Katherine Applegate - Szívzűrök 02 - Jake rájön

Zoey Jake háta mögött félrelépett Lucassal, aki régebben Claire-rel járt. Claire lassanként beleszeret
Jake-be, de van egy titka, amiről csak Lucas tud, és rettenetesen fél, hogy mi lesz ha... Jake rájön

Katherine Applegate

Jake rájön
regény

Könyvmolyképző Kiadó
Szeged, 2006

Írta: Katherine Applegate
Eredeti címe: Jake Finds Out
Eredeti kiadás: Macmillan Children's Books, London, UK
Copyright © 1994 by Daniel Weiss Associates Inc. and Katherine Applegate
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Szerkesztő: Andó Gabriella
A borítót tervezte: Helga Petra

ISBN 963 9708 24 0

Tizennégy éves kortól ajánljuk
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2006-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Aratóné Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Csüllög Sándor
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát
is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.

Anne Brasharesnek és mint mindig,
Michaelnek

Zoey Passmore
Hogy kivel járok? Hát, ez jó kérdés.
Az igazság az, hogy képtelen vagyok dönteni két pasi kötött: az egyik
Jake, a régi barátom, a nagyszerű és kedves Jake, aki az összes barátom
szerint éppen hozzám illik, a másik pedig Lucas.
A barátaim szerint Lucas egyáltalán nem illik hozzám. Sőt.
Jake bátyja, Wade pár évvel ezelőtt meghalt egy autóbalesetben; az
autót Lucas vetette. Lucas két évet ült ezért. Amikor kiengedték,
visszajött ide, Chatham Islandre, és hogy is mondjam – anélkül, hogy
szaporítanám a szót – halálosan belezúgtam. Nem annyira, csak
csókolóztunk, de úgy, hogy attól megállt a hold az égen, és remegni
kezdett a lábam.
Jake-nek még nem szóltam. Talán nem is csinálna belőle olyan nagy
ügyet.
Á, hisz ez hülyeség! Naná, hogy nagy ügyet csinálna belőle! Szeret
engem, Lucast pedig gyűlöli. A gondolat, hogy én meg Lucas…, hát nem
igazán tudom, mi lenne ebből, azt azonban sejtem, hogy fenekestől
felforgatná itt az életet. Egy ilyen kis szigeten lehetetlen nem
tudomásul venni, amit a többiek éreznek. És hogy kellően illusztráljam,
milyen népszerű errefelé Lucas Cabral, hadd mondjam el, hogy a saját
apja is el akarja innen küldeni. Mr. Cabral nagyon régimódi. Azt mondja,
Lucas szégyent hozott a családjára.
Aisha, a barátnőm szerint kész idióta vagyok, és nagy baj lesz abból,
hogy Lucasszal vagyok. De valahogy nem hiszem, hogy bármi rosszat tennék
azzal, ha Lucast szeretem. Hiszen ez szerelem, nem? És a szerelem
mindent legyőz. Legalábbis azt hiszem, hogy ez a szerelem. Legyőz-e
mindent a valószínű szerelem?
Valószínűleg.

Aisha Gray
Hogy mi újság a pasik terén? Na ne gyere nekem ezzel! Van egy Christopher nevű
alak, aki azt hiszi, hogy a barátom. Szerinte minket az isten is egymásnak teremtett, mert
rajtunk kívül nincs más fekete Chatham Islanden. Már ha az öcsémet és a szüleimet nem
számoljuk ide.
De én nem hiszek a végzetben, és persze a sorsban sem. Racionálisan gondolkozom, és
nem vesz le a lábamról, ha egy pasi menőnek hiszi magát, és a környezetemben mindenki
úgy véli, hogy össze kellene jönnünk. A társaságunkban Zoey a legromantikusabb, és kész
csőd az élete. Én nem állítom a feje tetejére az életemet csak azért, mert felbukkan egy
pasi, akinek formás a feneke.
Ezt mondtam volna? Valójában azt akartam mondani, hogy nem állítom a feje tetejére
az életemet csak azért, mert egy nagy pofájú pasi idepottyant. Csak ennyit akartam
mondani.
Egyébként, ha be akarnék pasizni, akkor van miből választanom: fekete, fehér, barna,
sárga, vörös – engem a bőrszín nem izgat. És szeretek magam dönteni. A magam ura
vagyok.
Szóval a válasz nem. Nincs barátom.
És ha lenne is, az nem Christopher lenne.

Nina Geiger
Nincs barátom, nem is vágytam rá soha. Pont annyira van rá szükségem, mint egy
óriáskígyónak melltartóra, vagy mint egy vakbélgyulladásra, vagy télikabátra a
pokolban.
Ez a hármas kozmikus tautológiai szabályom: ha vicces példával élsz, tedd
háromszor. Hát igen, tautológia. Keresd meg, az értelmező kéziszótárban. Használd
fel a következő irodalomórán, és figyeld, ahogy a tanár hanyatt esik tőle.
Na persze, van azért egy pasi: Zoey öccse, Benjamin.
Igaz, hogy, ő a nővérem, Claire pasija, de ez puszta formaság. Benjamin nincs
igazán oda Claire-ért. Hogy is lenne? Claire-ről van szó, akinek automata jéggyártó
van a lelke helyén. Biztos, hogy ha Benjamin egyszer is elgondolkodna rajta, és
rájönne, mennyire kedvelem, rögtön belátná, hogy mi illünk egymáshoz.
Már ha észrevenné, hogy élek. Ha egy másodperc erejéig, nem úgy nézne rám,
mint egy haverra, hanem úgy mint egy fiatal nőre, aki mellesleg, nem egy
szörnyszülött vagy ilyesmi. Ha egyszer is SIKERÜLNE egy SZEMERNYI figyelmet
szentelnie annak a ténynek, hogy ő az EGYETLEN, aki életem során valaha is érdekelt,
ő, a pimasz, egocentrikus SURMÓ…
Szóval, akkor azt hiszem, tökéletesen illenénk egymáshoz.

Claire Geiger

Azt hiszem, Benjamin a barátom. Vagy az, vagy utál, ezt emelőre nem tudom eldönteni. És
már azt sem tudom biztosan, hogy mit érzek iránta. Annyira elbizonytalanodtam, amióta
visszatért az emlékezetem.
Komolyan mondom, hogy nem emlékeztem. Ez az igazság. A színtiszta igazság. Nagyon
sokáig próbáltam felidézni, hogy mi történt, legalábbis azt hiszem, hogy igyekeztem. Soha.
nem hagytam volna, hogy Lucas helyettem kerüljön börtönbe. Ha emlékeztem volna, nem
hallgattam volna két éven át.
De most már valóban emlékszem. Én vezettem az autót, amikor Jake bátyja, Wade meghalt.
Én, és nem Lucas.
Benjamin sejti az igazságot. Biztosan senki sem tudja, csak én és Lucas, és sajnos, az apám.
De Benjamin gyanakszik.
Az apám csak meg akart védeni. Kezdettől fogva sejtette az igazságot, de egyezséget kötött
Lucasszal, amibe Lucas belement. Hogy miért? Nem tudom. Lucas régen szerelmes volt belém,
ez az egyik ok. Apám ráadásul megígérte, hogy anyagilag támogatni fogja Lucas apját.
És ha most elárulnám az igazat, nem is tudom, mi történne az apámmal. Ha bevallanám,
hogy mi történt, Jake biztosan ellenem fordulna, és csak most kezdek rájönni, mennyire
kedvelem őt.
De ha nem mondom el…, akkor meg miféle ember vagyok?
Ki a pasim? Melyiket szeretem?. Benjamint? Jake-et? Maradt még valami köztem és Lucas
között? Mint már mondtam, én magam sem tudom.

I. fejezet
– Szóval ez a szobád. – Lucas sötét szemének pillantása körbejárt Zoey bevetetlen ágyán, a
könyvespolcokon, az éjjeliszekrényen fekvő naplón, a félig kihúzott fiókon, amelyből pamutbugyik
és melltartók lógtak ki.
– Ez bizony – mutatott körbe feszélyezetten Zoey Passmore, majd leeresztette a karját. Miért is
hívta fel Lucast? És főként miért hívta fel úgy, hogy előtte nem rakott rendet? – Izgi, mi?
Lucas elmosolyodott, amikor Zoey elsurrant mellette, és betolta a fiókot. – Két éve nem voltam
egy lány szobájában – ismerte be. – Nagyon szép. És jó az illata.
– A babahintőpor és a piszkos fehérnemű szaga közti finom átmenetet képviseli – jegyezte meg
Zoey.
Lucas a kiöblösödő manzárdablaknál előrehajolt. Zoey apja egy kis íróasztalt épített a benyílóba,
hogy a lánya itt tanulhasson, és közben nézhesse a Camden Street-et, lássa Chatham Island egyetlen
városának, North Harbornak a lassan, békésen csordogáló életét. A jobboldali falra Zoey
feljegyzéseket, listákat és találkozókra figyelmeztető cédulákat tűzött. Baloldalt sárga öntapadós
cédulákon idézetek voltak.
– „A képzelet a lélek szeme” – olvasta fel Lucas Zoey kedvenc idézetét. – Ki az a Joseph
Joubert?
A lány vállat vont. – A pasi, aki azt mondta, hogy „A képzelet a lélek szeme”. Ennyit tudok róla.
Gondolom, egy nap majd többet is kiderítek róla.
– Tetszik ez az idézet – mondta félrehajtott fejjel Lucas. – Hosszú, rakoncátlan szőke tincse a
szemébe lógott. – „Ha van valami jobb annál, hogy szeretnek, akkor az, ha szerethetsz” – olvasta.
Zoey nagyot nyelt, és érezte, hogy elpirul. Beletúrt saját rakoncátlan szőke hajába. – Hát igen…
tudod, olyan jól hangzott.
– Névtelen, ugye? – vigyorodott el a fiú. – Ez a „Névtelen” sok érdekeset mondott.
Zoey felnevetett. – Mindig is az egyik kedvenc szerzőm volt, akár nő, akár férfi!
Lucas hátrált egy lépést, és a kis benyíló felé biccentett. Mostantól mindig ide képzellek –
mondta. – Amikor éjjel a szobámban rád gondolok, elképzellek, ahogy itt ülsz ennél az íróasztalnál,
nézed, ahogy lemegy a nap a város fölött, és bölcsességekre vadászol az idézetek könyvében. –
Szokásos meghökkentő, nyugtalanító egyenességével nézett a lányra.
– Még mindig jobb, mintha a rendetlen ágyamról fantáziálnál – jegyezte meg Zoey.
Lucas arcán pajzán félmosoly jelent meg. – Hát, valószínűleg ott is elképzellek majd – ismerte
be. – De majd igyekszem uralkodni a képzeletemen.
– Helyes – mondta Zoey.
A fiú kinyújtotta a kezét, Zoey pedig megérintette, de csak az ujjai hegyét. Egy darabig –
másodpercekig vagy tán órákig – egymásra néztek. Azután Zoey érezte, hogy a fiú megszorítja a
kezét. Lucas magához húzta.
Vagy ő húzta magához a fiút. Ezt mindig nehéz volt eldöntenie.
Találkozott az ajkuk, a gyöngéd, leheletnyi érintés egyre intenzívebb lett, majd olyan hirtelen és
robbanásszerűen ragadta magával, hogy amikor végül szétváltak, Zoey úgy érezte, mintha
felsebezték volna az ajkát. Remegett a keze. A szíve vadul zakatolt. Abban sem bízott, hogy meg
tud szólalni.
Lucas hihetetlen hatással volt rá; ilyet korábban sosem tapasztalt. Olyan érzés volt, mintha
tízmérföldes sebességgel vánszorogna egy nyugalmas utcán, majd a következő pillanatban – amikor
ajkuk találkozik – hirtelen fénysebességre kapcsolna, és elszáguldana a Jupiter mellett. Ez a kép
mosolyt csalt az ajkára.
– Bámulatos – vigyorodott el kicsit bolondosán Lucas, és hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Micsoda?

– Az, amikor megcsókollak – magyarázta a fiú. – Egyszerűen... – Ismét megrázta a fejét. Nem
talált szavakat.
– Neked is? – kérdezte félénken a lány. – Azt hittem, csak nekem ilyen érzés.
– Hát igen. Mintha valaki ezervoltos áramot vezetne a fe… – Elharapta a szót, majd fanyarul
elfintorodott.
– Ez aztán a romantikus hasonlat! – nevetett fel Zoey.
– Hát ami azt illeti, született költő vagyok – gúnyolódott magán a fiú.
– Ki kellene még egyszer próbálnunk – vetette fel a lány.
– Szerintem is – értett egyet Lucas.
A fiú ajka épp csak Zoey ajkához ért, amikor kopogtattak.
Kipirultan és bűntudatosan rebbentek szét.
– Apád? – kérdezte Lucas rekedt suttogással.
– Lent van az étteremben – súgta vissza Zoey. – Anyám lesz.
Újra kopogtattak. – Csak én vagyok – hallatszott egy hang.
Zoey megkönnyebbülten sóhajtott fel. Benjamin, a bátyja. Ajtót nyitott, Benjamin pedig
besurrant, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Remélem, nem szakítok félbe semmit – mondta, és napszemüvegét többé-kevésbé arra
fordította, ahol Zoey és Lucas álltak.
– Mi csak… a házi feladatot csináltuk – mondta Zoey félszegen.
– Hát persze – helyeselt nyájasan Benjamin. – Ám, ha mégsem, akkor gondoltam, feljövök, és
figyelmeztetlek, hogy Jake odalent van a nappaliban.
– Jake? – kapott levegő után rémülten Zoey.
– Nem tudom, emlékszel-e rá? – kérdezte Benjamin. – A barátodra. Nagydarab ürge, csupa izom,
sötét haj? Fel akart jönni, de meggyőztem, hogy épp a lábadat gyantázod, és rosszul venné ki
magát, ha felcsattogna, rád törné az ajtót, és így látna.
– Nem is szoktam a lábamat gyantázni – vágott vissza Zoey.
– Hirtelen csak ez jutott eszembe, világos? Vagy ezzel jövök elő, vagy azt mondom, hogy
nyelvhokit játszol a legádázabb ellenségével.
Lucasnak elfelhősödött a homloka. – Talán elő kellene rukkolnunk az igazsággal.
– Nem! – szakította félbe Zoey. – Vagyis… előbb szeretném... felkészíteni rá.
– Erre úgysem tudod – vetette ellen Lucas józanul.
– Igaza van – bólogatott Benjamin. – De finomabban is tudtára lehet adni. – Hirtelen
megdermedt, majd a fejét oldalra hajtva hallgatózott. – A francba. Már jön is.
Egy másodperccel később Zoey már hallotta is Jake gyors, súlyos lépteit a lépcsőn. – Jaj, ne! –
Könyörögve Lucasra nézett. – Légyszi, bújj el! Gyorsan!
Lucas tétovázott, mintha vitába akarna szállni, aztán utálkozva megcsóválta a fejét, a padlóra
térdelt, és benézett az ágy alá. – Mi ez a sok szemét?
Jake léptei most már egyre közelebbről hallatszottak, ahogy a lépcső tetejére érve Zoey szobája
felé indult. – Zo? Fel vagy öltözve?
– Nem férek be ide – suttogta Lucas.
– A szekrénybe – sziszegte Benjamin.
Lucas felugrott, a szekrényhez futott, beugrott, majd a kabátok, ruhák és blúzok mögé siklott.
Jake bekopogott, majd a választ meg sem várva benyitott. Zoey ruhái még lengtek és
imbolyogtak, és a lány a szekrény aljában megpillantott egy pár kopott bakancsot, ami kétségtelenül
nem az övé volt.
– Szia, bébi – üdvözölte Jake. Átment a szobán, és izmos karjával átölelte a lányt.
– Jake! – kiáltott fel Zoey erőltetett vidámsággal. – Benjamin említette, hogy itt vagy.
– Azt mondta, hogy épp a lábadat gyantázod – vetett kétkedő pillantást Benjaminra Jake.
– Már kész vagyok – sietett a válasszal Zoey.
Jake ravaszul elvigyorodott. Magához húzta a lányt, és a keze lesiklott az oldalán. –
Megnézhetem? – kérdezte gonoszkásan.
Zoey biztosra vette, hogy a szekrényben megmoccant a bakancs. – Nem, Jake – szólt rá élesen.

– Nem, Jake – visszhangozta segítőkészen Benjamin. – Ne flörtölj a húgommal, amíg itt vagyok!
Lucas pedig a szekrényben, tette hozzá magában Zoey.
Jake eleresztette, és Zoey majdnem felsóhajtott, akkora kő esett le a szívéről. – Hamar
elkészülsz? – vetett rá szkeptikus pillantást Jake.
– Miért?
– Tudod! Ma megyünk át a Tavernába, vacsorázni. Te, én, meg a családom.
– Ma este? – Zoey hangja elvékonyodott. – De… nincs is mit felvennem! – Azonnal látta, hogy
Benjamin arca megrándul, és a bátyja alig észrevehetően megrázza a fejét. Zoey tekintete a
szekrényre rebbent.
Jake elnéző képet vágott, és a szekrényhez indult.
Jaj, csak ezt ne!
– Mindig ezzel jössz, hogy nincs mit felvenned, Zo. Mit szólnál a kék ruhádhoz? Tudod, amelyik
oldalt fel van sliccelve.
Zoey nagyot nyelt. Földbe gyökerezett a lába. Jake most már a ruhái között kotorászott. A keze
másodperceken belül beleakad egy meleg testbe a selymek és a pamut holmik között.
– Hol az ördögben van? – morgott Jake.
– Én n… nem… h… hiszem… – dadogta Zoey.
– Itt kell lennie – szakította félbe Jake. – Te is tudod, melyikre gondolok. – Összefogott egy
csomó ruhát, és jobbra tolta őket.
– Majd én! – kiáltott fel Zoey, és odaugrott.
Jake hátranézett.
A ruha – a kék ruha – abban a szempillantásban megjelent, ahogy a szekrény végéből valaki
előretolta.
Zoey kinyújtotta a kezét, elkapta a ruhát, a szekrényhez furakodott, és úgy fordult, hogy eltakarja
Jake elől a kilátást.
– Itt van – lehelte elfulladva.
Jake kemény pillantással mérte végig.
Zoey érezte, ahogy lehervad az arcáról a mosoly.
– Elképesztő – mondta Jake. – Hogy egy lány hogy képes csak úgy benyúlni a szekrénybe, és
azonnal ráakadni arra, mit keres! Én biztos órákig kutakodtam volna. – Átfogta Benjamin vállát, és
felnevetett. – Ez már csak így van. A táskájukban is mindent megtalálnak.
– Hát igen, a nők már csak ilyenek – mosolygott nyájasan Benjamin. – Bármilyen kellemes is itt
a társaság, át kell mennem Geigerékhez. Nina ma felolvas nekem.
– Egy este kettesben Ninnyvel! – fintorodott el Jake. – Azt hittem, ennél többre vagy képes.
Benjamin vállat vont, és elfordult, majd kimért léptekkel a lépcsőhöz ment. – Nem kéne
irigykedned, Jake, csak azért, mert Nina tud olvasni.
Jake jóindulatúan felröhögött, és átkarolta Zoey derekát. – Á, asszem, a bátyád a becsületembe
gázolt, Zoey. – Közel hajolt a lányhoz, hogy megcsókolja, ahogy már ezerszer tette korábban is.
Zoey a szabad kezével becsukta a szekrényajtót.
Szétnyílt ajakkal fogadta Jake csókját.
Lucasra rácsukódott az ajtó.
Lucas megvárta, míg Jake távozik, majd kilépett a szekrényből. Zoey ott állt előtte, a kék ruhát
szorongatta, az arcán zavart és bűntudatos kifejezés ült.
Lucas kényszeredetten elmosolyodott. Nincs értelme tovább gyötörni Zoey-t, gondolta.
– Annyira sajnálom – suttogta a lány.
– Azt tetted, amit tenned kellett – felelte a fiú színtelen hangon.
– Meg kell mondanom neki – gyűrögette a ruhát Zoey.
Lucas vállat vont. – Vagy megmondod, vagy hozzá kell szoknom a szekrényben bujkáláshoz. –
Oldalról nézett Zoey-ra, s közben egyre azt hajtogatta magában, hogy nem szabad feltennie azt a
kérdést, ami a gondolataiban dörömbölt, végül mégis kibukott belőle. – Megcsókoltad, ugye?
Zoey elpirult, és lesütötte a szemét.
– Sejtettem – mondta Lucas.

– Nézd… ez volt az egyetlen módja, hogy gyorsan megszabaduljak tőle – bizonygatta Zoey.
– És most vele meg a szüleivel töltöd az estét – folytatta a fiú.
– Ezt már nagyon régen megbeszéltük – magyarázkodott Zoey. Látszott rajta, milyen
elkeseredett, és Lucas figyelmeztette magát, hogy ideje megenyhülnie. De képtelen volt
megfeledkezni arról, hogy tőle háromlépésnyire Zoey egy másik pasit csókolt, miközben ő még az
ajkán érezte az ajka ízét.
– Nehéz beletörődni – jegyezte meg komoran.
– Szükségem van egy kis időre, Lucas – bizonygatta Zoey. Megérintette a fiú karját, de az nem
reagált. – Haragszol rám, ugye?
– Nem – hazudta a fiú, és megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a nyugtalanító
gondolatokat, de ettől csak egy még nyugtalanítóbb gondolat merült fel benne. – Ugye, nem
feküdtél le vele?
Zoey elhúzódott, és dühösen felvonta a szemöldökét. – Nem, Lucas, nem! És ha így is volna, azt
hiszed, most, hogy te meg én… hogy megtenném?
– Te meg én… micsoda? – csapott le rá Lucas. – Ugye, ez a nagy kérdés? Te meg én… Mi
lettünk?
– Igen – erősítette meg lágyan Zoey.
Lucas igyekezett uralkodni az örömén, mert élvezte, hogy játszhatja a sértettet, de képtelen volt
egy fanyar mosolyt visszafojtani. – Te meg én?
– Igen – mosolyodott el félénken Zoey. – Te meg én.
– Senki más? – ütötte a vasat Lucas.
– Ma este elmondom Jake-nek – ígérte Zoey. – Már ha adódik rá alkalom.
Lucas fintort vágott a ruha felé. – Eléggé mélyen kivágott.
Zoey égnek emelte a szemét. – Az én esetemben nyugodtan lehet mélyen kivágott. Nem vagyok
éppen Claudia Schiffer!
– Jake-nek túl kivágott – morogta Lucas zsörtölődve.
– Át kell öltöznöm – emlékeztette Zoey. – És Jake odalent vár.
– Hát persze, csináld csak!
– Lucas?
A fiú szégyenlősen elvigyorodott. – Gondolom, azt szeretnéd, ha visszamennék a szekrénybe.
– Csak fordítsd el a fejedet, és ígérd meg, hogy nem leskelődsz!
– Rendben – fordult el a fiú.
– Ügyes húzás, de ne a tükör felé fordulj, hanem a másik irányba!
Lucas felnevetett. – Tükör? Észre sem vettem, hogy van itt egy tükör. – A háta mögött
ruhasuhogást hallott, majd valami a padlóra esett, aztán fiókok nyíltak és csukódtak, Zoey bőrén
selyem siklott.
– Tatata-taa! – mondta Zoey.
Lucas megfordult, készen arra, hogy valami pajzán megjegyzést tegyen, de a látvány – a
tökéletes szépség látványa – belefojtotta a szót.
– Nem tetszik? – kérdezte elszontyolodva Zoey.
– Nem, csak… – Lucas kénytelen volt elhallgatni, és nagyot nyelni, hogy lenyomja a gombócot,
ami a torkában támadt. – Csak éppen túl szép vagy. El sem hiszem, hogy igazi vagy, és hogy az
enyém vagy. – Amint kimondta, érezte, mennyire igaz. Zoey túl szép volt. Túl okos, mulatságos és
rendes. Hozzá képest.
Bárki láthatja, hogy Jake mellett van a helye, és nem mellette. Hogyan érdemelhetné ki valaha
is? Mennyi az esélye, hogy ez tartós lesz? Az apja éppen a nagyapját győzködi, hogy vegye őt,
Lucast magához, és bármelyik nap közölheti vele, hogy szedje a sátorfáját. Helyes-e azt kérni Zoeytól, hogy adja fel Jake-et egy olyan hapsiért, akinek ennyire bizonytalan a jövője?
Zoey nevetett. Kinyújtotta a karját, és lekicsinylően végignézett önmagán. – Tudod, tényleg
látszik, hogy pasik között voltál két évig. Kevéssel is beéred. – Megpördült, aztán megállt, és
kérdőn Lucasra nézett. – Mi baj? Úgy elkomorultál.
– Semmi – legyintett a fiú. – Csak azt akartam mondani, hogy nyugodtan várhatsz azzal, hogy

szólj Jake-nek. Megértem.
– Amint lehet, megteszem – ígérte Zoey. – Utálom a bujkálást. – A fiú keze után nyúlt, és Lucas
ezúttal megragadta a kezét. – Egész este csak rád fogok gondolni – bizonygatta.
– Hát persze – húzta magához a fiú.
– Mindenesetre nem ártana adnod valamit, ami rád emlékeztet – suttogta Zoey.
Lucas megcsókolta, és végigsöpört rajta a vágy és a gyönyörűség. Az érzései csaknem elsodorták
a gondolatot, hogy ugyanezt az ajkat percekkel előbb még Jake csókolta.

II. fejezet
Claire Geiger a Center Street-en sétált egy nejlonszatyorral a karján, amikor megpillantotta maga
előtt Benjamint; a fiú alakja élesen kirajzolódott a sötétedő ég háttere előtt, miközben átkelt az úton,
és Geigerék háza felé tartott.
Claire lassított, és hátramaradt, nehogy megelőzze Benjamint. A fiú a botjával tapogatta ki az
utat, de mozdulatai fesztelenek voltak; North Harbor olyan kis hely volt, hogy már minden utcát jól
ismert, és pontosan tudta, hány lépést kell egyik saroktól a másikig tennie.
Az ismerős terepen Benjamin egy látó könnyed magabiztosságával, ruganyosan, csaknem
kecsesen mozgott. Sötét Ray Ban napszemüvege, amely csinos, komoly arcának elválaszthatatlan
része volt, rejtélyes, éber külsőt kölcsönzött neki.
Claire visszafojtotta a lélegzetét; remélte, hogy Benjamin nem veszi észre, hogy őt figyeli.
Eltűnődött, vajon készen áll-e arra, hogy beszéljen vele. Amióta Benjamin azt mondta, hogy tudja
az igazságot, nem találkoztak. Amióta azt hitte, hogy tudja az igazságot.
Claire végül döntésre jutott, és meggyorsította a lépteit, majd futásnak eredt, hogy utolérje a fiút,
mielőtt az a kapujukhoz ér. – Hé, Benjamin!
A fiú megállt, megfordult, a napszemüveg mintha Claire-től kissé balra szegeződött volna. –
Éppen azon töprengtem, vajon miért kerülsz.
– Hogy én kerüllek? – kérdezett vissza Claire, és a fiú arcát maga felé fordította, hogy szájon
csókolhassa.
– Igen. Tudod, amikor megálltál a játékbolt előtt. – Mindent tudó félmosoly jelent meg az ajkán.
– Jellegzetes a járásod, Claire. És magas sarkú papucsot viselsz. Abban lehetetlen hangtalanul
osonni.
A lány igyekezett minél gondtalanabbul felkacagni. – Tudod, a nők azt hinnék, egy vak pasiban
az a legjobb, hogy nem tudja, merre járnak. De ebben persze csalódnának.
– Tulajdonképpen szerintem azt szeretnék benne, hogy nem tudná, szépek-e vagy csúnyák. –
Claire felé nyújtotta a karját, keze lassan a megfelelő magasságba emelkedett, amíg ujjai meg nem
érintették a lány arcát. – Bár úgy hallom, neked e téren nincs miért aggódnod, Claire. – Vágyakozva
nézett rá. – Zoey azt mondja, a szemed pont olyan sötét, mint a hajad. De erre még emlékszem
kiskorunkból.
– Hozzánk indultál, hogy találkozz velem? – engedte el a bókot a füle mellett a lány.
Világéletében csak azt hallgatta másoktól, hogy milyen csodaszép. A Benjaminhoz fűződő
kapcsolata egyike volt azon keveseknek, amelyekben a külseje nem játszott nagy szerepet.
– Igen.
– Csak úgy beugrottal? – kérdezte a lehető legártatlanabbul.
– Nina felolvas – felelte Benjamin. – És beszélni akartam veled.
Egy kocsi ment el mellettük; zörögve rázkódott a macskaköveken, kilyukadt kipufogója
bömbölt.
– Menjünk le egy kicsit a sziklákhoz! – ajánlotta Claire. – Nina várhat.
– Rendben.
Néhány métert sétáltak az utca végéig, aztán átmentek a Lighthouse Road-on. Claire lerúgta a
papucsát, és felkapaszkodott a nagy kövek egyikére, amelyek a sziget északi csücskén a partot
szegélyezték. Benjamin óvatosan követte. Botjával kitapogatta a legközelebbi sziklát, gondosan
feltérképezte felületeinek dőlésszögét, aztán kinyújtotta a bal lábát, tornacipője orrával megérintette
a kő kemény felületét, és felugrott rá.
A lapos kövön álldogált, míg Claire letette a bevásárlószatyrát, és kicsit kijjebb merészkedett. A
tenger nyugodt volt, a sziget csúcsán túl a lomha hullámok olykor megemelték a tengerszintet, és
tompa csobbanással csapódtak a szikláknak, majd visszahúzódtak. A sziklák közt megmaradt tócsák

szintje szabályszerűen emelkedett és süllyedt.
Claire, akinek jó szeme volt az időjárás-változásokhoz, az égen látta, hogy front közeledik.
Délnyugat felől vörössel és arannyal szegélyezett felhők úsztak a sziget felé, mintha a kihunyó nap
elől menekülnének. Talán esni fog, gondolta, sőt még egy kisebb vihar sem elképzelhetetlen.
Milyen kellemes volna!
– Nem láttalak egész hétvégén – szólalt meg Benjamin. Claire megijedt, hogy olyan közelről
hallja a hangját. A fiúnak sikerült felevickélnie hozzá, és most magabiztosan állt egy ferde
gránitkövön. Az egyik nadrágszára vizes lett, amikor rossz helyre lépett.
– Nem is tudtam, hogy köteles vagyok mindennap találkozni veled – jegyezte meg Claire.
– Nem vagy köteles. Csak éppen, amikor utoljára láttalak… nos, akkor félőrülten támolyogtál a
szobában, és úgy viselkedtél, mintha elérkezett volna a világ vége.
– Ja, arra gondolsz? – legyintett megvetően Claire. – Csak becsíptem. Pocsékul aludtam előző
éjszaka, és mielőtt átjöttem, előkaptam egy sört a hűtőből.
– Szóval csak ennyi történt – mondta Benjamin. A hangja sem gúnyról, sem kétkedésről nem
árulkodott. – Azt hittem, a reakciódat a kis elméletem váltotta ki.
– Miféle kis elméleted? – kérdezte Claire; nagyon vigyázott a hangjára. Benjamin a hangszín
legcsekélyebb változásait is érzékelte.
– Tudod, az elméletem arról, hogy te vezetted a kocsit, amikor Wade McRoyan meghalt. Vagy
már kiment a fejedből?
– Nem, egyáltalán nem ment ki. És az igazság az, hogy egy időre nagyon is felzaklatott. Te is
tudod, hogy nem emlékeztem, mi történt azon az éjszakán, és megfordult a fejemben, hogy talán
igazad van. Fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy lehetséges-e, hogy valóban így történt. –
Miközben ezt mondta, le nem vette a szemét Benjaminról, egyre az arckifejezését leste. A fiú
finom, kissé fensőbbséges mosolya eltűnt. Az állkapcsa megfeszült. Claire diadalittasan
elvigyorodott. Mindjárt gondoltam, hogy így kell veled beszélni!
– Azt akarod ezzel mondani, hogy még most sem emlékszel?
– Azt – felelte Claire. – Ami nem jelenti szükségképpen, hogy nincs igazad, Benjamin. Még az is
lehet, hogy igazad van. Talán valóban én vezettem a kocsit azon az éjszakán. Ami azt illeti, akár
Wade is lehetett. – És itt fejezd is be, figyelmeztette magát szigorúan a lány. Ne erőltesd! Nem kell
túlzásba vinni.
Benjaminnal azonban folyton az volt az érzése, mintha sakkoznának: állandóan ébernek kellett
lennie, főként, ha túl akart járni az eszén. Nem az a fajta pasi volt, akit egy ártatlan pillantással vagy
egy csábos mosollyal félre lehetett vezetni.
Egyelőre sikerült elaltatni a gyanakvását, de látta, hogy nem tudta teljesen meggyőzni. Ha meg
akarja őrizni a titkát, akkor száműznie kell Benjamint az életéből.
A fiú mondani készült valamit, aztán mégsem tette. A töprengéstől ráncok támadtak a homlokán.
Claire látta a tükörképét Benjamin fekete napszemüvegében. Végül Ben homloka kisimult. – Claire,
ha mégis emlékeznél valamire…
– Igen?
– Ha mégis emlékeznél valamire, és az a valami az lenne, hogy te vezetted a kocsit, és nem
Lucas, akkor szólnál?
Claire egyenesen saját arca torz visszatükröződésére meredt. – Igen, Benjamin. Hát persze, hogy
szólnék. Mégis milyen embernek nézel?
Halvány mosoly suhant át a fiú arcán. – Nem tudom, Claire. És te milyen embernek érzed
magad?
Nina kinézett az ablakon, és látta, hogy Benjamin és a nővére egymás mellett sétálva, kézen
fogva jönnek át az úton a tenger felől. Claire-nél bevásárlószatyor volt, Benjamin pedig a lány
papucsát hozta.
Nina az ágya melletti órára pillantott. A fiú negyedórát késett.
Negyedóra. Rendben, semmi kifogása ellene, ha Claire-rel akar szórakozni, és el akar vacakolni
egy negyedórát. Őt akkor is egy teljes óráért fizetik, hogy felolvassa Benjaminnak a leckét,

úgyhogy ezért a negyedóráért is elkéri a pénzt Passmore-éktól. Hiszen ezt az időt mással is tölthette
volna. Nagyon elfoglalt! Nemcsak arra vár egész nap, hogy Benjamin kegyeskedjen idetolni a
képét, és ő felolvashasson neki.
Szó sincs róla. Megvan a maga élete.
És ha a következő tíz percet azzal tölti, hogy odalent Claire-rel smacizik, akkor oké, semmi
gond, azért is elkéri a pénzt a fiú szüleitől. Óránként öt dollárt. Tíz perc smacizás, az annyi, mint…
tíz perc, az egy óra egyhatoda, egy óra öt dolcsi, akkor… az nyolcvanhárom centjébe kerül. Lehet,
hogy ezt meg is mondja Benjaminnak.
Felkapta a parfümös üvegcsét, amit az illatszerboltban vett, és egy kicsit a csuklójára permetezett
belőle. Megszagolta, vállat vont, és a tükörbe nézett. Normálisan néz ki, szuper a pólója, amit a
weymouth-i turkálóban vett. Erre egy bő katonai inget húzott, és hozzá rövidnadrágot. Úgy-ahogy
elrendezte sötét haját. Mi értelme, amikor Benjamintól akár bohócruhában és parókában is lehetne?
De a parfüm talán felkelti a figyelmét. A szaglását nem vesztette el.
A fiú bekopogott.
– Bújj be! – kiáltotta Nina.
Benjamin kinyitotta az ajtót, és megállt a küszöbön. – Nyugodtan bejöhetek? Nem szórtad tele
ruhával a szobádat, mint a múltkor?
– Nem, a padló tiszta – felelte Nina, és gyorsan lehajolt, hogy felvegyen egy fél pár bakancsot
meg egy zacskó chipset, ami Benjamin útjában feküdt. – Késtél, ha nem tudnád.
– Bocs.
– Nekem is lenne más dolgom.
A fiú kérdőn félrehajtotta a fejét. – Rosszkedved van? Elhalaszthatjuk máskorra.
– Nem – sietett Nina a válasszal. – Nem, csináljuk most! Bocs, hogy rád förmedtem.
Benjamin Nina ágyához ment, leereszkedett a szélére, majd levette a cipőjét, és a lábát felhúzva
kényelembe helyezkedett. Átnyújtotta Ninának a könyvet. – Versek. Ne haragudj!
Nina égnek emelte a tekintetét, és öklével megfenyegette a láthatatlan sorsot. Utált verset
olvasni. Sosem sikerült eltalálnia a ritmust. És Benjamin biztos helyreigazítja majd. Itt a harmadik
szótagot kell hangsúlyozni. Sokkal nehezebb, mint prózát olvasni. Ó, hogy utálja! – Nem gond –
felelte hangosan.
– Kösz – mondta Benjamin. – Shelley van soron.
Nina elfintorodott, és némán utánozta: Shelley van soron. Negyedórája is Shelley-t kellett volna
olvasnunk, de te azzal voltál elfoglalva, hogy csókpárbajt vívj a jégkirálynővel.
– Percy Bysshe Shelley.
Percy Bysshe Shelley, utánozta Nina. Miért nem Claire-rel olvastatsz magadnak Shelley-t? A
tartalomjegyzékhez lapozott, megkereste a megfelelő oldalszámot, és az ágyhoz húzta a széket.
Benjamin homlokán ránc jelent meg. – Ez valami… parfüm?
Na, végre. Észrevette. – Asszem. Úgy értem, kaptam valakitől, és talán kiömlött egy kicsi, vagy
mit tudom én…
– Hm.
Hm? Hm?! Negyvenkét dollár az apja számlájának a terhére, és ez neki csak ennyi, hogy hm?
– Zavar? – kérdezte.
– Á, dehogy. Enyhén dinnyeillata van, nem? Azt hiszem, a vers címe indián-valami.
Nina a fogát csikorgatta, és megfordult a fejében, hogy feltartott ujjal bemutat Bennek, de ezt
aljasságnak érezte. Nem lenne szép dolog visszaélni azzal, hogy a fiú nem lát. Aztán mégiscsak
bemutatott neki, mert ettől megkönnyebbült. Aztán mindkét kezével megismételte a mozdulatot,
mert ettől még jobban érezte magát.
Olvasni kezdett.
Első álmom rólad volt,
első álmom elröpült.
Még az esti szél nyögött,
még az égen csillag ült.

