Pénzrendszerünk módszeresen aláássa a fenntarthatósági kezdeményezéseket és célkitűzéseket.

Ezenkívül közös strukturális oka minden pénzügyi és monetáris instabilitásnak.
E könyv először elmagyarázza, majd az általa javasolt gyakorlati innovációk révén elegánsan megoldja
e rendszerszintű problémákat.

Pénzrendszerünk a „hiányzó láncszem”
Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy egy központi bank által ránk kényszerített, egyedüli,
banki adósságon keresztül finanszírozott, monopolisztikus fizetőeszközre van szükségünk. Csakhogy
ez nem így van! Valójában, a jelenlegi rendszer idejétmúlt, törékeny és a célra alkalmatlan (lásd
eurozóna-válság). Mint minden monokultúra, az elején ez is kifizetődő, de végeredményben mégiscsak
egy gazdasági és környezeti katasztrófa receptje. Ennek alternatívája a monetáris „ökoszisztéma”,
amely a konvencionális pénz mellett több kiegészítő fizetőeszközzel működik. Rugalmasabb, ellenállóbb,
igazságosabb és fenntarthatóbb. A történelem során voltak már olyan társadalmak, amelyek így
működtek, és ezt mi is megtehetjük.

Úttörően új kutatás a Római Klubtól
1972-ben a Római Klub világhírű első jelentése – A növekedés határai – bemutatta, hogy egy olyan
gazdasági rendszer, amely egy véges világban vég nélküli növekedést követel, alapvetően fenntarthatatlan. Ez az új jelentés magyarázattal szolgál jelenlegi monopolisztikus pénzrendszerünkről
és az azt alátámasztó hibás gondolkodásról. Feltárja azokat a végzetes – környezeti, társadalmigazdasági és pénzügyi – problémákat, amelyekkel továbbra is szembesülni fogunk, hacsak nem
hajtunk végre radikális változtatásokat. Végezetül felsorol kilenc gyakorlati javaslatot, amelyek már
most, a jelenlegi pénzrendszer mellett is megvalósíthatók.
E könyv nélkülözhetetlen olvasmány minden politikacsináló, vállalatvezető és közgazdász, valamint azok számára, akik törődnek a fenntarthatósággal, illetve a monetáris rendszerek területén
dolgoznak, továbbá mindenki számára, aki tájékozott érdeklődéssel bír bolygónk jövője iránt.
„Mi pedig soha nem fogjuk megteremteni a fenntarthatóságot, amíg a jelenlegi pénzügyi rendszeren belül
vagyunk. …Korábban nem gondoltam erre. Valójában egyáltalán nem gondolkodtam a pénzrendszerről.
Magától értetődőnek vettem mint az emberi társadalom semleges és elkerülhetetlen elemét. …viszont…
Most már világos számomra, hogy uralkodó pénzügyi rendszerünk – amint ebben a könyvben is egyértelműen bizonyítást nyer – öt szempontból sem egyeztethető össze a fenntarthatósággal.”
Dennis Meadows – A növekedés határai társszerzője
„…az állam – mint a közjó garantálója – leépülésének lehetünk tanúi. A legtöbb EU-tagországban
szinte minden eladó. Megszorító intézkedések vannak érvényben minden szinten… Bátorkodunk bízni
abban, hogy [e könyv] számos döntéshozót és véleményformálót fog az eddigi irány azonnali megváltoztatására sarkallni.”
Mark Dubrulle, a Római Klub Európai Szervezetének elnöke
„A könyv olyan nyomós érveket tartalmaz, amelyekre oda kell figyelni, amelyeket meg kell emészteni, és
amelyek alapján cselekedni kell. …pénzügyi rendszerünk reformjának új módszereire, úttörő ötletekre
és potenciális megoldásokra is rámutat. Az innovatív stratégiákra, valamint alternatív gondolkodásra
való felhívás szükséges és időszerű.”
Ian Johnson, a Római Klub főtitkára, a Világbank fenntartható fejlődésért felelős korábbi alelnöke

3740 Ft

Penz_es_fenntarthatosag_bor_vegleges.indd 1

11/17/15 7:10 PM

Tartalomjegyzék
Előszó a magyar kiadáshoz 1
Bevezető: Mark Dubrulle, Római Klub Európai Szervezete

3

Elismerések 5
Dennis Meadows előszava 8
Az eurozóna válságának kezelése… egy másik út? 10
Összefoglaló 11
I. fejezet
Miért most készült ez a jelentés?

21

III. fejezet
Monetáris és banki instabilitás

45

II. fejezet
Nyíltan a gazdasági paradigmákról
iV. fejezet
Magyarázat az instabilitásra: komplex folyamathálózatok fizikája
V. fejezet
A mai pénzrendszer fenntarthatóságra gyakorolt hatása
Vi. fejezet
A hatalom intézményi kerete

Vii. fejezet
Példák magánkezdeményezésű megoldásokra
Viii. fejezet
Példák állami kezdeményezésekre
iX. fejezet
A növekedés határain túl?

29

65
93

119
139
167
185

Függelékek 194
Köszönetnyilvánítás 195
A szerzőkről 196
A Római Klubról 197
Bibliográfia 198

DEMO : Purchase from www.A-PDF.com to remove the watermark

Összefoglaló
A fenntarthatóság ügyeivel – mint a klímaváltozás, környezetpusztulás, élelem- és vízhiány,
népességnövekedés, energiafelhasználás – általánosságban foglalkozó emberek nem
igazán törődnek a pénzrendszerrel. Továbbá, nem olyan megoldások után kutatnak, amelyek
monetáris innovációkat is magukba foglalnak. Még azok a közgazdászok is, akik elvileg
törődnek a fenntarthatósággal, ritkán vannak tisztában azzal, hogy pénzrendszerünk
szisztematikusan ösztönöz olyan fenntarthatatlan viselkedési mintákat, amelyek végül az
emberiség túlélését is veszélybe sodorhatják ezen a bolygón. A jelentés voltaképp arra mutat
rá, hogy a jelenlegi pénzrendszer a fenntarthatóság átfogó problémájának szerves része,
és így bármely megoldás elengedhetetlen eleme. Egyértelművé teszi, hogy e „hiányzó láncszem” figyelembe vétele abszolút nélkülözhetetlen mind a közgazdászok, mind a környezetvédők, valamint bárki más számára, aki a fenntarthatóság ügyét nemzeti, regionális,
vagy globális szinten igyekszik kezelni. A pénzügyi rendszer átalakítása nélkül küzdeni
a fenntarthatóságért egy kudarcra ítélt, naiv elképzelés.
Pénzrendszerünk tehát mind a társadalmi, mind a környezeti fenntarthatóság szempontjából rossz. E jelentés azonban – talán még nagyobb meglepetésre – azt is bizonyítja,
hogy a pénzrendszer magának a pénzrendszernek is rossz. Amennyiben nem végzünk
alapvető szerkezeti átalakítást, pénzügyi stabilitást sem érhetünk el. Valóban, a jelentés
elénk tárja, hogy maga a monetáris stabilitás is akkor, és csak akkor lehetséges, ha rendszerszinten alkalmazzuk a biomimikri tudományát – vagyis, ha az uralkodó monetáris
monopóliumot kiegészítjük azzal, amit mi „monetáris ökoszisztémának” nevezünk.
Végül a jó hír: az az információs és kommunikációs forradalom, amelyet napjainkban
élünk, épp a jó irányba terel minket.

Nézzük meg tehát kicsit közelebbről a pénzrendszert úgy, mint „hiányzó láncszemet”.
Világunk jelenleg egy kettős fenntarthatósági válság mérhetetlen kihívásaival néz szembe.
Egyrészt a klímaváltozás, az üvegházhatású gázok kibocsátásának növekvő mértéke, az élelmiszer- és energiaárak csúcsai jelzik, hogy az áruk és szolgáltatások előállításának és fogyasztásának általunk alkalmazott módjai fenntarthatatlanná váltak. Másrészt az ismétlődő pénzügyi
és monetáris válságok eszünkbe juttatják, hogy pénzrendszerünknek is megvannak a maga
problémái. A pénzrendszer 2007–2008-as bankválság alatti megtámogatására és megmentésére irányuló erőfeszítések – melyeket egy, a káros gazdasági kihatások megfékezését célzó
sikertelen „keynesi gazdaságélénkítő” program követett – az állami eladósodottság éles növekedését váltották ki. A szuverén adósság- és euroválság nyomában jelenleg mind az Egyesült
Államok, mind az Európai Unió kormányai szélsőséges pénzügyi állapotok irányába tartanak.
A nyugdíjak, a munkanélküli segélyek és a szociális háló egyéb elemei, valamint a nem-szénalapú
gazdaságba való befektetések épp akkor kerülnek veszélybe, amikor a legnagyobb szükség
lenne rájuk. Ezzel párhuzamosan számos állami eszköz privatizációs folyamata zajlik.
11

A környezetvédők gyakran új pénzbeli ösztönzők kigondolásával, „zöld” adók létrehozásával, illetve a bankok fenntartható beruházások finanszírozására történő bátorításával
próbálnak meg fellépni az ökológiai válság ellen. A közgazdászok pedig hajlamosak azt
hinni, hogy a pénzügyi válság korrigálható, és visszatérése megelőzhető a hatékonyabb
szabályozással, valamint az állami kiadások szigorú, tartós csökkentésével. De akár a zöldebb
adók, zöldebb euro, dollár1, illetve font2 támogatásáról van szó, akár a karcsúbb állami
költségvetésről, nem lehet, hogy mindkét tábor rossz helyen keresi a megoldást?
Állítjuk, hogy az a bizonyos „hiányzó láncszem” pénzügy és környezet, illetve pénz és
fenntarthatóság között, valahol máshol van. Amire ez a jelentés kétségkívül rávilágít, hogy
létezik pénzügyeinkben egy olyan strukturális hiba – hiba annak módjában, ahogy a pénzt
létrehozzuk –, amely a nyugtalanító problémáinkat generálja. Mi tehát a megkerülhetetlen
konklúzió? Az egész monetáris rendszerünket újra kell gondolni, és át kell alakítani ahhoz,
hogy a 21. század kihívásait eredményesen kezelni tudjuk.

I. Fejezet – Miért most készült ez a jelentés?

A jelentésnek három célkitűzése van:

• Bizonyítékot adjon arról, hogy az Európát és az egész világot sújtó pénzügyi és monetáris instabilitásnak strukturális oka van, amelyet messzemenőkig nem vettek figyelembe. E strukturális ok kezelése szükséges (de nem elégséges) feltétele annak, hogy
napjaink kihívásaival szembenézzünk.

• A monetáris problémát és megoldásait két globális problémakör összefüggésébe helyezze:
klímaváltozás és öregedő népesség. Világossá is teszi, hogy a klímaváltozásra vonatkozó
legrosszabb forgatókönyvek elkerülése érdekében hatalmas méretű beruházásokra van
most szükség: beruházásokra, amelyek állami vezetést és finanszírozást igényelnek.
Ezzel egyidejűleg a „baby boom” idején születettek nyugdíjba vonulása csökkenti
az állami bevételeket, mialatt további terheket ró az amúgy is szűkülő szociális programokra.
Mindkét ügy még ebben az évtizedben eléri csúcspontját, és egyik sem egyeztethető
össze megszorító intézkedésekkel. A jelenlegi monetáris paradigma fenntartása tehetetlenné teszi az államokat e társadalmi és környezeti problémákkal szemben.
• Állampolgárok, nonprofit szervezetek, vállalkozások, illetve az állam által költséghatékonyan
megvalósítható gyakorlatias megoldásokat javasoljon: megoldásokat, melyek strukturális
szinten oldanák meg a napjainkban is számos országot érintő fenntarthatósági problémákat.

A későbbi generációk valószínűleg úgy fognak visszatekinteni a 2007 és 2020 közötti évekre,
mint egy pénzügyi zavarral és fokozatos monetáris leépüléssel jellemzett időszakra. A történelem
tanúsága szerint a pénzügyi területen bekövetkező rendszerszintű változások mindig csak valamilyen összeomlás után következtek be. A monetáris ügyekre való ráébredés ideje tehát elérkezett.

1 A „dollár” megnevezés az egész könyvben az USA dollárra vonatkozik. (a szerk.)
2 A „font” megnevezés az egész könyvben a brit font sterlingre vonatkozik. (a szerk.)

12

II. Fejezet – Nyíltan a gazdasági paradigmákról
A gazdasági viták ritkán fedik fel azt a paradigmát, amelyből kiindulva az adott közgazdász
beszél. Mi azzal kezdjük, hogy konkretizáljuk azt a fogalmi keretrendszert, amely megközelítésünk alapjául szolgál, majd összehasonlítjuk azt más, jelenleg uralkodó paradigmákkal.
Ahelyett, hogy a környezeti és társadalmi ügyeket „externáliaként” határoznánk meg, mi a
gazdasági tevékenységeket a bioszférához tartozó egyik alrendszer, a társadalmi szféra részének tekintjük. E nézet adja az alapot egy sor új, gyakorlati eszköz megjelenéséhez, amelyek elég
rugalmasak ahhoz, hogy számos gazdasági, társadalmi és környezeti kihívást kezelni tudjanak.
Pénzrendszerünket illetően egy háromrétű, kollektív „vakfolttól” szenvedünk. Az első
vakfolt az egyetlen központi fizetőeszköz hegemóniájának gondolatához kapcsolódik.
Széles körben elterjedt hit, hogy a társadalmak részére – egyfajta monopóliumként – mindig
csak egy egységes, központilag kibocsátott, kamattal terhelt fizetőeszközt írtak elő, és kell
is előírni. Valójában számos érdekes társadalom, mint például a dinasztikus Egyiptom
vagy Európa a középkor közepén (a 10.-től a 13. századig) több, egymás mellett működő
fizetőeszköz használatát ösztönözte. Ez utóbbi megközelítés nagyobb gazdasági stabilitást
és igazságosabb jólétet eredményezett, továbbá egy olyan gazdaságot, amelyben az emberek
természetükből adódóan hosszabb távon gondolkodtak, mint napjainkban.
Kollektív „vakfoltunk” második rétege a kapitalizmus és kommunizmus közötti 20. századi
ideológiai hadviselés eredménye. Jóllehet a két rendszer közötti parányi különbségeket ad
nauseam tanulmányozták, ami közös bennük, az alaposabb vizsgálat nélkül maradt:
különösen az a tény, hogy mindkét rendszer egy egyedüli, banki adósság útján létrehozott
nemzeti pénz monopóliumát írja elő. Az egyetlen lényeges különbség a kettő között, hogy
míg a szovjet rendszer alatt a bankok állami tulajdonban voltak, addig a kapitalista rendszerben ez csak időszakosan fordul elő – általában miután a „túl nagy, hogy bedőljön” bankok
komoly gondokkal küzdenek.

A 18. századtól kezdve a monetáris monopólium végrehajtójaként működő központi
bankok létrehozásával, a rendszer status quoja intézményesítetté vált. Ez az intézményi
keret adja a „vakfolt” utolsó rétegét.

E három réteg érthetővé teszi, miért alakult ki olyan erős és tartós ellenállás az egyedüli,
monopol módon előállított pénz paradigmájának újragondolásával szemben.

III. Fejezet – Monetáris és banki instabilitás

A mai deviza- és pénzügyiderivatíva-piacok mellett minden más eltörpül ezen a bolygón. 2010ben a deviza tranzakciók volumene elérte a napi 4 billió dollárt. A világ összes termékének
és szolgáltatásának napi exportja, illetve importja ennek körülbelül a 2%-a. Ez azt jelenti,
hogy ezeken a piacokon a tranzakciók 98%-a kizárólag spekulatív ügyletekből áll. Ez
a devizapiaci adat nem tartalmazza a derivatívákat, amelyek fiktív értéke 600 billió dollár
volt – az egész világ 2010-es GDP-jének nyolcszorosa.
13

Ebből a hatalmas piacból indult ki a 2007-es banki válság. Mint minden eddigi bankválság
esetén, a kormányok most is úgy érezték, nincs más választásuk, mint bármi áron –
az adófizetők terhére – kimenteni a bankrendszert. Bár kétségkívül ez a legnagyobb válság
az 1930-as évek óta, nem ez volt az egyetlen. Az IMF adatai szerint 145 ország élt át bankválságot. Ezen túlmenően 208 monetáris összeomlás és 72 szuverén adósságválság volt
1970 és 2010 között. Mindent összevetve ez 425 rendszerszintű válságnak felel meg, azaz
minden évben átlagosan több mint tíz országot érintett valamilyen krízis.

A munkanélküliség, a kieső gazdasági teljesítmény, a társadalmi zavarok és a széles
körben tapasztalt emberi szenvedés tekintetében a következmények drámainak
mondhatók. A 2007–2008-as válság teljes pénzügyi költsége soha nem látott méreteket
öltött. Az Egyesült Államokban például gyakran hallani a 700 milliárd dolláros, röviden
TARP-nak nevezett bankmentő csomagról, jóllehet ez a mentőakciónak csak az első szelete.
A programot általában a következő megjegyzéssel együtt szokták említeni: „e pénz nagy
része mára már megtérült”. Az Egyesült Államok esete különösen érdekes, mivel ez az
egyetlen olyan ország, ahol a bíróságok a kormánytól és a központi banktól egyaránt
megkövetelték a 2007–2008-as válsághoz kapcsolódó mentőcsomagok teljes költségének kimutatását. A TARP mellett negyvenkilenc másik program is része volt az amerikai mentőakciónak, összesen 14,4 billió dolláros költséggel. Összehasonlításképpen,
az Egyesült Államok teljes GDP-je 2007-ben 16 billió dollár volt.
A mentőcsomagok, melyeket egy deflációs válság elkerülése végett nagyszabású keynesi
élénkítő program is követett, óriási költségvetési hiányokat és az államadósság további
növekedését eredményezték. A bankválság által leginkább érintett huszonhárom ország
államadóssága átlagban a GDP 24%-ával emelkedett. Egyes európai országok, mint például
Izland, Írország, Litvánia, Dánia és Spanyolország ennél is rosszabbul jártak a nemzeti
adósságuk 30% és 80% közötti GDP-arányos növekedésével.

Az időzítés rosszabb már nem is lehetett volna. A következő évtizedben nyugdíjba
vonuló „baby boom” generáció hulláma további hatalmas nyomást gyakorol majd az államadósságra. A Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) egy 2010-es tanulmánya szerint
2020-ra az életkorhoz köthető költségek a GDP több mint 200%-ára fogják növelni az
államadósságot az Egyesült Királyságban, valamint 150%-ra Franciaországban, Írországban, Olaszországban, Görögországban, Belgiumban és az Egyesült Államokban. Ez
a prognózis még így is optimista, mivel alacsony kamatok feltételezésén alapul. 2040-re
az életkorral kapcsolatos várható kiadások a fenti országok adósság/GDP arányát valahol
a 300% és 600% közötti tartományon belüli értékre emelik.
A pénzügyi szektor által javasolt megoldások egy sor azonnali, kényszerítő erejű megszorító intézkedést tartalmaznak, továbbá egy felszólítást, hogy az államok mindent privatizáljanak. Azoknál az országoknál, ahol a célba vett állami vagyon listája ismert, az
felöleli az összes közutat, alagutat, hidat, parkolóórát, repülőteret, állami tulajdonban
lévő irodaházat, valamint víz-és csatornarendszert. Az Egyesült Államokban, ahol ezek az
adatok elérhetők, ez a (szövetségi, állami, és városi) vagyon összesen 9,3 billió dollárt ér.
14

A pénzügyi szektor Egyesült Államok helyzetére vonatkozó egyik értékelése a következőképpen szól: „Amint a közszolgáltatások lefaragásából eredő politikai fájdalom nagyobb
lesz, mint az állami vagyon eladása miatt elvesztett szavazatok ára, ez a piac teret nyer
magának. Helyi szinten ezt a kritikus politikai fájdalomküszöböt már elérték.”3

Hasonlóképpen Európában, az Egyesült Királyság egy 16 milliárd font értékű privatizációs programot jelentett be; Olaszországban a Berlusconi-kormány 9000 állami tulajdonú
vagyontárgyat hirdetett meg eladásra; Franciaországban a Sarkozy-kormány az ország
összes díjköteles útját eladta 5 milliárd euróért; a görög mentőcsomaghoz tartozó feltételek egy 50 milliárd eurós privatizációs tervet is tartalmaztak; és a lista még nem ért véget.
E mindenre kiterjedő terhek még sokáig fennmaradnak. De mi lesz azután? Miért lennének
a kormányok hitelképesebbek onnantól kezdve, hogy bérleti díjat kell fizetniük irodáik
használatáért, illetve útdíjat munkavállalóik részére, hogy munkába mehessenek az egykor
még köztulajdonban lévő utakon?
Mielőtt vakon követnénk ezt az irányt – mondván, hogy a jelenlegi válság messze nem
csak a súlyosan elhibázott pénzügyi gazdálkodás eredménye –, nem volna célszerű meghatározni, hogy van-e olyan közös, rendszer adta tényező, amely az összes pénzügyi és
monetáris instabilitás alapjául szolgál?

IV. Fejezet – Magyarázat az instabilitásra: komplex folyamathálózatok fizikája

A 19. századtól kezdve a mainstream közgazdaságtan egy zárt struktúrának minősíti a gazdasági rendszert. A zárt rendszerek jellemzője – szemben a nyitottakkal –, hogy kölcsönhatásuk más rendszerekkel, illetve a külső környezettel viszonylag csekély. E rendszerek
intellektuálisan kényelmes vonása, hogy zavartalanul magukra hagyva statikus egyensúlyba
kerülnek.

E jelentés azt javasolja, hogy a gazdaságra nyitott, komplex folyamathálózatokat magában
foglaló rendszerként tekintsünk, amelyben a pénz a különféle gazdasági szereplők között
áramlik. Nemrég lehetővé vált, hogy bármely komplex folyamathálózat fenntarthatóságát
egyetlen mérőszámmal mérni tudjuk szerkezeti sokfélesége és összekapcsolódásai révén.
Az egyik legfőbb felfedezés, hogy bármely komplex folyamatrendszer akkor, és csak akkor
tartható fent, ha megőrzi két egymást kiegészítő és egyenlően fontos tulajdonsága között
az egyensúlyt: hatékonyság és reziliencia4. A sokféleség feláldozásával jár, ha a reziliencia
rovására túl nagy hangsúly kerül a hatékonyságra. Ez pedig automatikusan a rendszer
hirtelen összeomlásához vezet.
3 Euromoney, 2010. április, 85. o.
4 A reziliencia (más szóval rugalmas alkalmazkodóképesség vagy rugalmas ellenálló képesség – a szerk.)
egy komplex rendszereket leíró fogalom. Brian Walker (ökológiai fenntarthatóságra szakosodott tudós)
definíciója szerint a reziliencia „egy komplex rendszer képessége arra, hogy egy külső hatást elnyeljen, majd
visszanyerje eredeti struktúráját és funkcióját”.

Másképpen fogalmazva: Egy rendszer képessége arra, hogy sokkhatás ellenére is fenntartsa alapvető funkcióit.

Forrás: http://www.reziliencia.hu/p/mi-az-reziliencia.html

15

Egy világméretű monetáris monokultúrában élünk, amelyben ugyanaz a típusú közvetítő
közeg van forgalomban minden országban: egy egyedüli, banki adósság útján létrejött nemzeti valuta. Ezzel a monokultúrával többnyire egy törékeny és fenntarthatatlan rendszerhez
jutunk. A fenntarthatósághoz szükséges strukturális megoldást – bár teljesen unortodox –
a rendelkezésre álló közvetítő közeg, valamint az azokat kibocsátó szervek változatossága
adja. Röviden, monetáris monokultúra helyett, monetáris ökoszisztémára van szükségünk.

V. Fejezet – A mai pénzrendszer fenntarthatóságra gyakorolt hatása
A monetáris, illetve pénzügyi válságok rendkívül destruktívak tudnak lenni, és értelemszerűen a fenntarthatóság koncepciójával sem egyeztethetők össze. Azt azonban már
nehezebb észrevenni, hogy a jelenlegi pénzrendszerünkbe beépített néhány mechanizmus
hogyan formálja, akár válságon kívüli időkben is, az egyéni és kollektív magatartást.
Pozitívnak tekinthető, hogy a modern pénz történelmünk eddigi legnagyobb vállalkozói és
tudományos innovációs robbanását idézte elő. Másfelől azonban, öt másik mechanizmus is
jelen van, melyek szöges ellentétben állnak a fenntarthatósággal:
• Fellendülések és hanyatlások ciklusainak erősítése: A bankok adott szektorok
vagy országok azonos időben történő finanszírozásával vagy a finanszírozás megtagadásával terelik az üzleti- és gazdasági ciklust a fellendülés, illetve hanyatlás irányába.
Az efféle erősítés mindenki számára káros, beleértve magát a bankszektort is. Legrosszabb esetben oda jutunk, ahol jelenleg is vagyunk: amikor a bankok egymással
szembeni bizalma megszűnik.
• Rövid távú gondolkodás: A diszkontált cash flow-módszer szokásos módja bármilyen
befektetés értékelésének. Miután a banki adósságpénz kamattal terhelt, minden jövőbeli
költség vagy jövedelem diszkontálása elkerülhetetlenül rövid távú gondolkodáshoz vezet.
• Kötelező növekedés: A kamatos kamat exponenciális növekedést ír elő a gazdaság
számára. Ugyanakkor – lényegénél fogva – az exponenciális növekedés fenntarthatatlan
egy véges világban.

• Vagyonkoncentráció: A középosztály világszerte eltűnőben van. A javak nagyobbik
része a felsőbb osztályok felé áramlik, míg az alsóbb osztályok körében növekvő mértékű szegénység tapasztalható. Ez a fajta egyenlőtlenség társadalmi problémák széles
körét generálja, és károsan hat a gazdasági növekedésre. A gazdasági szempontokon túl
azonban talán a demokrácia túlélése is veszélybe kerül.

• A társadalmi tőke leértékelődése: A társadalmi tőke kölcsönös bizalmon alapul, és
együttműködő tevékenységet eredményez. Mindig is nehéz volt mérni. Ugyanakkor bármelyik eddigi felmérést nézzük is, mindegyik a társadalmi tőke eróziójának tendenciáját
tárja elénk, különösen az ipari országok esetében. A legújabb tudományos kutatások szerint
a pénz főként az önző és nem együttműködő magatartásnak kedvez. Ezen magatartásformák pedig nem egyeztethetők össze a hosszú távú fenntarthatósággal.
16

A hagyományos pénz magatartásra gyakorolt hatása távolról sem olyan semleges
és passzív, mint azt általában feltételezik. Számos viselkedési mintát meghatároz,
amelyek közül az előbb említett öt a fenntarthatósággal összeegyeztethetetlen.
Az efféle fizetőeszköz monopóliumának szüntelen előírása tehát közvetlenül kihat az
emberiség jövőjére ezen a bolygón.

VI. FEJEZET – A hatalom intézményi kerete
A pénz története szorosan összefonódik a hatalommal. Niall Ferguson történész a négy kulcsintézmény megjelenésén keresztül mutatja be, miként alakult ki a modern monetáris keretrendszer a háborúk finanszírozására: parlament, professzionális adóbürokrácia, nemzeti
adósság és központi bank. Ezt a „hatalmi négyszöget” először a 18. századi Angliában optimalizálták, hogy életet adjanak az iparosodásnak és egy globális birodalom kialakulásának. Napjainkra, mint alapvető struktúra, ugyanez a monetáris berendezkedés terjedt el szerte a világban.

Gyakori feltételezés, hogy a bankrendszer és a kormányok közötti viszony évszázadokon
keresztül változatlan volt. Egy Franciaországra vonatkozó esettanulmány azonban megvilágítja, hogy ez nem feltétlenül van így. Valójában, a francia kormány 1973 óta kényszerül
arra, hogy kizárólag a magánszektortól vegyen fel kölcsönt,5 és így az új adósságra kamatot
fizessen. E módosítás nélkül a francia államadósság most a GDP 8,6%-a volna a jelenlegi 78%
helyett. Ráadásul a Maastrichti és a Lisszaboni szerződés minden aláíró ország esetében
általánossá tette ezt a folyamatot.
Egy radikális megoldás az lenne, ha a kormány maga bocsátaná ki a pénzt, melyet később
adófizetések formájában szedne be. Ez a megoldás az 1930-as években „Chicago Terv”-ként
volt ismert. A pénzteremtés folyamatának államosítása a bankok szerepét pusztán a pénzügyi közvetítésre korlátozza. Jóllehet a Chicago Terv drámaian csökkentené a jövőbeli
bankválságok lehetőségét, és azonnal megoldaná az összes szuverén adósságválságot, ez
csupán egy privát monopólium államival való felváltását jelentené. Ez azonban semmivel
sem vinne közelebb minket a kívánt monetáris ökoszisztémához.
A „hivatalos történet” szerint az államoknak – mint bármely háztartásnak – pénzt kell
szerezniük ahhoz, hogy tevékenységeiket finanszírozni tudják. Ez vagy jövedelem (adóztatás),
vagy adósság (kötvénykibocsátás) útján történik. E történetben a bankok egyszerű közvetítőként szerepelnek, amelyek betéteket gyűjtenek, és egy részéből kölcsönt nyújtanak a hitelképes egyéneknek és intézményeknek, beleértve az államokat. 1971 óta azonban, amióta a fiat
pénz – a semmiből teremtett pénz – általánossá vált, ez a történet már csak egy fikció.
A fiatpénz-paradigma a történet egy másik értelmezését adja. Fiat pénz esetén ugyanis
az adóztatás elsődleges célja, hogy keresletet kreáljon egy olyan fizetőeszköz iránt,
amelynek máskülönben nincs belső értéke. A kiválasztott fizetőeszköz értékét épp az adja,
5

A magyar jogrend szerint a hitel hozza létre a hitelkeretet, a kölcsön maga a lehívott hitel. (a szerk.)

17

hogy az adófizetési kötelezettség kizárólag abban teljesíthető. Egy szuverén állam tehát
megválaszthatja, hogy mihez szeretne értéket rendelni azáltal, hogy előírja az adófizetés
eszközének. Ezzel tulajdonképpen meghatározhatják az erőfeszítések jellegét, melyeket a
lakosságnak kell tennie annak érdekében, hogy az adott fizetőeszközhöz hozzájusson. Bár
ez az interpretáció lenyűgöző tudományos háttérrel rendelkezik, a „hivatalos történet” javára
mégis figyelmen kívül marad.
A „hivatalos történetben” az államok teljesen tehetetlenek a névtelen és teljhatalmú „pénzügyi
piacokkal” szemben. A fiatpénz-paradigmában – a fiat pénz természetéből adódóan – az államok
elméletileg a banki adósságpénz mellett más fizetőeszközöknek is értéket adhatnak. Véleményünk szerint erre szükségük is lesz ahhoz, hogy meg tudjanak felelni a 21. század kihívásainak.

VII. FEJEZET – Példák magánkezdeményezésű megoldásokra
A jelenlegi és a következő fejezet összesen kilenc példát mutat be az innovatív motivációs
rendszerek közül. Ezek mind képesek a konvencionális banki adósságpénzzel párhuzamosan működni, költséghatékony elektronikus média felhasználásával; és felhasználóik számára a lehető legátláthatóbbnak kell lenniük. Azáltal, hogy ezeket a rendszereket
önszabályozóbbá alakítják, az effajta transzparenciának komoly szerepe lehet a potenciális csalások csökkentésében. A rendszerek bemutatásának sorrendje a legegyszerűbb és
legkevésbé vitatottól halad a legösszetettebb, legforradalmibb elképzelések felé.
Az első öt példa magán úton, vagyis nem kormányzati szervezetek vagy vállalkozások által
megvalósítható:
• Doraland: Litvániának javasolt rendszer egy ún. „tanuló ország” kialakítása céljából.
Egy ilyen rendszerben mindenkinek lehetősége van önkéntes alapon tanulni és/vagy
tanítani, valamint ezért jutalmazásban részesülni egy dorasnak nevezett fizetőeszközben.
A fizetőeszköz célja, hogy segítséget nyújtson az embereknek álmaik megvalósításához.
Ezt az elképzelést a legjobban egy civil szervezet tudná megvalósítani.

• Wellness-utalványok: egy civil szervezet általi kezdeményezés, mely prevenciós szolgáltatókkal együttműködve foglalkozik az egészségügyi problémákkal, mielőtt azok kialakulnának. A wellness-utalványok az egészséges viselkedési módokat jutalmazzák és
ösztönözik, csökkentve így a társadalom hosszú távú egészségügyi kiadásait.

• Természet alapú megtakarítás: pénzügyi megtakarítási termék, melynek 100%-os
fedezetét élő fák adják. Ez egy inflációtól bármely nemzeti fizetőeszköznél jobban védett
megtakarítási pénzeszköz lenne, mely egyúttal területek újraerdősítésének ösztönzésével hosszú távú szénelnyelőket teremtene. További sajátsága, hogy a mikromegtakarítások területén is kiválóan alkalmazható.

• C3: egy vállalatok között működő (business-to-business – B2B) rendszer, amely a kisés középvállalkozások számára nyújtott forgótőke révén csökkenti a munkanélküliséget.
A hálózat elszámolási eszköze, melynek teljes fedezetét megbízható ügyfelektől származó
18

számlák teszik ki, igény szerint hagyományos pénzre is beváltható. Mind a biztosítási
ágazat, mind a bankszektor kulcsfontosságú és jövedelmező szerepet játszanak ebben
a rendszerben. C3-ak működnek ma már Brazíliában és Uruguayban, utóbbi az ös�szes adónem fizetését elfogadja ebben a fizetőeszközben.

• TRC: a kereskedelmi referencia fizetőeszköz (Trade Reference Currency), javaslat egy
globális B2B fizetőeszközre, amely jövedelmezővé tenné a multinacionális cégeknek
a hosszú távú gondolkodást, feloldva ezzel a vállalatok rövid távú pénzügyi prioritásai
és a hosszú távú társadalmi és környezeti szükségletek között feszülő konfliktust. Ez
egy, a világgazdaság szempontjából releváns árukat és szolgáltatásokat tartalmazó
kosárral teljes mértékben fedezett, inflációtól és összeomlástól védett globális fizetőeszköz lenne. A TRC a nemzeti pénzektől elkülönülten működne, csökkentve így a monetáris befolyási zónák körüli geopolitikai feszültségek kockázatát.

VIII. FEJEZET – Példák állami kezdeményezésekre

Az innovatív motivációs rendszerek következő négy példája városi, regionális, illetve
országos szinten indított állami kezdeményezés:
• Toreke: egy városalapú kezdeményezés, amely az önkéntes munka ösztönzése mellett
elősegíti a környezetbarát magatartást, valamint a társadalmi kohéziót az elszegényedett területeken. Ghent városában, Belgiumban 2010 óta működik.

• Biwa Kippu: Japán Biwa prefektúrájának szánt javaslat a Biwa-tó ökológiai egyensúlyának helyreállításához és karbantartásához szükséges munkaerő finanszírozására.
A tó az ország legnagyobb és legrégebbi tava. A munka lehetne önkéntes vagy kötelező
a térségben levő háztartások számára.
• Civic: javaslat, mely egy várost vagy régiót a költségvetés terhelése nélkül tesz képessé a polgári tevékenységek finanszírozására. Ezek a tevékenységek adhatnák a társadalmi, oktatási és/vagy ökológiai projektekhez szükséges munkaerő részt. Egy ilyen
rendszer szintén felveheti a kötelező hozzájárulás formáját.

• ECO: a nagyszabású ökológiai projektek – mint a klímaváltozással kapcsolatos
megelőzési és alkalmazkodási tervek – kulcstényezőinek finanszírozását elősegítő
nemzeti vagy európai rendszer. Egy államok által kibocsátott kamatmentes fizetőeszköz lenne. Az államok köteleznék a vállalatokat, hogy teljes árbevételük arányában – kizárólag ECO-ban – fizessenek egyfajta hozzájárulást. Ez a legvitatottabb a kilenc
javaslat közül, mivel egy újfajta, a legnagyobb vállalatokra kivetett társasági adónak
tűnne. Egy ilyen kezdeményezéshez már szükség lehet a kormányoknak az elszabadult klímaváltozással szembeni „hadüzenetére” is.
Nem szükséges, hogy mind a kilenc rendszer – öt magán és négy állami – bevezetésre
kerüljön ahhoz, hogy a különböző monetáris ökoszisztémák előnyei megnyilvánuljanak.
Minden egyes közösség, város, régió vagy ország megválaszthatja, hogy milyen típusú
19

rendszert valósít meg. Egy tucat más, a világban már működő modellel együtt az új
közvetítő eszközök minden egyes kombinációja esélyt adna a megfelelő monetáris
ökoszisztéma kialakulására. Néhány rendszer sikertelen lesz. Azonban éppen úgy,
mint egy erdőben, a legsikeresebb típusok általában maguktól terjedésnek indulnak.
Még mindig sok a tanulnivalónk, különösen annak megállapításában, hogy az egyes
rendszertípusokhoz mely vezetési struktúrák a legalkalmasabbak.

IX. FEJEZET – A növekedés határain túl?
H. G. Wells szerint „Az emberiség története versenyfutás tanítás és katasztrófa között”.
E verseny tétje sosem volt olyan nagy, mint napjainkban. Ezért elengedhetetlen, hogy
mindenki tanuljon:
A mai elit, főleg a pénzügyi elit számára releváns lehet Arnold Toynbee gazdaságtörténész klasszikus vagy Jared Diamond6 újabb keletű munkáinak áttanulmányozása. Toynbee
huszonegy civilizáció összeomlását mindössze két oknak tulajdonította: túlzott mértékű
vagyonkoncentráció és az elit túl későig tartó vonakodása attól, hogy a változó körülményekre reagálva változtasson a prioritásokon. Diamond a környezet pusztulását mint
a civilizáció összeomlásának közvetlen okát helyezi a középpontba. Jelenleg mindhárom
tényező határait egyszerre feszegetjük. A történelem tanúsága szerint pedig egy összeomló civilizációban még az elit sem érezheti magát biztonságban.
A közgazdaságtanban jártas emberek számára a gondolkodásmód szükséges fordulatát
az jelenti, ha megnézik a tanultak mögött meghúzódó paradigmát, és összehasonlítják azt
a jelentésünkben alkalmazott megközelítéssel.

Általában az emberek számára talán a legfontosabb tanulnivaló, hogy megértsék
a nemlinearitás fogalmát, különösen a lineáris és exponenciális növekedés közötti különbséget. Jelenleg egyre inkább egy nemlineáris világgal van dolgunk. Ezen eltérő dinamikák
megragadása segíteni fog annak megértésében, mi történik velünk, és mit kell tennünk
ezzel kapcsolatban.

Zárásként megjegyezzük, naivitás lenne azt gondolni, hogy a kiegészítő fizetőeszközök
– mint valami csodaszerek – majd megoldják az összes jelenlegi és jövőbeli problémánkat.
Ugyanakkor pénzünk újragondolása nélkülözhetetlen összetevője bármely érdemi megoldásnak. Többé már nem engedhetjük meg magunknak, hogy figyelmen kívül hagyjuk
a kiegészítő pénzeket, amelyek „hiányzó láncszemként” egy, a fenntarthatóságot inkább
támogató, mintsem szüntelenül aláásó pénzrendszerhez vezethetnek.
6

Jared Diamond: Collapse: How Societies Choose to Fail or Succeed (2005). (Magyar kiadás: Összeomlás: Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez, 2007)

20

Pénzrendszerünk módszeresen aláássa a fenntarthatósági kezdeményezéseket és célkitűzéseket.
Ezenkívül közös strukturális oka minden pénzügyi és monetáris instabilitásnak.
E könyv először elmagyarázza, majd az általa javasolt gyakorlati innovációk révén elegánsan megoldja
e rendszerszintű problémákat.

Pénzrendszerünk a „hiányzó láncszem”
Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy egy központi bank által ránk kényszerített, egyedüli,
banki adósságon keresztül finanszírozott, monopolisztikus fizetőeszközre van szükségünk. Csakhogy
ez nem így van! Valójában, a jelenlegi rendszer idejétmúlt, törékeny és a célra alkalmatlan (lásd
eurozóna-válság). Mint minden monokultúra, az elején ez is kifizetődő, de végeredményben mégiscsak
egy gazdasági és környezeti katasztrófa receptje. Ennek alternatívája a monetáris „ökoszisztéma”,
amely a konvencionális pénz mellett több kiegészítő fizetőeszközzel működik. Rugalmasabb, ellenállóbb,
igazságosabb és fenntarthatóbb. A történelem során voltak már olyan társadalmak, amelyek így
működtek, és ezt mi is megtehetjük.

Úttörően új kutatás a Római Klubtól
1972-ben a Római Klub világhírű első jelentése – A növekedés határai – bemutatta, hogy egy olyan
gazdasági rendszer, amely egy véges világban vég nélküli növekedést követel, alapvetően fenntarthatatlan. Ez az új jelentés magyarázattal szolgál jelenlegi monopolisztikus pénzrendszerünkről
és az azt alátámasztó hibás gondolkodásról. Feltárja azokat a végzetes – környezeti, társadalmigazdasági és pénzügyi – problémákat, amelyekkel továbbra is szembesülni fogunk, hacsak nem
hajtunk végre radikális változtatásokat. Végezetül felsorol kilenc gyakorlati javaslatot, amelyek már
most, a jelenlegi pénzrendszer mellett is megvalósíthatók.
E könyv nélkülözhetetlen olvasmány minden politikacsináló, vállalatvezető és közgazdász, valamint azok számára, akik törődnek a fenntarthatósággal, illetve a monetáris rendszerek területén
dolgoznak, továbbá mindenki számára, aki tájékozott érdeklődéssel bír bolygónk jövője iránt.
„Mi pedig soha nem fogjuk megteremteni a fenntarthatóságot, amíg a jelenlegi pénzügyi rendszeren belül
vagyunk. …Korábban nem gondoltam erre. Valójában egyáltalán nem gondolkodtam a pénzrendszerről.
Magától értetődőnek vettem mint az emberi társadalom semleges és elkerülhetetlen elemét. …viszont…
Most már világos számomra, hogy uralkodó pénzügyi rendszerünk – amint ebben a könyvben is egyértelműen bizonyítást nyer – öt szempontból sem egyeztethető össze a fenntarthatósággal.”
Dennis Meadows – A növekedés határai társszerzője
„…az állam – mint a közjó garantálója – leépülésének lehetünk tanúi. A legtöbb EU-tagországban
szinte minden eladó. Megszorító intézkedések vannak érvényben minden szinten… Bátorkodunk bízni
abban, hogy [e könyv] számos döntéshozót és véleményformálót fog az eddigi irány azonnali megváltoztatására sarkallni.”
Mark Dubrulle, a Római Klub Európai Szervezetének elnöke
„A könyv olyan nyomós érveket tartalmaz, amelyekre oda kell figyelni, amelyeket meg kell emészteni, és
amelyek alapján cselekedni kell. …pénzügyi rendszerünk reformjának új módszereire, úttörő ötletekre
és potenciális megoldásokra is rámutat. Az innovatív stratégiákra, valamint alternatív gondolkodásra
való felhívás szükséges és időszerű.”
Ian Johnson, a Római Klub főtitkára, a Világbank fenntartható fejlődésért felelős korábbi alelnöke

3740 Ft

Penz_es_fenntarthatosag_bor_vegleges.indd 1

11/17/15 7:10 PM

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful