P. 1
Vedekezes

Vedekezes

|Views: 3,571|Likes:
Published by kuinnagy_tibor

More info:

Published by: kuinnagy_tibor on Jul 31, 2009
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as DOC, PDF, TXT or read online from Scribd
See more
See less

04/09/2013

pdf

text

original

1

ALMA
9.8.1. Állati kártevők elleni védekezés

Az integrált védekezés megköveteli az ültetvény faunájának állandó figyelését. A kártevő fajok mellett ismerni kell a természetes ellenségeket is. Az almaültetvényekben lehetőség nyílik a hasznos élő szervezetek betelepülésére vagy mesterséges betelepítésére. Ahhoz, hogy ezek fennmaradjanak, bizonyos mennyiségű kártevőt meg kell tűrni, tehát nem szabad fitofág fajok teljes törekedni a kiirtására csak azok gazdaságikár-küszöbérték alatt tartására. A kárküszöbérték az ültetvény és az áru értékét figyelembe véve változhat. Az integrált védekezés során sok szerteágazó tényezővel kell számolni, mielőtt a kemikáliákhoz nyúlunk. Ez a védekezési forma nagyobb fokú biológiai ismereteket és gondosabb munkát követel, mint a programszerű védekezés. Ismerni kell a készítmények hatásspektrumát (a kártevőfajok, azok különböző fejlődési alakja elleni hatékonyságát, a hasznos élőlényekre gyakorolt toxicitását) és hatástartamát, s a kártevők és hasznos élőlények jelenlétének ismeretében mindig a leghatékonyabbat és a leggazdaságosabbat kell megválasztani. Nagyon kevés olyan peszticid van forgalomban, ami minden haszonszervezetet teljes mértékben megkímél. Minden esetben azt a – kártevő ellen hatékony – készítményt vagy felhasználási időpontot kell kiválasztani, amellyel vagy amikor a legkevésbé károsítjuk a hasznos élővilágot. A károsítók és természetes ellenségeik felmérése. A rugalmas, a károsítóhelyzethez igazodó integrált növényvédelemhez pontos receptet nem lehet adni. A permetezések időpontját, az alkalmazandó készítményt mindig az adott ültetvényben található károsítók és haszonszervezetek határozzák meg. Az 1976–80 között 10 hektáros területen végzett integrált növényvédelmi kísérletsorozat eredményei igazolták, hogy csupán a pontos megfigyelésekkel és a forgalomban lévő készítmények közül a leghatékonyabb megválasztásával 20-40%-os inszekticid-akaricid költségmegtakarítást lehet elérni (Molnár és Somogyi, 1983). Bizonyos időközönként az ültetvényt át kell vizsgálni, s a felvételezések eredményeit naplóban kell rögzíteni. Kevésbé ismert ültetvényben és a kritikus időszakokban gyakrabban végezzünk felvételezéseket (évente 8-10 alkalommal). 9.31. táblázat.
Az alma fenológiája, illetve a felvételezés időszaka Rügypattanás-fakadás Kártevő kaliforniai pajzstetű takácsatkák bimbólikasztó almalevélmoly (parazitáitsági % is) Zöld bimbós-piros bimbós állapot bimbólikasztó levéltetvek, vértetű araszolok, bagolylepkék sodrómolyok Virágzás Szirumhullás májusi cserebogár levéltetvek araszolok sodrómolyok

2
májusi cserebogár Május második fele sodrómolyok levéltetvek levélaknázómolyok (parazitáitsági % is) Június második fele sodrómolyok almamoly kaliforniai pajzstetű takácsatkák (és ragadozóik) aránya Július eleje almamoly levélaknázó molyok (parazitáitsági % is) takácsatkák (és ragadozóik aránya) Július vége takácsatkák (és ragadozóik aránya) sodrómolyok Augusztus közepe sodrómolyok

9-31. táblázat - A gyümölcsös átvizsgálására javasolt, feltétlenül szükséges időszakok és a különös figyelmet kívánó kártevők

Szüretkor a fontosabb, minőséget befolyásoló eseményeket, megfigyeléseket célszerű rögzíteni. A jövő évi védekezési döntések érdekében tanácsos feljegyezni a különböző károsítok által okozott kár mértékét. A gyümölcsöst átlós irányban kell átjárni (nagy ültetvényben 5-10 hektáronként), s legalább 10 fát megvizsgálni: a kártevők életmódjától és a károsítás időpontjától függően fánként 10 ág, virágzat, hajtás, levél vagy gyümölcs károsodásának, az ott található élő kártevők illetve haszonszervezetek számának meghatározásával. Ahol az ültetvény közelében valamilyen veszélyforrás található, azt az oldalát külön figyelemmel kell kísérni. A különböző csapdákat a várható rajzás előtt 1-2 héttel érdemes kihelyezni, s a rajzáskezdetig 2-3 naponként, majd ezt követően naponta tanácsos ellenőrizni. A szex-feromoncsapdákat körülbelül 1,5 m magasan, a fakorona külső részén úgy kell elhelyezni, hogy azokat a permetezőgéppel vagy egyéb munkaeszközzel ne verjük le. A különböző fajokat fogó szex-feromon- vagy egyéb csapdákat (például illatcsapda) egymástól lehetőleg 30 m-re, de legfeljebb 50 m-re kell kihelyezni. Kaliforniai pajzstetű (Qadraspidiotus perniciosus COMSTOCK). Tömeges elszaporodása esetén súlyos kárt okoz. Az erősen fertőzött fák visszamaradnak a növekedésben, termésük apró lesz. Először a fa csúcsi része hal el, majd az egész fa elpusztul. A fertőzött gyümölcs, hajtás és levél felületén a lárvák és a kifejlett egyedek szívogatása nyomán a pajzs körül piros gyűrű, „lázfolt” keletkezik. Mivel csak az első lárvastádiumban lévő egyedek telelnek át, amelyek fejlődése tavasszal azonos időpontban folytatódik, az áttelelt nemzedék egyedei a különböző fejlődési stádiumokat megközelítőleg azonos időpontban érik el. Ebből adódóan az áttelelő nemzedék hímjei is közel azonos időpontban vannak pronimfa- és nimfastádiumban. Ilyenkor több növényvédő szerrel a pajzs alatt is érzékenyek, ezért, amennyiben erre megfelelő rovarölő szer áll rendelkezésre, egyedszámuk egyszeri permetezéssel is minimálisra csökkenthető. Tekintettel arra, hogy a kaliforniai pajzstetű szűznemzéssel nem szaporodik, az életben maradó nőstények később utódok létrehozása nélkül

3 pusztulnak el. A beavatkozás eredményeként a következő nemzedék egyedszáma minimálisra csökkenthető (Jenser és Sheta, 1972). A hímek rajzáskezdetét dobozos futtatóval vagy mindkét oldalán vazelinnel bekent fehér színű fogólappal figyelhetjük meg, de szex-feromoncsapdával is megfigyelhető (Kozár, 1975). A hímek rajzáskezdetét követően az áttelelt nemzedéknél 30 nap, a nyári nemzedéknél 25 nap elteltével várható a lárvák megjelenése. Mint veszélyes károsító, különös figyelmet igényel. Elsősorban megfelelő környezethigiéniával kell törekedni az ültetvény mentességére. Kizárólag kártevőmentes szaporítóanyagot szabad csak telepíteni. A kártevő aktív mozgás útján nagy távolságra nem jut el, mozgása általában csak az adott fára korlátozódik. A szél és a rovarok azonban részt vehetnek terjesztésében. Molnár (1977) megállapítása szerint a gyümölcsös 50 m-es körzetében fel kell számolni a fertőzési gócokat. A védekezés egyik módja a mechanikai védekezés. Metszéskor az erősen fertőzött ágakat, vesszőket el kell távolítani. A vegyszeres védekezést a tél végi lemosó permetezésre kell alapozni. Két okból sem szabad kizárólag a lárvák elleni védekezésre hagyatkozni. A nyári permetezések során nehezebb a tökéletes permetléfedettséget elérni, így előfordulhat, hogy a kártevő megtelepszik a gyümölcsön, ami exportotkizáró tényező lehet. Bármelyik készítményhez nyúlunk is a nyár folyamán, a hasznos élővilágot bizonyos mértékben veszélyeztetjük. A rügypattanás előtt vagy rügypattanás idején alkalmazott olajos lemosó permetezés (3%-os Agrol Plus) az áttelelt lárvákat pusztítja el. A vegetációban ez idáig a védekezést a lárvák ellen végezték. Új módszerrel a hímek ellen is lehet védekezni. Ugyanis a juvenil hormonanalógok a pronimfa-, illetve nimfaállapotban kijuttatva meggátolják a hímek normális kifejlődését. A „zöld” készítmények közül – a sziromhullást követően – a sodrómolyok ellen kijuttatott Insegar 25 WP (fenoxikarb) bizonyos mértékben csökkenti a populációt (Molnárné, 1994b). Bimbólikasztó (Anthonomus pomorum LINNÉ). A kártevő lárvája a bimbóban fejlődik. A károsított virágok nem nyílnak ki, s rozsdabarna színükkel jelzik a kártevő jelenlétét. Gyenge fertőzöttség jó virágzás esetén nem túl veszélyes. Azokban az ültetvényekben, melyekben több éven keresztül szelektív készítményeket alkalmaznak a fő kártevők ellen, számítani kell elszaporodására (Jenser és Balázs, 1991; Balázs és munkatársai, 1992). Ha a fakadást követően egy kopogtatási próbában 30-40 bogár van, célszerű védekezni (Zolone 35 EC). Májusi cserebogár (Melolontha melolontha LINNÉ). Tömeges rajzás esetén nemcsak fiatal és termő ültetvényeket veszélyeztet, mivel a bogarak előszeretettel fogyasztják a virágzatot és a fiatal termést. A kártevő elleni védekezés nem egyszerű! Fiatal ültetvényt csak pajortól mentes területre telepítsünk. Nyugat-Európában Beuveria bassiana gombatenyészettel fertőzött árpa kiszórásával (a fasorok közé) és talajba dolgozásával jó eredményt értek el a cserebogárpajorok ellen. Nálunk egyelőre a bogarak elleni védekezés a járható út. A permetezés elvégzése gondos mérlegelést igényel, mivel a bogarak rajzása a gyümölcsfák virágzásának idejére esik. A kritikus egyedszám termő ültetvényben 5-40 bogár fánként, fiatal ültetvényben 0,1 bogár. Permetezni méhkímélő technológiával lehet, az érvényes előírások szerint.

4 Nagyon régi, de a kisebb kertekben megvalósítható módszer: hajnalban a dermedt bogarak lerázása és összegyűjtése. Levéltetvek Egérfüles stádiumtól nyár végéig károsíthatnak. A levélpirosító almalevéltetű (Dysaphis devecta WALKER), az almalevéltetű (Dysaphis plantaginea PASSERINI) és a zöld almalevéltetű (Aphis pomi DEGEER) fordul elő almaültetvényeinkben. Jelentősebb természetes ellenségeik a katicabogarak, a fátyolkák, a zengőlegyek és a fürkészdarazsak (Balázs és Mészáros, 1989; Bozsik, 1992). A fákon tojás alakban telelő levéltetveket a tél végi permetezés megtizedeli. A permetezés annál hatékonyabb, minél jobb a kijuttatástechnika. Lemosó permetezés esetén az olajos készítmények alaposan befedik a tojásokat, és befullasztják azokat (Agrol Plus – vaselinolaj, Vektafid a – ipari fehér olaj). A levélpirosító almalevéltetű és a szürke almalevéltetű ellen addig lehet jó eredménnyel védekezni, míg a levelek nem sodródnak be teljesen. Ezért is – valamint a hasznos élőlények védelme végett – célszerű minél korábbi időszakban elvégezni a permetezést. A kora tavaszi időszakban Zolone 35 EC-t alkalmazva egyúttal a lombrágó hernyók és a májusi cserebogár ellen is védekezhetünk (Molnárné és munkatársai, 1992, 1993). Későbbi időszakban javasolható a Pirimor 50 DP. Balázs és munkatársai (1992) hatévi integrált védekezési tapasztalatai azt mutatták, hogy a foszforsavészteres permetezések kiiktatását követően a D. devecta már az első évben, a D. plantaginea pedig 2-3 év múlva tömegesen jelent meg az ültetvényben. Négy év elteltével az Aphis pomi tömegszaporodását is észlelték. Egy jól időzített Pirimoros permetezés minden esetben elegendő volt ellenük – a Dysaphis fajok ellen tavasszal, az A. pomi ellen júniusban alkalmazva. De volt olyan év is, amikor betelepülő ragadozóik (bödék, fátyolkák) tömeges jelenléte miatt lehetőség nyílt a permetezés elhagyására. Vértetű (Eriosoma lanigerum HAUSMAN). A vörösbarna tetvek fehér, vattaszerű váladék alatt szívogatják a fa hajtásait, ágait, törzsét és gyökérzetét. Évente több nemzedékük fejlődik. 1976-ban 11, 1985-ben 9 nemzedéket figyeltek meg például Nyíregyházán (Molnárné, 1985b). A nyílt sebek (metszési felületek) kedveznek a kártevőnek. A vértetű által okozott sebzéseken keresztül az almafaszitkár is támadhat, de a legyengült fákat még a különböző szúbogarak is károsíthatják. Helyes metszéssel és sebápolással, valamint tápanyagellátással mérsékelni lehet elszaporodását. A nagyobb metszési felületeket sebkezelővel célszerű bevonni. A gyökérsarjakat nem szabad megtűrni! A Nyírségben végzett felmérések azt mutatják, hogy – a jégverte területek kivételével – zömmel a hagyományos telepítésű, sűrű lombkoronájú gyümölcsösökben szaporodik fel káros mértékben. Legtöbbször nem a készítmény megválasztása a gond, hanem a megfelelő permetléfedettség biztosítása (Dulinafka és munkatársai, 1986). A katicabogarak, fátyolkák és egyéb – a levéltetveket is fogyasztó ragadozók – a vértetveket is pusztítják. Ezeket, valamint a minden ültetvényben jelen lévő vértetűfürkészt (Aphelinus mali HALIDAY) kímélni kell (Balázs, 1975). A hazai vizsgálatok adatai szerint a vértetű populációdinamikájának legjelentősebb korlátozója a vértetűfürkész. Mivel a vértetű talajszint alatt élő egyedeit is képes parazitálni a széles hatásspektrumú inszekticidekkel rendszeresen kezelt ültetvényekben is fennmaradhat (Jenser, 1983). Ezért a szelektív hatású inszekticidek a vértetű egyedszámának növekedését továbbra is jó hatásfokkal szabályozhatják.

5 A vértetűfürkész megfigyelése törzs- vagy ágizolátorban történhet. Tavaszi rajzáscsúcsa általában a sziromhullás időszakára illetve az azt követő napokra esik. Védelme érdekében virágzás előtt – illetve a vértetű gyapjasodása idején – kell permetezni. Molnárné (1979c) az almaültetvényekben alkalmazható és a vértetű ellen hatékony számos inszekticid vizsgálata során a Pirimor 50 WP (pirimicarb) és a Zolone 35 EC (foszalon) készítményeket találta a fürkészekre legkevésbé ártalmasnak. A permetezést a lehető legkorábban végezzük el, mivel a készítmények a ragadozókat (poloskák, zengőlegyek stb.) bizonyos mértékben károsíthatják. A vértetű elleni sikeres védekezés, illetve az ültetvények mentesen tartása csak a rendelkezésre álló védekezési módok helyes integrálásával lehetséges: a környezetkímélő vegyszeres védekezés mellett fokozott figyelmet kell fordítani a mechanikai védekezésre is. Almalevél-gubacsszúnyog (Dasyneura mali KIEFFER). Füvesített vagy természetes füves illetve gyomos kertekben, párás mikroklímájú ültetvényekben fordul elő (Molnárné, 1988a). Lárvája a besodrott levélszél védelmében szívogat. Főleg fiatal ültetvényben veszedelmes, a hajtásnövekedést visszafogja. Az időjárástól függően 3-4 nemzedéke fejlődik. Fiatal ültetvényben egy károsított hajtás fánként már veszélyes lehet, idősebb termő ültetvényekben nem annyira káros. Védekezésre a Zolone 35 EC (foszalon) a legalkalmasabb, de a Thiodan 35 EC (endoszulfán) is gyéríti. Almafaszitkár (Synanthedon myopaeformis BORKHAUSEN). Az utóbbi években Európa almatermesztő országaiban, így Magyarországon is megnövekedett a régebben főként csak a legyengült fák kártevőjeként számon tartott üvegszárnyú almafalepke kártétele. Elterjedését fokozta a gyenge növekedésű (például M–9) alanyok elterjedése és az intenzív koronaformák bevezetése. Az elöregedett ültetvényekben esetenként nagy fertőzöttséget okoz (Jenser és Balázs, 1991). A lárva a kéreg alatt járatokat készít. Rágása nyomán a kéreg sebesedik, s ezzel utat nyit más betegségeknek is. A lepkék májustól szeptemberig repülnek. Jó kondícióban lévő ültetvény fánként 1-2 hernyót még elbír. Legfontosabb védekezési mód a helyes metszés és faápolás. A nagyobb metszési felületeket sebkezelővel kell bekenni (Le Duc Khanh és munkatársai, 1994). A lepkék rajzása szexferomoncsapdával (Balázs és Le Duc Khanh, 1992) vagy almacefre illatcsapdával figyelhető (Molnárné in Inántsy, 1992). Hektáronként 5-10 illatcsapda elegendő a lepkék összegyűjtésére. A csapda lehet műanyag vödör, amelybe kétharmad részig almacefrét teszünk. Gondoskodni kell arról, hogy legyen mindig szabad folyadékfelület, amibe a lepkék „belefulladhatnak”. A hímek nőstényekre találását megzavaró légtértelítéses technika és a különböző szelektív készítmények alkalmazhatóságának vizsgálata folyamatban van. Almamoly (Cydia pomonella LINNÉ). A lárva a gyümölcsben magházig hatoló járatot készít, s a magvakat is kirágja. Az érintkezési felületeken gyakran áthatol a szomszédos gyümölcsökbe is. A károsított gyümölcs általában lehull a fáról. Évente két nemzedéke fejlődik. A két nemzedék gyakran összeolvad, esetenként egy csonka harmadik nemzedéke is lehet. A kártevő megfigyelésének legcélszerűbb módja a szex-feromoncsapdák

6 alkalmazása. 3-5 csapda (a gyümölcsös nagyságától függően) már megbízhatóan alkalmazható. A kritikus egyedszám öt vagy ennél több hím egy hét alatt a csapdák átlagában (Molnárné és Somogyi, 1983). A kitinszintézist befolyásoló készítményeket (Alsystin 25 WP – triflumuron; Cascade 5 EC – flufenoxuron; Dimilin 25 WP – diflubensuron; Ekos 100 EC – hexaflumuron; Match 050 EC – lufenuron; Nomolt 15 SC – teflubensuron) a kritikus egyedszám észlelése után egy héten belül célszerű kijuttatni, hogy a lerakott tojások kezelt felületre kerüljenek (Molnárné, 1984b, 1987, 1988b, 1994b). A lárvák elleni készítményeket (Bancol 500 SC – bensultap; Zolone 35 EC – foszalon) a lárvakelés időszakára kell időzíteni, ami a kritikus lepkeszám csapdában való megjelenése után 10-15 nappal várható. Ugyancsak a lárvakelés idején juttatjuk ki a baktérium- illetve víruspreparátumokat. Engedélyezettek: Bactucid P, Dipel ES, engedélyezés előtt Carpovirusine (Molnárné és Somogyi, 1995). Biztató eredményeket értek el a kártevő ellen a hímek tájékozódását megzavaró, szex-feromon konfúziós technikával is (BAJOMI és munkatársai, 1993). Sodrómolyok (Tortricidae). Ültetvényeinkben zömmel a többnemzedékes fajok károsítanak (Balázs és munkatársai, 1978; Molnárné és Somogyi, 1981; Mészáros és munkatársai, 1984). Az utóbbi néhány évben az almailonca (Adoxopheyes orana FISCHER VON ROESLERSTAM) a legelterjedtebb. Csapadékosabb nyarakon egyes ültetvényekben a kerti sodrómoly (Pandemis ribeana HÜBNER) és a ligeti sodrómoly (Pandemis heparana DENIS ET SCHIFFERMÜLLER) is gyakori. A dudvasodrómoly (Archips podana SCOPOLI) a sűrű állományú, párás mikroklímájú kertekben károsít előszeretettel (Gál és Kissné, 1982; Molnárné, 1982a; Balázs, 1991a, 1991b). Az L1–L3 stádiumban áttelelt lárvák a rügyeket odvasítják, később a fiatal hajtásokat összesodorják. Az összesodort hajtásokban a levelek és a virágok rágottak. A nyár folyamán a lárvák – gyakran a gyümölcshöz szőtt levél védelme alatt – a gyümölcsön sekély, de nagy kiterjedésű, szabálytalan folton hámozgatnak. Évente általában két nemzedékük van, de az almailoncának lehet egy harma- dik is. Tavasszal, amennyiben 100 virágzatban 2-3 hernyó található, permetezni kell. A takácsatkák ellen alkalmazott Cascade 5 EC a sodrómolyok lárváit is elpusztítja. Az Insegar 25 WP a sodrómolyok fejlett lárvastádiuma ellen hatékony (Molnárné és munkatársai, 1985). A lárvák elhúzódó fejlődése esetén a sziromhullást követő napokban végzett első permetezést 10-14 nap elteltével meg kell ismételni. Nyár folyamán a lepkék számát csapdázással lehet figyelemmel kísérni. Jelenleg az almailonca és a ligeti sodrómoly hímjeinek befogására szolgáló szex-feromoncsapda van forgalomban, az egyéb sodrómolyokat almacefre-illatcsapdával figyelhetjük meg (lásd almafaszitkár). Ha a szexferomoncsapdák átlagosan 10 hímet vagy az illatcsapdák 10-20 sodrómolylepkét fognak egy hét alatt, fel kell készülni a nyári nemzedék lárvái elleni védekezésre. Az almailonca elleni védekezési döntések meghozatalában a Metos és a KMS-P készülékek jelzése is segít. A toleranciaérték nyáron 1%-os gyümölcskártétel. A fiatal lárvák ellen az Ekos 100 EC és az Alsystin 25 WP jó eredménnyel alkalmazható. A Bacillus thuringiensis hatóanyagú készítmények, valamint a Match 050 EC a kísérletek során perspektivikusnak mutatkoztak (Balázs és munkatársai, 1992; Molnárné, 1980, 1994b). A

7 sodrómolyok természetes ellenségei közül jelentősek a különböző fürkészdarazsak. Közülük az egyik legjelentősebb – az Oncophanes lanceolator – rajzása az alma sziromhullás utáni időszakára esik (Molnárné, 1991b). Balázs (in Jenser és Balázs, 1991) vizsgálatai során a sodrómolyhernyók és -bábok 10-20%-os, egyes esetekben 27-30%-os parazitáltságát figyelte meg. Azt, hogy a természetes ellenségeknek jelentős szerepe lehet a sodrómolyok populációdinamikájának szabályozásában, jelzi, hogy az almaültetvényekben előforduló fajokból közel 50 parazitoid fajt sikerült kinevelnie. Közülük a Macrocentrus linearis (NEES), a M. pallipes (NEES), Pholetesor ater REUTER, Ph. xanthostigma (HAL). Ph. longicauda (WESM.), Meteorus ictericus (NEES) – Braconidae – Calpoclipeus florus WALKER, Habrodytus chrysos WALKER, Eulophus larvarum LINNÉ – Chalcidiodea – Itoplectis maculator (FABRICIUS), Lissonata camplicator AUBERT – Icheumonidae – fajok a legjelentősebbek (Balázs, 1986; Jenser és Balázs, 1991; Osman és Balázs, 1988). A környezetkímélő készítmények jól időzített alkalmazásával a fürkészdarazsak tevékenységét nagyban elősegíthetjük. Faunánkban a ragadozó poloskák is jelen vannak, melyek megkímélésük esetén számos sodrómolylárvát elpusztíthatnak. Közülük a Deraeocoris fajok és a Himacerus apterus a legjelentősebbek (Rácz, 1986). Atkák. A takácsatkák az 1950–60-es évek folyamán váltak a gyümölcsösök elsőrendű kártevőié. Közülük rendszeresen káros egyedszámban a piros gyümölcsfa-takácsatka (Panonychus ulmi KOCH) fordul elő. A közönséges vagy kétfoltos takácsatka (Tetranychus urticae KOCH), valamint a galagonyatakácsatka (Tetranychus viennensis ZACHER) csak esetenként szaporodik el. A közönséges takácsatka többnyire a nyár második felében jelenik meg. A galagonya- takácsatka már a virágzás körüli időszakban is jelentős károkat okozhat (Jenser, 1969; Molnárné és Kerényiné, 1988). A takácsatkák elszaporodásának több oka is van, amit az integrált növényvédelem kialakítása érdekében célszerű figyelembe venni. Az alma kártevői ellen hatásos, széles hatásspektrumú inszekticidek a takácsatkáknak a gyümölcsösökben előforduló természetes ellenségeit is elpusztítják, és megakadályozzák azok újbóli betelepülését, fennmaradását. A piros gyümölcsfa-takácsatka és a közönséges takácsatka esetében egyértelműen bizonyítást nyert, hogy amennyiben tápnövényük leveleinek nitrogéntartalma emelkedik, tojásprodukciójuk 50%-kal is növekedhet (Jenser, 1990). Mindkét atkafaj populációi viszonylag rövid idő alatt ellenállóvá válhatnak az akaricidekkel szemben. E tényezők együttesen válthatják ki a takácsatkák rendszeres, káros mérvű elszaporodását. A piros gyümölcsfa-takácsatka tojás alakban telel át a fák ágainak hónaljában és a termő nyársakon. A két Tetranychus faj a fák kérge alatt vagy az aljnövényzeten telel. Tömeges elszaporodásuk esetén igen veszélyesek. A mozgó alakok mindegyike károsít, a levelek fonákán vagy színén szívogatva. Károsításuk különösen kora tavasszal veszélyes, mivel a hajtások rövidebbek lesznek és gyengébb lesz a terméskötődés. Évente 4-8 nemzedékük fejlődik. A védekezési döntéseknél, az alkalmazandó készítmények megválasztásánál az előforduló fajok, azok aránya és egyedszáma a döntő. Tél végén meg kell győződni az ültetvény fertőzöttségének mértékéről. A kifejlett alakban telelő fajok esetében 10 db/dm2 törzsrész már veszélyes lehet. (Tavasszal 3 darab atka/levél a kritikus egyedszám.) Ha zömmel ezek a fajok fordulnak elő tavasszal, a védekezést a

8 mozgó alakok ellen hatékony készítményekkel tanácsos elvélgezni. (Omite 57 E – propargit; Torque 55 SC – fenbutalin-oxid (Molnárné és Kerényiné, 1987). Az 1990-es évektől szinte kizárólag a piros gyümölcsfa-takácsatka fordul elő tavasszal. Ezért az első védekezést e faj ellen kell irányítani. Ha a tél végén 2 m-es ágrészen 500-1000 darab áttelelt tojás található, védekezni kell. (Ahol előző évben 1 db/levél volt a Phytoseidae családba tartozó ragadozó atkák egyedsűrűsége, ott a magasabb érték is megengedett.) Az áttelelt tojásokat a tél végi permetezéssel kijuttatott olajos készítmények (Agrol Plus, Nevikén: 7% poliszulfidkén + 58% vazelinolaj) „befullasztják”. A tojások ellen hat az Apolló SC (klofentezin) és a Nissorun 10 WP (hexitiazox). Ezeket a készítményeket az alma zöld- vagy piros bimbós állapotában, a lárvakelést megelőzően célszerű kijuttatni (Gál, 1983; Gál és Gálné, 1986). A lárvák ellen hatásos az Andalin DC–25 (flucykloxuron) és a Cascade 5 EC, amelyek kijuttatása a lárvakelés csúcsán optimális (Illés és munkatársai, 1993). Azokban az években, amikor a piros gyümölcsfa-takácsatka vagy a Tetranychus fajok lárvakelése és a molykártevők rajzása egybeesik, a Cascade 5 EC-nek az almamoly és a levélaknázómoly elleni védelmére is számítani lehet (Molnárné, 1989). Júniusban– augusztusban a kritikus egyedszám 5-8 darab atka/levél. A kritikus egyedszám függ a fajtától, az ültetvény típusától, az időjárástól (aszályos nyarakon kevesebb számú atka is súlyosabb kárt okozhat!), de a ragadozó atkák jelenlététől is. A Zetzellia mali jelenléte esetén, ha a ragadozó atkák és a takácsatkák aránya 1:2-3, akkor a Phytoseidae családba tartozó fajoknál 1:5-8, nem szükséges védekezni. A nyári védekezésben a ragadozó atkákra kevésbé toxikus Omite 57 E vagy Torque 55 SC készítmények ajánlottak (Molnárné és Kerényiné, 1991a). A nyár folyamán a takácsatkák mellett az almatermésűek levélatkájának (Aculus schlechtendali NALEPA) károsítása is jelentős lehet. A kritikus egyedszám 10-30 darab mozgó alak/levél. Ez a faj – a Tarsinemidae családba tartozó atkákkal együtt – a ragadozó atkák prédája. Ezért a ragadozó atkák jelenléte esetén – főleg ha a takácsatkák egyedszáma alacsony – meggondolandó az ellene való védekezés. (1 db/levél egyedsűrűségű ragadozó esetén 30 db/levél levélatka megengedett.) A levélatka ellen a takácsatkák mozgó alakjai ellen engedélyezett speciális akaricidek a leghatékonyabbak (Molnárné, 1994a). A takácsatkák legjelentősebb természetes ellenségei. Bozai (1986) felmérése során SzabolcsSzatmár és Pest megye kezeletlen almaültetvényeiben csaknem 1:1 arányban találta a fitofág és a ragadozó atkákat. Peszticidekkel terhelt almásokban viszont a fitofág atkafajok aránya 99,54% volt, s mindössze 0,46%-ban fordultak elő ragadozó atkák. Kezelt ültetvényeinkben az 1980-as évek második felétől kezdett növekedni a ragadozó atkák aránya, nem a kívánt mértékben (Jenser, 1989; Kerényiné és Molnárné, 1989). Integrált növényvédelem kialakításakor a széles hatásspektrumú inszekticidek alkalmazásának megszűnését követően a Zetzellia mali egyedei már egy éven belül megjelennek az almaültetvényekben és a takácsatka-népességek hatékony korlátozóivá válnak. A Phytosiidae családba tartozó fajok egyedei csak későbbi időpontban vándorolnak be (Jenser és munkatársai, 1992; Komlovszky és Jenser, 1992). A Zetzellia mali EWING kímélő növényvédelem esetén hamar felszaporodhat (Balázs és munkatársai, 1992; Jenser és Balázs , 1993; Balázs és munkatársai, 1993). Valószínűleg ez a faj viszonylag jobban tűri a peszticideket és, ökológiai plaszticitása is megfelelő (Molnárné és Kerényiné, 1991a). A takácsatkáktól kisebb testű, tojásdad alakú, narancs- vagy citromsárga színű állatok a levél fonákán, általában a levélerek zugában tartózkodnak. A nőstény nagyobb a hímnél. Zömmel a nőstény telel át a

9 fák kérge és/vagy a rügypikkelyek alatt. Áprilisban–májusban jön elő, és ha meleg az idő, már a piros gyümölcsfa-takácsatka áttelelő tojásait is megtizedeli. Lomha mozgása miatt később is főleg a takácsatka tojásait és nyugvó alakjait pusztítja, de az almástermésűek levélatkája is prédájául szolgál. Évente 3-4 nemzedéke fejlődik. Jelentős, igen hasznos élőlény. Az előző fajnál általában nagyobb testűek, mozgékonyabbak, ezért „hatékonyabbak” a Phytoseidae családba tartozó ragadozó atkák. Kezelt ültetvényekben csak ritkán találkozunk számottevő egyedszámukkal. Az ország számos almaültetvényében történt felmérés során (Bozai, 1986; Dellei és Szendreyné, 1987, 1989; Gálné, 1992; Kerényiné és Molnárné, 1989; Szabóné és Jenser, 1987), főleg a kezeletlen ültetvényekben találták meg ezeket a fajokat. Közülük a legjelentősebbek: Amblyseius finlandicus OUDEMANS, Typhlodromus perbibus WAINSTEIN et ARUTUNIAN és a Phytoseius macropolis BANKS, ezek kezelet kertekben is előfrodulnak. A Typhlodromus fajok kifejlett egyedei a takácsatkákkal azonos nagyságúak, testük ovális, körte formájú. Általában áttetsző, fehéressárga színűek, ha takácsatkát fogyasztottak, testnedvük pirosas vagy rózsaszínű lesz. Késő őszig a levél fonákán találhatók. A nőstények telelnek át – gyakran csoportosan – a kéreg vagy a rügypikkely alatt. A piros gyümölcsfa-takácsatka lárváinak kelése idején jönnek elő. A mozgó lárvákat és a kifejlett egyedeket fogyasztják. A nyugat-európai integrált növényvédelmi technológiákban a Typhlodromus pyri SCHEUTEN-t „használják” az atkakártevők ellen. Hazánkban ez idáig nem járt sikerrel külföldi ragadozó atkatörzs almaültetvényekbe való betelepítése, ami valószínűleg az eltérő klímának (főleg a gyakori légköri aszálynak) tudható be. A takácsatkák jelentős ragadozói lehetnek az atkászbödék (Coccinellidae). Fő képviselőjük a Stethorus punctillum WEISE (Jenser, 1984, 1989). Az apró, 1 mm nagyságú, fekete félgömb alakú bogarat találóan nevezik a németek „golyóbogár”-nak. Ragadozó lárvája szürke, apró, szabad szemmel alig látható. Mind a kifejlett bogár, mind a lárva elsősorban takácsatkákat fo- gyaszt. Hazai almaültetvényeinkben augusztus végétől a fagyok beálltáig látványos az egyedszáma, mert a rovarölő szerekre érzékeny. Faunánk hasznos elemének kell tekinteni, ami főleg a vegetáció második felében segíthet a takácsatkák elleni védekezésben. Elsősorban azokban az ültetvényekben jelenik meg, ahol a takácsatkák egyedszáma nagy. Ha az atkanépesség egyedsűrűsége fogyasztása eredményeként jelentős mértékben csökken, elhagyja az ültetvényt (Jenser és munkatársai, 1993). Levélaknázó molyok. A levélaknázó molyok a tőlünk délre fekvő országok almaültetvényeiben a ’60-as években jelentek meg tömegesen. Nálunk 1971 őszén szaporodott fel a Phyllonorycter (Lithocolletis) blancardella FABRICIUS egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei üzemi ültetvényben (Vojnits és Bodor, 1972; Molnárné, 1972), majd 1972-ben 3500 hektáron okozott igen súlyos kártételt. Az egyéb aknázómolyfajok ekkor még csak a szórvány, kezeletlen kertekben fordultak elő (Molnárné, 1977). Az 1970-es évek elejét követő 10 év alatt a kezelt ültetvényekben öt faj kártétele fordult elő, közülük kettő-három károsítása gyakori. Tömegszaporodásukat, mint azt a fajokkal kapcsolatos populációdinamikai vizsgálatok igazolták, a számukra kedvező időjárási viszonyok mellett (meleg, száraz évek, hosszú ősz, korai kitavaszodás) a széles hatásspektrumú készítmények (szerves foszforsavészterek) használata segítette elő. Ezek gyakori és rosszul időzített alkalmazása, az aknázómolyok populációszabályozásában jelentős szerepet betöltő parazitoidok elpusztítása révén gradációk létrejöttét kiváltó tényező (Balázs, 1983, 1992f; Molnárné és Somogyi, 1983). A „levélaknázó molyok” csoportosítás nem rendszertani kategória, csupán a különböző családba tartozó fajokat foglalja egységbe az életmód és a kártétel hasonlósága alapján. Általában többnemzedékes fajok, gyors elszaporodásra képesek. Lárváik a levelekben különböző típusú aknát

10 készítenek. Tömeges elszaporodásuk esetén jelentős asszimilációtevékenység-csökkenést és korai lombhullást okoznak, veszélyeztetve ezzel nemcsak az az évi, de a következő évi termést is (Molnárné és Korsósné, 1979). A termésmennyiség 59-63%-ra, a gyümölcsök nagysága felére-egyharmadára csökken, az aszkorbinsav-tartalom 3,6-6,3-szer is kevesebb lehet (Holcsenkov in Balázs, 1992c). Az 1970-es évek elején megjelent almalevél-aknázómoly (Phyllonorycter blancardella FABRICIUS) és a később – főleg az ország keleti részén – dominánssá váló almalevélfonák-aknázómoly (Phyllonorycter gerasimowi HERING) aknáit nehéz elkülöníteni (Bakó és Seprős, 1987; Molnárné és Seprős, 1989; Seprős és munkatársai, 1989). Biológiájuk, természetes ellenségeik is hasonlóak (Molnárné, 1991c). Megbízhatóan csak a hímek ivarszerve alapján különíthetők el (Hering, 1957). Ezekben az években – kitinszintézis-gátlók híján – csak az úgynevezett „parazitakímélő” technológiával tudtak a termelők védekezni az almalevél-aknázómoly ellen (Molnárné, 1979b; Balázs, 1981). A forgalomba hozott szerves foszforsavészterek zöme nem adott megfelelő eredményt, a hatékonyabbak is csak igen magas dózisban. Ugyanakkor ezek a készítmények erősen toxikusak a hasznos élőlényekre (Molnárné, 1979a). A parazitakímélő védekezés alapja a kártevő faj domináns parazitoidjainak, azok életmódjának, rajzásdinamikájának ismerete. Ez határozza meg azt az időszakot, amikor a permetezés nem veszélyezteti a kártevő legfontosabb természetes ellenségeit. A gazdaállat és parazitoidja rajzáskezdete, illetve rajzáscsúcsa között rendelkezésre álló idő az – a parazitoid fajtól függően 5-18 nap –, amely erre alkalmas (Balázs, 1984a, 1991a, 1992f; Molnárné, 1979b). Ekkor a gazdaállat már sebezhető, míg bábállapotban lévő parazitoidja védve van. Több parazitoid együttes előfordulása esetén a domináns parazitoid(ok)hoz célszerű igazodni (Balázs, 1983). Környezetvédelmi szempontból is igen fontos, hogy parazitoidjaik, a különböző fémfürkészek (Chalcidoidea) és gyilkosfürkészek (Braconidae) mindenütt ott vannak, ahol gazdaállataik megtalálhatók. A hazai almaökoszisztéma-kutatások során 30 fémfürkész- és gyilkosfürkészparazitoidot mutattak ki (Balázs, 1981, 1983, 1984b; Balázs és munkatársai, 1984), melyek közül 8-9 faj még az intenzíven kezelt ültetvényekben is gyakori (Balázs, 1984b; Molnárné, 1991c). Közülük 34 mindig képes uralkodóvá válni, amit a kártevő elleni védekezés során ki lehet és ki is kell használni. Ezért célszerű gyümölcsösönként megvizsgálni az előző nemzedék által okozott fertőzöttség mértékét (10×100 levél vizsgálata alapján). Ha ez nem haladja meg a 30%-ot, és a levelenkénti aknaszám nem több háromnál, valamint ha a kártevő populációja több mint 30%-ban parazitált Holcothorax testaceipes RATZEBURG fürkészdarázzsal, vagy több fürkészdarázs vegyes populációjával [H. testaceipes RATZEBURG, Sympiesis sericeicornis NEES, S. gordius WALKER, Pnigalio pectinicornis LINNÉ, Tetrastichus ecus WALKER, Pholestesor (=Apanteles) bicolor NEES, Ph. arisba NIXON, Ph. circumscriptus NEES stb.], nem szükséges a kártevő ellen védekezni (Balázs, 1981, 1984a, 1989a, 1989b; Molnárné, 1975). A hazai tapasztalatok (Jenser és Balázs, 1991) – Celli (1970) megfigyeléseivel egyezően – azt mutatják, hogy magas parazitáltsági százalék (70-90%) esetén gazda hiányában a parazitoidok elvándorolhatnak a területről. A lepkék rajzása szex-feromoncsapdával (vagy sátorizolátor segítségével) figyelhető meg. Mivel a csapdák 300-500 m-ről is befoghatják a hímeket, a védekezési döntések során figyelembe kell venni az előző generáció által okozott kártétel mértékét, illetve az új generáció által lerakott tojások számát (Molnárné, 1992). A rajzás kezdetén kijuttatott kitinszintézis-gátlók (Alsystin 25 WP, Cascade 5 E, Dimilin 25 WP, Ekos 100 EC, Nomolt 15 SC stb.) kiváló védelmet nyújtanak a kártevő ellen, ugyanakkor nem toxikusak a fürkészdarazsakra (Molnárné, 1984b, 1985a, 1987, 1989). Az egyéb kártevők ellen kijuttatott Bacillus thuringiensis hatóanyagú készítmények a levélaknázó molyok populációját is gyérítik, ugyanakkor a fürkészeket megkímélik (Molnárné és Somogyi, 1995).

11 Az utóbbi években egyre gyakrabban fordul elő az almalevél-sátorosmoly (Phyllonorycter corylifoliella HAWORTA) is. A védekezési elvek azonosak az előző fajoknál előírtakkal. Balázs (1983) szerint a megfigyelt legnagyobb parazitáltsági érték 16% volt. Az 1992. évben megfigyelt tömegszaporodása idején ez elérte a 35-38%-ot. Parazitoidjai fontossági sorrendben: Sympiesis sericeicornis NEES, S. gordius WALKER, Pnigalio pectinicornis LINNÉ, P. longulus ZETTER, Cirrospilus lyncus WALKER, illetve a gyilkosfürkészek közül a Pholetesor bicolor NEES (Balázs, 1989b, 1992d). Az almalevél-törpemoly (Nepticula = Stigmella malella STAINTON) főleg a párás mikroklímájú, füvesített, kötött talajú ültetvényekben fordul elő (Molnárné, 1981). Természetes ellenségei elsősorban a különböző fürkészdarazsak: Chrysocaris prodice WALKER, Sympiesis sericeicornis NEES, S. gordius WALKER, pnigalio pectinicornis LINNÉ, P. soemius WALKER és a Pholeletesor bicolor NEES (Balázs, 1992c; Balázs és munkatársai, 1992). Ezek védelme érdekében a rajzás elején kitinszintézis-gátló készítmények alkalmazhatók. Kártételi küszöb: 1-2 akna a levelek 30-50%-án. A levélaknázó molyok közül ez idáig országosan a lombosfafehérmoly (Leucoptera malifoliella COSTA) okozta a legnagyobb kárt. A század eleji kártételéről Jablonowski (1912), az 1950-es évekből Reichart (1957) számol be. Az 1980-as évek elején dél felől indulva 1-2 év alatt „végigszáguldozta” az országot (Dulinafka, 1983; Ilovai és munkatársai, 1983; Molnárné, 1982b, 1983, 1984a; Szabóné, 1984). A többi aknázómolynál veszélyesebb, mert a lombkárosításon kívül a gyümölcs csészéjéhez és kocsányához szőtt bábbölcsőjével rontja az áru piaci értékét. Az időjárástól függően 2-3 nemzedéke fejlődik. A lepkék rajzása szex-feromoncsapdával kísérhető figyelemmel. Mivel a kártevő által okozott fertőzöttség gyakran gócos, 5 hektáronként 1 darab csapdát célszerű kihelyezni. Az ültetvény típusától függően, egy hét alatt 50-100 lepke befogása már indokolttá teszi a védekezést. A környezetkímélő készítményeket rajzás elején kijuttatva megkímélhetők a lárvákat és a bábokat pusztító fürkészdarazsak (Dulinafka, 1986; Balázs és Mészáros, 1989; Balázs és munkatársai, 1992). Legfontosabb ektoparazitoidja a Chrysocharis pentheus WALKER, az endoparazitoidok közül pedig a Pediobius pyrgo WALKER. Gyakori parazitoidjai még: Sympiesis sericeicornis NEES, Pnigalio pectinicornis LINNÉ, Tetrastichus ecus WALKER, Closterocerus trifasciatus WALKER (Balázs, 1989b, 1992a, b, e). A levélaknázó molyok természetes ellenségei. A molyok lárváit különböző predátorok (például ragadozó poloskák) és parazitoidok pusztíthatják. Legfontosabb populációszabályozó szerepük a fürkészdarazsaknak van. Ezek az integrált növényvédelmi vizsgálatok „megalapozói”, mivel velük kezdték el a környezetkímélő, integrált növényvédelmi kísérleteket. Nagy szerepük van a Phyllonorycter blancardella FABRICIUS és a Ph. gerasimowi HERING népességének szabályozásában, de a Ph. corylifoliella HÜBNER, a Nepticula malella STAINTON és a Leucoptera melifoliella COSTA természetes ellenségei között is jelentősek lehetnek (Balázs, 1981, 1983, 1991a, 1992d, Dulinafka, 1986; Molnárné, 1975, 1991a). Akár külső, akár belső parazitoidok, lárva állapotban – az aknában – viszonylag védve vannak, legsebezhetőbbek imágóállapotban. A piretroidok, illetve a szerves foszforsavészterek nagy hányada hosszabb ideig – 5-20 napig – is toxikusak a darazsakra. A kitinszintézis-gátlók, az akaricidek és a fungicidek általában veszélytelenek, a Zolone 35 EC és az Unifosz 50 EC (diklórfosz) 2-3 napig káros (Molnárné, 1979a). A Phyllonorycter fajok parazitoidjai közül egyik legjelentősebb a Holcothorax testaceipes RATZEBURG (Chalcidoidae). A kifejlett egyed mintegy 1 mm nagyságú, fénylő fekete színű. Egy-egy gazdaállatban 6-18 egyed fejlődhet ki egyetlen lerakott tojásból. Igen intenzív faj, egy év alatt képes az almalevélmoly gradációját megszüntetni. Nemzedékszáma megegyezik a gazdaállatéval. A gazdaállat

12 lárvájában telel a lehullott levél aknájában. Rajzáscsúcsa 8-18 nappal követi a kártevő rajzáscsúcsát (Balázs, 1983, 1984, 1992; Molnárné, 1979b). A Sympiesis fajok lárvái külső élősködők. A 2-3 mm nagyságú, fekete fémes csillogású darazsak az előző fajokhoz képest korábban jönnek elő (Balázs, 1983, 1984a, 1984b). Jelentős – egyes ültetvényekben meghatározó szerepük lehet a gyilkosfürkész-(Braconidae)fajoknak is (Pholetesor = Apanteles circumscriptus NEES, Ph. bicolor NEES). Egy lárva található egy aknázómolylárvában, amely a bábozódás előtt elhagyja a gazdaállatot, s gubót készít az aknában. Nemzedékszáma megegyezik a gazdaállatéval. Kifejlett egyedeik mintegy 2 mm nagyságúak, fekete színűek. Az imágók rajzáscsúcsa 7-15 nappal követi a gazdaállat rajzáscsúcsát (Balázs, 1984b; Molnárné, 1979b).
9.8.2. Növényi kórokozók elleni védekezés

A jelenlegi hazai fajták betegségfogékonyságuk miatt intenzív kémiai beavatkozást igényelnek. Így például az almavarasodásra szinte minden fajtánk érzékeny, míg a lisztharmat a Jonatán magas aránya miatt központi helyet foglal el a növényvédelmi rendszerben. Az erőteljesen terjedő fajták közül az Idared is fogékony mindkét betegségre. Az éves növényvédelmi kezelések elsősorban e két betegség fellépése ellen irányulnak. Almafalisztharmat (Podosphaera leucitricha Salm. et. El.). A Jonathan és az Idared fogékony, a Golden Delicious közepesen ellenálló, a Starking típusok ellenállónak tekinthetők, bár nem immunisak. A kórokozó megtámadja a lombozatot, a virágot és a termést egyaránt. Magyarország éghajlata kedvező a betegség járványszerű fellépéséhez, bár tartósan hideg (–20-25 °C) időjárás nem kedvez a rügypikkelylevelek között telelő micéliumok átteleléséhez. A védekezés alapja a harmonikus tápanyagellátás, illetve a fák jó kondíciójának biztosítása. A jó kondíciót gyakran az erőteljes hajtásnövekedéssel azonosítják, ami természetesen súlyos tévedés. A fák megfelelő kondíciója és a mechanikai védekezés – metszés – alapozhatja meg a betegség elleni védekezés sikerét. A fák bizonyos korrezisztenciával is rendelkeznek, mivel a kórokozó elsősorban a növekedésben lévő hajtásokat támadja meg a vitorlaleveleken keresztül. Fogékonyságuk és a kórokozó virulenciája pozitív összefüggésben van. Ezért a védekezés kritikus szakasza a piros bimbós állapottól az intenzív hajtásnövekedés végéig általában (a gyümölcs zöld dió nagyságú állapotáig) tart. A betegség elleni eredményes védekezés elképzelhetetlen a fertőzött vesszők, rügyek metszéssel egy időben történő eltávolítása nélkül. A fertőzött rügyekben telelő kórokozó ivartalan szaporítóképleteit kémiai úton – rügyfakadás előtt – nem lehet elpusztítani (kontakt készítményekkel azután sem). A tél végi lemosó védekezéssel átütő siker nem érhető el, mivel a maró hatású mészkénlé és a Novenda is csak a fertőzött vesszők felületén található áttelelő képleteket semmisíti meg. Rügyfakadás után kontakt és felszívódó készítmények nyújtanak lehetőséget az egészséges rügyekből fejlődő vegetatív és generatív részek megvédésére. A fertőzött rügyekből fejlődő hajtások „gyógyítása” csak felszívódó, bioszintézist gátló szerek alkalmazásával oldható meg (például Bayleton 25 WP, Systhane 12 EC, Rubigan 12 EC, Topaz 100 EC, Anvil, Trifmin stb.). A védekezés a kórfolyamatra, a fa fejlődésére, fenológiájának változására épül, és az egészséges növényi részek preventív védelmére kell irányulnia. Az intenzív hajtásnövekedés általában virágzás körül kezdődik és körülbelül 8 hétig tart. Ezért az első 2-3 védekezésre megfelelőek a kontakt készítmények (például Nimród 25 EC és bármilyen

13 kénkészítmény). Piros bimbós állapotban, illetve virágzástól már szükség lehet speciális felszívódó készítményekre, melyekkel a védekezést az intenzív hajtásnövekedés végéig 8-10 napos gyakorisággal (4-5 alkalommal) meg kell ismételni. A nyári – július–augusztus – védekezéseket elegendő 12-14 napos gyakorisággal kontakt készítményekkel végezni. Tehát a kritikus időszakban fogékony fajtánál szükség van „szisztemikus blokk” alkalmazására. Egyes eddigi tapasztalatok és vélemények szerint viszont nincs szükség egyidejű szisztematikus és kontakt kombinációra, elég a „blokkrotáció”. A permetezések hatékonyságát növeli az esti, éjszakai védekezés, amikor a permetlé nem szárad fel a növény felületén azonnal, hanem tartósan folyadékállapotban maradva jobban kifejti hatását. Ilyenkor kockázat nélkül lehet csökkenteni a permetezéshez szükséges vízmennyiséget is. A virágzás előtti kontakt blokkban 2-3 védekezésre van szükség egérfül, zöldbimbós és pirosbimbós állapotban (kénkészítmények, Nimród stb.). Virágzástól az intenzív hajtásnövekedés végéig (május– június) szisztemikus blokk keretében 4-6 alkalommal folyamatos védelmet kell biztosítani felszívódó szerekkel. A nyári hónapokban (július–augusztus) 3-4 alkalommal ismét kontakt készítményekre alapozhatjuk a védekezést. Ezzel a védekezési rendszerrel a másodlagos fertőzést minimálisra (1015%) lehet korlátozni. Almavarasodás (Venturia inaequalis Cke.). Kedvező időjárás mellett bármely hagyományos fajta esetében a betegség járványszerű fellépésére lehet számítani, de különösen fogékony a Starking fajtakör. Az eredményes védekezés alapja – hasonlóan az állati károsítókhoz – a megfigyelés. A védekezés időzítéséhez ismerni kell a kórokozó fenológiai állapotát, a szaporítóképleteket, a fogékony növényi részek arányát és a fertőzéshez szükséges ökológiai feltételeket. Nagyobb ültetvényekben ajánlatos saját megfigyelő rendszert kialakítani, de legalább a levélnedvességet és a hőmérsékletet mérni. A kórokozó fejlődése megelőzi a növény fogékony fenológiai állapotának kialakulását. Egérfüles állapotban a lehullott levelekben már érett termőstestek, kiszóródásra képes aszkospórák vannak. A szóródáshoz szükséges csapadék esetén létrejöhet a fertőzés. A védekezés szempontjából nem közömbös a fertőzéshez szükséges levélnedvesség időtartama és ezzel egy időben a levegő hőmérséklete. Ma is jól használható az a Mills (1951) által szerkesztett táblázat, amely a fertőzéshez szükséges levélnedvesség időtartamát és az inkubációs időt mutatja a hőmérséklet összefüggésében. A levélnedvesség mérésére több műszertípust is használnak: például Lufft, Metos, PAAR–KMSP, BI– OS stb. A fertőzési nyomás erősségét azonban a levélnedvesség időtartamán kívül meghatározza a levegő spórakoncentrációja is. A spóraszóródás ütemét nyomon tudjuk követni a Stefán–Véghelyi-féle fúvató eljárással is. A hazai tapasztalatok alapján a gyors fenológiai állapotváltás, illetve az intenzív hajtásnövekedés időszakában a megelőzésre kell törekedni (különösen az olyan szuperfogékony fajtákon, mint a Starking fajtakör tagjai). A prevenció ez esetben azt jelenti, hogy egérfüles állapotban „kötelező” réz hatóanyagú szerekkel permetezni (Kuproxat, Champion, Bordóipor stb.), majd zöld bimbós állapottól kontakt rézpótló készítményekkel (például Efuzin, Captan, Delan, Dithane M–45 stb.). Erős fertőzési nyomás mellett piros bimbós állapottól már indokolt lehet szisztemikus növényvédő szer alkalmazása is (például Systhane 12 EC, Score, Punch, Sumi–8 stb.). A szisztemikus szereket (a lisztharmattal ellentétben) varasodás ellen mindig kombinálni kell kontakt készítményekkel. A szisztemikus szerek legeredményesebben blokkszerűen alkalmazhatók, az aszkospóra-szóródás elhúzódásának függvényében. Amennyiben az aszkospórás fertőzést sikerült megakadályozni, vissza lehet térni az elért egészségi állapot fenntartását biztosító, kontakt hatóanyagú védekezésre, a levélnedvesség-mérő

14 készülék jelzései alapján. Nyári hónapokban különösen kellemetlen meglepetést okozhat mélyebb fekvésekben a 8-12 órás erős harmatborítás, ami eső nélkül is megteremti a konidiumos fertőzés feltételeit. Nyári védekezéseknél szem előtt kell tartani azt a követelményt, hogy lehetőleg ne maradjon permetlényom a gyümölcsön, és ne legyen káros a hasznos élő szervezetekre (például ragadozó atkák érzékenysége dithiokarbamátokra és kén hatóanyagú készítményekre stb.). Gyakori, hosszú nedves periódusokat kiváltó augusztusi esőzések esetén az úgynevezett tárolási varasodás megelőzése érdekében indokolt lehet a védekezés. Betegségek, amelyek ellen külön nem, vagy csak ritkán szükséges védekezni. Azért fontos megemlíteni ezt a csoportot, mert általában jelen vannak minden ültetvényben. Az utóbbi években rendszeresen alkalmazott 16-18 permetezéssel külön célzott védekezés nélkül is sikerült ezeket a kártételi szint alatt tartani. A veszély növekedését az jelenti, hogy az integrált rendszerben drasztikusan csökkenhet a fungicides kezelések száma, illetve növekedhet a két védekezés közötti intervallum, miközben – kedvező feltételek esetén – felszaporodhat egy lappangó állapotban lévő kórokozó. A baktériumok közül meg kell említeni a Pseudomonas syringae által kiváltott levél- és gyümölcsfoltosságot, amely légypiszok nagyságú tüneteivel csak csapadékos években hívja fel magára a figyelmet. A gombás betegségek közül a kéregbetegségekkel szemben legfontosabb a kérgen található fertőző ágensek elpusztítása. Tíz-tizenöt éves ültetvényekben különösen szembeötlő a különböző kezeletlen metszési, fűrészelési sebek rákosodása, ami később a fa részleges, illetve teljes elhalásához vezethet (például Nectria galligena Bers., a Sphaeropsis mallorum Peck. stb. A lombbetegségek közül időnként és lokálisan a fillosztiktás levélfoltosság (Phyllosticta mali Prill. et. Del.) léphet fel, erős levélhullást okozva. E kórokozó ellen a szerves hatóanyagú szerek kevésbé hatásosak, mint a réztartalmúak, viszont ezek májusban–júniusban erősen toxikusak a legtöbb fajta gyümölcsére (például: Jonathan, Golden Delicious stb.). Meg kell említeni a magyar almatermesztők által sokáig nem ismert, de potenciálisan rendkívül nagy veszélyt jelentő betegséget, a baktériumos tűzelhalást (Erwinia amylovora Burill), amely már a hazai ültetvényeket is megtámadta. A kórokozó elleni védekezés nagyon nehéz, összetett feladat. Egyik lehetséges módja a késő őszi és a tél végi lemosó permetezés réztartalmú szerekkel.

15

Körte
Magyarországi viszonyok között a körte eredményes termesztését a füstösszárnyú körtelevélbolha (Cacopsylla pyri L.), a zöld almalevéltetű (Aphis pomi Deg.), a kaliforniai pajzstetű (Quadraspidiotus perniciosus Comst.), a piros körtepajzstetű (Epidiaspis léperei Sign.), a levélbarkók (Phyllobius spp.), a bimbólikasztó ormányos (Anthonomus pomorum L.), az almamoly (Cydia pomonella L.), a körtemoly (Cydia pyrivora Dan.), a sodrómolyok, elsősorban az almailonca (Adoxophyes orana Tr.), a körtedarázs (Hoplocampa brevis KI.) veszélyeztetik. Ezenkívül még néhány más rovar- vagy atkafaj esetenkénti kártételével vagy legalábbis nagymérvű elszaporodásával, például körtelevélgubacsszúnyogéval (Dasyneura pyri Bché) kell számolni. Viszonyaink között 60 olyan rovar- és atkafaj van, amelyek egyedei előfordulnak a körtén (Balás, 1963; Jenser, 1974; Balás és Sáringer, 1982). A fajttulajdonságok együttesen érvényesülő hatása a kijuttatott rovar- és atkaölő szerek, az alkalmazott agrotechnikai eljárások, és a mellékhatásaik függvénye, hogy a számításba vehető ízeltlábúak közül melyek szaporodhatnak el káros mértékben, melyek ellen szükséges rendszeresen vagy esetenként védekezni (Bonnemaison és Missonier, 1956; Jenser, 1974; Burt, 1984). A körtét károsító gombás betegségek közül rendszeres védelmet a körte venturiás (fuzikládiumos) varasodása (Venturia pirina Aderh.) ellen szükséges biztosítani (Véghelyi, 1984). Nem foglalkozunk ebben a fejezetben a baktériumos és vírusos betegségek okozóival. Azok kártételének elhárítását a telepítés előtti időre vonatkozó előírások betartása biztosíthatja. A széles hatásspektrumú inszekticidek a körte kártevőinek többsége ellen megfelelőnek bizonyultak. Rendszeres, intenzív alkalmazásukat követően a körteültetvényekben előforduló fitofág fajok többségének egyedszáma minimálisra csökkent, kártételük megszűnt. Ugyanakkor a füstösszárnyú körtelevélbolha káros mértékben elszaporodott, az ültetvényeknek szinte egyedüli kártevőjévé vált (Jenser, 1968, 1988), ezért napjainkban a körte kártevői elleni védekezés elsősorban a füstösszárnyú körtelevélbolha kártételének elhárítását jelenti. Tömeges elszaporodását több tényező együttes hatása váltja ki. A széles hatásspektrumú inszekticidek a körteültetvényekben előforduló hasznos rovarokat is elpusztítják, azok újbóli betelepülését és fennmaradását megakadályozzák. Így a levélbolhák természetes ellenségeinek populációszabályozó tevékenysége nem érvényesülhet (Bonnemaison és Missonier, 1956; Jenser, 1968; Servin et al., 1974; Ohlendorf et al., 1991). A körtelevélbolha-populációk az inszekticidekkel szemben viszonylag rövid idő alatt (2-3 év) ellenállóvá válnak (Harries és Burts, 1965; Tabashnik et al., 1990), ezért szaporodásuk mértékét inszekticidek alkalmazásával sok esetben nem lehet korlátozni. Inszekticidrezisztens populációk laboratóriumi vizsgálatokkal bizonyított hazai előfordulására vonatkozó adat nem áll rendelkezésünkre. Azonban az USA-ban végzett részletes vizsgálatok (Ohlendorf et al., 1991), valamint a hazai tapasztalatok egyaránt utalnak a foszforsavészter- és piretroidkészítményekkel szemben rezisztens populációk megjelenésére. Ez természetesen a körteültetvényekben alkalmazható inszekticidek kiválasztását is meghatározza és megnehezíti. A nőstények tojásaikat a növekedésben lévő hajtások fiatal leveleire rakják, mert azok az első és a második stádiumban lévő lárvák fejlődéséhez is kedvező feltételeket biztosítanak. Az intenzív tápanyag-utánpótlás, elsősorban a nitrogénműtrágyák használata, egyes metszési eljárások valamint az öntözés eredményeként a körteültetvényekben a hajtások növekedése a nyár végéig folyamatos, és ezzel a füstösszárnyú körtelevélbolha tömeges szaporodásának egyik fontos feltétele valósul meg (Basky, 1978; Burts, 1984; Jenser, 1988). E tényezők együttes hatásaként a füstösszárnyú körtelevélbolha káros mennyiségben szaporodik el a gyümölcsösökben, amelyekben intenzív tápanyag-utánpótlást végeznek, és a vegetációs időszak túlnyomó részében rendszeresen alkalmaznak széles hatásspektrumú inszekticideket. Tömeges elszaporodását elősegíti az a körülmény is, hogy a korán érő fajták miatt a kémiai védekezést a gyümölcsösök többségében legkésőbb augusztus közepétől szüneteltetni kell, és ilyenkor a nyár végi,

16 őszi nemzedék egyedeinek szaporodását sem természetes ellenségei, sem az inszekticidek nem korlátozhatják (Atger és Lemoine, 1984; Burts, 1984; Jenser, 1990). A körtefajták ellenálló képessége, illetve fogékonysága a füstösszárnyú körtelevélbolhával szemben eltérő. Többségük a szaporodása számára eltérő mértékben ugyan, de megfelelő feltételeket biztosít. A jelenleg termesztett fajták túlnyomó része ebbe a körbe tartozik. Üzemi gyümölcsösben közepesen fertőzöttnek bizonyult az Avranchesi jó Lujza, a Bosc kobak, a Hardenpont téli vajkörte, a Téli esperes, erősebben fertőződik a Papkörte és a legfogékonyabbnak bizonyult a Hardy vajkörte (Bognár és Buza, 1976). Kevés olyan fajta ismeretes, amelyen a füstösszárnyú körtelevélbolha csak mérsékelten szaporodik. Megfigyeléseink szerint erősen fertőzött környezetben is kártételmentes maradt a Kálmán-körte. A körte integrált védelmének kialakítása – az előbbiekben ismertetetteknek megfelelően – napjainkban elsősorban a füstösszárnyú körtelevélbolha elleni környezetkímélő védekezés megoldását teszi szükségessé. A jelenleg rendelkezésre álló rovarnövekedés-szabályozó készítmények, pl. a diflubenzuron (Dimilin) a körtelevélbolha tojásai valamint első stádiumban lévő lárvái ellen hatékonynak bizonyultak. Módszeres, jól időzített alkalmazásukkal a füstösszárnyú körtelevélbolha egyedszáma minimálisra csökkenthető. Ezt a készítményt első alkalommal a virágzás körüli időpontban célszerű kijuttatni, amikor a populáción belül a tojások és az első stádiumban lévő lárvák aránya a legmagasabb. A későbbiek folyamán júniusban, majd júliusban indokolt alkalmazása, ugyancsak a tojások és az első stádiumban lévő lárvák tömeges előfordulása idején. Az amitráz hatóanyagú Mitac atkaölő szer a körtelevélbolha tojásait és első lárvastádiumban lévő lárváit szintén nagy hatásfokkal pusztítja. Részben a kémiai védekezés hatékonyságának fokozása, részben a füstösszárnyú körtelevélbolha-populációk diflubenzuron hatóanyagú készítményekkel szemben kialakuló rezisztenciájának megakadályozása érdekében fontos ezt a készítményt évenként egy vagy két alkalommal kijuttatni. Amennyiben más kártevő ellen nem szükséges védekezni, és a körtelevélbolha-népesség túlnyomó része érzékeny stádiumban van, például közvetlenül virágzás előtt, egymagában is hatásosan alkalmazható. A diflubenzuron (Dimilin) és amitráz (Mitac) kombináció módszeres alkalmazásával a körtelevélbolha-populációk egyedszáma egy, legkésőbb két éven belül minimális szintre, a kártételiküszöb-érték alá csökkenthető. Minden olyan agrotechnikai beavatkozás, ami a vízhajtások képződésének erőteljes mérséklését, annak elmaradását, a hajtásnövekedés leállását, a vegetatív és a generatív tevékenység egyensúlyának kialakulását vonja maga után, a füstösszárnyú körtelevélbolha-népesség szaporodása mértékének csökkentését eredményezi, és ezzel az integrált növényvédelem fontos elemét képezi (Burts, 1984; Jenser, 1990). A füstösszárnyú körtelevélbolhának nagyszámú ragadozója van, amelyek közül a legjelentősebbnek a ragadozó poloskafajok (Anthocoris spp.) és a katicabogarak (Coccinellidae) bizonyultak (Herard, 1986; Severin et al., 1974). Amennyiben a körteültetvényben alkalmazott növényvédő szerek ezeket nem pusztítják el, betelepülésüket nem akadályozzák meg, a füstösszárnyú körtelevélbolha-népességek szaporodását kellő hatékonysággal korlátozhatják. E kártevő ellen szelektív hatású inszekticidekre alapított eredményes védekezésnek hátrányos következménye, hogy a körteültetvényekben újból megjelennek az úgynevezett másodlagos vagy potenciális kártevők, azok a rovarok, amelyek korábban az ültetvényekben káros mértékben voltak jelen, de a széles hatásspektrumú inszekticidek alkalmazását követően egyedszámuk minimálisra csökkent, vagy teljesen eltűntek. Újból számolni kell az almamoly, a sodrómolyok, elsősorban az almailonca, a körtedarázs, a kaliforniai pajzstetű, a piros körtepajzstetű, a levéltetvek, a bimbólikasztóormányos, a levélbarkók kártételével. Csapadékos időjárás esetén rendkívül magas lehet például a körtelevél-gubacsszúnyog lárvái által fertőzött hajtások aránya (Jenser, 1990). E kártevő-fajok megjelenése az integrált növényvédelemmel szemben újabb követelményeket támaszt, további

17 szelektív hatású készítmények bevonását teszi szükségessé, és több esetben nem kerülhető el a széles hatásspektrumú rovar- ölő szerek alkalmazása. Ez viszont az integrált növényvédelem kialakítását nehezíti. Az almamoly kis egyedszámban a széles hatásspektrumú inszekticidek rendszeres alkalmazása esetén is előfordul a gyümölcsösökben. A szórvány és a házikerti gyümölcsösökből bármikor bevándorolhat az ültetvényekbe. A rovarnövekedés-szabályozó készítmények többsége, mint a diflubenzuron (Dimilin), fenoxikarb (Insegar), valamint a Bacillus thuringiensis-preparátumok megfelelő védelmet biztosítanak. A sodrómolyok, elsősorban az almailonca, a környezetből gyakran vándorolnak be a körteültetvényekbe, ezért a védelem szükségességével állandóan számolni kell. A rovarnövekedésszabályozó készítményeknek csak egy része bizonyult hatásosnak. A diflubenzuron hatóanyagú készítmények nem, ugyanakkor a fenoxikarb hatóanyagúak megfelelő védelmet biztosítanak. A Bacillus thuringiensis-készítmények ugyancsak jó eredménnyel alkalmazhatók. A levéltetvek, elsősorban a zöld almalevéltetű gyakori tömeges előfordulását az is elősegíti, hogy az úgynevezett jól kezelt ültetvényekben a hajtásnövekedés a vegetációs időszak túlnyomó részében folyamatos. A szelektív hatású inszekticidek közül a pirimikarb hatóanyagú Pirimorral lehet védekezni. Az elmúlt években a pirimikarb hatástalannak bizonyult. A kaliforniai pajzstetű a szelektív hatású inszekticidek alkalmazásának megszűnését követően rövid időn belül megjelenik, és a termés minőségét veszélyezteti. A szex-feromoncsapdákkal végzett vizsgálatok adatai szerint a széles hatásspektrumú inszekticidek alkalmazása ellenére is kis egyedszámban, többnyire a megfigyelési küszöbérték alatt, fennmarad a gyümölcsösökben, mivel a jelenleg rendelkezésre álló rovarnövekedés-szabályozó készítmények közül fejlődését csak a fenoxikarb zavarhatja meg. Tehát ahol különböző rovarnövekedés-szabályozó készítményeket alkalmaznak, ott újbóli megjelenésével feltétlenül számolni kell. A körtedarázs (poloskaszagú körtedarázs) egyedszáma a szerves foszforsavészter-készítmények alkalmazását követően szintén minimálisra csökken. A rovarnövekedés-szabályozó szerek rendszeres alkalmazását követően néhány éven belül jelentős károkat okoz a körteültetvényekben. Természetes ellenségeinek száma igen alacsony, és azok is csak kis egyedszámban jelennek meg, ezért ebben az esetben csak a kémiai védekezés hatékonyságára lehet alapozni. Erre a célra is csak a széles hatásspektrumú készítmények jöhetnek számításba. Közvetlenül a virágzás előtt a már megjelent nőstények vagy közvetlenül a sziromhullás után, az aknázójáratukat készítő lárvák ellen szerves foszforsavészter-készítményekkel, pl. dimetoát vagy diklórfosz hatóanyagú inszekticidekkel lehet védekezni. A körte kórokozói közül a körte ventúriás (fuzikládiumos) varasodása (Venturia pirina) okoz nagymérvű károkat, ami ellen rendszeres védekezés szükséges. A termesztett gyümölcsfajok közül csak a körtén fordul elő. A fajták fogékonysága eltérő. Egyes fajták fogékonyságuk miatt kiszorultak a termesztésből vagy védelmük érdekében külön permetezéseket szükséges végezni. Rezisztens fajta a köztermesztésben még nincs. A védekezés szükségességének megítélésénél ezért a fogékonyság különböző mértékét célszerű figyelembe venni. Az ellenállóbb fajták közé tartozik a Bosc kobak, a Papkörte, a Serres Olivér. Fogékony fajta a Hardenpont téli vajkörte, a Diel vajkörte, a Téli esperes, a Nyári Kálmán, a Vilmos-körte. Különösen a Hardenpont téli vajkörte fertőzöttsége okoz súlyos gondokat. Ezért indokolt lehet nyár végén, ősz elején külön menetben permetezni (Véghelyi, 1984). A körtevarasodás leküzdésére számos készítmény ajánlott. Mivel körtén – a jelenleg rendelkezésünkre álló adatok szerint – fitofág atka tömeges elszaporodása csak ritkán fordul elő, a ragadozó atkák védelmének is kisebb a jelentősége.

18 A védekezés gyakoriságának meghatározásakor figyelemmel kell lenni arra, hogy tavasszal, az aszkospórák tömeges kiszóródásának idején rendszeresen szükséges permetezni, és csak nyáron érdemes a permetezések számát csökkenteni. Varasodás esetén a kémiai védekezés időpontjának megállapítására, a levélfelület nedvessége időtartamának és a hőmérsékleti viszonyok regisztrálására és ezek egybevetésére, valamint az aszkospóra-szóródás időszakának és intenzitásának megállapítására alkalmas módszereket figyelembe kell venni (Véghelyi, 1974). A kártevők elleni védekezés időpontjainak meghatározására szolgáló módszerek alkalmazásának jelentősége az integrált növényvédelem keretei között fokozódik. A szelektív hatású rovarnövekedésszabályozó készítmények csak a rovarok egyes meghatározott csoportja vagy csoportjai ellen hatásosak, bizonyos mértékig fajspecifikusak, de ugyanakkor stádiumspecifikusak is. Hatékonyan csak meghatározott kártevők ellen, és azoknak csak bizonyos fejlődési stádiumaiban (tojás, első lárva stádium) alkalmazhatók. A kaliforniai pajzstetű előfordulásának megállapítására várhatóan rövid időn belül kereskedelmi forgalomban is rendelkezésre áll megfelelő szexferomon. A füstösszárnyú körtelevélbolha elleni védekezés időpontja a tojások és az első stádiumban lévő lárvák arányának felmérésére alapítható. A körtedarázs (poloskaszagú körtedarázs) elleni védekezés szükségessége két időpontban határozható meg. Sárga színcsapdákkal közvetlenül a fehér bimbós állapot előtt a körtefákon előforduló nőstények mennyisége megállapítható (Jenser, 1971). A másik lehetőség a sziromhullás időpontjában a tojásból kikelt fiatal lárva által a bibe és a porzók közötti részeken készített, fekete vonalként jelentkező aknázójárat számbavétele. Tekintettel arra, hogy egy lárva 3-4 gyümölcsöt pusztít el, a virágok 2025%-os fertőzöttsége gyakorlatilag totális kárt jelent (Nagy, 1960). Az ültetvény növény-egészségügyi állapotának rendszeres figyelemmel kísérése a következő évi növényvédelmi feladatok meghatározásához alapvetően fontos adatokat szolgáltat. Az integrált növényvédelem célkitűzései közé tartozik olyan növényvédő szerek alkalmazása, amelyek a kártevők egyedszámát a kártételi küszöbérték alatt tarthatják, ugyanakkor lehetővé teszik természetes ellenségeik megmaradását. Ennek a követelménynek elsősorban a szelektív hatású rovarnövekedés-szabályozó készítmények felelnek meg. Ezek azonban a kártevők egy részével szemben hatástalanok, és ezért kénytelenek vagyunk, legalábbis egyelőre, esetenként széles hatásspketrumú inszekticideket is alkalmazni, ami viszont az integrált növényvédelem lehetőségeit csökkenti. A tél végi rügypattanás előtti permetezés a körte védelmének egyik kritikus pontja. A dinitro-ortokrezol (DNOC) hatóanyagú készítmény alkalmazásával széles körű védelem biztosítható. A füstösszárnyú körtelevélbolha elleni védekezésben évtizedeken keresztül alapvetően fontosnak bizonyult. Az áttelelt imágókat, lerakott tojásaikat igen nagy hatásfokkal pusztítja, ilyenkor az egész évi védekezés megalapozható. Ez a növényvédő szer a kaliforniai pajzstetű, a piros körtepajzstetű, a levéltetvek, a sodrómolyok továbbá bizonyos mértékig a fuzikládiumnak a vesszőben telelő micéliumával szemben is hatásos. Ugyanakkor a kártevők természetes ellenségeit is veszélyezteti. Több szerző véleménye szerint ebben az időszakban a ragadozó és parazitoid fajok egyedeinek többsége még nem hagyja el telelőhelyét vagy még a gyümölcsösön kívül tartózkodik. Amennyiben a füstösszárnyú körtelevélbolha, a kaliforniai pajzstetű, a piros körtepajzstetű egyedszáma nagy, kénytelenek vagyunk DNOC vagy hasonló jellegű készítményt alkalmazni. Az eddigi hazai tapasztalatok szerint az olyan körteültetvényekben, ahol a vegetációs időszakban szelektív hatású rovarölő szerekkel védekeznek, erre a tél végi permetezésre egyelőre továbbra is szükség van. A rügyfakadás és a fehér bimbós állapot közötti időszakban, a rügyfakadástól kezdődően a varasodás, a levélbolha, a sodrómolyok, az araszolóhernyók, a levéltetvek elleni védekezésre kell számítani, ilyenkor lehet mérsékelni a körtedarázs kártételét is.

19 A varasodás elleni egész évi növényvédelem hatékonyságát az ebben az időszakban végzett permetezés alapvetően meghatározza. A levélbolhák, a sodrómolyok, esetleg az araszolóhernyók elleni védekezés különösen akkor válhat szükségessé, ha a rügyfakadás előtti permetezés elmaradt. Figyelembe véve a vegetációs időszakban alkalmazott rovarnövekedés-szabályozó készítmények fajspecifikus hatását, a rendelkezésre álló készítmények választékát, ebben az időszakban kénytelenek vagyunk széles hatásspektrumú rovarölő szert választani, olyat, amely a körtelevélbolha, a körtedarázs, a levéltetvek, a sodrómolyok ellen megfelelő védelmet biztosít, ugyanakkor a kártevők természetes ellenségeit viszonylag kevéssé veszélyezteti. Ezeknek a követelményeknek elsősorban a rövid hatóidejű szerves foszforsavészterkészítmények, például a dimetoát (Bi 58 EC) hatóanyagú inszekticidek felelnek meg. Amennyiben csak a levélbolha ellen szükséges védekezni, úgy akkor a diflubenzuron vagy az amitráz hatóanyagú szelektív hatású készítmények is elegendőnek bizonyulnak. A varasodás ellen az időszak kezdetén a réztartalmú fungicidek is, a fehérbimbós állapot kezdetétől viszont csak a szerves fungicidek ajánlottak. A virágzás alatt a körte permetezése rendszerint nem indokolt. Ez csak akkor válhat szükségessé, ha ebben az időszakban hosszan elhúzódó csapadékos időjárási viszonyok uralkodnak, amelyek kedveznek a varasodásfertőzésnek. Közvetlenül a sziromhullás után a körtedarázs, a körtelevélbolha, a levéltetvek ellen még eredményesen lehet védekezni. Ez különösen akkor indokolt, ha a virágzás előtt inszekticideket nem alkalmaztak. Amennyiben csak körtelevélbolha elleni védekezésre van szükség, elegendő a diflubenzuron vagy az amitráz alkalmazása. Ha más kártevők (a körtedarázs, a levéltetvek) ellen is védekezni kell, akkor a dimetoát alkalmazása előnyös. A sziromhullást követő időszakban, gyakorlatilag május közepétől-végétől, a kártevők elleni védekezés időpontjait, az inszekticid megválasztását a körtelevélbolha, a kártevő molyok és a kaliforniai pajzstetű elleni védekezés követelményei határozzák meg. A körtelevélbolha ellen elsősorban tömeges tojásrakásuk és az első stádiumban lévő lárvák megjelenésének időszakában, a nyár folyamán két-három esetben kell permetezni. Erre a célra diflubenzuron-amitráz kombinációk ajánlottak. A diflubenzuron egyúttal az almamoly ellen is védelmet nyújt. Az almailonca tömeges megjelenése esetén viszont a fenoxikarbot célszerű kijuttatni, mivel az almailonca, az almamoly és részben a füstöszárnyú körtelevélbolha ellen is védelmet nyújt. A kaliforniai pajzstetű lárvái tömeges megjelenésének időpontjában a fenoxikarb biztosít megfelelő védelmet. A varasodás ellen ebben az időszakban – az előrejelzés alapján meghatározott időpontokban – a rendelkezésre álló fungicidekkel szükséges védekezni. A szüret előtti időszakban nehézséget jelent, hogy az integrált növényvédelem követelményeinek megfelelő rovarnövekedés-szabályozó készítmények élelmezés-egészségügyi várakozási ideje hosszú. A szelektív hatású rovarölő szerek közül ezeknek a követelményeknek csak a Bacillus thuringiensispreparátumok felelnek meg, amelyek az almamoly, az almailonca ellen ilyenkor is védelmet biztosítanak. Ha a füstösszárnyú körtelevélbolha egyedszáma nagy, kénytelenek vagyunk újból széles hatásspektrumú készítményeket választani, ami a kártevők természetes ellenségei számára jelent veszélyt, tehát ezt a megoldást kerülni kell. Többek között ezért szükséges a nyár folyamán a rovarnövekedés-szabályozó inszekticidekkel jól megválasztott időpontokban a füstösszárnyú körtelevélbolha egyedszámát minimális szinten tartani. A piretroid hatóanyagú inszekticideket a körte védelmében nem célszerű igénybe venni. A gyorsan kialakuló inszekticidrezisztencia mellett a körtelevélbolha természetes ellenségeit olyan nagy mértékben pusztítja, hogy alkalmazását az esetenkénti rövid kedvező hatás után a kártevő tömeges elszaporodása követi.

20

BIRS
A birs integrált növényvédelmére vonatkozó adatok igen hiányosak, ami elsősorban a megvédendő felületek kis méreteiből adódik. A termesztésekor gyakran tapasztalható sikertelenség egyik figyelemre méltó oka a növényvédelmi munkák elhanyagolása. Rendszeresen kárt okoznak a birs szklerotíniás (moníliás) (Sclerotinia linhartiana Prill. et. Del.) rothadása, a körte- és birslevelek fabreás foltossága [Fabrea maculata (Lév) Atk], a sodrómolyok és az almamoly (Cydia pomonella L.). Ellenük – a termesztés biztonsága érdekében – elengedhetetlenül fontos védekezni. Az integrált növényvédelem szempontjainak kialakításában elsősorban az almatermésűek védelme során szerzett tapasztalatokra alapíthatunk. A rügypattanás időpontjában elsősorban a szklerotíniás (moníliás) gyümölcsrothadás elleni védekezésként szükséges réztartalmú készítményeket alkalmazni. Zöld bimbós állapotban az előbbiek ellen célszerű a réztartalmú készítménnyel végzett permetezést megismételni, ami egyúttal a fabreás levélfoltosság elleni védekezés hatékonyságát is növeli. Amennyiben a sodrómolyok száma magas, a fenoxikarb hatóanyagú inszekticideket kell alkalmazni. A virágzás idején végzett permetezéssel tovább fokozható a védekezés hatékonysága. Ugyanis a birs szklerotíniás gyümölcsrothadásának kórokozója a virágzás idején – a bibén keresztül behatolva – is fertőzhet. A károsodás megakadályozására a szerves fungicidek egyikével (például kaptán, ditianon típusú készítmények) lehet eredményesen beavatkozni. A sziromhullást követően az említett készítményekkel azonnal folytatni kell a szklerotíniás gyümölcsrothadás és a fabreás levélfoltosság elleni védekezést. Az almamoly és a sodrómolyok rajzásának menetét szex-feromoncsapdákkal szükséges figyelemmel kísérni, egyedszámuk emelkedése esetén védekezni kell ellenük. Amennyiben csak az almamoly kártételének elhárítása a követelmény, a diflubenzuron (Dimilin) vagy a fenoxikarb (Insegar) hatóanyagú készítmények egyaránt alkalmazhatók. Ha a sodrómolyok ellen is szükséges védekezni, akkor fenoxikarbra van szükség. A megadott, aránylag nagyszámú permetezés minden bizonnyal szokatlanul hat, esetenként feleslegesnek is tűnik. A gyakori és súlyos károsodások és az ebből eredő panaszok azonban másképpen nem szüntethetők meg.

21

Őszibarack
Betegségek. Legártalmasabb vírusbetegsége az őszibarackhimlő. A kórokozó a Plum pox (Sharka) virus. A fertőzött gyümölcs nem piacképes, és beltartalmi értékei is romlanak, legtöbb esetben konzervgyári és tartósítóipari célra sem alkalmas. Az őszibarackon a fertőzés tünetei nem a kőmagon jelennek meg, a termés héján szabálytalan kör alakú foltok, a levélen ezenkívül deformálódások is láthatók. Terjedése oltással, szemzéssel, vektorok útján (levéltetvek) és pollennel is történhet. A csíkos mozaikvírus (kórokozó: Plum line pattern virus) hazai jelentősge kisebb, de a mentesítésnél, szaporítóanyag-előállításnál ennek kiszűrésére is feltétlenül törekedni kell. A pszeudomonaszos elhalásnál (kórokozó: Pseudomonas syringae) gyakori a háncs és a kambium elbarnulása. A növényi szállítószövetek működése fokozatosan leáll, majd az ágrészek rövid időn belül elhalnak, súlyos esetben pedig az egész fa kipusztul. A fák sebzéseken keresztül fertőződnek. A betegség kóroktanának leírását hazai kutatók végezték el, ez nagyban elősegítette az ellene való védekezési rendszer kialakítását (Klement és Rozsnyay, 1972; Rozsnyay és Klement, 1977). A gombás betegségek közül a leggyakrabban az őszibarack tafrinás levélfodrosodása (kórokozó: Taphrina deformans) veszélyeztet, ami az utóbbi években a legsúlyosabb járványokat okozta országszerte (például 1995). A tünetek a levélen és a hajtáson, ritkán a gyümölcsön láthatók. A betegség kora tavasszal, a rügypattanáskor lép fel. A fiatal levelek a fonák felé görbülnek, a levéllemezek megvastagodva és megpirosodva mutatják a jellegzetes tüneteket. Felületükön deres bevonat képződik, ami a kórokozó exoaszkuszainak tömege. Az erős levélhulláson kívül a termések korai ritkulását vagy teljes lehullását okozza. Vesszőkön, rügyekben, de a lehullott leveleken is áttelelhet. A lehullott lombban a kórokozó akár több éven keresztül is megtartja fertőzőképességét (Varga, 1966). A tavaszi hűvös, nedves időjárás különösen kedvez a kórokozónak. A tünetek általában 2-3 hét alatt jlentkeznek. Az őszibarack lisztharmata (kórokozó: Sphaerotheca pannosa var. persicae). Az utóbbi években megnőtt a betegség jelentősége a hosszú szálvesszős metszés általánossá válásával. Ez kedvez a kórokozó terjedésének. A fertőzött rügyekben és vesszőkön micéliumalakban telel át. A fertőzött levelek hamarabb lehullanak, ezért a vesszők nem érnek be, a fagyveszély megnő a fákon. Enyhe telek után minimális a kórokozó pusztulása, így a fertőzési veszély megnő. Az őszibarackfák leukosztomás ágelhalása (kórokozó: Leucostoma cincta). Sokszor jelenik meg a pszeudomonaszos elhalással együtt, de önmagában is igen gyakran fertőz. Különösen kedvez a gombának a száraz nyári és őszi időjárás, amit még tovább súlyosbíthat a fák túlterheltsége. Nagy kárt okozott olyan telepítésekben, amelyekben az ültetvényanyag nem megfelelően volt vermelve, szállítva és telepítve. Az 1-2 éves fák gyönge eredéssel, nem kellő erélyű növekedéssel reagáltak, és a 3-4. évben jelentős részük kipusztult. Az idősebb fák a kórokozó fertőzése után jobban és könnyebben regenerálódnak, és ifjításuk is eredményesebb lehet a beteg részek eltávolításával és sebkezeléssel. Az őszibarack moníliás betegsége (kórokozó: Monilia laxa). Az utóbbi években gyakorlati jelentősége megnőtt. Gyakoribb lett a moníliás virághervadás és a gyümölcsök károsodása. A gyümölcsök sebzései (rovarrágás, héjrepedés stb.) nyitnak utat a kórokozónak. A fertőzött gyümölcsök akár egy évig is a fán maradhatnak, ahonnan tovább fertőznek. Az őszibarack sztigminás levéllyukacsosodása (kórokozó: Stigmina carpophila). A nektarinok érzékenyebbek erre a betegségre. A hűvös, esős tavaszi illetve nyár eleji időjárás igen korai lombhullást eredményezhet, ami a klasszikus lyukacsosodási tünetek nélkül is végbemegy. A sok és erős fertőzés azonnali levélpergést okoz. A csonthéjasok ventúriás varasodása (kórokozó: Venturia carpophila) elterjedt betegség, de erős fertőzése nálunk ritka. A hajtást, a rügyet és a gyümölcsöt is megfertőzi. A hajtáson ovális alakú, lilás szegélyű foltok keletkeznek, amelyek szélén konidiumtartó gyepek alakulnak ki. A vesszők vége

22 elszárad. Ezekben a fertőzött részekben telel át a kórokozó, és indítja meg a következő évben a fertőzést. Kártevők. Fekete őszibarack-levéltetű (Brachycaudus prunicola ssp. schwartzi). A kártételtől a levelek erősen zsugorodnak és a hajtás is görbül. A parazitált egyedek kiszürkülnek, ez fontos szempont lehet a védekezés megítélésekor. Tojásaikat a kéregrepedésekbe rakják, ahonnan a következő évi fertőzés indul. Az erősen sodródott levelek miatt nehezen küzdhető le, csak a gyors megelőzés lehet eredményes. Zöld őszibarack-levéltetű (Myzus persicae). A sharka vírus terjesztője. Általánosan elterjedt, és több mint 400 gazdanövénye van. Az őszibarackra is állandó veszélyt jelent az ültetvényanyag-előállításkor, a fiatal fákon és idősebb korban is. A hamvas őszibarack-levéltetű (Hyalopterus amygdali) a levelek fonákán szívogat, s igen gyorsan elszaporodik. Mézharmattermelése a legerősebb és ez szembetűnővé válik, mert ebben a korompenész hamar megtelepszik, és ezáltal a gyümölcsök piaci értéke romlik. Kéregrepedésekben telel át, nyár elejére már megtalálhatók a fák koronájában a világos kékeszöld színű levéltetvek. Ennél a fajnál egyáltalán nincs levélsodródás. A barackmoly (Anarsia lineatella) kártétele megegyezik a kajszinál leírtakkal. Egyedszámát, megjelenését, potenciális kártételét ellenőrizni kell minden termőhelyen a szex-feromoncsapdák rendszeres vizsgálatával. A keleti gyümölcsmoly (Grapholita molesta) az őszibarack legveszélyesebb kártevője. Korai időszakban a hajtáskártétele erősebb, mert falánkabb, mint a barackmoly. Mézgacseppek jelzik a kártétel helyét a hajtásokon. Száraz tavaszon erősebb a kártétele. A gyümölcsben mély járatokat rág, amelyekben ürüléke is megtalálható. Utat nyit a moníliás fertőzésnek. Gyakori a gyümölcsön is a mézgacsepp, főleg olyan esetekben, amikor a rovarölő szer már a berágás közben érte el. A fertőzött gyümölcs hamarabb lehull, vagy kényszerérett lesz. Veszélyes kártevő, ezért a védekezés fontos ellene. Alkalmi kártevők is megjelenhetnek az őszibarackfákon, főleg idősebb korban. Ilyen többek között az akácpajzstetű (Eulecanium corni), a szilvapajzstetű (Eulecanium prunastri) és a kaliforniai pajzstetű (Quadraspidiotus perniciosus). Ezek károsítása a rövidebb élettartamú intenzív ültetvényekben csökken. Az idős, elöregedett ültetvények kártevője a kéregmoly (Enarmonia formosana), de jelentősége kisebb, mint a kajszinál. Időszakos kártevő a csonthéjasok szövődarazsa (Neurotoma nemoralis), mely először a csúcsi leveleken, később a hajtás alsó részein is károsít pókhálós szövedéke alatt. Álhernyói a leveleket fogyasztják, kártételük szembetűnő. Évente egy nemzedéke fejlődik, de a rajzása igen elhúzódik. Általában nem szükséges ellene külön védekezni, a más kártevők elleni védelem a szövődarazsakat is elpusztítja. A takácsatkák közül kettő jelentős: a piros gyümölcsfa-takácsatka (Pannonychus ulmi) és, a kétfoltos takácsatka (Tetranychus urticae). Mindkét faj a leveleken szívogat és áttetsző fényben kártételük a kifakuló pettyes levéllemezeken jól látható. Évente több nemzedékük fejlődik. A párás meleg időjárás kedvez szaporodásuknak, de aszályos melegben egyedszámuk visszaesik. A Pannonychus ulmi tojásalakban, a Tetranychus urticae imágóalakban telel át a kéregrepedésekben, a lehullott lomb alatt, ezt az ellenük való védekezés során figyelembe kell venni. Sokat vitatott és még nem kellően tisztázott a levélatkák (Phyllocoptes spp.) szerepe és tevékenysége. Bizonyos vélemények szerint a nyári időszakban megjelenő és az utóbbi években is egyre több helyen jelentkező “ólomfényűség” előidézői ezek a kártevők. Csak a további vizsgálatok fogják szerepüket pontosan tisztázni. A levélatkák is igen érzékenyek az akaricid szerekre, de a legtöbb szerves foszforsavészter is hatékony ellenük. Gyomnövények. A kora tavaszi gyomok között a tyúkhúr (Stellaria media), az árvacsalán (Lamium spp.), a veronikafajok (Veronica spp.) jelentenek gondot. A nyár eleji gyomok közül a disznóparéjfélék (Amaranthus spp.), a libatopfélék (Chenopodium spp.), a muharfélék (Setaria

23 spp.), valamint a kakaslábfűfélék (Echinocloa spp.) a jelentősek, de a kanadai betyárkóró (Erigeron canadensis) elszaporodása is veszélyes lehet. Kötöttebb talajokon az útszéli zsázsa (Lepidium draba), a szederfélék (Rubus spp.) válhatnak tömeges gyomnövényekké. Idősebb ültetvényekben az évelő egyszikű gyomok a meghatározók, mint például a csillagpázsit (Cynodon dactilon), a tarackbúza (Agropyron repens) és az apró szulák (Convulvulus arvensis). A védekezés sajátosságai. A vírusmentes ültetvényanyag felhasználása a telepítésekhez elengedhetetlenül fontos, csakúgy, mint az ültetvény teljes élettartama alatt a kiemelt vektorok elleni védekezés. A betegségek fellépésében, járványszerű terjedésében nagy szerepe van a fák erőnléti állapotának. A február végi, március eleji vizsgálat az áttelelő atka, levéltetű és gyümölcsmoly általi fertőzöttség meghatározásához illetve a tavaszi védekezésben alkalmazható legmegfelelőbb szertípus kiválasztásához ad segítséget. Az ültetvényekben végzett előrejelzésekkel (tafrinás levélfodrosodás, barackmoly, keleti gyümölcsmoly) az okszerű védelemhez kapunk adatokat. A sárga lapos ragasztólappal vagy tállal végzett levéltetű-megfigyelések is alkalmasak a védekezés meghatározásához. Az őszibarack védelmét alapvetően a pszeudomonászos és citospórás, ágelhalásos betegség elleni megelőzésre kell alapozni. Ennél a gyümölcsfajnál is nagyon kell ügyelni a metszési időpontok betartására. A sebkezelés elengedhetetlen. Lehetőleg olyan seblezáró készítményeket alkalmazzunk, amelyekben megfelelő hatóanyag van e betegségek ellen (például: Fixpol, Cellcid). Az őszi és a tavaszi rezes (réz-hidroxidos, bordóileves) indítókezelések nem maradhatnak el, mert ezek a tafrinás levélfodrosodás elleni védelmet is szolgálják. A tafrinás levélfodrosodás ellen korábban Varga (1966) a rezes (réz-oxikloridos) kezeléseket, majd a rézérzékenységi időszak bekövetkeztével a kontakt (főleg kaptán-) készítmények használatát megfelelőnek tartotta. Az újabb megfigyelések (Makó, 1991; Mándoki, 1993; Makó és Mándoki, 1996; Timon, 1996) a tafrinás levélfodrosodás járványszerű terjedésével kapcsolatban arra hívják fel a figyelmet, hogy a betegség ellen hatékony védekezésre van szükség. A réz-kén-réz lemosó rendszert a védekezés megalapozására jónak és elengedhetetlennek tartják, amelyek elmaradása súlyos hibát jelenthet a megelőzés szempontjából. Az őszi és a tavaszi lemosó kezelések kedvező eredményeiről Ilovai és Mándoki (1966) számolt be. A rezes kezelést egy téli hígítású mészkénlé követi, ami a lisztharmat-, a levéllyukacsosodás- és gyengepajzstetű-, illetve levéltetű-fertőzöttségnél jöhet szóba. Ezután egy újabb rezes kezelés is megalapozhatja a jó növényvédelmi állapotot, amit az olcsóbb réz-oxikloriddal is végezhetünk. Kritikus évjáratokban a fakadás utáni hűvös, hideg, csapadékos időjárásban ma már a kontakt és szisztematikus szerekből bő választék áll az integrált védekezés rendelkezésére. Ezeket a szereket is az általános prevenció szabályai szerint kell alkalmazni:
• • •

a megjelent tüneteket a szisztemikus szerekkel sem tudjuk gyógyítani; fakadás idején a kontakt szerek hatékonyabbak (kaptán, folpet, dodin, ditianon, klorotalonil);

növekvő lombfelülethez a szisztemikus szereket ajánljuk előtérbe helyezni, lehetőség szerint kontakt szerekkel kombinálva (ciprokonazol, difenokonazol, prokloraz). Az almatermesztésben használt varsodás-előrejelző készülékek (Foliográf, PCR stb.) és a levélnedvesség-mérők itt is jól alkalmazhatók, biztosan mutatják a fertőzés létrejöttét. A tafrinás levélfodrosodás elleni védelem hatékonyságát az okszerű időzítés, a védekezés gyakorisága (ha szükséges, 6-8 naponként) határozza meg (Makó és Mándoki, 1996). A barackmoly, a kaliforniai pajzstetű, az atkák és a levéltetvek gyenge fertőzésénél a téli hígítású mészkénlé illetve a Nevikén alkalmazása elegendő lehet. Erős fertőzésnél hatékonyabb megoldás is van. Ekkor az Agrol Plus (vagy más növényi olaj) és a szerves foszforsavészter kombinálásával védekezhetünk hatásosan (például metilparation, dimetoát, metidation). A kezelés viszonylag

24 környezetkímélő, mert a szerves foszforsavészterek ilyen korai alkalmazáskor még kevésbé károsítják a hasznos szervezeteket. Rügypattanás előtt végezzük el a gyomirtó alapkezelést a sorokban a metolaklor, klorbromuron vagy a diuron, a linuron és terbacil hatóanyagok kombinációjával. A pendimetalin hatóanyag önmagában is alkalmazható erre a célra vagy az előzőekkel kombináltan. Foltkezelésekre a fluazifop, a glifozát és a speciális egyszikűirtó szerek is használhatók. A moníliás virágfertőzés ellen csak akkor van szükség külön védekezésre, ha virágzáskor esős vagy ködös az időjárás. A kaptán, a benomyl, a tiofanát-metil hatóanyagokon kívül a szisztemikus szerek (fenarimol, miklobutanil) és a speciális botricidek (iprodion, vinklozolin, procimidon) is használhatók. A gyümölcsmolyok és a levéltetvek ellen szerves foszforsavésztereket vagy piretroidokat használtak eddig elsősorban, mivel ezek mindkét kártevő ellen hatásosak. Az integrált termesztésben a gyümölcsmolyok és a levéltetvek ellen speciális készítményeket használunk. A Bacillus thuringiensis tartalmú szerek használata gyenge vagy közepes gyümölcsmoly-fertőzöttségnél kielégítő. A Dimilin a kitinszintézist gátolja. Az Insegar szintén rovarnövekedést szabályozó szer, ezt a tojások lerakásának kezdetéig kell kijuttatni. A piretroidok háttérbe szorítása az őszibarack növényvédelmi technológiájában is kívánatos, mivel gyakori használatuk megnövelheti az atkaveszélyt. A szerves foszforsavészterekkel is lehetőség nyílik az integrált védekezésre, amennyiben a hasznos szervezeteket kímélni tudjuk. A foszalon és a malation azért is előnyösek egyes esetekben, mert az atkákat is megfelelően gyérítik. Így külön akaricides kezelés nem válik szükségessé. A levéltetvek elleni védekezésnél a hatóanyagok váltogatása nagyon fontos, ezért 2-3 kezelés után mindig más típusú szerre térjünk át. A vírusátvitel csökkentésére előnyösnek látszik a nyári olajok kiterjedtebb alkalmazása, amelyek a szívogatások korlátozásával más tápnövény felkeresésére késztetik a levéltetveket. Emellett jelentős lehet az atkákra gyakorolt korlátozó hatás (például: Vektafid). Május végétől, júniustól a lisztharmat ellen a benomil, a tiofanátmetil és a dinokap hatóanyag mellett a fenarimol és a miklobutanil is eredményesen alkalmazható. A betegség 2-3 kezeléssel általában megállítható. Az érés előtt 2-3 héttel (1-2 alkalommal) szükségessé válhat a gyümölcsök moníliás fertőzése elleni védelem, a tavasszal ajánlott szerek valamelyikével. A csonthéjasok varasodása és a sztigminás foltosodás ellen általában nem szükséges külön védekezés. Járványszerű fellépésük esetén egy-egy védekezést kell beiktatni. A szüret utáni és a zöldmetszést követő kezelés a Cytospora-fertőzések megakadályozását szolgálja. Erre a célra jó eredménnyel használták a tiofanátmetil és a benomyl hatóanyagot. A sikeres alkalmazáshoz azonban az szükséges, hogy egyéb betegségek (monília, lisztharmat) ellen ezeket ne használjuk ugyanabban az évben, mert a kórokozó részéről rezisztencia alakul ki a hatóanyaggal szemben. A késői érésű fajtákra nagy veszélyt jelent a keleti gyümölcsmoly harmadik és negyedik (esetleg csonka) nemzedéke. Más gyümölcsöt a kártevő már alig talál, és a kellően fel nem frissített feromonos csapda nem mutatja az erős rajzást, ami megtévesztheti a termesztőt. Őszi lombhulláskor bordóileves vagy rézoxidos áztatásszerű kezeléssel (tapadásfokozóval kiegészítve) készítsük fel fáinkat a téli fertőzések megelőzésére.

25

KAJSZI
Betegségek. A kajszin két vírusbetegség fordul elő, a kajszihimlővírus [kórokozó: Plum pox (sharka) virus] és a csonthéjasok csíkos mozaikvírusa (Plum line pattern virus). A kajszihimlővírus főleg a levéltetvek szívogatásával terjed el, de a pollennel és ivartalan szaporítással is átvihető. A vírusmentes szaporítóanyag felhasználása mellett a folyamatos vektorátvitel megakadályozása is elengedhetetlen. A himlővírusra jellemző tünetek megjelennek a leveleken, gyümölcsön és a termés csonthéjú magján is. Az ilyen gyümölcs áruértéke erősen csökken. Hazai gyümölcsöseinkben ez a legelterjedtebb vírusbetegség (V. Németh, 1970). A kajszi gutaütése mindenütt jelentkezik, és a legnagyobb mértékű fapusztulást okozza. Hazai kutatók érdeme a sokáig vitatott és igen ellentmondásosan magyarázott betegség okainak teljes körű bizonyítása (Klement és Rozsnyay, 1972; Rozsnyay és Klement, 1977). Egyértelműen bizonyított, hogy a gutaütés fertőzéses betegség és előidézésében elsősorban két kórokozónak van jelentősége: a Pseudomonas syringae baktériumnak és a Cytospora cincta gombának. Mindkét kórokozó rákosodást és elhalást vagy rákosodás nélküli hervadást okozhat. Együttes fertőzésük adja a legerősebb tüneteket. A betegség ellen csak a komplex megelőző és következetesen végrehajtott védekezési rendszer lehet eredményes. Biztatóak az ellenállóság fokozásában a szilvatörzsű ültetvények, melyekben a tapasztalatok szerint csökken a betegség megjelenése, a fertőzések erőssége. A metszési idő helyes megválasztásával, a fertőzött részek azonnali eltávolításával, a megelőző kémiai védelemmel és a baktérium továbbélését elősegítő fűfélék irtásával érhetjük el a betegség visszaszorítását. Eutipás rákosodás és elhalás (kórokozó: Eutypa armeniaca). A hazánkban is kimutatott sebparazita gomba gyakran társul a gutaütéses megbetegedéshez, kísérő kórokozóként, azzal hasonló tüneteket okozva. A moníliás betegség (kórokozó: Monilinia fructigena) a többi csonthéjasnál gyakrabban, de a kajsziban virágzáskor csak az igen csapadékos időben okoz kárt hajtásszáradással, moníliás ágfertőzéssel. Az új fajták érzékenyebbek a fertőzésre. Gyümölcsmolyok okozta sebzéseken és mechanikai sérüléseken keresztül a lédús fajták fogékonyak a gyümölcsrothadásra, amelyen a betegség klasszikus tünetei, a vánkos penészek gyorsan megjelennek. A kajszi sztigminás (klaszterospóriumos) betegsége (kórokozó: Stigmina carpophila) a hűvös, nedves tavaszokon korai erős levélfertőzést, illetve -hullást okozhat. A tünetek a gyümölcsre is átterjedhetnek. A sűrű ültetvényállomány fokozhatja a betegség gyorsabb terjedését, ami a szilvatörzsű fáknál gyakoribb. A fajták növekedési erélyéhez igazított sor- és tőtávolság előnyös a megelőzésben. Nem rendszeresen jelentkező betegség. Kajszi gnomóniás levélfoltossága (kórokozó: Gnomonia erythrostoma). A legjelentősebb levélbetegség, mert aszkospórás fertőzéséből korán (májusban is) megjelenhetnek az erős fertőzési tünetek (lásd az 1995. évet), de leggyakrabban csak a csapadékos nyarakon alakul ki erős fertőzöttség, amiből a gyümölcsérés végére teljes lombhullás következhet be. Ez újabb hajtásnövekedést indíthat meg, a hajtás későn érik be és elfagyhat, csökken a virágrügyek száma. A kórokozó fertőzött leveleken telel át. A kajszi megakladospóriumos betegsége (kórokozó: Megacladosporium carpophilum) a csapadékos évek kórokozója. Hazai termesztésben az előző két betegség elleni jó védelem mellett csak kevesebb kárt okoz. A kajszi lisztharmata (kórokozó: Podosphaera tridactyla) az enyhe telek és a meleg, párás május– június után a leveleken jelentkezik és azok száradását, hullását okozza. Kártevők. A barackmoly (Anarsia lineatella) kártételétől először hajtáshervadás, majd -száradás jön létre, mivel a fiatal áttelelő hernyók oda rágnak be. Később a nyári nemzedék hernyói már a gyümölcsökben fejlődnek és rágnak. Mivel veszélyes kártevő, a védekezés kötelező. Heves megyei vizsgálatokban (Jakab szóbeli közlése), amit országos megfigyelések is megerősítenek, kártétele az

26 utóbbi években csökkent, mivel az áttelelő lárvák igen nagy része erősen parazitálódik és így a szexferomonos megfigyelés alapján jól időzíthető a védekezés már az első nemzedék ellen, és ha az eredményes, a későbbi nemzedékeknél kisebb a veszély. A keleti gyümölcsmoly (Grapholita molesta) a legjelentősebb rovarkártevő a kajsziban. Minden termőtájunkon elterjedt. Kártételében hasonlít a barackmolyhoz, de a hajtáskár ritkább, mert későbbi időszakban következik be, ekkor a hajtások már fejlettebbek. A gyümölcskártétel jellegzetesebb: erősen ürülékes, szenynyezett a gyümölcs belső része. Szex-feromoncsapdával jól előrejelezhető és megfigyelhető a rajzás, a védekezési időpontok ehhez igazíthatók. A fertőzött gyümölcs nem piacképes, sőt konzervgyári célra is alkalmatlan, ezért a védekezés ellene nélkülözhetetlen. A sodrómolyok tavaszi nemzedékei jelentős kárt okozhatnak a kora tavaszi hajtásfejlődés kezdetén. Gyakran a fiatal termések megrágásával is jelentős kárt tehetnek. A kéregmoly (Enarmonia formosana) az idős fák törzsében és vastagabb ágrészeiben pusztító kártevő. A gombás fertőzések terjesztésében is szerepe lehet. Gazdasági kártétele azzal csökkenhet, hogy a szilvatörzsű kajsziban kevésbé károsít, és azok egyedszámának növekedése révén valamint a szükséges fajtacsere miatt rövidebb életű ültetvényekben nem tud jelentős kártételt kifejteni. Terjedésének megakadályozására kerülni kell a mechanikai sérüléseket a törzsön és az ágakon. Az akácpajzstetű (Eulecanium corni) és a kaliforniai pajzstetű (Quadraspidiotus perniciosus) kártétele is fokozódhat a száraz nyarak után, főként az ezekre a kártevőkre sokkal fogékonyabb szilvatörzsek kiterjedtebb alkalmazása miatt. A pajzstetűszívás nyomai a gyümölcsön is megjelenhetnek. Gyomnövények. A kajszi igen érzékeny a herbicidekre, ezért az évelő gyomok irtását a telepítés előtt kell elvégezni. A fiatal telepítésekben csak az egyéves gyomok a meghatározók, mint például a disznóparéjfélék (Amaranthus spp.), az ugyancsak nagy termetű libatopfélék (Chenopodium spp.) és a keserűfűfélék (Polygonum spp.), vagy az újabban terjedő és szinte mindenütt nagy tömegben kelő parlagfű (Ambrosia elatior) és a több herbiciddel szemben is ellenállóságot mutató betyárkóró (Erigeron canadensis). Már az első évtől kezdődően rendszeresen irtsuk az egyéves egyszikű gyomokat, a kakaslábfüvet (Echinochloa crus-galli) és a muharokat (Digitaria spp., Setaria spp.) Az évelő egyszikű gyomokon – mint köztesen – fennmarad a Pseudomonas syringae baktérium, így a fertőzése onnan megindulhat, a kedvező fertőzési körülmények között. Ezért a 3-4 éves kajszikultúrákban a szártarackos tarackbúza (Agropyron repens) és a csillagpázsit (Cynodon dactylon) sem tűrhető meg. Az évelő kétszikű gyomok is megjelennek. Ilyen az apró szulák (Convolvulus arvensis), a mezei acat (Cirsium arvense), kötöttebb talajokon a hamvas szeder (Rubus caesius). Homoktalajokon a selyemkóró megtelepedése is gyakori. A védekezés sajátosságai. A vírusmentes oltvány elengedhetetlen követelmény a telepítéskor a sharka-vírus elleni védelem szempontjából. A baktériumos és gombás ágelhalást, fapusztulást okozó kórokozók ellen a megelőző kezelésekre kell alapozni a kajszi éves növényvédelmi technológiáját. A kémiai védelmet több fontos agrotechnikai elemmel egészítjük ki:
• • • •

a fűrészt és a metszőollót naponta többször fertőtlenítsük hypóval vagy más fertőtlenítőszerrel; a tünetek megjelenésekor azonnal vágjuk ki a fertőzött részeket az egészséges részig, és a beteg részeket égessük el; a betegségre fogékony időszakban – ősztől tavaszig – állandóan legyen aktív növényvédő szeres bevonat – ionos réz – a fákon; spontán termő évben az öntözés illetve a termésritkítás igen fontos a citospórás fogékonyság csökkentésére;

27 a sorokat, sorközöket elsősorban ugarműveléssel tartsuk gyommentesen. A fűfélék nem kívánatosak az ültetvényben, mivel a Pseudomonas baktériumok jó köztes élőhelyei. A betegség ellen a lombhulláskori és a kora tavaszi rezes lemosó kezelés nagyon fontos. A réztartalmú készítmények közül erre a célra az ionos rezet nagy mennyiségben tartalmazó szerek a leghatékonyabbak (réz-hidroxid, bordóilé). Még egy kezelés szükséges lehet a fehér bimbós állapotig, amit az olcsóbb rézoxikloriddal vagy a megbízhatóbb készítményekkel végezzünk (Champion, Cuproxat stb.). Ezek a kezelések nemcsak a gutaütés elleni védelmet, de a moniliás, sztigminás és bizonyos szempontból a gnomónia elleni védelmet is szolgálják. Elhúzódó virágzásban szükség lehet egy, esetleg két kezelés a moniliás virágfertőzések megelőzésére. Erre a célra a kaptán, ditiokarbamát hatóanyagok mellett az iprodion, procimidon vinclozolin és a varasodás elleni szisztemikus szerek nagy része kis dózisban szintén megfelelő.

A kártevők fertőzöttségének felmérése alapján kell dönteni a rovarok elleni védekezés szükségességéről, időpontjáról és az alkalmazott szertípusokról. Gyakori hiba a termesztésben, hogy félreértésből, esetenként helytelen szaktanácsból eredően tavasszal is alkalmazzák a DNOC-t. A virágrügyek duzzadása korán megindul. Ezek a virágrügyek a DNOC-tól erősen károsodhatnak, leperegnek, nem nyílnak ki, akár százszázalékos terméskiesés is előfordulhat. Tilos a DNOC tavaszi alkalmazása. Kaliforniai pajzstetű, barackmoly és a sodrómolyok áttelelő nemzedékei ellen legjobb a virágzás utáni időszakban, a hajtásnövekedés kezdetén 1-2%-os finomított paraffin- vagy növényi olajat kombinálni valamelyik szerves foszforsavészterrel (dimetoát, metilparathion, metidation, esetleg valamelyik piretroid). Korai alkalmazásuk a hasznos szervezeteket megkíméli. Ugyanakkor olcsón és hatékonyan pusztítják a tavaszi kártevőegyüttes szinte minden tagját. Ezt követően a gnomónia elleni kezelések a legfontosabbak. Ezt az időjárási és az aszkospóraszóródási adatok valamint az előrejelző műszer segítségével 7-14 naponként ellenőrizzük. Növénykímélő szereket 2-3 alkalommal alkalmazunk (ditiokarbamát, kaptán, faltán diklofluanid, miklobutanil, hexakonazol, penkonazol). A felszívódó szisztemikus szereket (miklobutanil, hexakonazol, penkonazol stb.) az erősebb fertőzési időszakban lehetőség szerint kontakt szerekkel kombinálva alkalmazzuk. A rügypattanás előtti időszakban végezzük el az alapgyomirtást. Leginkább 2-3 típusú szer együttes kijuttatása (diuron vagy klórbromuron, terbacil és esetleg MCPA szükséges). Jó hatású a pendimetalin és klórbromuron kombináció mint alapkezelőszer. A későbbiekben vadászó permetezéssel foltkezeléseket vagy sorkezeléseket végezhetünk glifozáttal, glufozinat-ammoniummal vagy a speciális egyszikűirtó szerek valamelyikével (fluazifop, quizalifop). A nyári időszakban a szex-feromoncsapdák fogási eredményeinek értékelése alapján úgy kell a szereket megválasztani, hogy az élelmezés-egészségügyi várakozási időket betarthassuk. Elhúzódó kártevőrajzás esetén a hosszabb várakozási idejű, tartósabb hatású szereket részesítjük előnyben (például foszforsavészterek). A Bacillus Thuringiensis hatóanyagú készítmény inkább a barackmoly ellen hatásos, a keleti gyümölcsmoly leküzdésére kevésbé! A piretroidok előnye a rövid várakozási időben rejlik, itt nincsenek annyira káros mellékhatások, mint más kultúrákban (például atkafelszaporodás). Az érési időszakban is megfelelő legyen a növényegészségügyi állapot. Különösen vonatkozik ez a gnomónia elleni megelőző védekezésekre és a kaliforniai pajzstetűre. A gyümölcs moníliás fertőzése ellen a benomyl, a tiofanát-metil, a vinklozolin, az iprodion, a procimidon hatóanyagok eredményesen alkalmazhatók 1-2 alkalommal. A szüret után a gyümölcsperzselési veszély elmúltával egy-két réz-oxikloridos vagy ditio-karbamátos kezeléssel (az időjárás függvényében) az őszi időszakig megfelelő növényvédelmi állapot tartható fenn. A pajzstetvek második, esetleg harmadik nemzedékének rajzása esetén a gombaölő szer mellé rovarölő szert (piretroid, szerves foszforsavészter) is adjunk.

28 Az integrált termesztésben a természetes alapú növényihormon-készítmények is szóba jöhetnek (például NES) a termésritkításra. Nagyobb telepítésekben termésritkításra és érésgyorsításra az ethrel hatóanyag is használható. Az ethrellel a fajtához igazított dózis alkalmazásával is jó eredményt érhetünk el, főleg a rázógépes betakarítás elősegítésére. Amennyiben a rázógépes betakarítás előtt ethreles kezelés történt, a szüret befejezésekor alkalmazzunk ditiokarbamátos vagy réz-oxikloridos kezelést egy vagy két alkalommal. Erre a kezelésre az ethrel mellékhatásának ellensúlyozása miatt van szükség. Gnomóniás fertőzésnél a lombhullás kezdetén levélfertőtlenítést végezhetünk benomyl hatóanyaggal. A lehullott fertőzött lombot kezelhetjük DNOC 1,2-2%-os oldatával vagy gyengébb fertőzésnél 5%-os karbamiddal, az áttelelő aszkuszok elpusztítására (Véghelyi, 1981). Az első őszi fagy után vagy az erős lombhullás közben készítsük fel a fákat a téli baktériumos fertőzés ellen. A réz-hidroxidos, bordóileves kezelések hatékonyak, ilyenkor tapadásfokozóval még növelhetjük is a hatást.

29

SZILVA
A szilvafán számos kórokozó és kártevő él, közülük jelentős termésveszteséget az alábbi fajok okozhatnak (Bognár, 1978). Betegségek
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Szilvahimlő – Plum pox virus A szilvafélék tafrinás betegsége – Taphrina pruni (Fuck.) Tul A szilva polisztigmás levélfoltossága – Polystigma rubrum (Pers.) DC A szilva moniliniás betegsége – Monilinia laxa (Ehrenb.) Aderh. et Ruhl. Konídiumos alakja: Monilia laxa (Ehr.) Sacc. et Vog. Szilvarozsda – Tranzschelia pruni-spinosae (Pers.) Diet. Tranzschelia discolor (Fuck.) Tranzsch. et Litv.

A szilva sztigminás levéllyukacsosodása – Stigmina carpophila (Lév.) Ellis Kártevők: Sárga szilvalevéltetű – Brachycaudus helichrysi Kalt. Hamvas szilvalevéltetű – Hyalopterus pruni Geoffr. Akácpajzstetű – Parthenolecanium corni Bouché Szilvapajzstetű – Eulecanium prunastri Fonsc. Kaliforniai pajzstetű – Quadraspidiotus perniciosus Comst. Pókhálós szilvamoly – Hyponomeuta padellus L. Keleti gyümölcsmoly – Coccyx molesta Busc. Szilvamoly – Coccyx funebrana Tr. Szilvalevél-gubacsszúnyog – Putoniella marsupialis Lw. Csonthéjasok szövődarazsa – Neurotoma nemoralis L. Fekete és sárga szilvadarázs – Hoplocampa minuta Christ., H. flava L. Szilvakéreg-gubacsatka – Aceria phloeocoptes Nal. Csonthéjasok levélatkája – Phyllocoptes fockeui Nal. Szilvalevél-gubacsatka – Eriophyes padi Nal. Szilvatakácsatka – Schizotetranychus pruni Oud.

Piros gyümölcsfa-takácsatka – Panonychus ulmi Koch Gyomnövények: Betyárkóró – Erigeron canadensis L. Disznóparéj – Amaranthus retroflexus L. Libatop – Chenopodium album L. Csillagpázsit – Cynodon dactylon (L. Ö. Pers.) Útszéli zsázsa – Lepidium draba L. Muharfélék – Setaria spp. Apró szulák – Convolvulus arvensis L. Szeder – Rubus caesius L.

30
• • •

Tarackbúza – Agropyron repens (L.) Beauv. Fenyércirok – Sorgum halepense (L.) Pers.

Selyemkóró – Asclepias syriaca L. Szilvahimlő. A leveleken sárgászöld, határozatlan szegélyű mintázat alakul ki. A gyümölcsök deformálódnak, a húsban barna elhalások keletkeznek. A magvakon nincs elváltozás. A betegség az oltóvesszővel, a szemzőhajtással és a levéltetvekkel terjed (14.8. táblázat). Védekezés. Vírusmentes szaporítóanyagot kell telepíteni. A vírusvektor-levéltetvek ellen fokozottan szükséges védekezni. Polisztigmás levélfoltosság. A levelek színén 5-10 mm átmérőjű, narancssárga szegélyű vörös foltok jelennek meg, amelyek a gomba endogén sztrómái. A foltok a levél fonáka felé besüppednek, rajtuk fekete piknídiumok képződnek. A peritéciumkezdemények a lehullott lombon telelnek át, tavasszal az aszkospórák fertőzik a fiatal leveleket.A vegetációs idő alatt a gomba újabb fertőzést nem okoz. Védekezés. Kora tavasszal a fertőzött lombot be kell ásni a talajba, vagy fungiciddel fertőtleníteni szükséges. A tavaszi hónapokban a lombkoronát fungicidekkel kell permetezni. Csonthéjasok moníliája. A rothadó gyümölcs felületén szabálytalanul, elszórtan penészpárnák jelennek meg. A fertőzött gyümölcsök lehullanak, vagy a fán maradva mumifikálódnak, belsejüket a gomba micéliuma teljesen átszövi. A kórokozó a fás részekbe is behatol, részleges vagy teljes ágelhalást okoz. A kórokozó a fertőzött gallyakban és gyümölcsmúmiákban telel át, micéliumalakban. Konídiumokkal fertőz a sérüléseken keresztül. Védekezés. A kora tavaszi faápolási munkák során a fertőzött ágrészeket és a gyümölcsmúmiákat el kell távolítani, és el kell égetni. A gyümölcsmolyok elleni védekezéssel csökkentjük a kórokozó fertőzési lehetőségét is. Poloskaszagú szilvadarazsak. A kötődés utáni természetes hullást követően a körülbelül 1 cm-es zöld szilvák tömegesen hullanak a fáról. A hullott szilva belsejét a csontszínű álhernyó odvasítja, ürülékével beszennyezi. Felületén körülbelül 1 mm-es nyílás látható, amelyből barna ürülék türemkedik ki. A terméskötődést követően a fiatal álhernyók berágnak a fiatal szilvákba, a még lágy csontos magot és a környező szöveteket összerágják. A károsított gyümölcs idő előtt lehull. Egy álhernyó több gyümölcsöt is károsít, és nagy egyedsűrűsége miatt – védekezés nélkül – a termés 80%-át is elpusztíthatja. A kifejlett álhernyók a talaj felszíni rétegében telelnek. Évente egy nemzedékük fejlődik (Nagy, 1960). Védekezés. A hullott gyümölcs összegyűjtésével a talajba vonuló álhernyók egyedsűrűsége és a következő évi fertőzés mértéke csökkenthető. Alapvető módszer a kémiai: a sziromhullás legvégén (méhkímélő készítményekkel a fővirágzásban) a kikelő lárvák ellen kell védekezni, még a befurakodásuk előtt. Gyümölcsmolyok. A gyümölcsmolyok közül a szilván a szilvamoly a fő kártevő (Deseő és munkatársai, 1971). Ritkábban a keleti gyümölcsmoly hernyója is károsít a gyümölcsben, de a hajtásban nem. A károsítást követően a fiatal, kényszerérett gyümölcsök tömeges hullása bekövetkezik, mézgacsepp válik ki és az érett gyümölcs belseje a kőmag körül összerágott, ürülékkel szennyezett lesz. A későbbi lárvanemzedékek kártétele során a kényszerérés tünete elmarad, a gyümölcshullás sem általános, de a kőmag körüli károsítás minden esetben jellemző. Az L3 fejlődési fokozatig a lárvák sárgák, később húsvörösek. A kifejlett lárvák kéregrepedésekben telelnek, szürkésfehér kokonban. Évente három nemzedékük fejlődik. Védekezés hiányában súlyos károkat okozhatnak. Védekezés. Az áttelelt lárvák egyedsűrűségét a tél végi faápolási munkák során, a vegetációs időszakban a hullott gyümölcs összeszedésével, illetve hernyófogó övekkel gyéríthetjük. A hím lepkéket szexcsapdákkal foghatjuk be. Sikeres lehet a kémiai eszközök használata. A kártevő sebezhető stádiuma a még be nem furakodott, fiatal lárva állapot.

31 Pajzstetvek. A kaliforniai, az akác- és a szilvapajzstetű károsít. A kaliforniai pajzstetű a fa kérgén és gyümölcsén szívogat, ennek következtében egyes koronarészek, súlyos esetben az egész fa is elszáradhat. A károsított gyümölcsökön „lázfoltok” nem képződnek. A szilva- és az akácpajzstetű ugyancsak a kérgen szívogat, bár ez utóbbi lárvái a levélen is táplálkoznak. A táplálkozás során bőséges mézharmat képződik, amelyen megtelepszik a korompenész, ezért a fák kérge szürkésfeketévé válik. A pajzstetvek lárvaalakban telelnek a fák kérgén; a kaliforniai két, az akác- és szilvapajzstetű évente egy nemzedékben fejlődik. Védekezés. A faápolási munkák során a tisztítóeszközökkel a lárvák egy része elpusztítható. A rügypattanáskori lemosó permetezés az áttelelt lárvapopulációt ritkítja. Átütő sikert a pajzstetvek esetében is a kémiai védekezési módszer biztosít. Sebezhető stádium a kaliforniai pajzstetű esetében a mozgó lárva állapot, ezért a „lárvarajzás” idején inszekticidekkel kell védekezni, nemzedékenként legalább két alkalommal. Az akác- és a szilvapajzstetű L1, L2 és L3 stádiumban érzékeny, ezért áprilisban, június végén és szeptember végén célszerű ellene védekezni. Levéltetvek. A szilván a hamvas és a sárga szilvalevéltetű él és károsít. A hamvas levéltetű a levélfonákon alkot hamvas türkízzöld telepeket. A szívogatás következtében a levél nem deformálódik, legfeljebb a fonák felé enyhén kanalasodik; a mézharmattermelés bőséges, gyakran az egész lombot elborítja a rajta megtelepedett korompenész. A sárga levéltetű a hajtásvégi leveleken erős torzulást okoz. A károsított levelek elszáradnak és lehullanak, a hajtások gyengén fejlődnek. Migráló fajok: a sárga szilvalevéltetű késő tavasszal a fészkesvirágúakra, a hamvas a nádra repül át, bár ez utóbbi faj populációjának egy része egész nyáron a szilván károsít. Tojásalakban a szilvafán telelnek, évente 7-8 nemzedékük fejlődik. Védekezés. Kerülni kell a fák túlzott trágyázását, a harmonikus növénytáplálásra kell törekedni. A telelő tojások ellen az olaj hatóanyagú lemosó permetezés, tavasszal–nyárelőn az aphicidkészítmények hatékonyak. Takácsatkák. Szilván a piros gyümölcsfa-, a galagonya- és a szilvafa-takácsatka szokott jelentős lombveszteséget okozni. A zöld leveleken ejtett szívásnyomok környékén a sejtek elpusztulnak, üregük levegővel telik meg; kezdetben apró fehér, ezüstös pontok jelennek meg. Később a pontok barna foltokká állnak össze, majd az egész levéllemez elszárad, lehull. A fonáki részen sűrű háló figyelhető meg, amelyen a porszemcsék fennakadnak, szürkészöldekké válnak. Tömegesen rendszeres kémiai védelemben részesített gyümölcsösökben szoktak megjelenni. A kezeletlen állományban egyedsűrűségüket a ragadozó atkák általában elviselhető szinten tartják. A piros gyümölcsfatakácsatka tojásalakban, a másik két faj nőstényalakban telel a fák kérgén. Évente 5-6 nemzedékük fejlődik. Védekezés. Kerülni kell a fák egyoldalú N-trágyázását. Alapvető módszer a kémiai: a téli tojások ellen kora tavasszal, olaj hatóanyagú készítményekkel, a mozgó alakok ellen akaricidekkel védekezhetünk eredményesen. Sebezhető stádium a lárva és a fiatal nimfa állapot. Levél- és gubacsatkák. A szilva levelén a csonthéjasok levélatkája, a szilvalevél-gubacsatka, vékony hajtásain pedig a szilvakéreg-gubacsatka károsít. A levélatka által károsított fák levelei kezdetben ólomfényűvé, később barnává változnak. A levéllemez gyakran a színe felé deformálódik, kanalasodik. A vesszők gyakran elseprűsödnek. A levélgubacsatka által károsított levél színén gombostűfejnyi, rücskös felületű gubacsok képződnek, melyek szövete később elhal. A kéreggubacsatka a hajtások tövi részén gombostűfej nagyságú, barna színű csoportos gubacsokat képez. Ezek évekig a helyükön maradnak. A szívogatás hatására a hajtások elszáradnak. Az atkák a rügyek, illetve gubacsok belsejében telelnek nőstényalakban. Évente 4-5 nemzedékük fejlődik. Védekezés. A levél- és gubacsatkák ellen tavasszal, a nőstények tömeges előjövetelekor védekezhetünk eredményesen, akaricidekkel. A szilva védelmének sajátosságai. A védelem minimális programja szükségessé teszi az agrotechnikai munkák gondos elvégzése mellett a kórokozók, kártevők és gyomok elleni kémiai

32 védekezéseket is (JENSER, 1984). E védekezések Seprős (1978) szerint a fák fenofázisaihoz kötődnek:

Nyugalmi állapot (ősztől tavaszig, súlyozottan kora tavasszal, rügypattanás kezdetéig). A faápolási munkák során a koronából eltávolítjuk a beteg, szuvas, pajzstetűvel fertőzött ágakat, hernyófészkeket, gyümölcsmúmiákat. A szilva hajlamos a gyökér- és tősarjképzésre, ezeket is ilyenkor tőből távolítsuk el. A kora tavaszi faápolás és a lemosó permetezés profilaktikai jellegű, s a levéllyukacsosodás, a monília és a polisztigmás levélfoltosság ellen nyújt bizonyos fokú védelmet. A kártevők közül a pajzstetvek, levéltetvek és a piros gyümölcsfa-takácsatka alakjai ellen hatásos. Alkalmazható hatóanyagok: bárium-poliszulfid, vazelinolaj, DNOC. Fehérbimbós állapot: A polisztigmás levélfoltosság primer fertőzését akadályozhatjuk meg réztartalmú készítményekkel. Az akác- és a szilvapajzstetű áttelelt lárvái is ebben az időszakban érzékenyek az inszekticidekre. Sziromhullás: Folytatni kell a levéllyukacsosodás, polisztigmás levélfoltosság kórokozói elleni védekezést ditiokarbamátokkal. Ez az időszak optimális a poloskaszagú szilvadarazsak, a levéltetvek és a takácsatkák elleni védekezéshez. A kombinált permetlé fungicidet, szisztemikus hatású inszekticidet és akaricidet kell hogy tartalmazzon. Különös gondot kell fordítani a hasznos élő szervezetek (háziméh, más megporzó szervezetek) védelmére!

Késő tavaszi és nyári időszak. Ekkor a védekezés a kórokozók mellett főként az amerikai fehér szövőlepke, az atkák, a pajzstetvek és a szilvamoly ellen irányul. Május közepétől betakarításig általában 4-5 alkalommal kell védekezni. A permetezések időpontjait a kaliforniai akác- és szilvapajzstetű, a szilvamoly és a keleti gyümölcsmoly egyes nemzedékeinek lárvakeléséhez kell igazítani. A lárvakelés menetét egyedi fa-, illetve gyümölcsvizsgálattal követhetjük nyomon. A molylepkék esetében sexual-attraktáns csapdákat alkalmazhatunk. Fontos, hogy a védekezéseket még a hernyók befurakodása előtt elvégezzük. A károsítók ellen inszekticideket, fungicidet és akaricidet tartalmazó kombinált permetlevet használunk. Törekedjünk a lombkorona és a gyümölcs optimális permetlé-borítottságára. A betakarítás előtti utolsó védekezés során csak rövid hatástartamú készítményeket használhatunk és fokozottan ügyelnünk kell az élelmezésegészségügyi várakozási idő betartására. Gyomirtás. A gyomnövények elleni védelem túlnyomórészt a mechanikai gyomirtásra korlátozódik. Üzemi szilvásokban a sorközöket mechanikai úton, a sorokat herbicidekkel gyomtalanítják. A szilva a talajherbicidek többségével szemben – a gyökerek sekély elhelyezkedése miatt – érzékeny, ezért a fitotoxikus hatás elkerülése végett csak néhány gyomirtó szer használható. Fiatal ültetvényekben, egy év felett csak a Devrinol 50 WP, a Dual és a Stomp–330 használható fel veszélytelenül. Az évelő gyomoktól a telepítés előtt kell a területet mentesíteni. Az idősebb állományokban a 14.9. táblázatban felsorolt készítmények alkalmazhatók. A sarjhajtások Glialkával történő kezelése nem jelent veszélyt. Ennek oka feltehetőleg a nedvkeringésnek az anyafákból a sarjhajtások felé irányulásában keresendő (Kádár, 1993). Alkalmazás Gyomirtó szerek Dózis kg/ha Megjegyzés módja

MCPA DEVERINOL 50 WP DEVRINOL 45 F DUAL 720 EC DUAL 960 EC (matolaklór) FINÁLÉ (glufozinatammónium)

POST PRE PRE FRE

1,5—2,0

2 évesnél idősebb állományban

4,0—6,0 4,0— A Maloran kivételével az almánál leírt 6,0 készítményekkel nem kombinálható. 3,0 2,0—2,3 A Maloran kivételével az almánál leírt készítményekkel nem kombinálható. 1 évnél idősebb ültetvényben

POST

4,0—7,5

33 FUSILADE S (fluzaifop- POST p-butil) GEONTER 80 WP (terbacil) GLIAZKA 20 GLIAZKA 36 GLIAZKA 70 WSP (glifozat) KERB 50 WP (propizamid) LUCENIT 80 WP (diuron) MALORAN 50 WP (klórbromuron) PRE PRE PRE PRE POST

3,5—6,0 1,5—2,5 4 évesnél idősebb ültetvényekben

6,0—14,0 3,0— 3 évesnél idősebb ültetvényben 8,0 2,0—1,0

2,5—3,0 3,0 4,0 1,5—2,0 6,0—8,0 5,0—6,0 3,0—3,5

4 évesnél idősebb ültetvényekben 4 évesnél idősebb ültetvényben 5 évesnél idősebb ültetvényben 2 évesnél idősebb ültetvényben — Malorannal kombinálható

RONSTAR (oxadiazon) POST STOMP 330 (pendimetalin) TARGA SUPER (quizalofop-p-etil) PRE POST

34

MEGGY
Betegségek. A meggyen a gyűrűsfoltosságot előidéző vírusos betegségek fordulnak elő (l.: cseresznye). E betegségek vírusai szaporítóanyaggal és szemzőhajtásokkal vihetők át, de a pollen- és a magátvitel is jelentős lehet. Az agrobaktériumos gyökérgolyva (kórok: gyökérnyakán és oldalgyökerén fordulhat elő. Agrobacterium tumefacienns) az oltványok

A blumeriellás betegség (kórok.: Blumeriella jaapii) a meggy jelentős lombkárosítója. Súlyos megbetegedés esetén a gyümölcs kocsányán is jelentkezhet. A beteg levelek sárgulnak, korán lehullanak. A kórokozó a lehullott levelekben telel át, ahonnan virágzás után fertőzi a leveleket. A nyár folyamán újabb fertőzések jönnek létre. A moniliniás betegség (kórok.: Monilinia laxa) a meggy legveszedelmesebb betegsége. Kórokozója virágfertőző, ezért a virágok elpusztulnak, ennek következtében a vesszőkön és ágakon rákos sebek keletkeznek. E kártételhez viszonyítva a gyümölcsrothadás kisebb jelentőségű, mivel a sebzést kiváltó cseresznyelégy előfordulása is kisebb mértékű. Kártevők. A meggyültetvények kártevőegyüttese közel hasonló a cseresznyééhez. A lombkártevők közül az araszolóhernyók (Operophthera brumata. Erannis defoliaria) és néhány sodrómolyfaj (Pandemis heparana, Pandemis ribeana, Adoxophyes reticulana) tavaszi kártétele már a virágzás előtt számottevő lehet. Különösen a kis téli araszoló levélre, a későbbiekben a kötődött termésre is kiterjedő kártétele súlyos. Az utóbbi húsz esztendőben a levélaknázó molyok közül a lombosfafehérmoly (Leucoptera malifoliella) okozott teljes lombveszteséget. A károsítás következtében nyár végére a lombjukat teljesen elveszítő fák újra kihajtottak és virágoztak. A lombosfafehérmoly kártételével elsősorban a faj tömegszaporodása idején kell számolni, és különösen akkor, ha a meggyültetvény közelében más elsődleges tápnövénye, mint pl. alma, berkenye is előfordul. Háromnemzedékű faj, így a gradáció egy éven belül az első nemzedéknél alacsony egyedsűrűségről indulva is kialakulhat. A kártevő különösen az intenízv kémiai védelemben részesített ültetvényekben szaporodhat el, ahol a peszticidek gyakori használata miatt a természetes ellenségek korlátozó tevékenysége nem érvényesül. A fekete cseresznye-levéltetű (Myzus cerasi spp. pruniavium) különösen az erős növekedésű, fiatal ültetvényekben okozhat károkat. A kártétel mértéke azonban általában nem éri el a cseresznyénél tapasztaltat. A cseresznyelégy (Rhagoletis cerasi) a meggyültetvényekben is számottevő kártételt okozhat. A kártételi veszélyhelyzet a cseresznyével határos ültetvényrészben fokozott. A károsított gyümölcsök gyakorisága azonban lényegesen kisebb, mint a cseresznyénél, ennek ellenére az árugyümölcs minőségét hátrányosan befolyásolja. Gyomnövények. A meggy gyomviszonyai a cseresznyénél leírtakkal azonosak. A védekezés sajátosságai. A meggy telepítésére csak vírusmentesített oltványokat szabad felhasználni. Telepítéskor a gyökeret vizsgáljuk meg, agrobaktériumos gyökérgolyvát mutató egyedeket ne ültessünk. A blumeriellás betegség leküzdése a meggy védelmének gerincét alkotja. Ellene a cseresznye védelmének sajátosságainál említett módon kell védekezni. A moniliniás betegség elleni védekezés a meggytermesztés sarkalatos pontja. Ha a betegség már a korábbi években is jelentkezett, tüzetesen át kell vizsgálni a vesszőket és az ágakat, metszéskor pedig a rákos sebeket mutató ágrészeket el kell távolítani. Rügypattanás előtt réz-szulfát (bordóipor, bordóilé, FW stb.) vagy réz-oxiklorid (Rokkol 40 SC, réz-oxiklorid 50 WF stb.) hatóanyagú szerrel kell lemosásszerűen a fákat permetezni. Ezután a virágzás kezdetén és végén vinklozolin (Ronilan,

35 Ronilan FL), iprodion (Rovral) vagy procimidon (Sumilex 501 WP), továbbá kaptán (Orthocid 50 WP. Merpan 50 WP) hatóanyagú szerekkel kell védekezni. A rügyfakadás és a fehér bimbós stádium között az araszolóhernyók és a sodrómolyok elleni védekezés üzemi ültevényben ritkán mellőzhető. A foszalon (Zolone 35 EC), továbbá a kinalfosz (Ekalux 25 EC) valamint a piretroid hatóanyagú készítmények eredményesen használhatók. A virágzás idején rajzó lombosfafehérmoly-imágók ellen a deltametrini (Decis 2,5 EC) méhkímélő növényvédelmi technológiával kijuttatható. A kezelést, – a természetes ellenségek kímélése érdekében – csak a kártevő tömeges megjelenése esetén ajánlott elvégezni. A környezetvédelmi szempontból sokkal kedvezőbb tulajdonságú, lárvicid hatású diflubenzuron (Dimilin 25 WP) használata – engedélyokiratának meggyre történő kiterjesztése után – sikeresen használható. A meggyen a lombosfafehérmoly elleni kémiai védelmet lehetőség szerint az első nemzedék megjelenésekor kezdjük el, még akkor is, ha a virágzás esetleg annak végrehajtását nehezíti, mivel a második nemzedék megjelenése a gyümölcsérés idejére esik. A fekete cseresznye-levéltetű kártételével, ha az adott évben a tavaszi időszakban az araszolóhernyók, sodrómolyok valamint a lombosfafehérmoly ellen inszekticides kezeléseket végeztünk, nem kell számolni. E permetezések hiányában a gyümölcskötődést követő intenzív hajtásnövekedés időszakában szükség lehet a primi karb (Pirimor 50 DP) hatóanyag kijuttatására. A cseresznyelégy elleni védelem időzítésére a sárga, ragadós lapok által fogott imágók szolgáltatnak adatot. A szükséges kezelések számát a rajzásmenet továbbá a felhasznált készítmények hatástartama és a tervezett mentesség mértéke szabja meg. A javasolt készítmények megegyeznek a cseresznyénél leírtakkal, azzal a kiegészítéssel, hogy, – mivel a fekete-cseresznye-levéltetű a meggyet kevésbé veszélyezteti, – kevesebb vegyszeres kezelésre van szükség a kártétel létrejöttének megakadályozására. Kisüzemi méretekben a ragadós sárga lapok az imágó összegyűjtése révén is kielégítő védelmet nyújtanak. A gyomnövények elleni védekezés megegyezik a cseresznyénél leírtakkal.

36

CSERESZNYE
Betegségek. A cseresznyén számos vírusos betegség fordulhat elő:
• • • • •

A cseresznye magyarországi érdeslevelűsége (kórok.: Cherry Hungarian rasp leaf virus „CHRLV”). A cseresznye levélsodródása (kórok.: Cherry leaf roll virus „CLRV”). A cseresznye klorotikus gyűrűsfoltossága (kórok.: Prune dwarf virus „PDV” egyik törzse). A cseresznye klorotikus-nekrotikus gyűrűs foltossága (kórok.: Prune dwarf virus „PDV” egyik törzse).

A cseresznye nekrotikus gyűrűs foltossága (kórok.: Prunus necrotic ring spot virus „PNRSV”). E betegségek vírusai a szaporítóanyaggal és a szemzőhajtásokkal vihetők át. A pollen- és magátvitel – a cseresznye magyarországi érdeslevelűsége kórokozójának kivételével – szintén jelentős. Ezeken túlmenően a cseresznye levélsodródásának kórokozója fonálférgekkel is terjed. Az agrobaktériumos gyökérgolyva (kórok.: Agrobacterium tumefaciens) a telepítésre kerülő oltványok gyökérnyakán és oldalgyökerén jelentkezhet. A blumeriellás betegség (kórok.: Blumeriella jaapii) a cseresznye egyik, súlyos lombveszteséget okozó betegsége. Fertőzési források a lehullott, beteg levelek, amelyekről a kórokozó virágzás után a fiatal leveleket fertőzi. Később folyamatosan a lombhullásig, újabb fertőzések jönnek létre. A moniliniás betegség (kórok.: Monilinia fructigena) a cseresznyén gyümölcsrothadást okoz, ami a cseresznyelégy okozta sebek, jégverés és az egyenetlen vízellátás miatt keletkezett gyümölcsrepedés esetén válik jelentőssé. Kártevők. A cseresznyegyümölcs kártevői közül a cseresznyelégy (Rhagoletis cerasi) meghatározó jelentőségű. Kártételével különösen a középkésői és a késői fajtákon rendszeresen találkozhatunk. A cseresznyelégy által károsított gyümölcsön a moniliniás betegség gyümölcsrothadást okoz. A lombkártevők közül veszélyes a fekete cseresznye-levéltetű (Myzus cerasi spp. pruniavium). A tavaszi, nyár eleji erős hajtásnövekedés időszakában a károsított hajtások legfiatalabb levelei a levéltetvek szívogatásának hatására besodródnak, a hajtásnövekedés leáll. A fiatal leveleken kolóniákban élő levéltetvek által ürített mézharmat a gyümölcs minőségét még tovább rontja. Nyár elején a cseresznye-levéltetű szárnyas egyedei elhagyják a cseresznyét, és a nyári tápnövényre (galajfélék, Veronica-félék) repülnek. Számottevő kártételt őszi visszatérésük után nem okoznak. A rügyfakadást követő időszak lombkártevői közül a kis téli araszoló (Operophthera brumata) gyakori kártevő. A fiatal levelek megrágásával, esetenként tarrágásával, továbbá a kötődött gyümölcsök odvasításával, különösen tömegszaporodásának időszakában okoz kárt. A legnagyobb egyedsűrűséggel előforduló, a kis téli araszolóval egy időben jelentkező nagy téli araszoló (Erannis defoliana) jelenléte a kártételt még fokozhatja. A cseresznyefa-állomány jelentős része házikertekben és szórvány gyümölcsösökben található. A vegyszeres növényvédelemben nem, vagy csak elvétve részesített, pajzstetűvel fertőzött cseresznyefákon a kaliforniai pajzstetű (Quadraspidiotus perniciosus) elszaporodásával a fa általános kondicionális romlásának jelei figyelhetők meg. A fás részek kártevői közül a kéregmoly (Enarmonia formosana) főleg a fa törzsének alsó harmadában, a sérülések, sebforradások környékén károsít. Bár gyakori, kártétele a sárgabaracknál megfigyeltnél kevésbé súlyos. Gyomnövények. A gyomnövényzet összetétele, az előforduló fajok száma és az egyes gyomfajok borításának értékei hasonlóak, vagy nem sokban különböznek más csonthéjas ültetvényekétől. A cseresznyések gyomosodására a talaj típusának, az időjárási körülményeknek, az ültetvény korának, a

37 művelés módjának és nem utolsósorban a korábban alkalmazott gyomirtási (vegyszeres) technológiáknak van a legnagyobb hatása. Új telepítésű és fiatal gyümölcsösökben elsősorban az egyéves egy- és kétszikű gyomnövények megjelenésére kell számítani. A laza talajszerkezet miatt homoktalajokon gyakori, hogy idős cseresznyésben is többségükben az egyéves gyomfajok dominálnak. Az esetek többségében azonban az ültetvény korának előrehaladtával számítani kell az évelő tarackos egy- és kétszikű gyomfajok elsza- porodására. Az egyéves gyomok közül az ősszel csírázó és áttelelő kora tavaszi gyomnövényektől a tavasszal vagy nyár elején csírázó nyárutói gyomfajokig valamennyi egyéves életformába tartozó gyomnövény előfordulhat. A cseresznyében károsító, a fajszám vonatkozásában akár a 100-150-et is meghaladó gyomfajok közül egy-egy adott gyümölcsösben veszélyessége miatt csak néhány gyomnövényt kell kiemelten kezelni. Az egyéves kétszikű gyomnövények közül nagy termetük és tömeges borításuk miatt a disznóparéjfélék (Amaranthus spp.), a libatopfélék (Chenopodium spp.), a keserűfűfélék (Polygonum spp.) fajai valamint a betyárkóró (Erigeron canadensis) és a parlagfű (Ambrosia elatior) okozzák a legtöbb gondot. Nem elhanyagolható a tavasszal gyomosító tyúkhúr (Stellaria media), a pásztortáska (Capsella bursa-pastoris), a vadrepce (Sinapis arvensis) gyomosítása sem. Napjainkban terjed a keszegsaláta (Lactuca serriola) is. Az egyéves egyszikű gyomnövények közül a kakaslábfű (Echinochloa crus-galli), a pirók ujjasmuhar (Digitaria sanquinalis) és a fakó muhar (Setaria glauca) említhető. Az évelő egyszikű gyomok közül a legfontosabb a szártarackos életformájú tarackbúza (Agropyron repens) és a csillagpázsit (Cynodon dactylon). Az évelő kétszikű gyomnövények közül a gyökértarackos életformájú aprószulák (Convolvulus arvensis), a mezei acat (Cirsium arvense) és helyenként a hamvas szeder (Rubus caesius) gyomosíthat a leggyakrabban. Az újabban terjedő fajok közül a sövényszulák (Calystegia sepium) és a selyemkóró (Asclepias syriaca) említhető. Védekezés. Cseresznye telepítésére csak vírusmentesített oltványokat Agrobaktériumos gyökérgolyva tüneteit mutató oltványokat ne telepítsünk. szabad használni.

A blumeriellás betegség leküzdése a védekezés egyik fontos eleme. A lehullott leveleket össze kell gyűjteni, meg kell semmisíteni. Ha a sorköz nem füvesített, a leveleket a talajba kell forgatni. Az integrált termesztésben a lehullott lombot növényvédő szerekkel (például DNOC, benomil, tiofanátmetil hatóanyagú szerekkel) ne fertőtlenítsük. Tavasszal az első permetezést virágzás után megelőzésképpen meg kell kezdeni, majd folyamatosan, 10 napos időközzel, legalább június közepéig kell folytatni. Védekezésre kaptán (Buvicid K, Merpan 50 WP, Orthocid 50 WP), folpet (Buvicid F, Folpan 50 WP, Ortho-phaltan) és ditianon (Delan 750 SC, Delan SP) javasolható. E hatóanyagok a ragadozó atkákra nem, vagy alig veszélyesek. Ősszel csak akkor kell védekezni, ha azt a megbetegedés mértéke indokolttá teszi. A moniliniás betegség úgy hárítható el, ha a sebzést kiváltó cseresznyelégy ellen eredményesen védekezünk. Az eredő gyümölcsökön keletkezett repedések elősegítik a moníliás gyümölcsrothadást, ilyenkor csak a mielőbbi szüret jöhet számításba. A cseresznye rovarkártevői elleni védelem a rügyfakadástól a termésérés előtti időszakig indokolt, és általában néhány rovarölő szeres permetezéssel megoldható. A nyugalmi időszakban a kaliforniai pajzstetű elleni védelem csak a kártevő előfordulása esetén szükséges. Alacsony egyedsűrűségénél a bárium-poliszulfid (Bárium-poliszulfid 45) és a kalciumpoliszulfid (Tiosol), magasabb egyedsűrűségénél a vazelinolaj (Agrol Plusz) eredményesen használható). A rügyfakadáskor megjelenő kis téli araszoló ellen még a virágzást megelőző időszakban indokolt lehet a növényvédő szeres beavatkozás. Gradációs esztendőben, alacsony hőmérsékleti viszonyok között a cseresznyében engedélyezett piretroidok (Chinetrin 25 EC, Chinmix 5 EC, Cymbush 10 EC,

38 Cyperil 10 EC, Decis 2,5 EC, Ripcord 20 EC, Sherpa, Sumi-Alfa 5 EC) illetve foszalon (Zolone 35 EC) használhatók. A felsorolt piretroid hatóanyagú készítmények a gyümölcsösben élő hasznos rovarfaunát sem kímélik, ezért felhasználásukat csak súlyos kártételi veszélyhelyzetben, az araszoló lepkefajok gradációja esetén javasoljuk. Az araszoló hernyók elleni rovarölő szeres permetezés a levéltetvek ősanyáit is számottevően gyéríti. A virágzást követő erőteljes hajtásnövekedés idején, különösen, ha az araszoló hernyók és a sodrómolylárvák ellen nem védekezhetünk, szükség lehet a fekete cseresznye-levéltetű elleni kezelésre. Környezetvédelmi megfontolásból a levéltetvek természetes ellenségeit kímélő pirimikarb (Pirimor) hatóanyag – levelek besodródása előtti – kijuttatása megakadályozza a kártevő tömeges elszaporodását. A gyümölcsöt károsító cseresznyelégy elleni védekezés eredményességén nagyban múlik a termesztés sikere. Az eltérő érésidejű fajták eltérő mértékben és időben károsodnak a cseresznyelégytől. Ezért különösen ügyeljünk a telepítéskori fajtakeveredés elkerülésére. A kevert fajtaösszetételű állományokban a cseresznyelégy elleni kémiai védekezés lehetőségei az eltérő érésidő miatt sokkal rosszabbak. Az idegenmegporzást igénylő fajtákhoz a porzókat külön sorba telepítsük. A cseresznyelégy elleni védekezés időpontjának meghatározása az imágók sátorizolátor alatti kinevelésével, a védekezés szükségességének, illetve idejének megállapítása az adott ültetvényben elhelyezett sárga ragadós lapok segítségével történik. Az imágók tömeges rajzásakor kontakt hatással is rendelkező inszekticidek felhasználásával védekezhetünk. Ilyenek például a foszalon (Zolone 35 EC), a metil-paration (Danatox 50 EC) valamint a kis téli araszoló elleni védelemre javasolt piretroidok. Elhúzódó rajzás esetén az imágók elleni kezelést a növényvédő szer hatástartamától függően egy-két alkalommal szükséges lehet megismételni. A szüret előtti utolsó kezelések élelmezés-egészségügyi előírásai betartására fokozottan ügyeljünk. Amennyiben az imágók elleni kezelések elmaradása vagy sikertelensége miatt a cseresznyelégy a tojásokat már lerakta, a bőrszövet alá helyezett tojásból kikelő lárvák ellen a szisztemikus vagy mély hatású hatóanyagok, például a dimetoát (BI 58 EC), a triazofosz (Hostathion 40 EC), a kinalfosz (Ekalux 25 EC) eredményes védelmet adnak. A gyomnövények elleni védekezést az ültetvényben kialakított talajművelési rendszer határozza meg. Hazánkban az ugarművelésű rendszer terjedt el, amelyben a facsíkokat herbicidekkel, a sorközöket pedig mechanikai eszközökkel gyommentesítjük. Ugarművelés esetén az integrált termesztésben a fasorok gyommentesítésére is a mechanikai módszereket javasoljuk. Vegyszeres kezelés esetén a gyomirtott sáv minél keskenyebb – a törzs két oldalán 50-50 cm – legyen. A cseresznyeültetvényben engedélyezett gyomirtó szerek közül talajon keresztül ható készítményeket lehetőleg ne használjunk. A facsíkok kezelésére egyéves gyomfajok ellen a glufozinát-ammónium (Finale) hatóanyagú, míg a mélyen gyökerező évelő egy- és kétszikű gyomnövények ellen a glifozát (Glialka) hatóanyagú gyomirtó szerek használata javasolt. A sorközök művelésére az elterjedt tárcsázás helyett a talaj szerkezetét kevésbé romboló kultivátort használjuk. Gyepesített sorközű művelési rendszer esetén a sorközöket kaszálással vagy szárzúzó alkalmazásával gondozhatjuk. Mivel hazánk száraz éghajlata nem kedvez a füvesítésnek, célszerű megoldás a sorközök rendszeres kaszálásával a területre jellemző gyomfajok alkotta gyep kialakítása. A facsíkok kezelése a már ismertetett módon történhet.

39

MOGYORÓ
A mogyoró védelme során viszonylag kevés kártevővel és kórokozóval kell számolnunk. A mogyorót a kártevők közül elsősorban a mogyoróormányos (Curculio nucum L.), a tölgymakkormányos (Balaninus glandium MARSHALL), a mogyorórügy-gubacsatka (Phytoptus avellanae NAL.), a mogyoró-takácsatka (Eotetranychus carpini OUDEM.) károsíthatja rendszeresen. Esetenként még a nagy és a kis mogyoró-levéltetű (Corylobium avellanae SCHRK., Myzocallis coryli GOEZE), a mogyorócincér (Obera linearis L.), a vadak (elsősorban a szarvasok) valamint az utóbbi években megfigyelt Pantilius tunicatus nevű poloska okozhat veszteségeket (Makó, 1992). Kártevők. A mogyoró-gubacsatkák a rügyek rendellenes duzzadását, deformálódását idézik elő, ezáltal azok életképtelenekké vagy csökkent értékűekké válnak. Súlyos fertőzés esetén a következő évi termés is veszélyeztetett. A kártevőnek évente 5-6 nemzedéke fejlődhet ki (Jenser, 1984). A rügyekben áttelelő nőstények tavasszal a fiatal levelekre, majd az újonnan képződő rügyekbe vándorolnak. Évente két alkalommal vonulnak a rügyekbe: májusban és júliusban– augusztusban. A kártevő elleni védekezések során a vándorlások időszakában kijuttatott akaricidekkel és hosszú hatástartamú, szervesfoszfor-tartalmú készítményekkel érhetünk el kielégítő eredményt (17.2. táblázat). Felhasználható Időszak Károsítok A növény ül. károsító fenológiája szercsoportok Áprüis-Május – rügygubacsatka – mikroszkopikus megfigyelésre alapozva, a rügyekből történő – takácsatka előjövetelkor (vándorlás) – a takácsatkák tömeges észlelésekor Május-Július – rügygubacsatka – lehetőleg a levéltetvek lárvaállapotában – a levéltetvek és atkák ellen egyaránt ható – takácsatka – készítmények levéltetvek – mogyoró- és tölgy– levéltetvek – monflia – az ormányosbogarak érési táplálkozásakor (rajzásidőszak), évente 2A permetezés (esős, párás időjárás esetén a monfliafertőzés fokozódik) – ormányosbogarak és levéltetvek ellen együttesen ható szerek – monflia elleni fungicidek – kéntartalmú vagy szerves hatóanyagú kénpótló szerek, – humántoxikológiai okokból rövid hatástartalmú inszekticidek 17-2. táblázat - A mogyoró károsítói elleni védekezés (Gál T. és Makó Sz., nem publikált) A tavaszi lemosó permetezések szükségességére és hatékonyságára vonatkozóan nem egységesek az álláspontok. A mogyoró-takácsatka kártétele főként a fiatal levelek szívogatásában nyilvánul meg. Erős fertőzés esetén a levelek barnulnak, és lényegesen csökken az asszimilációs felület. A kártevőnek évente – az időjárási viszonyoktól függően – 4-6 nemzedéke fejlődhet ki (Zacher, 1949). A megtermékenyített nőstények telelnek át a kéregrepedésekben és a száraz növényi maradványok között. Tavasszal elhagyják a telelőhelyüket és a fiatal leveleket szívogatják, majd megkezdik a tojásrakást. A lárvák kelése idején kijuttatott akaricidekkel (például: Torque 55 SC, Mitac 20) a kártevő eredményesen pusztítható (Jenser, 1984). – speciális akaricidek, vagy atkaölő mellékhatású szerek

Augusztus- – lisztharmat – a tünetek észlelésekor Szeptember – Pantilius – a barkók károsításakor vagy tunicatus poloska észlelésekor

40 A mogyoró termését elsősorban a mogyoróormányos (esetenként a tölgymakkormányos) károsítja. A két faj aránya még nem teljesen tisztázott (Jenser, 1984). A fő kártevőalak a lárva, amely a mogyoró belsejében táplálkozva a termést fogyasztásra alkalmatlanná teszi. A lárva károsítása mellett különösen a korán rajzó imágók esetében alkalmanként jelentős lehet a nővirágzatok és a kocsányok károsítása, valamint a zsenge termések megsebzéséből származó kártétel is (Bürgés, 1990). A rágási sérülések utat nyitnak a Sclerotinia fructigena kórokozó gombának, amely csapadékos körülmények között a termés teljes pusztulását okozhatja. A mogyoróormányis egynemzedékes faj. A talaj 20-50 cm-es rétegében földgubóban áttelelő lárvák jelentős része (70-75%) májusban bábozódik, míg más részük 1-3 éves diapauzába vonul. Az imágók május harmadik dekádjától június végéig repülnek (Endrődi, 1971). A főrajzás időszaka hazánkban június első felére tehető. A mogyoróormányos rajzásmenete a szelídgesztenye terméskártevői esetében javasolt higanygőzizzóval ellátott fénycsapdával jól követhető (Bürgés és Czencz, 1976). Az 1-3 hetes érési táplálkozást, majd a párzást követően a nőstény a petéket a termés héj alatti illetve mélyebb részeibe helyezi. A termésben kifejlődött lárva a gyümölcsből 2-3 mm-es átmérőjű, kör alakú nyíláson távozik. Az eredményes védekezés alapja a rajzó imágók elpusztítása állománykezeléssel. A 4-6 hétig elhúzódó rajzás időszakában az erős toxicitású és hosszú hatástartamú készítmények (metidation, karbaril stb.) 2-3 alkalommal történő kijuttatásával a fertőzés minimálisra csökkenthető. Az általában javasolt mechanikai eljárások (az imágók lerázása, a fertőzött termés megsemmisítése stb.), valamint a talajba húzódott lárvák elleni vegyszeres védekezés csak mérsékelt eredményt biztosítanak. A természetes ellenségek (paraziták, predátorok, rovarpatogén gombák) gyéríthetik a kártevőt (Maisner, 1974). Kevésbé érzékeny, korán keményedő héjú fajták (Hallei óriás, Barcelonai stb.) telepítésével csökkenthető a mogyoróormányos okozta fertőzés mértéke. A mogyorószüret közepén, végén a Pantilius tunicatus poloskafaj kártételével kell számolnunk. Szívogatása nyomán a hímvirágzatban fellépő részleges vagy teljes barnulás és barkapusztulás a következő évi termést veszélyezteti (Makó, 1992). A kártevő ellen az imágók észlelésekor – tekintettel a közeli betakarításra – rövid hatástartamú készítményekkel célszerű védekezni. Kórokozók. A kórokozók közül a mogyorólisztharmat [Phyllactinia guttata (WALLR. ex FR.) LEV.] és a moníliás mogyoróhullás [Sclerotinia fructigena (PERS.) ADERH. et RUHL.] jelentős. Az egyéb kórokozók, mint például a levélfoltosságot okozó Phyllosticta coryli WESTEND és Septoria avellanae BERK. et BR. ellen rendszerint nem szükséges védekezni. A mogyorólisztharmat a hajtásvégek és levelek károsításával okozhat veszteséget. A kórokozó tünete, a kerek körvonalú, szennyesfehér „penészbevonat” a levelek fonákán – ritkábban a színén – rendszerint augusztus második felében jelenik meg. Az áttelelést szolgáló peritéciumok szeptember vége felé találhatók a levelek fonákán. A védekezés, amennyiben a fertőzési veszély indokolttá teszi, kén illetve szerves hatóanyagú lisztharmatölő szerekkel eredményesen megoldható. A készítményeket célszerű a terméskártevők ellen alkalmazott kezelésekkel kombinálva kijuttatni. A lisztharmat elleni készítmények helyes megválasztásával a mogyoró-takácsatkák száma is gyéríthető. A moníliás mogyoróhullást okozó patogén gomba a fiatal, növekvő makk héjszövetébe a sebzésen (elsősorban a mogyoróormányos okozta sérüléseken) keresztül hatol be. A fertőzés következtében a makk növekedése leáll. A szövetelhalást okozó kórokozó átterjed a mag mélyebb rétegeibe, és annak barnulását, majd zsugorodását okozza. Gyakran az egész terméscsoport megbetegszik. A fertőzött termés a nyár folyamán – többnyire júliusban – a talajra hullik. Egyes fajtákon a veszteség elérheti a 71-91%-ot (Glits, 1958). A Balatonboglári Mezőgazdasági Kombinát 170 hektáros vegyes fajtájú állományában 1986-ban 31,5%-os termésfertőzést és 21,2%-os korai terméshullást figyeltek meg (Makó és munkatársai, 1987). A csapadékos, hűvös viszonyok kedvező feltételeket teremtenek a kórokozó számára. A betegség elleni hatékony védekezés alapja a patogén gombának kaput nyitó sérülések, sebzések keletkezésének megakadályozása. A mogyoróormányos elleni hatékony védekezés rendszerint minimálisra csökkenti a moníliafertőzést, ezért célirányos védekezés (a termésfejlődés korai időszakában végzett fungicides kezelés) általában nem indokolt.

41

Dió
A diósok betegségeinek és kártevőinek elhatalmasodását meg kell akadályoznunk. Már a telepítések előkészítésénél is gondolnunk kell erre. A fiatal, kis fák fejlődése szempontjából meghatározó részben a terület kórokozókkal, kártevőkkel való fertőzöttsége, részben pedig a faiskolai anyag egészségi állapota. Ültetvények létesítését csak egészséges szaporítóanyaggal szabad elvégeznünk, ami dió esetében elsősorban a cseresznye levélsodródását okozó vírustól (Cherry leaf roll virus), valamint két gombától: a rozelliniás gyökérpenésztől [Rosellinia necatrix (Hartig) Berlese] és a szegecsfejű gyökérgombától [Roesleria pallida (Fries) Sacc.] való mentességet jelenti. A két kórokozó az újratelepítésekben is katasztrofális károkat okozhat, ha erdő, szőlő vagy gyümölcs után telepítünk diót, és oltványaink fertőzött közeggel (talaj, gyökérmaradványok) találkoznak. A tervezett telepítések helyének kijelölése után azonnal el kell végeznünk a talaj- és gyökérvizsgálatokat, és ahol kimutathatók az előbbi gyökérgombák – kémiai beavatkozási lehetőség nem lévén –, ott a telepítésről le kell mondanunk (Véghelyi, 1986). Állati kártevők vonatkozásában a területen elsősorban a cserebogárpajorok számát kell ismernünk, hiszen a lárvák gyökérrágásukkal a fák gyors pusztulását okozhatják. Erről felméréssel (mintagödrök ásásával) győződünk meg, és ha a „csimaszok” száma több, mint 1-2 db/m2, talajforgatással egyidejű fertőtlenítést kell végeznünk. Az erre a célra engedélyezett különböző granulátumok (Basudin 5G, Counter 5G, Diazinon 5G, Dursban 5G, Dyfonate 10G) a fiatal lárvákat elpusztítják, de az idősebb pajorokra már nem hatnak. Ezek ellen legbiztosabban a hazánkban nem engedélyezett eljárás, a forgatással egybekötött, Shell D-D-vel (100-150 l/ha) történő gázosítás ad jó eredményt. A diósok állandóan fellépő gombás betegsége a diófa gnómoniás levél- és gyümölcsfoltossága [kórokozó: Gnomonia leptostyla (Fr.) Ces et de Not]. a kórokozóval szemben a magoncok igen nagy érzékenységkülönbséget mutatnak, az oltványültetvényekben viszont már gyakoriak a betegség okozta korai lomb- és terméshullást eredményező, súlyos megbetegedések. A tömlős gomba a fertőzötten lehullott levelekben és termésburkokban (epikarpium) telel át, és szaprofitikus módon élve a tél folyamán létrehozza termőtestkezdeményeit (peritécium). Ezek tavaszra megérve, nyolcasával képződő aszkuszaikban kétsejtű aszkospórákat fejlesztenek. A március végétől június közepéig kiszóródó szaporítóképletek (Glits és munkatársai, 1978; Véghelyi, 1984) nedves, zöld felületre kerülve a kutikulát áttörve foltszerű fertőzéseket produkálnak. A foltokon (a leveleken, a fonákon) 5-6 hetes inkubációs idő után (Tóthné, 1986) kifejlődnek az acervuluszok (konídiumtelepek). A bennük képződő 2-3 sejtű konídiumok nedves körülmények között kiszabadulnak, és újabb fertőzéseket hoznak létre. A kétféle infekció után a kerek vagy oválisan megnyúlt barna foltok a levélen, a levélnyélen, a fiatal hajtáson és a termésburkon jelennek meg. Ezek kezdetben 2-4, később 20-30 mm nagyságúak, közepük kiszürkül. Egyes években az ivaros és ivartalan szakasz teljesen összefolyhat, ilyenkor korai lombhullással és súlyos termésveszteségekkel jelentkező károk keletkeznek. A védekezéseket tehát kezdetben a lehető legnagyobb körültekintéssel kell elvégeznünk, hogy a konídiumos alak minél kevésbé tudjon tért hódítani. Az áttelelő spórák fertőzését a légáramlásos aszkospóra-kifúvó készülék működtetésével figyelhetjük meg (Véghelyi és Mezeiné, 1977). A fertőzés megindulásáról és lefolyásáról csak akkor kapunk helyes képet, ha rendszeresen előző évi levélmintákat szedünk az áttelelés helyéről, vagy a korábban begyűjtött vizsgálati anyagot olyan mikroklímában tartjuk, ami megfelel a természetes körülményeknek. Csak a készülék által rendszeresen szolgáltatott adatok segítségével képes a növényvédelem a kórokozó fellépését hatásosan mérsé- kelni. A lehullott, megbetegedett levelek a fertőzés főbb kiindulási forrásai. Ezért, amíg néhány fa esetében a lomb összegyűjtését és elégetését javasolják, addig az ültetvényekben csak a kémiai lombfertőtlenítés jöhet szóba. A lombhullás előtt a benomil hatóanyagú Chinoin Fundazol 50 WP 0,1; lombhullás után

42 pedig a sárgaméreg-tartalmú Novenda 1,5%-os oldatának bőséges lémennyiséggel való kijuttatásával a kórokozó áttelelését megakadályozhatjuk (Véghelyi, 1980 és 1993). Az aszkospóra kiszóródása és fertőzése csak csapadékos körülmények között valósulhat meg. Ezért a vegetációban a hatásos szerekkel történő védekezéseket ennek függvényében kell időzíteni. Csapadékos tavaszokon számolnunk kell a dió baktériumos megbetegedésével is [kórokozó: Xanthomonas juglandis (Pierce) Dowson]. A növény levelén (2-3 mm-es szögletes fekete foltok a levélerek mentén, amelyek idővel összeolvadnak és deformálódást okoznak, de a levélér is elfeketedhet) és a termésén (az epikarpiumon sötétbarna, majd elfeketedő foltok, elrothadva és rátapadva a héjra: a héj és a bél elfeketedik, összezsugorodva értéktelenné válik) alakulnak ki a legjellegzetesebb tünetek. A foltok vagy vizenyősek, vagy megszáradva felületük fehéres-rózsaszínű baktériumteleppel fedett. A kórokozó egyrészt a fertőzött növénymaradványokon, másrészt a fák ágrészeinek felületén telel át, és esős időben fertőzi a fiatal levelet, hajtást és a termést. A betegség kialakulását a tavaszi lemosó jellegű permetezéssel tudnánk leginkább megakadályozni. Mivel azonban ez gyakorlatilag kivihetetlen, a védekezés a gnomónia elleni beavatkozásokkal kapcsolódik össze, úgy, hogy a vegetáció kezdetén két-három alkalommal ionos réz alapanyagú szereket (Bordóilé FW, Bordóipor, Champion 50 WP stb.) használunk. A dió gépi betakarításakor keletkezett sebeken keresztül ágszáradást, fapusztulást okozó kórokozók is felléphetnek. Ilyenek a pisztricgomba [Poliporus squamosus (Huds.) ex Fr.], a pecsétviaszgomba [Ganoderma lucidum (Leyss. ex Fr.) Karst], a bükkfatapló [Fomes fomentarius (L.) Kickx.], a lepketapló [Trametes versicolor (L, ex Fr.) Pilát], a késői laskagomba [Pleurotus ostreatus (Jacg. ex Fr.) Kumm.] és a közönséges hasadt lemezű gomba (Schizophyllum commune Fr.), (Véghelyi, 1991 és 1993). A sebparaziták elleni védekezésnek a megelőzésen kívül szinte egyedüli útja a mielőbbi sebkezelés Cellcid, Santar, Fixpol stb. anyagokkal. A ház körüli diófákat az állati kártevők közül általában csak az almamoly (Cydia pomonella L.), az amerikai fehér szövőlepke (Hyphantria cunea Drury), a májusi cserebogár (Melolontha melolontha L.) és két jelentéktelen atka; a szemölcsös diógubacsatka (Aceria tristriata Nal.) és a dió nemezes gubacsatkája (Aceria erinea Nal.) támadja meg. Ezek az üzemi ültetvényekben is megjelenhetnek, de rendszerint más állati kártevők okoznak károkat. Korábban az almamolyt tekintették a dióültetvények legfontosabb kártevőjének. Harmincéves üzemi növényvédelmi tapasztalatunk, hogy a rendszeresen védett, nagy felületű diósokban az almamoly sohasem okozott jelentős kárt. A kártevő ebben a kultúrában az almától eltérően viselkedik (Körtvély, 1978). A dióbél megszilárdulása után táplálkozik a terméssel, vagyis a védekezésnél csak a második nemzedéket kell – július elejétől – figyelembe vennünk. A dió elsődleges tápnövénye az amerikai fehér szövőlepkének (Balás és Sáringer, 1982). A kártevő közismert károsításával sokszor út menti szakaszokat tarol le, illetve a fákon rágó vagy a fészkekben lévő hernyók az exportszállítmányok mentességét is veszélyeztethetik. (Karantén kártevő!) Örvendetes tapasztalat, hogy azokon a kísérleti területeken, ahol a Bacillus Thuringiensis var. kurstaki törzséből készített szerekkel (például Thuricide HP) 12-15 éve nagyobb felületet kezeltek, ott gyakorlatilag azóta nem károsít ez a kártevő. A diófákat is előszeretettel keresi fel a májusi cserebogár. Minden harmadik évben – különösen az erdőkkel határos területeken – az érési táplálkozásukat folytató imágók korai (április végétől május végéig tartó) fellépésével és tarrágásával találkozhatunk. A bogarak rendkívül érzékenyek a különböző inszekticidekre, így elpusztításukhoz bármely olcsó készítmény is megfelelő. Az üzemi ültetvényekben az utóbbi két évtizedben jelentős károkat okoztak a levéltetvek. A diónál két faj játszik szerepet. A Callaphis juglandis Goeze = tarka diólevéltetű (a levél színén), és a Chromaphis

43 juglandicola Kalt. = sárga diólevéltetű (a levél fonákán), amelyek közül a lombhullást okozó utóbbi faj a jelentősebb (Berencsepuszta, Viszipuszta, 1974). A tömeges levélhullást eddig csak külföldi közlésekből ismerjük (Szalay–Marzsó, 1969). Ha a téli növényvizsgálatkor az ültetvényben nagyszámú levéltetűtojás található, számítanunk kell a viszonylag korai (április–május) ősanya-megjelenésre és a május–júniusi kártételre. A védekezés lehetőleg az ősanyák szülésének időszakára koncentrálódjon. Az 1970-es évek első felében valamint az utóbbi 6-8 évben a piros gyümölcstakácsatka (Pannonychus ulmi Koch) súlyos károsításaival találkozhatunk, amihez az utóbbi időszakban a diólevélatka (Vasates unguiculatus Nal.) komoly kártétele is társult. A két faj általában a vegetáció első felében lép fel, de előfordul, hogy az egész tenyészidőben védekezni kell ellenük. Egyes években, különösen a levélatka miatt, súlyos mértékű lombhullás is bekövetkezett. Az üzemi ültetvényekben jelentkeznek leginkább a levélbarkók (Phyllobius oblongus L., Phyllobius pyri L. és Phyllobius argentens L.) tarrágásai is. A fakadás körül előjövő imágók nagy tömegei lepik el a fákat és okozzák a károkat. Az ellenük való védekezéshez leginkább az Ultracid 40 WP-t és a piretroidokat tartják alkalmasnak. A hatalmasra növő diófák permetezéséhez csak a légi (helikopteres) permetezés alkalmas, az is csak akkor, ha az ültetvény mindenkori térállása a permetlé alsóbb zónákba való behatolását is lehetővé teszi. A diófák hatékony kémiai védelmét hazánkban az is nehezíti, hogy több szélesebb hatásspektrumú inszekticid (például az atkaölő mellékhatással is rendelkező piretroidok; Danitol 10 EC; Karate 2,5 EC; valamint a szerves foszforsavészter-tartalmú Ultracid 40 WP) használata a héjasokban nem engedélyezett. Nincs engedélye több kitűnő atkaölő szernek sem.

44

Málna
Betegségek. A málnán előforduló vírusos betegségek közül a málnamozaik a legjelentősebb. E betegséget négy kórokozó vírus idézi elő. Ezek: Rubus yellow net virus, Black raspberry necrosis vírus, Raspberry leaf mottle vírus és a Raspberry leaf spot virus. E vírusok szaporítóanyaggal és levéltetvekkel vihe- tők át. A málna agrobaktériumos gyökérgolyvája (kórokozó: Agrobacterium tumefaciens) a gyökérnyakon vagy a gyökereken fordulhat elő. A talajból fertőző kórokozó a telepítésre kerülő szaporítóanyagon észlelhető vagy a kitermeléskor látható. A málna agrobaktériumos vesszőgolyvája (kórokozó: Agrobacterium rubi) a málnaültetvényekben elvétve fordul elő. A málna vesszőbetegsége több betegségre vezethető vissza. A málna elzíonés betegsége (kórokozó: Elsinoe veneta) főleg a vessző felső harmadában fordul elő, ahol kissé bemélyedő, lilásbarna szegélyű, kis foltok figyelhetők meg. Kórokozója a kutikulát áttörve hatol a hajtásba. A málna botrítiszes betegsége (kórokozó: Botrytis cinerea) ugyancsak a vesszők felső harmadában észlelhető. A nagy kiterjedésű, szürkésfehér foltok, bennük pedig a kéregbe ágyazott, fekete képletek (szkleróciumok) messziről szembetűnőek. Kórokozója a levél- és bogyómaradványokról kerül a hajtásokra. A málna didimellás betegsége (kórokozó: Didymella applanata) liláspiros, ovális foltjai a vessző alsó harmadában találhatók. A málna leptoszfériás betegsége (kórokozó: Leptosphaeria coniothyrium) sötétbarna foltjai viszont a vessző tövi részén jelentkeznek, a vessző szövetének barnulása is megfigyelhető. Az utóbbi két kórokozó behatolását a málnavesszőszúnyog lárvái által okozott sérülés teszi lehetővé. A málna levélfoltosságát főleg a mikoszferellás levélfoltosság (kórokozó: Mycosphaerella rubi) okozza, amelynek szögletes, kis foltjai a levéllemezt teljesen beborítják. Ha a vesszőn az elzínoés betegség (kórokozó: Elsinoe veneta) előfordul, kerek, liláspiros foltjai a levélen is megjelennek. A málna lisztharmata (kórokozó: Sphaerotheca macularis) lisztes bevonata (epifita micélium a konídiumláncokkal) szórványosan a fejlődő hajtások végein jelentkezik. A málna botrítiszes gyümölcsrothadása (kórokozó: Botrytis cinerea) a legjelentősebb betegség, amely súlyos terméskiesést eredményezhet. Kórokozója a növénymaradványokon fennmaradva a virágot fertőzi meg. A kis málnabogár által ejtett gyümölcssérülések ugyancsak nyitott kapuk a kórokozó számára. Kártevők. A málna gyökérkártevői közül legjelentősebbek a cserebogarak (Melolonthidae) lárvái. A többéves fejlődésű pajorok a gyökerek megrágásával a málnatövek kondicionális leromlását illetve pusztulását okozhatják. A cserebogárpajorok kártétele a fiatal ültetvények növényállományát különösen akkor veszélyezteti, ha a telepítésre kijelölt terület talajában a pajorok egyedsűrűsége az 1 db/m2 értéket meghaladja. Védekezés hiányában kártételük a telepítés sikerét is veszélyeztetheti. A málna hajtás- és lombkártevői közül a málnasodrómoly (Notocelia udmanniana) kártétele érdemel említést. A fiatal, áttelelt lárvák károsításukat a rügyfakadás idején kezdik el, és rendszerint május közepére az összesodort, megrágott levelek között befejezik. A második nemzedék a kártétel szempontjából alárendelt jelentőségű. A málnavesszőszúnyog (Thomasiniana theobaldi) lárvái a vessző háncsszövetét károsítják. A sérült, repedezett bőrszövetű, első éves hajtások kedvező feltételt teremtenek a nőstényeknek a tojások lerakásához. A lárvák táplálkozásuk során összeroncsolják a háncsszövetet, ami lilásbarna szövetelhalás formájában, főleg a vesszők alsó harmadában jelentkezik. Tömeges előfordulásakor a vesszők vízszállítása zavart, és a termő évben a károsított vesszők nem tudják a gyümölcsöt kinevelni, sőt el is száradhatnak. A málnavesszőszúnyog, a málnatő kondicionális romlásának előidézésén túl, fokozza a málnavessző pusztulását előidéző kórokozók fertőzési lehetőségeit is. Mindezek alapján a védekezés ellene a málna védelmének sarkalatos pontja.

45 A kis málnabogár (Byturus tomentosus) a málna gyakori, egyben legjelentősebb kártevője. Az imágó által károsított bimbóból és a lárva által károsított kötődött termésből egyaránt értéktelen, féloldalasan fejlődött termés lesz. Közvetlen kártételén túl a lárva az érőfélben lévő gyümölcs felületének megrágásával utat nyit a szürkepenész (Botrytis cinerea) fertőzésének is. A kis málnalevéltetű (Aphis idaei) annak ellenére, hogy az egész tenyészidőszakban a málnán tartózkodik, csupán a tavaszi időszakban okozott levél- és hajtáskártétele érdemel említést. A hajtások a növekedésben visszamaradnak, a levelek torzulnak. Gyomnövények. A hazai málnaállományok korai leromlásának oka lehet az erős gyomosodás. Elhanyagolt málnaültetvényben akár a félszázat is meghaladó fajszámmal találkozhatunk. Táblánként 8-10-re tehető azoknak a fajoknak a száma, melyek termetük, agresszivitásuk és nem utolsósorban tömeges borításuk miatt kiemelést érdemelnek. Az egyéves gyomok közül kora tavasszal tömegesen borítja az ültetvényeket a tyúkhúr (Stellaria media), gyakoriak a veronikafélék (Veronica spp.) és a pásztortáska (Capsella bursa-pastoris). Valamivel hosszabb tenyészidejű a na- gyobb termetű ragadós galaj (Galium aparine) és a parlagi pipitér (Anthemis arvensis). A vadrepce (Sinapis arvensis), a repcsényretek (Raphanus raphanistrum) és a sebforrasztó zsombor (Descurainia sophia) tavasszal csírázó példányai a málnasorokban és a -sorközökben nyár elejére tömegesen gyomosítanak. A legnagyobb gondot azonban az egyéves fajok közül a nyárutói gyomfajok okozzák. Mind a fajszámuk, mind pedig a borításuk alapján a málna gyomosodását tekintve meghatározó jelentőségűek. Ebből a csoportból tömegesen fordul elő a betyárkóró (Erigeron canadensis), a szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus), a fehér libatop (Chenopodium album), az ebszékfű (Matricaria inodora). Az egyéves fűfélék közül gyakori az előfordulása a kakaslábfűnek (Echinochloa crus-galli) és a muharféléknek (Setaria spp.). Középkorú és idős ültetvényekben a szelektív gyomirtás és a talaj tömődöttsége miatt törvényszerű az évelő gyomfajok felszaporodása. Ezek közül a szártarackos és a gyökértarackos fajok emelhetők ki. E csoportok jellemző fajai a tarackbúza (Agropyron repens), a csillagpázsit (Cynodon dactylon) illetve az aprószulák (Concolvulus arvensis) és a mezei acat (Cirsium arvense). Védekezés. Málnatelepítésre csak ellenőrzött, vírusmentes szaporítóanyagot szabad felhasználni. Ugyancsak telepítéskor ügyeljünk arra, hogy agrobaktériumos gyökér- vagy vesszőgolyva tüneteit mutató növényeket ne használ- junk fel. A vesszőbetegségek elleni védelem a termesztés egyik fontos eleme. Az integrált termesztésben különösen nagy jelentőségű a letermett vesszők – így a beteg vesszők – eltávolítása azonnal a szüret után. Ekkor a folttüneteket mutató hajtásokat távolítsuk el. Ezzel az eljárással csökkenthető a vegyi védekezések száma. Ha ennek ellenére a vesszőkön és a leveleken foltosságot észlelünk, a letermett vesszők eltávolítását követően tíznaponként 2-3 alkalommal védekezni kell. A következő év tavaszán pedig rügypattanáskor, majd a virágzásig 2-3 alkalommal – a sarjhajtások védelme érdekében – a védekezést el kell végezni, erre a kaptán (Orthocid 50 WP, Buvicid K. Merpan 50 WP) hatóanyagú szerek jöhetnek számításba. E védekezések a mikoszferellás és elzínoés levélfoltosságok ellen is hatékonyak. Ha a hajtások végén lisztharmatot észlelünk, eseti kezeléssel elemi kén- (Kénkol 800 SC, Microthiol Special, Thiovit) tartalmú készítményt kell használni nedvesítőszer hozzáadásával. A botrítiszes gyümölcsrothadás elleni védekezés hatékonysága az integrált termesztésben számos termesztési eljárással növelhető. A növénysorok széliránynak megfelelő tájolása, a térállás, a tövenként megfelelő, nem sűrű hajtás- illetve vesszőszám csökkenti a megbetegedés mértékét. Külföldön a kisüzemekben már tért hódított az úgynevezett fóliaesernyő, vagyis a növénysorok fölé kifeszített fóliatető.

46 A védekezést a virágzás körüli vegyi védekezéssel egészíthetjük ki. Az első védekezést 10-20%-os virágnyíláskor kell megkezdeni, majd a virágzás időtartamától függően meg kell ismételni. Védekezésre a diklofluanid (Euparen), a vinklozolin (Ronilan, Ronilan FL), a procimidon (Sumilex 50 WP) és a polioxin (Polyoxin AL WP) jöhet számításba. A telepítést megelőzően a talajlakó kártevők egyedsűrűségének megállapításával és indokolt esetben inszekticides talajkezelés elvégzésével megelőzhetjük a cserebogárpajorok kártételét. A védekezés elvégzésekor vegyük figyelembe, hogy a pajorok a talajhőmérséklet csökkenésével a mélyebb rétegekbe húzódnak, és így a sekélyen bedolgozott inszekticidgranulátumok hatástalanok. Ezért a talajkezelést a nyári vagy az ősz eleji időszakban érdemes elvégezni. A telepítés előtti talajkezelésre a diazinon (Diazinon 5 G, Basudin 5 G) és a terbufosz (Counter 5 G) hatóanyagok használhatók, annak figyelembevételével, hogy a kezelés elsősorban a fiatal lárvák ellen hatásos. A termő ültetvény gyommentesen tartásával megelőzhetjük a cserebogarak tömeges betelepedését és tojásaik lerakását. Ez azért is fontos, mert a záródott állományban nincs lehetőség a kémiai védekezés hatásos elvégzésére. Tavasszal már a rügyfakadás táján megjelennek a málnasodrómoly illetve az esetlegesen előforduló egyéb sodrómolyok lárvái. A kártétel megakadályozása érdekében a foszalon (Zolone 35 EC), permetrin + tetrametrin (Chinetrin 25 EC), dimetoát (Bi–58 EC) hatóanyagok hatásosak. A málnasodrómoly elleni tavaszi növényvédelmi beavatkozás egyúttal hatásos a kis málnalevéltetű ellen is. A málnavesszőszúnyog kártételét csökkenti a málna ökológiai igényének, főleg talajigényének mind tökéletesebb kielégítése, továbbá minden olyan termesztési tényező – mint például a korán előtörő sarjhajtások eltávolítása –, amely a vessző korai felrepedezését mérsékli. A letermett vesszők szüret utáni haladéktalan eltávolításával együtt a már fertőzött első éves hajtásokat is érdemes eltávolítani. A málnavesszőszúnyog elleni kémiai védekezés mindenekelőtt a május közepétől rajzó első nemzedék ellen irányul. A hatóanyagok megválasztását úgy végezzük, hogy az ez idő tájt megjelenő kis málnabogár és a szamóca-bimbólikasztó ellen is hatásos legyen. A számításba jövő hatóanyagok deltametrin (Decis 2,5 EC), tetrametrin + permetrin (Chinetrin 25 EC), metilparation (Danatox 50 EC). A kezelést az elhúzódó rajzás miatt 1-2 alkalommal meg kell ismételni. Ekkor azonban a virágzás miatt már csak a méhekre mérsékelten veszélyes készítmények kijuttatása lehetséges. A málna bimbós állapotában megjelenő kis málnabogár imágói ellen a tojások lerakásának megakadályozására permetrin + tetrametrin (Chinetrin 25 EC), metilparation (Danatox 50 EC) hatóanyagok hatásosak. Amennyiben az imágók rajzása a virágzás idejére is elhúzódik, deltametrin (Decis 2,5 EC) méhkímélő növényvédelmi technológiával kijuttatva, a megporzó méhek veszélyeztetése nélkül hatásos. A gyomnövények elleni védekezést már a málna telepítése előtt meg kell kezdeni. A telepítés előtti gyomirátssal lehet megakadályozni az aprószulák, a mezei acat, a hamvas szeder és más, nem vagy csak nehezen irtható gyomnövény korai felszaporodását. Erre a célra a korán lekerülő elővetemény tarlóját kell MCPA hatóanyagú (Dikotex 40 EC, Jambol M, Mecaphar, Mecomorn 500 SL, U 46 M Fluid) készítmények valamelyikével kezelni. Ha a tarlón évelő fűféle gyomok is előfordulnak, a glifozát hatóanyagú (Glialka 36, Glialka 70 WSP, Glistar, Roundup) gyomirtó szer használata javasolható. A telepítés után lehetőség szerint gyomirtó szert már ne használjunk, mivel a málna sekélyen elhelyezkedő gyökérzete miatt a talajherbicidekre érzékeny. Házikertekben a gyomnövényeket kapálással célszerű visszaszorítani. Üzemi ültetvényekben vegyszeres gyomirtás esetén kerülni kell a talajban felhalmozódó, nehezen lebomló szerek használatát. A sorok vegyszeres gyomirtására a pendimetalin (Stomp 330 EC) és a diklobenil (Casoron G) készítményeket használhatjuk. A sorközöket a vegetáció során több alkalommal – a gyomosodástól függően – talajművelő eszközökkel, a sarjhajtások irtásával együtt gyommentesítsük.

47 Állománykezelésre – a málna érzékenysége miatt – csak az egyéves és az évelő egyszikű gyomnövények ellen ható speciális egyszikűirtó készítmények használhatók. Ezek közül a fluazifop-Pbutil (Fusilade S) gyomirtó szert alkalmazhatjuk.

48

SZEDER
Betegségek. A tüske nélküli szeder vesszőbetegsége több betegségre vezethető vissza. A botrioszfériás betegség (kórokozó: Botryosphaeria obtusa) a hajtások és vesszők rügyei körül megnyúlt, barna foltokat okoz, a szeptocitás betegség (kórokozó: Septocyta ruborum) vörösbarna közepű, világosbarna udvarú és vörösbarna szegélyű foltjai szembetűnőek. A leptoszfériás betegség (kórokozó: Leptosphaeria coniothyrium) sötétbarna foltjait a vessző belső szövetének elhalása is kíséri. A szeder mikoszerellás levélfoltossága (kórokozó: Mycosphaerella rubi) jelentős levélpusztulást eredményez. Szögletes, kis foltjai a levéllemezen gyakoriak. A szár- és levélrozsda (kórokozó: Kuehneola albida) citromsárga uredo- és sárgásfehér teleutotelepei rendszeresen megtalálhatók. A narancsrozsda (kórokozó: Gymnoconia nitens) az elsöprűsödött hajtásokon képezi narancssárga ecídiumait. A szeder botrítiszes gyümölcsrothadása (kórokozó: Botrytis cinerea) jelentős terméskiesést okoz. A rothadó gyümölcsöket borító szürke bevonat (konídiumtartó gyep) szembetűnő. A kórokozó fertőzési feltételei a málna botrítiszes gyümölcsrothadásánál leírtakkal azonosak. Kártevők. Kártevőiről kevés hazai adattal rendelkezünk. A lombkártevők zömmel a sok tápnövényű fajok közül kerülnek ki. Kártételük esetleges, és néhány kivételtől eltekintve alig jelentős. Az alföldi ültetvényekben a zöld cserebogár (Anomala vitis), a tarka kisszövő (Orgyia gonastigma) alkalmi kártétele jelentkezett. Az utóbbi faj lárvái a rügyfakadást követő időszakban szinte tarra rághatják a hajtásokat. A levéltetvek közül a kis szederlevéltetű (Aphis ruborum) és a nagy szederlevéltetű (Vectarosiphon rubi) károsíthat. Előfordulásuk ritkán igényel növényvédelmi beavatkozást. A szamócaszelény (Coenorrhynchus germanicus) a szeder fiatal hajtásain, főleg a talajból előtörő új hajtásokon, a szamócánál közismert kártételhez hasonló kártételt okoz. Az imágók tojásrakási helye felett a hajtásrész fonnyad, elszárad, majd gyakran megfeketedve letörik. Ez a kártétel a szamócatáblákhoz közeli területre telepített szederültetvényekben gyakori. A szedergubacsatka (Acalitus essigi) a szeder egyik legjelentősebb kártevője. Kártétele nyomán a egyenetlenül színeződnek és érnek a résztermések. Jelenléte és változó mértékű kártétele az ország legtöbb szederültetvényében ismert. A kártevő a szaporítóanyaggal terjed. Gyomnövények. A szeder gyomnövényei, gyomviszonyai megegyeznek a málnánál leírtakkal. Védekezés. A vesszőbetegségek elleni védekezés hatékony módja a letermett vesszők eltávolítása. A súlyosan károsodott, tüneteket mutató hajtásokat, a narancsrozsdától károsodott, elsöprűsödött hajtásokat is el kell távolítani. A további vegyi védekezést a málna vesszőbetegségei ellen ajánlottak szerint kell végrehajtani. E védekezések a szeder mikoszferellás levélfoltossága továbbá a szár- és levélrozsda ellen is eredményesek. A botrítiszes gyümölcsrothadást a málnánál közöltek szerint kell megakadályozni. A szederkártevők elleni védelem kevés beavatkozással megoldható. A rügyfakadást követően jelentkező alkalmi kártevők (például a szamócaszelény, a tarka kis szövő vagy a sodrómolyok) észlelésekor foszalon (Zolone 35 EC) hatóanyagú szerrel védekezhetünk. A rügyekben áttelelt szedergubacsatka ellen a rügyfakadás és a virágzás közötti időszakban endoszulfán (Thiodan 35 EC) hatóanyagú készítmény ismételt kijuttatásával védekezhetünk. A gyomirtás megegyezik a málnánál leírtakkal.

49

RIBISZKE
Betegségek. A vírusos betegségek közül a ribiszke levélérsárgulása (kórokozó: Gooseberry vein bandig virus) hazánkban is ismert. A kórokozó szaporítóanyaggal és levéltetvekkel vihető át. A ribiszke atavizmusa (kórokozó: Currant reversion mycoplasma) csak szórványosan fordul elő. Tünetére jellemző a levélerek mentén létrejövő sárgászöld elszíneződés, a levéllemezen a vállöböl hiánya, továbbá a virágok szálkássága. Kórokozója szaporítóanyaggal vihető át, és a ribiszkegubacsatkával terjed. Számos levélbetegsége ismert. A drepanopezizás levélfoltosság (kórokozó: Drepanopeziza ribis f. sp. rubri, D. ribis f. sp. nigri) jellemzői a levéllemezen elszórtan jelentkező, szögletes, barna foltok. A mikoszferellás levélfoltosság (kórokozó: Mycosphaerella ribis) foltjai középen kiszürkülnek. A ribiszkerozsda (kórokozó: Cronartium ribicola) világosbarna uredotelepei és teleutocsapjai szembetűnőek. E levélbetegségek közös jellemzője a levelek korai lehullása, aminek következtében a termés mennyisége lényegesen csökken. Fertőzési források a lehullott levelek, ahonnan a kórokozók a fiatal lombot betegítik meg. A ribiszke amerikai lisztharmata (kórokozó: Sphaerotheca mors uvae) főleg a fekete ribiszkén, kisebb mértékben a piros ribiszkén fordul elő, elsősorban a hajtásvégeket károsítja. Jellegzetessége a kezdetben finom, fehér, majd nemezes, sötétbarna bevonat (epifita micélium a konídiumláncokkal). Fertőzési források a beteg vesszővégek, ahonnan a kórokozó újabb fertőzést indít el. Kártevők. Ezek elsősorban a fás részeken fordulnak elő. Legjelentősebb a kaliforniai pajzstetű (Quadraspidiotus perniciosus) és az üvegszárnyú ribiszkelepke (Synanthedon tipuliformis). A kaliforniai pajzstetű károsítása következtében gyengül a hajtások növekedése, az egész növény a kondicionális leromlás tüneteit mutatja. A bokrok sínylődnek, és rendkívül kevés termést hoznak. Az üvegszárnyú ribiszkelepke kártétele a vesszők illetve az ágrészek pusztulását okozza, ezáltal gyengíti az új vesszők képződését is. A házikerti és üzemi ribiszkeállományok legveszélyesebb kártevője. A levéltetűfajok közül a levélpirosító ribiszke-levéltetű (Chryptomyzus ribis) a leggyakoribb és egyben a legjelentősebb faj. Kártétele a tavaszi időszakban jelentkezik. A nyár elején szárnyas alakjai a tisztesfűre és az árvacsalánfajokra migrálnak. A fekete ribiszkén és kisebb mértékben a piros ribiszkén előforduló faj a feketeribiszke-levéltetű (Hyperomyzus lactucae). Kártétele általában nem jelentős, mivel a migráció révén a telepek már a tavaszi időszakban elnéptelenednek. A nem migráló levéltetűfajok közül a kis ribiszke-levéltetű (Aphis schneideri) és a hajtászsugorító köszmételevéltetű (Aphis grossulariae) fordul elő. Nagyobb gazdasági kárt csak ritkán okoznak. A levéldarazsak közül a ribiszke-levéldarázs (Pristiphora pallipes) és a köszméte-levéldarázs (Pteronidea ribesii) lombkártétele szórványosan fordul elő. Tömeges megjelenésük esetén viszont tarrágást is okozhatnak. A ribiszke-gubacsatka (Cecidophyes ribis) a piros és fekete ribiszke gyakori és jelentős kártevője. Az okozott kártétel a fekete ribiszkén látványosabb, erősen megduzzadó rügygubacs formájában jelentkezik. A rügyek késve hajtanak ki, esetenként el is pusztulnak. A piros ribiszkénél gyenge és rövid hajtások képződnek, a rügyek a hajtáson sűrűn helyezkednek el. Kártételének megítélése általában elmarad az okozott kártól. A ribiszke-levélszúnyog (Dasyneura tetensi) a fiatal levelek besodrásával a hajtásnövekedés csökkenését okozza. A fekete ribiszkén néha jelentős károkat okozhat. Gyomnövények. A ribiszkeültetvények gyomnövényzete a termőhelytől függően nagy eltéréseket mutat. Kötött talajon a gyomosodás közel azonosan alakul, mint a málna esetében. Laza talajokon az előzőtől teljesen eltérő, főleg egyéves fajokból álló gyomosodás alakul ki.

50 Mivel az ültetvény hosszú (8-12 év) élettartamú, a legnagyobb kárt a fokozatosan felszaporodó évelő fajok gyomosítása jelenti. A gyomnövényzet összetételére az ültetvény korának is hatása van. Fiatal ribiszkésekben a területre jellemző egyéves szántóföldigyom-flóra alakul ki, amelynek legjellegzetesebb fajai többek között a szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus), a fehér libatop (Chenopodium album), a kakaslábfű (Echinochloa crus-galli) és az ebszékfű (Matricaria inodora). Az említett fajokon kívül további 30-40 faj egyedei fordulhatnak elő. Középkorú és idős állományokban a már említett fajokon kívül számíthatunk a szintén egyéves betyárkóró (Erigeron canadensis) megjelenésére is. Nagyobb gondot okoz az évelő gyomnövények felszaporodása. Ezek közül a tarackbúza (Agropyron repens), az aprószulák (Convolvulus arvensis), a mezei acat (Cirsium arvense) és a gyermekláncfű (Taraxacum officinale) a legfontosabbak. Védekezés. Telepítésre csak vírusmentes töveket szabad felhasználni. A levéltetvek ellen rendszeresen védekezni kell. A levélbetegségek és az amerikai lisztharmat elleni védekezés összekapcsolható. A levélbetegségek (drepanopezizás, mikoszferellás betegség, rozsda) ellen a ditiokarbamátok közül a mankoceb hatóanyagú készítmények (például Dithane M 45, Vondozeb Plus stb.) kiváló hatásúak, azonban az integrált termesztésben felhasználásuk korlátozott. Ezek egy termesztési időszakban csak 3-4 alkalommal használhatók, továbbá az egymást követő, többszöri kezelések is mellőzendők. Szükség esetén legfeljebb két egymást követő kezelést alkalmazzunk. Ezek jelentős részét kaptán (Orthocid 50 WP, Merpan 50 Wp), Buvicid K) hatóanyag-tartalmú készítményekkel kell végezni, s csak a szüret utáni záró permetezésekre célszerű a mankoceb hatóanyagú készítményeket használni. Az első kezelést virágzás után, legkésőbb május elején kell elvégezni. Másodszor a szüret után közvetlenül, majd 10 napos időközzel még két alkalommal kell védekezni. Az amerikai lisztharmat ellen az integrált termesztésben a fenarimol (Rubigan 12 EC) hatóanyagú készítményt használjunk. Ezzel a levélbetegségek elleni védekezés időpontjában kell védekezni. Ha az amerikai lisztharmat fertőzése a védekezések számának növelését indokolja, a virágzás utáni permetezést követően június második feléig folyamatosan kell védekezni. Az új telepítésű ribiszke szaporítóanyagával szemben támasztott növény-egészségügyi követelmény lényeges pontja a kaliforniai pajzstetűtől. A nyugalmi időszakban végzett lemosó permetezés a levéltetvek áttelelő tojásait is számottevő mértékben gyéríti. Ennek hiányában a rögyfakadás idején kelő ősanyák ellen inszekticidek felhasználásával még a virágzás előtti időszakban védekezhetünk. A növényvédőszer-választást az határozza meg, hogy milyen kártevő jelentkezik még az ültetvényben. Az ez idő tájt gyakran megjelenő levéldarazsak és levéltetvek elleni együttes védelemre a dimetoát (BI 58 EC), a permetrin + tetrametrin (Chinetrin 25 EC) hatásos. A kaliforniai pajzstetűvel már fertőzött ribiszke védelmére a nyugalmi időszakban a fiatal áttelelt lárvák ellen irányuló lemosó permetezés elvégzése elengedhetetlenül fontos. A kezelés jelentőségét fokozza, hogy az első nemzedék lárváinak rajzásakor már gyakran érik a ribiszke, így a hatásos beavatkozás elsősorban a nyugalmi időszakra korlátozódik. A védekezésre a vazelinolaj (Agrol Plusz) és a poliszulfid-kén + vazelinolaj (Nevikén), a kalcium-poliszulfid (Tiosol) nagy folyadékmennyiséggel kijuttatva egyaránt hatásos. A kezelés szükségességének eldöntése a bokrok pajzstetű-fertőzöttségének megállapítása alapján történik. Az üvegszárnyú ribiszkelepke ellen egészséges szaporítóanyag felhasználásával, a fertőzött vesszők eltávolításával és megsemmisítésével, továbbá inszekticidek kijuttatásával védekezhetünk. A kémiai védekezés eredményességét csökkenti, hogy az imágó rendszerint május végétől tartó rajzása a gyümölcsérés időszakában is folytatódik, és elhúzódik egészen augusztus elejéig. A rajzás ütemének nyomon követése feromoncsapdákkal (Csalomon 16) és ribiszkeszörpből készült illatcsapdákkal

51 történhet. A kémiai védelem a tojásból kikelt lárva ellen csak addig lehetséges, ameddig be nem rágta magát a rügybe illetve a vesszőbe. Védekezésre a permetrin + tetrametrin (Chinetrin 25 Ec), a metilparation (Danatox 50 EC), a metidation (Ultracid 40 WP) és a fenitrotin (Sumithion) hatóanyagok az élelmezés-egészségügyi várakozási idő messzemenő figyelembevételével használhatók. A ribiszke-gubacsatka elleni védelem alapja az egészséges szaporítóanyag. Ennek hiányában a termőkorú ültetvényben számolni kell a kártevő megjelenésével. A rügyfakadás után a levelek felületén szívogató gubacsatkák ellen a piros ribiszkénél a kolloidkén-tartalmú készítmények, míg a kénre érzékeny fekete ribiszkénél az akaricid mellékhatással is rendelkező szisztemikus inszekticidek, például dimetoát (BI 58 EC, Danadim 40 Ec) adnak jó eredményt. Az ültetvények gyomirtását az eltérő gyomosodás miatt nem lehet egységesen kezelni. A sorközök gyommentesítése mechanikai műveléssel vagy a sorköz természetes gyomflórájának rendszeres kaszálásával kialakított gyepesítéssel megoldható. A ribiszkeállományokban a sorok tisztán tartását, különösen a házikertekben kapálással végezzük. Nagyüzemi termesztésben a vegyszerhasználat megengedhető. Sorkezelésre a ribiszke gyomirtására engedélyezett herbicidek közül az élő környezetre legkevésbé káros gyomirtó szereket alkalmazzuk. Egyéves fajok gyomirtása esetén alapkezelésre a pendimetalin (Stomp 330 EC) vagy három évnél idősebb kultúrában a diklobenil (Casoron G) hatóanyagú készítményt, míg állománykezelésre a glufozinát-ammónium (Finale) gyomirtó szert használjuk. Az évelő gyomnövényeket az állománykezelések során tudjuk gyéríteni. A fűféle tarackos gyomok – mint például a tarackbúza – fluazifop-P-butil (Fusilade S) hatóanyagú készítményekkel jól irthatók. Az évelő kétszikű gyomok közül legjelentősebb gyomfaj az aprószulák, amelynek visszaszorítására három évnél idősebb állományokban az oxadiazon (Ronstar) hatóanyagú gyomirtó szer javasolható.

52

Köszméte
Betegségek. A köszméte levélérsárgulása (kórokozó: Gooseberry vein banding virus) szórványosan előfordul, kórokozója szaporítóanyaggal és levéltetvekkel terjed. A levélbetegségek közül a drepanopezizás levélfoltosság (kórokozó: Drepanopeziza ribis f. sp. grossulariae) a legjelentősebb. Ezenkívül előfordulhat még a mikoszferellás levélfoltosság (kórokozó: Mycosphaerella ribis) is. Fertőzési források a beteg levelek, ahonnan tavasszal a fiatal levelek fertőződnek. A nyár folyamán e levelekről újabb fertőzések jöhetnek létre. A köszméte amerikai lisztharmata (kórokozó: Sphaerotheca mors uvae) jelentős betegség, leküzdése a védekezés gerincét képezi. A hajtásvégeken először fehér, majd sötétbarna bevonat (epifita micélium a konídiumláncokkal) észlelhető. Fertőzési források a beteg vesszők és hajtások, ahonnan újabb fertőzések lehetségesek. A köszméterozsda (kórokozó: Puccinia ribesii caricis) csak azokat a köszméteültetvényeket károsítja, amelyek közelében a vizenyős területeken, lápréteken sás-(Carex)-fajok találhatók. Ezek a kórokozó fő gazdanövényei. A kórokozó ezekről kerül a köszmétére. Kártevők. A köszméte fás részein több pajzstetűfaj is előfordul. Közülük a kaliforniai pajzstetű (Quadraspidiotus perniciosus) a legveszedelmesebb. Ezenkívül gyakori az akácpajzstetű (Eulecanium corni) előfordulása is. Károsításuk következtében a hajtásnövekedés gyengül, a bokrok sínylődnek, kisebb termésmennyiséget hoznak. A lombkártevők közül a köszméte-levéldarázs (Pteronidea ribesii) és a ribiszke-levéldarázs (Pteronidea pallipes) is gyakran károsítja. Tömegszaporodásuk idején a bokrokat már a termésérés előtti időszakban tarra rágják. Hasonló kártételt okoznak a köszmétearaszoló (Abraxons grossulariata) áttelelt lárvái a tavaszi időszakban. A hajtások fiatal leveleinek szívogatásával károsít a hajtászsugorító köszméte-levéltetű (Aphis grossulariae). A károsítás következtében a hajtás növekedése leáll, a levelek torzulnak, zsugorodnak, majd elszáradnak. Nem migráló faj, ezért az egész vegetációban megtalálhatjuk a köszmétén. Kártétele elsősorban az intenzív hajtásnövekedés időszakában jelentkezik. Az üvegszárnyú ribiszkelepke (Synanthedon tipuliformis) ritkán a köszmétét is károsíthatja, bár a kártétel mértéke elmarad a ribiszkénél általánosan megfigyelhető kártételtől. Gyomnövények. A köszméte gyomnövényei, gyomviszonyai megegyeznek a ribiszkénél leírtakkal. Védekezés. Telepítésre csak vírusmentesített ültetvényanyagot használjunk fel. A levélbetegségek elleni védekezésre a ribiszkénél leírtak az irányadóak. A lomb összegyűjtése és megsemmisítése a megbetegedés mértékét csökkenti. Vegyi védekezésre elsősorban a kaptán (Orthocid 50 WP, Merpan 50 WP, Buvicid K) hatóanyagú készítmények ajánlhatók. Az integrált termesztésben a ditiokarbamátok és azok közül a mankoceb (Dithane M 45, Vondozeb Plus stb.) csak korlátozottan használhatók. A védekezés időpontjait a ribiszkénél javasoltak szerint kell megválasztani. Az amerikai lisztharmat elleni védekezés döntő fontosságú. A művelési mód is befolyásolja a megbetegedés mértékét. A bokorművelés a betegség megjelenéséhez kedvező, ugyanakkor a füzér- és szárnyasművelés, valamint a törzses művelés kedvezőtlen feltételeket teremt. A vessző- és gallyritkítás során eltávolított beteg növényrészek a fertőzési források csökkenését eredményezik. Védekezésre az integrált termesztésben fenarimol (Rubigan 12 EC) hatóanyagú készítményt kell használni, a ribiszkénél leírtak szrint.

53 A köszméterozsda elleni védekezést csak vizenyős, láprétekkel körülvett ültetvényekben kell alkalmazni. A megbetegedés mértéke csökkenthető, ha a sást rendszeresen kaszáljuk. Vegyi védekezésre a levélbetegségek elleni készítmények hatásosak. A kártevők elleni védelem kevés kezeléssel megoldható. Nyugalmi állapotban illetve rügypattanáskor az áttelelt kaliforniai pajzstetű- és akácpajzstetű-lárvák ellen vazelinolaj (Agrol Plusz), poliszulfidkén + vazelinolaj (Nevikén), kalcium-poliszulfid (Tiosol), bárium-poliszulfid (Bárium-polszulfid 45) hatásos. A tél végi lemosó permetezés csak a pajzstetvek jelenléte esetén indokolt. A rügypattanás idején elvégzett kezelés a levéltetvek áttelelő tojásait is gyéríti. A rügyfakadás után jelentkező köszmétearaszoló, levéldarazsak és az esetenként megjelenő hajtászsugorító köszméte-levéltetű ellen a diklórfosz (Unifosz 50 EC), a foszalon (Zolone 35 EC), a permetrin + tetrametrin (Chinetrin 25 EC) és a metilparation (Danatox 50 EC) használhatók. Amennyiben a nyár folyamán a köszmétearaszoló fiatal lárváit észleljük, a nagyobb kártétel megakadályozására a felsorolt hatóanyagok valamelyikével védekezhetünk. Az üvegszárnyú ribiszkelepke rajzásának megfigyelésére és az esetleges vegyszeres védekezés időzítésére szexferomoncsapdák (Csalomon 16) valamint gyümölcsszörpből készült illatcsapdák egyaránt alkalmasak. Gyomirtása megegyezik a ribiszke gyomirtásával.

You're Reading a Free Preview

Download
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->