Szerelmes vers, döbbent rá Nina. Éles pillantást vetett a fiúra. Szerelmes vers? Vajon ez tényleg
szerepel a felsősök kötelező olvasmányai közt, vagy Benjamin így akar a tudtára adni valamit?
Lábaimban lakik egy
Szellem: az rejtélyesen
Húzott, hozott, vezetett
Ablakodhoz, édesem!
Na, várjunk csak egy percet! Hiszen itt van, a szobájában! Na jó, lehet, hogy puszta véletlen
egybeesés, de akkor is, az első dolog, amit felolvastat vele, egy szerelmes vers.
Csitt! a fekete folyón
Illat és szél úgy alél,
Mintha mákos álmokat…
– Mákos? – kérdezte Benjamin.
– Itt ez áll: mákos – felelte Nina.
– Megnéznéd a szótárban, hátha van valami más jelentése is?
Nina felállt, és a polcon megkereste a szótárt.
– Talán valamilyen virág, és ilyen illatú a parfümöd is – mondta Benjamin.
Nina elmosolyodott. Ez már jobb, mint a hm. Vele hozza kapcsolatba a verset. Gyorsan
felolvasta a második versszak további részét, amelyben a költő valahogy egy döglött csalogányt is
berángatott a történetbe. A harmadik versszak már jobb volt.
Jaj, bűvölj föl a fűből!
Halok! Hullok! Ájulok!
Szórja csókkal szám-szemem
Szerelmed mint záporok!
Igen, ez határozottan szerelmes vers. És vajon csak a képzelete játszik vele, vagy Benjamin
tényleg a szokottnál nagyobb érdeklődéssel hallgatja? Kivált annál a résznél, amikor csókok
záporoznak a költő ajkára.
Arcom fagyos és fehér,
Szívem dobzörgése vad:
Nina nagyot nyelt. Valójában az ő szíve vert gyorsabban. Fészkelődni kezdett a helyén. Biztos,
hogy szándékosságról van szó. Benjaminnak – pasi létére – nagyon kifinomult ösztönei vannak.
Tudnia kellett, hogy ha ilyen, csókokkal és mákos illattal teli verset olvastat vele, miközben ő az
ágyán hever…
Szorítsd szíved fölé,
Talán ott majd megszakad…*
Benjamin elgondolkodva bólintott. – Egyre jobban megy a versolvasás. Ezt már őszinte érzéssel
mondtad.
Nina ismét nagyot nyelt. – Nos, inkább arról van szó, hogy… tudod, úgy értem, hogy… – Lassan
lejjebb csúszott a széken, és közben egyre halkult a hangja.
Te motyogsz! – rótta meg önmagát. Miért motyogsz? Mással nem szoktál. Hagyd abba, és mondd
ki, amit akarsz!
* P. B. Shelley: Indián szerenád, Ford.: Babits Mihály

– Úgy érted, ezt közelebb érzed magadhoz – sietett a segítségére Benjamin.
– Azt hiszem – motyogta Nina.
– Ez egy szerelmes vers – folytatta a fiú.
– Én is rájöttem – nyögte ki Nina.
Benjamin csodálkozva elmosolyodott. – Sosem tartottalak romantikus típusnak. Konkrétan
gondolsz valakire, vagy nem tartozik rám?
Konkrétan valakire? Kitalálta volna? Csak arra vár, abban reménykedik, hogy ő kimondja, mit
érez iránta?
Magas labda volt, tökéletes lehetőség. Benjamin megkérte, hogy olvasson fel egy szerelmes
verset, aztán megkérdezte, hogy ez különleges jelentőséggel bír-e számára. Ezenkívül a parfümje is
kedvére volt. Vagy legalábbis észrevette.
Most már csak ki kellene nyitnia a száját, és azt kellene mondania: Teljesen beléd vagyok zúgva,
Benjamin. Ki kellene nyitnia a száját, és…
– Benjamin?
– Igen?
– Én… én… azon gondolkodom, mit szeretnél, mit olvassak fel azután.
Claire megállt Nina szobájának ajtaja előtt. Hallotta a húga monoton darálását és Benjamin
időnkénti közbeszólásait. Helyes. Legalább egy órát még ezzel foglalkoznak, aztán Benjamin
valószínűleg itt marad vacsorára.
Felkapaszkodott a lépcsőn, és belépett a tetőtérben lévő szobájába. Az íróasztalán volt egy kis
fémdoboz: csöppnyi meteorológiai állomás, ami jelezte a hőmérsékletet, a szelet és a barométer
állását. Claire elégedetten jegyezte fel az információt.
Aztán felmászott a létrán, amely az egyik falnak támaszkodott, feltolta a csapóajtót, és felkúszott
a tetőn körbefutó, korláttal védett járdára. Ez volt a kedvenc helye: háborítatlanul nyugalmas, és
innen csodálatos kilátás nyílt a városra, a szigetre, a vízre és a láthatárt betöltő égre. Ezért is szerette
ezt a házat. Milyen nehéz lesz itthagynia, amikor majd egyetemre kell mennie!
A nap lemenőben volt, az árnyékba borult magas épületek fekete téglalapokként emelkedtek a
vérvörös víz fölé.
Elsétált a járda nyugati végébe, a magas téglakéményig, amely mellette szökött az égbe. Azonnal
rálelt a megfelelő téglára, amely könnyen elmozdult a helyéről. Benyúlt a lyukba, és elővett egy kis
bőrkötéses könyvet.
Lepillantott az udvarra, bár tudta, hogy nincs odalent senki, és a kéménytől amúgy sem láthatják.
Leült a tetőre, hátát a korlátnak támasztotta, elővett a farmerja zsebéből egy tollat, és fellapozta a
következő üres oldalt.
Az oldal tetejére feljegyezte a dátumot és az órát, majd a hőmérsékletet, a szél sebességét és
irányát.
Kedves Naplóm!
Úgy tűnik, front érkezik nyugat-délnyugat felől. De a barométer csak lassan süllyed, így
valószínűleg nem kell viharra számítanunk.
Ami a személyes frontot illeti
Felsóhajtott, és lenézett a kihívóan fehérlő, üres lapra. Nagy jelentőségű bejegyzés előtt állt, ami
minden bizonnyal életének egy hosszú fejezetére tesz majd pontot.
Néhány perce rövid beszélgetést folytattam Benjaminnal. Azt hiszem, egy időre sikerült
megtévesztenem. Azt mondtam, hogy még mindig nem emlékszem semmire, fogalmam sincs,
hogy elhitte-e vagy sem. Bámulatosan ért ahhoz, hogy palástolja az érzéseit. Még azt sem
tudom, mit érez valójában irántam.
Van bennünk valami közös, talán az, hogy a magánéletünket nem szeretjük a világ elé
tárni.

Talán ezért is jár mostanában annyit a fejemben Jake. Talán azért, mert ő nem kutatja
folyton, hogy mi van a felszín alatt, mint Benjamin. A Benjaminhoz fűződő kapcsolatom néha
nagyon kimerítő!
– De nem ez a legnagyobb gond – folytatta Claire fennhangon. – Nem arról van szó, hogy
szakítok-e Benjaminnal vagy sem. – Bármennyire elszomorította is a gondolat, ez csak egyik oldala
volt a problémának.
De nem is ez a legnagyobb gond. Mit tegyek most, hogy emlékszem, mi történt azon az
éjszakán? Mondjam el az igazságot, vagy ragaszkodjak a hazugsághoz?
Ha továbbra is hazudok, akkor fájdalmat okozok Lucasnak. És azt hiszem, Zoey-nak is,
mert meg mernék esküdni rá, hogy beleszeretett Lucasba. Azt hiszi, el tudja titkolni, és
szerintem Jake nem is veszi észre, de Jake csak egy pasi, ráadásul nem is a legélesebb szemű.
Ha elmondom az igazat, akkor magamnak okozok fájdalmat. Mindenki meg lesz győződve
róla, hogy mindvégig hazudtam. Biztosra veszik majd, hogy szántszándékkal hagytam, hogy
Lucas börtönbe kerüljön azért, hogy magamat megvédjem.
És akkor még ott van az apám is. Azt állítja, hogy ha mindent elmondok, akkor az, amit tett
– vagyis hogy Lucas apjának pénzbeli segítséget nyújtott –, az megvesztegetésnek, hamis
eskünek vagy ilyesminek tűnik majd.
Tehát vagy Lucasnak és Zoey-nak okozok fájdalmat, vagy magamnak és apámnak.
Helyesen akarok cselekedni.
Becsukta a naplót. – Helyesen – mondta ki gúnyosan. Hiszen tökéletesen tudta, mi a helyes. Az
lenne a helyes, ha elmondaná az igazat. De vajon bölcs dolog lenne-e? Végtére is Lucas már
letöltötte a büntetését, ezen már nem lehet változtatni. Mennyiben segítene, ha ő is bűnhődne, meg
az apja is? Az ő pozíciójában nagyon fontos a jó hírnév.
Kinyitotta a naplót.
De mi a helyes? Zoey kis flörtje Lucasszal valóban fontosabb lenne, mint a tulajdon
édesapám? Lucas egyébként is sértetlenül került ki az egészből. Talán akad némi problémája a
családjával, de kinek nem? És Lucas sosem volt szent.
Ha hallgatok, mindenki szépen túlteszi magát az egészen. Baj csak akkor lesz, ha kinyitom
azt a nagy számat.
Becsukta a könyvet, és felállt. Nem volt kellemes döntés, de mindenképp ez a legbölcsebb
választás, hajtogatta magában. Elrejtette a naplót, és helyére tolta a téglát.
Most már csak Benjamin kérdését kell rendeznie.
Benjamint fel kell áldoznia, ki kell zárnia az életéből. Őt nem lehet sokáig becsapni, túl
veszélyes, ha a közelében marad. A gondolat éles fájdalommal hasított a szívébe. A fiú évek óta az
élete része. Sok tekintetben nagyon hasonlítanak egymásra: maguknak valók, zárkózottak,
függetlenek, nehéz emberek, akik kihívást jelentenek a környezetük számára.
És nem ismernek lehetetlent, ha nagyon vágynak valamire. És Benjamin az igazságra sóvárgott.
Amikor azonban Jake-re gondolt, minden megváltozott. Vele olyan könnyű volna minden. És
mindig is vonzódott hozzá. Nem afféle hirtelen pálfordulás lenne, hiszen mindig is sokat gondolt rá.
Zoey előbb vagy utóbb szakít majd vele. És akkor ő, Claire beléphet a képbe.
A hazugságait senki sem vonná kétségbe. Mindenki boldog volna. Kivéve persze Benjamint.

Nina
Na jó, képzelj el ötödikesen! Fogszabályzó, rémes haj, rémes cuccok, olyan lapos
mellkas, mint egy vasalódeszka, az orromon örökösen pattanások virítottak. Olyan
csődtömeg voltam, hogy még én sem akartam saját magammal lenni.
Mégis volt egy pasi, akit Vázlatnak hívtak. Esküszöm, nem én találtam ki; az anyja
festő volt. Ja, és volt egy Vászon nevű bátyja. Na szóval totál bele voltam zúgva ebbe
a Vázlatba, aki hatodikos volt, csak matekból járt eggyel lejjebb, a mi osztályunkba.
Kis szíveket rajzoltam a füzetembe, és beleírtam: „Vázlat és Nina”. Képzeletbeli
beszélgetéseket folytattam, hogy, „Hadd mutassam be a barátomat, Vázlatot”, meg,
„Hadd mutassam be a férjemet, Vázlatot”.
Aztán gyakran elálmodoztam, és ilyen verseket költöttem, hogy, „Íme, Vázlat, aki
nagyon állat, de van állása: vázlatot készít az állatkertben”.
De lényeg a lényeg, hogy ez irtó szánalmas szerelem volt. Vázlatnak gőze sem volt
róla, hogy bele vagyok esve. Sőt mintha azt sem vette volna észre, hogy létezem.
Tehát bombabiztos tervet eszeltem ki, hogy belém zúgjon.
A terv öt szakaszból állt:
1. Megpróbálok ebédnél mellé ülni.
2. Hagyom, hogy lemásolja rólam a matekdogát.
3. Mindig mosolygok rá, de nem villantom ki a fogszabályozómat.
4. Megpróbálok összefutni vele a bevásárlóközpontban.
5. Ráveszem Claire-t, hogy derítse ki, tetszem-e neki.
Nem jártam sok sikerrel az egytől négyig terjedő ötleteimmel, az ötödik azonban
remekül bevált. A nővérem belement, hogy kiszedi belőle, hogy tetszem-e neki.
Nem tetszettem.
Claire ezzel szemben igen, Claire, aki egyidős volt vele és nem viselt fogszabályzót,
nem volt pattanásos, tökéletes volt a frizurája, és szuper cickói voltak.
Mindez megtanított egy fontos dologra: elő kellett volna rukkolnom, és nyíltan meg
kellett volna mondanom Vázlatnak, hogy mit érzek.
Valószínűleg akkor sem jártam volna sikerrel, de legalább nem kezdett volna ki a
nővéremmel.

III. fejezet
– Várjunk csak! – szakította félbe Aisha. – Szóval Lucas a szekrényben volt?
– Igen.
– És Jake a szobádban – sandított Nina Aishára, majd megszívta soha meg nem gyújtott
cigarettáját, ami a szája sarkában fityegett. – És Aishával kettőnknek egy pasink sincs.
– Nincs mivel büszkélkednem – jelentette ki sötéten Zoey.
Együtt álltak a Szigeti Szellő tatján; a komp a szigeteket kötötte össze a szárazfölddel, ahová a
gimnazista korú gyerekek középiskolába jártak. Szürke, felhős, hűvös reggel volt, szeptember
második hetéhez képest túlságosan hideg, de Maine-ben nem volt szokatlan, hogy egyik pillanatról
a másikra nagyon lehűljön az idő.
Zoey a válla fölött hátrapillantott a többi barátjára. Claire a történelemkönyvébe mélyedt, a szél
bele-belekapott fényes, fekete hajába. Benjamin mellette ült, a fejét félrehajtotta, hogy jobban hallja
a komp felett köröző sirályok kiáltozását. Elmosolyodott, amikor Claire haja az arcához ért.
Tőlük jobbra, a nyitott fedélzet elülső sarkában Jake ült, és mogorván meredt maga elé. Karját a
pad támlájára fektette, lábát felrakta a korlátra.
Lucas a bal sarokban, tőlük messzire ült, könyvet olvasott, és ujjaival néha beletúrt a hajába.
Zoey megrázta a fejét, és felsóhajtott.
– Megváltoztak a dolgok – mondta ki Nina, amire mindannyian gondoltak. – Régen mind együtt
ültünk.
– A múlt heti régi szép idők – tette hozzá Aisha.
Zoey az ajkába harapott. Aisha nem helyeselte, hogy Lucasszal jár. Úgy vélte, Zoey-nak le
kellene küzdenie romantikus késztetéseit. Aisha magasabb és vékonyabb volt, mint Zoey vagy
Nina, hosszú, ruganyosan göndör haját kifésülte széles járomcsontú arcából, amelyen állandóan
kétkedő kifejezés ült. Termete magasából nézett le a barátnőire, karját összefonta a mellén, és fejét
ingatta Zoey dőresége felett.
– És még meg sem mondtad Jake-nek – súgta oda. – Meg kell mondanod neki, Zoey. Így
tisztességes. Már régen meg kellett volna mondanod.
– Leülök – jelentette be Nina.
– Nem! – ragadta meg a barátnője karját Zoey. – Maradjatok itt velem! Ha leülünk, vagy Jake
mellé kell ülnöm, amivel belegázolnék Lucas érzéseibe, vagy Lucas mellé kellene ülnöm.
– Amivel kirobbantanád a III. világháborút – fejezte be a mondatot Nina.
– Ha viszont csak itt állunk, és úgy teszünk, mintha női dolgokról dumálnánk, akkor egyiküket
sem érdekli.
– Női dolgokról? – ízlelgette a szavakat Nina. – Úgy érted, mintha a kedvenc tamponmárkánkról
vagy valami hasonlóról beszélgetnénk?
– Vagy csak összedugnánk a fejünket, és röhincsélnénk – fűzte hozzá epésen Aisha.
Zoey a szemét forgatta. – Ha akarjátok, tőlem a közel-keleti békefolyamatokról is beszélhetünk,
csak egyikőjük se sejtse, hogy nem akarok odamenni hozzá.
– Látod, megmondtam, hogy ez lesz, ha kavarni kezdesz, Zoey – figyelmeztette Aisha. – Most
engem meg Ninát is belerángattál, és mindenki mindenkinek hazudik.
– Nem is kell hazudnotok – vágott vissza Zoey, akit szíven ütött barátnője megjegyzése.
– Te hazudsz Jake-nek, Nina meg én szintén hazudunk neki és Claire-nek is, Benjamin tudja,
tehát nyilván ő is hazudik Claire-nek. Lucas hazudik, amikor úgy tesz, mintha nem szeretne. Na, de
komolyan, Zoey! Egy héttel ezelőtt még közeli jó barátok voltunk, akik legtöbbször igazat mondtak
egymásnak.
– Legtöbbször – hangsúlyozta Nina.
– Figyeljetek ide: nemsokára elmondom Jake-nek – bizonygatta Zoey. – Ígérem.

– Mintha az egyszeriben mindent megoldana! – mormolta Aisha. – Faképnél hagysz egy pasit,
akivel ezer éve jársz, hogy együtt lehess egy másikkal, akit saját elmondásod szerint is hamarosan
elzavar innen az apja. Én mindig is mondtam: ha hagyjuk, hogy a hormonjaink diktáljanak, ez lesz a
vége.
– Tehát beszéljünk inkább a tamponokról – javasolta vidáman Nina.
– Csak azért, mert benned nincs egy szemernyi romantika sem, Aisha, még nem jelenti azt, hogy
nekünk, akikben van, idióták vagyunk – védekezett Zoey. Nem akarta elismerni, hogy barátnője
mondandójának nagy része a szívébe talált.
– De neked egyszerre két románc is van a lelkedben – mutatott rá Nina.
Zoey lecsüggesztette a fejét. Igazuk volt. Lehetetlen helyzetbe hozta a barátait. Kényszerítette
őket, hogy válasszanak közte, valamint Claire és Jake között. És ami még ennél is rosszabb,
gyakorlatilag bolondot csinált Jake-ből a háta mögött. Ráadásul kényszerítette Lucast, hogy
megtagadja a saját érzéseit.
Felemelte a fejét. – Kérlek benneteket! Tudom, hogy disznóság, de szükségem van a
segítségetekre. Csak amíg el nem mondom Jake-nek, és ígérem, hogy hamarosan megteszem.
– Nézd! – lökte oldalba Nina Aishát. – Könny ül a szemében! Ott, a szeme sarkában.
– Ciki és manipulatív – ingatta a fejét Aisha. – Lefogadom, hogy nem tudja kipréselni.
– Bárcsak én is értenék hozzá! – sóhajtott fel Nina. – A könnyek előcsalogatása olykor nagyon
hasznos lehet.
– Nálam is bejön – ismerte be Aisha. – Na jó, Zoey, hagyd ezt. Nem haragszom rád, csak azt
akarom mondani, hogy jobban kellene uralkodnod az érzéseiden.
Zoey elmosolyodott, és letörölte a könnycseppet. – Tudod, Esh, most kemény a dumád, de egy
nap úgy belezúgsz majd valakibe, hogy szánalmas lesz nézni.
– Én soha – jelentette ki magabiztosan Aisha.
– Jake felállt! – sziszegte Nina. – Felénk tart, és Lucas nézi.
Zoey pillantása a távolba révedt. Hirtelen összevillant a tekintete a másik két lányéval. Aisha alig
észrevehetően bólintott.
– Nem, én a műanyag applikátorosat szeretem – jelentette ki.
– De az nem környezetbarát – vitatkozott hangosan Zoey.
– Hé! – kiáltott fel harsányan Nina. – Mi a gond a jó öreg Libresse-szel? Tudjátok, a maxi betét,
ami olyan nagy és vastag, mintha egy matrac volna a bugyitokban.
Zoey a szeme sarkából látta, hogy Jake megdermed. Az ajkát undorral felhúzta, elfintorodott, és
elfordult.
– Ez mindig beválik – mondta Zoey. – A közel-keleti békére visszatérve…
Jake a labdát pattogtatva megtorpant a pálya közepén, és a védőkre nézett. Szerencséje volt:
Lucas pont közte és a kosár között állt.
– Add tovább, McRoyan! – üvöltötte be oldalról Zane, az edző. Tornaórájuk volt. Az edző az
egyetemi kosárlabdacsapatot is edzette, és egy ideje már győzködte Jake-et, hogy cserélje fel a focit
kosárlabdára.
Jake látta, hogy az egyik csapattársa cikcakkban fut, és bármelyik pillanatban átpasszolhatná
neki a labdát, de esze ágában sem volt ezt tenni. Ő maga akarta a kosárba juttatni. És lehetőleg úgy,
hogy közben legázolja Lucas Cabralt.
Megindult. Hatalmas erővel vetette előre magát, egyenesen Lucas felé. A fociban megszokott
módon begörbítette a hátát, és mint egy támadó bika Lucas mellének vágódott. Lucas hanyatt
vágódott, és elterült a keményfa padlón.
De esés közben a lába Jake ágyékának csapódott; feltehetően merő véletlenségből, mégis halálos
pontossággal. Jake még két lépést tett, mielőtt a fájdalom úrrá lett rajta. Elengedte a labdát, és a lába
közét szorongatva hétrét görnyedt.
– Szabálytalan! – ordította az edző. – Ugyan már, McRoyan, ez nem foci. Nem taposhatod le a
másikat. – Odaszaladt, és lenézett a most már térdeplő Jake-re. – Minden rendben? Megérdemelted
ezt az övön aluli rúgást. Na jó, szünet. Eredjetek zuhanyozni – mondta, amikor Jake felállt.

Harminc fiú rontott be egyszerre a zuhanyozóba. Amint beértek, hámozni kezdték magukról
átizzadt ingeiket és sortjaikat.
– Megmaradsz? – kérdezte Jake-et vigyorogva Lars Ehrlich, miközben öltözőszekrénye
kombinációs zárját babrálta.
Jake barátságtalan pillantást vetett rá. – Kíváncsi volnék, szándékosan csinálta-e – nézett
dühösen a terem másik végében lévő Lucasra, aki éppen beállt a zuhany alá, és szappanozni kezdte
magát.
Jake levetkőzött, a ruháját lazán begyűrte a szekrénye aljába, és elindult a zuhany felé. Lucas
odébb húzódott, amikor meglátta közeledni.
Jake megvetően felhorkant. Valószínűleg berezelt, mert attól fél, megveri. De hiszen megígérte
Zoey-nak, hogy nem esik neki ennek a féregnek, bármennyire is hányingere van attól, hogy egy
levegőt kell vele szívnia.
– Ne citerázz, gyilkos! – vetette oda. – Nem bántalak.
A zuhanyozóban egy csapásra mindenki elhallgatott, és minden szem Lucasra szegeződött.
Lucas a zuhanyrózsa alá tartotta a fejét, és nem szólt semmit.
– Szerintem fütyül rád – jegyezte meg Lars.
Jake éles pillantást vetett Lucasra. Lehet, hogy az a rúgás szándékos volt? Ez viszont azt jelenti,
hogy Lucas gyors és pontosan céloz, még esés közben is. Jake-nek viszont harminc-negyven font
súlyelőnye van.
– Attól fél, hogy ha mondani próbál valamit, elbőgi magát – legyintett Jake.
Lucas kicsavarta a vizet a hajából, és Jake szemébe nézett. Egy pillanatig tétovázott, aztán vállat
vont, és megrázta a fejét. Kiment a zuhanyozóból, felvette a törülközőjét, és a vállára dobta.
Miután felöltözött, visszajött Jake-hez, és terpeszállásban lecövekelt a szekrénye előtt.
Jake begombolta az ingét, lazán leengedte a karját, és szembefordult vele.
– Reméltem, hogy elkerüljük ezt, Jake – kezdte Lucas halk hangon. – De olyan fickó vagy, aki
nem fér a bőrébe.
– Úgy érted, felejtsem el, hogy kinyírtad a bátyámat? – kérdezte Jake.
– Csak egyszer mondom el. Hárman ültünk abban a kocsiban, és mindhárman részegek voltunk.
Bűnösnek vallottam magam, letöltöttem a büntetésemet, és ezzel vége.
Jake érezte, hogy fojtogatja a düh. – Megígértem valakinek, hogy nem verlek szarrá – szűrte a
szót összeszorított fogai közt.
– Ez ne legyen akadály – mondta Lucas.
Jake keze ökölbe szorult, de aztán nagy erőfeszítéssel ismét kiengedte. – Nem vagy rá érdemes –
mosolyodott el hidegen. – Amúgy is véged. A saját apád is kirúg.
– Ezt Zoey mondta? – kérdezte Lucas.
Néhány másodpercbe beletelt, mire Jake ráeszmélt Lucas kérdésének a jelentőségére. Ezt Zoey
mondta? Hogyhogy Zoey?
– Az apád mondta apámnak, hogy elküld – magyarázta akadozó, szaggatott hangon. A homlokán
elmélyültek a ráncok, de a szemén látszott, hogy máson jár az esze. – Mi van Zoey-val?
– Semmi – felelte Lucas, de a szeme elárulta.
– Beszéltél vele?
– Azzal beszélek, akivel akarok.
– Rohadt szemétláda.
– Zoey nem a tulajdonod, Jake.
Jake gyorsan, de vadul ütött. Lucas a jobb karjával felfogta az ütést, majd az öklével Jake
nyakára csapott. Jake fuldokolva levegőért kapkodott, és a második ütés gyomron találta. Kétrét
görnyedt, majd térdre rogyott a kövön. Lucas felette állt, a szeme hidegen csillogott. Jake
utánanyúlt, hogy elkapja, de a fiú elhátrált előle.
– A múlt héten megtorlás nélkül hagytam, hogy a kompon megüss, Jake – mondta. – De ne tégy
még egyszer próbára! Az elmúlt két évet nagyon barátságtalan társaságban töltöttem, és
megtanultam, hogyan vigyázzak magamra. Ne feszítsd túl a húrt! – Megfordult, és kiment.
Jake felállt; megalázott volt és dühös.

– Aljas húzás volt tőle, hogy gyomorszájon vágott – jegyezte meg Brian McNeil.
– Legközelebb benyomsz neki – biztatta együtt érzőn Lars.
Jake bólintott, és fejét a szekrénynek támasztotta. Fájt a gyomra, de túléli. Ennél sokkal rosszabb
volt, hogy lassanként rádöbbent: Zoey szóba áll Lucasszal.
Nem a tulajdonod, Jake, visszhangzott a fejében.
Lehetetlen. Zoey érdeklődne Lucas iránt? Talán a háta mögött találkozgat is vele? A legádázabb
ellenségével? Nem, ez kizárt. Zoey sosem tenne ilyet. Biztosan képzelődik.
Döbbent agyában száguldoztak a gondolatok, miközben becsukta a szekrényajtót. A terem
kiürült, mert a többiek már átvonultak a másik terembe, a következő órára.
Zoey és Lucas? Muszáj megtudnia az igazat. Még a leghalványabb gyanút is elviselhetetlennek
érezte. Muszáj tudnia!

IV. fejezet
– Barna trutyi fehér kenyéren. A kedvencem – nézett le Nina a tálcájára.
– Szerintem pulyka – mondta nem nagy meggyőződéssel Zoey. – A zöldborsóból gondolom. A
pulykához mindig zöldborsót adnak. Ha Salisbury sült volna, akkor bab járna mellé.
– Egyébként hol ez a Salisbury, és miért kényszerítik a világra a sültjüket? – kérdezte Aisha.
– Salisbury nincs messze Törökországtól – felelte Nina. –És még ti vagytok végzősek! Nem
ártana földrajzórán odafigyelni, és akkor mindjárt tudnátok, hogy Salisbury-t Görögország választja
el Törökországtól.
– Görögország – nyögött fel Zoey. – Hát ez baromi jó.
– Igen, és Frankfurt meg Hamburg sincsenek Németországban – vigyorgott dévajul Nina. –
Hanem Írországban.
– Írországban? Nem értem – mondta Zoey.
– Ami azt illeti, Mayo megyében vannak. Mayo megye, Írország. Érted?
– Értem, persze – felelte sötéten Zoey. – Bárcsak ne érteném.
– Érti, csak nem örül neki – tette hozzá Aisha.
– Hagyjátok abba – kérte udvariasan Zoey. – Piros gyümölcszselé van nálam. Ne akarjátok, hogy
felhasználjam.
Kifizették az ebédjüket, és egy üres asztal felé indultak. Zoey észrevette, hogy Claire kilép a
másik sorból. – Hé, Claire – kiáltott oda neki, mielőtt Nina oldalba bökhette volna –, nincs kedved
csatlakozni hozzánk egy pazar lakomára?
– Miért is ne? – felelte nem nagy lelkesedéssel Claire. Claire és Nina között íratlan szabály volt,
hogy az iskolában igyekeznek minél kevesebb időt tölteni egymás társaságában. De Zoey úgy
érezte, hogy valami megmagyarázhatatlan feszültség támadt közte és Claire között. Már aznap
reggel a kompon is nyilvánvaló volt. És szíven ütötte Aisha figyelmeztetése is, hogy a
társaságukban mostanában nagy a széthúzás. A szigetiek korábban mindig együtt lógtak.
Észrevette Lucast, aki néhány asztallal odébb, diszkrét távolságban ült tőlük. A szokottnál is
komolyabbnak és zárkózottabbnak tűnt.
– Megeszed? – kérdezte Claire Ninát, amikor leült. – Azt hittem, nem eszel húst.
Nina vállat vont. – A marhával és a disznóval kezdem. Onnan haladok a csirke meg a pulyka
felé.
– És a hallal hogy állsz? – kérdezte Aisha.
– Az a harmadik lépés – felelte Nina.
– A negyedik meg az, hogy halálra éhezteted magad – mondta Claire. – Tudod, hogy ez a
vegetáriánus dolog…
– Ajaj – mormolta Aisha.
Zoey vállát keményen megkocogtatta valaki. A lány bosszúsan fordult meg. Jake ijesztően
tornyosult föléje, az arcát jeges düh torzította el.
– Szia, Jake – nyögte ki Zoey.
– Beszélnem kell veled – suttogta fenyegetően a fiú.
– Oké. Húzz ide egy széket, és…
– Nem. Négyszemközt. Most.
– De Jake, éppen eszem… – intett bizonytalanul a tálcája felé.
– Fütyülök arra, hogy mit csinálsz! – fortyant fel Jake. – Szeretném tudni, hogy mi folyik itt.
Zoey hallotta, hogy az ebédlő egy csapásra elcsendesedik, aztán sutyorgás támad, és mindenki
feszülten figyel. Nina és Aisha lesütötték a szemüket. Claire nyugodt távolságtartással nézte őket,
fekete szeme éberen és kíváncsian szegeződött rájuk.
– Miről beszélsz? – igyekezett húzni az időt Zoey.

– Rólad és Lucasról – mondta Jake. – Rólatok beszélek. Rólad meg arról a szemétládáról.
Zoey érezte, hogy elszorul a torka. Mindenki rábámult. Lucasra nézett. Találkozott a tekintetük.
A fiú komor volt, és Zoey válaszára várt.
A lány lehajtotta a fejét. – Jake, meg akartam mondani… – suttogta.
Jake káromkodni kezdett, majd öklével az asztalra csapott. Sarkon fordult, és elindult kifelé, de
rögtön vissza is jött. Zoey összerándult. Lucas felemelkedett a helyéről.
– De miért? – szegezte neki Jake a kérdést. A szeme kitágult, de már nem a dühtől. Könyörgőn
nézett Zoey-ra, aki úgy érezte, mintha szíven döfték volna. – Miért teszed ezt velem?
– Jake – kezdte Zoey elkeseredetten.
– Szeretlek, Zo. Együtt vagyunk, mióta is… amióta csak élünk. Azt hittem, te is szeretsz.
– Én… szeretlek is. Szerettelek. – Az utolsó szó alig hallhatóan bukott ki a száján. – Nem
akartam fájdalmat okozni.
– Nem akartál… – Jake reményvesztetten, kétségbeesetten elmosolyodott, és Zoey elborzadva
látta, hogy könnyes a szeme. Szavakat keresett, de képtelen volt megszólalni. Csak állt a lány előtt,
a teste furcsa mód összement, kiszállt belőle az erő.
– Jake – kezdte Zoey, de nem volt mit mondania.
Jake reménykedve nézett rá, mintha a lány még meggondolhatná magát, mintha mindjárt azt
mondaná, hogy az egész csak egy szörnyű tréfa volt. Végül elfordult.
Fülsiketítő csend támadt, amikor kiment az ebédlőből. Aztán valahol feszült, ideges nevetés
támadt. És suttogás, amely lassan egyre hangosabbá vált.
Lucas arcát a kezébe temette, és csaknem olyan boldogtalannak látszott, mint Jake. Még Nina is
vádló tekintettel meredt Zoey-ra.
– Én nem hittem, hogy… – kezdte Zoey tehetetlenül. – Sosem akartam fájdalmat okozni neki.
Szerettem. Még mindig szeretem, csak… – Az öklébe harapott. Még soha nem fordult elő vele
ilyesmi. Mindenki rámeredt; biztos azt gondolják, hogy egy rohadt dög. De aztán átfutott az agyán
egy gondolat. – Hogy jött rá? Ti mondtátok meg neki?
Aisha rosszalló pillantást vetett rá. – Ne fogd ránk, Zoey! Mostantól kezdve mi hárman vagyunk
az egyetlen barátaid.
Claire felállt, és felemelte a tálcáját. – Csak ti ketten.
Kedves Jake!
Azért írok, mert az igazat megvallva félek ezt szóban közölni. Nem
tőled félek, mert természetesen erről szó sincs.
Kedves Jake!
Tudom, hogy valószínűleg különösnek találod, hogy levelet írok neked.
Szeretném megkérni Ninát vagy Aishát, hogy adják át, mert szeretném a
helyzetet azonnal tisztázni. Szeretnék mindent megmagyarázni, és tudom,
hogy ha most átmennék, és találkoznék veled, akkor biztos veszekednénk.
Nem hibáztatlak azért, hogy utálsz.
Kedves Jake!
Nézd, rettenetesen sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, de nem
tehetek arról, ahogy érzek, ahogy te sem tehetsz a saját érzéseidről.
Gondolom, ez eléggé őrülten hangzik. De kérlek, ne hidd azt, hogy
szándékosan meg akartalak alázni.
Kedves Jake!
Először is nagyon sajnálom. Rettenetesen bánt. Lucas elmagyarázta, mi
történt.
Kedves Jake!
Először is sajnálom, hogy így alakultok a dolgok. Tapintatlan idióta
vagyok, amiért nem hoztam kíméletesebben a tudomásodra. Szégyellem

magam, és valószínűleg éppen úgy bánt ez az egész, mint téged. Őszintén
szólva még sohasem voltam ilyen lehangolt és elkeseredett.
Hosszú, hosszú ideig voltunk együtt, Jake, és remélem, tudod, hogy
mindig szeretni foglak.
Kedves Jake!
Először is, nagyon sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Tapintatlan
idióta
vagyok,
amiért
nem
hoztam
kíméletesebben
a
tudomásodra.
Szégyellem magam, és valószínűleg éppen úgy bánt ez az egész, mint
téged.
Őszintén
szólva
még
sohasem
voltam
ilyen
lehangolt
és
elkeseredett.
Hosszú, hosszú ideig voltunk együtt, Jake, és remélem, tudod, hogy
mint közeli jó barátom, mindig fontos leszel számomra. Oly sok mindent
csináltunk együtt, és olyan sokat jelentettünk egymás számára. Remélem,
hogy egy nap megbocsátod majd, hogy fájdalmat okoztam.
Ha valamiképpen megakadályozhattam volna, hogy így érezzek Lucas iránt
Kedves Jake!
Már vagy tízszer nekifogtam ennek a levélnek, de valahogy mindig
rosszul sül el. Csak szeretnék valami módot találni arra, hogy
bocsánatot kérjek. De azt hiszem, hogy ez pusztán önzés a részemről.
Haragszol rám, én pedig megérdemlem. Őszintébbnek kellett volna lennem.
Tudom, hogy akkor is fájdalmat okoztam volna, de attól, ahogy
viselkedtem, igazi genyónak értem magam. Bocsáss meg!
Az együtt töltött hosszú idő után jól ismersz már, és valószínűleg azt
is sejted, hogy sírok, miközben ezt írom. Utálok bárkit is megbántani,
kiváltképpen azt, aki számomra mindig is nagyon fontos lesz.
Lehet, hogy elment az eszem. Hidd el, hogy ezt az egészet nem
terveltem ki előre. És most, hogy mégis bekövetkezett, elviselhetetlen
még csak rágondolnom is, hogy micsoda fájdalmat okoztam neked. Ez az
érzés szétszaggatja a bensőmet.
Nem akarom, hogy meggyűlölj, engem vagy Lucast. Szeretném, ha minden
rendbe jönne, és visszatérne a normális kerékvágásba, ha mind újra
barátok
lennénk,
ahogy
valamikor
régen
voltunk,
mielőtt
mindez
megtörtént.
Azért írok inkább, mert tudom, hogy ha felhívnálak, csak összevissza
dadognék a kagylóba. Megkérem Ninát vagy Aishát, hogy most azonnal
vigyék át, hogy legalább tudd, mit gondolok rólad, hogy kedvellek, és
szeretném, ha valahogy elmulaszthatnám a fájdalmadat.
Azt hiszem, ennyi, Jake. Csak szeretném, hogy tudd: amikor azt
mondtam, hogy szeretlek, így is volt. És nagyon sajnálom, hogy
megváltoztam.
Jó barátod:
Zoey

Zoey kimarkolt egy papír zsebkendőt az íróasztalán levő dobozból, és megpróbálta elállítani vele
patakzó könnyeit. Nina a válla fölött csendben olvasta a levelet.
– Egy rakás szarnak érzem magam – motyogta Zoey a zsebkendőn át.
– Jó levél – mondta elgondolkodva Nina. Zoey érezte hogy, barátnője megszorítja a vállát. Aztán
Nina felvette a levelet, és odaadta Aishának, aki Zoey ágyán ült.
Aisha elolvasta, és visszaadta Ninának. – Rendes próbálkozás, Zoey. Egyelőre ennyit tehetsz, azt
leszámítva, hogy rögtön lapátra teszed Lucast, és visszamész Jake-hez.
– Nem tehetem – törölgette a szemét Zoey egy második zsebkendővel. – Azt hiszem, tényleg
beleszerettem Lucasba.
Úgy látszott, hogy Aisha a nyelvébe harap.

– Tudom, mit akarsz mondani, Esh – szívta be mélyen a levegőt Zoey, hogy erőt vegyen a
zokogásán. – Hogy azt hittem, Jake-be is szerelmes vagyok.
– El kell ismerned, hogy ebben kicsit megbízhatatlan vagy – mondta Aisha. – Mennyiben érzel
mást Lucas iránt? Olyan például, mint amit Jake iránt érzel, csak tíz százalékkal több, vagy mi?
Zoey vállat vont. – Nem tudom. Mindig kedveltem Jake-et. Mindig is jóképűnek és szexinek
találtam.
Nina megborzongott, és grimaszt vágott. – Kérlek, ne ejtsd ki a szádon egy mondatban Jake-et és
a szexi szót.
– Szerintem is szexi – értett egyet Aisha. – Helyben hagyom. Mondjuk egy tízes skálán
tisztességes nyolcas.
– Nem arról van szó, hogy hirtelen már nem tetszett Jake – folytatta Zoey. – Csak egyszerre
megjelent Lucas. És ez olyan volt… – Hasonlatot keresett. – Olyan, mint amikor éjjel káprázatosan
fényes a hold, aztán feljön a nap, de van, amikor még a hold is látszik, amikor már süt a nap, és
akkor a hold elhalványul, és a nap hihetetlenül fényes lesz. Értitek?
– Szóval Jake a hold és Lucas a nap – összegezte szárazon Nina. – Csak nem a romantikus
regényeden dolgoztál már megint, Zoey?
– És most melyikünk vigye át Jake-nek a levelet? – kérdezte nem sok lelkesedéssel Aisha.
– Én nem akarom – sietett kijelenteni Nina.
– Miért, szerinted én igen? – kérdezte Aisha.
– Dobjunk fel egy érmét – nyúlt a zsebébe Nina egy negyeddollárosért.
– Remélem, tudod, mit csinálsz, Zoey – mondta Aisha.
– Tudom – igyekezett magabiztosan válaszolni Zoey. – Tanultam a leckéből. Tiszta vizet akarok
önteni a pohárba. Csak így jöhetnek rendbe a dolgok.
– Úgy értem, remélem, tudod, mit csinálsz, amikor Lucast választod Jake helyett – mondta
Aisha.
– Tudom, mit érzek a szívemben – felelte halkan, de meggyőződéssel Zoey.
– Fej vagy írás? – dobta a magasba a pénzt Nina.

Claire

Zoey egy dologra sosem jött rá: hogy már jóval a szakításuk előtt megcsókoltam Jake-et.
Tavaly történt a karácsonyi szünidőben. Zoey és Benjamin a szüleikkel egy hétre a
nagyszüleikhez utaztak. Míg odavoltak, harminc centi friss hó esett. Véletlenül összefutottam
Jake-kel, aki a parton dübörgött fel-alá egy hómobilon, amit akkor kapott az apjától. Rá
jellemző módon nem ajánlotta fel, hogy ugorjak fel én is, mert félt, ha Zoey rájön, mit fog
gondolni. Ezért aztán én kértem meg, hogy hadd ülhessek fel, ő pedig nem tudott nemet
mondani. Végigszáguldottunk a parton, úgy fél mérföldet tehettünk meg vagy talán többet is,
és hatalmas hófelhő kavargott mögöttünk, a hullámok meg a partot ostromolták mellettünk,
én pedig hátulról átöleltem Jake-et.
Kis idő múlva megállt, és valami olyasmit mondott, hogy nagyon hideg van. És a szája
teljesen megdermedt. Mire azt feleltem, hogy majd én fel melegítem.
A csók talán egy másodpercig tartott. Nekem nem volt nagy durranás, épp csak egy futó
szeszély, de Jake úgy viselkedett, mintha azon kapták volna, hogy krekket árul ötéveseknek egy
templomban. Tízszer is megesketett, hogy soha, de soha nem árulom el Zoey-nak. Soha többé
nem fordulhat elő, mert ő hűséges, szereti Zoey-t, bla-bla-bla.
Őszintén megvallom, kicsit sértett a reakciója. De azóta észrevettem, hogy sokszor alig
tudja levenni rólam a szemét. Amikor fürdőruhában vagyok vagy feszes sortban, vagy valami
hasonlóban, majd' kiesik a szeme, aztán hirtelen elfogja a bűntudat, elvörösödik, és rögtön
Zoey körül kezd sürgölődni.
Mulatságos figyelni. Egy ártatlan kis csók, de Jake-nek óriási erkölcsi dilemma. De Jake már
csak ilyen. Olyan pasi, aki azt hiszi, bűntettet követ el, mert megnéz egy csinos lányt.
Hűséges, becsületes és egyenes. Úgy lehet olvasni a gondolataiban, mint egy nyitott
könyvben, és az ember mindig tudja, hányadán áll vele.
Naiv, és kicsit nevetséges. Ugyanakkor egy Lucas és egy Benjamin után előfordul, hogy az
ember egy Jake-re vágyik.

V. fejezet
Zoey éppen aláírta a levelet, amikor Claire biciklin elhajtott a házukat Jake-ék házától elválasztó
nyolc háztömb mellett. A parton, a sziklák mellett karikázott, majd ráfordult a meredek felhajtóra.
Az út olyan meredek volt, hogy mire biciklin felért volna, biztos kimelegszik és megizzad, így
McRoyanék levélládájának támasztotta a kerékpárját, és felgyalogolt a házhoz.
Bekopogott a bejárati ajtón, és a verandán állva a legyeket hessegette, amelyek az ajtó fölötti
lámpa körül köröztek. Senki sem nyitott ajtót, és amikor benézett, látta, hogy nem ég odabent a
villany.
Körbement a házat megkerülő ösvényen, elhagyta a szemeteskukákat, és odaért az alsó szinthez,
ahol Jake alagsori szobája a teraszra nyílt. Fény áradt ki.
– Claire? – szólalt meg Nina hangja a háta mögül. A húga az ellenkező irányból bukkant fel a
bokrok között.
– Mit keresel itt? – kérdezte Claire.
Nina megragadta, és elhúzta a Jake szobájából kiszűrődő fénykörből. – Hogy én mit keresek itt?
És te mit keresel?
– Benézek Jake-hez – jelentette ki nyugodtan Claire.
– Benézel Jake-hez – visszhangozta Nina hitetlenkedve. – És mióta nézel „csak így” be hozzá?
– Amióta elkérte a történelemjegyzeteimet.
– Kéééérlek!
– Tudtommal nem kell tőled engedélyt kérnem, ha be akarok nézni egy barátomhoz – mondta
jeges hangon Claire. – De ha már beleütöd az orrod a dolgaimba, akkor meséld el, hogy kerülsz ide.
– Erre jártam – felelte Nina.
De Claire észrevette a fehér borítékot, amely kikandikált Nina sortjának zsebéből. – Mi az?
– Semmi – vágta rá Nina gondolkodás nélkül.
Claire felnevetett. A húga sosem tudott ügyesen hazudni.
– Rendben, nem kell elmondanod. De lefogadom, hogy Zoey-tól van.
Nina szeme megvillant, s ezzel akaratlanul is elismerte, hogy így van.
– Biztos valami szirupos levél, mi? Bocsánatot kér, amiért az egész suli előtt leégette?
– Benjamin tudja, hogy éjjelente be-benézel Jake hálószobájába?
– Nem hiszem – felelte Claire.
– Lefogadom, hogy kissé gyanúsnak találná, ha tudná – mondta erre Nina.
Claire fanyarul elmosolyodott. – Benjamin mindig mindent gyanúsnak talál. – Elindult, de a
húga visszatartotta.
– Ez elég mocskos dolog, Claire, még tőled is. Hiszen még azt sem tudod, hogy Zoey és Jake
hivatalosan szakítottak-e. Azt viszont biztosan tudom, hogy te meg Benjamin nem szakítottatok.
– Csak azért jöttem át, hogy odaadjam Jake-nek a történelemjegyzeteimet – jelentette ki
kifejezéstelen hangon Claire. – Egyébként tudom, milyen boldog lennél, ha szakítanék
Benjaminnal, ezért ezt csak ne vágd a képembe, jó?
– Mégis miről beszélsz? – csattant fel Nina.
– Szállj le rólam! Benjamin vak, de én nem. Tudom, hogy odavagy érte. – Elindult, és örült,
hogy Nina ezúttal meg sem próbálja megállítani.
Hát ez pechesen alakult, gondolta. Nina biztos elmondja majd Zoey-nak, és talán összeszedi
magát, és Benjaminnal is közli.
Na, és akkor mi van? Mindent összevetve apró, jelentéktelen titok. Amíg sikerül elrejteni előlük
a nagy titkot, minden a legnagyobb rendben van.
Jake az ágyán ült, és egy poros kartondobozt bámult, miközben nagyokat húzott a söréből. A sör

langyos volt; az egyik rekeszből származott, amit az apja a befejezetlen edzőteremben tartott olyan
alkalmakra, amikor meghívott pár embert kerti partira.
Két üres doboz feküdt a szemetesben. A harmadik az oldalán, a földön.
Levette a kartondoboz fedelét, és nagyot tüsszentett a felszálló portól. A dobozra fekete filctollal
ez volt írva: Jake KACATJAI. Megfordította és a tartalmát a paplanra öntötte. Egy Red Sox zászló,
még abból az időből, amikor Wade-del kettesben elmentek Bostonba, hogy megnézzenek egy
mérkőzést. Ha jól belegondolt, az volt az első eset, hogy egy egész sört megivott. Wade a hamisított
személyi igazolványával vett nekik sört. A mérkőzés végén Jake kénytelen volt hazavezetni, pedig
még csak tizenöt volt, és tanuló jogosítványa sem volt.
Nagyszerű nap volt. Az egyetlen alkalom, amikor mérkőzésre ment Wade-del. Remek nap.
Ivott még egy kis sört, miközben igyekezett a keserű ízről megfeledkezni, aztán kinyitotta az
albumot. Újságkivágások Wade-ről, amikor a Weymouth-i Középiskola focicsapatának hátvéd
sztárja volt. Egy fénykép az egész csapatról, Wade jobbra, elöl, szokás szerint flegmán. Egy jegy a
harmadikos ballagásáról. A negyedikest már nem érte meg.
És a kivágott cikk a balesetről; választóvonal az albumban. A balesetről szóló cikk előtt jobbára
Wade-ről szólt minden; utána Jake áll – flegmán – a csapat tagjaival.
Jegy az ő harmadikos ballagásáról. Természetesen Zoey-t vitte el.
Megitta a negyedik sört, és a padlón tapogatózott a következő után, kipattintotta, és elfintorodott,
amikor meghúzta.
Hát persze. Zoey.
Nem táncolt jól, képtelen volt ritmusra rakni a lábát, és egyébként is úgy nézett ki, mint egy nagy
idomított medve, aki öltönyt vagy frakkot visel, de Zoey-t ez egyáltalán nem zavarta.
Bár lehet, hogy mégis. Talán ez a gond. Talán elege lett abból, hogy egy nagy idomított
medvével táncoljon, aki nem képes tartani a ritmust. Talán ez volt a baj. Talán…
Ketten állnak egy hóember előtt, amit együtt építettek. Mindketten dzsekiben, sapkában,
nevetésük párafelhőt formáz.
Aztán lent, a strandon, a háttérben a komppal. Jake felemelte Zoey-t, a karjában tartotta, a lány
pedig mosolygott és nevetett. Persze, Ninny kapta le őket, így Jake feje félig lemaradt a képről.
Becsukta az albumot, és előredőlt. Nem érdekelte, hogy az arcán csorognak a könnyek. Képtelen
volt tovább nézni a fényképeket. Nem volt elég részeg ahhoz, hogy Zoey-ra gondoljon. Talán sosem
lesz ehhez elég részeg.
Beletelt pár másodpercbe, mire ráeszmélt, hogy valaki kopog az eltolható üvegajtón.
Zoey. Csak ő szokott egyenesen ehhez az ajtóhoz jönni.
Felállt, és erőltetett lassúsággal az ajtóhoz ment. Ha azt képzeli, hogy csak úgy idejöhet,
bocsánatot kérhet, és ő rögtön visszafogadja…, akkor téved. Nem fogja ilyen könnyen beadni a
derekát.
Megtörölte az arcát, és kinyitotta az ajtót. Hideg, fenyegető képet vágott.
– Szia, Jake.
Dermedten bámult; azon töprengett, nem a sör homályosítja-e el a látását. – Claire? – nyögte ki
végül.
– Igen. Sajnálom, gondolom, Zoey-t vártad.
– Nem.
– Bejöhetek? Kopogtam fent, de…
– A szüleim meg a húgom elmentek moziba.
Claire az ágyon heverő fényképekre pillantott. – Nem akarlak zavarni, ha más dolgod van –
jegyezte meg.
– Csak mindenféle kacat – legyintett Jake. Visszasöpört mindent a dobozba, és az egészet a
földre dobta. Bizonytalanul nézett körül. Az egyetlen szék az íróasztala előtt volt. De Claire
megoldotta a problémát: egyszerűen letelepedett az ágya végébe. Jake törökülésben a másik végére
kuporodott.
– Azért jöttem, hogy elmondjam, mennyire sajnálom, ami közted és Zoey között történt – kezdte
Claire.

Jake bólintott. Úgy érezte, ez biztonságosabb, mint ha megpróbálna Zoey-ról beszélni.
Megkereste az utolsó sört, és Claire felé nyújtotta.
– Kösz, nem kérek. Nem nagyon iszom azóta, hogy… tudod, a baleset óta.
– Nos, én sosem vezetek, amikor iszom – szögezte le Jake. – Nem vagyok Lucas. – Amikor
kimondta a nevet, öklével összegyűrte a sörös dobozt. Kifröccsent egy kis sör, amit gyorsan
letörölt, mielőtt foltot hagyhatott volna az ágyneműn.
– Nem, te határozottan nem vagy Lucas – mondta Claire.
Jake éles pillantást vetett rá.
– Nézd, tudod, hogy érzek Lucas iránt. Nem értem, hogy az apja miért nem szabadult még meg
tőle. – Közelebb hajolt, és Jake kezére tette a kezét. – Jól vagy?
Jake mély lélegzetet vett, aztán lassan kifújta, és ügyelt, nehogy remegjen a hangja, amikor
megszólal. – Hát igen, jól. Csak éppen meglepett a dolog, ennyi az egész.
Elhallgatott. Visszasüppedt a sötétségbe, Zoey-ról őrzött emlékeibe. Zoey, aki mindig
mosolygott vagy nevetett. Így emlékezett rá. Mindig mosolygott, és mindig olyan kicsi volt a
karjában.
– Tudom, hogy nehéz – szakította félbe a gondolatait Claire.
– Bocs, mit mondtál?
– Hogy nehéz. Elveszteni a barátnődet. Vagy a barátodat – fűzte hozzá fanyar mosollyal. – Én is
elvesztettem egyet-kettőt az évek során. Emlékszel Rickre, akivel nyolcadikban jártam?
– Egen. Mi történt a jó öreg Rickkel? Mi lesz a pasikkal, amikor a barátnőjük lapátra teszi őket?
– Courtney Howarddal kezdett járni. Azóta is együtt vannak.
Jake gyászosan elvigyorodott. – Szóval azt akarod mondani, hogy ne izgassam magam, majd
jönnek más lányok?
– Azt hittem, ennél nehezebben megfejthető vagyok – nevetett Claire.
Jake elvigyorodott, de hamar lehervadt az arcáról a mosoly. Elkomorult, mire Claire szemébe
szomorúság és együttérzés költözött. A lány közelebb húzódott, a fiú mellé ült, és átkarolta a vállát.
– Megértem, ha szomorú vagy, Jake – mondta lágyan. – És ha sírsz, akkor sem foglak kevésbé
kedvelni. És soha nem mondom el senkinek sem. Tudok titkot tartani.
Jake hagyta, hogy a vállára vonja a fejét, és könnyei Claire fehér blúzára potyogjanak.
Hosszú ideig ültek így, szótlanul. Jake-re hullámokban tört rá a keserűség, a harag, majd a
rettenetes szomorúság és magány.
Csakhogy magányában is ott érezte maga mellett Claire meleg testét. És a karját, amely átölelte.
És a lány mellének puha halmát.
Hamarosan felszáradtak a könnyei. Elég, gondolta. Eleget sírtam Zoey-ért. Zoey most talán
Lucas karjában hempereg, és azt a görényt csókolja. És Jake erősen kételkedett abban, hogy akár
egy futó gondolatot is pazarolna rá.
Furcsa, hogy mi mindenre jön rá az ember. Sosem sejtette volna, hogy Zoey ilyen kegyetlen tud
lenni.
Ahogy azt sem, hogy Claire-ben viszont ennyi az együttérzés.
– Kösz, hogy átjöttél – suttogta, és felnézett a lány sötét szemébe. Ezek voltak az első szavak,
amelyeket hosszú idő elteltével kiejtett a száján.
– Amikor csak akarod, Jake – suttogta Claire.
A szája olyan közel volt az övéhez, hogy szinte érezte a szavait. És milyen édesen hangzott a
neve Claire ajkáról. Milyen jó volt ilyen közel lenni valakihez, tudni, hogy nincs egyedül.
Claire ajka más volt, mint Zoey-é. Teltebb, lágyabb, mégis erőteljesebb. Ő csókolta meg Jake-et,
ő választotta szét az ajkával az ajkát.
Egyszer már csókolóztak; úgy tűnt, valamikor régen. Akkor csupa bűntudat volt. Most azonban
úgy érezte, mintha az élet, amely elfolyt belőle, most buzogva térne vissza. És még az emlékeiben
sem szerepelt bűntudat.

VI. fejezet
Aisha nem sokkal azután, hogy Nina útnak indult Zoey levelével, eljött a barátnőjétől. Eredetileg
fel akart menni a dombra, haza akart menni. De Zoey elrontotta a kedvét. Nem nézhette közelről azt
a sok sírást, szomorúságot, megbánást, anélkül, hogy ne lett volna hatással rá. Bár, az igazat
megvallva, egy kis ellenszenvet is érzett. Az érzelgős emberek már csak ilyenek: mindig a másik
ember nyakába zúdítják a problémáikat.
Még egy féleszű is láthatta, hogy ez lesz belőle. Megmondta Zoey-nak, hogy csak bajt hoz a
fejére, ha kikezd Lucasszal. Egyszerűen képtelen volt felfogni, miért cserél le Zoey egy olyan
rendes srácot, mint Jake, egy olyanra, mint Lucas. Lucas már azelőtt is, hogy részegen vezetett,
nekihajtott a fának, és megölte kevés barátja egyikét, folyton egyik bajból a másikba sodródott.
Miközben a part felé tartott, elhaladt Jake háza mellett. Nina még biztos ott van; átadja Zoey
levelét, és megvárja Jake válaszát. Megfordult a fejében, hogy megvárja, amíg kijön, de aztán mégis
másképp döntött. Csak ugyanazt hallgathatná tovább. Hogy ő ezt mondta, mire én azt mondtam,
mire ő ezt felelte. Hűvös este volt, de nem hideg, a vékony felhők hol elrejtették, hol felvillantották
a csillagokat, az egyik pillanatban eltakarták a holdat, és az útra sötétség borult, a következő
pillanatban ismét előbukkant a holdtányér, és ezüstös fénybe vonta a tájat. Aishától jobbra a
hullámok megnyugtató ütemességgel törtek meg a parton, a felcsapó víz harsogását apró kövek
zörgése követte, amelyeket a visszahúzódó hullám vonszolt magával, majd csend, aztán ismét a
hullámverés robaja hallatszott.
Az öblön túl Weymouth készült nyugovóra térni. Az irodaépületek többsége sötétbe burkolózott,
csak elszórtan világítottak ablakok ott, ahol még nem végeztek a takarítással.
A házak többsége, amelyek mellett elhaladt, szintén sötét volt. A turistaszezonnak most már – a
szeptemberi állami ünnep elmúltával – hivatalosan is vége lett most, és a nagy viktoriánus panziók
jóformán kiürültek. Aisha is egy fogadóban lakott a hegygerincen a szüleivel és az öccsével, és már
alig néhány foglalásuk volt a következő hónapra, aztán október után semmi.
Egy autó haladt el mellette; zörögve, füstöt okádva ment az úton, mint a legtöbb szigeti autó. Az
utak itt nem voltak forgalmasak, még júliusban sem. Túl drága volt áthozni komppal a kocsikat, és
menni sem volt igazán hova, hiszen gyalog is könnyen el lehetett jutni bárhova. És a gyakorlatilag
nem létező bűnözés miatt a sziget sokkal biztonságosabb volt, mint Aisha gyerekkori otthona,
Boston.
Másodpercekkel azelőtt hallotta meg a biciklit, hogy az elsuhant mellette.
A biciklista lefékezett, majd húszjardnyira megállt az út szélén, letette a lábát a földre, és a
kormányra dőlve várt.
– Nyugtass meg, hogy nem te vagy az, Christopher – mondta Aisha fásultan.
– Hát, nem is tudom, Aisha, de így, a kapcsolatunk kezdetén nem akarok hazudni neked.
– Mégis mit művelsz, követsz? Valahányszor megfordulok… – A fiú mellé ért, de nem állt meg,
hanem továbbment. – És ne gyere nekem a sorssal.
A fiú szótlanul karikázott mellette, nem maradt el egy métert sem. Magas volt, száznyolcvan
körüli, és inasan izmos. Járás és biciklizés közben is azt a benyomást keltette, hogy előredől, mintha
hajtaná valami, vagy mintha lenne előtte valami, amit látnia kellene, mielőtt más lehagyná.
– Talán csak arról van szó, hogy egy kis szigeten lakunk – szólalt meg. – Akarva-akaratlanul is
összefutunk. A valószínűség törvénye diktálja. – Elkapta a lány pillantását, és elmosolyodott. –
Nem mondtam, hogy ez a sors keze. Tudom, mi erről a véleményed. Nem szereted azt, ami fölött
nincs hatalmad.
Aisha tiltakozni akart, de amikor jobban belegondolt, el kellett ismernie, hogy Christophernek
igaza van. – Nem annyira uralkodni akarok, inkább arról van szó, hogy nem szeretem, ha rajtam
uralkodnak. Legyen az a sors, egy pasi, az iskola, a szüleim, a hormonok vagy az érzelmek.

Szeretek magam dönteni. – Elégedetten bólintott. Pontosan erről volt szó.
– Hűha! – kiáltott fel Christopher. – Az önbizalmad néha egészen elképeszt. Elakad tőle a
szavam. Ennyire senki sem ura az életének. Egyszerűen nem így működnek a dolgok.
– Máshogy nem is működhetnének – érvelt Aisha. – Az estét egy barátnőmmel töltöttem, akinek
kilétét burkolja homály. Ő meg sem próbál uralkodni semmin. Dél óta egyre csak bőg és jajgat, és
valószínűleg abba se hagyja holnap délig. Ráadásul neki köszönhetően egy rakás ember, akik kilétét
szintén fedje homály, megalázottak és lehangoltak. És mindez miért? Mert az illető hisz az igaz
szerelemben, és nem gondolkodik el, nem teszi fel magának a kérdést, hogy mindez hova vezet. Bár
egyes barátai, köztük én is, előre figyelmeztették.
Christopher nevetett. – Szóval az estét Zoey társaságában töltötted – aki persze maradjon meg a
névtelenség homályában –, megpróbáltad legyőzni a késztetést, hogy fel-le ugrálj, és azt kiabáld: Én
megmondtam, én megmondtam! – Széles mosolya éppen csak látható volt a holdfényben. –
Bizonyára nagyon, de nagyon nehezedre esett.
– Pokoli volt – ismerte be Aisha, és békülékenyen felkacagott.
Christopher megállt. – Itt lakom. – Egy tágas viktoriánus stílusú házra mutatott, amelynek az
egyik végében torony magasodott, kúp alakú tetővel, amitől az egész épület középkori vár
benyomását keltette.
– Már korábban is észrevettem – bólintott Aisha. – Szuper ez a torony.
– A legfelső szoba az enyém – mondta Christopher. – Kicsi, de a házinéni olcsón megszámítja,
mivel besegítek a ház körüli munkákba.
– A kilencvennégy állásod egyike.
– E percben csak öt van. Még mindig főzök Zoey szüleinek az éttermében, de most, hogy vége a
szezonnak, naponta csak rövidebb időt töltök ott. Még megvan az újságkihordás, a vízvezetékszerelés és a részmunkaidős fociedzői állás az iskoládban, valamint a tájkertészet. Ha mindezt
összeadod, akkor csak heti ötven órát dolgozom. Többet szeretnék, de ritka errefelé az állás.
– Naná, hogy ritka – vágta rá Aisha. – Hisz mindet elhappolod.
– Enni is kell, meg lakbért is kell fizetni. Nem beszélve arról, hogy gyűjtenem kell a főiskolára.
Nincs kedved feljönni, és megnézni a fényűző lakásomat?
Aisha félreérthetetlenül pillantott az órájára.
– Csak öt perc – nyugtatta meg Christopher.
Letámasztotta a biciklijét, és bevezette a lányt a kissé kopott előcsarnokba, majd fel egy lépcsőn,
amelynek minden foka nyikorgott. – A házinéni általában öt szobát ad ki – mesélte kapaszkodás
közben Christopher –, de most rajta kívül csak ketten laknak itt, így az emeletemen senki sincs,
csak én. Felértek a lépcső tetejére, és Christopher mutatta az utat az ajtajához, amely egy
nyolcszögletű szobába vezetett. Magas üvegablakok néztek három irányba, a tetőre pedig egy
kisebb ablak nyílt. Egy rendesen bevetett egyszemélyes ágy nyúlt ki az egyik fal mellől, az ablakok
egyike előtt íróasztal állt, ahonnan remek kilátás nyílt napközben a strandra és a hullámzó tengerre.
A kivilágított Weymouth látképe olyan tökéletes szépségben tárult a szemük elé, akár egy
képeslapon.
Christopher az egyik falra felszögelt egy táblát, amelyre pirossal, kékkel és zölddel felírta a
munkabeosztását.
Szekrény helyett egy vascső lógott a mennyezetről, azon lógtak a fehér kabátok a főzéshez, a
kezeslábasok a kertészkedéshez, és a biciklisnadrágok meg a rögbipólók az iskolai munkához. A
szobából hiányoztak a személyes tárgyak: plakátok, fényképek, emlékek.
– Nagyon rendes – jegyezte meg Aisha.
– Szinte csak aludni járok ide – felelte Christopher.
– Nincs kép a családodról? – kérdezte a lány.
Christopher arca elkomorult. – Nem szeretem a zsúfoltságot – mondta határozottan, aztán kicsit
lágyabban hozzátette: – Nem jövök ki valami jól a családommal.
– Miért, ki az, aki igen? – ütötte el tréfával a dolgot a lány.
– Úgy értem, nem tartom velük a kapcsolatot. Azóta, hogy négy hónapja leérettségiztem, és
ideköltöztem, nem találkoztam velük, nem láttam őket.

Aisha rádöbbent, hogy érzékeny pontra tapintott. Most először látta Christophert zavartnak és
bizonytalannak. – Jobb, ha nem feszegetem a témát, ugye?
A fiú vállat vont. – Nem nagy ügy. Tipikus zavaros, nagyvárosi család. Apa nincs. Anyám
segélyből él. Egy évig krekket szedett, aztán leszokott róla, és most csak iszik. A nővérem egy
görénnyel él, aki elszedi a pénzét. – Megvetően horkant fel. – Nem olyan, mint a te családod, Aisha.
A lány nem jutott szóhoz a megdöbbenéstől. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez az arrogáns,
magabiztos, gyakran bosszantó pasi ilyen családból származik.
Aisha mindig is nyugodt, középosztálybeli életet élt. Nem mintha a szüleinek ne lettek volna
anyagi gondjai. Sőt, mindig úgy viselkedtek, mintha Aisha még egy ruhával vagy a tányéron
hagyott étellel is a csőd szélére sodorhatná őket.
– És hogy kerültél ide, Maine-be? – nézett a fiúra megélénkült kíváncsisággal.
– Baltimore-ban nagy a hőség nyáron – mondta fanyarul Christopher. – Gondoltam, ha eljövök
onnét, és északra költözöm, legalább nem lesz melegem.
– Várj csak, majd meglátod, milyen itt az élet februárban! Garantáltan meggondolod magad. A
kölykök itt azon versenyeznek, ki tud valami új hasonlatot mondani a hidegről. Tavaly a
legkapósabb a jégcsap beöntés volt. És esküszöm, nem túloztak. – Oldalra hajtotta a fejét, és
elgondolkodva nézett Christopherre.
– Mi az?
– Nem gondoltam, hogy egy szegénynegyedből származol.
– Elszármaztam. Nem megyek vissza. Soha – hangsúlyozta csöndes meggyőződéssel a fiú. – Két
dolgot megtanultam, mialatt ott éltem. Az első, hogy az életben nincs igazság. Egyeseknek a
születésükkor mindenük megvan, másoknak semmijük sincs, és ez csak rosszabb lesz: rossz
környék, rossz iskolák, rossz tanárok, rossz szülők, vagy egyáltalán nincsenek is szülők. Fegyver,
drog, erőszak, amerre csak nézel. Mintha az egész egy óriási összeesküvés lenne, amelynek az
egyetlen célja, hogy ne maradj életben. Arról már nem is beszélve, hogy kezdhess valamit
magaddal. A többség kudarcot vall. És a többségnek semmi esélye.
Aisha elgondolkodva nézett rá. – És mi a másik dolog, amit megtanultál? – kérdezte halkan.
– Hogy nem tartozom a többség közé – felelte Christopher, és átható tekintetét a lányra szegezte.
– Nem érdekel, mennyire lehetetlen, hogy sikerüljön. Sőt így még jobb is. A lehetetlen nem zavar.
Annál többre volna szükség, hogy eltántorítson.
– Azt észrevettem, hogy állhatatos vagy – jegyezte meg szárazon Aisha.
– Mindig elérem, amit akarok – lépett közelebb a fiú.
– De van, amit még te sem szerezhetsz meg – felelte Aisha.
Christopher elvigyorodott. – Akár most is beadhatnád a derekadat, és sok gyűrődést
megspórolhatnál mindkettőnknek.
– Nem hiszem, Christopher. Mellesleg éppen te mondtad, hogy szereted, ha nehéz valamit elérni.
És különben is haza kell mennem. – Aisha megfordult, és az ajtó felé indult.
– Azt biztos tudod, hogy néha össze fogunk futni – mondta Christopher.
– Ez elkerülhetetlen – válaszolta a lány.
– Holnap este olcsóbb a mozijegy – vetette fel könnyedén a fiú. – Két dollár egy jegy. El szoktál
menni?
– Néha – ismerte el Aisha.
– Akkor véletlenül ott is összefuthatunk.
Aisha az ajtógomb után nyúlt, de aztán habozott. Ez még nem elkötelezettség. Christopher nem
randira hívta. Inkább csak rámutatott a nyilvánvalóra. Kis sziget, kis világ, az emberek néha
véletlenül is találkoznak. – Előfordulhat.
– Passmore-lakás.
– Szia, én vagyok.
– Nina? Miért telefonálsz? Hol vagy? Azt hittem, azonnal visszajössz, miután átadtad Jake-nek a
levelemet.
– Hát… elég későre jár.

– És mit mondott?
– Izé… semmit.
– Hogyhogy semmit?
– Úgy, hogy nem adtam át neki a levelet.
– De Nina, hiszen megígérted!
– Próbáltam, de…
– Nem volt otthon?
– Izé… nem tudom, hogy otthon volt-e.
– Nina, rukkolj már elő azzal, amit annyira nem akarsz elmondani!
– Nem lehet, Zoey. Az pletykálkodás volna, vagy ilyesmi, és bár a legjobb barátnőm vagy, a
fenébe is, nem kémkedhetek neked.
– Ki után?
– Senki után. Tényleg nem az én dolgom, hogy bizonyos dolgokat elmondjak. Bizonyos dolgok
elmondása bizonyos emberek dolga. Csak azért telefonálok, hogy közöljem, nem tudtam
kézbesíteni a levelet. Máskülönben nem is telefonáltam volna.
– Nina. Mondd meg, légy szíves, miért nem adtad át Jake-nek a levelet!
– Zoey…
– Azt mondtad, nem tudod, hogy otthon volt-e vagy sem, ami azt jelenti, hogy bármi volt is az
oka annak, hogy nem adtad át, az nem az volt, hogy nem volt otthon. Igaz?
– Zoey…
– Volt vele valaki? Erről van szó?
– Most mennem kell.
– Ki volt az? Benjamin nem lehetett, mert ő itthon van. Nyilván sem én, sem te, sem Aisha nem
járt ott, mert ő azután ment el, hogy te leléptél. Azt akarod mondani, hogy Claire volt?
– Nem mondtam semmit, ezt szeretném egyértelműen leszögezni. Egy szóval sem mondtam…
– Semmit sem kell leszögezned, Nina, magunk között vagyunk. Claire volt vele. Késő este
átment Jake-hez. Erről van szó, igaz? Nos, nem vesztegette az időt sokáig.
– Lehet, hogy csak átvitte neki a leckét.
– Hát persze. A leckét. Az a rohadt dög, ha Benjamin háta mögött kavar, esküszöm, kinyírom.
Tönkretenné vele Benjamint, és a legkevesebb, amit az illem előír, hogy legalább előbb szakít vele.
– Vagyis úgy kéne tennie, mint neked, hiszen te is megmondtad Jake-nek, mielőtt engedted,
hogy Lucas ledugja a nyelvét a torkodon.
– Ó!
– Bocs, ez szemét megjegyzés volt. Nem kellett volna ezt mondanom, de bánt, hogy elmondtam
neked Claire-t és Jake-et. Rosszul bírom a bűntudatot. Vagdalkozni kezdek.
– Nem, Nina. Megérdemeltem. Igazad van.
– Igen, de a legjobb barátnődnek mégsem kellene megmondania veled kapcsolatban az igazat.
– Azt hiszed, hogy… úgy értem, mit gondolsz, Claire és Jake…?
– Nem maradtam ott, hogy megnézzem, Zoey. De Claire még nem ért haza.
– Ó! Ó, istenem. Gondolom, le kell nyelnem a békát. Ha belegondolok, furcsa, hogy Jake más
lánnyal van. Jake és Claire. De hát nem az én dolgom, ugye?
– Szólsz Benjaminnak?
– Nem. Vagyis hát nem akarom, hogy úgy nézzen ki, mintha kémkednék.
– Mint én.
– Bocs, Nina. Kezdek igazán képmutató lenni.
– Azért még ne dőlj a kardodba, Zoey. Előbb vagy utóbb le kell esned a tökéletesség
piedesztáljáról. Megnyugtató, hogy ez egyszer te cseszed el az életedet.
– Kösz, rendes vagy.
– Nem hittem, hogy egymagadban is ennyi bajt tudsz okozni.
– Köszi.
– Olyan vagy, mint egy egyszemélyes katasztrófa, aki ellenségességet, féltékenységet és
bizalmatlanságot gerjeszt…

– Oké, Nina, elég lesz!
– …, ami felfalja Jake-et, Benjamint, Claire-t, de még engem és Esht is.
– Örülök, hogy felhívtál, Nina.
– Ne feledd, hogy én semmit sem mondtam!
– Nem felejtem el. Most legalább nem szánom annyira Jake-et.
– Fura, én most még jobban sajnálom. Szegény Fék, hogy éppen Claire vigasztalja!
– Kíváncsi vagyok rá, megcsókolta-e?
– Kétlem, Zoey. De ez már nem érint téged, igaz?
– Nem.
– Na jó, viszlát holnap.
– Szia, Nina.

Claire

Hajnali 12.42. 14 fok. Délnyugati irányú, nyolccsomós szél, erősebb rohamoknál felmegy
tizenkettőre. A barométer stabil. A tegnapi front futó, szitáló esőt hozott, aztán továbbvonult.
Ma este fátyolfelhős, meleg idő van.
Este átmentem Jake-hez, hogy lássam, hogy van. Természetesen nagyon odavolt Zoey
miatt. De mire eljöttem, azt hiszem, jobban érezte magát.
Egy darabig csókolóztunk. Jake egészen más, mint Benjamin. Mintha nem uralkodna úgy
magán, és nem volna olyan hűvös, mint Benjamin. Furcsa, mert Ben csak egy évvel idősebb
nála, mégis jóval idősebbnek tűnik. Ő sosem sírna előttem, és nem árulná el ilyen nyíltan az
érzéseit. Benjamin csupa rejtély, bár ő pontosan ugyanezt mondta rólam. Jake egészen más.
Nem számítottam arra, hogy majd csókolózunk, nem mintha ellenemre lett volna. Teljesen
természetesen történt. Szomorú volt Zoey miatt, és azt hiszem, Wade miatt is.
Úgy gondolom, nem vagyok egy személyben felelős azért, ami Wade-del történt. Szerintem
csak részben vagyok hibás, hiszen mindhárman – ő Lucas, Wade és én is – ittunk.
Bármelyikünk vezethetett volna.
Mégis legalább részben felelős vagyok. És így helyesen tettem, hogy megpróbáltam elvonni
Jake figyelmét a problémáiról. Nem akarom azt tenni Bennel, amit Zoey tett Jake-kel.
Tartozom neki egy őszinte vallomással.
Nina egyébként is képtelen titkot tartani, tehát várható, hogy hamar híre megy a dolognak.
Úgy döntöttem, szólok Benjaminnak, hogy vége. Holnap a kompon, mielőtt mástól tudja
meg.
Egy dologban biztos vagyok: Ő nem lesz úgy oda, mint Jake volt.
Furcsa érzés volt Jake-kel lenni. Én is furcsán éreztem magam, valahogy másnak. Mintha
abban a pillanatban őszintén örült volna annak, hogy ott vagyok. Mintha szüksége lett volna
rám. Igen, pontosan erről volt szó: úgy éreztem, hogy Jake-nek szüksége van rám.
Benjaminnak soha senkire nincs szüksége, csak saját magára.

VII. fejezet
Claire úgy szorította magához a könyveit, mint egy pajzsot, miközben felkapaszkodott a reggeli
komp hajóhídján. Lucas, Zoey és Nina már odafent voltak a felső fedélzeten, a hajó végében. Zoey
lenézett, de kerülte Claire pillantását.
Claire megfordult: Jake éppen ekkor jött át a parkolón, néhány lépéssel mögötte Aisha
közeledett. Benjamin a tat közelében ült, egyedül.
Ez a megfelelő pillanat, gondolta Claire. Most, mielőtt Jake felszáll.
Határozottan odalépett Benjaminhoz; egyszerre érzett elszántságot és idegességet. Az idegesség
kicsit bosszantotta. Korábban is koptatott már le pasikat. Soha nem így, és soha ilyen hosszú
kapcsolat után, mint ami Benjaminhoz fűzte. De mindez még nem ok arra, hogy a hányinger
kerülgesse.
Leült a fiú mellé a padra. – Szia, Benjamin – szólalt meg.
– Claire – felelte a fiú közönyös hangon.
Claire egy ideig szótlanul ült, és próbálta felidézni, mit akart mondani. Valami olyasmit, hogy az
ember változik, és ez jó dolog, nem rossz. És Benjaminnak nem jelent majd gondot másik lányt
találni, akivel járhat. És hogy egyikük sem állította egyszer sem, hogy ez egy életre szól.
– Nem Jake mellett kellene ülnöd? – kérdezte Benjamin.
Claire-nek leesett az álla. – Hogy… hogy érted ezt?
Benjamin szemrehányóan nevetett. – Ugyan már, Claire, a dadogásnál több is telik tőled. Régóta
tudom, hogy ráhajtottál Jake-re.
– Nina mondta el?
– Nem. Nina Zoey-nak szólt, Zoey pedig a húgom. Szeret. – Az utolsó szót leheletnyi
keserűséggel ejtette ki a száján.
– Nézd, Benjamin – kezdte Claire zavartan –, senki sem mondta, hogy ez egy életre szól kettőnk
között.
– Ezt gyakoroltad? – szegezte neki a fiú a kérdést, és fanyar, rosszalló képpel fordult felé. – És
még mit? Hogy mindig jó barátok maradunk? Jaj, Claire! Csalódtam benned. Nagystílű szakításra
számítottam.
– Bocs, hogy nem írtam jobb szöveget. Talán, ha előbb elsütöttem volna néhány viccet…
– Jake érdekes változatosságot jelent majd. Neked mindig is olyan pasira volt szükséged, akinél
többnek érezheted magad. – Szomorúan elmosolyodott. – Kezdetben velem is azt hitted, hogy ilyet
találtál.
– Ez nem igaz – tiltakozott Claire.
– De mennyire, hogy az. Elszigetelt, magányos, fensőbbséges ember vagy, Claire. Fent ülsz a
tetőn, figyeled a fejed felett a felhőket, és odalent az apró embereket. És fontos, hogy mindig alattad
legyenek, mert egy veled egyenrangút nem tudsz sokáig elviselni.
Claire csak most vette észre, hogy ökölbe szorult a keze. Benjamin szándékosan okoz neki
fájdalmat, gondolta. Tudja, hogy semmi sem igaz abból, amit mond, csak azért mondja, hogy
bosszút álljon rajta, amiért elhagyja. – Azt hiszem, inkább magadról beszélsz, Benjamin. Te vagy
elszigetelt, és… mit is mondtál még? Magányos? Fensőbbséges?
Benjamin bólintott. – Úgy van. És ezért unsz majd rá előbb-utóbb Jake-re, és jössz majd vissza
hozzám. Mert annyira hasonlóak vagyunk, Claire.
Claire összeszedte a könyveit, és felállt. – Tudod, először bántott, hogy szakítok veled, de most
sokkal jobban érzem magam. Örülök, hogy elhagylak. Totál szemét vagy. És mérhetetlenül
arrogáns.
A fiú megint bólintott. – Élvezd Jake-kel az életet, amíg tart.
– Addig tart, amíg én akarom – fortyant fel Claire. – Ahogy a mi kapcsolatunk is.

– Vagy amíg Jake meg nem tudja az igazságot.
A lány megdermedt. – Ezt meg hogy érted? – Igyekezett közömbös hangot megütni.
– Kis szigeten élünk, Claire. Túl kicsi ahhoz, hogy a nagy titkok sokáig rejtve maradhassanak.
– Azt hiszed, bárki is elhiszi majd, ha azt terjeszted, hogy… – Körülnézett, és suttogóra fogta a
hangját. – Azt képzeled, hogy fűnek-fának bebeszélheted, hogy én okoztam a balesetet? Senki sem
fog hinni neked. Azt gondolják majd, hogy vissza akarsz vágni, amiért ejtettelek.
– Soha nem mondanám el – felelte komolyan a fiú.
– Nincs is mit elmondani – torkolta le a lány.
– Már hogyne volna, Claire. Tényleg azt hiszed, hogy hazudhatsz nekem? Tudom, hogy
emlékszel. Egy hete még csak ketten tudták biztosan az igazságot: Lucas és azt hiszem, az apád.
Claire-nek akarata ellenére is elakadt a lélegzete.
– Mindössze egyetlen hét alatt kettőről négyre emelkedett azoknak a száma, akik tudják. Az apád
nem beszél, és én sem, mert bármilyen furcsa is ezt beismerni, de én őszintén szeretlek. De mi a
helyzet Lucasszal? Ő meddig őrzi majd meg a titkodat?
Claire éles pillantást vetett Lucasra, aki a hajó túlsó végében állt, épp nevetett valamin, amit
Nina mondott, és ujjait lazán összefonta Zoey-éval.
– Kíváncsi vagy, mit gondolok? – kérdezte halkan Benjamin. – Azt hiszem, végül te mondod
majd el az igazságot.
– Én? – hüledezett Claire. – Ha igaz volna, amit mondasz, ugyan miért tenném?
A fiú vállat vont, és fanyar félmosoly jelent meg a szája szögletében. – Mert akármilyen önző és
könyörtelen vagy is, Claire, ha határvonalat húzunk a helyes és a helytelen között, szerintem te a
helyes utat fogod választani.
– Minden rendben? – kérdezte Zoey, és leült a bátyja mellé.
– Igen – hajtotta le a fejét Benjamin. – Rendben ment. Legalább megfosztottam attól az örömtől,
hogy ő dobjon engem. Hála neked.
– Azt hiszem, ezt még Claire se nagyon élvezte volna – mondta Zoey. – Csak most kezdem
megérteni, milyen fájdalmas egy szakítás.
Claire és Jake lementek az alsó fedélzetre, hogy ne legyenek szem előtt, de Zoey képzeletéből
nem tűntek el. Zavarta a gondolat, hogy együtt vannak, és Jake valószínűleg összehasonlítja őt
Claire-rel. Claire a fekete hajával, szemével és pikáns modorával gyönyörű volt, és sok pasi odavolt
érte. Csodás, hosszú, selymes, fekete haja volt és felháborítóan tökéletes alakja. Jake most már
biztos örül, hogy megszabadult tőle, Zoey-tól.
– Egyébként is vége – zárta le Benjamin. – Egyelőre.
– Azt hiszed, Jake és Claire nem járnak együtt sokáig? – kérdezte Zoey.
– Két hét – vigyorodott el Benjamin, és kinyújtotta a kezét.
Zoey belecsapott a tenyerébe. – Hat hét, és tíz dolcsit teszek rá.
– Legyen öt – javasolta Benjamin. – A suliban már fogadtam öt dolcsiba egy fickóval, hogy te
meg Lucas nem jártok három hónapnál tovább.
Zoey a bátyja karjába bokszolt.
– Jó, jó, üsd csak a szerencsétlen, tehetetlen vakot! – biztatta Benjamin.
– Még hogy tehetetlen! – morogta Zoey. – Nem akarsz ma este moziba menni? Választunk
valamit, aminek jó a hangja.
– Kedden, mozi?
Zoey felsóhajtott. – Hosszú történet. Aisha el akar menni, mert megígérte Christophernek, hogy
elmegy, ha viszont egyedül jelenik meg, akkor úgy néz ki, mintha randiznának. Ha viszont az egész
banda megy, Aisha úgy tehet, mintha csak véletlen futottak volna össze. Szóval Lucas meg én ezért
megyünk el.
– Ezt meg sem próbálom felfogni. De nem hiszem, hogy megyek. Ötödik keréknek, pár nélkül…
– Nina is jön – szakította félbe Zoey.
– Nina nem a párom – mondta Benjamin. – De miért is ne?
– Szerintem ez így tökéletes! Te és Nina sem randiztok, így aztán Aisha is azt mondhatja, hogy ő

meg Christopher sem randiznak, hanem úgy vannak, mint te meg Nina.
– Fő, hogy te érted.
– Hát, az utóbbi időben kezdem azt gondolni, hogyha szerelemről van szó, én már semmit sem
értek – mondta kicsit borúsan Zoey.

VIII. fejezet
I. A II. világháborúban a főbb tengelyhatalmak
a. Németország, Japán és Franciaország
b. Japán, Oroszország és Anglia
c. Németország, Japán és Olaszország
d. A fenti hat ország volt.
Nina a kettes számú ceruzája végét rágta, és felnézett a mennyezetre. A d. lenne a helyes válasz?
Megeshet. De mind a hat nem lehetett fő tengelyhatalom, ez nyilvánvaló. Akkor tehát kilőtte a d.-t.
Marad három lehetőség.
Benjamin biztos tudná. Azonnal köpné a választ. De Benjamin negyedikes, ő meg csak
harmadikos. Talán ez a baj. Talán nem akar egy pisis harmadikossal járni. Szuper kifinomultan kell
ma viselkednie a moziban. Nem lesznek hülye viccek, csak időnként egy szellemes bemondás. Nem
lesz idő visszamenni a szigetre, és átöltözni, de Benjaminnal kapcsolatban szerencsére úgysem kell
az öltözködés miatt aggódnia. Az illattal viszont már nem így áll a dolog. A szokottnál alaposabban
fog zuhanyozni tornaóra után.
A tengelyhatalmak a rossz fiúk voltak, tehát Anglia nem lehet, igaz? Nem ők voltak mindig a jó
fiúk? Kivéve a gyarmati háború idején. Meg az 1812-es háborúban.
Na, várjunk csak. Németország biztos benne volt, akkor kiesik a b. Tehát marad az a. vagy a c.
Vagy Olaszország vagy Franciaország volt a rossz fiú. Franciaország vagy Olaszország.
Vajon egymás mellé fognak kerülni a moziban? Zoey biztos Lucas mellé ül majd, de Aisha talán
nem akar közvetlenül Christopher mellé ülni. Aisha ülhet az egyik végén, aztán jön Zoey és Lucas,
és… vagy Christopher vagy Benjamin. Ha Nina kettejük közé ül, akkor minden rendben. De mi
van, ha Christopher a túlsó végén ül, és ő lesz az utolsó, jó messzire kerülve így Benjamintól.
Franciaország vagy Olaszország. Mussolini! Igen, Mussolini! Lassan visszatértek az emlékei.
Mussolini az egyik rossz fiú volt, és ez tutira olasz név.
Nina beikszelte a c. melletti kis karikát.
Zoey, negyedik óra
– A sorozat második kötetében a szerző a képzeletbeli kis tengerparti várostól messze, kint a
tengeren hurrikánt támaszt, amit eleinte távoli fenyegetésként élünk meg. Nem is tartjuk fontosnak,
de mivel a szerző folyton visszatér rá, és emlékeztet bennünket, hogy ott van, és vár, ezért… mit is
tesz, Zoey?
– Tessék?
– Hogy hívjuk ezt az eljárást? – kérdezte a tanárnő. – Megint álmodozik, Miss Passmore?
Előrevetítésnek nevezzük. A szerző előrevetíti az eseményeket.
Előrevetítés

Zoey leírta a szót a füzetébe. Hát persze.
Előrevetítés. Amikor tudatjuk az olvasóval, hogy valami készül, és a
könyvben később be is következik, így az olvasó előre számít rá.

Vagy amikor a barátnőnk azt mondja, legyünk őszinték, és mondjuk meg a régi barátunknak,
hogy szakítunk vele, különben rossz vége lesz. Ez előrevetítés. Vagy amikor észrevesszük, hogy a
lány, aki folyton meregette a szemét a barátunkra, amint szakítunk a pasival, rögtön odaront, és
lecsap rá. Ez mind előre lett vetítve, Zoey mégis meg volt lepve. Jake és Claire sugdolóznak. Helyet

cseréltek, hogy egymás mellett ülhessenek. Ez vajon mit vetít előre?
– Az előrevetítés eszköze jelen esetben a metafora. Claire! Mi az a metafora? Ha volnál szíves
egy percre abbahagyni a sutyorgást!
– A metafora az, amikor az egyik dologgal rávilágítunk a másikra. Mondjuk a ködöt takaróval
helyettesítjük, vagy azt mondjuk, hogy a felhők katonákként masíroznak.
Jake előtt akar felvágni.
Claire-t egyszerre mennyire elkezdte érdekelni az angol irodalom!

– írta Zoey a füzetébe.
– És mi a metafora ebben a könyvben, és mit vetít előre?
Szuper! – gondolta Zoey. – Erre a kérdésre pont tudom a választ, de nem, a tanárnő tutira akkor
szólít fel, amikor valami egészen máson jár az eszem.
Claire elgondolkodott. – Nos, azt hiszem, a hurrikán a hősnő szenvedélyének metaforája. A
szexuális vágyé. Eleinte csak ott van, ártatlanul létezik, de ahogy kérlelhetetlenül közeledik, egyre
erőteljesebbé válik, egyre veszélyesebb és megsemmisítőbb lesz, és végül magával ragadja és
leveszi a lábáról.
Zoey a szemét forgatta. A teremben a fiúk fele felajzottan bámult Claire-re. Jake is. És még csak
nem is ez volt a helyes válasz. A könyvben levő metaforának semmi köze nem volt a szexhez.
– Hibátlan válasz – dicsérte Claire-t a tanárnő.
Aisha, ötödik óra
– Kettő négyzetgyöke x plusz zy osztva p-vel – mondta Aisha.
– Helyes, csak a kerek zárójelet ne felejtsd el – figyelmeztette a tanárnő.
Aisha grimaszt vágott, aztán szófogadóan bólintott. – Hát persze. Akartam is mondani.
– Fő a pontosság.
Aisha mély egyetértéssel bólogatott. A pontosság rendkívül fontos. Ha az ember kihagy egy
változót, vagy rossz helyre tesz egy zárójelet, az egész egyenlet értelme megváltozik.
– X-re megoldotta már valaki? – kérdezte a tanárnő.
Aisha persze már megoldotta, de nem akart hencegni. Amikor azonban látta Louis Goldman
kezét a magasba emelkedni, az ő karja is a magasba lendült. Louis-nál nincs nagyobb pedálgép;
nem hagyhatja, hogy önelégülten villogjon. Főleg nem azután, hogy elfelejtette azt a nyomorult
zárójelet.
Nem lett volna szabad felvennie ezt a felsőt. Túlságosan kivágott. Nem kurvásan, de annyira
azért igen, hogy Christopher azt higgye, hogy a kedvéért vette fel.
– Aisha?
– X egyenlő mínusz hárommal.
A tanárnő kacsintott. – Látom, amikor megoldottad az egyenletet, eszedbe jutott a zárójel.
Helyes. X egyenlő mínusz hárommal.
Hogyne volna helyes, gondolta Aisha. A körülötte ülők a homlokukat ráncolták, és a füzetükbe
mélyedtek. Nyilván sokan helytelen megoldásra jutottak, amit Aisha nehezen tudott felfogni; hogy
lehet az, hogy valaki ránéz egy egyszerű egyenletre, és nem tudja rögtön a helyes megoldást?
Hiszen olyan kézenfekvő!
Ha a világon minden ilyen logikus lenne, akkor az élet… nos, logikus lenne! Egy meg egy az
kettő. Soha nem három. Mindennek ilyennek kellene lennie.
Christopher biztos azt képzeli majd, hogy ők ketten most randiznak. Ami azt jelenti, hogy
valószínűleg megpróbálja majd átkarolni. És akkor mit tegyen? Nem akar jelenetet rendezni, de azt
sem akarja, hogy bárki félreértse a helyzetet.
– Beszéljünk a paraboláról! – mondta a tanárnő.
Helyes, tehát a parabola. Aisha már előreolvasott, és nagyon érdekesnek találta. Inkább a
parabolák tanulmányozásával töltené az estét, mint hogy moziba menjen Christopherrel.
Pontosabban nem is Christopherrel! Csak Christopherrel is. Még az is lehet, hogy nem ülnek
majd egymás mellett. Ülhetne mondjuk Nina és Zoey között. Vagy Benjamin és Zoey között, ha

Benjamin a testvére mellé ül. Vagy…
Várjunk csak! Ez akár egy egyenlet is lehetne! Zoey a z, Nina az n, Benjamin a b… Egy sor
változó, de némi munkával egy egyenes vonal mentén, vagyis a mozi egy sorában az összes pontra
– vagy emberre – kidolgozhatna egy lehetséges elrendezést.
Nina, hatodik óra
Na jó. Lucas az első, mellette Zoey. Maradok én, Benjamin, Aisha és Christopher. Elsüthetnék
valami szellemességet, mondjuk, hogy a párok üljenek egymás mellé, és hagyjanak minket,
facérokat magunkra. Persze Aisha biztos vetne rám egy-két gyilkos pillantást, de ő már úgyis
csapdába esett, nem? Muszáj előbb neki és Christophernek leülnie, ami azt jelenti, hogy
Benjaminnal mindenképpen egymás mellé kerülünk.
És mi lesz, ha Aisha megy be először? Akkor természetesen Christopher utánamegy, és
remélhetőleg Lucas és Zoey követik. Hacsak Benjamin közbe nem veti magát, és Christopher és
Zoey vagy Lucas közé nem ül.
– Elnézést, de nem hallottam jól a kérdést – tért magához Nina, mielőtt a tanárnő végigment
volna a padsorok között, és ébresztő gyanánt meg nem kopogtatta volna Nina kobakját.
– A kérdés, amit előszörre is hallottál volna, ha ide figyelsz, Nina Geiger, az volt, hogy „minek
nevezzük azt az igei szerkezetet, amelyben ugyanazt a lényegi pontot erősítő példák ismétlődnek”.
De mivel kétlem, hogy tudnád rá a…
– Az a tautológia – vágta rá Nina.
A tanárnőnek leesett az álla, és harminc fej fordult Nina felé.
Nina visszavigyorgott. Azt hitted, megfogtál, mi?
– Esetleg példával is tudnál szolgálni? – kérdezte maró gúnnyal a tanárnő.
– Igen, asszonyom. Például ha azt mondanám, hogy úgy szeretem ezt az osztályt, mint egy éhes
csecsemő az anyja mellbimbóját, vagy… vagy, mint részeg a vécékagylót, vagy egy prosti a
szabadságon levő matrózt, vagy, tessék várni, tudok még egyet: mint kamasz a kezét!
Amikor a nevetés lecsillapult, a tanárnő megkérdezte Ninát, hogy tudja-e, merre van az igazgatói
iroda. Nina tudta, és miközben végigment a folyosón, a fejét csóválta.
Nem kellett volna megreszkíroznom azt a negyediket, szidta magát. Mindig is azt vallottam, hogy
a három a helyes szám. Amikor majd este elmondom ezt a történetet Benjaminnak, ezt az utolsót
kihagyom. Elvégre kifinomult benyomást akarok kelteni, vagy mi.
– Nem nézek meg késelős filmet – tiltakozott Zoey határozottan. – Nem értem, mit találnak
szórakoztatónak az emberek azon, ha nőket gyilkolásznak. Bocs.
Kis csomóba verődve álltak a weymouth-i bevásárlóközpont multiplexe előtt. Esteledett, a
kocsik fényszórói a parkolót pásztázták, mindenki a bejárat közelében keresett helyet. Kevesen
voltak. A kedd nem tipikus mozizó nap, főként amióta elkezdődött a tanítás.
– Nem igazán késelős film, inkább akció, és különben mások is meghalnak, nem csak nők –
érvelt Lucas. – Mi is a neve? Jean-Claude Sirály vagy mit tudom én. Az a karatés fickó.
– Nem szeretem az erőszakos filmeket – szögezte le Zoey. Talán nem nevezhető erkölcsi
fordulópontnak, de a legutolsó erőszakos film után, amit látott, olyan erős szorongás fogta el, hogy
jobbnak látta, ha a jövőben kerüli a hasonló élményeket.
– Én sem – mondta Aisha.
– Oké, marad még hét film – hívta fel a figyelmüket Christopher.
– Csak hat – mondta Benjamin. – Nem vagyok hajlandó végigülni egy animációs filmet arról,
hogyan mentsük meg az esőerdőt meg a környezetet. Fülhasogató, rikácsoló hangon dühöngenek
benne a környezetvédők, és időnként elviselhetetlenül rossz dalra fakadnak. Libabőrös leszek tőle.
– Egyetértek Bennel – mondta Nina. – A libabőrt el kell kerülni.
– Mit szólnátok A nővérem pasijához? – vetette fel Zoey. – Állítólag őrült mulatságos.
– Én meg azt hallottam, hogy vacak – vágott közbe gyorsan Nina. – Ki kíváncsi ilyesmire? Hogy
egy egész film arról szóljon, hogy egy lány a nővére pasijával kavar. És akkor mi van?
– Három kiesett, van még öt – mondta Aisha, aki feszengve állt Christopher mellett.

– Az ügyvédes film? – javasolta Benjamin.
– Szerintem biztos nincs olyan jó, mint az, amelyikben Tom Cruise játszott – fintorgott Aisha.
– Tudtátok, hogy alacsony? – kérdezte Lucas. – Százötvenhárom centi.
– És azt hallottam, hogy nem fürdik – toldotta meg Benjamin.
– Szánalmasak vagytok. – Zoey játékosan oldalba bökte Lucast.
– És mit szólnátok a Michael Keaton-filmhez? – kérdezte Aisha. – Őt kedvelem.
– Én is – mondta Zoey.
– Én is, de csak amikor Batmant játszik – mondta Lucas.
– Én meg Batmant kedvelem, amikor Michael Keatont játssza – hadarta Nina. Aztán idegesen
Benjaminra nézett, és csak akkor mosolyodott el, amikor a fiú felnevetett.
Mi van ma este Ninával? – töprengett Zoey. Olyan ideges…
Megvették a jegyeket, a rágcsálnivalót, és bemasíroztak a moziba, miközben összevetették a
tejcsokis golyók és a mazsolás csoki erényeit. Amikor a jobbára üres mozi közepe táján egy sorhoz
értek, Lucas elindult befelé, Zoey-val a nyomában. A hatodik széknél megálltak, és leültek. Zoey
csak ekkor vette észre, hogy senki sem jön utánuk.
– Nem tetszik a hely, gyerekek? – kérdezte a többieket.
– Nem, nem. Semmi gond. Menj csak, Aisha! – intett a barátnőjének Nina.
– Jössz utánam? – kérdezte Aisha.
– Miért olyan fontos ez? – kérdezett vissza gyanakodva Nina.
– Nem fontos, csak kíváncsi voltam. Mert ha leülök, ki fog majd mellém ülni?
Zoey értetlen pillantást váltott Lucasszal. – Bocs, de miért akkora probléma ez? – kérdezte Ninát
és Aishát.
– És mi lenne, ha én ülnék melléd? – ajánlotta Christopher.
– Oké – egyezett bele Aisha. – Akkor menj be te előbb, Nina!
– Micsoda? És te ülsz majd a sor folyosó felőli végén? – kérdezte Nina Aishát.
– Bocsi, de a sor végén nekem kell ülnöm – szólt közbe Benjamin. – Nehezen tudok átkelni
mások lába fölött.
– Lássuk csak! – kezdte Zoey. – Szerintem ha Benjamin ül a sor végén, és Christopher
mellettem, akkor marad két hely, és micsoda meglepetés, ti is pont ketten vagytok! Vagy keressem
meg a számológépemet?
– Csak utánad, Esh – mondta Nina, és hátrált egy lépést.
– Nem, menj csak te! – ellenkezett Aisha.
– Mindkettőtöknek teljesen elment az esze? – fortyant fel Zoey.
– Dehogy – rágta elégedetten a pattogatott kukoricáját Christopher. – Csak Aisha nem akar
mellém ülni, mert akkor az úgy nézne ki, mintha randiznánk.
– Á! – Zoey-nál végre leesett a tantusz. – Jó, de mi a baja Ninának?
Christopher felnevetett. – Én azt hiszem, Nina mindig is ilyen volt.
– Van benne némi igazság – ismerte el Zoey.
– Kezdődik a film – figyelmeztette őket Lucas.
– Aisha! – emelte fel kissé a hangját Christopher. – Ez nem randi, rendben? Amnesztiát kapsz.
Nem számítom ezt randinak. Még csak meg sem próbállak majd átölelni, jó?
Aisha szeme szikrázott, de azért dühösen becsörtetett a sorba, és ledobta magát Christopher
mellé. – Nem is ez volt a probléma – füstölgött. – Hanem az, hogy Nina nem tudott dönteni.
Nina végre leült, Benjamin pedig kitapogatta az ülést, és letelepedett melléje.
– Támadt egy ötletem! – jelentette be vidáman Lucas. – Most cseréljünk mind helyet!

Lucas
Te jó ég, micsoda vacak film! Azt hittem vígjátékot nézünk majd.
Teljesen elzsibbadt a kezem: negyven perce szorongatom Zoey kezét,
és már nem érzem az ujjaimat. Ráadásul izzadd a tenyerem. Szívesen
megcsókolnám Zoeyt, de néhány székkel arrébb ott ül a bátyja.
Igaz, hogy nem lát, de itt vannak a barátai is. Olyan lenne,
mintha közönség előtt csinálnám: ez igen, ez nagyon jó volt, vagy
esetleg te jó ég! Ez mekkorákat cuppog csókolózás közben! Nulla
pont ezért a csókért.

Zoey
Milyen romantikus, hogy boldogan beéri azzal, hogy csak fogjuk egymás
kezét, és nem próbál tapogatni, mint annak idején Jake. Valószínűleg
zavarja, hogy mindenki itt van. A film egyébként is olyan jó, ki akarná
csókolózással tölteni az időt? Pláne akkor nem, amikor Aisha is itt ül,
és biztos arra gondolna közben, hogy kicsoda rohadt dög vagyok: itt
smárolok, mialatt Jake feltehetően otthon ül egyedül. Talán tényleg egy
rohadt dög vagyok. Az lennék?

CHRISTOPHER
A COMBJA HOZZÁÉR AZ ENYÉMHEZ. BIZTOS Ő IS ÉRZI, LN MINDENESETRE MÁSRA SEM
TUDOK GONDOLNI. BŐR A BŐRHÖZ. HÁLA ISTENNEK, HOGY SORTOT VETTEM FEL, ÉS
HOGY Ő MEG EZT A FELSŐT VISELI! MÉG SZERENCSE, HOGY ILYEN HIDEGRE ÁLLÍTOTTÁK
IDEBENT A LÉGKONDIT. HA MOZI UTÁN BEÜLÜNK VALAHOVA ENNI, FELTÉTLENÜL VELE
SZEMBEN KELL ÜLNÖM. MILYEN GYÖNYÖRŰ! ODAADNÁM A JOBB KAROMAT CSAK HOGY
AZ ENYÉM LEHESSEN. MÁR HA FÁJDALOM NÉLKÜL EL TUDNÁK TÁVOLÍTANI. BÁR AKKOR
NEM TUDNÉK MELÓZNI. ÉS EGY KARRAL FŰZNI SEM.

Aisha
Ha elhúzom a lábam, biztos azt gondolja majd, hogy Aha! Most megvan, olyan
izgatott, hogy odébb kellett húzódnia, nehogy rám vesse magát. Ha viszont így hagyom,
akkor esetleg azt gondolja, hogy élvezem. Pedig szó sincs róla. Lefogadom, alig bírja
túltenni magát azon, hogy ügyet sem vetek rá. Mr. Ego. Valószínűleg úgy gondolta, hogy
mostanra már térden állva fogok könyörögni, hogy csókoljon meg. Bár eddig semmivel
sem próbálkozott, pedig már a film felénél tartunk. Lehet, hogy a rágcsálnivalótól van?
Kellemetlen tőle a szájszagom?

Nina
Esetleg, meg is ölhetném magam. Mondjuk a támlába fúrom a fejemet, és
megfulladok. Idehajol, sötétben vagyunk, az ajka majdnem a fülemet súrolja, érzem a
meleg, leheletét a nyakamon, és erre mit teszek? A számba tömök egy pattogatott
kukoricát, és fújtatva csámcsogni kezdek. Nagyon gusztusos, nagyon romantikus.
Amikor közel hajol, bekapom a kukoricát, és azt hörgőm KrrrKrrr. Valószínűleg éppen
most készült arra, hogy kimondja: Nina most jöttem rá, mennyire szeretek veled
lenni, olyan mulatságos vagy, és szexi, olyan kifinomult, mégis játékos, nem olyan,
mint a nővéred, a jégkirálynő. És abban a pillanatban, amikor arra készül, hogy ezt a
fülembe súgja, én azt krákogom, hogy hrrr, khrrr, ahhh, és olyan hangot adok ki,
amelynek hatására mostantól Benjamin a Nina nevet élete végéig, a harákolással
azonosítja.

Benjamin
Kíváncsi vagyok, ha látnék, jobb volna–e ez a film? Valószínűleg nem. Hiányzik Claire.
Amikor vele mentem moziba, sohasem kellett aggódnom amiatt, hogy jó–e a film. Szinte
rosszul vagyok, annyira hiányzik. És attól is a rosszullét környékez, ha arra gondolok,
hogy most Jake–kel van. Nem hibáztatom Jake–et. Mindenki azt mondja, hogy Claire
gyönyörű, és miután a húgom otthagyta, Jake biztos úgy érzi, hogy Claire társaságában
semmivé foszlik a megalázottsága. Valószínűleg Claire éppúgy csókolózik vele, mint
régen velem. Talán keresnem kellene valakit Claire helyett, vagy legalább addig, amíg
nem szakítanak. De kit? Csak egy lány van, akit ismerek és… De úgy tűnik, ő
Christopherrel jár. A fenébe is, hogy hiányzik Claire! Vajon mit csinálhat most?

IX. fejezet
Claire Jake mellett ült a fiú régi, ütött-kopott kisteherautójában. Alig öt mérföldes sebességgel
haladtak a part mentén, miközben magnóról zenét hallgattak. Az úton nem volt forgalom, senki sem
sietett sehová, és Claire még a zene mellett is hallotta a hullámzás robaját, a laza homok és a
kavicsok csikorgását a teherautó kerekei alatt.
– Mi ez a zene? – kérdezte.
– Lyle Lovett. Apám egyik kazettája, de én is szeretem.
Claire bólintott. A dalok kicsit melankolikus benyomást tettek rá, de Jake feltehetően
melankolikus hangulatban volt. Kereszteződéshez értek. A balra vezető út megkerülte a Nagy
Harapás tó északi partját; ez az öböl csaknem kettévágta Chatham Islandet, mintha egy croissant
közepéből valaki kiharapott volna egy nagy darabot. Az előttük húzódó út a Lipre, arra a félszigetre
vitt, amely a helyiek kedvenc találkahelye volt.
Jake tétovázott.
– Menjünk ki a Lipre* – javasolta Claire. – Szeretek ott lenni. Olyan elszigetelt.
Végighajtottak a murvás úton, aztán megálltak a zsákutca végében. Balra terült el a nyugalmas,
tükörsima felületű öböl, jobbra pedig a tenger háborgó vize. Az öblön túl feküdt a Lower Lip,
vagyis az Alsóajak, amely természetvédelmi terület volt, és egy északi lundakolóniának adott
otthont. Az a földnyelv, amelyen álltak, olyan keskeny volt, hogy alig harminc lépésnyire tőle már a
tenger kezdődött.
Claire lemászott a teherautó vezetőfülkéjéből, és a lundákat nézte, amelyek a sziklákon ugráltak,
búgtak, károgtak és olykor kiáltottak egyet, ami valahogy úgy hangzott, hogy Hé, Al! Apály volt,
Weymouth felé fekete viharfelhők tornyosultak az égen, és küldtek időnként cikázó villámokat a
város irányába. Közvetlenül felettük az ég még tiszta, felhőtlen volt; gyorsan esteledett, a csillagok
sziporkázva felragyogtak, aztán gyorsan búcsút intettek, mielőtt a viharfelhők sebesen haladva
eltakarták volna őket.
– Hahó, emlékszel még rám?
Claire felpillantott. Jake pár lépésnyire állt előtte, zsebre dugott kézzel. Úgy látszik,
elálmodozott egy kicsit, és közben megfeledkezett a fiúról.
– Bocs, biztos elkalandoztam.
Jake a viharfelhőket nézte. – Mit gondolsz, erre jön?
– Szerintem úgy húsz perc múlva ideér – bólintott Claire. – De ez csak amolyan elszigetelt
viharmag, és a szél kezd nyugatnak fordulni, tehát lehet, hogy mégis elkerül minket.
Jake elmosolyodott. – Mindenki csodálkozik azon, hogy ennyire érdekel az időjárás.
– Az időjárás lenyűgöző – vélte Claire. – Emiatt más egyik nap, mint a másik. És hihetetlenül
összetett rendszer, amelyben a legkülönbözőbb erők lépnek kölcsönhatásba egymással. Például a
Csendes-óceánban innen ötezer mérföldre található meleg áramlat és az afrikai szél is hatással
vannak arra, ami itt történik. – Elhallgatott, és a vihart nézte. – Bár az is lehet, hogy tényleg egy
kicsit furcsa vagyok.
– Erre szakosodsz majd a főiskolán? Az időjárási jelenségek tanulmányozására?
– Igen. Meteorológiára, klimatológiára, hidrográfiára. És később, amikor majd a doktorátusomon
dolgozom, megpróbálok beosztást szerezni az Antarktiszra. Ott található a különös, ismeretlen
időjárási sémák központja.
– Ott hideg van, nem? – kérdezte könnyedén Jake.
– Azt beszélik. Télen egyes helyeken mínusz hatvan fok, és orkán erejű szelek.
– Jól hangzik – jegyezte meg szárazon Jake. – De gondolom, jó lehet olyasmivel foglalkozni,
ami érdekel, és amit igazán szeretsz.
* „Lip” = „ajak” (a szerk. megj.)

– Te nem így vagy vele? – fordult felé Claire.
– Szeretem a futballt, és valószínűleg bejutok az egyetemi csapatba, de arra nincs túl sok
remény, hogy az Országos Futball Ligába is felvegyenek. Nagyszerű volna, de ahhoz más is kell.
Tudod, egy igazi állás.
– És mire szakosodsz majd?
Jake megropogtatta a vállát, és grimaszt vágott. – Fogalmam sincs. Megfordult a fejemben az
igazságszolgáltatás. Tudod, hogy zsaru legyek.
Claire félrehajtott fejjel, kritikus szemmel mérte végig. – El tudlak képzelni egyenruhában.
– Én is téged tíz réteg jégeralsóban, szőrmével bélelt kapucniban, és ormótlan hótaposó
csizmában. De az igazat megvallva, így jobban tetszel.
Egy hűvös szélroham legyintette meg Claire-t, a közeledő vihar előszele. – Csak azért mondod
ezt, mert szükséged volt valakire, miután Zoey a lelkedbe taposott.
Azonnal megbánta a szavait. Jake tekintetéből olyan megbántottság sugárzott, mintha a lány
pofon vágta volna. Kicsit óvatosabban kell bánnia vele, gondolta. Jake nem Benjamin, akit mintha
egy képzeletbeli páncél védene. Mellette hozzászokott, hogy kíméletlenül őszinte és provokatív
legyen. Nehéz volt észben tartania, hogy ez a nagydarab, erősnek látszó fiú milyen sebezhető.
– Részben talán igazad van – mondta halkan Jake. – Eléggé megviselt a szakítás…, de nem ezért
vagyok veled.
Claire két kezébe fogta Jake jobb kezét. – Nem egészen úgy értettem, ahogy hangzott.
– Mindig is kedveltelek, legalábbis barátként – folytatta Jake. – És szexinek találtalak. –
Szándékosan komikus csábmosolyt küldött a lány felé.
Claire a szavakat kereste az emlékezetében, amiket Benjamin vágott a fejéhez. – Nem gondolod,
hogy elszigetelt, magányos és fensőbbséges vagyok?
– Nem tudom, hogy magányos vagy-e – mondta Jake. – Annak érzed magad?
– Amikor veled vagyok, akkor nem.
– Akkor minél többet kell velem lenned.
Claire az ajkához emelte Jake kezét, és megcsókolta kemény, erős ujjait. Felnézett a fiúra, aki
lesütött szemmel nézett le rá. Valóság lenne? – tette fel magának a kérdést. Valóságos-e, amit most
iránta érzek? Hogy lehetne az, amikor minden olyan gyorsan történt?
Lehet, hogy hónapok vagy évek óta titkon szereti? Nem emlékezett ilyesmire.
Vagy csak a véletlen sodorta őket egymáshoz, mert mindkettejüknek ugyanabban a pillanatban
volt valakire szükségük?
Zoey kitépte Jake szívét. Benjamin arra kényszerítette őt, hogy emlékezzen az igazságra, amivel
nem akart szembenézni. Lehet, hogy csak két fuldokló, kétségbeesett ember kapaszkodott bele
abba, aki éppen melléje sodródott?
Érezte ajkán Jake csókját. Kellemes érzés volt. Más, mint Benjaminé, más, mint emlékeiben
Lucasé. Mindenképpen volt valami csodálatos abban, ahogy Jake erős karja átölelte, izmos
melléhez szorította, és fölé hajló válla teljessé tette azt az érzést, hogy elnyeli, védőn körülfogja.
Jake forró volt, míg Benjamin hűvös; egyenes, míg Benjamin megfejthetetlen, nagyobb volt,
erősebb, ugyanakkor meghatóan sebezhető, míg Benjamin egyszerre volt vaksága miatt törékeny, és
egyben valahogy sebezhetetlen.
Különbözőbbek már nem is lehetnének. És rájött, hogy ő is más most Jake-kel, mint
Benjaminnal volt. Mintha szó szerint más emberré vált volna Jake mellett.
Jobb emberré.
Kibontakozott a fiú karjából; maga sem tudta, miért, de hirtelen bosszúságot érzett. A szárazföld
felé pillantott, és látta, hogy a vihar gyorsan közeledik a csatorna fölött, felkorbácsolja a vizet, és
fehéren tajtékzó hullámokat hajt maga előtt.
– Már jön is – jegyezte meg.
– Siessünk vissza a teherautóhoz! – mondta Jake.
Claire-nek a nyelve hegyén volt, hogy ő szívesebben menne haza. Felvenné a poncsóját, kiülne a
tetőn körbefutó járdára, ahol kettesben lehetne a viharral, és közvetlen közelről élvezhetné. De aztán
mégsem mondta ki. Jake nem értené meg. Azt hinné, hogy ráunt, nem érzi jól magát a társaságában,

vagy nem esnek neki jól a csókjai.
Megbántaná vele. És ezt nem teheti.
A kilencórás komppal, a Titanickal tértek haza mozi után a szigetre. Ez volt az utolsó késő esti
kompjárat; aki lekéste, az kénytelen volt odaát éjszakázni, vagy kifizetni a vízitaxi felháborítóan
magas viteldíját. A Titanic autókat is szállított, és a fedett része kisebb volt, mint a Szigeti Szellőé,
de az eső mindenkit fedél alá kergetett; a párás ablakokon át nézték, hogy cikáznak a villámok.
Mire a szigetre értek, elállt az eső: a macskakövek nedvesen csillogtak, a levegő friss volt, s
mintha megtelt volna elektromossággal.
A kikötőben szétszéledtek: Nina észak felé indult, Christopher délnek tartott, és otthagyta a kissé
bosszús Aishát. Lucas, Benjamin, Aisha és Zoey együtt mentek a Camdenig, ahol Aisha folytatta az
útját, hogy a fárasztó kapaszkodó után, a kanyargós úton felérjen szülei fogadójához, a
hegygerincre.
A mindig tapintatos Benjamin bement a házukba, és magára hagyta Zoey-t Lucasszal az
előkertben. Aznap este ez volt az első alkalom, hogy végre kettesben maradtak.
– Érdekes este volt – karolta át a fiú Zoey-t. – Mi a helyzet Aishával és Christopherrel? Nem
tudom eldönteni, hogy most utálják vagy kedvelik egymást?
– Szerintem Eshnek nagyon tetszik Christopher, csak magának sem meri bevallani. Aisha
bizonyos tekintetben olyan, mint egy vonat. Megy a sínen, egy bizonyos irányba, és nem lehet
eltéríteni.
– Örülök, hogy te nem ilyen vagy – húzta magához Lucas.
– Én is – vallotta be Zoey.
Egy darabig csókolóztak az esőtől csepegő fa alatt, teljes magányban a csendes zsákutcában.
– Be kell mennem – mondta végül a lány. – Tudod, a szüleim…
– Persze, megértem. Nem mintha az én szüleimet sokat izgatná, ha későn megyek haza.
Valószínűleg azt sem bánnák, ha egyáltalán nem látnának viszont. – Igyekezett könnyed hangot
megütni, hogy elrejtse a keserűségét.
– Apád idővel biztos megenyhül – próbálkozott tétován Zoey.
– Az elmúlt pár napban legalább már nem emlegette, hogy elküld innen.
– Látod? Talán megenyhül.
– Biztos – mosolyodott el Lucas, hogy a hazugságot hihetőbbé tegye. Mióta az eszét tudta, az
apja sosem felejtett el semmit, és sosem változtatta meg a véleményét. Az egyetlen esélye az volt,
hogy a Texasban élő nagyapja mégsem hajlandó befogadni. Az apja és a nagyapja nem voltak
kimondottan jó viszonyban.
– Egész éjjel rád fogok gondolni – mondta Zoey, és hatalmas, csillogó kék szemét Lucasra
emelte.
– Én pedig terád – felelte a fiú.
– Talán álmunkban találkozunk majd – tette hozzá félig komolyan, félig gunyorosan Zoey.
Lucas elmosolyodott. A Zoey-val kapcsolatos álmai olyan egyértelműek voltak, hogy a lány
bizonyára megrémült volna, ha ismeri őket. Rettenetesen kívánta, szinte állandóan. De soha nem
tenné kockára élete legszebb kapcsolatát azzal, hogy olyasmire kérje Zoey-t, amit az nem szívesen
tenne meg. Még akkor sem, ha valahányszor a lány megcsókolja csodálatosan lágy ajkával, és
testével az övéhez simul, ő úgy érzi, rögtön felrobban.
– Jó éjt – indult el Zoey a bejáratukhoz vezető járdán.
Lucas utánanézett, magába itta a látványt, és elraktározta az emlékezetében Zoey minden
mozdulatát.
– Viszlát holnap.
Megkerülte a lány házát, megkereste a sötét földutat, amely Passmore-ék hátsó udvaráról a
meredek partfalon keresztül a verandájuk alá vezetett, majd azt megkerülve a bejárathoz vitt.
Felment a verandára, és lenézett. Éppen időben, hogy lássa Zoey-t, amint belép a ragyogó,
káprázatosan kivilágított konyhába, körbefordul, és két karjával átöleli önmagát.
Ekkor bejött Zoey apja; fürdőköntöst viselt. Felnézett a mennyezetre – biztos cukkolta Zoey-t –,

de a lány odatáncolt hozzá, arcon csókolta és kiment a konyhából. Mr. Passmore a mosogatónál állt,
reggelre készítette be a kávét. Az arcán elmélázó, nosztalgikus mosoly ült.
Lucas elfordult. Az ő házuk sötét volt, valószínűleg már órák óta. Az apja halász volt,
mindennap virradat előtt kelt, a szárazföld meredek partjához kormányozta a csónakját, felhúzta a
rákcsapdákat, visszadobta a vízbe a kelleténél kisebb homárokat, visszatette a csalit, aztán megint
leengedte a kosarakat.
Lucas úgy osont be a házba, és olyan hangtalanul lopakodott fel a lépcsőn, mint egy betörő. Kis
ház volt – az emeleten két háló, a földszinten pedig egy nappali és egy konyha. De saját fürdő- és
hálószobája volt, így akkor jöhetett-mehetett, amikor akart. A ház nem volt nagy, még a harmada
sem Jake-ének vagy Claire-ének, sőt még Zoey-ék szerény házához mérten is kicsi volt. De a
fiatalkorúak javítóintézetében lévő cellájához képest valóságos főúri palota.
Becsukta maga mögött a szobája ajtaját, és csak azután kapcsolta fel a villanyt. Egy
egyszemélyes ágy, egy fehérre festett komód, egy összevissza karcolt fa íróasztal és egy rozoga
szék alkották a berendezést. A két évvel korábbról megmaradt személyes tárgyak.
Egyszerű, szinte kopár szoba volt, így azonnal szemébe ötlött az íróasztalán fekvő papírlap,
amely szinte bántóan fehérlett. Megállt az asztalnál, és olvasni kezdte.

A szavakra meredt, és kényszerítette magát, hogy felfogja, amit lát. Szombat. Gép. Houston.
Utazol.
Az ágyán ült, a papírlapot a kezében szorongatta. Bekövetkezett. Az apja valóban kirúgja
otthonról, ahogy megígérte.
Lucas reménykedett, hogy az anyja valahogy rábírja az apját, hogy változtasson az
elhatározásán, de most már tudta, hogy csak hitegette magát. Ebben a házban az apja a teljhatalmú
úr, akárcsak a hajóján.
Lucas beszívta a levegőt. Olyan érzés volt, mintha az elmúlt néhány percben elfelejtett volna
levegőt venni. Szombat. Még három nap, és azután…
Nincs többé Chatham Island, sem Maine. Sem Zoey.
Ha nem volna Zoey, még szinte örülne is neki. A nagyapja más volt, mint az apja. Más utat
választott: kemény öregember volt, de rendes. Nem olyan sótlan, moralizáló, vaskalapos alak, mint
az apja.
Megkönnyebbülés lesz Texasba utazni. Csakhogy Texasban nem lesz ott Zoey.
Már vagy századszor fordult meg a fejében, hogy elmondja az apjának az igazságot,
elmagyarázza, mi is történt két éve valójában, amikor olyan meggondolatlanul magára vállalt
valamit, amit el sem követett.
De az apja ezt is csak egynek tekintené a hazugságok hosszú sorában. Még az anyja sem hinne
neki.
Eloltotta a lámpát, nyirkos ruhájában végignyúlt az ágyán, és magához szorította a kispárnáját. A
sötétbe bámult, és egy kis fényes négyszöget látott maga előtt, amelyben Zoey két karját maga köré
fonva körbefordult a konyhában, és közben őrá, Lucasra gondolt.

Lucas

Miért írtam alá azt a vallomást? Fogalmam sincs, hányszor tettem
fel már magamnak ezt a kérdést. Tulajdonképpen folyton ez járt a
fejedben; minden éjjel, miközben a priccsemen feküdtem, és a
cellatársaimat hallgattam, ahogy horkolnak, álmukban sírnak, vagy
valami sokkal rosszabbat művelnek.
Miért tettem?
Mert szerelmes voltam Claire-be. Bármit megtettem volna érte. Az
életem nem volt éppen leányálom. Anyám és apám tetszhalottként
éltek: két test, amelyek ugyanazon az élettéren osztoznak, semmi
több. Vajon gyűlölik-e egymást? Nem tudom. Szeretik-e még egymást?
Ezt sem tudom. Azt azonban igen, hogy a saját otthonomban mindig
is betolakodónak éreztem magam. Egy... olyan személy voltam, aki
éjszakánként túl sokáig marad fenn, túl sokat eszik, és soha
semmit nem tesz helyesen.
Claire volt az első ember az életemben, aki azt mondta, hogy
szeret. Gyönyörű, ragyogó, tökéletes lény volt, egy angyal, aki
valami csoda folytán azt állította, hogy valóban fontos vagyok
neki. A szememben ő soha nem cselekedhetett rosszat! Ezért nem
kötöttem az ebet a karóhoz, ahogy tennem kellett volna azon az
estén, hogy húzódjon le az útról, és állítsa le az autót. Ami azt
illeti, nyugodtan haza is gyalogolhattunk volna, de nem akartam
magamra haragítani. Elsütöttem pár viccet, és azt reméltem,
megérti a célzást, és megáll, csak azt hagytam ki a számításból,
hogy az ember részegen nemigen érti a célzásokat.
És akkor bekövetkezett a baleset. Kimásztam a hátsó ablakon,
aztán kihúztam Claire-t. A homloka véres volt. Kihúztam Wade-et
is. Furcsa, de abban a pillanatban azt hittem, hogy Claire sérült
meg súlyosabban.
De
Wade
nemsokára
meghalt.
És
Claire
kórházba
került.
Megrémültem, hogy meghal. A vallomástétel olyan volt, mintha…
egyezséget kötöttem volna Istennel. Kérlek, hagyd életben! Bármit
megteszek, csak ő maradjon életben.
És életben is maradt. Az apja eljött hozzám, és azt mondta, hogy
igazi férfi vagyok, amiért vállalom a felelősséget. Sosem hitte,
hogy ilyen gerinces vagyok, de most már látja, hogy tévedett.
Azt is mondta, hogy az apámnak anyagi gondjai vannak, de ő
bankárként biztosan tudna segíteni.
És az igazán furcsa az, hogy eleinte fel sem fogtam, miben
mesterkedik, csak napokkal később. Nem értettem, hogy azt akarja a
tudtomra adni, hogy segít az apámon, ameddig kitartok a vallomásom
mellett.
Hogy miért tettem vallomást? Mert szerettem Claire-t. És mert
bárhogy is gyűlölöm, az apámat is szeretem.
És egyikük sem látogatott meg. Nem írtak. Nem telefonáltak.
A Claire iránti szerelmem idővel kihunyt. De mit tehetnék
apámmal? Bármi történjék, ő akkor is az apám marad.

X. fejezet
Zoey tanítás után a kompkikötőből azonnal Lucasék házához sietett. A fiú aznap nem ment
iskolába, és ez nyugtalanította. Ahogy teltek az órák, egyre vadabb elképzelések kavarogtak a
fejében, már nem is tudott másra figyelni, és lassanként elfogta a félelem.
Egyenesen a fiú házához szaladt, de a bejárati ajtó előtt inába szállt a bátorsága. Egyszer sem
találkozott Lucas szüleivel azóta, hogy a fiút kiengedték a börtönből. Tudta, hogy a viszony Lucas
és a szülei között ellenséges, csak azt nem tudta, hogy ezt őrá is kivetítik-e.
Bekopogott, és várt. Igyekezett elrendezni a vonásait, és barátságos kifejezést erőltetni az arcára.
Hirtelen feltárult az ajtó. Mrs. Cabral a sötét előtérben állt, és hosszú kötényében törölgette a kezét.
Éppen olyan szőke volt a haja, mint Lucasé, de az övé az ősz csíkoktól fénytelennek tűnt. Az arca
komor volt, a szeme kifejezéstelen.
– Jó napot, Mrs. Cabral – köszönt vidáman Zoey.
– Szervusz, Zoey. – Mrs. Cabralon sem meglepetés, sem különösebb érdeklődés nem látszott. –
Hogy vannak a szüleid?
– Nagyon jól, asszonyom. Sokat dolgoznak, de erről ön és Mr. Cabral is mesélhetnének egyet s
mást, nem igaz? Úgy értem, tudom, milyen keményen dolgozik Mr. Cabral. És ön is… tudom, hogy
bármi legyen is a munkája, nagyon kemény lehet… – Abbahagyta az összefüggéstelen fecsegést, és
mély lélegzetet vett. – Lucas itthon van? – nyögte ki.
– A szobájában.
Nem éppen szívélyes invitálás, döbbent rá Zoey. – Felmehetek hozzá, hogy meglátogassam?
Vagy esetleg lehívná?
Mrs. Cabral egy percig elgondolkodva bámult rá, aztán megvonta a vállát és félreállt. – Odafent
van.
– Köszönöm – mondta Zoey, és legszebb mosolyát villantotta rá. Felszaladt a lépcsőn. A szülői
hálószobájának ajtaja nyitva volt. A másik szoba ajtaja csukva. Óvatosan bekopogott.
– Igen? – hangzott a tompa válasz.
– Én vagyok az, Zoey. Engedj be!
Lucas kinyitotta az ajtót. Farmert viselt, a felsőteste meztelen volt. Az arca komornak látszott, és
vörös volt a szeme.
– Jól vagy? Nem vagy beteg? – firtatta a lány.
A fiú becsukta mögötte az ajtót, és elfordult. – Nem vagyok beteg.
Zoey mögéje lépett, és át akarta karolni, de a helyzet feszélyezetté tette. Még sohasem járt Lucas
szobájában, és még sosem látta őt derékig meztelenül, ráadásul az anyja talán odakint áll az ajtó
előtt. Lehullott a karja. – Akkor miért nem jöttél iskolába? – kérdezte egyszerre csalódottan és
idegesen.
Lucasból mély sóhaj szakadt fel, majd lehajolt, és benyúlt a szemétkosárba. Kivett egy
összegyűrt papírgalacsint, és átnyújtotta. Zoey kibontotta, majd a fiú íróasztalán kisimította, hogy
elolvashassa.

Zoey úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Megroggyant a térde, és tehetetlenül
lezöttyent a fiú ágyára. Görcsösen szorongatta a papírdarabot. – Apád biztos nem gondolja
komolyan.

– Komolyan gondolja – biztosította a fiú. Visszament az íróasztalához, és kihúzta a fiókot.
Felmutatott egy borítékot, amelynek a sarkában ott volt a légitársasága lógója. – Természetesen
csak odafelé szóló a jegy – jegyezte meg fanyarul. – És még csak nem is első osztályú. Az ember
azt hinné, hogy ha már kiteszik a szűrét a városból, legalább első osztályon távozhat. Biztos valami
kövér pacák és egy visító csecsemővel utazó asszony közé ültetnek majd. Bár, az apámat ismerve,
még azt hiszem, örülhetek, hogy nem a távolsági busszal kell mennem.
– Mit tehetünk? – kérdezte Zoey kétségbeesetten.
– Két napja ugyanezt kérdezem magamtól. – Visszatette a jegyet az íróasztalába, és úgy csukta
be a fiókot, mintha ezzel a mozdulattal pontot tenne mindennek a végére. – És a válasz az, hogy
semmit.
– Az lehetetlen! – suttogta Zoey.
– Szerezhetek állást, kivehetek egy lakást, és eltarthatom magam. Végiggondoltam. Ha folytatom
a tanulást, akkor heti huszonöt órát dolgozhatok, már ha akad valaki egyáltalán, aki felvesz egy
priuszos középiskolást, akinek se ajánlása, se tapasztalata. Az adó meg a különböző levonások után
heti százat, száztizet vihetnék haza. Ha szerencsém van, havi négyszázötven dolcsit kereshetek.
Ebből bérelhetek egy lakást. Sajnos, fűtésre már nem telne, és itt, Maine-ben a fűtés bizony jól jön
télen. És olyan fényűzésre sem jutna, mint ruha, étel…
Hanyatt dőlt Zoey mellett. – Vagy abbahagyom a tanulást, és hamburgert sütök, vagy
elhelyezkedem egy kisebb áruházban, és ha keményen megfogom a munka végét, talán még
vihetem is valamire. Pár év múlva menedzser lehetek vagy ilyesmi.
– Nem maradhatsz ki a suliból – jelentette ki határozottan Zoey.
– Nem is akarok – válaszolta Lucas. – De téged sem akarlak elveszíteni. Te vagy az egyetlen, aki
fontos nekem.
Zoey odasimult hozzá, arcát a fiú sima mellére fektette. Hallotta a szívdobogását, amely
felgyorsult, amikor megfogta a kezét, és erősen megszorította.
– Szeretlek, Lucas – suttogta.
– Én is szeretlek, Zoey – mondta Lucas, és a hangja morajlott a mellkasában.
Zoey megcsókolta azt a helyet, ahol a fiú szíve vert, aztán a kulcscsontját, a nyakát, s végül a
száját. Ez a csók csupa édesség volt, tele Zoey vágyával, de a lány érezte, hogy Lucas elhúzódik
tőle, mintha nem akarná többé teljesen elkötelezni magát.
Zoey lefeküdt Lucas mellkasára, és hallgatta, ahogy a fiú szíve lassan kezd nyugodtabban verni.
Tudta, hogy Lucas gondolatban már igyekszik elszakadni tőle. Úgy próbál megmenekülni a
fájdalomtól, hogy mindig egy kicsit távolabb taszítja magától.
Könnyek gyűltek a szemébe, és legurultak a fiú meleg bőrére, onnan pedig lecsorogtak a
lepedőre. Kis idő múltán hallotta, hogy a fiú elkeseredetten felsóhajt, aztán szorosabbra fonta
körülötte a karját, és ismét magához vonta.
Ebből nincs egyszerű kiút. Nem hagyhatja el Zoey-t csak úgy. Ezt együtt kell végigcsinálniuk,
akármi történjék is.
Az ajkuk ismét találkozott, és Lucas ezúttal nem húzódott el.
A pálya túlsó végén a pomponlányok kórusban kántáltak valamit, aztán magasba lendítették
előbb a jobb lábukat, aztán a balt, végül lementek spárgába.
Claire szórakozott derűvel figyelte őket a lelátóról. Nem értette, miért vágynak annyira a lányok
az ilyesmire. Ő biztos sosem akarna pomponlány lenni. Egyfolytában csak ugrálnak és kiabálnak
egy rakás focidrukker előtt, és mással sem foglalkoznak, mint hogy tökéletes-e a spiccük, vagy elég
lelkes-e a mosolyuk.
Az igazat megvallva azt sem bírta felfogni soha, hogy a pasik mit esznek annyira a focin.
A felsorakozott játékosokra nézett, akik a feneküket az égnek meresztve, egyik öklükkel a földre
támaszkodtak. A játéknak ezzel a részével nem is volt gond. Sajnos, Jake nem hajolt le: a sor
mögött állt, kitárt karral.
Kántálni kezdtek, ami hamarosan számolássá alakult, majd mind futásnak eredtek. Valaki
odadobta Jake-nek a labdát, aki a hóna alá dugta, és futott. Egy másik fiú nekirontott, de Jake

megpördült, és továbbrohant. Aztán két fiú hátulról ráugrott, és lerántotta a földre.
Jake nevetve feltápászkodott, és fancsali képpel rázta a fejét. Claire felé kocogott, és futás
közben levette a sisakját, majd kivett egy nyálas műanyagdarabot a szájából.
– Láttad? – kiabálta, amikor közelebb ért.
– Igen. Remélem, nem fájt.
– Még hogy fájt? – kérdezett vissza Jake, mintha a lány valami igazán nevetséges ötlettel állt
volna elő. – Szereltem egyszer, aztán másodszor is, és újabb öt jardon át vittem a labdát. Tizenöt
jard előnyhöz jutottam, sőt még egy kicsit tovább is. Készen állok a pénteki játékra. Fantasztikus
formában vagyok!
Felszaladt a lelátón, és leült a lány mellé. Izzadt, de kitörőén jókedvű volt.
– Azt akarod mondani, hogy amit csináltál, jó volt? – érdeklődött Claire.
Jake kétkedve hunyorított rá. – Nem vagy futballrajongó, igaz?
– Hát, azt hiszem, a rajongó szó éppenséggel nem illik rám.
Jake jóindulatúan nevetett. – Úgy is mondhatnánk, hogy fogalmad sincs a játékról.
– Tudom, hogy labdával játsszák. És több csapattársadnak is jó a feneke.
A fiú elfintorodott, és megcsóválta a fejét. – Nem. A csapatban senkinek sincs jó feneke. Ez a
játék nem a csinos popsikról szól. Ez háború, pusztítás, ez a hatalomról szól és arról, hogy
megszerezzük az ellenfél területét, hogy előretörjünk és behatoljunk az ellenfél térfelére, mint
Napóleon Waterloonál.
– Napóleon veszített Waterloonál – emlékeztette Claire.
– Végül is South Portland ellen játszunk pénteken, tehát valószínűleg elég jó a párhuzam –
mondta Jake szárazon. – Eddig még minden évben megvertek minket, mióta is… ha jól
belegondolok, bizonyára Waterloo óta.
– Nem hangol le, hogy valószínűleg veszíteni fogtok?
– Jaj, Claire, hiszen épp ezt magyarázom! Itt nem az a lényeg, hogy veszítesz-e vagy sem, hanem
az, hogy hogyan játszol. – Jake rávillantotta egyik csodálatos mosolyát. – Persze egy kicsit
lehangoló, de hát az ő sulijuk kétszer akkora, mint a miénk, úgyhogy nem vagyunk nagyon letörve.
Egyébként meg nyerhetünk is. A középhátvédjüket elütheti egy autóbusz.
– Még sosem voltam mérkőzésen – ismerte be Claire. – De gondolom, ha együtt járunk,
mindegyikre el kell mennem.
Jake lenézett a földre, és leverte a sarat a cipője stoplis talpáról. – Év közben Zoey csak háromnégyre jött el – mondta végül. – De azt hiszem, végül sikerült megértetnem vele a játék lényegét.
A lány nem szólt, és mindketten hosszan hallgattak, mialatt a többiek játszottak. – Gondolom,
korai még azt várni tőled, hogy túltedd magad rajta – törte meg halkan a csendet Claire.
– Igen is, meg nem is – válaszolta Jake. – A lelkem egyik fele úgy örül annak, hogy együtt
vagyunk, hogy szinte már nem is érdekel az egész. De azért még fáj. Senki sem szereti, ha ejtik. –
Az arca elsötétült. – Pláne olyasvalakiért, mint Lucas.
Claire a fiú karjára tette a kezét. – Örülök, hogy nem bonyolódtál vele verekedésbe. Aggódtam,
hogy valami ostobaságot teszel.
– Tettem volna, de igazából nincs is rá szükség – mondta Jake. – A fociban ez az egyik
legnagyobb tanulság. Ne üss, ha nem kell, ne vigyél be felesleges találatot. Amikor az ellenfél
földre kerül, ne ugorj rá. Az a lényeg, hogy földre került. És Lucas – mondta ki gúnyosan a nevet –
már kiesett a játékból.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Claire.
– Az apám szinte naponta beszélget az apjával. Cabral a mi kikötőnkben szokott tankolni. Apám
mesélte, hogy Lucas már megkapta a repülőjegyét szombatra. Pá-pá, Lucas! – mosolygott hidegen,
kegyetlenül Jake. – Lehet, hogy Zoey lapátra tett, de a pasi, akiért ezt művelte, három nap múlva
már sehol sem lesz.
Claire-t olyan vad öröm és megkönnyebbülés öntötte el, hogy szinte elakadt a lélegzete. Lucas
három nap múlva elutazik! Hiszen ez olyan, mint egy csoda. Ha elmegy, senki sem mondhatja el az
igazat. Benjaminon kívül senki sem tudja, és neki sincs rá bizonyítéka, csak homályos sejtései.
Biztonságban van a titka. Mindenkitől, de legfőképpen Jake-től.

Odahajolt és mohón megcsókolta Jake-et, de a fiú elhúzódott tőle.
– Izzadt és koszos vagyok – tiltakozott. – És a leheletem biztos olyan szagú, mint Joe Bolt
cipője, amikor az utolsó menetben a számba nyomta.
– Joe Bolt. – Claire úgy tett, mintha a fejét törné. – Ő az, akinek olyan csinos a popsija?
– Claire – korholta Jake. – Itt mindenki nagyon kemény fiú, férfias, meg minden. De egyikünk
sem csinos. Kivéve talán engem.
Megcsókolta a lányt, de nem húzta magához.
– McRoyan! – üvöltötte az edző a pályáról. – Gyakorolsz, vagy smacizol?
– Máris jövök, uram! – ordította vissza Jake.
– Mondd, hogy nincs szükséged gyakorlatra, nagyon is jól smacizol – tanácsolta Claire.
Jake elmosolyodott, aztán a lány észrevette, hogy elpirul, és zavartan lenéz a stoplis cipőjére. –
Tudod, Claire, nem tudom, elmondjam-e, de tudod, én… szóval igazán kezdelek megkedvelni.
Nagyon is. Úgy értem, mindig is kedveltelek, csak ez most több. És más. Hiszen érted.
Claire furcsa meghatottságot érzett. Jake olyan őszintének és tisztának látszott. Tudta, hogy
sohasem hazudna neki.
Nem mintha ő, Claire hazudna.
A gondolat szíven ütötte, a keze hirtelen ökölbe szorult.
– Ne haragudj, nem kellett volna ezt mondanom – szabadkozott zavartan Jake. – Bár régóta
ismerjük egymást, még csak rövid ideje vagyunk együtt.
– Nem, nem! Örülök, hogy ezt mondtad, Jake. Nagyon örülök.
– Az isten szerelmére, McRoyan, mi az ördögöt művelsz? – bömbölte dühösen az edző.
Jake égnek emelte a tekintetét. – Bocs, de muszáj visszamennem a többi macsó közé.
– Tessék – ragadta meg a pólóját Claire. Magához vonta, és hosszan, erősen megcsókolta. –
Valami, amitől a többi macsót elönti majd az irigység.
Amikor Jake leszaladt a lelátóról, a csapattársai élénk kurjongatással fogadták. Claire elnézte,
ahogy csatlakozik a csapathoz.
Könnyű lesz megtalálni a szavakat, amelyekkel majd elmondja neki az igazságot. Jake, azon az
estén, amikor Wade meghalt, én vezettem az autót. Csak azt nem tudta elképzelni, hogy ezután a
tizenegy szó után mit mond majd.

XI. fejezet
– 'Reggelt, 'reggelt, 'reggelt – morogta halkan, morcosan Nina, amikor lezöttyent Zoey mellé a
padra. Elővett cigarettát, meggyújtatlanul a szájába dugta, és mélyen megszívta. A bakancsát
feltette az előtte lévő ülés támlájára, majd körülnézett a kompon. – Mennyi ideje is kezdődött, két
hete? És máris bejelenthetem, hogy torkig vagyok a sulival. De komolyan, mi a fenét keresünk itt
ilyen korán, miért nem vagyunk az ágyunkban? Múlt éjjel sokáig fenn maradtam, és megpróbáltam
kifundálni, hogy lehet az, hogy az oroszok jó fiúk voltak az I. világháborúban, aztán rosszak a II.
világháború elején, de a felénél megint jó fiúk lettek, aztán, amikor vége lett a háborúnak, megint
rosszak lettek, és azok is maradtak, amíg pár évvel ezelőtt újra jók nem lettek. Szerintem törvényt
kellene hozni, hogy ha az ember valamelyik oldalra áll – akár a jóra, akár a rosszra –, akkor amellett
ki is kell tartania. Hé, Esh. Te már végzős vagy. Szerinted mi az ábra az oroszokkal? Jók, rosszak,
vagy közömbösek?
Aisha megállt Zoey előtt, és a fejét csóválta. – Szörnyen nézel ki, Zoey. Mi a baj, beteg vagy?
– Beteg vagy? – kérdezte meglepetten Nina, és alaposabban szemügyre vette a barátnőjét. –
Miért nem szóltál?
– Nem vagyok beteg – suttogta halkan Zoey.
– Pedig annak látszol – mondta határozottan Aisha. – Ha fertőző, ne gyere közel!
– Ha fertőző, de nem túl fájdalmas, akkor gyere csak nyugodtan közel! – biztatta Nina. – Jól
jönne pár nap betegszabadság.
– Nem erről van szó – mondta Zoey –, hanem Lucasról.
– Nehogy azt mondd, hogy veszekedtetek – morogta Aisha.
– Az apja elküldi. Szombaton… – csuklott el Zoey hangja. – Szombaton elutazik.
– Most szombaton? – kérdezte Nina.
Zoey bólintott.
– És ezt megteheti? – kérdezte Aisha. – Hiszen Lucas a fia.
– Elmúlt tizennyolc – magyarázta Zoey. – Ha úgy tetszik neki, az apja kirakhatja a szűrét. Lucas
azt mondja, az apja legalább talált számára egy helyet, a nagyapjánál, ahol befejezheti a
tanulmányait.
– Texasban, nem? – kérdezte Aisha.
– Valami koszos kis városban – motyogta Zoey. – Több mint kétezer mérföldnyire innen.
Kétezer mérföld!
Nina zavartan vakargatta a fejét, és meggyújtatlan cigarettája végét rágta. Még sosem látta Zoeyt ilyen feldúltnak. Zoey mindig maga volt a napsütés Nina esővel áztatott világában. Furcsa volt
látnia, hogy barátnője a könnyeivel küszködik, ráadásul úgy tűnt, annyit sírt már, hogy végleg
elapadtak a könnyei. Aishára pillantott, aki csak megvonta a vállát, és az ajkába harapott.
Valószínűleg alig várja, hogy azt mondhassa: „Én megmondtam!”, gondolta Nina.
– Nem lehet valahogy rávenni az apját, hogy gondolja meg magát? – kérdezte Aisha. – Bár,
gondolom, Lucas már mindent megpróbált…
Zoey némán bólintott. A komp sípja felvisított, majd a hajó lassan eltávolodott a mólótól. Nina
látta, hogy Jake feléjük pillant, a tekintete előbb ellágyul, majd megkeményedik, és könyörtelenné
válik Zoey láttán. Claire közvetlenül mellette állt, és egy pillanatig ő is őket bámulta.
– Nem bírom – suttogta Zoey halkan, remegő hangon. – Nem igazság. Senkinek sem szabadna
elválasztania azokat, akik szeretik egymást.
Nina átölelte a barátnője vállát. Aisha is leült, és megfogta Zoey kezét. Zoey szemében még
összegyűlt néhány maradék könnycsepp, amelyek most hangtalanul legördültek a könyveire, és kis
sötét foltot hagytak a francia nyelvtanon.
– Mit tegyek? – kérdezte. – Nem mehetek vele. Hol laknék? Hogy fejezném be az iskolát?

Nina és Aisha összenéztek Zoey lehajtott feje fölött.
– Tegnap mondta meg. Felmentem a házukhoz, mert nem jött iskolába. Gondolom, már nem
akarja törni magát, amikor néhány nap múlva úgyis elmegy. Beszéltem az anyjával, de Lucas
mesélte, hogy az apja őt is teljesen a hatalmában tartja. Megmutatta a levelet, amit az apja az
asztalon hagyott. Semmi sincs benne, csak a gép indulási ideje. El sem hinnétek, milyen kőszívű a
családja.
Ninának már a nyelve hegyén volt, hogy ő aztán tudja, milyen egy kőszívű család, hiszen Claire
a testvére, de észrevette, hogy a nővére ismét fürkésző pillantást vet Zoey-ra. Claire szája vonallá
keskenyedett, és elkapta a tekintetét, amikor meglátta, hogy a húga figyeli.
Fura, gondolta Nina. Úgy viselkedik, mintha tudná, miért szomorú Zoey. De hiszen kis szigeten
élnek, gondolta azután. Claire valószínűleg tényleg tudja.
Claire tekintete ismét rájuk siklott. Érthetetlen, amikor az égen olyan izgalmas, hatalmas felhők
tornyosulnak. Miért nem inkább azokat nézi?
– Már csak a ma este meg a holnap este van, amit még együtt tölthetünk – folytatta Zoey
reményvesztetten. – És őszintén szeretem őt. Komolyan. Miután megmondta, órákig csókolóztunk.
Órákig, de úgy tűnt, mintha csak két perc lett volna. Éreztem, hogy megpróbál érzelmileg
elszakadni tőlem. Nem hibáztatom. Tudom, hogy jobb volna, ha én is ezt tenném, de képtelen
vagyok rá.
– Igaz szerelem – jegyezte meg sötéten Aisha. – Egy darabig fantasztikus, de a végén mindig
nagy fájdalomhoz vezet. – Zoey kezére tette a kezét. – Talán mégis létezik olyan, hogy sors. Talán a
végzet rendelte így, hogy ezen keresztülmenj.
– Szó sincs végzetről, Esh – mondta a könnyein át Zoey. – Úgy értem, akkor is megtenném még
egyszer, ha tudnám…, ha tudnám… – Nem tudta befejezni, mert úrrá lett rajta a zokogás.
Aisha nyugtalan pillantást vetett Zoey-ra; a tekintetében hitetlenkedés ült, de Nina kétkedést is
felfedezett benne.
Nina érezte, hogy az ő szemébe is könnyek gyűlnek. Hirtelen megértette, hogy ez bármelyik
fiúval és lánnyal megeshet. Mi történne, ha Benjamin hirtelen eltűnne az életéből? Nem mintha
most nagyon benne lenne az életében. De milyen lenne, ha tudná, hogy többé nem láthatja?
Kibuggyant a szeméből az első könnycsepp, és legördült az arcán.
– Most azonnal hagyjátok abba! – dörrent rájuk Aisha, de a hangjában nem volt harag. – Hogy
csináljuk végig a napot a suliban, ha már a kompon bőgünk?
– Bocs – mentegetőzött Zoey. Kiegyenesedett, és megtörölte a szemét.
Nina lassan simogatta a barátnője hátát. – Valahogy majdcsak elrendeződik minden. Nem igaz,
Aisha?
– Hát persze.
– Egy hülye szülő nem állhat az igaz szerelem útjába, nem? – kérdezte kihívóan Nina. – Ott volt
például Rómeó és Júlia esete. Őket is el akarták szakítani egymástól a szüleik, nem?
– Meg is haltak – jegyezte meg komoran Aisha.
– Na jó. Azt azonban biztosan tudom, hogy Vilma szülei sosem tartották megfelelőnek Frédit.
Aisha a szemét forgatta. – Nina, ha valaha vigasztalásra szorulok, emlékeztess majd, hogy ne
forduljak hozzád!
– Meg ne mondja! – emelte fel a kezét Benjamin. – Paradicsomos vagdalt pulykából zsemlén…
zöldbabbal…, és… egy pillanat, szeretnék biztosra menni… – Óvatosan beleszimatolt a levegőbe. –
Cseresznyés… nem, inkább málnás gyümölcszselé.
A pult mögött álló idős asszony ámulattal ingatta a fejét, és telerakta Benjamin tányérját. A fiú
az asszony irányába mosolygott, és végigtolta a tálcáját a rozsdamentes acél rácson.
– Figyelj, nem akarok hülyeségeket kérdezni – jegyezte meg Aisha, aki mögötte állt a menzán a
sorban –, de ezt hogy csinálod? Nem mondhatod komolyan, hogy a paradicsomos fasírt-, a parfümés testszag közepette meg tudod különböztetni a málnás zselét?
– Egyszerű – vetette oda a szája sarkából Benjamin. – Minden hét elején lehozzák az iskolai
menüt az újságban. Ma fasírt van, zöldbab és gyümölcszselé.

– De azt is odaírták, hogy málnás?
– Dehogy. – A fiú előásta a zsebéből az ebédjegyét, és átnyújtotta a pénztárosnak. – Az előttünk
levők megkérdezték, milyen ízesítésű. Mindig előnyös, ha az ember diszkriminált kisebbségként
megőrzi a titokzatosság látszatát. Nem gondolod?
Aisha karon fogta Benjamint, és egy üres asztalhoz vezette a zsúfolt ebédlőben. Volt néhány
dolog, amire Benjamin egyedül nem volt képes, és ez is közéjük tartozott, hacsak nem akarta
megragadni az első üres széket, amelybe belebotlott. Az osztályterem más lapra tartozott: ott
kiszámolhatta a lépéseket. Az irodalomóra egy lépés be, aztán balra tizenhét lépés, majd jobbra
kilenc, és a padja a hátsó sorban, a terem felénél van. A terembe úgy jut el, hogy megtesz
hatvanhárom lépést a folyosón, felmegy négy fordulót a lépcsőn, aztán megy jobbra negyvennyolc
lépést.
Az ebédlőben azonban gyakrabban tologatták ide-oda az asztalokat, a székeket szinte naponta
átcsoportosították, így általában az sietett a segítségére, aki a pénztáros közelében ült. Egyszerűen
megragadta Benjamin könyökét, és megkérdezte, hova akar menni, vagy ki mellé akar ülni.
– Az asztal a baloldaladon van – mondta Aisha.
Benjamin hallotta, hogy a lány többé-kevésbé vele átellenben leül. Arrafelé fordította a
napszemüvegét.
– Ma nem Zoey mellett ülsz?
– Miért, talán nem tetszik a társaságom?
Amikor meghallotta Aisha hangját, Benjamin igazított a napszemüveg irányán. – Mindig is
élveztem a társaságodat – válaszolta. – Csak szerettem volna biztosra menni, hogy nem
szánalomból csatlakoztál hozzám, azért mert Claire többé már nem ül mellém.
– Nagyon érzékeny pasi vagy, tudod-e? – kérdezte Aisha.
Benjamin elmosolyodott. – Gondolom, ezért szakított velem Claire.
A lány felsóhajtott. – Az a helyzet, hogy azért nem ülök a húgod mellé, mert nagyon nyomasztó
a társasága. De ezt meg ne mondd neki! Egész nap mást sem csinál, mint szipog.
Benjamin a homlokát ráncolta. – De hát mi a baj?
– Remek! Még ezt sem tudod? Nekem kell a tudtodra adnom?
– De mit?
Aisha ismét felsóhajtott, és elrendezte az evőeszközeit az asztalon. – Pedig neked kellene tudnod
a legjobban – mondta végül. – Elvégre a bátyja vagy, és nem úgy tűnik, mintha Zoey titokban
akarná tartani. Szerintem az ideg-összeroppanás határán van. Lucas miatt.
– Ja, szívügy – legyintett Benjamin. – Mi a probléma? Nem bírnak megegyezni, hogy
eljegyezzék-e egymást?
– Az apja kirúgja Lucast. A nagyapjához kell költöznie, valahova Texasba.
– Micsoda?
– Lucas fiatalkorú bűnöző, aki kínos helyzetbe hozta a családját, vagy valami ilyesmi. Ismered
Cabralt. Zűrös szülő a négyzeten.
Benjamin nagy csörömpöléssel ledobta a villáját a tálcára. Az orra alatt morgott valamit, aminek
az volt a vége, hogy önző dög.
– Ki az önző dög? – érdeklődött Aisha. – Zoey?
– Dehogy – sietett leszögezni Benjamin. – Természetesen nem ő. Zoey minden, csak nem önző.
Szegényke. Istenem, ezúttal nagyon ráfaragott.
– Én megmondtam, hogy Lucas csak bajt hoz majd rá – bizonygatta Aisha.
– Zoey túlságosan romantikus lelkületű ahhoz, hogy értelmes figyelmeztetésekre hallgasson –
mondta Benjamin.
– Pontosan. Ha hallgatott volna a józan eszére, akkor ez nem történt volna meg.
Benjamin kurtán, lekicsinylően felnevetett. – Ha az emberek hallgatnának a józan eszükre,
Aisha, akkor még mindig négy lábon járnánk, bogarakat ennénk, és morgásokkal kommunikálnánk.
Vagyis majmok volnánk. Esetleg futballisták.
– Nem értem, mennyiben a civilizáció győzelme az, hogy Zoey egész nap csak sír meg zokog –
jegyezte meg gúnyosan Aisha.

– Nos, egyikünk sem ül az oldalvonalon kívül, és hajtogatja, hogy Én megmondtam. Biztos, hogy
amikor az ősember először égette meg a kezét, amikor pálcákkal tüzet akart csiholni, valami
okostóni azt mondta neki: Én megmondtam, hogy ne játssz a tűzzel.
Megrándult az arca, amikor Aisha az asztalra csapott. – Ugye az előbb azt mondtam, hogy
érzékeny vagy? Hát most azt mondom, hogy seggfej vagy.
Benjamin békéltető mozdulattal tartotta fel a kezét. – Nem rólad beszéltem, Aisha. Csak
beszélgettünk.
– Tudom, hogy nem rólam beszéltél – förmedt rá Aisha. – Hanem a húgodról, aki négy asztallal
odébb ül, és úgy viselkedik, mintha valaki kiszívta volna az agyát. A francba is. Nina segélykérően
néz rám. Oda kell mennem.
– Mondd meg Zoey-nak, hogy szedje össze magát. Cabral valószínűleg megenyhül majd.
Hallotta, ahogy Aisha zajosan hátratolja a székét. – Nem tudom, hogy szombatig mennyi az
esély az enyhülésre – jelentette ki kétkedve.
– Szombatig? – tört rá hirtelen az aggodalom Benjaminra.
– Úgy érted, holnapután?
– Holnapután reggel – pontosított Aisha.

Benjamin
Zoey a húgom. Ez biológiai tény. Egy évvel és két hónappal előtte születtem. És
gyerekkorunkban én voltam a hagyományos bátyó, akinek szerény véleményem szerint
két feladatot kell ellátnia: egy: a törvény étol értelmében köteles halálra cukkolni. A
haja, az alakja, az elképzelései, az öltözködése, a barátnői és bármi más miatt, ami csak
az eszébe jut.
A bátyó másik feladata a védelem. Meg kellett védenem mindentől és mindenkitől,
aki fenyegette. Ez elvileg egy életre szló szóló feladat.
Bátyi minőségben azonban nem sokáig tevékenykedhettem. Tizenkét éves koromban
megvakultam. Ezt persze nem szabadna így mondanom, mert a megvakulás negatív
életérzést tükröz. A terapeuta, aki az alapvető készségekre tanított, azt szerette volna,
ha megváltozott képességűnek titulálom magam. Még csak tizenkettő voltam, de a
rizsát már akkor is felismertem.
A lényeg az, hogy tizenkettő voltam, Zoey pedig tíz, és egyszer csak nem voltam már
a nagy, erős bátyó. Visszaestem a tanulmányaimban, és végül már azért kellett
tepernem, hogy Zoey-tól el ne maradjak. Már nem tudtam megvédeni senkit. Még
magamat sem. Ha valaki még nem volt nagy, erős báty, akkor nem is tudja, milyen
szánalmas, amikor egyik napról a másikra a kishúgára van szüsége szüksége, hogy
elmenjen a bevásárlóközpont férfiklotyójába, vagy; hogy megkeresse az övét, mert nem
emlékszik, hova akasztotta. Vagy amikor a hugicája csicsergi nagy bátran valami
strigónak, hogy hagyja békén a bátyját, mert a botját keresi.
Idővel aztán felfedeztem, hogy néha így vagy úgy én is segíteni tudok neki. Olyan
keményen tanultam, hogy nemsokára már nem kellett sajnálnia, vagy amiatt aggódnia,
hogy mit érzek majd, ha valamiben leköröz. Szüntelenül gyakoroltam, hogy a városban,
a kompon és a suliban mindenhova el tudjak jutni, és ne azzal teljen az élete, hogy
engem kísérget. Azon törtem magam, hogy megszabadítsam magamtól, és ezzel
magamat is felszabadítottam.
A pasikat még ma sem tudom elverni, ha bántják, de időről időre, apró dolgokban
mégis a nagy, erős bátyója tudok lenni.

XII. fejezet
Nina, Aisha és Zoey általában megvárták egymást az iskolanap végén, és együtt gyalogoltak el a
kompkikötőig. Mivel rendszerint egy órájuk maradt a négyórás járatig, végigbóklászták Weymouth
belvárosának kis üzleteit, vagy betértek egy fagyizóba.
De ezúttal felfüggesztették megszokott menetrendjüket.
Nina és Aisha figyelték, ahogy Zoey és Lucas egymás karjába kapaszkodva jönnek le a lépcsőn.
Mint a sziámi ikrek, gondolta Nina. Mintha pillanatragasztóval ragasztották volna össze őket.
Nem mintha hibáztatta volna a barátait. Hiszen már csak a mai napot tölthetik együtt, meg a
holnapit, aztán vége.
– Sziasztok – köszönt Zoey halk, meggyötört hangon.
– Sziasztok – viszonozta Nina.
– Jöttök? – kérdezte Zoey.
Nina tekintete Aishára villant. – Á, nem hiszem. Menjetek előre, majd a kikötőben találkozunk.
Zoey nem tiltakozott, csak hálásan rájuk mosolygott, majd továbbra is Lucasba karolva elindult.
– Tudod, Aisha – kezdte Nina –, kezdem azt hinni, hogy mégiscsak igazad van. Miért tenné ki
magát bárki is jószántából ilyen szenvedésnek?
– Á, szóval most már azt hiszed, hogy igazam van? –morogta Aisha.
– Csak azt akarom ezzel mondani, hogy mi a jó a szerelemben, ha az ember úgy jár, mint Zoey
és Lucas?
Leugrált a lépcsőn, majd egy meggyújtatlan cigit dugott a szájába. Elindultak a sportpályán át,
mert arra rövidebb volt az út a város felé. A pálya egyik végében a focicsapat futott körbe-körbe.
Hozzájuk közelebb egy kevésbé fegyelmezett lánycsapat tanulta a labdaadogatás csínját-bínját.
Nina megismerte Christophert: biciklisnadrágban és rögbipólóban oktatta a lányokat a játék
fortélyaira.
– Örülök, hogy valaki végre egyetért velem – szólalt meg Aisha. – Benjamin ma hülye
majomnak nevezett.
– Majomnak? De miért?
– És hallottad, mit mondott reggel a kompon Zoey? Akkor is megtenném még egyszer, ha
tudnám, brühühü! Még most is ragaszkodik hozzá, hogy helyesen cselekedett.
Nina megszívta a cigarettát. – A szerelem ezerszépségű, Esh – jelentette ki filozofikusan. – Jobb
szeretni és csalódni, mint egyáltalán nem szeretni.
– Ugyan, fogd már be a szád! Elképzelni sem tudom, hogy te is kipróbáld.
Ninának hirtelen Benjamin jelent meg a lelki szemei előtt, ahogy ajka szinte a fülét súrolja. Majd
hallotta, amint a fiú azt mondja: „Sosem tartottalak romantikus típusnak, Nina. Konkrétan gondolsz
valakire, vagy nem tartozik rám?”
– Olyan vagyok, mint te, Esh – sóhajtott fel csendes sóvárgással. – Gyávább vagyok annál,
semhogy megkockáztatnám, hogy valaki ejtsen.
– Szóval most már gyáva is vagyok – fortyogott Aisha.
– Jobb, mint a majom – hívta fel rá a figyelmét Nina.
Aisha dühösen toppantott, és csípőre rakta a kezét. – Úgy látszik, ma mindenki csak engem
szekál.
Nina értetlenül bámult a barátnőjére. Aisha váratlanul felhúzta magát, és neki fogalma sem volt,
miért.
– Nem vagyok gyáva! – dühöngött Aisha. – Sok pasival jártam, ellentétben veled, jégcsap
kisasszony. Nem félek, csak józanul gondolkodom. Nem hagyom, hogy más döntse el, mit tegyek,
vagy kivel járjak. Ettől még sem majom, sem ősember nem vagyok.
– Én csak… – kezdte Nina.

– De mindenki csak azzal nyúz, hogy kezdjek már el járni vele! Te, Zoey, Benjamin és még az
anyám is.
– De kivel? – ámult el Nina.
– Mintha nem tudnád! Ne vesztegesd az időd azzal, hogy úgy teszel, mint fogalmad se lenne
róla. Nem vagyok már óvodás!
Vagy majom – tette hozzá magában Nina.
– De hogy végre mindenki befogja a száját, és békében hagyjon, megteszem, rendben?
Megteszem!
Ninának már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezi, mit tesz meg, amikor a barátnője sarkon
fordult, és nagy léptekkel, dühösen elindult a pályán. Megállt a focicsapat közepén, Christopher
orra előtt.
– Á! – kiáltott fel Nina, és leült a fűre, hogy figyelje a fejleményeket. Hát persze! Ajaj!
Aisha kérdezhetett valamit, amire Christopher válaszolt valamit, mert néhány másodperc
elteltével Aisha visszamasírozott a barátnőjéhez. Nina felállt, és leszedegette a fűszálakat a
combjáról.
– Holnap este elmegyünk valahova – jelentette ki Aisha. – Most boldog vagy?
– Csak úgy odamentél, és megkérdezted? – csodálkozott Nina.
– Naná – igyekezett sikertelenül palástolni a mosolyát Aisha. – Csak így, egyszerűen.
– És bevált? – kérdezte elgondolkodva Nina.
– Miért ne vált volna be? – kérdezett vissza Aisha. – Nem hiszek a kacér kislányos trükkökben.
Ezért nem fogom úgy végezni, mint Zoey. Az még semmit sem jelent, ha az ember jár valakivel.
Azért csináltam, hogy végre leszálljatok rólam. Ez még nem jelenti azt, hogy tényleg érdekel.
– Menjek oda hozzá, és kérdezzem meg, hogy akar-e járni velem? – motyogta maga elé Nina.
– Na, gyere már! Még vennem kell valami cuccot a randira, és a komp negyvenöt perc múlva
indul.
– Csak pár napja vagyunk együtt, de úgy érzem… sokat érzek iránta – mondta Claire.
– Mint említetted, világéletedben ismerted Jake-et – mondta dr. Kendall a közömbös, ítélettől
mentes pszichiáter hangján.
Claire fészkelődött, a bőrülés megreccsent alatta. Dr. Kendall mindenben látott valami
jelentőségteljeset, még abban is, ha valaki a helyén fészkelődött csak azért, mert a feneke az egyik
oldalon elzsibbadt. – Tudom, de sosem álltunk közel egymáshoz. Egyszer, amikor Zoey, a régi
barátnője elutazott, próbálkoztam nála. Tudja, adtam neki egy barátságos csókot.
Dr. Kendall bólintott.
– Na jó, lehet, hogy nagyon barátságos csók volt. De akkor még Benjaminnal jártam, Jake pedig
Zoey-val. De most, hogy mind szakítottunk, máshogy áll a dolog.
– Azt akarod mondani, hogy sosem szeretted Benjamint?
Claire eltűnődött, és a tudatában emlékek bukkantak fel. – Nem. Tényleg szerettem Benjamint.
– Mégis te kezdeményezted a szakítást.
– Mindenkinek szüksége van egy kis változatosságra – mosolyodott el pajkosan Claire. –
Benjamin már régi nóta volt. És különben is rengeteg bosszantó szokása van, amik az idegeimre
mennek. Néha rémesen nehezen kezelhető. Arról nem is beszélve, hogy gyanakvó. Jake-kel most
sokkal boldogabb vagyok. Tudom, hogy ez váratlan meg minden, de máris többet érzek iránta, mint
Benjamin iránt.
– Ennek örülök – mondta dr. Kendall.
– Én is – felelte Claire, és nehezen megmagyarázható elégedetlenség fogta el, amikor kimondta.
– Ő az öccse annak a fiúnak, aki meghalt a balesetben, igaz?
– Igen. Jake Wade öccse.
Dr. Kendall szokásos, végtelennek tűnő hallgatásainak egyikébe burkolózott.
– Gondolom, most azt hiszi, hogy az egésznek valami rejtett pszichológiai oka van – törte meg a
csendet gúnyosan Claire.
Dr. Kendall elmosolyodott, és megvonta a vállát.

– Azt hiszi, azért járok Jake-kel, hogy kárpótoljam Wade elvesztéséért? Ez elég messzire menő
következtetés, nem?
– Igen, ez az volna. Ha csak nincs valami okod bűntudatot érezni Wade halála miatt.
Claire-nek elakadt a lélegzete. Erőltetetten köhögött, hogy meglepetését leplezze. Mi késztette
dr. Kendallt arra, hogy ezt mondja? Amikor befejezte a köhécselést, szabadkozni kezdett: –
Bocsánat. Azt hiszem, belélegeztem egy kis port.
– Majd megkérem a takarítókat, hogy alaposabban végezzék a munkájukat. Csak eltöprengtem,
nem érzel-e bűntudatot Jake bátyjának halála miatt. Az emberek néha olyasmi miatt is éreznek
bűntudatot, amiért nem is felelősek – magyarázta dr. Kendall.
– Ez nagyon igaz – bólogatott Claire. – De szó sincs ilyesmiről, nem érzek bűntudatot. Inkább
olyan különös érzés, hogy én életben maradtam, más viszont meghalt.
– Ez is gyakori tapasztalat.
Claire szélesen elvigyorodott. – Szóval még most sem minősülök bolondnak? A fenébe is, pedig
úgy igyekeztem!
Dr. Kendall feszülten mosolygott; mindig így tett, valahányszor Claire a „bolond” szót használta.
– Már elmondtam a véleményemet, Claire. A mai viszonyokhoz képest meglepően
kiegyensúlyozott tinédzsernek tartalak. Nem drogozol, nem élsz szexuálisan kicsapongó életet, jól
kijössz apáddal, és szerintem tűrhetően feldolgoztad anyád halálát. Az, hogy nem emlékszel a
balesetre, csak annyit jelent, hogy agyrázkódást szenvedtél, ami kihatással volt a rövid távú
emlékezetedre.
– Valószínűleg önnek köszönhetem, hogy nem csavarodtam be – hálálkodott komolytalanul
Claire.
– Mindjárt lejár az időnk. Álmodtál netán a balesetről?
– Nem. Bocs, de nem. Viszont álmodtam Kramerről, tudja, arról a pasiról, aki a Seinfeld-ben
szerepelt? Elég durva volt. Azt elmesélhetném, és kicirkalmazhatnám pár részlettel, hogy
érdekesebb legyen.
– Majd máskor – mondta dr. Kendall. – És az emlékezetedbe sem villant be semmi? E téren
nincs újdonság?
– Nincs. Még mindig teljes a sötétség.

XIII. fejezet
Benjamin nagy bosszúságára Claire nem volt a négyórás kompon, de aztán rájött, hol van: a
pszichiáternél, akiről azt hitte, senki sem tud. Azóta járt hozzá, amióta az édesanyja meghalt. A
fenébe, korholta magát, hiszen rajtakaphatta volna, amikor kijön; ezzel óriási előnyhöz juthatott
volna.
Sajnos azonban nem tudta, hol az agykurkász rendelője, tehát oda kellett volna vezettetnie
magát. És egy vak nem „futhat össze” csak úgy senkivel, aki ezt nem akarja. Szüksége lett volna
valakire, aki helyettesíti a szemét, ez pedig felborította volna a játékszabályokat.
Így aztán hét óra előtt átment Geigerékhez, néhány perccel azelőtt, hogy Claire megérkezett
volna a hétórás komppal. Tudta, hogy nehéz dolga lesz: valahogy el kellett kerülnie Ninát és Mr.
Geigert, hogy kettesben maradhasson Claire-rel.
A körnél jobbra indult, és közben számolta a lépéseket. Bal felől a hullámzás moraja kísérte.
Amikor elérte az ismerős kaput, benyitott.
Vajon Mr. Geiger tudja, hogy szakítottak a lányával? Valószínűleg nem. De Nina biztos értesült
már róla, és feltehetően azt gondolja majd, hogy azért jött, hogy könyörögjön Claire-nek, hogy
fogadja vissza.
Bekopogott.
– Szevasz, Benjamin! Jó pár napja nem láttalak errefelé.
Mr. Geiger. Micsoda megkönnyebbülés. – Jó estét, Mr. Geiger. Claire itthon van?
– Nem, még nem ért haza. De perceken belül felér a kikötőből. – Bevezette Benjamint. Ők ketten
mindig is jól kijöttek egymással. – Itt maradsz vacsorára? Örülnék neki.
– Sajnos, nem, de azért köszönöm. Már vacsoráztam. Tudja, mi, középosztálybeliek korábban
eszünk, mint önök, a híresek és gazdagok.
Mr. Geiger jóindulatúan eleresztette a megjegyzést a füle mellett. – Ez a híres és gazdag ember
itt most még kénytelen dolgozni. Vagy ahogy te szoktad mondani, utcára tenni az özvegyeket és az
árvákat. De Nina odafent van. Lehívjam?
– Nem, nem – sietett elhárítani az ajánlatot Benjamin. – Felmegyek, és ha nem haragszik,
megvárom Claire-t a szobájában.
– Ismered az utat – mondta Mr. Geiger.
Így is volt. Tizenkilenc lépés fel. Jobbra fordulás, a korlát mentén tovább. Ez volt a legnehezebb
szakasz, mert el kellett mennie Nina ajtaja előtt. Ha nyitva van, a lány kijöhet, és magyarázatot
követelhet tőle. Zene szűrődött ki tompán, Nina kissé hamisan énekelte a refrént. Nagyon jó! Az
ajtó zárva. És most még tizenöt lépés Claire ajtajáig.
Kitapogatta az ágyat, és leült. Igyekezett fesztelenül viselkedni. Pár perc múlva hallotta, hogy
nyílik és csukódik a bejárati ajtó. Kis szünet, majd halk léptek közeledtek a lépcsőn. Micsoda
szerencse! Csak egy ember jön. Ezek szerint Jake-et nem hozta haza magával.
Érdekes helyzet lett volna, gondolta.
– Benjamin! Mit keresel te itt?
– Szia, Claire!
– Szia! Mit keresel itt?
Benjamin felállt, és kihúzta magát. – Beszélnünk kell.
Hallotta, hogy Claire gúnyosan felhorkan. – Sosem hittem volna, hogy könyörögni fogsz. Most
Jake-kel járok.
– Nem ezért jöttem – mondta Benjamin higgadtan, bár a lány hanghordozása fájdalmasan
érintette. – Tudod, hogy Lucas szombaton elhagyja a szigetet?
– Hallottam valamit – ismerte el Claire.
– Megkönnyebbültél, hogy elmegy?

– Nem hiszem, hogy ezt annak lehet nevezni, Benjamin. De azért nem sajnálom, hogy elmegy. A
szigeten senki sem akarja, hogy maradjon. Minél előbb eltűnik, annál hamarabb visszatér minden a
normális kerékvágásba.
– A normális kerékvágásba – ismételte Benjamin fanyarul.
– Ezért jöttél? Hogy megkérdezd, mit érzek Lucas elutazásával kapcsolatban?
Benjamin egy pillanatig a válaszon töprengett. – Bizonyos értelemben igen. Kíváncsi voltam, mit
érzel, miután tudod, hogy Lucas még többet szenved olyasmiért, amit te tettél.
– Már megint ezzel jössz? – kérdezte mérgesen Claire.
– Már megint – erősítette meg csendesen Benjamin. – Megint, mindaddig, amíg úgy nem
döntesz, hogy elmondod az igazat.
– Tűnj el innen!
– Két évet töltött javítóintézetben, vagy mondjuk ki, börtönben. Két évet töltött börtönben
olyasmiért, amit el sem követett. Talán akkoriban nem tudtad, mi történt. Talán abban az időben
tényleg nem emlékeztél semmire, ezt hajlandó vagyok elhinni. De most már emlékszel.
– Nem emlékszem semmire, Benjamin. Tudom, hogy azt hiszed, te vagy a legokosabb a világon,
de senkinek sem olvasol a gondolataiban. Nem látsz belém. – Kegyetlenül felkacagott. –
Tulajdonképpen még a szemembe se tudsz nézni, igaz?
A fiú egy lépést hátrált, annyira mellbe vágta Claire hirtelen támadt dühe. Korábban sosem
süllyedt le odáig, hogy ilyen olcsó módon űzzön gúnyt belőle. – Éppen eleget látok ahhoz, hogy
tudjam, emlékszel – felelte.
– Mit érdekel? Mennyiben tartozik ez rád? Miért nem foglalkozol a saját elcseszett életeddel, és
hagysz békén engem? Mit számít neked Lucas?
– A húgom szereti.
– Jaj, tűnj már innét!
– Lucasnak két évébe kerültek a hazugságaid…
– Azt mondtam, menj innen!
– És most még többe fognak kerülni.
– Esküszöm, Benjamin, hogy lelöklek a lépcsőn!
– És a húgom szíve megszakad.
– Hol a hegedűszóló? Még hogy megszakad a szíve! El sem hiszem, hogy ezzel éppen te
hozakodsz elő, Benjamin. Mit tudsz te az ilyesmiről? Akkor sem ismernél rá egy megtört szívre, ha
felbotlanál benne.
Benjaminon végigsöpört a szomorúság. Claire nem hajlandó visszatáncolni. Kudarcot vallott.
Érezte, ahogy semmivé foszlik az elszántsága. – Megdöbbentesz, Claire. Nem sejtettem, hogy idáig
süllyedtél. Ezt sosem képzeltem volna rólad.
– Szállj le a földre, Benjamin!
– Elmondhatnám Mr. Cabralnak is az igazságot – próbálkozott tovább bátortalanul a fiú.
– És azt képzeled, hinne neked? Azt hiszed, elfogadná az ösztönös megérzésedet, hogy Lucas
ártatlan? – nevetett megvetően Claire.
Benjamin megrázta a fejét. – Nem. Nem hinne nekem. És Lucasnak sem, még ha meg is
próbálná elmondani neki. Csak egyvalakinek hinne mindenki, Claire, és az te vagy. Mert te vagy az
egyetlen, aki semmit sem nyerne vele.
– Semmit sem nyernék – ismételte meg Claire.
– Kivéve azt, hogy elmondod az igazat. Ez az egész a hazugságról szól. Először Lucas hazudott,
hogy védjen téged, most meg te hazudsz, hogy védd magadat. – Hangjából áradt a fáradt
lekicsinylés. – Sosem hittem, hogy egyszer majd megvetést érzek irántad, Claire.
A lány felkacagott. – Szóval megvetést érzel irántam.
Benjamin érezte, hogy a lány közelebb lép, testétől néhány centiméternyire megérezte Claire
testének melegét. A lány ujja megérintette az állát. Benjamin elrántotta a fejét. Claire a fiú mellének
támasztotta a kezét. Benjamin el akart húzódni, de képtelen volt rá.
Claire végigsimította az ajkával az övét, és a fiú közelebb lépett; vágyott a lány csókjára. De
Claire már ott sem volt.

– Látod? Nem is olyan nehéz megfejteni téged, Benjamin, mint gondolod. És most tűnj el innét!
Claire hallgatta a fiú lassú, kimért lépteinek távolodását a lépcsőn. A szája mosolyra húzódott, de
aztán megremegett az ajka. A keze is reszketett; összefonta az ujjait, hogy úrrá legyen a remegésén.
Micsoda gazember! Minden lében kanál, erőszakos, pimasz fráter. Le kellett volna lökni a
lépcsőn, de komolyan! Megérdemelte volna. Hogy mer idejönni, és mindenfélével vádolni. És
bűntudatot ébreszteni benne.
Letépte magáról az ingét, amit az iskolában viselt, és a komódjában turkált, egy pólót keresett.
Azután rájött, hogy így csak széthányja a szobában a holmiját. Megragadta a következő pólót, ami a
kezébe akadt, és belebújt.
Bűntudat. De miért is kellene bűntudatot éreznie? Hiszen nem tudta! Nem emlékezett. Nem az ő
hibája, hogy Lucas eljátszotta a Grál-lovagot, és vallomást tett. Ő aztán nem kérte meg rá! És ha
tudta volna az igazat, mindenkinek megmondta volna. Soha, de soha nem hagyta volna, hogy
helyette menjen börtönbe. Ő nem az a fajta. Az gyávaság lett volna, ő pedig nem gyáva.
De nem emlékezett.
Egészen a múlt hétig.
Most meg már úgyis túl késő. Késő, hogy bármin is változtasson. Még ha meg is mondaná Mr.
Cabralnak az igazságot, Lucas és az apja nincsenek a legjobb viszonyban. Texas valószínűleg a
legjobb megoldás Lucas számára. Jobban jár, ha nem a szigeten él. Sokkal jobban.
Ami pedig Zoey megtört szívét illeti…
Nos, Zoey minden további nélkül összetörte Jake szívét, nem? Mi a különbség? Sőt, ha Claire
fűnek-fának elmesélné az igazságot, azzal csak további fájdalmat okozna Jake-nek. És itt ő a
legnagyobb áldozat, nem Lucas. Lucas mindig is problémás pasi volt. Jake a legédesebb fiú a
földkerekségen. Megérdemli, hogy végre egy kicsit boldog legyen.
Szombaton vége, hajtogatta magában. Mindennek vége. Lucas elmegy. Senki sem tesz fel kínos
kérdéseket az apjának. Jake-kel együtt maradnak. Zoey pedig majd lassan elfelejti Lucast.
Így lesz mindenkinek a legjobb. A történelmet nem lehet újraírni.
Senki sem fogja tudni, csak ő meg az apja.
És Benjamin, aki úgysem tehet ellene semmit.
Hallotta, hogy Nina felkiabál, hogy kész a vacsora.
Nem volt éhes, de a családja furcsállaná, ha nem menne le enni. Gyorsan bekap egy falatot, aztán
átmegy Jake-hez. Ő majd elfeledteti vele Benjamint, a kompon zokogó Zoey látványát, a képet,
ahogy Lucas – végre egyszer s mindenkorra – repülőre száll, és eltűnik.
Jake. Milyen jó lesz vele lenni, és elűzni a gondolataiból Benjamint.

XIV. fejezet
– Ezt még senkinek sem mutattam meg – mondta aznap este egy kicsit később Zoey, miközben
elővett egy vastag kötésű írómappát az asztalfiókjából. – Évek óta írok bele.
– Nem is tudtam, hogy írsz – mondta az ágya szélén ülő Lucas.
– Nos, írok, csak éppen nem fejezem be soha – ismerte be a lány.
– Mit írsz? – kérdezte a fiú.
Zoey elfintorodott, aztán zavartan elmosolyodott. – Ki fogsz nevetni.
– Ígérem, hogy nem – emelte esküre a kezét ünnepélyes arccal Lucas.
– Vagy huszonötször írtam újra egy romantikus regény első fejezetét. Mindig az elsőt vagy csak
egy jelenetet. Összesen vagy százhúsz oldal van meg belőle.
– Romantikus regény? – mosolyodott el Lucas. – Olyan, amelynek a borítóján egy félmeztelen
férfi egy nőt szorongat, akinek éppen lehullani készül a ruhája?
– Az bizony, és a nőnek kibuggyannak a mellei a három számmal kisebb ruhaderékból. Csak az
én regényemben a hősnő keble mindig normál méretű. Vagy inkább kisebb.
– És a hős? – firtatta Lucas. – Százkilencven magas, széles mellkasú, sötét szemű és tüzes
pillantású?
– Mostanában inkább százhetvenöt magas, de szép a mellkasa. És valóban sötét, tüzes a
tekintete.
– Ilyen? – kérdezte Lucas, és eltúlzottan tüzes pillantást vetett rá.
– Azt mondtam, tüzes, és nem azt, hogy rövidlátó – ugratta Zoey, aztán felsikoltott, amikor
Lucas felkapta, és az ágyra dobta. Még akkor is kuncogott és tekergett, amikor a fiú megcsókolta.
Aztán lehunyta a szemét, és átkarolta a fiú nyakát.
– Apropó, nem is kicsi – mondta Lucas, amikor levegőt vettek.
– Nekem elhiheted – mondta Zoey. – Az csak betét. – Érezte, hogy a fiú keze arrébb araszol, és
elakadt a lélegzete.
– Mmm, szó sincs róla – mondta vágytól elfúló hangon Lucas.
– Lucas…
– Igen?
– Ez… szóval… ó, ó… azt akartam…
– És mondd csak, ebben a romantikus regényben szerelmeskednek a hőseid?
– Nos,… izé… nem. Úgy értem, a lány még sosem…
– Soha? – nézett rá kételkedve Lucas.
– Nos, tudnám, ha ilyesmi előfordult volna.
– Még… az előző hőssel sem?
– Nem, soha – bizonygatta Zoey, és érezte, hogy a nyakáig elvörösödik. – Még nem áll készen
rá. És egyébként is ez a rész sokkal később következik, amikor a hős meg a hősnő már megesküdtek
egy katedrálisban, vagy együtt egy várbörtönbe kerültek, ahol azt hiszik, másnap lefejezik őket.
– Á! És a hős nem akar, izé, szerelmeskedni?
Zoey elkapta a fiú kezét, és ajkához emelve végigcsókolta az ujjait. – A hős nagyon is vágyik rá.
És nem arról van szó, hogy a hősnő ne akarná. Előfordul nála a pihegő kebel szindróma, ami
nagyon gyakori a romantikus regényekben. De mivel ő a hősnő, uralkodik magán.
– Szegény hős! – sóhajtott fel Lucas.
– Neki is jobb így – erősködött Zoey. – Meg kell tanulnia, hogy nem mindig a birtoklás a lényeg.
A romantika a vágyakozásról szól.
A fiú fájdalmas képet vágott. – És ha szétfeszíti a vágy?
– Nem fogja – mondta meggyőződéssel Zoey.
Lucas megcsókolta, hosszan és erősen, amitől a lány úgy érezte, egy pillanatra megáll a szíve, és

elakad a lélegzete.
– És ha a hősnőt feszíti szét? – kérdezte elhalóan Lucas.
– Nos, ez… nagyon is lehetséges – hunyta le a szemét Zoey. – De egyelőre inkább amiatt kell
aggódnunk, hogy ha a hős még egyszer ezt csinálja, akkor rácsapnak a kezére.
– Rosszul csináltam?
– Nem, nem, nagyon is jól csináltad. Nekem elhiheted. Csak ne csináld még egyszer. –
Gyöngéden eltolta magától. – Talán kis szünetet kellene tartanunk. Bőven van időnk.
A fiú képe megnyúlt, és Zoey azonnal rádöbbent, hogy rosszat mondott. Nem volt sok idejük.
Lucas hátradőlt, és gyászosan rázta a fejét. – Helytelen szóhasználat. Gondolom, bármelyik
íróval megesik.
– Mit tegyünk, Lucas? – kérdezte Zoey. A hangja elárulta, hogy ismét hatalmába kerítette a
kétségbeesés.
A fiú tehetetlenül emelte fel a kezét. – Nem tudom. Állandóan az jár a fejemben, hogy van
valami, ami felett elsiklottam, valami, ami talán rendbe hozhatna mindent.
– Biztos van valami megoldás – hajtogatta Zoey. – Nevetséges, hogy egy két éve elkövetett hiba
miatt tönkremenjen az egész életünk.
Lucas bólintott, és elfordította a fejét.
– Ne haragudj! – kérlelte Zoey. – Nem kellett volna szóba hoznom. Tudod, számomra az egész
már a múlté! Tudom, hogy sajnálod, ami történt, és egyszer már megfizettél érte. Nem látom be,
miért kellene továbbra is bűnhődnöd. Ez nem igazság!
De Lucas nem reagált. Elhúzódott Zoey-tól, a térdére támasztotta a könyökét, és lehajtotta a
fejét.
– Valami… rosszat mondtam, Lucas? – Zoey a vállára tette a kezét, és pillanatnyi habozás után a
fiú megfogta a kezét.
– Nem. Semmi rosszat nem mondtál. – Kényszeredetten elmosolyodott, és szelíden
megsimogatta a lány arcát. – Ne is beszéljünk többet róla! A hősök meg a hősnők nem
szomorkodhatnak.
– Hm – mormolta Jake, és átgondolta Claire kérdését. – Azt hiszem, vörös. Élénkvörös. Nem
hülyéskedik, azt mondja: nézz rám, kimondottan vörös vagyok. És neked?
– Kék – jelentette ki gondolkodás nélkül Claire. – Kék ég, kék víz.
– Kijön egymással a kék meg a vörös? – morfondírozott Jake.
– Együtt lila – hívta fel a figyelmét Claire. – Zöldről és sárgáról szó sem lehet. Azokból barna
lesz.
– Hm – mormolta a fiú.
– Hm – válaszolta a lány.
Milyen jó, gondolta Claire. Olyan jó, és ezt sosem tudtam igazán Benjaminnal játszani. Kézen
fogva, a karjukat lengetve sétáltak a nyugati tengerparton. Semmiségekről beszélgettek. Élvezték a
csillagokat, a holdat, azt, hogy együtt vannak. Benjaminnal mindig olyan komolyak voltak.
Ez persze nem volt egészen igaz, de Claire most így érezte. És bármilyen alávaló is volt a
gondolat, határozottan jó érzés volt megosztani valakivel a látható világegyetemet, élvezni a
holdfényt, vagy azt, ahogy Weymouth fényei az öbölben sziporkáznak.
– Guns 'n' Roses vagy U2? – vetette fel Jake.
– U2.
– Guns – csóválta a fejét Jake.
– Hm – mondta Claire.
– Hm – ismételte meg Jake.
– Keressünk valamit, amiben egyetértünk – ajánlotta a lány. – Puha, forró, frissen sült csokis
süti.
– Egyetértek.
– Leno helyett Letterman.
– Nem is kérdés – hagyta rá Jake.

– Kutya helyett inkább macska – próbálkozott Claire.
– Nem. Inkább kutya.
– Nézzünk valami mást – harapta be a nagy fejtörésben a száját Claire. – Pepperoni, de
szardelláról szó sem lehet.
– Jó úton jársz – biztosította Jake.
– Inkább előadás, mint egy rakás olvasnivaló.
– De mennyire. Mr. Gondin, és nem Miss Boyer.
– Ez nem is vitás – értett egyet Claire. – Látod, milyen jól megva… hú!
– Fuss, ha drága az életed! – kiabálta vígan Jake, amikor a hullám felcsapott, és elérte Claire
lábfejét.
– Juj, ez borzalmasan hideg! – borzongott meg Claire. – Azt hiszem, ez már a dagály. Hány óra
van?
– Pont itt az ideje, hogy megcsókolj.
– Gondolod?
– Te nem? – kérdezte Jake.
– Azt nem állítottam. – Hátrahajtotta a fejét, és belesimult a fiú karjába.
– Á, á, menjünk fel gyorsan a partra! – kiáltotta, és kibontakozott az ölelésből, amikor a jeges
hullám bokáig elborította a lábát, és megnedvesítette a farmerja szélét. – Gyorsan jön a dagály.
Felkapaszkodtak a lejtős parton, hogy ne érje el őket a hullámverés, és lezöttyentek két füves
dombocska közé a homokba, egy alacsony, védett helyen.
– Nekem is van egy – szólalt meg Jake. – Inkább homokos part és hullámverés, mint havas
hegyek.
– Rezeg a léc, de azt hiszem, mégis egyetértek veled – válaszolta Claire. Kényelmesen nekidőlt a
fiú mellkasának, és a vizet nézte. A túlparton terült el Weymouth; nem éppen egy világváros, nem
Boston vagy New York, de azért mégiscsak város. A lakosai általában nem ismerik egymást,
mindenki kedvére jön-megy, és senkinek sem kell a komp menetrendjéhez igazodnia. –
Elgondolkodtál már azon, hogy milyen szokatlan ez a szigeti életforma? – kérdezte Jake-et.
– Hát, mindössze háromszázan vagyunk, úgyhogy tényleg elég ritka állatfajnak számítunk –
ismerte el Jake.
– Tudom, hogy vannak más szigetek is, de mindent egybevéve ebben az országban akkor sem
élnek annyian szigeten, mint ahány lakosa Weymouth-nak van.
– Mi vagyunk a kevesek, a büszkék, a szigetlakók – mondta ironikusan Jake.
– Megfordult már a fejedben, mi lesz, ha egyetemre megyünk? Hogyan illeszkedünk majd be
egy olyan világba, ahol nem ismerünk eleve mindenkit?
– Bevallom, erre sosem gondoltam.
– Néha irigykedem rájuk – mondta sóváran Claire. – Jó lehet névtelenségbe burkolózni. Az
ember szabadon választhatja meg, milyen akar lenni. Újból kitalálhatja önmagát. Ha hibát követsz
el, vagy valami rettenetes dolgot, lesz-e egyáltalán valaki, aki emlékszik rá? Míg itt… itt nehéz
kiköszörülni a múlt csorbáit.
Jake magához vonta, és a fejére tette az állát. – Szerintem neked nincs mit kiköszörülnöd.
– Talán mégsem tudsz rólam mindent – mondta halkan Claire.
– Világéletedben ismertelek.
– Azt sem tudtad, hogy a kék a kedvenc színem – igyekezett ismét vidám hangot megütni a lány.
– Tudom azt, ami fontos – jelentette ki magabiztosan Jake.
– És nekem jó így. Odaát Weymouth-ban, vagy bárhol másutt a világon, az ember sosem lehet
biztos abban, hogy kik a barátai. Az emberek elrejtik a valódi énjüket.
Claire várt; hallgatta, ahogy egyszer, majd másodszor is kigördül egy hullám. – Te is azt hitted,
hogy ismered Zoey-t – mondta csaknem suttogva.
Érezte, ahogy Jake szíve súlyosat dobban, a lélegzetvétele felületessé válik. – Hát igen, azt
hittem, ismerem, igaz? Valószínűleg rátapintottál a lényegre. Feltehetően itt sem mehet az ember
biztosra, hogy kiben bízhat meg.
– Nem. Sosem lehetünk biztosak – erősítette meg Claire.

– Fájdalmas lecke – mondta Jake. – Engem rendesen hazavágott. Még most is fáj, ha rágondolok.
Nem mintha hiányozna Zoey, vagy ilyesmi – tette hozzá sietve.
Claire félig felé fordult, és megcsókolták egymást.
– Ígérd meg, hogy te sosem teszel ilyet velem, rendben? – kérte félig könyörögve, félig tréfásan
a fiú. – Nehogy hirtelen te is ellenem fordulj! Másodszor már nem tudnám elviselni.
Claire már majdnem kimondta, hogy Hát persze, Jake, természetesen sosem árullak el, de valami
belefojtotta a megnyugtató szavakat. Hiszen máris elárulja, gondolta.
– Csókolj meg még egyszer! – kérte Jake-et.
A fiú rámosolygott, amikor elhúzódott. Nyílt, becsületes tekintetű szeme csillogott a
holdfényben és az óceán foszforeszkáló fényében. – Mindig légy őszinte, Claire! Csak ennyit kérek.
A lánynak fájdalmat okoztak a szavak, de a sötétség elrejtette önkéntelen reakcióját. Képtelen
volt rávenni magát, hogy válaszoljon, és így régi hazugságait újabbal tetézze. Inkább ismét elterelte
a fiú figyelmét. – Szóval ez minden, amit kérsz? – kérdezte dévajul.
– Háát… – nevetett Jake.
Claire ismét megcsókolta. Szertefoszlott a komor hangulat. Jake észre sem vette, hogy szomorú,
reménykedő könyörgésére nem érkezett válasz. Milyen könnyű őt becsapni!, gondolta Claire.
Mennyivel nehezebb lett volna a dolga Benjaminnal. Ő rögtön észrevette volna, hogy köntörfalaz,
és úgy csapott volna le rá, mint macska az egérre.
Eltolta Jake-et; a lelke nyugtalanul háborgott. Benjamint szórakoztató volt manipulálni. De
Benjamin tud magára vigyázni. Jake viszont nem. Neki az idők végezetéig hazudhat. Úgy
manipulálhatja, ahogy csak akarja. Hiszen eddig is ezt tette.
– Valami baj van? – kérdezte Jake.
– Nincs – felelte kurtán Claire.
– Valami rosszat csináltam? – firtatta a fiú.
Claire-nek két valamirevaló barátja volt eddig: Lucas és Benjamin. Egyikük sem volt
különösebben sebezhető. És egyikük sem volt éppen földre szállt angyal. Jake egészen más. Jake…
várakozásteljesen les egy jó szót.
– Nem, Jake, semmi rosszat nem tettél – mondta kissé elgyötörten. – Kétlem, hogy valaha is
tettél volna bármi rosszat.

Claire

Kedves Naplóm!
Ami az időjárást illeti, nincs sok fejlemény: kristálytiszta az este, és azt mondják, a magas
légköri nyomás még egy hétig marad ebben a körzetben. A jó idő olyan unalmas. Viharra
volna, szükségem.
De az is lehet, hogy csak a nyugtalanságom miatt van. Izgatott vagyok és boldogtalan.
Nagyszerűen kellene éreznem magam. Boldog vagyok Jake-kel. Komolyan. Óriási könnyebbség
Benjamin után.
Mégis nagy változás. Nem olyan, mintha egyszerűen csak más ruhát vennék fel. Másképp
kell vele viselkednem, mint Benjaminnal. Ha. valaha is úgy sértegetném őt, mint régebben
Benjamint, komoly fájdalmat okoznék neki. Nem arról van szó, hogy nincs humorérzéke,
éppen ellenkezőleg. De ő valahogy másként mulatságos. Nem olyan maró gúnnyal, mint
Benjamin. Kedvesebben.
Kedves. Rendes. Édes. Őszinte. Becsületes.
Nagyon kedvelem. Alig várom, hogy megint együtt lehessek vele. És tudom, hogy ő is
ugyanúgy érez irántam. A gond csak az, hogy valahányszor együtt vagyunk, úgy érzem,
mintha rászedném. Mintha túljárnék az eszén. És ettől dühös leszek, bár azt nem tudom, hogy
magamra haragszom-e, amiért ilyen manipulatív vagyok, vagy őrá, amiért ilyen könnyen
hagyja magát manipulálni.
Gondolom, ilyen az, ha az ember egy rendes pasival jár. Nem csoda, hogy Zoey végül lapátra
tette. Túl nagy a megfeleléssel járó nyomás. Nagy megterhelés olyasvalakivel lenni, aki
rendesebb nálunk.
De képtelen vagyok őszinte lenni vele. Nem megy. Sosem értené meg az igazságot, és nem is
tudná elfogadni.
Az őszinteségem fájdalmat okozna neki. Ezért aztán továbbra is be kell csapnom, hogy
megóvjam, és ő persze továbbra is hinni fog nekem.
Tényleg rám férne egy vihar. Óriási mennydörgés, villámlás, viharos szél, szakadó eső. Az
kirántana ebből a szörnyű tipródásból.

XV. fejezet
Nina másnap reggel az ébresztőórához vágta a párnáját, és ezzel a mozdulattal a földre lökte,
ahonnan tovább bömbölte a fülsiketítően hangos zenét. Kievickélt az ágyból, de nem vette észre,
hogy a lába beleakadt a takaróba, így a földre zuhant, ahol végre sikerült elzárnia a rádiót. Dühösen
bámult fel a Red Hot Chili Peppers plakátjára a falon.
Tényleg így kell kezdeni egy napot?
De legalább péntek volt! Még a legpocsékabb péntek is jobb a legszuperebb hétfőnél.
Kiszabadította a lábát a takaróból, visszatette az órát az éjjeliszekrényre, és megtömött táskájából
előhalászott egy cigarettát. Már csak két szál maradt. Egyet a szájába dugott. Érthetetlen, miért nem
tart tovább, amikor meg sem gyújtom, gondolta.
Péntek. Tök jó. A pénteket túl lehet élni. A péntek elviselhető. Igaz, hogy van iskola, de még a
tanárok is minél előbb be akarják fejezni a hetet. Nem szoktak dolgozatot íratni, mert nem akarják
javítással tölteni a hétvégéjüket.
Á, az a mesés péntek!
Kicsattogott a folyosóra, onnan pedig a fürdőszobába. Á! Sikerült Claire-t megelőznie. Remek.
És most addig húzza majd az időt, ameddig emberileg lehetséges, és visszafizet a nővérének a
tegnap reggelért, amikor Claire hét percet hagyott neki, ellenben meleg vizet egy cseppet sem.
Vajon mennyi ideig kell zuhanyozni ahhoz, hogy az ember teljesen elhasználja a meleg vizet?
– Majd most kiderül – jelentette ki vígan, azzal kinyitotta a csapot a kádnál, miközben békésen
mosta a fogát a mosdónál.
A lassan bepárásodó tükörben nézte magát. – Ma lesz a napja – mondta magának, és habos
fogkeféjével a nyomaték kedvéért a levegőbe bökött. Egyenesen a dolog közepébe vág. Aishánál
bejött, akkor nála miért ne?
Szeretnék elmenni veled valahová, Benjamin. Igen. Randizni.
Mi a legszörnyűbb, amit erre válaszolhat? Testvéremként szeretlek. Hú, az övön aluli ütés volna.
Másképpen gondolok rád. Erről nem is beszélve. Menj innét! Ugyan miért járnék veled, te szörny,
amikor bármelyik lánnyal járhatok a suliban, ha, ha, ha!
Kicsit mosta még a fogát, aztán kiköpte a habot. Nem mond ilyet. Még sosem hallotta, hogy
Benjamin bárkit is szörnynek nevezett volna. És különben is, honnan tudhatná, hogy az-e?
– Egyenesen a közepébe – mondta párás tükörképének. – De előbb egy szép, hosszú zuhanyozás.
Aisha lehunyta a szemét, és arcát a forró vízsugár alá tartotta, hogy lemossa a szappant, majd
hátravetette a fejét, és a sampont is lemosta a hajáról. Balzsam? Igen, a kókuszos illatút.
Vajon Christopher szereti-e a kókuszillatot? És ha nem? Sokan nem szeretik. Talán inkább a
„tavaszillatút” kellene használnia. A tavaszt mindenki szereti, bár kétséges, hogy van, aki tudja,
milyen illatú a tavasz. Virág? Eső? Kikelő madarak?
Kit izgat, mit szeret Christopher? Nem kéri meg, hogy a haját szaglássza. És az is lehet, hogy az
anyja parfümjéből is tesz magára.
Csakhogy az illat nem tart ki a nap végéig, amikor Christopher majd érte jön. Vagyis a kókuszos
balzsam is elveszti addigra az illatát.
Talán vihetne magával egy kis parfümöt. Egy olyan illatot, ami jól illeszkedne a vattacukor, a
hot dog és a lócitrom szagához a vidámparkban, ahova Weymouth déli részébe mennek.
Vagy talán lefújhatná az egészet. Még nem késő. Később már késő lesz, amikor visszajönnek az
utolsó komppal, és Christopher megpróbálja majd megcsókolni.
Csók kizárva. Ezt eldöntötte. A randi célja, hogy megmutassa, eszében sincs félni Christophertől,
mert Zoey-val ellentétben neki nem megy el az esze, ha egy pasi közelébe kerül.
Szóval csók nincs.

Talán csak egy futó. Hogy ne legyen udvariatlan.
Elzárta a csapot, és eltolta a zuhanyfülke üvegajtaját.
Claire-nek vacogott a foga, amikor lekapta a törülközőt a fogasról, és magára csavarta. Mit
művelt Nina húsz percig a fürdőszobában? Még csak langyos vizet sem hagyott, a melegről már
nem is beszélve. Az egyszer biztos, hogy ezt tisztázni fogja vele, még a hideg idő beállta előtt. Nem
fog reggelente halálra fagyni, mialatt Nina ellubickolja az összes meleg vizet, és közben azon
morfondírozik, miféle új módon bosszanthatna másokat.
Felkapott még egy törülközőt, és a vállára terítette.
Nagyszerű. Tíz perce maradt arra, hogy elkészüljön. Péntek, döbbent rá hirtelen. Péntek van.
Lucas holnap elutazik.
– Ma kerülni kell Zoey-t – motyogta. A lány minden bizonnyal élőhalottként fog támolyogni az
iskolában. Még rosszabb állapotban lesz, mint az elmúlt két napban.
Felvette a köntösét; hirtelen támadt haragja ügyetlenné tette a mozdulatait. Azután felszaladt a
lépcsőn, a szobájába.
Nem az én hibám, mondogatta magában. Egyszerűen így alakultak a dolgok.
Kibújt a köntöséből, gombóccá gyűrte, és az egyik sarokba hajította.
Valami fehéret veszek ma fel, gondolta, amikor benézett a szekrényébe. Valami szép, ártatlan
fehéret.
Zoey dermedt ujjakkal öltözködött. Felhúzta a sortját, a slicc cipzárját, majd begombolta a
blúzát. Úgy kell kinéznie, mintha iskolába menne. És mégis kifogástalanul akart festeni. Ez az
utolsó napjuk Lucasszal. Azt akarta, hogy a fiú tökéletesnek lássa, és ezt az emléket vigye magával.
Megint kicsordultak a könnyei, ahogy aznap reggel már számtalanszor, de eltökélten letörölte
őket. Lucas nem emlékezhet rá kivörösödött, dagadt szemmel. Majd belecsepegtet valamit, hogy ne
legyen vörös a szeme.
– Így jó lesz? – kérdezte magától a teljes alakos tükör előtt. Úgy nézett ki, mint máskor, mint a
lányok a katalógusban: egészségesnek.
Azt akarja, hogy Lucas így emlékezzen rá? Ironikus fintort vágott. Végül is életerőtől duzzadó.
Már késő, hogy egyik percről a másikra Sharon Stone-ná vagy Madonnává változzon. Bár
megeshet, hogy a fiú valami ilyesmit szeretne.
Lucas szeretkezni akart vele. Talán bele kellene egyeznie. Hiszen ennél jobban semmi sem
biztosítaná, hogy megőrizze az emlékezetében, nem? És egy nap visszatérjen hozzá.
Fintort vágott a tükörképére. – No, persze! Visszajöhet, hogy megismerje az ifjabb Lucast.
Bár valószínűleg Lucas óvszert használ.
Ami néha elszakad.
De hogy mondhatna nemet, amikor olyan kevés idejük maradt hátra? Életében először arra
készült, hogy lógjon az iskolából. Talán eljött az ideje, hogy valami mást is megtegyen először
életében.
Elgondolkodva nézte magát, aztán kigombolta a blúza legfelső gombját, hogy kilátszódjon a
melltartó fehér csipkéje.
Azután megrázta a fejét, újra begombolta a blúzát, és kiment a szobából.
Nina kétségbeesetten vágyott még egy cigarettára. Tudta, hogy őrültség, tudta, hogy nem lehet
komolyan függő, hiszen nem is szívja ezt az átkozott cigarettát, mégis elviselhetetlenül vágyott rá.
A komp lassan beért Weymouth-ba. Két perc múlva kikötnek. Utána már biztos nem lesz
alkalma, hogy Benjaminnal négyszemközt beszéljen. Vagyis a legközelebbi alkalom a hazafelé
tartó kompon lesz.
És ha valaki más közben meghívja a koncertre? Köztudott, hogy Benjamin a legfurább zenéket
szereti. Délutánig bárki meghívhatja.
A hüvelykujja körmét rágta, és leszegett fejjel nézte, ahogy Benjamin nyugodtan ül, és egy
Braille-könyvet olvas.

– Oké – húzta ki magát. – Oké, akkor hát most – ismételte meg. – Komolyan. Most, rögtön.
A következő pillanatban már a fesztelenség mulatságos paródiájaként a karját lengetve vonult
Benjamin felé, ami teljességgel hatástalan maradt a fiúra, aki nem látta, ellenben a kompon
mindenki más szemében kivívta vele a HANGYÁS DINKA címet.
– Szia, Benjamin! – köszönt valami olyan hangon, amit ő maga sem ismert fel.
– Szia, Nina! Mi a pálya?
– Gondolom, Zoey lóg a suliból, hogy Lucasszal legyen, mi?
– Úgy néz ki – értett egyet Benjamin, és komoran bólintott.
– Nos, van egy hangverseny. Tudod, izé, Bacs.
– Bacs? Vagy Bachra gondolsz?
– Hát persze, hogy őrá – vihogott Nina, és iszonyúan elvörösödött. Szóval így kell ejteni? – Még
mindig nem tudod, mikor viccelek?
– Általában igen – mondta értetlenül a fiú.
Most
már
nem
visszakozhat.

Szóval
Bach-koncert
lesz
Portlandben…
akarszeeljönnimertapakocsijávalmehetünkés szuperlennemerttudomhogyeztazenétszeretedésénis.
– Á!
Nina levegőt vett. – De ha mégsem…
– Csak azért teszed ezt, mert rendes akarsz lenni? Gondolom, állhatom a benzinköltséget, meg
ilyesmi.
Nina megdermedt. Ez igen volna? Igen, igen! Minden kétséget kizáróan igent mondott! – Fél
kilenckor kezdődik. Holnap. Este.
– Klassz. Az öt tízessel kelünk át. Bekapunk valamit, amikor Portlandbe érünk. Meghívlak a
kajára, mert biztos egész este halálra fogod unni magad.
– Kizárt – vágta rá Nina, és szinte szédült a diadaltól.

XVI. fejezet
– Látod? Uralnod kell a tűzerőt – magyarázta Christopher, és egy pillanatra megnyomta a
ravaszt, amivel egy fél, igencsak hangos sorozatot eresztett meg a célba. – A legtöbben azt hiszik,
hogy mivel ez géppisztoly, eszementen nyomniuk kell a ravaszt.
– Mellélősz a kis piros csillagnak – figyelmeztette Aisha, és közelebb hajolt, hogy jobban lássa a
célt.
– Körbelövöm a csillagot, az kihullik, és akkor az enyém lesz a mesés kék-fehér mackó, amire
egész életemben vágytam. – Újra tüzelt, és félig körbelőtte a csillagot. – Még egy sorozat – mondta,
és lőtt.
– Ennyi, haver – mondta unott hangon a mutatványos.
– Ennyi? – fortyant fel Christopher. – Elfogyott a töltény?
– Ez a helyzet – vonta meg a vállát a férfi.
Christopher visszatette a fegyvert a tartójába, és Aishához fordult. – Ez a helyzet – utánozta a
férfit. – Nincs mackó.
– Kérsz egy kis vattacukrot? – ajánlotta fel Aisha a félig elfogyasztott édességet.
– Nem, inkább üljünk fel a Dühöngő Dobermannra! – javasolta Christopher, és előhúzott a
zsebéből egy halom jegyet. – A hullámvasutak eddig teljesen kimaradtak.
Aisha vonakodva követte. A borzongató hullámvasutazás nem éppen az ő műfaja volt. – Csak
aztán nehogy engem hibáztass, ha kidobom a taccsot.
A szezon végén, most, hogy a turisták java része már hazament, rövid volt a sor. Aisha eldobta a
vattacukrot, és tisztára nyalta az ujjait. Aztán bezsúfolódtak egymás mellé a keskeny piros kocsiba.
Christopher átkarolta a lányt, hogy kényelmesebben elférjenek.
– Hallottam, hogy nemrég pár srác meghalt itt, amikor az egyik kocsi lerepült a sínről, és
belezúgott a Ferde Forgóba – mesélte fesztelenül Christopher.
– Komolyan?
– Nem. Csak gondoltam, izgalmasabbá teszem a menetet.
– Kösz. Nagyra értékelem.
– Szívesen.
Aisha megrángatta a kart, amely rögzítette a kocsit. – Ugye, szokták ezeket ellenőrizni? Úgy
értem, vannak szakemberek, akik megnézik, és gondoskodnak róla, hogy minden rendben legyen?
A kocsi megrándult, és lassan, zörögve elkezdett felfelé kúszni. Leláttak a vidámparkra, a
kavargó neonfények tengerére, amelyet sötétség ölelt körül. A körhintából hamis zene szólt, és
valahol szüntelenül csilingelt egy csengő.
– Imádom a hullámvasutakat – jelentette ki Christopher. – Kivált ezt a részt. A várakozást.
– Ez a sín szörnyű rozogának látszik. Figyelj, szerintem ott hiányzik egy csavar. Ott – mutatott
Aisha az alattuk eltűnő sínre. – Komolyan beszélek.
– Fent, a tetején egy kis időre megáll, és akkor lenézel a magasból, és arra gondolsz, ugyan, mi a
fenét keresek én idefent? – elmélkedett Christopher.
– Mi a fenét kere… áááááá!
– Igen!
– Úúúúúúú!
– Hé, figyelj csak!
– Ó! Oké, elég leeeee…!
– Huhu, ez óriási volt! Most jön a hurok.
– A mi? Ó! Óóó! Áááááááá!
– Irtó klassz volt. Sosem hittem, hogy egy ilyen kis hullámvasút ilyen szórakoztató lehet. Gyere,
állj fel!

– Vége?
– Vége, és szeretnék, ha távoznánk – mondta Christopher.
Aisha kinyitotta a szemét, és szemrehányóan meredt rá. – Te beteg vagy, Christopher.
– Imádom a hullámvasutat. Ha valaha is… szóval, akármik leszünk, akkor meg kell tanulnod
élvezni. Feltett szándékom, hogy egyszer elmenjek Ohióba.
– Ohio – ismételte Aisha, miközben remegő lábbal lefelé támolygott a feljárón.
– Cedar Pointba, a nagy hullámvasutak Mekkájába. A hullámvasutak mennyországába –
áradozott ábrándos tekintettel Christopher. A szemében sóvár várakozás csillogott. – Cedar Point!
Menjünk le kocsival jövő nyáron! Kiveszünk egy szobát egy kis motelben, és az egész időt
hullámvasutazással töltjük. – Kicsit elgondolkodott. – Na jó, talán nem az egész időt.
– Szép, ha az embernek vannak álmai – jelentette ki kajánul Aisha. – Még ha nincs is rá remény,
hogy valaha is valóra váljanak.
– Miért, azt hiszed, sosem jutok el Ohióba? – kérdezte ártatlanul Christopher.
– Nem hiszem, hogy valaha is rábeszélsz, hogy egy motelszobában szálljak meg veled.
– Csak ne légy ebben olyan biztos! Tudod, milyen levakarhatatlan vagyok! – nevetett
könnyedén. Ez az egyik vonzó tulajdonsága, gondolta Aisha. Jó a humorérzéke, és tud önmagán
nevetni.
– Mit szólnál egy szép lassú, kellemes menethez? – javasolta Christopher.
– Rendben. Adj némi esélyt a szívemnek, hogy nyugodtabban dobogjon.
– Rendben – mondta Christopher diplomatikusan. Átadott két jegyet a jegykezelőnek, és egy
kötéllel elkerített ösvényen az odalent várakozó csónakokhoz vezette a lányt.
– Lezuhanunk egy vízesésen, és csuromvizesek leszünk? – kérdezte gyanakodva Aisha.
– Nincs vízesés – nyugtatta meg Christopher. – Látod? Még biztonsági korlát sincs, úgyhogy
nem lehet olyan vészes.
Bemásztak a csónakba, és Christopher átkarolta, bár most volt elég hely. Aisha fejében
megfordult, hogy lerázza, de tényleg jól mulattak, és ez most udvariatlanságnak tűnne. Christopher
különben is tökéletesen viselkedett eddig. És tényleg kicsit hűvös volt az ujjatlan felsőjében. A
karja libabőrös lett.
A csónak egy mesterséges patakon haladt, majd besiklott egy sötét alagútba, amit időnként
homályos villanykörték világítottak meg, amelyek fényénél poros gipszkalózok bámulták mohón a
papírmasé aranypénzeket.
– Alacsony költségvetésű Karib-tenger kalózai – jegyezte meg Aisha.
– Hát nem éppen Disneyland – értett egyet nevetve Christopher. – De legalább lassú és szelíd.
– Én azt szeretem – szaladt ki Aisha száján.
Érezte, hogy a fiú karja szorosabban fonódik köréje. Nem egészen erre értettem, gondolta. De
nem szólt, csak nyelt egyet, és a következő életképre mutatott. – Ez tényleg béna – mondta.
Christopher közelebb húzódott, a lába Aisháéhoz simult, a karja a derekára csúszott, a lélegzete a
lány nyakát súrolta.
A csónak kiúszott egy fénykörbe, majd az alagút egy sötétebb részébe. Itt egyáltalán nem volt
fény. Csend volt, amelyet csak a vízcsobogás és a lány szívének dobogása tört meg.
Most jött el a pillanat, hogy nemet mondjon. Most kell megmondania, hogy nem akarja
megcsókolni, mert nem szereti semmilyen értelemben, nem vonzódik hozzá, nem tervez vele
komoly kapcsolatot, és nem szándékozik beleesni csak azért, mert egy csaknem teljesen fehér
iskolában ők az egyetlen feketék.
Christopher ajka közeledett feléje. Súrolta Aisha arcát, ahogy a száját kereste. A következő
próbálkozás sem sikerült, akkor az állán landolt a szája.
Most mit tegyen, térképet rajzoljon?
Aisha megkereste Christopher állát, és az ajkát a sajátjához vezette.
Ebben a pillanatban vaku villant.
Aisha rémülten hátrahőkölt. A csónak áthaladt egy lengőajtón, és kibukkant a vidámpark
neonragyogásába.
– Kicsit rövid volt a menet – jegyezte meg a szokottnál egy oktávval halkabb hangon

Christopher.
Aisha elkapta a tekintetét; zavart volt és bosszús. És csalódott. – Éppen jókor lett vége.
Figyelmeztethettelek volna, hogy az első randin nem csókolózom.
– Nem? – vigyorgott önelégülten a fiú, miközben kisegítette Aishát a szárazra.
– Nem volt igazi csók – méltatlankodott a lány. – Egyébként is olyan sötét volt, hogy azt sem
tudtam, hol vagyunk.
– Aha!
– Emléknek megvehetitek a fényképet, gyerekek – nyújtotta feléjük a polaroid képet a fotós. –
Két dollár.
– Nem – vágta rá gyorsan Aisha.
– De mennyire – mondta Christopher, és előhúzott két dollárt a zsebéből. Kritikus szemmel
vizsgálta a fényképet. – Á, szóval azt mondod, ez nem volt igazi csók?
Aisha elszedte tőle a fényképet, aztán a szájához kapta a kezét. Christopher visszavette a képet.
– Miért nem ismered be, Aisha? Kedvelsz. Szeretted volna, ha megcsókollak, én megtettem, és
neked is jólesett. Miért olyan nehéz ezt beismerned?
Aisha először dühösen a fiúra meredt, aztán a kezében tartott fényképre nézett, majd minden
igyekezete ellenére szégyenlősen elmosolyodott. – Oké, nem utáltam. De akkor sem megyek el
Ohióba hullámvasutazni.
Claire a fehér terítőn eltolta maga elől a tortája maradékát.
– Túl nehéz – mondta.
Jake mohón bámulta a desszertet; ő már megette a magáét.
– Nem eszed meg?
– Edd csak meg nyugodtan! – ajánlotta Claire, és elképedve figyelte, ahogy az utolsó két falat
szinte egy pillanat alatt eltűnik.
– Még növésben vagyok – motyogta a fiú bocsánatkérően.
A lány elmosolyodott, és a kávéját kortyolta. – Nagyon finom vacsora volt – dicsérte. – Nem
olyan jó, mint Passmore-éknál, de azért ízletes.
Jake felvonta a szemöldökét. – Nem tudom, mikor leszek újra képes betenni a lábam Zoey
szüleinek éttermébe.
– Azt hiszed, megmérgeznek? – tréfálkozott Claire.
– Nem tudom; egyszerűen nem érzem helyesnek, érted?
De a lány valójában nem értette. Nem tesz semmi rosszat azzal, hogy Jake-kel jár, és nem
Benjamin Passmore-ral. És Jake sem tesz semmi rosszat azzal, hogy vele van, és nem Zoey
Passmore-ral. Ő pontosan azért ment volna szívesebben a Passmore-vendéglőbe, hogy ezt mindenki
számára világossá tegye.
– Értem – felelte végül.
– Nincs értelme megengedni, hogy az emberek beleüssék az orrukat bizonyos dolgokba –
folytatta Jake.
Mondja ezt ő, aki az első nap, hogy visszatért a börtönből, behúzott egyet Lucasnak? De ez olyan
jellemző rá, gondolta fáradtan Claire: Jake számára más dolog volt odamenni, és bepancsolni
valakinek, mert ezt egyenes dolognak tartotta, azt azonban alattomosnak, ha Claire-t Passmoreékhoz viszi randira.
– Tudod, hogy ez az első igazi randink? – kérdezte, hogy elűzze rosszkedvű gondolatait.
– Akkor most újra megkapom az első csókomat? – vigyorgott Jake kihívóan.
– Amikor csak akarod – hajolt át a gyertya fölött a lány, hogy megcsókolja. Futó csók volt, de
csupa gyöngédség. És Claire zavarba jött, mert érezte, hogy néhány vendég őket bámulja.
– Gyere, menjünk innen! – mondta halkan Jake. – Már szóltam Mrs. Savageau-nak, hogy írja
apám számlájához. Tartozik nekem egy munkáért, amit a kikötőben végeztem.
– De Jake, hiszen ki akartam fizetni a felét – tiltakozott Claire. – Ugyan, hadd szálljak bele!
– Szó sem lehet róla. – Jake felállt, megkerülte az asztalt, és kihúzta a lány székét.
Claire felsóhajtott, és előrement. Egy pillanatra megállt, hogy megmondja Mrs. Savageau-nak,

minden csodálatos volt. Kint hűvös és tiszta volt a levegő, és kart karba öltve sétáltak a vízparton,
Claire otthonának irányába. A komp éppen kikötni készült: megkerülte a hullámtörő gátat.
Kihasználták az alkalmat, hogy megálljanak egy kicsit csókolózni, egy szuvenírt árusító fabódé
árnyékos oldalának dőlve.
– A tíz tízes – mondta Claire. – Nem is tudtam, hogy ilyen késő van.
– Ha nem felejtetted volna el, elég későn indultunk – emlékeztette Jake. – Egyesek nem voltak
kész pontban hétkor, amikorra ígérték.
– Egyesek megpróbáltak szépek lenni – vágott vissza a lány.
A fiú egy lépést hátrált, és végigmérte a lányt. – Mmm. Visszavonom. Megérte várni.
– Nézd csak! – nevetett fel Claire, és a hajó tatjára mutatott.
– Az tán csak nem Aisha és Christopher? – tette fel Jake a költői kérdést. – Azt hittem, Aisha
nincs oda érte.
– Érdekes módon mutatja ki, nem?
– Elég jól kijönnek egymással – jegyezte meg szárazon Jake.
– Fiatalok és szerelmesek – mondta Claire.
– Nem csak ők – komolyodott el hirtelen a fiú. – Teljesen odavagyok érted, Claire.
– Jake…
– Nem, komolyan mondom. Örülök, hogy Zoey lapátra tett, mert ha nem, sohasem jöttünk volna
össze. Egész életemben ismertük egymást, de most úgy érzem, soha nem ismertelek igazán addig az
estéig, amikor eljöttél hozzám, mert el voltam keseredve Zoey miatt, és… – Tehetetlenül megrázta
a fejét. – Olyan volt, mintha megmentettél volna.
Claire érezte, hogy ökölbe szorul a keze, de nagy erőfeszítéssel ellazította. A fenébe is. Mindjárt
kimondja, lehetetlen megakadályozni.
– Szeretlek, Claire. – Feltartotta a kezét. – Semmit sem kell mondanod, tudom, hogy ez egy
kicsit gyors meg minden, de így érzek.
– Hogy lehetsz ennyire biztos benne, Jake? – kérdezte Claire, és most nagyon szerencsétlennek
érezte magát.
– Mert ismerlek – felelte a fiú.
A francba!, füstölgött magában a lány. Miért teszi ezt velem? – Nézd, nem tudsz rólam mindent,
Jake. Őszintén mondom. Nem vagyok tökéletes, és…
Jake egy csókkal belefojtotta a szót. – Nekem tökéletes vagy.
Claire viszonozta a csókot, hogy a fiú kedvére tegyen, de belül fortyogott, dühöngött. Valami
emésztette belülről, felkorbácsolta a haragját, ugyanakkor boldogtalanságot támasztott a lelkében.
Furcsa, szokatlan, kellemetlen érzés volt.
Jake elhúzódott. – Te tökéletes vagy, Claire – suttogta. – Tökéletes.
Az érzés nőttön-nőtt, és Claire-nek hirtelen eszébe jutott a neve is. Bűntudat.
Istenem, gondolta gyászosan, miközben Jake magához szorította. Szóval ilyen érzés a bűntudat.

XVII. fejezet
Zoey az egész napot Lucasszal töltötte: a parton sétáltak, a kanyargós úton felkapaszkodtak a
hegygerincre, és végigbaktattak a Pond Roadon. A sziget északi felének szinte minden
négyzetméterét bejárták.
Lucas elbúcsúzott az otthonától.
A világon mindenről beszélgettek: a terveikről, a reményeikről, az álmaikról. Lucas az
édesanyjáról mesélt, hogy mennyire sajnálja, hiszen árnyékként él a saját otthonában. Az apjáról is
beszélt, hogy mindannak ellenére, ami történt, mennyire csodálja az elveiért, azért, hogy zokszó
nélkül töri magát, az elszántságáért.
Zoey is mesélt a családjáról, hogy úgy érzi, a szülei sosem nőttek fel igazán, és hogy mindketten
bűnösnek érzik magukat, amiért Benjamin elvesztette a szeme világát. De minél tovább beszélt,
annál világosabbá váltak a kettejük családja közti különbségek. Igaz, az apja fél lábbal még mindig
a múltban él, Grateful Dead-lemezeket hallgat, és lófarkat visel. Az anyja túl sokat flörtöl a bárba
betérő pasikkal, és saját bevallása szerint sem áll a „szülői feladatok magaslatán”. De Zoey érezte,
hogy őt szeretet veszi körül a családjában, és jóllehet a szülei naponta összezördülnek, mégis
szenvedélyesen szeretik egymást.
Valójában nincs mire panaszkodnia, gondolta. Lucasnak azonban annál több a baja. És nélküle a
fiú teljesen magányos volna.
Sírtak, csókolóztak, olyan erősen szorították egymást, hogy az már fájt. De nem sikerült semmit
sem kitalálniuk, amivel kitolhatták volna a határidőt, amely most már vészes gyorsasággal
közeledett.
Megesküdtek, hogy minden percet együtt töltenek, amit csak lehet. Megesküdtek arra is, hogy
soha nem adják fel, és megtalálják a módját, hogy együtt lehessenek.
Könnyen kívántak egymásnak éjfélkor jó éjszakát, hiszen tudták, hogy ez csak rövid időre szól.
Zoey úgy tett, mintha lefeküdne; az ágyában feküdt éberen, amíg meg nem hallotta, hogy a
szülei zárás után hazajönnek, és nyugovóra térnek. Fél háromkor csendben felöltözött, lelopakodott
a lépcsőn, és kiosont a hátsó ajtón.
Még fent járt a hold, és ezüstbe vonta a hátsó udvarra lehullott harmatot. Zoey felkapaszkodott
az ösvényen. Látta Lucast az ablakában; őrá várt. A fiú feltartotta a kezét, aztán eltűnt.
Másodpercekkel később hangtalanul nyílt a bejárati ajtó, és Zoey Lucas karjába repült.
Csigalassúsággal óvakodtak fel a lépcsőn a fiú szobájába.
– Tudtam, hogy eljössz – suttogta Lucas.
– Hát persze, semmi sem tudott volna visszatartani.
Szenvedélyesen, reményvesztetten csókolóztak a fiú ágyán. Sokáig nem voltak más, mint karok,
lábak, takarók összegubancolódott tömege.
Zoey tudta, hogy Lucas szeretkezni akar vele. És fogalma sem volt, mitévő legyen. Öt óra múlva
el kell érniük a kompot. Lucasnak kilenc óra múlva fel kell szállnia a gépre. És Zoey alig tizenegy
óra múlva ismét a szigeten lesz. Egyedül.
Egyedül.
Lucas hanyatt feküdt, Zoey rajta; lenézett a fiú sötét arcára, és tudta, hogy a könnyei
lecsorognak, és elvegyülnek Lucaséival. Elborította őket a szomorúság, és csillapította
szenvedélyüket, amely már-már elragadta őket.
Egymás karjában feküdtek, és nem szóltak semmit. Zoey kis idő múlva érezte, hogy talán még
aludni is tudna. Gondolataiba álomképek villantak be, ahogy boldogok együtt, a napfényben.
Még el is mosolyodott – hosszú idő óta először –, ahogy arról álmodozott, hogy ismét egymásra
találnak. Aztán könnyes, dagadt szemével véletlenül az óra számlapjára pillantott: négy óra. Ismét
elrepült másfél óra az időből, amit még együtt tölthetnek.

Zoey megmoccant, ajka rátalált a sötétben a fiú szájára. Kigombolta az ingét. Lucasnak elállt a
lélegzete, aztán idegesen babrálni kezdett a lány blúzának gombjaival.
– Nem kell megtenned – suttogta.
– Tudom – súgta vissza Zoey. Valóban megteszi? Tényleg ez történik vele, vagy ez is csak a
boldogságról alkotott képzeletbeli világának egy töredéke?
Súlyos léptek dobbantak a lépcsőn, és Lucas megdermedt.
– Az apám. Munkába indul.
– Hajnali négykor? – képedt el a lány.
– A rákászok korán kezdenek – mondta Lucas.
Hallgatták, ahogy becsapódik a bejárati ajtó, és léptek csikorognak a murvával felszórt felhajtón.
Zoey most döbbent csak rá, hogy Mr. Cabral el sem köszönt a fiától. És távozása azt jelenti, hogy
Lucas büntetésének felfüggesztésére sincs remény.
Hirtelen hangot hallottak a ház elől. Nem Mr. Cabral mély, akcentusos beszédét. Csak egy
másodperc töredékéig tétováztak, aztán mindketten félmeztelenül az ablakhoz rohantak.
Még sötét volt odakint, a hold lement, de a verandán levő lámpa fényénél tisztán látszott a két
emberi alak: Mr. Cabral, cigarettával a szájában.
És Claire.
Zoey kérdőn Lucasra nézett, és halvány mosolyt fedezett fel a fiú szájának sarkában.
– Akármi legyek! – suttogta Lucas.
Gyorsan felöltöztek, leszaladtak a lépcsőn, és már az sem érdekelte őket, hogy mit fognak
gondolni róluk, ha így megjelennek. Akkor léptek ki az ajtón, amikor Mr. Cabral elindult.
Claire háttal állt nekik. – Mr. Cabral! – szólt a férfi után. – Meg kell tennie! Tudja, hogy így
helyes.
Lucas apja egy örökkévalóságnak tűnő ideig csak állt, a szájában vöröslött a cigaretta parazsa, és
a távoli kikötőt nézte. Végül félig hátrafordult, és a fiára pillantott. – Lucas – mondta, kissé furcsán
ejtve a nevét. – Azt akarom, hogy maradj.
Egy pillanatig úgy tűnt, mintha még hozzá akarna fűzni valamit, de aztán elnyomta a lábával a
csikket, és elindult. Befordult a sarkon, és eltűnt szem elől.
Claire feléjük fordult, a száját komoran s keményen összeszorította. – Gondolom, most azon
tűnődtök, mit keresek itt hajnali négykor – próbált tréfálni, de nem járt sikerrel.
– Tényleg, mit keresel itt? – kérdezte Zoey.
Claire elengedte a kérdést a füle mellett, és egyenesen Lucasra nézett. – Meg kell értened
valamit, Lucas. Tényleg nem emlékeztem. A baleset után semmire sem emlékeztem.
A fiú bólintott, és nem szólt semmit.
Claire mélyen, reszketve szívta be a levegőt. – Csak egy hete jutott eszembe. Kezdtek összeállni
a dolgok. Főként azért, mert visszajöttél. Azt hiszem, az lökést adott az emlékezetemnek.
Mindenesetre azóta tudom. Apám miatt nem beszéltem eddig…
– Megértem – bólintott Lucas.
– Én semmit sem értek – szólalt meg Zoey.
Claire meglepődött. – Nem árultad el neki? – kérdezte Lucast.
Lucas felhorkant. – Egyvalamit azonnal megtanul a dutyiban az ember: hogy odabent mindenki
ártatlannak vallja magát. Mire lett volna jó még egy elítélt, aki azt hangoztatja, hogy ő nem követett
el semmit, csak kicsesztek vele?
– Ártatlan? – kérdezte Zoey, és igyekezett valahogy összerakosgatni a hallottakat, hogy megértse
a helyzetet.
– Nem Lucas vezette az autót azon az estén, amikor Wade meghalt – mondta Claire fásultan. –
Hanem én.
– Te? – Zoey hátrahőkölt, és a szívéhez kapta a kezét.
– Senki sem tudta az igazságot, csak Lucas és az apám – mondta Claire. – Még én sem. Lucas
magára vállalta, mert… mert jó barátok voltunk.
– Szerettelek – mondta egyszerűen a fiú.
– Azután apám is belebonyolódott. Kisegítette Lucas apját egy kölcsönnel, amelyre szüksége

volt, hogy megtarthassa a hajóját. Apám biztosra akart menni, hogy Lucas nem gondolja meg
magát, és nem vonja vissza a vallomását. Kivált azután, hogy már mindenki tudta, hogy börtönre
fogják ítélni. – Claire újból mély lélegzetet vett. – Apám tudja, hogy tudom – mondta. –
Megígértem neki, hogy hallgatok róla. Azt mondja, az emberek esetleg úgy vélnék, hogy ő is
megszegte a törvényt. Attól fél, hogy az egész úgy festene, mintha az apádnak adott kölcsönnel
fizetett volna a vallomásodért.
– Erről senkinek sem szólok – ígérte Lucas.
Claire megkönnyebbülten hajtotta le a fejét, de Zoey felháborodott. – Ugyan, miért védenéd meg
Claire apját?
– Nem az övét, hanem a magamét – magyarázta a fiú. – Nem tudja, miért intézte el Mr. Geiger
azt a kölcsönt. Tudom, hogy az öregem egy gazember, de pénzért sosem adna el, és belerokkanna,
ha megtudná a teljes igazságot. Mostantól úgy szól majd a történet, hogy ostoba kölyök voltam, aki
halálosan szerelmes volt, és ezért vallomást tett Claire védelmében. Egyébként ez kilencven
százalékban fedi is a valóságot.
Claire bólintott. – Jobb arány, mint ami errefelé mostanában elterjedt volt.
– Megmondtad már Jake-nek? – kérdezte Lucas.
Claire lehajtotta a fejét. – Most fogom – suttogta.
– Szegény Jake! – mondta őszintén Lucas.
– Igen. – Claire éjfekete szeme egyikükről a másikra vándorolt; a tekintete kifejezéstelen volt.
Mosollyal próbálkozott, de a mosoly megremegett, és eltűnt.
– Azt mondtad, hogy legalább egy hete emlékszel – mondta Zoey. – De mostanáig titokban
tartottad. Miért gondoltad meg magad?
Claire ajkán lágy, szomorkás mosoly jelent meg. – Azt hiszem, Lucasnak sosem voltak velem
kapcsolatban illúziói. Tisztában volt vele, hogy nem vagyok tökéletes, még akkor is, amikor még
együtt jártunk. És tudom, hogy ez alól Benjamin sem volt kivétel. De Jake… Jake azt hiszi, hogy
olyan vagyok, mint ő. Édes, becsületes és alapvetően rendes. És minél jobban bízott bennem, annál
pocsékabbul éreztem magam. Minél inkább hagyta, hogy megtévesszem, annál jobban
meggyűlöltem magam.
– Bűntudatod volt – mondta Zoey.
– Igen. Időbe telt, de aztán én is rájöttem, hogy így van. – Savanyú képet vágott. – Utálatos
érzés. Meg kell tanulnom együtt élni vele. – Elfordult, tett pár lépést, aztán visszafordult. –
Menjetek vissza, és folytassátok ott, ahol abbahagytátok!
Lucas elvigyorodott, és a karjába kapta Zoey-t. – Lehet?
Zoey gyorsan egy puszit nyomott az arcára, majd határozottan eltolta. – Nagyon, de nagyon
fáradt vagyok. Azt hiszem, hazamegyek.
– Látlak holnap? Úgy értem, ma, csak később? – kiáltott utána a fiú.
– Igen! – perdült meg mérhetetlen boldogságában Zoey. – De mennyire!
Claire sokáig kopogtatott az eltolható üvegajtón. A láthatár szélén már kikukucskált a nap,
halvány fénye kiemelte a hegygerincet, amely feketén rajzolódott ki a gyöngyházszürke égbolton.
Kimerült volt. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt.
Órákig forgolódott az ágyában, és hol az egyik, hol a másik oldal mellett hozott fel érveket. Az
apjáért érzett aggodalom, a Jake elvesztésétől való félelem viaskodott benne azzal a tudattal, hogy
valószínűleg így is, úgy is elveszti Jake-et. Hiszen hogyan folytathatna egy olyan kapcsolatot,
amely a megtévesztésen alapul?
De bármennyire is igyekezett elhessegetni, folyton visszatért a gondolataiba a zokogó Zoey
képe, és Lucasé, akinek ismét egy olyan bűn miatt kell szenvednie, amit el sem követett.
Ismét kopogott Jake ajtaján. Előbb vagy utóbb majdcsak felébred. Még öt óra sem volt,
lehetetlen időpont egy látogatáshoz. De Claire eltökélte, hogy túlesik rajta. Nem akarta, hogy Jake
mástól szerezzen tudomást az igazságról. Neki kell elmondania.
Egy emlék bukkant fel a tudatában: Benjamin, aki pár nappal ezelőtt – Tényleg csak pár napja
történt? – feléje fordította a napszemüvegét, és így szólt: – Mert akármilyen önző és könyörtelen

vagy is, Claire, ha végül is határvonalat kell húznunk a helyes és a helytelen között, szerintem te a
helyes utat fogod választani.
Az emlék mosolyt csalt az ajkára. Milyen elégedett volna Benjamin, ha tudná, hogy végül igaza
lett.
Hirtelen kinyílt az ajtó. Jake álmosan pislogva állt előtte. Csak egy boxeralsót viselt. – Claire?
– Sajna – felelte a lány.
– Valami baj van? – kérdezte a fiú, majd felderült az arca, amikor egy másik lehetőség is eszébe
jutott. – Vagy csak azért jöttél, mert…
– Beszélnem kell veled – szakította félbe a lány. – Bejöhetek?
– Persze. – Jake most már teljesen ébren volt, és láthatóan zavartnak tűnt.
Claire belépett a sötét szobába. Jake fel akarta kapcsolni a lámpát, de Claire azt mondta, hogy
nem bánja a sötétséget. Leültek egymás mellé az ágy szélére.
– Mi baj? – kérdezte Jake.
Claire megfogta a kezét, aztán odahajolt, és megcsókolta a fiút. Nem szenvedélyes csók volt,
inkább búcsúcsók.
– Nem tudom, hogyan mondjam el ezt neked – kezdte. – Hosszú ideig nem emlékeztem arra az
éjszakára, amikor Wade meghalt.
Érezte, hogy Jake megmerevedik, de szorosan fogta a kezét.
– De most már emlékszem. Mind ittunk. Lucas is, én is, Wade is. Mindannyian.
– Tudom, hogy részegek voltatok – bólintott Jake. – De csak Lucas vezetett részegen.
Claire érezte, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán. A fenébe is! Nem akarta megtenni, de
úgy belefáradt az egészbe…
– Nem Lucas vezetett – mondta ki.
Jake dermedten gubbasztott. Azután lassan elhúzta a kezét.
– Ő a hátsó ülésen ült – folytatta Claire. – Tulajdonképpen azt hajtogatta, hogy meg kellene
állnunk, és haza kellene gyalogolnunk. De nem hallgattam rá.
– Te? – suttogta Jake.
– Én vezettem az autót, Jake. És minél inkább erősködött Lucas, én annál jobban rángattam a
kormányt, ide-oda faroltattam a kocsit. Akkor jó heccnek tűnt. Egészen addig a pillanatig, amíg rá
nem jöttem, hogy nem kerülhetjük el az ütközést. – Mélyen, reszketősen szívta be a levegőt, majd
bátran folytatta. – Egyszer s mindenkorra el akarom mondani a teljes igazságot: a fát is láttam, és
tudtam, hogy neki fogunk menni. És a legeslegutolsó pillanatban félrerántottam a kormányt, hogy
ne az én oldalammal ütközzünk neki. Megmentettem a saját életemet. És megöltem Wade-et.

XVIII. fejezet
Nina korábban fent volt, mint szombaton kelni szokott. Sikerült elérnie a hét negyvenes kompot.
Előző este, amikor az apja ásítozva az ágyba igyekezett, Nina kikunyerálta tőle a hitelkártyáját és a
tárcájában levő készpénz felét.
Nem volt randija… na szóval, már igen hosszú ideje, és ruhára, táskára, és a bakancson kívül
valami más cipőre volt szüksége. A szokott randis cuccokra. Feltehetően harisnyára is. Ajakfényre,
szemceruzára, mentolos cukorkára, amely frissen tartja a leheletet.
Benjamin persze nem tudja, hogy néz ki, de azért mégsem teheti meg, hogy úgy fest mellette,
mintha a kutya szájából húzták volna ki. És mi lesz, ha egy ismerőse odamegy a fiúhoz az utcán, és
azt mondja: Szia, Benjamin, hogy lehet, hogy olyan lánnyal jársz, aki úgy öltözik, mint egy
bányarém?
Már az is elég gáz, ha az embernek nem sikerül túlöltöznie egy olyan pasit, aki még csak nem is
látja magát a tükörben.
Amikor leszállt a kompról, busszal a bevásárlóközpontba ment; éppen akkor ért oda, amikor
nyitottak. Hirtelen inába szállt a bátorsága. Bárcsak Zoey itt volna vele! De ma búcsúzik el
Lucastól. Nem illett volna megkérni, hogy jöjjön el vele bevásárolni.
Természetesen sajnálta a barátnőjét, de bizonyára ő sem látná szívesen, amikor Lucasszal
szomorú istenhozzádot mondanak egymásnak. Ami Aishát illeti, Nina nem akarta rábeszélni, hogy
egy szombati napon ilyen korán keljen.
Kár, hogy Claire nem olyan testvér, akivel ezt az élményt meg lehetne osztani.
No és persze Claire volt barátjával készül randizni.
– Na jó – állt meg bizonytalanul az üzletház folyosóinak elágazásában. – Csak egy komplett
alkalmi cuccra van szükségem. Legyen elegáns, de nem szabad túllőni a célon. Mutatós, de nem
szakadt. Klasszikus zenéhez illően konzervatív, és mégis egyéni ízlésre valló.
Úgy indult el, mint egy felfedező egy feltérképezetlen vadonban. Természetesen vásárolt már itt,
de általában csak bizonyos részlegeken. Néhány üzletben még nem is járt. Valószínűleg azért, mert
tudatosan még sosem vett ruhát randira. Ami a legtöbb hatodikoshoz képest elmaradottá tette.
– Lássuk be – motyogta maga elé –, valóban elmaradott vagyok a legtöbb hatodikoshoz képest.
Fogalma sem volt róla, miért nem randizik gyakrabban, vagy miért nem randizott kettőnél
többször senkivel sem. Az eddigi randevúi is jobbára afféle kötetlen találkozások voltak: elmentek
moziba, vagy beültek egy gyorsétterembe. Egyszer csókolt csak meg valakit, és az is utálattal
töltötte el.
Az igazság az, hogy a legtöbb pasi utálattal töltötte el.
Benjamin persze kivétel a szabály alól. Ő egészen más. Tudta, hogy Benjamin – a legtöbb
pasival ellentétben – sosem lenne képes visszataszítóan viselkedni. Mindig tisztelettel bánna vele,
és ez nagyon fontos. Nem úgy, mint George O'Brien, aki megcsókolta, és közben megpróbálta
megfogni a mellét.
Az emlék még most is heves szívdobogást váltott ki belőle, és elkezdett izzadni a tenyere.
Teljesen pánikba esett, amikor George ezt művelte. Szörnyen ciki volt! George aztán fűnek-fának
azt híresztelte, hogy leszbikus. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Valójában több a tapasztalata, mint
bárki is sejtené. Több, mint Zoey-nak és feltehetően Aishának.
A kellemetlen emlék teljesen kikészítette. Nyílegyenesen egy padhoz ment, és leült egy
öregember mellé. Remegő kézzel kivett a táskájából egy cigarettát, és a szájába dugta.
– Ugye nem gyújtasz rá? – kérdezte az öreg.
– Nem – felelte Nina. Többször is mély lélegzetet vett, és inge elejébe törölte a tenyerét.
Miért bukkannak fel ilyen váratlanul a múltjából ezek a dolgok? Hiszen már olyan régóta nem
gondolt rájuk! Legalábbis az álmain túl nem, amelyek még most is kísértik néha. Talán azért, mert

végre randizni készül Benjaminnal? Ez lenne az oka?
De Benjamin nem George O'Brien.
És nem is a nagybátyja.
Lenézett a kezére, és látta, hogy remeg. Megszívta a meggyújtatlan cigarettát. Ez az egész már a
múlté, hajtogatta magában. Sok-sok éve történt. Vége, kész, el kell felejteni. Megesik az ilyesmi, de
az embernek tovább kell lépnie.
És mi lesz, ha Benjamin megpróbálja megcsókolni, és rátör a pánik? Ahogy George esetében
történt? Vajon ezért támadt fuldoklási rohama a moziban, amikor Benjamin közelebb hajolt hozzá?
Még mindig képes úgy kiakadni, mint George-dzsal?
Inkább meghal, semhogy így viselkedjen Benjaminnal. Hogy lenne képes utána találkozni vele?
De ez nem fordulhat elő, bizonygatta magának. Hiszen Benjaminról van szó, a gyöngéd, okos,
mulatságos Benjaminról. A barátjáról. Akiben megbízik.
És Benjamin különben sem tenne olyasmit, amit ne engedne meg neki. Végtére is vak, és ez
előnyt jelent Nina számára, olyan előnyt, amivel nem rendelkezett… akkoriban.
– Rendben, szedd össze magad, kölyök – mondta hangosan magának. Az öreg felé fordult, és
rámeredt. – Bocsánat, uram, csak a fejemben levő hangokkal beszélgettem. Egyfolytában azt
hajtogatják, hogy lőjem le Michael Boltont, de én nem vagyok rá hajlandó.
Az öreg döbbenten bámult rá, amitől Ninának rögtön jobb kedve kerekedett.
Elővette az apja hitelkártyáját, és lenézett rá. – És most te meg én végzünk egy kis pusztítást.
Nina háromnegyed ötkor ért Zoey és Benjamin házához. Fekete ruhát, fekete magas sarkú cipőt
viselt, amiben nehézkesen, billegve járt, valamint igazi harisnyát, amitől viszketett a combja, ezüst
nyakláncot és karkötőt, és annyi parfümöt, amivel egy csűrt ki lehetett volna füstölni. A világ
legnagyobb és legfeltűnőbb idiótájának érezte magát.
Zoey reakciója sem volt túl lelkesítő, amikor ajtót nyitott, és meglátta. – Nina? Mi ütött beléd?
Ez egy ruha? És harisnya? Talán meghalt valaki?
Nina gyilkos pillantást vetett rá. – Benjamin nem említette? Elmegyünk egy Bach-koncertre.
Hallottál már róla, nem? Természetesen Johann Sebastian Bachra gondolok, aki 1685 és 1750
között élt, és akit a késői barokk zene legkiválóbb zeneszerzőjeként ismernek.
Zoey rámeredt. – Megszállt az ördög? Már megint sátánimádásba merültél?
Nina félretolta az útból, és bement a házba. – Most mondd meg őszintén: nem túl sok? Ugye, az?
– Nem erről van szó, csak…
– Ejha! – kiáltott fel Lucas, és elismerően bólintott. – A kis Nina hirtelen felnőtt nő lett. –
Elkapta a lány derekát, és kecsesen körbekeringőzte vele a helyiséget.
– Lucas? Mit keresel te itt? Azt hittem, ma van a napja, hogy… szóval, tudod.
– Claire nem mesélte? – kérdezte Zoey.
– Egész nap nem találkoztunk – válaszolta Nina. – Ruhát vásároltam, és mulatságos anekdotákat
memorizáltam a jó öreg Sebastianról. Mit kellett volna elmesélnie?
Zoey összenézett Lucasszal. – Neki kell elmondania – szögezte le végül.
– Erőszakkal rákényszeríthetnélek, hogy mondd el – kezdte Nina –, de viszket a combom, és
Benjaminért jöttem. Készen van? El kell érnünk az öt tízest, és ebben a cipőben nem vagyok valami
gyors.
– Idehívom – ajánlotta Zoey.
– Szóval szerinted milyen? – kérdezte Nina, és a hatás teljessége kedvéért széttárta a karját. –
Végtére is pasi vagy, meg minden.
– Nagyon éles szemre valló megfigyelés, Nina – kacsintott rá Lucas. – Hogy pasiként mit
gondolok? Mindjárt megmondom, mi a véleményem. – Derékon ragadta a lányt. – Gyerünk,
gyorsan! Mielőtt Zoey visszajön! Csináljuk itt, a padlón!
Ninára rátört a rémület, mielőtt észbekapott, hogy a fiú csak viccel. Ellökte magától. –
Gondolom, ezt bóknak szántad. Vagy valami olyasminek.
– Bombázó vagy – mondta végre elkomolyodva Lucas. – Mit fogsz művelni ma este? Pasikat
szedsz fel, valahányszor csak Benjamin hallótávolságon kívül kerül?
– Dehogy – pirult el a lány.

– Szerencse, hogy Benjamin nem láthat ma este – folytatta a fiú. – Ezentúl merőben másként
gondolna rád.
Nina elkeseredve forgatta a szemét. Lucas láthatóan semmit sem ért.
Benjamin jelent meg, mögötte pár lépésnyire pedig Zoey. A fiú fekete öltönyt viselt, és lazán
megkötött nyakkendőt. Gyorsan körbefordult, amikor belépett. – Bocs, hogy megvárakoztattalak, de
Zoey említette, hogy ma kivillantod a bokádat. Gondoltam, a szokott koncertlátogató öltözékem,
azaz farmer és zakó helyett kiteszek magamért, és a rokontemető öltönyömet veszem fel. Hogy
tetszik a zakó? Úgy hallom, kockás.
Nina elvigyorodott. Az öltöny fekete volt, mint Benjamin legtöbb ruhája, mert a feketéhez
könnyű volt kiegészítőt venni. – A kockás kicsit üti a csíkos gatyádat.
– Hogy néz ki Nina? – kérdezte Benjamin.
– Elegáns és…
– Nem te, Zoey – intette le a bátyja. – Honnan tudhatnád? Csaj vagy. Lucas?
– Túl jó neked – vágta rá Lucas. – Fantasztikusan dögös. Lélegzetelállító!
– Szexista disznók vagytok – fintorgott Zoey.
– Indulnunk kell – mondta Benjamin.
– Igen – értett egyet Nina. – Nem akarok bármiről is lemaradni. Tudjátok, mennyire imádom a
barokk muzsikát.
– Hát persze – mondta Zoey. – Másról sem beszélsz.
– Kedves tőled, hogy rám áldozod a szombat estédet – mondta Benjamin.
Nina megint elpirult, és gyorsan elköszönt Zoey-tól és Lucas-tól. Megfogta Benjamin karját, és
együtt mentek át az udvaron.
– Nem kell vezetned – jegyezte meg a fiú. – Tudod, hogy úgy ismerem a szigetet, mint a
tenyeremet.
– Naná, hogy tudom – engedte el zavartan Nina. Azután meglátott valakit, akitől rájött a
gyomoridegesség. – Claire!
A nővére dühösen vagy inkább szórakozottan kapaszkodott felfelé a lejtőn.
Nina gyorsan leengedte a karját, és távolabb húzódott Benjamintól. Elfelejtette megemlíteni a
nővérének, hogy az exbarátjával szándékozik koncertre menni.
Claire meglátta őket, és odarohant. – Láttátok ma Jake-et?
Nina hevesen megrázta a fejét, és várta, hogy Claire válogatottan gúnyos megjegyzéseket vág a
fejéhez.
– Én nem – válaszolta Benjamin.
– Rendben, rendben. A fenébe. Bocs, de Zoey otthon van?
– Ő is meg Lucas is otthon vannak – közölte Benjamin.
– Megkérdezem őket is – mondta Claire, és a ház felé indult.
– Mi volt ez? – kérdezte Nina, miközben lefelé noszogatta Benjamint.
– Nem tudom biztosan – felelte nyugtalanul a fiú.
– El sem hiszem, hogy nem kezdett el szemétkedni – töprengett Nina.
– Miért tette volna?
A lány vállat vont. – Tudod. Mert, izé, szóval a barátja voltál, meg minden. És mi most…
– Mmm – morogta szórakozottan Benjamin. – Nem lehet féltékeny. Hiszen csak rólunk van szó.
Nina megállt, és dühösen meredt a fiú lassan távolodó hátára. Nem lehet féltékeny, utánozta
némán. Hiszen csak rólunk van szó. Lenézett nagy gonddal kiválasztott, drága ruhájára, szűk,
kényelmetlen cipőjére. Ennyi minden, és még most sem érti. Ennyi erőfeszítés, és még most is csak
a haverjának tekinti. A fene essen bele. Az érzéketlen tuskó!
– Igyekezz már, Nina! – sürgette Benjamin.
– Igyekszem – szűrte a szót összeszorított fogai között a lány.
– Akkor gyere már ide mellém! – zsörtölődött a fiú. – Nem beszélhetek hozzád, ha mögöttem
koslatsz. Különben is szeretném, hogy mindenki együtt lásson minket, és irigykedjenek rám.
– Ugyan miért? – utánozta alig észrevehetően a fiú hanghordozását Nina.
– Mindenki irigy egy olyan pasira, aki egy gyönyörű lánnyal van – vont vállat Benjamin.

Nina felsóhajtott. Talán mégsem olyan érzéketlen tuskó.

XIX. fejezet
Claire először kiöntötte a szívét Zoey-nak és Lucasnak. Kora hajnalban pedig elmondta az
igazságot Jake-nek. Jake egy szót sem szólt, csak hátat fordított neki, és amikor megpróbálta
átölelni, megkérte, hogy távozzon.
A délután folyamán megpróbálta felhívni, de senki sem vette fel a kagylót.
Átment a házukhoz. Jake sárga teherautója nem állt a ház előtt, és amikor bekukucskált az
üvegajtón, egy rakás üres sörösdobozt látott félig az ágy alá söpörve.
Mindenütt kereste, mindenkit felhívott telefonon, de senki sem látta a fiút. Biztosan berúgott, és
valahol a szigeten kóborol a teherautóján.
– Nem tudom, hol keressem. Már mindent felkutattam utána – ült mereven egy széken Zoey
szobájában. – Csak egy hely maradt még… De oda nem akarok egyedül elmenni.
Lucas elkapta Zoey pillantását. – Elkísérünk – ajánlotta Zoey.
Mindhárman beültek Passmore-ék kocsijába, amely még szigeti mércével is igazi roncsnak
számított. Zoey végighajtott a South Street-en, és ráfordult a Coast Roadra. Egyikük számára sem
volt kétséges, hol keressék Jake-et.
A Coast Road végén, ahol az aszfaltozott út véget ért, és murvás-homokos út váltotta fel, ahol a
nagy fa törzsén még mindig látszottak a halálos ütközés nyomai, az árokban megpillantották a
teherautót.
Jake a kormányra borult. Nem mozdult.
Claire kiugrott a kocsiból, és odarohant, a sarkában Zoey-val és Lucasszal. Claire szíve hevesen
vert, amikor feltépte az ajtót. A félelemtől elszorult a torka.
Látta, hogy Jake lélegzik, és amikor az arcához ért, meleg volt a bőre. A megkönnyebbüléstől
majdnem összeesett.
– Jól van – suttogta. – Csak elájult.
– Hála az égnek – mondta halkan Zoey.
Lucas gyöngéden lefektette Jake-et, és a lábát feltette az ülésre. Majd egy pillantást vetett Clairere, kihúzta a gyújtásból a kulcsot, és odaadta a lánynak.
– Itt várok – mondta Claire. – Amíg fel nem ébred.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful