga volt.
Berántás után rövid forralás következett, és a hú­
sos káposzta készen volt.
Hasonló módon készült a savanyúkáposzta-le­
ves. A vászonfazékba savanyú káposztát és bősé­
ges mennyiségű vizet tettek, majd füstölt oldalast
vagy orját daraboltak rá. Sózás után a kemencébe
rakták, és főni hagyták, míg a káposzta megpu­
hult. Ezután berántották, majd tűzhelyen főzték
egy darabig. Tálaláskor tejföllel fogyasztották. Bir­
kahússal is főzték a káposztát. Ilyenkor a vászon­
fazék aljába savanyú káposztát, felaprított vörös­
hagymát és friss birkahúst raktak le rétegenként,
majd megsózták, és kevés vízzel felöntötték. Ke­
mencében megfőzve berántották, vagy csak egy
kis lisztet szórtak közé. Leginkább szüreti étel volt,
ezért szüretes káposztának is nevezték.
79
 Vászonfazékban, esetleg öntöttvas fazékban
főzték a töltött káposztát vagy szármát. Disznó­
ölés után a friss húsból különösen jó ízűt lehetett
készíteni. A kemencében főtt töltött káposztának
alig akadt párja. A tölteléknek szánt húst - leg­
jobb volt a nyaka vagy a tarja - megdarálták, tö­
rött borssal, paprikával, sóval ízesítették, majd nyers
rizst és egy-két tojást kevertek hozzá. Egyesek ap­
róra vágott vöröshagymát is tettek bele, de nem
mindenki szokta ezzel készíteni. A káposzta sava­
nyításakor egész fejeket is tettek el, a tölteléket
ennek leveleibe helyezték, és két szélét felhajtva
a tölteléket belehengergették. A vászonfazék aljá­
ba savanyú káposztát terítettek, erre helyezték a
töltelékeket, amelyeket szármának is neveztek. Ez­
után ismét egy réteg savanyú káposzta követke­
zett. Az anyagok arányait úgy választották meg,
hogy a szárma több legyen, mint a káposzta. Ez­
után az egészet vízzel felöntötték, majd a fazekat
a kemencébe tolták, és mintegy másfél órán át főz­
ték. Ha megfőtt, a kemencéből kivették, és hagy­
más rántást készítettek hozzá. A rántást a vászon­
fazékba tették, a káposztával jól összerázták, majd
visszahelyezték a kemencébe és felforralták. Tej­
föllel vagy anélkül fogyasztották. Volt, aki paradi­
csommal szerette, ilyenkor a paradicsomlé hozzá­
adása után ismét felforralták.
Levest is lehetett főzni a kemencében. Legfi­
nomabb a vászonfazékban főtt, friss disznóhúsból
készült orjaleves volt. A sózatlan nyakasorját fel­
vágták, vászonfazékba helyezve vízzel felöntötték.
Adtak hozzá petrezselyemgyökeret, sárgarépát,
egész hagymát, petrezselyem zöldjét és sót is, majd
80
a fazekat a kemencébe téve a húst megfőzték. Ha
ezzel készen voltak, a fazekat kivették, és a levest
leszűrték, majd törött borssal és szerecsendió-vi­
rággal, esetleg gyömbérrel fűszerezték, majd a tűz­
helyre tették. Ha jól forrt, vágott vagy csigatésztát
főztek bele. A húst megsózták, majd paradicsom­
mártással, meggyszósszal vagy reszelt tormával má­
sodik fogásként fogyasztották.
Téli esték csemegéje volt a vászonfazékban főtt
szemes kukorica. Fél liter főzni való, fehér vagy
sárga morzsolt kukoricához 4 liter vizet öntöttek,
a fazekat fedővel lezárták, néha sűrű kovásszal le
is ragasztották. Volt, aki a vízbe egy kevés sót vagy
cukrot is tett aszerint, hogy édesen vagy sósán sze­
rették-e. Finomabb volt a főtt kukorica, ha szűk
nyakú cserépkantában főzték. Ilyenkor a kanta szá­
ját összekötött szalmaszálakkal dugták be, majd
sárral betapasztották. A kemencében a víz bele­
főtt a kukoricába, és csak egész kevés leve ma­
radt. Ezt megcukrozva a gyerekek itták meg. A jól
megfőtt kukoricaszemek megduzzadtak, megrepe­
deztek, úgy néztek ki, mint a pattogatott kukori­
ca. Tálba kiöntve kanállal fogyasztották, egyesek
megcukrozták vagy megmézezték, esetleg mákkal
hintették meg.
HÚSÉTELEK A KEMENCÉBEN
S Ü1 V E
A húsféléket bádogtepsiben vagy cserépből ké­
szült tálban sütötték. Ha kolbászt, hurkát készítet­
tek, kevés vizet öntöttek alá, míg a pecsenyét, ol­
dalast zsírban sütötték meg.
 Nyereg alakú búbos
kemence takaréktűz-
hellyel (Dunapentelle,
1954)
Mélyebb tepsiben vagy cserépből készült ka­
csasütőben sült a tyúk, a kakas vagy a kacsa. A le­
vágott szárnyast leforrázták, megtisztították, eset­
leg meg is pörkölték, majd felbontották, és az ap­
rólékját félretették levesnek.
A tepsit hideg zsírral kenték ki, majd a szár­
nyast egészben beletéve a kemencében megsü­
tötték.
Ritkán került az asztalra az egészben sült ma­
lac, amelynek húsa finom porhanyósra sült a ke­
mencében. A levágott malacot megpucolták, ki­
bontották, majd kizsírozott tepsibe fektették. Sü­
tés közben a saját zsírjával locsolták.
Jellegzetesen kemencés étel volt a tepsis
krumpli vagy krumplipecsenye. A tepsi aljába meg­
tisztított krumplit szeltek, majd megsózták, tetejé­
re szalonna-, oldalas-, kolbász-, hurka-, ritkábban
sonkadarabokat tettek. Volt, aki egy fej vöröshagy­
mát is karikázott rá. A kolbászt néhány szelet
krumplival le szokták takarni, mivel korábban sült
meg, mint a krumpli. Ha szalonnát nem tettek rá,
akkor egy kevés zsírt is adtak hozzá. A tepsit a
SÍ
kemence fenekére tették, vagy vas háromlábra,
szánkóra helyezték. Sütéséhez körülbelül fél óra
kellett; akkor vették ki, amikor a krumpli szép
pirosra megsült.
Ugyancsak tepsibe terített krumpliággyal ké­
szült a kemencés hús. A krumpli felszeletelése előtt
a tepsit zsírral kenték ki. Tetejére hússzeleteket és
karikára vágott hagymát terítettek. Legjobb volt
hozzá a sertéstarja, de a karaj és a comb is megfe­
lelt. Marhahúsból és birkából is készíthették, de
ebben az esetben szalonnaszeleteket kellett mellé
tenni.
A kemence fenekére tett tepsiben jól megsül­
tek a halból készített ételek is. A halat paprikás
lisztben megforgatva, zsírban sütötték ki. Finom
ízt adott a halnak, ha a sütéshez szalonna zsírját
használták. A benne sütött csuka a szegediek ked­
venc eledele volt.
Vízparti vidékeken kemencében készült a rác­
ponty. Kizsírozott tepsibe krupliágyat csináltak, te­
tejére paradicsomszeleteket és zöldpaprikát terí­
tettek. Télen a lecsó is megfelelt erre a célra.
A megtisztított halat felszeletelték, bevagdalták, és
a nyílásokba szalonnacsíkokat tűztek. Az így elő­
készített halat a tepsibe helyezték, majd a kemen­
cében megsütötték. Ha tejfölösen készítették, ak­
kor a félig megsült halra öntötték rá a tejfölt.
KEMENCÉBEN SÜLT TÉSZTÁK
Ünnepnapi vagy alkalmi étel volt a lepény. Három
összemarék lisztet egy kanál fagyos zsírral össze­
morzsoltak, majd két tojást ütöttek rá, és sós vízzel
82
meggyúrták. Ezután késpenge vastagságúra elnyúj­
tották úgy, hogy kerek formája lett, mint a sütőla­
pátnak. A szélét körben felgyűrték, két ujjal sodor­
gatva. Az így elkészített tészta képezte a lepény
alját. Ezután a szükséges túrót egy marék liszttel
és tejjel meggyúrták, míg kenhető sűrűségű nem
lett. A túrót a lepényaljon szétterítették és eligazí­
tották. Voltak, akik a túrót cukorral keverték ki. A
jól megkent tésztán a töltelék mintegy kétujjnyi vas­
tag volt. Ezután tejfelben két tojást és kevés sót jól
elkevertek, majd a bevetés előtt a túróra öntötték.
Korábban nem lehetett rátenni, mert eláztatta a tész­
tát. A lapátra helyezett lepényt a forró kemencefe­
nékre csúsztatták, majd a tévővel a kemencét le­
zárták. Sütéséhez fél órára volt szükség. Akkor vet­
ték ki, amikor a tejföl a tetején szép barnáspirosra
sült. Az alját zsákon húzgálva tisztították meg, majd
a kihűlése után körcikkekre szeletelve tálalták. Az
így elkészített lepényt fenéken sült lepénynek ne­
vezték, megkülönböztetve kelt tésztájú változatá­
tól. Ez utóbbit már tepsiben sütötték.
A lepény készítésekor sütötték a bocskort is.
A tésztából egy tányérnyi nagyságúra elnyújtott da­
rabot háromsarkosra hajtogattak, hogy a bocskor­
ra emlékeztetett. Tetejét kemény tejföllel vastagon
bekenték, majd a lepénnyel együtt megsütötték.
3-5 perc alatt elkészült.
Sokféle változatban készült a pogácsa. Lepény­
sütéskor kőttes pogácsát szoktak csinálni, amely­
nek tésztáját régen korpaélesztővel kelesztették.
Dagasztás után kiszaggatták, és tepsibe rakva zsír­
ral kenték meg a tetejét, majd a kemencében meg­
sütötték.
 Nyeregkemence (Zsére,
1956)
Főtt krumpliból, lisztből és zsírból gyúrták a
krumplis pogácsa tésztáját, míg a tepertős pogá­
csához frissen sült tepertőt és lisztet morzsoltak
egybe, majd tejjel gyúrták meg. A pogácsákat ki­
szaggatva tepsiben sütötték meg.
Öntött tésztából készült a pite. Két összemarék
lisztet, másfél liter tejet és két tojást összekever­
tek, és egy csipet sóval ízesítették. A kizsírozott
tepsibe tetszés szerinti vastagságúra öntötték, majd
nem egészen háromnegyed óráig sütötték. A pite
alul-felül szép pirosra sült. Felvágva, melegen fo­
gyasztották.
Kukoricalisztből készített öntött tészta volt a
málé. A megszitált lisztet forró vízzel öntötték le,
és fakanállal jól elkeverték. Egy marék búzalisztet
is tettek bele, hogy édesebb legyen. Ezután lehe­
tőleg meleg helyre téve állni hagyták néhány órát,
esetleg egy egész éjszakát. Ezalatt megédesedik,
megerjed, a széle vizet ereszt. Pihentetés után ki­
zsírozott tepsibe öntik, és kemencében megsütik.
Sütése jól befűtött kemencében egy órán át tar­
tott. Kockára vágva tálalják.
Hasonló tészta volt a görhemálé vagy görhöny,
csak tésztáját vastagabbra sütötték, mint a málét.
A kukoricalisztet vízzel vagy tejjel forrázták le, és
zsírral addig gyúrták, míg jól alakíthatóvá vált.
Rendszerint meg is cukrozták, ritkábban sózták,
de így nem volt olyan finom. Zsíros tepsiben elte­
rítve vagy gombócokká formálva, hirtelen, forró
kemencében kellett sütni.
Utána tálba rakva letakarták, hogy a saját gő­
zében megpuhuljon és finomabb legyen.
83
 Disznóölés után vagy böjti időszakban készí­
tették a ma már bioételnek számító csíramáiét.
Két liter búzából egy kemencére való mennyisé­
get lehetett sütni. A búzát tálba vagy fazékba tet­
ték, és vizet öntöttek rá. Ami feljött a víz tetejére,
azt kidobták, majd a fazekat meleg helyre tették.
Naponta kétszer-háromszor felrázták. Néhány nap
múlva a szemek kirepedeztek, ekkor a vizet le­
szűrték, és a búzát ujjnyi vastagságban egy desz­
kalapra terítették. A búza alá és fölé vizes vá­
szonruhát tettek, és naponta megnedvesítették.
Kilenc nap alatt szépen kicsírázott. Mikor a gyö­
kér kezdte átszőni az egészet, és a csíra zölddé
vált, akkor mozsárba tették és megtörték, újab­
ban le is darálták. Az őrleményhez annyi vizet
öntöttek, hogy tejföl sűrűségű legyen, majd a csí­
rát jól kinyomkodták. Az édes levet külön edény­
be öntötték, és a csírát még egyszer kimosták. A
két levet sűrű szitán átszűrték, majd liszttel pite
sűrűségűre keverték. Ha aljat is készítettek a má­
lénak, akkor a második csavarás levével tésztát
gyúrtak, kinyújtották, és a megzsírozott tepsik al­
jába fektették. Erre öntötték a csíramálépépet
mintegy másfél ujjnyi vastagon, majd a forró ke­
mencébe tették. A csíramáié másfél óra alatt sült
meg, ezután hűlni hagyták, majd feldarabolták.
Másnapra a tésztája egy kicsit megereszkedett,
ilyenkor finomabb volt, mint frissen. A kész csí­
ramáié barna színű, kicsit nyúlós, édes étel volt.
Főleg szilveszterkor, újévkor sütötték a rétest.
Tésztáját a liszt legfinomabb részéből, az úgyne­
vezett lánglisztből, zsírból és sós vízből gyúrták
össze, míg hólyagozni nem kezdett. Ezután pihen­
84
tették, majd elnyújtották, és ismét pihentették.
A tészta kihúzását egy nagy asztalon végezték, ame­
lyet abrosszal terítettek le, és liszttel hintettek be.
Ha már hártyavékony volt, tölteléket kentek rá és
összehajtogatták. Legtöbbször túróval, mákkal, di­
óval, grízzel, káposztával, almával vagy szilvalek­
várral készítették. Az összehajtogatott rétest véko­
nyan kizsírozott tepsibe tették, majd a közepesen
felfűtött kemencében 10-15 perc alatt megsütöt­
ték. A rétes sütéséhez igen nagy gyakorlat kellett.
Kemencében sült a kalács is, az ünnepek, la­
kodalmak elmaradhatatlan eledele. Négyágú tész­
tából fonták a fonatos kalácsot, töltelékkel sütöt­
ték a diós-mákos és a lekváros kalácsot. Lakodal­
mi finomság volt a kulcsos kalács, amelyből egy
nagyobb lakodalomra 400-500 darabot is sütöt­
tek. Újabban jött divatba a kuglóf, amelyet fino­
mabb kalácstésztából sütöttek, és mazsolával, di­
óval vagy kakaóval töltöttek meg.
SÜLT ÉS ASZALT G Y Ü M Ö L C S Ö K ,
CSEMEGÉK
A gyümölcs tartósítására szolgált az aszalás. Az al­
mát, körtét szeletekre vágva, a szilvát, meggyet
pedig egészben aszalták. A gyümölcsöt előzőleg
napon szárították, majd félig befűtött vagy félig
kihűlt kemencébe rakták. Első alkalomkor csak rán­
cosodott a gyümölcs, a teljes aszalódást többszöri
- kettőtől ötig terjedő - berakással érték el. A gyü­
mölcsöt tepsibe rakva vagy a kemence aljára terít­
ve aszalták. Volt, aki a tepsi aljába nádat terített,
mert így a ráhelyezett szilva jobban száradt, és nem
 Aszaláshoz előkészített szilva (Bátmonostor, 1 985)
lett tepsi íze. A kemence alját gyakran hamuval
hintették be. Ilyenkor - de más esetekben is - a
gyümölcsöt az első aszalás után megmosták. Egy-
egy alkalomkor a gyümölcs addig maradt a ke­
mencében, míg az teljesen ki nem hűlt. Az asza­
láshoz tehát lassú, egyenletes meleg kellett. Az
aszalt gyümölcsből gyümölcslevest vagy kompó­
tot főztek. A kompót akkor volt a legfinomabb, ha
fahéjjal és szegfűszeggel ízesített mustban főzték.
Zamatos csemege volt télen a sült alma. A meg­
mosott almát tepsibe tették, majd a kemencében
Kemence mellett fonó lány (Tárd, 1940-es évek)
puhára sütötték. Akkor volt jó, mikor a héja egé­
szen megbarnult.
Téli estéken készítették a sült tököt is. Az érett
tök belét kikaparták, darabokra vágták, majd a ke­
mence fenekén vagy tepsiben megsütötték. Elő­
fordult, hogy a belével körberagasztották a kemen­
ce tévőjét, hogy a gőzei ne jöjjenek ki, és a tök
zamatosabb legyen. Sütéséhez annyi időre volt
szükség, mint a kenyér esetében. Az is előfordult,
hogy a kenyérrel együtt sütötték meg.
85
 BÚBOS KEMENCE A MAI HÁZBAN
A kemencével történő fűtés a múltban a mezőgaz­
dasági és a természeti környezetből könnyen be­
szerezhető, olcsó anyagokra épült. Ezek fűtőérté­
ke nem volt magas, nagy lánggal és viszonylag
gyorsan égtek el, de nagy mennyiségben álltak
rendelkezésre. Az alföldi búbos kemence jó pél­
dája annak, hogy egy fűtőberendezés szerkezeté­
ben, formájában hogyan alkalmazkodott a gazda­
sági, földrajzi adottságokhoz és a használat (fűtés­
sütés) követelményeihez.
Mai alkalmazásuk nehézségei a feltételek meg­
változásával magyarázhatók. Ma már az emberek
többsége nem tudja beszerezni azokat az anya­
gokat, amelyekkel a kemence gazdaságosan fűt­
hető lenne, de a legtöbb helyen a tárolás is gon­
dokat okozna. A ma használatos fűtőanyagok kö­
zül egyedül a fa felel meg a kemence megfelelő
felfűtésére, a szénfélék erre nem alkalmasak. A
fával is úgy kell tüzelni, hogy egyszerre nagyobb
felületen érje a láng a kemence falát, mert csak
így melegedhet fel mindenütt, és így tudja a hőt
hosszabb időn keresztül egyenletesen leadni.
Gyakran nehézségekbe ütközik a kemence utóla­
gos beépítése a már meglevő lakásokba is. Az
86
alaprajzi elrendezés és a kémények helye vagy
keresztmetszete nem mindig teszi lehetővé a ke­
mence használatát.
Nem kevés időt igényel a kemence befűtése és
szabályozása. Míg a tűz le nem égett, és a kemen­
ce száját el nem zárták, mindig a közelben kellett
maradni. Hideg télben, ha kétszer is befűtötték,
ez az idő bizony mai szemmel nézve elég soknak
tűnik.
A mai életkörülmények között a kemencét ezért
inkább mint kiegészítő fűtőberendezést célszerű al­
kalmazni más, életritmusunkhoz jobban megfele­
lő fűtési módszer mellett. Ebben az esetben a ke­
mence használata nem a munkanapokra, hanem
csak a szabad időre korlátozódik, megtartva a fű­
tés előnyeit, hangulatos és vonzó szertartásait. Ter­
mészetesen felmerülhet a kemence modernizálá­
sának gondolata is. A lehetőségek a belső tér át­
alakításával, füstjáratrendszer kiépítésével valósít­
hatók meg, de így a tüzelőberendezés elveszti ere­
deti jellegét, sütésre alkalmatlanná válik, tehát kály­
hává módosul. Búbos kemencének álcázott kály­
hát persze lehet építeni, de ennek tárgyalása már
túlmutat könyvünk célkitűzésein.
 A kemence tervezésekor és megépítésekor vi­
szonylag egyszerű a helyzet, ha régi ház, illetve
tanya kemencéjéről van szó. Ilyenkor lehetőleg az
eredeti állapot visszaállítását kell megvalósítani.
Formájára és méretére az egykori kemence legyen
a mérvadó. Ha a rekonstrukció ennek alapján nem
készíthető el, akkor a környékbeli típusokból kell
kiindulni. Több gondot okozhat az eredeti füstel­
vezetés rekonstrukciója. Ilyenkor a két alaptípus
egyikével kell számolni: a szabad kéménnyel, ille­
tőleg a zárt kürtővel vagy más néven kaminnal.
Műszaki szempontokat tekintve a kaminos megol­
dás egyszerűbben és kisebb munkával állítható
vissza.
Lényegesen körültekintőbben kell munkához
látni, ha a kemencét egy mai, modern házban kí­
vánjuk felépíteni. Első lépésként a kemence hely­
igényét kell megvizsgálni. Ezt padkás kemence ese­
tén 150x150 centiméteres befoglaló mérettel lehet
biztosítani, míg padka nélküli kemencéknek ele­
gendő a 100-110 centiméteres átmérőjű kör is. Ha
helyszűkében vagyunk, tervezhetjük a kemencét
csonka padkával is. Ilyenkor az ülőke nem öleli
körbe az egész kemencét, ahol kevés a hely, ott
megszakad, és nem folytatódik. A kemencét ideá­
lisan a szoba sarkába építhetjük, mint azt hagyo­
mányosan is tették, de ha ez nem áll módunkban,
akkor megfelel az egyenes falszakasz is, esetleg
csak egy szélesebb kéménypillér. így a kemence
nemcsak a szoba szélén foglalhat helyet, hanem a
tér közepén is.
A kemence használatához megfelelő kémény­
nek is rendelkezésre kell állnia. A kürtőnek a ke­
mence szimmetriatengelyébe, de legalábbis ennek
közelébe kell esnie. Keresztmetszetének minimum
25x25 centiméteresnek kell lennie. Erre azért van
szükség, mert a tüzelőanyag hirtelen, nagyobb
mennyiségben ég a kemencében, és kitóduló füstjét
csak bővebb kürtő tudja elvezetni. Meglevő laká­
sok kéménye ritkán felel meg ezeknek a követel­
ményeknek, ezért a nagyobb kürtőt utólag kell
megépíteni. Ez megvalósítható a régi füstjárat ki-
vésésével és falazásával vagy új kémény beépíté­
sével. A pótlólag elhelyezett kémény lehet a belső
vagy a külső főfalban, illetve ezekhez illeszkedve,
de pillérként a belső térben is helyet kaphat.
A kemence és a kémény kapcsolatánál lehető­
leg arra kell törekedni, hogy a külső fűtés elve
érvényesüljön még akkor is, ha a kemence a tér­
ben központi helyet foglal el. Nem fontos tehát,
hogy a kemencét egy másik helyiségből fűtsük,
elég, ha ez egy falszakasz vagy pillér másik olda­
láról - a kürtőn keresztül - történik. Megoldás le­
het, ha más nem kínálkozik, a külső falon keresz­
tüli fűtés is. Ennek egy szerencsés változatát való­
síthatjuk meg, ha a kémény teraszra vagy kerti pi­
henőhely melletti falra kerül. Fűtőnyílását ekkor
kandallónak, szalonnasütőnek bővíthetjük ki.
A kemence füstelvezetésénél a hagyományo­
san alkalmazott kürtös (kaminos) változat szerke­
zeti kialakítását kell ma is használnunk. Ennél a
kürtő egyik falát a kemence szájnyílása, másikat
pedig a kaminajtó töri át. A két szemközti nyílás
egyszerre, illetve felváltva is zárható-nyitható. Fű­
téskor a kemenceszáj nyitva van, hogy a füst tá­
vozhasson, de a kaminajtó zárva, hogy a szoba
87
levegője tiszta maradjon. Tüzelés után mindkettőt
elzárják, hogy a meleg ki ne szökjön. A mai meg­
oldásoknál is az a legjobb, hogyha a belső ke­
menceszáj tévővel, a külső kaminajtó pedig vas­
ból, illetve lemezből készült ajtóval zárható.
Ha a külső fűtést különböző okok miatt nem
tudjuk megvalósítani, szükségből a belső fűtéshez
kell folyamodnunk. Kemence esetében ez kevés­
bé szerencsés megoldás. Ilyenkor a fűtés és a füst­
elvezetés két különböző nyílást igényel, amelyek
Kamin építése vályogból (Cegléd, Öregszőlő, 1941)
88
rendszerint egymással szemben helyezkednek el.
A teljes értékű használat biztosítására ilyenkor a
kürtőt külön elzárószeleppel kell ellátni.
Korábban már szó volt róla, hogy kemencét
nemcsak a szobában, hanem a szabadban is fel
lehet építeni. Ilyenkor természetesen nem mint fű­
tőtest, hanem mint sütőkemence funkcionál. A sza­
badon álló kemencék elhelyezési lehetősége igen
gazdag. Felépíthetők családi ház vagy nyaraló kert­
jében, csoportos lakások, üdülők udvarán, gyer-
4 — ^ — i °° \ " > » \
' 1 Cf\
Szaletli terve búbos kemencével és takaréktűzhellyel
mek-, felnőtt- és diáktáborok területén, vendéglá­
tó helyeken (csárdák, vendégfogadók udvarán).
A külső kemencék köré célszerű kerti
pihenőegyüttest tervezni, amely a szabadban tör­
ténő kikapcsolódás és társasági élet központja le­
het. A kemence mellé ülőhelyeket, szalonnasütő
helyet és kerti asztalt is lehet telepíteni, esetleg az
együttest takaréktűzhellyel vagy kandallóval is
kombinálhatjuk. Ha komolyabb pihenőhelyet lé­
tesítünk, célszerű az időjárás ellen tetővel, nyitott
Szaletli és kemence oldalnézete (Leányfalu, 2001)
kerti épülettel védenünk. Ebben az esetben a ke­
mence kéményét a tetőn kívülre kell vezetni.
Az elhelyezési szempontok mellett néhány gya­
korlati tanácsot is szeretnénk adni azoknak, akik
kemence építésébe kezdenek. Ha új házban kí­
ván valaki kemencét építeni, akkor már a terve­
zéskor a helyét és a kéményét figyelembe kell ven­
ni. Ez azonban még nem elég. Előre el kell dönte­
ni a kemence formáját, méretét és építésmódját;
ehhez külön vázlatot, tervet is célszerű készíteni.
Kemence és takaréktűzhely a szaletliben (Leányfalu, 2001)

Szaletlibe épített kemence a kertben (Leányfalu, 2001)
Kemence a szaletliben (Leányfalu, 2001)
90
Ha az építésre kerül sor, óvni szeretnénk min­
denkit az egyszerűsítő újításoktól. A kemence épí­
tésének több száz éves gyakorlata során a mód­
szereket és a fogásokat a célszerűség alakította
ki. Megváltoztatásuk, leegyszerűsítésük szinte biz­
tosan hibás eredményhez fog vezetni. Az építés­
nek mai anyagokkal és technológiákkal való mo­
dernizálása (betonfal, vasváz stb.) nem lehetsé­
ges, de nem is szükséges. A bemutatott módsze­
rek közül a cserépből rakott eljárást javasoljuk
mindenkinek, mivel ez tartalmazza a legkevesebb
különleges fogást és ismeretet, a hozzávaló anya­
gok pedig megszerezhetők. A kemence aljához
és a padkájához célszerű kisméretű téglát hasz­
nálni. Ne felejtsük el, hogy a hőnek kitett helye­
ken betont, mészhabarcsot, cementhabarcsot nem
szabad alkalmazni!
Nem szóltunk még a mai házba „átmentett" ke­
mencék néhány esztétikai jellegű kérdéséről. Min­
denképpen azt tartjuk helyesnek, ha az új kemen­
ce tervezésénél a hagyományokból indulunk ki.
Tehetjük ezt oly módon, hogy változtatás nélkül
lemásoljuk a paraszti kemencéket, de a lehetősé­
gek szerint alakíthatjuk is formájukat.
A szobai kemencéket ma is - csakúgy, mint
régen - kiegészíthetjük más tüzelőberendezések­
kel, például takaréktűzhellyel vagy kandallóval.
Ezek kürtőjét ferdén kell a kemence kéményébe
bekötni és pillangószeleppel elzárhatóvá tenni. Erre
azért van szükség, mert különben a nyitott kan­
dallón keresztül kihűlhetne a lakás. A kandalló­
nak a fűtésben csekély szerepe van, inkább mint
hangulatos fűtő- vagy világítóberendezés jöhet szá-
 Kéménypillérhez csatlakozó boglyakemence ajánlott
terve
mításba, amely a kemence jó tulajdonságait egé-
szítheti ki.
A parasztház kemencéje - főleg a téli estéken
- a lakás központja, a közösségi együttlét színhe-
lye volt. Melege, kényelme hozzátartozott a ben-
Kemence és kandalló együttesének ajánlott terve
sőséges hangulatú, meghitt családi élethez és a
társasági kapcsolatok ápolásához. A múltbelihez
hasonló hangulati összetartó erejét talán a mai la-
kasban és családban is ki tudná fejteni. Ennek ki-
próbálására biztosan érdemes kísérletet tenni.
91
 MERETEK ES ANYAGOK

A következőkben egy kemence építéséhez szüksé- szóban forgó része. Természetesen a közölt mennyi-
ges anyagmennyiségeket közöljük. Ahol lehetséges, ségek csak tájékoztató jellegűek, hiszen az anyag­
több változatot is megadunk attól függően, hogy felhasználás függ a kemence nagyságától, formája-
milyen anyagból készülhet a kemence vagy annak tói és a készítő munkamódszerétől.

Kemencepadka
200-300 db kisméretű tégla (padka nélkül kb. 100 db kisméretű tégla)

Feltöltés a padkához
0,5-1,0 m3 építési törmelék vagy föld

Homok a hőszigeteléshez
Kb. 0,3 m3

Kemence alja
26-50 db kisméretű tégla, vagy 20-40 db 20x20-as burkolótégla, vagy 18-35 db nagyméretű tégla

Kemencefal
Cserépkemence: 200-300 db hódfarkú cserép és kb. 0,25 m3 agyag
Agyagkemence: kb. 0,5 m3 agyag

Tapasztás
0,2-0,3 m3 agyag vagy agyagos föld

Laposvas
1,5-4 fm, szélessége 30-50 mm, vastagsága 3-6 mm

92
 ffl
f# \' Jf-^—^

Boglyakemence - Mezőberény Boglyakemence - Hajdúnánás

(a kemence képe a 23. és a 4 8 - 4 9 . oldalon látható) (a kemence képe a 23. oldalon látható)

Boglyakemence - Hajdúbagos
(a kemence képe a 24. oldalon látható)

93
94
 AJÁNLOTT IRODALOM
Sajnos alföldi kemencéinkről könnyen hozzáfér­
hető, összefoglaló munka eddig még nem jelent
meg. A velük foglalkozó tanulmányok nehezeb­
ben beszerezhető néprajzi szakfolyóiratokban lát­
tak napvilágot. Talán legkönyebben a Néprajzi Le­
xikon összefoglalóihoz juthatunk hozzá. Az érdek­
lődőknek ajánlhatjuk a boglyakemence, kemence,
kenyér, kenyérlepény, középmagyar háztípus és a
külső fűtésű, szobai kemence címszavakat, amelyek­
ből további fogalmakat ismerhetnek meg és ke­
reshetnek ki a lexikon köteteiből.
Csak nagyobb könyvtárakban található meg az
Ethnogrphia című néprajzi folyóirat, amelyből né­
hány fontosabb tanulmányra szeretnénk felhívni a
figyelmet. Kiss Lajos írta témánkban mindmáig az
egyik legrészletesebb tanulmányt A boglyakemen­
ce és élete Hódmezővásárhelyen címmel
(Ethnographia, LXIV. évfolyam, 1953. 197-218. ol­
dal). A kemencében süthető ételekről is ő tájékoz­
tat A hódmezővásárhelyi ember eledelei című mun­
kájában (Ethnographia, XXXIV/XXXV. évfolyam,
1924. 168-176. oldal).
Az alföldi kenyérsütési gyakorlatba engednek
bepillantást Végh József Rozskenyérsütés Kiskun­
halason és Gunda Béla Kenyérsütés Orosháza kör­
nyékén című tanulmányai (Ethnographia, LI. év­
folyam, 1940. 419-431. oldal; XLIII. és XXIV. évfo­
lyam, 1932. 102-111. oldal).
A kemence fűtéséről, használatáról tudósít ben­
nünket Nagy Gyula Parasztélet a vásárhelyi pusz­
tán című monográfiájában, amely A Békés Megyei
Múzeumok Közleményei 4/1975. számában jelent
meg. Dám László tollából a nagy-sárréti kemen­
cékről szerezhetünk fontos adatokat. A Nagy-Sárrét
népi építészete című tanulmánya a Műveltség és Ha­
gyomány XVII. számában kapott helyet( Debre­
cen, 1975.; a Kossuth Lajos Tudományegyetem ki­
adványa).
A Duna-Tisza közi kemencékről Sztrinkó Ist­
ván írt részletesebben (Népi építészet a Duna-Ti­
sza közén. Debrecen, 1987.), a Tápió mentiekről
I. Sándor Ildikó szolgáltatott bőséges adatokat
(Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985. 449-
525. oldal). Ez utóbbi tanulmányban agyaghurkák­
ból épített kemencék szép példái is láthatók.
A különböző készítésű kemencékről Sabján Tibor
adta közre bontási megfigyeléseit, Kívülfűtős ke­
mencék bontási tapasztalatai címmel (Ház és Em-
95
ber 6. Szentendre, 1990. 125-156.). Ebben részle­
tesen beszámol a kemenceépítés nehezen megfi­
gyelhető részleteiről is.
Viszonylag könnyebben megszerezhetők azok
a könyvek, amelyekben kemencés ételek recept­
jei találhatók. A gazdag választékból csak kettőt
emelünk ki: Erdei Ferenc Néprajzi ínyesmester­
ségek és Csizmadia László Sütés-főzés a szabad­
96
ban és a hétvégi házban (Budapest, 1984.) című
munkáit.
A Hajdúság írója volt Móricz Pál. A boglya-ke­
mence mellől... című novellás kötetét Debrecen­
ben adták ki, 1970-ben. Ebben a szerző több han­
gulatos elbeszélést szentel a hajdúsági ember
mindennapjainak, többek között a kemence körü­
li élet bemutatásának.
A szerző korábbi nagysikerű könyvének bővített válto­
zata a Nagyalföldön elterjedt búbos kemencéket m u ­
tatja be. Megismerhetjük belőle a kemencék történe­
tét, a különböző formai változatokat, a használat csín­
ját-bínját és nem utolsósorban a kemenceépítés forté­
lyait, amelyre kiemelt hangsúlyt helyez, hiszen nem tit­
kolt szándéka, hogy segítse azokat, akik búbos kemen­
cét szeretnének építeni lakásukban vagy kertjükben.
Számukra külön fejezet mutatja be a kemencék építé­
sének ma leginkább járható útjait, a sikeres kemence­
építés fogásait. Az utánozhatatlan ízű kemencés éte­
leknek is nagy szerepük van abban, hogy a búbos ke­
mencék iránt nem csökken az érdeklődés. Könyvünk
részletesen kitér a kemencében való sütés-főzés lehe­
tőségeire és a finomnál is finomabb ételek receptjeire.
Az új kiadás a korábbinál gazdagabb képanyaggal se­
gíti az olvasót a könnyebb tájékozódásban és a megis­
merés örömében.