P. 1
Palotai_álmok

Palotai_álmok

|Views: 98|Likes:
Published by Anita Jenei

More info:

Published by: Anita Jenei on Nov 02, 2013
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as PDF, TXT or read online from Scribd
See more
See less

04/13/2014

pdf

text

original

Krúdy Gyula

Palotai álmok

KRÚDY GYULA Palotai álmok KISREGÉNYEK A MAGYAR JAKOBINUSOK MÁKVIRÁGOK KERTJE PALOTAI ÁLMOK BUKFENC SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ BUDAPEST SZERKESZTETTE ÉS A SZÖVEGET GONDOZTA BARTA ANDRÁS ©, KRÚDY GYULA ÖRÖKÖSEI (KRÚDY ZSUZSA ÉS IFJ. KRÚDY GYULÁNÉ), 1976

- 1-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A magyar jakobinusok
ELSŐ RÉSZ A KIRÁLY BARÁTJA

1 Müllergasse Nr. 6. A kalendáriumok 1791-et írnak, és az idő késő őszre hajlik. Bécsben vagyunk az „Angol-szálló”-ban (mint ebben az időben nevezték: az ,,Anglétter”ben), a második emeleten egy sarokszobácskában, ahol a vásott pamlagon vaskos könyvek hevernek szerteszét; a háromlábú asztalon, amelynek lábai karikába hajolnak, szintén könyvek és újságok; a sarokban egy kopott utazóláda bőrből készült fülekkel, amelyekkel a postakocsihoz szokás odaerősíteni a ládát, amely félig nyitott állapotában most ugyancsak ócska, sokat forgatott könyveket mutat. Az ablaknál, amely a régi Grábenre néz, és benne az üvegeket ódon ólomereszték erősíti meg, egy férfiú áll, aki figyelmesen vizsgálódik az utcai élet zajgásában. Barna szerzetesi ruha födi a férfiú testét, de fekete bajusza és szakálla van. A lábáról is hiányzik a bőrpapucs, rövid lengyel csizma van a meglehetősen kopott csuha alatt. Harmincöt-negyven esztendősnek látszik a szerzetes, aki összefont karral áll az ablak mellett, mintha onnan az utcáról várna valakit, akinek meg kell érkeznie. Az arc, amelynek haloványságát erősbíti a fekete haj és szakáll, az első pillanatra sem látszik érdektelen, mindennapi arcnak. Mintha sok keserűség, fájdalom és csalódás volna írva arra a melankolikus ábrázatra, amelyből szinte szokatlan fényességgel világítanak ki a lélek lámpásai. Az orr keletiesen hajlott, és a vastag, húsos száj arról beszél, hogy ez a férfiú nemcsak a bánatot és keservet ismeri az élet viszontagságaiban, hanem megbecsüli az örömöket is. Ha még közelebbről vizsgáljuk meg ezt az arcot, szemet és szájat, azt tapasztaljuk, hogy sok vad indulat, szenvedély, becsvágy rejtőzködik a halovány külső alatt. Mintha egy viaszfigura éledezne, amelynek erkölcsei, cselekedetei, indulatai a következő percben kiszámíthatatlanul és ismeretlenül törnek elő az
- 2-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

életre keltés révén. A homlok fehérsége és simasága észről, akaraterőről és nyugalomról beszél. A férfialak türelmes mozdulatlanságán látszik, hogy ez az ember megtanult várakozni. Csüggedés és nyugtalanság nélkül remélni, amikor egyik óra elmúlik a másik után, anélkül hogy odalent az utcán észrevehetné azt, akit látni szeretne. A várakozó, reménykedő és terveket kovácsoló férfiú olyan hideg nyugalommal áll helyén, mintha odabenn, az indulatok és érzések tanyáján, minden a legnagyobb rendben volna. Pedig a homloka ráncain, az ajka csöndes mozdulásán, olykori mély lélegzetvételén meglátszik, hogy már nagyon régen vár az ablaknál valakire, aki neki nagyon fontos lehet. Annyira elmerül gondolataiba, hogy észre sem veszi, hogy háta mögött az ajtó fölnyílik, és egy hajlott hátú öregúr lép a szobába, aki az udvari emberek spanyolos szabású öltözetét viseli, háromszögletes kalapját és csontfejű pálcáját a hóna alá szorítja, amíg félcipőjében nesztelenül lépked be az ajtón. A kiaszott testű, púderes hajviseletű férfiú borotvált arcából szokatlanul nagy orr mered előre. A ráncok és mélységes barázdák mintha csupán azért lettek volna arcán, hogy ez az orr még nagyobbnak lássék. Kék, vizenyős szemecskéi mélyen beesettek, mintha az orr végezné a szemek munkáját is: szimatolva nézelődik széjjel a szobában, és fürgén, gyorsan pislog be a nyitott könyvekbe, nesztelenül és rendkívüli óvatossággal fordítja meg egy nyitott levélnek a hátsó részét, hogy az aláírót elolvashassa rajta; bekukucskál a félig nyitott ládákba, és a színes kabát ujjától félig elfödött keze szokatlan gyorsasággal fut végig a könyvek között. Ravaszkodva lebbenti félre a sarokban függő köpenyeg szárnyát, mintha arra volna kíváncsi, hogy nincs-e valaki vagy valami a köpenyegben. Aztán, miután semmi látnivalót többé nem talál a szobácskában, helyet foglal a pamlag sarkában, lábait keresztbe veti, és kedélyesen mosolyogva nézi hátulról a szerzetest, mintha most annak a gondolatait akarná kitalálni. Addig nézi a vizenyős szemével és hatalmas orrával a nyúlánk, vállas szerzetest, amíg az észrevehetőleg nyugtalankodni kezd. Előbb a kezét ereszti le melléről, aztán egyik lábáról a másikra nehezedik, majd valami belső kényszer folytán megfordul, és csodálkozva nézi látogatóját, aki most kedélyes nevetéssel vonja elő színes fedelű burnótszelencéjét. – Kegyelmes uram! – kiált fel a szerzetes. – Ön itt van, és én hátat fordítottam önnek? – Nem baj az, professzor úr – nevetett kedélyesen a kis öreg. – Én már láttam önt az utcáról az ablaknál állani, a botommal is intettem önnek, hogy jövök, jövök, várjon tehát, míg a nehéz emeletekre fölkapaszkodom, de megfigyeltem, hogy ön nem vesz észre, mélyen el van merülve gondolataiba,
- 3-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

tehát legjobbnak véltem, ha türelmesen bevárom, amíg tisztába jön kínzó eszméivel. – Semmiféle eszmékkel nem foglalkoztam, kegyelmes uram! – felelt most már hidegvérűen a szerzetes. – Eszméim többé nincsenek, a gondolkozással fölhagytam. Nem akarok már egyebet, mint biztos megélhetést valami olyan foglalkozás révén, amelyhez némi kedvem és hajlandóságom is vagyon. – Kedves Martinovics professzor uram, ön ismét megvonta a bizalmát régi barátjától – mormogta csöndesen a kis öregember, és jókedvűen pattogtatta a burnótszelencéje fedelét. – Lássa, én egy kissé megértem önt. Ígéretem szerint nekem a Grábenen kellett volna jönnöm az ön lakásához, és én az Oroszlán-közön fordultam be, mert régi rossz szokásom fölébredt újra: nem szeretem, ha előre látják, hogy jövök valahová. Az arcok miatt sem, és szavak miatt sem, amelyeket addig simára lehet esztergályozni. Meg kell önnek bocsátani egy öregember rossz szokását. Gotthardi kormánytanácsos, az ön régi barátja, már nem tud megváltozni. Kedves Martinovics, beszéljünk tehát egymással őszintén, ön nagy szívességet készül tenni a császárnak! – Valóban minden szívességre készen volnék, ha őfelsége kegyes volna tőlem ezt elfogadni! – felelt meghajolva Martinovics. – Látom, hogy újra valamely könyvet készül forgalomba bocsátani. Ha jól emlékszem, egyszer beszéltünk is erről a könyvről: József császár testamentumáról. – Kegyelmes uram, a legszebb tervek sohasem valósulnak meg – felelt alázatosan a szerzetes. Az öreguracska jóízűen nevetett: – Ah, ön még mindig a régi, tanár úr, sima nyelvvel, hideg szívvel vezetné félre öreg barátját. Az a könyv már régen megjelent, mégpedig francia nyelven és névtelenül. Amiben ön mostan töri a fejét, az másféle munka. Az a munka nem fog rossz vért szülni azon a helyen, ahová adresszálva van. Bizalmas jelentésekből már hallottunk is egyet-mást a magyarországi főrendekhez intézett képzeletbeli beszédről. És őfelsége, Lipót császár, kegyesen alájegyezte az ön udvari vegyésszé való kinevezési okmányát. Íme, fogadja tőlem. Gotthardi kormánytanácsos a belső zsebébe nyúlt; és ottan keresgélt, miközben csöndesen vizsgálta a szerzetes arcának elváltozását. Az az arc piros lett, aztán még halaványabb. A félig lehunyt szemekben féktelen becsvágy tündöklött föl egyszerre: – Ah, végre! – sóhajtott föl Martinovics, mely sóhajtás nem kerülte el az öreguracska figyelmét. – Végre a császár közelébe juthatok. A többi már az én dolgom.
- 4-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A kormánytanácsos még mindig keresgélt az okmány után: – Sapperlott – dohogott csöndesen –, lassan észre kell vennem, hogy megöregszem. Manapság már a ruhák különös szabása is kivesz a sodromból. Persze ritkán viselem ezt a hivatalos udvari ruhát, mert nincs szükségem arra, hogy az utcán száz lépésről fölismerjenek. (Talán éppen ezért nem ismert meg, kedves Martinovics, hisz ön sohasem látott ebben az öltözetben!) A zsebek másféleképpen vannak ebben a kabátban elhelyezve, vagy talán őfelsége, akitől éppen jövök, hozott annyira eksztázisba, hogy azt sem tudom már, hová tettem a kinevezési okmányt? – Különben az igen jó munka lesz, amint a jelentéseink mondják. Nem volna ön szíves egypár sort belőle felolvasni? Amelyről éppen Laczkovics kapitány tudósítja a ma érkezett levélben? Martinovics észrevette az asztalon heverő nyitott levelet. Alázatosan bókolt Gotthardi felé: – Kegyelmes úr, a ruhák lehetnek újak, de a szemek a régi, jó szemek. – A császár szereti a jó szemeket és a jó füleket – mosolygott az öreguracska. – Ezt a szokását Flórencből hozta magával. Halljuk, kedves Martinovics, mit is mond e levél a magyar nemesemberről? Csupán anekdota szempontjából érdekel. Ha majd estére mi, öreg hivatalnokok, szokás szerint összejövünk a „Söröskocsi”-ban, legyen miről eltréfálkozni. Halljuk, tanácsos úr! (Mert a császár ennek is kinevezte.) Martinovics könnyedén elpirult. Tehát egyben az udvari tanácsosságot is megkapta, amelyről álmodni sem mert, de a hangját megszilárdította, amint egy összehajtogatott papírból felolvasta a következőket: – „A magyar nemesember a vért szomjúhozó ördögtől szülött bűbájosságot nemcsak magában, de másban is meggyökerezteti. A magyar nemesember a ködöt párolgó Verbőczyt pipafüstje közt szomorúan olvassa; Bercsényi, Rákóczi, Bezerédi nótáit, füleket bosszantó tárogatósípot fújja, danolja; csikós-gulyásokhoz hasonló fekete ümögben és gatyában, üstökben gombozott hajakkal, kucsmában borított fővel, hogy azalatt az arisztokratikai gőz annál jobban megsüljön, kancsók között, hangos torokkal a legjobb, legbölcsebb fejedelmet, II. Lipót császárt szidalmazza, privilégiumait hányja-veti; mint megőrült ember széles fringiáját forgatja; mint don Quixotte a szélmalmokkal viaskodik: aranyhegyeket ígér – és kijózanodása után tökmaggal fizet!” Az öreguracska szinte átszellemülve hallgatta a kemény szavakat, és nagy orra olyanformán mozgott, mintha kellemetes illatok csiklandoznák. – Kár, hogy már vége – mondta fölemelkedve helyéről. – Sokat fogunk nevetni ma este a „Söröskocsi”-ban, mi, öreg hivatalnokok, a dolog fölött.
- 5-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Üstökben gombozott hajjal! Haha. Valóban, mintha magam is ilyenformán láttam volna egykor a magyarokat az „Arany Oroszlán”-ban. A kegyelmes úr még mindég nevetve szedegette össze a kalapját és a botját a pamlag sarkából. A háromszögletű kalapban megtalálta végre a keresett kinevezési okmányt. Azt átnyújtotta Martinovicsnak. – Még csak annyit, kedves tanácsos úr, fogadja szerencsekívánataimat. A császár őfelsége alkonyattal a laxenburgi fasorban szokott sétálgatni, az üvegházak mögött. És most isten önnel. Remélem, még nem felejtette el az alkímiát! Az öreguracska ezzel sietve kitipegett a szobából. A világért sem engedte meg, hogy Martinovics a folyosóra kísérje. Persze, akkor nem lehetett volna visszanézni a kulcslyukon át a szobába és meglesni az egyedül maradt férfiú arcvonásait. Hanem úgy látszik, hogy az is tudta, hogy kulcslyukon át megfigyelik. Az ajtónak hátat fordítva állott meg ismét az ablaknál, kezét összefonta mellén, és közömbös, hideg arccal nézett le a Graben utcai sokadalomba. (Mert hiszen nem lehetett tudni, hogy odalentről nem figyelik-e szintén.) Körülbelül fél óráig maradott mozdulatlanul, akkor óvatosan kinyitotta az ajtót, és a folyosót üresnek találván, visszament a szobájába, ahol hangos sóhajtással vetette magát a rideg fogadói ágyra. Az arcát a párnába túrta, és teste megrázkódott. Nem lehetett tudni, hogy nevetett-e vagy zokogott. Csak midőn fölemelkedett az ágyról, arca diadalmas kifejezése árulta el, hogy nagy lelki gyönyörűségen ment keresztül. – Végre, végre! – mormogta, és tízszer-hússzor végigolvasta udvari vegyésszé való kinevezési okmányát. A keze ökölbe szorult, mintha már érezte volna a hatalmat, amely után olyan szomjasan vágyakozott sok esztendő óta. Halkan nevetett, és teljes öntudatlansággal mormogta magában: – Majd szólok én a császárnak, és ő látni fogja, hogy okosabb emberrel még nem beszélt birodalmában. A barna szőrcsuhát, amely jobb hiányában testét födte, szinte utálattal dobta le testéről. Eddig alkalmatosnak vélte a szerzetesi ruhát viselni a bécsi polícia fürkésző tekintete előtt, de most előkereste az utazóláda rejtett fiókjából azt a bársonyköntöst, amelyet még Lembergben varratott azzal a célzattal, hogy abban jelenik meg a császár előtt. Bozontos haját és bajuszát rendbe szedte, és tetszelegve nézett végig magán. – A levegőben érzem a sikert. Érzem az udvari levegőt. Ah, milyen más lesz mától fogva az életem! – dünnyögte, miközben hatalmasan fényesítette csizmáit. Délceg, csinos férfiúvá lett a bársonyköntösben, aki csakhamar könnyed, eleven léptekkel hagyta el az „Angol-szálló”-t.
- 6-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A Grábenről egy szűk, homályos sikátorba fordult be, ahol egy ódon házikó előtt háromszor kopogott a kapun a kopogtatóval. Odafent megmozdult a függöny egy vasrostélyos ablak mögött, aztán lépések közeledtek a kapu alatt. A kapu csak annyira nyílott föl, hogy a bársonyruhás férfiú besuhanhatott rajta. Sietve ment föl a csigalépcsőn az emeletre, és benyitott egy ódon ajtón. A fehér függönyös szobában, Alt-Wien porcelánok között, magos támlájú karosszékben egy barna, őszülő asszony ült, aki éppen azzal foglalatoskodott, hogy porcelánfigurákból olasz színházat rakosgatott ki az asztalterítőre. A színes figurák szinte nevetni látszottak az asszony fehér kezében, és az asszony is nevetett, amikor meglátta Martinovicsot. – Jöjj, Ignác, éppen reád gondoltam, és kedves játékunkat játszottam, a talián komédiásokat! Fehér karjait boldogan tárta ki a férfiú felé, és ajkát csókra nyújtotta. Martinovics hűvösen megcsókolta az asszony homlokát, és kedvetlenül taszította el a figurákkal megrakott asztalkát. – Nos, nem foglalod el helyedet, Ignác? A kis zsámoly már két nap óta hiába vár, hogy reá leüljél! Martinovics leült a zsámolyra. Az asszony kinyújtotta fehér ujjait, hogy megsimogassa vele a férfi fürtös fejét, de az csöndesen eltolta magától a kezet. – Rossz híreket kaptál, Ignác? – kérdezte az asszony, és fázósan burkolózott csipkés kendőjébe. A férfi nem felelt, csak komoran nézegetett maga elé. – Nem kell félned, Ignác! Amíg az enyém vagy, amíg én reád gondolok, addig nem érhet téged semmi baj – mondta az asszony, és az arca, amelyen az asszonyi hervadás többé nem titkolható nyomait ügyes kéz rejtegette, elszomorodott. – Nem szeretem a csüggedést, Ignác! Fel a fejjel, és vedd elő gyönyörű eszedet, amelyet mindig bámultam. Nem lehet az, hogy ne diadalmaskodjék a kiváló elme a butaság felett. Az egész világon az emberi ész diadalának századát éljük. A század vége ragyogó üstökösökkel népesíti be az emberi elme horizontjait. Nyugat felől szinte tűzcsóvaként lobog a felvilágosultság forradalma Franciaországban. Gyönyörű időket élünk! A butaság sötét éjszakáját fáklyaként világítják meg a mindenfelől föllobbanó emberi elmék. Királyok, papok, és nemesek, az emberi butaság teremtményei riadtan húzódoznak még a sötétség felé, de a közeledő hajnalt már nem akadályozhatja meg az, hogy a denevérek még mindig csaponganak. Öreg földünk teste ifjú forradalmi lázban vonaglik, és az elhomályosult szemekbe új fény költözik. Az emberi egyenlőség, szabadság, testvériség korát éljük. És éppen te csüggednél el ebben az időben, páter Martinovics?
- 7-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A barna, kicsinyt őszülő asszonyka fényes szemével lelkesülten nézett a férfi arcába. Aztán hirtelen fölemelkedett, és a szekrényből egy furcsa kis sapkát vett elő, amelyet abban az időben kezdtek viselni Párizsban. Vörös színe volt a sapkának, és fehér-vörös-kék kokárda díszítette. Az asszonyka gyorsan kontyára illesztette a sapkát, és tetszelegve állott meg Martinovics előtt. – Ismered ezt a sapkát, Ignác? Ez a jakobinus-sapka! Martinovics ijedt mozdulatot tett: – Nyomban dugd el a sapkát, Livinska! Veszedelembe sodorhatsz mind a kettőnket. Biztos tudomásom van róla, hogy erős megfigyelés alatt állunk Bécsben. Még csak az kellene, hogy a szomszéd ház ablakából meglássa ezt a sapkát az a titkos ügynök, aki bizonyos idő óta ott megszállott! Livinska nevetve illegette magát a tükör előtt. – A gondolkozó elme nem fél semmitől a kerek világon! – mondta. – Hiszen éppen te tanítottál meg Lembergben arra, hogy csak a butaság, a kicsinyesség ösmeri a félelmet. Hát vajon félhetek-e én már valamitől, amidőn mindent odahagytam, ami nekem eddig kedves volt? Elhagytam gyermekeimet, családomat, biztos otthonomat, hogy a közeledben lehessek, amerre a forradalom útja visz! – Nagy meggondolatlanság volt mindkettőnk részéről! – felelt komoran Martinovics. – A forradalom még nem érett meg, a papok által kitalált és hirdetett erkölcsök sokkal erősebben állnak helyükön, hogy egyes emberek fölboríthatnák. A nagy világosság még messze van. Titkos ügynökökkel van tele a világ, akik minden lépést megfigyelnek, minden szót följegyeznek, egyetlen gyanús mozdulatot nem felejtenek. Livinska, a políciának sokkal hosszabbak a kezei, mint azt mi megláthatjuk. – Te félsz, Martinovics! – kiáltott föl félig csodálkozva, félig gúnyosan a lembergi asszonyka. – Hát nem együtt olvastuk Payne Tamás könyvét az emberjogról? Vajon elkövetkezhetnek-e azok a dicső jogok, ha a rendőrségre bízzuk a forradalmat? – Bizonnyal nem, Livinska! Ám az ész azt is parancsolja, hogy ne rohanjunk fejjel a falnak. Te sokkal gyanúsabb vagy már Bécsben, hogy tovább is itt maradhatnál. Vissza kell térned Lembergbe. Livinska erre teli szájjal kezdett el kacagni. A jakobinus-sapkát félrebillentette fején, és vadul keresztültáncolta a szobát. – Már megyek, már menekülök, futok… Ó, kedves jó Ignácom, hát ismersz te olyan félelmet, amely engem arra kényszeríthetne, hogy téged, mesteremet, barátomat, polgártársamat elhagyjalak? Marie tánt, jöjjön csak elő. Ilyen nagy bolondságot még kegyelmed sem hallott!
- 8-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A szomszéd szobából, amely fehér függönyös ajtóval volt elzárva, most egy furcsa öregasszonyka tipegett elő. Vörös sapka volt a fején, és az arca színe cinóberszínűre volt kiföstve. A ruhája csupa cifraság és szalag. Fehér, vörös, kék színű kendő a vállán, amelyet zászlóként lobogtatott meg Martinovics felé, midőn a szobába lépett: – Éljen a forradalom, polgártárs! – kiáltotta mély, férfias hangon, hogy Martinovics önkéntelenül elmosolyodott. – Miféle új öltözet ez, Marie tánt? – kiáltott fel. – Ez lesz a forradalmi divat Bécsben, polgártárs! Az én megrendelőim ugyan még húzódoznak a divattól, de Marie tánton nem lehet kifogni. Azért tudok én beszélni, polgártárs, hogy forgalomba hozzam a forradalmi divatot. A farsangban, meglátja, ebben táncolnak egész Bécsben! – mondta nagy bizalommal a férfias asszonyság. – Erre igazán kíváncsi vagyok – mormogta Martinovics. – Habár lehetséges minden! Az asszonyok, ha egyszer belekóstolnak a forradalmi mámorba, részegebbek lesznek tőle, mint a férfiak. – Marie tánt – szólt közbe nevetve Livinska –, Ignác azt akarja, hogy menjek vissza Lembergbe, mert gyanús vagyok a rendőrség előtt! Hát lehetséges az, hogy én innen elmenjek? – Nem, az nem lehetséges, polgártársnő! – felelt mélységes meggyőződéssel Marie tánt. – Mi már együtt várjuk meg a napot, amikor a forradalom kiüt a Grábenen. Martinovics nyugodtan felemelkedett helyéről: – Én megtettem, amit megtennem kellett. Figyelmeztettem a hölgyeket a veszedelemre. Aztán valószínű, hogy én nemsokára olyan állomást foglalok el a császár környezetében, amely állás minden bizonnyal megkövetelné, hogy távol maradjak a forradalmi mozgalmaktól. Így nem látogathatnám a hölgyek által rendezett zene- és énekestélyeket sem, ahol eddig oly szívesen időztem. Sajnos, el kell hagynom a kedves baráti kört, amelyben annyi kedves estét töltöttünk együtt. Hebenstreit barátunk pompás versei többé nem szerezhetnek nekem gyönyörűséget. Az öreg Hackel bölcs szavait sem hallgathatom meg többé. Báró Riedl nélkülem tervezi tovább a forradalmat a matézis segélyével. És a kedves Gilovszky bariton hangját sem hallom többé. A mi utaink elválnak. Én a császár szolgálatába állok, amíg az idő teljesen meg nem érett a forradalomra. Livinska, menj vissza Lembergbe. Mentsd meg magad! A lengyel asszony eleinte elhalványodva, majd később nekitüzesedett arccal hallgatta Martinovics szavait. Aztán hideg, metsző hangon fölkiáltott:
- 9-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Én itt maradok, Martinovics. Tégy, amit jónak látsz. Sokkal szorosabban hozzákapcsolódott már az életem, a szívem a forradalomhoz, hogy ismét vissza tudnék menni Lembergbe szelíd, csöndes, mindenben megnyugvó asszonynak. Én már határoztam sorsom fölött. Helyemen maradok, és téged visszavárlak. Engedelmesség a hűségben, Ignácius. Bármikor visszatérsz: ajtóink és szíveink nyitva állanak előtted. De amíg nem jössz, úgy beszélünk rólad, mint kedves halottainkról szokás. És most menj a császár elébe. Martinovics kezet csókolt az asszonynak. Az könnytelen, nyugodt tekintettel kísérte az ajtóig. Marie tánt, aki eddig szinte megdermedve állott helyén furcsa öltözetében, most összeszedte magát, és gúnyosan kiáltotta: – Martinovics, tiszteltetem Leopoldust! – El ne feledd a kopogtatást, ha újra jössz – súgta Livinska a férfiú fülébe. Martinovics szinte megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor ismét odakinn volt a sötétes Müllergasséban. Nehezebbnek gondolta a búcsút attól a nőtől, aki az új tanoktól megigézetten, Mária Magdolnaként követte mesterét lépésről lépésre. A lembergi egyetem fizikaprofesszora esztendőkig érezte ennek a kéznek a simogatását, gyöngéd tapintását, amikor elborult homlokkal tépelődött jelen sorsa és jövője fölött. Ez a kéz bátorította, ha csüggedett. Ez a kéz buzdította, midőn tettre készülődött. Az asszony éppen úgy kitárta lelkének-szívének minden ablakát a Nyugatról jövő eszmék és gondolatok befogadására, mint a férfi. Vele született intelligenciájánál fogva együtt olvashatta Martinoviccsal Voltaire-t, Rousseau-t és Raynal abbét. De ismerte Linnét, a természetrajz rendszeresítőjét. Cook és Bougainville, a Csendes-óceán merész utazói, az ismeretlen szigetországok fölfedezői a lembergi ódon házikóban mindig otthon voltak. Száz esztendővel későbben talán egy nevezetes tudós lett volna Livinska asszony, míg e korban, amelyben élt, minden tudományos rendszer, amit megtanult, egy csúcspont felé ragadta, a forradalom felé. Mennyit vitáztak, tanulgattak együtt az ódon lembergi házban! Ha a tudományok elpihentek, Martinovics a hárfát vette a kezébe, és érzelmes hangon dalolt francia regéket Livinskának és barátnőinek. A férjétől különválva élő Livinska házát ugyanis többnyire csak asszonyok vagy jókedvű katonatisztek és diákok látogatták, akik a tudományos társalgás örve alatt sűrűn udvaroltak a szép lengyel asszonyoknak. A forradalmi tanoknak különösen azt a részét magyarázták nagy buzgalommal, amely a nő szabad rendelkezési jogát fixírozza a szerelem terén. Livinska, aki a tudományos nő gőgösségével lenézte a testi szerelmet, láthatólag senkit sem tüntetett ki kegyeivel, amely körülmény nem mondható valamennyi barátnőjéről. Nagy ünnepélye volt a háznak az a nap,
- 10-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

midőn Forster F. Györgyöt, a híres írót és tudóst látta vendégül, aki Cook társaságában bekalandozta a tengereket. A jeles tudós a tudományszomjas Katalin cárnőhöz utazott Pétervárra, és Martinovics nagyon habozott, vajon ne kövesse-e példáját. A tervezgetések és tudományos vitatkozások nem szültek még egeret sem. A féktelen becsvágyú Martinovics mindinkább elkeseredett anyagi és erkölcsi állapota miatt. A fizikai professzor szürke köntöse alatt országokat javító, emberiséget megváltó erő izzott. És egy napon, midőn hírét vette, hogy a pesti egyetemen megüresedett a fizika tanszéke, nyomban megírta pályázati munkáját. Minden tudományát, készültségét fölhasználta e munka megírásánál. És midőn kétségek között eltöltött hetek múltán arról kapott tudósítást, hogy a tanszéket nem ő, hanem Páter Domin, a jezsuita nyerte el azon értekezése révén, amelyet „a harangozás hatásáról az égiháborúra” címen írt – keserű, mély szomorúságba esett, amelyből a Livinska gyöngédsége sem tudta fölébreszteni. Nemsokára azután meglátogatta katonatiszt öccse, aki nagy örömmel állított be hozzá: – A császártól nemesi levelet kaptunk – kiáltotta. – Elég jókor – felelt cinikusan Martinovics –, amikor a forradalom elsöpri az egész világ nemességét. De a császári kegy gondolkozóba ejtette, és nemsokára ezután folyamodott Bécsbe az udvari vegyész állásáért. Többször visszautasították Bécsből. A balsiker megacélozta tetterejét, és végre mégiscsak elérkezett oda, amiről sokszor álmodott, hogy a Burg egy oldalkapujánál fölmutathatta kinevezési okmányát a szolgálattevő udvari tisztnek, és a kapu kinyílott előtte. Az udvari tiszt, bizonyos báró Kern kapitány, a svájci udvaron át a kerti kapuig kísérte. Martinovics hideg arccal, de dobogó szívvel nézte a Burg számtalan ablaksorait, az elzárt erkélyeket és fehér lófarkas gárdistákat. A belső folyosókon még a spanyol testőrök teljesítenek szolgálatot, és a rokokó pompa utolsó maradványai még mindenfelé kápráztatják a szemet. A kerti kapu felnyílik, majd újra becsukódik az aranyos rács a lembergi professzor mögött. Előtte a császári kertek terülnek el, amelyek abban az időben Schönbrunn-nal voltak összeköttetésben. Az egyenesre nyírott bokrok és fák még őszi hervadásukban is dicsérik a gondos kertészek kezét, távolban az üvegházak ablakai csillannak meg a vöröslő napsugárban. Egy keresztútnál óriási svájci áll hatalmas lovagcsizmáiban, és dárdája nyelével mutatja az utat Martinovicsnak.
- 11-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Hosszú üvegfolyosón találja magát, ahol dél növényei pompáznak színes egyvelegben. A császárvörös futószőnyeg rézkapcsai megvillannak a lába alatt, egy hatalmas pálmafa alól vékony kardos, fehér nadrágos, hímzett kabátú udvari ember lép elő, és megszólítja Martinovicsot: – A tanácsos úr itt megáll, és csendesen bevárja, amíg a császár őfelsége észrevenni kegyeskedik. Mire Martinovics észrevette volna, már egyedül áll a pálmafa mellett, és a piros futószőnyegen egy katonaköpenyeges, magas, szikár, kemény tekintetű férfiú közeledik felé, akinek hatalmas olasz sarkantyúk vannak csatolva a lakkcsizmájára, és gömbölyű tollas süveg van a fején. Martinovics, még ha nem is tudta volna, hogy ki a közeledő, aki széles, nehézkes lépésekkel lépkedett végig a futószőnyegen, nyomban megtudhatta volna abból, hogy a császár egyszerre szétnyitotta a köpenyegét. A nyakában az aranygyapjas rend jelvénye és széles aranylánc függött. Martinovics erre térdre borult az uralkodó előtt, és megvárta, amíg jelt kapott a felemelkedésre. Lipót szürke, kissé hunyorgó szemével figyelmesen nézett a Martinovics arcába: – Ön az új udvari vegyész? – kérdezte. – Felséged kegyelméből, mától fogva – felelt Martinovics, és csendesen a császár arcába emelte tekintetét. A két szempár összevillant, és Martinovics Ignác ebben a percben megérezte, hogy olyan embernek találta a császárt, amilyennek előre elképzelte. Megérezte, hogy ő hatalmas észbeli fölényben van e mogorva arckifejezésű katonatiszt fölött, most már csak a medret kell eltalálnia, amelyben a szavak patakját megereszti. A császár maga mutatta meg az utat: – Ért ön az aranycsináláshoz? – Felség, mi, vegyészek, a laboratóriumunkban olyan dolgokhoz is értünk, amelyeknek biztos tudói nem vagyunk, csupán a véletlen vagy kísérletek által jutunk tudomásukra. – Az alkímia szép tudomány, csak nagyon nehéz. – A tudományban nincsen nehézség, felség. A gőzgépet és a légszeszt feltalálták, semmi sem látszik többé lehetetlenségnek. Talán éppen ez a század, amelyhez felséged dicső uralkodása fűződik, meghozza végre a titkok titkának is a nyitját. A császár elgondolkozott:
- 12-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Hm, úgy látszott, mintha már néha megtaláltuk volna, amit kerestünk – mormogta. – Magam is értek valamelyest a vegyészethez, és azt hiszem, hogy meg lehetne találni a biztos utat. Felhívom figyelmét a régiségtáramban levő százaranyas tallérra, amelyet I. Lipót alatt kénesőből állított elő az udvari alkimista. Azonkívül, kérem, nézze meg ezt a láncot a nyakamban. Ez Flórencben készült fekete szénből. – Dicső dolog! – kiáltott fel Martinovics. – A század, amelynek vége felé járunk, valóban nem rejthetne már méhében nagyobb eseményt az aranycsinálás titkának megoldásánál. – A nagy események mindig a századok végén következnek be – felelt a császár, és erősen a Martinovics szemébe nézett. – A franciák sajátszerű új eszmékkel oltják be az emberi lelkeket. Titkos társaságok alakulnak oly tanok hirdetésére, amelyek eddig ismeretlenek voltak. Valami rendkívüli nyugtalanság észlelhető az egész emberiségben. Szinte azt lehetne mondani, hogy a vihar előszelét érezzük, és tompa mennydörgést hallunk a távoli országokból. Az ön laboratóriumában a lombikok és csészék között nem hallotta e különös zajokat? – Hallottam, felség – felelt hideg nyugalommal Martinovics. – És nem zárkóztam el a tanok elől. – És a titkos társaságokkal hogy vagyunk? – kérdezte jóakaratú mosollyal a császár. – Ismerem őket. A tudósok nem zárkózhatnak el műszereik közé manapság, hiszen éppen a tudományok előhaladása gyújtotta fel az új lámpásokat az emberiség szeme előtt. A császár elgondolkozott, és egy lépést tett előre. Mintha mondani akart volna valamit, amit utólag meggondolt. Martinovics már térdre ereszkedett, és így hallotta a császár szavait: – Szeretem azokat az embereket, akiknek jó szemük és jó fülük van! A flórenci levelek sok valótlanságot tartalmaznak. Martinovics nem emelte fel mindjárt a fejét. Hátha elárulják arcvonásai a gondolatait, amelyek ebben a pillanatban szinte marokba szorították a szívét. Diadalmasan dobogott a szíve a torkában, és a császár már messze járt, midőn az udvari vegyész térdeplő helyzetéből felemelkedett, és hosszasan Leopold után nézett. – Így gondoltam én is – dörmögte. – A flórenci levelek hazudnak, de Martinovics soha, sohasem fog hazudni! Midőn másodszor végigment az úton, amelyen az üvegfolyosóra jutott, azon vette magát észre, hogy egy titkos intés mindenütt megelőzi jövetelét. Feszes
- 13-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

tisztelgéssel nyitották fel előtte a testőrök az ajtókat, és báró Kern kapitány mély meghajlással várta a kapunál. – Tanácsos úrnak többé nem kell bemutatni az okmányait, ha a kapukon be akar jutni! – mondta tiszteletteljesen. Martinovics kilépett a kapun. Odakünn már bealkonyodott, és a Szent István-toronyban hetet ütött az óra. Hirtelen eszébe jutott valami, és önkéntelenül elmosolyodott. Livinska asszonynál ma ének- és zeneestély van, tehát a Müllergasse felé irányította lépteit. Hiszen a császár megengedte… 2 Egy éjszaka Pesten A pesti rakodóparton még tizenöt-húsz esztendő előtt is megvolt az a régi fogadó, amely a „Kék Duná”-hoz volt címezve, és többnyire hajósok és más, vízzel foglalatoskodó emberek látogatták. A tizennyolcadik század végén sem volt már sokkal fiatalabb a „Kék Duna”, mint napjainkban. Alacsony emeletével, félrecsapott zsindelyfedelével szomorúan álldogált a víz partján, pedig gyakran hangzott ki ivójából víg ének és húros szerszámok pengése. Lehetséges, hogy már Ali Musztafa idejében is ide járogattak át a Dunán a budai törökök megszegni a Korán törvényeit, az ivó ablaka csaknem egy vonalban volt már a föld színével, és lépcsőkön kellett lefelé menni a házba. A kalendáriumok még mindig 1791-et írtak, és karácsony havában vagyunk Pesten, a „Kék Duná”-hoz címzett vendégfogadóban. A Duna jege megállott, és a hajósélet kipusztult a régi fogadóból. A Duna jegére szalmát vetettek, amely a biztos jeget jelzi, hol akár gyalog, akár tengelyen át lehet kelni a túlsó partra. Csikorgó hideg este borult Pest városára. A csillagok, mint megannyi égő szemek ragyognak az acélos égboltozaton, hideg szél süvölt a Duna medre fölött. A parti házakon zörögnek a kereskedők cégtáblái. Fortuna Sándor, a híres pesti csizmadia aranycsizmáját a boltajtó felől elkapja a szél, és sebesen görgetve viszi előre a Duna jegén. Senki sincs, aki utána fusson az aranycsizmának. Reggelre kelve, fejvakarva szidja a gazda a pajkos jurátusokat, akik megint csúfot űzvén, valamelyik szabó műhelye fölé akasztották el az aranycsizmát. Pest sötét és kihalt. Az olajmécseseknek hírük-hamvuk sincs, hisz épp ebben az esztendőben mondta ki a pesti magisztrátus a határozatot, hogy teljesen elegendő, ha az

- 14-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

éjszakai lumpoknak az útját a hold világítja. Minek arra pazarolni a drága olajat? Legalább a részeg jurátus nem ismeri meg a cégtáblákat a sötétben! A „Kék Duna” fogadó hollétét is csupán arról lehet tudni a vak éjszakában, hogy az ivó ablakából (amely bőségesen van vasráccsal borítva) némi halovány világosság szűrődik ki a havas földre. A kapu, amelyen sasfejek tartják a rozsdás karikákat, már zárva van. A szél süvöltve vágódik be a barátok utcájába, és messzire megzörget valamely rosszul záródó ablakot. Egy sötét, hosszú köpenyeges férfi fordul ki ebben a percben az egyik sikátorból, amelyek nagy számmal vették körül a Duna-partot, hosszú lépésekkel közeledik a „Kék Duna” kapujához, és megzörgeti a kaput a karikával. Néhány perc múlva fölnyílik a kapu, és a köpenyeges férfiú magas szárú lovagcsizmáiban, kezében aranyfejű lovaglóvesszővel és fején széles barettben megjelenik a kivilágított vendégszobában, ahol kívüle már hárman üldögélnek. Három halovány férfiarcot világítanak meg a faggyúgyertyák, amelyek a fehér asztalterítőn réztartókban állanak. Az egyik férfi vastag, fekete bajuszú, szilaj tekintetű, széles vállú ember, akinek magatartásán meglátszik, hogy nem régen még a feszes egyenruha viseléséhez volt szokva, hirtelen fölemelkedik, és hatalmas karjait kitárva, nagy szeretettel keblére öleli a jövevényt: – Régen várunk, Ignác! – mondja mély hangon. – Társaim már nyugtalankodtak, de én buzdítottam őket, hogy te ígéretedet mindig meg szoktad tartani. Az újonnan érkezett ledobja bő köpenyegét, amely alatt fekete bársonyruha látszik, gazdagon díszítve csipkével. A derekán széles selyemöv, amelyből egy tőr markolatja emelkedik ki. A halovány arcban égő tüzes szemek fürkészve néznek körül a szobában; aztán keblére öleli a fekete bajuszú férfiút. – Laczkovics kapitány, te ismersz engem gyermekkorom óta. Tudod, hogy cselekedeteimet mindig az ésszerűség és okosság szabványai szerint szabom magam. Jó estét, Hajnóczy! A halovány arcú, szőke fiatalember, aki csendesen húzódott meg az asztal mellett, örömmel ragadta meg a felé nyújtott kezet. Megrázta, és tiszteletteljesen mondta: – Jó estét, Mester! Csakhogy már eljött. A harmadik egy fehér hajú, pápaszemes, tubákszínű ruhás férfiú volt a társaságban, aki eddig szórakozottan játszadozott burnótos szelencéjével. Szótlanul fogott kezet a jövevénnyel, és vastag pápaszeme alól szórakozottan mérte végig Martinovicsot. – A császár jól ruházza az ő embereit – mormogta.
- 15-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Öreg, beteges, fáradt férfiúnak látszott a pápaszemes ember, aki csakhamar zsebébe nyúlt, és mielőtt bármit is előrebocsátott volna, hangos, lassú szóval olvasni kezdett egy iratcsomagból. Az iratcsomót a gyertyához tartotta, bal kezével pedig árnyékot vetett pápaszemére. – Magyar États généraux… Káté a francia forradalom elveinek terjesztéséről és a megalakítandó „Reformátorok társasága” című titkos társaságról… – Kedves bátyám, nagyságos Gyurkovics tanár úr, hagyjuk talán máskorra a káté ismertetését! – szólt közbe Martinovics. Gyurkovics Ferenc, a pesti egyetemen a politikai tudományok tanára, mélységes csodálkozással nézett végig a bársonyruhás férfiún. – Kedves testvérem – mormogta sértődötten –, valóban csupán azért töltöttem itt a kései éjjeli órát, hogy önnek szolgálatára lehessek. Biztos voltam ugyanis arról, hogy ön a káté megismeréseért jött Bécsből Pestre. Az udvari vegyész finoman mosolygott: – Grácia, nagyságos tanár úr! Én uram és parancsolóm, Leopoldus császár parancsából mulatozok jelenleg Pesten, és ugyanezért kértem az urakat e késői találkozóra. Nem vagyok ugyanis teljesen bizonyos abban, hogy báró Barkó pesti lovassági tábornok és a titkosrendőrség feje nem kémleli-e minden lépésemet. Pestről igen megbízható jelentések szoktak érkezni a tábornok úrtól. Nagy blamázs volna részéről, ha legközelebbi jelentéséből hiányoznék az én pesti utazásom hiteles története. – Tehát minek köszönhetjük a szerencsét? – kérdezte epésen Gyurkovics Ferenc, és mérgesen dugta tubákszínű kabarjába az íráscsomót. – Mindenekelőtt barátomat, Laczkovics kapitányt kívántam látni, és vele kedvező híreimet közölni – mondta Martinovics, és fél karjával átölelte a harcias katona vállát. A kapitány mogorva arca hirtelen megenyhült, mint a téli táj a napsugárban. – Valóban ideje volna már valamely kedvező auspiciumokat hallgatni, barátom – mondta mély hangján, és bajuszát harciasán csavarta meg, mintha legalábbis közelgő háborúról volna szó. – Jó hírek, Laczkovics, pompás hírek! – biztatta Martinovics a zordon kapitányt. – Leopoldusnak többször említettem a vitéz Gréven-ezredbeli katonát, aki nemcsak a porosz burgonyaháborúban, de Belgrád megvívásában is kitüntette magát személyes bátorságával. – Ez az elismerés az obsit volt és egy rongyos érdempénz! – dörmögte közbe a kapitány. – És irodalmi működésemről milyen véleménye van a császárnak?
- 16-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Martinovics szelíden mosolygott. – Őfelségének tömérdek gondja van országaival. A flórenci leveleken kívül nemigen ér rá más levelek olvasására. A flórenciek pedig szorgalmas levélírók. A titkos szekrénykék, amelyek Toszkánában azért vannak kifüggesztve a városokba, hogy minden alattvaló személyesen megírhassa panaszkodó levelét a császárnak, mindig megtelnek jelentésekkel. Bocsáss meg tehát, ha a császár még nem olvasta volna Belgrád megvételéről szóló költeményedet, sem „A macedóniai vitéz”-t. De különben is ez utóbbi Trenk Frigyes miatt nemigen lehetne népszerű az udvarnál… – Kérlek – kiáltott közbe a kapitány dörgő hangon –, valóban nem tudom, mi kifogásod lehetne Trenk Frigyes ellen? Trenk igazat írt „a macedóniai vitéz”ben, a királyok rosszabbak Cartouche-nál, a francia rablónál. És vajon maga Trenk Frigyes tehet róla, hogy Nagy Frigyes nővére halálosan belészeretett, és emiatt a porosz király üldözőbe vette? Bizonnyal nem. No de meg is fizetett a burkus királynak. Megírta élményeit, és az egész világ nevetett Nagy Frigyesen. A királyok mind egy húron pendülnek. Hisz az én esetem csak égbekiáltó igazságtalanság. A követek, mágnások beugratnak a kérvény aláírásába, amelyben a magyar ezrednyelv behozatalát kérjük az országgyűléstől. Bennünket, Gréventiszteket nyomban vasra vernek, aztán azon vesszük észre magunkat, hogy egyedül hagytak. Sem a mágnások, sem a papok nem törődnek velünk; még nyugdíjamat is elveszítem. Hónapok óta feketekávét ebédelek hitelben a „Török Császár”-nál. – Ezentúl másképpen lesz, nemes barátom – felelt Martinovics csendesítő hangon. – A császár kegyesen megígérte, hogy kinevez provinciális comissariusnak. Lesz megélhetésed, mindennapi kenyered. – No hát elég szégyen volt, hogy eddig is engedték koplalni a pesti alispán fiát, az egykori magyar testőrt! – dörmögött a kapitány, még mindig fölhevülve. – És mikor lesz ez a kinevezés? A hitelezőim már fojtogatnak. – A király kihallgatáson fogad, azután minden rendben lesz – felelt Martinovics, és szeretetre méltóan simogatta meg a kapitány hátát. – Vén medve! Ha egyszer jóllaktál, a forradalmat sem fogod többé vérben keresztelni. A szőke, halovány fiatalember szelíd csendességgel üldögélt az asztal mellett, és nagy figyelemmel hallgatta Laczkovics dörmögését. – A kapitánynak mindenben igaza van – szólalt meg most csöndes hangon. – Nagy reformokra van szükségünk úgy a közéletben, mint a társadalomban! Martinovics széles gesztussal ölelte magához a fiatalember fejét: – Ugyan, Hajnóczy barátom, te idealista, szelíd férfiú, talán már te is a vért kívánod, mint vad kapitány barátunk?
- 17-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Nem – felelt csendes, megfontolt hangon Hajnóczy, az egykori főúri magántitkár –, a vért én nem kívánom, de igenis, szívesen feláldoznám az életemet azon nagy eszmék szolgálatában, amelyek nyugat felől közelednek hozzánk. Az én életem már úgysem ér sokat. A végzet elvett tőlem mindent, ami nekem értékes volt. Elvette drága feleségemet, elvette hivatalomat, mert nem születtem nemesembernek, habár egész életemben arra törekedtem, hogy nemesebben gondolkozzam, viselkedjem az igazi nemesembereknél. Szegény megboldogult nőm mondhatná el azon lelki gyötrődéseket, kínszenvedéseket, amíg megyei hivatalomban alantasaimmal feledtetni tudtam nemtelen származásomat. Az aszódi lutheránus pap, drága, jó apám, elfelejtett kutyabőrt adni a kezembe. Mert ó, mennyi szenvedéstől kíméltettem volna meg! Álmatlan éjjeleimen gyakran úgy rémlik nekem, hogy szegény drága nőmet is azért veszítettem el, mert nem viselhette el nemtelen állapotomat. Hogyne kívánnám tehát a távoli forradalom mennydörgését a magyar rónák fölött hallani, midőn mágnások és nemesek velem egyenlővé lesznek. Martinovics csöndesen hallgatta végig a szelíd, szomorú ember kifakadását, aztán halkan így szólott: – Leopoldus uram irántad is kegyelmes volt, Hajnóczy. Meghallgatta előterjesztésemet, és nemsokára hivatalt kapsz a császár kegyelméből. A forradalmat pedig tegyétek félre. A mi vetésünk még nem érett meg a nyaktilóra. – Köszönöm, Martinovics! – mondta a szelíd Hajnóczy. – A császári ír talán begyógyítja egykor nyitott sebeimet. Az öreg Gyurkovics, aki félig gúnyosan, félig tréfásan mosolyogva hallgatta végig társai szavait, epéskedve megjegyezte: – Remélem, nekem nem hoztál semmiféle hivatalt a császártól, Martinovics? – Valóban, erre nem gondoltam! Az öreg tanár a homlokára tolta a pápaszemét. – Nos, látod, én pedig gondoskodtam a számodra hivatalról. Az egyik igazgatói állást néked szántam a Reformátorok Társaságában. – Köszönöm, tanár úr, nem fogadom el! – felelt csendesen Martinovics. – Balga férfiú! – kiáltott fel hevesen az öreg professzor, és izgatottan felemelkedett az asztal mellől. – Még nem is ismered a kátét, amely az emberi szabadság bibliája leend, úgy hazánkban, mint az egész világon. A köztársaságot alkotjuk meg, és a papok elkobzott vagyonából negyven millió forint jövedelmet biztosítunk az államnak. Te már nem ismered ezt az országot, Martinovics, nem hallod a szívek dobbanását, nem érted a titkos óhajtásokat és nyílt panaszokat. Ebben az országban megérett a forradalom búzakalásza, csupán aratásra vár. A
- 18-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Reformátorok Társasága csépeli ki az érett kalászokból a szabadság drága magvait. Várnak bennünket, hisznek bennünk, és már nagyon sokan együtt vagyunk, akik a jelszót várjuk. Az ország készen van a forradalomra. A szüreteken, ahol nemrégiben még József császárt káromolták, ma Dumouriez és Kosciuszko egészségére koccintanak. A pataki deák „republikánus atyjafiának” nevezi társát. A pesti egyetemen a hallgatók levágják a copfot, Wurmann, a pozsonyi kesztyűs a minapában arról beszélt a borosasztal mellett, hogy mit is csinálna ő, ha egyszer a királyt elfogná. De már a paraszt is tudja, hogy van messze nyugaton egy ország, ahol már fölvirradt egy új hajnalhasadás. Martinovics, ennek a nemzetnek a megváltása reád vár. Én már nagyon öreg ember vagyok, holnapután vagy talán már holnapra elmegyek az örök egyenlőség birodalmába. Szeretném, ha a magok, amelyeket én ültettem el, egy gondos kéz ápolásával kicsíráznának, és nem vesznének el a semmiségben az eszmék, amelyekért szinte egész életemet feláldoztam. Martinovics Ignác, a kátét, amelybe életem gyümölcsét leraktam, néked hagyományozom. Egyszer talán az életben még szükséged lehet az öreg Gyurkovics tanácsaira. – Köszönöm, kedves bátyám, elfogadom a testálását! – felel Martinovics, és kezét nyújtotta az öreg tanárnak. – A kátéban megtalálsz mindent, amire szükséged van: a titkos jeleket, a tagok névsorát és a társaság szabályait. Martinovics már magára öltötte bő köpenyegét, és elbúcsúzott az éjféli társaságtól. Laczkovicsot megölelte és megcsókolta. – Mérséklet, kapitány. A császár nem szereti a rebellis embereket! Maradjatok, én egyedül távozom, mert bizonyos, hogy kémek járnak a nyomomba! A bécsi kabinet kezei hosszúak, és megvan a jó szokása, hogy a kabinet tagjai egymást éppen úgy megfigyelik, mint a gyanús embereket. Sietve kilépett a régi fogadó kapuján, a jeges szél megtáncoltatta vállán a köpenyeget, és gyors léptekkel fordult be a legközelebbi sikátorba. Alig tett néhány lépést, midőn egy sűrűn lefátyolozott, kendőkbe burkolt nőalak lépett elébe egy sötét kapualjból. – Ignác, vigyázz! Kopók járnak a nyomodba! – szólalt meg titokzatos hangon a nő. – Livinska! – kiáltott fel meglepetten Martinovics, és a nő keze után nyúlt. A nő kisiklott kezéből, és szélgyorsasággal futott el a sötét éjszakában. Martinovics egy pillanatig habozott, hogy a nő után siet, de nem sok ideje volt a gondolkozásra, mert a következő percben kopogó csizmasarkok visszhangoztak fel a sikátorban, és szürke köpenyeges katonák, polgári ruhás rendőrkémek állották el az útját.
- 19-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Add meg magad! – kiáltott egy kemény hang. Martinovics nyugodtan megállott, és a katonák körülvették. A tiszt rejteklámpát vont elő köpönyege alól, és a fogoly arcába világított. – Ki vagy? – kérdezte. Martinovics felelet helyett széttárta mellén a köpönyeget, kigombolta a kabátját, és ott a mellén megvillant a lámpafényben egy sárga, kerek éremdarab. A tiszt leeresztette a lámpát, és szabályszerűen tisztelgett. – Pardon, tanácsos úr! – mondta katonásan. Elparancsolta a szürke kabátos legényeket a fogoly mellől. Martinovics pedig sietve folytatta útját a régi pesti belváros kanyargós utcácskáin a decemberi éjszakában. 3 A császár fánkot eszik Farsang van Bécsben. Február 29-ike. Estére udvari bál lesz a Burgban, a császár már öltözködik a bálra, senkit nem fogad többé lakosztályában. A császár szobáihoz vezető folyosón a svájciak vállukra vetik a hosszú lándzsákat, senki sem jöhet már, akinek feszesen tisztelegni kellene. A császár öltözködik. A nagy palotának ragyog minden ablaka. Fáklyák világítják meg az udvarokat, a kapuknál a legnyalkább gárdisták teljesítenek ma szolgálatot. Ahány szál virág termett a schönbrunni kertekben, amennyi ibolyát össze tudtak szedni a messze Toszkánában, azt mind a termek díszítésére használják. Az udvari szabók és szabónők lázasan teszik az utolsó öltéseket a báli öltözeteken. A hó vastag pelyhekben hull a város fölött. Udvari bál lesz estére. A császár legbelsőbb kabinetjének előszobájában báró Kern kapitány teljesít ma szolgálatot. A kapitány mozdulatlanul ül egy széken, és várja a megváltó csengettyűszót, amikor elmehet ő is öltözködni, hogy teljes parádéban jelenjen meg a bálban. Egy ember nagyságú olajfestmény fedi az előszoba egyik falát. Őrült Fülöpöt, a spanyol királyt ábrázolja a kép. Talán azért függ itt a császári előszobában, hogy mindig szemük előtt legyen a császároknak szerencsétlen ősük, és óvakodjanak sorsától. Báró Kern éppen szemben ül a képpel, és talán századszor olvassa meg a király kabarján a rendjeleket. Van ott olyan rendjel is, amelynek utolsóját magával vitte az Escorial sírboltjába a király, azóta sem adományozták senkinek.
- 20-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

De nem hibáznak a királyi mellről Európa legelső rendjelei sem. A fiatal kapitány hiába sóvárog tehát azon, hogy csak egyet-kettőt mondhatna magáénak a rendjelek közül. Az ő ideje még nem következett el. A haj fehérségét, az orca ráncosságát és a lábak rokkantságát szokták feledtetni a császárok rendjelekkel. Őrült Fülöp képe ebben a percben csendesen megmozdul, elválik a faltól, mint egy ajtó, és az ámuló kapitány elé az udvari vegyészek bársony talárjában, szögletes kalapjában kilép Martinovics Ignác. – Pardon, kapitány úr, az ijedelemért, amelyet akaratlanul okoztam – mondja az udvari vegyész mosolyogva. – De másképpen valóban nem juthattam volna őfelsége elé. A buta svájci sehogy sem tudta belátni azt, hogy a császárt öltözködés közben is meg lehet látogatni. A titkos utat választottam tehát. És most, kérem, jelentse őfelségének, hogy itt vagyok. – Elcsapatom a svájcit! – felelt magához térve ámulásából báró Kern. – Mégis hallatlan, hogy a palotában a császár legbizalmasabb embere sem járhatkelhet nyugodtan! Martinovics finoman mosolygott: – Ne fárassza magát, kapitány. A rendelkezést ön adta a svájcinak, különös tekintettel reám. Csakhogy az urak sohasem gondolják meg, hogy mit cselekszenek. Én ismerem azt az ajtót is, amely egyenesen a császár hálószobájába vezet. Vajon ki állaná utamat a titkos folyosón? Báró Kern tiszteletteljesen meghajolt, és csakhamar eltűnt a nehéz, piros függönyök mögött. Egy-két másodperc múlva már visszatért, és olyan alázatossággal, amely nem rejtette el a mögötte rejtőzködő gúnyt, meghajolva mondta: – Őfelsége még nem vette fel díszöltönye egyik darabját! Türelmet kérek, tanácsos úr. Martinovics Ignác ebben az időben már nagyon jól ismerte helyzetét a császár szobáiban. Szépen, csöndesen félretolta a kapitányt az útból, és így szólott: – Én majd felelek odabent a vakmerőségemért! – mondta, és belépett a piros függönyök mögé. A császár valóban még nem volt teljesen felöltözködve. Hiányoztak a rendjelek fehér ezredesi kabátjáról, valamint a piros szalag. A mennyezetig érő velencei tükör előtt állott, és Krantz Ferdinánd, az öreg komornyik foglalatoskodott körülötte. A tükörből észrevette a közelgő udvari vegyészt, és nyájasan intett neki kezével. – Nos, tanácsos úr, talán az örök ifjúság cseppjeit fedezte fel, hogy kedveskedjen vele a mai udvari bálra? – kérdezte, és szeme felvillant.
- 21-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Az örök ifjúságot majd csak Goethe János Farkas úr fogja föltalálni, felség, ha ugyan győzi korral. Némely jelentenivalóm volna, mielőtt felség a bálterembe lépne. – Ismét összeesküvések? – kérdezte a császár, és fáradtnak, betegesnek látszott ezen az estén. – Összeesküvés nélkül nem kel fel a nap felséged birodalmában – felelt Martinovics. – Ez éppen olyan epidémia most az emberek között, mint a középkorban a lepra. Nem is tartják igazi művelt embernek, aki ne volna részese egy-két titkos társaságnak. Legutóbb Pesten készül némi veszedelem. A haldokló Gyurkovics egyetemi tanár szervezte meg a Reformátorok Társaságát… – Gyurkovics? – mormogta a császár, és az arany gyapjút akasztotta nyakába. – A nevekkel rossz viszonyban van a memóriám. Tegye meg írásbeli jelentését a kabinetirodának. Martinovics meghajolt, de nem mozdult helyéről. A szemét az ezüstfejű komornyikra szegezte, és a császár a tükörből elértette a célzást. – Ferdinánd, nincs többé szükségem reád. A nagyszalagot majd a tanácsos úr segítségével veszem föl. Az öreg komornyik eltűnt a szobából. – Nos, segítsen, kedves tanácsos! A széles, piros szalagot a jobb váll dragonérja alatt kellett áthúzni. Martinovics lábujjhegyre emelkedve foglalatoskodott a császár vállánál, és ebben a pillanatban suttogva a fülébe mondta: – Felség, ma ne egyen farsangi fánkot! A császár halovány arca egy fokkal még haloványabb lett. – Nos? – kérdezte fojtott hangon. Az udvari vegyész még mindig a szalagot igazgatta, és gyors, alig hallható hangon suttogta: – Többször jelentettem már, hogy sok megbízhatatlan elem vegyült a jezsuiták közé. Napok előtt a jezsuiták linzi rendházában titkos nagygyűlés volt, amikor a gyűlés minden tagja egy farsangi fánkot kapott emlékül… Felség, a szalag rendben van! A császár fanyar nevetéssel csóválta meg a fejét, és hirtelen haraggal mondta: – Ön sehogy sem tudja páter Dominit megbocsátani a jezsuitáknak. Nos, én nem azonosítom magamat az ön ellenszenvével. – Felség…

- 22-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Martinovics ajkába harapott, és elsápadt. A császár még sohasem szólt hozzá ilyen nyersen. Ebben a hangban mintha a kegyvesztés jeges szele süvöltene előre. De nem, a császár már újra mosolyog. Igaz, hogy fáradtan és szomorúan, de mégis mosolyog. – Nagyon tetszett nekem az ön magyar barátja, az a kemény kapitány… – Laczkovics, felség! – Igen helyes katonának látszik, úgy látom, nem érdemtelenre pazarolta dicséretét, tanácsos. – Másik barátom, Hajnóczy, ugyancsak kiváló férfiú! – Gondolni fogok reájuk. És most isten önnel, az ajtónál már hallom Sauzou pálcájának kopogását. A császár kegyesen intett, Martinovics térdre ereszkedve megérintette ajkával a császár kabátját, aztán kisietett az öltözőszobából. Amíg a hosszú folyosón végigment, folyton a császár halovány, fáradt arcát látta maga előtt, és sehogy sem tetszettek neki azok az el-elhomályosuló szemek. – Csak megvizsgálhatnám! – dörmögte magában aggodalmasan, és egy falmélyedés előtt elővette ruhájából azt a kis aranykulcsot, amely a palota minden zárát nyitotta, a láthatatlan kulcslyukba illesztette, és a titkos ajtón át a szabadba lépett. Keresztülsietett egy homályos udvaron. Aztán a fáklyafényes részekbe került, még visszanézett a kivilágított ablaksorra, ahonnan az udvari zenekar első taktusai hangzottak le a havas éjszakába, aztán nekivágott a téli utcának. Farsang utolsó napjai voltak Bécsben. A helytartóság engedélyt adott a mulatozásra, és a bécsi nép élt is az engedelemmel. Zajos álarcos csoportok hemzsegtek az utcákon, a sörházakban víg zene zengett, és a Mária Terézia-korabeli, fehér szoknyás mosóleányok mintegy fölébredve fél százados álmukból, ismét elfoglalták helyüket a mulatságok központjában. Jókedvű, éneklő emberekkel volt tele a város. Cifra ruhás urak és hölgyek mentek karba fogózva az utca szélességében. A szembejövőt megcsipkedték vagy megcsókolták. Martinovics mind a kettőből kapott, amíg keresztülvergődött a Belváros szűk utcáin, hogy megkopogtassa a Müllergasse Nr. 6. kapuját. Ezen az estén Livinskánál is mulatság volt. A Marie tánt szabóműhelyéből kihordozták a bútorokat, és táncteremmé alakították át a helyiséget. Csupa jó ismerősre talált itt az udvari vegyész. Livinska túláradó kedvvel nyújtotta a kezét:
- 23-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Köszönöm önnek, hogy meglátogatott. Ma énekli el először Hebenstreit barátunk az eipeldaui dalt. A porcelánokkal megrakott szalonban vígan itta a lángoló puncsot a társaság. Hackel, az öreg kereskedő a sarokban ülve mondogatta mély bölcsességeit a forradalomról és az asszonyokról, az öreg báró Riedl, a híres matematikus már elővette kedvenc témáját, amellyel matematikai alapon óhajtotta megoldani a forradalom kérdését. Gilovszky, az ábrándos fejű tanuló, szokás szerint, mélyen elmerülve ült a pianinónál, és nagy, fekete szemét egy pillanatra sem vette le Livinska asszonyról, akibe halálosan szerelmes volt. A forradalmi dolgokhoz vajmi keveset értett, de szívesen nekiment volna a szuronyoknak, ha Livinska azt parancsolja. Martinovicsot nagy ujjongással fogadták. – Végre, végre! – kiáltott a férfias hangú Marie tánt, aki erre az estére levetette a forradalmi köntöst. – Végre ismét hallunk szép zenét és éneket. Az udvari vegyész a szívére szorította a kezét. – Ah, mily jólesnek szívemnek e szavak! – felelt tréfás komolysággal. – Hol vannak tehát a hangszerek? A császár is mulat ma este a Burgban, miért ne mulathatna legkisebb szolgája? Víg ének, zene verte fel a kis lakás csendjét, a robogó tálak egymás után jelentek meg a konyha felől, és éjféltájban, midőn a hangulat már tetőpontjához érkezett, hirtelen előállott Hebenstreit helytartósági főhadnagy a forradalmat dicsőítő eipeldaui dallal. A tapsok alig csitultak le, midőn a kapu felől kopogtatás hallatszott. – Vajon ki jöhet ily későn? – kérdezték az egymásra vetett tekintetek. Csoszogó lépések közeledtek a csigalépcsőn, és havas felöltőben egy sovány öreguracska lépett a szalonba. Az arca nagy ijedelmet és felindulást árult el, a lámpák egy pillanatig elvakították látását, és tétovázva nézett körül: – Gotthardi, kegyelmes uram! – kiáltott fel rosszat sejtve Martinovics. – Engem keres? – Önt keresem, kedves barátom! – felelt reszketeg hangon. – Borzasztó dolog történt az udvari bálon. Császár őfelsége hirtelen rosszul lett, és úgy vitték hordágyon szobájába. A forradalmi társaság megdermedve hallgatta a baljóslatú szavakat. Egy pillanatig senkinek sem jött hang a torkára. Martinovics ugrott föl elsőnek: – Nemde fánkot evett a császár? – kiáltotta. – Én nem tudok többet, mint amit mondtam – szólott nyöszörögve az öreguracska. – Végem van, meghalok. Ilyen borzasztó dolgokat kell megérnem öreg fejemmel.
- 24-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Megyek a Burgba! – kiáltotta Martinovics, és talpra ugrott. Fölkapta a köpönyegét, és csaknem kalap nélkül akart elmenni. Livinska megfogta a kezét: – Ignác, mi ébren várakozva töltjük az éjszakát. Jöjj vissza a friss hírekkel! Martinovics erre már nem felelt. Hajnalfelé azonban, mikor visszatért halotthalvány arccal, ziháló mellel és kétségbeesett tekintettel, szinte erőtlenül esett össze, és a fejét a Livinska ölébe hajtotta: – A császár meg fog halni. És nekem végem van örökre – nyögte keservesen.

MÁSODIK RÉSZ A FORRADALOM KÖRÜLUTAZZA A VILÁGOT

4 A „Jámbor utazó”-hoz Éjszaka van 1793-ban, és Bécsben a város nagyobbik részében már eloltották az olajlámpásokat, amelyek a házak fölött kifeszített kötélen lógtak. Három-négy lámpás ég csupán Bécs egész területén, amely már akkor is hatalmas város volt. Kőfalai napi járóföldnyi hosszúságban futottak a város körül, míg egyik kapujától a másikig négy óra alatt sem lehetett eljutni. A külváros, amely a tulajdonképpeni Bécset a sáncokon és falakon kívül övezte, a földrajzi tudósok előtt számíthatott ugyan Bécshez, de maga Bécs, a bécsi polgár sohasem akarta elismerni, hogy a számos előváros közül bármelyik is közelebbi atyafiságban volna az anyavárossal. A külvárosok lakossága valóban nem olyan emberekből tellett ki, akiknek rokonságára bárki is büszke lehetett volna. Sehonnai csavargók, tolvajok, orgazdák, feslett nők, vándorcigányok, komédiások és mindenféle rabló söpredék lakta a félig földbe ásott házakat, ahol gyakori jelenség volt a tűzvész és a kolera. A pusztító tüzet bizonyos megelégedettséggel nézte a bécsi polgár a város tornyaiból. Ha egy-egy jelentősebb tűzesetet jelentett a Szent István-torony őre az elővárosban, a bécsi polgár feleségével és gyermekeivel amolyan kirándulásfélét rendezett a sáncokhoz, amely kirándulásból sohasem hiányzott az elemózsiás kosár, sem a borosüveg. Ott falatoztak a polgárok a sáncok alatt, ha megunták nézni a nagyszerű tüzet, amely sorban fölégette a nyomorult viskókat, a szemétdombokat és nemritkán a szerencsétlen lakosokat is. A külváros lakói az
- 25-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

évről évre megismétlődő tűzvészt maguk sem tekintették már egyébnek, mint mulatságnak, amelyről a véletlen gondoskodott számukra. A császár eltiltotta a medve- és kutyahecceket, a söpredéknép még farsangban is csak akkor mulathatott, ha „saját maga rendezte mulatságait, felgyújtván nyomorult tanyáit”. A legnagyobb tűzvészek után sem tűnt el azonban egyetlen elővárosa sem Bécsnek. Mint eső után a gomba, úgy termett meg egyik viskó a másik után. Az ottani lakosok szerfölött ragaszkodtak szemétdombjaikhoz, a piszkos csatornákhoz és föld alatti barlangjaikhoz. Alig fordult egyet az esztendő, már újra fölépült a leégett külváros, és most már csak idő kérdése volt, mikor rendeznek odakünn újra egy szép, nagy tüzet a gyújtogatók. Csak a tavaszi kolera volt az, amelynek nem örvendezett a bécsi polgárság. Ilyenkor becsukták a kapukat, és a belváros utcáiról kikergették a koldulókat, a cigányokat és a kutya- és madárárusokat. Az üstáruló cigányok, valamint a vak zenészek, akik más alkalommal szívesen látott vendégei voltak a bécsi házudvaroknak, nyomtalanul eltűntek. A bécsiek csak hallomásból tudták, hogy odakünn az elővárosban beszentelés nélkül, néha még félig elevenen temetik közös gödrökbe a nyavalyásokat. A bécsi polgár gyakran hordott füstölőt a kezében ezekben az időkben, és jó keresete volt a csodadoktoroknak, bűbájosoknak. Az ablakokat hónapszámra nem nyitották föl, és még azzal sem törődtek, hogy a külvárosi emberek ilyenkor feltörték a városi pincéket, és a bor és pálinka patakokban folyt a rongyos viskók között. Egyetlen rendőrnek sem jutott eszébe ezen megbotránkozni. Ha a tűz a kolerával egy időben látogatta meg a külvárost, akkor kerekedett csak pokolbeli borzalom odakünn. Talán még a császár sem tudott aludni a nyomorultak ordításától. Mondják, hogy egyszer a városi fizikus tanácsára égették föl a gyújtogatók a kolerás külvárost. Ahol a sáncok kezdődnek, és a külváros végződik, de már a kapun belül, ebben az időben egy régi vendégfogadó állott a lilientháli úton, amely fogadó a „Jámbor utazó”-hoz volt címezve. A fogadók ebben az időben csaknem egyforma mintára épültek egész Európában, mint akár manapság a világhotelek. A német városok fogadói cseppet sem különböztek a francia vagy a magyar felvidéki fogadótól. A nagy kontinentális út, amely kezdődött Lengyelországban, és a lengyel királyok bőkezűségéből a magyar határt érintve Bécsig vezetett, hogy Bécstől német földön át egész Madridig nyúljon, meg volt rakva bőségesen fogadókkal. Mindig voltak emberek, akik szerettek utazni, akik nem féltek a fáradalmaktól, az utazás veszedelmeitől. A nagy utazókocsik éppen úgy eljutottak Bécsből Madridba, mint manapság a gyorsvonat. Igaz, hogy akkor hónapokig
- 26-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

tartott az utazás. A tágas udvarú, vastag falú fogadók az út mentén napokig látták vendégül az utazókat, amíg kedvük támadt az utazás folytatására. A magyarok, akik Bécset látogatták, az „Arany Oroszlán”-ban szállottak meg rendesen. Évszázadok múltán is emlékezett a Bécsbe érkező magyar, hogy apái meséltek az „Arany Oroszlán” ablak nagyságú tüköreiről, a kanyargó csigalépcsőről és a homályos ebédelőteremről, ahol esténkint naftalámpások ragyogtak. Az „Arany Oroszlán”-ban éppen úgy mulattak a magyarok, mint akár odahaza vagy Pesten, a „Hét Választó”-ban. A bécsi policáj, amely élénk figyelemmel kísérte a Bécsben mulatgató magyarok viselt dolgait, sohasem haragudott meg azért, ha az „Arany Oroszlán”-ból éjszaka is cigánymuzsikusok zenéje hangzott ki, amely mulatozás pedig szigorúan tilos volt. A bécsi policájnak volt esze. Azt mondta, hogy inkább csak mulassanak a magyarok, mint politizáljanak. De hagyjuk az „Arany Oroszlán”-t sárga falaival és sötét udvarával, mely a kétszáz esztendő előtti magyarnak a császári Bécs pompáját és fényűzését jelentette. (Hiszen gyakran az „Arany Oroszlán”-nál nem is jutott tovább a magyar. Félt az ismeretlen városban az eltévedéstől.) A „Jámbor utazó” másféle fogadó volt. Olyan embereknek volt a megszálló helye, akik nem szerették, ha kíváncsi szemek tekintetének vannak kitéve. Ebben az időben Európa tele volt mindenféle titkos társaságokkal. A legtöbb titkos társaság csupán azért alakult, mert az emberek kedvüket lelték a titokzatosságban, rejtélyeskedésben. Mintha a középkor régen elmúlott hangulata tért volna vissza az elmosódott zene módjára az emberi elmékbe. Titkos társaságok alakultak mindenféle célokra, de a legfőbb cél volt mindig a tagoknak egymáshoz való kapcsolása a titokzatosság révén. Három fogadó volt Európában, amely a Jámbor utazóhoz volt címezve. Düsseldorfban, Bécsben és Lembergben voltak e fogadók, ahol a titkos társaságok tagjai megszállni szoktak. A bécsi „Jámbor utazó”-nak egy francia származású ember, bizonyos M. Pilleau volt a gazdája. Ha hinni lehet a följegyzéseknek, M. Pilleau ártatlan tagja volt a legtöbb titkos társaságnak, és igen jó üzleteket csinált fogadójával. Másrészt igen jó összeköttetése volt a políciával is, úgyhogy a nála megszállott utazók, bármelyik titkos társaságnak voltak is tagjai, teljes biztonságban lehettek. Köpcös, kis termetű férfiú volt Pilleau úr, aki állandóan hófehér vászonsapkát viselt fején, és harisnyás, félcipős lába olyan fürge volt, mint a nyúlé. Ha senki sem látta, akkor nagyon jámbor, szinte ostoba kifejezése volt simára beretvált arcának. Órákig állott mozdulatlanul a söntésben, és üres tekintettel bámult a levegőbe, vagy szórakozottan csörgette aprópénzét. Csak akkor rázkódott meg, ha kocsigördülés hangzott fel a mély kapualjból. Sötét, szinte aggasztó kifejezést öltött az arca. A homlokát összeráncolta, és fontoskodva
- 27-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

tette hátra kezeit. Vastag orra szimatolva hallgatta a kerékzörgést, és olyanformán mérte végig a vendéget, mint egy szigorú vizsgálóbíró. A „Jámbor utazó” vendégei rendesen estefelé szoktak megérkezni, hogy reggel tovább utazzanak. Pilleau úr nem szerette azokat az utazókat, akik nem takarták el arcukat köpenyegük szárnyával, amikor lámpásával arcukba világított. Nem sokra becsülte az olyan utast sem, aki elmondta, hogy honnan jön, és merre megy. Még ha közölte vele az utazó a titkos társaság jelét, amelyhez tartozott, akkor sem melegedett fel Pilleau úr irányában, ha az utas a söntésben vagy éppen az ebédelőszobában foglalt helyet. Ilyenkor aggodalmaskodva szokta megjegyezni, hogy a kapu még nyitva van, és nem tudhatni, hogy nem érkeznek-e újabb vendégek. Ha az utazó erre sem mutatott semmi ijedelmet, hanem nyugodtan falatozott tovább az ebédlő képei alatt (amelyek megfordítva voltak a helyükre akasztva, hogy első pillanatra ne lássék jelentőségük), Pilleau úr nem törődött tovább vendégével. Hideg, közömbös arccal állott helyén, és tudomást sem vett az utazóról, aki rendesen felszólítás nélkül szokott beszélni utazásáról, kalandjairól, terveiről. A legtitokzatosabb küldetések, utazások nem érintették ilyenkor Pilleau úr kíváncsiságát. Unatkozó arca azt látszott mondani, hogy neki ugyan beszélhetnek, nem hisz a hazugságokban. Azon az estén, amely késő őszi napon borult rá Bécs városára ebben az esztendőben, M. Pilleau végre olyan vendéget fogadhatott a „Jámbor utazó”-ban, amilyenhez régen nem volt szerencséje. Egy kisebb fajtájú utazókocsi hozta a vendéget, és a postakocsis a legmogorvább fickók közül való volt, akik valaha a „Jámbor utazó”-ban megfordultak. A hintóból egy sovány, hajlott vállú férfiú ugrott ki, akinek széles kalapja mélyen a szemére volt húzva, míg bő, fekete köpenyét arcához emelte. Két tüzes szemet világított meg csupán a M. Pilleau lámpása, valamint gombos lábszárvédőkbe bújtatott sovány lábszárakat. A jövevény ideges nyugtalansággal nézett körül a sötét udvaron, és Pilleau úr füléhez hajolva, halkan mormogta francia nyelven: – Szobát akarok, ahol teljes biztonságban lehetek. Van olyan szobája? A fogadós boldog arckifejezéssel bólintott. – Tehát: előre – mondta röviden az idegen. Pilleau úr még egyszer tetőtől talpig megnézte vendégét, és határozottan tetszett neki, hogy milyen türelmetlen, ideges a férfiú, aki nyugtalankodva nézett a nyitott kapu felé:
- 28-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Majd bezáratom a kaput! – ajánlkozott a vendéglős. A vendég bólintott, míg jobb kezével erőteljesen megfogta Pilleau úr karját. – Ne fecsegjen annyit, hanem vezessen a szobámba – szólt, és úgy megszorította a fogadós karját, hogy bárki más felkiáltott volna a fájdalomtól. Pilleau úr azonban mosolygott csupán, és gyönyörködve mormogta: – Az ördögbe! Ez már aztán komoly dolognak látszik. Fürge lábai gyorsan vitték előre, míg a lámpással az utat mutatta. A „Jámbor utazó” sem nélkülözte a titkos lépcsőt, mint ebben az időben a legtöbb ház. A fogadós a titkos lépcsőn vezette a házba vendégét, és jókedvűen nyitogatta fel a poros szobákat, míg végre egynél megállapodott. A szobának nem volt ablaka; ajtaja pedig olyan furfangosan volt elhelyezve, hogy észre sem lehetett venni a falban. A lámpást az asztal közepére helyezte, és széles gesztussal fordult körül a szobában. – Itt lakott Kosciuszko, mikor Bécsben járt. De lakott itt más nevezetesség is. Az idegen a keskeny ágyra telepedett, és a köpenyeget kissé leengedte arcáról. Fiatal, sovány, borotvált arc vált láthatóvá, amelyet széles pofaszakáll határolt, míg a kalap alól költői rendezetlenségű fürtök bukkantak elő. Mozdulatlanul ült a helyén, és ajkait összeszorította. – Parancsol valami vacsorát? – kérdezte a legnagyobb tiszteletteljességgel a fogadós. Az idegen legyintett kezével. M. Pilleau szinte reszketett már a kíváncsiságtól. – Messziről jött? Erre sem kapott választ. – Miben lehetek szolgálatára? – kérdezte földig hajolva. Az idegen az ajtó felé mutatott. – Megyek – dörmögte a fogadós, és alázatosan hajlongva hátrált az ajtó felé. – Egy zsinór van az ágy felett. Ha azt meghúzza, nyomban szolgálatára állok. Jó éjszakát! Nehezen találta meg a kilincset, és sóhajtva nyitotta ki az ajtót. Fejcsóválva, de büszkén lépkedett lefelé a lépcsőkön, és többször hátranézett, hogy nem gondolta-e meg a dolgot az idegen. – Komoly ember! – dünnyögte magában, és titokzatosan foglalt helyet a söntésben. A sarokban, alig észrevehető helyen egy nyelv nélküli harang függött le a mennyezetről. Erre a harangra fordította most minden figyelmét, mert a harang összeköttetésben volt a titkos szobával.
- 29-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Ült csendben, szinte leskelődve a helyén, amint a harang egyszerre csendesen megmozdult, és néhányszor megingott a levegőben. Pilleau úr szinte magánkívül ugrott talpra, és szélsebességgel vágtatott vissza a titkos szobába. Két kezét a szívére szorította, és az izgalomtól remegő hangon kérdezte: – Parancsolni tetszett velem? Az idegen egy darabig még fel és alá járt a szobában, aztán hideg, erős hangon így szólott: – M. Pilleau, mi önt ismerjük. – Megbízható ember vagyok – rebegte a fogadós. – Ne szóljon mindig közbe! Ma, október 27-ikén éjjel tizenkét órakor tűz keletkezik a külvárosban, amely a fogadón túl elterül. Nagy zavar, tolongás, lárma támad a Lilienthal utcában, a polgárok mennek a tüzet nézni. A tumultusban háromszor fognak kopogtatni a „Jámbor utazó” kapuján. Ön felnyitja a kaput, és bevezeti ide hozzám azokat a férfiakat, akik a kapu alatt állanak, miután a jelszót egyenkint megmondták. A jelszó: „La revolution fera le tour du monde…” Ezt parancsolja önnek a párizsi jakobinuspáholy, amelynek a kezei hosszúak. – Engedelmeskedni fogok – felelt M. Pilleau. Az idegen újra az ajtóra mutatott, és mielőtt a fogadós még bezárta volna maga mögött az ajtót, az ágyra vetette magát, és láthatólag nyomban elaludt. A „Jámbor utazó”-ban már régen kialudt minden világosság, amikor a Szent István toronyban éjfélkor megkondult a vészharang, és piros lángok világították meg az éjszakát a külváros felől. Zivataros, szeles éjszaka volt, és a tűzvész percek alatt teljes erejében lobogott fel a falakon kívül. A „Jámbor utazó” érdemes tulajdonosa, aki az egész éjszakát ébren töltötte, a söntés bezárt fatámlái mögött dobogó szívvel hallgatta a vészharang zúgását és az eleinte szórványosan, majd sűrűbben kopogó lépéseket, amelyek a Lilienthal utca régi kövezetén felhangzottak. Majd egyetlen tompa dübörgésbe folyt össze a tűz felé rohanó polgárság lépéseinek kopogása. Hangos kiáltozás, morajló lárma verte fel az éjszakát. Az éjszakai tűzvész szenzációja még az asszonyokat és gyerekeket is kicsalta az ágyakból. A módosabb polgárok gyorsan befogattak, és kocsin igyekeztek a tűz színhelyére. Majd egy szakasz lovasság vágtatott végig a városrészen, amelyet csupán a közeli tűz vérpirossága világított. Lipót császár eltörölte a népies mulatságokat, Ferencnek még nem volt érkezése a nép szórakoztatásáról gondoskodni, hiába írták meg a flórenci titkos szekrénykékbe csempészett levelek a bécsi császárnak, hogy a népet mulattatni kell, mert különben maga gondoskodik mulatságáról: gyújtogat vagy összeesküszik.
- 30-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Az éjszakai tűzveszedelem csaknem egész Bécset az utcára csalogatta. A tapasztaltabbak azon vitáztak, hogy vajon hány ember fog beleégni a házakba. A lovasság galoppja már messzire dübörgött, amikor a „Jámbor utazó” kapuját háromszor megkopogtatták. M. Pilleau örvendezve dörzsölte össze a kezét, és míg a kapuhoz sietett, büszkén gondolt arra, hogy a franciák mégis jobban értik az összeesküvés módját, hiszen tanácskozásra jobb időt nem is választhattak a tűzveszedelmes éjszakánál. Csöndesen fölnyílott a kapu, és egymás után rövid időközökben hat sötét köpönyeges, eltakart arcú férfiú surrant be a kapu alá. Suttogva, dörmögve adták le a jelszót, Mirabeau szavait: – A forradalom körülutazza a világot! Midőn mindnyájan együtt voltak, M. Pilleau némán fölvezette a hallgató embereket a titkos folyosóra. Megvárta, amíg az utolsó is belépett az idegen utazó szobájába, aztán, amint rövid lábai csak bírták, a padlásra iramodott, ahonnan a mennyezet hasadékán keresztül mindent láthatott és hallhatott, ami a szobában történik. Mire a fogadós a padlásra érkezett, az éjszakai emberek már levetették köpönyegeiket, és a sötét, nagy kalapokat a sarokba vetették. A francia utazó ült az asztalfőn, és hárman ültek jobbról, hárman balról. Titokzatosan világította meg az olajlámpás a halovány arcokat és az asztal lapjára helyezett fehér kezeket. A francia egy papírlapról valamit fölolvasott, aztán intett a mellette ülő férfiúnak. M. Pilleau a mennyezet hasadékán át csakhamar felismerte a szólásra emelkedő férfiúban Hebenstreit főhadnagyot, a bécsi költőt, aki az „eipeldaui” című dühös forradalmi dalnak volt szerzője. Piros orrú, kopasz homlokú, mosolygós szemű ember volt a főhadnagy, aki ebben az órában inkább illett volna egy sörház kedélyes asztalához, mint erre a helyre. – Verseket írtam királyok, papok és nemesek ellen – kezdte a költő. – A hexametert éppen úgy felhasználtam verseimhez, mint a bécsi szójárást! – A Club tudja ezt és méltányolja! – szólt közbe az idegen. – A forradalmi eszméket mindenütt terjesztem. Akár Hackel boltjában üldögélek délutánonként, akár Anissnál, csak a forradalomról beszélgetünk mindig. Arról a forradalomról, amely feltartóztathatatlanul közeledik Bécs felé is, hogy végigvonuljon az egész világon. – Más előterjesztenivalód nincs ezenkívül, polgártárs? – kérdé az idegen. – De igen! – felelt a helyparancsnoksági főhadnagy, és hirtelen lelkes pír öntötte el az arcát. – A forradalomnak nemcsak versekre és elszánt férfiakra van szüksége, hanem szüksége van fegyverekre is. Hosszas gondolkozás után egy terv fogamzott meg bennem: a tervet, íme, előterjesztem. Hadikocsikat kell építenünk,
- 31-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

amelyek megvédelmezik a forradalmi tömeget a lovasság rohama ellen. Eddig, ha csatáról volt szó, a gyalogosok oroszláni bátorsága azon törött meg, hogy nem tudott ellenállani a lovasok mindent elsöprő rohamának. És miután a forradalmi eszmék jelenleg még csak a gyalog járó intelligens emberek között hódítottak, hadikocsim ezeknek védelméről gondoskodik. Megvasalt szekereket kell építenünk, amelyek hegyes lándzsákkal, éles kardokkal és mindenféle szúró-vágó szerszámokkal legyenek ellátva. A kocsi elé fogott paripák fülébe az alkalmas percben tüzes taplót kell elhelyezni, és a megvadult állatokat a szekérrel a lovasság közé bocsátani. – Előterjesztjük a Clubnak! – mondta csöndesen az idegen, és a költő mellett helyet foglaló idősebb urat szólította föl. Meghajlott hátú, fehér hajú, pápaszemes öregúr emelkedett föl, aki reszketeg hangon kezdett beszélni, de hangja mindinkább megerősödött: – Tiszteletre méltó, jámbor utazó, te eddig nem ismertél engem. Én Riedl báró vagyok, aki mostani császárunkat, Ferencet, a matematikára tanítottam ifjú korában. Én szeretett tudományomat, a matézist óhajtanám rendelkezésére bocsátani a forradalomnak. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a matematika az, amely csalhatatlan. Csupán szigorú számvetés útján tudhatjuk meg, hogy hányan vagyunk azok, akiket besorozhatunk az egyenlőségi szövetségbe, amely szövetség végre eltörli az arisztokráciát és a vele járó kiváltságokat a föld színéről. Én tehát úgy terveztem, hogy egy napon végre színt kell vallani minden titkos és nyílt forradalmi férfiúnak Bécs városában. November elsején reggel hét órakor jelenjen meg minden ember, aki tagja akar lenni az egyenlőségi szövetségnek, jelvénnyel az utcán. E jelvénynek legalkalmatosabb volna a francia respublika háromszínű szalaga, amelyet a kalapján viselne minden polgár. Az utcán találkozunk valamennyien, és én századokra, ezredekre osztom híveinket. A századok maguk közül centuriókat választanak. A legidősebb centurió leend az elnök. – Előterjesztjük a Clubnak! – monda halkan az idegen. – Held lelkész polgártársunkat halljuk! A szikár lutheránus pap gyújtó szavakkal festegette a jövendő képét. Átszellemülve, lángba borulva jelezte az időt, midőn a párizsi konvent parancsol majd Bécsben is. Az emberiség gyönyörű eszméktől volt telve ezen időben. A szikár férfiú méltó papja volt az eszméknek, amelyek az emberek lelkéről leszedegették a bilincseket. A mellette ülő ősz hajú és fekete bajuszú Denkman orvos bólogatott a szavakhoz, míg Troll, a rendőrigazgató szinte átszellemülve hallgatta a pap szavait. Held lelkész szavai után egy lecsüngő bajuszú, sörtés hajú férfiú mozdult meg a helyén. A zsinóros mentéjéből két sárga papirosba csavart tekercset dobott
- 32-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

az asztalra. Gróf Soltyk – mert hiszen ő volt a sörtés hajú – lengyeles akcentussal megszólalt: – Held olyan szépen beszélt, hogy ezt meg kell hallania a francia konventnek is. Felajánlok kétszáz aranyat azon célra, hogy Held Párizsba utazzon, és a konventnek tudomására hozza, hogy sokan vagyunk Bécsben, akik várjuk a nyugatról jövő jeladást. – A jeladás már megérkezett! – kiáltotta emelt hangon az idegen. – A párizsi jakobinusklub, az örök világosság páholya, a múlt hetekben tartott ülésében foglalkozott Ausztria–Magyarországgal. Tudnotok kell ugyanis, hogy a leghatalmasabb konvent kegyelmes határozatot mondott ki Párizsban. A konvent elhatározta, hogy valamennyi szegény, leigázott, szolgaságban levő népnek megengedi, hogy a nap sugaraiban, amely francia földön kelt fel, sütkérezhessék. Új életre ébredjenek az elsenyvedt testek, a föld porában féregként fetrengő lelkek megvilágosodjanak a francia nap fényességében. A konvent kinyújtja karjait, amelyeknél erősebb még nem volt a világ fennállása óta, a sötét országokban lakó népek segítségére. Elhoztam nektek a kezet, éljetek vele. A konvent elküldi nektek az emberiség legdrágább kincsét, az örök szabadságot. A halottakat feltámasztjuk, a zsarnokság méhében élő magzatokat kiirtjuk. A francia konvent karja átöleli az egész földkerekséget, és az örök testvériség nevében átadja minden kincsek kincsét a föld népeinek: a megváltó forradalmat. A párizsi jakobinusklub, amely egyesítette keblében a világ legnagyobb és legtudósabb elemeit a múlt hetekben tartott ülésében, ahol az öreg Payne Tamás, az Emberi jog szerzője elnökölt és Clootz Anacharsis, az emberiség szónoka, Lux Ádám és az öreg Trenk Frigyes voltak az elölülők, Forster György indítványára elhatározta, hogy Ausztria és Magyarország ellenére képviselőt küld ki. Ezennel vegyetek tudomást ti, és tudassátok mindazokkal, akiket illet, hogy a párizsi jakobinusklub Ausztria–Magyarország főnökévé Democrite Lamontague-t nevezte ki. Ezentúl mindenben tartoztok engedelmességgel neki. Az összeesküvők meghajtották a fejüket: – Engedelmeskedni fogunk neki! – És a többit, a további teendőket ugyancsak a főnök közli veletek. – Meg fogjuk hallgatni, és úgy cselekedünk, ahogy ő parancsolja! – felelt az öreg Riedl báró. – Ő rendelkezik életünk felett! – szólt Hebenstreit főhadnagy. Gróf Soltyk, a lengyel, aki tudatlanabbnak érezte magát társainál, előrehajolt: – Mondd meg most, jámbor utazó, hogy hívják polgári nevén Democrite Lamontague-t?
- 33-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A jakobinus gőgösen összeszorította az ajkát, és nem felelt. – Tudnunk kell, hogy kinek engedelmeskedjünk – vélekedett Hebenstreit is. – Nos – felelt a jakobinus –, ez ugyan nem tartozik reátok, hiszen Democrite Lamontague előbb-utóbb saját maga tudatja veletek hatalmát és létezését. Ám, hogy a dolgoknak gyorsabb haladást biztosítsunk, a jakobinusklub főnöknek Martinovics Ignácot, a szászvári apátot nevezte ki. A hat összeesküvő meglepetten nézett egymásra. – Martinovics a császár kéme! – mormogta Riedl báró. – Annál jobb – felelt a jakobinus. – Mindnyájunkat felad! – dörmögte a költő-főhadnagy. Gróf Soltyk lelkesen csapott az asztalra: – Azt nem fogja tenni. A Club tudja, hogy mit parancsolt. Nekünk csupán engedelmeskedni kötelességünk. – Szabadság és egyenlőség! – kiáltotta a jakobinus, és hirtelen búcsút vett a társaságtól. Mire észrevették volna, már eltűnt a titkos szobából. Hol és merre ment ki a „Jámbor utazó”-ból, anélkül, hogy Pilleau úr kaput nyitott volna előtte, nem lehetett megtudni. Csupán egy szeletke papirosra írt üzenetet talált a fogadós a söntésben, azon a helyen, ahol üldögélni szokott. – „Fogadós, ha füleid hosszúak, ajánlom, hogy tégy sót a nyelvedre!” 5 Az apátúr megjelen A titkos szoba társasága lassanként szétoszlott. Egyenkint lépkedtek ki a kapun, és a falhoz lapulva elhagyták a fogadót. Odakünn vihar kerekedett, a szakadó eső segítségére volt a lakosságnak a külvárosi tűzvész eloltásában. A zuhogó eső még sötétebbé tette az éjszakát, és a tüzet néző polgárok sietve iparkodtak hazafelé a sáncokról. Csak itt-ott hallatszott egy hangosabb kiáltás: – A három medvetáncoltató odabenn égett a házban! Amire valaki felelt: – Igen, de a medvék kiszabadultak, és borzasztó bőgéssel iramodtak az erdők felé. – Most majd itt marad a három vadállat Bécs környékén – aggodalmaskodott a harmadik. – Vasárnap nem mehetünk Mödlingbe sörözni. Egy öregember, aki az unokáit vezette kezén, és még most is izgatott volt a tűztől és a rémülettől, hangosan kiáltotta:
- 34-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Az mind semmi. Három medve, az csak három medve. De az én nagyapám még látta azt a farkascsordát, amelyet a kurucok hajtottak be Bécsbe. A bestiák ott sétálgattak a Grábenen, és fölfalták az embereket. Majd a katonaság közeledett. A vértesek nehéz lovaikon, csuromvíz köpönyegükben káromkodva tisztították meg a polgároktól a szűk utcát. A vértesek kapitánya átkozottul szitkozódott: – A pokolba veletek, harisnyás pocsolyakerülők! – kiáltotta, és a lovaglóostorával jókorát húzott egy köpönyeges polgár hátára. – Nesze, te kutya jakobinus! Ti csináljátok a tüzet minden éjszaka Bécsben, hogy a zavarban könnyebben dolgozhassatok. A polgár jajgatva vitte tovább irháját. Hebenstreit főhadnagy és az öreg Riedl báró egy kapumélyedés alatt húzták meg magukat. – Elvakult zsoldos! – dörmögte Hebenstreit. – Mintha nem tudná, hogy a szabad polgár Párizsban még a király fejét is leüttette. Az öreg Riedl fanatikusan mormogta: – Addig nem lesz semmi Bécsben, amíg össze nem szedjük az elvtársakat, és századokba nem osztjuk… Mély, sötét kapuboltozat tátongott mögöttük. Észre sem vették, hogy a hátuk mögött a sötétségben egy fekete alak álldogál, aki már előbb menekült a kapu alá a zivatar és a robogó lovasok elől. Hebenstreit az öreg Riedl karjába kapaszkodott, és szenvedélyesen folytatta: – Tegnap tudósítás érkezett nyugatról keletre. XVI. Lajos kivégeztetésének pontos adatait kaptuk a kiküldött jámbor utazótól. Sok olyan részlet tudódott ki, amelyről idáig nem tudtunk. Louis-t, a bűnöst, január 23-án reggel fél kilenc órakor vitték ki a Temple-ból. Blavičre miniszter nagy, zöld kocsijára ültették, és másfél óráig kocsikáztatták végig Párizs utcáin. A nép üvöltve követte a kocsit. Azt mondják, hogy a nép között volt az orléans-i herceg is, aki titokban követte nagybátyját a Forradalom térre. (Kár, hogy a vakmerő herceget nyomban el nem fogták!) Louis a vérpadról beszélni akart a néphez, de Henry Samson gyorsan levágta hosszú haját, és zsebre dugta. Louis, nemhiába jó színész volt egész életében, annyit el tudott mondani, hogy ezennel megbocsát mindenkinek, nem kívánja, hogy vére átokként hulljon Franciaország földjére. Talán még tovább is beszélt volna, de a polgárok már nagyon türelmetlenek voltak. Egy éles hang süvített föl a tömegből. – Polgártárs, teljesítsd kötelességedet és az isteni nép parancsolatát! Ez az éles hang olyan hatással volt a hóhérlegényekre, hogy nyomban megragadták a királyt, és a kés alá vonszolták. A dobok peregni kezdtek, de a
- 35-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

dobpergésen is keresztülhangzott a király rettenetes, őrjöngő sikoltása, amelyhez hasonló még nem hangzott föl a Place de la Révolutionon. A kiküldött jámbor utazó tanúja volt a kivégzésnek, és felejthetetlen pillanatnak mondja a kés lezuhanását, amely kettémetszette a Louis XVI. őrjöngő kiáltását. A Louis kiáltása után egy másodpercig halálos csend volt észlelhető a tömegen, még a dobok is elhallgattak egy láthatatlan kéz intésére. Mintha a szívek egyszerre megérezték volna a szabadság és egyenlőség hajnalhasadásának végét: a nap fölbukkant az égboltozat peremén, a zsarnok fejét elmetszette a törzsétől a kés… Gyönyörű pillanat lehetett, kedves tanár úr. Mindnyájan sajnálhatjuk, kortársak, hogy ott nem lehettünk e napkelténél. Riedl báró fázósan húzta össze köpenyegét. – Csöndesebben, testvér! Hebenstreit azonban már nem tudta magát tartóztatni. Heves gesztusokkal kísérte szavait. – És Samson Henry megragadta hajánál fogva a zsarnok fejét, és megmutatta a népnek. A nép tombolása, ujjongó lelkesedése határtalan volt. A nagy térség visszhangozta az isteni nép zúgó moraját, és a házak falai megreszketni látszottak. Egynegyed tizenegy óra volt ekkor. Szokatlanul hideg nap volt Párizsban, és a gőzölgő vér hamarosan megfagyni látszott a vérpad deszkáin. A nép ezt nem várhatta be. Fölrohantak a vérpadra, és ujjaikkal, kezeikkel, arcukkal nyúltak a még meleg vérhez. Petit polgártárs, a cipész, tenyerével merített a vérből, megkóstolta, és a körülállókra fecskendezte szájából: – Pfuj, be sós! – kiáltotta. A polgártársnők kendőiket mártották a lecsurgó vérbe, a gyermekeknek homlokát kenték meg vérrel, és a Louis lila színű selyemkabátját, amelyet előzőleg levetett, darabokra tépték. Ilyen ünnep többé sohasem lesz a világon, mint Párizsban volt az esztendő első heteiben. – Talán még lesz hozzá hasonló ünnep – mondta ekkor egy mély, zengő hang a háttérből. A főhadnagy és a tanár gyorsan megfordultak. Egy bő köpönyeges, széles kalapú férfiú állott mögöttük, akinek arca simára volt borotválva, és a köpenyeg alatt papi ruha látszott. Hebenstreit egy hosszú tőrt hordott a ruhájában. Azt nyomban elővette, míg Riedl tiltólag kapaszkodott a karjába. – Te kihallgattad beszélgetésünket! – kiáltotta a főhadnagy. Az ismeretlen kinyújtotta a kezét, és bizonyos jelet mutatott. A főhadnagy visszadugta a tőrt. – Ki vagy?
- 36-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Szabad polgár! – felelt az idegen. – Honnan jössz? – A nagy Oriemből. – Testvérek vagyunk? – Testvérek! A bő köpönyeges ekkor közelebb lépett, és szétvetette kabátját. Aranykereszt villant meg a mellén, és Hebenstreit felismerte: – A szászvári apát! – mormogta. – Nem. Most Democrite Lamontague a nevem, testvérek! – felelt Martinovics. – Tudtam mai szakmánytokról a „Jámbor utazó”-nál, és magam is oda igyekeztem, hogy a Párizsból érkezett idegennel szót váltsak. Útközben azonban azt kellett észrevennem, hogy kémek járnak nyomomban. Hosszú időt vett igénybe, amíg a titkos rendőröket le tudtam rázni nyakamról. E kapu alá menekültem, ahol ismerem a régi fülke nyitját, amelyben egykor a minoriták kapusa őrködött. Azért nem vettetek észre, testvérek. Mindjárt megismertelek benneteket, és ezért nem adtam jelt jelenlétemről, mert magam is kíváncsi voltam a legújabb párizsi hírekre! – Amit tudtam, már elmondtam! – felelt Hebenstreit. – Most pedig én mondom el nektek azt, amit még esetleg nem tudtok – szólt az apát. – Titkos jelentés érkezett a kabinethez, hogy az éjszakáról éjszakára megismétlődő tüzek a jakobinusok munkája. A külvárosi gyújtogatás azonban csak az előjátéka annak a nagy tűzvésznek, amelyet a legközelebbi időkben rendeznek a jakobinusok. A jelentés szerint a lipótvárosi nagy faraktárakat gyújtják fel a jakobinusok, és remélik, hogy az óriási tűzvésznél megjelenik Ferenc császár is. Mert már csak a jakobinusok elhatározásán múlik, hogy a tumultusban, a hirtelen kitörő zavargásban, milyen úton-módon tegyék el láb alól a császárt… – Erről a tervről nem tudunk semmit! – kiáltott fel nagy megrökönyödéssel Hebenstreit. – A gyilkosság hiányzik a mi káténkból. – Alávaló hamisítás! – mormogta ijedten Riedl báró: – A titkosrendőrség műve az egész. Ilyen módon akarják a császárt félrevezetni, hogy elrendelje üldöztetésünket! – Magam is azt vélem, hogy Saurau gróf nem válogatós az eszközeiben – felelt a szászvári apát. – Sokat tudnék beszélni, testvéreim, arról a változásról, amely odafent a császári termekben észlelhető. A fekete cimbora sötét csuháját ráborította a császár szemére. Leopoldus még el sem helyezkedett a kapucinusok sírboltjában, midőn a jezsuiták mint fekete patkányok másztak elő a Burg minden hasadékán. Hiába találták zárva az ajtókat eleinte, becsúsztak a kanálison át. A jó
- 37-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Leopoldus király hűséges embereit tették el először is az útból. Hiszen tudjátok, hogy én, az elhunyt király bizalmasa, a trónkövetelőnél még azt a kabinettitkári állást sem tudtam elnyerni, amely csupán a megélhetésemhez lett volna elegendő. Colloredo, Thugut a fekete cimbora hatalmában vannak. Pergen a szemembe nevetett, amidőn felhívtam figyelmét a jezsuiták aknamunkájára. A fekete cimbora jól elhelyezte titkos vezetékeit a császár körül. Schloissnigg a kabinetirodában, az én helyemen tölt be bizalmi állást. Szolgálataimra többé nincs szükség. Elmehetek, ahová akarok. A kapunál parancs adatott ki feltartóztatásomra. Ármánykodók a nevemet sem engedik kiejteni a császár közelében. Minden lépésem alá aknát helyezett el a fekete cimbora, és megfenyegetett, hogy a levegőbe robbant. Nem volt más utam a visszavonulásnál. Elmentem, hogy újra visszajöjjek. Mert vissza fogok még jönni, még hallani fognak rólam azokban a jól elzárt szobákban, de többé nem a szászvári apát lesz a nevem, hanem Democrite Lamontague! – Testvérek vagyunk! – felelt a két elbűvölten hallgató férfiú. – Mire készülsz? – Most megyek Magyarországba, és teljesítem a párizsi nagypáholytól kapott parancsokat. Hallani fogtok rólam, bécsi testvéreim. Magyarországot én ismerem. Tüzes üszők van ott szalmakazal alatt elhelyezve. Zalában, Szabolcsban már három esztendő előtt talpra állott a köznép, és a franciák mintájára megrohanta az urakat. A lázadást elfojtották, de a tüzet, amely a föld alatti gyökerén végiglappangott az egész ország alatt, többé eloltani nem lehet. A sötétség már oszladozóban van. És a lámpást én viszem magammal, hogy megvilágítsam hazám minden táját. Én leszek a mécses, én leszek a parázs. Egy lángba borult ország hirdeti lépteim nyomát. Hebenstreit főhadnagy hatalmasan megrázta a szászvári apát kezét: – Testvéri üdvözletünk a magyaroknak! Mi ezalatt Bécsben maradunk, és szervezzük a szabad polgárok szövetségét. A láng Bécsben is láng marad, és itt is talál élesztő anyagra. Hackel boltjába várjuk híradásaid, Democrite Lamontague! Az öreg Riedl megölelte Martinovicsot. – Gondolatban mindenütt veled és melletted vagyunk! Kívánom, hogy nyúljanak ki a magyar kezek olyan messzire, hogy elérhessék a mi kezeinket! – Óvakodjatok Saurau kopóitól! – mondta az apát, és gyorsan elbúcsúzott társaitól. A sötét kapualjból egyenkint eltünedeztek. Riedl jobbra ment, a főhadnagy balra.

- 38-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A szászvári apát jó darabig meghúzódott a kapus rejtekfülkéjében, és éles szemmel figyelt ki a zivataros éjszakába, amelyben már a hajnal sárgás köde látszott lefelé érkezni az esőcseppekben. Körülbelül negyedóráig várakozott így feszült mozdulatlansággal, amikor halk, csoszogó lépések közeledtek a kapuboltozat felé. Egy árny suhant keresztül az utcán, aztán még egy másik. A két árnyék találkozott a kapuboltozat előtt, és halkan összesúgott. Az apát azt gondolta magában: Nini, a francia tanító! Mit keres az itt, a titkos ügynök társaságában? A két árnyék kígyó módjára kúszott be a kapuboltozat alá, és csakhamar lámpást vontak elő köpönyegük alól. A lámpafénynél négykézlábra ereszkedve vizsgálták meg a kapuboltozat kövezetét. Mintha kerestek volna valamit? Lábnyomokat vagy elveszített tárgyakat? Eredménytelen kutatás után sietve oltották el a lámpát, és gyorsan eltűntek a világosodó éjszakában. Az apát megvárta, amíg a lépések elhangzottak a szűk utcácskában, aztán előlépett rejtekhelyéből. – Adta franciája! – dörmögte, amíg a köpönyege csuklyáját a fejébe igazította. A zápor újult erővel indult meg. A szászvári apát a tekervényes bécsi utcákon siető léptekkel haladt szállása felé. Az Eisenhutgasse, ahol ebben az időben az apátúr lakott, egy földszinti szobácskában, arról volt nevezetes, hogy itt végződtek valamikor a belváros falai, bástyái. A „márványfej” kapumaradványai még látszottak az utca végén, és az út közepén, egy vasrácson át, rohanó föld alatti folyót lehetett látni. Mondják, hogy amíg a vasrács mozgatható állapotban volt, a belváros éjjeli kalandosai gyakran folyamodtak a föld alatti folyóhoz, ha valamit vagy valakit nyomtalanul el akartak tüntetni. A föld alatti folyó valahová a Dunába torkolódott, és zúgva, morogva vitte magával a város szennyesét. Ezen az éjszakán, a heves zivatar folytán szokatlanul megdagadt a föld alatti folyó, és szennyes vize elöntötte az Eisenhut utcát teljes hosszúságában. Az apátúr tanácstalanul állott egy darabig az elöntött utca felső végén. Valamely távoli udvarban kakasok kukorékoltak. Aztán azt gondolta magában, hogy az áradás legalább eltart délig. Addig nyugodtan alhatik lakásán, nem fogja zavarni senki. Nekivágott tehát az áradásnak. Néhol térdig érő vízben gázolt az utcán. A pincékből baljóslatú mormogás hallatszott, ahogyan a víz behatolt a pinceablakokon.
- 39-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Martinovics csuromvizesen ért lakására. A kakasok harmadszor kukorékoltak. Alig hunyta le a szemét, amikor megzörgette egy ideges, heves kéz az udvarra nyíló ablakot. Az ablaküveg szinte táncolt az ökölütések alatt. Az apát megriadva ugrott talpra. Félrehúzta az ablakon a függönyt. Megismerte azt, aki álmából felköltötte. Gyorsan ajtót nyitott. A belépő nem volt más, mint Livinska asszony, aki teljesen elszegényedvén, az apát tanácsára, az utóbbi időben a titkosrendőrség szolgálatába állott. A lengyel asszonynak megfehéredett azóta a haja, csak a szeme maradt ragyogó és lebilincselően szép. Bő, sarkig érő köpönyegét ledobta magáról; az apátúr könyvekkel megrakott szobácskája vízben úszott. – Martinovics, tudom, hogy el szándékozik hagyni Bécset – kezdte az asszony izgatottan, elfulladva a sietéstől. – Szeretném, ha most, rögtön elutazna! – Az lehetetlen! – felelt az apát, és köpönyeget vett magára. – Semmi sem lehetetlen. Önnek el kell utazni. Az éjjel szolgálatban voltam. Hohenwart gróf estélyén kellett megjelennem, mert a rendőrség több gyanús francia megérkezéséről kapott tudósítást. Szolgálatom bevégeztével visszatértem a titkos kabinetbe, hogy szolgálati jelvényemet átadjam, önkéntelenül tanúja voltam bizonyos Spillberg nevű politikai ügynök jelentésének, amely a „Jámbor utazó”-beli éjszakai összejövetelről és a szászvári apát hirtelen megjelenéséről és gyors eltűnéséről számolt be a tűzvész éjszakáján. Lehet, hogy gróf Saurau ennek a jelentésnek sem tulajdonít nagyobb fontosságot, mint a többinek, amely eddig a szászvári apátról közölt tudósítást. Ám sohasem lehet tudni a fejleményeket. A császárt (bizonyos forrás szerint) az éjszakai tűz ismét felzavarta álmából, a harangkongásra idegesen csengette be a szolgálattevő tisztet, és katonaságot vezényeltetett ki a tűzvész színhelyére az esetleges rablások, zavargások megakadályozására. Hallom, hogy idegen ezredbeli vértesek voltak a tűznél, akik nem kímélték sem a bokszot, sem a kardlapot. A császár hetek óta nem alszik nyugodtan. Saurau könnyen visszaélhet a császár izgatott állapotával. – És ezért utazzak én el? – kérdezte Martinovics nyugodtan mosolyogva. – Ellenkezőleg. Nekem nem szabad mozdulni helyemről, hisz nyomban gyanúba fognának. Sőt ma délelőtt, szokás szerint, bemegyek a kabinetirodába, mintha mit sem tudnék az éjszakai jelentésről, és azt fogom kérdezni, hogy nincs-e valami lefordítani való francia könyv vagy röpirat a részemre, amely munkával az utóbbi időben kegyesen kitüntetni szoktak. És ha akad valamely párizsi kiáltvány,
- 40-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

valamely mont-martre-i pékmester ostoba folyamodványa, amelyben talán ismét arra hívják fel a forradalom asszonyait, hogy szakítsanak végre a szoknyaviselettel, és amely iratért az osztrák kormány csengő aranytallérokat fizetett egy élelmes ügynöknek, akkor nyugodtan ülök le munkámhoz. És egy arcizmom sem fogja elárulni, hogy ugyanaz a kéz, amely a pékmester írásművével bajlódik, nemrégiben még olyan munkákat írt, amely népeknek és császároknak volt álmatlan éjszakákat szerző olvasmánya. A József császár végrendelete vagy a Litterae ad imperatorem nagyobb hatással volt a gondolkozó elmékre a fűrészporba hulló királyi fejnél. És nyugodtan, indulatot és szenvedélyt el nem áruló arccal nézek szembe arcokkal, amelyek a nem titkolt káröröm, a vigyorgó diadalok és gonosz gyanakvás kifejezésével nézik a szászvári apátot. Hiszen én tudom, hogy nem messze van a nap, amikor ezek az arcok a rémülettől elhalványodnak! A fennhéjázó derekak, térdek remegve megtörnek, gőgös fejek lekonyulnak. Csak hadd higgye az utolsó kancellista is, hogy a fekete cimbora végképpen megkötözte a szászvári apát kezét, és kénye-kedve szerint taposhat a megkötözöttön minden sehonnai. A nagy szél, amely nyugat felől jött, már besüvít a békés polgárházak kéményein, és érzem a földet megmozdulni lábaim alatt. Nagy, országokat, vallásokat és társadalmakat megrázkódtató eseményeket tolnak előtérbe, a Duna völgyében a hajdani Ferenc szerzetes nevét emlegeti mindenki. Csudaszép álmaim vannak, Livinska. Miért ébresztettél fel? A lengyel asszony arca fokozatosan tüzesedett ki az apátúr szavaira. Előbb könnybe borult a szeme, aztán ragyogni kezdett. – Mesterem, mondd, hogy mit cselekedjem, hogy méltóvá legyek a nagy Oriensből jövő testvéreimhez? – Hallgass és figyelj! Szorítsd a füledet a falakhoz, és állapítsd meg a falak mögött felhangzó szavakból, hogy kit nevezhetünk testvérünknek, és kit ellenségünknek! Hajtsd a fejedet a földre, és jelentsd, amikor távolról jövő ágyússzekerek dübörgését hallod! Nyitott szemmel járj, senkinek ne higgy, és nézd meg az arcokat olyankor is, amikor azt hiszik, hogy senki sem látja őket. És most menj, megáldalak a szabadság és egyenlőség nevében! Livinska elkapta az apátúr kezét, és megcsókolta. Aztán szenvedélyesen kipirult arccal hagyta el a házat. A virradatban, a rohanó szennyvizek között lábujjhegyen haladt egy utcában. Egy sikátor sarkán sárga bajuszú, kancsal szemű férfiú titkos jelt közölt a lengyel nővel. – Az apát otthon töltötte az éjszakát? – kérdezte. Livinska felismerte a titkosrendőrség egyik vezetőjét. – Az apát hajnalban került haza! – mondta szolgálatkészen.
- 41-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Rendben van – felelt a sárgabajuszú. – Az adatok megegyeznek. Déltájban Martinovics Ignác, a szászvári apát, a kabinetirodában jelentkezett fordítani való munkára. Ott azt felelték neki, hogy köszönik eddigi szolgálatait, de továbbra nem veszik igénybe. Martinovics meghajtotta magát, és eltávozott. A kabinetirodából lejövet, a sötét csigalépcsőn egy tubákszínű ruhás, ősz öreguracska fogta el hátulról a kabátját. Gotthardi volt. – Hová oly nagy felindulással, apát uram? – Nem vagyok felindulva! – felelte Martinovics. Az öreguracska félig szemrehányóan, félig tréfásan intett, mintha csak azt akarta volna mondani: „Az én szememet akarod te megcsalni?” – Tudok mindent, apát uram. A fekete cimbora rád zárta a kriptaajtót elevenen. – Még nem – felelt suttogva Martinovics. – Holnap indulok Magyarországba. Az öreguracska némán megszorította a kezét. És hangosan azt mondta az esetleg hallgatózó falaknak: – Valóban, igaza van! Nagyon szép az új női kalapdivat a Grábenen! Azok a virágkosarak a szép női fejeken! Mi, azok a virágkosarak! 6 A szabad polgár éjszakája A régi pesti Belváros az utolsó húsz esztendőben annyira megváltozott – új utcák, házak, terek jelentkeztek a régiek helyén –, hogy az öreg pesti polgár, aki gyermek- és ifjúkorát a Belvárosban töltötte, sőt, onnan el sem mozdult öregségére, ha véletlenül néhány évig távol volt születési helyétől, nem tudna eligazodni a legközelebbi utcasaroknál. Húsz-harminc esztendő alatt akkorát változott a város, hogy a belvárosi Rip van Winkle ijedten menekülne vissza a hegyek közé, ha régi otthonát, régi kapuját keresné. A százhúsz év előtti régi Pestről pedig legfeljebb a levéltáros ládák beszélnek. Olyan ember manapság már nincs az élők között, aki az árvíz előtti Pestből megismerné a téglákat. Százhúsz esztendő előtt a Belváros dísze volt az a Kalap utcai palota, amely kettős, francia fedelével, vidéki kastélyra emlékeztető donjonaival és széles, vaskosaras ablakaival már messziről elárulta, hogy főrangú lakója van a háznak. (Manapság viskónak se illenék be a régi tündérpalota a házsorok közé.)

- 42-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Valóban egy öreg kegyelmes úr lakott e palotában, aki nemrégiben házasodott másodszor, és fiatal feleségét az őszi idők bekövetkeztével Pestre hozta, hogy a falusi élet unalma után a nagyváros mulatságaiban találjon szórakozást. A német színészek játékán kívül igen jól el lehetett szórakozni Pesten a medve- és bikahecceknél, amelyet párizsi mintára akkoriban honosított meg egy élelmes szabómester. A kakasviadalok mellett azonban nem sokáig mulathatott a nép. Kétezer hadifoglyot őriztek a Nájgebájdéban. A hatóság franciás tendenciát látott a kakasmulatságban, és egy szép napon konfiskáltatta Barkó generális a szabómester kakasait. Általában a mulatságokat erősen korlátok közé szorította az akkori pesti katonai parancsnok. Barkó generális nem kedvelte, ha a polgárok összejöveteleket tartottak. A polgárok aludjanak és dolgozzanak! – vélte a generális, és a „Török császár”-ból minden este az őrjárat tisztította ki a politizáló vendégeket. A békés polgárok csendesen hazaballagtak, legfeljebb Laczkovics úr, az obsit nélküli Gréven-huszárkapitány káromkodott nagyokat. De ezt már megszokták a hatóság emberei. A mogorva kapitány keserves káromkodása kilenc órakor elhangzott a Fehérhajó utca irányába, ez volt a polgári élet utolsó megnyilvánulása esténkint Pest városában, azután már csak az őrjárat csizmáinak a kopogása hallatszott. Estély, névnap, bál tilos volt ebben az időben. Nem lehetett tudni, hogy a francia hadifoglyok melyik percben kísérlik meg a kitörést a Nájgebájdéból! Csupán egyetlen emberrel tett kivételt Barkó generális. És ez a kegyelmes úr volt, akinek estélyein ő maga is meg szokott mindig jelenni. A kegyelmes úr, nevénél és rendjeleinél, valamint egykori hivatalánál fogva, felül állott azon a gyanún, hogy konspirációba bocsátkozik a francia foglyokkal. A kegyelmes úr általában már nem csinált egyebet, mint reggeltől estig beziguet-et játszott az uradalmi fiskussal. A kegyelmes úr, bár tömérdek pénz felett rendelkezett, bonokkal egyenlítette ki a mindennapi kártyaveszteségét. A prókátor csendesen eltette a tréfából írott bont a tárcájába, hazaérve pedig a vasszekrényébe zárta. Másnap újra felkerekedett már korán reggel, hogy a bezigue-et folytassa a kegyelmes úrral. Senkinek sem tűnt fel a dolog. Ártatlan mulatság az egész, hiszen a kegyelmes úr nem játszik pénzben. (Vajon ki látott volna a jövőbe, hogy micsoda óriási per kerekedik egykor a kegyelmes úr tréfás bonjaiból?) A fiatal kegyelmes asszony pedig ezalatt tervezhette egész nap, hogy ugyan miféle estéllyel is kellene meglepni önmagát és a világot. Micsoda ruhában kellene megjelenni, és miféle virágokkal kellene feldíszíteni a palotát. Nos, erről az oldalról ugyan nem kellett konspirációtól tartania Barkó generálisnak.
- 43-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A kegyelmes asszony adott „mágnásestélyt”, ahol a legősibb arisztokrata családok tagjai adtak egymásnak találkozót. Barkó generális, az estélyek állandó meghívottja megelégedéssel tapasztalta, hogy ezen az estélyen a legérdekesebb téma annak a bizonyos angol lordnak az esete volt, aki azért lőtte magát főbe, mert unatkozott. A kegyelmes asszonyon olyan ékszerek voltak ezen alkalommal, hogy a mágnásasszonyok elsápadtak. A „mágnásestély” után a polgári és katonai estély következett. Az előkelő pesti polgárok és a helyőrség tisztjei töltötték meg a Kalap utcai palota termeit, és a kegyelmes asszony elragadó volt egyszerű, ízléses ruhácskájában, amelyet a polgári hölgyek nem győztek eleget bámulni. Mert egyszerűsége miatt ők nem vették volna magukra a ruhát estélyi alkalomból. Barkó generális akárhogyan hegyezte a füleit, egyébről nem hallott beszélni, mint a legutóbbi gellérthegyi búcsúról, amikor léggömböt eresztett a levegőbe egy angol utazó. A legnevezetesebb estély a farsangi bolondestély volt, amely a kegyelmes úr palotáját megtöltötte vendégekkel. Háromszor annyi meghívó ment széjjel, mint egyébkor, és a katonai parancsnokság bélyegzőjével volt ellátva minden meghívókártya. Ez arra volt jó, hogy az álarcosok könnyen igazolhassák magukat az őrjárat előtt. A farsangi bolondestélyen aztán megjelentek a társadalom minden rétegéből való emberek. Színészek és írók, professzorok és hivatalnokok. Változatos jelmezekben jöttek a férfiak és a nők. Fekete selyemálarc takarta el az arcukat. Az ember nem különböztethette meg a grófot a komédiástól. Báró Barkó tölcsért csinált a két tenyeréből, és úgy hallgatózott a körülötte elhangzó beszédekre. És nem hallott másról beszélni, mint a francia forradalomról. Mintha csak gúnyolódtak volna vele az álarcosok, mintha mindenki felismerte volna a taláros angol bíró öltözetében megjelent félelmetes generálist – körülvették, és titkos szavakat sugdostak a fülébe: „A francia hadsereg átlépte a Rajnát!” „Párizsban sokat gondolnak Magyarországra.” „Konstantinápoly felől érdekes híreket hozott a konvent futárja.” „Pesten minden második ember tagja már az összeesküvésnek.” „Éljen az egyenlőség, szabadság és testvériség!” No, ezt már nem ereszthette el szárazon Barkó generális. Hirtelen karon fogta a tréfás Harlequint, és bár az erősen ellenkezett, egy szomszéd szobába vezette. A generális levette az álarcát: – Ismer engem, ugye? Nos, parancsolom, hogy nyomban vegye le az álarcot!
- 44-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– De generális úr, hogy tudja elrontani a mulatságot! – mondta egy panaszos hang, és az álarca alól az öreg kegyelmes úr, a házigazda arca tűnt elő. „Barkó generális szégyenkezve mormogta: – Bocsánat!… Elfelejtettem, hogy farsang van. Attól kezdve mozdulatlanul tűrte, akármit sugdostak a fülébe. Még arra sem rendült meg, hogy a hadifoglyok kitörnek a Nájgebájdéból. Arra a híradásra pedig – amelyet egy pajkos nápolyi signoretta dörmögött a fülébe –, hogy ez az estély nem egyéb, mint a pesti jakobinusok titkos találkozása, amelyet a kegyelmes asszony azért rendezett, mert túlságosan érdeklődik a jakobinus vezér iránt – erre már csak mosolyogni tudott a generális az álarca alatt. – Engem bizony nem fogtok soká bolondítani! – dörmögte, és belevette magát az étterembe. Ott kikereste azt az álarcost, aki előtt a legtöbb kiürített üveg állott, azután leült ahhoz, és ivott a borából. Ha már bolondokat kell hallgatnia, legalább bölcs bolondságokat halljon, amilyent a részeg ember szokott mondani. Az álarcos pedig, aki jakobinussapkát viselt a fején, és a testét a Mirabeau ruhái után mintázott öltözet fedte, odakoccintotta a poharát a generáliséhoz: – Igyál, Bolingbroke! Mert nagy éjszaka van ma! – Miféle éjszaka? – Ma van a szabad polgár éjszakája! – felelt az ál-Mirabeau, és körömpróbáig kihajtotta a poharát. A generális fanyarul élcelődött: – Nem bánom, hát ma éljen a szabad polgár! – szólt és ivott. A jakobinus erre úgy elkezdett nevetni, hogy Barkó generális azt hitte, hogy megbolondult. Azután tántorogva fölemelkedett helyéről, és kedélyesen a generális vállára csapott: – Igyál tovább, öreg Bolingbroke! Én már eleget ittam mára. Megyek. A generális aztán a pohár mellett csöndesen eltűnődött azon, hogy vannak olyan éjszakák, amikor mindenki bolond vagy részeg. És nem ment a jakobinus után. Pedig sok érdekes dolgot megtudhatott volna, ha titokban követi a tántorgó álarcost. Talán még arra is rájött volna a legfőbb pesti rendőr, hogy nem mindenki részeg, aki annak látszik. A jakobinus keresztülment az álarcosokkal teli termeken. A kegyelmes asszony nagyon kitett magáért ezen az estén. Legalább ezer meghívót küldött szét Pesten. Még elgondolni is sok! Honnan vett abban az időben Pesten ezer olyan urat és hölgyet, aki méltó lehet a bálra? A kegyelmes asszony nagy mester volt abban, amit egyszer a fejébe vett. Az ezer vendég sorban megérkezett, a portás
- 45-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

egyenként számította őket. Amikor az ezredik is átlépte a küszöböt, a palota kapui bezárultak. És nem nyílt fel többé semmiféle csengetésre. A titkosrendőrök, akik a portás páholyából figyelték a vendégek érkezését, hogy az esetleg gyanúsakat kiválasszák a nyájból, a kívülről hangzó zörgetésre hirtelen felkerekedtek, és az utcára rontottak. Kérdezősködés nélkül a polícia fogházába vitték az ezren felül jelentkező meghívós vendégeket. Reggelig ott tartották a tarka ruhás foglyokat. Volt bezzeg álmélkodás, amikor a jelmezek alól egy-egy ismert arisztokrata, bankár vagy katonatiszt arcmása bontakozott ki! Végre is abban állapodott meg a rendőrség, hogy sokan hamis meghívójeggyel léptek a palotába, innen ered a tévedés. Miután a kegyelmes asszony egyetlen ezüstkanál eltűnését sem jelentette be a rendőrségnek: az egész ügy csendesen elaludt, csak báró Barkó dörmögött annyit a pofaszakálla mögött: – Farsangi bolondestély se lesz többet Pesten, amíg én vagyok a generális. De ne vágjunk az események elé. Az ezer vendég együtt volt a palotában, és a tarka tömeg zsúfolásig megtöltötte a termeket a földszinttől a második emeletig. A meghívó arra kötelezett, hogy éjfél után egy órakor mindenki leveti álarcát, és ilyen állapotban búcsúzik a háziasszonytól. Éjféli egy óráig még van elég idő a bolondozásra, tréfára, pajkosságra. Víg zene zengett alá a karzatról, és a táncteremben festői kavarodásban jelentkeztek a különböző jelmezek. A muskétás katonától a spanyol inkvizítorig képviselve volt a középkor minden ruházata. Louis XIV. még nagyon közel volt ahhoz, hogy jelmezzé válhasson az akkori viselet, Mária Terézia anyánk bő szoknyái visszatérőben voltak a divat hullámain. De sok volt a középkori polgár: szürke vagy barna, kevés díszű, bő ujjas kabátban, amely térdig ért, és az állát emelő mellénnyel együtt végződött a bőr- vagy pamutharisnyáknál – amilyen öltözetben a középkori polgár járt az ő kulcsos városaiban, ahol biztonságban szőhette a vásznat, vagy csiszolhatta a drágakövet. A jelmezesek mintegy utánozták a polgár komoly, méltóságteljes járását, és az olasz vagy a spanyol viselet rikító színei közül ünnepélyesen válott ki a polgár barna kabátja. Ha valaki megfigyelte volna a komoly magatartású polgárokat, egyszerre észre kellett volna vennie, hogy azok éjfél felé eltünedeztek a zenétől, kacagástól visszhangzó termekből. A tántorgó jakobinus is egyszerre kiegyenesedett, amint a néptelen udvari folyosóra ért, amely a házigazda elzárt szobáihoz vezetett. Egy nehéz indiai függöny választotta el a lakosztályt a mulatságra rendelt termektől, és a függöny mögött, kerek széken egy frakkos öregúr üldögélt, aki a Moniteur legutolsó számát olvasgatta. A frakkos öregúrban mindenki felismerte a grófné
- 46-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

magántitkárát, aki tudományos férfiú létére e csöndes helyre vonult vissza a báli sokadalomból. A középkori polgárok egyenkint átlépkedtek a kis folyosón, és az öregúr újságja mögül mindegyikkel kezet fogott. Valami titkos jelnek kellett lennie a kézfogásban, mert egy odatévedő „spanyol grand”-ot udvariasan visszatessékelt a kézfogás után: – Grácia szegény fejemnek! – mondta tréfás udvariassággal az öregúr. – Az út erre a grófné lakószobáiba vezet. Kegyeskedjék a mulatótermeket szerencséltetni magasságodnak! A „grand” büszkén biccentett fejével, és hosszú pálcájával elkopogott. Utolsónak a széles vállú jakobinus érkezett a kasmírfüggönyhöz. Dörmögő hangon fordult a titkárhoz: – Együtt vagyunk? Az öregúr némán bólintott. Nehéz tölgyfa ajtó zárta el az utat, amelyen a grófi család címere volt kifaragva. A jakobinus kopogtatására az ajtó felnyílott, és láthatóvá lett a polgárok társasága, amely a grófné hálószobájában foglalt helyet. Egy kövéres londoni kereskedő pláne az ágyra ült, és keresztbe vetett füles csizmáiban gyönyörködött. Az apró tabouretteken komolyan üldögéltek az álarcos polgárok, és egy függöny mögül egy tarka szoknyás olasz táncosleány feje kandikált néha elő. Az egyik középkori polgár magasra emelte a kezét: – Tudjátok, hogy én ki vagyok? – Testvérünk vagy. Főnökünk vagy – felelték tompán a polgárok. – És ti kik vagytok? – Szabad polgárok vagyunk. – Mit kerestek? – A szabadságot és egyenlőséget! – Hol keresitek? – Magunkban! – Köszönöm, kedves testvérek. És most hallgassátok meg mai szakmányunkat! – mondá mély, zengő hangon a főnök. – Mai szakmányunk a „Szabadság és Egyenlőség” című titkos társaságunknak megalapításáról fog intézkedni. A társaság célja a nép felvilágosítása, hogyan szerezhesse meg öldöklés és gyilkosság nélkül az emberi kincsek legdrágábbikát: a szabadságot. És mely utakon érhesse el a legésszerűbb és legideálisabb kormányformát: a köztársaságot, amely mindnyájunk számára meghozza az áhított egyenlőséget. A társaság célja felvilágosítani a nemzetet, hogy nemcsak joga, hanem kötelessége
- 47-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

is a királyságot eltörölni, mert a királyság nem Istentől veszi eredetét. A társaság célja a butaság okozta sötétséget illuminálni. Mindnyájan ismerjük a Litterae ad imperatorem című munkánkat. Mindnyájan tudjuk, hogy uralkodó császárunk, Ferenc trónra lépésekor kiadatott a jelszó: „Vissza a butasághoz!” Ebben az értelemben kormányoz Thugut, és ez a szellem terjed az iskolában és társadalomban. A társaság tagjai tehát lámpásaikkal eloszlatják a sötétséget, hogy a szabad polgár kátéját megérthesse mindenki ebben az országban. És a társadalom minden rétegét előkészítik a nagy forradalomra. Mit munkáltatok eddig, testvéreim? A széles vállú jakobinus, aki eddig az ajtó mellett állott, gyorsan a szoba közepére lépett, és levette álarcát. Az álarc alól Laczkovics kapitány zordon, sápadt arca tűnt elő. Heves indulat reszketett dörmögő hangjában: – Én lefordítottam a szabadpolgár kátéját, és elterjesztettem az országban. Találtam nyomdát, amely kinyomtatta, találtam boltost, aki forgalomba hozta. És a generális bottal ütheti mindkettőnek a nyomát, se a nyomtatót, se a kiadót nem találja meg soha. Somogy vármegye, ahol a generális utóbbi időben kutatott a káté után, büszkén jelentette, hogy az egész vármegye területén nincs se nyomda, se könyvkereskedő! – Köszönöm, kedves igazgatóm. – Azonkívül megírtam a „piskóti levelet” – folytatta a haragvó kapitány –, amelyben az aluvó vármegyék fülébe dörögtem, hogy vegyenek példát a lengyel szabadsághősöktől. Alakítsanak egymás között szövetséget az osztrák járom lerázására. Ha a keserves igát most le nem rázzuk a nyakunkról, amikor nyugat felől a dicső francia nemzet nyújtja felénk segítő karjait, soha jobb alkalmat nem találunk. – És a tagok toborzásával hogyan állunk, Laczkovics igazgatóm? – kérdezte a főnök. A kapitány vállat vont, aztán komoran maga elé nézett: – Bevallom, hogy ehhez nem értek!… Az én egyenes, nyílt természetem nem veszi be a ti titkolódzásaitokat. Ha benneteket nem tekintenélek, már régen nyílt sisakkal állottam volna ki a porondra, hogy felvegyem a harcot a sötétség, butaság és rabszolgaság szörnyeivel. Így is tudhatja mindenki, aki akarja Pesten, a „Török Császár”-tól a nádori palotáig, hogy Laczkovics kapitány, akit nyugdíj nélkül eresztettek szélnek a Gréven-huszároktól, az testestől-lelkestől forradalmár, és ha rajta múlna, már régen felállította volna a guillotint a pesti Place de la Révolutionon.
- 48-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Óvatosság, igazgatóm! – mondta csöndesen a főnök. – Nemsokára elkövetkezik az az idő, amikor kétszázötvenezer ember sorsa függ elejtett szavaidtól. Bizonyos, hogy a tagok száma annyira szaporodik. A kapitány vad türelmetlenséggel rázta meg bozontos fejét. – Én huszár vagyok! Szeretek nekivágni az ellenségnek! Dörmögve húzódott a fal mellé, a hálószoba vastag perzsaszőnyegére, amely piciny női papucsok lépését szokta meg eddig. Most egy nyúlánk, tüneményes szépségű ifjú lépett elő, kezében a selyemálarccal. Ábrándos, nagy szemét szinte nőies szempillák árnyékolták, és haja költői csigákban omlott fehér homlokára. Az ifjúság rózsaszínűre festette még arcát, és rajongó tűz csengett szavában. Valóban nagyon csábítónak kellett lennie annak a párizsi, rongyos szoknyájú, véres kezű leányzónak, amely a földi asszonyok és lányok kínálkozó öleléséből annyira magához tudta vonni az ifjút, hogy leghívebb szerelmese lett. – Nos, Szentmarjai igazgatóm? – kérdezte a főnök. Az ifjú rajongó tisztelettel emelte a szemét a főnökre: – Parancsaidnak mindenben engedelmeskedtem, dicső Democrite Lamontague. Elmentem és hirdettem a kátét és a közelgő forradalmat. Számos pesti jurátus és jogász óhajt belépni a „Szabadság és egyenlőség” társaságába. Sőt Zemplén megyéből tekintélyes hazafiak jelentkeztek felvételre. A káté terjed, mint a lavina. Hallomásom szerint Szalkai, a nádorispán poétázgató huszárja is olvasója a káténak. Odakintről hangos zsivaj, nevetés, kiáltozás hallatszott. Az órák egyet ütöttek a kastélyban, elkövetkezett az álarcok levetésének időpontja. A hangos zsivaj a kegyelmes asszony lakosztálya felé közeledett, mert a háziasszonyt eddig nem találták sehol. Az ezüstfejű titkár sietve lépett be, és titokzatosan mondta: – Uraim, az idő egyre jár! Szíveskedjenek követni a rejtett folyosón. Arra kérem az urakat, egyenkint lépjenek ki a Kéményseprő utcára nyíló ajtócskán. Ünnepélyes, öreges lépésekkel megindult előre, és a kezében magasra emelte a karos gyertyatartót. A főnök maradt utolsónak a hálószobában. Álarcát levette, és Martinovics apát lobogó szeme világított a halovány arcból. A nehéz indiai függöny most megmozdult a hálószoba hátterében, és az olasz táncosnő most már szintén álarc nélkül lépett ki a fali fülkéből. A fiatal grófné kitüzesedett arccal, lázas szemmel lépett az apáthoz. – Ah, köszönöm, nagyon köszönöm önnek, Martinovics, hogy megengedte a hallgatózást. Sohasem láttam még ilyesmit, pedig sokat, nagyon sokat hallottam a
- 49-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

világ hatalmát kezében tartó titkos társaságokról. Most legalább tudom, hogyan kormányozzák a világot! – Ígéretemet beváltottam, grófné. Ön látott és hallott mindent. Remélem, tudja, hogy a mi legnagyobb erényünk a titoktartás. A grófné lelkesen emelte föl a kezét: – Testestől-lelkestől az önöké vagyok. Életem legfőbb vágya volt tagja lehetni valamely titkos társaságnak. Bennem bízhatnak. – Nos, testvér, bízni fogunk benned – felelt az apát. A háziasszony elkapta az apát kezét, és megcsókolta. Martinovics magához vonta a grófnét, aztán előbb a homlokát, majd a száját csókolta meg… Az ajtón kopogtattak: – Egy óra! – kiáltott valaki kívülről. – Menj, főnök – rebegte izzó lelkesedéssel a kegyelmes asszony. – Egyek vagyunk, és egyek leszünk a szent, nagy forradalomban. Az apát eltűnt a hosszú folyosón, amelynek végében még mindég ott állott az ősz titkár a karos gyertyatartóval. Martinovics kilépett a keskeny sikátorba, és hosszú, megelégedett léptekkel tartott szállása felé. Magában azt gondolta, hogy a dolgok tökéletesen a rendes kerékvágásban mennek ahhoz, hogy Mirabeau mondása valóra váljék: a forradalom körülutazza a világot! – És a nőkre gondolt, akik szinte a lábai elé hullottak valamennyien, amikor a foradalomról beszélt nekik. Pesti mulatozása alatt számos nővel ismerkedett meg barátai révén. A szép Ürményiné már a zenénél és éneklésnél megadta magát, és boldogan lépett a titkos társaságba. Szolarcsik jurátus Abafi házába vezette be, és a házikisasszony rövidesen rabja lett az apátnak és a forradalmi eszméknek. Walter Sámuelné, a belvárosi órásné az órák belsejébe francia forradalmi jelszavakat vésett. Az apát most sem csalatkozott a nőkben. Már elérte szállását, és a kapukulcsot elővette zsebéből. Szokása szerint körülnézett az utcán, vajon nem követte-e valaki. Csöndesség volt mindenfelé. Midőn a szobájába lépett, meghökkenve állott meg a küszöbön. Az asztalon lámpája égett, és egy karosszékben, köpenyegébe burkolózva ült Livinska asszony. – Hogy kerül ön ide? – kérdezte az apát. Az asszony szomorúan intett: – Ön nem tudná, Martinovics, hogy a politikai rendőrség tagjai a legjobb álkulcsokkal és betörő szerszámokkal vannak ellátva?
- 50-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Honnan tudta ön, hogy haza fogok jönni, hisz gyakran alszom fogadóban a kémek miatt, akik lakásomat körülveszik? – Tudtam – mondta csendesen az asszony –, mert a Kéményseprő utcát ma éjjel nem őrizték a titkos ügynökök. – A Kéményseprő utcát? – mormogta az apát. – Ön talán tud valamit, Livinska? – A politikai rendőrséget, fájdalom, már értesítették arról a titokzatos összejövetelről, amely a mai báléj alkalmával a kegyelmes grófné hálószobájában történt. Hogy eddig el nem fogták önöket, azt csak annak köszönhetik, hogy a háziasszonyt is belevonták a komplottba. Szép szeme van a grófnénak! – mormogta elgondolkozva a lengyel asszony, és a földre bámult. – Tehát kikémleltek ismét! – kiáltott föl nagy felindulással az apát. – Hát nincsenek már megbízható falak, hangfogó szőnyegek, elzárt ajtók? Ki volt az?… Önnek tudnia kell. – Nem tudom, mert az illető csak rendkívüli alkalmakkor áll a rendőrség szolgálatában. Hanem kérdezek öntől valamit, Martinovics. Nem emlékezik, hogy valaki a tanácskozás alatt elhagyta volna a szobát? – Nem emlékszem… – mormogta az apát. – Azaz hogy mégis… Mintha Seby, a színész járt volna künn. – Miféle ember Seby? – Színész! – dörmögte az apát. – Miféle ember lehet egy színész, egy kóborló komédiás, aki az országutakon, korcsmaszínekben tanulja az életfilozófiát? Sokáig nem akartam fölvenni, de Szolarcsik testvér jótállott érte. Livinska asszony fölemelkedett: – A gyorskocsi reggel indul Komáromba, aludnia kell önnek – mondta a lengyel asszony. – Tehát azt akarja, hogy Bécsbe utazzam? – kérdezte az apát, megértve az asszony célzását. – Ó, én már régen elfelejtettem akarni, Martinovics – mondta egykedvűen. – Énbennem már csak az tartja a lelket, hogy a francia ágyúk a Rajna mellett dörögnek, és talán eljutnak egyszer hozzánk is. Hazám szabadsága elveszett, a lelkem jobbik fele már meghalt. Csak az az ágyúdörgés hangzana közelebb! – Elutazom – mondta Martinovics. – Azt helyesen teszi. Barkó generális ebben a percben nincsen olyan állapotban, hogy beszélni lehessen vele. Többet talált inni a farsangi estélyen a kelleténél. De reggelre kialussza magát, és a jelentést kezébe adják. Bécsben nagyobb biztonságban van ön. Én pedig majd nemsokára megmondom önnek, hogy ki az a Seby.
- 51-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A lengyel asszony kisuhant a szobából, mint egy szomorú árnyék. A léptei kopogása sem hangzott már, Martinovics még mindig bánatosan nézett arra a helyre, ahol állott: – Drága lélek! Egy angyal szelídsége van szívében, de egy intésemre vérben gázolna… Eloltotta a lámpát.

HARMADIK RÉSZ UTAZÁS A VÉRPAD FELÉ

7 A régi városkaput bezárják Júliusi este van Bécsben, a nyári hónap utolsó hetében vagyunk, és a tűrhetetlen forróság a környékbeli falvakba, nyaralótelepekre küldi a polgárságot. A császár Schönbrunnban lakik, és az aranyozott hegyű vasrács mögött gyakran látni kissé előregörnyedt alakját, amint nagy vászonesernyő alatt, kényelmes papucsban sétálgat a platánok alatt. – Jó reggelt, felség! – kiált be a kertbe az arra hajtó fiákeres. A zöldséges kofák óraszámra álldogálnak a kert mellett, amíg a császár észreveszi őket, és a rácson keresztül meghallgatja panaszaikat. A császár olyan becsületes bécsi dialektusban beszél népével, mint egy korcsmáros a Práterben. Saurau gróf gyakran lepi meg Ferenc uralkodót, amikor reggeli sétájánál népével beszélget a kerítés mellett. A rendőrminiszter csóválja a fejét, és csendesen ümmög magában, amikor a császár ragyogó arccal fordul hozzá: – Nos, Saurau, látod, mennyire szeret engem a népem! A rendőr a homlokát ráncolja, és színlelt bánattal felsóhajt: – Ah, ha csupa mödlingi zöldséges kofa építette volna Bécset, valóban szélnek lehetne ereszteni a titkosrendőrséget. – Saurau – mondja a felség –, te mindig rémeket látsz. Téged félrevezet túlságos előrelátásod, már gyóntatómat is kioktattad. A kedves páter Schejba ma reggel ismét a jakobinusokról beszélt nekem. Mintha bizony Bécsben volnának jakobinusok! A rendőr komoran bólintott a fejével. – Bécsben sok jakobinus van!
- 52-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Hányszor hallottam már ezt tőled, Saurau? – kiált fel elkedvetlenedve a császár. – Nem, én nem tartom képesnek arra az én kedvelt bécsi népemet, hogy mindenféle tiltott dolgokkal foglalkozzék. A rendőr konokul bólintott. – Hát miért nem engedsz nekik elég időt a mulatozásra? Éppen Akli mondta tegnap, hogy aki táncol, az nem haragszik. – Akli bolond – felelt a miniszter. – Néha mérgében is táncol az ember. A császár nevetett: – Tudom – rólatok. – Amikor az udvari bolondom meg szokott bosszantani benneteket. Tegnap egy jakobinussapkában jelent meg a kertben hátul, ahol mulattatni szokott. Saurau most már nemcsak a homlokát ráncolta össze, hanem bosszús ráncba szegletesedett egész arca. – Aki jobban tenné, ha nem gúnyolná a veszedelmes dolgokat. Felséges uram, a bécsi nép éppen eleget mulathat magának. Kegyes jó Anyánk, dicső Mária Terézia óta nem valceroztak annyit Bécsben, mint manapság. Megengedtük a „medvéket”, megengedtük a „talián”-okat, megengedtük „a szép mosónőket”. – Mi, erről nem is szóltál, Saurau! – kiáltott fel a császár nagy érdeklődéssel. – És honnan vetted a „mosónőket”? Saurau diplomatikusan mosolygott: – Éppen elegendő volt egy engedély kibocsátása, hogy a fehér vasalt szoknyát újra viselhetik a nők este a Práterben. – Nos és tovább? – Péter-Pál ünnepén már fehérlett az éjszaka a vasalt szoknyától. – Hm, aztán kik viselték? A bécsi lányok a nagy császárnő halála óta nem hordják a fehér vászonszoknyát. – Most már hordják, felség, a gyász elmúlt. És Ausztria nagy ország, szép ország, gazdag ország. A bécsi kapuk nem zárulnak be többé a fehér szoknya előtt. A császár hümmögve piszkálta szöges sétapálcájával a kavicsokat. – Hát mit akar még kedvelt népem? – Forradalmat akar, felség! – felelt komoran a rendőrfőnök. A császár felszisszent, mintha kígyóra lépett volna. – Beszélj, Saurau! – Titokzatos emberek járkálnak a városban, akiket nem lehet megbékíteni azzal, hogy az őrjárat többé nem viszi be a verekedő fiákerost, az éneklő diákot, a trágár népénekest. Azoknak az embereknek valami más kell, amivel nem rendelkezik a rendőrség, csak felséged.
- 53-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– És mi az? – Felséged feje! A császár elsápadt. – Tehát igaz volna a hír a lipótvárosi tűzvész előkészületeiről? – A jakobinusokról a leggonoszabbat is el lehet hinni. Ezek az emberek, bízván felséged jóságában, kegyelmességében, emelt fővel járnak a Grábenen, és Hackel boltjában hangosan beszélgetnek a „nagy világításról”, ami alatt bizonnyal nagyszabású tűzvész értendő. És jelentésünk van arról, hogy terv készült Semonville, az elfogott francia delegátus kiszabadítására, mert némelyek azt hiszik, hogy bizonyos gyanús iratok találhatók a franciánál. A császár elgondolkozva nézett el a kert lombos fái felett. Idelátszott az István-torony csúcsa. Mintha azt a toronycsúcsot nézte volna olyan nagy figyelemmel, hogy észre sem vette, hogy a hűséges Saurau elhallgat mellette, és bal kezét rövid koszperdjére szegezve, mozdulatlanul áll, mint a cövek. A császárt nem szabad zavarni gondolataiban. Ferenc végre levette szemét az István-toronyról, és Saurauhoz fordult: – Tudod-e, mi jutott eszembe? A rendőr nyomatékosan bólintott: – Végre aláírja, felség, az üldöztetési rendeletet… A császár nevetett. – Hiába, csak Akli találja ki a gondolataimat… Az jutott eszembe, hogy egyszer titkon szeretnék elmenni a „szép mosónők” báljára. A könyvtárban annyit olvastam effajta dolgokról! Tudod, ezelőtt nagyon szerettem olvasgatni. Saurau engedelmesen meghajolt: – Felséged parancsa szerint estére bálba megyünk. – Helyes, de senkinek sem szabad ám tudni. Nehogy megint az utamban legyen az a sok kellemetlen titkosrendőr, mint a májusi ünnepen Mödlingben!… Utálatosak a rendőreid, Saurau! Csaknem a vállamra ültek. – Meg fogom nekik mondani, felség. Csak egyetlen alázatos kérésem volna. – Nos? Semmiféle rendeletet nem írok alá a polgáraim üldözésére – felelt hevesen a császár. – Hisz te becsukatnád egész fővárosomat! A rendőr földig hajolt: – Mert hűségem végtelen felséged iránt! Azon alázatos előterjesztenivalóm van, hogy engedtessék meg ma éjszakára a régi városkapuk bezárása. A császár vállat vont. – Ha az nem alkalmatlan polgáraimnak… – Csupán azon gyanús külvárosi csőcseléknek alkalmatlan, amely éjszaka szokott belopózkodni Bécsbe.
- 54-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– A külvárossal nem törődöm, ott nem lakik egyetlen polgárom sem. Bezárathatod a kapukat. Saurau ajkával megérintette a császár kabarját, és ceremóniás léptekkel elhátrált. Ferenc tovább nézegette a zöldséges kofákat, akik a reggeli piacról már hazafelé hajtottak a városból. A császárnak egész nap jókedve volt. Csendesen mosolygott magában, és még Aki Miklósnak sem mondta meg, hogy hová készül éjszakára. Hanem délután váratlanul benyitott a könyvtárterembe, no hiszen volt is ijedtség a szundikáló bibliográfusok között. Mindegyik megfordította az előtte fekvő fóliáns lapját, amitől egész porfelhő keletkezett. A császár bizonyos régi fametszeteket óhajtott látni, amelyeken Mária Terézia-korabeli jelenetek láthatók. A tudósok ijedten bámultak egymásra. Mária Terézia? A legöregebb közöttük sem tartott még tovább annál az időnél, amikor a Habsburgok egyszerű várgrófok voltak. Egy sarokban egy nyúlánk, bársonyruhás fiatalember állott, aki ábrándos szemével csöndesen nézett a császárra. – Majd én előhozom a metszeteket – mondta a megzavarodott tudósoknak, és néhány perc múlva egy hatalmas, piros bársonyba kötött mappával jelent meg, amelyben a nagy császárnő korának legjobb rajzolói örökítették meg a császárnő egyes élményeit… Mindjárt az első kép egy téli éjszaka képe: a császárnő mosóleánynak öltözve megy végig Bécs utcáin, hűséges gárdistáitól kísérve. – Ez kell! – mondta a császár. – Hogy hívják önt? – Gilovszky tanuló vagyok. – Hát csak studírozzon tovább, tanuló. A studírozás szép dolog. A császár nekiült a nagy könyvnek, és még késő délután is ott ült, amíg megfelelő öltözetet választott ki magának az akkori rajzok közül. Minden egyes képen apró számok jelezték, hogy mely szám alatt található fel az a bizonyos öltözet a császári ruhatárakban. Ferenc felírta a számot. (Ismét Gilovszky szolgált neki írószerrel. „Udvari hivatalnok ön?” „Nem. Tanuló vagyok.” „Kár…”) Már tökéletesen besötétedett, amikor gróf Saurau jelentkezett Schönbrunnban. A császár felöltözve várta. Sárga nadrág és bő ujjas volt rajta, széles fehér fodrokkal. – No, ebben a ruhában aztán akárki ránk ösmerhet – dörmögte a miniszter. – Nem hord már ilyent senki sem Bécsben. De a császárral nem lehetett vitázni. Csak éppen abba egyezett bele, hogy a Saurau-éhoz hasonló bő, sarkig érő köpönyeget vett ruhája fölé. Titkon elhagyták a kastélyt, és a kertek alatt várakozó kocsira ültek.
- 55-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Hogyan jutunk be a városba? – aggodalmaskodott a császár. – Hisz a kapukat ma este bezárattad. – Felséged számára mindig találkozik nyitott kapu Bécsben! – Mit szóltak polgáraim a kapuk bezáratásához? – A polgárok a város minden részéből összefutottak, amikor a régi városkapuk zárait olajozni kezdték a lakatosok. A kulcsokat a polgármester ünnepélyesen átadta, és a városban mindenfelé rémhírek terjedtek el közelgő francia csapatokról. – No, talán mégse, Saurau? – dörmögte a császár. – Hisz hű Bécsem tudja, hogy a császár nem hagyja el őket!… És amíg én itt vagyok, francia ide nem lép. (Saurau gróf nem látott a jövőbe, s így nem mondhatta meg a császárnak a nemsokára bekövetkező eseményeket.) – Végre heroldokkal nyugtattam meg a város lakosságát. A kapukat azért zárjuk be, mert külvárosi tolvajok arra kötöttek fogadást, hogy lelopják az Istvántoronyról a keresztet… – Haha, Saurau! – nevetett Ferenc. – Tudomisten, minden éber szem vigyáz ma éjjel az öreg Istvánra. – Azért lehetünk mi észrevétlenek! A rendőrminiszter igazat mondott az uralkodónak. Bécsben mérhetetlen izgalmat keltett a régi városkapuk bezáratása. A ravasz Saurau azt elhallgatta, hogy katonasággal töltötte meg estefelé az utcákat, amitől a nép valósággal rémületbe esett. Csakhamar akadtak fantáziák, amelyek hamarosan kiderítették, hogy nagyszabású összeesküvésnek jöttek nyomára Bécsben, azért vannak a szokatlan intézkedések. A nép nagy tömegekben hullámzott estefelé az utcákon, és a sörházak, vendéglők csakhamar zsúfolásig megteltek. A rendőrség mindenfelé mulatságot engedélyezett a mai napra, és az istenadta víg zene- és énekszó mellett csakhamar elfelejtette, hogy az utcakeresztezéseknél mogorva Schwarzenberg-dragonyosok állanak némán az éjszakában. A titkos rendőrügynökök, amelyeket már minden bécsi gyerek ösmert, egyszerre nyomtalanul eltűntek. Még az öreg Bruder Klós is hibázott, aki a beborozott polgárok védőangyala volt. Ma mindenki annyit ihat, amennyit akar. Nyolc óra felé, amikor a gyér olajlámpások itt-ott felgyulladtak az utcákon, hirtelen megjelentek a vasalt fehér szoknyák a homályba veszett utcákon. Olyan sűrűn, tömegesen jöttek, mintha kétszeresre növekedett volna tekintélyes számuk egy nap alatt. A beavatottabbak azt beszélték, hogy sok tisztességes polgárleány és asszony is felvette ma este a vasalt szoknyát, mert egy aranymalacot fognak kisorsolni a szép mosónék bálján, azonkívül a táncosnők a császári kertekből való rózsákat kapnak emlékül. Hangos jókedv visszhangzott az utcákon, mint nagy,
- 56-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

fehér lepkék röpködtek a leányok. A vértesek öreg kürtösét, a népszerű Hexenberg Adolfot a Stefán platzon leráncigálták a lováról a mosónék, és nagy deres bajuszára annyi csókot nyomtak, hogy a kürtös segítségért kiáltott. Ezen aztán mindenki nevetett. Egy óriási, föld alatti táncterem volt a színhelye a mosónék báljának. Még az anyacsászárnő idejében építették ezt a helyiséget. (A legenda szerint az első valcert Mária Terézia táncolta körül az óriási teremben, pedig már nem volt akkor fiatal menyecske.) Egy ideig az „Arany szarvas”-hoz volt címezve, aztán „A vidám pattantyús”-ról nevezték el. Ez volt a neve akkor is, midőn a múlt század elején porig leégett. (Hogy lobogtak akkor azok a szegény fehér szoknyák!) Éjféltájban annyira megtelt „A vidám pattantyús”, hogy a táncot néhány pillanatra be kellett szüntetni. A falak mellett körbefutó páholyokban Bécs előkelősége foglalt helyet. Setter, a fiákeres, a legjobb valcer-táncos Bécsben, a páholyok mellett robogott el táncosnőjével, és egyes páholyoknál, ahol a bérkocsis ismerős vendégei ültek, Setter olyan magasra emelte táncosnőjét, hogy a repülő fehér szoknyák a kalapot is lesodorták az urak fejéről. Ezen nevetett aztán mindenki igazán. Körülbelül éjfél múlt el, amikor a Stefan platzon egy köpönyeges férfiú sietett keresztül, és gyorsan befordult abba a szűk utcácskába, ahol „A vidám pattantyús” lámpásai égtek. Már csaknem elérte a táncterem bejáróját, amikor valaki hátulról megérintette a vállát. – Livinska! – kiáltott föl Martinovics a köpönyeges, széles kalapú, csizmás alak láttára. – Ismét utamba jöttél, balvégzetem? Livinska búsan mosolygott: – Szomorú, hogy balvégzetednek nevezel, holott egész életemet annak áldoztam föl, hogy az utadból elhárítsam az akadályokat. Figyelmeztetni akarlak valamire, apát… – Tudom, mit akarsz mondani! – kiáltott föl türelmetlenül Martinovics. – Már mindenki tudja Bécsben, hogy a császár a mosónék bálján van. Sárga pantallon és lila színű frakk van rajta. Livinska bólintott: – A második páholyban ül balra. A páholy előterében egy kövér angol ül két álarcos hölggyel, mind a hárman a rendőrség szolgálatában. Hátul a császár Saurau-val. – Éppen azért tartom kötelességemnek megjelenni a bálon. – Saurau gonosz terveket forral. Talpon van az egész rendőrség. Martinovics legyintett:
- 57-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Saurau nagyon kegyes volt hozzám, amidőn ma délben hosszú idő után megjelentem ismét a kabinetirodában. Sőt megbízatást kaptam egy új munka megírására, a címe legyen: Levél a magyarokhoz! Livinska búsan rázta a fejét: – Ignácius, sohasem változol meg. Az élet ellátott elég tapasztalattal, és te ma is a régi könnyelmű, hiszékeny, ábrándos férfiú vagy. Saurau akkor a legveszedelmesebb, ha mosolyog. – Saurau úr lehet veszedelmes, de a császár kegyes és jóindulatú. A mai bálon az összes bécsi titkos férfiak megjelentek, és amint alkalom kínálkozik, hódolatukat fejezik ki a császárnak. Hadd lássa Ferenc, hogy mi nem törünk az életére. – Ne menj a bálba, apát – esengett Livinska. – Az út ma még szabad Franciaország felé. Párizsban a legelső körökben ismerik neved. Rövid időn belül nagy ember lehetsz hazádtól távol. – Menj, balvégzetem! – kiáltott hevesen Martinovics. – Távozz tőlem, sötét csillag! A rejtélyeskedő éjszakának virradás lesz a vége, elég volt a bujkálásból, titkolózásból. A lengyel asszony megragadta az apátúr karját: – Martinovics, én hiszek az álmokban, és egy idő óta olyan rettenetes álmaim vannak! Vérrel álmodom, a te véreddel. A vérpadon látlak, és a bakó sújt feléd. A fejed, a te imádott fejed a homokba gurul, és vér van mindenfelé. Egyik fej gurul a másik után. Egy, kettő, három, négy… Végül már számlálni sem tudom a levágott fejeket, és sírva, kétségbeesetten fölébredek. – Ostoba asszonyálmok! – dörmögött az apát. – Fuss Franciaországba, apát, ott biztonságban vagy! Az apát komoran összeráncolta a homlokát: – Livinska, életemnek nem egy rövid szakasza volt az, amidőn azt hittem, hogy őrangyalom, vigasztalóm, segítőtársam vagy. Sajnos, az utóbbi időben csalatkoztam benned. Amióta a rendőrség szolgálatába léptél, folyton rémeket látsz. Ismétlődik a régi történet. A legtöbb rendőr üldözési mániába esik élete végén. Te már nem látod világosan a helyzeteket. Azt hiszed, hogy Saurau-nak egyéb dolga sincs, mint velem foglalkozni… Saurau korlátolt eszű császári hivatalnok, aki nem mérkőzhetik velem sem észben, sem furfangban. A zsebembe teszem az egész políciát. – Saurau gróf ravasz, mint a róka! – kiáltotta az asszonyi rendőr, de az apát többé nem hallgatott rá. Hosszú lépésekkel ment a táncterem felé, és eltűnt a kivilágított lépcsőkön. Ezen az éjszakán pedig ez történt:
- 58-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Éjfél után, amikor láthatatlan kezek ismét rendet teremtettek a táncteremben, hogy kezdetét vehette a tánc, és Setter fuvarost valaki eltávolította a teremből, a táncolók tömegében megjelent egy sárga nadrágos, lila kabátos, félszeg járású uracska, aki aranyos szemüvegén át láthatólag a legnagyobb érdeklődéssel nézte a táncoló párokat. Mire a suta uracska a terem közepére ért volna, hirtelen fekete ruhás férfiak vették körül, akik tiszteletteljesen bólintottak az uracska felé, és halkan így szóltak: – Vive l’empereur! – Hoch a császárnak! – Soká éljen Ausztria! A sárga nadrágos úr eleinte ijedten nézett a halk szavú férfiakra, csupa nyájas, tiszteletteljes arcot látott maga körül, és egyik-másik arc ismerősnek tűnt föl előtte. Nini, hisz az az öreg uracska ott Gotthardi, a kormánytanácsos… Emitt meg Hebenstreit áll, a költészetkedvelő főhadnagy. A délutáni diák a császári könyvtárban most újra előbukkan ábrándos, nagy szemével!… Egyik arcon sincs semmi fenyegető vagy ijesztő vonás! Hűséges hódolók ezek, akik szinte rajongó lelkesedéssel veszik körül az álruhás fejedelmet. Ferenc jóindulatú ember volt. Szinte jólesett neki, hogy hívei mintegy őrcsapatként veszik körül a táncolók forgatagában. A föld alatti terem boltozatáról egy százkarú vascsillár függött alá, amelyben száz lámpa égett. Ebben a percben az óriási lámpa ingadozni kezdett a boltozaton, és a következő pillanatban fülsiketítő robajjal lezuhant a terem közepére. Hirtelen vaksötétség lett a föld alatti szobában. A rémült sikoltásokon, megrettent férfiordításokon szinte villámlásként süvített át egy éles fütty, majd egy dörgő hang kiáltotta: – A pillanat elérkezett. Végezzetek vele!… A császár csak azt érezte, hogy erős karok ragadják meg, a levegőbe emelik, és tovasietnek vele a tomboló, őrjöngő tömeg felett. Friss éjszakai levegő csapott az arcába, amikor magához tért. A Saurau gróf aggodalmas arcát pillantotta meg maga mellett egy vágtató kocsiban. A kocsi mögött és a lovak előtt dübörögve nyargalt egy szakasz vértes. – Mi történt? – kérdezte Ferenc bágyadtan. – Az történt, hogy a jakobinusok csele nem sikerült – felelt a főrendőr –, mert közbelépett Saurau Ferenc. A császár a kiállott rémülettől betegen hajtotta le fejét: – Azt hiszed, hogy nem véletlenül szakadt le a lámpa a boltozatról?
- 59-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Tiszti becsületszavamra, bizonyosan tudom, hogy nem a véletlen műve volt! Ferenc kétségbeesve tördelte a kezét: – Borzasztó! Rettenetes! Hát már nem szeret engem a népem? Ilyen szörnyű hálátlanságra képtelennek tartottam Bécset. Saurau, én beteg vagyok! A hintó már a schönbrunni kertek alatt vágtatott. – Álmatlan éjszakáim ismét megszaporodnak. Hát már nem sétálhatok én többé a Grábenen vagy a Práterben, hogy félnem ne kellessen… – Amíg rendet nem csinálok, felség! – felelt komoran Saurau. – Hát miért nem csinálsz rendet? – kiáltott föl hevesen, indulatosan Ferenc. – Azt várod, hogy előbb megöljenek a jakobinusok? Saurau diadalmasan mosolygott: – A jakobinusok megkapják azt a marék puskaport, amelyet már régen szárazon tartok a számukra. Felség, Schönbrunnban vagyunk. …Az apátúr, mikor hajnal felé a lakására tért meg, a szobájában Livinskát találta. Martinovics halotthalványan, kétségbeesve vetette magát egy székbe: – Rettenetes! – kiáltott föl. – Annak az átkozott lámpának éppen ma éjjel kellett leszakadni! – Mert gróf Saurau akarta – felelte csendesen a lengyel asszony, és nem hagyta abba a kötést, amit a várakozás alatt elkezdett. – Saurau! Mindig Saurau! Hát az a szörnyű kiáltás, amely a császárt életveszedelemben hirdette, holott soha nem volt tökéletesebb biztonságban, mint köztünk, testvérek között? – kiáltotta az apát. – A grófnak olyan hangja van, amilyent akar! – felelt a kötögető asszony, és nem emelte föl a szemét. Az apát talpra ugrott: – Livinska! Az éj tele van balsejtelemmel! Mindig rosszat sejtek, ha téged látlak. De ma a külső jelek is megerősítik gonosz érzéseimet. Miért vannak zárva a kapuk? – Hogy senki se menekülhessen el ma éjjel a városból. Az apát fölrántotta az ablakot. – És a katonaság miért robog föl és alá éjszaka idején az utcákon? A nehéz vértesek dübörgése minduntalan fölhangzik a távolban. Alig tudtam lakásomig jutni, hogy vágtató katonákba ne ütközzek. – Ide pedig a legrosszabb helyre jöttél! Az apát tágra nyílt, rémült szemekkel bámult az asszonyra. – Livinska! Megőrültél?
- 60-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Az asszony csöndesen kötött: – Már nem lehet segíteni többé rajtad! Mielőtt a szobába léptél volna, már hallottam az utcáról a titkosrendőrség sípjelét. A házat őrizet alá vették. – Őrület! – kiáltott föl az apát. – A vágtató katonaság pedig elfogott embereket kísér a börtönökbe. Hebenstreit már elfogatott. Még az éjjel Saurau előtt lesz Prandstetter, a városi tanácsos, az öreg Gotthardi, Billek kapitány és az ősz Riedl báró, Gilovszky, a tanuló, a sáncok felé menekült egy órával előbb. Megmondtam neki, hol ugorhat le nyaktörés nélkül a bástyáról. A pesti testvérek névsorát pedig Seby, a komédiás, a nádor kamarásához már benyújtotta. – Te asszony, te ördög! És engem hagysz elpusztulni? – kiáltott vad haraggal az apát. – Sajnos, hiába kerestelek az éjszakában. – Franchettinét, az olasz kardkovács feleségét kísértem haza a bálból. – Erre nem gondoltam, mert hiszen Franchettiné idáig csupán vértestisztek szolgálatait szokta igénybe venni! Persze, a tisztek ma éjjel az utcákra voltak rendelve. – Livinska! Ments meg! – kiáltotta Martinovics, és halálos ijedelem ült az arcára. Az utcáról heves lódobogás hallatszott. Az asszony letette a kötést: – Itt vannak a vértesek! – mondta. – Hitvány, gaz nőszemély! – süvített az apát vad felindulással. – Az árulás a te műved. A lengyel asszony összeharapta az ajkát: – Arra vigyázz – mondta csendesen –, hogy itt maradhass a bécsi börtönben. Onnan könnyen kiszabadíthatlak. A kötést a szoknyája zsebébe tette, és felnyitotta az ajtót. Odakünn a sötét folyosón egy sereg titkosrendőr állott lesben. Hátulról acélok fénye villant elő. – Íme, itt van Martinovics, a szászvári apát! – kiáltotta Livinska. A titkosrendőrök berohantak. Megvadult kopók módjára ragadták meg az apátot, de az nem védekezett. Nyugodtan tűrte a bilincseket, amelyeket kezére raktak. Egyszerre elnevette magát: – Arra vagyok kíváncsi – mormogta –, hol fog ma vacsorázni Kisfaludy Sándor, akit ma estére meghívtam? Kérem, mentsenek ki a vendégem előtt!

- 61-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

8 Az éj a ferencesek kolostorában A naptárak 1794-et írnak, és május van, Budán. A régi ferences kolostor, amelyből a barátokat kiköltöztették, mert börtönt csináltak a hatalmas zárdából, feketén terül el a májusi éjszakában. Vajon kiegyenlítődik-e az égi mérlegen az a sok alázatos barátzsolozsma és imádság, amely ebben a házban elhangzott, azokkal a keserves káromkodásokkal, kétségbeesett hangokkal, amelyek mostanában töltik meg a falakat? Ötven fogoly van a kolostorba zárva, ötven férfiú, aki ártatlannak, nemes szívűnek és a legbecsületesebb szándékúnak vallja magát, és mégis a hóhér pallosa int feléjük. Túlnan a nagy Dunán mély, érzéstelen álomba van merülve Pest, mintha senki sem tudná odaát, hogy ötven magyar férfiú, a legtöbbje fiatalember, döngeti kétségbeesetten a kolostor vastag falait? A budai hegyek között orgona nyílik. Az éjjeli szél a kolostor felé sodorja a virágillatot. Mintha az volna az egyetlen pártfogójuk a szegény fogoly magyaroknak? Egy osztrák kapitány és egy század katona van megbízva a foglyok őrizetével. Öles falak, rengeteg vasrostélyok és száz élesre fent szurony. Dehogyis menekülhet meg innen valaki. Mielőtt az este leszállott volna, tizenöten a foglyok közül megtudták, hogy a királyi tábla felségsértés és hűtlenség miatt halálra ítélte őket. A kolostorban még csend van. A halálraítéltek hallgatnak, és gondolkoznak a nagy keletről, ahová nemsokára el fognak menni. Körülbelül éjfélre járt az idő, amikor hevesen megrántották a kolostor régi harangját. A kapus őrmester talpra ugrott, hiszen gyakran fordult elő, hogy a vizsgálóbírák éjnek idején vallatták a foglyokat. A vasrács mögött egy köpenybe burkolózott, széles kalapú, szakállas férfiú áll, akit eddig a kapus sohasem látott. – Mit akar? – mordult rá dühösen. A jövevény levelet vesz elő, amelyet átnyújt a rácsos ablakon: – Barkó generális úr küldi Soitten kapitánynak! – mondja csöndesen. A kapus átveszi a levelet. Megforgatja jobbról-balról. A levél hátán valóban ott van a nagy kétfejű sasos pecsét. Még gondolkozik egy darabig. A kapitány nagyon indulatos ember, nem szereti, ha álmában megzavarják a civil vizsgálóbírók. Olyankor
- 62-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

káromkodik, ordít, és az összes szenteket lehúzza az égből. Egyszer még azt is szemébe vágta a királyi fiskusnak, hogy a katona még a börtönben is különb ember a polgárnál. Éjjel legalább nyugodtan hagyják aludni a rabot. De hát Barkó generálisnak ezt nem üzenheti Soitten, azért csak bezörgetett a szobájába az öreg kapus. Szokás szerint először egy pisztoly dördült el odabent, azután egy hegyes szurony nyomult ki azon az ablakocskán, amely az ajtó közepén volt. A helyzettel ismerős ember már úgyis tudja a bevezetést, félreugrik a szurony elől, pisztolygolyó elől. Aki nem ugrik félre, az csak rosszjáratban levő ember lehet: lázadó fogoly vagy orgyilkos. A kapitány a delirium tremensnek abban a stádiumában van, amikor minden este bizonyosra veszi, hogy az éjjel meggyilkolják. A káromkodások özönvize alatt a kapusnak sikerül az ablakocskán át a szobába juttatni a levelet. Odabenn aztán a dühös ordítás percről percre csillapul, végre felpattan az ajtó, és a parancsnok teljes szolgálati díszben siet ki a folyosóra. – Hol van az az úr? – kérdi izgatottan. – A kapun kívül! – Barom, mért hagytad annyi ideig várakozni. A kapus elsiet kulcsaival, a parancsnok pedig aggodalmasan dörmög magában: – Még csak az hibázna, hogy Barkó generális is megharagudjon rám, akkor mehetek zabot hegyezni! Átkozott borovicska! Még most is szédülök tőle. A kolostor folyosóin lámpa ég, a raboknak világítanak! A kapus bevezette az ajtó előtt várakozó idegent. Az még mélyebben húzza a szemére a széles nemezkalapot. A parancsnok tetőtől talpig végigméri: – Ön az a bizonyos Livinski, aki Barkó generális úrtól levelet hozott? – Az vagyok! Én hoztam a levelet. – Tudja ön azt, hogy kivételes, nagyon ritka engedelemben részesült a generális úrtól? – El voltam készülve rá. – Ki ön voltaképpen? – Én a császári kabinet megbízottja vagyok – mondta csöndesen az idegen, és a köpenyege szárnyát kissé felhajtotta. A kapitány láthatta a köpenyeg alatt azt a bizonyos kétfejű sasos jelvényt, amellyel a császár bizalmas emberei ismertették meg magukat. – Rendelkezésére állok önnek! – felelt Soitten kapitány, és a sarkantyúját összeütötte. – Mi a kívánsága?
- 63-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– A hármas számú fogollyal óhajtok négyszemközt beszélni. – A hármas számú foglyot a királyi tábla ma halálra ítélte. Halálraítélttel nincs joga beszélni. – De még nem kézbesítették az ítéletet a fogolynak! – Azonban már kihirdették. – Én mégis beszélni akarok vele! – mondta az idegen, és a zsebéből most egy összehajtogatott írást vett elő. – Ez az irat felhatalmaz engem arra, hogy a vesztőhelyig elkísérjem a halálraítéltet. A parancsnok kezébe vette az aranypecsétes írást, amely a legfelsőbb helyről volt keltezve. Merev, tisztelgő állásban olvasta végig az engedélyt, aztán mélyen meghajtotta magát: – Uram, a parancsának engedelmeskedem! A börtönőr csörgetve hozta kulcsait, a börtönajtó felnyílott és Livinska, lámpással a kezében, belépett a hármas számú fogoly cellájába. Az ajtó becsukódott mögötte: – Ignác, eljöttem – mondta csöndesen Livinska. A lámpást a gyalulatlan asztalra helyezte. Keskeny, szerzetesi ágy állott a szoba sarkában. Azon felfelé fordított arccal, mozdulatlanul feküdt a fogoly. A sarokban baráttérdeplő és felette egyszerű, barna fakereszt. A férfi meg sem mozdult az ágyon, pedig a szeme nyitva volt, és az esztendős fogság alatt megnőtt haja, bajusza, szakálla elvadult külsővel ruházták fel halovány arcát. – Ignác! – ismételte Livinska halkan. Miután erre sem kapott feleletet, csendesen leült az ágy szélére, a barátcsuhás fogoly lábához. Percek múltak el vagy órák? Mintha egy egész végtelenség telt volna el addig az ideig, amíg a fogoly megmozdította a fejét: – Köszönöm, hogy eljöttél, Livinska! Te voltál hozzám a leghűségesebb fogságom alatt. – De elszöktetni mégsem tudtalak – mormogta halálos szomorúsággal az asszony. – Tudtam, hogy eljössz még az éjszaka. Te ügyes vagy, okos vagy. A rendőrségnél megtanultad, hogyan lehet írásokat hamisítani, hogy azok valódiaknak látsszanak. Most már mit sem ér többet az ügyességed, okosságod. Lefejeznek!

- 64-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Uram, teremtőm – csuklott fel a lengyel asszony –, ne mondd ki ezt a rettenetes szót. Az út odáig még nagyon messzire van. Ez még csak az elsőfokú bíróság ítélete volt. Aztán jön a hétszemélyes tábla. És a császár kegyelme… – Elsőbb a szerzetesi mivoltomtól fosztanak meg a templomban – mormogta a fogoly, mintha nem is hallotta volna azt, amit Livinska mondott. – Azért húzták rám ezt a csuhát, hogy legyen mit levenni rólam. Nem egyenes az út a vérpadhoz sem. – A császár lábai elé vetem magam… – Batsányi testvért felmentették, és az este már a falakon át meghozta a posta a hírt, hogy a költő verset írt a börtön falára – mormogta a fogoly maga elé bámulva. – Hogy is van ez a vers? Szép a hazáért tűrni, viselni rabLáncot s halált szenvedni dicső dolog! Amely halandó elvesz érte, Nemzeteket nemesít nevével. Martinovics felemelkedett az ágyról, és a feldúlt, kétségbeesett arcán egyszerre a nyugalom csöndessége jelentkezett. Szeme többé nem volt kitágulva, ajka nem reszketett többé. Csak a keze volt jéghideg, amellyel a Livinska kezét megérintette: – Nekünk meg kellett halni. Mielőtt kihallgattak, mielőtt elítéltek volna, már bizonyos volt, hogy sorsunk meg van pecsételve. A császár akarja, hogy meghaljunk, és a bíróság engedelmeskedik a császár akaratának. Hebenstreit már előrement. Szépen halt meg, golyót kapott, mert katona volt. Gilovszky, a szép ábrándos diák öngyilkos lett a börtönben. Fodor és Krály főbe lőtték magukat, mielőtt megbilincselhették volna kezeiket. Ez így volt elvégezve, Livinska. Elvégezték pedig azon az estén, amikor Bécsben Saurau becsukatta a városkapukat, Pesten pedig Barkó generális ágyúkat állított fel a piacokon, amelyek mellett égő szövétnekkel állottak a pattantyúsok, és a lakosságot azzal rémítették, hogy a jakobinusok felgyújtják a várost a francia hadifoglyok kiszabadítása érdekében. A mi sorsunk akkor már eldőlt. A császár kimondta, hogy a jakobinusokat, a világosság gyermekeit, a napfény szülötteit ki kell irtani. A legkisebb mécsest is el kell oltani a két országban, hogy ismét sötétség boruljon e földrészre, és a sötétségben lappangva jár a gaz jezsuita… S a mécseseket eloltják. Velünk jön a generálisok rétjére Kazinczy úr is, aki pedig amúgy

- 65-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

istenigazában borzadozott a mi színeinktől. De hát mért nem borzadozott jobban?… Mi legalább tudjuk, hogy miért halunk meg! – Miért, miért? – kérdezte hangtalanul Livinska. – Miért nem mehetek én is veletek? A szászvári apát, amint beszélt, még jobban megnyugodott. Hosszú lépésekkel járt fel és alá börtönében, és fejét magasra emelte. Szinte kihívó nyugalom ült az arcára, és szavai úgy hangzottak, mintha réges-régen készült volna elmondani valakinek: – Livinska, te mindig hűséges és jó voltál hozzánk, megérdemled tehát, hogy meghallgasd szavaimat. A mi halálunk a legnagyobb igazságtalanság e földön, a mi vérünk lángba borítja a fél világot, és százesztendei gyilkos méreg nől vérünk minden cseppjéből. A lappangó parázsra naftaként fog ömleni a vérünk, és te még látni fogod Henry Sámsont, a bécsi Stefan platzon, amint a guillotine mellől megmutat egy főt a népnek… Jön, zúgva, dübörögve a nagy, szent forradalom. Álmaimban látom a Burg svájci udvarára hullani a tetők izzó zsarátnokait, főurak és nemesek gyáva nyulakként menekülnek, de a forradalom agárkutyái fülön kapják őket. Csak a fekete cimborára vigyázz, Livinska. Vérebekkel kell lefogatni a jezsuitákat. Hadd jöjjenek ide Párizsból azok a veres kendős polgártársak, akiknek kendőjük még véres XVI. Louis és a párizsi érsek vérétől. És őket kell reávezényelni a jezsuitákra. Tigrist a kígyó ellen. Ah, csak addig élhetnék, amíg az első égő szurokkoszorút a Burg tetejére dobnám!… Gyávák, kétségeskedők voltunk. Hisz ha felégettük volna a fél országot, akkor se lehetne más a jutalmunk a hóhér pallosánál. Mi így semmit sem tettünk! – Azért kegyelmez meg a császár, mert semmit sem követtetek el. Az apát oda sem hallgatott. – Mindig csak terveztünk, mindig csak reménykedtünk, hogy majd magától mozdul meg a föld lábaink alatt. A föld pedig öreg, nem mozdult. Talán a mi vérünktől majd megifjodik. Gyűlésbe gyűltünk, és titokban kopogtattunk az ajtókon, holott fejszével kellett volna mennünk a bezárt kapuknak, és a paraszt kezében kiegyenesíteni a kaszát. Könyveket írtunk, amelyeket rajtunk kívül csak a titkosrendőrség olvasott: a néppel nem tudtuk megértetni magunkat. Ha még egyszer születnék, ha még egyszer újra kezdhetném! Börtönök már régen nem volnának Pesten, ahová a világosság gyermekeit elzárják a vak sötétségbe. A Tisza, Duna habja még akkor is piros volna a kiontott vértől, amikor a tengerbe ömlik. A templomok helyén fekete üszök volna, a föld nem volna képes befogadni a halottakat. Mért nem adtatok a hatalomhoz bátorságot is, dicső francia testvéreim!
- 66-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Livinska csöndesen sírdogált a sarokban. Már megtanult sírni, már asszony lett újra. – És még valamiért szégyellem magam! Azért, hogy kegyelmet kértem. Kegyelmet kértünk, holott tudtuk, hogy kegyelem nincs számunkra. Németh királyi fiskustól, a poliptekintetű hiénától kértem kegyelmet, aki fát vágatott velem és társaimmal a börtön udvarán, hogy elgyötört testünkben könnyebben összetörhesse a lelket. Ah, mily balga voltam. Hogy nem jutottak eszembe a francia vádlottak, akik között egyetlenegy sem akadt, aki kegyelemért könyörgött volna. Mert hiszen tudták, tudhattuk volna mi is, hogy a politikai körökben nem az igazság dönt, hanem minden attól függ, kinek a kezében van a hatalom. Csak győző van és legyőzött. Németh fiskus úr tudta, hogy mit csinál, midőn felöltözetlenül kergetett ki bennünket a fagyos téli éjszakákba favágáshoz. A gaz Barkó tisztában volt azzal, hogy az ágyút immár nem fordíthatjuk ellene. És a bírák, a szegény, ostoba, korlátolt magyar bírák, akik a Verbőczyn kívül talán még kalendáriumot sem olvastak soha! Hisz a legnagyobb balgaság volt ezektől az emberektől kegyelmet remélni. Csak Laczkovics nem kért sohasem pardont. Ő tudta, hogy már elvégeztetett. Bécsben egy esztendő előtt kimondották a halálos ítéletet. És most tizenöten megyünk a halálba. Hallod, mily csendes a fogház? Senki sem sír, senki nem panaszkodik közöttünk! Mindannyian nyugodtak vagyunk, mert tudjuk, hogy utánunk jönnek más világítók. A sárkánytojásból véres forradalmi szörnyetegek kelnek életre. Eljön a világosság napja. Livinska felállott, és megcsókolta az apát kezét: – Áldj meg, mesterem! – kérte. Letérdepelt a szerzetes elé, és az a fejére tette a két kezét. – Forradalom istene! – kiáltotta. – Egy gyönge, szegény asszony indul el útjára, a szent világosság felé. Adj a szívébe erőt, adj a kezébe tüzet és a lelkébe véres gyűlöletet. Legyen szörnyeteg az emberek szemében, legyen üldözött vad, kergetett pária, csak mindig a te gyermeked maradjon, Forradalom. A tőr mindig éles legyen a kezében, a szíve ne ismerjen rettenetet sem a tűztől, sem a vértől, sem a könnytől! Hordja méhében a poklok fajzatát, amely egykor tűzbe, gyűlöletbe, irgalmat nem ismerő vérengzésbe borítja a földet a tengerektől a tengerekig. Vadállatok csordája járjon a nyomában, mérges kígyók teremjenek a nyelve alatt, és ruhája érintése a pestis legyen. Mindaddig, amíg a Nap feljön Keleten. Amen. A lengyel asszony fölemelkedett. Már nem sírt többé. Még egyszer kezet csókolt a halálraítéltnek. – Én még remélek…
- 67-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Ezt mondta csöndesen, szinte hangtalanul. A börtönajtó felnyílott, és Livinska eltűnt a folyosón. A szászvári apát révedezve nézett utána, mintha szellemet látott volna. Megdörzsölte a szemét. Csupán a sötét börtönfalak voltak körülötte. Eltakarta az arcát a két tenyerével, és hangtalan, kétségbeesett, halálos rettegéssel vetette magát az ágyra. Utóhang a regényhez Kapeller Félix, helytartósági fogalmazó Budán, egy vízivárosi polgár fia, aki a fél lábára sánta lévén, otthon ülő, csöndes fiatalember volt, az 1794-iki esztendőben különböző följegyzéseket csinált, amelyeknek szülőoka nem annyira a történetírás, mint inkább az unatkozás elleni áfium volt. Ezekből a följegyzésekből megtaláltunk néhány lapot, amely történetünk hősére vonatkozik, és íme, itt leírjuk Kapeller Félix után: „Ferenc császár uralkodik, és Budán elkövetkeznek azok a véres napok, amelyeket mindenki várt, és mindenki rettegett. Körülbelül hónapok óta tudtuk, mi, budaiak, hogy az elfogott férfiak közül (akik magukat hol illuminátusoknak, hol meg jakobinusoknak nevezték, voltaképpen pedig félbolond álomlátók voltak) egynéhány meg fog halni. A vasárnapi ebédeknél keresztapáéknál (Gutfreund városbíró úrnál) gyakran szóba kerülnek a vízivárosi foglyok, különösen akkor, midőn híre jött, hogy a pap (a szászvári apát) könyörögve kéri bocsánatát a császárnak, és ígéri, hogy ezentúl a leghűségesebb kémje lesz a kabinetirodának. Megkegyelmeztetése esetén ígéri, hogy olyan magas állású férfiaknak és asszonyoknak a nevét is elárulja, akik idáig távol voltak a nagy pertől. Keresztapa váltig mondogatta, hogy a papnak már csak azért is pardont kellene adni, mert hiszen javulást ígért, csupán a hetvenkedő Laczkovics kapitánynak kellene fejét levagdalni, mert ugyancsak odamondogatott a tiszteletre méltó bíróságnak. Keresztapa fogadott is a sashegyi borgazda, Szuharik úrral, hogy a papnak pardont küldenek Bécsből. Úgy látszik, hogy Gutfreund Kristóf ez egyszer, szokása ellenére, tévedett, mert egy napon híre futamodott, hogy Martinovics apátot a tabáni templomban megfosztják papi méltóságától, hogy a világi hatóság végrehajthassa ítéletét. Hát az már igaz volt, hogy a főtisztelendő apát egy csöppet sem volt megijedve a már kimondott halálos ítélettől. A budaiak, akik pedig már sok mindent láttak, még kerékbe törést is az öregebbek, mind azt mondták, hogy ez a pap vagy egy nagy ördög, vagy teljesen ártatlan ember. Olyan emelt homlokkal, büszkén lépkedett a katonák között, mintha csöppet sem szégyellné a dolgát.
- 68-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Mintha még büszke is lett volna arra, hogy őt halálra ítélte a Kúria. Mindenki elragadtatással nézte deli alakját, tüzes szemét, és Lizi egyszerre csak így szólalt meg mellettem: – Szeretném, ha maga is jakobinus volna, Félix. Amire én igen csodálkoztam. Aztán valamennyien a templomba tódultának, ahol Kondé érsek teljes papi segédlettel várta a bűnös apátot. Még váci papok is voltak itt. Jezik, a ferencesek rendfőnöke olyan haragos arccal ült az első sorban, mintha saját maga szerette volna két nagy öklével elvégezni a dolgot. Az érsek úr fején pásztorsüveg, és a papság vad elkeseredéssel énekelt valami litániát, amelyet még senki sem hallott. Azt mondták, hogy most átkozzák meg a bűnös apátot. Most két misemondó pap – a széles vállú Márton pap a Vízivárosból és a hórihorgas katonaplébános, Bonefini, közrefogják Martinovics Ignácot, és az érsek elé kísérik. Az apát még most is magasan tartja a fejét, pedig a papok úgy énekelnek, hogy bennünk a lélek reszket. – Térdepelj le! – mondja az érsek. Az apát engedelmeskedik. Az érsek felemelkedik bársonyszékéről, és a nép felé fordul. Harsány hangját a templom legtávolabbi zugában is meghallani, hisz mélységes csend lett egyszerre: – »Az egyház azon papjait, kiket súlyos bűntények miatt a világi hatóságoknak ki kell szolgáltatnia, az egyházi rendtől megfosztja, mielőtt tőlük védőkarjait elvonná. Az előttünk lévő szerencsétlen testvér megfeledkezve egyházi állásának kötelességeiről, megvetve az isteni és emberi törvényeket, lábbal taposta az Isten, a király, a haza iránti köteles hűséget.« Az érsek (kövér, fáradt ember volt) szünetet tartott, amire a szászvári apát felemelte lehajtott fejét: – A királyhoz hűtelen voltam, de annál hűségesebb voltam a hazához! A főpásztor a gyűrűs kezével csendre intette a bűnös papot, s így folytatta szavait a néphez: – »Lázadóvá lett, összeesküvést szervezett, miáltal érdemtelenné vált azon tisztességekre és kiváltságos állásra, amelyek a papot megilletik.« Az érsek magasra emelte a hangját: – »A mindenható Isten nevében kinyilatkoztatom, hogy őt ezennel minden egyházi hivataltól és javadalomtól megfosztom és degradálom.« A szászvári apát erre felemelkedett, és szintén szólani akart a néphez, de az érsek intett, és a papok énekelni kezdtek. Most a két áldozópap az oltárikelyhet nyújtja az apátnak, hogy igyon belőle.
- 69-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

De mielőtt ajkához emelhette volna azt, az érsek hevesen kiragadta a kezéből. – Többé nincs jogod az áldozáshoz! – kiáltotta. Majd az egyházi ruhákat tépte le róla. Aztán késsel levakarta ujjáról a szentelt olajat. Haját megnyírja, és tégladarabbal dörzsöli le fejéről a szent keneteket. A templomban sok asszony elájult, a férfiak könnyeztek, még az öreg Gutfreund úr is számtalanszor köhögött a kalapjába. Csak a bűnös apát maradt nyugodtan az egész ceremónia alatt. Az érsek szemébe nézett, és a homloka olyan fehér volt, mintha a templomban a napsugár egyedül az ő homlokát világítaná meg. A budaiak csöndesen széjjeloszoltak, és nagyon sok síró asszonnyal lehetett találkozni az utcákon, mintha valami nagy temetés lett volna valahol. És ezzel elkövetkezett a kivégzések hete, amilyenről csak a párizsi rémmesékben hallottunk. Sohase hittük volna, hogy Budán ilyen dolog fog valaha megtörténni. Egy délután megjelent a Vízivárosban Májercsik, az öreg hóhér, ahol tíz esztendeje nem látta senki. Köszörűkövet akart venni, de nem kapott senkitől. Végre egy oláh hajós köszörűkövét vette meg két húszasért. Tudtuk, hogy mire kell a köszörűkő, és senki sem aludt ezen az éjszaka. Másnap korán reggel talpon volt az egész város. Május huszadika volt, és a legelső szép nyári nap volt Budán. A generálisok kaszálórétjén már hajnal óta sok nép gyülekezett össze. A környékből szekereken jöttek az emberek, és sátrakban töltötték az éjszakát. Egy lacikonyha is volt felállítva. Tíz óra volt délelőtt. Tompa dobpörgés hallatszott a vár felől. Vállra vetett puskával masíroztak a fehér Wallmöden-gyalogosok, majd ágyúszekerek döcögtek, és Barkó generális szürke lovon ült. A halálraítélteket egy szakasz Hadik-huszár kísérte. A legények szomorúak voltak, és rettenetesen káromolták az utcán tolongó polgárokat. Egyik-másik könnyezett, amikor káromkodott. Négyen gyalog lépkedtek, köztük az apát gyönyörű alakja, fehér homloka kiválott. Az arcán isteni nyugalom, a szempillája sem reszket. Olyan gőgösen lépked, mintha a legszebb ünnepségre menne. Mögötte Laczkovics kapitány, sokkal mogorvábban, mint egyébkor. Mintha valamiért nagyon haragudott volna. Bozontos szemöldöke alól félelmetesen villogott szeme, és csöndesen, de állandóan káromkodott.
- 70-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A szép, ábrándos Szentmarjai lehajtotta a fejét, mintha valami fölött nagyon gondolkozna. Az arca csöndes és nyugodalmas. Hajnóczy, egykori szegény főnököm, olyan volt, mintha éppen a hivatalba készülődne. Szokott, megfontolt lépteivel, fejét féloldalra vetve, bizonyos unott közömbösséggel haladt. Mintha csak ismét azt mondaná, amit a bíróság előtt: – Nem méltó az embernek élni ilyen mély romlottságban. Egy lovas kordé következett, amelyen félig elájulva feküdt szegény Sigray gróf, aki véletlenül került csak közébük. A szeme lezárva, az arca halotthalovány – fél lábbal már a másvilágon van. A generálisok kaszálórétjén már ott állott pallosával az öreg Májercsik. Hetvenesztendős volt, és reszketett a feladat előtt. Öt kemény nyakat kell leszelnie, tíz év óta nem volt pallos a kezében!… Mi Gutfreundékkal messziről néztük a kivégzést. Elsőnek a félig halott Sigray grófot tolták az emelvényre a legények. Az öreg hóhér elhibázta az első csapást. Elhibázta a másodikat is. Borzalom futott végig a népen. Valaki hangosan felkiáltott. Martinovics volt. Elájult és összeesett. A hóhér lenyiszálta végre Sigray gróf nyakát. Laczkovics kapitány borzalmasan káromkodott… …Én tovább nem láttam már semmit, mert elveszítettem az eszméletemet. Csak másnap hallottam, hogy a többi elítéltekkel könnyebben végzett Májercsik, aztán éjjel eltemették őket a budai hegyekbe. Senki sem tudja, hogy hová. Reggelre a kivégzés helyén piros rózsákkal volt tele a mező, ott virultak, nyiladoztak. És mindenki csodájára járt a rózsáknak.” Eddig a helytartósági tollnok följegyzése. 1910

- 71-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Mákvirágok kertje
1 A majális Margitvára a Duna mentén feküdt, és a Merseházyak kastélyán kívül csupán néhány viskó húzódott meg a parton. Aranymosó parasztok laktak ott, akik még Mária Terézia királynőtől kaptak engedelmet, hogy a Dunából aranyat halásszanak, midőn a kegyes királynő Margitvárott mulatott. A kastélyt kívül lőrések és bástyák védték, a felvonóhídnak ugyanazon szerkezete volt, mint Zsigmond király idejében, és a Merseházy grófok mindig passziójukat lelték abban, hogy a cselédség – a vár népe – középkorias öltözetben szolgáljon a kastélyban. Bár csak évente egyszer szokott lenni vadászat a kastélyt körülvevő rengetegben, a várnagy minden este felvonta a hidat, és a kapus megfújta a kürtöt, holott ezt nemigen hallotta más, mint a szarvasok. A legközelebbi plébániáról néha eljött a pap, és misét mondott a kastély kápolnájában az elhalt Merseházyakért, valamint a várnép áhítatának öregbítésére. A szobákat állandóan szellőztették, télen fűtöttek, mintha mindig közelegne az uraság, és a szobalányok és inasok takarítottak. Letörölték a képek aranyrámáit, és a piros szőnyeget kiporolták a lépcsőházban. Semmi nagyobb előkészületet nem okozott tehát Milfay Olivér megérkezése, aki Merseházy gróftól engedelmet kapott, hogy hátralevő életét a margitvári kastélyban nyugalomban és békében eltölthesse. Poroszkai uram – akinek már a szépapja is várnagy volt Margitvárott – elmagyarázta a vendégnek a keletre és a délre fekvő szobák előnyét, hátrányát. Leginkább az úgynevezett Mária Terézia-lakosztályt ajánlotta figyelmébe, ahol a nagy királynő egy éjszaka meghált. Az ágy és a bútorok ugyanazok, a piros selyemmel behúzott falról rózsaszínű arccal, fehér parókával, virágos szoknyában nézegetett alá a császárnő, míg szemben vele az ifjú József császár keskeny arca figyelte a látogatót. A széles diófa ágyat megtapogatta Milfay Olivér, a karosszéket kipróbálta, és a kopott aranyozású fürdőkádat szemügyre vette.
- 72-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Igen, itt megmaradhatok – mondta egykedvűen. A kandallóban, amelyet egy márványból faragott szarvasvadászat díszített, nagy lánggal égett a margitvári uradalom fája. Míg az éjjeliszekrényen, a rózsaszínű gyertyák mellett még ott feküdt ama könyvecske, amit a királynő elalvás előtt olvasgatott. Milfay a kezébe vette a könyvet, német versek voltak benne, írta D. Augustiner. A címlapon virágos koszorúban hempergő kövér angyalkák, a koszorú közepén egy meztelen, telt asszonyi váll. A fejből csak a hajfürtök, a kézen a karperec és a karkötőben kis amulett, igen apró, alig látható M. T: betűkkel. Milfay, bár nem volt költő, kitalálhatta, hogy D. Augustiner a nagy királynőnek hódolt a verseskönyvben. Pengő sarkantyús, piros ruhás, leventeképű huszár lépett be. – Ez János – mondta a várnagy. A huszár összeütötte a sarkantyúját. – Méltóságos úr, parancsát várom. Milfay legyintett. – Semmi sem kell. A várnagy még megtanította arra a vendéget, hogyan lehet az ágyból csengetni a földszinten levő cselédségnek, aztán mély meghajlással elköszönt. A villamos csillárok a három szobában ragyogva égtek, és Milfay sétálni kezdett a piros szőnyegen. Valamikor kastélyban pillantotta meg ő maga is a napvilágot. Kamarás volt, úr volt, amíg a lovak meg a kártya koldusbotra juttatták. Alig múlott el negyvenesztendős, már fulladozott az adósságoktól. Régen agyonlőtte volna magát, de nem volt hozzá elég rosszkedve sohasem. Mindig reménykedett, hogy majd segítségére siet valamely láthatatlan kéz, vagy unott egykedvűséggel tűrte a pénztelenséget és a pénztelenséggel járó megaláztatásokat. Merseházy ajánlatát elfogadta, mert már a szállása is veszedelemben forgott Bécsben, és magában számítgatta a napokat, mikor költözik ki a Práter lombos fái alá. – Mit fogok én itt csinálni? – kérdezte, midőn levetette magát egy karosszékbe. Búbánatosan nézett körül a fejedelmi bútorokon, majd kinyitotta az ablakot, és kikönyökölt a kora tavaszi estébe. Körül a rengeteg, a fákon túl a Duna búsan csillogott, és a kastélyban és kastély körül olyan csend volt, mintha mindenki meghalt volna. Csengetett a huszárnak. A jóképű legény eleven léptekkel termett előtte. – János, vacsorázni akarok. – Igenis. Már terítettünk az ebédlőben. Tessék parancsolni!
- 73-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Kitárta az ajtót, és a lámpásoktól ragyogó folyosón át az ebédlőbe vezette a vendéget. Az ebédlő olyan magos volt, mint egy templom. Körül a falakon régen elmúlt urak kergették a rókát, vagy űzték a szarvasgímet. Amott egy fátyolos kalapú amazon repül át a sövényen kopói után. Itt kelevézzel állnak szembe a fekete medvével. Az asztal csillogott az ezüsttől. Középen piros rózsák, az ajtó nesztelenül nyílott, és sárga csizmás, fiatal inasok hozták a vacsorát. A huszár a borosedénnyel a vendég háta mögött foglalt helyet. Olivér egykedvűen ivott-evett. Egy ősz fejű kulcsár bőrkötéses könyvben nyújtotta át a borok jegyzékét, Poroszkai, a várnagy, szivarosdobozokkal megrakodva jött be az ajtón, egy apródruhás fiú csibukot és dohányt hozott. Mind nesztelenül jöttek, és nesztelenül távoztak, mint a mesebeli dzsinnek. Milfay Olivérnek valóban nem lehetett olyan kívánsága, amit látszólag ne teljesítettek volna. Éjfélre járhatott, amikor a szobájába tért. Amíg a huszár vetkőztette, az ágy előtt, a szőnyegen asszonyi kontyból való vas hajtűt fedezett fel. Csak egy rongyos vas hajtű volt, Milfay Olivér mégis felvette, kezében megforgatta, és valami babonás gondolattal a párnája alá tette. Amíg a nagyon széles ágyban elnyújtózkodott, félig lehunyt szemmel arra gondolt, hogy a hajtűt maga a szép királyné ejthette el, tehát véle fog álmodni az éjszaka. Pedig magában egészen pontosan tudta, hogy a hajtű senki másé nem lehetett, mint az ágyat vető szobaleányé. * Merseházy Miklós zseni volt. Semmi más, csupán: zseni. Mert az akart lenni. Még a grófi címet is elhagyta a neve mellől, legjobban szerette M. M.-nek írni a nevét, s mert hisz azt mindenkinek kötelessége tudni, hogy a két szürke betű őt jelenti. Fiatal korában fehér nadrágban és kék frakkban járt, szerette az aranycsíkos harisnyát félcipője felett – holott ez már az ő fiatal korában sem volt divat. A la Romantique nevű hajviselete volt, és költeményt csak azért nem írt, mert lenézte azt a munkát, amely tollal és papirossal dolgozik. „A szívnek és az elmének kell érezni a költeményt – mi köze ahhoz más embernek, hogy én mit gondolok és érzek?” – mondta, miután a legszebb verseket elgondolta. Négy-öt nyelven teljesen folyékonyan beszélt, de állandóan magyarul szólott, még Párizsban is. „Olyan gazdag ember vagyok, hogy megengedhetem magamnak ezt a luxust” – ez volt a véleménye.
- 74-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A legjobb lovakat tartotta istállójában, de a lóversenyt megvetette. „Én nem tartok érdemesnek senkit, hogy vele versenyezzek” – mondta vállat vonva. Két vasúti állomás is volt a birtokán, de kedvenc szórakozása volt a gyorsvonatot az őrháznál megállítani. „Megfizetem” – mondta. A nőkkel temérdek baja volt életében, mert megvetette a nőket. Színházat tartott a székvárosban, de a színésznőknek nem volt szabad vele kacérkodni. Egyáltalán tilos volt a kacérkodás. Párizsban vagy Moszkvában hideg tekintettel fogadta a legelső dámák hízelkedését, és nem indult meg a legszebb táncosnői piruetten sem, ha az neki volt szánva. Ellenben ismeretlenül és rejtőzködve igen sokat mászkált kis nevelőnők vagy polgárkisasszonyok után. Álnév alatt bemutatkozni a nőknek, a rendes szokása volt. Olykor pazarló az őrületig, máskor fukar, mint egy uzsorás. Húsz kalapos volt Bécsben egymás mellett, amely boltokat ő rendeztette be különböző kalaposkisasszonyoknak. Ellenben egy szegény kis tanítónő, akit szégyenbe ejtett, a Dunába ugrott, és Merseházy Miklós évekig könnyezve gondolt a leányra. „Ha tudtam volna, hogy ennyire tisztességes – feleségül vettem volna.” Majd a cirkusz világába lépett, és nagyon tisztelte azokat a nőket, akik a trapézon biztosan dolgoztak. Buscheller Helén angol lovarművésznő kedvéért Kijevtől Irkutszkig utazott egy nyáron. Tom, Tim és Tam sodronyművészeket a csallóközi kastélyában hetekig vendégül látta. Ebben az időben az volt a meggyőződése, hogy csupán azok a nők érnek valamit, akik a vágtató paripa hátáról keresztülugranak az abroncson, vagy legalábbis tízölnyi magasban, a kötélhintán mutatkoznak. Majd Pétervárott vítőrpárbaja volt a francia attaséval Ros’de Nil Excentrique tarlatánszoknyácskájáért, és szerencsés megmenekülése emlékére nagyobb összeget helyezett el alapítványképpen a Der Artist című lapnál szerencsétlenül járt cirkuszi művésznők segélyezésére. És visszaköltözött a nagy Duna mellé, halászott, vadászott, hosszú szárú csizmában járt, és a régi Vasárnapi Újság bekötött évfolyamait lapozgatta. A gólya, mely fészkén kelepelt, a kis parasztház tetején, mindig elandalította, és alkonyattal Favérrel, az öreg aranymosó paraszttal hosszan elbeszélgetett a folyó lila színű partjain. Sűrű, fekete szakáll övezte napbarnított arcát, horgas orrával, tollas fövegében igen hasonlított honfoglaló őséhez. Zömök lett, holott azelőtt karcsú frakkban úgy repült a bálteremben, mint egy jogász. Erejét fiatalon fákon próbálgatta, melyeket tövestől kicsavart, ha rossz éjszakája volt. Talán ugyanezért gondolta a pozsonyi grófné, Seresdy Ilona asszony, hogy itt volna az ideje annak, hogy Miklós gróf régi álmát valóra váltsa: feleségül vegye az ő Pálma leányát. Pálma kontesz ugyanis már tizenhat esztendős kora óta várt egy pozsonyi, régi házban Miklós
- 75-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

grófra, az esztendők elrepültek, mint szálló madarak, de a reménység egy percig sem hagyta el az öreg grófnőt és leányát. Pálma grófné az oltárterítőkön kívül csupán Miklós grófnak hímzett meglepetésszerű tárgyakat, és minden héten imádkozott érte a régi templomban. Az öreg grófné tehát finoman stilizált francia levélben tudakozódott kedves unokaöccsétől, hogy milyenek mostanában az utak a Csallóközben, nem áradt-e ki a Duna, és érdemes-e megnézni a sziget gyönyörű ligeteit, a krónikákban emlegetett Magyarország aranykertjét? A gróf tüstént válaszolt. A Csallóközben mocsárláz pusztít, és az utakat befolyta az áradó Duna. Nagyobb biztonság kedvéért csónakban egy távoli szigetre vitette magát, ahol csupán egy vadászkunyhó állott, és napokig vadászott vízimadarakra. Egy tarisznya patront puskázott el, amíg hazabátorkodott. – Miklós még nem érett ember – mondta Pozsonyban a grófné lányának, és tovább hímezték az oltárterítőket. Ugyanekkor Merseházy Miklós is elhatározta, hogy szakít magányos életével. Hat kastélya volt a környéken. Tetőtől talpig berendezve valamennyi, csupán a vendégekre vártak a pompás szobák. Fiatal korában tartott is itt országra szóló mulatságokat, vadászatokat, hol az osztrák főhercegek parasztlányokkal táncoltak, és vízi ünnepélyeket, ahol angol lordok hajtották az evezőt, míg a tündéri jachton csengve szólott a hajószenekar, és operai művésznők énekeltek a holdsugáros Dunán. Nem vágyódott többé az efféle mulatságra. Azt hitte, hogy már mindent megpróbált az életben, a mulatsággal jóllakott; valami különös, újszerű dolgot kívánt maga körül látni. Bár zseni volt, sokáig nem jutott semmi az eszébe. Régi Jókai-regények unatkozó földesuraságai és megcsömörlött nábobjai vetődtek minduntalan eszébe, ha azon gondolkozott, hogy mivel szórakozhatna magányában? Ekkor történt, hogy véletlenségből egy német újság került a kezébe, ahol az „egyveleg”-ek között azt olvasta, hogy Bécs mellett, a magyar határhoz közel, elszegényedett úrihölgyek részére kastélyát átengedte egy Svarczenberg hercegnő. A kastélyban már több előkelő nevű dáma elfoglalta a részére fenntartott lakosztályt, amelynek használata azonban örökös özvegységet ró a hölgyekre. Miklós gróf nevetve csapott a levegőbe, ami szokása volt, ha zseniális gondolata jelentkezett. „Ebbe az asszonykastélyba valóban érdemes volna bepillantani!” De csakhamar eszébe jutott, hogy huszártiszti egyenruhája már nem alkalmas a viseletre, és hogy a nők voltaképpen mindig és mindenütt egyformák.
- 76-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Az öregek tele vannak rigolyákkal, a fiatalok csalfa szerelemmel, a közepesek… azok a veszedelmesek. „Ellenben mi volna, ha én meg letört gavallérokkal népesíteném be valamelyik kastélyomat, és összeházasítanám a vén nőket vén férfiakkal?” – gondolta magában. Egy darabig röstelkedett, hogy Svarczenberg hercegnő eszméjét utánozza, de a terv mindinkább tetszeni kezdett magányos csónakázásai alatt. Az evezőt a vízbe eresztette, és képzeletében feltűntek letört urak, grófok és bárók, sőt a nemes herceg Livinszky, akik Bécsben vagy Budapesten, a fogadók előcsarnokaiban mindennap megnézik a vidékről érkezett, előkelő vendégek névsorát, és gyakran még felbontatlan az útipoggyász, midőn névjegyét már beküldte Milfay Olivér kamarás vagy Xypszy baronet, akivel hajdanában a rókavadászatnál vagy a kaszinói mulatságon oly pompásan mulattunk. Ugyancsak ők azok, akik az expresszvonat érkezése idején a „Fehér Hermelin” fogadó templomszerű előcsarnokában a Le Figaro-t vagy a Jockey-t buzgón olvassák, mert mindegyiküknek van ismerőse Párizsban vagy Angliában, aki az expresszvonattal bízvást megérkezhetett. A lóverseny gyepén idegesen feszengenék, de csak ritkán szerencsés a tipp, amelyet gazdag barátaik fülében elhelyeznek. Hisz éppen azért hordják hároméves redingote-jukat, mert a lovak rosszul futottak, és a francia kártyában a Dame mindig férfikísérettel mutatkozott. (Herceg Livinszky nem is jellemzi másképpen helyzetét, mint e néhány szóval: „Az utolsó slágert a porosz háború alatt láttam kezemben, de három point-om már évek óta sem volt együttvéve.” A nagyurak, akik a kártyához éppen úgy értenek, mint a lóhoz, természetesen megsajnálják a szerencsétlen herceget, holott önök között lesznek néhányan, akik egy forinttal sem honorálnák Livinszky keservét.) Ők – az egykori lendületből végérvényesen kizökkent urak, akik felkelés után szinte futólépésben viszik a francia officinájába kifelé ütköző, fehér szakállukat –, ők azok, akik az öreg virágárusnőnek kedveskedő szót mondanak, midőn esetleg hitelbe tűzi kabátjukra a szezon virágját, ugyancsak ők járnak a Nagyoperába, a felvonásközök kedvéért, mert a szünet alatt a színpadnak hátat lehet fordítani, és szemügyre lehet venni a páholyokat és az előkelő széksorokat, amiből gyakran hasznosan megállapítható, hogy kik időznek a fővárosban. Ugyancsak ők azok, akik a kaszinó kártyaszobájában a nyerő háta mögé húzódnak – ha ugyan szivarszámlájuk miatt látogathatják a kaszinó termeit. Éjjel szórakozott arccal pillantanak be az előkelő mulatóhelyek muzsikás éjszakájába, és többnyire jó viszonyban vannak Maxszal, a hírhedt garçonnal, aki néha-néha elárulja, hogy kik mulatnak az orfeum elzárt szobáiban. Ők azok, akiknek gazdag barátok körében nem ízlik a pezsgő, sem a mulatság, mert ők nem a pezsgő kedvéért töltik az
- 77-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

éjszakát… Mulatni egyedül, kedvükre szoktak, midőn is elrejtőznek a pálmakert rejtett sarkába, és szívesen adnak útbaigazítást a kezdő táncosnőknek a gothai almanach titkaiból. És az ő kalapjuk gyorsan elkopik, mert gyakran megemelik, míg a körmük ragyogó és kifogástalan, bár a gyorsvonat gyakorta nem az ő szerencséjük előmozdítására fut be a főváros állomására. Kis kávéházuk is van tán valahol, ahol pihenni szoktak – egymás között. Roppant ügyesen biliárdoznak, és az ekartépártikat stratégiai alapon játsszák. A szivart megropogtatják, mielőtt rágyújtanának, és irigylik Karcsit, aki egy gazdag öregasszonyt vezet oltár elé, aki ugyan vagyonát nem a legrendesebb alapon gyűjtötte, de „hiszen lehet Mödlingben vagy Budán is élni, ha az embernek pénze van”. Ugyanebben a kis kávéházban, ahol napközben többnyire békés polgárok, boltosok és nyugalmazott hivatalnokok isszák kávéjukat, éjjel, a „fészeknek” nevezett oldalhelyiségben, néha-néha a francia pezsgőgyárak kitűnően ismert palackjai is felbukkannak egyegy szerencsés nap után. Igaz, hogy a pezsgőspalackra rá van ragasztva egy láthatatlan cédula: „Csak mértékletesen!”, de a visszaemlékezések mégiscsak megindulnak, és ilyenkor elmondja mindenki élete legszerencsésebb coup-ját. „Izidor”, a monarchia egyik legrégibb pincére hátrafont kézzel áll a társaság mögött, és szívesen kisegíti az urakat a visszaemlékezések alá kerülő dátumokban, nevekben, sőt, a versenylovak élettörténetében, mert harminc év óta nem jelent meg olyan ló a monarchia gyöpén, amelyet Izidor úgy ne ismert volna, mint a saját gyerekét. Csupán a gőgös Milfay Olivér szól néha Izidornak: – Ne fecsegjen, markőr! Izidor megelégedetten bólint, de búcsúzásnál már a kabátot felsegítvén Olivérünkre, így szólal meg: – Szervusz, „tanár úr”. – Szervusz, Izidor! – felel Milfay, akit az „Aranygolyó”-nál kártyatudománya miatt „tanár úr”-nak neveztek. – Az „Aranygolyó”-ba megyek – mondta egy napon Merseházy Miklós, midőn tervével elkészült. Szerencsés napon érkezett – lóverseny volt délután Budapesten, az „Aranygolyó” „fészkében” az öreg Izidor egyedül tanulmányozta a sportlapokat, miután a „fészekben” sportlapon kívül egyebet nem olvastak. Izidor csaknem elájult ijedtében, mikor a csallóközi nábobot a „fészekbe” belépni látta. A legelső gondolata az volt, hogy kirohan a kávéházból, s az „Aranygolyó” előtt posztoló öreg Henrik hordárt a lóversenytérre futtatja a vendégeiért, akik körülbelül húsz esztendő óta álmodoznak azon, a hosszú, téli éjszakákon, hogy miképpen is történne tovább, ha egyszer Merseházy Miklós beperdülne az „Aranygolyó”-ba, mint ifjú huszárhadnagy korában, és az
- 78-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

atillájának minden zsebében vadonatúj ezresek voltak hanyagul begyűrve… A gróf intett Izidornak. – Semmi eltűnés, Izidor – mondta, mintha csak tegnap lett volna az „Aranygolyó”-ban. – Az urak hadd szórakozzanak kedvükre a gyepen. – Kegyelmes uram – rebegte Izidor –, hiszen egyedül unatkozni fog. – Maga majd elmulattat – felelt Miklós gróf. – Hát halljuk, mit csinálnak régi barátaim: kinek van szerencséje? Kinek van szeretője? És Olivér milyen összegben játssza a pikétjátszma point-ját? Izidor őszintén felsóhajtott. – Elverte itt a jég a termést, excellenciám. Esztendők óta nem markíroztam pikétkártyát a méltóságos „tanár úr” számlájára. – Höhö – felelt az őszinte szóra Merseházy. – És mely lovat fogadták barátaim a vasárnapi Kanca-díjra? Izidor most már belezökkent a régi kerékvágásba. Az ujjain számlálta: – Hát először is Fridolint fogadtuk. Tizenkettő az egyhez adták, az Isten verje meg azt a ragyás muszkát. Mert tetszik tudni, törölték Fridolint az oaksból. Erre csak jön a kis zsidó doktor Bécsből, hozza, hogy a Kanca-díjra Mályvát fogadta három bécsi kozák a szeme láttára. A felséges cár unokaöccse erre megesketi a kis doktort a telefonfülkében, beleesünk Mályvába… – Ki a cár unokaöccse? – A Livinszky urat hívjuk úgy egymás között. Utólag kiderült, hogy a kis doktort orosz szertartás szerint eskette, Mályva nem indul, a sok finom fogadást elvitte az ördög… – Höhö – felelt nevetve a csallóközi nábob –, mindig híres volt ez a kávéház a balszerencséjéről. Aki az „Aranygolyó”-nál issza feketéjét, azt három kilométernyire megérzik a versenylovak, és megtagadják az engedelmességet. – Dehogyis, excellencem – védekezett Izidor –, csak azóta lettünk malőrösek, mióta ez a csúf, vörös hajú fűzőkészítő boltosné a szomszédunkba költözött. Sorba megbabonázta az urainkat a macskaszemével. A „lovászfiú”, pardon, Xypszy baronet, egyszer fehér port akart keverni a szilvóriumba, de a kézikendőmmel kivertem a kezéből. Tessék elhinni, drága kegyelmesem, hogy egy ilyen hirtelenvörös fűzősasszony nemcsak egy kávéházat, de egész városrészeket képes szerencsétlenné tenni. Izidor még sokáig dohogott volna Mlle Regina vörös hajáról és babonás szeméről, de a gróf hirtelen elkomolyodva intett. Elővette a jegyzőkönyvecskéjét, és így szólott:

- 79-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Halljuk, Izidor, kik mostanában az „Aranygolyó”-nak, benne az úgynevezett „fészeknek” a törzsvendégei? Pontosan a neveket, egyet se felejtsen ki. Izidor homlokára nyomta tenyerét, és legelsőnek természetesen kedvencét, akinek a kártyajárásáért negyedszázad óta drukkolt, Milfay Olivér urat diktálta a csallóközi főúrnak. Aztán sorban jöttek mindenféle „Stüsszi vadász”, „Kőgazdag Csincsi”, „Szénkapitány”, „Brooks” nevű urak, amint évtizedek folyamán az „Aranygolyó”-nál kialakult a karakterüket jellemző becézőnevük. – Ki az a Brooks? – kérdezte Merseházy. – Brooks akadályzsoké volt, jelenleg ez a spitznáméja gróf Vincellides úrnak, mert a gróf úr még soha életében nem nyert meg egyetlen pártit sem, hogy valami vizesárok közbe ne jött volna. Egyszer pláne a kávéház gyulladt ki, midőn egy rekontra kedvezően állott volna javára. De legtöbbször mégis csupán a mennydörgős mennykő szokott belecsapni a telefonvezetékbe. Merseházy eltette jegyzőkönyvét, és az ámuldozó Izidor könyörgő pillantásai ellenére felállott az asztaltól, és kabátját begombolta. – De fenség. Hat óra és tizenöt perckor, egy másodperccel sem később, uraink külön villamoskocsin behajtanak a gyepről… Miklós gróf egy aranyat nyomott az öreg pincér kezébe. – Tiszteltetem őket. Még találkozni fognak velem! – mondta Merseházy, és megelégedetten mosolygott bajusza alatt. Egy kis bokréta készen volt a megalapítandó azilum számára, amelyet magában már elnevezett „alkotmányos jogaikat gyakorolni nem kívánó urak házának” – mert Miklós gróf szerette a hosszú címeket. Az öreg Izidor babonás mormogással emelte ajkához az aranyat. Sovereign volt, Viktória, a szigetország királynője és India császárnője jó aranyfontja. – Te sem jártál még a „Golyó”-ban, mert ismernélek. Én vagyok az Izidor bácsi – mondta a tallérnak és elrejtette. Milfay Olivér a margitvári vasárnapi csendben valóban hősiesen viselkedett. A negyvenéves férfiú, aki kora ifjúsága óta a tekegolyók csörgését, a kártyalapok csattogását és a kávéházak, kaszinók elég mulatságos életét ismerte, úgy élt Margitvárott, mint egy szent remete. Hosszú ideig mulatott azzal, hogy összes adósságait összeírta. Egy hétig tartott a munka, és tekintélyes árkusok teltek meg a legkülönbözőbb számjegyekkel. Olivérnek nagyszerű memóriája volt, és hitelezőit szinte hipnotizálta, midőn évek múlva is emlékezetükbe hozta a legkisebb tételeket.
- 80-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

„Milfay egy fillért sem felejt el, uracskám, az ő emlékezőtehetségére esküt lehet tenni” – mondta, olyan meggyőző erővel, hogy a hitelezők pénzüket is elfelejtették kérni. Amint évek múltával is emlékezett egyes pikétjátszmákra, amelyeket itt vagy ott játszott, makkdisznóval indult, és a zöld királyt a talonba tette, azonképpen mindenre; ami vele, körülötte az életben megtörtént. Tizenöt év előtt megesett beszélgetést szó szerint idézett: „Én ezt feleltem… ő azt mondta, és X. vagy Y., aki a harmadik Martell konyakot itta fél pohár vízben, közbeszólott…” Félelmetes volt az a biztonság, amellyel a múltak eseményeit kezelte. Nemegyszer szolgált jövedelmi forrásul emlékezőtehetsége olyan emberek körül, akik nem óhajtották, hogy Olivérünk mindenre pontosan emlékezzen. Az élet nehéz – és szegény Olivér olykor kénytelen volt odahaza felejteni gyönyörű memóriáját! Ugyancsak emlékezett minden nőre, kivel csak egyetlen szót is váltott az életben, és körülbelül kétezer nőnek ismerte a viszonyait, a szívvilágát, sőt még az egyéb körülményeket is. Természetszerűleg Olivérünk ismeretségei úgy a főrangú-, mint a félvilág legszélsőbb határai között mozogtak. Volt szerencséje bemutattatni Anna osztrák főhercegnőnek a díjugratásnál, midőn is elszántan idézte Talleyrand-t – teljesen szabadon – a hercegnőkről és nemes telivérekről való hasonlatban. – Talleyrand – felelt Anna főhercegnő, és a lornyettjén át figyelmesen szemlélte meg Milfayt. Majd a díjugratást nézte. Később, évek múlva, Olivér a Grabenen vásárolgató főhercegnőt megpillantva, magában felsóhajtott, hogy nem volt elég előkelő férfiú a protektora, és különben is már régen halott volt a jó Talleyrand. „Ki tudja?” – vélekedett Olivér, és karcsú, arisztokratikus alakját megszemlélte a kirakatok tükörablakában. Azonban Olivérünk mégiscsak legjobban a félvilág hölgyeit ismerte! Ebben a világban ő szerkesztette a gothai almanachot, huszonöt év óta ismert minden táncosnőt, dalművésznőt, öltözködő művésznőt és egyszerű kokottot, aki Bécs vagy Budapest területén megfordult. Ismerte pedig őket olyanformán, hogy memóriája anyakönyvébe még a szülők foglalkozása és lakhelye is fel volt jegyezve. Ez volt a métier-je. Azonkívül pontosan tudta barátaik és barátnőik nevét, szabónőjüket és lakásuk címét másodpercnyi gondolkozás után megmondta. La belle Mici, szőke Mici, vörös Mici, szeplős Mici, Fiáker Mici – csupán a Micik közül
- 81-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

ötvenháromnak nevét írta le egymás után Margitvárott, amidőn elmúlt életére visszagondolt. Korántsem szükséges nyomban szerelemre gondolni e rengeteg Midnél. Olivér ismerte őket, egyiket-másikat, különösen a régibb évjáratból, szerette is valaha egy hétig, egy napig, ám a legtöbbel csupán a baráti viszonyt tartotta fenn. A nők elpanaszolták neki bajaikat, bizalmasan elmondták kalandjaikat, regényeiket, útbaigazítást kértek, máskor tippet a futtatásra. Olykor még tavaszi toalettjük színét is Olivérünkkel beszélték meg. Olivér a félvilág hölgyeivel mindig olyan udvariasan bánt, mintha született grófnők volnának valamennyien, a termen végig csupán karonfogva vezette őket, és a nézőtérről lelkes, bátorító tapssal fogadta a kezdő művészhölgyet. Virágot és pezsgőt ritkábban rendelt a nőknek, mint kis felvágottat vagy fehér kávét, de pártfogásába vette őket zsarolóik ellenében. Olivérnél népszerűbb ember nem volt a monarchia éjjeli mulatóhelyein. Szürke ruhája, vadgalamb színű feje amint feltünedezett a bársonyfüggönyök mögött, a nők nyomban felélénkültek. Amott a moszkvai színház csillaga üldögél, vagyont érő báli ruhájában, amint előadás után a zenét hallgatja – a legforróbb üdvözlet Milfay úr részére, holott néhány perce két gazdag francia tőzsér meghívását utasította vissza. Emitt Sziam Valéria, a külföldi királyok táncosnője, aki eleven emberrel nem áll szóba sem Bécsben, sem Budapesten – Olivérünknek mind a harminckét gyöngyfogát megmutatja, és legyezője mögül halkan rákiált: – Szervusz, Oly! Az idősebb hölgyekkel a régimódi gavallérok ceremoniális viselkedését tanúsította, mert hisz a hölgyek húsz év előtt másképpen nevelődtek – míg a fiatalokkal pajtáskodó viszonyban volt. – Olivér bácsi – mondták a teljesen kezdők –, ajánljon nekem egy jó susztert. Pénzem nincs. Milfay nyomban átadta névjegyét, és a suszterek Bécsben, Budapesten mindig megvarrták az ilyenformán megrendelt cipőt. De Olivér szívesen eljárt a telekkönyvi hivatalba is, midőn a vörös Mimi telket akart venni Óbudán. – Ó, mért nem komolyodsz már meg? – kérlelte Olivért néha egy Mitra nevű asszony, aki a virágárulás jogát bérelte a Szent Simon nevű télikertben, és negyedszázad óta szerelmes volt Milfayba. – Még mindig mindenkié akarsz lenni, és nem egyé, aki téged halálosan szeret. Szép kis házunk van Mödlingben, és már te sem vagy olyan fiatal gyerek, hogy minden éjszaka okvetlen táncolni kellessen az orfeumban. Visszavonulunk, csendesen megélünk, délután elmégy a kávéházba, de estére hazajössz, mert nem
- 82-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

szeretném egyedül tölteni az estéimet. Még lóversenyezni is lehet néha. Telik a vagyonomból. Olivér haragosan legyintett a kezével: – Hagyjon békén a szamárságaival, Mitra. Én nem vagyok magához való. Én úr vagyok, keressen magának valami portást vagy zenészt… Mitra könnybe borult szemmel vonult vissza, de sohasem mondott le a reményről, hogy egykor mégiscsak övé lesz Olivér, akit először szeretett életében. Azok a nők, akik nem züllenek el végleg a mulatóhelyek éjszakáján, hanem megállnak a lábukon, és bizonyos egzisztenciát teremtenek maguknak, többnyire mély érzésű, fanatikusan szerelmes szívű nők, akik egyetlen férfit szeretnek halálos elszántsággal egész életükben. Olivér Mitrát is felvette a jegyzékbe, és magában elgondolta, hogy hányszor szólalhatott meg tíz nap alatt az „Aranygolyó” telefonja, mióta ő Margitvárott időzik. Körülbelül elkészült már az asszonyokkal is magányában, midőn egy napon begördült Margitvárra Miklós gróf szürke automobilja. – Nos, meg vagy elégedve? – kérdezte félvállról a zseniális gróf. – Nem vágyódsz még társak után? – Majd kérni foglak, gróf úr, ha meguntam a magányt, hogy kiket rendelj Margitvárra. Egyelőre végrendeletet írtam, mióta itt vagyok – felelt Olivér, és monokliját vígan szemére illesztette. – Húsz év óta nem voltam egyedül. Szinte jólesett elgondolkozni: életen, halálon, nőkön, játékokon és a többi ostobaságon. Merseházy megcsóválta a fejét. – Nem ezt akartam. Abból senkinek sem lehet haszna, sem nekem, sem neked, ha Margitváron filozófuskandidátusok teremnek. A Diogenészek csak maradjanak hordójukban. Léhaság nélkül nem ér semmit az élet, okosabb dolog a robogó vonatra felugrani, mint esetleg elkésni a szeretővel való randevúról. – Egész életemben egyebet sem tettem, mint a robogó vonat után futottam – felelt Milfay. – Mindig elkéstem mindenhonnan. A nők miatt a játéktól. A játékért a nőktől. Most már szeretnék nem törődni az állomásokkal, amelyek mellett vonatom elhalad. Merseházy komolyan csóválta a fejét. – Nem, Olivér barátom, nem ez az azilum célja. Úgy látszik, valahol elhibáztuk a dolgot. Mindenesetre ülj fel az automobilra, elmegyünk a borszkai savanyúvizekhez, ahol ma délután nyílik meg a fürdőszezon, a szokásos ünnepélyekkel. A vezető eleresztette a gépet, amely szédületes iramban hagyta el a fehér országutakat. Sárga, majd fekete lett az út, egy fahídon szinte átrepültek a mély
- 83-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

meder felett, aztán Borszkán voltak, ahol savanyúvíz fakad mindenütt, ahol az ember a botját földbe szúrja. Zöld zsalugáteres, salétromos falú fürdőépületek húzódtak meg százesztendős tölgyek alatt. A fákon nagy bajuszú cincérbogarak mászkáltak (Milfay fogott is egyet, és skatulyába zárta), a vendégszobában csizmahúzó volt az ágy alatt, és a gyékényszőnyeg ropogott. Itt még minden olyan állapotban volt, mint száz esztendő előtt. Miklós gróf – a fürdő tulajdonosa – nem engedett egy szeget sem megmozdítani, mert valamelyik Merseházy egykor nagyon szeretett Borszkán mulatni. Felvidéki kurtanemesek, környékbeli papok, hivatalnokok látogatták a fürdőt, akik, ha megfelelő levelet tudtak írni a grófnak, akár ingyen tölthették a nyarat az eldugott kis fürdőhelyen. Egy jókedvű tiszttartó ügyelt fel a zenészekre, és a gróf szakácsai főztek a konyhán. A fürdővizet üstben melegítették, és a legutolsó tíz esztendőben mindössze három petróleumlámpás szerepelt a beruházási költségek rovatában. – Az én tót nemeseim úgyis hoznak magukkal gyertyát – mondta Miklós gróf. Az edények között sok volt az ezüst és finom porcelán, a gróf kastélyaiból minden esztendőben kiselejteztek néhány darabot a savanyúvizes fürdő számára, és monsieur Pierpier egykor a Montmorencyeknek főzött frank földön, amíg Montmorencyek voltak. – Nini, a Treszka még mindig nem ment férjhez! – kiáltott fel Miklós gróf, midőn a borszkai faóriások alatt egy nevetős szemű, telt, szőke leányfélét pillantott meg. Pipacsvirágos kerti kalap volt a fején, a keblén a búzavirág éppen olyan színű, mint a szeme. Fehér ruhában és fehér cipőben sétált, zöld napernyőjén áttört a pünkösdi napsugár. – Gróf úr, fogadja üdvözletemet – mondta Treszka kissé tótos akcentussal, és bizonyos férfias modorral rázta meg a gróf kezét, amint a régi, kis felvidéki kúriákban éldegélő hölgyek szokták, akik nyilvános helyen cigarettáznak, térdig felemelik a szoknyájukat, de otthon még mindig legjobb barátnőjük a guzsaly, és a fehérruhájukat maguk mossák és vasalják, hogy kifogástalan legyen. Vasalás után tán Anatole France-ot olvassák az ablakmélyedésben, de a vacsorát mindenesetre megfőzik. – Hát hogy vannak? – kérdezte szétvetett lábbal megállva a gróf, és a csípőjére tette a kezét. – Apus elhozta Borszkára a porosz golyót a lábában, anyám a migrénjét, én meg a teniszlabdámat, hát így vagyunk… Ugyan, kérem, gróf, ne legyen olyan neveletlen: mutassa be a barátját.

- 84-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Pardon: von Milfay! – kiáltotta nevetve Miklós gróf. – Azt hittem, ismerik egymást. Magát, Treszka kisasszony, mindenki ismeri a világon. Maga egy nevezetes hölgy! – Ugyan miről volnék nevezetes? – kérdezte Treszka, és nevetős szemével tetőtől talpig végigmérte von Milfayt. Miklós gróf szokása szerint kis szünetet tartott, mielőtt a bölcsességeket vagy az ostobaságokat kimondta volna: – Maga arról is nevezetes, hogy egy békeállományban levő zászlóaljat lehetne kiállítani a kikosarazott udvarlóiból. – Amely zászlóaljnak a gróf úr lehetne a parancsnoka! – felelt gyorsan Treszka. – No de ne legyünk rosszak – folytatta elkomolyodva, és tekintete elmélázott, midőn nem is volt nagyon csúnya a szem kifejezése. – A cigányokat már megtanítottam a legkedvesebb valceremre, a tiszttartóval szokás szerint haragba estem, és a fürdősnek pofonokat ígértem, mert a tavalyi lyukak még mindig feltalálhatók a fürdőház deszkafalán. – Ejnye, lyukak vannak a falon! – kiáltott fel a gróf. – És a házigazda ezt nem is tudta! Treszka hamisan hunyorított. – Már beszegeztettem a lyukakat! Elkésett, gróf úr. Tudja, hogy én vigyázok Borszkán már évek óta az erkölcsökre. Az a sok hivatalnok kisasszony egész éjjel csónakázna a holdvilágos tavon, ha én rájuk nem szólnék az erkélyről: „Menjünk már haza, kisasszonykák, megárt az a sok holdvilág!” – Maga nem szokott csónakázni? – kérdezte Milfay. – Igen, sportszempontból. Olyankor magam evezek és kormányzok. Nem szeretném, ha valami tolakodó miatt fel kellene billenteni a csónakomat. Habár én úszni is tudok. Elbúcsúztak Treszkától, és midőn továbbmentek, Miklós gróf megszólalt: – A majornoki várnagyom lánya. Szegényke, minden nyáron háromszor is megmérgezi magát a szerelem miatt. Szerencsére már évek óta kéznél van az ellenméreg. Most özvegy láji Báji Péternével találkoztunk, aki hajdanában a legszebb asszony volt a Felvidéken. Az özvegy hervatag vonásain ma is finom asszonyi báj virágzik, a tekintete, mint egy vidéki operettszubretté, és jól szabott ruhája talán éppen a legelső szabótól való. Csupán a dekoltált ruháról mondott le már évek óta, de rövid szoknyája alól annál inkább előtűnik szarvasbokája és finom formájú lába, amelynek ma is sok rajongója akad a nyári szezonban Borszkán, ahol a híres savanyúvizek fakadnak.
- 85-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Nini, Milfay Olivér! – mondta az asszony, miután hamisan rejtegetett mosollyal és tettetett alázatossággal mély bókot vágott Miklós gróf felé. – Honnan hozta Olivért, Miklós kegyelmes úr? Milfay leemelte a kalapját. Hirtelen nem tudott emlékezni az asszonyra, de az gyorsan segítségére sietett. – Ausztriában, Donau gróféknál voltunk vadászaton. Emlékszik? Ön volt a legjobb lovas a kopófalka társaságban. Milfay szótlanul meghajolt, bár emlékezete szerint az említett Donau gróf csaknem gyermekkora óta abból él, hogy a rulettgolyót pördíti egy titkos játékbankban. Miklós gróf nevetve rázta meg az özvegy világossárga kesztyűs kezét. – Olivérhez többször lesz szerencséjük, Margitvárott tölti a nyarat, az közel van ide. – (Aztán a szokásos másodpercnyi szünet következett.) – Asszonyom, szebb, mint valaha, pedig idestova harminc éve a koronázásnak, midőn kegyed Hungária alakját játszá az élőképekben. Bájiné lesütötte a szemét: – Ön kissé túloz, gróf – mondta színésznőies hangon. Miklós gróf (a percnyi szünet után) észrevette magát, és hevesen megszólalt: – Persze hogy tévedek. Hiszen magam is gyermek voltam még a koronázáskor. Mondja, mélyen tisztelt asszonyom, meg van elégedve a fürdővel? Nem parancsol valami javítást, újítást kényelme érdekében? Bájiné remegő hangon, félénken felelt: – Egy rézágyat szeretnék a szobámba, mert a mostani már rozoga. – Meglesz, asszonyom – kiáltott fel megkönnyebbülve Miklós gróf, hogy a megsértett úrhölgyet kibékítette, és vidor kedvvel tovább-ballagott a borszkai tölgyfák alatt. Treszka kisasszony figyelmét természetesen nem kerülte el a Bájinéval történt találkozás, és az első fordulónál már gúnyos mosollyal tekintett a földre, midőn a gróffal és Milfayval találkozott. Másodszor igen sértődött arcot vágott. Harmadszor kegyesen megszólította Miklós grófot. – Csak most látom, hogy a kegyelmes úr mennyit hízott, mióta nem láttam! A gróf elpirult, aztán hangosan felnevetett. – Holnap piros rózsacsokrot kap ezért, Treszka – felelt, mert nem szerette, ha rosszat mondtak rá az emberek. – Remélem, csak magam leszek az a szerencsés, aki csokrot kap? – kérdezte nyomatékosan a majornoki várnagy lánya.
- 86-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Természetesen – felelt a Csallóköz ura. – Szeretnék már az esküvőjére küldeni egy szekér virágot. – Ó, az sohasem lesz – monda Treszka, és érzékenyen lesütötte a szemét, és gyorsan továbbhaladt az erdei sétaút felé, ahol mohos, szakállas pihenőpadok csaknem két emberöltőnek őrizték szerelmi jelvényeit. A korhadt szívek, amelyeket az egykori borszkai fürdővendégek a padokra véstek, valójában már mind porrá váltak, és senki sem emlékezik a nevekre, amelyeket az eltünedező kezdőbetűk jelentettek. Emitt egy nagy J., koszorúba vésve – talán egy napsugár tekintetű Jolánt vagy Juliskát jelentett egykor a régi fürdőházak között. Amott egy nagy szív, benne elmosódott betűk. Szinte furcsa, hogy a legnagyobb szerelmek, ilyen csekély nyomot hagyva hátra, még az emlékezetből is eltűntek azóta. A kőrisfa beforrta a bicskával vágott szerelmi jelvényeket, amott már állítják az uradalmi ácsok a szokásos, új, fehér padot, amelyről egy-két hét múlva az idei szezon összes szenzációit leolvashatja Miklós gróf. Egy alázatos, fekete ruhás fiatalember köszönt az uraknak, az egyik kezében emlékkönyv (piros bársonyba kötve), míg a másikban vadvirágok, amelyeket most szedett a réten. – Hopp, a fürdő házipoétája! – kiáltott fel a jókedvű Miklós gróf. – Nyitrai úr, jöjjön közelebb. A szőkés, ábrándos képű fiatalember elpirulva közelgett. – Nyitrai költő – mutatta be a gróf. – Csak tanárjelölt – igazított szerényen a csendes ifjú. Miklós gróf hatalmasan parolázott a fiatalemberrel, és pártfogó kedvében egy másodpercig elgondolkozott: – Van már kenyere? Vagy még mindig olyan éhenkórász? Azaz, nem is azt akartam kérdezni: miféle könyv az a kezében? A tanárjelölt önérzetesen felelt: – Nevelői állásom mindig volt. Miklós gróf hevesen intett: – Jól van. De a versek? A versekkel hogy vagyunk, tisztelt költeményíró barátom? Nyitrai úr vállat vont, arcát összeráncolta, és a cigarettájából könnyed füstfelleget fújt a gróf cipőjére. – A lapokban gyakran olvashatni nevem. Meglehetősen keresett poéta vagyok. Ha nem költök egy hétig, a szerkesztők nyakamra írnak. Itt van például egy levél a Korunk és múltunk-tól… Miklós gróf szinte erőszakosan nyúlt a piros fedelű emlékkönyv után.
- 87-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Az első lapon, nefelejcskoszorúban, Tolcsvai Treszka nevét pillantotta meg. Elegáns, hegyes írással volt a név a könyvbe írva, alatta rövid, erőteljes vonal. – Lám, a Treszka ilyen bolondságokkal is foglalkozik! A tanárjelölt magyarázattal szolgált: – Minden nyáron megtölt egy emlékkönyvet régi és új ismerőseivel. Én már negyedszer írok neki verset. Valóban, a harmadik oldalon meglehetős hosszúságú vers volt található: T. T. kisasszony emlékkönyvébe címmel, alatta: Borszkai emlény. A gróf egyszerre csak Treszka sápadtkás arcát és szőke haján a piros kalapot pillantotta meg a közelben. Gyorsan visszaadta a költőnek a könyvet, de már késő volt, Treszka megérkezett. – Pompás alkalom. A kegyelmes úr nevét még egyetlen emlékkönyvem sem őrzi. Rajta! Itt a ceruza. Tessék kitölteni egy lapot – kiáltotta Treszka, és olyan hamiskásan nevetett, mint egy csínytevő gyerek. Merseházy elvörösödve pillantott Milfayra. Az unott, hideg arccal szemlélte a jelenetet. A Treszka fehér cipőjén kibomlott a csokor, azt nézte, de nem szólt, hogy a leány észrevehesse. – Mi az ördögöt írjak? – kiáltott fel türelmetlenül Miklós gróf, miután a szokásos másodperc elmúltával sem jelentkezett semmi gondolata. Milfay elfordította a fejét, és angolul szólt: – Írd azt, hogy: „Kisasszony, maga nagyon furcsa” – legalább lesz min gondolkoznia. – Helyes – felelt Merseházy, és gyorsan beírta az emlékkönyvbe a mondatot. A nevét alákanyarította, és miután a távolban újabb veszedelmek jelentkeztek, a sok beszédű galgócai prépost, aki minden alkalommal tudott új részleteket a gróf keresztelőjéről, másik oldalról Papfái őrnagy, a fürdőhely harmincesztendős vendége, sietve közelgett gumitalpas botján, Miklós gróf hamarosan előintette az automobilt, és elszáguldott Milfayval Borszkáról. Az erdei úton özvegy Bájiné állott, egy csomó nefelejccsel, és virágot dobott a gépkocsiba. – A rézágyamat! – kiáltotta. Margitvár felé közelegve, Merseházy megkérdezte vendégét: – Ugyebár, nálam nem lehet unatkozni? – Mérhetetlenül – felelt szárazan Milfay Olivér. – Éppen itt az ideje, hogy a cár unokaöccse és a lovászfiú megérkezzenek Margitvárra. Legalább nem megyek többet a tót nemeseid közé. Miklós gróf megcsóválta a fejét:
- 88-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Sokat éltél, Milfay. Én minden esztendőben mulatok egyszer Treszkán és társain. Milfay agyarára szorította a szivart. Tehát a gróf is közömbös lett, és búcsú nélkül hagyta ott Olivért a margitvári kastély udvarán. A lovászfiú, más néven Xypszy baronet, három napig azzal mulattatta magát és környezetét Margitvárott, hogy egy förtelmes hangú automobilsípot szólaltatott meg, midőn arra senki sem volt elkészülve – aztán megadta magát sorsának. A júniusi csöndben Margitvárott az órák is megállottak. Akadnak furcsa amerikai regények, amelyekben olvashatni öngyilkosok klubjáról, milliárdosok klubjáról, elvált urak klubjáról; az unatkozók klubjáról még nem olvastam, mert hisz unatkozni néha a legnehezebb dolog a világon. Margitvárott az azilum három lakója: Milfay Olivér, Livinszky herceg és Xypszy baronet a művészet magaslatára emelték az unatkozást. Livinszky – egy hatvanesztendős, meglehetősen elhízott férfiú, aki legutoljára jobb híján a nihilista mozgalmakban részt vett, és Izidort azzal rémítgette az „Aranygolyó”-nál, hogy majd valamiféle bombát elhajít, de egyébként semmit sem tudott már oroszul, csupán Puskinból egy strófát, mert erre még anyja tanította, aki az Operánál táncosnő volt –, a cár rokona, amint Margitvárra betette a lábát, elfelejtette azt a kis civilizációt is, amit hatvan esztendő alatt érdemesnek tartott felszedni. Katonaiskolákban nevelkedett, néhány évig szolgált is az osztrák hadseregben – amíg lehetett –, aztán csupán annyiban művelődött, amennyit az „Aranygolyó”-nál tanult Izidortól. Izidor szorgalmas újságolvasó volt, mindig ő mondta el vendégeinek, hogy mi történt a nagyvilágban. Miután az öreg markőrnek semmi keresete nem lehetett Margitvárott, Livinszky Sándor, akinek ősei az orosz cárokkal bölényre vadásztak Ukrajnában (az őseiről se tudott többet), visszasüllyedt ősi állapotába. Félig felöltözve hevert szobájában, és hogy mit gondolt magában ezalatt – erre talán senki sem kíváncsi. Megérkezése óta még a kastély kertjébe se lépett ki, az ajtaját csak azért nem zárta be, mert az ebédet és vacsorát arra hozták. Hatvanéves már elmúlott Livinszky úr, tehát igen természetesnek találta, hogy hátralévő életét a pamlagon tölti. Valamikor volt egy kanárija, amelyet legjobban szeretett, de most a kanárira sem gondolt már. Izidor majd gondoskodik róla, ha akar. Nagy, szőke fejét a párnába nyomta, a teste megmerevedett, és elhatározta magában, ha ugyan tudott még elhatározni, hogy a legközelebbi esztendőkben egyetlen felesleges mozdulatot sem tesz. Xypszy baronet a tülkölés után mélységes apátiába esett. Néma kísértetként bolyongott a kastélyban, és gyakran megállott Milfay ajtaja előtt:
- 89-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Olivér, játsszunk tíz párti ekartét! – monda siralmas hangon. De csakhamar megbánta, hogy szólott, mert nyomban visszavonta: – Pardon, bézigue-t gondoltam, mert hisz ekartézni nem tudok. Milfay némán intett, és Xypszy továbbvándorolt a kastélyban, a toronyban, a parkban, a sok éjszakától meghalványult arca panaszosan tekingetett jobbrabalra, megnézte a könyvtárban a könyvek bekötési tábláját, egy régi bibliát sokáig forgatott, mert az „Aranygolyó”-ban egy téli éjszaka hallott egy mesét, hogy régi könyvek lapjai között már gyakran találtak pénzt. Még csak harminchárom esztendős volt a baronet, de már négy év óta nem volt szerelmes. A képtárban sem a gyönyörű Merseházy asszonyok képei előtt merengett, hanem többnyire az olasz festményt nézegette, amelyen két zsoldos katona kockázik a hordó tetején. Hangosan, hosszadalmasan ásított, tremolázva a hangot, és két karját kitárta. Mint a partra vetett hal tátogatja kopoltyúit az esőben, Xypszy baronet, aki származására nézve olasz, francia és spanyol keverék volt, ebéd után, amelyet Milfay társaságában költött el, mindig megszólalt: – Menjünk a klubba, Olivér. Milfay szótlanul bólintott, és szobájába vonult. Xypszy búsan leselkedett utána, és a kulcslyuknál sokáig álldogált: vajon mit csinál Olivér? Milfay leült az asztalához, és írt. Időközben ugyanis adósságait két csoportra osztotta. Olyan adósságokra, amelyeket egykor meg kell fizetnie, ha pénzre tesz szert, és olyan adósságokra, amelyeket részint elévülés, részint más hiba miatt akkor sem fizetne meg, ha Miss Maud Lawrence – Bacon lord unokája –, akivel volt szerencsés egykor táncolni egy előkelő kalikóbálban, a ködös Walesben, ősi kastélyában lehunyná szemét, és valami babona folytán sok millióját a Bécsben élő magyar úrra hagyományozná. Az árkusok megteltek, és Miss Maud, ha van lelki telegráf a földön, ekkor álmában Bécsben járt, és valcert táncolt egy barna, sasorrú, tüzesszemű úrral, akinek nevét már elfelejtette. Xypszy baronet, mióta az abbé kezei alól kikerült, semmi mást nem írt a világon, mint zsokék nevét a lóversenyprogramjára, mert a váltókra hiába írta volna mondanivalóit, családja időközben teljesen tönkrement, és csupán Izidor számára élt egy öreg alapítványi hölgy, bizonyos nagynéni, akitől a baronet mindenféle antik ékszereket remélt örökölni. A pompás Izidor egyenkint hitelezett már a velencei násfákra és az opálgyűrűkre – amelyeknek egyike mór ötvösmunka, és a tizenharmadik
- 90-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

századból való, a másikat Nápolyban készítette egy híres ötvös a Medicik alatt –, amely gyűrűk voltaképpen nem voltak sehol a világon feltalálhatók, mint akár az öreg alapítványi hölgy. Xypszy tehát nem rajongott az írásért, és a „tanárt” – bár az életben szeretett volna mindent utánacsinálni – erre a térre nem követhette. Búsan ődöngött tovább keskeny vállaival, beteges arcával, amelyre már évek óta ki volt írva, hogy öt forint, tíz forint vagy ötven forint van a vagyonában. A bölcs Izidor az utca túlsó oldaláról megállapította, hogy a „lovászfiú” a lóversenytér hány forintos kasszájától jön, mint a vén markőr a vagyoni állapotot kifejezte. És ha csak tíz forintra gyanakodott, már dupla pohárba töltette a francia konyakot, és friss tejszínnel tálaltatta a szamócát, mire Xypszy a „Golyó”-ba beérkezett. A margitvári kastélyban Xypszyt hozzáértő orvos egyáltalán semmiféle kasszától jövet sem láthatná, mert utolsó öt forintját, amellyel az azilumba megérkezett, arra fordította, hogy játékszert vegyen három parasztgyereknek, akiket az út porában hemperegni látott. Szerencsétlenségére egy játékáruló tót ballagott a tájon keresztül, és miután a tótnak nem volt visszaadni való aprópénze, Xypszy az egész öt forintját elvásárolta. – Poroszkai úr – szólította meg a várnagyot egy napon –, hogy hívják önt? – Poroszkai Mihály, szolgálatjára. – Mától fogva Izidornak fogom nevezni. – Amint parancsolja – felelt a régi urasági ember. Harmadnap aztán kiderült a változás oka. A jó Xypszy bizalmasan az öreg várnagy vállára tette a kezét: – Elmondtam már önnek, hogy ki volt Izidor… Nos, hát, kedves Izidor barátom, ne csúfolja meg névrokonát, adjon kölcsön ötven forintot, fogadni akarok az epsomi versenyekre. – Méltóságos uram, a kenyeremmel játszom. A kegyelmes úr megtiltotta … Xypszy baronet elszomorodott: – Mégiscsak jobb világ volt a „Golyó”-nál. Ott nem mondtak az embernek ilyen szamár kifogást. Miután Livinszky még mindig aludt, és Olivér újabb árkusokat kezdett kitölteni azoknak a nőknek nevével, akik őt szerették, és a másik oldalra azoknak a nevét írván, akiket ő szeretett, a szegény baronet felment a csillagvizsgáló toronyba, a teleszkópba bámult reggeltől estig, bár a teleszkópban semmit sem látott. Borszkán, ahol a híres savanyúvizek Isten és Merseházy Miklós gróf kegyelméből vígan bugyborékolnak, bizonyára sokkal kevesebbet tudtak az
- 91-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

akkoriban szokásos alagi lóvásárról, mint arról, hogy egy óra járásnyira, Margitvárott, három különös férfiú éldegél a Zsigmond királykorabeli kastélyban, akiknek Bécsből hozatja a marhahúst és a cigányt a házigazda, de egy fityinget nem ád rendelkezésükre. Treszka kisasszony nem azért volt a Felvidék esze Pozsonytól Nyitráig, hogy csakhamar nyomára ne jutott volna a három elátkozott úr titkának. Különböző legendák voltak forgalomban a fürdővendégek között. Miklós gróf állig fegyverzett vitézekkel őrizteti vendégeit, és a kapukat mindig zárva tartják – mert hisz csak eljöttek volna már réges-régen Borszkára a gavallérok. A felvidéki kisasszonyok majdnem olyan jól táncolnak, mint a grófnők. Másrészről azt beszélték, hogy e három gavallér voltaképpen penitenciából tölti napjait a magányos kastélyban. Mindhárman igen sokat vétkeztek a nők ellen életükben, tehát most a nőtlenséggel büntetik magukat. Vagy sokat csalódtak talán a nőkben, és most teljesen elszomorodva, fájdalmas szívvel, a magányt keresik? Az is meglehet, hogy reménytelenül szerelmes egyik-másik közöttük, és bús szerelmét forró könnyekkel öntözi a margitvári lovagteremben. A nők – ez nemcsak a Felvidéken van ám így – minden dolgot és embert a saját szempontjukból szoktak megítélni, mert hisz ők többet gondolkoznak a fantáziájukkal, mint az eszükkel. A férfiak cselekedeteinek rugóit sohasem tudják másra visszavezetni, mint a nőkkel való ügyekre. Cromwell és Napóleon, Alighieri Dante vagy Washington a nők szemében csak e kettős alakban jelentkezhetik: szerelmes volt-e, vagy – ha nem – mért nem volt szerelmes? A margitvári cselédség száját hét lakat fedte, de Borszkán a legkésőbben érkezett Burbunyi kisasszonyok is tudták, hogy Livinszky Alexander herceg a fejét a párnába temeti. Miért? Miért? Talán egy varrólánykába szerelmes a herceg? A szimpatikus, költői haloványságú Xypszy baronet a csillagvizsgálóba néz. Elveszett, eltűnt csillagát keresi? És a mindenekfelett érdekes Milfay Olivér kinek írja naplóját vagy leveleit? Csak nőnek lehet annyit írni, hisz a férfiak nem olvassák el a hosszú írást. Csupán Treszka kisasszony hallgatott. Az ő atyja, Tolcsvai uram, várnagy volt, és a várnagyok sok mindenfélét elmondanak egymásnak. Treszka kisasszony pontosan tudta, hogy mi az oka a három úr száműzetésének. Treszka jó leány volt, és midőn Nyitrai, költő és tanárjelölt ismerősünk, időt adott neki, részvéttel gondolt az elszegényedett urakra, akik az őket körülvevő fejedelmi bőséget szívesen felváltanák aprópénzre, ha ez módjukban volna. Az öreg Tolcsvai várnagy, amikor csúza nem kínozta, regényesen sóhajtotta:

- 92-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Senki sem ismeri Miklós grófot a világon, csupán én. Makacs ember. Harminc esztendeig ellehetnek az urak Margitvárott, akkor sem ád nekik egy krajcárt sem, mert feltette magában. Treszka figyelmesen hallgatta az apját, és bár Nyitrai úrral néha már kacérkodott is az erdőben, éjjel azon törte szőke fejét, hogyan lehetne a margitváriakat elvarázsolt helyzetüktől megváltani. Azaz, még nem kacérkodott Nyitrai úrral, csupán Nyitrai úr merészelt volna egyszer, de Treszka megmutatta neki tenyerét, amely fehér és kövérkés volt, de nem erő nélküli. – Kedves költőm, én úgy földhöz vágom magát, hogy észre sem veszi – mondta Treszka, és egészséges, telt alakját kigyenesítette. Valóban, szűk, fehér ruhájában olyan keménynek látszott a leány, mint egy márványszobor – a csónakból mindig annak kikötése előtt ugrott partra. – Hiszen szeretem – felelt az ábrándos költő, mert egyebet nem tudott ő sem mondani, mint mindazok, akik Treszkával egy hétig barátkoztak. – Köszönöm – mondá Treszka, és bodros fejében mindenféle huncut terveket forgatott a konok Merseházy gróf megtörésére. Treszka ugyanis – bár otthon maga fejte meg néha a tehenet, különösen ha az rugós volt –, többek között, nem hitt a férfiak állhatatosságában. A majornoki várnagy lánya természetes eszű, helyes teremtés volt egész életében, és hogy néha-néha megmérgezte magát szerelemből, ez igazán csak amolyan futó bolondság volt. Legközelebb már ismét tisztán látta a férfiakat maga előtt, és legalább egy esztendeig nem hitt férfiszónak. A fürdőmajális már közelgett, és Treszka, amíg piros ruháját varrogatta a fürdőház verandáján, sokszor a szájában felejtette a cérnát, amint elgondolkozott, hogy mit kellene voltaképpen tenni Merseházy Miklós ellen, hogy szegény vendégeinek pénzt adjon. Hiszen egy krajcár nélkül sohasem hagyhatják el a kastély kertjét. Egész nyáron kénytelen lesz Nyitrai költő szerelmi vallomásait és a környékbeli fiatal tanítók bókjait hallgatni, holott Xypszy baronettel sétálhatna a platánok alatt, akinek egyik őse rokonságban volt Szent Lajossal. (Ez ugyan nem volt teljesen bizonyos, de Treszka szőke hajbodrai alatt így gondolta helyesnek.) Másrészt Treszka nagyra hivatott leánynak vélte magát. „A várnagy mindig rokonságban van a várúrral” – gondolta magában, anélkül hogy mélyebb jelentőségét tudta volna gondolatának. A majornoki régi vár képtárában, amelyet csak olykor keres fel valamely vándorló tudós, Treszka sokszor megállapította magában a hasonlatosságot a régi Merseházy grófnőkkel. Az aranyrámás képek között feszesen, gőgösen álltak a grófnők, amíg Treszka utánozni próbálta megállásukat, arckifejezésüket. Különösen Merseházy Terézzel, Mária Terézia
- 93-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

királynő udvarhölgyével tartott rokonságot. A szőke grófnő szelíden, a Szűzanya modorában ült egy karosszékben, és enyhén pillantott alá a várnagy leányára, aki a kongó képtári teremben óraszámra nézegette képzeletben ősanyját. Teréz grófnő tudott minden mérgezési kísérletről, de nem szólhatott közbe, mert száz esztendő óta olajban, aranyrámák között volt. „Meg fogom menteni a margitváriakat” – gondolta magában Treszka, miközben a tűt erélyesen a selyembe tolta. Merseházy gróf, mintha csak érezte volna veszedelmét, óvakodott Borszkán megállítani szürke automobilját, holott Treszka már többször intett neki a verandáról. „Fél ettől a sok kacér asszonytól” – vélekedett Treszka, és szorgalmasan varrta majálisi ruháját, miközben szünet nélkül kovácsolta a terveket. Egy napon fáradt, poros utas igyekezett a margitvári úton a kastély felé. Fekete ruha volt rajta, keménykalap, és a kezében, zöld posztóban, csomagot cipelt. Xypszy baronet, aki a teleszkóp mellett ült, a toronyban, észrevette a vándorlót, figyelni kezdte, és járásáról csakhamar felismerte. Szélvészként futott le a toronyból, és szinte bedöntötte Livinszky ajtaját: – Talpra, unokaöcs, itt van Izidor! Livinszky kábultan emelte fel a fejét, mert ebédre többet ivott a kelleténél, de csakhamar követte a baronetet. Milfay Olivér is letette a tollat, és mosolygó érdeklődéssel lépett ki az erkélyre. A baronet intézkedett, hogy a kaput kinyissák. – Nincs itt valami ócska ágyú? – kérdezősködött. – Minek az? – ásított a herceg. – Hát elsütni Izidor tiszteletére. Az „Aranygolyó” érdemes markőrje ezzel a szóval lépett be a felvonóhídon: – Biztos tippeket hoztam, uraim, de kérem, senkinek sem elárulni. Mamzellka biztos nyerő a Császár-díjban, de kérem, hallgatni, mint a sír. Xypszy baronet csaknem megölelte az öreg pincért. – Izidor, vén csaló, ezeresztendős tolvaj, hogy kerül maga ide? – Szervusz, „lovászfiú” – felelt üdvözletképpen Izidor, majd a hercegnek is meghajolt: – A Nikolájnak, a rokonának valami dolga van. Hát engem küldött el maga helyett. – Jól van, Izidor – ásított Livinszky. – Mit hoztál?
- 94-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Izidor intett, hogy majd odafent megmutatja. Közben leemelte a kalapját, és felköszönt az erkélyre: – Legalázatosabb szolgája, tisztelt „tanár úr”! Odabent a kastélyban Izidor kibontotta a zöld csomagot. Néhány pakli kártya, a legújabb sportlapok, egy doboz dominókő és sok bécsi cigaretta volt a csomagban. – Micsoda bolondság volt eddig nem kártyázni! Xypszy baronet gyermekes jókedvvel szórta széjjel a dominóköveket az asztalon. – Mi újság az „Aranygolyó”-ban? – kérdezték Izidort. A vén, keselyűképű markőr azonban nem felelt, láthatólag a szobák berendezését vizsgálta, és sorba próbálta a karosszékeket. Kinyitotta meg bezárta az ablakot, az üres szekrényekbe bekiáltott, és a falon függő képek előtt teljes tisztelettel meghajolt. – Ugyebár, ezek mind Merseházyak? – kérdezte egy csoport díszruhás férfiúra mutatva. – Nagyon el kellene belőlük egynéhány minta az „Aranygolyó”ba. A „fészekbe” már csupán egy-két Merseházy tudna friss vért ereszteni. Elalszunk. Az alvás a halál. Éjfélkor minden „terc” alszik a kávéházban. Hajdanában pedig sohasem aludott a „terc”. Igazán nagy kár, hogy ezek az urak nem járnak kávéházba. Livinszky megismételte a kérdést: – Mit csinál nemes barátom, Brooks? Izidor vállat vont. – Ugyan, kérem, Brooks is kalábriászjátékos? – A veres hajú fűzősné, remélem, kérdezősködött utánam? – szólalt meg Xypszy baronet. A keselyűképű, öreg férfiú őszintén megharagudott: – Kérem alázattal, az a nő jobban babonázik, mint valaha. A macskaszemével átnéz a túlsó sorról, boltjából a kávéházba, és ne hagyj Isten, hogy egyetlen játszmát meg lehessen nyerni! Már pályázatot hirdettünk, hogy valaki szöktesse meg az asszonyt! Nem lesz addig senkinek szerencséje a „Golyó”-ban, amíg Regina asszony belenéz a kártyákba! Ah, „tanár úr”! Milfay Olivér lépett a szobába, és Izidor negyvenesztendős múltját nem tagadhatta meg, széket tolt a kiváló férfiú felé. – Parancsol? – kérdezte. Milfay szótlanul kezébe vett egy csomag kártyát, és tüneményes gyorsasággal végiglapozta, mint egy bűvész. A svájci figurák vígan vágtattak ismerős, fehér ujjai között, és az ászok szinte köszöntötték régi barátjukat, Reding
- 95-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Itel talán kalapjához emelte kezét, azon régi mondás alapján, hogy „Reding Itel: nincsen hitel”. Az öreg Izidor apai gyönyörűséggel szemlélte a tanár kezében vágtató kártyákat. Milfay csattantott a kártyával. – Nos, mit játszunk? Livinszky ásítva fordult az ablak felé. – Én minden játékot tudok. – Talán egy kis tarokkot, ez a legszebb hármasban – olvadozott Izidor. – És milyen alapon? – kérdezte a baronet. – Nekem tökéletesen mindegy – felelt látható unalommal a cár unokaöccse. Izidor fürgén megigazította az asztalt, a hamutartókat elhelyezte, krétát, táblát készített, és a kártyázó urak háta mögött megállott, mint évtizedek óta. Természetesen a Milfay Olivér játékában gyönyörködött leginkább. Néha lábujjhegyre állt, és úgy lesett be a kártyába, máskor a szájára tette a kezét, hogy el ne szólja magát. Negyven esztendő éjszakájában elfehéredett arca, dagadt szeme és rövid, nyírott bajusza külön-külön látszott élvezni a régi kártyapartit. Milfay összecsapta a kártyát. – Nos, Izidor, most már mulattattuk is… – Ó, Istenem – felelt őszinte gyönyörűséggel az öreg markőr –, nincs a világon olyan zenekar, mely szebben játszik, mint az urak, hárman. Becsületemre, sírni lehetne az embernek, amikor a „tanár” a pagátot elfogja. Én már sok jó kártyást láttam életemben… Azaz hogyha meggondolom, semmit sem láttam. Mert mindenki juhászkutya a „tanár” kártyatudományához mérten. Milfay várat kezdett építeni a kártyából. Livinszky és a baronet meggondolva nézték. Izidor is elhallgatott, mintha valami készülődne, de Milfay csakhamar elfújta a kártyavárat, és a széket kirúgta maga alól. – Megyek aludni! – mondta. – Még ne menjen a méltóságos úr! – kiáltott fel Izidor. – A legfontosabbat elfelejtettem mondani… Mitra őnagysága tiszteletét küldi, és csupán azért nem jött személyesen, mert tudni akarja, milyen az időjárás errefelé… – Jégeső van. – Jó, jó – bólingatott szaporán Izidor –, hiszen nem is úgy értem. Nincs-e valami cselszövény női körökben? – kérdé furfangosan az öreg markőr. – Margitvárott minden nőnek vitriolosüveg van a kezében. Ide tehát ne jöjjön Mitra. Izidor azonban konokul folytatta:
- 96-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Mert amint emlékezni méltóztatik, Mitra asszony nem azon dámák közül való, aki megijed a saját árnyékától. Ő vad. Igenis, méltóságos uram: vad. De mégse szeretne kellemetlenséget, mint a minap nekem mondta, midőn a kocsijához kihívatott: „Olivér csak nő miatt utazott el… Ő nem tesz egyetlen lépést sem, csupán nő miatt. Valld be, Izidor, hogy tudsz a hűtlenségről!” És a kezembe nyomott egy bankót. A pénzt mindenesetre elfogadtam, de hát most mit valljak be? Adjon tanácsot, „tanár” úr! Olivér összevonta a homlokát. – Tehát Mitra küldött ide? És még merészkedtél a szemem elé kerülni? Izidor hevesen integetett. – Ellenkezőleg! – kiáltotta. – Mondd meg Mitrának, hogy remete lettem, szent remete. Nem kívánok többé mit sem tudni sem róla, sem társnőiről. Egyáltalában csak azokat a nőket tisztelem már, akik nem tanultak meg táncolni. A pokolba velük. Kedvemre kívánok élni. A markőr fél lábon állott. Aztán letakarította az asztalról a kártyát, krétákat, táblákat, és hirtelen megjegyezte: – Tetszik tudni, hogy szabadságot kértem az „öregtől”? Ezt a kijelentést csupán a gyermeteg baronet méltányolta. – Hogy lehet az, Izidor? A vén markőr fontossága tudatában a homlokára húzta a szemöldökét: – Negyvenkét esztendeje egy óráig sem hiányoztam a „Golyó”-ból. Volt derbi, volt sakkverseny a redoutban, és volt mindenféle olyan dolog ezen idő alatt, ahová elkívánkoztam volna. De erős maradtam. ,,Nem, Izidor, egy tapodtat sem. Lóversenyt otthon is lehet játszani…” Még a fiam esküvőjére sem mentem el. Csak estefelé szaladtam haza egy negyedórára, megkérdezni, „hogy vagytok?” Aztán vissza a „Golyó”-ba, mert Napóleon herceg csak velem szeretett biliárdozni. Aztán most mégis itt vagyok, nem nagyszerű ez? Most már a baronet sem csodálkozott, mert azt figyelte, hogyan alszik álltában a cár unokaöccse, míg Olivér a friss sportlapokat böngészte. Izidor, midőn az általános figyelmetlenséget észrevette, hamisan hunyorított pillátlan szemével. – Sohasem gondoltam tehát vakációra. A szabadság csak a szegény hivatalnokoknak való, akik reggeltől estig görnyednek az íróasztal mellett. De minek nekem a szabadság, aki sohasem görnyedek, legfeljebb kibicelek a „fészekben”, mégis van annyi jövedelmem, mint egy telekkönyvvezetőnek! Nemde, báró úr? Xypszy legyintett:
- 97-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Ezerszer hallottuk már. Azzal hencegjen, hogy nyert a lóversenyen! Könnyű az „Aranygolyó” kártyaszobájában bölcselkedni, de odakünn a gyepen; ki ott a legény? – Majd annak is eljön az ideje, méltóságos „lovászfiú” urambarátom. Csak a Jockey Club nemesurai egyszer megtudhatnák, hogy ott hordja a kávét az „Aranygolyó”-ban az az öreg Izidor, aki negyven év óta minden keresményét a lótenyésztésre költi, megesne a szívük rajtam. Hadd legyen egyszer egy verseny a vén Izidor szája íze szerint, aki csak azért nem tartott jubileumot, mert nem akarta a vendégeit gyűjtőívvel zaklatni! Hadd fusson be egyszer a Mamzellka elsőnek, midőn ama régi, becsületes markőrnek hever rajta az ötöskéje! Így fog szólni a nemes Baltazzi. Meglássák, uraim, nincs messze ez az idő. Erre a furcsa ábrándozásra azonban már Xypszy sem felelt. – Tehát, uraim, térjünk át a komoly játékra! – mondá Izidor mély és megfontolt hangon, mint éjfél után szokta a „fészekben”, midőn itt-ott egy kis hazárdjáték kezdődött. – A tiszteletre méltó lord, a kegyelmes várúr, az önök házigazdája tegnapelőtt egy olyan sárga, gyöngyházgombos kabátban lépett be az „Aranygolyó”-ba, amilyent már a legöregebb fiákeresek sem viselnek. „Izidor, gyere ide” – mondta a főúr, akinek annyi holdja van, ahány kapucínert a kávéház félszázados fennállása alatt sem adtunk el. Milfay összehajtotta a sportlapot, Livinszky kinyitotta az egyik szemét, míg a fiatalabb baronet megismételte a szavakat: – Azt mondta: „Izidor, gyere ide.” – Mire én odamentem – tette hozzá fejbólintva az öreg markőr. – A legkegyelmesebb Merseházy gróf így folytatta: „Borszkán szombaton majális lesz. Itt van háromszáz pengő. Vidd el a vendégeimet Borszkára mulatni, mert némelyek kívánatosnak vélik, hogy ott legyenek a majálison. Megértetted?” – Hol a pénz? – kérdezte síri hangon Livinszky. – „Megértettem”, feleltem. „Igenis, megértettem” – ismételte Izidor, aki minden alkalommal szerette az önmaga által elmondott szavakat is belefűzni az előadásba. – Adja ide a pénzt, Izidor bácsi! – monda most a baronet, aki eddig a pamlagon nyújtózkodott. – Hm, ha az olyan könnyen menne – felelt titokzatos mosollyal a markőr. – A gróf rám parancsolt, hogy ne adjak pénzt az urak kezébe. Én leszek a fizetőmester. A király, sem a főherceg nem hord pénzt a zsebében. Arra való a szolgaszemélyzet. Milfay unottan legyintett.
- 98-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Vidd vissza a grófnak a pénzt. Köszönjük, nem kérünk a majálisból. Elég majálison voltunk mi már a magunk pénzén. – Vidd vissza – ismételte Livinszky, és megint lehunyta a szemét, amelyet olyan erőlködéssel tartott nyitva, mintha hatvan esztendeig egyetlen éjszaka sem aludt volna – ami könnyen lehetséges. – Borszka… sohasem hallottam ezt a nevet – mondta a cigarettája füstjébe bámulva a baronet. – Megnéztem a kávéházi lexikont – mondá Izidor. – Borszka savanyúvízforrás, 342 méternyire a tenger felett. – Vidd el a pénzt – szólt most tragikus hangsúllyal az orosz. – Nekünk már nem kell pénz, mi pénz nélkül élünk a világon, mint a kegyes szerzetesek. – Kár érte, becsületemre, kár érte – hümmögött az öreg markőr. – Legjobb volna elemelni a gróffal. Dupla vagy semmi. Olivér most már visszavonhatatlanul felállott, midőn egy kastélybeli vadász lépett a terembe, és egy óriási, piros rózsacsokrot hozott a kezében. A csokorhoz névjegy volt mellékelve, de a név ki volt törölve. „A borszkai nők a margitvári remetéknek!” – mondta az írás. – Szamárság – szólott unottan Milfay. Langyos rózsaillattal telt meg a cigarettafüstös terem levegője. Igen szép csokor volt, amilyent primadonnáknak szoktak küldeni. Xypszy baronet többször elolvasta az írást, mint kétszer. – Intelligens nő írása! – mondta elismerőleg. – Mindenesetre elmegyünk a majálisra – indítványozta Izidor. – Aludjunk rá egyet – felelt a cár unokaöccse, és kiballagott a szobából. Milfay fanyar kedvvel dobta el szivarját: – Háromszáz pengőt a fiákeresemnek szoktam adni, ha az éjszaka az orfeum előtt várt. – Régen volt az, „tanár” – kottyant közbe Izidor. – És ha meggondoljuk, hogy Borszka a kegyelmes gróf birtoka, ahol egy krajcárt sem költhetünk… Sőt, még a háromszáz pengőből haza is hozhatunk valamicskét. – Nem értesz te ahhoz, Izidor. Te csak egy pincér vagy, mért avatkozol mindig az urak dolgába? – dörmögött Milfay. – „Tanár”, gondolja meg, hogy némi pénzmag áll a házhoz, ha elmegyünk a majálisra! – kiáltotta Izidor. Olivér haragosan bevágta az ajtót. Másnapra azonban megenyhült haragja, és így szólott társaihoz: – Elmegyek a majálisra, azon feltétel alatt, hogy takarékosak leszünk, lehetőleg megmentjük a pénzt, amelyet mindjárt elhelyezünk Mamzellkára. Mert
- 99-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

mint sportlapokban olvasom, Mamzellka igen komoly küloldali eséllyel indul a Császár-díjban. Xypszy megölelte Olivért: – Te vagy a legbölcsebb férfi a világon. Izidor büszkén állott urai háta mögött: – Ugye, csak én tudok tippelni? – kérdezte megelégedetten, de senki sem felelt. Milyen szokott lenni a borszkai majális? Olyan, mint mindenféle egyéb majális a környéken. A tánctermet tölgyfalombokkal díszítik, és az utakat tisztára söprik, a környékbeli hintók megmozdulnak, szekerek – gyékénytetővel – sietnek a kanyargós hegyiúton, míg a cigánybanda reggel óta részeg. Nagy kár, hogy nem írta meg még valaki a mulatságok könyvét. Csupán hagyományokból tudjuk azokat a ceremóniákat, amelyek egyes mulatságokat megelőznek vagy követnek. A keresztelők, torok, lakodalmak, névnapok családias jellegüknél fogva természetesen különválasztandók a batyubáloktól, szüreti, májusi vagy téli mulatságoktól, csupán végeredményükben egyformák: A két nemen levők táncával telik el a legtöbb idő ezen szertartásoknál. Majális! Nem olyan kis dolog az, amilyennek látszik. Van gyermekmajális, ahol az óvó- és tanítónőket pörgetik megfelelő férfiak, és a kis tanítónők néha olyan titkos reménységgel várják ezt a napot, amilyen reménységet önök fel sem tételeznének a kis tanítónőről, midőn szürke szoknyájában és egyszerű szalmakalapjában az iskola felé lépked. A diákok majálisán hány serkedő szerelem bontakozott már ki teljességben, midőn szünet alatt a fák alatt lehet sétálni a nyári holdvilágban. A tűzoltók majálisai Bacchus tiszteletére rendezvék, de el ne felejtsük a dalárdát, ahol nemcsak a szerelem, de a bor is patakban omlik. Éjjel az erdőn menni, és a himnuszt énekelni! Lehet szebb befejezése egy jól sikerült dalárdai mulatságnak? A fürdők majálisai bizonyos előkelő pozíciót foglalnak el a mulatságok történetében. A gondnoki irodába – ahol Borszkán Fafutyi uram, öreg tiszttartó pipázott – megérkeznek a városi nyomdából az aranyszegélyes meghívók. Előbb természetesen a fürdővendégek kapják meg az aranyszélű lapokat, majd a vidékre kerül a sor. Délelőttönkint olyan szigorú cenzúra folyik a fürdő platánjai alatt a meghívandók fölött, mint valamely előkelő kaszinóban. Immár itt a táncrend. „Valse Française, Polka Polonaise, Quadrill I. és III.”, mert második négyest a Piperi és Péry eset óta Borszkán nem táncolnak. Piperi úr
- 100-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

a második négyes alatt annyira kompromittált egy Péry kisasszonyt, hogy feleségül kellett hozzá adni, pedig csak borbély volt. „Danse des Fleurs” – mondja a sajátságos táncrend. „Mi lehet ez?” – kérdi Borszkán mindenki önmagától, mert hangosan nem merik kérdezni. Csupán annyi tudatik róla, hogy Kricsfalvi, bunyitai főtanító találmánya. Az öreg tiszttartó hamisan hunyorít ősz szemöldökével: – A szezon slágere. Ilyent még Bártfa sem produkált. Azt jelenti magyarul: a virágok tánca. A környékbeli kisasszonyok izgatottsága tetőpontra hág, Péter, a borszkai uradalom legöregebb vadásza megnézi az eget, és derült időt jósol, és mozsarak durrognak az emelkedésen, holott úgysem aludt senki az éjszaka. Vannak itt kisasszonykák, asszonykák, akik falujuk határán túl még sohasem voltak, és a borszkai fürdőzést életük legnagyobb szenzációjának vélik. A kurtanemesek szekérszámra hozzák háznépüket, és a komondor behúzott farokkal fut a kocsi mögött. Feszes tűzoltók láthatók, akik a külső területen őrködnek, míg a táncterem körül a grófi uradalom tarsolyos huszárjai állanak a közönség szolgálatára. „Igazán kár, hogy nincs itt Miklós gróf” – mondják évről évre a majális vendégei. A környékbeli kastélyokból eljönnek a várnagyok, díszruháikban, mindegyik mint egy középkori király sétál a nép között. Ott van Poroszkai, margitvári várnagy, zöld Zrínyijén annyi az arany, mint bármely régi Merseházyén. És milyen előzékenyek, finomak, vendégszeretők! Ó, mégiscsak Merseházy Miklós a legelső úr az országban. A sétautakat selyemlampionokkal aggatják tele, és a hosszú asztalok roskadoznak a mindenféle jótól. Az asztalfőn egy-egy várnagy ül, aki majd poharát a távollevő gróf egészségére üríti. A mozsarak dörögnek, a fürdőház tetején a Merseházyak aranyos zászlaját lobogtatja a szél, benne a griffmadárral és oroszlánnal. Messzi-messzi az egész vidék, ameddig a szem ellát, de még azon túl is, hálatelt szívvel gondol arra, hogy Merseházyak vannak a világon. Kár, hogy tavaly egy berúgott tanító vetődött a majálisra, aki azt kezdte magyarázni, hogy az a legnagyobb igazságtalanság, hogy Merseházyak vannak a földön. Az idén vigyáznak a vendégek megválogatására. De hiszen voltaképpen nem is az a fontos ebben a percben, hogy Merseházyak vannak vagy nincsenek, ez úgyis csak addig jár az emberek fejében, amíg a cifra huszárokat és a pompázatos várnagyokat megszokják a szemek – a táncnál úgyis ledobja válláról a nehéz Zrínyit Poroszkai uram, mert ő a legfáradhatatlanabb táncos messzi vidéken, táncol magáért, táncol a távollevő grófért, táncol a feleségéért, aki már nem jár majálisra, mert a margitvári füzek alatt fekszik.
- 101-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A legfontosabb mégiscsak az, hogy Anikó vagy Hanka vagy talán Nina jól mulasson a borszkai majálison. (Ezen a vidéken csak a nagyon öreg asszonyokat hívják Annának.) Itt vannak a kicsikék, fehér vagy rózsaszínű ruháikban, mintha a Vág-völgyének valamennyi virágoskertjét letarolták volna egyetlen hajnalon, és a harmatos, üde virágokat idehozták a százesztendős tölgyek alá. Akár kék, akár barna a szemük, valamiképpen másfélék ezek a szemek, mint a többi magyar tájakon. A lányok szemében a hegyvidéki alkony mélázik; a szürke álmodozás, mint hamvas kökénybokor a hegyoldalban, tót mélázásnak is neveztetik. A nótáik, a vizeik, a meséik vagy a hegyeik teszik, hogy olyan furcsa álmok laknak a szemükben. De csak addig, amíg lányok. A tót asszony szeme mindig huncut. Csupa pajkosságból mosolyognak olyan megértőleg, hogy hajlandó volnál Obecskóra is elmenni a lenszőke állatorvosné után! Csak amikor közelükbe kerülsz, akkor veszed észre, hogy olyan ártatlanok, hogy négyig sem tudnak olvasni. Vagy talán tudnak négyig olvasni? Az asszonyok mindenütt egyformák, a Vág-völgyében is. Kiismerhetetlenek, rejtélyesek. Hagyjuk az asszonyokat, és vizsgáljuk a férfiakat, akik daliás, vitézi külsejű emberek. Nem is csoda: hatszáz évig jártak hadba a Merseházyak griffmadaras lobogója után, ha egyebet sem, a katonás tartást megtanulták. Itt van mindjárt a bunyitai „kirendeltség”, mint a fürdő tiszttartója mondta. Bunyitán most rendezték az önkéntes tűzoltóságot, a férfiak tehát vígan feszengnek vadonatúj uniformisukban. Csupán Kricsfalvi, a híres, visel bálias, hosszú, fekete kabátot, vállán egy hatalmas, aranysárga szalagcsokor. A legnagyobb, mert a virágok táncát rendezendi. Csak a szeme áll még keresztbe, mert már hajnalban elindultak Bunyitáról, és az idő koraiságát csak útközben vették észre. Midőn is tábort ütöttek a határcsárdánál, a híres Késő Fáninál. Valóban férfias cselekedet volt délre elhagyhatni a pompás termetű Késő Fánit, ahonnan maga gróf Merseházy Miklós se szokott egykettőre továbbhajtani. Bajuszát titkosan pedergetve és huncfutkodó mosollyal exkuzálta magát Kricsfalvi, amint a férfiak fülébe sugdosta: – Ne haragudjatok. Késő Fáninál voltunk. A legénység még mindig ott tanyázna, ha sarkamra nem állok. A legénység: a segédjegyző, valóban nem látszott használható állapotban, pedig tíz leánynak is lekötötte táncát. A sokleányú Vasánghi, a vágpénteki tiszteletes buzgólkodott leginkább: – Vízbe kell dugni a fejét, hideg vízbe.

- 102-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A legénységet a tóhoz cipelték, és belenyomták a fejét a forrás csatornájába. Az ifjú kézzel-lábbal tiltakozott, de miután többször megmerítették, kijózanodott. Igaz, hogy nedves lett a szép, csíkos tűzoltó uniformis, de az megszárad a napon. A papkisasszonyok visszafojtott lélegzettel lesték a jelenetet. Nem mosolyogtak, nem gúnyolódtak a szegény ifjú felett, mert hiszen nem tehet róla, Késő Fáni az oka. De mégiscsak legfurcsábban járt a szécsi gvárdián. Felborították az ijedős lovak a kocsiját, és gyalogszerrel kellett Borszkáig jönnie. De hát mit is akar a pap a majálison? „Eszük volt azoknak a lovaknak – mondta egy háromleányos apa, aki a sógorasszonyát is elhozta. – Pappal táncolni haszontalanabb dolog a szél csendesítésénél!” A cigányok fáradhatatlanul muzsikáltak, dél lett, csupán Tolcsvai Treszka és özvegy Báji Péterné nem mutatkoztak még a közönség előtt. Treszka kisasszony a leeresztett zsalugáterek mögül kémlelte a külső időjárást, bár már hajnal óta „plain parade” volt öltözködve. De hát csak nem érkezhetett meg egyszerre a falusi rezedákkal és kisvárosi muskátlikkal! Nini, a bágyi tanítónőnek is piros ruhája van. Szerencsére a Treszkáé különb, császárpiros, amelyhez pompásan illik a fehér cipő, amelynek sarkát egész éjjel aranyozta a mama. A zsalugáteren át pontosan lehetett látni az érkező kocsikat. Itt van már Palkovics Pali, tavalyi kérője. A hetyke szolgabíró mintha megkopott volna tavaly óta, ritkább a haja, és a bajusza tömöttebb, sokat iszik az az ember! Amott a két Molnár úrfi, a Nyírségből ideszármazott gavallérok. Hej, lesz most már lovagias ügy bőven. Még egy hónap múlva is a borszkai majális miatt fáj a párbajsegédek feje a székvárosi kaszinóban. A monoklis Molnár vékony lovaglóvesszőt tart a kezében, és ugyanezért hosszú acélgomb van a cipője sarkába verve. A nadrágjának olyan szabása van, mint a huszártiszti nadrágoknak. A kezén nagy, vörös kutyabőr kesztyű. Még a főispán se mer így öltözködni ezen a vidéken! A hóka-Molnár ellenben szmokingban és fehér kesztyűben jelent meg. A lakkcipője vakító. Isten irgalmazzon annak, aki arra a cipőre véletlenül rálép. ,,Hej, ha az én gavallérjaim eljönnének! – gondolja magában Treszka. – Ha az én grófjaim betoppannának!” Mert hisz – azt úgyis kitalálhattuk – Treszka módolta ki (csak levélileg), hogy Miklós gróf kegyelmet gyakorolt védencei fölött. Ugyancsak Treszka kisasszony küldte a rózsabokrétát. Valami újat, rendkívülit akart látni a borszkai majálison. Orosz herceget, francia bárót és mindenekfölött az elegáns Milfayt, akivel már baráti viszonyban képzelte magát.
- 103-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Most gyors trappban megérkeznek az uradalom ismerős almásszürkéi. Három hajtókocsi gördül szinte a táncterem bejáratáig, hogy a népek ijedten ugranak széjjel a paripák előtt. Milfay mintegy varázsszóval állítja meg lovait, a gyeplőt a kocsisnak dobja, és sétapálcáját kezébe véve, leugrik a magas bakról. Szürke kamásli van a lábán! Ejnye, hogy ez senkinek eszébe nem jutott az egész vármegyében! A második kocsiról Xypszy baronet nevet nagy életvidorsággal a rózsaszínű ruhás lányok csoportjára, fonnyadt, de fiatalos arcán őszinte csodálkozás ül: ő valóban nem látott még erdőt és erdőben majálist. A lányokra olyan pillantást vetett, mintha valamennyi az ő tiszteletére gyülekezett volna össze – puhakalapja mellett búzavirág volt. Ejnye, ezt is elfelejtette a helybeli ifjúság. A cár unokaöccse egymás elé fogott két lovat, mint otthon, Pétervárott szokás, ahol ő sohasem volt, és hangos füttyszóval dirigálta a lovakat. Sétapálcája mellette hevert, az ülésben, amely pálca virágokkal volt körülfonva. Treszka kisasszony abban a másodpercben Milfay mellett termett. Olivér egy darabig bizonytalankodva nézte a piros ruhás, szőke lányt, de miután felismerte, tiszteletteljesen üdvözölte. Mondtam már valahol, hogy senki sem tudta oly hódolattal köszönteni a nőket, mint a hideg és kimért Milfay. A férfiaknak elnézett a fejük felett, de a nők előtt csaknem térdet hajtott. Ezt a hódolatot várta, remélte, óhajtotta Tolcsvai Treszka kisasszony, ezért kapott Miklós gróf kétoldalas levelet, és egyáltalán ezért mozogtak a falevelek odafent a magosban, a borszkai tölgyeken. Egy másodpercre körülvillantotta a szemét. Igen, mindenki látta, a majális legelegánsabb ura meghódolt Treszka előtt. – Hogy van? – kérdezte a leány olyan suttogó, bizalmas hangon, mintha a legnagyobb titokról beszélne. – Megkapta rózsáinkat? Milfay könnyed mozdulatot tett. – Ott vannak barátom pálcáján. Alexandrovics, gyere ide. Istenem, a muszka herceg is Treszka kisasszony előtt állott, bölényfejével és rézvörös arcával. Ó, milyen érdekes az ilyen északi férfi. „Szent Lajos unokája” néhány perc múlva csatlakozott. Treszka, bár belül dobogott a szíve, az esetleges balsikertől remegve, biztos hangon kezelte az urakat. – Jöjjenek, megmutatom a publikumot. A cár unokaöccse mindkét vállával nyújtózkodott egyszerre: – Valami árnyékos helyre kellene leülni… Hé! – kiáltott rá a mellette somfordáló, monoklis Molnárra. – Nem gondoskodtak itt a részünkre asztalról?
- 104-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A lovaglónadrágos ifjú csaknem elejtette a monoklit, vérvörös lett és továbbsietett. – Tévedés – mondta sziszegve, pár lépéssel tovább, és suhintott lovaglóvesszőjével. (Egy negyedóra múlva magához tért, és két barátjával kihívatta a herceget. Livinszky megrázta sörényes fejét. „Nem – mondta egykedvűen –, eddig sem ismertem ezt az urat. Ezután sem vagyok kíváncsi rá.”) Treszka ezalatt ügyesen kormányozta a társaságot a sétatér felé. Xypszy nyomban bal oldalról csatlakozott, míg Milfay unottan lépkedett a szélen. Sem jobbra, sem balra nem nézett. A fejedelmi külsejű várnagyok alázatos köszöngetését észre sem vette. A falusi kisasszonyok szinte eltátották a szájacskájukat az előkelő urak láttára, csupán Kricsfalvinak, a tekintélyt sárga rendezői szalagjáért élvező tanítónak volt ez a megjegyzése: – Olyan koldusok ezek, mint a templom egere! – Mikor kezdődik a tánc? – kérdezte Milfay. Treszka hosszasan Olivérre nézett: – Akár mindjárt. Csak valaki elkezdje. Szokott ön táncolni? – Én nem szoktam táncolni – felelt Olivér –, de szeretném látni magát táncolni. A szőke leány kérdőleg pillantott a hercegre. De az komoran elfordította a fejét. Milfay közbeszólt: – Majd egy négyest Xypszy fog táncolni önnel. A baronet kesernyésen mosolygott, de bólintott a fejével. – Ó, hisz én se vagyok valami szenvedélyes táncos – mondá gyorsan Treszka. – Jobban szeretem a társalgást a táncnál. Csak azzal táncolok, akivel beszélgetni óhajtok. Csendesen, szinte félrefordulva, a terem sarkában, a cigány lágyan húzza, a lampionok ragyognak… Álljunk meg mi, mert Treszka kisasszony most még gyorsabban beszélt, mint valaha. A veszedelem feltűnt a látóhatáron, özvegy Báji Péterné nem titkolt megdöbbenéssel és talpig rózsaszínben közelgett. – Kedvesem – kiáltott rá Treszkára, bármilyen huncutsággal kerülte Treszka e pillantást. – Kedvesem, be gyönyörű vagy ma! És már átölelte Treszkát a Felvidék egykori legszebb asszonya. – Ó, te cudar! – mormogta félhalkan Treszka. Az urak bemutatkoztak.

- 105-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Xypszy! – kiáltott fel a Felvidék szépasszonya gyönyörűséges hangon. – A legjobb barátnőm volt egy Xypszy baronesz a bécsi orsolyáknál! Talán húga volt, báró úr. Xypszy baronet, mint teljesen ismeretlen ember, a Treszka édesanyjának, nem pedig vetélytársnőjének gondolta a jövevényt. Természetes hangon megszólalt: – Nem, asszonyom, húgom nincs. Az csak anyám lehetett. Forró, hálatelt pillantás érte Treszka szeméből, és a fonnyadt baronet mindent megértett. – Hol van Izidor? – kérdezte bizonyos idő múltával Livinszky Sándor herceg. – Nem értem, hová lett ez az ember? – Ki hozta kocsiján? – kérdezte Milfay. Mire kiderült, hogy Izidort senki sem vette fel kocsijára, ha akar, gyalog jön el az öreg markőr a borszkai majálisra. Még a gőgös Milfay is megcsóválta akkor a fejét: – Urak, sokkal demokratábbaknak kell lennünk! A hölgyek szótlanul hallgatták az urak társalgását. Treszka kisasszony, miután Bájiné ruházatán nem talált kifogásolnivalót – pompás cipője, harisnyája és fűzője volt –, azzal mulattatta magát, hogy a ráncokat olvasta össze barátnője arcán. Míg az egykori szépasszony szemmel láthatólag mulatott Treszka kisasszony aranysarkú cipőjén, valamint azon, hogy Treszka fűző nélkül jelent meg, holott meglehetősen telt teremtés volt. Ez a fűzőnélküliség láthatólag bosszantotta Bájinét, mert ő maga fűzőben aludt is. Treszka keblei domborultak, és a szél libegtette piros ruháját. „Ez már szemérmetlenség” – gondolta Bájiné, és megvetéssel mérte végig Treszkát. Amire Treszka gúnyos mosollyal felelt, és miután a Bájiné cipőjének az orrát megnézte, így szólt hirtelen a kedves Xypszyhez: – Ha akarja, a virágok táncát is együtt táncolhatjuk. – Mi az? – A hölgyek választják meg táncosukat, és ezt egy virág átnyújtásával jelzik, ezért virágok tánca. – Ravasz dolog – felelt Xypszy baronet. – Hiszen akkor életveszedelmes az itteni tartózkodás. Milfay nyomatékosan monda: – Az idősebb urak úgysem sok vizet zavarnak már a táncolók között. A kisleányoknak való a tánc. A Felvidék legszebb asszonya egy gyöngyvirágcsokrot vett elő kebléről, és gyorsan Milfaynak nyújtotta.
- 106-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Olivér, én magát kitüntetem. Milfay meghajolt: – Asszonyom, ha táncolnék, csupán kegyeddel táncolnék! – Hol az ördögben van az az Izidor? – dörrent közbe a cár unokaöccse. – Még megették a medvék… Amilyen szerencsések vagyunk – tette hozzá félhangon. Ebben a percben felbukkant Izidor keselyűképe a messziségben. A gyári tűzoltóság természetesen nem akarta beengedni a poros, izzadt férfiút az úri publikum közé, és hátrafelé taszigálták. A herceg azonban gyorsan kiszabadította, és megveregette az öreg férfiú vállát, aki futólépésben tette meg az utat Margitvárról Borszkára. – Üljön le, Izidor, parancsoljon, ami jó és drága… Hé, szolgálja ki ezt az urat! – kiáltotta a herceg a publikum közé. Véletlenül Kricsfalvi tanító állott hozzá legközelebb, óriási csokrával, és Livinszky bölényszeme egy másodpercre megakadt a tanító hosszú, sovány alakján. – Igenis – felelt ugyanezért Kricsfalvi, és már barátságosan közelgett Izidorhoz. – Én vagyok itt a főrendező – kezdte nyájas mosollyal. – Nos, hogy tetszenek a díszítések, a lampionok? Az én munkám. Izidor vállat vont: – Akasztás, táncmulatság, az 35-öt jelent az egyiptomi álmoskönyvben. Majd megteszem a linzi lutrin. De most csak arra akarom figyelmeztetni, hogy sehol sem látok kártyaasztalt a területen. Az én uraim játszani szoktak ebéd után, de még ebéd előtt is. Kricsfalvi igazolta magát: – Mi itt táncolni gyülekeztünk össze! Izidor megvetőleg legyintett: – Maguk! Maguk csinálhatnak, amit akarnak, semmi közöm hozzá, sem nekem, sem a kegyelmes grófnak. Akár beleugorhatnak a vízbe! De az én uraimra vigyázniok kell. Ők nem passzióból vannak itt. A kegyelmes gróf egyenes felkérésére rándultak ki, hogy mulassanak. Egy-kettő. Felállítani a kártyaasztalt ott, az árnyékos lugasban. Svájci és francia jöhet egyszerre, táblák, kréták, szivacsok. Hát nincs itt egy jóravaló markőr? Kricsfalvi megzavarodva hallgatta Izidort. Talán nem is értette egészen, hogy mit mond. Mindenesetre elrohant, aranysárga szalagja hosszan úszott utána a levegőben.
- 107-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Treszka kisasszonynak ezalatt sikerült olyan pozícióba jutni, hogy Milfay Olivér szívesen beleegyezett abba, hogy az ebédet költsék el együtt. A margitvári vendégeknek természetesen a legjobb asztalt terítették meg, és a legszebb rózsákkal rakták tele az ezüstvedreket. A margitvári várnagy személyesen ügyelt fel a dolgok rendbehozatalán, Izidor a háttérből segédkezett a borok behűtésénél. A Medocnak meleg vizet hozatott, nagy darab jeget a fehérnek, míg a champagner-palackokat apróra tört jégbe ültette. Livinszky herceg közelében helyezte el a pálinkát, míg Olivér asztalkendőjébe a legfrissebb sportlapot csúsztatta, amelyet Isten tudja, hol szerzett. A bámészkodó falusiakat elhessegette a pompásan terített asztaltól, és kezét hátrafonva őrködött a nap állásán, hogy mindvégig árnyékban maradhasson a margitváriak asztala. Csupán az zavarta meg a cirkulusait, midőn Treszka kisasszony is helyet foglalt az asztalnál, mégpedig az asztalfőn, amelyet a hatvanéves hercegnek kellett volna elfoglalnia. Ördöngös pakli! – kiáltott fel magában Izidor. – Leforráz Mitra, ha megtudja, hogy Olivér itt női társaságban mulatott. Amíg az asztalkendőket kicserélte, és a sportlap szélét gyöngéden kihúzta, halkan a Milfay fülébe súgott: – Talán szerelmes vagy megint, Olivér? Milfay nevetve csóválta meg a fejét. Izidor tehát a herceget, majd Xypszy baronetet vette szemügyre, és miután a szerelem jeleit egyiken sem észlelte, ellenséges pillantásokat vetett Treszkára, mint valami tolakodóra. Treszka azonban boldogan, szinte harmatos szemmel ült helyén. Rózsaszínű arca, szőke feje és búzavirág szeme ragyogott. Körülbelül azt érezte, hogy mindent elért, amit az élettől, a borszkai majálistól, leányságától várhatott: kétségen kívül bebizonyosodott, hogy ő az első hölgy a fürdőhelyen, és e percben tán azt sem bánta volna, ha a grófok, hercegek és a többi főurak megölelik nyilvánosan! Hadd pukkadjon meg mindenki a vármegyében. – Az én dédanyám egy Merseházy grófné volt – rebegte szinte önfeledten –, azért nem érzem jól magam a parasztok között. Milfay Olivér erre olyan udvariasan, amint csupán orfeumi dámákkal szokott beszélni, ezt kérdezte Treszkától: – Vörös borral parancsolja a pezsgőt vagy pedig tisztán? Treszkának megrezzent a szeme. Sohasem szokott inni, de most bátran mondta: – Csak úgy, amint az urak isszák.
- 108-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Olivér intett a felszolgáló huszárnak, de Izidor hamarább volt kéznél. Medocból, Pommeryből és hollandi pálinkából hirtelen színültig megtöltött egy poharat, és ezüsttálcán Treszka kisasszony elébe állította. Milfay megelégedése jeléül hunyorított Izidorra. Az öreg markőr pedig várakozólag megállott Treszka háta mögött, amint keveréke hatását várta. A leány felhajtotta a gyilkos erejű bort, és a szempillája sem mozdult. „Hm” – gondolta magában Milfay. Izidor szégyenkezve sütötte le a szemét. Aztán gyorsan az üres pohár után nyúlt. – Köszönöm, már nem iszom – felelt Treszka, és lassan felpirult az arca. A halántéka kitüzesedett. És a szíve hevesen dobogott. A bor megtette hatását. Treszka kóválygó fejjel nézett körül. Az ácsorgók között észrevette apját. Kétségbeesetten intett az öregnek. Aztán az apja karjára kapaszkodva, ingadozó léptekkel elhagyta a csatateret. Izidor mozdulatlan arccal állott az urak háta mögött. – Estig ez se fog alkalmatlankodni – mondta félhangon. – Addig eltart, míg kialussza magát!

2 Az asszonylaki amazonok Már említettük valahol e történet folyamán, hogy Merseházy Miklós, több vármegye örökös főispánja és töméntelen földek ura, zseniális ember volt. Zsenijét nem az olvasmányokból, sem a hallomásokból merítette, zseniális volt, ha unatkozott, ha mulatott: és miután e két dolgon kívül egyéb foglalkozást nem tudott neki nyújtani az élet: mindig zseniális volt. Egy napon betoppant Margitvárra, ahol az azilumbeli urak ismét régi foglalkozásukat űzték. Olivér azokat a versenylovakat idézte fel emlékezetében, amelyeknek futásán nyert vagy veszített, Livinszky kétségbeesetten aludt, míg a baronet fonnyadtabb volt, mint valaha: Mamzellka helyezetlenül futott a Császárdíjban. Miklós gróf ropogó léptekkel állított be a kastélyba, és miután megtudta, hogy pártfogoltjai még életben vannak, megfúvatta a kürtöt, mint riadók alkalmával, négyszáz esztendő előtt. A vendégek a lovagteremben gyülekeztek. Miklós gróf kezet fogott velük. Friss volt, eleven volt, ebben az órában érkezett Madridból, ahol egy mór

- 109-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

hercegnőért párbajt vívott az orosz követtel. Csupán annyi ideje volt, hogy az „Aranygolyó”-nál megállíttassa kocsiját… – Mindent tudok! – kiáltotta. – Tehát Treszka kisasszony megadta az árát a mulatságnak! Én sohasem tudtam szabadulni tőle. Ezentúl francia pezsgővel kínálom. És a majális többi hölgyei? Kit tettél még szerencsétlenné, Milfay? Olivér vállat vont. – Azt hiszed, hogy van nekem még kedvem boldogtalanná tenni asszonyokat, leányokat? Miklós gróf – miután most szabadult szerencsésen egy kései kalandból – vígan kiáltotta: – Higgyétek el, urak, hogy nem érdemes másért élni, mint a nőkért! Hölgyekért verekedni, szaladgálni utánuk, éjjel-nappal velük foglalkozni: ez az igazi élet, urak. Livinszky, minden köteles tisztelet mellett, akkorát ásított, amilyent soha. Olivér a gróf vadonatúj szalmakalapját vizsgálta, amely különös fonásával nyomban feltűnt. Csupán a fiatalos Xypszy baronet bólongatott helyeslőleg a gróf szavaira. Miklós gróf további szavait tehát egyenesen Xypszyhez intézte: – Van annál valami nagyszerűbb a földtekén, mint egy kerek női váll, amelynek a színe szebb, mint a márványé, és formájában a nő egész egyénisége van kifejezve? Az utóbbi időben a női vállak és nyakak karakterével foglalkoztam. A vállairól és nyakáról lehet megismerni a nőt! A váll kereksége vagy hegyes formája leleplezi a titkolózó nőt. Kerek vállal, nyakkal, amelynek törzsét aranyos pihék díszítik, amelyek finomabbak a madarak apró tollainál: hiába hivatkozik a hölgy erényére. Ez az erény megdől egy jól elhelyezett csókon, amely egyszerre érinti a vállat és a nyakat. A nyakszirt a szerelem szirtje, a csókok hullámtörésében diadalmasan áll e szirtfok, amíg a hullámok elborítják… – Ördögi! – kiáltotta Livinszky. – Még sohase hallottam ilyen dolgokat. Költő vagy te, kegyelmes úr. Miklós gróf vállat vont: – Ha akarom, az vagyok. A nők többnyire költővé teszik az embert vagy koldussá. Engem szívesebben juttatnának koldusbotra, mint hogy költővé tesznek. Xypszy baronet felsóhajtott: – Ó, bárcsak egyszer koldus lehetnék nők miatt. Milfay nyugodtan közbeszólt: – A nők csak azokat a férfiakat fosztogatják ki, akik nők nélkül is elpusztultak volna. Vannak férfiak, akik predesztinálva vannak a tönkrejutásra. – Engem nem tesznek tönkre a nők – nevetett teli szájjal Miklós gróf. – Én bizony faképnél hagyom őket, midőn észreveszem, hogy fosztogatásra adják kis
- 110-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

fejüket. Hamar meglátom terveiket. Néha szinte boldogtalan vagyok, hogy minden búcsú nélkül kell elhagynom őket. Fáj a szívem értük. De kifosztani mégsem engedem magam. Milfay bólingatott, és tréfásan mondta: – Magam is szeretném azt a nőt látni, aki Miklós barátunkat az orránál fogva vezeti. Bécsben és Budapesten már a legkisebb varrókisasszony is ismeri azokat a furcsa, antik ékszereket, amelyekkel Miklós a hölgyeket megajándékozni szokta. A zálogos rendőrért kiált, midőn ezeket az ékszereket boltjába viszik. Miklós gróf olyan jóízűen nevetett, mintha a világ legmulatságosabb dolgát hallaná. Xypszy felsóhajtott: – Istenkém, ha valakit Merseházynak hívnak!… Kell ennél több a női szívek és kegyek elnyeréséhez? – A mór hercegnő Madridban bezzeg nem tudta, hogy Merseházyak vannak a világon. Azt valahogy mégiscsak másképpen kellett meghódítanom – mondta igen komolyan Miklós gróf, és széles vállán megfeszült a kabát. Milfay Olivér halkan nevetett: – Treszkát bizonyára könnyebb lett volna meghódítani Borszkán. – Tévedés – felelt igen komolyan Miklós gróf. – Már előfordult, hogy az unalom vagy a kicsapongó kedv lépteimet Treszka nyomába irányította. Mentem, mendegéltem a meglehetős formás lábak után, Treszka nem is fukarkodott a cipője mutogatásával, de aztán nincs tovább. Kénytelen vagyok bevallani, hogy megbuktam Treszkánál, uraim. Milfay elhallgatott, és a szivarfüstbe bámult. – Treszka egy tisztességes lány – ismételte Miklós gróf. – Azt hiszem, még az ajkát nem csókolta meg senki. Milfay dúdolgatott: – Furcsa teremtés. Igazi felvidéki stréber-kisasszony. Azt hiszem, szívesen kompromittálná magát egy eleven gróffal… – És ártatlan maradna – nevetett Miklós gróf. – Természetes, hűséges esze van a kisleánynak, sohasem hagyja cserben a hidegvére. Majd, ha itthon maradok, idővel férjhez adom. Milfay bólongatott, és kissé elszomorodva mondá: – Ha tudtam volna, bizonyára másképpen viselkedtem volna a kisasszonnyal szemben… – Ezek a mi felvidéki tót lányaink – szólt Merseházy – különös, néha furcsa teremtések. A szemük, a szájuk azt mondja, kiáltja, hogy boldog örömmel rendelkezésre állanak minden férfiúnak, aki kezét kinyújtja értük. És
- 111-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

kacérságukkal fel tudják bátorítani a legpipogyább legényt is. Aztán, hipp-hopp, eltűnnek, mint a kámfor. Az ember csupán a levegőt markolja utánuk. Sok jó, nemes, nagyszerű vér keveredett itt össze. Csehek, kurucok, labancok, nemesek, főurak, de még királyi vérből valók is hozzájárultak a vérkeveredéshez. Giskra vére együtt folydogál az erekben a Merseházyak vérével. Talán még Mária Teréziának is elvitte a szél egy aranyos hajszálát. Ki tudja, hová fújta a szél azt a hajszálat?… De hát most nem is annyira a tót lányokról van szó. Kirándulunk, urak, Asszonylakra. Ki tudja, hol van Asszonylak? A margitvári azilum ápoltjai összenéztek. Vajon miféle zseniális bolondságon töri fejét Miklós gróf? – Ne gondolkozzatok. Tudom, hogy csak a tekeasztalon tudjátok orientálni magatokat. Asszonylak község Pozsony megyében, közel az osztrák határhoz van. Nevezetessége egy régi Svarczenberg kastély, amelyet legutóbb a kegyes hercegnő asszonyok számára berendezett. Négy vagy öt előkelő úridáma tölti ott idejét a hercegnő alapítványából. Férficselédség nincs a háznál. Mit szólnátok hozzá, ha hadat üzennénk az asszonylaki nőknek, és megostromolnánk a kastélyt? – Már inkább Treszka kisasszony bolondságait hallgatom Borszkán, mint nyugalmazott úridámák döngicsélését – felelt Milfay Olivér. Livinszky herceg szolgálatkészen felelt: – Te vagy urunk, házigazdánk, Miklós, azt tehetsz velünk, amit akarsz. – Tíz év óta nem beszéltem társaságbeli úriasszonnyal! – kiáltott fel Xypszy baronet. – Meg találok halni anélkül, hogy egy kedves, finom úriasszony gyöngéd ujjaival megsimogatná a homlokom. Hiába, az úriasszonyok ujja, tenyere más, mint az orfeumi hölgyeké. Becsületemre, vágyakozom, hogy egy finom, tisztességes asszony kezét megfoghassam. – Bolond rajongó – dörmögött Olivér. – Mintha az nem volna mindegy, hogy milyen kéz simogatja az embert. A nők kezei, akár úriasszonyok, akár félvilágiak, mindig megfordulnak olyan titkos helyeken, ahol férfi keze sohasem fordul meg. A leggyengédebb, legszentebb női kéz is erkölcstelenebb, tisztátalanabb, mint a barna férfikéz. – Ne bántsuk a női kezeket, Olivér – szólt közbe komoly hangon Miklós gróf. – Bizonyos korban (hál’ istennek, még messze van e kor), a férfiú részére nem marad meg a nőkből egyéb, mint kezük meg lábuk. A finom asszonykéz és a formás női láb. Nagyatyám, Merseházy Pál, a moszkvai nagykövet, vagyonokat fizetett egy-egy női kézért vagy lábért. Táncosnők, szép kezű cigánylányok, lovarművésznők vették körül élete utolsó éveiben, mégis akkor volt a legboldogabb, amikor az unokanővére, a finom Katinka, megsimogatta a homlokát az ő elegáns, tiszta, jó szagú kezével.
- 112-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Xypszy lelkesedve hallgatta e szavakat. És szokása ellenére megtámadta Milfayt. – Olivér azt hiszi, hogy az „Aranygolyó” kasszíroshölgyének van a legfinomabb keze Európában. Pedig sohase mossa meg a kezét. Istenuccse, nem mossa meg a kezét. Olivér vállat vont, és csupán egy lenéző pillantással felelt. Bizonyára jobban ismerte a nőket, mint Xypszy baronet, és az aranygolyóbeli kasszírosnőről is tudhatta, hogy hányszor mossa napjában kezét. A hadüzenet megtörtént. Miklós gróf minden költői tehetségét összeszedve, verses levelet írt Asszonylakra, Hartleben Zsófia csillagkeresztes hölgynek, akivel hajdanában táncolt a Svarczenberg palotában. „Asszonyom, mi megostromoljuk önöket, holnap vagy holnapután – mielőtt a nap nyugovóra száll – seregem megáll Asszonylakán.” Díszruhás várnagy vitte a pergament, és két huszár kísérte az üzenetvivőt. Estére megjött Poroszkai uram a válasszal. – Várjuk az ostromot – felelték a kastély hölgyei, és egy kosár málnát küldtek Merseházynak, amelyet bizonyára saját kezűleg szedtek a kastély kertjében. A málna ízes volt, és az üzenet fellelkesítette Miklóst. – Van felvonójuk? – kérdezte a várnagyot. – Van, de a szobalányok, frájok egész nap a kapuban hancúroznak. Elegendő, hogy egy jóképű fuvaros elhajtson a kapu előtt, az asszonycselédek nyomban leeresztik a hidat. Zárda az, kegyelmes uram, de olyan zárda, ahol még káplán sincs. A faluban lakik egy nemesember, bizonyos Kertyik Pál. Az folyton azzal fenyegetőzik, hogy katonaságot kér a vidékre, mert nem bírni a kastélybeli fehérnéppel. – Ezzel a Kertyikkel meg kell ismerkednünk – vélekedett Miklós gróf. – Hasznos útbaigazítással szolgálhat. – Magam is azt gondoltam – felelt a várnagy. – Mindjárt elhoztam Kertyik uramat. Odalent vacsorázik, a kulcsárnál. – Hát hozd elő, ha már vacsorázott. Kertyik Pál sokáig vacsorázott. Nagyevő ember volt, nem tudott egykönnyen megválni a késtől-villától. A várnagy buzdítására mégiscsak lenyomta az utolsó falatot, és hagyta magát Miklós gróf elé vezetni. – Hát miféle fehérnép lakja a kastélyt? – kérdezte a gróf. – Nem esett ehhez hasonló bolond dolog Mátyás óta, mert akkor estek a legbolondabb dolgok – felelt Kertyik Pál, és széttörölte szárnyas bajszát.
- 113-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Már kissé vénecske ember volt Kertyik, a rövidre nyírt haja deresedett, de a bajusza fekete volt, mint a szurok. Gömbölyű szeme volt, amelyre olvasásnál okulárét helyezett, a mutatóujján régi pecsétgyűrűt hordott. Bocskoros nemes az ilyen ember neve, de gyakran büszkébbek régi armálisukra, mint maga a király. – Hát hogy van a bolond eset? – kérdezte Miklós gróf, és hátradőlt székén. – Állva nem tudok beszélni – felelt Kertyik Pál. – Hát üljön le – legyintett a gróf. – Csak aztán igazat mondjon. Kertyik megállott leülés közben: – Igazat? – kérdezte nyomatékosan. – Az én őseim határkapitányok voltak Dévényben. Mi nem szoktunk nem igazat mondani. Kertyik manapság már csak egyetlenegy van Magyarországon, és az én vagyok. De Merseházy van elegendő. A gróf jókedvűen nevetett: – Beszéljen már, Kertyik uram, az oldalamat fúrja a kíváncsiság. Kertyik még egyszer körüljáratta gömbölyű szemét, és így kezdte: – A hercegnő a nyakamra telepítette azokat az asszonyokat, azóta nincs egy nyugodt percem. Egyetlen nemesember vagyok a faluban, a többi tehát nem számít. Van ott vagy három-négy dáma, aki napközben, unalmában, már azt se tudja, hogy mit csináljon. A cselédi sorban levő némberek pedig majd megbomlanak a férfinép után. Mert az éppen a bolond dolog, hogy férfinak nem szabad a kastélyba belépni. Kijönnek tehát ők a kastélyból. A grófnők lovagolnak, beugratnak a virágoskertembe, letapossák a tulipánhagymáimat, aztán, mikor csendesen dörmögtem ezért valamit, lovaglóostort fogtak rám. Nem lehet azokkal bírni, kegyelmes uram. Még a gyereknépnek se hagynak békét. Megkergetik őket az utcán, az asszonyoknak pedig napestig mindenféle füveket kell szedni az erdőn, amiből fürdőt készítenek. Öreg papunk, Vajkai tisztelendő nem prédikál kedvükre; már írtak is a püspöknek, hogy küldjön más papot. A faluban szedték össze az aláírást. A minap tűz volt, valami szénaboglyát gyújtottak fel, hogy aztán elolthassák. Térdig feltűrt szoknyában hordták a vizet a tűzre. És nagyon nevettek hozzá. Hiszen, ha fiatalabb volnék, nem ijednék meg tőlük. De így bizony elbújok előlük, amikor végignyargalnak a falun, mint a valóságos boszorkányok… Miklós gróf úgy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak. – Boszorkányok? – Azok. Mert még a gyerekek is félnek tőlük. Úgy összeölelgetik, csókolják a gyerekeket, hogy azok sírva fakadnak, mintha megverték volna őket. A minap is pirosra csipkedtek egy zsellérgyereket. – Aztán milyenek? Fiatalok, szépek? Kertyik Pál pisztolydurranáshoz hasonlóan csapta össze a két tenyerét.
- 114-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Szépek? Fiatalok? Hisz akkor nem volna velük semmi baj. Régen levitézlették azok már a fiatalságot, talán még Solferinónál. Csakhogy az ilyen finom úriasszonyoknál az másképpen van, mint a magunk asszonyainál. Mindennap fürödnek, liliomszappannal mossák a bőrüket, a patikának minden huncut fortélyossága az ő csinosságukra van kitalálva, így aztán megesik, hogy még a hatvanéves is szemrevaló lehet közöttük, holott mondom, az ifjúság régen elhagyá. A kenőasszonyok naphosszat egyebet sem tesznek, mint a ráncokat dörzsölik, dunai fövényben áztatják a lábukat, a szarvast gombával töltik… Elég az hozzá, hogy igazságtalan dolog ez, kérem. Amíg a föld leányai hamarosan megöregszenek, e dámák hervadottságukban is olyan rózsaszínűek, mintha bérmálásra készülnének. Miklós gróf felcsillanó tekintettel hallgatta Kertyik uram panaszait. Titkon kedvelte a szép, hervadt dámákat, miután egész életében a tavaszt kergette. – Holnap útra kelünk, és megostromoljuk Asszonylakot! – adta ki a parancsolatot Poroszkainak, a várnagynak. Kertyik megvetőleg csóválta a fejét. – Nem egészséges dolog ez, uram. Régi selyemruhákért hadba szállani! Még a nagyapám se hallott ilyent. De hát Kertyik uramra senki sem hallgatott. Végül még Milfay Olivér is vállalkozott az útra. – Szép, hervadt, imakönyvbe préselt virágokhoz hasonlatos dámákhoz megyünk – mondta nyelvcsettentve Merseházy gróf. – Olyan szaguk lehet, mint ha a tömjén illata a mósusszal keveredik. – Hármas mezőn, hármas határon, búzavirág az én virágom – felelt Olivér a népdal hangján, a kékszemű Treszkára gondolt, de reggelre gondosan megberetválkozott tükrében. A nagy, szürke automobil pöfögve szaladt végig az országúton. Kertyik Pál az egész idő alatt azt várta, hogy mikor fordulnak az árokba, míg a cigánybandát Poroszkai uram hozta négylovas kocsin. Merseházy megállította az autót az asszonylaki határban, ott, ahol a zöld erdőben egy régi templom maradványai látszottak. Szent szüzek dicsérték itt hajdanán az eget. A nagy, faragott köveken kényelmes ülés kínálkozott. – Éjjel énekelnek a kísértetek – mondta Kertyik Pál –, kár, hogy nem akkor jöttünk. Merseházy aztán gyalogszerrel megindult az asszonylaki kastély felé. Franciás, tornyos, vidám kastély emelkedett a lapályon, amilyen kastélyok frank földön találódtak, amíg a forradalom felgyújtotta őket. A kapu feletti
- 115-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

tornyon a hercegi család sárga lobogója lengett, a nyári napsütésben ragyogva húzódott az ablaksor. Kertyik Pál jelt adott a kastély lakóinak, mire a felvonóhíd leeresztetett. Hatalmas termetű, fehér kötényes kulcsárnő lépett ki a kapun. – Itt van gróf Merseházy – mondta Kertyik. A kulcsárné kezet csókolt a grófnak. – A kastélyba belépni nem szabad, kegyelmes úr – mondta –, de a rózsáskertre nem vonatkozik a tilalom. Vezesse Kertyik a kis kapuhoz a gróf urat. – Több tiszteletet! – felelt a nemesember fogcsikorgatva, de mégiscsak elvezette a grófot a kastély oldalbejáratához, ahol már nyitva volt a kis, falba vésett ajtó, amelyet olyan cifra lakatosmunka díszített, mintha ezt az ajtót folytonos feltárásra, nem pedig titkos nyitogatásra csinálták volna. Egészen bizonyos, hogy hajdanában ezen az ajtócskán lépegettek be azok a lovagok, akiknek egyébként tilos volt e kastélyban mutatkozni. Szobalányok, grófnők, hercegnők kedvesei mehettek át a hidacskán, amelyet teljesen befutott a lonc. – Maradjon hátra – mondta Merseházy Kertyik uramnak, amire az nagyon csodálkozott. Régi rózsafák töltötték meg a versailles-i mintára formált kertet. Egy márvány Apolló és terrakotta faunok látszottak a bokrokban. A kőpadon, amely bíbor szőnyeggel volt beborítva, és hátában a Svarczenberg címer látszott, Hartleben Zsófia ült. Fekete lovaglóruha volt rajta, fátyolos kalapja azonban a padon hevert. Hullámos, barna hajában csak itt és amott látszott egy ősz hajszál, míg arca oly gyöngéd és finom volt, mint azon a pasztellképeken látható női arcképek, amelyeket apró virágokkal díszített bőrtokban a szívük felett viseltek az ábrándos lovagok a harmincas esztendőkben. Szürke, nyugodt szeme volt, és a szemöldöke hosszan ívelt, mint egy templomboltozat. Szenvedélytelen, szinte apácás modorban fogadta a grófot, mintha alázatosságával védekezne a világi hiúságok ellen. – Mivel lehet szolgálatára legalázatosabb szolgálója, kegyelmes úr? Miklós gróf felkacagott. – Asszonyom, én hadat üzentem. Eljöttem hódítani, ostromolni, erőszakoskodni, és ön már az első lépésnél lefegyverez? – Kit akar megostromolni? – Kegyedet, társnőit, az egész kastélyt! – kiáltotta Merseházy. – Itt unatkoznak, elhoztam tehát a barátaimat, a nagyszerű Milfayt, akitől ön gyakran olvashatott a Jockey című lapban elmefuttatásokat versenyügyünk fejlesztéséről. Itt van Xypszy báró, a legjobb teniszjátékos és a kedves Livinszky… Az erdőben
- 116-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

sátrakat verettem, házi zenekarom megérkezett, csupán a hölgyeket várjuk a barátságos dezsöné elfogyasztásához. – Miikának migrénje van, Henriette anyja halála évfordulóján böjtöl, én pedig lovagolni megyek, amint látja, gróf… Mindazonáltal ott leszek a mulatságon. Merseházy férfiasan megrázta az asszony fehér kesztyűs kezét. – Ígérem, hogy nem bánja meg, Zsófia. Habár magam már nemigen szoktam valcerezni – emlékszik a kálikó-táncestélyre? –, barátom, Xypszy baronet mestere a táncnak. Ellenben vadvirágot szedni segíthetek a hölgyeknek. – A gróf nagyon kegyes – felelt Zsófia. – Hallottam már furcsa barátairól, a margitvári remetékről. Valóban sohasem hittem, hogy leereszkednek hozzánk, szegény, elátkozott nőkhöz. Miklós gróf csak percekig tudott társalogni, mert véleménye szerint felesleges volt sokat beszélni nőkkel. – Hát egy óra múlva ott legyenek – mondta, és megelégedetten elköszönt Hartleben Zsófiától. Ringatózó, jókedvű léptekkel ballagott a kastély mellett, midőn is az egyik ablakban megpillantotta Tóváry Milkát, akit valahonnan ismert. Az egykori vörös hajú szépség kissé megfakult hajjal és olyan fehér arccal, mint a cukrászsütemény, az ablakban könyökölt, és szivarjából a füstöt fújta. A gróf megemelte a kalapját, bár az nem volt szokása. – Látom, hogy emlékszik reám! – kiáltotta harsány hangon Milka. – Eljövök a majálisra. Van cigány? Merseházy jókedvűen intett. – Hisz azért jöttünk, hogy megtáncoltassuk magát. – No, majd meglátom – felelt Milka, és kövéres kezével egy rózsát dobott a grófnak. – Henriette beteg! Szegény nem jöhet, de majd táncolok én helyette! A gróf tovább ballagott, és míg magában azon gondolkozott, hogy honnan ismeri Tóváry Milkát, az egykori gárdaezredes lányát – talán Badenbadenből, ahol a kocsiversenyben Milka díjat nyert, vagy Budapestről, ahol az árva gyermekeknek gyűjtött adományokat? – a kastély negyedik tornyánál, az erkélyről egy tarka kendős hölgy kihajolt, és bodros, szőke fejét olyan kíváncsian fordította a grófra, hogy az rögtön megállott és köszönt. – Remélem, én is elmehetek a majálisra? – kérdezte madárhangon, és fekete, délies metszésű szemével epedve nézett alá a magasból. – Hogyne! – kiáltotta Merseházy. – Ahányan vannak, mind eljöhetnek. Henriette (mert hiszen ő volt a toronybeli hölgy) gyermek módjára tapsolt a tenyerével. – Nem is hiszi, hogy mennyit unatkozunk!
- 117-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Azért van Merseházy, hogy mulattassa a hölgyeket! – kiáltotta Miklós gróf. – Csak tessék eljönni. Jobban nem lehet mulatni, ahogyan én mulatni fogok. „Mennyi hóbortos vénasszony – gondolta magában Miklós gróf, amint most végérvényesen elmaradt mögötte a kastély és benne a mulatni vágyó delnők. – Bizony kár megvénülni a nőknek!” Gondolataiból Kertyik Pál zavarta ki. A szárnyas bajuszú férfiú lihegve futott utána. – Tessék visszajönni! – kiáltotta messziről. – A grófnét elfelejtette meghívni. – Miféle grófnét? – Az öreg grófnét, a mamát, a nagyasszonyt, a sárkányt, a vén gyilkost – felelt egy szuszra Kertyik Pál. – A fürdőkádban volt éppen, azért nem bújhatott ki az ablakon. Lehet, szándékosan dugták a kádba. Miklós gróf bosszúsan megállott. – Hány esztendős az a mama? Kertyik diadalmasan kiáltotta: – Legalább száz. – Hát akkor maradjon otthon. Kertyik Pál a kellemetlen hírrel futólépésben vágtatott vissza a kastély felé. Legalább regresszálja magát valamivel a kastély lakóin. Miklós gróf elandalgott a zöld erdőben, mert néha szerette a természetet, ha sokáig nem látta. Olykor egy vadrózsabokornak is örülni tudott, míg máskor a kastélyai függőkertjei mellett is közömbösen elballagott. Hangyákat nézett az erdei úton, ismeretlen céljaik felé haladtukban, egy kis kései ibolyát tépett le, és a kabátjára tűzte, majd egy olasz románc jutott az eszébe, amit halkan dúdolgatott. „Nem érdemes élni” – gondolta legvégén, midőn a szent romoknál a sátrat megpillantotta, hogy a szakácsai sürgölődtek. Az erdei vadőrök gyűjtötték a rőzsét, Poroszkai egy magas póznára felhúzta a Merseházyak kis lobogóját, mert a várnagy mindig kitűzte a zászlót, amint erre alkalom kínálkozott. Milfay és társai valahol az erdőben kártyáztak, mert Miklós gróf úgy rendelkezett, hogy ezzel töltsék az időt. Friss, ropogós parasztmenyecskék forgolódtak a konyha körül, a kipányvázott lovak ismerősen felemelték fejüket a Merseházyak láttára. „Nem érdemes élni” – gondolta újólag Csallóköz ura, és fatuskót keresett az erdőben, ahol olyan szomorúan leült, amilyen szomorú még sohasem volt életében. Búsan nézett a bokrok közé, és az jutott eszébe, hogy milyen ostobák a nők, hogy nem öltöznek fel eprészleánykának, midőn egy nagyúr unatkozik az
- 118-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

erdőben. Kis kápolna lehetne valahol, benne hosszú szakállú barát, és mily jó volna megesküdni itt az eprészleánnyal! A faleveleket csendes szél simogatta, és a sűrűségen bepillantott az égboltozat kék szeme. Igen természetes, hogy erre nyomban Tolcsvai Treszka jutott eszébe, pedig nemigen szokott gondolni a várnagyai leányára. Sokkal nagyobb úr volt ahhoz, semhogy a saját cselédeit észrevette volna. T. T.-ét, amint a monogramját egy hímzett kendőben egyszer látta, valamiképpen egy pajkos, haszontalan, de kedves kis cselédjének tekintette. Sípot vett elő és belefújt. Csak midőn Poroszkai uram előrohant a fák közül, gondolt arra, hogy tulajdonképpen mit akar. – Menjen az automobil Borszkára, a Treszka kisasszonyért – adta ki a parancsot. A várnagy elsietett. Egy perc múlva már a völgyi úton hangzott fel az automobil ismerős tülkölése. „Vajon eljön-e Treszka?” – gondolta magában, és valami furcsa melegséggel gondolt a szegény leányra, akinek minden ambíciója abban merül ki, hogy első hölgynek tartsák Borszkán és vidékén. Később újra elkeseredett, és búskomoly gondolatai súlya alatt lecsüggesztette a fejét. Milfay Olivér megérintette a vállát. – Itt vannak az amazonok! Téged keresnek mindenütt. – Akasszák fel magukat! – pattant fel Miklós gróf. – Nem elég, hogy meghívtam őket? Tán még udvaroljak is nekik? – Xypszy már szerelmet vallott mind a háromnak. – Mit akarnak még egyebet? Örüljenek, hogy előkelő úri társaságba jöhettek, és hagyjanak nekem békét. Olivér vállat vont. Unottan mormogta: – Azt hiszem, táncolni akarnak. Merseházyt valóságos dühroham lepte meg. – Égessenek meg minden vénasszonyt! Talán én rendezzem a négyest? Csúf, kimustrált, öreg papucsok! Az ördög hitte volna, hogy még alkalmatlanságot is szereznek. – Nem is olyan vének – felelt Milfay. – Öregebb asszonynak is kezet csókoltál már, A Hartleben még érdemes arra, hogy az ember felkeljen a fatuskóról. Miklós gróf felfigyelt:
- 119-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Azt hiszed, hogy érdemes? Milfay lefelé fordította a tenyerét. – Nem, nem érdemes, mert én már végleg szakítottam a nőkkel. Nekem már a kínai anyacsászárné sem imponál. De hát még vannak olyan férfiak, akik szeretik, ha a nőknek karcsú a derekuk, friss a hajuk, tiszta a szemük meg miegymás. A Hartleben az a bizonyos, finom, elegáns alapítványi hölgy, aki leginkább azzal csalogathatná a megfelelő férfiút, hogy tiszta és érintetlen életet él. – Ostobaság. Milyen a harisnyája? Milfay szakértelemmel felelt: – Jó harisnyája van. Általában azok a hölgyek, akik csaknem szobalányi, társalkodónői minőségben szolgáltak valaha az udvarnál, mindig jobb harisnyát hordtak, mint úrnőik. Az udvarhölgy harisnyája mindig finomabb, mint a főhercegnőé. Az ördög tudná, miért van ez így. De így van. – Beszélj, Milfay! Olivér megvetőleg összeszorította az ajkát: – Te ezt éppen olyan jól tudod, mint én. Mit fecsegjek bolond módjára? – Az alsószoknya-teóriákat még nem hallottam. Milfay elnevette magát. – Hát nézd meg a Hartleben alsószoknyáját. Százat teszek egy ellen, hogy az kifogástalan tisztaságú. Az úrnő fehérneműje lehet gyűrődott, de a komorna inge megvakít. – Bolond vagy, Milfay – nevetett Miklós gróf, felugrott a tuskójáról, és megrázta a vállát. – Azt hittem, hogy már elátkozott erdei manó lettem! – kiáltott fel teli tüdőből. – Hahó! Hahó! Danoljon nagyságod valami dalt; kár, hogy már meghalt Csokonai, most verseket írhatna nekünk itt az erdőben. És a Treszka fehérneműjéről mi a véleményed? Milfay szórakozottan nézte az ingó faleveleket. – Azt hiszem, nem mindig kifogástalan – mormogta. – Holott éppen az ellenkezőt gondolod! – kiáltotta Miklós gróf. – Eh, ha tetszik az a lány, hát mért nem öleled meg? A lányok arra valók, hogy megöleljék őket! Olivér végtelen nyugalommal legyintett. – Leszoktam már én a kalandokról, Miklós. A múltkoriban összeszámláltam. Nyolcszázhetvenhárom nővel volt hosszabb-rövidebb ideig tartó ismeretségem. Hát még amelyekre már nem emlékszem, holott a memóriám rendben van!
- 120-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Volt közöttük Treszka nevű? – Az nem volt – felelt Milfay, és könnyedén megremegett az ajka. A fűre bíborpiros térítőket helyeztek, és az asszonylaki dámák fehér ruháikban, nagy szalmakalapjaikban, meglehetős festői helyzetben voltak láthatók. Középen Xypszy baronet ült, és egy ófrancia verset szavalt. Livinszky, bár egy hangot sem értett az ódon szavakból, a háttérben úgy kacagott, hogy a könnyei kicsordultak. – Megbolondult a báró! – kiáltotta oroszul. Valóban meglehetősen furcsa volt a fonnyadt Xypszy, amint a hervadt dámák között a trubadúr szerelmeit és keserveit előadta. Miklós gróf a cipőket vette szemügyre. Valóban, Hartlebennek volt a legjobb cipője. Nyerges lábán megfeszült a könnyű kesztyűbőr, és a magos francia sarok művészsuszter kezével volt vágva. A harisnyájából csupán egy csík látszott, de az éppen elegendő volt arra, hogy Miklós gróf magában igazat adjon Olivérnek. – Nos, hogy mulatnak a hölgyek? – kérdezte fejedelmi leereszkedéssel, amely olyankor volt szokása, midőn kedves akart lenni. – Remélem, barátaim kitesznek magukért! A büszke Hartleben Zsófia hideg tekintettel mérte végig a gőgös urat, és Xypszyhez fordult: – És ki írta ezen költeményt? A kövér Milka ellenben nyomban talpra ugrott, és a gróf karjába kapaszkodott. – Jöjjön, mutassa meg nekem az erdejét. Ugye, az erdő is a magáé? Itt egyáltalán minden a magáé? Miklósnak már nem volt ideje a támadást kiparírozni. Milka a karján volt, és az epedő szemű Henriette is készülődött, hogy az urak közül nyakon csípjen valakit. Miklós gróf legjobbnak vélte a másik karját Henriette-nek felkínálni. – Menjünk a romok közé. Én ugyan nem tudom bizonyosan, mert még nem láttam, de úgy hallottam, hogy van ott egy régi falfestmény, amelynek csodatevő tulajdonsága van. A nők ettől a képtől vagy férjhez, vagy gyermekhez jutnak. Milka vastag szivarja mögül, foghegyről szólott: – Szeretném én azt a képet látni. Míg Henriette lágyan fuvolázott: – Kérlek, ne légy hitetlen Tamás. Vannak csodatevő képek. Máriapócson magam is imádkoztam gyermekkoromban egy festményhez. – És ezért nem mentél férjhez? – kérdezte Milka, akinek egyébként sem tetszett, hogy Henriette megbontja a gróffal való csevegést.
- 121-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Livinszky, csodatevő képekről esvén szó, kötelességének tartotta érdeklődni. – Nálunk az orosz zárdák tele vannak csodákkal. Henriette nagyszerűen ámult epekedő tekintetével, és a gróf jeladása már későn érkezett. Mielőtt Livinszky a gróf lábának hátrafelé való mozdulatát észrevette volna, Henriette elhagyta a zászlót a muszka kedvéért, és a kövér Milka diadalmasan robogott Miklóssal a romok közé. – Hát hol az a kép? – kérdezte harsány hangon. Majd halkan hozzátette: – De valahogy meg ne mutassa, mert igazán nem vagyok rá kíváncsi. Csak ezektől az utálatos férfibolond nőktől akartam szabadulni. Az már rettenetes, amit ezek az asszonyfélék csinálnak, de az öreget sem veszem ki. A grófné sem álmodik mással, mint ifjú vadásszal, aki La-fontaine-meséket mond halkan az erdőben. Furcsa, hogy az ön vadőrei mind jégszürke vénemberek ezen a tájon. – A kegyelmes Svarczenberg hercegnő kérésére intézkedett így az uradalom – felelt a gróf. – Én csak utólag tudtam a dologról. A hercegnő kérését természetesen teljesítették alkalmazottaim. – A hercegnő nagyon kegyes. Csak attól félek, hogy nemsokára kevesebben leszünk. A grófné meg van bolondulva Lafontaine meséi miatt. Neki hallani kell azt… A föld kerek és nagy. Valahol tán akad valaki, aki a grófnénak hajlandó mesélni… – Honnan ismerjük mi egymást? Milka sértődötten lépett hátra: – Hát ön nem emlékszik? Ah, milyen fatális helyzet! Tehát én egy idegen úrral sétálok az erdőben? – Korántsem. Bizonyosan ismerem. Milka felemelte a mutatóujját. – Nos, figyeljen! Emlékszik Duci grófra?… Miklós lusta volt gondolkozni. Bólintott fejével: – Rendben van, most már emlékszem. – Hiszen ön még szerelmes is volt egy kicsit belém! – Természetesen. – Azt mondták, hogy bánkódott is utánam. Miklós nem sokáig tudott uralkodni egyenes természetén. – Alig hiszem… Az az úr nem olyan ember, aki bánkódni szokott valami után. Nincs rá szüksége. – De hiszen magáról van szó, Merseházy. Miklós gróf vérfagyasztó komolysággal kérdezte:
- 122-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Nos, és kegyed azt gondolja, hogy egy Merseházynak szüksége lehet bármire? – Lássuk azt a csodatevő képet! – kiáltotta bosszúsan Tóváry Milka. – Becsületemre, ha még egyszer szolgálnék a gárdistáknál, jobban megbecsülném azokat a pompás leventéket, akik egykor oroszlánketrecbe ugrottak kesztyűmért. A csodatevő kép egy falmaradványon volt, esőtől, vihartól, széltől vert szentasszony ült ott, kék palástban, és körülötte apró angyalok repkedtek karikában. Milka összetette a kezét: – Szentasszony, ha már nem adtál nekem férjet, adjál legalább egy gyereket – mondta komoly áhítattal. – Pszt, füle van az erdőnek! – szólt közbe Miklós gróf. – Bár lenne! – felelt Milka komikus bánattal. – Minek volna magának a gyerek? Tóváry kisasszony búsan vállat vont: – Egyelőre magam sem tudom, hogy mit csinálnék vele. De midőn húszesztendős volna, már az udvarnál szolgálna, és fehér köpenyegben járna. Udvari tiszt úr volna Bécsben, mint az apám! Kedves gróf, csak a trónusnak van igazi fényessége. Önök, mágnások, mind elbújhatnak a címerükkel, koronájukkal! Engem Anna Immakuláta osztrák főhercegasszony tartott a keresztvíz alá! Miklós jókedvűen bólintott. – Szép dolog. Magam is tisztelem a főhercegnőket, amíg fiatalok. Szent nevük van, és milyen pompásan alkusznak Bécsben a Grabenen! Ezt a tulajdonságukat még Mária Teréziától örökölték, aki mindenekelőtt jó gazdasszony volt. – Hát lesz fiam? – kérdezte a szentképet Milka, és vörhenyes haját megigazította tenyerével. – Nagy, erős fiút akarok, mint egy medve, olyan legyen. És kövér, mint Merseházy! A konyha felől kürtszó jelentette, hogy a szakácsok elkészültek munkájukkal. Milka otthagyta a szentképet. – No, enni még jobban szeretek, mint imádkozni. Remélem, kitettek magukért a szakácsai? – Az én szakácsom főzte az angol koronázási ebédet. Talán most se hibázta el a dolgát. Milka legyintett: – Az nem jelent semmit, hogy öreg ladyknek és vén lordoknak főzött! Főzzön nekem! Mert én magam is tudok ám főzni! Engem nem lehet megcsalni
- 123-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

fűszerrel. Az ételnek az igazi ízét akarom. Mondja, Merseházy, hát igazán nem volt szerelmes belém?… Esküdjön meg. – Esküszöm. – Akkor még lesz! Olyan szerelmes lesz, mint egy pataki diák a papnéba. Én meg fittyet hányok magának. Miklósnak ismét fejedelmi rohama volt. – Asszonyom, kisasszony, drága hölgy! Ha én még egyszer szerelmes leszek, magának adom a szentvéri kastélyomat! – Állom a fogadást! – felelt Milka komolyan, és piros napernyője hegyével három kabalisztikus jelt írt az erdő homokjába. Világos, nagy szemével a gróf arcába nézett: – Csak egyféleképpen menekülhet meg. Ha már szerelmes másba! Különben felköszön az ablakomba, mint a kapitány, midőn osztálya élén piros csákóban lovagol, és öt hornista fújja a háta mögött a legszebb dallamot a huszártrombitán! Miklós gróf nevetett a dalmos, fehér ruhás hölgy furcsa mókáin. Szerette, ha a nők kedélyesen megmondták szemébe az igazat, mert legalább válaszolhatott ő is. – Kezét csókoltatom a fejedelemasszonynak, de én már csak megmaradok barátnak, nem leszek huszár. – Az ördög bújjék magába, Merseházy – mormogta víg nevetéssel Milka –, hát igazán nem akar szerencsétlenné tenni? Azt hittem, hogy a szabin nők elrablását fogja utánozni ezen az erdei mulatságon! Nézze, tőrt is hoztam magammal! Lánykoromban mindig a keblemen hordtam. Mennyit elővettem, milyen szamár voltam! – Azt hiszem, most is elővenné! – Ugye? Csak a szám jár. Nem vagyok ám én egy cseppet sem rossz, csak mérhetetlenül unatkozom ebben az elátkozott kastélyban. De micsoda nerói ötlet: asszonyokat együvé zárni. Csodálom, hogy még eddig meg nem mérgeztük egymást, folytonosan veszekedünk. A grófnénak eleinte kezet csókoltunk, de mióta észrevettük, hogy álnév alatt levelez egy bécsi képes újság hirdetései között, azóta vége a dicsőségnek. Legutoljára Rohan herceg kérte meg a kezét… Persze, a levelet mi hamisítottuk! – És Hartleben Zsófia? – Tudtam! – kiáltotta Milka. – Már régen vártam, hogy mikor tudakozódik a szürke szemű szfinxről. Nos, hát Zsofka sem szfinx, barátom. Reménytelenül szerelmes egy lovastisztbe. Miután azonban kaució nincs, szerelem sincs. A tiszt
- 124-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Klagenfurtban szolgál, és jelenleg egy kalaposnő a kedvese… A bolond Zsófi minden este imádkozik az arcképéhez. – Ördögi – mormogta Miklós. – Igen ám, de a tiszt mellett szívesen boldogítana másokat is szerelmével. Sohase nősüljön meg, gróf. Nem tudom megérteni a férjeket, hogyan bírják kiállani azoknak a férfiaknak gúnyos pillantását, akik nejükbe szerelmesek voltak. És nejük beléjük. – És Henriette? Milka lemondólag legyintett, aztán súgva mondta a gróf fülébe: – Hisztérika. Ne beszéljünk erről. Az ebéd valóban nagyszerű volt, mint Miklós előre megjósolta. Már mindenki elfoglalta helyét, csupán Henriette és a muszka hiányzott. Amint később kiderült, Henriette rávette Livinszkyt, hogy egy fába vésse a nevét. Ezért késtek el az ebédről. Xypszy baronet láthatólag megtalálta azt az úridámát, akinek keze olyan finom és tiszta volt, amilyent kívánt, szorosan ült Hartleben Zsófia mellett, és midőn a hangászok rázendítettek, jókedvűen ütötte poharát a hölgy poharához. Miklós helyeslőleg nézett körül. Igen, félig-meddig így gondolta a dolgot. Csak az nem tetszett neki, hogy két barátja, Livinszky és a báró olyan hamar megadták magukat. Mi marad ebéd utánra, ha máris feladták a várat az amazonoknak! Ő azt olyanformán gondolta, hogy az asszonylaki hölgyek, mint ez elhagyatott, férfi nélküli magányukból nyilván következhetik, formális ostromot intéznek Miklós és gavallérjai ellen. Mármost, hogy megadják-e magukat a gavallérok, ez mindenesetre függ a roham hevességétől! De ostrom nélkül letenni a fegyvert? Nem, ez nem volt egészen helyénvaló. Csupán Milfay Olivéren pihent meg kedvteléssel a szeme. A nyugalmazott gavallér olyan unottan üldögélt, mintha az sem érdekelné, hogy ő maga a világon van. Milka intézett ugyan néhány rohamot Olivér nyugalmának megtörésére, de az hajthatatlan maradt. Udvariasan, hidegen tért ki a női fegyverek elől. Milka odasúgta a grófnak: – Mondja, nem elmebeteg a barátja? Azt hiszem, erősen melankolikus, később közveszélyes lesz. Miklós nagyszerűt nevetett. – A barátom a legokosabb ember. Csupán üvegen át nézegeti a nőket. – Nono, nekem nem tetszik az a sűrű szemöldöke, sem horgas orra. A horgas orrú férfiak mind nőbolondítók. Mátyás királynak nagy orra volt. – Kár, hogy már nem jár erre többé vadászni. Mily nagyszerű volna, ha egyszer betoppanna az asszonylaki kastélyba a zöld vadász!
- 125-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Poroszkai Pál ünnepélyesen ügyelt az ezüstedénybe hűtött palackokra, és a fehér kesztyűs huszár sűrűn töltögetett a hölgyek poharába. Szokása szerint Miklós gróf is hatalmasan evett és ivott, csakhamar rákvörös lett az arca, és a szeme könnybe borult. Milka volt a szomszédja, és a kövér hölgy ugyancsak bátran kezelte a butéliákat. A szemét a Miklós szemébe fúrta. – Aki nem akar szerelmes lenni, annak nem szabad annyit innia, gróf úr. Az ital a legjobb kerítő. Hány ember átkozza Champagne nyájas dombjait! Lajos király részeg fővel házasodott. – Milyen jól tudja a történelmet! – mormogta Merseházy. – Tanárnői diplomám van, gróf. Magának miféle diplomája van? Kutyabőre, kilenc gombja, találta, anélkül hogy a kezét kellett volna kinyújtania. De ha egyszer lányom lesz: színésznőnek nevelem. A színésznő a legboldogabb lény a teremtésben. Aranytálcán kínálják neki a szerelmet. És ő válogathat benne. Minden férfi az övé, ha akarja, aki a nézőtéren megjelen. Henriette most élesen, hosszan kacagott, mert a muszka megcsippentette a karját. – Bontsunk asztalt – indítványozta most Milka. – Itt még veszedelem lesz. Henriette, ne igyál! Az epekedő szemű hölgy (nyilván többet ivott a kelleténél) durcásan rázta meg a fejét: – Hiába udvarolsz a grófnak. Úgysem te tetszel neki – kiáltotta nevetve. – Én tudom, hogy ki tetszik a grófnak. – Kicsoda? – szólalt meg az elmerengő Zsófia, aki látszólag halálos elszántsággal hallgatta idáig Xypszy szamárságait. – Akiért az automobil elment! – vágta ki Henriette, és mintha a világ legmulatságosabb dolgát mondta volna, hangos kacagással hátradőlt a füvön. (Livinszky természetesen a segítségére sietett.) – Kiért ment az automobil? – kérdezte feddő hangon Milka Merseházyt. Miklós gróf megrázkódott: – No, lássa, már csak azért sem házasodnék meg soha, hogy ilyen hangon ne beszélhessenek velem. – Valami hölgyet hívott meg tán rajtunk kívül? – kérdé most villámló szemmel Milka. – Úrnőm, minden kívánsága parancs – felelt Merseházy gőgösen, mert ismét olyan volt a hangulata –, ámde ezen a darab földön és még nyolcvanezer holdon én rendelkezem.
- 126-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Henriette, midőn észrevette Milka kipirosodott arcát, megelégedetten nevetett, és lovagja karjára támaszkodva visszatért a nagy fához, hogy a betűket tovább véssék a fa kérgébe. Zsófia, bár titkon figyelte a grófot, és nem puszta véletlenségből mutatta neki finom harisnyáját, végül is lemondott, és búsan könyökére hajtva fejét, megengedte Xypszynek, hogy kezét – azt a bizonyos kezet – kezébe vegye. A völgyben felhangzott az automobiltülök hangja, a gróf megrázkódott, és hirtelen Milfayra pillantott. Olivérnek is úgy megfeszült a tekintete, mintha versenylovak futását kísérné figyelemmel a cél előtt. Milka teletöltötte poharát pezsgővel, majd a pezsgőt a földre loccsantotta. – Arra, akit az autó hoz. A szürke automobil azonban üresen kanyarodott fel a hegyi úton. – Ostoba teremtés – dörmögte Milka, és most már megivott egy pohárral. – Csaknem elrontotta a jókedvemet. A sofőr jelentett valamit Poroszkai uramnak. Poroszkai a régi urasági cselédek fesztelenségével lopózkodott gazdája háta mögé, és valamit a fülébe súgott. Miklós gróf először nagyot kacagott, aztán elkomolyodva intett Milfaynak. – Gyere, Olivér. – Hová mennek? – kérdezte Milka. – Én is megyek. – Csak mulassanak jól, mindjárt visszajövünk! – Tegye bolonddá az öregapját. Mégiscsak nő van ebben a dologban – pattogott Milka. Miklós Olivérrel elhelyezkedett a gépkocsin, kiadta a rendeletet, hogy olyan gyorsan haladjanak, amint csak lehetséges. A szürke automobil, mint egy nagy dongó, vágtatott belé az erdők között kanyargó útba. – Csak az történt, hogy Treszka kisasszony megmérgezte magát! – mondta Miklós gróf. Aztán sem ő, sem Milfay nem szóltak többet az egész úton. Azt figyelték, hogy az automobil hogy vágtat versenyt a töltésen haladó bécsi gyorsvonattal. A gyorsvonat eltűnt a kanyarulatnál, a borszkai fenyvesek illata csapta meg az arcukat. Az automobil egy másodperc múlva megállott a sétatér közepén. Kíváncsi fürdővendégek tolongtak a sétatéren. – Már jobban van! – kiáltotta Kricsfalvi, aki valamely különös okból ismét feltűzte a sárga szalagot vállára.

- 127-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A kis fürdőház árnyékos teraszán le volt eresztve a zöld zsalugáter. Tolcsvai várnagy levett süveggel, könnyes arccal lépett a gróf elé, és ősz fejét kezére hajtotta. – Becsületemre, bolond a Treszka! – siránkozott. – Ahelyett hogy elment volna mulatni az asszonylaki erdőbe az automobillal, befordult a szobába, és bekapta a mérget. Szerencsére itt volt a doktor. – Ejnye, a kutyateremtésit! – pattogott a gróf. – Tolcsvai uram, adja férjhez a leányát, vagy én adom férjhez. Miklós gróf meglehetős felindultsággal lépett a szobába, Olivér az öreg várnaggyal maradt. – Valami rossz hír lehetett szegénynek az a majális! Mert hiú ez a leány, kérem, hiú, mint egy hercegnő. Miklós gróf (most mint az uradalom atyja) megsimogatta a kanapén fekvő Treszka fejét. – Hát miért tette ezt, kis bogár? – kérdezte gyöngéden. – Tudja, hogy szeretem, hát miért akart megszomorítani! A leány felemelte a fejét. Megragadta a gróf kezét: – Mondja, kegyelmes úr, Milfay tudja, hogy öngyilkos akartam lenni, és ott maradt az asszonyokkal? Miklós gróf merőn a leány arcába nézett. Különös, eddig nem sejtett érzések váltódtak ki a szívéből. A leány dús, szőke haja kezére omlott, és önkéntelenül, lágyan megsimogatta a leány fejét. Egy másodpercig visszafojtott lélegzettel állott. Aztán mélyen felsóhajtott: – Milfay odakünn van. Majd beküldőm – mondta tompa hangon, és lehajtott fővel kiment a beárnyékolt szobából. Mire a napsütésre ért, ismét Merseházy lett, a fejedelmi vér. Büszkén felemelte a fejét, és Milfay vállára tette a kezét: – Olivér, szereted te Treszkát? Milfay megrázkódott, aztán kesernyésen mosolygott. – Azt hiszem: igen. – A teremtésit! Hát miért nem szóltál? Ereggy be, csókold meg a kezét, aztán vedd el, vagy csinálj vele, amit akarsz. A leány hozományba kapja a szentvéri váram meg a hozzátartozó földeket. Megígértem – valakinek. (1913)

- 128-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Palotai álmok
Előhang Vajon álmodnak-e még az emberek? És mit álmodnak? Egy kis dunántúli vasúti állomáson ültem egyszer őszi estén, és odakünn szakadt a bánatos eső. Olyan nap volt ez, amilyen napot általában kedvelek. Napközben aranyszínű szőlőhegyek között jártam, szedőasszonyok jókedvű éneke hangzott mindenfelől, a fák arany garasaikat a kocsimba hullajtottak, és mindenféle szokatlan színekkel telt meg a szemem. Mert igazában az ősz cifrálkodó, öregedő asszony. Még a sövények is kifestik magukat. A mezők és rétek őszülő haját sárgára festi a fodrász, és a nedves kocsiúton a félig meztelen bokrok hervatag virágaikkal nagyban hasonlítanak egy negyvenéves, de még karcsú, falusi úriasszonyhoz, aki felhúzott szoknyával megy át a kocsiút egyik oldaláról a másikra. Falusi emberekkel találkoztam. Atyafi kisasszonnyal, aki megálmodta, hogy e tájra jövök; menyecske rokonommal, aki reggel a tarka szarkamadarakat látta cseregni a sövényen; öreg néném az ollót ejtette le, amely hegyével megállott a padlóban. Tehát bizonyos volt, hogy eljövök, útban vagyok. Délután az álmait mondta el a kisasszony, később a menyecskék is kirukkoltak bolondos, furcsa álmaikkal. Mire leszállott volna az alkonyat, már körülbelül mindazokat az álmokat tudtam, amelyeket falusi rokonaim az utóbbi időben álmodtak. Az időjárás továbbra is kedvem szerint volt. Mert jólesik, ha aranysugaras, őszi nap után estére néha megered a mélabús eső. Az ablakon kopognak a vizes kis hírnökök, amelyek a magasságból érkeznek, és hívességükkel azt jelentik, hogy odafent, a hegyek felett már hideg van. Az állomási főnök gyerekkori barátom. Szőke, kék szemű férfi, aki módfelett örvendezett azon, hogy a magányos kis állomásra kerültem. – Régente – mondtam –, tán abban az időben, mikor Kisfaludy meg Csokonai kóboroltak a Dunántúl, bizonyára nem álmodoztak annyit a falusi emberek, hanem többet cselekedtek. – Miből következteted? – kérdezte a vasúti főnök. – Az akkori világ tele volt romantikus cselekedetekkel. Az emberek a valóságban is regényesen éltek. Manapság már csak álmodják a regényességet. A főnök megcsavarta a fejét.
- 129-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Ma is bohók a fiatal népek! – Igen, de csak módjával. Hajdanában egy-két nagy szamárságot a legokosabb emberek is elkövettek életükben, és ezért senki se nézte le őket. Még Deák Ferenc is szerelmes volt. Himfy kesergését bús rokonszenvvel kísérte három vármegye. Csokonai népszerű volt Lillája iránt érzett olthatatlan szerelme miatt. Manapság az ilyesmin már csak nevetnének az emberek. A regényesség a valóságból visszahúzódott az érintetlen, titkos éjszakai álmokba, amint egykor az antik világ istenei elbujdostak a járatlan erdőségbe. Manapság mindenki józan, megfontolt. Szamárságot nem szokás cselekedni. – Hogy érted ezt? – kérdezte barátom. – A szerelem, amely egykor nagyon fontos dolog volt az emberi életben, alig észrevehetően lappang a falusi kertek alatt. Bolondul szerelmes emberekről alig hallani. Azelőtt divatban volt hangosan keseregni, feltűnést keresni, ha valaki szerelembe esett. A harmadik városban is tudták, hogy ki szenved a szerelem kínjaitól. Az egész világ szimpátiája kísérte a hóbortos szerelmest, míg célját elérte. Manapság egy jóravaló leányszöktetésről sem hallani. Holott azelőttiben legalábbis elszöktette az ember az ideálját, ha másképpen nem férkőzhetett hozzá. Ma már csak álmaikban bolondoznak az emberek. Álmaikban követik el hőstetteiket, élik le a regényeket, és a fiatal nők álmaikban szöknek el a falusi háztól. Vége a romantikának. Talán már igazi szerelem sincs… A főnök nagyot hallgatott, aztán a távírógéphez lépett, mert az kopogni kezdett. Összeráncolt homlokkal olvasta a távírógép jeleit a papírszalagról, aztán hirtelen rám tekintett. Majd szótlanul kiment a szobából. Nemsokára azután a csengő vonatot jelentett. A főnök titokzatos mosollyal a szobába lépett. – Megbuktál, barátom – mondta suttogó hangon. – Örülök, hogy megbuktál. Az imént jelentette egy távirat, hogy szökevény szerelmespár bujdokol a környéken. Lehetséges, hogy ezen az állomáson szállnak vonatra. Tartóztassam fel őket. Felállottam. – Nos? – Itt vannak. A személyleírás egyezik. Mindjárt bejár a vonat… És én nem tartóztatom fel őket. – Miért? A főnök megsimogatta vastag bajuszát. Csendesen káromkodott: – Miért? Az istenfáját, mikor olyan boldogok! Ezután nemsokára a szabadba léptünk.
- 130-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Néhány kis lámpás világított a cérnavékonyságú esőfátyol mögött. A fal mellett egy-két paraszt ácsorgott. Gumiköpenyében a csendőr búsan nézett a földre. De odakünn a sínpárok mellett, az esőben, félhomályban karonfogva lépegetett egy fiatal pár. Bőrköpenyeg volt rajtuk. A férfi barna, csinos ember, harmincas. A leány szőkés-barnás, szürkés szemű, nagyon kedves arcú; finom lába mint a szarvasé. Az ajkán áhítat, ima, boldogságos sóhaj árnyéka lebegett, és szinte két karjával kapaszkodott a férfi karjába. – Ők azok, Palotáról szöktek. Szóljak a csendlegénynek? – kérdezte a főnök. – Ne – mondtam. – Úgy látszik, szeretik egymást. A vonat lámpása feltűnt a kanyarodónál. A kocsikerekek zörrenve megállottak, és a világos ablakokon sűrűn folyt le az esővíz. A szerelmesek egy darabig üres szakasz után keresgéltek. Izgatottak voltak, nagyon siettek. Végre felhágtak a kocsilépcsőre. Még egy másodpercig feltűnt finom lábszára a nőcskének, fekete harisnyája, szalaggal megkötött félcipőcskéje. Aztán az ajtó bezáródott. Egy pillanat múlva a vonat elindult. Igen rövid idő múltával megérkezett az a vonat is, amellyel én szándékoztam tovább utazni. A főnöktől elbúcsúztam. Megígértem neki, hogy utánajárok Pestre való áthelyezésének. A vastagbajusz legyintett. – Minek az! – dörmögte. – Hát mi szeretnél lenni? A főnök egy másodpercig gondolkozott. Aztán alattomosan nevetett: – Megmondom. A 826-oson, az előbbi vonaton, szökevény szerelmes szeretnék lenni. Amint a vonat robogott velem az esős éjszakában, néha-néha lehunytam a szemem, és magam is a 826-ost követtem képzeletben.

Szekszti kisasszony álma Péter Pál, akivel a következő lapokon még gyakran találkozik az olvasó, foglalkozására nézve semmittevő volt. Nevezhetném őt báró Péter Pálnak, gróf Péter Pálnak; ráfoghatnám, hogy költő, művész vagy bölcsész, sőt megtehetném akár nagy utazónak, aki a világ körüli útját előkészíti, és jelenleg a vasúti és hajózási kalauzokat tanulmányozza, a szelet, amely az Indiai-óceánon kedvező vagy kedvezőtlen, vagy a vasúti összeköttetést Bombayből az ország belsejébe; de

- 131-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

sohasem találnám el az igazat annyira, mint midőn azt mondom, hogy Péter Pál egy nagy senki volt, és semmit sem csinált. Foglalkozása alapján tehát pontosan beválik ideális regényhősnek, hivatalba nem kell mennie, mindig rendelkezésünkre áll. Tanulmányai, néhány alapvizsgát leszámítva az orvosi és jogi egyetemen, szintén nem tündököltek. Péter Pál annyit tudott, mint minden átlagember. Csupán a régi képes újságokban volt némi járatossága, ahol gyakran megfejtette a rejtvényeket, ismerte a „mindenféle” rovatot, sőt tudott egy nagy fáról, amely Dél-Amerikában vala, és hat ember sem tudta körülölelni a derekát. A régi Családi Kör című lap volt kedvenc olvasmánya, amelyből néhány kötetet örökölt nagybátyjától, Adamovics Páltól. Vagyoni viszonyai? Nem, semmi esetre sem lehetett volna a főrendiház tagja a vagyoni cenzus alapján, de annyi jövedelme volt, hogy az „Arany Golyó”-hoz címzett másodrangú szállodában szobát béreljen, és annak árát hellyel-közzel megfizesse. És szerette Adamovics Pált, a nagybátyját utánozni. A régi újságkötetek, megfakult füzetek lapjain minduntalan találkozott egy pár szépen megrajzolt betűvel, az A-val és P-vel. A nagybácsi szláv hírlapíró volt, holott Baján, magyar területen született. Végzete hajóskapitányokkal hozta össze, akik vontatóhajójukkal úsztak lefelé a Dunán, megismerkedett a balkáni államokkal, és mert több nyelven tudott, újságtudósító lett. Meglakta Belgrádot, Szófiát, Szalonikit, Drinápolyt, bekóborolta Macedóniát, míg végül mindenünnen kitiltották. Adamovics Pál ismét szállodába költözött, és nyugodtan meghalt, mint aki dolgát rendbe hozta. Péter Pálnak Adamovics Pál volt az ideálja. Minden embernek van bizonyos ideálja. A kiskereskedő nagykereskedő óhajtana lenni, a miniszteri tisztviselő főnökét utánozza, az írók maguk közül választanak eszményképet, és a szenvedélyes lóversenyjátékos azért sóhajt, bár egyszer ő is kék kalapot viselhetne, mint Szemere Miklós. Péter Pál Adamovics Pál szeretett volna lenni, de mert se hajóskapitány ismerősei nem voltak, akik hajójukon elvitték volna a messzi Balkán-államokba, sem nyelveket nem tudott, az „Arany Golyó”-ban ült, amely mint régi, másodrangú belvárosi szálloda, megfelelő otthont nyújtott a kis igényű, estig alvó és semmittevő embernek. Még csak annyit szabadjon Péter Pálról megjegyezni, hogy harmincesztendős volt. Külsejére nézve nyúlánk, barna férfiú, a tekintete olyan bánatos és elmélázó, hogy bátran beállíthatnánk szomorú költőnek, csupán az a baj, hogy Péter Pál belülről nézve is szomorú ember volt. Mert sokat volt egyedül, a szomorúság fogadta jó barátul, mint azok az emberek, akik nemigen reménykednek a jövőben. Hogy lesz, mint lesz? Kis pénze, amelyet az anyai
- 132-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

örökségből húzott, egyszerre elfogy, az ügyvéd (akinek kezében feküdt az örökségi ügy) egy napon megszűnik pénzt adni, az „Arany Golyó”-ból kidobják, és mi lesz akkor? Péter Pál talán a leggazdagabb ember lett volna a világon, ha valamely szerződést köthetne a sorssal, hogy az „Arany Golyó” szürke tapétás, ósdi bútorzatú szobájában (honnan nem hiányzott a csizmahúzó és a gyertyakoppantó sem) halála napjáig békében lakhat, keskeny és kemény ágyában gondtalanul heverészhet, a sárga függönyt félrevonja, és régi újságait csöndben olvasgathatja. Regények voltak a régi képeslapokban, amelyeket még nem olvasott végig, de talán sohasem is olvas el, mert a passzust, ahol az olvasást abban hagyta, elfelejtette megjelölni, és a lapot sem gyűrte be. Azonkívül az élet is gondoskodott arról, hogy Péter Pál elfelejtse a régi képes újság regényeit, apró, gyorsan elmúló, csendes bánatot maga után hagyó női ismeretségei voltak néha. Az ágy mellett, a szürke falra néhány női név volt ceruzával feljegyezve, mellé évszám és egyéb dátum írva, majd kegyetlenül átalhúzva. Piroska – 19** május, Anna – 19** karácsony. Irén – 19** pünkösd. Az ón, amely egykor e neveket a keskeny párnákon való álmodozások folytán feljegyezte, később kegyetlenül keresztülhúzta őket. Csupán egyetlen név volt a sor alján: Bella. Mellőle hiányzott a dátum, amikor végleg elhagyta volt szerelmesét… Lehet, hogy Péter Pál elfelejtette a dátumot, lehet, hogy teljesen felhagyott a pontos könyvvezetéssel, miután abban az időben, mikor véle megismerkedünk, tekintete siváran kóvályog szerte kis szobájában, a régi képes újságokból a New York-i kakasviadal című fametszetnél van felütve a régi lap napok óta, fejében öngyilkossági gondolatokat forgat, és az ócska füzetek egyikére már rá is írta: „Halálom után örökölje a Nemzeti Múzeum.” A véletlen, más néven: a végzet, amely az álmodozó semmittevők egyetlen barátja, egy napon bekopogtatott az „Arany Golyó”-ba is, mert vándorútjában éppen erre járt. Péter Pál felkelt, véletlenül felkelt, hogy felöltözködjék, miután a déli harangszót az utolsó harangütésig végighallgatta ágyából. Idáig engedélyezett magának időt a heverészésre. A Belváros régi tornyában egyenletesen kongott a harang, és Péter Pál messziről, a harmadik utcából szinte ijedt kíváncsisággal leste, meddig szól a harang a Belváros tornyában. A harangozó – a lusta fráter – gyorsan végzett versével, Péter Pál tehát felkelt az ágyból, a tükrös szekrény elé ült, és a lehető legrosszabb indulattal szemlélte a székről a tükörben jelentkező férfiút. A rövidre nyírott bajuszában fehér szálat fedezett fel, haja már évek óta őszülgetett csendesen, mint ahogy az első hó lerakódik az elhagyott, messzi kertekben a szőlőkarókra, fatuskókra. Reggel a cinke csodálkozva néz körül az
- 133-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

eperfáról. Mintha az éjszaka, amint erre járt, fehér lábnyomokat hagyott volna maga után. Péter Pál megtapogatta a haját, a szemét, elég izmos nyakát, majd hosszadalmasan nézte igen fehér, hosszúkás kezét. Ez a kéz arisztokratikus, finom, szinte emlékkönyvbe való kéz volt. Hosszúkás alakja, a hüvelykujjnak szinte gyöngéd elhelyezkedése, és az ujjak nemes, finom vonala egy ifjú, de régi családból származó király testéhez volt kiszabva. A túlvilági szobrász tévedett, midőn a kezeket széjjelhajigálta amaz októberi éjszakán a földön, midőn Péter Pál fájdalommal született. A kezet valamely Habsburg vagy Romanov bölcsőjébe kellett volna dobnia. Péter Pál, ha nagyon szomorú volt, gyöngéd vigasztalást talált szép kezében. Az ajtón kaparászás hallatszott, mert a folyosó olyan sötét volt, mint a sírbolt. A bérszolga, aki az „Arany Golyó” vendégeinek régi ruháit szokta viselni, és jelenleg éppen szürke redingot-ban kezelte a cipőket, nagy nehezen megtalálta a kilincset, félig felnyitotta az ajtót, és egy levelet dobott a szobába. – Milyen idő van künn? – kérdezte nagyúri dölyffel Péter Pál, mint mindig, midőn a kezében gyönyörködött. – Őszre jár – felelte Anton, aki egykoron kávéfőző volt a „Nyakék”kávéházban, ahová költők és éjjeli újságírók jártak. – Bamba! – dörmögte Romanov Péter Pál – hisz azt úgyis tudom… Majd később Adamovics Pál jutott eszébe, akinek minden reggel néhány újságot, olykor leveleket kézbesítettek a szállodában, és Adamovics ilyenkor mindig azt mondta: – Megérkezett a postám. Igen, postája volt Adamovics Pálnak, amelyre mindig igen büszke volt a szállodában, ahol éppen lakott. A levél a földön feküdt, Péter Pál nem tűrhette ezt, mert íróasztalt rendezett be magának, amelyre írómappát, tollakat, tintásüveget, a milói Vénusz miniatűrszobrát és összes könyveit helyezte. Az íróasztal mellett a falon újságnak és levélnek való kézimunkás tartó, oldalt papírkosár, álló kalendárium, ahová fel lehetett volna jegyezni a napi teendőket. „Előjegyzések” – mondta a naptár, és bő, fehér mezőt hagyott úgy a hétköznapnak, mint a vasárnapnak. P. P. már többször előjegyzett: „Délben séta a ligetben, este Nemzeti Színház.” Máskor: „Kirándulás az orvvadászhoz, egészség szempontjából.” De még sohasem fogadta meg a kalendárium rendelkezését, járt a maga útján, illetőleg a díványon vagy az ágyban feküdt, és nagyokat ábrándozott olyan lehetetlenségekről, amelyekre csupán a fantázia képes, az írótoll megáll, megsemmisül. Sőt hevert a mappán egy megkezdett, újságnak szánt cikkely: „A szlávok előnyomulása” címen; kár, hogy
- 134-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

az adatokat még Adamovics Pál hagyatékában találta, manapság tán avult volna a mű, és adatai hamisak; a szállodai szobaasszony azonban mindig felöntötte a kalamárist, midőn az végleg kiszáradt. Péter Pál tehát felvette a levelet a földről, és az írómappa közepére helyezte el, mint rendes emberhez illik. Így helyezte el a postáját Adamovics Pál is, amíg a borbély borotválta, tuszkolt, hápogott, nagyokat köhögött, mert éjjel szeretett eljárni azokra a helyekre, ahol hajóskapitányok találkoznak. Emberünk a levelet gusztálta, mint a kártyás kártyáját. Gyanútlan, szürke borítékos levél volt, sem szabónak, sem ügyvédnek cégére rajta, sőt a kellő bélyeggel ellátva, különben az „Arany Golyó” öreg és elkeseredett portása át sem vette volna a levelet. Az írás szabályos. Sőt, gyöngéd, mint azoké a nőké, akik jelesül elvégzik a leányoknak való iskolát, és mindig ügyelnek arra, hogy a P betű éppen olyan korrekt legyen, mint mosóblúzuk tisztasága. Ha a vesszőket nem is ösmerik teljes bizonyossággal, a pontot mindig a kellő helyen helyezik el. Utána nagybetűvel kezdik. Ilyen volt belül is a levél, amely így hangzott: – Kedves unokám, Pál. Köszönöm karácsonyi leveledet, habár én már nem a rác karácsonyt tartom, mert római katolikus lettem, egyrészt itt nincs rác templom, másrészt ki nem állhatom a helybeli kálvinista papot, Görgényt, akit elmozdítanék innen, ha volna elég erőm hozzá. Ami késik, nem múlik – mondja az igazság, tán mégis tudok elegendő aláírást összegyűjteni, hogy a papot innen elhelyezzék. Ezt a levelet pedig azért küldöm, hogy szívesen látlak szüretre, bármikor jössz, a vendégszobában vetett ágyat találsz, borom és eledelem is elegendő van, hogy a te kényes gusztusodnak megfeleljek, habár nagyon furcsa, hogy felém se nézel, mióta apám földjére hazatértem. A levelet kis rokonunk Szekszti Judit kisasszony írja, mert jobb írása van, mint nekem, az én időmben a lányoknak nem kellett annyi iskolát végezni, és amint kontyba kötöttük a hajunkat, már főzni tanultunk otthon az anyánktól. Ugyancsak kis rokonunk megálmodott három számot, amelyet az egész falu megjátszott. Mi is. Ki is jött a bécsin. Szerető nagyanyád, Radics Mária. Üdvözlet Sz. J.-től. Péter Pál, mint mindig, legelőször most is arra gondolt, hogy mit tett volna helyében nevelőapja, Adamovics Pál? Adamovics úr a leveleit egy elzárható irattáskában szokta elhelyezni; miután neki ilyen nem volt, az írómappát használta e célra. Aztán az jutott eszébe, hogy a marhahúsnak a javát, amelyet pedig ő nem olcsóság szempontjából szeret, már úgyis megették az éhes diákok és falánk hivatalnokok a „Muzulmán”-féle vendéglőben, ahová közönségesen ebédelni járt,
- 135-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

és miután ma csupán marhahúsra, mégpedig annak egy bizonyos részére lett volna étvágya (amelyet megettek előle már a déli harangszó előtt), jobb lesz itthon maradni, visszafeküdni az ágyba, mert egy fél, esetleg egész órás alvás ráfér fáradt tagjaira. (Az életben ugyanis a legfontosabb, hogy az ember mindig jól kialudja magát, mert akkor az ördög sem bír el az emberrel.) Péter Pál a függönyt csupán félig eresztette le, hogy nagyon mélyen el ne aludjon, aztán a gondolatai a nagyanyja levele körül bogarásztak, csendesen, gondosan, lassú tempóban, mint olyan emberhez illik, aki a legvégén úgyis meghal, mert élni nem muszáj, különösen, ha az élet kényelmetlen, bajos dologgá kezd átalakulni. Látta a nagyanyja katonás alakját, aki arról nevezetes a családbeli asszonyok között, hogy éjjel-nappal vállfűzőt visel. Nagy, szürke, álmodozó szemét és lágy, leányosan gyöngéd arckifejezését, amellyel elvált férjéről, „a grófról” beszélt. „A gróf” – Péter Pál nagyapja – volt az egyetlen férfiú, akiért Radics Mária hatvan esztendeig rajongott, róla mindennap megemlékezett, és példányul állította a család felnevelkedő férfitagjai elé. „A gróf” volt a legszebb és legcsinosabb férfi. Ő volt a legokosabb és legderekabb. Kár, hogy olykor pénzügyi zavarral küszködött, midőn is megjelent a háznál, és mindenkivel váltót íratott alá. Péter Pál, mint igazi álmodozóhoz illik, nem sokáig szeretett a már ismert és meglevő dolgok felett gondolkozni. Nagyanyja és nagyapja, „a gróf”, pozitívumok, egyik itt élt, a másik amott. Látta alaposan mind a kettőt, de nem ismerte Szekszti Judit kisasszonyt, aki három számot álmodott, a falu megrakta, és kijött a bécsin. – Sz. J.-t nem ismerte, természetes, hogy róla ábrándozott, mielőtt utóalvását elvégezte volna. Alakját karcsúnak, de teltnek képzelte, a szemét szürkének és igen ábrándosnak, a haját sötétszőkének. A keze nagyon kicsi, a lába nyerges, és jó cipője van. A nyakán göndör hajfürtök, és a válla megremeg, amidőn nevet. Így képzelte Péter Pál Szekszti kisasszonyt. Néhány napig az ágy szélén üldögélve alaposan utánanézett a vasúti kalauzkönyvben az összes vonatoknak, amelyekkel Várpalotát megközelítheti. 7°45, 11°10, 8°0 és hasonló numerusok kóvályogtak a fejében. Majd máskor felvetette a fejében a kérdést, hogy minek utazna el az „Arany Golyó”-ból, kellemetesebb helyet a világon nem találhat. Az öreg Anton éjjel a kapu mellett ül, és mintha mindig csak arra várna, hogy mikor jön haza Péter Pál úr. És azután az ágy, amelyben olvasni, ábrándozni, álmodozni szokott? Ha magával vihetné az ágyát, mint Esterházy herceg!… Az öreganyja bizonyosan házasságot forgat a fejében, mint az unatkozó öregasszonyok szokása. Talán valami vagyonkája is van Szekszti kisasszonynak… Háza van Palotán, szőlője
- 136-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

vagy erdője, ahol fát lehet vágni télire. Gyerekek ugrálnak a kályha körül, és piros és kék virágokkal behintett kis kocsikat húzogatnak a szobában. Egy tompa fejű faló gömbölyű szemével egyenesen őt nézi. Az ablakban időjósló barát áll házikójában… Péter Pál ilyennek képzelte el a házasságot, midőn az „Arany Golyó”-ban elgondolkozott. Néhány nap múlva aztán mégis a vonaton találta magát, a déli vasút vonalán, pedig úgy határozott, hogy e társaságot magas árai miatt nem támogatja. „Én legyek a balek? – kérdezte magában –, mikor a magyar állam olcsóbb?” A törpe cilindert viselő gőzmozdony jókedvűen futott be a budai alagútba, mintha csak arról volna szó, hogy a keveset utazott Péter Pált megijessze. És valóban, Péter Pálnak elszorult a szíve, míg az alagút sötétjében csattogtak a vaskerekek. Ezt az alagutat azért fúrták, hogy Péter Pál végképpen kiszeressen a vasútból. „Legalább a lámpást gyújtanák meg!” – dörmögte. Később, midőn napfényes, őszi mezőkön nyargalt a vivőrkalapos mozdony, Péter Pál is megenyhült. Megszelídülve nézegette az enyhe, dunántúli dombokat, és a táj szélén, az ég ablakán csüngő, aranyos szélű, piros és kék függönyöket. Délután van, az angyalok a gyepen hevernek, míg Szent Péter csöndesen bóbiskol valamelyik ablak mögött. Egy nagy víz következett, ahol a nádasnak már őszies színe volt, és a tó is szürke fodrait mutogatta a partnak, mint valami öregasszony szoknyáját. Egy sudár, fiatal, barna úriasszony andalgott a tó partján, tarka nagykendő a vállán és derekán, az állomásfőnökné vagy a falusi tanítónő. Más semmi esetre sem lehetett, amint figyelmesen, komolyan nézett az elrobogó vonat után. De valaki integetett az ablakból, mire elkapta a fejét, és a tó szürke vizét nézte. – Valakit vár a hölgy… Talán engem? – vélekedett Péter Pál, és képzeletben látta önmagát a falu felől közeledni, kis vadászkalap a fején, a kezében görcsös bot, a hölgy előresiet, amint megpillantja, a kendő alól kidugja langyos kezét: „Már régen várom, kedves!” Mert nincs kedvesebb, mint egy falusi úriasszony… De most egy lovagkastély tűnik fel a tájon, a reneszánsz tornyocskák, a cifra ablakok és a faragványos erkélyek elhagyottnak látszottak. A végtelennek látszó kerti kőfal mögött néma fák álltak, egy ijedt komondor szaladt, amelyet valahol megkergettek. – Vajon hol lehet a kastély tulajdonosa? – szerette volna megkérdezni Péter Pál a szomszédját, ha lett volna szomszédja. A vonat egyhangú, hivatalos pontossággal robogott végig az őszi tájon, és a mozdonyvezető bizonyára nem csodálkozott azokon a dolgokon, amelyek Péter Pálnak újszerűek voltak, a határban ingó, megritkult jegenyéken, egy kis parasztfalun, ahol a sárból épített házak olyan hanyagul voltak egymás mellé
- 137-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

állítgatva, mintha valamely játékos gyerek építette volna a falut délután, a kályha előtt, a szőnyegen. Egy kis hetyke paraszt agyarára vágott pipával, gúnyos tekintettel állott a töltésen, máshol verebek tartottak gyűlést egy nagy körtefán, s amíg a vonat az állomáson állt, igen sokat beszélgettek, csiripeltek, mindnyájan egyszerre mondták el véleményüket Péter Pálról, aki a kényelmes „Arany Golyó”-beli szobát a kényelmetlen vasúti kocsival cserélte föl. Ki tudja, micsoda új rigolyákat szedett fel azóta a nagyanyja, mióta nem látta… Az ördögbe, most már bizonyosan emlékszik, Radics Mária sohasem volt barátja a kései felkelésnek!… A verebek hevesen, szenvedélyesen magyarázták ezt a körtefán, mivel már alkonyodott, és mindent el kellett mondani az est beállta előtt. A vonat zökkenve hagyta el az állomást. „Én ugyan megjártam – gondolta elkomorodva Péter Pál. – Inkább elmegyek lidércnek a palotai temetőbe, de mégse kelek fel délelőtt.” Mielőtt leszállott volna az este, Móni, a palotai fiákeres már felvette bárkájába Péter Pált. A toprongyos lovacskákat ügetésbe hozta, amely eredmény eléréséhez kezére, lábára, teljes energiájára volt szüksége Móninak, és azután is ingatta derekát előre-hátra, hogy a tempót el ne felejtsék az elkeseredett paripák. – Ugye, a Radicshoz tetszik? – kérdezte félig hátrafordulva. – Honnan tudja? – morgott mérgesen Péter Pál. – Szekszti kisasszony megálmodta – felelt egykedvűen Móni, és ezután már csupán lovaira ügyelt, hogy a tempóból ki ne zökkenjenek.

A fekete lovas Egy piros képű, fehér hajú, zömök polgár, kurta kabátban és nadrágban a piacon bandukolt, miközben egy régi esernyőnyéllel az útjába kerülő köveket ütögette. – A Radics Jancsi! – mondta Móni félig hátrafordulva. De megint csak lovaihoz fordult, hogy megálljon egy amolyan félig urasági, félig paraszti ház előtt, amelyben egykor az urak is, cselédek is laktak, de homokkőből való gömbök voltak a kapubálványon, és a mohos zsindelytetőn sárga virágok látszottak. Az ablakok keskenyek és magasak voltak, mintha sovány zárdaszüzeknek építették volna, akik innen néznek tova poroszkáló lovagjaik után, a kertben megvakult üveggömb egy vén karón, a sarkon egy nagy és vén fa, amelyen cinkefészek volt. De még egy fakult, fára föstött kép is látszott a fa derekán, a bús vándor búsítására, aki semmit sem látott a képből. A háztetőből

- 138-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

mohos tornyocska emelkedett ki, amelynek közepén valamikor óra foglalt helyet. A tornyocskán szürke galamb üldögélt. Az ámbitus regényesen hajlott és lágy ívei alatt már a tél cserepes virágai elhelyezkedtek. Amott egy aranyozott virágkosarat ringatott a szél, amelyből zöld füvek kandikáltak ki. Otthon szőtt szőnyeg borította a pirosló téglákat, egy nagyon fehérre súrolt asztalon ugorkás üvegek állottak útközben. Nő lakik itt, nő parancsnokol. Az utcai ablaknál okuláré nélkül olvasta újságját Radics Mária. – Isten hozott – mondta szinte egykedvűen az öreg asszonyság, mintha a szomszéd szobából jött volna meg Péter Pál. – Foglalj helyet. Majd vidoran fűzte tovább, újságját mozgatván. – Éppen Fehérváry báróról olvastam. Nos, a báró kapitány korában táncosom volt. Vajon emlékezik-e még rám? Mit gondolsz? Borongós, de szelíd hangulatú volt a vár belseje. A bútorok meglehetősen régiek, de az aranypirossal behúzott székekről nem hiányzott a fehér csipkevédő. Hosszú évek munkája volt a temérdek, fehér hímzés, amíg a székeknek karjára, hátára, közepére jutott belőle. Az arcképalbum kék bársonyba volt kötve, és a falról az olajfestmények közül egy szigorú képű, öreg úriember figyelmeztetett a szobában történő dolgokra. A kép alá aranyszalaggal babérág volt akasztva, és jobbról és balról temérdek apró női fotográfia, melyek mintha körülszálldosnák az öregurat csöndes nyugalmában. Minden fotográfia egyetlen nőt ábrázol. Itt krinolinban, amott magyaros viseletben, itt francia ruhában, másfelé meg lovagló öltözetben állott emléke Radics Máriának. Az öregúr tekintete ellenben a messziségben látszott kalandozni. Ha gondol is magában valamit, semmi esetre sem a hölgyre gondol, aki körülszálldossa tisztelettel és szeretettel. Az ablaknál a hegyes lábú varróasztalkánál Radics Mária elevenen, szürke haja koronába fonva, még alakja olyan egyenes, hogy bátran helyet foglalhatna egy divatkereskedés kirakatában. Az ősz virágaiból kis csokor állott előtte színes pohárban. – Vártunk – mondotta. – A szobádban mindent rendben találsz. Az éjjeliszekrényre gróf Monte Cristót készítettem, amit fiatal korodban olvasni szerettél, mikor nálam gyerekeskedtél. Habár azóta bizonyosan vannak új regények, amelyek tetszésedet megnyerték. Péter Pál búsan bólintott, és magában folyton azt kérdezte, hogy miért jött ide, mit fog csinálni, aludni tud-e majd, és hogy leszünk a reggeli felkeléssel. – Azt is tudjuk, hogy szerelmes vagy – folytatta az öregasszony. – Nem kell szégyellned a dolgot, mi már mindent tudunk. Péter Pál a fejét csóválgatta. Ugyan kibe lenne ő szerelmes. – Tévedés, nagymama. Radics Mária gondosan összehajtogatta az újságot.
- 139-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Szerelmes vagy – mondta igen nyomatékosan –, mégpedig kis rokonunkba, Szekszti Judit kisasszonyba vagy szerelmes. Péter Pál úgy érezte, hogy csiklandozzák. – Nem ismerem – mondta csendesen, és alattomban nevetett. – Baj is az – legyintett Radics Mária. – Mit tudtok ti, szamár férfiak! Azt hiszitek, hogy kell egy nőt ismerni előre, hogy beleszeressetek? Szeretitek, anélkül hogy tudnátok. A szerelem is virágzik, növekedik bennetek, anélkül hogy egy percig fogalmatok volna az ügy állásáról. Némelyik férfi sohasem ismeri meg azt a nőt, akibe igazándiba szerelmes. Kalandozik, más útra téved, kelepcébe esik, megcsalják, kigúnyolják, megöregszik, sírjába készülődik, és még mindig nem tudja, hogy azért volt elégedetlen, boldogtalan, szerencsétlen egész életében, mert a véletlen nem hozta össze azzal a nővel, akibe állandóan szerelmes volt, akinek a szívével állandóan összeköttetésben volt, a láthatatlan sürgönydrót hozta-vitte az üzeneteket, a szívbúbánatokat, de sajnos, sohasem találkoztak egymással. – Nem értem én ezt, nagymama. – Igen egyszerű a dolog – felelt kissé szenvedélyesen Radics Mária. – Az ember abban különbözik az állattól, hogy halhatatlan lelke van. A te lelked már azelőtt is élt valahol, amikor még testben nem érkeztél a földre. Bizonyos, hogy a lelkek országában már ismerkedett a lelked más lelkekkel. A szerelmet a földöntúlról hozza magával az ember, azért nevezik szentnek ezt az érzelmet. A kis lelkek egyenkint elhagyják a messzi országot, pókfonálon vagy napsugáron leereszkednek a földre. A földi szelek elhajtják őket jobbra-balra, mint a virágmagokat. Egyik az útszélre kerül, a másik a kert kellős közepébe. Mármost hogyan találkoznak ezek egymással? Találkoznak majd a másvilágon ismét. De bizony a földön csodaszámba megy az, ha valaki biztosan rátalál párjára. Az igazira, akivel lelkében és testében ugyanegy, akiket, a példaszó szerint, egymásnak teremtett a nagy természet. Ezért olyan kevés a boldog házasság. Ezért jár az emberek legnagyobb része szerelem nélkül végig a világon. Szerelem! Az igazi szerelmet csak a nagyon kiválasztottak ismerik. Péter Pál tunyán hümmögött magában. A nagyanyját mindig babonás nőnek ismerte, aki életének nagy részét a temetőben töltötte. A temetőbe menni különös élvezete volt. Hosszú-hosszú délutánokon üldögélt a sírokon, s elhalt kedveseivel, ismerőseivel, barátnőivel beszélgetett. A temetői csendben megnyugodott, felvidult, fiatalodott. Vajon miféle bolondságot eszelt ki megint az idevalósi temetőben, ahol hatvan esztendeje nem járt, és nem ismerkedett? – A többit majd elmondja Judit, én nem mondhatok neked többet, mint csak annyit, hogy rájöttünk arra, hogy mi van a csillagok mögött.
- 140-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Semmi, a nagy semmi – felelt ásítva Péter Pál, és legjobban lefeküdni szeretett volna, mert a vasúti utazás, a sok új szemlélődés, az elvonuló táj, szürke tó, pirosfedelű torony és a soha nem látott kémények kifárasztották. – Ebben a házban bizonyosan kísértet is jár? – kérdezte gyanakodva. – Járt. A kályhában lakott egy öklöndöző öregember, de már tavasszal távozásra bírtuk. Mostanában csak a kert alatt megy néha, búsan megáll, és elnézegeti régi tanyáját. Valami kereskedő volt, akit megöltek a zsiványok. – Öklöndözött? – Azt hiszem. De hát én eddig sem törődtem vele. Szegény, ő nem tehetett arról, hogy befalazták a haramiák. Mindenkivel megeshetett az ilyesmi itt, a Bakony közepén. Az erdő zúg-búg, különös dolgokat mondogatnak a vén fák, a szegény ember bánatában, elkeseredésében beáll zsiványnak. A fák tanítják rá, amelyek elrejtik, a pásztortüzek, amelyek melengetik és a haraszt, amely rejtélyesen zörög a szélben. Itt majdnem minden embernek van zsiványrokona. – Huh! – mondta Péter Pál, és ebben a pillanatban a legostobább embernek látta magát, amiért elhagyta a nyugalmas „Arany Golyó”-t. Kell neki utaznia, fárasztani magát, zsiványokról hallgatni, amikor nyugodalmasan feküdhetne az ágyán, és regényét olvasná a régi képes újságból. Esteledett. A régi ház megtelt mindenféle árnyakkal, az udvari ablakot megérintette az eperfa hervadt ága, amint a szél megmozdította, mintha valaki kopogott volna odakintről. Hűvös szürkeség lopakodott be az udvarba, mint valamely gyanús koldus, aki idáig az erdőszélen a sötétedést várta. A falióra hangja erősebben hangzott, nyikorogva nyílott valahol egy ajtó, a padláson Radics János döngő léptei hangzottak, amint a télire eltett gyümölcsből válogatott a vendég tiszteletére. Radics János süket volt. De nem születésétől fogva, hanem a kalmárkodásba süketült bele. Mindenféle dolgokkal kereskedett életében, a piacon kibérelte az árubódékat, fuvarosszekeret tartott, amíg vasút nem volt, és pénzt adott kamatra. Eleinte kalmárpolitikából színlelt süketséget, később megszokta, nekiöregedett, és már csak a legnagyobb kiabálással lehetett vele értekezni. Piros képével, fehér bajszával jóízűen hörpintgetett borából, az evéshez saját bicskáját használta, de két pecsétgyűrű is volt az ujján, mert a nemességet Leopoldustól kapták a Radicsok. – Itt van a Jancsi öcsém esete – folytatta Radics Mária. – Ez az ember is szerelem nélkül járt a világon, holott mindig szerelmes volt egy nőbe, a Szekszti Judit édesanyjába, Annusba. Annus már régebben özvegyasszony, és hozzámenne Jancsihoz, de hogyan tehetné azt, mikor hajadon leánya van a háznál!
- 141-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Radics János felfigyelt. A süket emberek sajátságos érzékével megtudta, hogy róla van szó. – Ne beszélj mindig rólam, Mari – mondta olyan hangon, mintha nem is ő szólott volna, hanem a szomszéd szobában szólalt volna meg valaki. – Az öcsémnek más gondja van, mint én. Nem is tudom, hogy hol van az a leány? Radics Mária sokatmondólag hunyorított szürke szemével: – Várat magára. Várt leány várat nyer. Eredj át este, Jancsi, a szomszédba, de ott ne maradj Annusnál. Az öregember kiitta maradék borát, megtörölte a bajuszát, és nagyon ideges lett, hogy a sapkáját nem találta meg nyomban. Halkan káromkodva nézegetett az asztal alá, végül a fogason találta a sapkát. – Sohasem szoktam pedig ide tenni – mormogott, és kikocogott a szobából. – Mielőtt a faluba költöztem volna (most három éve), hogy közelebb legyek elhalt apámhoz, anyámhoz, Radics a penészes pénzt olvasta reggeltől estig. Már féllábbal kilépett a valódi, igazi életből, elbújt a házban, mint egy vén kutya. Bizonyosan sohasem jött volna elő többet a saját lábán. Én aztán, az álmok meg mindenféle titkos jelek segélyével rájöttem a Radics titkára. Ez az ember gyerekkora óta szerelmes a szomszédunkban lakó atyánkfiába, Lehőcz Annusba. Hatvan esztendeig hordta magában a szerelmet, talán önmaga sem tudott róla, és mióta kipattantottam a dolgot, visszanyerte emberi formáját, van célja életének, reményli, hogy Annust valamikor elveheti. Hejh! nagyot néznek majd a palotaiak! Az ajtó félig felnyílott, és az ambitus sötétjéből egy fiatal leány lépett be. Piros hárászkendő volt a vállára vetve, és a szeme olyan fényes volt, mint az esti csillag. A haja inkább szőke volt, mint barna. Az arca erősen rózsaszínű, mintha odakünn megdörzsölte volna az arcát kendőjével, amint ez néha falusi kisasszonykák szokása. A félcipőjében rövidke szalag volt, a nyakán bársonypántlika, az ujján fekete gyűrű, benne a kígyó. Az orra kedvesen remegett, amikor vidoran, de mégis komolyan így szólott: – Jancsi bácsi is mindjárt itt lesz, csak az eperfáról hessegeti el a baglyokat. Fehér fogsora kivillant ekkor, és ajkának friss rózsaszíne szinte illatozott. A füle mellett egy kis hajfürt kiszabadult, amelyet ugyan mindig a helyére tett, de a hajfürtnek több esze volt, kibomlott, és kedvesen lebegett a fiatal hölgy arca körül. – Itt van a mi kis rokonunk, az álmodozó Szekszti Judit – mondá az öregasszony. Péter Pál kezét nyújtotta.
- 142-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A leánynak olyan meleg és puha tenyere volt, mint egy fészek. Péter Pál egy másodpercig ottfelejtette a kezét. Friss vérhullámot érzett a karján felfelé haladni, és mikor a leány szemét alaposan megfigyelte, úgy látta, hogy a szeme sem mindennapi. Szürke volna az alapszíne, de olykor barna is lehetne, máskor meg fényeskék. Ha elborong, hamvaskék lesz a színe, mint azoké a felhőké, amelyek az ezeregyéjszaka mesealakjait elfödik, Aladdin barlangját, a szultánt, a szegény halászt és az üvegben lakó szellemet. Mert mesélni nagyszerűen tudott Szekszti Judit. Mindjárt az első este elmondott egy régi mesét az elátkozott kastélyról… A függőlámpának kék kalapja volt, és benne aranyos csillagocskák hintáztak, mezők és erdők friss illatával telt meg a szoba levegője a sarokban álló vadvirágcsokortól, a fehér abroszon a metszett palackban piros bor szikrázott, és a kenyérszelő késnek a nyele keleti arabeszkkel volt díszítve. A szoba falai elhomályosultak. A gőgös öregúr a körülötte repkedő dámával nyugalomra tért, a varróasztalka hegyes lábai hosszúra megnyúltak, és a fényes asztallapra eltévedt egy kóborló lámpasugár. Csak a szél duruzsolt messze, valahol az ablakok mögött, és idebent Szekszti Judit mesélt, miután erre az öregasszony által felszólíttatott. Az öreg asszonyság a díványra vonult, és a homlokát tenyerébe hajtotta, Judit gyöngéden emelkedő keblén összefonta két karját, piros kendőjébe burkolózva, többnyire az öreg asszonyságnak mondta a mesét, de nagyon természetesen volt egy-egy pillantása Péter Pál úr részére is. Halkan, álmodozva, meggyőződéssel mesélt az elátkozott kastélyról, a hercegkisasszonyról – az erdőn egy fiatal király vadászott, akit Mátyásnak hívtak. Péter Pál, a megrögzött álmodozó egyszerre úgy érezte, hogy ismét vonaton ül, vadrózsa nyílik a töltésen, amerre a vonat fut, aztán egy kanyarodónál feltűnik a mesebeli kastély százegy szobájával. Moha lepte be a temetőt és a tornyocskákat, a vén fák megszólalnak a kastély körül, és emberi ábrázata van a tölgynek. Szakálla és bajusza van. Az erdőn törpék kalapálnak, amoda rőzsét cipel a hátán a mesebeli anyóka, míg a farkas öt lábon fut a gyalogösvényen… A mesének vége lett, Radics János igyekezett észrevétlenül elfoglalni a helyét, az öreg asszonyság felütötte a fejét. – Zúg a szél – mondta csendesen. – Mindig zúg – felelte Péter Pál. – Amióta itt vagyok, szakadatlanul zúg a szél. – Feljött már a holdvilág? – kérdezte ismét az öreg asszonyság.

- 143-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Egyenes, szinte merev termetével az ablakhoz lépve, félrevonta a függönyt. A nagy fa ritka ágai között a hold sárga sugarai szűrődtek alá a virágtalan kis kertre. – Menjünk tehát sétálni – mondta. Jancsi nagykendőt teremtett elő, Péter Pál kabátjába bújt, aztán a házból az utcára léptek. Radics Mária a karja alá vette Judit kezét, és megindult előre. Jancsi krákogva kopogott botjával, a hold magasan járt az égen, itt-ott egy szürke felhőcske vitorlázott útjába, mint egy andalgó csónak. A falu már elaludt. Kutyákat nem tartottak ezen a vidéken, bakterek mászkáltak át a holdfényes utcán, aztán megint hamar eltűntek. A falu egy nagy emelkedésnél végződött, ahol a fehér országút messzi, a zalai halmok felé kanyarult el. A Bakonyból mi sem látszott, de zúgása szinte hallatszott. Messze enyhe nyárfák, mint huszárok forgója. – Itt vártuk szegény apámat, mikor holtan hazahozták – mondá megindultan Radics Mária. – Tegnap Péter Pál urat vártuk – szólalt meg hirtelen Szekszti Judit. – Hiába mondtam a néninek, hogy manapság nem utaznak már kocsin. – Én nem szeretem a vasutat – sóhajtotta az öregasszony. – Nemhiába fuvarosgazda volt az apám. Tizenkét pár lova állott az istállóban, hintója, kocsija, a vásárokra Bécsbe ernyős szekereken mentek, a ládák megvasalva, töltött fegyver a szekér derekában… – Szeretem a holdat – mondta Judit, mintha megértette volna, hogy Péter Pál az ő hangját szeretné hallani. Péter Pál észrevétlenül megsimogatta a leány ruháját. Az ujjhegyei érintették az alsó ruhácska kelméjét. Aztán pár lépést hátrált, és úgy nézte Juditot. Inkább kis termetű volt, mint magas, de karcsú volt, különösen bokája olyan, mint a szarvasé. A keze hosszúkás alakú, és bizonyára nagyon gyöngéd tapintású lehet. – Mit csinál Annus? – kérdezte hirtelen az öregasszony erős hangon Jancsitól. – Miért nem jött velünk? Radics úr vállát vonogatta. Valahol vadmacskák nyávogtak az erdőszélen, majd egy fülesbagoly suhant el a mező felett. – Gyerünk haza. Énekelj, Judit – adta ki a parancsot Radics Mária. Megindultak, és az úton igen csendesen, szinte csak magának, halkan dúdolt Judit egy régi balatoni nótát.
- 144-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Aztán majd gyere át korán, mondd el, mit álmodtál! – mondta Radics úr. – Istenem, vajon mit fogok álmodni! – sóhajtott összekulcsolt kézzel Szekszti kisasszony. Előbb a holdra nézett, aztán a vén tóra, majd csendesen leereszkedett a tekintete Péter Pálra, és megállapodott rajta. A háztetőn nagy robogással futott végig egy fehér és egy fekete macska. Judit a kezét nyújtotta Péter Pálnak: – Ugye, unatkozik nálunk? – kérdezte valamely olyan lágy hangon, amelyben szinte bocsánatkérés remegett. – Szép este van – felelte Péter Pál. – És maga jól tud énekelni. – Nincs hangom. – Kellemes, finom hangocskája van, a mellénye alá bújik a hallgatónak, és kopog a kisajtón, amely befelé nyílik. A szívbe. – Dehogy – mondta vontatottan Szekszti Judit, mintha azt várta volna, hogy Péter Pál még mond valamit. De az nem szólott többé, mert a süket Radics János minden ok nélkül bólongatni kezdett a fejével. Kisvártatva meg is szólalt a szomszéd házból. – Igen, holnap a szőlőbe megyünk, a Loncsosba. – Eljön? – kérdezte Péter Pál Juditot. – Engem otthon Jutkának hívnak, és meglehetős sok dolgom van a ház körül. Elsétáltak a ház előtt, amelyben Szeksztiék laktak. Judit rámutatott egy zöld zsalugáteres, kicsinyke ablakra. – Ott lakom én, a falon Mária, reám vigyáz. Maga szokott imádkozni? Úgyis tudom, hogy nem. Este majd imádkozom magáért is – mondta Szekszti kisasszony halkan, szinte suttogva. – Vigyázzon. Az álmában előjövök – felelte tréfásan Péter Pál. – Ó, már sokszor… A leány elharapta a szót, a sötétben csak az látszott, hogy villant a szeme, elbúcsúzott, és a kiskapu becsukódott utána. Radics Mária még egy jó darabig állott a háza előtt a szótlan Jánossal és Péter Pállal. A hold mintha csak ennek a kis falunak világított volna. Ezüsttel, fehérrel hintette be a kis házakat, a krétafehér országúton meg lehetett számlálni a köveket. A nagy fa szinte belehajolt a hold sugaraiba, mintha azok ölelő karok volnának.

- 145-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Most múlt ötvenöt éve, hogy meghalt az apám – szólalt meg hirtelen Radics Mária. – Nagyon érdekes ember volt, ha akarod, elmondom neked, hogyan halt meg… Radics Mária egy grófnő leereszkedő mozdulatával nyújtotta Jánosnak karját, és a zsánzsánkendőt összébb vonta derekán. Igen büszke és előkelő delnő volt, amint a kis faluban éjjel sétált az alvó házak között. Mintha az egész falu az övé lett volna. Persze, már nagyon kevesen vannak meg az akkori emberek közül, midőn ő itt gyerekeskedett. – Negyvenkilenc esztendeig – pontosan idáig –, amíg távol voltam Palotától, csak nagyon ritkán jutott eszembe az apám. De három éve, mióta hazaköltöztem, majdnem minden este látom halovány, nemes arcát. Fekete szakálla volt és hosszú, dús haja, nem valami magas ember, de nagyon izmos, vállas. Nagy csizmája volt és bő, eső-szélálló köpönyege. Bőrsipka volt a fején, a pénzét zacskóban hordta a nyakában. Szerette az aranypénzeket, volt is neki minden fajtájú. Voltak szakállas aranyai, amelyek ritkaságszámba mentek, de volt angol aranya is. Asszonyképű aranynak hívta. Elhaladtak a Szeksztiék háza előtt, a piciny, zöld zsalugáteres ablak mögött halovány világosság látszott. Péter Pál nem figyelt az elbeszélőre, a kis ablakot nézte, és maga sem tudta, honnan támadnak a furcsa gondolatai. A Szekszti kisasszony fehér köntösben áll a Mária-kép előtt, vagy talán le is térdepel, az ágytakarón összekulcsolja kezét, imádkozik, vagy talán ábrándozik?… A kis ablak eltűnt az esthomályban. – Akkoriban Palotán mindig egy fekete lovas jelentette be a haláleseteket. Honnan, merről jött a lovas? – soha senki sem tudta. Akkor este is úgy volt. A fekete lovas alakja feltűnt az országúton, végignyargalt a falun, és megkopogtatta a mi házunkon annak a szobának az ablakát, amely mögött az apám szokott aludni. Mondták is nyomban a jólelkű szomszédok, hogy a lovas eltévesztette a dolgát, hisz Radics nincs itthon, Radics Bécsben van a vásáron… Ismét az ablak előtt sétáltak. Már elaludt a világosság. A kis zöld ablak mozdulatlanul, némán, szinte titokzatosan sötétlett a fehér házfalon. A Szekszti kisasszony szökés-barnás fejét elhelyezte a párnán, talán már alszik, vagy az is meglehet, hogy nyitott szemmel néz a sötétbe, hallgatja az utcáról jövő hangokat, és a csendben, az éjben mindenféle furcsa gondolatai támadnak. Talán Péter Pálra gondol, mint Péter Pál gondol reá e percben? Nem lehet kiszámítani a leányok gondolatait. Furcsa, hogy oly csendes a ház, mozdulatlan az ablak, pedig odabent egy leányszív dobog. Az öregasszony hangja nagyon titokzatosan hangzott:
- 146-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– A lovak lehajtották a fejüket, a kerekek lassan fordultak, a kocsiderékban ott feküdt az apám, egy csepp vér az ajkán, de már élet nem volt benne, lámpásokat hoztak mindenfelől, és a lámpások úgy mozogtak jobbra-balra az udvarokon, mintha lábuk, karjuk, kezük volna, és nem is az emberek lóbálták volna őket. Megint a Judit ablaka előtt álldogáltak. A kerítés már szúette, régi kerítés volt, a kispadon egy fél kocsikerék hevert, az udvaron némán állt a kerekes kút, mintha örülne annak, hogy pihenhet. – Összeszaladt egész Palota… Ebben a percben Radics János váratlanul megszólalt. A negyedik udvarról. – Ettől a sok felesleges locsogástól majd nem tud elaludni a Judit. Tán te fogod helyette megálmodni a lutriszámokat, Mari lelkem? Az öregasszony felsóhajtott: – Igaz biz az, hagyjuk a kedvest álmodni. Beléptek a házba, és Jancsi a kapu elzárásával foglalatoskodott, midőn lódobogás hangzott fel az országúton. Radics Mária a kerítéshez rohant, kikandikált. – Teremtőm, a fekete lovas… A lódobogás mintha megállapodott volna a szomszéd háznál, aztán újra felhangzott a paták egyenletes kopogása. – Szeksztiéknél volt! – rémüldözött az öregasszony. A hold nyugalmasan úszott az égboltozaton, mint egy kövér kanonok sétál a promenádon. Péter Pál mégis úgy érezte, hogy elszorult a szíve. Csak nem Juditért jött a fekete lovas? Radics János, midőn nagy nehezen megértette a dolgot, bólintott. – Én is meghalok, mindenki meghal. Gyerünk aludni. Később ez volt még a mondanivalója Radics úrnak: – Az a leány, amilyen feledékeny, elfelejtett írószert készíteni a párnája alá. Reggelre elfelejti a számokat. Be kár, hogy nem figyelmeztettem.

A zöldfátyolos csatája Péter Pál sokáig nyugtalanul forgolódott ágyában. Persze, az „Arany Golyó”-beli fekvőhelyét hasonlítani sem lehet ehhez az ágyhoz. Milyen balga volt, hogy útrakelt! Miért? Semmiért. Egy mesét meghallgatni egy leánytól. Érdemes azért töretni magát az embernek vasúton, kocsin, ismeretlen ágyban hálni?
- 147-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Majd a holdvilág utat talált a szobájába. A függönyön volt egy kis rés, amelyen az első sugárka bizonytalanul, félve, mint az ismeretlen partra küldött tengerész, bátortalanul a szobába surrant. A többi sugarak már jöttek vígan az első után. Péter Pál egyszerre csak azt vette észre, hogy holdsugarak táncolják körül fekvőhelyét. Jöttek-jöttek a fehér, égi pókfonálok, és odafentről a felhők közül, az enyhe kora őszi éjszakából lágy, simogató gondolatokat hoztak. Hiszen talán nem is kell sajnálni a fáradságot, néha nagyobb utakat tesznek meg az emberek egy mese meghallgatására. Lám, Adamovics Pál, a nagybátyja, mennyit utazott. Hajón, tengelyen járt-kelt mindenfelé, és sohasem panaszkodott azért, hogy az utazás kifárasztotta volna! Egyáltalában úgy fog viselkedni, mint Adamovics Pál viselkedett hajdanában Üszkübben vagy Monasztirban, midőn hírlaptudósító volt a Balkánon. Mit tett volna Adamovics Pál a helyében? A fal felé fordul, és elalszik. Péter Pál elhessegette a bolondos holdsugarakat. – Menjetek a fiatal lány ablakára! – mondotta, vagy talán gondolta. Nem sokáig aludhatott. Egyrészt rémületes horkolás hallatszott valahol a házban. Hol felülről, hol alulról hangzott, amint az alvó megfordult álmában. Ez az ádáz horkoló csak Radics Jancsi lehet. Másrészről hallani kezdte a Bakony zúgását, amint az idegrendszere megszokta az éjszakai időt. Zúgott, állandóan, kifogyhatatlanul az óriási, messzi erdőség. Mintha a falak is visszhangoznák az erdőzúgást. Fenyegetés, panasz, keserv, félelem volt a zúgásban, amely nem szűnt meg egy pillanatra sem. Mintha valamennyi fa megelevenedett volna a mai éjszakára, és lelkük, szívük minden panaszát, búját Péter Pállal óhajtanák a messziségből megértetni. Majd valahol bagoly huhogott a ház körül, lépések hallatszottak az ablak alatt, a hold eltűnt valamerre, mert éjfél elmúlott. Péter Pál kényelmetlenségében arra gondolt, hogy az elűzött kísértetnek, a kályhában lakott öreg kereskedőnek talán éppen ma éjszaka jut eszébe visszatérni régi kvártélyára. Pesten azért lakott szállodában, mert félt a virrasztás nélküli, néma éjtől, midőn mindenki lefekszik a városban, de a fogadóban ébren van az öreg portás, lámpás ég, és a folyosón végigmegy egy későn hazatérő vendég, ott sohasem jutott eszébe kísértettől félni. Pesten nincsenek kísértetek, azok csak elhagyott falvakban bujdokolnak, ahol háromlépésnyire van a temető, a bakter is aludni megy, és legfeljebb azok vannak ébren, akik halott mellett virrasztanak. Nagyon valószínűnek látszott Péter Pál előtt, hogy ebben a faluban, ahol a halált külön, fekete lovas jelenti be, szabadon garázdálkodnak a kísértetek. Csak egy lámpa égne valahol a házban!
- 148-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Az ajtóhasadékon lámpafény sugárzott be, az ajtó halkan felnyílt. – Alszol? – kérdezte Radics Mária. – Nem – felelt örvendezve Péter Pál. Az öregasszony nagykendőben és igen elkomolyodott arccal a szobába lépett. – Csak azt akarom mondani – szólt fojtott hangon Radics Mária, mintha attól félt volna, hogy valaki meghallja szavát –, csak azt, hogy kis rokonunk, Szekszti Judit nagyon rövid időn belül árvaságra jut. Most odaát voltam barátnőmnél, Annusnál. Kíváncsi voltam, hogy csakugyan nála kopogtatott-e a fekete lovas ma este. Nos, fiam, lelkem, nekem az az asszony nem tetszik, sehogyan sem tetszik. A szeme félig nyitva volt, amikor aludt, és a keze olyan hideg, mint a jég. – Most volt odaát? – kérdezte Péter Pál, hogy valamit kérdezzen. – Már lefeküdtem volt, a szemem is lehunytam, de a fekete lovas alakja folyton ott motozott a fejemben. Sehogyan sem tudtam megnyugodni … – Hát felköltötte a szomszédokat? – Azt nem tettem, csak Annustól kérdeztem meg, hogy nincs-e valami baja? Isten tudja, az ember faluhelyen éppen úgy megérzi előre az időváltozást, mint a halált. Hát neked mi bajod? Olyan fehér vagy, mint a fal – monda az öregasszony, és a lámpással alaposan Péter Pál arcába világított. – Mindjárt láttam, hogy sokat ettél estelire. Mi Jancsival csak gyümölcsöt szoktunk enni estve. Nem egészséges a sok hús. – Azt szeretném tudni – nyögött fel Péter Pál igen keservesen –, mikor indul a legközelebbi vonat? – Ráérsz még arra – legyintett Radics Mária. – Majd betakargatlak, aludj. Könnyű neked, nem volt gyermekkori barátnéd Lehőcz Annus. Jobbról-balról betakarta Péter Pált. Piros turbán volt a fején, amelyet egykor tán báli dísznek használt Mária asszony a hatvanas években. Egy aranyos szalag a turbánon maradt, és az lengett jobbra-balra. – Hiszen nem lesz az oly nagy baj, ha Annus behunyja a szemét – mormogta a párnát nyomkodva Péter Pál lábánál. – Szép öröksége marad a leánynak. Itt van mindjárt a ház, egy csomó pénz a veszprémi takarékban, amit lutrin összenyertek, mert hisz Judit már kisleány korában számokkal álmodott. Szőlőcske is van, pincécske is van, Radics kezelte a borukat. A padláson temérdek ruhanemű, mert az Annus férje első szűcsmester volt a megyében. Van ott annyi bunda, hogy holtig sem hordod el, kedves fiam. Azonkívül az a nagy egyiptomi álmoskönyv is ér valamit, amit Annus a derékaljában tart elrejtve. Egy ócska sapkáért vette
- 149-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Szekszti uram egy lerongyolódott, öreg vándorlótól. Kézzel van írva. Minden álomnak benne van a megfejtése. – Furcsa könyv lehet – dörmögte Péter Pál a takaró alatt, mert már elszállott az álom a szeméből –, valamicskét értek a régi könyvekhez – tette hozzá, és hazagondolt, mily jó volna az álmatlan éjszakán a régi képes újságot forgatni. – Azt a könyvet pedig Annus nem mutatja meg senkinek, van annak az asszonynak magához való esze, nemhiába volt a ravasz Szekszti felesége. Már Szekszti uram idejében titokban tartották a könyvet, de annyi mégis kiszivárgott, hogy akié a könyv volt, az háromszor megütötte a temesvári lutrit. Mind a háromszor eltékozolta a pénzt. Negyedszerre is megvoltak már a számjai, nem is ócska sapkáért adta oda a könyvet Szeksztiéknek, hanem egy forintért. De a forintot nem adta meg Szekszti. Nagy huncut volt a szűcs, Isten nyugosztalja. Akik a halálos ágyán mellette voltak, azt beszélik, hogy valami öreg vándorlót látott folyton haldoklásában. Mondják, hogy abban az időben csakugyan átment a falun egy ősz, öreg vándorló, olyan fehér szakálla volt, mint a jó Istennek, és valakit keresni látszott. Talán Szeksztit, őt kereste a könyvéért… De Szekszti elszökött előle a másvilágra. – Elszökött – mormogta félálomban Péter Pál, mert Radics Máriának, mint sok öreg, falusi asszonynak, kellemetes altató hangja volt. – Csak azért mondom, hogy nem megvetendő párti a kis Szekszti kisasszony. Finom, dolgos, derék teremtés. A legdrágább kéz Palotán. Jó éjszakát. Az éj elmúlt baj nélkül, senki sem halt meg Palotán, bár a fekete lovast mások is látták, csupán Hetykei Dorombos Gábor nyugalmazott magyar színész és palotai szőlőtulajdonos veszekedett késő éjfélig a feleségével, de ezt már egyébkor is megtette. – A színészek szeretik a perpatvart – magyarázta Radics János, midőn korán reggel szilvóriummal kínálgatta az unokaöccsét. – Minden hónapban felpakolja az asszony az ócska babérkoszorúkat, kosztümösládákat, kalapskatulyákat a Móni fiákerjére. Ő nem marad egy percig sem, megy Pestre, vissza a színházhoz. Az öreg komédiás mikor észreveszi az elárvult, kipusztult házat maga körül – mert az asszonyén kívül más holmijuk nincs –, észhez tér, visszakönyörgi az asszonyt. De bizony néha egész nap elmúlik, hogy az asszony leszáll a fiákerről. Akkor is előbb megszólítja valamelyik bámészkodó gyereket: „Fuss Radics úrért!” – Én azért kellek, mert az öreg komédiás kezeimhez helyezi el a jövőre nézvést ígéreteit. Nem iszik, nem káromkodik, nem verekedik. Mert amolyan diplomás ember vagyok én a faluban. Anno… valamikor jurátus voltam Pesten. A Zrínyiben. No, kóstold meg ezt a szíverősítőt.
- 150-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Péter Pál csak a szemével intett, mert tiszteletlenségnek vélte, hogy nagybátyjával kiabáljon. Az öregember így értelmezte az intést: – Pedig nem rossz emberek, csak Mari néném nem szereti, ha velük barátkozom. Akárhonnan jövök haza besötétedés után, mindjárt azzal fogad: „No, megint a komédiáséknál henteregtél!” – Pedig óvom Hetykei Dorombost az italtól, nemhogy vele innék. Hisz ki is kaparná a szemem a menyecske! – Mit kérdeztél? A menyecske? Nem kell olyan szó szerint venni. Levitézlett már a nagysám a színészetnél. Énekesnő volt Dunainál. Én még láttam Veszprémben, trikóban, zöld tollas süveg volt a fején, rózsaszínű kabát a vállán, a pásztort játszotta Orfeusz-ban. Azt mondja, hogyha visszamenne a színészethez, mindjárt kapna szerződést, de az ura nem engedi. – A vár alatt laknak. Azt kérdezted? Mátyásmadaruk van, kiabál a tornácon, néha bizony csúnya szavakat is. Az egyoldalú diskurzusnak Radics Mária belépése vetett véget. Az öregasszony meghökkent, mikor Péter Pált még mindig ágyban látta. – Nem is hittem, hogy van valaki Magyarországon, aki Jancsi öcsémen túltesz a lustaságban! – Nyomban felkelek, nagymama! – Pedig őkelme elmehetett volna Mátyás királyhoz lustának. Talpra, fiú, ha azt nem akarod, hogy az egész Palota minket szapuljon. A reggeli már az asztalon van. – Adamovics Pál! – sóhajtott föl Péter Pál. – Adamovics Pál! – Arra a vén kötélrevalóra ne hivatkozz. Az csak azért kelt fel az ágyból, hogy a torkát öntözze. Ismertem a mákvirágot. Elvitte volna a húga, az anyád szoknyáját is a korcsmába. Radics Mária kifordult a szobából, mire az öreg Jancsi bizalmasan hunyorított a szemével. – Mindig ilyen. Már reggel bolond kicsit. De csak nagyon kicsit! Odakint napfényes őszi reggel. Lehetnek barátai a tavasznak, némelyek a télben lelik örömüket, de Péter Pál és vele néhányan a természet szakai közül az őszt kedvelik. Az őszi nap jelképezi igazán az emberi életet. Napfénye, amely néha nagyon meleg, borúja, mely mulandó, és estéje, amelybe néha belelebben a közelgő tél korai hava, a kályhák még nyári álmukat alusszák, és már gyönge hó rakódott le az ereszre. A reggeli nap reátündöklik a hervadó fákra, és észre lehet venni, hogy a fák az éjszaka új aranypénzeket aggattak lombjaik közé. Itt is egy fénylő tallér, amott is; de a szerelmes leánynak sápatag arca is köszönt némelyik falevélről.
- 151-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Cinke bujkál a kertben, és a léckerítésre pókfonál telepedett, ki tudja, honnan, és mikor került ide? Talán eső is volt az éjszaka, hogy nedves tapintása van a kapukilincsnek. A háztetőn a tornyocska élénkzöld színben pompáztatja mohos ruháját, és a kémény füstje tétovázva száll felfelé. Mély csend van, de egyszerre hallani lehet a kovács kalapácsát. Valahol messze, frissen, vígan, reggeli kedvvel kalapál a kovács, aztán elhallgat az őszi csendességben őkelme is. Az ablakbeli cserepes virágok szinte csodálkozva néznek a falusi torony mellett sétáló napra. Még itt van! Pedig az éjszaka már úgy álmodták, hogy a napocska elutazott erről a tájról. Péter Pál Szekszti kisasszonyt az ablakban lepte. A virágairól tépegette a hervadt leveleket. – Jó reggelt! Mit álmodott? – Majd elmondom máskor, most dolgom van. Piros, fekete babos kendővel volt bekötözve szőkés haja, a karja könyökig mezítelen, arcán szinte még érezni a hideg víznek és szappannak illatát. Nyugodt mosollyal nézett Péter Pál szemébe, mintha nem tegnap óta, de nagyon régen ismerné. – Eljön délután a szőlőbe? – Majd meglátjuk. Délután még messze van. Az édesanyám rosszat álmodott az éjjel. Péter Pál legyintett. – Álmok! Számítanak is azok valamit. A Judit arca hirtelen elkomolyodott, szinte nedves lett a tekintete. – Kérem, azt ne mondja. Én hiszek az álmokban. Máig minden úgy történt életemben, amint megálmodtam. – Majd meglátjuk, hogy lesz tovább. – Én már tudom – felelt Szekszti kisasszony, és kezével gyöngéden, szinte alig észrevehetően intett, mielőtt bezárta az ablakot. Péter Pálnak csak későn jutott eszébe, hogy illett, sőt kellett volna egy szál virágot kérni a piros virágokból. Megindult a falu felé, és nézelődött jobbra-balra, mint aki most egyszerre meg akar ismerkedni mindennel. Megállott az ódon kis templomnál. A kapu előtt kőkocka. 1450. Péter Pálnak az jutott eszébe, hogy utólag is bevéshették a kőbe a messzi évszámot. A templom falában kripta, amelynek bejáróját egy talpig kőbe vésett, szakállas és meztelen kardos, középkori vitéz őrzi. Comes Zichy… Odabent bizonyára senki
- 152-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

sem tud arról, hogy Péter Pál itt mászkál a templom körül. A porrá válott grófok véle már nem ismerősök, és a grófnőket sem hívja táncra a jó modorú fiatalember. Majd egy szentképen elbámészkodott, a torony tetejére varjak ültek, a legmagasabb pontra egy vén, szürke varjú, és károgott. Mintha csak azt dobolná ki a faluban, hogy a tájra megérkezett az ősz. Péter Pál befordult egy hegynek kanyarodó utcácskába, ahol oly régi házikók lapultak meg egymás mellett, mintha nagy titokban évszázadok óta itt felejtette volna őket az idő. A császárok, királyok meghaltak, a földbe rejtőzött házikók véletlenül itt maradtak. Valamelyik kavicsban tán Mátyás király botlott meg, mikor utoljára erre járt. Egy zöldre festett házikónál, amelyet talán a makk nyolcasból vágtak ki, hirtelen nagyszerű pörlekedés zaja ütötte meg Péter Pál fülét. A kapu előtt egykedvűen állongott Móni, a tyúkültető fiáker tulajdonosa, és a rozzant kocsit szemlélte, mintha annál érdekesebb dolog nem volna a világon. Csupán a toprongyos lovacskák mozdították meg szőrös, hosszú fülüket, mintha a házban történendő dolgokra figyelnének. A színészpár! – gondola magában Péter Pál, és mint jó nevelésű férfiúhoz illik, tovább akart haladni a veszedelmes ház mellett, midőn a kiskapu ajtója hirtelen felpattant, és egy bozontos, szürke üstökű, alacsonyas termetű, borotvált arcú emberke, papucsban és hálókabátban az utcára ugrott. – Radics úr! – kiáltotta színészies taglejtéssel. – Nem vagyok Radics úr – felelt Péter Pál, miután a szürke öregember rászegezte egérszemét, amelyben gyermekes kétségbeesés tükröződött. – Az nem baj – felelt gyorsan a rongyos hálóköntösbeli ember. – Én tudom, hogy ön Radicsék rokona. Láttam tegnap a vasútról megérkezni. Igaz-e, Móni? A bőrsapkás fiákeres, akihez ez utóbbi szavak voltak intézve, meghúzta a nyergesló fülét. – Tudom is én – dörmögte. – Egyébként Hetykei Dorombos Gábor vagyok – mutatkozott be a papucs tulajdonosa, és lábujjhegyre emelkedett. – Bizonyosan ismeri nevemet a magyar színészet történetéből. Sok szép és nagy siker emléke fűződik e névhez. A kerítés mellől most egy éles asszonyhang kiáltott közbe: – Súgó volt, becsületemre, súgó! Hetykei egy szemrehányó, de kellőképpen megvető pillantást vetett a háta mögé, azután megragadta Péter Pál karját: – Gyerünk be, uram, ne vigyük az utcára szennyesünket. Lépjen be csak bátran, Kamilla minden férfihoz kedves, csupán engem szokott bántalmazni. Igaz, Móni?
- 153-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

De Móni, mint próbált emberhez illik, nem avatkozott a vitába, hanem minden ok nélkül megemelte a hátulsó kereket. Péter Pál egy szűk, szinte gyermekjátékszer nagyságú udvaron találta magát, ahol szomorúfűz borult a kerekes kútra, és a fűzfa gallyán ott felejtett ruhadarab csüngött. A szomszéd ház salétromos, hátsó falára szénnel, krétával színpad volt rajzolva. A színpadon egy nőalak krinolinban, partnere hosszú, tollas süvegben, és három vékony lába volt. (A harmadik lehetett kard is.) A nézőtért egy csomó cilinderkalap és asszonyfőkötő jelképezte. Az első sorban (ahol erre hely volt) sovány, sokujjú tenyerek voltak tapsra emelve. Primitív rajz volt, de pontos. A színpadi lámpák sorban állottak a rivalda szélén. Az udvar másik részét utazókofferek és egy csomó kalapskatulya foglalta el. Az utazókofferen temérdek vasúti cédula, a kalapskatulyák mögött, zöld fátyolos kalapban, szürke porköpenyben, kezében esernyővel egy molett asszonyka állott, aki ebben a percben gombolta be kabátján a nyitva hagyott részeket. – Nőm! – mondta az öreg színész előkelő pózzal. Majd nyomban ördögien felkacagott: – Ha nem ismerné: nőm! Trudai Kamilla, gyere közelebb, nem bántalak! – Hiszen csak az kellene magának! – felelt egy durcás, de most már elég kellemetesen zengő hang a kalapskatulyák mögül. Az asszonyka előlépett, szürke kesztyűs kezével tréfás mozdulattal megrázta Péter Pál kezét. – Uram – mondta félig komolyan, félig nevetve –, már reggel óta állok itt az udvaron. Ez az ember nem akarja kiadni a koszorúimat. Az én koszorúimat, amelyekkel művészi pályámon sikereimnél megleptek tisztelőim. Uram, szokás a színpadi koszorúkat zálogul visszatartani? Én legalább még sohasem hallottam ilyesmit. – Kamilla, türtőztesd magad, mert borzasztó leszek – szólalt meg most Hetykei, és összeszáradt öklével megfenyegette az asszonyt. – Az idegen úr, Radicsék rokona, valóban nem tudhatja, hogy kinek van igaza. Majd én előadom neki az esetet, légy szíves, fogd be a szájacskád. – Minden szava hazugság! – fuvolázott közbe Trudai Kamilla, mintha a színpadon, a próbán markírozná az éneklést. – Kamilla, rettenetes tudok lenni, már ismerhetnél. – Uram, már senkit nem talál egész Palotán, akinek elmondhatná a hazugságait. Ön most kapóra jött. Én nem bánom, én hallgatok, de azt nem hagyom, hogy rossz híremet keltsed – felelt az asszony, és elszántan telepedett az utazóládára. A két lábát egymásra vetette, az állát az esernyője nyelére
- 154-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

támasztotta, mintha a szomszédban állna már a vonat, amely az új színházi állomásra viendi. – Betyár! Gazember! – szólalt meg most egy hang a pillanatnyi csendben, az ambituson egy nagy, zöld kalitkában. Hetykei egy fájdalmas és zordon pillantást vetett a madárházra: – Erre is ő tanította be. Éntőlem sohasem hallott a madár ilyen szavakat, mert én már születésem, pályám, állásom folytán választékos beszédű ember vagyok. A ruházkodásban is mindig ügyelek a csínra. Bocsásson meg, uram, hogy otthonkában fogadom. Nem öltözhettem fel, mert ez a nő azalatt elszökött volna a háztól. Ám ha garanciát vállal, besietek, és legalább cipőt rántok lábamra. Péter Pál nem vállalta a kellő garanciát, Hetykei úr tehát cipő nélkül maradt. Ez a körülmény láthatólag zavarta a továbbiak folyamatos, gyors előadásában, mert percnyi szünetet tartott. – Radics János úrnak akármit beszélhetsz, mert az úgysem hallja – szólalt meg most hirtelen az asszony. – De az idegen úr előtt ne merészeld nevemet szájadra venni, csak annyit mondok. – Kamilla! – kiáltott most elvörösödve a szürke emberke. – Remélem, befogod most már a szájacskád, mert kénytelen leszek a legerősebb rendszabályokhoz nyúlni. – Csak tessék! – felelt az asszony, és a vállát megrázta. Aztán hirtelen talpra ugrott, mintha villámgyorsan eszébe jutott volna valami. – Én elmegyek, most, mindjárt. Tartsd meg a koszorúimat, majd szerzek én újakat a pályámon. – Kamilla, itt tudnád hagyni a fehérvári koszorút, a nagy, aranyos szalaggal? – kérdezte most meghökkenve Hetykei úr. – Itt! – felelt az asszony, és esernyőjével az utazóládára koppantott. A vén színész ellágyulva folytatta: – A szatmárit, a nemzetiszínűvel, midőn Szerpoletben léptél fel? – Igenis, itt – monda az újabb koppantás. – Lisbeth selyemkoszorúját? Szép Heléna csinált gyöngyvirágjait? És a legnagyobb diadal emlékét, az ezüst babérágat a Suhancért? Az asszony felemelte az esernyőt, de nem kopogott. Kacéran féloldalra fordította a fejét, és mosolygott: – Hallja, uram, mennyi dicsőségem volt, s ez az ember mégis így bánik velem! De most már véget vetek a szenvedéseknek, kocsim a kapu előtt áll, elmegyek innen, vissza, vissza a színpadra! A színpadra, ahol taps és virág között éltem. Bók és dicséret kísérte minden léptemet. Egy mosolyommal egész
- 155-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

városokat hoztam lázba, és minden szerepem egy-egy forró estét jelentett a színháznak. Dal kell nekem, tánc kell nekem. Ó, ha újra látnám a karmester vezénylő pálcikáját, és a súgólyukból azt mondaná Hetykei, midőn a színpadra kilépek: „Milyen gyönyörű vagy, drágám!” Az utcáról köhécselés hallatszott. A Radics János piros arca és fehér bajsza bukkant fel a kerítés mögött. – No, mi baj van már megint? – szólalt meg, és nyugodalmasan befordult a kapun. Hetykei Dorombos Gábor, aki az asszony előadása alatt teljesen elveszítette a talajt a lába alól, két kezét kinyújtotta, és úgy sietett Radics úr elé. Az asszony hamisan hunyorított Péter Pálra: – Itt van a bíró! A tárgyalás elölről kezdődik. Hetykei, add ki a koszorúmat, nincs jogod visszatartani… Péter Pál eközben kiosont a kapun, miután a zöld fátyolos dáma tréfásan megfenyegette az esernyőjével. Vajon mit tett volna Adamovics Pál helyemben? – gondolta Péter Pál elmenőben. Adamovics Pál is elment volna. Egy darabig még hallotta a perlekedőket, Radics János mély hangja nagyon messziről zörgött, aztán elmaradt a furcsa kis utca, benne a vénséges vén házakkal.

Az ezüstsarkantyús dáma Az őszi délután ezüstlakodalmát tartotta a pókfonálos rétekkel, midőn Radics Mária szőlőjébe kirándultak ismerőseink. A két öreg ballagott hátul (János úr az elemózsiás kosarat a világért sem adta volna ki kezéből), Péter Pál és a Szekszti kisasszony elöl haladtak. Radics Mária olykor megállott az úton, amely enyhén kanyarodott a szőlők között. A tenyerét a szeme elé emelte, a fiatalokat tetőtől talpig végignézte, aztán barátságosan, szótlanul bólintott Radics Jánosnak. János úr még annyit sem felelt, csak némán vállat vont. És egy-egy kavicsot rúgott fel útközben. – Hát mondja el, mit álmodott? – kérdezte Péter Pál. – Magával – felelte egyszerűen a leány. – Előre tudtam, hogy magával fogok álmodni. Én mindig azt álmodom, amit akarok. – Tehát tegnap velem akart álmodni? Miért?

- 156-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Én álmomban jobban látom az embereket és dolgokat, mint nappal, ébren. Az álom nekem a legjobb útmutatóm. Az álom tanácsot ad. Az álom megvigasztal. Fülembe súgja, hogy mit kell tennem… – Furcsa. Hát mit álmodott velem?… – Azt álmodtam, hogy a palotai templomban voltunk. Nagyon ragyogott a nap, fénylettek a gyertyák, és a főúr kopasz homlokán szinte glória vonult. Az oltáron nagy, vörös virágok voltak, amelyeket a kastélyból küldött egy ismeretlen kisasszony. Ezt a kisasszonyt soha senki nem látta idáig Palotán, és nagyon különös volt, hogy éppen a mi esküvőnkre küldött virágot a templomba. Mert az oltári virágoknak félelmetes színük volt. Mintha belülről világította volna őket valamely vörös láng. Az ördög nyitott torkában látható hasonló vörös fény a panorámában. Rajtam fehér menyasszonyi ruha volt. Fátylam a földet seperte, és ahová ért a fátyol, nyomban fehér virágok nyíltak, még a palotai templom kockaköveiből is. Fehér kis rózsák. Mögöttem az út csupa fehér rózsával volt már tele. Az anyám is ott volt, de holtan. Holtan ült a padban, ahol életében szokott ülni. Mögötte János bácsi állongott, de az ő szeme is le volt hunyva, mint a halottaké. Körülöttünk még néhányan a falunkból, akik már mind halottak voltak. A kezek össze voltak kulcsolva a melleken, és a szemek lehunyva. A halott asszonyok ingben állottak, és olyan merev, fehér volt a lábuk, mintha mézeskalácsból gyúrták volna. Igen: a János bácsi kezében még egy nagy imakönyv volt. Akkora, amekkorából a pap szokta a misét olvasni, és aranyrojtos nyakkendője nagyon rendesen volt megkötve… – Bolondos álom! – mormogta Péter Pál, és önkéntelenül hátranézett. Radics János pirospozsgásan, szinte ragyogóan fehér bajusszal és láthatólag a legjobb egészségben ballagott nyomukba. A gyümölccsel megrakott almafákat szemlélte. Mintha azt számolgatná, hogy hány vékát tesz ki az almatermés? – Hát aztán, hogy volt tovább? – kérdezte Péter Pál, mert Szekszti kisasszony elhallgatott. – Én hol voltam? – Maga az első padban aludt, mindjárt a lorettói Szűz lábainál, ahol özvegy Regőczné hallgatja a szentbeszédet. Nem volt ám halott, hanem aludt mélyen, jóízűen, pedig már arról volt szó, hogy az oltár elé kell velem lépnie és megesküdni. Ó, én nagyon boldogtalan voltam félálmomban! Magát ugyan nem lehetett felkölteni. Többen költögették a palotai ismerősök közül.
- 157-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A tömegből előrefurakodott Jóházi, a világot járt borbély, akinek a haja a vállára göndörödik, és képeket is szokott festeni kis falusi templomoknak… – Majd én – mondá, és rázogatta magát. A tanító úr gólyalábakon jött be a templomba, és hosszú mutatóujjával megkopogtatta a fejét. – Sokat ivott az ipse – mondta viszont a tanító úr. A szelíd papunk az oltárról mérgesen rám rivallt, ahogyan még sohasem hallottam őt beszélni. – Hozd ide azt a frátert, vagy én elmegyek! Erre odarohanok, megállok, és minden erőmből költögetni kezdem. Nem ébredt fel. Ott álltam kétségbeesve, boldogtalanul zokogva, és azt mondtam, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb teremtés a világon. Ekkor a templomajtó felől különös hang kiáltott. – Jövök már! És magának a keresztnevét mondta még a hang. Egy cilinderkalapos, lovaglóruhás, fekete hajú, gyönyörű dáma lépkedett be, amilyent eddig csak divatképen láttam. Olyan fekete szeme volt, mint az éj, és nagyon büszke tartású, előkelő hölgy volt. Az egyik lábán kis lovaglócsizma volt, rajta piciny ezüstsarkantyú, de a másik lába helyén, teremtőm, lópata volt. Szőrös, kérges lópata, amilyen az öreg lovaké, akik a fagyos országutat tapossák. De az ezüstsarkantyú olyan finoman csilingelt, mintha angyalok muzsikáltak volna valahol. A palotaiak utat nyitottak az idegen kisasszonynak, akiről én már álmomban azt is tudtam, hogy ő küldte a virágokat az oltárra. A dáma pedig egyenesen odament magához, a padsor mellett megállott, és aranygombos lovagló vesszőjével végigsuhintott a hátán. Erre én meg akartam fogni a kezét, de eltaszított magától. – Eljöttem érted – mondta az idegen nő, akinek a keresztneve R betűvel kezdődik, de többet nem mondott az álom. Maga pedig felkelt, a nő megfogta a kezét, és vezetni kezdte kifelé a templomból. Én sikoltottam, szegény, és ekkor az ezermester borbély, Jóházi úr a nő elé állott. A borbélynak az idegen nő megmutatta a patáját, és tán feléje is rúgott. – Az ördög! – kiáltotta a népség, és a palotaiak mind a templom elé tódultak.
- 158-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Egy fehér paripa legelészett a gyepen. Se kantár, se szerszám nem volt rajta. A hátulsó lába fekete volt. Felpattant a hölgy a paripa hátára, és magát az ölébe vette, hogy a feje lecsüngött, mintha halott volna. A paripa nyargalni kezdett, és lábával nem érintette a földet. És én sírva, sírdogálva felébredtem. Péter Pál már az álom elbeszélése alatt megfogta a Szekszti kisasszony kezét, és kezüket lóbálva mentek egymás mellett. – Itt vagyunk a Loncsosban! – kiáltotta hátulról, tán a szomszéd faluból Radics János. Péter Pálnak még a fülében susogott a leány lágy, mesélgető hangja, mint puha hullámok nyaldossák a tó partját. Halkan, csobogva szüremlettek a kedves hangok a fülébe, és jóformán nem is ért rá az álom tartalmán gondolkozni. – És ekkor magának is olyan fehér lett az arca, lezárt a szeme, midőn keresztben feküdt a fehér lovon, mint a többi palotai halottaké… – mondta elkomorodva Szekszti kisasszony. Régi borház állott az út mellett, amelynek gyermekfej nagyságú lakatját Radics János nagy passzióval nyitotta ki. Mintha csupán azért volna a világon, hogy ezt a nagy lakatot hében-korban kinyissa. A kulcsot háromszor-négyszer megforgatta a zárban, és örvendeni látszott, hogy a zár jól működik. A borház bejárója felett dátum volt: 1821. A nádfedél olyan fekete volt, mint az őszi éjszaka. Laposan, titkosan feküdt a fedél a házikón, mintegy rejtőzködve az úton barangoló rossz emberek elől. János úr bement a borházba, és nyomban hangosan káromkodni kezdett. Egy eltörött üveglopót tartott a kezében. – Hát ezt már megint ki törte el? – kérdezte, és gyanakodva nézett a társaságra. – Örökös kár, mindig csak kár. De mondtam is neked, Mari lelkem, hogy nem jó az üveglopó. Visszament a borházba, hogy egy másodperc múlva egy törött pohárral kerüljön elő. – Az árgyellusát! Én inkább eladom a Loncsost, nem bírom az örökös kárt. Még a poharat is eltörte valaki. De ugyan ki? – kérdezte János fontoskodva. – Te törted el! – kiáltotta Radics Mária. – Midőn legutoljára itt jártál, és részeg voltál! – Én? – hördült fel Radics János. Majd hirtelen elcsendesedett, és nagyon halkan mondta: – Én ilyesmit nem szoktam tenni. A fontoskodásnak azonban egyszeriben vége lett, és a szeget, amelyet sokáig igazgatott a falban a kalapáccsal, hiába káromolta; Radics Mária, sem a
- 159-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

többiek nem vettek többé tudomást arról, hogy a szőlőbirtok kezelője, ellátója, gondozója, Radics János, a Mária öccse, Radics úr, aki legfőképpen azért szeretett a szőlőbe járni, hogy bebizonyítsa, milyen használható és derék férfiú a háznál, hisz otthon nemigen volt beleszólása a háztartásba. Nagy üvegben bort hozott fel a pincéből. – A sillerhordóból is elveszett a dugó – mondta a lehető legnagyobb elkeseredéssel, de a részegség vádja óta immár senki sem törődött vele. A fiatalok egy kis emelkedésen álltak egymás mellett, míg az öreg asszonyság egy nagy kendőt terített a hervadó gyepre, és annak közepébe leült. – Nem csoda, ha ezen a tájon annyit álmodnak az emberek – mondta Péter Pál, és a tájra mutatott, amely olyan tisztán, körvonalosan emelkedett, mint egy rézkarc. Legmesszebb a Bakony, mint a világ vége, fekete csík alakjában húzódott végig halmokon, völgyeken, és zúgása már át-átreszketett a délutáni csendességen. Közel és távol lila színű völgyek és gyöngéd dombok, mintha lila színű fátyol alatt feküdne egy mezítelen tündér. – Arra van Badacsony – mondta Szekszti kisasszony. – Emerre Tátika, Csobánc… Himfy járt erre valamikor, azért olyan szép a vidék. – Himfy, a költő! – mormogta ábrándozva Péter Pál, és levette kalapját fejéről. A mély völgyekben mintha az éj aludt volna, és a szőlőhegyről aranyszínű pókfonálok ereszkedtek lefelé a völgybe, mintha híreket vinnének az alvónak, hogy mi történik idefent a napsugárban. A bokrok és a fák mindenféle kacér fodrokat kötöttek magukra, és egy messzi diófa öreg lombjai körül már őszi köd gomolygott. – Elmúlik az élet – mondta szentimentálisan Péter, mert nemigen szokott őszi tájat látni az „Arany Golyó”-ban, ahol szerencséje volt a 7-es számú szobát lakhatni. – És álmomban sokkal magasabb, derekabb voltam – folytatta álmodozva a Szekszti kisasszony –, mintha legalábbis egy araszttal megnőttem volna. Vagy csak a hosszú menyasszonyi ruhám tette? – Az egész élet álom – mormogta Péter Pál. – Lám, ki hitte volna még tegnapelőtt, hogy én a palotai Loncsosban fogok állani, és magával beszélek?… Nincsenek lehetetlenségek, minden álom beteljesül. – Inkább ne! – felelt Szekszti Judit, és elkomolyodott. – Az anyám is mondta, hogy az ilyenféle álmok nem érnek semmit, még a lutriban sem lehet hasznukat venni, legfeljebb azt jelentik, hogy meghal valaki az ismerősök közül. A menyasszonyi ruha a való életben másképpen fest, mint álomban. – Miért nem nézték meg az álmoskönyvet?
- 160-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Szekszti kisasszony lesütötte a szemét, és csendesen megingatta a fejét. – Nincsen nekünk álmoskönyvünk! – Hát az a nagy könyv, amelyben állítólag benne a palotaiak összes álmainak magyarázata? A híres lutriszámok könyve, amelyet Szekszti úr az öreg vándorlótól vásárolt? A leány elkomolyodva, hosszasan Péter Pál arcába nézett. Szürkés-kékes szeme furcsa villanással csukódott le, és nagyon halkan így szólott: – Ezt még senkinek sem mondtam, amit most magának mondok: az egész legenda hazugság. Azért találtuk ki, hogy a hitelezőket bolondítsuk. Hogy el ne vigyék fejünk felől a házat. És mi lutrin sem nyertünk soha… Szegény anyám híresztelte el, hogy én lutriszámokat tudok álmodni. Nem, én egészen más dolgokat álmodok… Péter Pál egy fél lépéssel hátrált, amint meglepetten, csodálkozva nézett Szekszti kisasszonyra. A leány bizalmas hangja, lehunyt szeme és csendesen remegő keze különös érzésekkel töltötték el. Ez a leány most titkot bízott rá! Miért? A Judit szőkés-barnás haja, mint egy furcsa növénynek a levelei fodrozódtak csigákba. A század eleji képeken láthatók ilyen frizurával a hölgyek. Talán ő Róza a Himfy dalaiból? A szájának metszése élvvágyó és merész, mint a delnőké, akikről hajdan a költő kobza zengett. A nyaka, mint a hattyúé. A kis emelkedésen, a költői tájon, a lila színű szőlőhegyen egyszerre olyannak látta Szekszti Juditot, amilyennek azokat a nőket képzelte, akikről Kisfaludy vagy Csokonai verselt. Lilla volna? A ruházkodása is ódivatú, és keblén a medalion pasztellképecskéje (egy búskomor tekintetű, hegyes orrú női arccal) szintén század eleji dolgokra emlékeztette a régi könyveket és képeslapokat forgató Péter Pált. Még szelíd és engedékeny mosolygása is a Családi kör-beli gyöngéd, leheletszerű úrhölgyek tulajdona volt egykoron. Hosszúkás keze, nyerges lába és keblének formája, amely a császárkörtéhez volt hasonlatos, a fodros szoknyácskáján és fehér harisnyás bokáján a szalaggal megkötött félcipő, bizonyára Himfynek voltak mind adresszálva, aki valaha e tájon járt, és bús verseit írta a kesergő szerelemről. Most már pontosan tudta Péter Pál, hogy látta valahol Szekszti kisasszonyt. A régi Családi Kör valamelyik ódon évfolyamában, gyöngéd acélmetszeten vagy egy régi arcképalbumban… Csendesen megfogta a leány kezét. – Én még sohasem szerettem senkit! – mondta igen komolyan Péter Pál. – Most úgy érzem, mintha ez már nem így volna többé. Kézen fogva állottak az emelkedésen, és lágysága az őszi délutánnak lassan tologatta őket egymás elé.
- 161-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Mi már nagyon régen beszélünk magáról Mari nénivel. Megkapta a levelet? Én írtam ám. Szerettem volna még valamit írni, én, írni magának, de nagyon természetes, hogy meggondoltam a dolgot. – Kár volt, hamarább jöttem volna… – Csakhogy eljött. Már nagyon kíváncsi voltam magára. – És milyen vagyok? – Amint megálmodtam, pedig arcképét sohasem láttam. Ezért kell nekem az álmokban hinni. Azt is megálmodtam, hogy megfogja a kezem. – Kedves. – De néha voltak rossz gondolataim is. Azt gondoltam, hogy minden álmom megvalósul, csupán az egyetlen marad meg reménytelennek. Hiszen az nem lehet, hogy az embernek minden álma teljesüljön. – Kedves. – Hogy maga sohase jön Palotára, és sohase beszélünk egymással. Mondja, maga mit gondolt rólam? Erre Péter Pál már nem felelhetett, pedig éppen Adamovics Pálra gondolt, hogy ő mit mondana, midőn Radics János (bár a nagykendőről karját tiltólag emelte fel Mária) vállvonogatva és elégedetlen, szinte elkeseredett arccal lépett közibük. – Arra vagyok kíváncsi – szólalt meg valamely messzi borházból –, kinek termelem én a szőlőt? Miért kelek fel hajnalban szőlőmunka idején, és miért hordom a kulcsot az óraláncomon? Ott van a bor, és senki sem iszik belőle. – Gyertek uzsonnázni, gyerekek! – kiáltotta Radics Mária. – Az öcsémnek igaza van. Nem illik mindig a felhőket nézni. A borház mellett e percben egy vidám pár szívvidító alakja bukkant fel, karonfogva jött Hetykei úr élete párjával, Trudai Kamillával. – Hohó! – kiáltotta Jancsi, és a két kezét a levegőbe emelte. – A dolgos szőlőgazdának végre beteljesült öröme. Akad, ki megissza munkája, fáradozása gyümölcsét, borát. Isten hozta, nagyságos asszonyom! Akkora csókot cuppantott a művésznő kezére, hogy Radics Mária kénytelen volt szemrehányó pillantást vetni öccsére. Kamilla tündöklött a boldogságtól, és olyan ruganyos, dámás léptekkel haladt a férje mellett, mintha mától fogva arra lenne a legbüszkébb, hogy Hetykei Dorombost magáénak mondhatja. Festéktől kimart, téglaszínű arcát most nem födte fátyol, és széles, mindenkit felölelő, csókoló mosollyal nézett ismerőseinkre, mintha a nemzetiszínű zászlót bontaná ki a felvonás végén, Veszprémben, a színpadon.
- 162-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Hetykei szája csókra volt csücsörítve, és szólott nejéhez, mint a fogoly kanárijához. – Látod, kedvesem, jól kiszámítottam. Kis fáradsággal eljuthatunk a legdrágább emberek közé. Csak egy kis számítás volt az egész, amely azon alapult, hogy Radics János úr okvetlenül bemutatja mintaszőlészetét és borászatát kedves rokonának. – Te mindig fején találod a szeget, Kamilló – mondta Kamilla, mert amikor szerette férjét, a nevét is kölcsönbe adta neki. – Üdvözlöm radici Radics János urat, nemes barátunk, frigyünk békegalambját és ezüstlakodalmunk ötvösművészét, kvázi násznagyát! – Amely nemsokára bekövetkezik – tette hozzá csendesebb hangon Hetykei úr, miután a jelenlevőkkel már mind kezet fogott, de nejét még mindig ünnepélyes komolysággal tartotta karján. Az egykori színésznő jobbra-balra nevetgélt, és porköpenyegében, kerek szalmakalapjában, bodros frizurájában úgy állott a borház előtt, mintha a tapsokat várná. Radics úr egy bőrkötényt kerített elő, amelyet pincemunkások használnak, mire észrevették, már fel is kötözte derekára. Miután nem tudta, miről van szó, igen komoly, szinte reszkető hangon ennyit mondott: – A szegény szőlősgazdának minden ellensége, jég, vihar, eső, néha még a tüzes nap őfelsége is. Csupán a jó barátok okozta öröm az ő egyetlen öröme. Radics Mária némi megvetéssel fogadta az újonnan érkezetteket, és öccsére a szónoklat alatt többször lenéző pillantást vetett. – Üljön le, Kamilla, és vesse le a köpenyegét – mondta meglehetős szárazon. A művésznő naivan nevetett. – A köpenyeget nem vethetem le, mert a blúzom nem kötöttem be a szoknyába. Mezei kiránduláshoz öltözködjék az ember minél kényelmesebben. Radics Mária, aki egész életében, éjjel-nappal fűzőt hordott a derekán, ezen szentségtörésen úgy elámult, hogy egy percre felelni sem tudott. Kamilla eközben letelepedett a nagykendőre, lábait keresztbe vetette, de ügyelt arra, hogy jó cipője és rózsaszínű harisnyája, amelyben egykor a színpadon táncolt, kellően érvényre jusson. Kamilló úr, aki Radics Jánost olyan aggodalmas komolysággal hallgatta meg, mint a vezeklő gyónót a lelkiismeretes plébános, most karon fogta barátját, és a szilvafák alá vitte, ahol kéz- és fejmozdulatokkal magyarázta, hogy mennyire el van ragadtatva a szőlőhegy nagyszerűségétől. Kitárta két karját, majd balját
- 163-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

szívére szorította. A tekintetét az égre emelte. Radics úr bőrköténye alá dugta két kezét, és hümmögve figyelte barátját. – Majd elfelejtettem mondani – szólalt meg most visszafojtott nevetéssel és turbékoló hangon Kamilla a szőnyegen –, hogy a kicsike mamája rosszul van… Kedvesem, Juditkám, mintha a főtisztelendő urat láttam volna a minisztráns gyerekkel házatokba belépni. A harangozó hátul ballagott. Én református vagyok, nem tudom biztosan, hogy ez mit jelent. A főtisztelendő úr igen komolyan köszönt négyszögletes sapkájával, és a szokásos „kezét csókolom” üdvözletet elmormogta. Úgy látszik, a katolikus papoknak nem szabad „kezét csókolom”-ot mondani egy hölgynek, midőn karingben, piros szoknyás minisztránsgyerekkel mennek az utcán. Vagy a harangozó előtt szegyellte magát? Mindenesetre furcsa szokás – így szólt Kamilla, hol Péter Pálra, hol Radics Máriára mosolyogva, és egy asztalkendőt terített a térdére. – Istenem! – kiáltott fel Szekszti kisasszony, és egy vén fának dőlt. Az arca elfehéredett, és a szeme hirtelen nagyon fekete lett. Tétován nézett körül, végül Péter Pálon akadt meg a tekintete: – Ugye, megálmodtam? – rebegte Péter Pál felé. – Szegény gyermekem – mondta Radics Mária. – Délben olyan jól érezte magát, mint már nagyon régen nem – reszketett Szekszti kisasszony hangja. – Befonta a hajamat, és háromszor megcsókolt. Még az ajtóból is visszahívott, hogy megcsókolja a homlokom, és kezét a fejemre tegye. Hazamegyek… Hirtelen futni kezdett. – Elkísérem! – kiáltotta Péter Pál, és a leány után sietett, bár életében, Adamovics Pál példájára, sohasem sietett. Kamillát láthatólag kellemetlenül érintette, hogy a társaság egyszerre megfogyatkozott. Éppen azzal foglalkozott, hogy jó nagy darab kenyeret szeljen magának, de meggondolta a dolgot, és beérte kisebb darabbal. A szájába hideg sültet és zöldhagymát tett, az urára megelégedett pillantást vetett, mert az ekkor éppen Radics úr hátát veregette, majd szenvelgő arccal fordult a mozdulatlan Radics Máriához: – Istenem, csak rossz hírt ne vinne az ember soha senkinek. De valahogy csak meg kell mondani a kisleánynak, hogy az édesanyja hirtelen, amint ő eltávozott hazulról, meghalt. Főtisztelendő urunk már későn érkezett, csupán a halotti imát mondta el, én az udvari ablakon át néztem. Mondhatom, szép ember ez a mi papunk, amikor imádkozik. Természetesen elfehéredik a homloka, és a keze is nagyon fehér, mintha nem is egy férfi volna abban a karingben, hanem valamely szent. Nagyasszonyomnak valami rokona volt a megboldogult?
- 164-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Radics Mária talán azt gondolta ekkor magában, amit a mesebeli öregasszony szokott gondolni: „Szerencséd, hogy nagyasszonyodnak szólítottál, mert leharaptam volna az orrod.” – Nem, rokonom nem volt – felelte vontatott hangon Radics Mária –, csupán ismerősöm. Kedveltem őt! Ennek az előkelő nyilatkozatnak az eredetét pedig másképpen nem lehetett magyarázni a tarka tollú szarkának, amely a közeli körtefán keresgélt kései csemege után, aki Radics Mária nyilatkozatát hallotta, sem a cinkének, amely a sövényben bujkált, és gyémántszemével kipillantott (bizonyára Kamilla asszony rózsaszínű harisnyáira!), csupán így: Radics Mária igen közönséges nőnek tartotta a nagyszerű Kamillát, és nem óhajtotta vele fájdalmát megosztani. Elgondolkozva nézett a távolba, a ködöt termelő mezőkre, ahová elment ködnek a barátnője. – Kérem, ne említse többet azt a szomorú esetet, Kamilla! – monda igen komolyan és megfontoltan. – Ne rontsuk el a férfiak mulatságát. Kamilla felhajtott egy nagy pohár bort. – Amint parancsolja, asszonyom. (Radics Máriának ráncolt a homloka.) Én jóravaló, szegény, gyönge teremtés vagyok. Gyermekkorom óta megszoktam, hogy mindenben kedvében járjak az embereknek. Úgy tettem, mintha tisztelném őket. Pedig én mindenkit lenézek és megvetek. Az alakoskodásom gúny. Mert tessék elhinni, hogy nagyon kevesen tudnak engem és a művészetemet megérteni. Talán még férjem az egyetlen… Drágám, Hetykeikém, jöjjön ide, vadgalambom, jó hideg sült van itt! Ugyebár, hasonlít Hetykei a vadgalambhoz? Szürke. Azonban Hetykei még mindig azzal volt elfoglalva, hogy a Radics János hátát veregesse. – A harisnyámat tetszik nézni? – folytatta Kamilla, és térdig felhajtotta a szoknyáját. – Tizennyolc forint volt ennek párja. Istenem, működő tag koromban nem hordhattam más harisnyát. Például olyant, amilyent a kardalosnők viselnek! És tudja Isten, mindig volt, amire szükségem volt. Bolondultak értem a férfiak. Ugye, furcsa? Vöröses-barnás haját megrázta a kerek szalmakalap alatt, és világoskék szemével olyan vidoran nevetett Radics Máriára, hogy az minden komolysága ellenére elmosolyodott az őszinte asszonyon. – Tudja, nagysád, mi, színésznők, másfajták vagyunk… Egy privát asszony megbolondul, ha egy férfi csak két-három szót mond neki. Egy kicsit bajuszát pödri (Kamilla pödörte a bajszát), a szemével erősen rámered, sóhajt vagy dalol, és hazudik, hazudik rendületlenül; – a szegény civil nőnek bizony a lábába száll az erénye meg a józan esze. De mi állandóan, napról napra, városról városra,
- 165-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

évről évre halljuk azokat a hazugságokat, amit a férfiak a nőknek mondani szoktak! Kitanuljuk a férfiakat. Mert hisz mind egyforma. Becsületemre, Hetykei volt az egyetlen férfi, aki tisztességesen gondolkozott és cselekedett, amint megismerkedtünk. De muszáj is volt neki. Kegyetlen voltam szegénnyel. Az arcába rúgtam a súgólyukba a cipőmmel, féltékennyé tettem, és nem eresztettem közel magamhoz. Feleségül vett, boldogan élünk a szegénységünkben. De a többi férfi, úrnőm, nagyságos asszonyom, becsületemre mondom, nem ér egy pipa dohányt! Ha udvarlót tartanék, csak katonatisztre esne a választásom, mert annak legalább szép ruhája van. Hetykei, az ördögbe, gyere már uzsonnázni! De Hetykei, hogy teljesen megdolgozza Radics urat, szakértelemmel vizsgálgatta a borház nádfödelét, és elismerőleg bólongatott. – A férfiak nem mulatnak, mulassunk mi. Koccintsunk, asszonyom! Annyit se ér az egész élet, mint a lyukas hídra hullott garas. A vöröses színésznő teli torokból nevetett, és a poharát a Radics Máriáéhoz koccintotta. Az öregasszony először vonakodva ivott. Később maga is beszédbe ereszkedett: – Tudja, nekem nincs valami jó véleményem a férfiakról – mondta igen komolyan és kicsinyt ábrándosan –, de aztán az uram, „a gróf”, kárpótolt mindenért. Benne megtaláltam a legszebb és legtökéletesebb férfit. Kár, hogy csapodár volt néha… Kamilla résztvevő arccal és csillogó szemmel figyelt a nagymamára. A kezét észrevétlen a Radics Mária kezére tette, és fájdalmasan sóhajtott: – Csapodár? Istenem. – Nagytermészetű ember volt. Kevés volt neki egy asszony. Vannak ilyen férfiak. Magasba törő lelküket nem mindig tudja kielégíteni egyetlen asszonyi szív. – Nem bizony – rebegte Kamilla mélységes megértéssel. – Ah, mi, szegény nők, néha nem is tudjuk, hogy micsoda nagyszerű gondolatok lakoznak abban a férfifőben, amelyet átölelünk. – De én tudtam – monda bizonyos büszkeséggel Radics Mária –, én mindig tudtam, hogy az én „grófom” a legkiválóbb férfi a földön. Nemes, jellemes, szigorú. Nagyszerű csevegő, egymaga elmulattatja a legnagyobb női társaságot, és amellett valóságos levente… Trudai Kamilla erre már nem szólt semmit. Vörösesbarna fejét ábrándosan féloldalra fordította, és előbb halkan, majd hangosabban kezdett énekelni. – Földiekkel játszó égi tünemény…
- 166-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A lila színű alkonyatban lágyan hintáztak a hangok körül a tájon. Jutott belőlük az elsötétedett völgyeknek, talán még a messzi erdőknek is. Radics Mária elgondolkozott. Talán még gyermekkora vagy jegyessége jutott eszébe, midőn e dalt e tájon énekelték? A bodros hajú Kamilla most már teli tüdőből énekelt. Nagyon kellemetes alt hangja volt. Az arca hol szomorú, hol víg volt. Amint a dal szövege kívánta. Még a szeme is tündöklött. Hetykei tapsra emelt tenyerével állott a háttérben, és többé már nem törődött Radics Jánossal, aki mindenáron a pincébe szerette volna lecsalni. – Drága vagy! – kiáltotta Hetykei, és csókot dobott a feleségének. Hatalmasan tapsolt. Az őszi táj végképp elcsendesedett, csupán Kamilla hangja hallatszott némán, amint a régi dalokat énekelte. Radics Mária teljesen átadta lelkét az emlékezésnek, ezek a dalok akkor voltak újak, amikor ő fiatal leány volt. Talán akkor szeretett először… A gyümölcsfákról lehullott egy-egy levél, és az esti szél szinte lábujjhegyen érkezett meg a messzi völgyből, a napocska eltűnt a badacsonyi ormok megett. – Két hét múlva szüretelek – szólalt meg Radics Jancsi hangja a határból, mert még mindig az első hegedűt óhajtotta játszani a borház környékén. – Bizony, két hét múltán… Ezek után nem valószínű, hogy önök közül csodálkozik valaki azon, hogy Péter Pál, midőn estefelé az országúton ballagott, a félhomályban éneklő társasággal találkozott, amely a szőlőkből volt hazatérőben. Vígan szállt a dal a fehér országúton. A Kamilla hangja a felbukkanó holdvilág körül járt, míg Hetykei a mély baritonját fújta. Radics Máriát két oldalról karba fogták, és bizony az öregasszony is beledúdolt az ismerős melódiákba. Radics János hátul ballagott. Ugyancsak dalolt magában. Természetesen más nótát, amit a társaság fújt. Ez történt azon az estén, midőn a Szekszti kisasszony édesanyját kiterítették Palotán.

Az álmok nem hazudnak Péter Pál a temetésen karonfogva vezette Szekszti kisasszonyt az anyja koporsója után. Péter Pál csinos, barna ember volt, azonkívül megfelelő tekintélyt is élvezett mint a tehetős Radics Mária unokája és valószínűleg általános örököse.

- 167-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Mind a ketten jól járnak egymással – mondták a palotaiak, midőn a sírdogálást abbahagyták özvegy Szeksztiné, született Lehőcz Anna sírhalma felett. – Még Radics is rájuk hagyja a szőlőjét – tették hozzá, s így a fiatal pár sorsa körülbelül el volt intézve. Kérdés, hogy bevárják-e a hosszú gyászévet. A temetés után tort rendezett Radics János, amely a késő esti órákig tartott. A toron részt vett a tanító, egy mellbeteg külsejű fiatalember, olyan savószínű bajusszal, amilyen a fiatal, falusi tanítóknak szokott lenni (tán a bajusz árulja el, hogy sokat koplalt idáig), Frühercz főtisztelendő úr, akivel sokat évődött Radics János azon, hogy neki milyen helye lesz a másvilágon, és természetesen az életvidám színészpár. A hölgyek (a színésznő kivételével) hamarosan visszavonultak, Szekszti kisasszony a Péter Pál szobáját foglalta el, míg a vendég a kerti házban foglalt helyet. A forradalom után egy lengyel menekült tíz évig lakott a kerti házban, pedig herceg volt az istenadta. Péter Pál is meglehet benne. A palotaiak másnap azt beszélték, hogy Hetykei T. Kamilla a halotti toron mindenáron énekelni akart, de Frühercz főtisztelendő úr megakadályozta. Valamint azt is beszélték, hogy Juhász Lajos, a helybeli tanító keményen összetűzött a Szekszti kisasszony miatt Péter Pállal. Mindezekből azonban egy szó sem volt igaz. Csak a falusi fantázia kombinálja úgy a dolgokat, amint azoknak történni kellett volna. Nem mindig ostobák a falusi emberek, különösen a maguk kis dolgait látják el pontosan. Hiszen Kamilla valóban azért kereste a társas összejöveteleket, hogy néha énekeljen, míg Juhász tanító úr köztudomás szerint két esztendeje szerelmes Szekszti kisasszonyba, mert a fiatal tanítók mindig a falu első hölgyébe szerelmesek. A tornak vége volt, Hetykei Gábor a kapuban felköszöntötte Radics uramat, de úgy, hogy senki se hallja: – Te vén gazember uzsorás – mondta a nagyothallónak. – A boroddal éppen úgy fösvénykedsz, mint a pénzeddel. A lábaidnál fogva ráncigáljanak a pokolba az ördögök. Szervusz, János. Péter Pál elfoglalta szállását a kerti házban. Az bizony nagyon szomorú kvártély volt. A lengyel herceg, aki ötven-egynéhány év előtt benne lakott, nem sok gondot fordított a lakás rendben tartására. Tán nem is akart állandóan itt maradni? Az ágy három lábon állott, míg a falitükörből egy halálfő vigyorgott Péter Pálra, midőn belenézett. A sarokban a padló nagyot reccsent, és csaknem leszakadt Péter Pál alatt. A vendég, miután utánanézett a dolognak, azt tapasztalta, hogy odalent mély verem van. Tán a lengyel ásta vagy a rókák, amelyek az erdőből idáig bebátorkodtak. A falak nedvesek voltak, és egy muszka sapkás úr arcképe volt a ház fődísze. A muszka sapkás az ágy felett függött, és
- 168-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

köréje zöld krétával babérlombot rajzolt az előbbi lakó. Azonkívül versek voltak a falra írva, mint a börtönökben. Radics János, hogy a lakás sivárságán enyhítsen, a nagy kőkorsóban bort készített éjszakára a vendégnek. Mirabeau szavai voltak az ajtó szemöldökfájára írva, ahol a három királyok neve szokott lenni. „A forradalom körülutazza a világot!” – írta fel a lengyel egykoron, s miután senki sem nyúlt hozzá, minden a régiben maradt. Csupán az ablak- és ajtózárak voltak rendben. Radics János passzionátus lakatos volt. Ha tőle függött volna, minden ajtóra egy tucat lakatot akaszt. A kerti ház ajtaján három tolóretesz is volt. Igaz, hogy csak belül. A rab önmagát zárhatta be. Itt nem maradok – gondolta Péter Pál. – Adamovics sem maradt volna, hiszen ez távol áll minden szállodai kényelemtől. Azonkívül gondolkozni is akart az eseményeken, amelyek vele az utóbbi napokban történtek. Tíz év alatt nem élt annyi eseményt (véleménye szerint), mint a legutolsó három nap alatt. A kert alatt elszökött a házból, és egy darabig a kis ér partján ballagott a falusi kertek alatt. A hold már magasan járt, és enyhe, mozdulatlan volt az éjszaka, mintha valóban arra volna rendelve, hogy ebben az időben minden ember álmodjon a földön. Itt-ott egy kis csillag ragyogott, és a felhők enyhén fodrosak voltak, mint a régi költeményekben. A kis ér alig hallhatólag susogott a kert alatt, míg messziről a Bakony zúgott. A lágy dombvidék, a völgyek, fátyol alá bújtak. Ki tudja, tán most történik tényleg az a csoda, hogy a völgyben a szarkalábból levente lesz, és a vadrózsabokorból királykisasszony? Hisz a mesék nem születtek ok nélkül. Péter Pál (Adamovics Pál módjára) eleinte életen, halálon gondolkozott. Minek él ő? És egyszer bizonyosan meghal, mint az az öreg asszonyság, akit délután sírba tettek. Majd, mint egy zsongító, lágy simogatás, a Szekszti kisasszony alakja suhant a szeme elébe. A szavának egyszerűsége bizonyára szívbeli egyszerűségének a mása. Ez a leány tán nem is tud rosszat gondolni, tenni még kevésbé. Milyen furcsa, hogy ilyen leányok is vannak a világon! A kertek alól kikanyarodva, egyszerre abban az utcácskában találta magát, ahol a vén házak olyan alattomosan húzódnak meg, mintha azt akarnák, hogy az idő ne vegye őket észre. A kavicsok ijedten roppantak meg a talpa alatt, mintha éjjeli álmukból költötte volna fel a táj e kis vándorait, amelyek bizonyára éppen úgy vándorolnak a hóval és esővel egyik helyről a másikra, mint az emberek. – Hohó! Hogy került ide? – kérdezte egy kellemetes asszonyhang a sötétben Péter Pált.
- 169-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Péter Pál körülnézett. A szeme lassan megszokta az idegen tájakat. Ez itt a színészék udvara (vajon folyik-e a színházi előadás odabent a házfalon?), és a ház előtt a kis kőpadon Kamilla ül, hárászkendő van a vállára borítva, és bodros haját borzolja az esti szél. – Jó estét! Sétáltam. Mindig sétálni szoktam este – felelt Péter Pál. És vakmerően még hozzátette: – Az igen egészséges dolog. – Én nem szoktam sétálni – felelt a színésznő fojtott, nevető hangon, mint általában szokása volt, ha férfiakkal beszélt. – Én néha itt üldögélni szoktam, és elgondolkozom múlton és jövendőn. A lábát egymásra vetette, a fél karjára támasztotta az állát, mintha most is tűnődne valamin. Kis szünetet tartott. – Mondja, Péter Pál úr, igazán annyira tetszik magának a Juditka? – kérdezte hirtelen. Péter Pál Adamovics úrra gondolt, és az ő modorában felelt: – Szép és kedves teremtés. Vajon kinek ne tetszene egy egészséges, fiatal leány? – Üljön ide mellém – mondta hirtelen felmelegedve Trudai Kamilla. – Azt már régen észrevettem, hogy én nem tetszem magának, hát bátran beszélgethetünk. Mondja, kérem, nem találja, hogy Szekszti kisasszonynak kissé nagy az orra? Én nem vagyok babonás nő, de sokszor tapasztaltam az életben, hogy a nagy orrú nők nem hoznak szerencsét a férfiaknak. Legjobb az olyan orr, mint az enyém… Hirtelen nevetni kezdett Kamilla. Turbékolva, halkan, fojtottan kacagott, mintha a színfalak mögött állana, és vetélytársnőjét szeretné megzavarni a színpadon. – Szekszti kisasszonynak igen nemes metszésű orra van – felelt komolyan Péter Pál. – Kis falusi liba – sietett közbevágni Kamilla. – Érthetetlen, mint szeretnek a férfiak teljesen zöld, olykor ostobácska, tudatlan, félszeg leányokba? A leányok többnyire buták, roppant komolyan vesznek minden szót. Ha egy szerelmes, fiatal leánynak azt mondja ön, hogy a fekete fehér, azt is elhiszi önnek. Csak az öntudatos, érett, komoly nő ér valamit! Abban találhatja gyönyörűségét egy igazi férfi. Különben nem is ezt akartam mondani. Az élet véletlenségek játéka. Mi most véletlenül találkoztunk. És véletlenül holnap a reggeli vonattal egy barátnőm érkezik hozzám. Két hétig szándékozik itt maradni. Milyen nagyszerű lett volna, ha mi négyesben, a francia quadrille módjára szórakozunk, mulatunk, jól töltjük az időt, mint vidám, okos emberekhez illik, akik csupán azért nem szomorkodnak, mert nem érdemes a világon semmin se búsulni!
- 170-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Kamilla igen gyorsan beszélt, mint aki túl akar már lenni az egész dolgon. – Olvasta ön Nietzschét? Nincs a világon sem bűn, sem erény – folytatta a színésznő. – Azok a legokosabb emberek, akik azt cselekszik mindig, ami jólesik. A többi mellékes. Jól, boldogan és lehetőleg vidáman kell élni, uram. Az ördög úgyis elviszi az embert, akár sír, akár nevet. Péter Pál még mindig igen komolyan és szertartásosan ült, mint aki szerfölött csodálkozik azon, hogy ilyen furcsa társaságba keveredett. Előkelőbbnek tartotta magát, mint Trudai Kamilla? Lehetséges. Mióta Palotára került, ahol a nagyanyját általában tisztelték a falusiak, Péter Pál (az „Arany Golyó” egykori remetéje) úgy látta, hogy lehet előkelő is az ember! Azonkívül Adamovics Pál is szeretett hivatkozni barátaira, balkáni királyokra és felkelő vezérekre, amikor kieresztette válla közül nyakát, hol rendszerint tartotta. – Asszonyom – mondta Péter Pál némi habozás után –, minden ember úgy él, ahogy tud. Azt vélem, hogy vele születik az emberrel némely dolgoknak a szeretete vagy nemszeretemje. Én például az arisztokratikus magányt, csöndes garsonszállásomat az Andrássy út villanegyedén többre becsülöm a világ minden mulatságánál. Szeretem a finom műkincseket, ritka könyveket… – És a falusi kisleányokat! – nevetett Trudai Kamilla. – Kérem, ne folytassa. Volt egy ismerősöm, egy valóságos herceg. Egyszer azt parancsoltam neki, hogy négykézláb sétáljon a szobában. Sétált. Holott napközben tábornok volt az osztrák hadseregben. Nagyon nehéz egy ilyen nőnek imponálni, uracskám. Kegyed tehát nem kíváncsi barátnőmre? – A legnagyobb mértékben! – felelt némi zavarral Péter Pál. – Tudja, fiam – kezdte anyáskodó hangon az egykori színésznő –, mi majd meg fogjuk egymást érteni. Énelőttem ritka férfinak van titka. Maga elveszi Szekszti kisasszonyt; mert a nagyanyja is azt akarja. Az öregasszonynak van némi vagyona, a leánynak is, habár a kettő együtt nem tesz ki annyit, mint amennyit én kalapra elköltöttem életemben. Bizonyára igen boldogok lesznek mind a ketten. Habár én akkor voltam a legboldogabb életemben, amikor kezdő koromban kompon keltünk át a társulattal a zajló Tiszán egyik városból a másikba pályázván, a lábaimnál egy színész térdepelt, aki folyton arra kért, hogy értem a zajló folyamba vethesse magát… Mért voltam boldog? Már nem tudom. Aminthogy az ember nagyon ritkán tudja, hogy miért volt boldog vagy boldogtalan. Idegrendszer kérdése az egész. Péter Pál igen komolyan hallgatott. Nem, őt nem daloltatja meg a boszorkány Kamilla, mint a nagyanyját. Adamovics Pál is csupán férfitársaságban, zordon hajóskapitányok között engedett jókedvének. Egyébként tiszteletet és tekintélyt érdemlő férfiú volt. És egyetlenegyszer fordult elő, hogy a
- 171-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

zimonyi pályaudvar üvegtetején egy cifra szobalány után lábujjhegyen végigment belgrádi laptudósító korában. Az üvegfedél egy helyen leszakadt, és Adamovics Pál a gyorsvonat lokomotívja elé esett. Szerencsére éppen megállott a lokomotív. Különben még életét veszíti egy szobalány miatt! Ilyenféle gondolatok jártak Péter Pál fejében, mialatt a holdfényes éjben Kamilla mellett helyet foglalt a kőpadon. – Még csak annyit, tisztelt barátom – mondta az egykori színésznő –, a barátnőm neve Fátyol Erzsi. Természetesen színésznő. Most pedig, jó éjszakát. Az asszony, mint egy kalandról hazatérő macska, szinte nesztelenül surrant be a házba, míg Péter Pál jó darabig bámulta a holdat és a holddal járó rejtelmes fellegeket. Az élet egyszerre igen különös valaminek tűnt fel előtte. Fátyol Erzsi, Szekszti Judit… Istenem, mégiscsak furcsák a nők. Talán még Kamillának is illett volna kezet csókolni, midőn melegen megszorította a kezét? Hazaballagott, és miután többször elolvasta Mirabeau mondását a szemöldökfán, olyan mélyen elaludt, mint egy fejsze. Arra ébredt fel, hogy valaki kopog az ablakon. A lecsukott, zöld zsalugáteren aranyos napsugarak jártak be és ki, mintha a helyet vizsgálnák, hol Péter Pál töltötte az éjszakát. – Én vagyok – felelt kívülről a Szekszti kisasszony hangja. – A reggelit hoztam. Ezentúl mindig én hozom. Péter Pál sietve nyitotta fel az ablaktáblát. Fekete ruhácskájában üdén, frissen, mint egy harmattól megöntözött tearózsa, állott az ablak alatt Szekszti kisasszony. Szőkés-barnás hajából szinte friss illat áradt – talán sarjúillat? –, és fedetlen nyaka olyan gömbölyű volt, mint a fecskéé. A reggeli világosságban fehér, finom orrán gyöngéden áttetszett egy kék erecske, mert a tegnapi beszélgetés folytán Péter Pál természetesen a Judit orrát vette szemügyre. – Most már mindig én hozom a reggelijét, mert a nagymama leányának fogadott – mondta Judit, és a piros kendős tálcát benyújtotta az ablakon. – Magával álmodtam – mondta rajongó hangon Péter Pál, mintha az álom folytatása lenne a valóságban megjelent leány. – Én is magával. Hosszan egymásra néztek. Mintha most először vallottak volna szerelmet. A vén fán egy cinke ugrált, és halkan sípolt. – Ezentúl mindig magával álmodok, Judit. – Talán én is – felelt remegő hangon a leány. – Hisz már olyan régen mindig magával álmodok. Először a nagymama parancsából, aztán magamtól… Én főztem a kávét.
- 172-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A leány elsietett a ház felé, Péter Pál gyorsan visszabújt az ágyba, erősen lehunyta a szemét, és folytatni akarta az álmát, mint hajdanában az „Arany Golyó”-ban, mikor az ebédelést is elmulasztotta, hogy álmát folytassa. A végére volt kíváncsi. Volt fiatal király, kassai püspök, hajóskapitány a Dunán: amint már egy semmittevő álmodni szokta. Az éjjel Szekszti Judit vőlegénye volt, és egy gyönyörű rózsalugasban csókolództak. – Vajon merre van az a lugas? Délután nagy tanácskozás volt. Judit elment az anyja sírhalmához. Radics János leült a sarokba, és a sokszor látott képekre meresztette a szemét. Mintha a tizenhárom tábornok acélmetszetét nem látta volna régen… Radics Mária hátrafont karokkal sétált fel s alá a szobában, míg Péter Pál régi arcképalbumban lapozgatott. Nini, Adamovics Pál fehér mellényben és a nyakára csavart fehér kendővel. – Azt nem értem – mondta talán már harmadszor is Radics Mária –, hová tűnhetett az álmoskönyv? A madame nem vitte magával a sírba? Bizonyos szigorral mondta a madame szót a nagyasszony, mintha Lehőcz Annától kitellett volna, hogy sírba viszi magával az álmoskönyvet. – János, nem tudnál ebben az irányban valami felvilágosítást nyújtani? Te állandóan széptevője voltál a madame-nak? – szólott az öregasszony olyan erős hangon Radics úrhoz, amilyen tőle csak kitelhetett. Radics úr némán vállat vont, és tovább nézte a százszor látott képeket. Radics Mária megcsóválta a fejét, és tovább folytatta sétáját a szobában. – Az ilyen haláleset után nyilván számíthatna arra az ember, hogy egy és mást megtud a lutrizás titkaiból. Magam is szeretek lutrizni. De még nagyon sokan vagyunk olyanok Palotán, akik szívesen játszanának akár a bécsin, akár a linzin, ha tudnánk, hogy számjaink kijönnek. Vajon hová tűnhetett az az átkozott könyv? Talán ellopta valaki? A nagyasszony kis szünetet tartott, és végiggondolt azokon, akik a féltve őrzött könyvet ellophatták, de senki sem jutott eszébe, akit teljes bizonyossággal gyanúsítani lehetne a lopásban. – Majd előkerül! – szólalt meg váratlanul Radics János, lehetőleg a szomszédból, mert nyomban úgy befogta a száját, mintha nem ő lett volna az, aki szólott. Az öregasszony a közbeszólásra új erőre kapott, és most már villámló szemmel állott meg Radics úr előtt. – És az értékpapírok, az eldugott pénz, a híres bundák a padláson: majd előkerülnek? Mit gondolsz, a föld nyelte el a Szekszti eldugott pénzét? Még csak egy darab ékszer sem maradt a madame után, pedig volt neki igen sok. A leányt
- 173-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

idevettük a nyakunkra, tarthatjuk holta napjáig egy fillér örökség nélkül. Nem értem, Radics, hogy egy ember annyit se gondolkozzon, mint a csirke! Radics János akár hallotta, akár nem hallotta, egy gyöngyből hímzett emléket vett szemügyre, amelyről a világért sem fordította el a tekintetét. – Kíváncsi vagyok – folytatta igen éles hangon Radics Mária –, hogy mit gondolt magában a madame? Talán azt, hogy majd én fogok hozományt adni a lányának? Vagy egyáltalában mit gondol egy olyan nő, akinek se értékpapírja, se ékszere nincs? Még az egyetlen álmoskönyvének is nyoma veszett? Erre nagyon kíváncsi vagyok. Remélem, lehetek is. Hogy is ne lehetett volna kíváncsi Radics Mária! János úr már egy bizonyos idő óta óvatosan az ajtó felé somfordált, és most hirtelen egérutat vett, a szabadba menekült. Péter Pál követni akarta nagybátyját, de Radics Mária éles hangja visszatartotta. – Maradj. Beszédem van veled! Hogy vagy azzal a leánnyal? – kérdezte az öregasszony, és szemét fürkészve Péter Pálra szegezte. – Tudom is én – dünnyögte Péter Pál. – Szép leány, jó leány… – Jól van! De nem kell annyit a felhőket bámulni. Az ember a lába elé is nézzen, hogy meg ne üsse a lábát valami rögben. Radics Mária elhallgatott. Elgondolkozott, majd hirtelen gúnyos nevetéssel emelte fel a fejét: – Tetszik nekem a madame eljárása… Péter Pál kiiszkolt a tanácskozóteremből. Az utat már ismerte, amely a kertek alatt vitt az érpartra. Magában csendesen mosolygott. Ő már tudta, hogy a keresett álmoskönyvet Radics Mária nem találja meg. Sőt semmit sem talál meg. Meg-megállt, és hallgatózott, hogy nem jön-e utána a nagyanyja, aztán andalogva lépkedett, mint rendesen, ha egyedül volt. A rekettyésnek külön figyelmet szentelt, és öreg fűzfák előtt minden ok nélkül megállott, hogy megbámulja őket. Egy helyen kis híd volt az ér felett, amelyet befutott a moh. Ki tudná, hogy miért nézte Péter Pál olyan sokáig a kis mohlepte hidat? Miután más ismerőse nem volt a faluban, mint a színészek, természetesen arrafelé irányította lépteit, hol a vén házak földbe bújtak. A tenyérnyi nagyságú udvaron nagy csodálkozására Radics János urat is feltalálta. A piros abroszos uzsonnázóasztal mellett kedélyesen, szinte örömapai mosollyal ült, mert kedvencei békében voltak. A megszokott társaságot egy idegen hölgy egészítette ki. Ez lesz a Fátyol kisasszony! – gondolta magában Péter Pál, s mielőtt a kilincsre tette a kezét, önkéntelenül megnézte, hogy nem nagyon poros-e a cipője.
- 174-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Az idegen hölgy fekete szemű, magas termetű és nagyon fehér arcú nő volt. Talán máshol is feltűnt volna kerek vállával, karcsú derekával és tündöklő tekintetével. Palotán, az álmok kis falujában, olyan volt a megjelenése, mintha valóban az álmok világából lépett volna elő. Nagy, keleti karikák voltak a fülében, és gyöngén göndörödő, sűrű fekete haját homlokából és nyakából erősen kifésülte. Az orra finom és gyöngén hajlott volt, amint valamely sztambuli rege alakjáé, meztelen nyakán lyukas aranypénz lógott. Fejedelmi termetét, amelyet régi költők nyomban dalba foglaltak volna, szűk, uszályos ruha födte. Az uszályt lábával igazítani lehetett. – Péter Pál úr fővárosi ember, Erzsi. Hisz már mondtam neked – mondta komolyan a háziasszony. Helyette most vendége nevetett azon turbékoló, fojtott nevetéssel, amely némely nők szokása, különösen akik a vidéki múzsával csavarognak. – Van szerencsém, furcsa nevű úr. A barátnőm már köteteket mesélt az ön komolyságáról, férfiasságáról. Valóban oly komoly ember? Mielőtt Péter Pál felelhetett volna, már így folytatta az idegen hölgy: – No, majd megpróbáljuk. Néhány napig eltart, amíg Kamilla barátnőmmel kibeszélgetjük magunkat. Majd meglátjuk… Az alaptermészetemet illetőleg én is a komoly nők közé tartozom. Sőt, ha úgy akarja, szomorú nő vagyok. Melegen megrázta Péter Pál kezét, aztán elfoglalta helyét az asztalfőn. – A süket bácsival úgyse lehet beszélgetni, kedves, furcsa nevű úr, üljön ide mellém. A két csuklóján karkötő volt, amelyeken temérdek apróság csilingelt, zörgött. Az ujjával az apróságok között babrált, míg Péter Pál kissé sértődötten ült helyén. Még sohase szólították őt furcsa nevű úrnak! Azonkívül mit akar itt Radics János! Ez volna az ígért francia quadrille? És Radics úr szokása ellenére igen sokat beszélt ezen délutánon. Hangja nem is hangzott olyan messziről, mint egyébkor. Katona korából mesélt el élményeket. Hetykei boldogan bólongatott, az idegen hölgy fel-felkacagott, míg a bodros hajú Kamilla igen komolyan látta el a háziasszonyi teendőket. Uzsonna végén Radics úr megkérdezte Hetykeit: – Elhozták a borokat? A legjobból küldtem. Hetykei elismerőleg bólintott, és csakhamar egy cilinder bor állott az asztalon. – Igyon, kisasszony – biztatta János úr lelkesülten az idegen hölgyet. – Ilyent nem iszik Pesten. Az én termésem.

- 175-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A szökés Az idegen hölgy megérintette nyelvével a bort. – Igen jó bor. De én a Pommeryt szeretem. Hetykei úr harsogó hangon közölte Radics János jobb fülével a hölgy nyilatkozatát: – Azt mondja, hogy ilyen jó bort még nem ivott életében. – Lelkecském, Pommery nincs Palotán – mondta kissé élesen Kamilla. Majd szelíd nevetéssel fűzte hozzá: – Meg kell elégednünk azzal a borral, amelyet az öregúr küld. Ő nagy szakembernek látszik ebben a dologban. Kamilla, szokásához híven, fenékig ürítette a poharat, és egyetértő tekintetet váltott János úrral. Fátyol Erzsi ezalatt hátradőlt székén, és hosszú pillájú szemét félig lehunyta. A hosszú pillák gyönge árnyékot vetettek a fehér arcra. Olyan szép volt, mint egy szentkép. Radics úr mindinkább fellelkesült a borától. Csaknem az asztal mellől hallatszott immár hangja, amint elbeszélte, hogyan szöktetett meg jogász korában egy kisasszonyt… Péter Pál búskomoran hallgatta nagybátyját. Most már kezdte érteni, miért nem kedveli Radics Mária túlságosan a színészpárt. Tán csak azért is vesznek össze hében-korban, hogy a vén Radics kibékítse őket… De a kellemetlen gondolatok nyomban elvonultak, mert Fátyol Erzsi felnyitotta a szemét, és hosszan, álmodozva Péter Pálra nézett: – Hallja, szöktetésről beszél az öregúr?… Istenem, de szeretnék én egyszer elszökni életemben! Péter Pál nem felelt mindjárt a különös sóhajtásra. – Hová? – kérdezte később. Fátyol Erzsi ismét lehunyta a szemét, és úgy beszélt halkan, mintha csak önmagának mondaná el a gondolatait: – Elszökni! Akárhová, csak el, messze, ismeretlen tájra, ismeretlen emberek közé. Amint beszélt, a hangja mély lett, és csendesen remegett. Csak a mély hangú nők tudnak igazán ábrándosan beszélni. Néha tökéletesen elegendő, hogy egy mély női hangot halljunk messze az utcán, vendéglőben vagy színházban. És nagyon sokáig ráemlékezünk. – Fiatal koromban olvastam egy orosz regényt – mondá az idegen nő, és a hangja valóban úgy szállott Péter Pál felé, mintha egyenesen a szíve közepébe akarna hatolni. – Már nem emlékszem, ki írta, sem arra, hogy mi volt benne,
- 176-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

pedig egy művelt nőnek erre illene emlékezni. De én nem emlékszem – mormogta csüggedten. – Csupán arra emlékszem, hogy egy este, alkonyattal, elszöknek. A férfi és a nő. Háromlovas szán áll az erdőszélen, és lapátszakállú muzsik beszélget a lovakhoz, hogy ne türelmetlenkedjenek a hosszú várakozásban. A fákról olykor egy marék hó hull le a szánra, egy róka kibátorkodik a fák közül, a síkon messze feltűnik az esthajnali csillag. Aztán ők jöttek. Sietve, de egymást átölelve, a nő hosszú köpenyét felemelte, és a sapkája körül sűrű fátyol volt. „Rendben van minden, Jermoláj?” „Minden rendben van!” Beszállottak a szánba, a férfi gyöngéden betakargatta a nőt a meleg prémekkel, a kocsis Szent Mihályhoz fohászkodott, és a csengős lovak közé csapott. Hátul puskalövés dördült el. Így szöktek el. Hová? Már nem tudom. Talán Moszkvába. – Jávorfából furulyácska – felelt Péter Pál. A színésznő még mindig lehunyta a szemét. – Egyáltalán, én csak a romantikus dolgot szeretem. Az egész életem regény – sóhajtott Fátyol Erzsi. – Az atyám huszárezredes volt, az anyám bárókisasszony, magam vándorszínésznő vagyok, és igen boldog lehetek, ha itt-ott megtapsolnak, s kérőim között volt gróf, huszártiszt, földesúr. De miután egyiknek sem jutott eszébe, hogy megszöktessen, nem mentem férjhez. Kedves furcsa nevű úr, ha meg akar hódítani, legyen regényes. A neve, amelyet már elfelejtettem, elég romantikusan hangzott. – A romantikáról beszéltek? – szólt közbe a háziasszony. – Ó, magam is… Fátyol Erzsi nevetni kezdett. – Lám, mi itt beszélgetünk mindenféle ostobaságokat, és a legilletékesebb tényezőt nem hallgatjuk meg, mintha vallási kérdésekről vitatkoznánk a római pápa jelenlétében, de az ő véleményére nem volnánk kíváncsiak. Ami a szökéseket illeti, abban Trudai Kamilla pápa. Mondd el, Kamilla, hányszor szöktél meg életedben? – Nagyon sokszor – felelt csillogó szemmel a bodros hajú énekesnő. – De most erről ne beszéljünk, gyermekeim. Ami volt, az elmúlt. Most már nem szeretek egyebet, mint Hetykeit, a jó levegőt, a csendet és nyugalmat. Fátyol Erzsi előrehajolt, és hamis mosollyal nézett Kamillára: – Mondd, szöktél már éjjel, midőn viharfelhők tornyosulnak az égen, és a sápadt hold szinte fenyegetőleg úszik a félelmetes erdő felett? A lovak nyugtalankodva rázogatják zablájukat, míg a szél szinte élesen fütyül a pusztaságon? Vagy egy kis falusi állomáson vártál-e már vonatra, midőn a téli alkonyatban, a messziségben elvesző országúton megérkeztél vala, és útközben halk imádságot mondtál, midőn a szán a behavazott kis kápolna mellett elsuhant? – Próbáltam én azt is – felelt odavetőleg Kamilla.
- 177-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Fátyol kisasszony ajkán vágyakozó, boldog mosoly repült át. – A hó szakad, a kis állomás csaknem eltűnik az estében, a hófúvásban, valaki a karodba kapaszkodik, és kedves szavakat sugdos a füledbe. A hang kellemes, megnyerő. A behavazott bundájú vasutasok nagy csizmákban, szinte álomképek gyanánt lépegetnek el melletted. Csupán a tiszt úr elegáns. Testhez álló zubbonyában, aranyos sapkájában dideregve mászkál körülötted, de az orra piros… Finomkodva hajol meg: „Nagyságos asszonyom, a vonat mindjárt beérkezik.” – És te kegyesen, szinte szerelmetesen rámosolyogtál a tiszt úrra. Mintha azt mondtad volna neki, hogy nagy kár, hogy a vonat már beérkezik, mert tovább maradhattál volna az állomáson. – A vasúti tisztek finom gyerekek – monda a vöröses hajú színésznő, amint fehér, de háziasszonyosan nagy kezével, mintha cérnát fűzne a tűbe, a szőlőszemeket csipegette. – A vonat vörös lámpája feltűnik a hófúvásban, köhög, prüszköl, fúj a mozdony, mintha maga is örvendezne, hogy a förgeteges mezőkről végre állomásra ért. A kalauzok csupán az orrukat dugják ki, és a kocsik tetején vastag hópárna fekszik. A kerekek is fehérek, és a kivilágított ablakokon jégvirág. Mi felszállunk az első osztályú szakaszba, és biztosan tudjuk, hogy reggelre napfényben, kék tenger mellett ébredünk fel. A vasúti tiszt urat még látjuk, amint szalutál, aztán megnézzük, hogy rendben vannak-e az útlevelek, a vasúti jegyek, a pénz, a poggyász… – Bolond vagy te, Erzsi! – mondta Kamilla elkomolyodva. – Télen jobb a fűtött kályha mellett ülni, mint ismeretlen vasúti tiszt urakkal kacérkodni. – Lehet, hogy a te korodban majd én is így gondolkozom, de most nem bánnám, ha csak egy parasztszekérre ülhetnék, és szöknénk messze, messze… A lovakat megetetik a palotai csárdában, és Vladimir vagy Pál forralt bort hozna, amellyel megkínálna. Péter Pál mosolyogva és bizonyos lelkesedéssel hallgatta a színésznőt. Olykor neki is vannak hasonló gondolatai, midőn az „Arany Golyó”-ban az ágyban fekszik, és elfáradt a régi képes újságok forgatásában. De hová, merre szökjön? Adamovics Pálnak volt módja szökdösni. Zimonyból Belgrádba vagy Belgrádból Szófiába… Az újságíró szökhet, ahová akar. Ezért volt különb ember Adamovics Pál. Fátyol Erzsi azután nem szólt többet. Láthatólag elgondolkozott azokon a dolgokon, amelyek körülötte voltak. Alattomban megfigyelte Péter Pált, Hetykeit és Radics urat, aki vég nélküli történetet beszélt egy palotai leányról, akibe valaha szerelmes volt. Hetykei buzdítólag bólogatott szürke, bozontos fejével, és János
- 178-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

úrnak mindig újabb és újabb részletek jutottak eszébe „a macskáról”, amint szíve hölgyét röviden nevezte. Kamilla összefont karral, komolyan ült helyén, mint aki el van szánva arra, hogy illedelmesen viselkedik minden körülmények között. Sem nem énekel, az asztalra sem ugrik, és főként Hetykei poharát állandóan vízzel tölti tele, hogy a bor meg ne ártson. Amint az alkonyat lefelé ereszkedett a kis udvar felett, a bor megvilágosodott a metszett üvegben, az abrosz fehérebb lett, és a nők feje körül lila színű fátyolok úszkáltak. Fátyol Erzsi nagy szemét Péter Pálra vetette, és halk, bogarászó hangon kérdezte: – Mondja, furcsa nevű úr, maga még nem szöktetett meg senkit? – Péter Pál a nevem – mondta hősünk fontoskodva. – Nos, Péter Pál, hány nőt szöktetett el életében? – Még egyet sem – felelte Péter Pál bizonyos restelkedéssel. Fátyol Erzsi melegen ránézett, és rábeszélő hangon mondta: – Próbálja meg. Nagyon jó dolog lehet. Akitől hallottam, mind dicsekedett vele. Legalább van mire visszaemlékezni öregségében, hogy futott a nyerges ló, és hogyan tartotta fejét a rudas. A kocsis hátát nézi egész éjszaka, míg a nő ölében alszik… És csendesen virradni kezd az erdőben… Istenem, ha én férfi volnék, minden héten megszöktetnék egy leányt. A palotai toronyban az esti harangszóra gyújtott a harangozó, és a hegyoldali utcácskában furcsán visszhangzott a harangszó. Mintha nem is abból az irányból jönne a hang, ahol a torony igazában helyén áll, hanem felülről, a hegyről. Radics János felállt a helyéről. Már nagyon vörös volt az arca, és a szeme tétovázva járt az asszonyokon. – Valakinek haza kell menni – mondta bizonytalanul. – Mari lelkem nem ülhet le egyedül a vacsorázóasztalhoz. Menj te, Pál, fiatalabb vagy. Miután az indítványt az egész társaság helyeselte, Péter Pál felemelkedett a helyéről. Kamilla melegen megfogta a kezét, és olyan közel hajolt hozzá, hogy a hajbodra szinte az arcát érte. – Tudja, hogy éjjel hol szoktam üldögélni? A ház előtt leszünk a barátnémmal. Péter Pál gyorsan elbúcsúzott, és meglehetősen rosszkedvűen ballagott egy darabig az utcán hazafelé. Egy percig azon gondolkozott, hogy elárulja Radics urat az öregasszonynak. Bizonyos, hogy a furcsa színészpár nem ingyen barátkozik a jómódú agglegénnyel. Ki tudja, tán már végrendelkezést is csináltattak vele? Vagy talán ma este íratják meg vele a végrendeletét, amelyben
- 179-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

minden vagyonát Hetykeiéknek hagyományozza… Míg hazáig ért, a sok mindenféle gondolat elmaradozott tőle, mint a rossz kutyák. Az asszonyoknak mégiscsak inkább tetszik ő, mint a süket vénember, és csupán a nők számítanak. Szekszti kisasszony magányosan ült az udvaron az ámbitus alatt, és fázósan burkolózott a kendőjébe. Felrebbent, amint Péter belépett a kapun. Mindennel elárulta, hogy őt várta… – A néni valamiért nagyon haragszik – kezdte –, nem szólt hozzám egy szót sem. Fájdalom, szomorúság látszott a finom, kedves arcon. – Eh, bizonyosan János úr haragította meg – felelt odavetőleg Péter Pál. – Azt mondta, hogy annyi ideig voltam a temetőben az anyám sírjánál, mintha örökre ott akartam volna maradni – folytatta búsan Judit. – Istenem, bizony jobb volna nekem az anyácskám mellett a sírban. Most érzem csak, hogy milyen árva vagyok. Péter Pál megsimogatta a leány haját. – Hát én senki se vagyok? Most nyúlt először a Szekszti Judit hajához, és a tenyerén furcsa, meleg véráramlás futott végig, a karján, a szívéig. A leánynak olyan puha haja volt, mint a legfinomabb selyem. Az érintésre Judit elpirult, és valamivel hátrább lépett. Egy másodpercig kérdő, alázatos tekintettel nézett Péter Pálra, mintha nem akarta volna érteni a kérdést. – Az ágyát is rendbe hoztam, a szobáját kitakarítottam, most már jól fogja érezni magát nálunk. A teafőzőmet is odakészítettem, sőt egy pipát is, amelyet alaposan kitisztítottam. A férfiak, ugyebár, szeretnek éjjel pipázni? – Én nemigen szoktam. – Azt mondják, hogy akkor gondolkoznak a férfiak, mikor pipáznak. Ha pipázik egy férfi, nem is tehet rosszat. Szivar mellett inni és kártyázni szoktak. Legalábbis így mondta az anyám. Azok a fiatalemberek mind rendes emberek, akik otthon pipázni szoktak. Igaz? Péter Pál csendesen nevetett. – Nem egészen bizonyos. Pipaszó mellett is lehet rosszat cselekedni. A leány félig komolyan, félig tréfásan beszélt: – Ha én egyszer férjhez megyek, éjjel-nappal arra lesz gondom, hogy a férjemnek minden kényelme meglegyen otthon. Hogy sohase kívánkozzék el hazulról. Papucsot hímzek neki, a pipát, könyveit rendben tartom, az ágyát jó puhára vetem, és mindig a kedves étele kerül az asztalra.
- 180-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Pál! – mondta egy szigorú hang az ámbitusról. – Hol jártál? A vacsora már az asztalon van. Gyertek vacsorázni. Radics Máriának valóban feltűnő rosszkedve volt. Előbb a szolgálókkal pörölt, akik hiába járták be a falut Jancsi bácsi feltalálására. – A színészéknél is voltatok? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel az öregasszony. – Ott be volt zárva a kapu. – Hm – mormogta Radics Mária. – Vajon hová csavargott el a vénember? Az asszony, ha megvénült, senkinek sincs többé útjában, félreül, ápolja az unokáit, vagy dédunokáját altatja, pénzt hagyományoz halála után a család hajadonainak, de a férfi akkor komiszkodik el igazában, ha megvénült. Az Isten se bír egy megátalkodott vénemberrel. Némelyik még a nőkre is elkölti a pénzét, pedig tudhatná, hogy a háta mögött kinevetik. A vacsora csendben, komoran folyt le. Judit bort akart hozni a pincéből, de Radics Mária mérgesen rászólt: – Kinek? Jancsi öcsémé a bor. Mindenki csak azzal rendelkezhetik, amije van. Akinek nincs semmije, az senkiével sem rendelkezhet. így szólott, és sokatmondólag pillantott Péter Pálra. Később minden ok nélkül még ezt mondta Radics Mária: – Az embernek az egyetlen célja az életben a vagyonszerzés. Aki nem szerzett vagyont, haszontalanul töltötte az életét, és nem érdemelte meg, hogy élt. Mindenkinek arra kell gondolni, hogy egyszer kiviszik a temetőbe és itt maradnak az utódai az emberek terhére koldusszegényen. – Szeretnék egy pohár bort inni – mormogta Péter Pál. Az öregasszonynak felvillant a szeme: – Az egészen más. Neked szép örökséged lesz, ha megbecsülöd magad. Remélhetőleg az öcsém is reád hagyja a szőlőjét, ha rossz emberek ki nem forgatják a vagyonából. Nekem is van valamim. Te sohasem leszel szegény. Judit, hozz bort a pincéből. A leány kiment a szobából. Péter Pál komolyan a nagyanyjára nézett. – Mondja, miért kínozza ezt a leányt, nagymama? Az öregasszony őszinte felháborodással sziszegte: – Nem tudok ránézni!… Szeretném kikaparni a szemét, hogy ostoba asszony létemre valamikor még arra gondoltam, hogy ez a leány az én unokám felesége lehet! A szemtelen, mindig rólad álmodott? – Hisz nem tett semmit!
- 181-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Eh, te azt nem érted, fiam – mormogta Radics Mária megszelídülve. – Az emberek mind azt hitték, legalább ötvenezer forint hozománya lesz. Ötvenezer forint sok pénz. Ötvenezer forintos lány nem olyan sok van a mai világban. Te még nem ismered az életet, de én igen jól ismerem. Vagyon nélkül annyit sem ér a legszebb lány, mint a kócmadzag. Aztán még nem is szép! – Csúnya se. – De igenis: csúnya. Olyan fejlett csípője van, mint egy asszonynak, a nyaka meg telt, gömbölyű. Illik az egy leánynak? Te még nem láttad ruha nélkül, de én már láttam. A válla olyan kerek, mint egy menyecskéé. Kész asszony. Pfuj! Egy leánynak véznának, gyöngének illik lenni! Az én időmben nem kapott férjet az olyan kisasszony, akinek olyan gömbölyű karja volt, mint ennek a koldusbékának! Képzeld, a veszprémi nagy takarékban sem tudnak semmiféle betétről! Nincs ennek egy fityingje sem! A leány megjött a borral, és az arcán piros folt látszott. – Már megint piros vagy? – kiáltott rá Radics Mária. – Siettem, néni! – Nem egészség az a sok vér! Az embernek csak annyi vére legyen, amennyi feltétlenül szükséges. A sok vér nyugtalanságot okoz, és bolondságokra ingerli az embert. Egy leánynak pláne hidegnek kell lenni, mint a jégcsapnak. Mit csinálsz asszonykorodban? Nem bírsz majd a véreddel! Az öregasszony ezután felvette az újságját, és szokása szerint szemüveg nélkül olvasott. Még néhány régi újság hevert az asztalon. Péter Pál leszakított egy darabkát, és gyorsan ráírta: – Szeretem. A papirost összegöngyölítette, és a leány kezébe csúsztatta. Aztán megelégedetten mondott jó éjszakát. Most már kínozhatja a nagyanyja Szekszti kisasszonyt. Az őszi esték csendesek voltak ez idő tájt Palotán, mintha a nyárnak drága emlékei gyanánt itt maradtak volna, mint valamely szép, ifjú, halott nőnek a fotográfiái. A hold útjában ragyogva jártak a csillagok, és ezüstfényük úgy érkezett le a földre, mint egy-egy csók azokra a szemekre, amelyek őket nézték. A szerelmes kedvű emberek különben is szeretnek mindenféle tulajdonságokat látni az élettelen tárgyakban. Péter Pál még a sötét, kerti útnak is örült, amelyen végigballagott. A kis fahíd pedig majdnem megsimogatta. A kertajtó sem nyikorgott, és a vadrózsabokor illedelmesen félreállott. A kapufélfák a részegektől és szerelmesektől szoktak csókot kapni.
- 182-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A hegyi utcácskába már teljes biztonsággal fordult be. Egy fehér folt világított a félhomályban. A Fátyol Erzsi hárászkendője. A két nő sugdolózva ült egymás mellett, és láthatólag nagyon megörültek Péter Pálnak. Kamilla halkan mondta: – Az uram még ébren van, és szeret hallgatózni. Gyerünk sétálni. Nyomban a Péter Pál karjába kapaszkodott, míg balfelől ugyanezt cselekedte Fátyol Erzsi. A nők pongyolában voltak, és meleg testük Péter Pálhoz ért. A karjuk könyökig meztelen volt, és a hajukból valamely különös illat áradt. Színházi, női öltözők körül leng ez az illat. Púder, festék, narancs szaga keveredik a parfüm illatával. Szorosan lépegettek hárman egymás mellett. A női ruhák Péter Pál lábszárát érintették, és a sugdolózó hangok mint langyos hullámok locsolták arcát. – Tehát elszöktet? – kérdezte Fátyol Erzsi, és a fejével megérintette Péter Pál vállát. A másik oldalról gyorsan és melegen felelt Kamilla: – Természetesen. Mit is tenne egyebet? – De én már holnap el szeretnék szökni. Mindössze kétheti szabadságom van – mormogta türelmetlenkedve Fátyol kisasszony. – Tehát holnap… Nagyon fáj, hogy ilyen hamar itt hagysz bennünket, Erzsi, még a szőlőbe se mehettünk ki együtt, ahol pedig nagyszerűen lehet énekelni, de a te boldogságod az első – felelt gyors, titkolózó hangon Kamilla. – Meglátja, Péter Pál, mily boldog lesz Erzsi barátnőmmel. Higgye el, a civil nők egy fakovát sem érnek! Ostobák, néha kiállhatatlanok, durcáskodnak, és némely ételt nem szeretnek. A színésznő mindig kedves. Még ha rosszkedve van, akkor is a kedveset játssza, mert a játékot megszokta a színpadon. – Istenem, ha az ember szeret valakit, nem is tud más lenni, mint kedves! – sóhajtott Fátyol Erzsébet. – És aztán nincsen nagyobb szenzáció az életben, mint nővel megszökni – folytatta Kamilla. – Én ismerem az életet. Láttam jobbról-balról, amit magam nem tapasztaltam, azt másoktól hallottam. Csak a nő ér valamit a férfi életében. Istenem, ha én férfi lettem volna, hány nőt szöktettem volna meg. Főként színésznőket. Mert színésznőket megszöktetni az igazi szenzáció! Egy színésznő nem okoz semmi kényelmetlenséget. Maga tud öltözködni, a ruháját kijavítja, némelyik még főzni is tud, és attól sem kell félteni, hogy amint öt percre egyedül hagyjuk őt, már ellopja valaki, mint a falusi ludat. A színésznők ismerik a szerelmi cselszövényeket. Nincsen olyan színésznő, akit kelepcébe lehetne ejteni. Már az iskolában tanuljuk.
- 183-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Minden attól függ, hogy szereti-e az ember azt a bizonyosat! – ismételte Fátyol kisasszony. – Persze, lelkem, persze… De vegyük például azt, hogy én egyszer bosszúságból, heccből elszöknék az én drága uramtól. Akárkivel szöknék el, mégis mindig az én Hetykeimet szeretném. A dac rossz tanácsadó. Dacból szöktem el egyszer Debrecenből egy segédszínésszel, mert a direktor megmérgesített. Az sem volt teljesen tiszta szerelem, amely egyszer az éjjeli személyvonattal Pestre vitt. Hallottam, hogy egykori szerelmem, Győrfi Kázmér a budai színkörben fellép. Pancsován pályáztunk. Egykettőre megbeszéltem egy ottani építésszel, hogy elszököm vele Pestre. Hogy Győrfi Kázmért láthassam. Néha bolondokat is tesz az ember. Mert hisz én voltam a legszökősebb színésznő valamikor széles Magyarországon. Most Fátyol Erzsi vette át a szót. – Igazad van, Kamilla. A bosszú édes. Oszkár tépi majd a haját, midőn három nap múltán Palotára megérkezik, és te hírül adod neki, lehetőleg ártatlan arccal, hogy én elutaztam… Nem: elszöktem egy fiatalemberrel! Talán még öngyilkos is akar lenni. Kérlek, erre vigyázz, Kamilla. Ne csináljon bajt az a bolond fiú. – Bízd rám! – felelt odavetőleg Kamilla. – Én majd ellátom a dolgát. Ha valaha megtáncoltattak egy férfit, én megtáncoltatom a te drágalátos Oszkárodat. Tudom Istenem, nem jut többé eszébe a drámai szendének tenni a szépet! Oszkár lehet jó színész, de gazember… – Kérlek! – tiltakozott Erzsébet. – Igenis, gazember! – tüzeskedett Kamilla, és Péter Pál karját ugyancsak megrángatta. – Hát mondja, kérem, Péter úr mint igazságos ember: midőn valaki ily gyönyörű teremtést mondhat magáénak, mint Fátyol Erzsébet, szabad annak a penészvirágképű, ferde vállú és görvélyes drámai szendére pillantgatni? – Nem szabad! – szólalt meg először ez estén Péter Pál. Az éj langyos volt, és a két lenge ruhás nő mint meleg madarak röpdöstek Péter Pál oldalán. Fátyol kisasszony a nyaka köré fonta a karját, míg Kamilla a két kezébe vette kezét. – Hát mikor fogunk megszökni, imádott kedvesem? – Holnap este – felelt gyorsan Kamilla. – Móni, helybeli fiákeres, kocsijával az erdő szélén vár, és ti a kertek alatt találkoztok. Két mérföldnyire van ide egy kis vasúti állomás, ott szálltok fel, hogy regényesebb legyen a dolog. Éjjel utaztok, reggelre Pesten vagytok. Istenem, csak én szökhetnék még egyszer életemben. Tudom, hogy az volna a világon a legpontosabban végrehajtott szökés. A madár se tudná, hogy merre tűntem el. Úgy lesz, amint mondtam?
- 184-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Jobbról Kamilla csókolta meg Péter Pált, balról Fátyol Erzsi… – Úgy lesz! – felelt Péter Pál, és nagyon melege volt. Szekszti Judit nem sokat aludhatott az éjszaka, mert sápadt, szinte vértelen volt az arca, mikor a kerti házikó ablakán a Péter Pál reggelijével kopogtatott. A férfi gyorsan kinyitotta a zsalugátert. Borongós, bús őszi nap, a szürke fellegek az alacsony palotai tetők felett terjeszkedtek. – Megismétlődött az álmom! – mondta nagyon halkan Szekszti Judit. – Az idegen nővel, aki magát elragadta… Pedig különben nagyon boldog voltam: a cédula miatt. A párnám alá tettem, százszor elővettem, és százszor elolvastam. – És maga? – kérdezte Péter Pál, és a leány arcába nézett. Az lehajtotta a fejét. – Igen. Én is – mondta végül. – Hisz úgyis tudja. Az udvar csendes volt, őszi árnyékba borult minden. – Én innen elutazom – mondta csendesen Péter Pál. – Senkinek sem szólok, csak magának. Nem akarok már itt lenni! Nem szeretem e tájat. Akar velem jönni, Judit? – Igen – felelt lehunyt szemmel a leány. – Estére készen legyen. A kertek alatt találkozunk. Kocsi vár az erdő szélén. Elmegyünk. – Igen! – Sohasem fogja megbánni, hogy eljött? – Soha. – Tehát készüljön el. – Elkészülök. Délután kimegyek az anyám sírjához, és tőle elbúcsúzom. Ki tudja, jövök-e még valaha a palotai temetőbe? E regényke első lapjain már megtalálta az olvasó egyben a regény végét. Péter Pál, aki harmincéves koráig csupán az „Arany Golyó”-ban az ágyán szeretett heverészni, elszöktette Palotáról Szekszti Judit kisasszonyt, akárcsak egy regényhős. Egy darabig bujdokoltak Pesten – az „Arany Golyó”-t messze elkerülték. Egy napon azonban mégiscsak hazamentek. A 7-es számú szobába benyitottak, és a szobában ott találták Radics urat egy ócska ládán ülve. Radics Mária, a régi szokásához híven, hátrafont kezekkel járt fel és alá. – Már egy hete várunk itt! – dörmögte Radics János. – Hol az ördögbe jártatok? 1913

- 185-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Bukfenc

- 186-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Ez a könyv az ifjúság himnusza. Mondhatnak bármit a rövidlátók, akik csak a nyomtatott betűket ismerik, de nem olvassák el tunyaságból vagy ostobaságból a sorok közé font szarkalábakat, amelyek a könyvek repkényei, mint a várfalakon a történelem örökzöldjei. Ebben a könyvben az ifjúság romlatlansága, egyedül üdvözítő tavasza és mindenekfölötti létjogosultsága van dicsőítve. Aminthogy nem is nagyon érdemes élni azután, amint az ifjúság elmúlott. Mi az ifjúság? Amikor éljük: nem is tudjuk. Amint elmúlt: a templom köveihez verjük érette a homlokunkat. Az egyedüli jó, amit az élet nyújthat. A szent, amelynek minden szabad a bátor, amely mindent megbír. Sokszor hallott szavak ezek, mint a tavasz unalma; és mégis, tavasz nélkül érdektelen volna az esztendő. Az a virágos patak, amely a zsendülő életen átfut, mint egy remegő álom; az a hajnali virág módjára nyílogató életöröm, amely az iskolába szorított leányok és fiúk vérében árad: az a szerelemáhítás, amely oly természettől kapott ajándéka az ifjúságnak, mint töretlen szeme és üde lábszára; a csóknak gyönyörű vágya, az életnek az életkortól megjelölt megkezdése: – korunkban mindenféle társadalmi szokásokkal és törvényekkel van visszafojtva, mint a palackba a szellem. Miért nem szabad akkor kezdeni a szerelmet, amikor a természet erre jelt ad? A hold és a tenger elég észrevehető formában közlik a női ágon lévőkkel, hogy immár kiléptek a tudatlan gyermekkorból. A fiúk is megizmosodnak, mint megannyi fiatal bikák, férfiak lesznek, akiknek szabad meghalni a hazáért, de a szerelmet törvényes formájában még nem ismerhetik. Talán éppen azért jutott eszembe ez a regény, mert korunkban, 1917-ben, oly eltünedezőben van a fiú nemen levő ifjúság, hogy ijedten kell felkiáltani: mi történik majd a bánatos csillagon született nőnemű ifjúsággal? Ha itt-ott búsítók is a következő lapok, nem szabad sohasem elfelejteni, hogy azért íródtak, hogy setétségen, jégen, havon át tisztábban ébredjen fel a szent és igaz szerelem, amelyet a természet adott az emberekbe. K. Gy.

- 187-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

ELSŐ FEJEZET Gyöngyvirág gyermeksége Gyöngyvirág az életet és a halált nagyanyja házában, a Kecskeméti utcában kezdte megismerni. Zöld zsalugáteres, kopott egyemeletes ház volt, ahol Gyöngyvirág ifjúságát töltötte egy bezárt szobában. Sokáig nem tudta, hogy a nagymamát „grófnénak” hívják Pesten, és a „bon tonhoz tartozik”, hogy a valamirevaló gavallér bemutatkozzon a nagymamának. Napközben többnyire csendes volt a ház. A szobalányok szinte titokban szellőztették a háromszoros függönyű ablakokat. Tollseprővel seperték össze a szivarhamut a szőnyeggel borított kis szalonokban. A földig érő tükrök – néhol a mennyezet is tükörrel volt borítva – megifjodtak. A széles francia ágyakban megforgatták a gumilabda rugékonyságú matracokat, simulékony szarvasbőröket, a pehellyel tömött párnákat, és Flikkné, a gazdasszony, saját kezűleg kötötte meg a színes szalagcsokrokat a fehérneműben. Csak a legritkább esetben árulta el valamely ottfelejtett tárgy e csöndes, szinte titokzatos szobáknak lakóit, néha egy félig szívott fekete szivar, máskor egy elfelejtett selyem harisnyakötő, lepattant gyöngyház gombocska vagy elhullajtott hajtű, ópiumos cigaretták fáradt füstje, kidöntött pezsgősüvegnek fanyar savanyúsága, elrepült parfőmöknek szinte halotti szaga, a tiltott szerelemnek lábujjhegyen való osonása, a vastag falba fojtott kacagás és sírás, fénylő cipőjű, selyemruhás nőknek lihegő tovasietése és dohány- és szénaillatú előkelő uraknak unott lépegetése… Ilyen dolgokat érzett Gyöngyvirág nagyanyja házában, amikor őrizetlen délutánokon néha végigszaladt az emeleten, amíg a szobalányok a földszinten egy véres szobát dézsákból mostak, ahol egy nő az elmúlt éjszaka felvágta ereit. A falakról a mezítelen nők fénylő képei, versailles-i tájképek, hattyús tórészletek, piros kabátos lovagok és púderozott fejű dámák meglepetten néztek a kék babos szoknyás, leeresztett hajú gyermekleány után, aki félcipőiben, szívére szorított kézzel, de mohó kíváncsisággal futott végig az elátkozott szobákon, amíg a csengő alig hallhatóan megszólalt a kapu alatt, amint kívülről egy lázas, eltökélt vagy bizonytalan női kéz megrántotta a „grófné” kastélyán a szakállas oroszlánfejet. Az egyik szalonban, ahol a ház látogatói várakozni, toalettet csinálni, tükörbe bámulni szoktak, amíg a nagymama megjelölte nekik a „kék”, „piros” vagy „mór” szobát, Gyöngyvirág könyveket fedezett fel. Beniczkyné piros
- 188-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

kötéses regényei, továbbá néhány könyv Zolától, a Szentek élete, néhány német regény és Hoffmanntól a Bűn és erény, valamint Kossutány Tamás Híres bűneseteinek története hevertek egy éjjeliszekrény fiókjában. A könyveket nők hozták magukkal, akik itt a várakozás óráit olvasgatással töltötték, aztán a könyvekkel együtt a ház emlékét is elfelejtették. Kisurrantak a kapun, néhányat köhintettek a téli est ködébe, vagy nagyot lélegzettek a piros lámpásos tavaszi estből. Emelt fővel fordultak be a Koronaherceg utcába, hogy a kívánatos és tiszta fehérneműs kirakatokat megnézzék. Gyöngyvirág leginkább egy kereskedelmi számtannak, egy francia nyelvtannak, és két arcképalbumnak örült. A tanulókönyvekből tudást merített – mert szegény tanulni szeretett volna, mint Hugonnai Vilma, aki példaképe volt minden fiatal leánynak. (A nagymama nem sok lelkesedést mutatott az ilyen tervek iránt. Ő falusi földesasszony óhajtott egyszer lenni. Kivonul majd a birtokára a kutyáival, szobaleányaival, a házmesterével és az unokájával.) Az arcképalbumok viszont az ismeretlen, messzi életből mutattak neki arcokat és figurákat, mint a vitorlás hajókat látja álmában a fiúgyermek, aki Verne regényeiből való szigetekre vágyakozik. (Későbben, mikor kirepült a zöld házból, találkozott egyik-másik arccal az album gyűjteményéből. Csupán az lepte meg, hogy a díszmagyaros, frakkos urak, akik kiviaszkolt bajusszal, megnyírt szakállal, hódító tekintettel pillantottak reá gyermekkorában, mily furcsa változásokon mentek keresztül. A Calderoni boltja, ahol a nagymama az arcképeket beszerezte, még ismeretlen volt Gyöngyvirág előtt, és a kisleány azt hitte, hogy e csinos, előkelő urak egykor mind a nagymama kedvéért hagyták itt arcképüket.) Károlyi Istvánt csaknem megszólította a Múzeum kert mellett, amint a májbajos arcú főúr finom cipőiben tovaballagott. De ismerősen pillantott a délceg Apponyira, a sodrott bajszú, széles vállú Elek ezredesre, a lengő, vörös szakállú Tillerre, a ragyás Gerendayra, Festetics hercegre – csak azt nem tudta, hogy melyik az igazi, mert a Festeticsek már száz esztendő óta valamennyien egyforma osztrák hivatalnokszakállt viselnek –; Somogyi Mórra, az ősz hajú gladiátorra, és Mannheit Jacques-ra, a bozontos Rigolettóra nézett az utcán, és már nem emlékezett, honnan ismeri őket. – A kürtőkalapos, gólyalábú Dréher, a ragasztott bajuszú, szinte álarcos lovag Freystädtler, a lírai költő szívű és tőkepénzes arcú Kohner Jenő, Erzsébet királyné lovagja, a deli Orosz György főhadnagy, a felvidéki nők arcképalbumából való Sennyey Géza, Prónay báró, a magyar ruhás protestáns főúr, a hajadonfővel járó Salamon, a piros szekfűs Péchy, a fürtös fejű Krausz Simon, a szép Gillió hadnagy, a nőket harcsavadászatokkal mulattató Polónyi Géza, Bárczy Pista, a legjobb táncos, az öregségükre „mucus”-nak
- 189-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

dédelgetett nők híve: Batthyány Elemér, a torreádor megjelenésű Bródy Sándor, a szőke szakállú Ambrus és az ifjú Csekonics: egykor majd újra megelevenednek előtte a nagymama albumából; a gyermekkori képeskönyv figurái azonban mind megannyi Rip van Winklék, akiket csodálkozva nézett Gyöngyvirág nagyleány korában. Elgondolkozott, hogy az arcképalbum pesti gavallérjai nem maradtak örökké fiatalok. Ugyanígy volt a nőkkel, akiket az album második kötetéből ismert. A nagymama az akkori Pest valamennyi szépasszonyát, leányát kötetbe gyűjtötte. Gyöngyvirág néha bátorságot vett, és megkérdezte Flikknét, a gazdasszonyt, egyik-másik feltűnő szépségű, turnéros, frufrus hölgy nevéről. – Esterházy hercegné, a nagymama legjobb barátnője – felelt a gazdasszony, és tovább sepert. Ha másik hölgyet kérdezett Gyöngyvirág, ugyancsak rövid választ kapott: – Sina báróné, mindennap nálunk teázik. A féleszű gazdasszony szerint a nők arcképalbuma csupa Esterházy hercegnőből és Sina bárónéból állott, mert több arisztokrata nevet nem ismert. Gyöngyvirág aztán látta ezeket a nőket is… Sokára, midőn virágot árultak, páholyt nyitogattak, luftballont eresztettek. Hervadt, semmitmondó arcukra nézett, és kereste rajta a régi szépség, a gyermekkori álmok nyomait. Sohasem lelt fel semmit gyermekkorából. Tehát az előkelő társaságban töltvén napjait, mindinkább vágyakozott ki a világba bezárt szobájából. – Szívesen elküldenélek valahová, de félek, hogy elromlasz, mint a többi. Egy ártatlan lelket meg akarok tartani Pesten, legyen kinek a tiszta kezét megfogni, ha Ninive módjára elpusztul a város – mondogatta a „grófné”, ha unalmas délutánokon néha meglátogatta az unokáját a szobájában. A gyermek tanulókönyvei, ceruzaszagú füzetei és tintás papirosai között lesütött szemmel üldögélt. Félt a nagyanyjától, mert mindenhatónak tartotta. Mielőtt a rossz cselédeket elküldte a háztól, mindig bezáratta őket a kapitányságon. A házmestert saját kezűleg megfenyítette. És a legtöbb nőnek, férfinak csókra nyújtotta a kezét, midőn küszöbét átlépték. Gyöngyvirág egyszer véletlenül látta, midőn a délelőtti órákban a boglyas fejű, mosdatlan „Esterházy hercegnőnek” a nagymama parancsára ajtót mutatott a gazdasszony, és a legcsúfabb szidalmakat kellett elszenvednie a szegény hercegnőnek. Máskor, ugyancsak a nagymama rendelkezésére, egy becsípett gavallért taszítottak le a lépcsőn, hogy az csaknem a nyakát törte.
- 190-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Vajon mit vétettek ezek, hogy a nagymama ily kegyetlenül bánik velük? – kérdezte magában Gyöngyvirág. Ezenkívül egy nagy, fekete kutya volt a háznál, egy neufundlandi, borjúnagyságú eb, amely a legjóságosabb lény volt a városrészben, ámde erejétől mindenki félt a kerületben. Maxnak hívták a jó kutyát, és a nagymama néha megengedte, hogy „barátnői” különös kitüntetésként sétálni mehessenek a hatalmas ebbel. Rendesen estefelé történt a séta, és Max mindig egy férfikalappal a szájában nyitotta ki a kaput. Különösen elegáns uraknak lekapta a fejükről a cilindert, és futólépésben vitte a zöld ház felé. A nagymama barátnője és a hajadonfős úr a kutya üldözésére indultak, így okvetlen találkoztak a zöld ház kapujában, s többnyire nem bánták meg a találkozást. Max a kalappal szájában úgy nevetett, mint egy örömapa. „Sina báróné” gamáslit és háttakarót hímzett Maxnak, és a ház többi látogatói is kitüntették szeretetükkel az okos kutyát. Ámde Max senkit sem szeretett, csupán Gyöngyvirágot, akinek ajtaja előtt, a küszöbön feküdt éjszaka, mint egy oroszlán, és egyszer a nagymama felé kapott, midőn éjféltájban végigment a félreeső folyosón. – Te bolond – kiáltott a „grófné” –, csak kártyát hozok a kamarából. Éjszakánként néha fojtott zongoraszó hallatszott távolról egy szobából; a női hangok úgy hangzottak, mint az „Arany Szarv”-ból, mikor zsákban fojtogatják őket; a férfiak kacagása kísérteties és megdöbbentő volt, Gyöngyvirág riadtan gondolt az arcképalbum vőlegényeire, arisztokratanyugalmú gavallérjaira, vajon ők nevetnek ily durván az éj óráiban? Máskor a véletlen folytán kihallgatott egy csöndes, fáradt beszélgetést a függöny mögött, midőn már nem volt ideje elmenekülni a szalonból. Tekintélyes, kürtőkalapos, őszbe csavarodott úr volt a jövevény, s karjait a kézelőjében úgy lógatta, mint egy szélütött, az ádámcsutkája le és fel járt magas gallérjában, bús szemét a szőnyegre meresztette. – Ha volna valaki, aki hasonlítana az elvált feleségemhez… – mormogta, és nem mert a nagymama szemébe nézni. A „grófné” figyelmesen vizsgálta az átadott arcképet. Keskeny ajka mosolygott: – Talán személyesen őnagysága jönne ide. Az őszes úriember minden tagjában remegve emelkedett fel. Eltakarta tenyerével szemét. – Nem… ezt ne mondja – kiáltotta hörögve. – Az egy szent nő. A nagymama vállat vont, és az ajtóig kísérte látogatóját. Ezen az éjszakán azt gondolta Gyöngyvirág:
- 191-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– El fogok szökni a boldogtalan háztól, és magammal viszem Maxot. Kilopózott szobájából, és megölelte a bolond nagy kutyát, amely lompos farkával úgy verdeste a küszöböt, mint a dobot.

MÁSODIK FEJEZET Gyöngyvirág szerelme Tizenhárom esztendős volt Gyöngyvirág, midőn megismerkedett azzal a különös érzéssel, amit az életben hol kínnak, hol boldogságnak neveznek. Néha csak annyi, mint egy átutazó felhő emléke a háztetőn, máskor pók, amely a ház sarkában tanyáz, és halálos hurkot fon. Nem mindennapi jövevény, az életben csupán néhányszor látni őt átkocsizni a tájon. Napfogyatkozás, amelyre megrendülünk. A költők többet daloltak róla, mint az Istenről. Szerelemnek hívják. A Fipsz-féle iskolába járt nyári hónapban, midőn a nagymama a Svábhegy eldugott villájában nyaralt, és a gazdasszony Max társaságában fogadta a zöld ház látogatóit. A nagymama sohasem tudott aludni éjszaka, kezeit tördelve járt-kelt a villa bozontos kertjében. – Kilopják a szemem – mondogatta. De reggelre eszébe jutott előrehaladott kora, megrongált egészsége. – Legfeljebb te örökölsz majd kevesebbet – mondogatta szemrehányólag, és vadul belekapott a bontófésűvel Gyöngyvirág hajába, amely oly színű volt, mint a vörösréz, és sűrű, mint a liszt. A „grófné” gyermekkora óta mindennap megfésülte, mintha a másvilágon ezért külön jutalom járna, aztán nem törődött tovább a gyermekkel. Ugyancsak reggelenkint, midőn a madarak égbeszállóan énekeltek Isten bokrain, a bárányfelhők megcsókolták a hegyhátak mezőit, mint az ébredő gyermekeket, a nagy fák kinyújtózkodtak, mint a teremtő óriási szolgalegényei felkelés után, Gyöngyvirág a nagymama társaságában szorgalmas vizsgálat alá vette a zöld ház gazdasszonyának számláit. Flikkné cselédírását, amelyet mindenféle elhullajtott papírdarabokra, látogatást bejelentő sürgönyblankettákra, elhasznált levelezőlapokra jegyzett, a nagymama üveg nélkül nem tudta volna elolvasni. A pápaszemet pedig odahaza hagyta, miután nyaralni ment. A vetőkártyákat tapintással is felismerte.

- 192-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A gazdasszony számlái körülbelül elmondták az előző nap történetét a zöld házban: BEVETTEM: Szobáért 52,— frtot 5,– „ Egy régi adós, a zöldesernyős úr, akit egyszer leöntöttünk az emeletről A veres asszony adósságra 8, — „ 7, — „ Behajtottam a pulykatojás arcú leányon, mert jótálltunk érte a Mandlnál Házmesterpénz 10,— „ 3,— „ Ajándék szobalánynak
KIADTAM:

Szappanért Mosónénak pálinka Házmesternek fütyülő, amellyel kocsit hív Blúzra a veres asszonynak Piac Házmesternének meghalt a rokona Nagyságos úrnak Nagyságos úrnak éjjel Nagyságos úrnak kocsira Nagyságos úrnak szivar és bor Nagyságos úrnak hordár Nagyságos úrnak zálogházi kamat Egy légycsapó

7, —frtot — ,80 „ —,30 „ 8, — „ 9,— „ 2, — „ 10, — „ 12, — „ 1, — „ —,80 „ —,30 „ 8, — „ 1,— „

Midőn a számla végére értek, a nagymama ingerülten kiáltott fel: – Nem tudom, mire való a házmesternek a fütyülő? De csak kerüljek haza! A titokzatos nagyságos úrról sohasem tett említést a nagymama. Ez a nagyságos úr reggel jött, és este távozott a házból, ahol egy félreeső szobában aludt. Délben nagy velős csontokat, párolgó marhahúsokat, frissen csapolt sört és Hölgy cigarettát, valamint a bécsi

Sport című lapot vitte a szobájába a gazdasszony. Gyöngyvirág egyszer látta a cipőjét, midőn a szobalány tisztította. Nagy amerikai cipők voltak, egy óriás viselhette volna. Gyöngyvirág máskor álmodott a cipőkkel. A cipők harmonikáztak. Majd egy bőrből való óraláncot talált a folyosón Gyöngyvirág. A nagymama gyorsan elkapta a kezéből. – Ami nem a tied, ahhoz ne nyúlj – szólt szigorúan.
- 193-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Egyszer hallotta fütyörészni a nagyságos urat. Azt képzelte, hogy szőke, felkunkorodó bajusza van. Teli piros ajka. Buta kék szeme. Lapos nagy körme. Maga borotválkozik a tükör előtt. A tükörbe bámul, és hetykén fütyül. A gazdasszony számlája után, egy majoros szekéren utazott a városba, amiért a nagymama mindig átkozódva fizette meg a tízkrajcárnyi fuvarpénzt. – Gazemberek ezek a svábok – dühöngött. – De úgyis ősz lesz nemsokára. A Fipsz-féle leányiskola egy szobából állott. Az asztal fél lábon élt, a dívány újságpapirossal volt kitömve, ételmaradékok hevertek minden sarokban, édes pálinkával telt piszkos üveg őrködött a kandallón, reménytelen szegénység és elhagyatottság közepette egy töpörödött öreg zsidó emberke egyházi dalokat énekelt. Ő volt a tanári kar és igazgató egy személyben. Az újságban hangzatos hirdetések jelentek meg a kitűnő kereskedelmi szaktanfolyamról, ahol két hónap alatt könyvvitelt, gyorsírást, kereskedelmi számtant, angol nyelvet meg lehet tanulni. Boldogtalan, elvált vagy özveggyé vált asszonyok ragadták meg a megélhetésnek ezt a módját; elzüllött fiúk, akiket minden iskolából kicsaptak; reménytelen vidéki vénkisasszonyok; kvietált katonatisztek és a dúsgazdag Kecskeméti utcai grófné vörös hajú, porcelán arcú unokája. Az öreg zsidócska két forintot számított egy különóráért. A pénzt a nagymama papirosba csomagolta, és óva figyelmeztette Gyöngyvirágot, hogy a Kecskeméti utcai házról említést tegyen. – Egy sváb-hegyi majorosnak vagy a lánya. Szegények vagytok, állás kell, amelyből megélhetsz, mert én nem élek örökké. Az öreg zsidócska már a lábát sem látta, a felesége ajtódörömbözésén kívül egyebet meg nem hallott (midőn is az ajtó alatti hasadékon át kicsúsztatott rejtett helyekről való hatosokat), az akadémiával levelezett, és a héberek történetét írta már harminc esztendeje olyan betűkkel, amelyeket rajta kívül senki sem tudott elolvasni. A falon Rezső trónörökös olajnyomatú arcképe függött, s a doktor a királyfi halálával hozta kapcsolatba szomorú sorsát. Ebben a szegény szobában úgy világított a háromlábas asztal felett Gyöngyvirág haja, mint a lopott kincs. Doktor Fipsz, bár közeledett a nyolcvanadik évéhez, minden vagyonát, a két ócska szekrényt is beleértve, odaadta volna, ha megérintheti a tüneményes leány kezét. Itt ismerkedett meg első szerelmével, akinek egypár esztendeig csak a keresztnevét tudta. Imrének hívták a szerencsés fickót. Csöndes, elgondolkozó arckifejezésű, tétova fiatalember volt. Atyja gazdag nagykereskedő, pesti patrícius. Imre mindenféle szerkezeteken törte a fejét, elfelejtett iskolába járni.
- 194-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Most az öreg zsidócskától akarta megtanulni előre kialkudott ötven forintért a kereskedelem tanulmányát, hogy majdan atyja üzletét átvehesse. Imrének a haja a homlokába lógott, és oly tiszta volt az arca, mint egy szenté. Cúgos cipőben járt, sok különböző kihegyezett ceruza volt az oldalzsebében, töltőtoll és notesz. Egy potrohos, aranyfogú, beretvált arcú szélhámos volt a barátja, aki mindenféle vállalatot akart alapítani. Gyanús, mosolygó, ravaszdi szemű férfiú volt, s olyan fáradhatatlan sárga cipői voltak, hogy Bécsig elmehetett volna gyalog. Halálfejes ezüstgyűrű volt a kisujján, és a kapu előtt zsebre dugott bottal sétálgatott, amíg a tanórának vége lett. Körülbelül ötvenesztendős férfi volt, de egyetlen fehér szál sem volt hajában, bajuszában. Olykor ketten is elkísérték Gyöngyvirágot a Dunáig. Mélyacsai úr, a vállalkozó szerette a tekervényes utcákat; azt mondta, hogy ezt pesti konfortáblisoktól tanulta. Útközben mindig üzletekről beszélt. Talán tízféle terve volt. Utazási irodát, kávéügynökséget, detektívirodát és kis színházat akart nyitni. De célba volt véve egy ügynökség felállítása, amely a kliensek boldogságáról gondoskodik, nőket és férfiakat összehoz. Ezenkívül a furcsaságok boltját is meg akarta nyitni az Andrássy úton. – A kisasszony ülne a kasszában – mondotta hízelkedve. Más napokon új tervei voltak. Kiszámította, hogy Pesten mennyi borravalót kapnak a pincérek. Egy borravaló-intézetet akart nyitni, ahol mindenki biztosíthatná magát a borravaló ellen. – A kisasszony állást kapna az irodánkban – fejezte be a mondanivalóit. Gyöngyvirág nem szerette az aranyfogú embert. Mindig oly közel hajolt a leeresztett hajához, mintha le akarná ollóval metszeni. Bizonyosan van is a zsebében egy nagy kés, amellyel meggyilkolja éjjel a Dunaparton a nőket. Egy napon hiába várták a kapunál Mélyacsai urat a gyermekek, a potrohos férfiú kockás nadrágja és sárga keménykalapja nem tűnt fel a láthatáron. Egyedül indultak útnak, és szótlanok voltak, mintha valóban pótolhatatlan lett volna Mélyacsai úr. Imre a Lánchídon és alagúton át kísérte Gyöngyvirágot. A Dunán úgy fénylettek a hajók az őszi napsütésben, mint a boldogság szigetei. Nem is lehet baja annak, aki arányló szeptemberi délelőttön a Fecske fedélzetén a Margitsziget felé utazik. Az alagútban volt egy fülke, ahol egyszer csókolózni láttak egy piros kalapú asszonyságot egy deres oldalszakállas, cilinderes úrral. Imre belépett a fülkébe, és keresgélni kezdett a falon. Mintha valamely jelt, felírást, titkot kutatna. Hátranézett, és Gyöngyvirág utána lépett.
- 195-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Itt történt meg az első csók, amely Gyöngyvirág arcát érte. Odáig sohasem csókolta meg senki. Talán csecsemő korában utoljára haldokló anyja, akiről csak annyit tudott, hogy féleszű vándormuzsikusnak volt a felesége. Vidéken céltalanul kóboroltak, és Gyöngyvirág egy istállóban született, mint a kis Jézus. Nem is értette mindjárt, hogy mit tett vele a szentkép arcú Imre. Megijedt, aztán hirtelen nevetni kezdett, mint aki valami nagy veszedelemtől menekült meg. A füle alatt, a nyakán érte a fiú szája, és hasonló volt az érzése, amikor egy lepke a Sváb-hegyen a hajára szállott. Érezte, hogy kis égő színes folt maradt nagyon fehér bőrén, amely talán sohasem múlik el. Vajon mit fog hazudni a nagyanyjának, ha észreveszi? De még messzi van az Élesztő-villa. A csók után megnyílt a gyermekek szája, és végig a Krisztinán ezerféle dologról beszélgettek. Imre mindig Mélyacsai úrra terelte a szót. Bámulta ezt az embert, mint egy istent. Ha egyszer megkapja anyai örökségét, Mélyacsait társául fogadja. A minap is lelökött a járdáról egy katonatisztet, aki a tyúkszemére hágott. Gyöngyvirág elfelejtette a parancsot, és a nagyanyjáról és annak Kecskeméti utcai házáról minden szégyenérzés nélkül beszélt. És kifejezte ama forró óhajtását, hogy szeretne elszökni a háztól. – De hová mehetnénk? – kérdezte. Imre összeráncolta a homlokát: – Majd tanácsot kérek a barátomtól. Gyöngyvirág nem mert ellentmondani, pedig irtózott Mélyacsai arany fogsorától. Egyszer megharapja az az ember. A sváb-hegyi útnál váltak el. Imre sokáig állott helyén, és Gyöngyvirág vissza-visszanézett. A szeptember csodálatos pirosságokkal és sárgaságokkal festette be a hegyoldalt. Az erdőkön olyan veres foltok voltak, mint Gyöngyvirág nyakán. Vajon ki csókolta meg az erdőt, hogy elpirult? – Szerelmes vagyok – ezt írta fel egy pad hátára Gyöngyvirág az Imrétől kapott ceruzával. Mikor elolvasta a betűket, hamar összefirkálta a szavakat. Óvakodva ment felfelé a hegyen, mintha egy gyémántgyűrűt talált volna az imént a városban.

HARMADIK FEJEZET Gyöngyvirág eloltja a lámpást – Pénzt kell szerezni – szólott mély, gyomorból jövő hangon Mélyacsai úr, midőn a gyermekek tervéről értesült.
- 196-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Többször levette fejéről sárga keménykalapját, egy piros selyem zsebkendővel legyezte a kopaszságát, felhúzta meg levetette a kesztyűjét. – Uzsoráshoz kell fordulni – mondta ki az első gondolatát, miután egyéb úgysem jutott eszébe. A gyermekek beleegyeztek Mélyacsai tervébe. A konfortáblis úton Imre barátja hosszadalmasan mondott el egy történetet egy fiatal grófról, aki egyszer Frank Boriska színésznőt elszöktette. – Amerikába mentek, és a gróf cigarettát árult; mert ilyen a szerelem. Amerikától egy kissé megijedtek. Utóvégre Imrének helyben kell maradni, hogy atyja virágzó magkereskedését majd egykor átvehesse. Gyöngyvirág csak annyit tudott Amerikáról, hogy oda a bűnbe esett emberek menekülnek. Ő ártatlan volt, csupán a nagymama házából akart menekülni. Majd magával viszi Maxot, a nagy kutyát, amely eljár élelmiszert lopni a piacra. Gyöngyvirág szégyenkezve vallotta be, hogy alig van valami ruhácskája, és azt is a nagymama őrzi. Legfeljebb néhány zsebkendőt és ingecskét tudna egy batyuba kötni. Mélyacsai legyintett: – Inget kapni hitelbe is. Ösmerek én egy kereskedőt, aki részletfizetésre szállít mindent, még ékszert is. A nagymama borzasztóan gazdag, megvehetné az egész Kecskeméti utcát. Lesz hitelünk bőven. Kipirult az arcuk, a szemük ragyogott, amint a jövőt festegették. Mélyacsai tetőtől talpig végignézte Gyöngyvirágot: – Majd színésznőt nevelünk a kicsiből. Én ismerem a színházigazgatókat. Csak rám kell bízni a dolgot. Primadonna leszel, gyermekem. Miután az idő már későre járt, Gyöngyvirág összeszedte füzeteit. A férfiak még együtt maradtak, hogy meghányják-vessék a jövendőt, és főként pénzt hogyan szerezzenek. Gyöngyvirág talán még boldogabban ment fel a Sváb-hegyre e napon, mint tegnap. Igaz, hogy Imre nem csókolta meg a fülét, de ehhez nem is volt alkalom. Az utálatos Mélyacsai folyton a sarkukban volt. Pedig Gyöngyvirág tudott már egy setét kapualjat, ahol megigazíthatta volna a cipője szalagját. Imrének lett volna annyi esze, hogy az alkalmat felhasználja. Miután csupán karavánszagú ládák és olajos hordók voltak a hosszú mély udvaron. De Mélyacsai folyton beszélt. Gyöngyvirág szomorúan ment el a kiszemelt kapu mellett. Nem volt bátorsága az aranyfogú ember jelenlétében a cipője szalagját megigazítani. (Gyermekkorában, midőn az ablak felső szárnyán néha kinézett a Kecskeméti utcába, délutánonkint nemegyszer látott előkelő hölgyeket és urakat a szemben lévő kapualjban csókolózni, suttogni, sőt ölelkezni. Egy magas, őszes,
- 197-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

szőke bajuszú úr, akit magában gúnárnak nevezett, mindig ide húzogatta be a nőket, akikkel az utcán sétált. A félrebillent kalapot, a fátyolt, a ruhát ijedten igazgatták az úrihölgyek, míg a gúnár cigarettára gyújtott, mintha mi sem történt volna.) Útjában, amely a sváb-hegyi villához vezetett, kétszer is felírta egy padra: IMRE. És nem törölte el az írást. Éjjel eloltotta a lámpást, a teliholdba nézett, amely a hegyek felett járt, mint egy nagy szem, és elgondolta szökésének részleteit. Kiugrik az ablakon, és a Béla király út felé veszi a célt. Egy kanyarodónál feltűnik Pest ezer lámpásával. A nagy alvó házak között epedve vár valaki, mint egy csillag, aki egy másik csillagot vár az égről. Annyit nézett a holdba, hogy lehajtotta fejét az ablakpárkányra, elfáradt, faleveleket hallott beszélgetni egy kislányról, aki este az erdőben felakasztotta magát egy fára, szél simogatta a haját, mint egy jóságos lehelet, egy kis kő csendesen megmozdult a hegyoldalban, és halkan legurult a fák között; éjfél volt, s csendesen elaludt. Azt álmodta, hogy a holdból az ablakpárkányra lépett egy öreg törpe, és szigorúan megkérdezte, hogy hová tette a szívét? Felelni akart, de nem tudott. Az ősz hosszú volt, mint egy fénylő, vörös, női hajszál. A nagymama gyanakodni kezdett. Gyakorlott asszonyság létére nem sokáig maradhatott előtte titokban a változás, amely unokáján végbement. Reggelenkint az ablakhoz vezette, és sasszemével mélyen a Gyöngyvirág szemébe nézett. – Már ismét nem aludtál rendesen – mormogta. Máskor megvizsgálta, mint egy nőorvos, tetőtől talpig. – Csak addig vagyok a nagyanyád, amíg tisztességes lány vagy. Végül betiltotta a Fipsz iskoláját. Gyöngyvirágnak otthon kellett maradnia a sváb-hegyi villában, és nézhette a pirosló hegyoldalakat, fehérlő utakat, sárga völgyeket, mélázó fellegeket. – Betegnek érzem magam – suttogta a nagymama. – Csak itt kaphatom vissza az egészségemet. Babonásán bizakodva feküdt a fűben, a régi villa előtt, ahonnan az alant kanyargó fehér országutat lehetett látni. Teli szájjal szívta a hegyi levegőt, sárga antik gyűrűs ujjaival kapaszkodott a lengedező szélhez, az élettől teljes öreg fákhoz, de észrevette ismerőseit a Béla király úton. Gúnyosan elmosolyodott, ha nőket vagy urakat látott, akik télen a Kecskeméti utca zöld házát látogatják.
- 198-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Milyen jó, hogy én hallgatok – mormogta magában, midőn egy-egy előkelő hölgy lengett el a villa előtt, mint egy látomány. Ez a vénasszony tele volt csodálatos pesti titkokkal, amelyet hosszú életén át gyűjtött a lakosság férfi és női társadalmáról. Néki mindent megvallottak a férfiak, és a nők elárulták legbensőbb titkaikat. – Az egész Pest válópört indítana, ha kinyitnám a számat – nyöszörögte a füvön heverészve, amely nem akarta visszaadni az egészségét. Szidta a kártyást, akitől olyan olcsón megvásárolta a sváb-hegyi nyaralót. Minek volt neki a villa, ha benne gyógyulni sem tud? Napról napra dühösebb lett, és szokása ellenére közel ment a rácsos kapuhoz, amikor is egy kövér, bujálkodó arcú járókelő úriember felismerte, ijedten köszöntötte a sárga arcú, vércseszemű „grófnét”, azután úgy elmenekült, mintha puskából lőtték volna ki. – Kár volt úgy szaladni, Steiger úr – mondogatta a nagymama titkolódzva –, itt én is tisztességes nő vagyok. Ellenben mindig nagyon vigyázott, hogy Gyöngyvirág ne mutatkozzon a villa első részében. A gyönyörű lánykának hátul kellett tartózkodni, ahol összeszorulnak a vén fák, mint a rejtelem, és a bujkáló rigón kívül senki sem láthatja a gyermek rézvörös haját. Egy kőpad volt az emelkedésen, mint az apácák klastromában. Lehetséges, hogy valamikor szent asszonyod kézimunkáztak e helyen, vagy boldogtalan nők várták a város felől vőlegényüket, aki sohasem ért ide. Itt üldögélt Gyöngyvirág, amikor a nagymama megengedte. Ábrándozgatott a jóságos Fipsz úrról, a szentkép arcú Imréről és a kereskedelmi számtanról, amelynek, úgy látszik, örökre befütyültek. Jókai Mór regényét, az Aranyember-t találta meg a házban. Vajon ki olvasta előtte az összerongyolódott könyvet? Ki volt az, aki utoljára képzelte magát Noéminak e helyen? Gyöngyvirág Senkiszigetén Imrét várta, akinek elfelejtette vezetéknevét megkérdezni. Egy délután ismét regényesen nézte az öreg fákat, és hallgatta a szelet, amely még sohasem tanácsolt jóra való dolgot a magányban, midőn hirtelen lépéseket hallott a háta mögött. Az aranyfogú ember közelítette meg hátulról az elhagyott villát. Gyöngyvirágnak a torkán akadt a szó. Mélyacsai nyugodtan forgatta vékony sétapálcáját, mint egy nagyvilági gavallér. Zöld kesztyűs kezével megsimogatta a leány fejét. – Nem kell búsulni, gyermekem. Barátai nem felejtették el önt, s dolgoznak a kiszabadításán. Csak ne veszítse el a reményt. – Kérem, a nagymama itt van. Mélyacsai pazarul legyintett:
- 199-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Ismerem én az öreg tekintetes asszonyt. Ne féltsen engem, gyermekem. Helytállók én a nagymamával szemben. – Megöl a nagymama… – Gyermekem, ne beszéljen csacsiságot. Mélyacsai azután megragadta Gyöngyvirágot, és mohón, mint egy szörnyeteg közeledett felé. A pesti szélhámos keze hajában turkált, fülébe értelmetlen, zongoraverkli módjára csengő-bongó szavakat sugdosott, nagy melle lihegett, mint egy fújtató, tagjai kinyúltak, mint a póké az aranylégy után; a nyaka ráncos és beesett volt, és egy ér úgy táncolt a petyhüdt bőr alatt, mint egy vergődő madár. Gyöngyvirág előtt elsötétedett a világ. Hirtelen úgy érezte magát, mint azok a nagy kalapos, olcsó parfümös, fekete fátyolos, selyemruhás nők, akik a nagymama pesti házába osonnak. Könnyek omlottak szeméről, és egy régen elfelejtett gyermekkori imádság bugyborékolt felfelé a torkán, mint egy víz alól feljövő emlék. Aki ételt, italt adott, Annak neve legyen áldott. Így hangzott az ima, amelyre a nagyanyja tanította, midőn az első karéj kenyeret a kezébe adta. És a tragikus percben visszatért az ima, mint egy szentképecske kihull egy régi könyvből, és megmenti a kétségbeeséstől a boldogtalant. A nagymama a kertben köhögött, olyan fuldoklóan, mintha egy öreg nőstény kutya ugatna. A szélhámos eleresztette a könnyező leányt. Gyöngyvirág szabadulva a durva kezekből, eltakarta arcát a kezével. – Utálatos, távozzon – szólt. Mélyacsai nevetett, reszkető kezével a lány arcát simogatta, és elfulladva állott helyén. Úgy látszik, erőt gyűjtött, hogy ismét megragadja a leánykát. A rigók ijedten figyeltek a fákról. A felhők összenéztek az égen. A füvek lehorgasztották a fejüket. Szegény, kimerült lányka, sorsodat nem fogod elkerülni. Az öreg gazember győzedelmeskedik vonakodásodon. Már aligha lesz erőd visszautasítani az elvetemült vér újabb támadását. A félelem e rettenetes nagyanyától nem engedi, hogy megmentő sikoltás törjön ki a torkodon. És a néma elkeseredett küzdelem ismét elkezdődött, amint az országúti ősz, öreg csavargó megtámadja a parasztleánykát, aki ebédet visz a mezőre.
- 200-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Ekkor azonban megelégelte az őrangyal a gazságot. Alulról óriási szökkenésekkel jött egy borjúnagyságú fekete kutya. Tompán, vészjóslóan mordult az eb, és medve módjára támadta meg a botjával védekező Mélyacsait. Max, mint egy középkori vitéz vetette magát a rablóra. Csakhamar messziről hallatszott az aranyfogú futamodása. Gyöngyvirág dobogó szívét a kutya hátához szorította, és úgy figyelt az alulról jövő hangokra. Flikkné, a gazdasszony, meglátogatta a nagymamát, és ajándékul elhozta kedvencét, Maxot. De a nagymamát nem lehet kibékíteni. – Meguntam – rikácsolta. – Holnap hazaköltözünk. Eleget loptatok. Gyöngyvirág rémülten hallgatta a nagymama kiáltozását. Az öregasszony olyan dühös lett a bemutatott számláktól, hogy csaknem megütötte a guta. Isten veled, Sváb-hegy – gondolta magában Gyöngyvirág. – Holnap visszamegyünk a tömlöcbe. Külön megcsókolta a fák derekát, a kőpadot, a bokrok őszi virágát és a levegőt. Ez a tájkép volt az ő gyermekkora. Midőn későbbi boldog és boldogtalan éveiben visszagondolt a múltakra, egy sárga, esőverte, mohos, verandás kerti házat látott, amely körül szarkák cseregnek, rigók ugrálnak, és a fák úgy hajladoznak a szélben, mintha az ölükbe akarnák venni az alattuk játszadozó gyermekleányt. Mélyacsai urat csodálatosképpen elfelejtette, mint egy rossz álmot. Talán nem is volt igaz az öreg gazember támadása…

NEGYEDIK FEJEZET A zöld ház hőse Ismét a régi szobácskájában találta magát. A nagymama újonnan bemeszeltette az ablakot. Csupán a felső szárnyon szűrődött be világosság, a kocsik zörgése és éjjel, a ház előtt a nők viháncoló nevetése, férfiak gordonkahangja. A nyár folyamán azonban nagy változások történtek az utcában. A szemközt levő öreg házba beköltözött Szalon Mimi, és a nagymama úgy átkozódott, mint egy pogány… – Csak élne még Splényi kapitány, majd ellátnám a cudar baját! – kiabált, miközben az ajtókat csapdosta.
- 201-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Szalon Mimi a nagymamáéhoz hasonló foglalkozást űzött. Zömök, barna, egykor szép, eldurvult arcú és megvető tekintetű nő volt, aki kihajolt az ablakon, és a nyelvét öltögette a nagymamára. A két házmester minden éjszaka összeverekedett az utca közepén. A két ház női látogatói letépték egymás kontyát. Véresre karmolták a „szőke asszonyt”. Az urakat, akik hűtlenek lettek a régi házhoz, vízzel leöntötték az emeletről. Maxot meg akarták etetni szafaládéval. Flikkné sokkal barátságosabb volt a szegényebb hölgyekhez is, akik nemegyszer kalap nélkül, fűzetlenül, papucsban üldögéltek az udvarra nyíló konyha küszöbén, ahol nagy lánggal égett a svábhegyi száraz gally, mint egy falusi házban. Lángost, pattogatott kukoricát, sült tököt és krumplit, valamint almát sütött itt Flikkné a nőknek, közben hosszú történeteket mesélt előkelő urakról. Gyöngyvirág a hűvösödő őszi délutánokon hárászkendőben, magányosan üldögélt az udvari ablak zsalugátere mögött, és szomorúan összefonta a kezét, mint egy kis rab. Szerette nézni az ablakhasadékon át a konyha piros lángjait. A pattogó mogyorófák a Sváb-hegy szeptemberi illatát juttatták emlékezetébe. A piros nap pirosan tűz a fejére, és a keze csaknem átlátszó. A nők a földön kuporodtak, és fosztókedv uralkodott, míg Flikkné arcát kipirosította a láng. – Járt ide egy Szú nevű előkelő uraság az elmúlt években. Nagy, bozontos ember volt, vörös, mint a bika, a nadrágja mindig lecsúszott a hasáról, és mogyoró nagyságú gyémántgyűrűk voltak a kezén. Ha megtetszett neki valaki, lehúzott egy gyűrűt, és odavetette. Szerencsétlen volt a házasságában, melyik férfi nem? – ugyanezért verni, kínozni, szidalmazni kellett, hogy jókedve legyen. Annak örült legjobban, ha a házmesterné megseprűzte, amikor belépett a kapun. A „grófné” kis Szúnak szólította, és barackot nyomott a fejére. Kis Szúval sok bajunk volt. Mindig új barátnői voltak, akiket a legmesszibb külvárosokból kellett előrángatni. Adolf, a fiákeresünk néha az utcát sem tudta megtalálni. Én pedig alig ismertem ki magam a csúf, rossz szagú külvárosi házakban. A „grófné” a megmondhatója, hogy hányszor futottam papucsban, egy szál szoknyában, téli éjszakán „Küri Kláráért,” „Pálmay Ilkáért,” „Blahánéért,” a „Hegyiért,” az ördög tudná már a nevüket. Egyik a Zuglóban lakott, a másik Óbudán húzódott meg egy pincelakásban. Aztán megfüröszteni, felöltöztetni, kitanítani őket, hogy szégyent ne hozzanak a házra. Vigyázni a körmükre, hogy el ne csenjenek valamit. Ügyelni, hogy le ne részegedjenek, a rendőr be ne vigye őket az utcáról, kapunyitáskor kidobni őket: ez mind a szegény Flikkné dolga volt. Flikkné, mindig csak Flikkné. Aztán kinek dolgozom? Talán magamnak? A
- 202-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

lányomnak, hogy becsülettel férjhez adhassam, a vőmnek, hogy a kávéházban ülhessen. Néha elmehetek egy órára a lányomhoz. Ennyi az egész. Rák Sándor, Rák Sándor! Te nem is tudod, hogy mennyit kínlódott az anyósod. Flikkné kiosztotta a friss lángost a konyhabeli nők között, és maga is közébük kuporodott. – Kis Szú nagy gavallér volt. Sohasem kellett neki a „Hegyesi” vagy a „Márkus”. Mindig csak azt mondta: „Flikkné, én ismerem azokat a kifent, szagosított dámákat, akiknek gumiból van a keblük, nedves seb van a lábukon, és olyan száraz a bőrük, mint a papiros. Én utálom őket. Repedt sarkú, egészséges szolgáló az én szeretőm, aki nem tartja vissza sem a szóváltását, sem az öklöndözését.” Be gazdag úr volt! A főrendiház tagja volt, és a piros püspök háta mögött ült. „Egyszer majd elhozom a kalocsai érseket, Flikkné!” Négy lovon jött be Pestre a kastélyából, téli este fáklyás hajdúk kísérték. Egy marék aranyat hagyott itt, amikor elment. Aztán küldött a grófnénak az igáskocsiján ölfát, lisztet, mézet, nyulat, őzet meg juhászbundát a házmesternek, de arra a „nagyságos úr” tette a kezét. Amíg a hölgy fürdött, a talpát dörzsölgettem olajjal, és néha beszélt: – Tudja, Flikkné, voltam én is olyan nyavalyás, mint a legtöbb férfi, úrnők után bomlottam. Szopornyicás eb módjára futottam a színésznők sarkába. Csak azt a nőt tiszteltem, akinek selyemruhája volt meg jó cipője. Feleségem volt, ez szoktatott így. Aztán egyszer hallom ám egy rejtekajtó mögül, hogy a szentkép, a bárónő, a legtisztább kezű asszony a Monarchiában, azt mondja az ispánomnak: „Te kedves hímszamaram!…” Meg még egyebet is. Ekkor beláttam, hogy nem lehet tovább folytatnom az életet, és meghalok. Az istállócsizmás ispánt elkergettem, mintha semmit sem tudnék. A bárónőt megvertem, mint a kétfenekű dobot. De életben maradtam. Ilyeneket beszélt mindig a drága jó úr, amíg bejött a hölgy. Flikkné ekkor kénytelen volt abbahagyni az érdekes elbeszélést, mert a konyha előtt megjelent Max, a szorgalmas neufundlandi eb, és farkcsóválva hozott szájában egy zöld vadkacsatollas férfikalapot, amelyet valahol az utcán orzott el a tulajdonos fejéről. – Vendég jön – szólt Flikkné, és gyorsan bezárta a konyha üvegajtaját. Gyöngyvirág könnyes szemmel hagyta ott az udvari zsalugátert. Szívből sajnálta a szegény Flikknét, rózsaszínű, tízesztendős slafrokkjában. Megfogadta, hogy pártfogolni fogja a nagymamánál. Gyöngyvirág leült a tanulóasztalhoz, és naplóját írta egy irkába.

- 203-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

ÖTÖDIK FEJEZET A nagymama útra kél Bár Gyöngyvirág légmentesen el volt zárva a Kecskeméti utcai házban, az élelmes Mélyacsai úr talált utat, hogy levélkét csempésszen a gyermek kezeihez. Általában számos üzletei közé most már végérvényesen felvette Gyöngyvirág dolgát a fehér mellényes férfiú, mint akár a kioszkbeli kártyajátékosok ügyét, hol nyomban két pengőt nyomtak a markába, hogy eltávozzon zavarcsinálás nélkül, vagy a Casino de Paris-t, amely helyiségben ingyen kapott feketekávét és sört, hogy békében hagyja a mulatókat. Ő volt az a jó szimatú férfiú a városban, aki számon tartotta a hamiskártyások nyereségét, mulatóhely-tulajdonosok bevételét, a magyar nemesség után áhítozó rőföskereskedőket; mindenkit ismert Budapesten, mindenkiről tudott valami gyengeséget. S ha nem sikerült a zsarolás, nyomban levelet írt a rendőrségnek. Kártyabarlangok bolthajtásai az ajtónál végződtek, amelynek közelében Mélyacsai üldögélt az elosonó nyerőket várva: a Szarka vagy Duna utcában, ahol a garzonlakások a kapu alá nyílnak, zsebre dugott bottal egész délutánokat sétálgatott, amíg a meghívott úriasszony mélyen lefátyolozva kisurrant a titokzatos házból. Mielőtt arcát rendbe szedhetné a gőgre és a megközelíthetetlenségre, Mélyacsai gúnyosan, mélyen a szemébe nézett, és sokatmondólag hümmögött. Aztán távolról, konokul, elmaradhatatlanul hazáig kísérte a hölgyet, hogy az otthon mindjárt ágyba fekhetett a kiállott izgalmaktól. Egy reggelen az ajtó alatti résben egy összehajtogatott cédulát talált Gyöngyvirág. I.-t a bolondházba záratta apja. Rajta vagyok, hogy kiszabadítsam. A maga jó öreg bácsikája Gyöngyvirágnak szomorú napjai voltak. Ez ideig ritkán jutott eszébe a szentkép arcú Imre. Inkább csak távolról látta, mint egy gyermekkori álmot. Mint Szent Imre herceget, akinek arcképét egyszer látta egy budai templomban, ahová kisgyermek korában (Flikkné felügyelete alatt) elengedte nagyanyja. Öregasszonyok és gyermeklányok csaknem egyformán gondolkoznak arról, akit szeretnek. A templomjáró anyókák az ifjú Krisztusban, a szakállas Szent Józsefben és Antalban nemegyszer elmúlt életük férfiideálját imádják. Szent József valóban élt néhány év előtt, asztalos volt a Kacsa utcában. A levélke megérkezésével mindennapi lakója lett Imre a gyermeki tömlöcnek. Néha a tanulószéken ült gombos, sárga cipőben és fekete nyakkendőben. Máskor a függöny mögött állott, és a kézelőit kihúzogatta. Egyszer meg azt álmodta Gyöngyvirág, hogy Imrét meggyilkolták a földszinten… zokogó szívvel ült fel ágyacskájában. Az udvaron valaki bömbölő hangon énekelt
- 204-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

egy ismeretlen szövegű nótát. A nagymama nem szerette az éjszakai énekeseket, ugyanezért az emeletről kiáltozott, míg Flikkné az udvaron rimánkodott a dalosnak, hagyná abba a szerenádot. Végül a házmester kitaszigálta a vendéget, döngve csapódott a kapu. Gyöngyvirág magában azt gondolta, hogy Mélyacsai úr volt az énekes. Egyszer a nagymama utazóköpenyben és fogolyszárnyas kalapban lépett az unokája szobájába. Botosok voltak a lábán és karján bőrtáska, az erszényben akár százezer pengő elfért volna. – Egy-két napra vidékre utazom. Fertelmes drága ezen a Pesten minden. Majd falun bevásárolok. Remélem: jól viseled magad. – Nem megyek ki a szobából. A nagymama szokatlan hangulatban volt. Könnyek mutatkoztak a szemében, és a két kezébe vette unokája arcát. – Édes aranybogaram, ha majd egyszer nagy leszel, megbocsátasz minden szekatúrát az öreganyádnak. A te érdekedben, a te jövődért történik mindez. Én már öregasszony vagyok. Nekem már semmit sem ád az élet. Csak legfeljebb nyugalmat. (A fecsegő Flikkné már előbb elmondta Gyöngyvirágnak, hogy a „nagyságos úr” a napokban dülöngőzve jött haza fényes nappal, és egy vendéghölgynek az arcát megcsípte a kapu alatt. Szigorú jelenet volt emiatt a nagymama és a „nagyságos úr” között. Végül a nagymama szobájába vonult, és keservesen sírt késő estig, hogy a nőknek megesett a szívük rajta. A „szőke asszony” név alatt ismert vendéghölgy nagyon csodálkozott, hogy a nagymama nem vette ki a szemét a „nagyságos úrnak”; ő elbánna az urával, ha rajtacsípné.) A nagymama leült a székre, és az unokája hajával játszadozott: – Tudod, gyermekem, én már végképp meguntam itt az életet. Amíg szegény voltam, fiatal voltam, még csak szívesen kínlódtam ezzel a különös üzlettel, leginkább azért, hogy tisztességes maradhassak, ne kényszerítsen a szükség, hogy minden jöttment kupecnek odaadjam a testem. Én mindig becsületes nő voltam, gyermekem, példát vehetne rólam sok asszony Pesten, aki magasan hordja az orrát. Pfuj! Ha valaki ismeri őket, az én vagyok. Milyen mocskok, mily elvetemültek, mily gazok. – Ha olcsón kapom, megveszem azt a falusi birtokot, amelyet neked ígértem! – fejezte be szavait a „grófné”, homlokon csókolta Gyöngyit, és eltávozott. Adolf a sárga utazóbőröndökkel büszkén várakozott a ház előtt. Régen volt ily tisztességes fuvarja. Gyöngyvirág lábujjhegyen járkált a szobájában, gondosan bezárta az ajtót, az ablakot is lefüggönyözte, pedig az utca túlsó oldalán, Szalon Mimiéknél, éppen
- 205-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

öngyilkos lett egy kereskedő, fütyülve jöttek a mentők, és ködszagú köpönyegeikben a rendőrök lökdösték a kíváncsiakat. A nagymama birtokára gondolt… A legszebb zöld színekre, amelyeket eddig csak női alsószoknyákon látott. Sárga libuskák tipegtek tova az alsószoknyákon, és a virág olyan piros volt, mint a legbátrabb kalap a házban. Gyöngyvirág még keveset tapasztalt az életben, de amit látott, nagyon megfigyelt. A házban megforduló nők divatját titkon jól szemügyre vette. Igen jól ismerte a bekrétázott fehér félcipőket, amelyek a széttapodásig hurcolták tulajdonosnőiket. Végül olyanok lettek, mint a sok csókolózástól megnőtt szájak. A selyemharisnyák a mezítelen talpon ronggyá foszlottak, és a nők nem merték levenni a cipőiket az urak jelenlétében, bár azok ígérték, hogy majd pezsgőt isznak a cipőből, mint a velszi hercegről hallották. Tudta, hogy a szép nők lábán bütykök és tyúkszemek vannak, nem mindig szabályos a derekuk, közelről nagyon rossz szagúak, és a fülüket vörösre festik a tükör előtt. Látta száradni a fehérneműket a padláson, és látta őket szennyesen, mint bűnjeleket. Tudta, hogy némelyik hercegnőnek forradás van a nyakán, ezért hord magos gallért; a másiknak durva kezére alig fér rá a fehér kesztyű. A fodrász tömi ki a hajukat, és karjukról beretválják a hajzatot. Látta őket unatkozva vakarózni, ásítozni, a körmüket nézegetni. És ismerte őket kócsagtollasan, lengén és hódítóan. Tudta, hogy némelyik bőgni kezd, mikor egyedül marad, kerekes bárányok és bamba kisgyermekek és szomorú öregurak arcképeit veszik elő, amelyeket hosszadalmasan néznek. A másik fütyürész, nyújtózkodik, összeráncolja a szemöldökét, és nem fél az akasztófától sem. A nagymama házában minden szobának megvolt a leskelődő lyuka. Ezek a leshelyek akkor készültek függönyökön, ajtókon, ablakokon, szekrényeken, amikor a nagymama még szegény volt, és kénytelen volt őrködni az üzleti érdekeken. Gyöngyvirág e leshelyekről csendesen szemügyre vett mindent. Ezért nem tudott ő a nagymama falusi birtokára gondolni másképpen, mint a tengerzöld alsószoknyákkal bevont mezőkre és libácskákra, amelyek oly világossárgák, mint a szalagok a nők ingében. A kertészkést, amellyel a rózsákat nyesegeti majd a kertben, olyannak hitte, mint a beretvát, amellyel a nők a bajuszukat borotválják a tükör előtt. Csak Mélyacsai úr ne tudja meg, hogy a nagymama távol van – gondolta magában sóhajtva.
- 206-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Maxot az ajtó elé fektette, midőn beesteledett, és Max már elvégezte a tennivalóját a ház körül, csaknem egy fél tucat férfikalapot hordott be az utcáról. Meggyújtotta a lámpát; a zöld ernyőjű tanulólámpa, mint egy megérkezett jó barát fordította feléje a világosságát. Almát eszegetett, és Jókai Mórtól az Aranyember-t olvasgatta. Még hallani vélte, amint Flikkné egyhangúlag duruzsol a konyhán barátnőivel, mint a malom kelepel nagy messziségben.

HATODIK FEJEZET Gyöngyvirág gyermekségének vége Gyöngyvirág ezen az éjszakán ismét álmodott. Álmodott sárga libákkal, fehér felhőkkel, piros orrú emberkékkel és a fekete selyemtrikós Arzén Lupinnel, akinek egy társa bizonyosan a házban tartózkodik. Hajnalban aztán változtak az álomképek. A leggyakoribb volt egy nagy szivarosdoboz megjelenése, amelyben Gyöngyvirág majálisruhában és bérmálási cipőkben holtan fekszik. A nyakán még a zsineg, amellyel megfojtották. Felejthetetlenül fehér az arca, a szempillája sötét, mint a bükkfaerdő kezdete havas tájon. A potrohos Mélyacsai úr aranygombos, fehér mellényben jő a halott látogatására, és lehelete oly hideg, mint a kályhából síró őszi szél. Fogvacogva felöltözködött, és elhatározta, hogy elhagyja végleg a házat a nagymama távollétében. Sokáig ült remegve az ágy szélén, mint egy siralomházi lakó, és az őszi hajnal világosodtát várta. A hajnal azonban olyan lassan jött, mint egy postakocsi, amelynek kereke útközben eltört. A vén kocsis galléros köpenyében szundikálva hajtja a lovakat, és az utasok szépen lemondtak arról, hogy valaha is megérkezzenek az állomásra. – Gott im Himmel – rebegte Gyöngyvirág, mint a nagyanyjától hallotta. Végre virradni kezdett az őszi éjjel, a felső ablakokon a Kecskeméti utca nyárspolgári csendje ringott be, mintha csupa korán fekvő kesztyűsök laknának az utcában. Gyöngyvirág lábujjhegyre emelkedve kinyitotta az ajtót. A küszöbön feküdt Max, a fekete kutya, lompos farkával tompán legyintett. A ház már csendes volt. Elhúzódtak a vak hegedűsök, akik olyan szerelmesen vonják a románcot, hogy a nők felsírnak. A fekete pápaszemes zenészeknek jó dolguk volt itt. A „szőke asszony” lesben állott a Sándor-kávéház körül, ahol a vakok zenekara működött, elcsalta
- 207-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

őket a zöld házba, és olykor reggelig nem hagyták békén a vakokat a megvadult nők. Flikkné kétségbeesve kiáltozott: – Ez az őrültek háza. És félig öltözetlenül dobta ki a szegény vak zenészeket az utcára. Csupán az udvaron, az elmerengő két ecetfa között, állt egy fölfordított ládán a „nagyságos úr” kiürített pezsgőspalackokkal körülvéve, és homlokába hullott hajjal hallgatta egy elcsapott jockey hazugságait, aki arra tanította, hogyan lehet a turfon meggazdagodni. A földszinten hírlapírók kártyáztak, akiknek boglyas nők kibiceltek. A hírlapíróknak itt jó dolguk volt. Az „esperesnek” nevezett öreg szerkesztő, midőn néhány ezer forinthoz jutott, lefeküdt az ágyba, a földszinten, a numero 6-ban, és csak pénze fogytával, két hónap múlva kelt fel. A „grófnénak” új nadrágot kellett vásárolni az esperes részére, mert a régibe nem fért be a meghízott férfiú. Egyébként fáradt csend honolt a házban, mintha mindenki altatóport vett volna be éjfél után. Gyöngyvirág nyugodtan ment le a lépcsőn. A kikoptatott kövek nem csodálkoztak a gyermek léptein. A vasrúd, amelybe kapaszkodva már annyian jöttek a házba vidáman és reménykedve, a vasrúd rendelkezésére volt a gyermekkéznek. Itt-ott egy név volt a kopott falra karcolva, mint a tömlöc falára. Gyöngyvirág nekiszaladt a kapunak. A kilincs engedett a nyomásnak. A kapu szárnya félig megnyílott, mintha maga sem bizakodna a vállalat sikerében. Hangosan szólt a csengő a kinyitott kapu folytán, de Gyöngyvirág már nem törődött azzal, ami a háta mögött maradt. Maxtól követve az Egyetem utca felé futott. A boltok, házak aludtak. A sárga ablakfüggönyök mögött boldogok álmodoztak, vagy a betegek nyögtek. Az öregek a zsebórákat nézték, vajon nem kellene már fölkelni. A Barátok terén a galambok ittak, hátára szálltak, mert régen ismerték a fekete kutyát. Egy álmos házmester megszólította Gyöngyvirágot: – Hová, kisasszonyka, ily korán reggel? – A Sváb-hegyre. Aszalt gyümölcsöt hozunk le – felelte Gyöngyvirág, és most már nyugodtan ment át Pestről Budára.

- 208-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

HETEDIK FEJEZET Remete R. Arnold igazgató beleavatkozik Gyöngyvirág sorsába A nagymama feltette az okulárét. Fehér főkötőjében, setét ruhájában olyan volt, mint egy figura valamely német családi fametszeten. Felemelte a mutatóujját, és az asztalon kibontott levélre mutatott: – Ez látszik a legolcsóbbnak. Mindössze öt koronát kér óránként. A neve is tetszik nekem. Remete R. Bizonyosan egy zárkózott, tisztességes ember neve. – Ó, nagymama, hadd járjak inkább Solymossihoz – felelt Gyöngyvirág. A nagymama oly szelíden csóválta a fejét, mint egy jó asszony. – Gyermekem, bár megígértük, hogy sohase beszélünk előbbi életünkről, sajnos, nem felejthetem el, hogy a régi házban sűrűn megfordultak színinövendékek, akiknek erkölcse nem ért egy lyukas gombot sem. Egymástól tanulták a pénzszerzés útját e fiatal hölgyek. Új kalap, ruha, cipő kellett. Ezt nem tudták megszerezni Solymossinál. Én voltam az igazi tanárnőjük. Ezért csak maradjunk meg a kevésbé divatos, ismeretlen igazgató úrnál. Véleményem szerint vándorszínész volt őkelme. A korhelykedésben elveszítette hangját, a hamiskártyázásban a szemét, a kutyagolásban a lábát. Most új egzisztenciát teremt magának, miután észrevette nyílttéri hirdetésünket a P. Lloyd-ban. Nézzük csak, hol lakik e bizonyos igazgató úr? Remete R. Arnold szülészeti és varietéiskolája a Király utcában volt. A nagymama megnézte a házszámot, és mint régi pesti asszony megállapította, hogy a háznak valahol a Teréz templom környékén kell lenni. (Amerre az egykori „Kék macska” volt.) Sárga omnibusz kocsi gurult végig a Király utcán. – Legalább a közlekedéssel sincs gondunk – vélte a nagymama, és előkereste szemüvegét, zöld köpönyegét, régi esernyőjét, mert olyan akart lenni külsejében, mint egy budai asszonyság, aki csak a templomozás kedvéért teszi ki a lábát a házból. A Sváb-hegyről jókora út volt a Király utcáig. Gyöngyvirág mint egy lábadozó beteg nézegette az őszi napfényben rajzó Király utcát, amely tarkaságával, élénkségével és ásításával hasonlított egy kikötő képéhez. (Gyöngyvirág szökése óta nagyon megváltozott a nagymama.) Midőn hosszadalmas keresés után, a Barátok terén lakó házmester vallomása nyomán a nagymama elcsípte Gyöngyvirágot a sváb-hegyi villa padlásán, ahol szárított gyümölcsből, kökényből és sült tökből élt a kis remete (míg Max a saját szakállára vadászott a környéken, mint egy rablólovag), az öregasszony
- 209-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

megenyhült Gyöngyvirághoz. Szentimentális éjszakákat töltött, céltalannak látta életét, boldogtalanabbnak gondolta magát az útszéli koldusnál, és órák hosszáig imádkozott, mint azok az öregasszonyok, akik istentelen módon töltötték életüket. – Ha nem találtalak volna meg – mondta –, harangokat öntettem volna az egész vagyonomból, amelyek Isten dicséretét zengjék. Az omnibuszban falusi asszonyság módjára többször kérdezősködött a kocsivezetőtől, hogy hol kell leszállni, míg néhány kiöltözködött fiatal nőre, akik útközben le- és felszállottak, öklelő pillantást vetett. – Jer közelébb, Gyöngyi – mondogatta, mikor egy-egy páva felkapaszkodott az omnibuszra, hogy harisnyáját, cipőjét megmutassa a gavallérnak, aki odáig kísérte. A nők ez idő tájt még hosszú szoknyát viseltek. Szükséges volt az omnibusz magas hágcsójára felkapaszkodni. A Teréz templomnál szállottak le, hol önkéntelenül megállnak a társaskocsi lovai. Csodálatos öreg koldusok, rongyokból összevarrt asszonyok és ócska csizmaszárban támaszkodó vén férfiak tanyáztak a templom fala mellett. – Lásd, így jár az, aki nem gondoskodik fiatalságában öregségéről – szólt a nagymama. Egy kétkerekű, lebőrözött székben ülő, halfejű szörnyeteg nő felvisított, mint a denevér: – Grófné, nem ismer? A nagymama elfordította a fejét, és megragadta Gyöngyi kezét. – Vajon melyik lehetett ifjúkori barátnéim közül? – rebegte, midőn a bizonyos ház ódon kapujához értek, ahol cukorkát, sült tököt, citromot árult egy fiatal hölgy, aki oly szép volt, mint egy bibliai királyleány. Kezdetleges tábla hirdette a falon, hogy Remete R. Arnold művészeti iskolája a harmadik emeleten van, mert negyedik emelet nincs. A nagymama benézett az udvarba, egy pillantást vetett a gránit lépcsőházra. – Nini, hisz ez a régi Pekáry ház. Fogadni mernék, hogy sárkányfej van a ház homlokzatán, a harmadik emeleti erkély felett. Ebben a házban volt a „Kék macska”. A nagymama egy másodpercig talán fiatalságára gondolt, amint szemügyre vette a félig vak ablakokat, amelyek mögött az egykori híres éjjeli mulatóhely volt, ahol tán ő maga is táncolt a grófokkal és fiákeresekkel, amíg lengő, lengedező ifjúságát élte. A zsebkendőjébe köpött: – Utálattal gondol vissza az ember a fiatalkori mámorra. Sohase légy mámoros, gyermekem – szólt. (Vagy: örökké – gondolta.)
- 210-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Remete úr iskolája kívülről nem volt biztató. – Rossz szagú konyhában egy agyonhervadt, tüdővészes, de tisztességes arcú nő rántást kevergetett. Angolkóros gyermekek mászkáltak a földön. Szegénység, bánat mindenfelé. Itt bizonyosan verekedni szoktak a házastársak. Ez tetszett a nagymamának. A boldogtalan asszony a setét előszobára mutatott, ahol Iroda felírású tábla függött. Az irodában más világ kezdődött. Mintha a csodák országába léptek volna. Kis színpad volt itt emelvényen, ahol az énekesnőknek a feje túlemelkedett a díszleteken, amelyek sárga erdőséget ábrázoltak. A háttérben minarettek és tengerek látszottak egy vásznon. Zongora állott alant, és néhány szék a nézőteret jelképezte. A Király utca zajgása messziről, alantról hangzott, mint a légydongás. Fekete táblán Órarend függött a falon, amelyre krétával voltak írva a nevek. Az órarend szerint a mesternek többé egyetlen perce sem volt szabad a nap huszonnégy órájából. De már jött is a mester, aki bizonyosan azért váratott magára, hogy fekete ruhát vegyen, miután az angolkóros gyermekek szerteszét szaladtak apjuk keresésére. A nagymama összehúzta a szemét, és tetőtől talpig végigmustrálta Remete R. igazgatót. Az igazgató kopasz, fonnyadt, vöröses emberke volt – nyilván a sok éjszakázástól. Császárszakálla volt, és a bajusza kipederve, mint egy csendbiztosé – nyilván szereti a könnyelmű nőket. Becsületes kék szeme volt, amely bizalmat ébresztett az emberekben – de lehet, hogy vándorlásai közben tanulta meg a szemmel való hazugságot. A fehérneműje meglehetős rendben volt, a fehér mellénye is tiszta, mert az asszony bizonyosan az éjszakát a teknő mellett tölti. Szárnyas fekete kabátja és nadrágja ellenben kopott, mint egy iskolaigazgatóé. Szürke betétes cipője, mint egy táncosé. Pomádészaga volt. A nagymama az orrát fintorgatta: – Talán rossz helyen járunk… Remete R. hajlongott, de nem szólt. Vizes szemét a nagymama szájára szegezte… Ismét meghajolt, mint egy boltos. Trombitakézelőit elővonta. – Süket ön? – kérdezte a nagymama. – Kicsit nagyot hallok – felelt náthás hangon Remete. A nagymamának ez annyira megtetszett, hogy nyomban helyet foglalt. Bízott a süket emberekben. – Az unokám színészetet akar tanulni – kezdte a nagymama harsogó hangon. – Lehetséges – felelt Remete R.
- 211-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Pusztán mesterségből, mint a kupecek a bérkocsis lovát, tetőtől talpig végigmérte Gyöngyvirágot. – Elég hosszú a lába – szólt az orrából. A nagymama helyeslően bólintott. – Az nem tartozik önre – egyáltalán semmi sem tartozik önre, ami az unokámra vonatkozik. Csak azt akarom tudni, hogy tisztességes hely-e ez? Milyenek itt az erkölcsök? Járnak-e ide félvilági nők, romlott férfiak? Remete R. Arnold nem tiltakozott a feltevés ellen. Kinyitotta az ajtót, és mérgesen kikiáltott: – Küldd be a gyerekeket! Néhány pillanat múlva hat apró gyerek sorakozott az ajtó mellett, mint az orgonasíp. Hegedűhúr színű hajuk volt, sárgák voltak, mint a külvárosi ősz, és rongyosak, mint a lelencek. – A gyermekeimért dolgozom – szólt az igazgató, midőn a kolduskölykök kibukfenceztek az irodából. A nagymama esernyőjére támaszkodott, és héjapillantással figyelte az igazgató mozdulatait. – Hány tanítványa van? – Sok. – Szám szerint? – Változik. Most még egy sincs, mert nagyon elején vagyunk. Télen húszharminc növendékem szokott lenni. A nagymama helyeslően bólintott. – Van önnek valami oklevele? – Harminc esztendeje vagyok a brancsnál. Amikor én kezdtem, még nem volt divatban az oklevél. Nálam tanult Hegyi Aranka és Barizon Sári. – Színész volt ön? – Rossz hallásom miatt csupán karmester. – Ismeri a Madarászt? Remete R. a zongorához ült, és eljátszotta Postás Milka belépőjét. A nagymama sóhajtott: – Nincs párjuk a régi operetteknek. Igaz, hogy húsz esztendeje nem voltam színházban. De ezentúl majd minden este elmegyünk valahová, gyermekem. Aztán tovább faggatta Remete urat: – Van önnek valamely rossz szokása? – Rossz szokásom: szegénységem. – Miért pödri a bajuszát, mint egy portás? Remete R. meglepetten nézett. – Csak ne kerteljen, tisztelt uram. Bizonyosan szeretői vannak.
- 212-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

R. R. Arnold búsan legyintett. – Egy ilyen asszony mellett, mint az enyém? Kikaparná a szemét a szeretőmnek. – Nincsenek önnek barátai, akik meglátogatják az iskolát? – A feleségem nem szereti a vendégeskedést, mert fösvény. – Iszik ön? – Este három korsóval a „Bécsi sörház”-ban. – Kártyázik ön? – Nem érek rá. – Szereti a nőket? – Régente. – Szokott vigyázni a növendékei erkölcsére? – Jó Isten! Lehet a lányokra vigyázni? Itt nem történik semmi. Innen szétrepülnek a városba, mint a galambok, ki tudná, hová, merre szállnak? A nagymama lefizette a tandíjat, a beíratási költséget, a kosztümpénzt, a zenedíjat. Kicsit megizzadt a homloka, bár harminc forintból vissza is kapott két hatost. – Még egy kérdést – szólt a süket ember. – A kisasszonyka valóban a színi pályára készül, vagy műkedvelő? A nagymama kérdőleg nézett unokájára: – Felelj, Gyöngyi. – Színésznő szeretnék lenni. A süket ember bólintott: – Csupán a könyvelés miatt óhajtottam tudni az eljárást. Ugyanis két könyvünk van. Műkedvelők és hivatásos művészek könyve. Ha tehát a kisasszonynak komoly szándéka a pálya, ezennel felvesszük őt a művészek közé. Mama, hozd be az anyakönyvet. A heptikás asszonyság egy hatalmas főkönyvet cipelt be. Az angolkóros gyermekek piszkos tintatartót és tollat hoztak, amely sokáig nem akart engedelmeskedni, bár Remete R. a cvikkerét kétszer is megigazította: – Becses neve? – Élestő Éva. S betűvel. – Mintha más néven szólította volna az imént a tekintetes asszony? – Gyöngyvirág a családi nevem. – Helyes, nagyon helyes. Az igazgató ettől a perctől fogva bólongatott, mert mindennel meg volt elégedve. Átvett még húsz koronát, miután a nagy anyakönyvbe kellett beírni Gyöngyit. Az iroda ajtójáig kikísérte a vendégeket.
- 213-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Mindig mondtam, hogy zárjátok be a konyhaajtót – kiáltotta látogatói után az angolkóros gyermekeknek. Amíg a krisztinavárosi omnibuszra vártak, nagymama inkább az esernyőjének, mint Gyöngyvirágnak a következőket mondotta: – Elég gazdag vagyok, hogy unokám kérését teljesítsem. Ha festőművésznő vagy gyermekkertésznő akartál volna lenni, Gyöngyi, azt is kibírnám. Bezzeg, mikor én gyermek voltam, a lányok kalaposnénak mentek. Az ódon templom felől csörömpölve jött a sárga kocsi, mint az örökké változó élet. Boldog és boldogtalan emberek kocsija az omnibusz. Fájdalom, remény, ifjúság és öregség gurul a szívtelen kerekeken. A kocsis oly közömbösen tülköl, mint a másvilági Charon. Gyöngyvirág dobogó szívvel nézett a Király utca elmaradozó ódon házaira, sötét boltjaira, álmodozó, unott és sürgölődő lakóira. – Az apád zsidó ember volt – mondta elmerengve a nagymama. – Azért olyan a szemed, mint itt a lányoké.

NYOLCADIK FEJEZET A szerelem zörög, mint a mák Remete R. Arnold nem sokat habozott, megnyitotta a szezont, mielőtt valaki észrevette volna. – Úgy teszek, mint az egyszeri ember – mondta otthon feleségének, a tisztességes arcú nőnek –, behunyt szemmel nyelem le a suvixot. A Remete-féle művészeti iskola első növendéke minden esztendőben egy Elzüllött Elza nevű leány volt. Már senki sem tudná megmondani, miért hívták őt Elzüllött Elzának, látszólag igen tisztességes leány volt, Szűzmáriát hordott a nyakában, rózsafüzér volt a csuklóján, mindig fekete ruhában járt, mert pincérnő volt a „Borozó”-ban, ahol reggelig mulattatta a vendégeket. Ha többet ivott a kelleténél, görcsös zokogásra fakadt, és fűnek-fának elpanaszolta, hogy szeretne szakítani ezzel az életmóddal. Akkoriban történt, hogy a „Borozó”-ból több leány férjhez ment. Egyik Érsekújvárra az állomási főpincérhez, a másik kávésné lett, de a harmadik egy dúsgazdag magánzóhoz, akinek Bécs mellett nyaralója volt. Elzüllött Elza naponta öngyilkossági tervekkel foglalkozott, mert az ő kezét senki sem kérte meg egy hosszú életre. Hajnalban a „Borozó”-ból egyenesen a Teréz templomba sietett. Néha kis búcsújárást sikerült szervezni a hajnali miséhez. Petyhüdt éjszakai nők, kábult gavallérok, agyonfáradt pincérek mentek Elzüllött Elza kedvéért hajnali misére. Elza boldogan és büszkén vezette a csapatot a Nagymező utcán, mint faluhelyen a
- 214-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

búcsúvezér az ájtatosokat. Megmutatta a helyüket a templom hátterében, a sötétben; ő maga, mint Szent Terézia rokona, az első padsorban térdepelt le, és alázatosan köszönt a karinges papnak. A hajnali mise volt hosszú ideig Elzüllött Elza boldogsága. A búcsúsok azonban elmaradoztak, mind ritkábban sikerült hivő lélekre találni az éjszakából a „Borozó” hajnalába hullottak között, akik hajlandók lettek volna a reggeli ájtatosságra. Egyszer Révész Béla és Ady Endre kísérték a szegény leányt a Próféta utcáig. Már úgy látszott, sikerülend a két szabadgondolkozót a hittérítés hajlékába terelni, amikor Adynak eszébe jutott, hogy a „Három holló”-nál várja őt Zuboly éjfél óta. Elzüllött Elza hittérítés és szerelem nélkül ballagott el boldogtalan életébe. Tehát Elza volt Remete R. Arnold első növendéke. Mindig reggel hét órakor jött a miséről. Remete úr csupán azt restellte, hogy a bajusza még nem volt kipederve. Rongyos hálóköntösben és papucsban sietett be az irodába, míg a sovány, hosszú Elza összekulcsolt kézzel várta a kis színpad rojtos kulisszái között. – Ivette! – mondta álmosan és savanyúan R. R. A., és sanzonokra tanította Elzát, amelyeket az majd a Mandel-mulatóban énekel. De még messzi volt a szerződés. A zongora mellől ismét ágyába fordult a süket karmester, miután megintette gyermekeit, hogy csendben legyenek, mert csak értük dolgozik. Többnyire Elzüllött Elza órapénze szolgált korán reggel létalapul a kis családnak. Marika, a tízesztendős kislány lement a pénzzel a kávémérésbe, és nagy tálban hozta fel a kávét, amelyet a család csendesen körülült. Gyöngyvirág déltájban jelent meg az iskolában. Remete R. Arnold ekkorára már az összes fodrászati szereket végigpróbálta a szerb borbélynál. („Azóta vagyok szerencsétlen ember, mióta nappal borotválkozom. De mit meg nem tesz az ember a családjáért?” – mondogatta R.) A tisztességes arcú feleség a legpompásabb slafrokjában fogadta a növendéket. R. Arnold a zongoránál ült, mintha valami szerzeményen törné a fejét, amelyet gyorsan elrejtett Gyöngyvirág elől a szekrényben. (Sonkaszalonna, zsemlye, fiatal hagyma és egy kupa ser volt az elrejtenivaló, mint ezt Gyöngyvirág egyszer észrevette.) – Itt a hölgy – kiáltott be az irodába a tisztességes arcú asszony. – Csak fel vele a színpadra. Hadd szokja meg a kulisszát – felelt a szekrényből Remete R., és a szekrény falán függő kis tükörben gyorsan leverte bajuszáról a zsemlyemorzsákat.
- 215-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Mire Gyöngyvirág Maxot egy sarokba ültette, ahonnan a nagy kutya álmélkodva nézte az eseményeket. Csupán egyetlenegyszer felejtkezett meg magáról. Remete R. Arnold zsíros, sárga kalapját lekapta a fogasról, és szaladni akart vele a Kecskeméti utcába. De az ajtó zárva volt. Remete igazgató ettől az időtől fogva mindig begombolkozott, ha a nagy kutyára nézett. – Kezdjük, nagysád, mert a nagymama nem hiába fizeti a drága tandíjat. Sietve lapozott a kották között. Azután emlékezetből kezdte játszani a Lővinger című kuplét, amely ez idő tájt divatos volt a pesti zengerájokban. Náthás hangon, hamisan, szomorúan énekelt; a két kezével, fejével, derekával indulási mozdulatokat tett a zene azon helyein, ahol az énekesnek kezdeni kellene a színpadon. Sőt egyszer felkiáltott: – Gyerünk, drága. De talán harmadik óra is elmúlott már, amint Gyöngyvirág félig ijedten, félig vidáman énekelni kezdte: – Lővinger, Lővinger… – Hogy fog örülni a nagymama, ha kirukkolunk előtte a tudománnyal – mondotta Remete R., és elmerengett. Gyöngyvirág még a kis színpadon ült – Remete úr arról beszélt, hogy megnagyobbítja az iskolát –, amikor a tisztességes arcú asszony felnyitotta az iroda ajtaját, és életuntan beszólott: – Itt vannak a méltóságos hölgyek. Nyomában két égimeszelőrúd nyomakodott be az ajtón, és olyan lármát csapott, mintha egy sereg ember érkezett volna a művészeti irodába. Egy nemrégen meghalt huszárezredes leányai voltak a Pongyi kisasszonyok, és ellenállhatatlan vágyat éreztek a művészi pálya iránt. Gyászkalapot hordtak, tetőtől talpig egyformák voltak, nagy orrú, csontos, kincstári leányok, akik még mindig azt hitték, hogy él valahol az ezredes, életnek, halálnak ura a garnizonban. A Pongyi kisasszonyokat sokan ismerték Pesten; az Emke-kávéházban, a Bodóban, ahol a cigányprímások kivasalva és hódítóan húzták a nótát, a kisasszonyok megjelentek gyászruhás anyjukkal, és vadászatot rendeztek atyjuk régi tisztjeire. A szegény főhadnagyok és kadétok ijedten menekültek a költekező kisasszonyok elől a kávéskonyhán át. Ámde egyedül is tudtak borozni, mulatni, jukkerkodni. Négyesével vették a Princesszász cigarettát, nótát rendeltek a cigánynál. Izaura a második pohár bornál monoklit tett fel a szemére, és fixírozta a kávéházat. A nővére egy kvietált hadnagy nótáját dúdolgatta, míg az ezredesné elkeseredve szidta a világot. Csupán idő kérdése volt, mikor züllenek el. Ezért volt szükség a Remete-féle iskola diplomájára.
- 216-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Különben jószívű, dolgos, tisztességes gondolkozású nők voltak, mint a keresztény lányok, akiknek csupán egyetlen feladatuk volna az életben: férjhez menni, aztán gyermeket nevelni. Gyöngyvirággal nyomban tegeződtek, mert kisütötték, hogy egy Élestő Frigyes nevű hadnagy szolgált a hadseregben. – Bizonyosan a bátyád volt, kicsike – mondta Izaura, és nem adtak helyt Gyöngyvirág védekezésének, hogy neki nincs bátyja. A Pongyi kisasszonyok már nagyon előrehaladtak a tanulmányokban. Izaura az összes kuplékat tudta, amelyeket Pesten a lebujokban énekelnek. Mindegy volt neki: magyar vagy német. A „Drága Pucikám”-at éppen olyan jól tudta, mint az „Ojé die Liebe”-t. Egyetlen ugrással termett a színpadon, és nem várta, amíg Remete R. jelt ád az indulásra. – Maga kis Fedák Zsazsa – dünnyögte a karmester, de olyan savanyú arcot vágott a dicsérethez, mintha vadalmába harapott volna. A méltóságos kisasszonyok nem voltak pontos fizetők. Míg Emerencia a színpadra viharzott, mint egy boldogtalan, „szerelmes” kasztíliai táncosnő, a szoknyáját a fejére kapta, meg a térdéhez csapta, félcipőjét csaknem szétverte tánc közben: már gyermekkora óta nagy sikere volt a családi körben, amint a szilaj spanyol táncot lejtette. A két leánynak egy vőlegénye volt, aki részükre lakást tartott. Emerencia a Fehérhajó utcában lakott, a Graskovics-féle házban; míg Izaura a Szervita téren, a virágüzlet felett. Egy báró Prépostvári nevű ragyás úriember, erdélyi méltóságos úr volt a vőlegény, aki protestáns volt és világi alelnök az egyházkerületben, ugyanezért nem mutatkozott nyilvános helyen a Pongyi kisasszonyokkal, csupán a lakásukon látogatta meg őket, külön és előzetes bejelentés alapján. A leányok eleinte sokat sírdogáltak különös helyzetükön, az ezredesné mindig attakra készült, hogy nyilatkozzon végre a vőlegény. Később a mama Rákosszentmihályon nyert elhelyezést egy kertes, vadszőlős, ábrándos házikóban, ahol két kecskét tartott, egy feketét és egy fehéret, és csöndesen megnyugodott sorsában. A Pongyi kisasszonyok a tekintélyes nagy kutya miatt is szerettek Gyöngyvirággal a városon végigvonulni. Emerencia szerzett egy kutyaszíjat, amelyet a kezében vitt, míg Izaura lépten-nyomon hegyesen füttyentett Maxnak, aki megzavarodott, miután annyit foglalkoztak vele. A „báróról” sohasem beszélgettek egymás között; gyermekkorukat emlegették Gyöngyvirágnak, midőn kis kocsijuk, fehér agaruk és tisztiszolgájuk volt, napestig lovaztak, és piros frakkban mentek a róka után, midőn a tisztikar versenyt rendezett. Giginek nevezték Gyöngyvirágot, s mielőtt elváltak volna tőle, mindig kézcsókjukat
- 217-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

küldték a nagymamának, akiről csak annyit tudtak, hogy gazdag budai asszonyság. – Mily jó volna, ha szegény anyánk barátnőt lelne benne! – mondogatták. Gyöngyvirág lesütötte a szemét, hallgatott, és odahaza sohasem merészelte kinyitni a száját a Pongyi kisasszonyok jámbor óhajtásáról. A nagymamának az egyik szeme vérrel volt aláfutva, és ilyenkor nem volt tanácsos beszélgetni. Személyesen ölte a csirkét, és úgy vágta a kis baltával az aprófát, mint a bérlő fejét, aki különböző ürügyek alatt késlekedett a bérfizetéssel a Kecskeméti utcai házért. Még csak azt sem vette tudomásul, hogy Gyöngyvirág a színiiskolát látogatja. Majd egyszer kitöri a nyakát a bajuszpedrő-szagú igazgatónak, de egyelőre hallgatott. Gyöngyvirág azt gondolta magában, hogy a nagymama e lelkiállapotban legurítaná az ezredesnét lányaival együtt a Sváb-hegyről, ha meglátogatnák. Egy napon hiába várta a leckeóra végén Gyöngyvirág a Pongyi kisasszonyokat. Egy pápaszemes hordár ravaszkodva, mintha valamely titokzatos ügyben jönne, címeres, pecsétes és szénaparfümös levelet hozott: Gyöngyvirág, kedves kis rokonunk címére. A levélben a Pongyi hölgyek felkérték Gyöngyvirágot, hogy mentse ki elmaradásukat Remete úr előtt. Ők hosszú ideig nem jöhetnek a leckére, mert megbetegedtek. Ha Gyöngyvirágnak volna egy szabad délutánja, háromtól négyig, meglátogathatná hűséges barátnőit. – Tudtam, hogy ez lesz a vége – szólt náthásan Remete úr, és nyomban közölte észrevételét a konyhában a tisztességes arcú asszonnyal, amiből nagy sírás-rívás keletkezett. Az angolkóros gyermekek jajgatva hemperegtek a folyosón, miután R. R. röviden kijelentette, hogy ezek után mindenki fogja be a száját, ő többé nem gondoskodik a családjáról. – Hívjátok Laubernét – mert az óra üres, nem akarom hasztalanul tölteni az időmet. A gyerekek elszaladtak, és nemsokára ezután megérkezett Lauberné, akinek trafikja volt a Király utcában, és titokban a színi pályára készült. Olyan szép asszonyt, mint amilyen Lauberné volt, még álmában sem látott Gyöngyvirág. Lauberné olyan volt, mint a gyümölcsérlelő őszt szokták ábrázolni a régebbi időben a piktorok: duzzadt szőlőfürt, hamvas szilva és aranyranettalma jutott az ember eszébe, ha őt látta. A haja hosszú és vörhenyes volt, mint a hervatag fűszár. Telt, fészekmeleg tenyeréről álmodoztak öregesedő férfiak. A bokáját a félcipő felett sokszor maguk elé varázsolták a szegény szobaurak. Kánaáni boldogság lehetett vállát, keblét megölelni. Az omnibuszkocsis tátva felejtette a száját, ha
- 218-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

szél fújt a Király utcában, és Lauberné hajadonfővel, hárászkendőben, és egy szál szoknyában állott a trafik lépcsőjén. Hébe volt, akinek korsójából inni szeretett volna sok öreg kereskedő és fiatal tanuló. Olyan illata volt, mint a fahéjnak. Legfinomabb török dohányhoz hasonlatos hajzat volt a nyakán. Remete R. Arnold két kézzel esett neki a bajuszának, amikor Lauberné feljött a lépcsőkön, bár a nevezetes asszony többnyire gavallérokat hozott magával, akik a nézőközönséget alkották. Legtöbbször megjelent Lauberné sarkában Blau Diogénesz, egy nyugalmazott börziáner, aki az összes britannikákat végigropogtatta a boltban, állítólag nem szerette a „kövér zsidóasszonyokat”. De felfüggesztette a villásreggelit a „Bécsi sörcsarnok”-ban, ha az ablakon át megpillantotta Laubernét. – Csak tegyék a melegre a pájslit, mindjárt jövök! – szólt, és hatalmas potrohával, asztmatikusan szuszogva vetette magát a trafikosné után. De nem hiányzott a trafikosné közelségéből Muskotály Mihály hírlapíró úr sem. Ez a kilumpolt arcú, borgőzös, létra formájú, görbe nyakú fiatalember olyan volt, mint a sarokban álló preparált csontváz, amely szerelmes a tanár úr páciensébe. Bizonyosan idegfájó erkölcstelenségeken törte a fejét, amikor borzas eb módjára koncsorgott Lauberné szoknyája után. Ő a jövő embere volt, egykor majd kibontakozik írói tevékenysége, ha addig agyon nem verik a Vasvári Pál utcában, a „Régi bableves”-ben, ahol délelőtt spriccer mellett írt kis elbeszéléseket a Pikáns Lapok-ba. A kéziratot hordárra bízta, és ilyenformán már adósa volt a Király utca összes hordárjainak. Gyakran volt részeg, s ezért Laubernét tette felelőssé. Muskotály Mihály az élet szegény hegedűse volt: rokon és barát nélkül, a csodával határosán tartotta fenn magát az idegen nagyvárosban. Csodálkozva nézte a hitbuzgó zsidókat, akik a Vasvári utcai templomba jártak imádkozni. Vajon miért imádkoznak? Ha zsidóvá lenne, szeretné őt Lauberné? A zsidók talán tudnak valami szert az élet boldogtalansága ellen. Meg kell lepni őket, hogy mit mondanak a gyönyörű nőknek, hogy hallgatnak a szavukra… Muskotály Mihály abból a ferde látószögből nézte az életet, hogy ő úgyis szerencsétlen, tehát nincs sok veszítenivalója. Blau Diogénesz és Muskotály Mihály mély elragadtatással tapsolt Laubernénak, amikor a kis színpadon a furcsa kuplékat énekelte, táncolt, a levegőbe emelte a lábát, és Remete R. A. úgy verte a zongorát, mint a zengerájban. Blau Diogénesz Carola Cecíliára hivatkozott, akinek lovagja volt egykor, és kijelentette, hogy az ünnepelt díva nem közelíti meg Laubernét. Ha nagyon meg volt elégedve – és véletlenül az erszénye is engedte –, hordócska sert és pompás
- 219-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

villásreggelit hozatott fel a „Bécsi”-ből. Antal, a fehér kötényes csapos, büszkén hozta fel a vállán a hordót, és a tisztességes arcú asszony ócska evőeszközöket nyújtott be az ajtóhasadékon. R. R. A. egyszer többet ivott a kelleténél, s ekkor elárulta, hogy maga is szereti Laubernét. Muskotály Mihály a lecke végén elment bolyongani a Terézváros barátságosan piszkos kis utcáiba. Álmodozva ment, a korcsmák előtt megállott, ha különös szagot érzett vagy friss csapolás döngését hallotta. Egy száraz, zörgő mákfejet hordott magánál és rázogatta, mint egy csengőt. – Riza – mondta, sötét kapualjaknak és petróleumszagú, szomorú udvaroknak. – Meghalok!

KILENCEDIK FEJEZET Gólya kelepel Gyöngyvirág egy október végi napon meglátogatta barátnőit. Előbb Izaurát kereste föl, aki a Szervita téren lakott. Hajdanában a legelegánsabb emberek a Belvárosban laktak, s régimódi, kényelmetlenül épített házakban, bolthajtások és félig vak ablakok mögött húzódtak meg gavallérok és dámák, akik a legszebb ruhát viselték a városban, a legjobb kalapot hordták, de csak gumikádban fürödhettek, mert a lakásban nem volt fürdőszoba; télen fával fűtöttek, mert így volt építve a kályha, de a legjobb parfümön is átérzett, hogy itt dohos a levegő. A Belváros kis terei olyanok voltak, mint a cukrászdobozok. Ott keringőzött a napfénnyel a dunai szél, ragyogtak az állomáson a bérkocsik, amelyekből az imént szálltak ki a szarvaslábú grófnék; tiszta ruházatú öreg nyugdíjasok üldögéltek a padokon; a gyékénykosaras virslis és a császárzsemlyeszagú pék kezet csókolt a fekete ruhás szobalányoknak, midőn becsengetett; a probirmamzellek kígyózó dereka és a kalaposnék fehér blúza, regényességre vágyakozó virágárusnék bájoló mosolya és a könyvkereskedők ezüstfeje tették hangulatossá a városrészt. Egész életében előkelő ember marad az, aki a Belvárosban telepedett meg. A boltok kirakataiból jól lehetett öltözködni, az eleganciát könnyű itt megtanulni, és hitelképes volt minden vevő. A nevezetes boltok, ahol a legjobb londoni portékát árulták, ruhát, kalapot, kesztyűt, oly emlékezetesek voltak, mint egy őszi kopófalka-vadászat. A párizsi áruk egyenesen idejöttek, és illatoztak, mint egy nagyvilági estélyen a nők. Francia könyvek és folyóiratok legfrissebben mutatkoztak a könyvkereskedés kirakatában. A kávéházban a Le Figaro utolsó számát adta kezedbe a pincér. A borbély
- 220-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Párizsban tanult fodrászságot; a fehérneműkbe szűz leányok hímezték a monogramot; a fűszerkereskedésnek olyan szaga volt, mint egy óceánjáró tehergőzösnek, amely Bombayból érkezik. A vendégfogadók körül gazdag idegenek cipője fénylett, az automobilfátyol nem mindig rejtett kalandvadász félvilági nőt, az ékszerek itt vakítottak, és vadonatúj bankjeggyel fizetett a bank. Boldog belvárosi évek! Vajon visszatérnek-e még valaha, mint az ifjúság? Izaura lakása japáni stílusban volt berendezve. A földön és a székeken igen sok selyempárna hevert. Finom képecskék a falon. A sárga selyemernyőjű lámpás halkan zúgott. Egy nagy teadobozban szerelmes levelek voltak. Orvosságos üvegek álltak egy törpe asztalkán. Izaura hófehér ágyban feküdt, és egy pirosszalagos, bamba kisgyermekre fáradtan, szomorúan mosolygott. Gyöngyvirág összecsapta a kezét a gyermek láttára. – Kisbaba! – kiáltotta álmélkodva. – Fiú – suttogott Pongyi kisasszony. – Fiú – ismételte Gyöngyi, és még nagyobb csodálkozással függesztette szemét a piros szalagosra. – A gólya hozta! – szólt bizonyos szünet múlva Izaura. Gyöngyvirág engedelmet kért, hogy a babát a karjába vehesse. A földre telepedett, a vánkosokra, az ölébe emelte a fiút, és hosszadalmasan nézte, mint egy álmot. – Szeretnél kisbabát? – kérdezte Izaura. – Ó, nagyon – felelte lelkesen Gyöngyvirág. – Vajon hogy hívják? – kérdezte titkolózva. – Sándor. – Sanyi. Mérhetetlen csodálkozással szemlélte a gyermeket. Csaknem felsikoltott örömében, mikor az kinyitotta a szemét. – Életem reménysugara – mondta Pongyi Izaura, mintha már sokszor használta volna e kifejezést. Gyöngyvirág az ujjával simogatta a gyermek arcát, mint a virágot. A csecsemő nyögött, furcsán eltorzította a száját, majd meg lecsukta a szemét, ezzel mintha a napsugár is eltűnt volna a szobából. Izaura felkönyökölt az ágy párnáira, és búsan nézett Gyöngyvirágra. – Én vagyok a legszerencsétlenebb teremtés. Az anyám nem szereti a gyermeket. El akarja tenni az útból. – El akarja tenni az útból? Hisz senkinek sincs útjában a cseppség – vélekedett Gyöngyi.

- 221-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Te azt még nem tudod, Gyöngyvirág, hogy milyen az élet – rebegte Izaura, mintha valami nagy titokról beszélne. – Az élet nem tréfa, hanem a szomorúságok láncolata. Izaura e kijelentés után hátrahajtotta fejét a párnán. Gyöngyvirág a térdén tartotta Sándort. Váratlanul szomorú csend ereszkedett a szobára, amely csöndben Sándor arca megnövekedni látszott. Egy bánatos, fájdalmas férfiarc feküdt a Gyöngyvirág térdén. A csipkefüggönyök mögött ködbe borultak a belvárosi háztetők. Fázós, temetős, hátfájásos, életunt októberi nap volt, Gyöngyvirág ijedten behunyta a szemét, mert félni kezdett a gyermektől, aki itt mindenkinek útjában van. – El kell őt tenni láb alól – mondogatja az anyám. – Azt állítja, hogy ez a gyermek szerencsétlenné teszi őt, engem, a vőlegényemet, végig az egész életet. Gyöngyvirág borzongva nézett Sándorra, mint egy halálraítéltre. Képzeletben látta az özvegy ezredesnét, amint egy nagy csirkeölő kést fen a köszörűkövön. Vajon a nyakát metszi el majd Sándornak? Vagy általában hogyan teszi el az útból? Az ajtó felé húzódott. Ó, minek jött ide e szomorú házba, ahol a világra jövő kisgyermekeket baltával fogadják! Ha majd egyszer neki is lesz gyermeke, a vállára, a keblére ülteti a kicsit, mint egy pillangót, és úgy sétál vele a városban, büszkén, örömteljesen. Vajon hogy hívják majd az ő gyermekét? Ha fiú lesz, csak Imre legyen a neve, a haja hulljon a homlokára, a szeme legyen olyan, mint a szentképeké. De ha véletlenül leánykát kap? Izaura felemelkedett az ágyban, kitárta két karját Gyöngyvirág felé: – Benned van minden bizalmam, hogy gyermekemet nem engeded eltenni láb alól! Gyöngyvirág megrettent. A nagymamára gondolt. Vajon mit mondana a nagymama, ha egy kisgyermekkel a karján állítana be a Sváb-hegyre? Nemigen lehet ezt még elgondolni sem, hogy mit tenne az öregasszony. – Gyere közelebb, Gyöngyvirág – hangzott az ágyból a panaszos szó. – Te vagy életem reménysugara, ha te is cserbenhagysz, felkelek a betegágyból, elvánszorgok a Dunáig, és a gyermekkel együtt a ködös vízbe temetkezem. – Ne beszéljen, Izaura – kiáltott Gyöngyi, és eltakarta az arcát. – Mostanában nagyon csúf a folyó. Fekete füst és szürke köd ül rajta, mint az átok. Kétszer is meggondolja magát, amíg a folyóba akar ugrani. – Én pedig azt határoztam, hogy nem válok meg a gyermekemtől, nem adom anyámnak, aki gyűlöli Sándort. Isten tudja, mit csinálna e tehetetlen kis
- 222-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

bogárral. Talán éheztetné… Megverné… Ő ugyan azt állítja, hogy ne legyen gondom Sándorral. Majd dajkaságba adja Piliscsabára egy jó asszonyhoz. Hallottam én már ezekről a jó asszonyokról. A temetőbe viszik játszani a gyermekeket, és beleejtik a nyitott sírokba. Többé sohasem tudnék mosolyogni, ha az én árva kis porontyom tehetetlenül vergődne egy sírgödör fenekén, nyivákolna, sírdogálna, senki sem hallaná meg a hangját – legfeljebb a szomszéd lyukban egy öreg csizmadia, aki elszáradt lábával oldalba rúgná gyermekemet. Ah, sohasem tudtam megérteni azokat a szülőket, akik gyermeküket csizmadiainasnak adják. Vadul felkapta a gyermeket az anya, és a nőstény heves mozdulatával a melléhez szorította. – Nem adlak oda, nem én… Ne félj, kis bogaram, nem leszel csizmadiainas. Gyöngyvirág összekulcsolta a kezét. Remegett a szája, és pityergő hangon szólalt meg: – Nem hiszem, hogy a nagymama örömmel látná Sándort a házában. Furcsa, bogaras asszony az én nagyanyám. Olyan kemény a nézése, mint a tűzkő. Izaura megigazította a szalagocskákat a gyermek ágyneműjén, megsimogatta a tejszín csokrokat, kihúzogatta a ráncokat, megveregette a párnákat. Fél szemmel nézett Gyöngyvirágra. – Azt én sem hiszem, hogy a budai tekintetes asszony jó anyja volna az én gyermekemnek. Az ilyen öregasszonynak nincs szíve a cseppséghez. Érző szív, meleg kéz, barátságos bánásmód való a tehetetlen emberkének, különben elpusztul, mint az öntözetlen virág. Van nekem erre nézve egy kis tervem, amit hosszú éjszakákon gondoltam ki, midőn nyitott szemmel feküdtem az ágyban, magamban meghánytam-vetettem sok mindent. Még a jövőmre is gondoltam. Valóban nem tarthatnám Sándort magamnál, ha még férjhez akarnék menni. De én már úgysem megyek férjhez soha. Csak leány maradok, és fehér ruhában, mirtuszkoszorúval a fejemen temetnek el. Sohasem fogom megismerni az asszonyok életét. Szűzi tisztaságban megyek a másvilágra, mint egy apáca. Hiszen az asszonyok mind tisztátalanok. Csak addig vagyunk boldogok, Gigi, amíg leányok vagyunk. Gyöngyvirág csendesen hallgatta barátnője szavait. Eszébe sem jutott ellentmondani. De Sándor nyafogni kezdett, mint egy kis macska. – A gyermek, egy gyermek: az semmi. Több barátnőm is volt, akinek lánykorában gyermeke született. Hisz nem lehet arról tenni. Csak arra kell vigyázni, hogy a világ meg ne tudja. Az emberek rosszakaratúak, hamar a nyelvükre veszik a nőket. Jaj annak, akit egyszer kikezdenek. A férfiak fecsegőbbek, mint az asszonyok. Sohase mondd el a titkaidat férfinak, mert
- 223-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

visszaél gyengeségeddel. Ha valamikor gyermeked születne, menj el messzire a városból, oda, ahol senki sem ismer. És azután emelt fővel jöhetsz vissza. Senki sem fog meggyanúsítani, mert senki sem látott semmit. A barátnőim is mind szerencsésen férjhez mentek, de nem hiszem, hogy valamelyik is bevallotta volna a férjének gyermekét. De én nem akarok csalni. Ugyanezért nem megyek férjhez. Én tisztességes leány vagyok. Senkit sem csaltam meg, senkinek a becsületét nem loptam el, a férjem tisztességes nevét nem tiportam sárba. Én különb vagyok, mint azok az elvetemedett asszonyok, akik a férjük háta mögött viszonyt folytatnak mindenkivel, aki jön. Én tisztességes lány vagyok. Az apám ezredes volt. Gyöngyvirág nagyot nyelt, amikor Izaura befejezte hévvel elmondott szavait. Még sokkal járatlanabb volt a világban, mintsem igazat tudott volna adni barátnőjének. Csak hallgatta a bűnbe esett leány védőbeszédét. Imára kulcsolta a kezét, és titkon azon fohászkodott, hogy sohase kelljen védekeznie egy másik nő előtt könnyelműségéért. – Ugyanezért, mert tisztességes nő vagyok, nem ölöm meg a gyermekemet, mint Gretchen. Én nem akarok Mária-Nosztrára kerülni. Nyugodtan, felemelt fővel akarok élni. Hiszen senkit sem tettem szerencsétlenné, legfeljebb önmagamat. Izaura sírni kezdett. Könnyei a mártírok fájdalmával hullottak, és megfényesítették az arcát, mintha belső fény világítaná. Sándor csendesen feküdt, ő még nem tudta, hogy édesanyjának milyen szomorúságot okozott világra jöttével. Szegény törvénytelen gyermekek, dehogyis jönnének a földre, ha előre tudnák, hogy itt könnyek, keserűségek várják őket. A nem szeretem kis lelkek odaát maradnának a túlsó parton, ahol az arcok mosolyognak, a fák csengenek, a vizek zenélnek. Vajon miért is hívják át őket gyenge percekben a boldogság honából? A gyermek pólyája megnedvesedett az anya könnyeitől. Gyöngyvirág kivonta a kis zsebkendőjét, amelybe nefelejcsek közé volt hímezve a neve, és letörölte vele az anya könnyeit. – Ne sírjon, Izaura. Szerencsétlenséget hoz a gyermekére. Az anya felemelte a fejét: – Ó, ne mondd, barátnőm, hogy Sándor szerencsétlen lesz. Neki boldognak kell lenni, mert az édesanyja eleget szenvedett érte, amíg a világra hozta. Szerelem gyermeke Sándorom. A szerelemgyermekek mind különbek, szebbek, életrevalóbbak, mint a törvényes házasságbeli gyerekek. Ők úgy jönnek a világra, mint a szentföld lovagjai, akiknek Krisztus sírját kell meghódítani. Ó, milyen hullámos lesz a Sándor haja! Mint a rét, amelyet szél lenget. Milyen tiszta és
- 224-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

sokatmondó lesz a szeme! Mint a tó tükrében a vízililiomok. Milyen nyugodt, hideg, szenvedélytelen lesz az arca! Mint ama férfiaké, akik okosságukkal szerzik meg a nők szerelmét. Bizonyosan… bizonyosan… szeretni fogják őt a nők, mint a szerelemgyermekeket szokás. Hisz lényükből kiárad a hosszú életen át születésük varázsa. – Én szeretem Sándorkát – mondta lesütött szemmel Gyöngyvirág. – Szeresd szegényt! – rebegte Izaura –, megérdemli. Van egy ház a Tűzoltó utcában, amelyet jó emberek építettek. Fehér Keresztnek hívják. És szegény gyermekek háza ez, akik itt jó bánásmódban, tisztaságban élnek. Amint leszállt az alkonyat, karodra veszed Sándort, elviszed őt a jóságos házhoz, lefekteted a küszöbre, meghúzod a csengőt, aztán elfutsz, amint a lábad bírja. Megteszed ezt értem, Gyöngyvirág? – Mi történik Sándorral? – kérdezte Gyöngyi, és erősen fogta a gyermeket. – Sándort majd beviszik a házba a jó emberek, és felnevelik. Esküdj meg, hogy megteszed, amire kérlek. – Esküszöm – felelt Gyöngyi, és keresztet vetett.

TIZEDIK FEJEZET Gyöngyvirág útja a pusztában – A mi urunk Jézus Krisztus szamárháton menekült Heródes fegyverei elől. Az én Sándor fiam egy fiatal szűz karjain – mondta Pongyi Izaura, amíg utoljára felöltöztette gyermekét. Gyöngyvirág a cseléd nagykendőjében és kitaposott cipőjében üldögélt a sarokban, és a fejleményeket várta. Izaura boldog-boldogtalansággal adta rá Sándorra az ingecskét, miután abból a monogramot eltávolította. – Isten veled, te világszép, te Antikrisztus. Vajon látja-e még szegény anyád szeme bús pofácskádat? Merre visz innen kis rózsaszínű talpad? Eldorádóba vagy a szomorúság földjére? Kinek a kezét fogod meg ujjacskáiddal, mint most anyádét? Korona lesz a fejeden, vagy hóhér kötele a nyakadon? Ó, én szerencsétlen, miért is kell elválnom tőled? Pongyi Izaura ráborult gyermekére, és olyan keservesen siratta, hogy Gyöngyvirág megszólalt a sarokból: – Miért sír? Hisz nem halt meg Sanyi. – Te azt nem érted – felelt könnyei közül Izaura. – Ha meghalt volna, legalább tudnám a sírját. De így – vajon látom-e még valaha?
- 225-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Erős hegedűhúrra most egy ezüstbe foglalt farkasfogat erősített Izaura. – Az apja ajándéka. Mikor megszületett, akkor hozta a vőlegényem. Legyen erős a gyermek, mint a farkas. Ezt viseld a nyakadban, kis árvám, ha már atyád nevét nem örökölheted. A farkasfogat Sándor nyakába akasztotta. Aztán az írásbeli munka következett. Ezt Gyöngyvirágnak kellett elvégezni, hogy az esetleges nyomozásnál ne legyen a kézírás árulója Pongyi Izaurának. A gyermek neve Sándor. Így írta fel Gyöngyvirág egy papirosszeletre, amelyet a fiúcska inge alá csúsztattak. Aztán belekötötték Sándort dunyháiba. Utoljára, erősen, útra készen. Fél hat volt. Az októberi délután az estébe tűnt, mint egy sárga kocsi, amely elgurul a szürke országúton. – Készülj, Gyöngyvirág, mindjárt besötétedik. Az éjszakában el találsz tévedni, és rossz helyre viszed a gyermeket. – Attól ne féljen – suttogta Gyöngyvirág, és nagy szerelemmel nézett Sándorra. – Vigyázok én rá, mint a két szememre. – Tehát indulj, Gyöngyvirág. Vidd el őt gyorsan, mert megszakad a szívem a fájdalomtól. Gyöngyvirág kinyújtotta a két karját, hogy Sándort kendője alá vegye. – Megállj, hóhér – sikoltott Pongyi Izaura. – Megállj, hadd csókolom meg utoljára kicsinyemet. Gyöngyvirág megrettent Izaura fájdalmától. Pongyi kisasszony életében talán először érezte a kín és gyötrelem nevű látogatókat. Eljöttek e sisakos, vad képű idegenek, és kardjukat Izaura szívébe mártották, hogy a szegény hölgy összeroskadt. – Vigyed, Gyöngyvirág. Az ablakból mindaddig utánad nézek, amíg látlak. Bár örökké látnálak az ablakból. Gyöngyvirág óvatosan felemelte a pólyás babát, és kendője alá csúsztatta. Úgy nézett ki, mint egy kis pesztra. – Sanyi – rebegte a gyermeknek, mikor a szívén érezte. Csöndesen, vigyázva kiment a szobából, amíg Izaura eltakarta az arcát, és az ágyra vetette magát kétségbeesésében. Most neki a városnak. Gyöngyvirág a fal mellett mendegélt a kivilágított Belvároson át. Az utcákat már ellepték a díszes uraságok, úrnők, akik illatozva, frissen, mintha ma kezdődne az élet, a Váci utca felé siettek fénylő cipőkben. Betanult, de újnak látszó mosoly az arcokon. A szemek villámlottak, mintha mindenki
- 226-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

megifjodott volna lámpagyújtáskor. A nők arca fehér volt, szenvedélytelen, és mozdulatlan a szájuk, a kirakatok lámpásai csupa álorcát világítottak meg. Ugyan kinek jutott volna eszébe Gyöngyvirágot megkérdezni, hová megy a kis csomaggal szíve felett? Gyöngyvirág erősen a szívéhez szorította Sándort, és gyorsan ment végig a Rákóczi úton. Akkor még nem volt háború, tehát gyönyörű fogatok közlekedtek, mintha csupa gazdag ember lakna a városban; az öregebb fiákeresek oly tekintélyes urak, mint manapság a bankigazgatók, a fiatal kocsisok megannyi nőhódító gavallérok, akik nem egy kiváló pesti bárónő kegyével dicsekedhetnének; magánfogatokon csak az urak jártak, akik barátnőt tartottak. Esténkint olyan volt Pest, mint kis Párizs vagy Bukarest. Mindenki az utcára tódult, és minden nyilvános helyiséget pazarul kivilágítottak. Világosabb volt itt az este, mint a nappal. A kereskedők és az orfeumosok a feleségük térdén is lámpást helyeztek el, hogy minél nagyobb legyen a fény, a feltűnőség. Feltartott orral mentek a gavallérok, a nők nyakig harisnyát viseltek. Ah, Pest, szép lábú nők városa. Szegény pesti gavallér, Hirsch Jóska, naphosszat ácsoroghatott a cipőboltok kirakata előtt, és gyakran a külvárosig elkísért egy pár formás női lábat. Gyűjteménye volt az emlékbe szerzett női cipőkből, és sohasem emlékezett a kedvese arcára, csupán a lábára. A susztereknek jó dolguk volt, mert csupa szép női láb került a kezükbe. A szoknyafodrok illatosan emelkedtek fel cipővásárlás közben. Minden második bolt cipőkereskedés vagy mozi volt. A nők olyan szagúak voltak Pesten, mint a japáni narancsok. A Rákóczi út telve volt kétes hírű nőkkel, akik azonban olyan csinosak és fiatalok voltak, hogy Berlinben hercegnők lehetnének. Az Emke kávéház körül nyársat nyelt főhadnagyok és álvidékiek tartottak szemlét a nők fölött. A kávéházi ablakoknál kiöltözködött légyottos lányok forgatták a képeslapokat. Mindenki csinos, érdekes és tiszta arcú volt a városban. Selyemharisnyát viseltek a gyermeklányok, és az ősz hajú asszonyok sok műértőre akadtak. Boldog város volt ez a nőkultuszában. Remegett a férfiak pillantása, oly szépek voltak a nők; a feketék, mintha mind Szevillából jöttek volna; a szőkéknek napkelet meséi bujkáltak a hajfürtjeik között, mint a szentjánosbogarak a nyári réten. Gyöngyvirág e magával elfoglalt városban szaporán tette a lépéseit. Csupán attól félt, hogy a gyermek sírni kezd a karjában, és szegényke azt vélte, hogy a járókelők akkor megállnak, és abbahagyják tennivalóikat. Nem; Sándor bömbölhetett volna oroszlánhangon. Senki sem veszi vala észre a városban.
- 227-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Már a Nemzeti Színházhoz ért Gyöngyvirág. Itt mindig meg szokott állni a sarkon, hogy a színlapot elolvassa, és a kiskapun ki- és bejárogató színészeket és színésznőket szemügyre vegye. Olyanok voltak ezek az emberek, mintha a másvilágról jöttek volna. Még a jelentéktelen színésznőkön is volt egy ruhadarab vagy egy szalag, amely megkülönböztette őket a polgári nőktől. A cipőjük zsinórját is másképpen kötötték. – Tud ön francia kötést? – kérdezte a művésznő a gavallértól, aki a kapu alatt letérdepelt, hogy a felbomlott szalagot helyreigazítsa. Újházi Ede, aki a legszebb nőket tisztelte, mint egy nyugdíjas eunuch üldögélt a színház bejáratánál. A jövő-menő színésznők bátran a szemüvegébe néztek. Azt gondolták, hogy miután már úgysem lát az öreg, nem látja a múlt időket sem. A Nemzeti Színház régen olyan volt, mint egy vándorcigány-karaván. A törzs férfi- és nőtagjai összevissza szerelmeskedtek egymással, amíg fiatalok voltak. Egy-egy hálás szerep, egy jelenet, amelyben együtt játszanak, oly közel hozza a színészt a színésznővel, mint a házasság. Újházi Ede (természetesen régen meghaltak már azok a színésznők) mindenkivel játszott együtt. Ám voltak szent életű színésznők is e házban, akik tisztességesebben éltek törvényes házasságukban, mint a kefekötőnék. Edus bácsi még késő vénségében is morogva emlegette a tiszta dámákat. Gyöngyvirág szinte megfeledkezett megbízásáról, amint elbámészkodott a Nemzeti Színház környékén. A színlap a Nóra előadását jelentette. A magyar címer oly ünnepiesen foglalt helyet a színi cédulán, mint egy régi báli meghívón a házigazda monogramjai. A budai nyomdász betűi mindig ugyanazok voltak. Már a színlapról is észrevehető volt, hogy az ősi dolgokat tisztelték itt, mint a Globe színházban Shakespeare-t. Éppen jött Márkus. Hajlékonyan, üdén, illatosan, mint a legelegánsabb úrihölgy a városban. Ilyenek lehettek azok a nők, akikért boldogan meghaltak a férfiak az érzelmes világban. A gyerek sírni kezdett. Vajon hol van a tigrisbundája a művésznőnek, amelyben Gyöngyvirág Budán látta? A gyerek újra jelt adott. A gyermeksírásra ijedten megindult Gyöngyvirág. Ah, a valódi élet más hivatással bízta őt meg, mint a színészekben való gyönyörködésben. Fontos kötelességet bíztak rá. Vajon hogy sikerül a kaland?
- 228-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A József körút felé folytatta vándorlását Pongyi Izaura gyermekével. Ekkor már reménytelenül besötétedett, a kávéházak és mozik ellenben úgy világítottak, mint a tündérkastélyok. Víg józsefvárosi lányok jöttek, akik kandi pillantást vetettek a kisbabára. Suszterinasok futottak, és meglökdösték a kismamát. Egy szőke, hetyke katona átható pillantást vetett a cselédkére. Egy mosóné külsejű asszonyság mindenáron szóba akart elegyedni a Bérkocsis utca tájékán. Egy keleti arcú úrinő imbolyogva ment egy darabig Gyöngyvirág után; bizonyosan azt sajnálta, hogy neki nincs gyereke. Egy ragyás képű hordár vastag, fekete bajuszát a gyermekhez dörzsölte: – Kisbaba! – kiáltotta, mintha még sohasem látott volna pólyás gyermeket. Gyöngyvirág befordult a Körútról egy mellékutcába, mert már a torkában vert a szíve. Félt, hogy a gyermek megéhezik – sírni kezd, vagy meghal karjai között, hiszen olyan gyenge, mint a mákvirág… Sietve vette lépteit, mintha üldöznék, pedig már senki sem törődött vele. Csak egy mosóbolt ablakán át felejtette szemét rajta egy hamvas, fiatal vasalónő. Elhagyta a Baross utcát, ahol a villamosok gyorsan mennek, és mégis mindenki Gyöngyvirágot nézi. Keresztülvágott az Üllői úton, ahol öreg polgárok köhögnek a klinika környékén, és falusi kocsik görbén hajtanak a messziség felé. Hová, merre mennek estefelé az emberek, hogy éjszakára eltűnnek az utcáról? És akinek nincs ágya ebben a nagy városban, az hová hajtsa le bús fejét? A gyermekek már hazatakarodtak. Ágyacskákba, bölcsőkbe húzódtak, s egyik sem tudja, hogy egy kis társuk az árvaság, a szomorú élet felé veszi most útját a kihűlt városban. A kémények mögött már lefeküdtek a ködből való kéményseprő legények, miután elaltatták a jó gyermekeket. Vajon hol alszik Sándor ma éjszaka? Ki veregeti meg a párnáját? Kinek gondjára bízzák a tudatlan kis emberkét? Gyöngyvirágnak a szíve erősen kezdett sajogni. Legjobban szerette volna visszavinni Sándort az édesanyjához. Sötét este volt, de úgy érezte, hogy mindenki látja a városban, amint befordul a Tűzoltó utcába. Ezután úgy történt minden, mintha csak álmodta volna az eseményeket. A hosszú kőfal, amely a gyermekek kertjét övezi, a végtelenbe látszott nyúlni, mintha elválasztaná az életet a haláltól. Egy vasrácson át fehér márványszobor világított. Bizonyosan ez a szobor vigyáz napközben a gyermekekre. Ezentúl Sándorra is ügyelhet. Az ablakokon tiszta függönyök látszottak, és a ház olyan volt, mintha mindennap megmosdatnák korán reggel, mikor a gyermekek nem akarnak mosakodni. Fényes kilincsű üvegajtó előtt állt meg Gyöngyvirág. Odabent az előcsarnokban iskolás rendességgel égtek a lámpások. Az utca néptelen volt.
- 229-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Most hirtelen kanyarított egyet a kendőn. Sándort gyors mozdulattal a küszöbre fektette. Úgy szerette volna még utoljára megcsókolni… De sietni kellett. Halkan megnyomta a villamos csengő gombját, és futásnak eredt. Pongyi Sándor sorsa ezzel eldőlt. Története befejeződött. Eltűnt a gyermek boldog ismeretlenségben, az emberek szürkeségében. Bár nem ismerte meg gyermekkorában az anyai szeretetet, talán majd kárpótolja ezért a hosszú életben egy másik nő, aki lehet mindene, anyja, jegyese, barátja, amilyennek az igazi nőnek kell lenni. Nem mindig azok az emberek lelik fel az életben a harmóniát és megelégedettséget, akik a biztos szülői ház oltalma alatt gyűjtögetik az erőket a majd elkövetkező harcokra. Drágának és szentnek az véli a tavaszi reggelt, az élet felderülését, a gondtalanság melegítő tüzét, aki pincesötét szomorúságban töltötte gyermekkorát. Az ilyen ember tud igazán örülni annak, ha bús sorsa megváltozik. Ez tiszta szívből jövő hálafohásszal fordul a Mindenhatóhoz, aki híven egyforma gonddal van a gazdagok jól táplált gyermekeihez és a talált senki gyermekéhez. Ha van isteni igazság, a Mindenhatónak inkább résen kell lenni a boldogtalanságban fogant gyermek bölcsőjénél, hisz őrajta kívül úgysem vigyáz más e kis porontyokra. És az Isten a legjobb házőrző. Gyöngyvirág ziláltan, félig megbolondulva a rémülettől és az élménytől ért haza késő éjszaka a Sváb-hegyre. A fák úgy sírtak felette az őszi szélben, mint az elhagyott gyermekek. A fellegek sötétek voltak az égen, mint a bírák. A hold áttetszően bolyongott a láthatáron, mint egy heptikás mezőőr. Dehogyis jutott eszébe, hogy a másik Pongyi kisasszonyt, az előkelő Emerenciát fölkeresse, akinek ugyanabban az időben kisleánya született. A Pongyi kisasszonyok bizonyosan felvették életprogramjukba, hogy ezután születendő gyermekeiket Gyöngyvirág hordja el a lelencházba. A finomkodó özvegy ezredesné már kémleli is a láthatárt. Vajon hol késik Gyöngyi? Miért nem jön már Emerencia babájáért is? Hisz ez a lány gyermekcsempésznőnek született! De Gyöngyi-Gigi megesküdött, hogy soha többé nem visz gyermeket a Tűzoltó utcába. Szerencsére a nagymama féloldali szélütést kapott, a délután folyamán, s így senki sem vonta felelősségre Gyöngyvirágot csavargásáért.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Gyöngyvirág elszállása A nagymama napjai meg voltak számlálva, mint a tojások a kamrában. Össze volt hajtogatva már az öregasszony, mint egy bírósági kék papiros,
- 230-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

amelyben az ítéletet közlik a delikvenssel. Esténként mindig tollbokrétás, ünnepélyes halottaskocsik árnyképei mutatkoztak az őszi ködben. A nagymama ijedten nézte a leereszkedő sötétséget, és bár fukar volt, mint a vidra, tizenkét gyertyát gyújtott meg ódon gyertyatartókban. És még így sem látta teljes bizonyossággal a tárgyakat, amelyek körülvették. Napjában százszor is megkérdezte: – Gyöngyvirág, nem szöktél el a színésziskolába? – Itt vagyok, nagymama – felelt szolgálatkészen Gyöngyi, valamelyik sarokból. – Dehogyis hagylak el, mikor beteg vagy! Pedig hát azért nem mert a házból kilépni a leányka, mert a lelencházi látogatás óta ugyancsak meg volt ijedve. Gyorsan olvasta a Pesti Hírlap híreit. Vajon nem keresik-e a gyermek anyját? A rendőrség bizonyosan nyomoz, és a titkosrendőrök a Sváb-hegy bokrai között kutatnak. Egyszer olvasott rendőrkutyákról, amelyek éles szaglásukkal követni tudják a tettesek nyomait. Mindig megrettent a szíve, amikor a majorosok kutyái ugattak a hegyen. Talán két hét is elmúlt, mialatt Gyöngyvirág nem mozdult el az ablak melletti sarokból. A hegy olyan sárga volt már, mint egy báli ruha, amelyet setét hajú delnő ölt magára. A bokrok fül alakú levélkéi felpirosodtak. A Béla király út olyan néma volt, mint a hangjavesztett madár. A völgyekre köd ült, mint a rege, amelyet kis házakban mondanak, régente itt vadászgató ifjú királyokról. Délutánonkint egy pesti fiáker jött fel a város felől, amelyben titkos szerelmesek ültek, mindig elhaladtak az Élestő villa előtt, hol gyalog, kéz a kézben, hol lassan gördülő hintóban. Gyöngyvirág jól szemügyre vehette a szerelmeseket. A férfi még fiatal ember volt, de a füle mellett dudorodó hajcsomó alig észrevehetően szürkült, mint az ezüst hold játszik a faleveleken át. Inkább szomorú volt, mint víg. Londoni kabátja volt, mint a grófoknak. A fekete keménykalapja karimáján kis szíj volt. Piros kutyabőr kesztyűi voltak. Herceg is lehetett volna, előkelő külsejénél fogva. A lapos sarkú cipője, a nyakkendője, a gallérja, finoman borotvált arca és gondosan nyírott bajsza kifogástalan volt. Hosszúakat lépett, és kis piros folt volt az arcán (mint a vadszőlő levele) az evéstől s az ivástól. Magas termete csontos volt, mint azoké, akik korán reggel lóra ülnek, és végignyargalnak a Stefánián. Ilyen volt Császár egykor a Dolovaiban, amikor a karzaton és páholyban sírtak, mint korunkban a moziban. És tekintete olyan fáradt, tétova volt közönségesen, mint aki nemigen érzi jól magát ebben a világban. Ámde gyakran mosolygott is ez a bágyadt férfiszem. Különösen olyankor, ha hölgye kedves volt hozzá, és nem veszekedett séta közben.
- 231-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Mint Gyöngyvirág megleste, a delnő szeretett veszekedni. Ilyenkor a férfi lehajtott fejjel kullogott utána, és mindig csak a nő két lábát nézte, mint egy hű kutya. Távolabb kiszámított lassúsággal jött utánuk a veresbor arcú, ezüstfejű bérkocsis a bakján, és látszólag egyébbel nem törődött, mint a lovaival. Vajon miért veszekednek – tűnődött néha Gyöngyvirág –, mikor boldogok is lehetnének? Az asszony kezdettől fogva nem tetszett neki. Kis termetű, karcsú, melles és mozgékony járású volt. Skót szövetből férfiasan szabott ruhája volt. A szoknyáját gombbal emelte föl, a kabátján zsebek voltak, amelyekbe bemélyesztette barna kesztyűs kezét. Szerette a kis fátyolos kalapokat, amelyekbe szokás szerint randevúra járnak a pesti nők. A homloka alacsony volt, két merőleges ránc keletkezett a szemöldökei között, amint fekete szemével erősen maga elé nézett. Az ajka egyformán elszánt volt a csókra, valamint a haragra. Ideges kis orra volt, amelyen néhány szeplőcske foglalt helyet, mint a szépség ékszerei. Néha olyan konok haraggal lépkedett előre, hogy tán a János-hegyig sem békül meg. Máskor ellenben megengedte, hogy a férfi a karjába akassza a kezét, és hozzá lehajolva, mindenféléket sugdosson a fülébe. Egy alkonyaton messziről látta Gyöngyvirág, amint e tekintélyes férfiú egy bokor mögött térdepel, és az asszony kezeit csókolja, amelyek oly fehéren világítottak, mint a vízililiomok. Aztán az asszony lábát is csókolta a férfiú. A nő nyugodtan állott helyén, és a fatetőkre ereszkedő ködöt nézte. Harmadnap egyedül jelent meg a bús úriember a Sváb-hegyen, mint egy szentimentális regényhős. A bérkocsis oly ünnepélyes arccal követte, mint a temetéseken a halottat. Az előkelő úr lehajtott fejjel ment végig az utakon, a sárga levelekre függesztette a szemét, mintha annak a nőnek a lábnyomait keresné. Meg-megállott, és nagyot szippantott az őszi levegőből. Olyan fájdalmasan nézett körül a tájon, mint egy száműzött hazája határán. Még néhányszor eljött egyedül. Mind izgatottabban várakozott, jobbra-balra tekingetett, olyan nyugtalan volt, mint egy eszeveszett. És titkon megtörülte zsebkendőjével a szemét. A nő bizonyosan azt ígérte, hogy eljön. Aztán cserbenhagyta a szerelmes férfit, mint ezt a nők szokták. Vajon miféle kifogást mondott másnap, midőn félénken szólalt meg a telefon, vagy titkolózva jött a hordár a kérdező levélkével? Foga nő a gyermeknek, vagy felmondott a szakácsné? A szabónéhoz kell menni próbálni, vagy a zsúrt nem lehet elmulasztani, mint ahogy az szokás, midőn a szerelem már kezd örömtelen lenni? Midőn hosszant ásít az unalom, mint a ketrecben a farkas. Reménytelenek a találkozások. Új szavak többé nem hangzanak. A kézfogások
- 232-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

régiek. A szemrehányások avasok. A csók bágyadt. És legfeljebb az melegítene újra, ha a kiömlő vérek egybefolynának. Lelketlen, fekete orrlyukú, agyonöltözködött pesti asszonykák, akik az első randevúra szinte behunyt szemmel, ezer veszély között is elmennek, csaknem az első hívó szóra: mily hidegvérrel hagyják később a tegnap imádott férfit az esőben sétálgatni Rudolf trónörökös szobra körül vagy Budán, a Kacsa utcában! Midőn már a jó barátnő is ásít, ha ama bizonyos férfi nevét hallja… Ezek a divatos, röpke asszonykák oly ledérek, mint a férfiak, akik nem köszönnek másnap a nőnek, kinek kedvességét élvezték. Ebben a világban, amely itt a színházi premiereken, divatos estélyeken, szállodák éttermeiben „mutogatja magát”, olyan hideg kedvvel kell járni a férfinak, mint a panoptikumban. Ezek a félművelt úrhölgyek, akik sohasem olvastak elmerülve egyetlen könyvet sem, a műveltség látszatát a színházban szerzik, ott tanulják meg, mit kell mondani, viccesen vagy snájdigan: ezek a kis élnivágyók, akik azért mennek a koncertbe, mert divat, és ugyanezért szőnek viszonyt férfiakkal, mert a barátnőjük is azt cselekedte: ezek olyan mohón harapnak a férfiak szívébe, mint a szendvicsbe. A „szellemes doktorok” és a bal kézzel vakarózó írók ezeknek találják fel a költőietlen ötleteket. Rajongtak Adyért, aztán Drégelyért, Zerkowitzért és Debussyért. Mindegy… Érzéseiket úgy váltogatják, mint Róth Margitnál a divatos kalapokat. Semmit sem tudnak. Kuglert majszolnak, amíg a szamár férfi úgy küzd értük, mint egy gladiátor. Jól kellett imádkozni annak az édesanyának, akinek a fia ép bőrrel menekült ez asszonyok társaságából; hogy nem undorodott meg önmagától vagy az egész női nemtől! – Szegény ember! – rebegte Gyöngyvirág, midőn a boldogtalan úriember ismét elment a villa előtt, mint egy rokkant. Egy délután, nem messzire az Élestő villától egy rövid, erőteljes csattanás hallatszott, mintha egy ajtót hirtelen becsapna a szél. – Nagymama, a boldogtalan úr agyonlőtte magát! – kiáltott fel Gyöngyvirág. Az öregasszony egykedvűen bólintott: – Előre láttam. Sorsát nem kerülhette el. Mind így járnak azok a férfiak, akik komondor módjára követik a nőket. Gyöngyvirág egy hárászkendőt kapott fel. Néhány perc múlva lihegve, izgatottan visszajött. Vörös volt a szeme. – Az úr arra kéret, nagymama, hogy engednéd meg, lepihenhessen az üres kertészházban, amíg a kocsis orvost hoz a városból. – Nálam bizony nem hal meg egy bolond férfi sem – kiáltott a „grófné”.
- 233-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Nagymama, már nagyon öreg vagy – szólt figyelmeztetőleg Gyöngyvirág. – A kertészház úgyis elhagyott, ott senkinek sem lesz útjában a szerencsétlen. Az öregasszony elsírta magát. (Betegségében először sírni tanult meg.) – Még meg sem haltam, máris úgy intézkedik ez a béka, mintha ő volna az úr a háznál. Bánom is én… A boldogtalan úriember a saját lábán jött az Élestő villáig. Az öreg bérkocsis fogta a könyökénél. Csendesen közelegtek, mintha ennek az úrnak különös öröme telne a saját boldogtalanságában. Szomorú ősz van… Gyöngyvirág hideglelősen kulcsolta össze a két kezét a kendő alatt. Az idegen vértelen, halálsápadt arccal lépegetett. A zsebkendőjét a szíve fölé szorította, és meg-megállt, mintha a vércseppeket keresné a faleveleken. Csodálkozott, hogy nem folyik a vére. Megemelte a kalapját a nagymama előtt. – Bocsánat, rosszul találtam – rebegte csendes mosollyal. A nagymama megenyhülve nézte a revolver agyát, amely a felsőkabát zsebéből kikandikált. – Ennek az ostoba pisztolynak több esze volt, mint uraságodnak. Milyen szamarak még mindig a férfiak! Mikor nő be a fejük lágya? Tréfásan szamárfület mutatott az idegennek, aztán előrebicegett, mint egy sánta szarka. Régimódi tarka ruhájában, papucsában, fejkendőjében olyan volt, mint a mesebeli boszorkány, aki Tündér Ilonát őrzi. – Hozzál vizet a kútról – parancsolta Gyöngyvirágnak, amíg a megsebesült urat bevezette a kerti házba. Valamikor a kertész lakott itt, de megszökött az öregasszony elől. Gyöngyvirág víz helyett előbb párnákat és takarókat hozott a házból, és azt a gyékénypadra vetette. Az úr bágyadtan lehanyatlott. – Lajos bácsi, aztán el ne járjon a szája a városban – mondta csendesen a vén kocsisnak –, hozza ki az Ungár doktort, másnak egy szót se… Szétnyitotta a ruháját, és egy vizes törülközővel betakarta azt a kis piros pontot, amelyet a pisztolygolyó ütött a szíve felett. Gyöngyvirág reszketve állott lábán a művelet alatt. Talán még sápadtabb volt, mint a sebesült. – Kisasszony, köszönöm hozzám való jóságát – mormogta az idegen úr, és kinyújtotta a kezét. – Mondja, miért tette! – kiáltott fel Gyöngyvirág szenvedélyesen. – A fekete nőért? Ó, hogy haragszom rá. A boldogtalan úriember csöndesen nézte a leánykát. Ki tudja, mit gondolt magában, midőn nagyon halkan megszólalt: – Maga kis hegyi tündér. Ha csupa tündérek élnének a földön, nagyon jó világ volna. Hogy hívják magát?
- 234-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

A nagymama erre kikergette Gyöngyvirágot a kerti házból. Egyedül maradt a sebesült mellett. Bekötötte a mellét, mert értette a sebkezelést, még a porosz hadjáratból, midőn egy lovaskapitány után elszökött a harctérre. Állítólag esküvőt tartottak egy tábori lelkész közbenjöttével, de a házaslevél elveszett. – Nevezzen engem Don Kihóténak, asszonyom. Van ugyan igazi nevem is, de annak semmi jelentősége. Szabó Péter vagy Kovács Pál: ha parancsolja. Igazában Don Kihóte vagyok – így szólt a boldogtalan úriember, miután egyezséget kötött a nagymamával, hogy a telet a Svábhegyen tölti. Felszerelést hozatott a fiákeressel pesti lakásáról, amely felszerelés arra is alkalmas lett volna, hogy az északi sarkra elutazzon. Különös tapintású szőnyegek, igen puha bundák, csillogó mívű fegyverek, teafőzők és kézi szánkók voltak az útipoggyászban. – Egyszer északra akartam utazni valaki után – mondta Don Kihóte, miközben berendezkedett a kerti házban. A nagymama egyik szeme már megmerevedett, használhatatlan volt, de a másikkal úgy figyelt, mint egy hiúz. A szerencsétlenségben laboráló úriember golyó ütötte sebe gyorsan gyógyult, miután a medve külsejű seborvos többször bekötözte. A mogorva doktor pihenést rendelt, „a többi a természet dolga, mi, doktorok, nem sokat segíthetünk”. Az úriember, aki körülbelül szórakozását lelte abban, hogy olyan szerencsétlen, mint az angol regényben a spleenes gavallér, fanyarul helyeselt: – Én valóban nem tehetek arról, hogy a csontjaim épek és erősek, mint a barlangi medvéé – felelt mentegetőzve. – Az anyám még nem töltötte be a tizenötödik évet, mikor a világra hozott. Két és fél esztendős koromig szoptam az anyatejet. Három évig néma voltam. Tízesztendős koromban csaknem tizenkét hónapot feküdtem ágyban. Télen fürödtem a befagyott folyóban. Liszteszsákokat emelgettem, és régi török szablyákat vágtam ketté. Már az is csodálatos volt, hogy mint afféle törvénytelen gyerek: életben maradtam, s nem fojtottak a kanálisba. Igazán nem tehetek arról, hogy a szervezetem olyan erős, mint egy óriásé. Voltam már alkoholista, morfinista, és pipáztam ópiumot. Majd csak átballagok ezen a kis szerencsétlenségen is, miután úgy látszik – arra születtem, hogy hosszú és boldogtalan életet éljek. Egy deres novemberi reggelen, midőn a cinkék úgy ugrándoztak és fütyörésztek, mintha minden életunt embert megvigasztalni akarnának a mókájukkal, Don Kihóte meglátogatta a nagymamát, aki már nem tudta elhagyni az ágyat. Elvesztette beszélőképességét, csupán egy papirosdarabra írta fel: – Úgy pusztulok el, mint a Kaméliás hölgy – jegyezte nagy gazdasszonybetűkkel, és végtelen undor látszott az arcán.
- 235-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Szürke hajfürtjei a vánkosra omoltak, horgas orra megnőtt, homloka hátracsúszott, és ijesztő fekete volt a száj ürege, mintha a sok gonosz szó, amelyet életében elmondott, lassan kiszívta volna szája természetes színét, mint a füst a tajtékpipáét. Merev szeme a messziségbe nézegetett, mintha azt a helyet kereste volna elmúlt életében, ahol eltévesztette a keresztutat. Ő ott balra fordult, ahol piros, habzó, rejtelmes függönyök borították a láthatárt, csalogató török muzsika szólt, és az életöröm részegbolond köntösében hentergett az út mentén. Míg jobbról sivalkodó gyermekek hangja, a gond kéztördelése, a tiszták mély sóhajtása hangzott a nádasból. Ah, és mégis erre vezetett volna az út a megelégedett, csöndes elmúláshoz. A fehér kályhához, amelyben piros és hosszadalmas meséket mond esténkint a vasrostélyon átvereslő tűz. Szakállas oroszlánok és hegyes süvegű törpék vannak a rostélyon. Odakünn halkan hull a hó, és a gyermekek oly csendesen alusznak ágyacskáikban, mint a tej. A papucs széjjeltaposott, a csók olyan széles, mint a cselédkenyér, levegőtisztító veszekedések vannak korán reggel, hogy annál csendesebben múljon el a nap. A hegyes sarkú, fehér harisnyás, lobogó alsószoknyás nők messzi járnak e tájról. Mindenki oly csendesen nevet, mint a harmonika. Elsárgult, gyűrűkkel megrakott szomorú kezeit összefonta a nyakán, mintha láthatatlan kígyóktól védekezne. – Papot! – mondta egyszerre, érthetően, aztán a fal felé fordította a fejét, mint aki már nem kíváncsi földi dolgokra. – Gyerünk papért – szólt Don Kihóte –, babonaságból is engedelmeskedjünk az öreg hölgy kívánságának. Különben is jó volt hozzám, mint egy útszéli kút. Együtt elindultak Gyöngyvirággal, hogy valahol papot keressenek, novemberben, a Sváb-hegyen. Nyáron felbukkan egy-egy gondosan megberetvált pesti hitoktató, aki a meggazdagodott villatulajdonosok gyermekeit a vallásban neveli, s akit a finomkodó zsidóasszonyok abbé úrnak szólítanak. – Vajon nem helyettesíthetném a gyóntatót? – kérdezte egyszerre Don Kihóte, és megállt a gyönyörű hegyi úton, amely olyan mélynek látszott, mint a boldogság. – A nagymama nemigen mondhatna olyan titkokat a fülembe, amit nem tudnék. Pesten ismerik egymást az emberek. A szegény nagymama a város legismertebb hölgye volt. Gyöngyvirág ellenkezett: – Talán meggyógyul a nagymama, ha felveszi az utolsó szentséget. Nekem senkim sincsen rajta kívül. Azonban mégis reménytelennek látszott a mendegélés. A hegy novemberben oly csendes, mint egy száraz vadásztarisznya. Senki sem hinné ilyenkor, hogy még valaha nyár lesz, fehér cipőben női bokák sietnek át a réteken,
- 236-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

és az utakon szívek dobognak, akik mindazért lelkesednek, amit télen Pesten láttak, tanultak. A börziánerek és gazdag kereskedők családjai laknak itt, félig finomak, félig közönségesek. Ah, senki sem hinné el, hogy valaha megvénülnek a fekete hajú, fehér bőrű asszonyok, akiknek olyan a szempillájuk, mint a függöny, amely mögött az álmok laknak. Boldog és boldogtalan nők, akik úgy szeretik a szép hazugságokat, mint a finom fehérneműben az ízléses monogramot, a harisnyakötőn a lepkét. Don Kihóte fanyarul nézegette a bezárt villákat, beszögezett ajtókat, ablakokat. – Van itt egy villa, a Mayer-lak, ahonnan az ablakon át szoktak férjhez menni a lányok. Gyöngyvirág nevetett. Don Kihótének felcsillant a szeme, mint az óbor a sötét pohárban. Egy zöld zsalugáteres ablakra mutatott, amely magányosan nézett kelet felé. Az ablak alatt a tégla kipiroslott a vakolat alól. – Úgy látszik, a nyáron is jártak e jól ismert úton. Vajon ki várta itt szívdobogva a függöny mögött az éjjelt, amíg az utolsó valcer is elhangzik a kerti lakok zongoráin? Én húsz esztendő előtt ugrottam be az ablakon, kis pajtásom. Becsületemre, már a nevét is elfelejtettem. Gyöngyvirág nagy érdeklődéssel figyelte az ősz lovagot. Ha a csókok nyomot hagynának, mint a csalán csípése, vajon hogy festene a lovag arca? A Váci utcai gavallérarc itt-ott pókhálókkal volt beszőve, mintha a ráncok elfödnék végleg a szenvedélyeket, amelyek egykor megremegtették az arc izmait. – Én már talán százesztendős is vagyok – sóhajtott a lovag, és hegymászó botjával felszurkálta a vadszőlőleveleket. – Papot vigyünk a nagymamának – riadt fel Gyöngyvirág. – Ő úgyis meghal, gyermekem. Ma vagy holnap. Ebbe meg kell nyugodni. De kedvedért elmegyek a szent emberért, aki a Zugligetben lakik, a legutolsó villában. Gyöngyvirágnak vallásos aggodalmai voltak: – Vajon a szent ember meg tudja gyóntatni a nagymamát? Don Kihóte legyintett: – Meghiszem azt. A szent ember még engem is meggyóntatott, amikor szükségem volt arra, hogy lelkemen könnyítsek. A természet, a magány, az elmélyedés bölcse ő. Valamikor ügyvéd volt Pesten, de elvették a diplomáját. Most már füvekből főz orvosságot, a svábok ügyes-bajos dolgait rendezi, és szerelmeseknek ád tanácsot, gyógyulást. Nemegyszer áll meg címeres batár a Zugligeti úton.
- 237-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Délre előkerült Don Kihóte a szent emberrel. Átment a hegyi úton, amelyen nyaranta szerelmesek énekelnek, reggelizett a „Fácán”-nál, és a szent embert kihúzta házából, aki egy hangtalan zongorán gyönyörű operákat szokott ott játszani. Sovány, beesett arcú, dohos kabátú, vadászharisnyás, fogatlan férfi volt a remete. Ilyenek lehettek az első keresztények, akik a föld alatt laktak. Egy köteg száraz füvet szorongatott a hóna alatt, amelyet útközben szedett, hogy idejét ne töltse hiába. (Egy gazdag és idős pesti asszonyságra bízta ezalatt a házát, aki gyakran meglátogatta kocsiján a szentet, mert nem a legtisztességesebb úton szerezte a vagyonát. Azt remélte, ha férjhez megy a remetéhez, megszabadul a pokoltól, ahová biztosan félt jutni. De a remete nem állott kötélnek.) Az egykori ügyvéd kiválasztott egy hosszú szálú füvet, amelyet a nagymama kezébe adott. Aztán leült az ágy mellé, és szótlanul várta, hogy a nagymama megszólaljon. Szomorú, halkan éldegélő, télies szemét csöndes kitartással függesztette a betegre, mintha kívánságát várná, amelyet teljesíteni hajlandó. – Így gyógyítanak a legmodernebb idegorvosok is – súgta a szoba hátterében Don Kihóte Gyöngyvirág fülébe. – Én tudom, mert bejártam őket, midőn betegségem kezdődött. A nagymama a csendben nyöszörögni kezdett. A szent ember halkan intett, mire Gyöngyvirág és Don Kihóte behúzták az ajtót maguk mögött. – Lásd, gyermekem, így jön el a halál, mint egy csúf őszi nap. De már nincs is értéke az életednek, amidőn leért a völgybe, a poshadt vizekhez és a rothadt fatönkökhöz. Az élet csak addig ér valamit, amíg felfelé megy a hegyen. Csak annak szabadna élni, aki fiatal. Az öregekre semmi szükség sincs, hacsak nem bábák vagy orvosok. Te vagy ezen a hegyen a legboldogabb lény, mert oly fiatal vagy, mint a tavasz, amely jönni fog. Don Kihóte egy száraz falevelet vett a szájába, s azon fütyölgetett, mint egy cinke. – Miért lettem én öngyilkos? – kérdezte Gyöngyvirágot. – Azért, mert elvette tőlem a természet azt, amiért érdemes élni: a szerelmet. Már esztendők óta észrevettem, hogy valami baj van. Egy nagy tragédia után, lelki felfordulás nyomán támadt ez a furcsa állapot, amelyet te meg sem érthetsz még. Volt egy nő, akit nagyon szerettem. Nem ez a fekete, szeplős, észvesztő. Ő, szegény, már későn jött utamba, mikor már kivégezték a lelkemet, mint egy csirkét. Hiába mesterkedett, tűvel és szavakkal szurkált, idomított, mint egy vizslát, kínzott és megsimogatott, többé életre nem tudta ébreszteni a kihamvadt tüzet a lelkemben. Elvitte azt egy nő, mint egy csóka az ezüstkanalat. Üres és bágyadt volt a kedvem
- 238-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

a lopás után, mint egy trombita, amelynek csak bolond nagy kürtje van, de hangot adni rajta többé nem lehet. Orvosok, kuruzslók, ráolvasó barátok és vállalkozó hajlamú nők társaságába keveredtem. Kerestem az ízét, az illatát, szilaj kedvét, tobzódó pazarlását az elmúlt életemnek, mint a leégett ember kincseit a hamuban. Néha úgy látszott, hogy megtaláltam egy-egy régi álmot, amely újra átvonult lelkemen, mint a nyári felhő. De nem, csak a felhőnek árnyéka volt az. Majd azt véltem, hogy leltem egy-egy emléket, amely meggyógyít, mint az amulett, amelyet nyakban viselnek. Hamis volt a nyom, rossz úton kerestem elmúlt életemet. A fekete asszony, akit néha itt a hegyben láttál, úgy tudott kancsalítani, mint a régi, a felejthetetlen, a gyilkosom. De nem tudott egyebet a kancsiságon kívül, s ezért nem szerethettük egymást. Én vagyok az az ember, akitől elvette az élet a legdrágábbat, és bolond lovag módjára hadakozom az ifjúságért, az üdeségért, a felfrissülésért, holott mindennap lejjebb hajlik a fejem, mint a Normafáé. Én vagyok az, akit a közönséges életben úgy neveznek: a nők áldozata. Valamikor gyönyörűnek, regényesnek, megháborítóan kalandosnak tűnt fel előttem ez az út, míg ifjú voltam, s azt hittem, hogy egykor tiszta, szép öregember leszek egy kerekes székben, akit akkor is körülrepkednek a régi, drága nők illatai, miközben a borbély gondosan és aprólékosan beretvál. De ma már tudom, hogy a tehetetlen öregség a legnyomorultabb állapot. Pusztuljon el, aki többé nem fiatal. Don Kihóte oly meggyőzően beszélte el mondanivalóját, mint egy negyvennyolcas követ. – Ha még egyszer fiatal lennék, csak valamivel fiatalabb, téged vennélek feleségül, Gyöngyvirág. Gyöngyvirág az előbbi szónoklat hatása alatt maga is visszatévedt kis múltjába, amely nem volt nagyobb távolságú, mint egy madárkának a szárnylendítése. Amíg a bús lovag fájdalmait mondogatta, és elfátyolozott szemmel idézte meg a régi nőket, Gyöngyvirág is Imréjére gondolt, akit szinte elfelejtett. – Az én szívem már nem szabad – mondta csendesen és megfontoltan, mint a színpadon. Don Kihóte beleegyezőleg bólintott, mint egy vén muzsikus, akinek azt mondják, hogy elég volt a zenélésből. – Reméltem is, hogy már szerettél, gyermekem. A kóficok és a nyavalyások tartják meg az emberi társadalom mostani rendjét, amely az ifjúságot éppen olyan önmegtartóztató életmódra kárhoztatja, mint a tiszteletre méltó vénséget. Aki nem szeret ifjan, az akár bele se kóstoljon a szerelembe. Az volna az emberi ideál, ha a nők tizennégy, a fiúk tizennyolc esztendős korukban köthetnének törvényes házasságot. Hogy megszépülne akkor az emberi faj! Az ifjú szerelem erőssé,
- 239-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

széppé, tehetségessé tenné a következő nemzedéket. Minden fiú életrevaló volna, mint mostanában azok a szegény törvénytelen gyermekek, akiket titokban hoznak a világra a szerelmes fiatalok. Minden lány gyönyörű volna, mint a szerelemgyermekek többnyire. Csak annak az emberpalántának van létjogosultsága a földön, akit szerelem hozott a világra. Én majd melléd állok, gyermekem, és gyönyörködni fogok ifjú szerelmedben. Már bölcs vagyok, mint egy hindu pap. Öröm lesz nekem, ha mások szeretnek körülöttem. A zugligeti remete kijött a szobából. Szőrtelen arcát végigsimította kezével, mintha elfárasztotta volna a szertartás. – Van itt valahol asztalos? – kérdezte. Gyöngyvirág bólintott: – Borzik úr az asztalos. – Menj Borzikért, gyermekem, mert a nagyanyádnak ezentúl már csak őreá lesz szüksége. A remete ezután kezet fogott a jelenlevőkkel, és hosszú lépésekkel elhagyta a Sváb-hegyet. Gyöngyvirág kendőt kanyarított magára, míg Don Kihóte felemelt mutatóujjal beszélt: – A boldogság ábécéje az ifjúság. Fiatalság nélkül nem érdemes kimozdulni a menházból sem. Gyöngyvirág a vak szemű, bánkódó novemberi délutánban, miközben vállára hullottak a megfeketedett levelek, mintha a nagymama kopogtatna az ujjaival, gyorsan ment az asztalosért, aki majd mértéket vesz az öregasszonyról.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Az aranyszőrű bárány A nagymama hiába ígérte, hogy meghal, eleven volt, mint a csík. Olyan színű volt az arca, mint a dércsípte kökényé. Az asztalost megrúgta, midőn az mértéket akart venni a koporsóhoz, felült, ami már nem volt szokása, és fonni kezdte a haját. – A másvilágra öltözködik – mondta Don Kihóte, aki úgy figyelte az öregasszonyt, mint valami természeti tüneményt. – A legtöbb haldokló szívesen felkelne az ágyból, hogy szétüssön az örökösök között. Azért csak vigyázzunk a nagymamával. Lázár, a Bibliában, három napig volt halott, aztán mégis visszajött. A nagymama néha tompa szendergésbe merült. Don Kihóte és Gyöngyvirág kiszöktek a házból, és elmentek a hegyre, ahol a fenyőfák alatt oly száraz és síkos
- 240-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

volt a fű, mint egy bálteremben. A nap átpiroslott a hegyeken, mint egy borissza öreg, aki gellérthegyi szemeltből felöntött. Don Kihóte tudott egy kis korcsmát a hegyoldalon, amely félig fűszeresbolt volt, félig csárda. Különszoba volt itt, amelynek számos leskelődőlyuka volt, amelyen át a fűszeres családja és a szomszédok kandi szemmel lesték meg a Pestről kirándult szerelmeseket, akik bizony megfeledkeztek magukról. A férfiak oly bambán viselkedtek, mint a fiatal bikák. Többnyire még nem volt hideg a szívük, midőn a hölgy kedvéért a hegyre másztak, szalámit és habos sört fogyasztottak. – Legfeljebb azt látták, hogy a fekete asszony mindig a fejemhez akarja vágni a sörösüveget – mondta Don Kihóte elmerengve. – Villogott a szeme, mint egy oláh cigányé, ökölbe szorult a keze. „Mi maga nekem? A szeretőm, akit én szeretek, vagy a kitartóm, aki a kalaposszámlákat fizeti? – kérdezgette. – Felugrom. Fel biz én”, kiáltozta, holott megígértem, hogy majd csak békében hagyom egyszer, vagy olyan leszek, amilyennek ő kívánja a férfiakat: vicceseknek, erőszakosoknak, farkasfalánkságúaknak, marhahajcsároknak, közönségeseknek, de erőseknek. Némelyik nőnek a lelke mélyén ott szunnyadoz valami a tót szolgálóéból. Előbb jól meg kell verni, hogy az orra vére folyjon, aztán megsimogatni. „Verjen meg!” – kérte, amikor nagyon megbántott. Ha engedelmeskedem, sohasem szabadulok meg tőle. Gyöngyvirág nyitott szemmel hallgatta a boldogtalan úriember vallomásait. Annak meg jólesett, mint ez már a bánatban szokás, ellentmondás nélkül toldani egyik szót a másikhoz. Szép kövér szardíniákat hozott a fűszeres, és udvari sert bontott. Kis pirosló paprikákat tett az asztalra, amelyeket a szerencsétlen úr behunyt szemmel fogyasztott. – Azt hiszem, meggyógyultam melletted, Gyöngyvirág – mondta azon a napon az úriember, midőn a nagymama még mindig úgy kergette el a halált, mint a zöld házban a részeg muzsikust. „Mars!” – mondta a gyertyák lobogó kékségében mutatkozó vigyorinak. – Te vagy az a szőke füst, amely akkor száll fel a kéményekből, midőn már nem lövöldöz a kemencében a bükkfa görcse, hanem csendes, állandó, boldog parázs melegít egy hosszú életen át – szólt a lovag, és megsimogatta Gyöngyvirág haját, amely fodros volt, mint a holdsugár a vízen. – Nem mondom, hogy sohasem szerettem életemben a vadat, amelyen fogolyfészek és szénakazal illata és erdei avaron égett tőkének a füstje érzett. A kocsiból mindig kihajoltam, midőn mezítlábas nőket láttam mendegélni a fagyos sárban. Az erdők, mezők vad gyermekei, vándor cigánylányok setét csengője, pásztortűzszemű pusztai nők szilajsága csakúgy vonzott, mint a táncosnők rózsaszínű papucsa, a színésznők bepúderezett haja, a delnők fényesített körme. A
- 241-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

vad fű és a selyem suhogása egyformán be tudta tölteni a szívemet. A falusi kút mellett énekelgető, virágregés szolgáló vérpiros orrcimpájára csaknem olyan sokáig gondoltam, mint az orchideafrizurás, rejtelmesen felöltözött úrhölgyekre. Csak az ifjúságot véltem békahideg kezűnek, kagylónyálkásnak, ostobának, mert nem ismertem. Pedig a fiatal fának a legízesebb a levele. A lelke forrás tükre, amelyben könnyen megpillanthatja saját ifjú arcvonásait az elátkozott vadász. Mondd el élettörténetedet, Gyöngyvirág! Képzeletben már úgyis tudok rólad mindent, te elátkozott Csipkerózsika. A nagyanyád, a vasorrú bába, még sokára ül fel a seprűnyélre, hogy átlovagoljon a Gellérthegyre. Halljuk a történeted. – Szerelmes vagyok egy Imre nevű fiúba, akinek a nevét felírtam a svábhegyi padokra – felelt egyszerűen Gyöngyvirág, mintha a lovag mellett megszokta volna az őszinteséget és a nyílt szavakat. – Ez csak az Ohnet-regényben van – dörmögte Don Kihóte. – Te azonban nem vagy zárdanövendék, akinek illik a titkos jegyesség a gimnazistával. Igen pontosan láttad az életet a nagymama mellett. Azok a nők, akik a város legszerencsétlenebbjei módjára kúsztak fel a zöld ház lépcsőin, valamikor mind ifjak és idealisták voltak. De nem tudtak mit kezdeni az ideáljaikkal, sem az ifjúságukkal. Remegtek a társadalmi törvények és szokások alatt, mint a virágok, amelyekhez nem szabad nyúlni. Holott, ha felhasználták volna az ifjúságukat, sohasem jutottak volna ama nyomorult sorsra. Csak nézd végig őket, Gyöngyvirág, akiket te ismertél, azok mind a huszadik évükön felül jutnak az elzüllésbe, mert reménytelenül tűnt el az ifjúságuk. Kielégítetlen vágyakat, lassan elhervadt álmokat, nemegyszer megalázó emlékeket cipelnek magukkal az ifjúságból, mint az öregasszony, aki virágot szedett, de mire kiér az erdőből, rőzseköteg van a hátán. – Egyik sem mondhatja el a szerencsétlenek közül, hogy engedték volna őt nyílni, mint a vadvirágot. Iskolai padok alá, szülői krispinek és atyai slafrokok mögé rejtették őket, ahelyett, hogy kitárták volna az ablakot a húsvéti reggelen. – A fiataloknak kell szeretni, s nem az öregeknek. Bukfencet kell már vetni ennek a mostani világrendnek, hogy megint szép emberek jöjjenek a földre, a nők megelégedettek, a férfiak urak legyenek, mint a Keleten. – Az én véleményem, gyermekem, hogy fiatal férfiak csak érett nők közelében lelik meg a boldogságot, míg a fiatal nők tapasztalt, oroszlánszakállas férfiak mellett. Az egybekelő párok közül az egyiknek mindent kell már tudni az életből, hogy megóvhassa, megtarthassa társát azon az áron, amelyet saját boldogtalanságával vett meg. Te még nem tudsz semmit – de én mindent tudok az életről.
- 242-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Don Kihóte oly ájtatosan beszélt, hogy végül elnevette magát, s felhajtott egy pohár habos sert. – Eh, ki ismeri az életet? Senki. Én is csak annyit tudok, hogy melletted megifjodok, az izmaim ismét feszülnek, harci kedvem támad, mint már régen nem. Szeretnék elmenni az erdőbe, és megverekedni az óriással – érted. Gyöngyvirág ekkor nagyon elálmélkodott a lovag szavain. Így nem beszélt hozzá senki. Ugyanezért próbára akarta tenni Don Kihótét, mint a királyfit a gyermekmesében. – Tudja, hogy nekem gyermekem van? Akire nagyon sokszor gondolok, akit magamhoz veszek egyszer, akit én felnevelek?… Egy fiú… A lovag csendesen mosolygott: – Hol van az a fiú? – A lelencházban. De megesküdtem, hogy nem hagyom elpusztulni. Ha egyszer férjhez megyek, ő lesz az első gyermekem, a legelső, akit a karomon vittem őszi este Pesten. Úgy érzem, mintha az enyém volna… S Gyöngyvirág ekkor elmondta Pongyi Sándor történetét. – Azóta mindig vele álmodom. Látom őt a hideg kapualjban feküdni, a piros szalagocskákat fújdogálja a hűvös szél, az óra nyolcat kongat, és a gyermek sírni kezd. Felrettenek álmomból: senki sem hallotta meg a csengettyűszót a lelencházban… – Meghallották, meg szokták hallani – felelt derűsen Don Kihóte. – Így még jobban tetszik nekem maga. Gyermeke van, mint a Szűz Máriának. A kedvéért én is szeretni fogom a fiút. Kivesszük a lelencházból, felneveljük, megtanítjuk lovagolni, vívni, táncolni, kártyázni. Egyszer az estélyen – mint a francia regényben – találkozik vele a valódi anyja, és beleszeret… Reménytelenül, halálosan. S ráismer a farkasfogról, amely nyakában lóg. Regény. Megfogta Gyöngyvirág kezét, és egyenként beszélt az ujjaihoz, mint a mesemondásban. – Maholnap árva leszel, Gyöngyvirág. Az öreg hölgy annyi ideig haldoklik, hogy minden könnyed elfogy a temetésig. Már láttad gyermekkorod óta a borzalmas életet, a csúfot, az álomriasztót, a megváltástalant. Neked többé azokba az utcákba nem szabad menni, mert már nem mehetnél végig a régi erkélyek alatt többé gyermek módjára. Fejedre hullana a portörlő rongyok szemetje. Az élet piszka. Tizenöt éves vagy. Hosszú és gyönyörű élet küszöbén állsz, amikor mindennap szebb leszel még hosszú ideig. Megnő a hajad, mint a tündérek fonala a holdvilágos éjszakán. A fuvolahang máris próbálkozik a lelkedben, mint a fiatal rigónak a hangja. A legközelebbi márciusi eső majd lemossa arcodról az ifjúság kis jelvényeit, a boldog szeplőket, foltocskákat. A derekad hajladozni kezd, mint a
- 243-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

fiatal fa a szélben. A hangod többé nem lesz vékony, mint az angyaloké, hanem tömör, aranypengésű, mint a nőké. A bokád megfeszül, mint a szarvasé, az álmodban nem mindig csak sárga pelyhes kis kacsák hápognak a zöld réteken, hanem eljönnek azok a különös hieroglifek, amelyeket magadtól nem tudsz megfejteni. Most jön tavaszod, s egyedül vagy, mint a virág. – Mire te nagy, széles csípőjű, Éva-keblű nő leszel, én már szépen megöregedtem. Elmehetsz, elhagyhatsz, de addig vezetlek, és gondodat viselem. Majd szeretni fogsz, mellém húzódol hideg téli estéken, és én mesélek neked hosszan, tanulságosan. Vigyázni fogok reád, mint egy cserép különös növényre, a napra teszlek, megöntöztetlek az esővel, kiművellek, és megtanítlak arra, hogyan légy jó nő, mert a többi úgysem ér semmit. Csak egy jó ember mellett maradhatnak szépek a nők, aki sohasem vág ostorral sem lelkükbe, sem az arcukba. Az uzsonna elfogyott. Gyöngyvirág imára kulcsolta a kezét: – Istenem, megfeledkeztem a nagymamáról. A temetésről kézen fogva jöttek haza. Gyöngyvirág nem sírt már, mert Don Kihóte fogta a kezét, és halkan beszélt hozzá: – Az öreg hölgy, akit eltemettünk, rosszul rendezte az életét, sohasem volt boldog. Csak egy gyertyácska égett éjjel az ágya mellett: a másnapi gond. Csak egy szentjánosbogárka bujkált az ablaka alatt, a pénz bogara. Mikor a haját fésülte, mikor a testét fürösztötte, mikor a tavaszt látta vagy a jégtáblákat a Dunán, nem jutott eszébe, hogy egykor meghal, és hiába élt. De nekem van egy aranyszőrű bárányom, amelynek csengője mindig azt harangozza, hogy: élet, élet, szép élet. Lehet, hogy ez az aranyszőrű bárány csak képzeletben van, de meglehet a valóságban is. – Hol van? – kérdezte Gyöngyvirág. – Messze innen, de a csengőjét most már mindig hallom. A keresztények feltámadásnak is nevezik. – Még messze a húsvét – sóhajtott Gyöngyvirág. – De annak nincs kalendáriuma, akinek a lelkében él a feltámadás. Téged kellett látnom, midőn a másvilágra készülődtem, hogy eszembe jusson az aranyszőrű bárány, amelynek csengője az ifjúságról zenél. Hogy a te ártatlan, hamvas, lilaködös ifjúságodon át még visszatérhet hozzám az elpártolt élet, mint a vándormadarak visszajönnek, mikor a fák és mezők felveszik új köntöseiket. Ő elment mellőlem, mert nem fogtam két kézzel, mert rossz nők szennyes szoknyájához vagdostam, mert nem becsültem – mint az oltári szentséget. De most megint visszatért, mint az árnyék, ha napfénybe fordul a gyalogösvény.
- 244-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Látod őt. Itt van a vállamon, a szememben, az ajkamon, a kezemen. És most messzire elmegyünk. – Messze… – Hogy senkit se lássunk az itteniek közül. Fenn, a Kárpátok között, hosszú gatyájú, setétzöld erdőkben, ahol csak a vízesés jelenti az időt, van egy kis házam, amelyet annak rendeztem be, akit legjobban szeretek az életben. A fák ilyenkor úgy hallgatnak, mint a titkok. A hegyek lefújják a ködöt a völgyre. A tűznél anyóka guggol, és kiszáradt kezeit boldogan melengeti. De nappal fénylik a novemberi nap, mint az öreg harcos sisakja. Jó emberek laknak a hegyek között, a törpék és jóságos manók maradékai. A nőknek kék szemük van, mint az erdei virágnak. A férfiak hallgatagok. Fehér juhok és kis tehenek legelnek a hegyoldalakban. A fekete varjak halkan szálldosnak, mint a mese. A fák néhol aranyból vannak, és a patak úgy zúg, mint a boldog magány boldog gondolata. A Tátra keblén fénylik a nap, az erdőben csend van, mint az öregek szívében. És az aranyszőrű bárány megrázza a csengőjét a piros réteken. A múltból csak a nagy, fekete kutyát visszük magunkkal, mert ő ártatlan. Eljössz velem innen messzire? – Elmegyek – felelt Gyöngyvirág, s úgy érezte, hogy születése óta ismeri és szereti Don Kihótét, az ifjúságot, a regényt…

TIZENHARMADIK FEJEZET A vadliba tanyája A fiatal nő a szőlőhegyen cseresznyévé, barackká vagy szőlőfürtté válik, midőn beköszönt a nyár a kalendáriumba, mint egy pufók, aranyveres, pendelyes gyerek. A méla hegyi utakat elállja az ősz hajú pókfonál, a cseresznyefák földre hajtják gyümölcsös gallyaikat, mint lobogójukat a nagy szőlőpásztor a veres hasú nap előtt; a borházak, piros és zöld hátú viskók szundikálnak a délutánban, fénylő testű gyíkok delelnek, elgondolkozva néznek le a szőlőkre a hegy erdős, bütykös, férfias csúcsai, mint tagbaszakadt vének gyönyörködnek az ifjak hempergőzésében; a hajlásokban, az emelkedéseken, az enyhén lejtő lankákon szinte hallani a nagy csöndességben Magyarország borának forrását, vágytelien duzzadnak a bogyók, mint hajadonok keblei, lüktet a szív az indák alatt a nagyon piros szájú öregember ölelgetésére, lombosodó szoknyát öltenek a venyigék, mint a fiatal menyecskék az első fél esztendőben. Nyár van a szőlőhegyeken, érés, álmodozás, merengő esték kora, a szél úgy hajt a lombok között, mint a csősz, nyitott szemmel állonganak a diófák, messzi még a lecsücsülés, a sóhajtásos mámor, az emlékezetes üldögélések ideje, a halkan szürcsölgető, borízű őszike
- 245-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

vagy maga a tököt, makkot koppantó, diótörő ősz. A kakasok még két lábon, előrefeszített mellel, álló taréjjal futkosnak jércéik között, csak nagyon rövid ideig tartó szerelmi bánatokról tudnak, gyorsan új erőre kapnak, nyomban felejtenek; messzi még a nap, midőn egy lábon álldogálnak huzamos ideig, és unottan dugják kopaszkodó fejüket szárnyuk alá. Az árnyék lomhaságában tunyán ölelkezik a napsugár a porral, mint vadászgató ifjú herceg lúdtalpú, emlős parasztasszonnyal. A fecskék, mint elszabadult hangjegyek egy nagy kottakereskedésből, keringenek tó, hegy és országút felett; a kémény szivárogva engedi a füstöt, mintha takarékoskodna a nagy és bölcs pipálásokkal a bús napokra. Nyár van, a temető kapuját belepi a dudva, a lomb nem reszket feleslegesen, a felhő függve marad, mintha helyén felejtkezne, az őrgébics szakadatlanul nyivákol a sövényben, mint egy makrancos gyerek, a szőlőkötő lányok mindig dalolnak, mint a szélkelep, az élet végtelennek látszik. Az öreg nyúl, aki a hegyben lakik, ismét felújítja a régi ismeretségét a falusiakkal. Badacsony környékén, a hegyoldalban, zöldellő életlugasban egy fiatal nő ül a földön, és gyermekfejkötőkkel, pelenkákkal játszadozik. Már második esztendeje. Gyöngyvirág még nem volt húszesztendős, amikor a sors próbára tette, és egy szomjas, könnyű lelkiismeretű utazó útjába vetette. No, majd meglátjuk, eltaposta-e a kerék Gyöngyvirágot, vagy vigyáz-e reá a kétséges órákban a hold, aki régi cinkosa és kerítője a fiatal nőknek. Ismétlem, még nem volt húszesztendős Gyöngyvirág, midőn csaknem megtébolyodott a vágytól, hogy gyermeke legyen. Nem lehet ám itt mosolyogni, legyinteni, okoskodni. A gyermek utáni vágyakozás néha hatalmasabb a női szívben a mindenható szerelemnél is, mert Gyöngyvirág úgy érezte, hogy senkije sincs a világon. Ha gyermeke volna, nem lenne többé árva. Valamely végtelen szelídség, galambmegadás, bibliai alázat és önkéntelen engedelmesség látszott e fiatal nőben, midőn szemügyre vettük festményszerű alakját. A jó, halkan mosolygó, a falevélnek a vállakra való véletlen repülésének hálát adó, a bujkáló napsugárra mosolygó, a magány dúdolgatásával megelégedő, a licske-locska madárkákkal rokonságot tartó, a víz céltalan folydogálásában gyönyörködő lélek rejtezett itt a zsidónők ama tragikus és igénytelen külsejében, amelyben a bibliában jelent meg. „Az utazó”, amíg a távolból szemlélgette Gyöngyvirágot, szerette elképzelni barna, nagyon dús hajára a kőkorsót, amelyet töprengés és bölcselkedés nélkül visz estefelé a kútról, egy fehér falú városka felé. Korán érett, mint a szilva délszakon, talán még tizenkét esztendős sem volt, amikor meglátogatta őt a nők titokzatos vendége. Huszadik éve felé igen izmos volt, mintha erőművésznő volna egy vándorcirkuszban, akinek vállán piramisokat
- 246-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

alkotnak öreg és fiatal atléták. Az arca napkeletről jött a virágmaggal, amelyet a nagy magosságban cikázó szelek hordanak szerte a földgömb felett. Szultánok udvarában, olajkárosok viskójában, karavánszerájok tevebőgéses éjszakájában, az ócskaságok boltjának hátsó kamarájában Galíciában, Jósika Miklós regényében bujkálnak ilyen típusú nők, finoman hajlott orrukkal, sűrű, erőteljes szemöldökükkel, kék bajuszkájukkal, anyatej-üdeségű arcukkal, szinte érintetlen frisseségű nyakukkal, paradicsomajkukkal, lustán merengő, gömbölyded állukkal, kecskeszőlő formájú keblükkel, sarkig érő hajukkal, amelybe elrejteznek az élet durvaságai, nyelvöltögetései, csípős ostorcsípései elől… Ott élnek ők maguknak halk, igénytelen, tunya gondolatokkal, a testi munkában keresve vigasztalást minden melankólia ellen, a fésülködésben ábrándokat szövögetnek, és olyan egyszerűeket álmodnak, hogy boszorkányság nélkül meg lehet fejteni az álmokat. Félrevonulva üldögélnek a társaságban, mint ama szótlan túzokok, akiknek húsa a legízletesebb, de tollazatuk szürke, egyszerű – míg a céltalan kajdácsok mindenféle tarkasággal hívják fel a közfigyelmet. Alant repülnek, mint a lusta banka a kertek alatt, és nem irigylik a sárgarigót, amely olyan céda zajt üt a szőlőhegyben, mint egy cifra nőszemély. Gyöngyvirág sohasem mutatta a lábát senkinek, még önmaga előtt is eltakarta szoknyája fodraival, mert azt hitte, hogy erőteljes, dalmos lábszára nem nyerné meg senki tetszését; pedig csak izmos volt e láb, mint keleten a nőké, akik mindig gyalog járnak, vagy sohasem tesznek lépést gyaloghintón kívül. – Gyöngyvirág sohasem nézett a vonat után, amely ott szaladt el a badacsonyi hegy lábánál, a tó ölelő partjain. Napraforgó szárából babát faragott, és azt felöltöztette a tavaly megvett gyermekruhákba. Könnyben ázott a szeme, ha leánykák énekeltek valahol a hegyben. Felfigyelt, ha gyermekhangon füttyentett a bujkáló madár. A felhőknek örült, mert némelyiknek olyan fátyola volt, mint a keresztelőn a kisbabának. Órákig elnézegette a tojásaikat hengerítő hangyákat. Tudott egy madárfészket, amelyben kicsinyek tátogatták a csőrüket. A csirkéknek tapsolt, a környékbeli gyerekeket név szerint ismerte, a kápolna előtt, amelyet csak a vincellérek védszentjének, Szent Antalnak nevenapján nyitottak fel, lepihent, s arra gondolt, vajon kitárulna-e a vasalt ajtó, ha ő kisgyermekével a karján jönne a keresztelőmedence keresésére? A présházból – amelyben laktak –, délfelé előbújt Don Kihóte szikár, érzelmes, öreges figurája. A szeme elé emelte tenyerét, amint hosszadalmasan nézegette a játszadozó Gyöngyvirágot. A lovag már megkopott macskanadrágjában, vadászzekéjében, fajdtollas kalapjában; a velencei szerecsenfő a nyakkendőjében még harcias volt, de Don Kihóte takarékoskodott a lépéssel, a szóval, az érzéssel; félt, hogy elfogy a rőzse, melynek lángjai felett melengeti fáradt kezeit.
- 247-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Menjünk ebédelni – mondotta Don Kihóte. Gyöngyvirág a karjára tette szalagos kalapját. A kezével Don Kihóte karjába kapaszkodott, mint a gyermeki engedelmesség. Többnyire szótlanul mentek a „Hableány”-ig. „Az utazó” két-három nappal előbb került a tájékra. Negyvenesztendős, fénylő szemű, rezignált kedvű férfiú volt, mint a színpadon az idősebb gavallérok, akik a francia drámában sikerrel ostromolják a nők eszét és szívét. Holott nem volt cseppet sem színészies. Nyilván megharagszik, ha valamely pózát, önfeledkezését komédiás származatúnak ítélik. Szürke, szinte egyszerű ruházata volt, amely finomság és szabómunka dolgában messzi felette állt e vidéken szokásos kockás nadrágoknak, fűzöld mellényeknek és fenyőzöld kabátoknak. Harmonikás nadrágjával, acélgombos cipőjével, feltűrt karimájú kalapjával egy szakasz-mérnökhöz hasonlított, aki csendes iddogálással tölti szabadságát a fürdőhelyen. Szakálla volt, mint a nyolcvanas években az uraknak. Hullámos, hátrafésült haja és igen kicsiny, szabályos füle volt. Fotográfia volt egy régi vőlegényről, valamely bársonyba kötött családi albumból, de különben céltalan, érdektelen, bor- és pipaszagú, igénytelen és történettelen figura is lehetett egy vasúti vonat második osztályán, aki politikai nézeteket s gondolatokat az újságokból tanul, alkalomadtán tud nagyokat nevetni együtt a társasággal, esetleg tud egy tucat anekdotát, amelyet megszokott formaságokkal mond el, hogy megszolgálja az ebédet, vagy azért, hogy ne gondolják ostobának. De a szeme, az rendkívüli volt. Szürkés, kékes, tiszta, nyílt, meghatott, szeretetteljes, sohasem haragos, mindig kicsinyt elmélázó. Az utazó a szemének köszönhette, hogy Don Kihóte kijött a tartózkodás és elvonultság várából, két esztendő után – miután Gyöngyvirágot magáénak mondhatta – ismeretséget kötött az idegen emberrel. Az a férfi, akinek ilyen szeme van, nem járhat tiltott utakon, ez a két szem nem tud hazudni, bizonyosan idejében jelt ád a jelzőlámpás, ha kisiklani akarna a barátság vonata, másik, bonyolultabb sínpárra. Lajkónak hívták, és foglalkozására nézve azon boldog emberek közé tartozott, akik családi örökségekből folytatják életüket. Járt ugyan ő is az egyetemre, mint a legtöbb magyar ifjú, de már csak az egyetemi kör öreg szolgájára emlékezett. „Nagyon léha ifjúságot találtam én ott! – mondogatta. – Majd egyszer Zürichbe megyek tanulni, ahol komolyabbak a diákok.” – Egyébként az édesanyjával szokott együtt lakni egy dunántúli városkában, ahol semmitmondó, semmittevő és mégis pedáns életmódot folytatott. Legfeljebb éjfélig üldögélt öreg, tréfás, előkelősködő urakkal a „Csillag”-nál, és jobb híján a kávést szekírozták a drágaság miatt. A nyáron az édesanyja régi tervét valósítja meg. Bejárja Magyarország és Ausztria kegyhelyeit. Ha lehetséges, gyalogszerrel
- 248-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

vesz részt a búcsúkon. Nem akar addig meghalni, amíg részt nem vesz egy máriapócsi búcsún. Lajkó zsebkalendáriumot vett elő. – Ma talán Zellben van a mama, ha ragaszkodott tervéhez. S amint látom, e héten tölti be nyolcvanadik esztendejét Feri bátyám, akitől egy pesti bérházat remélek örökölni a Duna utcában. Többi bátyáim is mind öregek. A múltkor vacsora után kiszámítottam, hogy öten négyszáztíz esztendősek, és körülbelül ugyanannyi ezer forintokkal rendelkeznek. Csak volna valaki, aki megosztaná velem az örökségi gondokat. Magamnak kell utazni, rabló ügyvédek körmére vigyázni, közjegyzőkkel, hitelezőkkel, adóhivatalokkal tárgyalni! Néha szörnyen unom az életemet. Lajkó igen komolyan, nyugodtan beszélt, többnyire a bölcs Don Kihótéhoz intézve a szót, mint aki esetleg méltányolhatja temérdek fáradozását a megélhetés körül. Lajkó nem volt ostoba ember, csak egyszerű, nyugodt, önző, aki talán azon csodálkozik leginkább, hogy késnek a várható örökségek. De eddig órapontossággal haltak meg az atyafiak. – Remélem, hogy őszre megvehetem azt a balatoni jachtot, amelyet már régen kiszemeltem. A jövő nyarat már hajómon töltöm, nem pedig az egérszagú présházban. Így szólt Lajkó, és miután mindig roppant el volt foglalva a saját ügyeivel, bajaival, a nagybácsik életsorának, a mama utazásának számontartásával, nemigen volt ideje, hogy Don Kihóte és Gyöngyvirág helyzetét különösebben megfigyelje. Talán azt sem vette észre, hogy az öreges urat s a fiatal nőt szerelem fűzi egymáshoz. Vannak emberek, akik gondolat nélkül mennek el az országúton, ahol az imént a villám egy vándorlót lesújtott. Boldog, elfoglalt, hosszú életű emberek. Don Kihóte és Lajkó kártyáztak a zöld gyepen, a présház előtt. Lajkó nagy tűzzel és kiváló szerencsével forgatta a zsíros kártyákat, körülbelül harminc krajcárt nyert már, „három szivart szipkával”, amikor Gyöngyvirág, aki mellettük üldögélt a fűben, hirtelen nagyot, csuklósat sóhajtott. – Mi baj? – kérdezte Don Kihóte, és aggodalom ült az arcára. Gyöngyvirág könnyesen mosolygott: – Az jutott eszembe, hogy mi nem örökölünk senkitől semmit. Lajkó nyíltszívűen felkiáltott: – Annyi baj legyen. Szívesen átengedem a nagyságának a szombathelyi bátyámat, a vaskereskedő Sámuelt, aki úgyse fog soha meghalni. Don Kihóte aggodalmaskodott: – Talán meghűtötte magát, piciny bogaram?
- 249-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Gyöngyvirág csendesen ingatta a fejét, míg Lajkó, akinek ezen a napon jókedve volt, pazarul felvette a szót: – Rendes ember sohasem hűti meg magát. Rendes ember sohasem beteg; én is végelgyengülésben fogok meghalni. A doktorok találták ki a betegségeket. No meg a költők, ezek a szerelmi svindlerek, akik hólyaggá fújnak minden aprócseprő dolgot. Az én szomszédom, Kisfaludy úr – amíg élt – az egész országot telesírta szerelmével Szegedi Róza iránt. Olyanok előtt is kompromittálta az úri kisasszonyt, akik nem is ösmerték. Rossz hírét költötte, elmarta mellőle a kérőket. Kénytelen-kelletlen férjhez ment a lány. No de verekedtek is életük végéig. Kisfaludy úrnak sohasem jutott eszébe szerelmes verset írni a feleségéhez. Így szól Lajkó, alapos, széles túladunai kiejtéssel, teli szájjal ejtvén a szavakat, és kezével csúfolódva mutatott a költő badacsonyi borházára, amely mindig bizonyos megilletődéssel foglal helyet a hegyoldalban. Ez a ház állandóan az ajtó felé igyekezett, mint kutya a lakodalomban. Szívesebben vette volna, ha gazdája egy névtelen, bortömlős táblabíró, mint a feltűnést keltő K. S. Szegényes tűzfalát, tenyérnyi ablakát, meszelt falát, bús kis kertjét szégyellgette, mint valami falusi kisasszony a múlt századbeli divatot. Új emberek jöttek, akik durván leintették a gitárost, mint valami tolakodó öreg cigányt. A régi ház valóban szégyellni látszott, hogy „a szerelmi svindler otthona”. Estefelé, amikor Lajkó elbúcsúzott barátaitól, váratlanul, szinte szórakozottan elfelejtette a kezében Gyöngyvirág izmos kis kezét. – Tessék elhinni, hogy az élet nem szenvedésre és kínra való, hanem csöndes andalgatásra, sütkérezésre és jó emésztésre. Don Kihóte mézédesen bólintott. És csakhamar papucsot húzott, piros nyelű bicskát vett kezébe, s aprítani kezdte a vöröshagymát a pörkölthöz, amelyet személyesen szeretett megfőzni. A telihold kijött a hegy megől, mint akire senki sem számított. Nagyot nézett a völgyön át, az úton járóknak szelíden bólintott, az alattomos Balatonnak hunyorított, mint a bűvész inasának. Halkan zokogó szél futott végig a szőlők között, mint egy eltévedt falusi kutya. A szürke felhők az ég aljára könyököltek, mint a parasztok a cirkuszban. Egy nagy madár lomposan, ívesen, alispáni tekintéllyel szállt el a nádas felett, mintha egész nap hivatalos ügyekben lett volna távol fészkétől. A borház úgy nézegetett árnyékára, mint a kanca csikajára. Lenn a hegyoldali úton Lajkó énekelve ment: Ó, Tihanynak riadó leánya… Csodálatosan hangzott a dal, mint egy régi zongorahúrnak elpattanása elhagyatott házban; vagy mintha egy kósza szellem fújná éjszakai vándordalát, aki nő miatt lett szerencsétlenné. Mindinkább távolodott az énekes, Gyöngyvirág mind mélyebben nézett bele a szürke setétbe.
- 250-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Vidéken mind ilyen furcsák az emberek – mondogatta Don Kihóte, amint kötényesen sürgölődött a tűz körül. – Nem érnek rá kipallérozódni, műveltség és műveletlenség váltakozik bennük. Ez a fickó bizonyosan nem tudja, hogy a dalt, amelyet fúj, Csokonai írta. Csak dalol, mert már a nagyapjával is énekelve ment le estefelé a szőlőhegyről. Mindig csodálkoztam, mikor azt olvastam, hogy falun, vidéken egy ember szerelem miatt öngyilkos lett. A kutyáktól, a lovaktól, a bikáktól tanulják, hogyan kell vigasztalódni a csalódásokon. Gyere vacsorázni, Gyöngyvirág. – A költők az emberiség aranyporai, amelyek felülmaradnak az élet szitájában – kezdte másnap Lajkó, miután Don Kihóte dohányvásárlás céljából a közeli városkába kutyagolt, bölcs tanácsokkal látván el Gyöngyvirágot a tolózár használatáról. – Nem vagyok én potyka, aki nem érti meg a holdsugarak dalát a tó felett, csak a hold ezüst sarkantyúja után tátogatja száját – folytatta Lajkó. – Nagyon is érző, vérző, gondolkozó, színeskedő ember vagyok, csak szeretek a vándorok szürke, feltűnés nélküli ruhájában járni. Ugyan kinek volna köze ahhoz, hogy éjszaka nyitott szemmel hallgatom a szél zúgását? – Minden bizonnyal – felelt ijedten Gyöngyvirág, és szívesen vette volna, ha Don Kihóte köhögni kezd a szőlőhegyi úton. – Tegnap azt mondtam, hogy szerelmi svindlerek a költők. Maga nem is tudja, Gyöngyvirág, hogy így csak azok az emberek beszélnek, akiknek olyan lándzsaszúrás van a szívükben, hogy mindig attól félnek, elfolyik a vérük, ha a sebről beszélnek, néha nem merek én se hátranézni, mert azt hiszem, vérnyom marad mögöttem a gyalogösvényen. Jobban tudtam én valaha Kisfaludy úrnál, hogy mi a keserves szerelem. Csak kaméleon lettem. Elvágtam a felső kis hinta köteleit, az ideál lepottyant, tán elveszett valahol, mint egy fehér csontból való amulett. Mindennap más és más vagyok, csak már érzelgős, öngyilkos, búbánatos nem leszek többé. Legjobban szeretem a felhajtott karimájú kalapot és a fokhagymás kolbászt. Nekem tetsző bölcsesség van a szellős padlásokon, ahol a falusi dió szárad. Fitymálva legyinteni életen és halálon, érzelmeken és fájdalmakon. Reggel törkölyt inni csizmahúzás előtt, délután a boroslopóba szívni bele a kiáltást, amely elhagyná szájamat, éjjel hasra feküdni, és a szolgáló sáros lábára gondolni. Az élet álorcás báljában leginkább ezt a maszkot szeretem. De néha felriadok, mint a gyermek az ébresztőórára vagy a kutya, farkának libegésére: szerencsétlen, buta dudás vagyok, a törköly és a szolgáló csak a vadászoknak való, akiknek a viszontagságok, a vizes erdő az otthonuk. Megdörzsölöm a szemem, a fájdalom, a rezignáció úgy jön ki belőlem, mint egy csepűrágó száján a galand. Hipp, hopp, talpra ugrok, beállok szélhámosnak.
- 251-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Lopottnyaki úr vagyok, tarisznyával szórom a hazugságok hamis aranyait, kasszírnénak és iskolás lányoknak kezdek udvarolni, csendes, elhízott polgárasszonykáknak a házasságtörés dongóját eresztem a dunyhájuk alá, jól megépített otthonok nyugalmát dúlom fel, korhellyé, kártyássá teszem az apát, tolvajjá a fiút és vetélkedőkké az anyát és leányát, a szobalányt éjjel felkeresem vackán, a szakácsné majd egyszer mérget kever a levesbe, kutyákat és gyermekeket tanítok ártalmas dolgokra, perdülök, mint a csiga, baromfinak vágom le a fejét, csecsemőknek adom a szájukba ujjamat, szinte megrészegülök az eredményektől, mint a piromániákus a tűztől, aztán fáradtan, csüggedten, józanon hazaballagok, hogy elnézegessek egy régi félcipőt vagy egy nadrágot, amelyet hajdanában egy nő viselt. Nem is tudom, hogy szabad volt mindezt kegyednek elmondani? – Mennyit hazudik! – szólt Gyöngyvirág őszinte csodálkozással. – Én a hideg vizet szeretem és a hűvös reggelt. Sajnálom a tarka nadrágos bohócokat. Csak úgy akarok élni, észrevétlenül, mint a madár. Vajon hol késik az én drága őrangyalom, aki mindazt, amit ön mondott, színesebben és kedvesebben tudná elmondani, ha akarná? – Lehetséges – felelt Lajkó, és tunyán vállat vont. – Én sohase vetélykedtem, mindig félreálltam, lustán elkerültem a nőket, akikért küzdeni kellett volna, vagy akik féltékennyé akartak tenni. Adjő – mondtam, mint a folyócska, midőn elhagyja a kerteket. – Pedig a nők szeretik, ha kínszenvedést okozhatnak – vélekedett Gyöngyvirág. – Persze, csak hallomásból beszélek, mert én szándékosan még nem tapostam el egy hangyát sem. – Lássa, azért merek magával ily nyíltan beszélni, mert észrevettem, hogy csodálatos jóság rejtőzik a szívében. Valamely szokatlan tünemény kegyed a nők papagájseregében. Egyszerű, komoly, igénytelen, hiúságtalan, kíváncsiság nélküli. Bizonyosan gyakran üldögél és ábrándozik. – Én árva voltam, és a Kisapám nevelt olyannak, amilyen vagyok. Lajkó nyújtózkodva felállott a présház előtt a kőpadról. A távolba nézett, mintha láthatatlan hajókat figyelne. A tó sötétzöld volt, mintha a magába szállottság óráit élné, kieregeti a partra a foglyul esett hullámokat, hableánnyá válott menyasszonyokat, a vizek mélyén fehér árnyként úszó szüzeket, bozontos öregembereket, akik észrevétlenül kapaszkodnak a csónak farába, midőn a halász elszundított, a nádas földre lapult, mint egy alázatos rabszolga, a jegenyefák bomlott fővel, riadtan integettek az égben kóválygó madaraknak, hogy kerüljék el a viharos tájat.
- 252-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Lajkó egyenesen állt, mint egy iromba kandúr a háztetőn, majd megfordult, mint a szélkatona, és minden különösebb hangsúly nélkül mondotta: – Ha egyszer elunná magát, és mindenféle hazugságokat akarna hallani, mint a gyermek játszik a színes kavicsokkal, szóljon Lajkónak. Lajkó akkorákat tud lódítani, mint egy falusi torony, mely valamikor költő volt. De a pincébe esett, hol észrevette, hogy a legszebb költeményeket a sárga hasú pók tudja szőni a pincelyukra. Lajkó azóta felhagyott szenvedélyével. De a maga kedvéért még egyszer kivetné az ezüsthálót az ismeretlen mélységű vizekre, hogy keszeget, potykát, holdsugarat és kecskekörmöt halásszon. Világos éjszakák hazugságait, rezgő nyárfa megfoghatatlan árnyait, szőlőkarón billegő őrgébics tarka kiáltozásait. Lajkó ezután elment, s egyetlenegyszer sem fordult vissza. Nem is dalolt ezen a napon. Ment némán, imbolyogva, mint a holdfényes éjszakában a vándorló árnyéka az útszéli bokrokon. Gyöngyvirág utánanézett, és azt szerette volna, bár ez a nyugtalanító árny örökre eltűnne az éjszakában. Don Kihóte szeretett titokban horgászni. A nyugodt, harmonikus bölcselkedő öregurak passziója vonzotta ama zavaros, kéménytüzes, álomtalan szemű élet után, amelyben bizonyára része volt, mint a legtöbb jó megjelenésű férfiembernek. Kereste az öregség szimbólumait, mintha mindig Gyöngyvirágot akarná megnyugtatni, hogy mellette, vele nyugodtan élhet, mint a virág a vén tölgy lombjai alatt. Rászokott a pipázásra, gyakran járt-kelt papucsban, fekete keretes szemüveg mögött olvasgatta újságját, mindig olyan nyugodt volt, mint egy kakukkos óra. Ha szemüvege alól olykor nem vet vala egy-egy ravaszkás, kémlelkedő, vigyázó pillantást Gyöngyvirágra, el is lehetett volna hinni, hogy már öregember. Háztartási naplót írt, és soha hangosan nem káromkodott. A horgászó helye az őrsi nádasban volt, ahova Gyöngyvirág is elkísérgette. Egyszer-másszor Lajkó is a horgászokhoz csatlakozott, és öregesen gunnyasztott Don Kihóte háta mögött. Különös hely volt ez a horgászótanya. Valamikor hajókikötőt jelentettek a vízbe vert, korhadt cölöpök. De a csónakos meghalt tán a század elején, senki sem kelt a tóra innen, hogy nőknek énekeljen a holdfényben. Az evezők a víz alá süllyedtek, a nádas benőtte az egykori gyalogösvényt. A hangtalan öbölben a Balaton legfélénkebb madarai, a vadludak laktak, miután itt teljes biztonságban érezték magukat az emberektől. A szürke, mozdulatlan vízen méltóságteljesen úszkáltak a királyi madarak, míg nyakukat hattyú módjára emelték a halkan játszadozó hullámokon. A szél ide csak be-befüttyentett, mint egy sietős útú kengyelfutó. A vadludak oly fülelve, némán úsztak el a nádas mellett, mint a
- 253-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

kísértetek. Ha a tündérmesék egyszer megvalósulnának, a vadludak fehér hasukkal a kelő nap felé repülnének, a messzi partokon bízvást királykisasszonyok lehetnének, akik az elátkozottságból visszatértek. A nádas forgatta bozontos fejét, mint egy játékos nagy kutya a szélben. Fütyült, kavargott, sziszegett, mintha minden kedvét kitáncolná a szeles alkonyatokon. A fekete vízi csirke hosszú lábain óvakodva szaladt, mint egy árva szűz leány a világban. A nádiverebeket valamikor nagyon megriaszthatták, mert századok múlva sem tudnak magukhoz térni ijedtségükből. Gyanakodva nézegettek a vízilevelek alól a varangyok. A vadászgató héja, mint egy szürke csendbiztos húzott el a nádak ősvilága felé. Az élet és a halál oly egyszerűnek látszott itt, mint a kis fogasok farksóválása az átlátszó vízben. Igen könnyen meg lehetett nyugodni a vadlibák tanyáján. Nincs más élet, mint a hableányok élete, akik holdfényben bizonyosan e gerendákon foglalnak helyet. Lajkó a süvöltő szélben fázósan nézett a szürke tóba. – Itt sem szeretnék éjszaka meghalni – suttogta. – Rettenetes lehet itt a magány, az üres égboltozat, a fenyegető víz. Már csak inkább kályha mellett, lámpás társaságában és a halotti szentségek kényelmes felvétele után szeretnék átmenni az örök éjszakába. Vagy legjobb volna sohasem meghalni, örökké élni, mint az ég… Don Kihóte némán csendre intette Lajkót. Gyöngyvirág pedig elkezdett gondolni egy éjszakai kirándulásra, amelyet egyszer majd a hableányhoz tesz. Don Kihóte előre ment a zsákmánnyal (három halat fogott), míg Lajkó Gyöngyvirággal az esti út szélén késlekedett. – Vannak hableányok? – kérdezte Gyöngyvirág. – Nagyobbrészt legenda az egész – felelt Lajkó –, de bizonyos, hogy voltak nők, akik eltűntek a Balatonban, akiknek hangját évekig lehetett hallani a nádasokból, magányos öblökből. Elhagyott menyasszonyok, reménytelen szeretők, csalódott asszonyok, úgy menekültek a Balatonba, mint az üdvösség honába. Azt hiszem, nagyon tetszetős lehetett a halál éjfélkor, holdfénynél; az emberek messzi elmaradnak, az élet búcsút int, mint jegenyenyárfa a partokról, a halásztüzek füstjén fel lehet szállni a magasba. Azonkívül a holdsugár is lajtorját rak a vízre, amely magányos éjjeleken nem szakad le az ember alatt, ha előzőleg meggyónt és megáldozott. – Én úgy szeretnék néha meghalni – sóhajtott Gyöngyvirág. – Miért éljek? Ha a Kisapám meghal, akkor úgyis egész árva leszek. – Az ember egyformán hazudja magának a boldogságot és a boldogtalanságot – szólt Lajkó elgondolkodva. – Én is alig tudom elviselni az
- 254-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

életet, mert érző ember vagyok. De a zsákruha, amelyet magamra öltöttem, valahogyan megóv a bajoktól. Lám, az a férfiú, akit ön kisapjának nevez, az öregséget játssza, pedig öregember nincs. Az igazi öregek is telve vannak vágyakkal, dugdosott érzésekkel, gyengéd kalandszomjakkal, kielégületlen óhajtásokkal. Csak titkolódznak az öregemberek, mert szégyellik magukat, mint ahogy én is szégyellném a tarka, érzelgős, feltűnő, színeskedő és legényeskedő ruhámat, ha mindig abban kellene járni az emberek között. Szakajtó alá rejtem azt a sokszínű paradicsommadarat, amelynek birtokosa vagyok. Én mindig hazudok, csak magának mondok igazat, mert kegyedben az első perctől fogva megbíztam. Nem hiszem, hogy félreértene? – Azt hiszem, gyakran hazudik Lajkó úr – felelt hűvösen Gyöngyvirág. – Ahogy vesszük – szólt Lajkó, és vállat vont. – Az a kérdés, melyik kellemesebb oldalam kegyed előtt. A paraszti, igen természetes, szinte közönséges lényem, vagy a finomkodó furulyázásom. Minden emberben legalább két ember lakik. A kapcabetyár is tud őszinte könnyeket ejteni, ha kellő hang szól hozzá. És a püspök is táncolhat mezítelenül, ha valamely neki tetsző akarat ezt kívánja tőle. Belőlem az ön ismeretsége azt a költészkedő, ábrándozgató fiatalembert hívta elő, akit már régen eltemetni véltem az erdőn egy vén fa alá. Szerelmes volnék? Eh, annyira még nem vagyunk, hogy a szerelemben higgyek. Don Kihóte mogorván fordult hátra, és öregesen dohogott: – Gyerekek, esőre áll az idő, ti pedig haszontalan fecsegessél töltitek az időt. Lépjünk hosszat, a felhő a fejünk felett áll. A vén hegy setétségbe borult, a Balaton elsötétült, mintha elbújt volna az emberek elől a mélységbe; szél rázta meg a gyümölcsfákat, mint egy dühös csendőr, a szőlők között az éjszaka ebei vinnyogva futottak, baljóslatú szaga volt a levegőnek. Ezen az éjszakán lépéseket hallott Gyöngyvirág a borház felől. Álmatlanul figyelt fekhelyén, és a szíve olyan elhalkulva vert, mintha valamely nagy veszedelem fenyegetné. Az esőszemek kopogtak, mint gonosz kis lelkek a kicsiny ablakon, az ereszről talán varangyok pottyantak le a sárba, a bokrok között ismeretlen nagy, hideg sóhajtások rohantak végig, mintha régi halottak nyugtalankodnának a föld alatt. Az éj teljesen setét volt, mint a mélység. De mégis e visító, veszélyes hangokon át néha világosan hallatszott, hogy valaki járkál a ház körül, megmegáll, aztán újra nekiindul. Néha úgy rémlett, mintha a kilincset próbálgatná. (Ó, ha elalszik Gyöngyvirág, bizonyosan feltöri az ismeretlen az ajtót.) Máskor mintha az ablakon kaparászna, csak azt várja, hogy odabent lenyugodjanak az álmatlan szemek, benyomja az üveget, és aztán Isten tudja, mi történik?
- 255-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Gyöngyvirág imádkozni próbált, de a félelemtől nem jutottak eszébe az imádság szavai. Még sohasem volt ily magányos, fullasztó éjszakája. Mintha ezen az éjjelen jönne érte a halál angyala. Ha megéri a reggelt, akkor életben marad. De sohasem virrad. Most világosan hallotta ismét a lépéseket az ablak alatt. Mintha megállott volna valaki; benézett a szobába egy árnyék, amely még feketébb volt az éjszakánál is. Nagy, vészterhes, életfojtó árnyék volt, amely egyenesen Gyöngyvirág szívére nehezedett. – Kisapám – rebegte alig hallhatólag. – Valaki jár a kertben. Don Kihóte, mintha csak a felszólítást várta volna, hogy megjöjjön bátorsága fekhelyén, ahol bizonyára figyelmezve feküdt idáig. – A teremtésit! – mondotta bátorítólag, és öreges jó szívvel tette hozzá: – Na, majd elriasztom a rossz szándékút. Kivette a revolvert a fiókból, és az ablakhoz lopakodott. Hirtelen kinyitotta az ablakszárnyat, s anélkül hogy odanézett volna, elsütötte a fegyvert az éjszakába. A dördülésre Gyöngyvirág felsikoltott, mintha őt találta volna a golyó. Odakünn pedig botorkáló, tétovázó lépések távolodtak el. S az éj ezután álomtalan, fájdalmas virrasztás volt. Reggel, nem messzire a háztól, megtalálták Lajkó holttestét. Gyöngyvirág egyszer a vadludak tanyáján őszinte vallomást tett Don Kihótének Lajkó színváltozásairól. – A sors igazságos volt hozzám, mert valóban rosszban törte a fejét az ipse. De azért sajnálom szegény Lajkót, mert olyan jó szeme volt – szólt megrendülve Don Kihóte. Aztán szomorúan gunnyasztottak egymás mellett az emberhangtalan nádasban, mint árva vadludak, akiknek örökké a bús elhagyatottságot kell keresniök, félve az emberektől, a veszélyektől, a jó és rossz szemektől. Gyöngyvirágból nem lett hableány a vadlúdtanyán.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Az útitárs halk hangja – Segítség! – hallatszott halkan, mint az álmodó madár pityegése, egy női hang a francia kertből, amely két régi ház között feküdt egy felvidéki városban.

- 256-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

– Megállottam, és szemügyre vettem a helyzetet – kezdte útitársam elbeszélését – egy csillagos nyári éjjelen a révészház eresze alatt, midőn a kompra vártunk, és hársfaszagú gyékényeken heverésztünk. Egész éjjel beszélgettünk, néha utánanéztünk egy lehulló csillagnak, máskor a rezgő éjszaka hangjaira figyeltünk: valaki ment a Vág túlsó partján a sötétségben, lehetett a halál, lehetett a vőlegény. – Hogy ne szaporítsam a szót: idegen voltam a városkában és a korcsmán – amely a zugligeti „Fácán”-hoz hasonlított –, és az apácahűvös templomon kívül sehol nem voltam ismerős. A Vöröscímer-udvarban, ecetszagú kertecskében nézegettem az ámbitus kis négyszögletes fehér ablakait, az oszlopok sárga vakolatát és a táncterem zsákba kötött csillárját. Az Asszonyok fájdalmáról elnevezett városi templomban meghallgattam a vasárnapi zenés misét – csodálatosan búgott egy alt hang, amely csak kövérkés, szőke, kékmosószoknyás, kívánatos asszony birtokában lehetett a magas karzaton, ahonnan csak a karnagy korcsmajáró deres fejét vehettem szemügyre. Körültekingettem az imádkozó nők között, akiknek arcáról ekkor korántsem lehetett leolvasni ama szenvedélyes órákat és titkos perceket, amelyeket a hölgyvilágban volt szerencsém megismerhetni a legtiszteletreméltóbb arcokról; de legfőbbképpen arra vigyáztam, hogy ha valamelyik megbámult kép az ó-rámák közül habozás nélkül kinyúlna, hogy üstökön ragadjon, vagy felhívja a tisztelt Gyülekezet figyelmét patámra. Ismétlem, még teljesen idegen voltam a városkában, és kétszer is meggondoltam a dolgot, amíg a segítséget hívó hangra reagáltam. A kertet magos vaskerítés zárta el, amilyen vasrudak Pesten a mágnásnegyedben találhatók. Emlékezetem szerint a hárs cukrászdaíze és a szarkaláb kékje iramlott felém először a kertből. A piros orgonafák, szatirikus akácok sűrűn lepték el a kerítés mentét. De a leveleken át, lenn a mélyben francia kert maradványa látszott. Kör alakú sétány, holttá válott zöld szökőkút és csontvázként fehérlő kőpad. A hely arra látszott teremtve, hogy sokszor csalódott, szinte megvénült szerelmesek itt újra feltalálják egymást, nagyvilágból való képes újságokat forgassanak, és szenvedélyes regényeket olvassanak. Valamelyik épületszárnyon bizonyosan ketyeg egy nagy fejű óra, amely bumfordi arcával kurtán mutatja a delet és a halált. Minden ember orvos egy kicsit. Az volt az első gondolatom, hogy ebben a kertben, a városka mellékutcájában, egy tébolyodott nő lakik, aki az idegeneket szeretné nyakon harapni, miután a helybeliek már ismerik rossz szokását. Mindig szívesen forgolódtam eszeveszett nők körül – most is menekülőben voltam itt néhány elbolondított nő elől, akik az életemre pályáztak, miután kifogyott szótáram, kihagyogatott szívem és megecetesedett a kedvem –, egykori sikereimet
- 257-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

ritkán köszönhetem a normális nők véletlenjeinek, hanem inkább a felhevült, beteges, túlérzékeny, agyonhazudott hölgyek erőszakos fellépésének. Kedveltem őket, párkák módjára tartották az ollót életem fonala felett, holott már fél lábbal leereszkedtem az ablakról. Papagáj gondolataik, aranyrámás tükrű szemlélődéseik, csalékony, madárkedvű megfigyeléseik és lepkeszárnyú életfelfogásuk sokszor elmulattatott, mint a hídon ácsorgó embert a víz folyása. – Segítség – ismétlődött odabentről a madárhang. Botommal megkopogtattam a vasrácsot, és nyájasan így szóltam: – Itt vagyok. Sokáig nem válaszolt más, mint a kert ingó, fénylő, sötétlő lombja. A szökőkút megdermedve állott helyén, mint a múltakból itt maradt álomkép, de az álom már messzi járt. A körben futó út elhagyott volt a kert mélyében, mint az agglegény, aki elszokott attól, hogy lengő szoknyás nők látogassák. Magános kertek madara, a kuvik, bujdosó gonosztevő módjára surrant ki a falombok között. Ismételten kopogtam, mire valahol a kuvik útján fellebbent egy nőalak, és elmenekült a kert beláthatatlanságába, ahol egy roskadozó pavilon oly elbújtatva látszott, indák, fatörzsek, mohos falak alá, mintha ott holdas éjszakán rövid küzdelem után megfojtottak volna valakit. Eltűnt a jelenés, mint a tavaszi Szűz Mária az öregfa törzsében, mint a pásztortűz pirosa az útkanyarodónál. Lehetséges, hogy azért jutott hirtelen eszembe a lőcsei fehér asszony, mert közel fekszik ide a város, ahol a csábos menyecske a kertek alatt századok óta mosolyog a bezárt ajtóról. Egy fehér szoknya – mint egy emlék valamely bús utazásból – és egy barna, görögös női konty – amelyhez azután a holdsugár módjára bogarászó hímképzelem egész élettörténetét fűzheti az egyéb testrészeknek: ennyi maradt meg a kalandból. Kopogásomra többé választ nem kaptam. Elgondolkozva nézegettem az utcaköveket, amíg a Vöröscímer-udvarba ballagtam, amelynek kertjében szórakozottan szemléltem vérszínű bor mellől a sorokban álló kivénült omnibuszokat és társas kocsikat, amíg lassanként befogták a szürke, jól táplált lovakat a hámba, a rozettás kalapjaikra büszke kocsisok elfoglalták helyüket a bakon, megcsördítették az ostort, és régen látott utazók jöttek menyasszonyruhában a templom felől, szalonkabátban és fehér alsónadrágban a városi sírkert felől, kutyák csontvázai ugrándoztak a lovak orra előtt, rekedten szólalt meg a postakürt. Aludni mentem! Aztán elutaztam a városból, és sohasem tudtam meg, hogy ki volt a nő, aki segítséget kért tőlem egy nyári napon.

- 258-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Gyermektelenek Midőn én először találkoztam velük: Gyöngyvirág tizennyolc esztendős volt, mint egy borongós, fázékony, rövid tavasz: míg Don Kihóte az ötvenedik esztendő ecetfavirágos, tágas égboltozatú mezsgyéjén ballagott – ha néha körülnézett, oly messziségeket látott már életében, mint a bástyafokról a távolban kanyargó, üres országutakat. A férfiú Gyöngyömnek nevezte a nőcskét, míg az Kisapámnak szólította férjét. Szép volt az életük, mint az őzek őszi reggele a piros vízmosásban. Füst volt minden napjuk, amely nyomtalanul elenyészik a szénégetők kunyhója felett. Friss, ropogós, felvidéki októberi reggel volt a kedvük, amely egészségesen surran útján, mint a pisztráng a Poprádban. Fekete, nagy kutyájuk volt, amelyet úgy tiszteltek, mint valami negyvennyolcas honvédet, s a kedvéért délutánonként elsétáltak a Thököly-vár alá, abba a ligetbe, ahol vének voltak a bástyafalak, a fák csak azért maradtak itt, mert nem volt szokás meghalni a városkában, a padok úgy guggoltak a hervadt sétautakon, mint macskabőr bekecses öreg emberkék a házak küszöbén, és a várárok telve volt esztendők lehullott faleveleivel, mintha egy őrült ifjú szüzet rejtene a levélréteg, aki meztelenül leugrott a toronyból. Csak a betűk és a szívek voltak ifjak, amelyet a tanulók a faderékba és a lócákba véstek. (Gyöngyöm a Zipser Bote egy báli névsorából próbálgatta kitalálni: kit jelentenek a bevésett kezdőbetűk, szívek közepébe rajzolt nevek). És ifjan zúgott a folyó is a vászongyár felől, amely itt harsogva végezte mindennapi tennivalóját, a nagy kerekek a világ végezetéig forogtak, és a zsilipek a végtelenségbe mormogták egyhangú nótájukat: de alant, a hidacskán túl, ahol ellassul a víz folyása, mint kiégett szenvedélyek után az élet, öreg, fehér ludak és tarka, bölcs récék úszkáltak elhalkulva. A folyócska mentén a legvénebb tótok cammogtak deres lovacskáik és ősz fenyőszálaik mellett az országúton, mintha ez volna igazi célja az emberi életnek. Tehát itt sétálgattak a ligetben, a vár alatt, s azt a hangot hallhatták meg a maguk életéből, amit akartak. Don Kihóte különös vonzódást érzett a hosszú, tót szekerek elnyúló nyikorgása iránt: úgy figyelt e hangra, mint egykor a madárfüttyre. Míg Gyöngyvirág… Gyöngyvirág a ludak kiáltására csapta össze a két kezét, midőn azok ősz öregemberek módjára próbálgatták szárnyaikat a vízpallón. – Bukfenc – szólt a neufundlandi ebhez az asszonyka, midőn esteledni kezdett. A magosban megropogott a fák koronája, mintha sasok vagy kísértetek térnének vissza a várba éjszakára.
- 259-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

De ők boldogan ültek egymás mellett, mint a kék varjúk egy faágon. „Ilyen öregember szeretnék lenni”, gondoltam magamban. Második találkozásunk körülményesebb volt, mint egy nagyvilági élmény. Emlék a szép napokra, amelyeket tán ők is emlegetnek, mint egy csodálatos utazást, midőn tovább folytatták előbbeni életmódjukat a vár alatt. Ez egy nagyobb felvidéki város orfeumában történt. Könnyelmű nyár volt. A kertnek cser- és pomádészaga volt, a Mikádóhoz címezték, és a színpadon mutatkozott táncosnők tárlatán szoknyája ráborult a helybeli kopaszokra, a vadászruhás vigécekre, izgatott hadnagyokra és az érettségiző kedvű szalmaözvegyekre. (Bohó nyár! Csak a pénztelen ifjúság koptatja lábát a zegzugos utcákon ártatlan varrókisasszonyok után. Akinek némi hatalom van az erszénykéjében, a vándortársulatot támogatja). Mint afféle bús utazó (aki bizonyosan felejtés miatt került az idegen helyre), természetesen a dobost vettem szemügyre. A nők rikácsolását már sokszor hallottam előbbi életemben. De a dobos kedves és szeretetre méltó férfiúnak látszott, mert igen komolyan vette a mesterségét. Olyan kopaszság terjedt fel a fején, mint az éjjeli zenészekén. Tekintete jóságosnak és ravaszkásnak látszott, bár soha egyetlen pillantást nem vetett a színpadra, bizonyos volt, hogy pontosan tudja, mi történik odafenn. Megértő és megbocsátó pillantást vetett a publikumra, midőn az csendesen izgult Csilla dalaitól vagy Rizibizi táncától. Bölcs ember volt. Előadás után nyilván leissza céltalan életét. Délután rossz hírű házban feketekávézik, míg este nagy mulatságot lel abban, hogy a dobverőit taktusra dobálja a levegőbe, mint egy zsonglőr. Kétszer-háromszor megfordult a dobverő a magasban, amíg a kotta azt jelezte, hogy a dobos részt vegyen a játékban. Nem is nagyon csodálkoztam azon, hogy Don Kihóte a belépése óta feszült figyelemmel kísérte a dobos dolgát. Majd bort küldött neki. Koccintottak. S az utolsó számoknál már Don Kihóte ült a nagydob mellett a zenekarban, és az igazi dobos felügyelete alatt próbálkozott a rejtelmes mesterséggel. Az öreges ember boldog, játszi s megelégedett volt. Dobos volt. Gyöngyöm mit tett ezen idő alatt? Ragyogó arccal invitálta meg a sarokasztalhoz a tányérozó művésznőket – csak a nőket –, pénzzel és pezsgővel kínálta a vállkendős, zavarodott énekesnőket, megsimogatta a képüket, nyilván életük körülményeiről tudakozódott. Miért lettek színésznők? Van gyerekük? Boldogok? S más százféle kérdést intézett a megjelzett arcú, hervadozó nőkhöz, akik eleinte tartózkodva felelgettek, de később belemelegedtek, s hosszadalmas regényeket hazudtak. Gyöngyöm egyiknek a gyűrűjét, a másiknak a pénzét ajándékozta. Könnyesen, boldogan, szinte titkos áhítattal hallgatta az eseteket.
- 260-

Krúdy Gyula

Palotai álmok

Aztán vége lett az előadásnak, a dobolásnak, a pezsgőzésnek. A házaspár sóhajtott. Don Kihóte kezet fogott a dobossal, Gyöngyöm barátnői pillantást váltott az énekesnőkkel, és könnyes, megelégedett arccal eltávoztak. (1917–1919)

- 261-

You're Reading a Free Preview

Download
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->